A N D R E A C R E M E R -Bloodrise

A N D R E A C R E M E R -Bloodrise A döntés

Megválaszthatjuk-e a sorsunkat?

Szüleimnek Az első kiadás a Philomel Books, a Penguin Young Readers Group tagjának gondozásában jelent meg az Egyesült Államokban, 2012-ben. Broken Foot Production © 2012 All rights reserved. Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó- vagy fénymásolati eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni vagy tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A kötet eredeti címe: Andrea Cremer: Bloodrose Fordította: Barta Tamás Kiadja az Egmont–Hungary Kft., Budapest, 2012. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Szerkesztette: Justh Szilvia Nyomdai előkészítés: Lisztovszki László

Nyomdai kivitelezés: Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu

Készülök az utolsó utamra, egy nagy ugrásra a sötétségbe. Thomas Hobbes ELSŐ RÉSZ Levegő

ELSŐ fejezet

H A L L O T T A M M I N D E N E G Y E S S Z Í V D O B B A N Á - somat. A halk hang mintha túllépett volna a testemen, és áthaladt volna a villódzó fényű portál és a sötét ház közti üres téren. Ren is a közelben volt, efelől nem volt kétségem. Bár nem láttam, és a legkevésbé sem éreztem a teste melegét, a füstös illatát, mégis tudtam, hogy a közelben van. Rám vár. De miért? Mit keresne Ren ezen a magányos helyen? Pillantásom végigsiklott az árnyékokon, a körvonalaik elhalványodtak, ahogy felhők takarták el a holdat. Túlságosan is a lidércekre emlékeztettek. Felnéztem az égre, hogy ne kelljen a házakat bámulnom, jobban mondva a csontvázszerű, befejezetlen vázukat. Itt megállt az idő. A lecsupaszított hegyoldal, ahol kivágtak minden fát, hogy helyet adjanak a zsákutca körül emelendő házaknak, egy elérhetetlen múltról mesélt. A pompás Haldis-erődítmény – vagy annak ígérete – állt előttem, a luxuslakások övezete, amelyet az általam és Ren által vezetett falka otthonául szántak. Ez lett volna a területünk központja. Az otthonunk. Adne felé fordultam, próbálva palástolni a megindultságomat.

– Keress egy nem feltűnő helyet! Majd kiáltok, ha baj van, és ha futva jövök vissza, akkor jobb, ha gyorsan nyitsz egy portált. Bármi történjék is, ne gyere utánam! – Rendben – mondta, és visszaindult az erdő felé. – Köszönöm, Calla. Bólintottam, majd farkassá változtam. Adne eltűnt az árnyak között. Miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sem fogja észrevenni, elindultam a ház felé. Az ablakai sötétek voltak, a falak közt csend honolt. Úgy tűnt, mintha kihalt volna, de tudtam, hogy nem az. A föld fölé tartottam az orrom, beleszimatoltam a levegőbe. A szél a házak felé fújt, ami sebezhetővé tett. Nem érezhettem a szagát senkinek, akit az éj fátyla elrejtett előlem, legfeljebb amikor már szinte belebotlottam. A fülem éberen mozgott előre-hátra, életjeleket keresve. Hasztalan. Itt nem voltak nyulak, akik a bokor alá menekültek volna, sem éji madarak az égen. Ez a hely nem csupán elhagyatott volt. Mintha átok ült volna rajta, mintha senki se merte volna átlépni az irtás szélét. Megszaporáztam a lépteimet, ahogy közeledtem a házhoz. Átugrottam a hóbuckákat, körmöm megcsikordult a járdára fagyott jégtavakon. Amikor elértem a bejárati lépcsőt, lehajoltam, és megszagoltam a talajt. Szemem követte a friss mancsnyomokat, amelyek a lépcsőfokokon felfelé lépkedő csizmanyomokká alakultak. Ren szaga átható, friss volt. Előttünk nem sokkal érkezhetett. Lassan felóvakodtam a verandára, és alakot váltottam, hogy benyissak az ajtón. Lassan elfordítottam a gombot. Nem volt bezárva. Hagytam, hogy kinyíljon az ajtó. Kicsit nyikorgott, de semmi más zajt nem hallottam. Belopakodtam, becsuktam az ajtót, és rátoltam a reteszt. Hallani akartam, ha valaki utánam érkezne. Visszaváltoztam farkasalakba, végiglépkedtem az előszobán, követve Ren szagát a fő lépcsőházig. Igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, ahogy beléptem az étkezőbe. Középen gyönyörű, valószínűleg antik tölgyfa asztal állt, székekkel körülvéve. Négy-négy a két oldalán, és egy-egy a két végén. Összesen tíz. Túl könnyű volt elképzelni, milyen lehetne itt egy étkezés. A falkánk tagjai együtt, nevetve, ugratva egymást, igazi közösségben. Lassan fellépkedtem a lépcsőn. Bosszankodva vettem észre, hogy a karmom kopog a keményfa léceken. Felérve az emeletre megálltam, és hallgatózni kezdtem. Csend fogadott. Ren nyomán haladva elsiettem három hálószoba és egy fürdőszoba mellett, míg elértem az ajtót a folyosó végén. A szívem hangosan dobogni kezdett, ahogy beléptem a fő hálószobába. Csak pár lépést tettem, aztán megálltam. A holdfény pászmái végighúzódtak a szobán, megvilágítva a díszes ágyat, amelyen szaténpárnák sorakoztak, finoman kidolgozott mintákkal díszített lepedőkkel, a fekhely négy sarkán elefántcsont oszlopok magasodtak. Az egyik fal mellett a berendezéshez illő fegyvertartó állt. A szomszédos fal mellett egy tükrös öltözőasztal és egy kanapé az ágy felé fordítva. Ren illata az egész házat belengte. Az öreg fa őszi égre kúszó füstjének és a kopott bőr ismerős szagának keveréke, a szantálfa csábító aromájával. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy elárasszon ez az illat, és megtöltsön emlékekkel. Beletelt egy kis időbe, míg a nyakamat megrázva levetettem magamról a múlt emlékeit, és próbáltam a jelenre összpontosítani. A kívülről beszűrődő fény magas, a fal nagy részét elfoglaló két nagy ablakon át áradt a szobába. Az ablakok előtti pamlagon, összegömbölyödve, félig árnyékba burkolózva, Ren feküdt. Rezzenéstelen csendben, fejét a mancsára téve. Rám meredt. Így méregettük egymást, úgy tűnt, egy örökkévalóságig. Végül kényszerítettem magamat arra, hogy előrébb lépjek. Felkapta a fejét, a szőre felborzolódott. Hallottam halk, fenyegető morgását. Nem mozdultam, legyőzve az ösztönös késztetést, hogy rámorogjak. Felállt, még mindig morogva, és elkezdett fel-le járkálni az ablak alatt. Még egyet léptem előre. Foga elővillant, ahogy figyelmeztetésképp felvakkantott. Félrefordítottam a fejem, nem akartam semmi harci kedvet mutatni. De ez mit sem számított. Ren izmai megfeszültek, és rám vetette magát, ledöntött az oldalamra. Felvonyítottam, ahogy végigcsúsztunk a parkettán. Állkapcsa hajszállal a vállam fölött csattant, ahogy elgurultam előle. Feltápászkodtam és félreugrottam, ahogy újra rám vetette magát. Éreztem forró leheletét és fogai súrlódását a nyakamon. Hörögve megpördültem, hogy szembeforduljak vele, és megvetettem a lábam, hogy

védekezhessek a következő támadása ellen. Harmadjára is lecsapott, de a fogai ezúttal sem mélyedtek a húsomba. Ekkor rájöttem, mit akar. Nem állt szándékában megtámadni. Csak megpróbált elijeszteni. Megfeszítettem a vállam, és rávakkantottam. Hagy abba! Sötét, égő szemébe néztem. Miért nem akarsz küzdeni velem? Rám vicsorította a fogait. Felé fordultam, ahogy lassan mozogva körbejárt. Nem harcolni jöttem. Amikor ismét nekem ugrott, mozdulatlan maradtam. A pofája centikre volt az enyémtől, és morgott, de nem rezzentem meg. Nem kellene itt lenned, ha nem állsz készen a harcra. Mindig készen állok. Én is kimutattam az ínyemet. De ez nem azt jelenti, hogy akarok is harcolni. Mély morgása lassan elhalt. Lehajtotta a fejét, elfordult tőlem, és visszasétált az ablakhoz, majd felpillantott az égre. Nem volna szabad itt lenned. Tudom. Közelebb léptem hozzá. Neked sem. Amikor felém fordult, emberi alakra váltottam. A szénfekete farkas pislogott egyet, és hirtelen Ren állt előttem, a szemembe nézve. – Mit keresel itt? – Ugyanezt kérdezhetném tőled – mondtam az ajkamba harapva. Nem azért jöttem ide, mert tudtam, hogy Ren egy számunkra épített házban magányosan múlatja az óráit. De nehéz volt megszabadulni ezektől a gondolatoktól. Itt állva ebben a szobában, ezen a hegyen, úgy éreztem, hogy minden rólunk szól. Elhalványult minden más, most nem számított a külvilág. A keresők. A háború. Ren szeme felcsillant, majd rögtön kialudt. – Itt jó egyedül lenni. – Ne haragudj! – mondtam. Úgy éreztem, mintha jeget nyeltem volna. – Miért kellene haragudnom? – kérdezte borotvaéles mosollyal, amitől összerezzentem. – Mindenért. Nem tudtam ránézni, ezért átsétáltam a szobán, zavartan tekintgetve körbe. Szekrények, üres fiókokkal, egy ágy, amiben nem alszik senki. – Mindenért – ismételte meg Ren. Átkeltem a szobán, megálltam az ágy másik oldalán, onnét néztem szembe vele. – Ren, azért jöttem, hogy segítsek. Nem kell beletörődnöd, hogy így lesznek a dolgok. – Tényleg? – Nem kell itt maradnod. – Miért kellene elmennem? – kérdezte. – Ez az otthonom. – Végighúzza ujját a szatén ágyneműn. – A mi otthonunk. – Nem az. – Nekitámaszkodtam az ágy egyik oszlopának. – Nem mi választottuk, mások választották nekünk. – Te nem ezt választottad – felelte. Átsétált az ágy másik oldalára. – Én mindig is azt vártam, hogy ideköltözzünk, itt jól éltünk volna. – Talán – belevájtam körmöm a fa polírozásába. – De igazából nem szabad választás lett volna, még ha kényelmes, akkor sem. – Te sosem akartad, ugye? – Ökölbe szorította a kezét. – Nem tudom – feleltem. A szívem zakatolva vert. – Sose kérdeztem meg magamtól, mit akarok. – Akkor miért futottál el? – Tudod, miért – felelem szelíden. – A miatt a másik miatt! – mordult fel, majd felkapott egy párnát, és a falhoz vágta. Hátraléptem, nyugalmat erőltetve magamra. – Ez nem ilyen egyszerű – feleltem. Felkavart, hogy szóba hozta Shayt. Bár szomorú

maradtam, mégis megerősödtem ettől. Shay nem pusztán az életem irányát változtatta meg. Hanem engem is. Illetve nem is megváltoztatott, hanem segített, hogy küzdjek a valódi énemért. Most rajtam volt a sor, hogy ráébresszem Rent, ki is ő valójában. – Nem? – bámult rám értetlenül. – Képes lettél volna megölni őt? – kérdeztem, állva Ren pillantását. – Így akartál volna új életet kezdeni velem? A lelkem egy része nem volt kíváncsi a válaszra. Akarhatta-e igazán Shay halálát? Ha tévedtem Rennel kapcsolatban, akkor végzetes hiba volt idejönni. Akkor párbajoznunk kell, és végeznem kellene vele. Vagy ő ölne meg engem. Rám vicsorította éles metszőfogait, majd felsóhajtott: – Persze, hogy nem. Lassan megkerültem az ágyat. – Pedig egyetlen életet választhattuk volna. Le kellett volna gyilkolnunk az embereket, akiken igazából segíteni kellene. Egy szobor mozdulatlanságával figyelte, ahogy közelebb lépek. – A vigyázók az ellenségeink, Ren – folytattam. – Rossz oldalra álltunk a háborúban. – Mitől vagy ebben olyan biztos? – Azóta megismertem a keresőket – feleltem. – Megbízom bennük. Segítettek megmenteni a falkánkat. Ren mosolya kegyetlen volt. – Már akit. – A többiek is önként dönthettek. – Én talán nem? – A szeme obszidiánfeketén, dühösen villogott, de tudtam, hogy nem rám haragszik.Egy pillanatra lehunytam a szememet, képtelenül arra, hogy elviseljem a bocsánatkérést, ami Ren tekintetéből áradt felém. Gondolatban visszarepültem Vailbe, az Éden klub alatt elrejtett cellába. Emlékeztem Ren elkeseredett hangjára, és a saját félelmemre: – Azt mondták, meg kell tennem. – Mit? – Meg kell törnöm téged. Megborzongtam, ahogy felrémlett bennem annak emléke, ahogy a falhoz csapódom, és vér ízét érzem a számban. Visszatértem a szobába, észrevettem Ren kissé sápadt arcát, és tudtam, hogy neki is ugyanaz járt az eszében. Nagyot nyeltem, és összekulcsoltam a kezemet, nehogy remegni kezdjen. – Remélem, hogy nem önként döntöttél. Ren nem felelt, csak bámult rám. – Nem hiszem, hogy bántani akartál – folytattam és nem hiszem, hogy megtetted volna, még ha Monroe nem is… Nem jöttek a számra a szavak. Noha igazat mondtam, az emlék ettől nem lett kevésbé nyomasztó. Annak a pillanatnak az emléke bevésődött a zsigereimbe. – Nem bántottalak volna – suttogta Ren. Bólintottam, bár egy kicsit kételkedtem benne. Most csak az számított, hogy kimenekítsem őt innen, messze vigyem attól a világtól, amelyikben képes lett volna bántani engem. Felemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni az arcomat, de aztán visszahanyatlott. – A keresők küldtek utánam? – Valahogy úgy, igen. Felvonta a szemöldökét. – Monroe azt akarta, hogy megtaláljalak. Ren összeszorította az ajkát. – A férfi, akit az a… akivel Emile végzett.

Láttam, hogy kijavítja magát. Nem akarta Emile-t az apjának nevezni. – Ren – felé nyúltam, és megfogtam a kezét. – Tudod, hogy ki ő? Ujjai az ujjaimba fonódtak. – Szóval igaz? Emile ölte meg anyámat? Bólintottam, és könnycseppek csordultak ki a szememből. Elhúzta a kezét, és sötét hajába túrt, megnyomva halántékát. A válla rázkódni kezdett. – Sajnálom. – Az a férfi – mondta Ren elhaló hangon. – Monroe. Ő az igazi apám, ugye? Figyeltem, azon tűnődtem, hogyan jött rá erre. – Honnét tudod? Nem telt el túl sok idő az Éden pincéjében lezajlott harc és a feszült pillanat között, amikor itt álltam Ren előtt a szobában. Kölyökkora óta ismertem, mégis, az elmúlt huszonnégy óra alatt mintha évtizedeket öregedtünk volna. Emile nevetni kezdett. Ren még mindig ott ült a földön ugrásra készen, az apja és a kereső között, szénfekete szeme csillogott, miközben nézte, hogy Monroe leengedi a kardjait. – Nem bántanám a fiút – mondta Monroe. – Ezt te is tudod. – Mindjárt gondoltam – mondta Emile, szemét az ifjú, vonító farkasokra emelve. – De meggyőződhetsz róla, hogy nem szökik el. Itt az idő Ren számára, hogy megbosszulja az anyját. – Ren, ne tedd! Hazudik. Ez mind hazugság! – kiabáltam. – Gyere velünk! – A lány többé már nem tartozik közénk – sziszegte Emile. – Jusson eszedbe, hogy elbánt veled, és mindannyiunknak hátat fordított. Szagolj bele a levegőbe, fiam! A keresők szagától bűzlik ő is. Ez egy áruló szajha. – Rám meresztette a szemét, én pedig megtántorodtam a tűztől, amely fellángolt a tekintetében. – Ne aggódj, szép kislány! Eljön majd a te napod is. Hamarabb, mint gondolnád. Meglódultam oldalirányba, amikor Connor megragadta a karomat, és erősen meglökött. Az őrizetlenül maradt ajtó felé taszított. – Nem hagyhatjuk itt! – kiáltottam. – De muszáj – Connor megbotlott, amikor ellenálltam, hogy kiszabadítsam magamat, de hamar visszanyerte az egyensúlyát, és a karját erősen körém fonta. – Hagyj küzdeni! – Kétségbeesetten kapaszkodtam, mert vissza akartam menni, de nem akartam megsebezni a keresőt, aki erősen tartott. – Nem! – Connor arca olyan volt, mint a kő. – Hallottad őt. Elmegyünk. És ha farkasként támadsz rám, esküszöm, hogy leütlek! – Kérlek. – A szemem lángolt, amikor megláttam Ren csillogó szemfogát, és elakadt a lélegzetem, amikor Monroe eldobta a kardjait. – Mit csinál? – sikoltottam, és félreugrottam, amikor Connor újra le akart fogni. – Ez az ő harca – mondta összeszorított foggal. – Nem a miénk. Ren hátraugrott, amint a kardok csörömpölve a földre hullottak előtte. Bár a szőre még mindig felborzolódott, abbahagyta a morgást. – Hallgass meg, Ren! – szólt Monroe, és leguggolt, hogy a szeme egy vonalban legyen Ren szemével. Nem is nézett a másik két farkasra, akik kegyetlen lassúsággal egyre kisebbre zárták körülötte a kört. – Még mindig választhatsz. Gyere velem, és tudd meg, ki vagy te valójában! Hagyj itt mindent! Ren rövid, éles vonítása bizonytalan nyöszörgésbe fulladt. A másik három farkas ezalatt még közelebb húzódott a keresőhöz, meg sem lepődve azon, hogy ellenségük hirtelen mozdulattal leeresztette a karját.

Connor karja a nyakam köré fonódott, fájdalmas szorításában mozdulatlanul tartva a fejemet. – Ezt nem nézhetjük végig – csattant fel, és lassan elkezdett kivonszolni a helyiségből. – Ren, kérlek szépen! – kiabáltam. – Ne őket válaszd! Engem válassz! Ren megfordult kétségbeesett hangom hallatán, és nézte, ahogy Connor kifelé taszigál az ajtón. Visszaváltozott, és zavarodottan bámult Monroe kinyújtott kezére, majd tett egy lépést felé. – Ki vagy te? Monroe reszkető hangon szólalt meg: – Én… – Elég legyen! Őrült vagy te, fiú – mondta Emile morogva Rennek, majd Monroe-ra vigyorgott. – Épp, mint az apád. És ekkor felugrott a levegőbe, átváltozott farkassá, sűrű csomókba tapadt bundává, éles karmokká és vicsorgó agyarakká. Még láttam, hogy Monroe-ra veti magát, és állkapcsa a fegyvertelen férfi torka köré zárul, de a következő pillanatban valaki magával rántott. Ren nem nézett rám, amikor megszólalt, és kiszakított az emlékek örvényéből. – Mikor leeresztette a karját, azt hittem, hogy őrült. Vagy megunta az életét. De a szagában volt valami furcsa. Ismerős volt, mintha közöm lenne hozzá. – Nehezen indult meg a nyelve. – De először nem értettem, mit beszél Emile. Csak mikor… mikor Monroe már vérzett. A vére szagából tudtam, hogy kapcsolatban vagyunk. – Szerette az anyádat. – A könnyeim olyan forrón folytak, hogy szinte azt hittem, felsebzik az arcom. – Próbált neki segíteni a szökésben. A Bane-ek egy csoportja megpróbált fellázadni. – Egyéves voltam akkor – mondta Ren. – Igen. Ren leült az ágyra, és a kezébe temette az arcát. – Monroe írt egy levelet. – Letérdeltem elé. – Azt akarta, hogy kimentsünk téged. – Most már nem számít – felelte Ren. – Hogy mondhatsz ilyet? Felemelte a tekintetét. Kínzott arckifejezése olyan volt, mintha valaki éles karmokkal belém mart volna. – Hová tartoznék, Calla? – kérdezte Ren. – Nincs helyem abban a világban. Még akkor se, ha anyám oda akart tartozni, és apám közéjük való volt. Mindketten eltűntek. Meghaltak. Halottak azok miatt, akikhez mégis köt valami. A keresőkhöz nem köt semmi. Nekik csak ellenség lennék. Nagyon is jól értettem az aggodalmát. Mindketten sokat veszítettünk. A falkánk szétszakadt. A családjaink úgyszintén. De még mindig volt remény. Megismertem a keresőket, mióta az oldalukon harcoltam. Nem is különböztek olyan sokban az őrzőktől. Mind harcosok vagyunk, és kész vagyunk a vérünket áldozni a társainkért. Az egykori ellenségekből barátok lettek, és a farkasok új otthonra lelhetnének a keresők között. Én hittem, hogy így lehet, de Rent is meg kellett győznöm róla. Megragadtam a kezét, és megszorítottam az ujjait. – Hiszen van közös benned és a keresőkben! – Micsoda? – Meglepték a harcias szavaim. – Monroe-nak van egy lánya. – feleltem. – A neve Ariadne. – Van egy lánya? – kérdezett vissza Ren. – A húgod, a féltestvéred. – Ki az anyja? – megkövülten állt, szemei viharos érzéseket tükröztek. – Egy asszony, aki megvigasztalta Monroe-t, amikor Corrine-t gyászolta – feleltem. – De már Adne anyja is halott. Lehajtottam a fejem, és arra gondoltam, hány áldozatot követelt már ez a háború. Elhessegettem a szomorúságot, és próbáltam Renre figyelni. – Két évvel fiatalabb, mint mi. És miatta vagyok most itt. – Miatta! – ismételte Ren. – Igen – mondtam, és nem érdekelt a morgása. – Mennünk kell! – Neked kell menned – mormogta. – Shay kell nekik, és te. Én nem illek a képbe, még a húgommal együtt sem.

A szavai felértek egy pofonnal. – Ez nem elég – szomorúan nézett rám. – Ő kereső, én őrző vagyok. Mit érek a falkám nélkül? Felkavarodott a gyomrom. Hányszor feltettem magamnak ezt a kérdést! A falka az alfák életének lényege. Az a feladatunk, hogy vezessünk, hogy a falkatársainkkal legyünk. Ha ezt elveszik tőlünk, az élet értelmetlenné válik. Ren szúrós szemmel nézett rám: – Mit akarsz? – Hogyan? – kérdeztem értetlenül. – Tudsz mondani olyan érvet, amiért veled tartanék? – Már mondtam – feleltem, és megremegtem, ahogy megértettem szavai igazi értelmét. – Nem – mondta felém hajolva. – Mondtál érveket, de a te érvedet nem. – Na de… – a szavaim bizonytalanok, remegők voltak. Ujját végighúzta az arcomon ott, ahol végigfolyt a könnyem. Gyengéd érintés volt, alig súrolta a bőrömet. De úgy éreztem, mintha lángok kergetnék egymást az arcomon. – Mondj egy okot, Calla! – suttogta. Ránéztem. A fülemben lüktetni kezdett egy ér, a vérem felforrósodott. Nem volt kétségem afelől, hogy mire céloz. De nem adhattam meg neki. Ren sötét szeme tele volt fájdalommal, és azt hitte, hogy csak én menthetem meg tőle. – Ren… – suttogtam. – Szeretnék… Aztán fölé hajoltam, hajam az arcához simult, ahogy lehajoltam, hogy megcsókoljam. Ajkunk összeért, és úgy éreztem, mintha mindent elfelejtenék. A csók mélyebb lett, jóleső és éhes. Felemelt, lábaimmal átkulcsoltam a törzsét, testem hozzásimult. A csókban annyi kívánás, vágyakozás, erő volt, hogy alig kaptam levegőt. Ren az ágyra fektetett. A közös ágyunkra. A keze az ingem alá csúszott, a hasamat simogatta, félretolta a melltartómat. Felnyögtem, és az ajkába haraptam, jólesett testének súlya a testemen, ahogy egyszerre mozdultunk. Bőröm ujjának minden érintésére életre kelt, felizzott, mint a száraz fa a mellé tartott gyufától. Elégette a félelmemet, a szomorúságomat. A veszteségeimet. Hallottam saját sikkantásomat, ahogy szája is követte kezének útját, és próbáltam visszanyerni egy kis önuralmat a mindent elárasztó érzés közepette. Nem volna szabad ezt csinálnom. Nem tehetem. Egészen összezavarodtam, amikor felrémlett előttem Shay képe. Ő nyitotta meg előttem ezt a világot. Az ő keze, az ő teste gyújtotta lángra a testem először. Akkor régen annyira akartam őt, és meg voltam győződve arról, hogy Ren elveszett, a vigyázók útját választotta. Elveszettségemben engedtem a Shay iránti vonzalmamnak. De mi van akkor, ha Ren nem is választott? Ha túl korán magára hagytuk őt? Ha Monroenak igaza volt? Amikor a múltban hasonló közelségbe kerültünk Rennel, mindig gátat szabtak számomra a vigyázók törvényei, mindig féltem átadni magam a szenvedélynek, ami bennem kavargott. Szerettem Shayt, efelől nem volt kétségem. De nem tagadhattam, hogy Ren, a vágya erős hatással volt rám. Eltűnődtem, hogy talán van köztünk egy széttéphetetlen kötelék, amit a közös múltunk kovácsolt, az őrzők élete. Vajon erősebb-e ez a kötelék, mint az új szerelem köztem és Shay között? Ren keze a combjaim közé siklott, és megremegtem. A testem tudta, mi következik, és sikítva követelte. Ha netán arra számítottam volna, hogy kapcsolatom Shayjel elhomályosítaná Ren érintésének vonzerejét, tévedtem. Az éjszakán, amit Shayjel a kertben töltöttem, belekóstolhattam a szeretők titkaiba, és megőrjített a kíváncsiság, hogy vajon Ren hogyan keltené életre a testem. És arra gondoltam, ha megadom neki ezt az élvezetet, akkor talán valahogy jóváteszem a szörnyűségeket, amiken keresztülment miattam. Az érintése visszahúzott az időben, a múltba, amikor még úgy éltünk együtt, mintha örök életre szólna a kapcsolatunk. Amikor még élt az anyám, és az öcsém nem volt megtörve.

Az ajka újra az enyémre tapadt. Ujjammal beletúrtam sötét hajába. – Szeretlek – mormolta, egy percre abbahagyva a csókolózást. – Mindig is szerettelek. Megdobbant a szívem. – Én… Úgy éreztem, mintha Shay is ott lenne mellettem, és a fülembe súgna. Szeretted őt. Igen. De nem úgy, ahogy engem. Szeretlek. Shay. Csak neki mondtam ezeket a szavakat. Nem akartam, hogy másképpen legyen. Mi a fenét művelek? Szerettem Rent. Mindig is szerettem. De ez a hely, a múlt lidérceivel, akik itt tartottak ebben a szobában, ezen az ágyon, és elmúlt ígéretekről és ellopott álmokról suttogtak, ez már nem volt az életem része. Az itt maradás azt jelentette, hogy nem akarunk megszökni egy olyan végzet elől, amit nem mi választottunk magunknak. A pulzusom egyre hevesebben vert. Ren újra megcsókolt, de úgy éreztem, hogy egy nyughatatlan, visszajáró lélek karjaiban vagyok, és nem a szeretőmében, akire vágyom. – Várj! – suttogtam. – Kérlek, várj! – Ne! – kérte, végigsimítva szájával a nyakamat. – Ne tedd ezt, Calla! Ne akarj elmenni! Csak legyél itt, velem! Hát nem látja? Nincs itt semmi. Ezen a helyen csak üresség fogad mindenhol, és ha tovább maradunk – a halál. – Ren – mondtam, és szelíden, de határozottan eltoltam magamtól. Kezdtem pánikba esni, de nem mutattam. Minden szót, mozdulatot körültekintően kellett megválogatnom. Ha valami rosszat mondok, Ren máris visszafut a vigyázók karjaiba. Nem voltam képes vele lenni, ahogy ő akarta – ott és akkor semmiképp, és talán sohasem –, de elveszteni se akartam. – Nem biztonságos. – Mi? – Felegyenesedett, értetlenül nézett rám. – Ó, persze. Nézd, Calla, sajnálom, hogy annyi lánnyal kikezdtem. Értem, hogy ezt furcsállod, és nem volt szép tőlem, de esküszöm, hogy mindig óvatos voltam. Teljesen egészséges vagyok. Biztonságban vagy. Elnevettem magam. – Nem hazudok – erősítgette, és kicsit mintha megbántotta volna a nevetésem. – Nem – feleltem, és próbáltam abbahagyni a mosolygást. – Hiszek neked. – Helyes – mosolygott, és felém hajolt egy újabb csókért, de elhúzódtam tőle. A szenvedély, ami elkapott, amikor az imént rátaláltam Renre, már nem uralkodott rajtam többé. Ez a hely mindkettőnk számára veszélyes volt. – Nem – mondtam megint. – Úgy értem, itt nem vagyunk biztonságban, mert akik ezt a házat építették, az életemre törnek. Ne vesztegessük itt az időnket! Mennünk kell! – Még ne! – értem nyúlt. – Nem vagyunk veszélyben. Senki se jön ide, soha. A szavaitól megborzongtam, és eltűnődtem, vajon hányszor kereste fel Ren ezt a helyet. Hányszor érezhette magát magányos farkasnak, a falka alfahímje? – Eddig nem – hátrébb léptem a keze elől. – Adne vár odakint. A húgod. Ren arckifejezése átalakult, a vágy és a csalódottság helyét átvette a csodálkozás. – A húgom – mormolta. Emlékezetembe véstem a reagálását, nem szabad elfelejtenem. Adne talán eltérítheti Ren alfaösztöneit – arról, hogy birtokoljon engem. Hiszen ő az a család, amire Rennek igazából szüksége van. A húga volt az egyedüli kapocs a múlthoz, amely megszabadíthatta Emile kegyetlenségének emlékétől. Annak fájdalmas tudatától, hogy anyját a vigyázók ölték meg, és sosem ismerhette az igazi apját.

– Majd beszélünk erről, ha visszatértünk az Akadémiára. – Sietve megigazítottam a ruhámat, próbáltam elűzni a lelkiismeret-furdalást, ami kétszeresen is feltámadt. Nem tudtam, mit fogok mondani Rennek, ha egyszer kijutottunk Vailből, és Shaynek arról, ami itt történt. Saját érzéseim is zavaros, kibogozhatatlan káosznak tűntek. – Nem fogsz még egyszer itt hagyni – morogta, és magához szorított. – Nem engedlek, másodjára nem. – Tudom – feleltem, és nem álltam ellen a csókjának. Eltűnődtem, vajon milyen mély gödörbe ásom bele magam. De attól féltem, ha bármiképp is ellenkeznék Ren szándékaival, akkor nem jönne velem. Ezt pedig nem hagyhattam. – Helyes. Éreztem, hogy mosolyog csókolózás közben. Kiléptünk a hálószobából, és lesiettünk a lépcsőn. Amikor elértük a bejárati ajtót, megállt, hogy körülnézzen. – Kár érte – mondta. – Szép ez a ház. – Vannak fontosabb dolgok is az életben – mondtam az ajtó gombja felé nyúlva. A kezemre tette a kezét. – Van még valami, amit el kell mondanom indulás előtt – közölte. – Igen? – kérdeztem nyugtalanul. Mielőbb biztonságos helyre akartam érni, távol a házat belengő csábító szellemektől. Lehajolt, ajka az arcomhoz ért, ahogy kinyitottam az ajtót. – Tetszik a hajad.

MÁSODIK fejezet 24 Csak Könyvek

ÚJRA FAKAS ALAKOT ÖLTVE ELVEZETTEM Rent egykor vágyott otthonunk sírkamráitól. Ahogy a telket övező magas fenyőkhöz közeledtünk, megtorpantam. Orromat felemelve a levegőbe szimatoltam, biztos akartam lenni abban, hogy senki sem követ minket. Megmondtam már, hogy senki sem jár erre – bökött oldalba Ren. – Sohasem. Ránéztem, és megborzongtam a gondolatra, hogy vajon hányszor járhatott erre egyedül. Ren élete sokkal magányosabb volt, mint hittem. Reméltem, hogy ennek egyszer s mindenkorra véget vetek. Már nincs messze a húgod. Az erdő felé lépkedtem. Adne óvatosan közeledett hozzánk. Csodálkozva nézett Renre. – Minden rendben? – kérdezte könnyedén, ám kissé remegő hangon. Alakot váltottam. – Igen. Ren félrebillentett fejjel vizsgálta Adnét. Óvatosan elé lépett, megszagolgatta a lány felé nyújtott kezét. Nem igazán tudtam, hogy mit ismert fel, de csóválni kezdte a farkát. Emberi alakot öltött. – Ariadne, bemutatom Renier Laroche-t. – Félreléptem, hogy láthassák egymást. – Adne vagyok – mondta a lány mosolyogva. – Ren – szólalt meg a másik szinte ugyanakkor. Pislogva néztek egymásra, aztán elnevették magukat. Egyikükről a másikra néztem. Ren magas, izmos alakja cseppet sem hasonlított Adnééra. Nádszálvékony lány volt, akinek termetét meghazudtolta vehemens természete. Mégis volt bennük valami közös. Elszorult a szívem, amikor észrevettem, hogy mindketten hasonlítanak Monroe-ra. A rövid idő alatt, amit a Haldis-parancsnokkal tölthettem, rájöttem, hogy ő a legjobb vezető, akit valaha ismertem. Mindenkinek hiányozni fog az előttünk álló harcokban. – Örülök, hogy Callának sikerült meggyőznie téged arról, hogy jó fiúk vagyunk – mondta Adne, némileg magabiztosabban. Ren bólintott. – Sajnálom, ami apáddal történt. Részvétem. – A mi apánkkal – Adne habozva előrelépett, és Ren felé nyújtotta a kezét. A fiú a tenyerébe vette húga apró, vékony ujjait. Így álltak egy percig. Majd Adne a bátyja mellére hajtotta a fejét.

Ren meglepettnek tűnt, de gyorsan átölelte. Meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt megszólalt volna. – Tudod, mindig vágytam rá, hogy legyen egy húgom. – Vigyázz, miket kívánsz! – pillantott fel rá Adne mosolyogva. – Elég idegölő természetem van. Önkéntelenül kiböktem: – Ez így igaz! – Köszi, Lili – nézett rám Adne, de ő is nevetett. – Jobb lenne, ha nem halálos veszélyben folytatnánk egymás sértegetését! – Tényleg Lilinek hívod? – nézett rá meglepődve Ren. Felsóhajtottam: – Úgy. – Zseniális ötlet – pimaszul rám mosolygott, majd Adnéra kacsintott. Talán mégsem volt olyan jó ötlet összehozni őket. De az üresség, amit Vail megtámadása óta éreztem, most átadta a helyét valami megnyugtató melegségnek. A reménynek. – Szóval hogyan jutunk ki innen? – kérdezte Ren. – Van kocsid? Vagy hósiklód? Adne előhúzta övéből a skeaneket, magasra dobta, majd ismét elkapta őket. – Mindjárt meglátod a húgod boszorkányos képességeit. Amikor Adne szőni kezdett, Ren visszaváltozott farkasalakba, fülei lelapultak, és morogva figyelte a levegőben csillogó fényeket. Megállt, és átpillantott a válla fölött. – Sokkal nehezebb, ha zavartok. Nem akarok Görögországban kikötni Olaszország helyett. Ren nyüszítése tele volt meglepetéssel. Rámosolyogtam, és alakot váltott. – Olaszország? – bámult rám. – Ez valami vicc, ugye? – Nem vicc – feleltem – Még nem láttam belőle sokat, viszont amit láttam, az gyönyörű. A Földközi-tenger partján van. – Még sose láttam tengert – mormolta Ren. Megfogtam a kezét, és összefontam az ujjainkat: – Tudom. Adne kigyönyörködte magát a kész átjáróban, és ránk nézett. Pillantása összekulcsolt kezünkre tévedt, és kérdő pillantást vetett rám. Másfelé néztem. Nem tudtam volna megválaszolni a kérdését. – Készen álltok? Erre már tudtam felelni: – Induljunk! – Biztos vagy benne, hogy nem veszélyes? – kérdezte Ren, ahogy magammal húztam. Nem tudtam, hogy az ellenállása nekem szól-e, vagy tényleg megijedt a portáltól. – Csak minden ötödik átkelő tűnik el – biztosította Adne a bátyját, mögénk lépve és a fénybe taszítva minket. A portál másik felén Ren úgy szorította a kezemet, hogy megfájdult. Kiszabadítottam az ujjaimat, és hajlítgatni kezdtem őket. – Bocs! – mondta elpirulva Ren. – Hol vagyunk? – A szobámban – felelte Adne, és bezárta a portált. – Ez az Akadémia – mondtam. – Itt élnek és gyakorlatoznak a keresők. – Szóval Olaszországban éltek? – kérdezte Ren gyanakodva. – Néha – Adne belekarolt a bátyjába. – Hová mentek? – kérdeztem, utánuk sietve. A lány átszólt a válla fölött: – Ezt azonnal el kell mondanunk Anikának. – Komolyan? – Már eléggé féltem attól, hogy be kell mutatnunk Rent a keresőknek. Nem is tűnt rossz ötletnek egyenesen Anikához fordulni. – Bízz bennem! – mondta Adne, aki megérezte az aggodalmamat. – Minél hamarabb elmondjuk Anikának, annál kevesebb zűr lesz belőle. Remélhetőleg. – Remek – motyogtam.

Ren ugyanolyan ámulattal tekintett fel az Akadémia falaira, mint én, amikor először jártam köztük. A teste feszült volt, láttam a vállain és a hátán. Nem hibáztattam. A helyet belengte a keresők szaga, ami eddigi egész életünkben a veszélyt jelentette. Amint elértük a taktikai terem ajtaját, Adne nagy levegőt vett, és bekopogott. Fojtott hangok szűrődtek át az ajtón, amely pár pillanat múlva kinyílt, és egy számomra ismeretlen kereső jelent meg a nyílásban. Gyanakodva méregetett minket. – Beszélnünk kell Anikával – mondta Adne, mielőtt a nő faggatni kezdte volna. – Épp tanácskozás zajlik – felelte a nő mereven. – Tudom – húzta ki magát Adne, amitől nem lett sokkal magasabb, de elég határozottnak tűnt. – Rendkívül sürgős ügyről van szó. Különben nem lennék itt. A nő összeszorította az ajkát. – Megkérdezem tőle, kíván-e látni titeket. – Kíván – közölte Adne, és belépett az elképedt nő mellett. Bocsánatkérően néztem rá, és Adne után siettem, kézen fogva Rent, és magammal húzva őt a terembe. Anika és nagyjából száz másik kereső gyűlt össze az asztal körül. Legtöbbjüket nem ismertem, de ott volt Connor, Ethan és Silas is. Mind Logant nézték. A vigyázó az asztalnak dőlt, túlságosan is nemtörődöm módon. – Ahogy mondtam – szívott egyet a cigarettájából –, nem fogom elárulni, hol vannak Shay szülei, míg nem kapok további garanciát a biztonságomat illetően. Anika megmasszírozta a halántékát. – Nem nyomnád azt el? Nem akarlak még egyszer megkérni rá. – Pedig illik a helyzethez – Logan kifújt egy füstkarikát, dohány és szegfűszeg illatát árasztva szét a helyiségben. – Úgy tudom, a rabok mindig elszívhatnak egy cigarettát kivégzés előtt. És mivel mindenki azzal fenyeget, hogy meg fognak ölni, ennyi luxust igazán megengedhetek magamnak. Nem gondoljátok? Ren és én egyszerre mordultunk fel. Logan ránk nézett, és a szája széle lassan mosolyra húzódott. Nevetni kezdett, a fejét csóválva, és megint beleszívott a cigarettába. Silas tátott szájjal bámult ránk. Connor felállt, ahogy Adne az asztalhoz közeledett. Ráfintorgott, aztán észrevett engem és Rent. – Jóságos ég! – nyögött fel, aztán Adnéhoz fordult, és rárivallt. – Mi az ördögöt műveltél?! Adne meghökkent, de aztán szigorúan nézett vissza rá: – Amit kellett. Ariadne válaszra nyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, morgás hangzott fel a szobában. Csattanást hallottam, ahogy hátraperdült egy szék, az asztal mögötti könyvespolcoknak ütközve. – Mi a fenét keres ez itt? – Shay arca elkomorult, mint egy viharfelhő. Nem fáradt azzal, hogy megkerülje az asztalt. Egyetlen ugrással átrepült fölötte, nem hagyott időt arra, hogy megmagyarázzam. Shay körül izzott a levegő, dühe kesernyés szagú indulathullámokat keltett körülötte. Ren szagát is éreztem, hirtelen tört elő, és vad volt, ahogy elém lépett, hogy elállja Shay útját. A tulajdona védelmében tette, éppolyan egyértelműen, mintha egy kesztyűt dobott volna Shay lábához. Ren alfa volt, és visszakövetelte a helyét. A földön termett, nagydarab fekete farkasként, és kivicsorította fogait az aranyszínű farkasra, aki visszamorgott rá. Felborzolta a szőrét, izmai megfeszültek, ahogy támadni készült. Próbáltam megszólalni, de mintha egy láthatatlan kéz szorította volna a torkomat, az egyre növekvő rémülettől elállt a szavam. Mit tettem? A keresők kivonták fegyvereiket. A kardok előkerültek hüvelyükből, a tőrök megvillantak a

napfényben. A számszeríjak Renre szegeződtek. Shay nagy hévvel nekirontott Rennek. Hemperegve karmolták egymást a földön, csak fogak és karmok összevisszasága látszott a gyorsan mozgó aranyszín és fekete testekből. Az elkeseredett harc olyan sebességgel folyt, a rivális alfák olyan dühvel marták egymást, hogy alakjuk elmosódott, csak fény és árnyék játéka látszott belőle. Ren szerencséjére annyira egymásba gabalyodtak, hogy egyetlen harcos sem tudta őt célba venni. Előbb éreztem meg a vér szagát, minthogy láttam volna. Fémszagú és dús volt, betöltötte a levegőt. Shay elfordította a fejét, és Ren vállába mélyesztette fogait. Ren felmordult, és lecsapott Shay lábára. Arrébb csúsztak a padlón, vörös csíkot húzva maguk után. Aztán lihegve szétváltak, a következő támadásra készülve. Ren vonítani kezdett, ahogy Shay a földhöz lapult, hogy rávesse magát. A körben álló keresők ismét célba vették Rent. – Ne! – törte meg Adne kiáltása a morgásukat. A két farkas közé vetette magát, testével védve Rent. A farkas meglepetten felvakkantott, de hátrébb húzódott tőle. Shayt is elbizonytalanította Adne megjelenése. A lányra meredt, és morogva elhátrált. Majd oldalra húzódott, hogy újra támadhasson. Adne úgy takarta el Rent, mint egy köpönyeg. A fekete farkas bosszús hangot hallatott, próbálta lerázni a lányt. – Calla! – Adne rám szegezte rémült tekintetét. – Állítsd meg őket! Connor átsietett a termen Adne mellé. Arra számítottam, hogy elrángatja Ren elől, ehelyett megfordult, és ő is élő pajzsként állt a keresők elé. Kivonta a kardját. – Azt javaslom, mindenki tegye el a fegyvereit. Gyerünk! Logan vigyorogva, lassan szívta a cigarettáját. Anika szeme összeszűkült. – Remélem, van valami elfogadható magyarázat erre a zűrzavarra? – nézett rám. Bólintottam, előrébb sétálva, majd megálltam a két farkas között. – Shay, Ren! – Jeges pillantást vetettem mindkettőre. – Alakuljatok vissza, most rögtön! Mindketten haboztak, nyakukon felborzolódott a szőr. Hol engem néztek, hol egymást. – Most! – mondtam, és kivicsorítottam a fogaimat. Először Ren alakult át. Adne majdnem orra bukott, ahogy a nagydarab fiú nekiütközött. Connor megragadta a lány kezét, mintha dühében meg akarta volna rázni. De csak tartotta, és nyugtalanul nézett körbe. Shay a visszaalakulása után is Rent figyelte. Mindketten lihegtek. Ren vállán vérfoltos volt a tépett ruha, Shay sebesült alkarját szorongatta. A termet betöltötte a vérük és a keresők félelmének csípős szaga. A harcosok leeresztették fegyvereiket, de tudtam, hogy elég volna a legkisebb gyanús mozdulat, hogy támadásba lendüljenek. Shay volt az egyetlen reményük arra, hogy megnyerjék ezt a háborút. Ha Ren veszélyt jelent a Shayra nézve, habozás nélkül megölik. Meg kellett győznöm őket arról, hogy szükségünk van Ren segítségére. Nagy levegőt vettem, és annyi meggyőzőerővel itattam át a szavaimat, amennyi csak tellett tőlem. – Anika, elnézést a betolakodásért! Adnéval fontos feladatot hajtottunk végre, egy mentőakciót, ami szükséges ahhoz, hogy a szövetségünk sikeres legyen. Szerencsére Adne nem tiltakozott a bejelentésem ellen. Anika felvonta a szemöldökét: – Önálló műveletekbe fogtatok? Halványan elmosolyodtam. – Elnézést kérek a váratlan zavarásért. Nem akartam beszámolni a tervemről, amikor egy ilyen megbízhatatlan alak is van közöttünk. – Loganre pillantottam, akinek arcáról eltűnt a mosoly. Egyből megnőtt az önbizalmam. – Milyen mentőakcióról beszélsz? – Anika pillantása kissé megenyhült, de még mindig gyanakvó maradt. Adne megköszörülte a torkát.

– Igen, Anika. Apám feláldozta magát ezért a mentőakcióért. Monroe említésére a keresők összesúgtak. Aggódó pillantásokat vetettek mindenfelé, fészkelődni kezdtek a székükön. – Apádat harcban ölték meg – mondta Anika. – Szörnyű veszteség ez számunkra, de az áldozatok együtt járnak az életünkkel. – Többről volt szó ennél. – Adne kézen fogta Rent. A fiú meglepődött, de rámosolygott a lányra. Shay összeráncolt homlokkal nézte, ahogy Adne Anika elé húzza Rent. – Anika, bemutatom a bátyámat, Renier Laroche-t. Csodálkozó kiáltások hallatszottak a szobában. Shay teste megfeszült, csodálkozva nézett felém. Bólintottam. Szemében a düh helyett kíváncsiságot láttam, ami reménnyel töltött el. Shay szerette Monroe-t, tisztelte őt. És gyorsan összebarátkozott Adnéval, aki mindent megtett volna a bátyja biztonságáért. Talán csökkenthető a Ren iránti ellenszenve, ha ezekre alapozunk. Meg kellett nyugtatnom őt. Kínzóan mardosott a félelem, hogy Shay talán azt hiheti, elárultam őt, hogy megmentsem Rent. Ha arra gondoltam, hogyan csábítottam el Rent Vailből, még rosszabbul éreztem magam. – Ren, bemutatom Anikát. – Adne nem törődött a mindenütt felhangzó suttogásokkal és hitetlenkedő pillantásokkal. – Anika a Nyíl. Ő vezeti a keresőket. – Bocs, hogy megzavartuk a bulit – mondta Ren, aki éberen figyelte a vele szemben állókat. Anika szigorú pillantást vetett Connorra: – A levél. – A keze a kabátja zsebén pihent. Connor arca elkomorult: – Igen. Anika Renre meredt, majd sóhajtva Adnéra nézett. – Bolondot csinált belőletek. – Dehogyis! – tört ki belőlem. A Nyíl felém fordult: – A Bane-alfa fia itt van köztünk. A jelenléte mindent veszélybe sodor. Az első lépése az volt, hogy megtámadta a Sarjat, és… Felmordultam, és félbeszakítottam: – Nem Emile fia. Egyáltalán nem olyan, mint Emile! Most felém fordították a kivont fegyvereket. Shay és Ren felmordultak, és védekezőn mellém léptek. Szerencsére egymásról most nem vettek tudomást, a keresőkre összpontosítottak. Anika felemelte az egyik kezét: – Hallgatunk, Calla. Nagyot dobbant a szívem. Eljött az időm! A perc, amikor rajtam múlik minden, amikor átsegíthetem az őrzőket a múltból a jövőjük felé. Ez a feladat egyedül az én vállamra nehezedett. Vajon elbírom-e ezt a súlyt? Vajon tényleg olyan alfa vagyok-e, amilyen szerettem volna lenni? – Ő Monroe fia – mutattam Ren felé. – És ő a legnagyobb reményetek a háború megnyerésére. – Micsoda? – kérdezte Shay halálosan csendes hangon. – Mi vagyok én? – Ren csak suttogva mondta ki a kérdést, de kicsit riadtan nézett rám. A fenébe. Ez a gond a rögtönzött tervekkel. Nincs idő mérlegelni az összes következményt. Nem feleltem nekik, de tudtam, hogy később még számolnom kell Shay féltékenységével, és sok mindent el kell magyaráznom Rennek. Egyelőre csak Anikára figyeltem. – A Sarj a fegyveretek – mondtam, és megérintettem Shay még ép karját. Bőre forró volt az ujjaim alatt, és éreztem gyorsan lüktető pulzusát. Közelebb akartam húzni magamhoz, de nem mertem. Egyelőre nem. – De szükségetek van hadseregre is. – A köpönyegforgató falkátok nem igazi hadsereg – szúrta közbe Logan. – És Emile zabigyereke nem valami jó vezető. Kénytelen voltam elengedni Shay kezét, hogy megfoghassam Renét, és visszatarthassam,

amikor Loganre morgott. – És te hogy kerülsz ide, Logan? – néztem rá. – Azért, mert beváltottad apád reményeit? Félrenézett, és elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ezzel megszorongattam. – Elvesztetted az örökségedet, nem? Nem teljesítetted a kötelességedet. Ezért kellett menekülnöd. Összeomlott a kis birodalmad, nem? Logan nem nézett rám. Rágyújtott egy újabb cigarettára. – Van igazság abban, amit mond, Calla – mondta Anika, bár az arcán látszott, hogy nem szimpatizál a vigyázóval. – A falkátok nem hadsereg. – De hozhatunk neked egyet – feleltem. – Hogyan? – az egyik kereső, akit nem ismertem, előrelépett. Borotvált feje és horgas orra karvalyszerű kinézetet kölcsönzött neki. Francia akcentus érződött a beszédén. – Monroe halott. Így a szövetség lehetősége is odalett vele együtt. Szúrós pillantást vetettem a savanyú képű keresőre, ahogy Loganhez sétáltam, és megragadtam az ingét. – Mondd csak, Logan, hány Bane-t ölt meg az apád, amikor felfedezték Corrine árulását? Logan elkerekedett szemmel nézett. – Mégis hogy tudhatnék erről? Még gyerek voltam akkor! – Szájtátva nézett rám, nem hitte el, hogy egyik volt szolgája így megfenyegetheti. Magamban örvendeztem a vigyázó félelmének borsos szagán, ami betöltötte a levegőt. – Nehezen tudom elképzelni, hogy Efron Bane semmit sem mondott el a fiának a jövőbeni falkája történetéből. Logan arca egyre sápadtabb lett. – De én… – Felelj a lánynak! – Ethan mellém lépett. Hallottam, ahogy a tőre kisiklik a hüvelyéből. – Huszonötöt – felelte Logan. – Huszonöt árulót öltek meg. – Látod, nem is volt olyan nehéz! – mosolygott Ethan. Felmordultam, mire Logan az asztalig hátrált. – Hány farkas tudta, hogy nem Emile Ren apja? – kérdeztem. – Egy sem – Logan a fogát csikorgatta. Leterítettem őt az asztal tetejére. – Úgy tudjuk, hogy egyik sem – nyöszörögte. – De a lázadás óta halljuk a pletykákat. Nem volt titok, hogy Corrine megvetette a párját. Apám próbálta eltitkolni az egészet, de Emile néha nem tud uralkodni magán. Meg akarta ölni a gyereket, de megparancsolták neki, hogy ne tegye. Renre pillantottam, aki sápadtan állt mögöttem. Bárcsak ne kellett volna végighallgatnia ezt a történetet! De kénytelen voltam vallatóra fogni Logant. – És a Bane-falka elégedetten él Emile vezetése alatt? Logan nagyot nyelt: – Ezt nem mondanám. Egyelőre elég is volt ennyi. Anikához fordultam: – Ami Vailben történt, biztosan újra összezavarta az egész falkát. A Nightshade-falka tagjai nem hűségesek Emile Laroche-hoz. Apámhoz hűek, a családomhoz. Connor bólintott: – Jó kislány. – Mit javasolsz? – kérdezte Anika. – Az őrzőknek alfa vezetőkre van szükségük. A falkán belüli kötelékek miatt olyan hatékony a harcmodorunk. A vigyázók komoly hibát követtek el, amikor megölték anyámat, és megszabadultak apámtól. Ki kell használnunk ezt a hibát. – Nem ismerik a falkájukat eléggé ahhoz, hogy elkerüljenek egy ilyen hibát? – kérdezte a karvalyarcú férfi. Ren felelt neki: – Gőgjükben azt hiszik, hogy megdönthetetlen az uralmuk. Anika Loganhez fordult, aki időközben feltápászkodott. A vigyázó rosszallóan nézett rám, de vonakodva bólintott.

– És azt hiszed, hogy te és ez a fiú lehettek az új alfák? – nézett rám szigorúan Anika. – Mindkét falka követni fog titeket? – Mi vagyunk az alfák. Egy Bane és egy Nightshade. A falkák követni fognak minket. Egyesíthetjük őket, hogy a vigyázók ellen vezessük a csapatot. – Igazából egyáltalán nem lehettem biztos abban, hogy követnek minket, de csak így győzhettem meg a keresőket arról, hogy Ren a hasznukra lesz. – Vannak, akik még hűségesek Emile-hez – mondta Logan, és a torkát dörzsölte, amin nyomokat hagyott az erős szorításom. – Nem fogod mindegyikőjüket magatok mellé állítani. Továbbra is a Nyílra összpontosítottam: – Ha nem is mindenkit, de eleget ahhoz, hogy érjünk valamit. – Ez Monroe terve, Anika – mondta Connor. – A lázadás, amit mindig is ki akart robbantani. – Tudom – felelte a nő. – Nagyon is jól tudom. Átsétált a termen, és megállt Ren előtt. – Légy üdvözölve, Renier. Apád jó ember volt. – Nem – szólt közbe Shay űzött tekintettel. Az ujjai kifehéredtek, ahogy ökölbe szorította a kezét. – Shay, kérlek! – mondta Adne. – Monroe végig ebben a tervben reménykedett. – Nem egyezem bele – felelte Shay – Monroe nem ezt akarta. A vigyázók akarták ezt, ők akarták egymásra erőltetni őket. Calla nem tartozik Renhez. Ren kivicsorította az ínyét: – De igen. Mindig is összetartoztunk. – Megöllek, mielőtt hozzáérnél! – Shay körül megint izzott a levegő. – Nem te vagy az egyetlen alfa, és ezt nagyon jól tudod. A szívem a torkomban dobogott. Shay felfogta a szavaim súlyát. Farkasösztönei gyorsabban tanították, mint hittem volna. Ő volt az újonnan érkezett, és kész volt kihívni Rent, hogy uralhassa a falkát. – Adj bele mindent! – mosolygott Ren, készen arra, hogy elfogadja a kihívást. Shay közelebb lépett, csak akkor bizonytalanodott el, amikor Anika kivont karddal elállta az útját – Valaki higgassza le őket egy vödör hideg vízzel – javasolta Connor. – Calla – kérte Adne –, állítsd le őket! Szavainak igazsága úgy ért, mintha a pofon vágtak volna. Tényleg, én megállíthattam őket. Odaléptem Anika mellé, aki visszatette a kardját a hüvelyébe. Shay és Ren közé álltam. – Idefigyeljetek, mind a ketten! – Mindkettejük mellére odanyomtam a tenyeremet, éreztem a szívük dobogását. – Ennek most vége. – Így van – felelte Shay. – Választanod kell. – Igaza van – tette hozzá Ren, és mellettem fenyegetően Shayre pillantott. – Válassz, Calla! – Nem fogok – hárítottam el őket –, egyelőre. Éreztem, hogy mindketten csalódtak, és dühösek a bizonytalanság miatt. Megszédültem. Alfa voltam, nem voltam köteles meghunyászkodni senki előtt. Végre a saját utamat követhettem, a sorsomat, amit én fedezek fel saját magamnak. – Nincs szükségem párra – mondtam, gondosan mérlegelve a szavaimat. – Katonákra van szükségem. Ti vagytok a legjobbak, akiket ismerek. Mindkettőtökre szükségem van. Hajlandók vagytok harcolni értem? Egyikük sem felelt. Egymást bámulták, mindkettő arra várt, hogy a másik mozduljon. A szavaim úgy hullottak a csöndbe, mint kövek egy mély kútba. – Harcolnátok értem? Shay felsóhajtott. – Mindig, de…

– Semmi de – feleltem, és Renhez fordultam. – És te? – Tudod, hogy megteszem – mondta, a szeme gyanakvó maradt. – Ren vezeti a falkát. Ő a kulcs ahhoz, hogy biztosítsuk a szövetséget a Vailben maradt farkasokkal – mondtam. – Shay megszerzi az elemek keresztjét, és harcba vezeti a keresőket. Anikára pillantottam, aki bólintott. – És te? – kérdezte Shay. Elmosolyodtam. – Én gondoskodom arról, hogy minden rendben legyen. – Sok szerencsét hozzá! – mormolta Ren. Halk nevetéssel elvettem a tenyeremet a mellükről, és megfogtam a csuklójukat. – Nincs szükség szerencsére – mondtam. – Meg fogtok esküdni nekem, hogy segítetek, és nem bántjátok egymást. Vérszerződést fogtok kötni. – Micsodát? – kérdezte Shay megdöbbenve. – Míg vége nem lesz a háborúnak, csak a győzelem számít – közelebb húztam őket, míg végül szemben nem álltak egymással, pár centire. Éreztem a belőlük áradó feszültséget. A napfény és viharok illata, keveredve az őszi tűzrakások és szantálfa illatával. – Gyógyítsátok meg egymást! – rendelkeztem. – Nem – tiltakozott Ren. – Egészben van szükségem a harcosaimra. Megsebesítettétek egymást. – Nem törődtem Ren rémült ábrázatával. – Most állítsátok helyre a károkat. – Ugye viccelsz? – húzta el a száját Shay. – Nem is próbálom elmondani, mennyire nem viccelek. – Hátraléptem, és összefontam a karomat a mellkasomon. – Amíg nem választok párt, addig én vagyok itt az alfa. És megmondtam, hogy egyelőre nem akarok választani. Ti ketten nekem tartoztok engedelmességgel. Bizonyítsátok be a hűségeteket! Gyógyítsátok meg egymást! – Nem hiszem el – nyögött fel Ren, de beleharapott a karjába, és Shay felé nyújtotta. – Szó se lehet róla! – Shay hátrálni kezdett, de rámorogtam. – Rajta! – A fenébe is, Cal! Szívtelen vagy – közölte, és beleharapott a csuklójába. – Tudom. Shay és Ren egymásra néztek, ahogy itták egymás vérét, amely falkatársakként fogja összekötni őket, noha még mindig megvetették egymást. – Szép munka, alfa – mormolta Logan. Bármilyen szigorú tekintettel is akartam nézni a vigyázóra, nem tudtam teljesen visszafojtani egy mosolyt. A lelkem legbelsejében valaki ujjongva, vadul szaladt, és vonított a boldogságtól.

HARMADIK fejezet

41

– M O S T , H O G Y E Z T E L R E N D E Z T Ü K , N E M B E - szélhetnénk arról, hogyan fogjuk megnyerni a háborút? – kérdezte Connor, és visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe. Ahogy Ren és Shay egymást méregették, abból világosan kiderült, hogy a rivalizálásuknak még egyáltalán nincs vége. De egyelőre nem remélhettem többet ennél a kényszerű közösségnél. Legalább már nem marták egymást. Anika felé fordultam. – Ne legyen több titkos megbeszélés, ahová nem hívtok meg! Ha szükségetek van a farkas harcosokra, minden alkalommal hívjatok meg minket! Stratégia és végrehajtás. A karvalyarcú férfi hümmögni kezdett, de csöndben maradt, amikor Anika a fejét ingatva felé fordult. – Rendben, Calla – mondta. – Shay is ragaszkodott ehhez, mielőtt megérkeztél volna. Rámosolyogtam Shayre, de ő még mindig Rent bámulta ellenségesen. Ha a szemembe nézett volna, láthatta volna, milyen nehéz dolgom van. Azt kívántam, bárcsak félrehívhatnám, hogy kettesben megbeszélhessünk mindent. Anika visszafordult az asztalhoz, amit nagy térképek borítottak. – Logan tájékoztatott minket, hogy a vigyázók támadásra készülnek – mondta. – A purgatórium csak a kezdet volt. Nincs több vesztegetni való időnk. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Ideje összeszedni a fegyver darabjait – mondta Logan. – Természetesen várni fogunk rátok. Rágyújtott még egy cigarettára, és újra felöltötte a hányaveti modort. – Ha várnak minket a támadásokkor, akkor nincs esélyünk – mondta Anika. – Nagyon fontos a meglepetés ereje. Minden helyszínre gyorsan oda kell érnünk, az egyik csapásnak közvetlenül követnie kell a másikat. Nincs időhúzás, nem késlekedhetünk! – Szükség lesz egy figyelemelterelő támadásra is – meglepve fordultam Ren hangja irányába. Anika felvonta a szemöldökét. Ren vállat vont: – Ahogy Calla mondta. Shay vezeti a keresőket. Én a farkasokat. Azt fogjuk tenni, amihez a legjobban értünk: harcolunk. Connor füttyentett egyet. – Nyitni akarsz még egy frontot? – Nem – felelte Ren. – Két csapatunk lesz. Egy elterelő, és egy igazi, amit utána küldünk ki. – Ez elvonná a figyelmüket a helyszínekről – Adne a bátyja felé vigyorgott. – Egy csapat

titokban elhozná a tárgyakat, mialatt a másik harcol. Ethan bólintott: – Ez talán beválik. – Ebben az esetben az elterelő csapat súlyos veszteségeket szenvedne – vetette ellen a karvalyarcú férfi. – Ki vagy te? – förmedtem rá, mert dühített a folytonos áskálódása. – Pascal a Tordis-csapat vezetője – felelte Anika. – Az ő csapata is csatlakozna a támadáshoz, amit Ren javasolt. – Körbeintett a teremben. – Ma az összes helyőrség támadó csapatai gyűltek itt össze. A Haldis-csapatot már ismered, de a Tordis, az Eydis és a Pyralis vezetői az én kérésemre gyűltek össze, hogy megtervezzék a stratégiát. Ha győzni akarunk, össze kell hangolnunk a terveinket. Végignéztem a keresőkön. A Haldis taktikai termébe összegyűlt keresők fáradtnak, de mégis ébernek tűntek. Ennek így is kellett lennie: a halállal néztek farkasszemet. Mindnyájan ezt tettük. Pascal megvető tekintetébe néztem, és fájt a szívem Monroe után. A Tordis vezetője láthatóan nem osztotta Monroe kedvező véleményét az őrzőkkel kapcsolatban. – Pascalnak igaza van – mondta Ethan. – Az elterelő csapatnak súlyos veszteségei lesznek. De úgy látom, hogy ebben a háborúban semmiképp sem kerülhetjük el a súlyos veszteségeket. – Szükségünk van a szent kardra – mondta Anika. – Nélküle nem lehetünk sikeresek. Pascal összeszorította az ajkát, de alázatosan meghajtotta a fejét. Shay megköszörülte a torkát: – Rennek igaza van. Két csapattal kell támadnunk. – Így igaz – felelte Anika. – De volna egy kérésem – folytatta Shay, hideg pillantást vetve Renre. – Mi a kérésed, Sarj? – kérdezte a Nyíl. – A kard darabjait megszerző csapat engem fog támogatni, ugye? – Természetesen – szólt közbe Silas. – Tudjuk, hogy te vagy az egyetlen, aki képes elvenni a kard darabjait a helyükről. Az írnok összerezzent, amikor Connor vészjósló pillantást vetett rá. Shay bólintott: – Akkor én kívánom összeállítani a csapatomat. – Hogyhogy? – kérdezte Anika komor arccal. – Olyan emberekkel akarok küzdeni, akikben megbízom – felelte Shay. – Nem akarok idegenekkel csatába indulni. – Sokkal régebb óta vívjuk ezt a háborút, mint te, fiam – torkolta le Pascal haragvó arccal. – Hogy mered feltételezni, hogy… – Ugyan, ne aggódj, Pascal! – felelte Ethan. – Láttam küzdeni a fiút. Jobb, ha nem veszel össze vele. Hadd válassza ki a saját csapatát! – Érthető a kívánságod, hogy te válaszd ki a társaidat – mondta Anika. – De tiltakozol-e az ellen, hogy a négy helyőrség parancsnokai is beleszólhassanak a döntésedbe? Súlyos áldozatokat fognak hozni, hogy megvédjék a csapatodat. – Ha így akarják… – felelte Shay sietve. – De én csak a mentőcsapatról beszélek. És a társaim a Haldislól valók… aminek nincs többé vezetője. – Adnéra pillantott, arcán szomorúság árnyéka suhant át. Kicsit meglepődtem, hogy Ren átkarolta Adnét, mialatt Shay beszélt. A lány szomorú, de hálás mosollyal nézett vissza rá. – Valóban azt hiszed, hogy képes volnál meghozni ezeket a döntéseket? – fordult Pascal Shayhoz. – Calla és én egymagunk találtuk meg a Haldist – vicsorította a fogát Shay a vezetőre. – Szóval igen, képes volnék rá. Pascal sértődötten felhorkant Shay szavaira. Lopva Shayre pillantottam egy cinkos mosoly énjéig. Elképesztő, hogy az óriás mutáns pók támadásából, ami kis híján a végzetünket okozta, kellemes emlék lett. Mégis így volt. És nem csak azért, mert megöltük a szörnyet, és megszereztük

a Haldist. Shay aznap vált farkassá azért, hogy megmentse az életemet. Rájöttem, milyen fontos nekem ez az emlék, hogyan őrizgettem a meghittségét az első napok emlékével együtt, amikor együtt futkározhattunk a Vail-közeli erdőkben. Mielőtt még darabokra hullott az életünk, és az örömteli vágták helyett az életünkért futhattunk. Mindezek után furcsa volt arra gondolni, hogy egykor csak ember volt – bár a Sarjként sose volt hétköznapi fiú. Shay észrevette, hogy figyelem, és felvonta a szemöldökét. Meglepődve vettem észre, hogy elpirulok, de kérdő tekintetére mosollyal válaszoltam, mielőtt másfelé fordultam volna. Sose voltam álmodozó típus, de ha Shayre gondoltam – főleg az együtt töltött, meghitt pillanatokra –, akkor mindig könnyen elragadott a képzeletem. Connor felnevetett: – Helyes, fiam. Még sose láttam ezelőtt, hogy Pascalt valaki így elhallgattassa! – Úgy vélem, az ügyet lerendeztük – jelentette ki Anika. – Pascal holnap reggel összegyűjti az elterelő csapatot. Hogy képzeled el a másik, a titokban induló csapatot, Shay? – Legyen kicsi – mondta Shay a hajába túrva. – Adne megszövi az ajtót, és a barlang bejáratához küld minket. Mert gondolom, ez is egy barlang lesz, ugye? Silas bólintott. – Akkor Connor és Ethan legyenek az élcsapat. Calla, Nev és Mason hátulról fedezik őket. – Ilyen hamar összeállunk az őrzőkkel? – kérdezte Pascal. – Még nem tudjuk, hogy bízhatunk-e bennük. – Bízhatsz bennük – felelte Ethan. Hitetlenkedve néztem rá. Valóban ő mondta ezt? – Nemsokára látni fogod – közölte Pascallal Ren egy fagyos mosoly kíséretében. Pascal szótlanul meredt rá. – Az elterelő csapat az én ötletem volt – folytatta Ren. – Nem fogom kihagyni az első bevetését. Beleborzongtam a félelembe. Ren jó tervvel állt elő, de a keresőknek igazuk volt. Az elterelő csapat súlyos veszteségeket fog szenvedni. Nem kerülnek ki veszteségek nélkül a harcból. Nem akartam, hogy Ren is az áldozatok között legyen. – És Sabine, az egyik falkatársam, aki szintén itt van – tette hozzá Ren –, szerintem ő is velünk akar majd tartani. – Csak most épült fel a sérüléseiből – felelte Ethan. – Szerintem hátul kellene maradnia. Ren felnevetett. – Nem láttad, hogyan gyógyulunk fel a sebesülésekből? Nem tudom, mi történt vele, de ha kapott a falkánk véréből, akkor nem lesz baja. Készen fog állni a harcra. – Loganre pillantott. – Mellesleg, ha a vigyázók ellen indulunk, akkor megnézném, hogyan veszed rá Sabine-t, hogy maradjon hátul. Logan megborzongott. Ethan nem felelt, csak összeszorította az ajkát. Meglepett, milyen gyorsan feltalálta magát Ren az új szerepében. Ősi ellenségeink vettek körül minket, de habozás nélkül átvette az irányítást. Természetes vezető volt, erős, magabiztos. Láttam, hogy ez kellemetlenül érinti Shayt. Mindig feszültebbé vált, amikor Ren megszólalt. Shay is vezető volt, irányítani próbálta ezt a háborút, amelyben olyan lényeges szerepet játszott. És nem akarta átengedni Rennek a falka irányítását. Azzal, hogy néhány falkatársunkat, és engem is magával hívott a Tordis visszaszerzésére, világosan értésünkre adta, hogy farkasokat is vezetni akar, nem csak a keresőket. Hogyan reagál vajon a falka Ren visszatérésére? Vajon ettől megszűnik az újabb kötelék, ami Shayhez fűzte őket? Nev és Sabine imádták Rent. Ansel és Bryn úgy vélték, hogy jó alfa. De arra is emlékeztem, amit Sabine mondott. Ren hibázott. Ha annyira vágyott utánad, akkor ide kellett volna jönnie. Itt lett volna a helye, hogy küzdjön érted. Most itt volt, de vajon nem túl későne? Eltűnődtem, hogy vajon Sabine érez-e még hűséget egykori alfája iránt.

A falkánk, a kötelékeink gondolata eszembe juttatta a farkast, aki miatt a legjobban aggódtam. – Mi lesz az öcsémmel? – kérdeztem Anikát. – Hogyan döntöttél felőle? – Még nem született döntés – felelte Anika óvatosan. – Nem az ő hibája volt. – Logan szerint az öcséd önként elárulta a tartózkodási helyünket a vigyázóknak. Senki se kényszerítette erre. – Nem tudjátok, mit műveltek vele. Elpusztították benne a farkast. Megtörték. Aztán megígérték neki, hogy újra teljessé lehet. Nem volt választása! Bár irtóztam a gondolattól, mégis megfordult a fejemben, hogy talán én is ezt tettem volna Ansel helyében. Nem tudtam elképzelni az életet a képesség nélkül, hogy farkasalakot ölthessek. A farkas én voltam. A nélkül a részem nélkül úgy érezném, hogy nem létezem. Ahogy Ansel is. – Ezt figyelembe fogjuk venni – mondta Anika. – Hogyan árulhatta volna el Ansel a vigyázóknak a denveri búvóhely hollétét? – tiltakoztam egyre kétségbeesettebben. Tudtam, hogy nem csinálhatok az öcsémből megint farkast, de legalább meg akartam próbálni visszaszerezni a szabadságát. Kérlelő tekintettel néztem Connorra. – Láttad, milyen állapotban van. Nem maradt semmi ereje. Connor Loganre nézett, aki kegyetlenül mosolygott rám. – Nem volt szüksége erőre – közölte Logan. – Csak egy egyszerű idézésre. Egy olyan varázsszót kellett felolvasnia, amelyik elárulta számunkra, hol van. Az öcsédnek csak fel kellett olvasnia a szavakat. Összeszorult a torkom, ahogy eszembe jutott a két nappal ezelőtti este, amikor felkerestem Anselt, hogy a lelkére beszéljek. Ám kudarcot vallottam. Benyúlt a zsebébe, és előhúzta a gyűrött papírdarabot. – Mi az Ansel? – kérdeztem. – Hagyjál békén! – A tekintete megpihent egy pillanatra a maszatos papíron, majd szorosan a tenyerébe zárta, és a mellkasához szorította. – Ez Bryntől van, érted? Sikerült megszereznem, mielőtt a vigyázók elválasztottak minket. Hazudott. Szó se volt versről. Nem Bryntől származó, búcsúzó szerelmi vallomás volt. Csak áruló szavak, egy papírfecnire irkantva. Logan vigyorogva figyelte, ahogy ráeszmélek a szörnyű igazságra. – Nem fogják bántani Anselt. Megígérték – nyugtatott Shay a vállamra téve a kezét. Jólesett, hogy támaszkodhatok valakire, érintésének biztonsága enyhítette Ansel sorsa miatti aggódásomat. Morgás hallatszott a hátunk mögül. – Nem vennéd le róla a kezed? – Ren szájából ez nem kérdésnek hangzott. – Gyere, essél nekem – szólt vissza neki Shay. – Hagyjátok abba, mind a ketten! – Megmasszíroztam a halántékomat, és elhúzódtam Shaytől, pedig arra vágytam, hogy átöleljen, és megnyugodjak a karjai közt. Ha én leszek a bíró a vetélkedésükben, akkor függetlennek kell maradnom. Láttam, hogy bár ez hatalmat jelent, néha igencsak kínos helyzetbe hozhat. – Szavunkat adtuk, Calla – erősítette meg Anika. – Az öcsédnek nem esik bántódása. De azt sem kockáztathatjuk meg, hogy szabadon engedjük. – Ő bezzeg őrizet nélkül járkálhat? – Loganre mutattam. – Ha nem vetted volna észre, itt a teremben mindenkinél fegyver van – felelte nyugodtan Anika. – Logant a cellájából kísérték ide. Oda is viszik vissza. Ő fogoly, nem vendég. – Köszönöm, lekötelez – mondta Logan, és füstkarikákat fújt a levegőbe. Loganre bámultam, és arra gondoltam, bárcsak le tudnám harapni azokat az ujjakat, hogy nélkülük tartsa a cigarettáját. Bármi áron meggyőztem volna a keresőket, hogy ne bízzanak meg benne, tudtam, igazam

van. Logan azért volt itt, mert elvesztette a helyét a vigyázók között. Éppen olyan volt, mint az apja, csak a hatalom érdekelte. Valamiért azt hitte, hogy a keresők segítségével visszaszerezheti. De még nem jöttem rá, hogyan képzeli a dolgot. Anika az asztalra tett térkép fölé hajolt. Tudtam, hogy Ansel ügyét lezártnak tekinti. Feléledt bennem a harag. Ha érte nem is küzdhetek meg, de a tönkretevőivel igen. Közelebb lépve a térképhez hegyes vidéket láttam rajta. – Itt lesz a bevetésünk? A Nyíl bólintott: – Mürren, Svájc. Hajnalban. Előbb az elterelő csapatokat küldjük ki. Ez itt a barlang. Elcsaljuk az őrzőket a bejárattól, és beküldjük a kisebb csapatot. – Készen állsz a reggeli medvevadászatra, Pascal? – kérdezte nevetve Connor. Pascal most először elmosolyodott: – Természetesen, mon frére. Abban jók vagyunk! – Hogyan? – fordultam értetlenül Connorhoz. Connor felém biccentett a fejével, és csodálkozva kérdezte: – Nem tudod? – Micsodát? – Ajjaj – Shay rám, majd Renre pillantott. – Szóval ezek az őrzők medvék? – Hogyan? – kiáltottunk fel Rennel egyszerre. Ránéztem. A másik alfa arca tükrözte a megdöbbenést, amit éreztem. – Csak a Tordis őrzői – felelte Silas. – Tényleg nem tudjátok, hogy más őrzők milyen alakot vesznek fel? Hirtelen túl szűknek éreztem a bőröm. Alakot akartam váltani, és kirohanni a szobából. Ren valahogy kipréselt magából egy választ: – Nem, nem tudjuk. – Az a medve is őrző volt, amelyik megtámadott, amikor találkoztunk? – kérdezte Shay. – Nem – feleltem, még mindig remegve. – Csak egy grizzly. Soha életemben eszembe sem jutott, hogy másféle őrzők is létezhetnek a mi fajtánkon kívül. A farkas falkánkon belül szoros volt az összetartás. Büszkék voltunk a harciasságunkra és a ragadozóképességeinkre. A vigyázók úgy bántak velünk, mint a kiválasztottakkal. Mintha csak mi egyedül lennénk képesek megvívni a háborút. Újabb hazugság. Ren meglepődött pillantást vetett rám: – Megmentetted egy medvétől? – Hagyjuk ezt! – Keresztbefontam a karomat a mellemen. – Többet akarok tudni ezekről a másféle őrzőkről. Silas azonnal fontoskodni kezdett: – Meg kell hagyni, hogy a vigyázók zseniálisan megtervezték őket. Az őrzők mindenütt alkalmazkodnak a környezethez, amit védeniük kell. Coloradóban farkasok, Svájcban medvék. Egy tömzsi, fekete hajú kereső egy olyan csapatból, akiknek nem mutattak be, fanyarul elmosolyodott. – Y las yaguares en Tulúm. – Sí. Las yaguares. – Silas megborzongott. – La muerte en las sombras. Nem beszélek spanyolul, de arra rájöttem, hogy egy másféle őrzőtípusról beszélt. Émelygés fogott el. Mindig abban a tudatban éltem, hogy különlegesek vagyunk. Még ha szolgák voltunk is, mindig kicsit kivételezett helyzetben lévőnek éreztem magam. Most kiderült, hogy csupán hasznosak voltunk, semmi több. Nemcsak az feküdte meg a gyomrom, hogy nem a farkasok voltak a vigyázók által teremtett egyedüli őrzőfajta, hanem minden más is, amit itt tapasztaltam – a stratégia kitervelése, a rajtaütő csapatok. A keresők a Haldisnak ebben a termében tervelték ki a támadásaikat. A Vail elleni rohamokat. Nem voltak kétségeim afelől, kinek az oldalára kellene állnunk, de azon eltűnődtem, hogy valaha is otthon fogom-e érezni magamat itt. Silas még mindig beszélt:

– Tökéletes rendszer volna, kivéve… – Ha a természet ellen való véteknek hívod őket, kinyírlak – Ethan keze a kardja markolatán pihent. – Nézzenek oda, ki áll hirtelen az őrzők pártjára. – Nevetett fel Connor. – Ebbe meg mi ütött? Ethan kissé elpirult: – Semmi. Ők a szövetségeseink. Ennyi az egész. – Naná – hagyta annyiban Connor. Ethan mérgelődve fordított hátat Connornak.

NEGYEDIK fejezet

B R Y N N E K IG A Z A V O L T A N S E L S Z Á L L Á S Á T illetően. Tényleg nem cella volt, inkább egyszerűen berendezett hálószoba. Ansel mégis olyan képet vágott, mintha megint a vigyázók tömlöcében sínylődne. Az ablaknál ült, és az üvegnek támasztotta a fejét. A távolban látszott, ahogy a tenger hullámai nyaldossák a partot, de az idilli tájkép nem élénkítette fel Ansel kifejezéstelen tekintetét. Már értettem, miért voltak olyan nyugodtak az ajtó elé állított őrök. Ansel semmi hajlandóságot nem mutatott a szökésre, de még ha próbálkozott is volna vele, olyan gyenge volt, mint a nádszál. Megfájdult a szívem, ahogy néztem. Miért éppen Anselnek kellett szenvednie? Bryn mellette ült, a haját simogatva. Meglepve láttam meg Tesst az ágy másik oldalán, ölében egy tál zabpehellyel. Ahogy így egymással szemben ültek, Tess szinte úgy nézett ki, mintha Bryn nővére lenne. Dús, göndör haj koronázta mindkettejük fejét, Bryn bronzszínű fürtjei ragyogtak a napsütésben, míg Tess kékesfekete haja szinte lilás árnyalatban játszott. A Haldis egykori veszedelme az öcsém anyáskodó ápolónőjévé vált, meleg, aggódó tekintettel figyelte Anselt. Mason mellettük állt, egy sütit rágcsált. Nev és Sabine kicsit arrébb álldogálva, halkan beszélgetett. Nev vett észre először. Csodálkozva kinyitotta a száját, de nem szólalt meg, csak Sabine felé intett az állával. A lány megfordult, és felszisszent, ahogy meglátta Rent. – Te itt? Ren nem mozdult, ahogy a lány nekiesett, és az öklével verni kezdte a fiú mellét. – Hogy hagyhattad, hogy ez történjen velünk?

Nev hosszas küszködés után megszabadította Rent Sabine-től. A lány kapálózott egy ideig, aztán Nev vállára borulva sírni kezdett. – Ne haragudj, öregem! – mondta Nev, Sabine elefántcsontszín haját simogatva. Ren a fejét ingatta: – Megérdemlem. Nem tudtam eldönteni, hogy egyetértsek-e vele, vagy ne. Amikor Nev és Sabine elhagyták a Bane-falkát, Ren a maradás mellett döntött. Ő volt az alfájuk. Az volt a kötelessége, hogy vezesse és védje őket, de ő Dax, Cosette és az én egykori falkatársam, Fey mellett maradt. Az árulásuk fájdalmas volt. Sabine Rent hibáztatta a helyzetért, amibe került? Talán Ren hibája volt, hogy Dax és Cosette a vigyázókkal maradt? Bryn nem hagyta ott Anselt, de csodálkozva nézett ránk: – Nahát, te jó ég! Ren! Mason habozott, mielőtt Renhez lépett volna, hogy átölelje. – Jó látni téged, haver. Ráadásul egy darabban. – Téged is, Mason. – Miért? – kérdezte szipogva Sabine, még mindig Nevbe kapaszkodva. – Miért jöttél ide? Azt hittem, elfelejtettél minket. Ren a padlóra szögezte a tekintetét. Segítenem kellett neki. Noha rosszul esett, hogy egy ideig a vigyázókat választotta helyettünk, most, amikor szükségünk volt rá, velünk tartott. Egy megtört, gyászoló alfának nem sok hasznát vesszük. – Kényszerítették, hogy velük maradjon – mondtam, mire ő fáradtan elmosolyodott, továbbra is lesütött szemmel. – Ren azért van itt, mert van egy húga, aki meg akarta menteni. – Vagy úgy – mondta Bryn. – Most már végképp nem értek semmit. – Adne – mormolta Nev, és Renre nézett. – Igaz? Tudtam, hogy van valami ismerős abban a lányban. Bólintottam: – Monroe volt az apja, az a kereső, aki a mentőakciónkat vezette. Ő volt Ren apja is, nem pedig Emile. – Súlyos ügy – szögezte le Mason. – Nekem mondod? – kontrázott Ren. Csörömpölő edény hangja vonta figyelmünket az ablak felé. Tess felállt. A törött tányér darabjai a lábánál hevertek. Átkelt a szobán, és a kezébe fogta Ren arcát. – Te Monroe fia vagy? – A szemében könny csillogott. – Corrine és Monroe fia? Ren bólintott. – Hál' istennek, hogy Adne nem marad egyedül – Tess a könnyein keresztül felnevetett, és átölelte Rent, akit meglepett a gesztus, de nem húzódott el előle. – Monroe nagyon, nagyon hálás lenne azért, hogy itt vagy. – Köszönöm – mondta Ren, maga is elérzékenyülve. – Sajnálom, hogy nem ismerhettem őt. – Én is, kedvesem – mondta Tess, a könnyeit törölgetve. Bryn még mindig a homlokát ráncolta. – Monroe és Corrine? Nem értem. Hogy lehetséges ez? – Elég bonyolult, de lehetséges. Egyelőre ennyi elég erről – mondtam. – Más dolgunk is van, most, hogy Ren megérkezett. – Micsoda? – érdeklődött Mason. – Remélem, a dolgunkba az is beletartozik, hogy jól elintézzük a vigyázókat. Elvigyorodtam: – Pontosan ilyesféle dolgunk van.

– Álljunk meg!– szólt közbe Bryn. – Szívesen harcolok a vigyázók ellen, de a keresők vajon akarják, hogy segítsünk nekik? – Megmentettek minket, vagy nem? – vetette fel Mason a sarkán hintázva. – Igen, valahogy úgy – Bryn tekintete Anselre tévedt, aki még mindig a távolba meredt. Nem számoltam Bryn segítségével a harcban. Neki csak az volt fontos, hogy az öcsémén segítsen. Én ezzel ki is voltam békülve. Tess szólalt meg: – Monroe és Corrine akkor találkoztak először, mikor egy csapat Bane fel akart lázadni az urai ellen. Segíteni akartunk nekik. Sajnos a tervünk kitudódott. – A vigyázók megölték az anyámat – fejezte be Ren a történetet. Üres volt a tekintete. – A fenébe! – Nev dühösen a szőnyeg szélébe rúgott. – Milyen aljas egy népség! – Ezt nem hagyhatjuk annyiban – mondta Mason. Nem akartam, hogy a falkát elragadja a vigyázók elleni harag. – Régebben is voltak szövetségek az őrzők és a keresők között, de egyik sem tartott sokáig – tértem vissza a tényekhez. – Mert a vigyázókat senki se tudta legyőzni – szúrta közbe Sabine Tesst figyelve. – Egészen mostanáig nem – Tess nyugodtan állta Sabine hideg tekintetét. – Shay meg tudja állítani őket – mondtam csendesen. – Ezért akartak végezni vele. – Ezt honnét veszed? – fakadt ki Sabine. – Abból a hülye jóslatból, amiről Connor meg az az okoskodó rocker Silas adtak elő? És ha hazugság az egész? Mert tudjuk, hogy az egész múltunkról hazudtak nekünk! – Nyugi, Sabine! – mondta Nev, és megszorította a lány vállát. – Ők a jó fiúk. Megmentettek minket, nem emlékszel? Sabine ajka remegett az indulattól: – Menj a fenébe! – Ellökte magától a fiút, és kirohant a szobából. Mason a fejét csóválta: – Elég borúsan látja a helyzetet. – Majd lehiggad – mondta Nev, és a becsukódó ajtót nézte. – Elég sok volt ez neki egyszerre. Ren bólintott, de feszült állkapcsa arról árulkodott, hogy aggódik Sabine-ért. – Lehet, hogy újra fel kell osztani majd a csapatokat – mondtam. – Igen – felelte Ren. – Nagyon úgy tűnik. Mason húzgálni kezdte az inge ujját. Végignéztem a falkatársaimon, és rájöttem, hogy mindegyikük a keresők öltözetét viseli. Ettől majdnem elnevettem magam. Mason kérdő tekintettel nézett rám, de csak intettem neki a fejemmel, hogy semmi. – Hol van Shay? – Még mindig a keresőkkel, a taktikai teremben – feleltem. – Eléggé lefoglalják. Fészkelődni kezdett és köhécselt, mielőtt újból megszólalt volna. – Szóval, öö, Ren itt van… és Shay is? – Igen – feleltem. Bryn idegesen Renre pillantott, majd rám. – Ki az alfánk? – Én – feleltem. Azt vártam, hogy Ren tiltakozni fog, de nem mondott semmit. Bryn az ajkába harapott. – És Shay meg Ren? – Ők segítenek. Ren felsóhajtott, de bólintott:

– Igen, mi segítjük Callát. Mason elvigyorodott: – Micsoda nő! Bryn kuncogni kezdett: – Csodás. Olyan szélesen mosolyogtam rájuk, hogy szinte megfájdult a szám. Nyílt az ajtó, és Anika lépett be rajta, mögötte Adne. Egy pillanattal később Shay is besétált. Ahogy megjelent köztünk, szikrázni kezdett a levegő, mintha megtelt volna elektromossággal. Ren a szoba másik felébe húzódott, hogy minél nagyobb legyen a távolság közte és Shay között. Értékeltem ezt az óvintézkedést, és a helyemen maradtam, nem mentem oda Shayhez, bármennyire is jólesett volna. Nev és Mason egymásra néztek, és nem tudták elrejteni a mosolyukat. – Ti ketten, ne merjelek fogadásokat kötni, mert rájövök! – figyelmeztettem őket és akkor jaj nektek! Masonnek sikerült bűnbánó arcot vágnia, Nev hamiskás mosollyal kerülte a tekintetemet. Adne követte Rent, laza mozdulattal belekarolt, de láttam, hogy az ujjaival megszorítja a fiút, támaszt adva neki, ahogy Shayt méregette. Anika szigorú arccal végignézett őrzőkből álló kis csapatunkon. – Remélem, tisztában vagytok vele, hogy némileg megváltozott a helyzet. Mindannyian bólintottunk. Anika elmosolyodott, és Tesshez fordult: – Hallottam, hogy van egy ötleted! Tess kihúzta magát: – Rólunk, árvákról volna szó. – Árvákról? – Anika felvonta a szemöldökét. Feszülten néztem Tessre és Anselre. Tessnek igaza volt. Ő és Isaac Denverben szolgáltak, a keresők rejtekhelyén. Most, hogy a purgatórium leégett, Tess nem csempészhetett többé értékes tárgyakat a vigyázók háta mögött. Elvesztette az otthonát, a társát, Isaacet, és a szerelmét, Lydiát. Mindezt azért, mert megjelentünk, és a feje tetejére állítottuk a világát. Ha bárkinek is volna oka gyűlölni minket, akkor Tess az, ő mégis kedves hozzánk, főleg az öcsémhez. – Én és ő – intett Tess Ansel felé. – Mindketten elvesztettük a helyünket a világban. – Az ő helyéről még nem döntöttünk, Tess – felelte Anika. – Te is tudod. – Persze – mondta Tess –, de szerintem mindenki jobban járna, ha hasznossá tudná tenni magát. Gyanakodva vártam, mi következik. Nem fogják kihasználni Anselt, amíg nekem is van szavam az ügyében. – Mire gondoltál? – kérdezte Anika. – A bázisom megszűnt – kezdte Tess. – De kaptam kiképzést egyszerűbb feladatok ellátására az Akadémián. Segíthetek a kertben és az Eydis-szentélyben. Szeretném magammal vinni a fiút. Megtanítanám pár dologra. – Tényleg úgy gondolod, hogy ez jó ötlet? – Anika járkálni kezdett a szobában. – Úgy gondolom, hogy bolondság lenne munka nélkül hagyni. – Tess szeme Ansel karjára tévedt. Bőrét vörös forradások tarkították. A régebbiek már kezdtek begyógyulni, az újakon még friss volt a heg. – Így nem lesz felügyelet nélkül. – Felelősséget vállalok érte, mindig tudni fogom, merre jár. – Egy harcost is rendelnék mellétekkísérőnek – mondta Anika. – Ha szükségesnek tartod – bólintott Tess. Újra Anselre nézett, arcán egyértelműen látszott, hogy teljesen ártalmatlannak véli a fiút. Ahogy az öcsémre néztem, vagy inkább a személyiségének üres héjára, csodálkoztam, hogy valaki is veszélyesnek ítélheti. Másrészt a vigyázók alaposan megdolgozták, hogy eláruljon minket. Nem csak a puszta erőtől kellett tartanunk. – Meg fogom fontolni az ajánlatot – felelte Anika. – Felesleges – mondta Ansel anélkül, hogy levette volna a szemét az ablakról.

Tess nem reagált az élettelen hangjára, de Bryn összekulcsolta az ujjait Anselével. – Figyelj, An! El kellene menned Tessel. Egy kis munka eltereli a figyelmedet… – itt elhallgatott. – Én itt szeretnék maradni – moncta Ansel, és kihúzta a kezét Brynéből. A lány ajka megremegett. A legszívesebben megragadtam volna az öcsémet, és megráztam volna, amiért ilyen szívtelenül bánik vele. Anika összevont szemöldökkel nézte az öcsémet: – Szívesebben maradnál bezárva? – Itt van a helyem – felelte Ansel. Anika intett Tessnek: – Ezt inkább máshol beszéljük meg! Kimentek a szobából. Bryn tett még pár kísérletet, hogy szóra bírja Anselt, ám az öcsém makacsul hallgatott. Bryn egy idő múlva felállt, és Mason kitárt karjába borult. Csendesen sírni kezdett, ahogy a fiú átölelte. Ren mellém lépett. Ezzel morgást váltott ki Shayből, de lecsöndesült, amikor megrovó pillantást vetettem rá. Bárcsak többet is tudathattam volna vele! Nem volt lehetőségünk arra, hogy kettesben maradjunk, mióta Ren megérkezett, és minél tovább kellett várnom a magyarázattal, annál jobban tartottam attól, hogy Shay félreérti a helyzetet. – Azt hiszem, én talán tudnék beszélni a fejével – morogta Ren olyan halkan, hogy csak én hallottam a hangját. – Hogyhogy? – Tudnia kell, hogy a rossz választások után van esélyünk, hogy jóvátegyük őket. – Összeszorult a torkom Ren szavaira. Ő volt az egyetlen, aki megértette Ansel árulását. Talán ő tud rajta segíteni. Bólintottam, és felemeltem a hangom, a többiekhez szólva. – Hagyjunk Anselnek egy kis időt, hogy meggondolja a dolgot! – Ez remek ötlet – mondta Adne mosolyogva. – Ugyanis azt a feladatot kaptam, hogy körbevezesselek titeket az épületeinken. Még nem láttátok, milyen csodás itt nálunk. Csak az étkezőt meg a szállásotokat láttátok, nem? – Én voltam a gyógyítóknál is Ethannel és Sabine-nel – felelte Nev. – A szentélyben? Adne bólintott. – Tehát Nev tudja, hol található az elsősegély, de azonkívül nem sokat. Mit szóltok hozzá? Nem akartok körbenézni, hogy ne vesszetek el? – Én szívesen – mondta Shay, rám nézve. – Mivel holnap máris harcolnunk kell, talán ez az utolsó esélyünk.

ÖTÖDIK fejezet Csak Könyvek 63

A N N Y I T M Á R T U D T A M , H O G Y A Z A K A D É M I A hatalmas, mivel pár részét bejártam, és kívülről is láttam. Mégis újra lenyűgöztek a méretei, ahogy Adnét követtük a ragyogó csarnokokban. Felül indult el, azon a szinten, ahol a legtöbbet tartózkodtunk az érkezésünk óta. Az Akadémia második emeletén volt a szállások nagy része, és a minden szárnyban speciális rendeltetésű területek: a Haldis taktikai terem, a Tordis archívum, az Eydis szentély és a Pyralis gyógyítócsarnok. Szerencsére Adne gondolt arra, hogy a gyógyítócsarnokot csak szavakban ismertesse, és ne vigye a falkatársaimat a kényelmetlen helyiségekbe. Az első emeleten kaptak helyet az Akadémia kiképzőtermei: a tanuló–, meditációs és a harci termek, valamint még néhány hálóhelyiség. A földszinten nagyon sok raktárhelyiség volt a fegyverek és egyéb felszerelések tárolására. Itt kaptak helyet az étkezők is, a konyhák és a fürdők az Akadémia minden szárnya számára. – Miért tették őket ilyen messze a szobáinktól? – kérdezte Bryn. Mindig is fontos volt neki, hogy könnyen elérje a fürdőszobát. Mivel több időt töltött ott, mint bárki más, akit ismertem – hogy „felkenjen magára valamit”, ahogy ő fogalmazott –, ez nem is csoda. Kíváncsi voltam, vajon mennyire viseli meg a sminkkészletének hiánya. Ahogy az étkező felé tartottunk a vacsorához, Adne még mindig arról beszélt, hogy a konyha és a fürdőszobák azért vannak a legalsó szinten, mert itt a legkönnyebben elérhető a víz és a geotermikus energia. A teremben már nagy volt a forgalom. Észrevettem az egyik asztalnál ülő Tesst, Connort és Sabine-t. Ren is velük volt, habár láttam, hogy közte és Sabine közt jó pár üres szék maradt. Láthatólag még nem tisztázták a Vailben történteket. Nagy meglepetésemre Anselt pillantottam meg Ren mellett. – Ó! – Bryn a szája elé kapta a kezét, ahogy követte a tekintetemet. A szeme felragyogott. Elérzékenyültem. Rennek igaza volt. Ansel nyugtalannak látszott, de több szín volt az arcán, mint az elmúlt időben bármikor. Tess észrevett minket, és integetni kezdett. Megkordult a gyomrom, ahogy leültünk az asztal köré. Perceken belül ellepték az asztalt a hallevessel és spagettivel teli tányérok, valamint egy üveg citromillatú szeszes ital, amit Connor diadalmas arccal vett elő. Egyetlen korty a világossárga italból elég citromot tartalmazott ahhoz, hogy az ember az ajkába harapjon, egy olyan hatást követően, ami szinte kirepítette a székéből. – Ez micsoda? – kérdezte Mason meggyötört arccal. – Limoncello – nevetett fel Connor. – Helyi különlegesség. – Hú! – nyalta meg az ajkát Sabine. – Ilyet… még nem ittam. – Nem rossz – állapította meg Nev, és nekilátott egy második tányér spagettinek. – Már most elrontjátok a fiatalokat? – élcelődött Ethan az asztalhoz érve. Meglepődve néztem fel rá. Olyan mohón faltam az ételt, hogy eddig észre se vettem, hogy hiányzik a csoportunkból.

– Ehhez értek a legjobban – felelte Connor, és újra körbeadta az üveget. – Hozz egy széket! Ma igazán jó a menü. Kérvényeznünk kellene hogy tovább maradjunk Olaszországban. Az őrzőkhöz csatlakozó Haldis-csapatnak köszönhetően sűrűn ültünk az asztal körül, noha az elmúlt napokban a keresők veszteségeket szenvedtek. – Figyelembe véve, hogy mire készülünk, reméltem is, hogy jó lesz az étel – mondta Ethan. – Mindegyik vacsoránk könnyen lehet az utolsó is. – Köszi, hogy elveszed az étvágyam – Bryn kinyújtotta rá a nyelvét, aztán Anselre mosolygott. Egy pillanatra Ansel is elmosolyodott, aminek nagyobb hatása volt rám, mint a limoncellónak. Egész lényem azt kívánta, bárcsak Ansel tényleg visszatérne közénk. Sabine arrébb tolta a székét, hogy helyet csináljon Ethannek. – Gyere csak! Ethan ránézett, aztán elfordította a fejét. – Igazából nem vagyok éhes. Csak idejöttem köszönni. – Aztán szó nélkül sarkon fordult, és elment. – Mindig ilyen morcos? – kérdezte Mason, a szája szélén kilógó spagettivel. Nev nevetgélve oldalba bökte: – Nem ismered az asztali etikettet? – Vadállat vagyok, öregem – felelte Mason, és letörölte az álláról a paradicsomszószt. – Mi mást tehetnék? – Ethan még nem szokta meg egészen az őrzők jelenlétét – mondta Adne. – Ne vegyétek magatokra! Élvezettel kanalazta a levesét. Úgy látszott, az iowai menüből mindenkinek elege volt. Elég különös volt, amit Ethanről mondott. Ethan nyílt ellenségességgel fogadott, amikor közéjük kerültem, de azóta sok minden megváltozott, végül a hozzáállása is. Hiszen aznap reggel is megvédett minket Silas előtt. Vajon miért nem hajlandó együtt enni velünk? Nem értettem a dolgot. A kérdésem elpárolgott, amikor Bryn elém tett egy tányér friss, pompás gyümölcsöt. Mindenki jóízűen evett, csak Sabine turkált az ételében. Úgy tíz percen át mintákat rakott ki a spagettiből, aztán felállt, mormogott valamit arról, hogy fáradt, és kisietett a teremből. Connor figyelte, ahogy elszalad, nevetett, és a fejét csóválta. – Mi az? – kérdezte Adne. – Á, semmi – felelte Connor, de úgy vigyorgott, mint egy bolond. Nem hagyott nyugodni a rejtélyes távozás. Képtelen voltam leküzdeni a kíváncsiságomat, és elnézést kértem a többiektől. Nem voltam benne biztos, hogy miért követem őt, de valami ellenállhatatlanul vonzott Sabine után. Meg aztán nem bírtam volna még egy falatot lenyelni. Sabine végigment a kanyargó folyosón a kertre nyíló kijárathoz. Furcsa déjá vu érzésem volt, mivel én is ugyanezen az ösvényen jártam az előző este. Átkémleltem az üvegajtókon, de az egész kert virágba borult az alatt a két nap alatt, míg a szövők Olaszországba vitték az Akadémiát. Lelógó indák, gyümölcsfák és vastag sövények takarták el a kilátást. Beosontam a kertbe, farkasalakot öltve, hogy mancsaimon halkan közlekedhessek az ösvényeken. Bűntudatom volt, de nem tudtam elhessegetni a gyanút, hogy valami fontos van készülőben a kertben – valami fontos, ami hatással van a falkám sorsára. Alfaként tudnom kellett, mi történik. Az ösvényen haladva, a bokrok mellett, hogy ne keltsek feltűnést, követtem a fülembe jutó hangfoszlányokat. Csendesek voltak, de folyamatosak, mint egy távoli patak csobogása. Már majdnem elértem a kert közepét, amikor két alakra lettem figyelmes. Testük a majdnem kerek hold kísérteties ezüst fényében ragyogott. A legközelebbi fa törzséhez bújtam, a lombok rejtekébe. Sabine megállt a kőpad előtt, amin Ethan ült. Ethan a tőrét élesítgette, nem nézett fel. – Nem csinálhatod ezt örökké – mondta Sabine a férfinak.

– Micsodát? – Nem nézett a lányra, a tőr élesen csillogott a holdfényben. – Azt, hogy levegőnek nézel. – Nem szándékosan teszem. – Dehogynem! A férfi megvonta a vállát, de nem felelt. Arra lettem figyelmes, hogy a fa másik oldalán is zizegni kezdenek a levelek. A nyelvemre kellett harapnom, hogy ne vonítsak fel, amikor egy barna farkas bukkant elő az aljnövényzetből. Calla? Shayre vicsorítottam a fogam. Mit keresel itt? Bár szerettem volna kettesben maradni Shayjel, nem így képzeltem a találkozásunkat. Én is ugyanezt akartam kérdezni. Mikor otthagytad a vacsorát, azt hittem, hogy rosszul lettél, és utánad jöttem, hogy elkísérjelek. Aztán láttam, hogy a kert szélén farkassá változol, és nem tudtam, mi történik. Lelapultak a füleim. Semmi. Tűnj el innét! Felém fordította barna szőrű fejét, érdeklődő és éber szemekkel. – Szeretnék beszélni veled – hallatszottak Sabine szavai az éjjeli levegőben. Ethan nem mozdult, csendesen ült, és várt. Shay hegyezni kezdte a fülét, ahogy meghallotta a lány hangját. Ez Sabine? Előrébb lépett. És Ethan? Hasalj le! Hozzádörgölőztem a vállához. Hé! Kivicsorította az ínyét, de egy pillanattal később már kidugta a nyelvét. Te leselkedsz utánuk! Én is megmutattam neki a fogaimat Ugyan már, mit képzelsz! Kár is lenne tagadni, Cal. Megfordult, és a bokrok közé sietett. Mellesleg ez itt sokkal jobb búvóhely. Ott, ahol állsz, biztosan észre fognak venni. Figyeltem, ahogy barna bundája ellűnik a lombok között. Egy pillanattal később már én is ott álltam mellette. Testünk egymáshoz szorult a vastag ágak között. Odasimultam hozzá, élveztem, ahogy a szagunk összekeveredik az éjszakai levegőben. Első közös farkaskalandjainkra emlékeztetett. A hosszú éjszakai vadászatokra, amik után teleettük magunkat, és leheveredtünk egy fenyőfa vagy egy kidőlt fatörzs alá. Ahogy az aranybarna farkast figyeltem az oldalamon, vágyódni kezdtem a régi szabadság után. A háborítatlan órák után, ahol a vadon és a világ csak a miénk volt. Hajolj egy kicsit lejjebb, nem látok. A vállának nyomtam a pofámat, és kihasználtam az alkalmat, hogy közelebb kerüljek hozzá. Tudtam, hogy kémkedsz. Beljebb húzódott a bokor mélyére, és gyengéden nyalogatta az államat. Maradj csöndben, tudni akarom, mi történik. De ahogy megpillantottam Ethan és Sabine halvány korvonalait, letettem az állam Shay mancsára. A tarkómra fektette az állát, és játékosan megnyalta a fülemet. Miért érdekel, hogy miről beszélnek? Mert Sabine Ethannel beszélget! Értem. Ethan végül felemelte a fejét, és Satine-re pillantott, aki csípőre tett kézzel állt előtte. A férfi visszatette a tőrt a tokjába, es felsóhajtott: – Jól van. Miről akarsz beszélgetni? – Szeretném, ha nem kerülnél. – De én nem kerüllek téged! – Kicsit kihúzta magát. – Komolyan? – mosolyodott el Sabine. – Pedig már kezdtem azt hinni. Ethan felállt, és arrébb lépett a lány előtt. Sabine csengő kacagása megtöltötte a hűs levegőt. – Látod, most is azt teszed! A férfi megfordult, és megrázta a fejét.

– Nem vagyok nagy társasági ember. Főleg a farkasok társaságát kerülöm. – Értem – Sabine követte őt a rózsabokrokhoz, amelyeken nagy, az árnyékban feketének látszó vörös virágok nyíltak. – Szóval ezért próbálsz annyira ellenállni. A férfi felvonta a szemöldökét: – Tessék? – Mindent megteszel, hogy távol legyél tőlem, pedig nem ezt akarod. A férfi felnevetett, de félelem is bujkált a hangjában: – Honnét tudod, hogy mit akarok? – Mindig tudom, amikor a szemembe nézel. Hú! Shay közelebb lopakodott a bokrok széléhez. Nyughass! Megböktem a vállát, de egy pillanattal később már én is ott voltam mellette. Ethan dermedten állt. Sabine közelebb lépett hozzá. – Ha szóba állsz velem, azzal még nem árulod el a bátyádat – mondta. Ethan hátrahőkölt: – Honnét… – Tess árulta el – szakította félbe Sabine. – Azt hiszem, aggódik miattad. – Semmi köze hozzá! – mondta a férfi remegő hangon. – Nem kellene beleártania magát. – Nem hiszem, hogy bele akarja ártani magát – Sabine hangja úgy szállt az éjben, mint a füst. – Itt jövök én a képbe. A férfi elkerekedett szemmel bámult rá, mint egy csapdába esett nyúl. Sabine előrenyúlt, és Ethan mellkasára tette a kezét. – Nem különbözöm tőled sokban, Ethan, akármit is gondolsz. Érzed, hogy dobog a szíved? A férfi a lány finom ujjaira nézett, és bólintott. Sabine másik kezével a saját mellkasára vonta Ethan kezét. Nem vette le a szemét az arcáról: – Az enyém is. Ethan torkából hang tört fel, az öröm és fájdalom közti éles kiáltás. Testük körvonala összefonódott, végtagjaikat már nem lehetett kivenni a sötétben, ahogy a férfi magához húzta és megcsókolta Sabine-t. Bensőmben halk köhintést hallottam. Ez a jel. Menjünk, Calla! De… Az összebújó párra néztem, megbűvölt a jelenet, noha tudtam, hogy már semmi keresnivalóm nincs itt. Gyere, Cal! Shay fogai gyengéden megszorították a szőrt a nyakamon. Választ kaptál a kérdéseidre. Örültél volna, ha valaki kilesett volna minket aznap éjjel a kertben? Majdnem rámorogtam. Jövök már, jól van, ne húzzál! Nem vagyok kölyök. Mögöttünk hallottam Ethan halk nyögését, és elpirultam a bundám alatt. Látod! Shay a bokrok közül a kert bejárata felé mászott. Hang nélkül lopakodtunk ki a kertből. Amikor elértük az árnyékos kaput, mindketten alakot váltottunk, és besurrantunk az Akadémiára. – A háborúban furcsa szerelmek születnek – vigyorodott el Shay. – Szerencséjük van. – Lehet. – Nem örülsz neki? – Csak egy kicsit furcsa – töprengtem. – Egy kereső és egy őrző együtt? – Nem most történik ilyen először – felelte Shay. – Ott van Monroe és Corrine… – Ők halottak – vetettem ellen. Még mindig zavarban voltam a látottaktól. Örülni akartam a kapcsolatuknak, de akárhány szerelmet láttam itt születni, mind szörnyű veszteséggel ért véget. És előttünk volt a nagy csata, amit az életünkért vívtunk Féltettem Sabine-t és Ethant. És persze mindannyiunkat. – Ez más – mondta Shay. – Sabine megszabadult a vigyázóktól. Itt van, biztonságban, azt

tesz, amit akar. Talán először életében. Lassan bólintottam. – Még mindig aggódsz? – Shay szája megrezzent, ahogy összevont szemöldökömet nézte. – Nem tehetek róla – mondtam. Eszembe jutott a Lydia halála után zokogó Tess. Shay átkarolta a derekamat. A mellkasára tettem a kezem, hogy a szíve közelében legyen, nem azért, hogy eltoljam magamtól. Megmarkoltam a pólóját, és közelebb húztam magamhoz. – Mit csinálsz? – kérdeztem, észrevéve a hamiskás kifejezést az arcán. – Elűzöm a gondjaidat – mormolta, és lehajolt, hogy megcsókoljon. – Várj! – azzal eltoltam magamtól. – Mennünk kellene… Már épp be akartam hívni a szobámba, amikor Shay hirtelen feszültté vált. A karja még mindig átölelt, de esküdni mertem volna, hogy visszafojtja a lélegzetét. Mögöttünk a folyosón egy köhögés és morgás közti hang hallatszott. Shay átkarolta a derekamat, és egyből tudtam, ki áll mögöttünk, ki figyel minket. – Ne zavartassátok magatokat! – Ren lassan közeledett felénk. – Na, mindegy. Látom, hogy zavarok. Shay feleletként felhangzó morgása átjárta a tagjaimat. Még mindig össze voltam zavarodva a kertbeli titkos látogatásunktól. A legszívesebben átöleltem volna Shayt, és a morgásommal távol tartottam volna Rent. De uralkodnom kellett az ösztöneimen. Kibontakoztam az ölelésből, és közéjük álltam. – Fegyverszünet, emlékeztek? – mondtam, és rájuk vicsorítottam a fogaimat. – Nem úgy néz ki, mintha betartaná a feltételeket – felelte Ren. – Nem szabályok szerint játszom – nevetett fel Shay. – Nekem ez nem játék. – Tudod, hogy nem így értettem – jegyezte meg ingerülten Ren. – Hagyjátok abba! – Emeltem fel a kezem, nehogy bármelyik alfa akár egy lépéssel közelebb léphessen. – Nem szabad! – Csak érdekelne, mit műveltek kettesben – Ren nem vette le a szemét Shayről. – Semmit – feleltem. Éppen ezért akartam a folyosóról a szobámba menni, hogy ne legyünk szem előtt. – Csak beszélgettünk, Ren. Egyelőre nem tilos, hogy beszélgessek Shayjel. – Nem úgy nézett ki, mintha beszélgetnétek – mondta Ren. – Igaza van – mondta Shay kaján mosollyal. – Lássuk, hátha letörlöm a vigyort a képedről! – mondta Ren, és rávetette magát. Megpördültem, és mellkason vágtam Rent. Megtántorodott, és meglepetten nézett rám. A bennem élő farkas dühösen felvonított. Hogyan akadályozzam meg, hogy ezek ketten széttépjék egymást? – Komolyan beszélek. Nem bánthatjátok egymást – szóltam rájuk. – Ne dühítsetek! Shay felnevetett: – Szép hárítás, Cal. Megpördültem, és gyomrom rúgtam Shayt, aki megtántorodva a falnak dőlt. – Mi a fenét csinálsz? – kérdezte, a hasát szorongatva. – Mindkettőtökhöz beszélek! – A fejemben lüktetett a vér. – Hogyan értessem meg veletek? Ne próbáljátok legyőzni egymást! Tisztára hülyén viselkedtek. Nem bírom tovább! Shay összerezzent, és megbántam a szavaimat. Azért voltam dühös, mert nem tehettem azt, amire vágyom, no és a tesztoszteron-túltengésben szenvedő fiúk kakaskodása is fárasztott. – Igaza van – felelte Ren. Shay csodálkozva nézett rá, aztán felém fordult. Amikor találkozott a tekintetünk, hátraléptem, visszahőkölve a fájdalomtól, amit a szemében láttam. – Szóval mi lesz? – kérdezte. – Most már nem számít semmit, ami köztünk történt. Megjelent Ren, és vége mindennek? – Nem, Shay… – Nehezen mondtam ki a szavakat, a szívem fellázadt az elmém ellen.

Felvillantak előttem a kerti jelenet emlékei, megint a holdfény és az érzelmek irányítottak. Éreztem Shay bőrének melegét. Emlékeztem rá, hogy a karjában sétáltam, és megint elöntött a vágy, hogy mellettem aludjon. A dobhártyám hangosan lüktetett hevesen dobogó szívemtől. – Nem így értettem. – Mi történt köztetek? – Ren kérdése mintha gátként állta volna útját az emlékek áradásának. Shay válaszra nyitotta volna a száját, de egy szigorú pillantásomra elhallgatott. Egy hosszú pillanatig állta a tekintetemet. Megfagyott a vér az ereimben, amikor láttam, mennyire bántják a szavaim. – Semmi – felelte Shay, és elfordult. – Jó éjszakát! Figyeltem, ahogy távolodik, és hasamban erősebben éreztem a csomót, míg a fájdalom csaknem elviselhetetlenné vált. – Miről beszélt ez, Calla? Erőt vettem magamon, és szembenéztem Rennel. Sötét, aggódó szeme láttán lemondóan ingattam a fejem. – Hagyjuk ezt! – mondtam szelíden. – Kérlek, hagyjuk! Összeszorított fogakkal, de bólintott: – A szobádig legalább elkísérhetlek? – Nem – feleltem remegő hangon. – Azt hiszem, jobb, ha nem. Üresnek éreztem magam, és Ren túlságosan jól olvasta le gesztusaimról az érzéseimet. Egy részem még mindig nem hitte el, hogy régi társam itt áll előttem. Hogy minden veszteségünk ellenére ő megmenekült. Azt kívántam, bárcsak elmondhatnám neki, mennyit jelent, hogy itt van mellettem, mennyi erőt nyertem annak tudatával, hogy egy másik alfa is harcolni fog az oldalunkon. De ha továbbgondoltam volna ezt, akkor már komoly bajba kerülök. Ha engedtem volna, hogy a vigasztaló barátot játssza, amikor ilyen sebezhetőnek éreztem magam, valószínűleg valami bolondságot tettem volna. – Jól van! – Láttam a szemében felvillanó dühöt, mielőtt elindult volna az ellenkező irányba. – Szép álmokat, Lili! Amikor mindketten eltűntek a szemem elől, bávatagon a lépcsőkhöz vánszorogtam, lassan felmásztam a második emeletre, a szobámig. Féltem, hogy talán nem tudok elaludni. Noha a csaták és titkos mentőakciók után eléggé elfáradt a lábam, az agyam nyugtalanul pörgött tovább. Nem választottam társat, ezért egyedül kellett vezetnem a csapatot. Lesz ehhez elég erőm? A magány szabadsága járta át az ereimet, ami egyszerre volt örömteli és rémületes. A szobámhoz érve megálltam, és több percen át az ajtót bámultam. Igyekeztem nem a szomszédos ajtó, Shay szobája felé pillantani. Magamban átkozódva feladtam, hogy ellenálljak a vonzásnak. Habozva megálltam az ajtó előtt. Az előbbi kínos jelenet Rennel nem is sülhetett volna el rosszabbul. Mindkettőjüket megbántottam, de jobban aggódtam Shay miatt. Vajon még mindig dühös rám? Vajon tudja, hogy egyedül akartam vele maradni, mióta Adne és én visszaérkeztünk Vailből? Vajon kíván még engem, most, hogy egyensúlyoznom kell két alfa között? Kopogtam az ajtón, és átkoztam a meggyőződésem hiányát. – Ki az? – Calla. Legalább két percig váratott a sötét folyosón, mielőtt kinyitotta az ajtót. Egyszerű, fehér Vnyakú inget viselt, ami ingerlő betekintést nyújtott a mellkasára, és könnyű szövetű, gyapjú pizsamanadrágot. Nekem hasonló, csak nőiesebb pizsamám volt a szekrényemben. Úgy látszik, a keresőknél ez szabványos öltözék. – Mi az? – Barátságtalan hangjából kiderült, hogy nem bocsátotta meg az imént történteket. – Bejöhetek?

Elsétált, nyitva hagyva az ajtót. Követtem őt a szobába, és becsuktam magam mögött. Felment a pulzusom, tudván, hogy egyedül vagyok vele a hálószobájában. Egész nap erre a pillanatra vártam, de most, hogy itt voltam, bizonytalannak éreztem magam. Idegesség járt át, egészen a csontjaimig. Ha Shay úgy dönt, hogy nem bízik bennem, minden széteshet, amiért küzdöttem. Shay kinyújtózott az ágyán. Mellkasán egy nagyon régi könyv hevert szétnyitva. – Mi ez a könyv? – A Sarj tana – felelte. – A kiválasztottság úgy látszik azt is jelenti, hogy az ember házi feladatot kap. – Silas leckét adott? – Bizony. Pár méterre álltam az ágy előtt, és figyeltem őt. Karcsú alakja láttán, ahogy a párnáknak dőlt, bizsergés futott végig a bőrömön. Azt kívántam, bárcsak felállna, és kinyújtaná felém a kezét. De ő a könyvre figyelt. – Na és, meddig fogsz még haragudni? – kérdeztem. Nem felelt. Felsóhajtottam: – Shay, nem akarlak bántani. Csak épp azt hiszem, hogy hiba volna Ren szeme láttára folytatni, amit elkezdtünk. Elronthatna mindent. Shay felnevetett: – Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt? – Tudod, hogy értem. Azt is tudtam, hogy többről van szó, mint Ren féken tartásáról, de nem voltam benne biztos, hogy Shay túltenné magát ezen az információn. Muszáj volt megmentenünk Rent. Nem akartam bevallani, mennyire jólesett, hogy visszakaptam őt, hogy újra a közelében lehettem. De a feltámadó remény, amit Ren visszajötte keltett bennem, csak kínzóbbá tette az aggodalmat amiatt, hogy mit okozok mindezzel Shaynek. Olyan rosszindulattal méregették egymást, ami bármikor tettlegességgé fajulhatott. Bármennyire is magam mellett akartam tudni Rent, Shaynek tudnia kell, hogy nem hagytam cserben. Fogalmam sem volt, hogyan tudnék úgy lavírozni a két fiú között, hogy Shay ne érezze elhanyagolva magát. Szörnyű galibát okoztam. Shay dühös volt rám, és az ösztönöm azt súgta, hogy védekezzek, de az nem oldana meg semmit. Félretette a könyvet és rám nézett: – Figyelj, tudom, hogy hülyén viselkedem. Ne haragudj! Ren a legrosszabbat hozza ki belőlem, mint mindig. – Ha elismered, hogy baj van, az már egy lépés a gyógyulás felé – mosolyogtam. Felnevetett, de egy pillanat múlva visszatért a komoly arckifejezése. – Az agyam folyton pörög valamin, nem tudom leállítani – közölte. – Próbálok rájönni, mit jelent Sarjnak lenni, de igazából csak azt akarom tudni, hol lehetnek a szüleim. – Logan nem mondott erről semmit? – Néztem, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed, egy nagy sóhaj után. – Nagyon kerül… legalábbis úgy tűnik – felelte. – Még azt sem tudom, hogy életben vannak-e egyáltalán. Folyton rájuk gondolok… pedig tudom, hogy most nem erre kellene figyelnem. – Ezt senki se róhatja fel neked, Shay – mondtam. – Természetes, hogy meg akarod találni a szüléidet. – Feltéve, ha előbb megmentem a világot – mondta. – Igen, van erről a szerződésben egy apró betűs rész – mondtam mosolyogva.

– Ami arról szól, hogy gúzsba kötnek – mondta. – De hát mindenkinek megvan a maga baja. Téged, ha jól sejtem, megint oltár elé akarnak rángatni. – Shay… – Halk morgás tört elő belőlem. – Tudom, hogy így van – erősködött. – Ren azt hiszi, hogy hozzá tartozol, mindig is azt hitte. – Mert ő is alfa – feleltem, és nem annyira Rent próbáltam védeni, mint inkább elmagyarázni a helyzetet Shaynek. – Még mindig a társának képzel. – És te nem így látod? – Bonyolult ügy. – A földre néztem. Béna vagy; Calla, béna vagy. – Talán ezért van, hogy mióta megjelent, úgy érzem, már nincs rám szükséged. – Hogy juthat ilyesmi az eszedbe? – tiltakoztam, kerülve az egyenes választ. – Te vagy a Sarj. Az egyetlen esély, hogy a keresők talán legyőzzék a vigyázókat. – Azt hittem, Ren a legjobb esély. – Szükségünk van Renre – mondtam, nem törődve dühös tekintetével. – Rajta múlhat, hogy sikerül-e szövetséget kötni az őrzőkkel. De a világ minden őrzője tehetetlen a lidércekkel szemben. Te pedig nem. – Mégsem jutok nálad semmire – mondta. – Neked csak a farkasok számítanak, jobban, mint bármi más. – Persze – feleltem –, hisz alfa vagyok. – Én is – vágta rá. – Éppen annyira, mint Ren. Csak új vagyok a falkában, ez minden. – Tudom, Shay – sóhajtottam. – De azt hiszem, félreérted a helyzetet. – Te érted félre, Calla – monda keserű mosollyal. – Azt hiszed, számít valamit is, hogy én vagyok a Sarj, ha elveszítelek? Nem. Ez az egész nem érdekel. Csak miattad akarom megnyerni ezt a háborút. Nem a keresők miatt, nem valaki más miatt. Csak miattad. Éreztem, hogy megint zakatolni kezd a szívem. Visszafeküdt az ágyra, és a felettünk pislákoló csillagokat bámulta. Néztem, és azon tűnődtem, mihez kezdjek vele. Nem vágytam rá. Nem akartam vágyni rá. Ahhoz, hogy vezethessem a harcot, hogy küzdhessek, nem támaszkodhattam senkire. De ez nem jelenti azt, hogy… Ahogy rájöttem, mi van készülőben, mit akarok, hogy megtörténjen, kiszáradt a szám. – Nincs szükségem rád, Shay – mondtam, és nem tudtam eltitkolni szavaim nyers élét. Shay felnyögött, nem nézett rám. Nem látta, amikor levettem az ingemet. – De kívánlak – mondtam. A szívem mintha a torkomban dobogott volna. Sebezhetőnek éreztem magam, mint még sosem, és tudtam, hogy ez az igaz szerelem. Ijesztő érzés volt. Végül megint felém fordult, és kifésülte a szeme elől a haját: – Kívánsz… hú! – Felült, és a földre tette a lábát, de nem állt fel. Lassan lépkedtem felé. – Ha szükségem volna rád, nem lennék önmagam. Nem felelt, de láttam, hogy fel-le mozog az ádámcsutkája, ahogy nagyot nyel. – Érted? – kérdeztem. Remegett a kezem. A csábítás egészen új terep volt a számomra. Eddig azért aggódtam, hogy Shay mellőzöttnek érezheti magát, de most már én tartottam attól, hogy talán túl dühös ahhoz, hogy a karjába zárjon. És ha kihajít a szobájából? Az alfa nőstényekre vonatkozó szabályok szerint nem lehettem kezdeményező fél, csak zsákmány. A meghitt kapcsolatok titokzatos működése még ismeretlen terület volt a számomra. Nem segített rajtam, hogy a pulzusom olyan hevesen vert, hogy szinte átlépte a hangsebességet. – Igen – Shaynek meg kellett köszörülnie a torkát, hogy kimondja a szót. Magához tért, hátradőlt a könyökére, óvatos, de lezser pózban. – Azt hiszem. – Azt hiszed? – Csak fél méterre voltam tőle. Szája lassan mosolyra húzódott: – Segítene, ha meg is mutatnád. Megdermedtem. Mutassam meg? Annyira nem illek ebbe a helyzetbe!

– Hacsak… – még mindig mosolygott. – Hacsak úgy nem döntesz, hogy mégsem akarod. A hangjában nem volt félelem vagy kétség, csak élénk csillogás a szemében. Tudtam, hogy ez kihívás volt. A bennem élő farkas felmordult a másik alfa provokációjára. Nem maradt választási lehetőségem. Az ösztöneim hajtottak. Felette álltam, tenyeremet a törzsére téve az ágyra nyomtam. Ajkam kinyílt, szemfogaim élesedni kezdtek. Mély levegőt vettem, azon tűnődtem, hogy vajon fél-e tőlem, de nem éreztem a levegőben a félelem éles szagát. Csak Shay illatát, a villámoktól megvilágított felhők alatti illatot, ami körbevett, keveredve kölcsönös vágyunk füstös illatával. – Nem döntés kérdése – mondtam rekedtes hangon. Egyensúly. Meg kéne tartanom az egyensúlyt. A fenébe! Sokkal, sokkal nehezebb lesz, mint hittem volna. Nagyon vágytam rá. Ahogy a szenvedélyem ellen küzdöttem, és próbáltam arra emlékezni, hogy nem szabadna itt lennem – Shay szobájában, az ágyán – elpárolgott minden elhatározásom. Egyszerűen túl közel volt hozzám, a bőre túl meleg és hívogató volt. És szerettem őt. A farkaslényem pár után áhítozott. A teste mágnesként vonzott, nem voltam képes elfordulni. – Nem? – Mosolygott Shay. – Akkor minek a kérdése? – A döntésképtelenségé – mondtam, de nem hangzott túl meggyőzően. – Felőlem! – Shay szemfogai is élesekké váltak. Átölelt, és lehúzott az ágyra. Rám gurult, maga alá szögezve. – Szeretlek mormolta, mielőtt megcsókolt volna. Viszonoztam a csókot, és vágytam rá, hogy közelebb kerüljek hozzá. – Tudom, hogy nincs rám szükséged, Cal – mondta, miközben szájával végigjárta a torkomat. – Ezért szeretlek. De tudnod kell, hogy nekem melletted a helyem, veled. Talán nem engem szemeltek ki a számodra, de én akarok lenni a társad. Az alfád. A szavai villámként jártak át, a vágy elektromos áramaként. Olyan sokat megértett belőlem. Abból, hogy ki vagyok valójában. Hogy hogyan élek és szeretek. Forróság öntötte el a tagjaimat. Az inge alá csúsztattam a kezemet, végighúztam a hátizmain. A fejére húzta az inget. Megdobbant a szívem izmos felsőtestének látványától, derekának hajlatáig, ami alatt csak a pizsamanadrág volt rajta. A következő pillanatban azt is letoltam róla. Ahogy a többi ruhát is lehámoztuk rólam, elhallgattattam az összes kétségemet. Ha Shay megnyugtatása érdekében egyetlen éjszakára felfüggesztem a magam által hozott szabályokat, azzal nem teszek rosszat. Vagy igen? Bármi is legyen a következménye, ahogy Shay keze és ajka felfedezte a testemet, tudtam, milyen buta volt a kérdésem. Nem azért lopakodtam be éjnek idején a szobájába, hogy eloszlassam a kétségeit. Magam miatt voltam itt. A hajába túrtam, és magamhoz húztam az arcát. – Szeretlek, Shay – mondtam –, mindörökké. HATODIK fejezet

MEGVANAZOKA,MIÉRTMONDJÁKEZT„MÁSnap reggelnek” Már hajnal előtt felébredtem, a szívem hangosan dobogott. A szobát derengő fény töltötte be. Az éjjel érkező felhők elborították az eget, hamuszínűre festve a horizontot. Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat, és kiszaladtam Shay szobájából, mielőtt felébredne. Közben végig szidtam magam. Nemcsak hűtlennek éreztem magam, mert megint otthagyom Shayt, hanem a vállamon éreztem a tegnapi döntésem – hogy vele maradok – minden súlyát is. Kérdések sora cikázott át az agyamon, miközben a tiszta ruhával a kezemben a tusolóba siettem. Ren vajon megtudja? Vagy Shay birtokolni próbál majd, és ezzel harcot szít kettejük közt? Számtalan forgatókönyvet futtattam végig a fürdőszobába menet, mindegyiknek rossz vége lett: Shay, Ren vagy én véresen, a szövetségnek pedig befellegzett. Még a medvealakban közeledő őrzők és a lidércek is vonzóbbnak tűntek, mint a szerelmi életem bonyodalmai. Miközben a kelleténél sokkal tovább dörzsöltem a bőrömet, elfogott a bűntudat, és árnyékként követett. Nem akartam úgy tenni, mintha a tegnap éjjel meg se történt volna. Minden csókunk, minden ölelésünk helyénvalónak tűnt, csak még jobban kívántam őt, mint azelőtt. De ha felfedem magam a többiek előtt, azzal a feladatunk sikerét kockáztatnám. A Shay karjaiban töltött éjszaka emlékétől libabőrös lettem, de tudtam, hogy el kell hessegetnem ezeket az emlékeket. Ahogy már annyiszor korábban, most is a kötelesség és a szenvedély közt őrlődtem. Túl sok forgott kockán ahhoz, hogy egyedül a szívemre hallgassak, mostantól a fejnek kellett átvennie az irányítást. Ha most választok társat magamnak, a törékeny szövetség biztosan összeomlik. Mire megérkeztem a Haldis taktikai termébe, Anika és Pascal már vártak rám. A Tordis vezetője mellett egy csapat számomra ismeretlen kereső állt. Nagy meglepetésemre Ren is ott volt köztük, és mintha utasításokat osztogatott volna. Arra gondoltam, hogy valószínűleg ők Pascal elterelő csapata, és megborzongtam. Ren terve jónak tűnt, de túl korán vállalt kockázatot. Ren felemelte a fejét, mintha a gondolataimban olvasna. Röviden biccentett, majd visszafordult a csapata felé. Leküzdöttem a késztetést, hogy csatlakozzak hozzájuk, és alfatársammal együtt vezessem őket. Ez nem az én harcom volt. Ma még nem. Ethan és Sabine együtt léptek a szobába. Próbáltam nem feltűnően bámulni őket. Nem szóltak vagy értek egymáshoz, de egy pillantással meg lehetett állapítani, hogy csak valami természeti csapás tudná őket akár pár centivel jobban is szétválasztani. Legalább nem én voltam az

egyetlen, aki szerelmi bonyodalmakat kavart maga körül. Igyekeztem közömbösnek látszani, és közelebb léptem hozzájuk: – Jó reggelt. – Szia, Calla – Sabine gyanakvóan méregetett. A jelek szerint nem tudom jól tettetni a közömbösséget. Ethan csak bólintott. – Lekéstük a hajót? – kérdezte Connor. Adnéval a nyomában ballagott be a terembe. – Éppen időben jöttök – felelte Anika. – A fenébe! Adne felém intett, míg Connor tovább beszélgetett Anikával. – Hé! – összerezzentem, amikor valaki a vállamra tette a kezét. – Jól aludtál? – kérdezte Ren. – Öö… igen. – Eddig remekül alakítok. Na mindegy. Shay tűnt fel Mason és Nev oldalán. Mind cipókat és gyümölcsöt rágcsáltak. A frissen sült kenyér illatára korogni kezdett a gyomrom. – Éhes vagy? – vigyorodott el Ren. – Kihagytam a reggelit. – Van nálunk elég – Mason átnyújtott egy cipót. Kitéptem egy falatot, és úgy tettem, mintha az éhség, és nem a félelem miatt kerülném Shay tekintetét. Éppen Ren mellett állt. Vártam, hogy valami baj történjen. Egy vigyor, egy gúnyos pillantás, bármi, ami elárulhatja Rennek, hol töltöttem az éjszakát. Noha nagyon finom volt a cipó, amint lenyeltem, mintha egy kődarab került volna a gyomromba. Mivel a tus alatt addig súroltam a bőrömet, hogy kipirult és percekig fájt utána, reméltem, hogy teljesen lemostam magamról Shay szagát, de nem mertem a szemébe nézni. Most, hogy közel került hozzám, éreztem az eső áztatta levelek illatát, amitől megfeszültek az izmaim. Forróság öntötte el az arcomat. El akartam terelni valamivel a figyelmemet, ezért Renhez fordultam: – És veled mi a helyzet? Jól aludtál? – Nem nagyon – sóhajtott. Próbáltam közömbös hangon beszélni, ahogy elképzeltem, hogy Ren elmegy Shay ajtaja előtt, és hallja, mivel foglalkoztunk egész éjjel. – Nem elég kényelmes a szobád? Felnevetett: – Nem ez a baj. A pulzusom egyre gyorsabbá vált. Valahogy rájött a titkunkra. Ren megdörzsölte a homlokát: – Társaságom volt. – Mit beszélsz? – A hangom egy oktávval feljebb csúszott, amit egyáltalán nem szerettem. Silas botorkált be a terembe, ásítva. Csak jellegzetes fekete és kobaltkék hajáról ismertem fel. A rockerszerelését felváltotta a hagyományos kereső öltözetre. Még egy kard is lógott egy hüvelyben a derekán. – Már vége? Lekéstem valamiről?! Anika felsóhajtott: – Mivel a küldetésen különleges engedéllyel veszel részt, elvárható lenne, hogy időben megjelenj. – Ne haragudj, Anika! – Silas félretolta szeme elől a haját. – Nem tudtam eldönteni, melyik írószerszámok a legalkalmasabbak utazáshoz. Végül egy ceruza és egy toll, meg egy szamárbőr mellett döntöttem. – Büszkén feltartotta őket. – Azonkívül egész éjjel az új katonánkat oktattam. Ren elég hangosan sóhajtott ahhoz, hogy Silas észrevegye. Az írnok bosszús arcot vágott: – Elég nehéz tanuló volt.

– Silas? – Renről a bolond frizurájú tudósra pillantottam. – Ő volt a társaságod? – Még mindig féltékeny vagy? – kacsintott rám Ren. – Nem voltam féltékeny – feleltem. – Komolyan? – kérdezte Ren. – Tehát ez a hárpiahang a normális beszédstílusod volt? Megint elvörösödtem, de ez alkalommal nem a Shaynél tett esti látogatás miatt. – Öregem, ha csapatot akarsz váltani, akkor köszöntünk a fedélzeten – vigyorodott el Mason. – De jobbat is találhattál volna, mint ez a jókisfiú punkocska. Silas elvörösödött, és méltatlankodni kezdett: – Lényeges információt osztottam meg vele a küldetésünkről. Mason vállat vont: – Minden lényeges, ami a hálószobában történik. – Nem mond hülyeséget! – Nev átkarolta Mason vállát. Silas kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Ren végül megsajnálta. – Mesélt róla, hogy milyen különleges vagy – mondta, barátságtalanul mosolyogva Shayre. – Az ük-ük-ük-ük nagymamád, Eira miatt, aki ezt a bajt hozta ránk, mikor egy démon szeretője lett. – Köszi, hogy emlékeztetsz rá – felelte Shay. – Szóval most már tudod, miért kellett volna neked és Callának elvágnotok a torkomat egy torta helyett az esküvőtökön. Kár, hogy nem került rá sor. Ren kihúzta magát: – Nem bánom, hogy élve kijutottál Vailből. Ami a továbbiakat illeti… majd meglátjuk, mi lesz, nem? Shay lassan elmosolyodott. – Az biztos. – Visszatartott lélegzettel vártam, mikor utal Shay visszavágásként a szobájában történtekre. De csak merően nézte a másik alfát. Mindannyiunk szerencséjére az agyát nem öntötte el a hímöntudata. – Nem tudtam megadni minden felvilágosítást – Silas kicsit visszanyerte a lélekjelenlétét, miután másra terelődött a szó. – Folyton morogtál rám. – Mert szörnyetegnek neveztél – felelte Ren kiélesedő fogakkal. – Mire számítottál? Puszira? Mason köhintett egyet: – Ez tényleg nem volt szép. Silas rá se hederített: – Csak a tényeket soroltam fel. Az őrzőket a természeti törvények megszegésével hozták létre. Te tényleg egy… Ren keze Silas torkára fonódott, felemelte, és beléfojtotta a szót: – Ha még egyszer megismétled, nagyon megbánod! Adne megragadta Ren karját, és elrántotta az írnok elől: – Nem akart rosszat. Ren mosolyogva engedte el Silast: – Csak biztos akartam lenni benne, hogy érti. Adne visszanevetett rá: – Mind tudjuk, hogy nem tanácsos felmérgesíteni téged, tesó, nem kell bebizonyítanod. – Szerencséje van, hogy megmentetted – Ren átölelte a húgát. – Már másodszor. – Másodszor? – kérdeztem. – Tegnap este, és az előbb – felelte Ren. – Sokáig fent maradtam – magyarázta Adne. – Hallottam Silas előadását, amikor elsétáltam Ren ajtaja előtt, és úgy döntöttem, bemegyek, mielőtt eldurvulnak a dolgok. – Akkor már eldurvultak – mondta Ren. – De még nem fajultak tettlegességig. Úgyhogy pont jó volt az időzítés.

– Én ilyen nagyszerű lány vagyok – vigyorodott el Adne. – Mellesleg, sok mindent el kell még mesélnünk egymásnak. Ren olyan gyengéden mosolygott rá, ahogy még sose láttam azelőtt. Connor is figyelte a testvérpárt. Keserű mosoly suhant át az arcán, és tudtam, arra gondolt, bárcsak Monroe is láthatná együtt a gyerekeit. – Egyébként is, mit keres itt ez a könyvmoly? – Connor Renről és Adnéról Anikára pillantott. – Veletek megyek – Silas visszatette a jegyzetfüzetét és az írószerszámokat a vállára vetett hátizsákba. – Jössz a fenét! Silas kidüllesztette a mellkasát: – Ezek a végső napok. A közelgő eseményeket meg kell örökíteni! Connor kérlelő pillantást vetett Anikára: – Kérlek, mondd, hogy ez csak vicc! – Igaza van, Connor – mosolyodott el Anika. – Ennek van hagyománya. A „történelmi jelentőségű” küldetéseket a múltban is az írnokok kísérték. – A professzor úr összezavarhatja a terveinket – szólt közbe Ethan. Anika a fejét ingatta: – A személyes kifogásaid ellenére Silas teljes hadászati képzést kapott, ahogy minden kereső. Veletek megy. – Nem kaphatunk inkább egy diktafont, hogy megörökítsük az utókornak a bevetést? – Ne hülyéskedj! – mondta Silas. – Még egy épkézláb mondatot se tudsz összerakni, még kevésbé megfigyelni a Sarj korszakának finom jeleit. – Korszak? – nevetett fel Shay. – Szóval már korszakom is van? Silas némán bámult rá. – Na jó. – Connor elfordult Anikától, és visszatért Adne mellé. – Csak ne kerüljön az utunkba! – Készen állnak a csapatok? – kérdezte Anika. – Majdnem – felelte Ren. – Sabine, reméltem, hogy te is az elterelő csapatban leszel. A lány felvonta a szemöldökét: – Te vezeted? Ren bólintott. Sabine Ethanre nézett, aki a fejét rázta: – Én a Tordisba tartok a Sarjjal. Sabine összefűzte a karját a mellkasán, és állával Ethan felé intett: – Ahová ő megy, oda megyek én is. – A kereső – Ren félrebillentett fejjel, érdeklődve nézte a lányt. – Komolyan? – Ha még egyet kérdezel, kiharapok egy darabot a füledből, Ren – Sabine elmosolyodott, kivillantak metszőfogai. Ethan csöndben maradt, de láttam, hogy kis híján ő is kuncogni kezd. Adne oldalba bökte Rent, amikor újra tiltakozni próbált. Az alfa a húgára pillantott. A lány a fejét ingatta, mire a fiú vállat vont. – Ha tényleg ezt akarod, felőlem… – mondta végül. – Én beállok a helyére az elterelő csapatban – ajánlotta fel Nev, Sabine-re kacsintva. – Sabine elmehet Tordisba, hogy a párja mellett maradjon. – Csúfolódj csak! – morgott Sabine, és közelebb húzódott Ethanhez. Ethan úgy nézett ki, mint aki nem tudja, nevessen-e, vagy meneküljön. – Hol van Bryn? – kérdeztem, habár már sejtettem a választ. – Ansellel maradt – felelte Mason. – Tess engedélyt kapott, hogy ma a kertben dolgozzon vele. Bryn nem tágít mellőle. Bólintottam,hiszen valami ilyesmire számítottam.

Megkönnyebbülés volt tudni, hogy Bryn Ansel mellett marad. Bármenynyire is nagy segítség lenne, ha a helyettesem az oldalamon harcolhatna, még jobb volt remélni, hogy odaadó figyelme kihúzza öcsémet az önvád ördögi köréből. – Így a legjobb – feleltem. – Ő idetartozik. Pillantásom egy rövid időre találkozott Shayével, és nagyot dobbant a szívem. Mohazöld szemének finom ragyogásán kívül nem adta más jelét a kapcsolatunknak. Nem számít, mennyi bajt okozott hármunk között a szerelem, a vágy és a féltékenység, aznap reggel egy másik csata előtt álltunk. – Rendben, Nev – felelte Ren. – Gyere, ismerd meg a csapatot! Úgy egy perc múlva indulunk is. Ugye te se beszélsz franciául? – Már nyelvi követelmények is vannak? – Nev felnevetett, ahogy távolodtak. – Öregem, szólnod kellett volna, mielőtt jelentkeztem. Kis csapatunk közelebb lépett Anikához és a többi keresőhöz, parancsra várva. – Ha készen álltok, kezdhetitek, Pascal – intett Anika a Tordis-vezetőnek. Pascal fejével biccentett egyik csapattagja felé, aki skeaneket húzott elő az övéből, és szőni kezdett egy ajtót. – Honnét fogjuk tudni, hogy az őrzők bekapták a csalit? – kérdeztem. – Pascalnak csak öt percre van szüksége – felelte Anika. Connor felnevetett: – Ő jó választás, ha patáliát kell csapni! – Merci, monsieur! – mosolygott rá Pascal. Anika tisztelegve felemelte a kezét, ahogy Pascal, Ren és a csapatuk belépett a fénylő portálba. Onnét, ahol álltam, csak ragyogó fehér és erős kék színeket tudtam kivenni. Havat és az égboltot. Elszorult a torkom, amikor Nev alakot váltott, és átsétált a kapun. Ren, még emberi alakban, felénk fordult. Elkapta a tekintetemet, elmosolyodott, aztán egy éjfekete színű farkas a többiek után szaladt. Egy pillanat múlva eltűnt az ajtó. – És most mi lesz? – kérdeztem. Ökölbe szorult a kezem. Hamarosan küzdeni fognak, és én nem lehetek velük. Nem tudtam nyugton várni. Farkas akartam lenni, aki küzd a harcban. Világéletemben az voltam. – Várunk – mondta Anika, és kedvesen rám mosolygott. A szemébe néztem, és rájöttem, hogy ő, a Nyíl parancsokat adott, de csak ritkán csatlakozott az ütközethez. Szemének kemény villanása elárulta, hogy neki is éppolyan nehéz volt távol maradni a harctól, mint nekem. A teremben nem volt óra, de a pulzusom mintha számon tartott volna minden percet azóta, hogy elmentek. Anika, aki fel-alá járkált a szobában, hirtelen megállt. – Most, Adne! Adne már nekilátott a munkának, és hamarosan teljesen eggyé vált a szövés kecses táncával. Többszínű, csillogó fények áradtak a skeanekből, tekeredtek, összefonódtak, lassan megformálták a kapunk mintáját. Vajon hová vezet ez a portál? Tordis előttünk volt. Ha sikerrel járunk, Shay megszerzi az elemek keresztjének első kardját. Amikor eszembe jutott Logan rémítő teremtménye, amely a Haldis járataiban várt ránk, megborzongtam. Vajon Tordisban mire számíthatunk? – Rendben – szólalt meg Adne lihegve. Amikor Connor átölelte, a lány nekidőlt. – Jól vagy? – kérdezte Connor. Adne bólintott: – Csak biztos akarok lenni benne, hogy működik. Ethan a kapu felé indult. Sabine farkasalakban mögötte caplatott. A férfi biccentett egyet Anika felé, mielőtt átlépett volna a kapun. Belestem a kapun. A ragyogó átjáró másik felén vakító havat láttam, aminek palástját néhol

törték csak meg a csipkés szélű fekete sziklák. Valaki gyengéden megérintett a derekamnál, amitől összerezzentem. – Bocsánat – mosolygott rám Shay. – Készen állsz? – Igen – mondtam, és évődve pillantottam rá. – Ideges vagy? – Ugyan! – kihúzta magát. – Én vagyok a Kiválasztott, nem emlékszel? Felnevettem, amikor megfordult, és felém mutatta a felcsatolt jégcsákányait. – Szerencsét hoz – mondta. – És ráadásul ismét egy hegy felé tartunk. – Reméljük, hogy nem csak a szerencsében bízhatunk – felelte nevetve Connor, és a kapuba lépett. Vetett egy megvető pillantást Silasra, aki máris előhúzta a szamárbőrét, és javában jegyzetelt: – Ne beszéljetek csúnyán gyerekek, mostantól meg vagyunk örökítve. Adne toppantott egyet: – Fiúk, mozogjatok már! A másik csapat valószínűleg értékelné, ha minél hamarabb végeznénk ezzel. – Igenis, uram! – vigyorodott el Shay. Kézen fogott, és megszorította a kezem, majd követte Connort. Én azonban nem engedtem el a kezét, hanem magam felé húztam, lábujjhegyre álltam, és puha csókot nyomtam az ajkára. – Nincs szükséged szerencsére – mondtam. – De azért örülök, hogy hozod a csákányokat. Shay magához húzott egy hosszabb csókra, mire Connor füttyentett neki. Shay a fejét rázva elengedett, és követte a keresőt a portálon át. Shay kezének melege helyett hideg érintést éreztem. Lepillantva Masont láttam, ahogy farkasalakban felnéz rám. Alakot váltottam, és bensőmben felhangzottak a szavai. Kövessük a vezetőt! Hölgyeké az elsőbbség. Nem vagyok hölgy, ezt vésd az eszedbe! – böktem vállon. Ez igaz. Mason kidugta a nyelvét. Szerintem az igazi hölgyek nem csókolóznak így mindenki előtt. Fogd be a szád, Mason! Igenis. Csaholni kezdett, a farkát csóválva. Vajon akkor is ilyen közel engeded magadhoz a szeretődet, ha Ren is a szobában van? Mondom, csönd! Csak tudnom kell, mire számíthatok Nev részéről. Felvakkantott, amikor a farkába haraptam, és bekergettem a villódzó portálba. Amikor földet értem a kapu másik felén, felmerült bennem két gondolat. Arról, hogy a tüdőmbe áradó levegő a leghidegebb és legfrissebb volt, amit valaha lélegeztem. Szinte nyeltem a fagyos levegőt. Milyen magasan lehetünk? Körbenézve megkaptam a választ a kérdésemre. A föld olyan mértékben lejtett a talpam alatt, ami lehetetlennek tűnt. Ha csak egyet hátraléptem volna, nem biztos, hogy meg tudtam volna állni, míg le nem érek a hegy aljára. A másik irányban kék eget láttam a távolban, amit részben eltakartak a vonuló felhők. Az egyik szemmagasságban. Shay lassú körökben forgott, vigyázva, hogy megtartsa az egyensúlyát. – Hol vagyunk? – Több mint négyezer méter magasan – darálta Silas. – A negyvenhatodik szélességi és a hetedik hosszúsági fokon. – A Berni-Alpokban – szakította félbe Adne, ahogy bezárta a portált. – Mürrentől nem messze. Skeanjével az egyik, előttünk pár méterre tornyosuló obszidiánsziklára mutatott. – Ott van a Tordis-átjáró. Shay a fekete falra meredt, és kimondta, ami nekem is a fejemben járt: – De itt nincsen bejárat! – De van – felelte Adne, visszadugva az éles karókat az övébe.

– Csak nehéz észrevenni. Ethan már elindult a sötét felület felé. Amikor odaért, kinyújtotta a kezét, oldalra lépkedve, végig a sziklán tartva a tenyerét. Megállt, felkiáltott, és eltűnt. Sabine nyüszítve a sziklához szaladt. Végigszagolta a szélét, tappancsával a kemény, fekete sziklát nyomkodva. Hirtelen egy kéz bukkant elő, és érte nyúlt. Felvonított, és hátraugrott. Én felé ugrottam, mert megijedtem, hogy megkezdi a hosszú, véget nem érő csúszást lefelé a hegyoldalon. Állkapcsommal megragadtam a szőrt a nyakán, és hátradőltem a combomra, míg mancsaimat a hóba vájtam. Eressz el, Callal – morogta. Nem, amíg a gravitáció ellenünk dolgozik – morogtam vissza. Mason hangja ért el hozzánk. Ne ellenkezz, Sabine! Jobb, ha nem esel le a szikláról. Nem lennél vonzó palacsintának. Sabine felmordult, de nem ellenkezett tovább. Köszi, Mason. Tovább szorítottam Sabine-t, valószínűleg kicsit mélyebbre fúródtak a fogaim kelleténél, de az imént majdnem mindkettőnket magával rántott egy veszélyes szánkózásra. Mérges voltam rá. Amint éreztem, hogy mindketten kihúzhatjuk magunkat, elengedtem őt. Vetett rám egy megvető pillantást, mielőtt visszafordult volna a kőfal felé. Ethan feje, ami mintha levált volna, és a fekete felszín előtt lebegett, ugyanúgy a semmiből tűnt fel, mint a keze. – Bocsánat, csak az utat akartam megmutatni. Sabine-nel Ethan testetlen feje felé indultunk. A kőfalon végignézve még mindig nem láttam, hol lehet a többi része. Szinte már belebotlottunk, mikor észrevettem. Egy sebként tátongó éles nyílásban állt. Ethan mögött mindent elfedett a sötétség. Nyöszörgés tört volna fel a torkomból, de egy morgással elfedtem a félelmemet. Shay bukkant fel mögöttem: – Nagyon hívogató. Ethan elfordult, és a fejével intett felénk: – Indulás! A hátam mögött fájdalommal és félelemmel teli bömbölést hallottam. Rögtön megpördültem. A meredek lejtőn egy medve caplatott fel, jégből és hóból álló kását hagyva maga mögött. Nagyobb volt minden medvénél, amit valaha láttam. Kétszer akkora, mint az, amelyik megtámadta Shayt a Haldis közelében. Mintha a jégkorszakból maradt volna itt. – Ethan! – kiáltotta Connor. – Úgy tűnik, az egyik átjutott a másik csapatunk vonalán! A szikla hasadékából előtűnt Ethan számszeríja, majd az egész törzse is. Mire teljesen előbukkant, már tüzelt is. Sabine, Mason és én a kilőtt íjak nyomában szaladtunk. Lefelé irányuló támadásunk, amelyet a gravitáció is segített, szinte túl gyors volt. Tudtam, hogy amikor odaérünk a medvéhez, nem fogjuk uralni a mozgásunkat, ami azt jelentette, hogy elsőre kell ártalmatlanítanunk. Közelebb érve réz és só szagát éreztem. A medve már megsebesült. A másik támadó csapatunk elől fut. Közöltem a gondolatot falkatársaimmal. Próbáljátok megtalálni a sebét! Megvan, főnök. Mason a levegőbe ugrott. A medve hátán landolt, fogát a vállába mélyesztette, nehogy lebucskázzon mögötte. Ahogy Mason felugrott, Sabine a földre lapult. Lábait a törzse mellé szorította, és a lejtőhöz tapadt, hogy a medve alá csússzon. Amikor épp fölötte volt, lecsapott. Állkapcsa az ellenfél hasára zárult. A medve a lány felé kapott, de ő elugrott az útjából. A medve erőlködve próbált megfordulni, ám Sabine támadása végzetesnek bizonyult. Vér és belek omlottak a jégre, vörös folyót fakasztva, ami lefolyt a szikla szélén. A medve még egyszer felmordult, mielőtt mozdulatlanná merevedett volna. Vannak még? Mason felkapta pofáját a szélbe.

Nem érzek semmit. Sabine-hez fordultam. Szép munka volt. Sabine horkantott egyet. Túl vagyunk rajta. Visszaügettünk a lejtőn. – Tiszta a terep? – kérdezte Ethan. Alakot váltottam: – Ez volt az egyetlen. – Helyes – a vállára vette a számszeríját. – Bár nem vagyok meglepve. Pascal csapata nem szokott félmunkát végezni. Amiatt is mérges lesz, hogy ez az egy meglógott előlük. – Talán azt hitték, hogy nem jut messzire – feleltem. – Már megsebesült. Sabine csak befejezte a munkát. – Az biztos, hogy befejezte – felelte Connor, és felé hajolva halkan, de eléggé hallhatóan odasúgta Ethannek. – Hé, a barátnőd elég rémisztő! Ethan csak nézte, Sabine pedig felmordult. Connor a kivicsorított fogára mutatott: – Nézd, nézd csak! – Nagyon szeretnéd, hogy megharapjon? – kérdezte Adne, megragadva a kabátját a hátán, és arrébb húzva őt Sabine fogai elől. – Na haladjunk! Ethan felnevetett, és újra a barlangba lépett. Sabine követte a keresőt, Mason mögötte helyezkedett el. Én mögötte néhány méterrel érkeztem, és éreztem, hogy Shay szorosan a hátam mögött követ. Átpillantottam a vállam mögött, és megláttam Connort, Silast és Adnét a csoport végén közeledni. A sötétség vörösen fénylett, ahogy Ethan kilőtt egy rakétát, vörös fényt árasztva a falakra, amitől úgy tűnt, mintha vérezne a szikla. A folyosó szűk volt. Átfurakodtunk egy résen, amin Ethan éppen hogy csak átfért. Visszatartottam a lélegzetemet, ahogy nyögve próbált előrejutni. Emberi alakot kellett öltenünk, hogy oldalazva előrehaladjunk a barlang meredező sziklái között. Folytonos huzat volt a járatban, gyászos és nyugtalanító. Ethan rakétája már kialudt, mégsem tért vissza a sötétség, az utunk továbbra is megvilágított maradt. A falak többé nem pirosak voltak, lágy, opálos fénnyel izzottak. Hallottam, hogy Ethan visszatartotta a lélegzetét. Ránk nézett a válla fölött: – Nem vagyunk egyedül. – Őrzők? – kérdezte Connor. Ethan bólintott: – Hárman vannak. Még emberi alakban. Melléléptem, és előrenéztem a fénybe. Az alagút egy hóval borított, közel tökéletes körre nyílt, amit a hegyből vágtak ki. A nyílt tér másik felén a hegyoldalt hatalmas gleccserfal borította. A felszínét napfény világította meg, amitől a kék megszámlálhatatlan árnyalata ékkövekként szikrázott. A visszaverődő fény szinte lehetetlenné tette, hogy meglássuk a jégfal nyílását, de tudtam, hogy a Tordist a gleccser rejti. Ám a Tordis és a csapatunk között füst kígyózott az ég felé. Három ember húzódott egy kis tűzrakás köré. Teljes téli öltözetet viseltek, amely elég volt ahhoz, hogy kibírják a cudar hegyi időjárás hirtelen változásait. – Jobb, ha támadunk, míg meglephetjük őket – ajánlotta Connor. – Nem hiszem, hogy meglepődnének – felelte Ethan. – Fogadok, hogy csak arra várnak, hogy feltűnjünk. Bejártuk már ezt a területet korábban, és sose találkoztunk őrzőkkel az első alagúton túl. Ez a csapat új itt. – A vigyázók egyre jobban őriztetik a célpontjainkat – felelte Shay – Tudják, hogy meg akarjuk szerezni a kard darabjait. – Most már nem tudunk rajta változtatni, vagy igen? – mondta Connor, és előhúzta a kardját. – Várj! – mondtam, és a karjára tettem a kezem. – Mire? – kérdezte Connor.

– Ezek őrzők – mondtam –, olyanok, mint mi. – Olyasmik – mormolta Ethan. – Hadd beszéljek velük! – Elment az eszed? – kérdezte Ethan. Levette a válláról a számszeríjat. – Nem – felelt helyettem Shay. – Minél több szövetségesünk van, annál jobb. Talán a medvék is elégedetlenek az uraikkal. Ethan lesújtó pillantást vetett rá. – Maradjatok mögöttem – rendelkeztem. – Ha bármi rosszul alakulna, támadjatok. Nem lesz baj. Connor Ethanre nézett, aki vállat vont. – Ő az alfa. – Rendben, Calla – egyezett bele Connor. – Ha úgy gondolod, érdemes megpróbálni, akkor menj csak. De tartsd észben, hogy a medvék morcos, makacs állatok. – És a szaguk se jó – tette hozzá Ethan. – Szeretnéd, ha veled mennék? – kérdezte Mason. – Nem – választoltam. – Ha egyedül megyek, nem ijednek meg annyira. – Sok szerencsét! – mondta Shay, ahogy a kis járatból a napfényre léptem. Abban a pillanatban, amint kiléptem a nyílt térre, az őrzők talpra ugrottak, és figyelték, ahogy közeledem. Felemeltem a kezem, és integettem, bátran előrébb lépdelve. Nem mozdultak, amit jó jelnek véltem. A medveszőr jellegzetes szaga ütötte meg az orrom, és elfintorodtam. Ethannek igaza volt az illatukkal kapcsolatban. Nem kellemes. Az egyik őrző előlépett, és hátratolta köpenye kámzsáját. Sötét szemű, vörös, befont hajú nő nézett rám. – Pourquoi étes-vous ici, loup? Mit keresel itt, farkas? Három és fél évig tartó francia tanulásommal ennyit már megértettem. Farkas. Tehát tudja, miféle szerzet vagyok. De annyira már nem terjedt ki a tudásom, hogy franciául is válaszoljak neki. – Je et mon copains… chercher… én és a barátaim keresünk valamit – böktem ki végül, remélve, hogy a nő beszél angolul. Elmosolyodott: – Szóval a barátaid keresők. – Még erős francia akcentusa sem rejtette el a keresők szó megvető hangsúlyát. – A keresők a mi fajtánk barátai. – Tovább közeledtem feléjük. A többi őrző védekezőn állta körül a nőt. – Az uraink mást hitettek el velünk, a mi kárunkra. – Merész feltételezés egy ilyen fiatal lány részéről – felelte. – Talán a tapasztalatlanságod vezetett félre. – Megtudtam az igazságot a háborúnkról – mondtam. – Rossz oldalon harcoltunk. A nő felnevetett, és a társaira pillantott, akik szintén elvigyorodtak. – Nem, petite loup, a barátaid csak be akarnak csapni, mert tudják, hogy el fogják veszíteni a harcot. Nem tudom, hogy a jeges szélrohamtól reszkettem-e, vagy a hangja nyersességétől. – A medvék talán bolondok – felemelte a kezét, és láttam, hogy a körmei átváltoznak karmokká. – Mais nous ne craignons pas la guerre. Vagyis nem félnek a csatától. A következő pillanatban egy óriási fenevad árnyéka takarta el a napot. Megtántorodtam. – Calla! – hallottam Shay kiáltását, ahogy az óriási nősténymedve felém kapott a mancsával, de már a hóban gurultam, farkassá változva botladozás közben. Mikor talpra álltam, a medve felbömbölt, és a nyilakat csapdosta, amik sötét szőréből álltak ki. Düh áradt fülsüketítő kiáltásaiból. Kilőtt nyilak surrogtak a levegőben. A medve nem törődött velük, rám támadt. Felkészültem a támadásra, közben észrevettem, ahogy Mason és Sabine elrohan mellettem, hogy szembeszálljon a többi őrző támadásával. Aranyszínű bunda tűnt fel mellettem, és tudtam, hogy már nem vagyok egyedül a küzdelemben. Shay lecsapott a medve lágyékára, mielőtt az óriás elérhetett volna engem. A

második ellenfél készületlenül érte. Elfordította a fejét, és én rávetettem magam, összezárva állkapcsom a nyakán. A fogaim átharapták vastag inait, de a nyelőcsövét nem tudtam szétroppantani. A hátsó lábaira ágaskodott. Még mindig a nyakába harapva úgy lógtam róla, mint egy rongybaba. Hallottam magam alatt Shay vonítását. A medve megint felbömbölt, és tudtam, hogy Shay újból megtámadta. Hátrarúgva a lábammal elrugaszkodtam tőle, elengedtem a bundáját, és távolabb a földre huppantam, nem túl kecsesen, de legalább sikerült megfordulnom, és a talpamra érkeznem. A medve nyakán és hátsóján ejtett sebekből ömlött a vér. Connor most mellette állt, az egyik kezében karddal, a másikban egy katara rövid, széles pengéjével. Míg Shay magára vonta a medve figyelmét, Connor közelebb óvakodott. Hihetetlen sebességgel csapott a medve nyakán lévő sebre, kitágította, majd a fenevad mellkasába szúrta a kardját. A medve megrázkódott, így Connornak épp elég ideje maradt, hogy elforduljon, és kihúzza a pengéjét, mielőtt az állat holtan esett volna össze. – Gyerünk tovább! – fordult Connor a többiek felé. Épp akkor értünk oda Sabine-hez, amikor félreugrott egy fekete és egy szürkésbarna medve elől, akik rávetették magukat. A bozontos fekete medve felordított, majd élettelenül a földre rogyott. Ethan nyílvesszője állt ki a bal szeméből. A barna medve mellső mancsával laza mozdulattal rácsapott Sabine-re, amitől a farkaslány hanyatt dőlt a hóban. Ethan felkiáltott, és odafutott hozzá. A medve bömbölve rohamozta meg a védtelen farkast. Mason közéjük lépett. Egy penge repült el Shay és mellettem. Connor kardjának éles pengéje a medve oldalába fúródott. A medve felüvöltött, de meg sem tántorodott. Connor átkozódni kezdett. Rávetettem magam a medve hátsó lábaira, az ina felé kapva, de nem értem el, és a földre zuhantam. Shay a medve bal bokájára szorította fogait. Az állat nagyot rúgott, és lerázta. Shay mellettem huppant a hóba. A medve hirtelen megroggyant, jobb mellső lába furcsa szögben meredt előre. Ezüst kötél húzódott a válla körül, ami kibillentette egyensúlyából. Beletelt egy kis időbe, míg felismertem Adne láncos ostorát. Silas a lány derekát fogta. Ketten húzták a kötelet, oldalra döntve a medvét. Amaz felordított fájdalmában, és a kötelet csapkodta. – Connor! – Adne ujjai elfehéredtek, ahogy az ostor végét szorongatta, Silas arca legalább annyira sápadt volt, mint Adne vértelen kezei. Connor előrelendült. Míg a medve Adnéra és Silasra szegezte a szemét, Connor a nyakán lévő sebbe nyomta a katara pengéjét, mélyen beletolva a torkába. A fenevad bömbölése hörgéssé halkult, majd teljesen elhalt. Connor nyögve húzta ki a pengét a medve torkából, és megtörölte a havon. – Ez nem volt egy könnyű menet – jegyezte meg. – Ennyit a szövetségekről – mondta Ethan. Sabine emberi alakot öltött. A férfi talpra segítette, és aggódva vizsgálta az arcát. – Jól vagyok – mondta a lány. – Nem ez volt az első harcom. – Az a medve jól neked esett – megérintette a lány arcát. – Nem futottam el előle. A férfi elmosolyodott: – Jobban örülnék, ha elfutnál. Shay az állkapcsomnak nyomta az orrát. Jól vagy? Igen. Vállammal megböktem, ahogy felálltunk. Köszi a segítséget. Kérlek. Zöld szeme csintalanul ragyogott. Egy ideje már vágyom rá, hogy visszavágjak a medvéknek. Csóválni kezdtem a farkam, és belső nevetésem átküldtem Shay elméjébe is. – Itt az idő a fő műsorszámra – Connor mellettünk állt. Shayre nézett. – Azt hiszem, ehhez

szükséged lesz a kezedre is. Ha jól sejtem, vége a mókának. Shay megnyalta az államat, és megint felnevettem. Mókának? Persze. Te nem szórakoztál jól? Még mindig engem figyelt, miközben emberi alakra váltott. A tenyerére fektettem az államat, és megnyaltam az ujjait. Shay oldalán harcolni nekem többet jelentett puszta mókánál. Mindent jelentett.

HETEDIK fejezet

– S Z Ó V A L Í G Y F E S T A T O R D I S – M O R M O L T A Shay. Mintha szent helyre léptünk volna. A Haldis mindig lenyűgözött, a bejárata olyan volt, mintha egy óriási bendőbe lépett volna az ember, sose volt hívogató. A Tordis egészen más látványt nyújtott. A hegy belsejébe vezető, klausztrofóbiát keltő sötét járat egy titkot rejtett, amit az előttünk magasodó ezüstöskék gleccser falába faragtak. Ez a titok talán a leggyönyörűbb hely volt, ahol életemben jártam. A jéggel borított barlang nemcsak csodaszép volt, hanem lélegzetelállító. A deres felületek foglyul ejtették a fényt, és visszatükrözték az előttük lévő térbe. Az alagút fényes volt, napsugarak csillogó hálója borította, finom, mint a csipke, de sokkal inkább szemet gyönyörködtető. A táncoló fényszőttest csak egyetlen sötét nyílás szakította meg a barlang túloldalán. Shay a szűk nyílásra mutatott: – Úgy tűnik, arra visz tovább az utunk. – Honnét veszed? – kérdezte Ethan. – A Haldis a fő barlang egy melléktermében volt – felelte Shay. – Szerintem a Tordisszal is így lesz. – Logikusnak hangzik – mondta Connor, Ethan egyre komorabb arca ellenére. – Induljunk! Felemeltem a pofámat, és kinyitottam a számat, hogy a hűs levegő végigsimítsa a nyelvemet. Semmi. Nem éreztem semmilyen gyanús szagot. Elterelő szagot sem, ami veszélyt jelezhet. Shay ébren figyelt: – Érzel mutáns pókokra utaló jeleket, Cal?

Felcsaholtam, és csóválni kezdtem a farkamat. Shay felsóhajtott: – Tényleg? Biztos vagy benne? Nagyon is úgy néz ki, mintha a vigyázók tanyája lenne. Sabine hangjának volt némi éle. Tudom. Rápillantottam, aztán vissza a barlangra. De nem érzek semmi szagot. Akkor mi legyen? Kérdezte Mason, és mancsával a jeget tapogatta. Tovább megyünk. Előreléptem. – Nem tetszik ez nekem – hallottam Ethan morgását. – Valami van odabent. Olyan nincs, hogy üres. – Igen… – Connor mély levegőt vett. – De ha nincs semmi nyomuk, mi se nyomuljunk… Hátrafordítottam a fejem, türelmetlenné tett a habozásuk. Meg akartam szerezni a Tordist, aztán minél előbb elkotródni innen. Ha a vigyázók nem hagytak volna valami szörnyű teremtményt a barlang őrzésére, az érkezésünk minden bizonnyal akkor sem maradt észrevétlen, és hamarosan nyüzsögni fognak itt a szörnyek. Épp úgy, mint mikor az Éden alóli pincéből szabadítottuk ki a falkatársaimat. Ám a Tordisban nem láttam vagy szagoltam semmit, ami azt jelezte volna, hogy nem vagyunk egyedül. A medvéken kívül nem vettem észre más őrszemet, vagy kő vízköpőket a szikla hasadékaiban, akik figyelmeztetnék uraikat, hogy behatoltunk a szent helyre. De még így sem akartam sokáig itt időzni – a legjobb stratégia az volt, hogy Shay vegye magához minél hamarabb az elemi kereszt ide rejtett darabját, és minél gyorsabban siessünk vissza az Akadémiára. Már éppen hátramorogtam volna toporgó társaimra, amikor a járatot figyelő Connor elkerekedett szemel felkiáltott: – Calla, állj meg! A morgásomból nyüszítés lett, mert a figyelmeztetése túl későn érkezett. A jobb első mancsom a semmibe lépett. Nem volt többé jéggel takart talaj alattam. A gravitáció és saját lendületem egy üres térbe húzott. Egy olyan lyukba, amit még akkor se láttam, amikor már estem benne lefelé. Még a jég felszínére kétségbeesésemben kiengedett karmaim se segítettek. Testem átbucskázott a láthatatlan szakadék peremén. Felvonítottam, de segélykiáltásom fájdalmas üvöltéssé változott, amikor hatalmas kín hasított a végtagjaimba, a farkamtól kezdve végig a gerincemen. A levegőben lógtam, rugdosva és hörögve. – A fenébe is, te lány! – kiáltotta Ethan. – Nyughass már! Végül észrevettem, hogy mégsem zuhanok. A fájdalmat az okozta, hogy Ethan elkapott – a farkamnál fogva. A szívem majd' kiugrott a helyéről, a vérem hangosan zubogva száguldott az ereimben. Még ahogy Ethan felhúzott, nyúzva a szőrömet és az inaimat, akkor se láttam, hol ér véget a talaj, és hol kezdődik a szakadék. Aztán ismét a lábamon álltam. Súlyom a barlang talajának fagyott kövére húzott. Ethan eleresztette a farkamat, és elejtett, majd szuszogva leguggolt. Feltápászkodtam, és rávicsorítottam a fogam. – Mi a fenét csinálsz? – nézett rám megrökönyödve. Alakot váltva viszonoztam dühös tekintetét: – Ez a farkam volt. – Jaj, ne haragudj! – felelte Ethan talán hagynom kellett volna, hogy lezuhanj? Ránéztem, végül egy zavart mosoly jelent meg az arcomon, szégyenkezésem jeléül. Ethan nevetve ingatta a fejét: – Ez a hála? – Igen – feleltem: és tudtam, hogy valóban bocsánatot kellett volna kérnem tőle, de még mindig fájt a fenekem. – Azt hiszem, tartozom neked. Connor végignézett a járaton, összeszűkült szemmel: – A látszat néha csal.

– Mi van? – horkantam fel. – A barlang – Shay követte a tekintetét, és elkeseredve rázta a fejét. – Ez egy halálos csapda. Ezért nincsenek itt mutáns pókok. – Elképesztő! – kiáltott fel Silas. Ceruzájának surrogása visszhangzott a barlangban. Connor neheztelő pillantást vetett rá: – Tudod, sokkal jobb lenne, ha nem beszélnél. Silas eleresztette a füle mellett a szavait, és bőszen folytatta a jegyzetelést. Odalépett a szakadék láthatatlan széléhez, és próbált lenézni a sötétbe. – Lenyűgöző! Ethan fellőtt egy másik világító rakétát, oda, ahol leestem. Egy rövid pillanatra megláttam a mélység körvonalait. Egy tökéletes kör, talán másfél méter átmérőjű. A világítórakéta egyre csak zuhant. Vörös ragyogása végül eltűnt, de nem hallatszott, hogy nekiütközött volna valaminek. Csak csönd állt be, ami a csontjaimig megborzongatott. – Te jó ég! – suttogtam, és próbáltam elhessegetni magam elől a zuhanás képét. Nagyot nyeltem, és Ethanre néztem. Ő csak bólintott. Meggyújtott még egy rakétát, és vagy négy méterre elénk hajította. Megpattant a földön, majd az is eltűnt egy láthatatlan szakadékban. – A fenébe! Megismételte. Ez alkalommal a rakétát úgy hét méterre dobta a csoportunk elé. Nem ütközött neki semminek, szinte azonnal eltűnt a szemünk elől. Mason felnyüszített. Ő és Sabine idegesen köröztek körülöttem, bundájuk a lábamhoz súrlódott. – Remek – mondta Connor leguggolva. Előre-hátra forgatta a fejét. – Hogy a csudába jutunk át ezen? – Vajon hány ilyen gödör lehet itt? – kérdezte Shay. – Nem lehet megmondani – telelte Ethan. – A fényeknél alig látni belőlük valamit. Ezt a barlangot úgy építették, hogy becsapja a szemet. Még a fény mellett sem vesszük észre mindet. – Dobjuk le Silast egy másikon – javasolta Connor. – Talán mégsem olyan mélyek. – Hé! – Silas arrébb lépett a lyuk szélétől. Shay letérdelt Connor mellé: – Ugye hoztatok köteleket, karabinereket és acélszögeket? – Hátha kénytelenek vagyunk falat mászni – felelte Connor. – Van valami terved? Shay már le is vette a fejszéket a hátáról. – Kénytelen leszek mászni, de hason fogok. – Hogy érted azt, hogy te? – kérdezte Ethan, ahogy Shay átadott neki egy fejszét. – Ti milyen gyakran másztok hegyet? – kérdezte Shay. Elvette a kötelet Connortól, és a teste köré tekerte. – Amikor muszáj… – felelte összevont szemöldökkel Connor. Shay elfintorodott: – Sejtettem. Vagyis én vagyok a legtapasztaltabb. Tehát én húzom ki a kötelet. – Szó se lehet róla – mondta Ethan. – Lehet, hogy tapasztalt vagy, de túl értékes is. Nem kockáztathatjuk, hogy odavesszél. Shay elmosolyodott. A metszőfogai élesek voltak. – Hány barátunkat akarod elveszíteni amiatt, hogy itt ragadunk? Neked vagy Connornak rengeteg ideig tartana átérni. Én tudom, hogyan kell. Gyorsan megleszek vele. Remegés fogott el annak gondolatára, hogy Shay a láthatatlan vermek között másszon. Elmerengtem azon is, vajon eszébe jutott-e, hogy az imént a barátjának nevezte Rent. Connor izgatottan beletúrt a hajába. – Hogyan lehetsz biztos benne? Nem tudhatjuk, mekkora is pontosan ez a csapda. – Látod, hogy a vájat úgy húsz méterrel arrébb leszűkül, és oda vezet, ahol már csak mászni

lehet? – Shay a csillogó felület túloldalára mutatott. – Nagyobb összegbe fogadnék abban, hogy a csapdának ott vége. A Tordis annak a következő átjárónak a túloldalán van. – Ebben nem lehetünk biztosak – vitázott vele Connor. – De igen. – Shay lesütötte a szemét, hirtelen elcsendesedett. – Érzem. Connor felhorkant: – Nos, legalább veled van az Erő. – Csönd! – mordult rá Shay. – Kezdjünk neki! Adjátok ide a kampókat! Adne odadobott neki egy hátizsákot. – Nem volna szabad veszélynek kitennünk a Sarjat – sopánkodott Silas Adnéhoz fordulva. – Nem tudnál inkább portált nyitni? – Hol? – kérdezte Adne a láthatatlan, halálos csapdák felé mutatva. – Még ha találnánk is egy szirtet valahol, ki tudja, milyen széles volna? Lehet, hogy átlépne valaki a kapun, és rögtön egy gödörbe esne. – Ezért megyek én – jelentette ki Shay. – El kell jutnom a hasadékba a járat másik oldalán. Ha olyan a hely elrendezése, mint a Haldisé, akkor a csapda itt van, a másik oldalon már sima a terep. – De ha leesel, mielőtt átérsz… – kezdte Ethan. – A kampók megtartanak, és ti vissza tudtok húzni. – Shay lezárta a további vitát, és baltájának vastag végével beszögelte a sziklába az egyik kampót, és köré tekerte a kötelet. – Átmászom,beverem a többit, és biztosítom a kötelet a másik végén. Aztán kössetek magatokra biztonsági köteleket, és keljetek át gyorsan! Senki sem fog leesni. Ha mégis, akkor legfeljebb egy métert esik, és a kötél megtartja. – Nem tudom… – felelte Connor kelletlenül. Adne felsóhajtott, és letérdelt, hogy segítsen Shaynek összeszedni a csigákat és karabinereket. – Ez jó terv, Shay – mondta a lány, és ránézett a szigorú tekintetű Connorra. – Tudod te is, hogy jó. És az egyetlen. Pascal számít ránk, és már így is késésben vagyunk. Nem számítottunk a második csapat őrzőre. – Rendben van. – Connor átadott Shaynek egy másik kötelet. – Ezt is kösd ki! Ebbe kapaszkodunk, ha a szögek kiesnének. Shay komoran pillantott rá: – Amit én beverek, az nem esik ki. Nem vagyok kezdő. – Azért vedd el a második kötelet! – erősködött Connor. Shay a testéhez erősítette a második kötelet is, leküzdve a kísértést, hogy meglegyintse vele Connort. Félméternyire a helytől, ahol a mélybe csúsztam, négykézlábra ereszkedett. Oda akartam kiáltani neki, hogy legyen óvatos, de aggódtam, hogy ezzel csak aláásnám az önbizalmát. Húsz méter nem hangzik nagy távolságnak, de szinte kínzó volt figyelni, ahogy Shay lassan halad előre a fal mellett. Az egyik kezében jégcsákány volt, amit néha letett maga elé a földre, ahogy pár centit előrekúszott. Szabályos közönként beverte a csigákat a falba, és áthúzta rajtuk a kötelet. Egy cikcakkos útvonal kezdett kirajzolódni, ahogy átszelte a barlangot. Még így se láttuk a hasadékokat, hogy a kötél kijelölte az útvonalunkat. Első ránézésre olyan volt, mintha egy amatőr vagy nagyon részeg hegymászó összevissza utat rajzolt volna fel egy sima felületre. Csak a lábam alól eltűnő talaj emlékképe juttatta eszembe, hogy nem hihetek a szememnek. Shay hirtelen átkozódva felkiáltott, a hangja visszhangzott a jégfalú barlangba. Felsikítottam. Shay zuhanni kezdett. Aztán megállt. Fellendítette a jégcsákányt, belevágta a hasadék oldalába, amit nem vett észre idejében. Az egyik karján lógott, de a biztonsági kötele már egészen feszes volt. Ahogy megjósolta, egy métert sem esett. De ettől még a szívbajt hozta rám. – Jól vagy? – hangzott Connor feszült kiáltása. – Igen! – kiáltotta vissza Shay. Kicsit ő is ijedtnek tűnt. – Ez a része elég nehéz lesz. Ezt a

két lyukat csak hét centi választja el egymástól. – A fenébe – mondta Adne –, az vékonyabb, mint egy tornászgerenda. – És én nem vagyok tornász – nevetett fel Mason idegesen. Ő és Sabine is visszaváltozott emberi alakba, amikor Shay elkezdte az átkelést. A farkasoknak talán jók a reflexeik, de ha hegymászóköteleken kell végigmennünk a járaton, akkor emberi végtagokra van szükségünk. Shay elhelyezett egy acélszöget a vékony falban, a gödör falához erősítve magát. – Itt kifaragok pár kapaszkodót – kiáltotta vissza. – A falon kell másznunk ezen a helyen! – Másznunk? – úgy éreztem, mintha egy rongyot dugtak volna le a torkomon. A gödrök szélén egyensúlyozni egy dolog volt, önként beleesni egybe egészen más. Mason felém hajolt, és könyökével oldalba bökött: – Ez nagyon szexi volt, láttad, mit csinál Shay a vállával? Shay a legmenőbb farkas, az biztos. Talán több esélyt kellene adnom Nevnek. Rámorogtam falkatársamra, de Mason csak nevetett. Shay tartotta a szavát, és ütögetni kezdte a falat csákányával, kis mélyedéseket vájva bele, ahová a lábunkat vagy kezünket tehettük. Továbbindult, és újabb acélszöget vert a falba, további kapaszkodókat vájt. Már majdnem elérte a sötét szakadékot a ragyogó jégfalon. Végül megtalálta a másik oldalát, és felmászott, beverve egy acélszöget, és felhúzta magát a gödör pereme fölé. A lökés lendülete egyenesen a vékony járatba lökte. Aztán eltűnt a szemünk elől. – Shay! – kiáltotta Connor. – Megvagy még? Visszatartott lélegzettel vártam, míg Shay ki nem dugta a fejét a sötétből. – Semmi bajom! – Négykézláb állt, még térdelve sem tudott felegyenesedni, mert beverte volna a fejét az alagút tetejébe. – A plafon alacsony, de azért mind beférünk. A túlsó végén pedig fényt látok. Biztos vagyok benne, hogy ott van a célunk, ahonnét az a ragyogás jön. – Szép munka! – kiáltott át neki Connor. Már fűzte is a kötelet Adne övébe. – Te menj át először! – mondta neki. – Ha valami megtámadja a Sarjat a barlangban, míg mi ezen az oldalon vagyunk, menekítsd ki onnét! A lány bólintott, és az ajkába harapott. – Itt már biztosítottam a kötelet! – kiáltotta Shay, és a falba vert utolsó csigára mutatott. – Indulhattok! Adne mereven lépkedett, mintha kényszerítenie kellene magát, hogy az első gödör felé közelítsen. Nem hibáztattam ezért. Én sem igen akartam közelebb menni hozzá. Silas felkapta a kötelet, és már magára erősítette volna, amikor Connor kikapta a kezéből. – Te vagy az utolsó! – közölte vele. – Micsoda? – kérdezte bosszankodva Silas. Connor elvigyorodott, ahogy átadta a kötelet Sabine-nek, aki elindult Adne után. – Elérkeztünk a pompás történeted egyik fő pontjához. Az átkelésünk megörökítése megérdemli a legjobb írói képességeidet, nem? Silas sértődötten bámult rá, mielőtt visszakozott volna. Becsületére legyen mondva, rögtön újra írni kezdett, habár nem tudom, hogy a barlangot írta-e le, vagy újabb panaszt fogalmazott Connor ellen. Én Silas mellett maradtam, nem mintha vágytam volna a társaságára, hanem mert a végsőkig várni akartam az átkeléssel. Adne már a másik oldalon járt, áttuszkolva magát Shay mellett a keskeny járatba. Összeszorult a gyomrom, ahogy figyeltem Sabine-t, ahogy lemászik a gödörbe. Karcsú alakja mintha mászásra termett volna, könnyedén megtalálta a Shay véste kapaszkodókat. Utána Ethan következett, majd Mason. – Te jössz! – Connor egy karabinert csatolt az övemhez, és átdugta rajta a biztonsági kötelet. Sikerült bólintanom egyet. Semmi sem jutott eszembe, ahogy elindultam Shay kötele mentén. Nem gondoltam volna, hogy ennyire félek a mélybe nézni, mivel egész életemet hegyek között töltöttem. Ez valahogy más volt. A Haldist körülvevő lejtők földből és sziklákból álltak. Még

ha hó födte, akkor is ismerős táj volt. Ez a barlang, az Alpok tetején elrejtve, tele jéggel és fénnyel, ami ravaszul gyönyörű mintájával csalta csapdába a zsákmányát, úgy lehűtötte a vérem, mint a hegyi levegő, amit belélegeztem. A barlang szemfényvesztő tervezése sokkal jobban nyomasztott, mint bármilyen más környezet. Nem akartam beljebb hatolni benne. Ki akartam jutni belőle. Megragadtam a kötelet, és rávettem magam az indulásra. A barlang túlsó oldalára nézve tekintetem találkozott Shayével. Várt rám, a keskeny járat szélén állva. Felemelte a kezét. Juss el Shayhez! Juss el Shayhez! Minden más gondolatot kivertem a fejemből. A halálos csapdából való kiszabadulásnál csak egyvalamit akartam jobban: hogy vele legyek. Ha Shay elérését tűzöm ki célul, akkor sikerülni fog. Jeges szél süvített át a kamrán, a falakon megtörve millió suttogásra bomlott szét, amik a leesésről, a megcsúszásról suttogtak a fülembe. Tovább húztam magam a kötél mellett, próbáltam kizárni a szél zaját, mivel tudtam, hogy a vigyázók mágiája hozta létre, hogy félelmet keltsen és végzetes hibára kényszerítse a behatolót. – Jól van, Calla – törte át Shay hangja a suttogásokat. – Mindjárt átérsz! De ez még csak annyit jelentett, hogy elérkeztem az utolsó szakadékhoz. Végignéztem a masszívnak látszó, jeges felületen. Csak azért tudtam, hogy nem hihetek a szememnek, mert Shay kötele jóval alatta húzódott tovább. – Gyere tovább! – Jelent meg Sabine is Shay mellett a hasadékban. Onnét nézett le rám, kihívó mosollyal. Elfogott a méreg, és nekilendültem, lefelé a gödörbe. A lábam csak a függőleges falnak feszülhetett neki, és egy pillanatra pánikba estem. De aztán a lábfejem megtalálta Shay egyik vájatát, és fellélegezhettem. – Jól csinálod! – hallottam Shay meleg és megkönnyebbült hangját. – Még pár métert gyere! Kapaszkodóról kapaszkodóra húztam magam. A karjaim már teljesen elgémberedtek. Mintha a gödör húzott volna lefelé, szívott volna a mély sötétségbe. Aztán Shay megragadta az alkaromat. Felhúzott a szakadék szélén, és a karjába zárt. Bemásztam melléjük a szűkös helyre, hátrébb döntve Shayt. Az arca eltűnt a hajkoronámban. – Hé, remekül csináltad! Majdnem eltoltam magamtól, mert nem akartam gyengeséget mutatni, és szégyelltem magam, amiért olyan könnyen érzékelni tudta a félelmemet. Ám ehelyett felé fordultam, és megcsókoltam. Ahogy átkarolta a derekamat, a mászás keltette összes idegességem elszállt. – Köszi – mosolyogtam rá, és úgy döntöttem, nem baj, ha hozzásimulva jobban érzem magamat. Elvégre a halálos csapdák közt hegymászó-felszereléssel közlekedés nem tartozik egy alfa munkaköri leírásához. Silas köhécselni kezdett. Az alagút falához tapadva várta, hogy én és Shay arrébb menjünk, és letehesse a lábát a földre – gondolom, Connor megkegyelmezett neki. Shay beljebb húzott a szűk járatba, ahol Sabine, Nev és Mason szorongtak. Az írnok engem és Shayt méregetett. – Feltételezem, megvan arról a véleményetek, hogy milyen következményekkel jár egy őrző és a Sarj kapcsolata? Feltéve, ha ezt túléljük. – Készenlétbe helyezte a tollát. Nem tudom, min lepődtem meg jobban, a kérdésén, vagy azon, hogy az átkelés után öt másodperccel elővette a jegyzetfüzetét. Shay a fejét csóválva elengedett, és megfordult, hogy elinduljon a szűk járatban. Silasra mosolyogtam, fogamon megcsillant a gyér fény, ami a jégkamrából szivárgott az alagútba. – Silas, nem tudtam, hogy a pletykarovatot is te vezeted! – Adne eloldalazott mellettünk a kötél végéhez, hogy segítsen Connornak kimászni a gödörből. – Azt hittem, csak a történelmet örökíted meg. Silas arca céklavörössé vált, de nem felelt semmit. – Jól vagy? – kérdezte Adne Connort.

– Igen. Shay, aki már elindult a járat végéről szüremlő ezüst ragyogás felé, megfordult, és felkiáltott: – Mindjárt megvagyunk! Sabine, Mason és én egymásra néztünk, és a következő pillanatban három farkas igyekezett Shay nyomában. A második járat hasonlított az elsőre, csak sokkal szűkebb volt. Folyton a levegőt szaglásztam, de ahogy a barlangba lépésünkkor, semmit sem éreztem. Egyetlen szörny sem várt ránk. Rajtunk kívül nem volt itt egy lélek sem. A halvány fény a járat túlsó végén felerősödött, kivilágosodott körülöttünk. Behunytam a szemem, és azt kívántam, hogy ne megint egy halálos csapdákkal teli szoba várjon ránk. Shay kilépett a fénybe, és elmosolyodott. Követtük őt az egyszerre ismerős és ismeretlen helyiségbe. Nyitott volt, és jól megvilágított. A Haldissal ellentétben, amelyet meleg színárnyalatok töltöttek meg, ez a szoba hideg ezüst és halványkék színekben csillogott. Úgy éreztem, hogy már láttam valahol ezt a színegyüttest, és eszembe is jutott, hol. A barlang falai a Vándor Akadémia Tordis szárnyának falait tükrözték. – Ó – hallottam Silas álmélkodását a hátam mögött. Tudtam, hogy min csodálkozik, hogy min csodálkozunk mindnyájan. A Haldisban látott nő itt is megjelent. Éteri alakja a szoba közepén lebegett. De most már a nevét is tudtam: Cian. Shay régóta halott őse. A harcos, aki feláldozta az életét, és áldozata nyomán létrejött az egyetlen fegyver, amely megmenthet minket. Kezét kinyújtotta Shay felé. Megint éreztem, hogy földbe gyökerezik a lábam, és egyetlen izmomat sem tudom megmozdítani, ahogy Shay a nő felé nyúlt, gyorsan átszelve a köztük lévő távolságot. Amikor a fiú ujjai hozzáértek a nőéhez, kialudt a fény, és sötétség vett körül bennünket. Minden elcsöndesedett. Vártam, a saját szívverésemet hallgatva. – Meghaltunk? – kérdezte Mason suttogva, és tudtam, hogy megszűnt a minket körülvevő mágia. Nem tudtam visszatartani magam. Alakot váltottam, és nevetve feleltem: – Nem. – Még szerencse – felelte Mason, és ő is nevetni kezdett. Lassan visszatért a fény a terembe. Cian köddé vált, csak Shay állt egyedül a helyiség közepén. Egy vékony pengét tartott a tenyerében. Silas úgy botorkált előre, mint egy vallásos látomást átélő hívő. – A Tordis! – A penge felé nyúlt, majd az utolsó pillanatban észbe kapott, és visszahúzta a kezét. – Szép munka, fiam! – Ethan tartotta a távolságot, de elismerő pillantást vetett a pengére. Sabine emberi alakban melléállt, és észrevettem, hogy kézen fogják egymást. – Nagyon könnyű – mormolta Shay. – Mintha levegőből lenne? – kérdezte Connor. Felnyögött, amikor Adne sípcsonton rúgta. Óvatosan közelebb léptem, és megvizsgáltam a ragyogó fémet, habár nem is tudtam, hogy fém-e igazából. A penge felszínének csillogása mintha folytonosan változott volna, mintha gyors mozgású viharfelhők, véget nem érő szelek vonultak volna át rajta. Shay állkapcsa megfeszült: – Ezért volt a sok küszködés. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a pengét, óvatosan elkerülve a borotvaéles élét. A másik kezével előhúzta a kabátjából a Haldist. A karja remegett, ahogy leeresztette a penge tompábbik végét a markolat nyílásába. Nem hallatszott semmi, amint a két tárgy találkozott, de amikor a penge nem csúszott tovább a markolatba, egy fénycsík szaladt végig a kard aljától, ahol Shay fogta, a

penge csúcsáig. A fénycsík kirobbant a kard hegyéből, mint egy napkitörés, végigszaladt a szobán, és Shay kivételével mindenkit a földre döntött. A talaj felnyögött alattunk, és a hegy megrázkódott. Aztán csend lett. Silas felmordult, és négykézlábra állt: – Remélem, ez nem okozott lavinát. Akkor élve el lennénk temetve. – Jó hozzáállás – felelte Mason. – A lavinát hallottuk volna – tette hozzá gyorsan Adne. – Nem feltétlenül – felelte Silas, felélénkülve, hogy végre okoskodhat. – Eléggé mélyen vagyunk, és nem ismerem fel ezt a kőzetfajtát. Ki tudja, mennyire nyeli el vagy veri vissza a hangokat? – Te beteg vagy – felelte Connor. – Tudsz róla? – Csak arra utaltam, hogy… – Fogd be a szád, Silas! – mondta fejcsóválva Adne. – Még ha egy hófal áll is a bejárat előtt, akkor is tudok nyitni egy kaput. Nem estünk csapdába. – Legalább megnézhetnénk, nem? – kérdezte Silas. Nem hittem a fülemnek, hogy milyen csalódottnak tűnt. – Nem! – kiáltotta egyszerre Mason és Connor. Talpra álltam, és Shayre néztem. Csendesen állt a barlang közepén, csukott szemmel, mindkét kezével a kard markolatát fogta. A fegyver az ellentétek mintapéldánya volt. Az ujjai közül a Haldis meleg ragyogása szűrődött ki, míg a penge hidegen és világosan tündökölt, mintha villámlás hatolna az égből a markolatig. A Föld mélyének és az egek magasságának egyesülése volt ez. Shay, mintha megérezte volna a pillantásomat, kinyitotta a szemét, és titokzatos pillantást vetett rám. Hosszú, mély levegőt vett. – Meg kell szereznünk a másik kardot. Volt valami a hangjában, amitől elakadt a lélegzetem – erő, elszántság, és olyan vágy, amit még sose hallottam azelőtt. Lenyűgöző volt – a Sarj megtalálta az ereje forrását –, de egy halk, kicsinyes hang némi féltékenységet keltett bennem. Nem az erejére voltam féltékeny, hanem a hangjának felkavaró színezetére. Megtalálta önmagát, az igazi valóját. Az előző éjjel hittem Shaynek, amikor azt mondta, hogy mellettem akar maradni. Hogy a párom lesz. Most látva őt, hatalmasnak tűnt köztünk a távolság – már nem olyannak tűnt, mint egy őrző. Ő volt az egyetlen Sarj. Mit jelentett ez nekem? Sosem kételkedtem Shay szerelmében, de Silas kérdése nem hangzott többé nevetségesnek. Milyen jövője lehet egy Sarjnak és egy őrző alfának? Valami hideg üresség telepedett meg a csontjaimban, amit szomorúságnak véltem. Elvesztettem volna Shayt, akinek követnie kell a sorsát? – Szerezzük meg a másik kardot? – vigyorodott el Connor. – Na igen, ez a tervünk! – Félreugrott, mielőtt Adne megint fenékbe rúghatta volna. – Nekem van egy még jobb tervem – jelentette be Mason, és átkarolta Adne vállát. A lány felvonta a szemöldökét: – Éspedig? – Kinyitod a csinos kapuid egyikét, és eltűnünk innét a fenébe.

NYOLCADIK fejezet

BELEBORZONGTAMAFÜLEMETELÖNTŐHANGzavarba, ahogy kiléptem a portálból. Vajon pánik fogott el? Félelem? Magukkal ragadtak a jégbarlangbeli események, tele volt a fejem a Tordisszal, a karddal és Shayjel kapcsolatos gondolatokkal – majdnem elfelejtettem, hogy egy másik csapatunk velünk egy időben harcba indult. Mekkora veszteséget szenvedtünk, hogy Shay visszaszerezhesse a pengét? A növekvő félelmem szertefoszlott, amikor kiderült, hogy a leghangosabb zajok, amik eljutottak hozzánk, rekedt éljenzések és felszabadult nevetés voltak. Az ünneplő zsivaj lassan elhalt, ahogy a csapatom többi tagja is előbukkant Adne portáljából. Amikor Shay is megjelent, az egész szobára mély csönd telepedett. Anika előlépett. Shay nem mondott semmit. Egyszerűen felemelte a kardot; a pengéje életre kelt, és szél hangját hallottam, mintha szárnyak suhogtak volna, amelyek reményt hoztak – a fényét kiegyenlítette a Haldis visszafogott izzása, amely a föld szilárd erejét mutatta. A szobában újra kitört a hangzavar. Az éljenzése fülsüketítő volt. Csak Anika maradt csöndben, szempilláján ki nem csordult könnyek csillogtak. Keresők vették körül Shayt, és a kardot nézték, vigyázva, nehogy hozzáérjenek. Ahogy figyeltem Shay új rajongóit, akik a kard fényében sütkéreztek, megint éreztem a nyomasztó veszteséget, ami láthatatlan kézként fonódott a tokrom köré. Elfogom veszíteni őt. Óvatosan eltávolodtam tőlük, remélve, hogy el fog múlni az érzés. Connor befurakodott a tömegbe, és elkezdte mesélni az utazásunk eseményeit; a pár szófoszlányból, amit megértettem, sejthettem, hogy kicsit ki is színezte a tetteinket. A gyanúm csak erősödött, amikor Silas félretolta Connort, és a noteszével integetve belefogott a saját változatába a történtekről. Connor elfoglalta az írnok háta mögötti stratégiai pontot, és megfelelő időközönként fintorokkal és eltúlzott utánzással kísérte Silas beszámolóját. – Kíváncsi vagy a fiúinkra? – kérdezte Mason, aki karon fogott, és állával Nev és Ren felé intett, akik Pascallal beszélgettek. Mason évődő tekintetébe néztem, és próbáltam kitalálni, mit érthetett a „fiúinkon”. Nev az ő párja, az igaz, de azt hiszi, hogy Ren még mindig az enyém? Beleborzongtam a gondolatba, és kis híján rámorogtam. – Persze.

Hátranéztem, arra számítottam, hogy Sabine is csatlakozik hozzánk. De arrébb húzódva állt, Ethan mellett. A fejük közel volt egymáshoz, a testük egymás felé fordult, ajkaik gyorsan suttogva mozogtak. A jelenlévők izgatottsága nem érintette őket, mintha rajtuk kívül nem lett volna senki más a taktikai teremben. Nev és Ren jókedvűen vigyorogtak. Az alfa a nagy faasztalnak dőlt, és rendkívül elégedettnek tűnt saját magával. Nev egy szék támlájára telepedett le, lábát a szék lapjára téve. Csodálkozva néztem hol az egyikre, hol a másikra, de aztán Mason tette fel először a kérdést. – Mi az? – Öregem! Medvék! – felelte Nev csillogó szemmel. Mason elfintorodott: – Ennyire örülsz a medvéknek? Ren kifeszítette a vállát: – Jól elláttuk a bajukat. – Oui – nevetett fel Pascal, és hátba veregette Rent. – Les loups ont été trop pour les ours. – Mais oui! – Nev megragadta Mason kezét, és megölelte. – A farkasok lenyomják a medvéket. Milyen volt a mai bevetés, fiúk? Mason Nev arcához nyomta az övét: – Nem volt veszteségünk. Megszereztük a kardot. Úgyhogy ez győzelem. És ti? Ren elvigyorodott, metszőfogai élesek voltak. – Ahogy már említettük. Öregem. Medvék! – Pascalhoz fordult. – Mellesleg, a támogató csapatunk nagyon értette a dolgát. – Merci – Pascal összefonta a karját a mellén, és mélázva nézegette Rent. – De ti… könnyebbé tettétek a munkánkat, mint amilyen általában. – Részünkről a szerencse – felelte Nev. Pascal lehajtotta a fejét. – Sajnálom, hogy kételkedtem bennetek. Les loups, olyan sokáig az ellenségeink voltatok. De jól csináljátok, les bonguerre. Még jobbak vagytok, mint les ours. – Ezt nem egészen értem – felelte Mason. Nev oldalba bökte a könyökével: – Nem csoda, hogy mindig rólam másoltad a francialeckét. Azt mondta, hogy jól harcolunk, jobban, mint azok a svájci medvék. – A vigyázók hibáztak – szólalt meg Ren, még mindig Pascalhoz beszélve. – A medvék nem jó harcosok. Magányosan harcolnak. Mi kerekedtünk felül, mert inkább egymással vitatkoznak, mintsem csapatmunkában dolgozzanak. – Hajrá, falka! – Nev belebokszolt Ren felé tartott öklébe. – Azt hiszem, igazad van – vakarta meg Pascal az állát. – Gyakran találjuk les ours egyedül. Ritkán keresik egymás társaságát. – Reméljük, hogy nemsokára a vigyázók többi hibáját is felfedezhetjük! – mondta Mason. – Ugye, Cal? Bólintottam, de az eszem már máshol járt. Közelről figyeltem Pascalt. Azt figyeltem, hogy néz Renre. Pillantásában világosan látszott az elismerés. Amikor Ren megszólalt, Pascal odafigyelt rá. Nem tudtam, hogy meglepődjek-e ezen. Az emberek bizalmának elnyerése Ren erősségei közé tartozott. Természetes vezető volt, akkora karizmával, hogy meg lehetett fulladni benne. Fájdalmas szorító érzés járta át a mellkasomat, és egy pillanatra elállt a lélegzetem. Renre nézve láttam az alfahímet, aki az enyém volt, és őt látva azt is átéreztem, milyen lett volna a közös jövőnk. Én fosztottam meg ettől? Vagy egyesülhet még valamikor a falkánk – vagy örökké bolyongani fogunk, arra várva, hogy valaki értünk jöjjön? A kellemetlen érzést elnyomta a gyorsuló szívdobogásom. Ren, mintha megérezte volna a tekintetemet, rám nézett, és nem tudtam elfordítani a fejemet, nem tudtam levegőt venni. Végül Anika hangja törte meg a kábulatomat. Megfordultam, és láttam, hogy Shay mellett áll.

– A Sarj! – Megfogta Shay kezét, és magasra emelte. Shay a másik kezével felemelte a kardot. Csillogó, villámló fények keltették életre a pengét. Egészen meghűlt a vérem, ahogy felharsant a keresők éljenzése a bajnok tiszteletére. Ezentúl hozzájuk tartozik? Bolond voltam, ha abban reménykedtem, hogy a Sarj egy őrző párja lehet? Visszapillantottam Renre, és eltűnődtem, vajon hogyan vélekedik Shay gyors felemelkedéséről. De Ren nem Shayt vagy a kardot nézte. Még mindig rajtam volt a szeme. Álltam a tekintetét, próbáltam rájönni, mire gondol, mit érez. Hirtelen pajkosan elvigyorodott, nekem meg kicsit megroggyant a térdem. Aztán alakot váltott. Még mindig rajtam tartva sötét szemét, a fekete szőrű farkas felemelte a fejét, és felvonított. A hang betöltötte a termet, élénk volt, felszabadító. Megdobbant a szívem – ez a vonítás épp az ellenkezője volt annak, amit utoljára hallottam Rentől. Aznap éjjel, amikor az erdőben hagytam őt. Amikor Shay mellett futottam, és otthagytam az egyesülést. Ren aznap éjjel is vonított, és azt hittem, hogy kettészakít a hangjának fájdalma. Ebben a pillanatban, ebben a hangban nem volt semmi szomorúság vagy kétség. Csak egy alfa hangja volt, aki a világ tudtára adja a győzelmét. Az ösztöneim átvették az irányítást, és én is alakot váltottam, felemelve a pofám, hogy csatlakozzak az üvöltéséhez. A hangjaink egyesültek, és a győzelmünkről énekeltek. Nev és Mason csatlakozott hozzánk. Sabine habozva figyelt minket. Ő nem váltott alakot, de a szeme ragyogott a kórusunk hallatán. A szemem sarkából észrevettem Shayt. Továbbra is magasra emelte a kardot, de a fény játéka a pengén most mintha dühvel is megtelt volna. Gyűlő viharfelhők vonulása látszott rajta, amikből bármikor előtörhet a zivatar. Sabine-hez hasonlóan Shay sem változott farkassá, de elcsöndesedett. A tekintete hol Renen, hol rajtam állt meg, szeme összeszűkült. Amikor visszaalakultam emberré, egyszerre úrrá lett rajtam a kimerültség, elszívta az erőt a végtagjaimból. A küldetés során termelődött adrenalin nem hatott többé. Shay elindult felém, és nem kellett odanéznem, hogy tudjam, Ren mellém állt. A két alfa megint az elsőbbségért vetélkedett. Mindketten vágytak rám, és utálták egymást. Nem tudtam elviselni. Mielőtt bármelyikük megszólalhatott vagy értem nyúlhatott volna, sarkon fordultam, és kiszaladtam a teremből. Teljesen felőrölte az idegeimet, hogy békét tegyek köztük. Aznap tanúja lehettem, ahogy a két udvarlóm kiverekszi a helyét a furcsa új világban, ahová kerültünk. Ren még korábbi ellenségei közt is alfa maradt. Ő a vezető, és a csapata követi őt. Shay a Sarj volt, akit a keresők az életük árán is elő akartak keríteni. Mindketten tudták, hová tartoznak és mit akarnak. Én pedig elmenekültem az élet elől, amit a vigyázók jelöltek ki számomra, de itt is csapdában voltam, nem alakíthattam a saját sorsomat. Végigfutottam a folyosókon, lábam kopogott a márványpadlón. A legszívesebben farkassá változtam volna, hogy gyorsabban szaladhassak, de itt sok olyan kereső is volt, akik nem voltak hozzászokva, hogy egy őrző rohangál a termeikben, és biztosan nem vették volna jó néven, ha egy fehér farkas futkosna teljes sebességgel végig az Akadémián. Így két lábon futottam, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, mert meg kellett találnom azokat, akikben a legjobban bíztam, remélve, hogy ők segíteni tudnak rajtam. Követtem a szagukat, mígnem az udvar egy rejtett szegletében észre nem vettem őket. Tess a földön térdelt, könyékig földesen. Ansel mellette guggolt. Brynt csak akkor vettem észre, mikor már majdnem beléje botlottam. – Szia, Calla! – mosolygott rám, ahogy leugrott az almafa ágáról, ahol rejtőzködött. – Vigyori úr szerepét gyakorlod? – kérdeztem, és viszonoztam az ölelését. – Egy macskáét? – Kérdezte, és elfintorodott. – Fúj, dehogy is! – Jó tudni, hogy még vannak elveid. – Megjöttetek! – mondta, és hátralépve végigmért. – Épnek és egészségesnek látszol. Felteszem, ez azt jelenti, hogy sikerrel járt a küldetés. Bólintottam:

– Egyik csapatban sem volt áldozat. – Egy sem? – Tess felpillantott ránk. – Ez már igen! – A medvék nem ellenfelek a farkasok számára. Bryn felhorkant, és csípőre tette a kezét. – Persze, hogy nem. Bármelyikünk elkapna egy medvét, és a hajunk szála se görbülne meg. Rámosolyogtam. – És Shay? – kérdezte Tess. – Megszerezte a kardot? – Igen. – Kelletlenül vettem észre, hogy megborzongok, ha rágondolok. – Megszerezte. Félúton vagyunk az ereje teljében lévő Sarj felé. Tess komoly arccal hallgatott. Bólintott, majd visszatért a palánták ültetéséhez. Ansel feltápászkodott, és letörölte a kezéről a port. Így is tele lett földdel a haja, mikor hátrasimította. – Szia, nővérkém! – Előrehajolt, és gyorsan átölelt, aztán a zsebébe dugta a kezét, és elfordította a fejét. – Szia, An. – Azonnal gombócot éreztem a torkomban. – Mit ügyködtök? Próbáltam szenvtelenül beszélni, tudván, hogy bármilyen aggódást csak sajnálatnak venne. És semmi szüksége nem volt a sajnálatomra. – A gyógynövényekről tanulok – felelte, és a fonott kosárra mutatott. Különböző levelű, a zöld legkülönbözőbb árnyalataiban játszó növények voltak benne gondosan csomókba kötve. – Gyógynövényekről? – Az Elixíreknek kellenek – magyarázta Ansel. Értetlen arcom láttán folytatta. – Ők a gyógyítók, akik az Eydis szentélyben dolgoznak. – A Pyralis gyógyítócsarnok alkimistáinak is gyűjtünk gyógynövényeket – tette hozzá Tess. A kezében metszőollót tartott, és összerezzentem, mert eszembe jutott, hogyan vágtam le vele a hajamat. – De egy alkalommal nem lehet mindent megtanulni. Némelyik gyógynövény furcsa és kicsit veszélyes is. – Én elhiszem, bármit mondasz róluk. Tanítsál csak! – Ansel rámosolygott Tessre, és álmélkodva vettem észre a valódi lelkesedést az arcán. – Egyelőre ennyi elég lesz – Tess visszamosolygott rá, mielőtt felállt volna, és mindkét kezébe fogott egy teli kosarat. – Pihenj kicsit, míg elviszem ezeket az Eydisbe. Biztos kíváncsi vagy Calla történetére. – Segítünk vinni a kosarakat, Tess – ajánlotta fel Bryn. – Van belőlük több is. – Ne fáradjatok! – felelte a lány. – Majd hozok egy kis limonádét. A citromot ma reggel szedtük, úgyhogy nagyon finom lesz. – Nagyon jól hangzik – mosolygott Ansel, és lehuppant a földre. Bryn mellételepedett, és odasimult hozzá. Ansel nem próbált elhúzódni. Megint elszorult a torkom, és félre kellett néznem. Az érő cseresznyéket vizsgáltam, amik egy közeli fa ágairól lógtak. A torkom elszorulása után a következő testi funkció a nyálcsorgatás lett. – Mit keresel köztünk, civilek között, Cal? – kérdezte Bryn, miközben leültem egy padra velük szemben. – Nem a vigyázók megbuktatásáról kéne terveket szövögetned? – De, biztosan. – Hátradőltem, és sütkéreztem a mediterrán nap sugaraiban. – Biztosan? – Volt valami a hangjában, ami miatt rá kellett néznem. Bryn kék szeme kutatóan összeszűkült. – Mi van veled? A torkomat köszörültem. – Nos… annyi, hogy… én… – Nyögd már ki! – mondta. – Meg akartam próbálni valamit. Jó lenne… Úristen, ez olyan nehéz. – Mi lenne jó? – nézett rám aggódva Ansel is. – Beszélnem kell az érzéseimről – böktem ki végül, és azonnal éreztem, hogy elpirulok. Biztos vagyok benne, hogy az arcom hasonlított a közeli rózsák törtbársony színéhez. Ansel és Bryn nevetésben törtek ki. – Köszönöm – morogtam. – Emlékezni fogok rá, hogy mellettem álltatok.

– Ne haragudj, Cal! – mondta Bryn vigyorogva, és letörölve egy könnycseppet az arcáról. – Csak… olyan édes vagy. – Édes?! – kimutattam neki a metszőfogaimat. – Segítségre van szükségem! – Segítünk – nyugtatott Ansel, még mindig nevetve. – De mókás látni, ahogy görcsölsz, csak mert beszélni akarsz velünk. Mindenki beszélget a barátaival, ez természetes dolog, Calla. – Nekem nem természetes – mordultam fel. – Én szeretem magam intézni a dolgokat. – Tudjuk – felelte Bryn, és abbahagyta a mosolygást. – Ez azt jelenti, hogy valami komoly problémád lehet. – Igen – helyeselt Ansel. – Mi bánt? Megint elvörösödtem. Az ösvény köveit bámultam. – Ó-óó – szólalt meg Bryn. Felpillantva láttam, hogy jelentőségteljes pillantást vált Ansellel. – Te jó ég! – a kezembe temettem az arcomat. Bryn arcon puszilta Anselt, aztán odajött hozzám. – Ülj arrébb! Én is ide akarok jönni. Helyet csináltam neki a padon. – Beszéljük meg mi, csajok egymás között, vagy az öcséd is maradhat? – kérdezte. – Maradjon – feleltem sietve. – Mindkettőtök véleményét hallani akarom. – A szerelmi életedről? – ugratott Ansel. – Tudod, hogy közel vagy ahhoz, hogy megharapjalak… – kezdtem, és azonnal megbántam a szavaimat. Egy pillanatra elkomorult, de aztán mosolyt erőltetett az arcára. – Majd szájkosarat teszek rád, ha úgy viselkedsz, mint egy veszett kutya. – Elég!– szakította félbe Bryn. – Beszéljünk komolyan! Mi a baj? Jobb kérdés volna az, hogy ki a baj. – Nem tudom – feleltem. – Csak… össze vagyok zavarodva. – Miért? – Bryn halkabbra vette a hangját. – Mert lefeküdtél Shayjel? Azt hiszed, hiba volt? Elpirultam, és Anselre pillantottam. Megint úgy vigyorgott, mint a tejbetök. – Nem – feleltem. – Nem bántam meg. De nem tudom, hogy változtatott-e valamin. Ansel arcáról lehervadt a mosoly: – Úgy érted, hogy Rennel akarsz maradni? – Akartál valaha Rennel maradni? – Bryn úgy vizsgált, mintha egy mikroszkóp alá tűzött kísérleti példány volnék. A bőröm forrónak tűnt, kényelmetlennek, és nem hiszem, hogy a napsütés miatt. – Sosem gondoltam bele igazán – mondtam, és arrébb húzódtam, próbáltam egy kis szabad teret kivívni magamnak. – Mindig abban a hiszemben éltem, hogy vele leszek. – De Shay… – kezdte lassan Bryn. – Azt mondtad, hogy szereted őt. – Ansel szavai szinte vádként hangzottak. – Valóban. – A szemébe néztem, mert tudtam, milyen árat fizetett ezért a szerelemért. – Nem is volt hazugság, An. Szeretem Shayt, mellette akarok lenni. – Akkor mi a probléma? A kőpad szélére fontam az ujjaimat. – Nem tudom, hogy hozzám tartozik-e – ahogy ezt hangosan kimondtam, a szívem nagyot dobbant, mintha egy követ ejtettek volna a mellkasomra. – Nem értem – felelte Bryn. – Szeret téged, ez nyilvánvaló. – Tudom – feleltem, de ő a Sarj. Azt hiszem, hogy ez… megváltoztatja őt. Bryn félrebillentette a fejét. – Megváltozott? Miután megszerezte a kardot? Bólintottam. Kínos csend következett, amit csak a fejünk felett csiripelő madarak és a levelek zizegése tört meg.

– Erre nem is gondoltam – közölte végül Ansel. Bryn kerülte a pillantásomat. – Én sem. Az ajkamba haraptam, és nagy levegőt vettem: – Szóval mit tegyek? – Még mindig akarod Rent? Egy pillanatig a szívem dobogására füleltem, mielőtt kimondtam volna: – Igen. – Nagy katyvasz ez az egész, Cal – mosolygott rám Ansel. Majdnem fejbe kólintottam, de rájöttem, hogy csak a feszültséget akarta oldani. – Úgy beszélsz, mint Mason – mondtam, és tettem egy gyenge próbálkozást a nevetésre. – Nos, nem véletlen, hogy a legjobb barátom – felelte Ansel. Bryn megfogta a kezem. – Calla, Ren alfa, de Shay is. Nem csoda, hogy mind a kettőhöz vonzódsz. Te és Ren sok mindent átéltetek együtt, ettől csak még nehezebb a választás. – Van itt egyáltalán jó válasz? – Erőlködve felnevettem, és megszorítottam a kezét. – Azt mondja, hogy nincs válasz – felelte Ansel mosolyogva, ahogy Bryn csókot dobott felé. – Nincs válasz? – Nem értettem, miért tűnnek olyan vidámnak, így akartak segíteni rajtam? Aztán eszembe jutott. Ők még most élik meg a legelső, kamaszkori szerelmüket. Miért ne foghatnám fel én is így a dolgot? Mintha a „nem tudom eldönteni, hogy átvágjam a torkod, vagy megcsókoljalak” típusú szerelmet élném meg. – Még nincsen válasz – folytatta Ansel. – Ren és Shay is szeret téged. Mindkettő lehetne a párod. – Ez nem azt jelenti, hogy mind a ketten azok lesznek – vigyorodott el Bryn. – Nem hinném, hogy ennyire szabadosak… bár talán rá tudod venni őket! – Bryn!! – Lelöktem őt a padról. – Ez szép volt! – mondta Ansel nevetve. – Utállak titeket – közöltem velük sértődötten. – Nem csoda, ha nem beszélek nektek az érzéseimről. – Dehogy utálsz – mosolygott Bryn. – Igazából szeretsz minket. És mi is téged. – Mindig szeretni fogunk, Calla – biztosított róla Ansel. – Nem tudjuk megmondani helyetted a választ, ezt csak te döntheted el, Választanod kell. – Bár én elhalasztanám a döntést amíg vége nem lesz a háborúnak – tanácsolta Bryn. – Ha Ren be tud illeszkedni a keresők közé, akkor nem veszíthetjük el. És Shay… ha ő itt hagy minket, akkor vége a háborúnak, mielőtt elkezdődött volna. – Tudom – feleltem. Úgy tűnt, ugyanott tartok, mint mikor Shay megjelent az életemben, két szerető, két különböző élet közt őrlődök. És nem úgy tűnt, hogy könnyen kijuthatok ebből a helyzetből. – De mi itt vagyunk neked – folytatta Bryn. – Szeretünk téged, bárhogy döntsél is. – Köszönöm! – feleltem. – Azok a fiúk civakodhatnak fölötted, ameddig akarnak – tette hozzá Ansel. – De nekünk te vagy az egyetlen, Cal. Te vagy az alfa. Most már nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Könnyek jelentek meg a szemem sarkában. – Hé, nézd csak! – mondta mosolyogva Ansel. – Tényleg vannak érzelmei. – Fogd be! – nevettem rá, és letöröltem a sós könnyeket az arcomról. – És köszi! – Semmi baj! – Ansel felállt. Még mindig mosolygott, de volt valami szigorú a pillantásában. Még mindig ennek a jelentésén törtem a fejem, amikor meghallottam Tess kiáltását. – Szomjas valaki? – Integetett felénk, és egy kovácsoltvas kerti pavilon felé mutatott. – Ez nem limonádé – mondta Bryn. – Ez egy egész kis piknik!

– Éljen Tess! – Ansel az ígéretes ebéd felé szaladt, otthagyva minket a hasa kedvéért. Bryn átölelt. – Tényleg jobb bőrben van. Azt hiszem, rendbe fog jönni. – Helyes – mondtam, és a vállára hajtottam a fejem. Hosszú idő óta először megenyhült a szívem, ellazultak az izmaim. Nem tudtam, hová fog vezetni a szerelem, de a falkám mindig ott lesz mellettem. Ez mindennél többet jelentett nekem. MÁSODIK RÉSZ Víz

KILENCEDIK fejezet

MÁRFORMÁLÓDTAKAZEYDIS–AVÍZJEGYŰ markolat – visszaszerzésének tervei. A Vándor Akadémia folyosóin mindenütt izgatott sürgés-forgás fogadott. Még a falak is fényesebben ragyogtak, mintha a remény sugárzott volna rájuk az első kard visszaszerzése után. – Az Eydis a Yucatán-félszigeten van, Mexikóban – magyarázta Ren, aki mellém szegődött az ebéd után. – Most dolgozzák ki a támadásunkat az Eydis vezetőjével. Ineznek hívják. A támaszpont Tulúmban van. Anika szerint alaposan ki kell aludnunk magunkat a következő támadás előtt. Így holnap délután indulunk. – Nem reggel? – kérdeztem. A fejét rázta: – Azt mondta, hogy akkor nem megfelelő a dagály miatt. Nem értettem egészen. – Szóval te lettél a keresők kedvenc őrzője, aki mindent tud mindenről – mondtam. – Szép munka, alfa! – Köszönöm! – Elmosolyodott, de oldalról rám pislantott. –

Nem zavar? – Te épp ilyen vagy – mondtam, igyekezve közömbös hangot megütni. – És minél több kereső bízik bennünk, annál jobb. – Egyetértek. A pár óra alatt, mióta visszaértünk, már észrevettem az Akadémiát belengő változást. A Tordis elleni támadás előtt a legtöbb kereső legjobb esetben kíváncsiskodva, rosszabb esetben haragosan méregetett, ha meglátott. Most a haragból kíváncsiság lett, a kíváncsiságból pedig tisztelet. Néhány kereső még meg is állított a folyosón, hogy megköszönjék, amiért csatlakoztam hozzájuk. Egy kicsit megilletődtem az egésztől. Ren megállt. Értetlenül néztem rá, aztán rájöttem, hogy az ajtóm előtt állunk. – Itt laksz – jelentette ki feszült hangon. Csodálkoztam, hogy honnét tudja, melyik az én szobám. Vajon érezte az illatomat az ajtó előtt, vagy valahogy utánajárt a dolognak? – Szóval aludnunk kell? – kérdeztem, kerülve a tekintetét. – Nos, kimerült vagyok, úgyhogy boldogan követem Anika utasításait. – Calla, megkérnélek valamire. Azonnal a torkomban kezdett dobogni a szívem. Félve néztem rá: – Igen? Szigorúan nézett rám: – Veled szeretnék menni. – Tessék? – Csak ennyit bírtam kinyögni. Hova akar jönni? A szobámba? Le akar feküdni velem? – Holnap – mondta. – Anika küldetésének csak egy csapata van, és azt mondta, hogy te vezeted, mert Shay megbízik benned. – Ó! – felnevettem, és eltűnt a görcs a hasamból. – Igen, talán… – Hogyan? – csodálkozott a habozásomon. Most én mértem végig szigorúan őt: – Tudnom kell, hogy bízhatok-e benned… Nekidőlt az ajtónak. Nem tudtam kitalálni, hogy megsértődött, vagy dühös lett. Vagy mindkettő. – Szóval nem bízol bennem. – Akkor, ha Shayről van szó – fejeztem be a mondatot. Összeszorította a fogait, de nem szólalt meg. – Shay a Sarj – mondtam nyugodt hangon. – Ő a küldetésünk legfontosabb pontja. Ha bajba kerülne, biztosnak kell lennem benne, hogy… Ellökte magát az ajtótól, és rám meredt: – Azt hiszed, hogy szándékosan hagynám, hogy baja essen? Vagy hogy én magam bántanám? – Hiszen meg is fenyegetted őt – alig bírtam visszafogni magam. Ha Shayről volt szó, minden védelmező ösztönöm teljes erővel működni kezdett. – Annyiszor, hogy meg se tudom számolni! – Az más, Calla. – Már ő is felemelte a hangját, amivel felhívta magára az arra járó keresők figyelmét. – Az itt történt, és rólunk szólt. A háborúnak mások a szabályai. Sose… – elhallgatott, ökölbe szorította a kezét, és nagy levegőt vett. – Sose kockáztatnám egy olyan fontos személy életét a harcmezőn, mint a Sarj. – Neheztelve ejtette ki a szavakat: – Jól tudom, hogy mi forog kockán. Csitítottam magam, lenyeltem a keserűségemet. Tudtam, hogy igazat beszél. – Jó, hiszek neked. Velünk jöhetsz. Ren keze még mindig ökölbe szorult, kidagadtak az erek az alkarján. Felé nyúltam, de elhúzódott. – Hagyjál! – mondta, de nem nézett a szemembe. Olyan érzés volt, mintha gyomron ütött volna, és szinte vágytam is rá, hogy megtegye. Inkább verekednék Rennel, mint hogy a búbánatos arcát kelljen bámulnom. – Ren – suttogtam. – Örülök, hogy te is jönni akarsz.

Szükségem lesz rád holnap. Felém fordult, és gyors villanást láttam fekete szemében: – Csak holnap? Nagyot nyeltem, nem voltam képes szabadulni a pillantásától, de megszólalni sem. Szájának egyik sarka pimasz mosolyra húzódott. Felém nyúlt, és olyan lágyan érintette meg az államat, hogy alig éreztem. – Kösz, Lili. – Az ujja felfelé siklott az arcomon, és megállt az ajkamon. Másik kezével megfogta az enyémet; csak akkor vettem észre, hogy az ujjamon lévő zafírgyűrűt simogatja, amikor mereven nézni kezdte. Ezt a gyűrűt tőle kaptam. – Jó éjt! Megfordult, és elindult a folyosón. Figyeltem, amíg el nem tűnt, eltűnődtem, merre lehet a szobája, de próbáltam azt hazudni magamnak, hogy egyáltalán nem érdekel. A saját ajtómnak dőltem, forgattam a gombot, és inkább beestem, mint beléptem a szobámba. Ezek a küldetések, a világ átformálásának munkája olyan kimerültté tettek, amilyen még sose voltam. Nemcsak a fizikai erőfeszítés, hanem az érzelmek súlya, amit ezen az ösvényen cipeltünk. És Shay vállára nehezedett a legtöbb teher. Az ágyamra dőlve aggodalommal gondoltam arra, hogy vajon jól van-e. Egész nap Anikával és Silasszal bezárva tanulmányozta az elemek keresztjének tanát. Utána Ethannel, Connorral és Adnéval harci gyakorlatra ment. Már nála volt az egyik kard, és minden időt ki akart használni ahhoz, hogy megtanulja forgatni. Vajon végzett-e már a gyakorlással? Visszatért-e a szobájába, mint én, hogy a felhős eget bámulja, amin se csillagokat, se a hold fényét nem lehetett látni? Vágy fogott el, hogy felkeressem, ahogy előző éjjel is. A hozzám simuló teste mellett aludni mindennél nagyobb megnyugvást jelentett, és nélküle lefeküdni mély fájdalmat keltett bennem. Felkeltem, tettem pár lépést az ajtó felé, aztán mérgelődve visszafeküdtem a matracomra. Begubóztam a takarókba, mint egy hernyó, és a lepedőbe túrtam az ujjaim. Nem mehettem át Shayhez, bármilyen erős volt is a késztetés. És ő se jött értem, ami jobban bántott, mint ahogy elismertem magam előtt. Szívemben és fejemben folyton ellenkező szándékok viaskodtak. Nem akartam azért felkeresni egyik vagy másik alfát, hogy másnap reggel az ő ágyukból kelljen kilopakodnom. Shayjel töltött előző éjszaka önző döntés volt, nem járhattam tovább ezt az utat. Különösen azóta nem, hogy Ren bebizonyította a keresőknek, milyen értékes harcos. Igazat mondtam neki – tényleg szükségem volt rá másnap… Azután pedig? Arról fogalmam sem volt. Egyelőre. Nem emlékeztem arra, mikor nyomott el az álom, de az összegyűrt lepedőből látszott, milyen nyugtalanul aludtam. Táskás szemmel és eléggé nyűgösen ébredtem, ezért úgy döntöttem, hogy a legjobb gyógyír erre a hosszú tusolás. A további lehetőség, egy kiadós rántotta a keresők kertjéből szedett friss fűszerekkel megszórva még nagyobb lendületet adott a felkeléshez. Bár sokat kellett gyalogolnom a mosdókig, megérte a fáradságot. Egy nagy zuhanyrózsa alá álltam, egészen beborított meleg vízzel. A nyomása olyan volt, mintha egy vízesés ömlött volna rám. Kiválasztottam egy fürdősót a tikfából készült polcokon kristályüvegcsékben sorakozó számtalan olaj, lemosó és más fürdőszer közül. Lesikáltam magam, próbáltam lemosni az álmosságot. A levendula- és mentaillat, ami a fürdősóból áradt, segített rajtam. Számtalan illat közül lehetett választani. Mindegyik üvegcséből virágok és a gyógyfüvek frissessége áradt. Az Akadémia kertje egyértelműen többet kínált a keresőknek az ételnél és gyógyító szereknél. Brynt bizonyára lenyűgözte ez a választék – elcsodálkoztam azon, hogy nem tölti egész napját a fürdőkben. A zuhanyzóból kilépve törülközőt tekertem magam köré, és visszaindultam a szoba felé, ahol letettem a ruháimat. Amikor kiléptem a sűrű gőzből a fürdőszoba és az öltözők közti folyosóra, megdermedtem. Egy pillanatig azon tűnődtem, vajon álmodom-e, de a hajamból a vállamra és a lapockámra csepegő vízből tudtam, hogy szó sincs róla. – Szia! – A szívem a torkomban dobogott. Ren állt előttem, meztelen mellkassal. A dereka

köré törülköző volt tekerve, és egy halom ruha volt összehajtva az előtte lévő széken. Hátrapillantott a fürdők felé. – Csak nem…? Ez a lányok mosdója volna? Tegnap is itt voltam, de nem láttam… öö… – Az öltözők, ott hátul, külön vannak választva. – Nevettem, a helyzet kínossága ellenére. – Azt hiszem, a keresők egyszerűen osztoznak a zuhanyon. – Milyen haladó szelleműek – vigyorodott el Ren. Végigmérte a vizes végtagjaimat. – Nagyon alaposan letusoltál, Lili. – Bizony. – Az öltöző ajtaja felé araszoltam. Sajnos ez azt jelentette, hogy kénytelen voltam közelebb kerülni Renhez. Éreztem a bőre melegségét, az izzadtsága fűszeres illatát, ami keveredett a bőrömről áradó levendulaszaggal. – Nem tartalak fel. – Maradhatnál. – Elkapta a karomat, és maga felé fordított. Kajánul elmosolyodott. – Megmoshatnád a hátamat. Eléggé nehezemre esett, hogy ne bámuljam Ren felsőtestét. A szemébe nézve sem lett könnyebb a távozás. – Tudod, hogy nem tehetem. – Tudom? – kérdezte, és közelebb húzott. – Nem tudok semmit semmilyen tilalomról. – Hagyd abba! – feleltem. Nem bíztam magamban. Túl sok gőz szállt fel a termálvízből, és túl kevés ruha takarta a testünket. Sóhajtva engedett el. Az ördögi mosoly eltűnt, csak fáradtság látszott az arcán. – Nem hibáztatlak azért, ami történt – mondta, majd a falnak döntötte a fejét, és a plafont bámulta ahelyett, hogy rám nézett volna. – Megérdemlem. Azok után, amit veled műveltem. – Miről beszélsz? – kérdeztem. – Arról, hogy őt választottad… nem hibáztatlak érte. – Nem választottam őt – mondtam, az öltöző ajtaja felé hátrálva. – Mindkettőtöknek megmondtam, háború idején nem fogok erről dönteni. Egyenesen rám nézett, mintha egy nyílvesszőt lőtt volna a mellkasomba. – Nem erre gondoltam. A szoba melegsége ellenére libabőrös lettem. – Akkor mire? – Nem hibáztatlak azért, mert vele voltál együtt először. – Inkább szomorúnak tűnt, mint dühösnek. Remegni kezdtek a végtagjaim. Nem szólaltam meg, de a szememből kiolvasta a kérdésemet. – Sabine-től tudom. – Nem lett volna joga… – Ne légy rá dühös! – felelte, keserűen felnevetve. – Leszidott, mint egy bokrot. Azt mondta, hogy elvesztettelek. Hogy egy beképzelt idióta vagyok, és megérdemlem, amit kaptam. És ebben te nem vagy benne. Elfordítottam a fejem. – Ez nem rólad szól. Sabine neheztel rám, amióta… – Cosette – felelte. – Tudom. Miután lekiabálta a fejemet, nem beszéltünk többet. Azóta sem. Nem hibáztatom. Bárcsak itt lenne Dax és Fey! – Ha nem volna szomorú, akár vicces is lehetne – feleltem, és én is a falnak dőltem mellette. – Miért? – Fey és Dax a legerősebb harcosaink voltak – mondtam. – De végül épp ők ijedtek meg attól, hogy saját magukért harcoljanak. Ren bólintott. – Nem azért feküdtem le Shayjel, hogy bosszút álljak rajtad. – Olyan csendesen beszéltem, hogy nem tudtam, hall-e belőle Ren valamit. – Én… ő… Amikor egy perc múlva sem szólalt meg, biztosra vettem, hogy nem értett. De aztán megköszörülte a torkát.

– Tudom, hogyan érzel iránta. Ez nyilvánvaló – mondta. – De biztosra veszed, hogy nem választasz közülünk addig, míg véget nem érnek a harcok? – Én… igen. – Kénytelen leszek így tenni. Ha Rent vagy Shayt választom alfa páromul, akkor a másik farkas elhagyna minket. Az alfák így szokták. Amint az egyikük elnyerte a vezérséget, a másik száműzetésbe vonul, mert képtelen alárendelt pozíciót betölteni a falkában. Ezt nem engedhettem megtörténni. Már a gondolatára is megfagyott a vér az ereimben, hogy valamelyikük otthagyjon minket. – Akkor viszont tudnom kell valamit. – Hirtelen felém fordult. A kezeit a vállam fölött a falhoz támasztotta, odaszorított. – Ne csináld! – Nem bíztam abban, hogy józan tudok maradni, ha ilyen közel van hozzám. Shayjel már megjártam, engedtem neki, pedig megfogadtam, hogy tartom a távolságot. Ha Rennel is ugyanezt tenném, akkor nem tudnék békében élni magammal. Ráadásul részben kívántam is, hogy Ren megérintsen, mert az előző éjjelt gyötrő félálomban töltöttem, remélve, hogy Shay halkan bekopog az ajtómon. De nem jött. Minél otthonosabban mozgott a keresők világában, annál inkább eltávolodott tőlem. – Figyelj rám, Calla! – A tekintete nem engedett elmenni. – Emlékszel arra, amikor az Édenben voltunk? Bólintottam, nem jött hang a számra. Talán a saját szavamat se hallottam volna, úgy dobogott a szívem. Az Édenben töltött este mintha egy élettel ezelőtt lett volna; el se tudtam képzelni, miért hozta fel Ren éppen most. – Megkérdezted, hogy nincs-e valami, amitől félek – mondta. – Emlékszem erre. – Alsó ajkamat a fogaim közé húztam, ahogy eszembe jutott ez az emlék. – Egyvalamit mondtál. – Egyetlen dolgot. – A fülemhez hajolt, és suttogni kezdett. – Egyvalamitől féltem egész életemben. És még most is. A testem mintha odatapadt volna a falhoz a szavait hallva. – Mi az? Megbicsaklott a hangja: – Az, hogy sose fogsz szeretni igazából. – Ren… – a kezem remegni kezdett. – Nem tudtam nem észrevenni, miket suttognak körülöttem – mondta. – Azt, ahogyan némelyik Bane rám nézett. Ahogy apám… úgy értem, Emile… beszélt az anyámról. Anyám már halott volt, de mintha még mindig gyűlölte volna őt. Még nekem is nyilvánvaló volt, hogy mikor együtt voltak, Emile uralkodott felette, de nem volt köztük szeretet. Nehezen kaptam levegőt. Nem tudtam, vajon el tudom-e viselni a mondandóját, de nem volt erőm megállítani. Az ajkai a fülemet súrolták. – Mikor először megláttalak, mikor egymásnak ígértek minket, megesküdtem, hogy nem foglak rákényszeríteni, hogy szeress, de megpróbállak meghódítani. Valami elpattant bennem. – Ha meg akartál hódítani, akkor miért randiztál a gimiben folyton más lányokkal? Több megvetés volt a hangomban, mint vártam. Annyit kellett várnom, míg nem követhettem a saját szenvedélyem, miközben Ren habzsolta az életet. Nehezteltem rá emiatt. Ettől igazságtalannak és hamisnak éreztem a vallomását. Homlokát a halántékomhoz nyomta. – Azt hittem, ha látod, hogy más lányok is kívánnak, de tudod, hogy csak téged akarlak, akkor másképp állsz hozzá. Torkomból halk morgás tört elő. – Sabine-nek igaza van. Tényleg idióta vagy. – Jobb lenne, ha igazat adnék neked? – mosolygott, de a tekintete kemény maradt. Elfordítottam tőle az arcomat. A düh, a félelem és a vágy egyszerre forrongtak bennem. – Elmondhattad volna, hogyan érzel. – El akartam – felelte. – Meg akartam mondani, mikor odaadtam a gyűrűt… de nem

mertem. Ránéztem, láttam, hogy elpirul, és tudtam, hogy minden szava igaz. – Én… – nem jöttek a számra a szavak. Mit mondhattam volna? – Csak annyit kérek, hogy legyen egy kis esélyem. Vagy talán egy újrakezdést, de tudnod kellett róla, honnét jöttem – magyarázta. – Tudom, hogy nincs sok esélyem. Shay váratlanul belépett az életedbe, és megváltoztatta. Megmentett téged. – Én mentettem meg őt. És magamat is. – Úgy értem, ő végig hősként viselkedett. Naná, hogy meg akarod kapni. De nekünk is van közös történetünk, a múltunk. És nem volt mindenestől rossz. – Ezt én is tudom. – Ne akard bemesélni, hogy mikor ott voltunk a házban, kettesben, nem fordult meg a fejedben, hogy maradj. Szorosabban fogtam a törülközőt, hogy ne essen le. Igaza volt. Legalábbis részben. Még mindig vonzódtam hozzá – ahhoz, aki nyilvánvalóan hozzám való pár volt. A társ, akivel a közös életünket terveztük. Féltem elengedni a múltat, ami összetartott bennünket. Az az út legalább ismerős volt. Tudtam, milyen életre számíthatok Ren mellett, hol a helyem abban a képben, és hogy ő sokat jelent nekem. Folyton elfogott a kísértés, hogy magam mellett tartsam őt. – Mindig is egymásnak voltunk szánva, Calla – mondta, és megborzongtam, mert mintha a gondolataimban olvasott volna. – Hadd mutassam meg, milyen lehetett volna! – Ajka alig ért az enyémhez. Nem tudtam többé ellenállni, és ujjaimmal végigsimítottam a mellkasát. Halkan morogni kezdett, ujjával beletúrt vizes hajamba, ahogy megcsókolt. Ujjaim lejjebb csúsztak, súrolva a hasát, megkapaszkodva a törülköző szélébe, amit a csípőjére tekert. Szenvedélyesebben csókolt, ami még jobban feltüzelt. Kitárult a mosdó ajtaja, és Connor sétált be rajta, egy szál pizsamában, vállára vetett törülközővel. Füttyentve megállt, mikor meglátta Ren csupasz hátát és engem a falhoz szorítva. – Jaj nekem, a szemeim! – Connor eltakarta az arcát. – Az ártatlanságom! – Fogd be, Connor! – mondtam, egyszerre megkönnyebbülten és csalódottan. Kibújtam Ren karjai alatt, átrohantam a nyitott téren az öltözők ajtajáig, és eltűntem az ajtó mögött. Sietve magamra húztam a ruháimat, aztán kimenekültem az öltözőből. Megalázottnak éreztem magam. Ahogy végigsiettem a folyosón, az álmos szemű keresők mellett, akik a zuhanyzóba tartottak, hiába próbáltam kiverni a fejemből Connor nevetését.

TIZEDIK fejezet

KORGOTTAGYOMROM,DEMÉGMINDIGFEszült voltam a Rennel való véletlen találkozás után. Nem akartam Shay szeme elé kerülni ilyen összezavart állapotban… és mikor Ren illata valószínűleg ott ragadt a bőrömön. A fenébe, Calla, miért nem tudod tartani tőle a távolságot? Mindkettejüktől? Már tudtam, milyen erős a vágy, a szerelem pedig még erősebb, de azért elkeserített, hogy ennyire elvesztem az önuralmamat, ha felforr a vérem. Mivel úgy döntöttem, nem csatlakozom a Haldis-csapathoz a reggelinél, az udvarra indultam, hogy friss gyümölcsöt szedjek. Tekintve a korai időpontot, meglepve vettem észre Anselt, aki narancsot szedett egy kisebb fáról. – Jó reggelt – mosolygott rám. – Kaphatok én is azokból? – kérdeztem, a félig teli kosárra mutatva. – Persze – dobott felém egyet. – Korán keltél – mondtam, és elkezdtem hámozni a narancsot. Megfeszült a válla. – Rosszul alszom. Elkezdtem szopogatni az egyik gerezdet, élvezve a friss gyümölcslé ízét. A narancs lédús volt, a legfinomabb. Ansel csöndben folytatta a dolgát, szedegette a narancsokat az ágakról. – Jobban nézel ki – mondtam lassan. – Tényleg? Köhögtem, kicsit félrenyeltem a narancs levét. Amióta kiderült, hogyan álltak rajta bosszút a vigyázók, Ansel hangjában volt valami tompa jelleg, amit nagyon rosszul esett hallanom. – Talán… nem vagy jól? – kérdeztem. Felém fordult. A tekintete nem volt üres, mint Denverben, de mégis reménytelen volt. – Sose leszek jól, Calla – mondta, egy narancsot forgatva a kezében. – Teljesen sosem. – De… – Mereven néztem őt, egyáltalán nem tetszett, hogy ilyeneket beszél. Szerettem volna azt hinni, hogy csak az önsajnálat beszél belőle… de nem így volt. – De ott van Bryn. – Szeretem Brynt – felelte. – És nem tudom elviselni, ha szenved. Figyeltem az arckifejezését. Idősebbnek tűnt, mint a kisöcsém, akit eddig ismertem. Idősebbnek és dühösebbnek. – Úgy teszel, mintha jól lennél, hogy ne okozz fájdalmat Brynnek. Bólintott.

– Úgy látszik, azt képzeli, hogy még mindig szeret engem. Próbáltam lerázni, de nem hallgatott rám. – Nem akarsz vele lenni? – kérdeztem. – Mindig szeretni fogom – felelte Ansel. – De nem vagyok hozzá való. Ő többet érdemel. – Hogy mondhatsz ilyet? – Kiabálni akartam vele, de nagy önuralommal a szokásos hangomon szólaltam meg. – Ugyanaz vagy, aki eddig. – Nem. – Ansel összeszorította a narancsot, ujjai a héjába mélyedtek. – Hidd el, nem vagyok az! – Dehogynem – feleltem. – És Bryn szeret téged. – Nem vagyok méltó hozzá többé. Igazi kapcsolat nélkül nem lehet a párom. Neked ezt igazán jól kellene tudnod. – Tudom is! – fortyantam fel. – De tévedsz. Már mondtam, a múltban is előfordult, hogy a keresők és az őrzők összejöttek. Családot alapítottak. – Tudom – közölte Ansel megvető mosollyal. – Hallottam. Tőled. Tesstől is. Keresők és őrzők. Monroe és Corrine. Ők ketten. – Akkor meg mi a probléma? – A maradék narancsszeleteket szétnyomtam a tenyeremben, a levük kifolyt az ujjaim között. – Tudjuk, hogy működik a dolog. Az igazi szerelem volt, ők igazi társak voltak. Az emberek meghaltak értük. – Az nem ugyanaz – felelte, és lesütötte a szemét. – Miért nem? – Mert én nem keresőnek születtem. Nincsenek olyan képességeim, mint nekik. – Megint rám nézett, szürke szeme dühös volt, mint egy hirtelen támadt vihar. – És kevesebb vagyok, mint voltam. Sose lehetek már több. Bryn végül észre fogja venni, és akkor elhagy. De ez a legjobb, amit tehet. – És ha nem hagy el? – A tenyeremben szorongatott szétnyomott narancsra néztem. Mintha Ansel széttört szívét láttam volna. – Ha veled akar maradni, és családot alapítani? – Amiben apát játszanék egy csapat kis farkasnak? – Ez így működik – feleltem. – Tudom – mondta. – Tess elmagyarázta az egész öröklősdi ügyet. De a biológia vagy mágia, vagy akárhogy is nevezzük, nem számít. Nem az a fontos, hogy vajon Bryn és én képesek vagyunk-e összejönni és családot alapítani. Hanem az, hogy ez jó ötlet-e. – Ne ítélj elhamarkodottan, Ansel! – Nem tudtam, mit mondhatnék ezenkívül.Elszomorított hangjának kétségbeesettsége, véglegessége. – Ígérem, hogy sose fogom megbántani Brynt – mondta. – Nem fogom neki elárulni, hogyan érzek valójában. Vele leszek, ha szüksége lesz rám, és ha úgy kívánja, elengedem. Némán állva néztük egymást. Nem volt mit hozzátenni az elhangzottakhoz. Ansel fakó mosollyal a kezembe nyomott még egy narancsot. – Még meg kell reggelizned. Az első narancsodat kinyírtad. – Köszi – mondtam. Sikerült kipréselnem magamból a hangokat, pedig egészen elszorult a torkom. – Szóval itt vagytok! – Bryn hangjára megpördültem. Ragyogó arccal lépdelt felénk az ösvényen. – Elnézést, nagyon hosszúra nyúlt a tusolásom. Itt minden természetes anyagból van! A keresők igazán jobban reklámozhatnák a cuccaikat. Majd megmondom Tessnek. Szagold meg a bőrömet, rózsa és kakukkfű! Ansel felé fordult, aki a szemem láttára öltötte fel a maszkot. Összetört szívű öcsém azzá a fiúvá vált, akit mindig is ismertünk. Nem maradhattam ott velük. Nem akartam, hogy Bryn bármit is leolvasson az arcomról. Azzal a kifogással, hogy találkozóm van Anikával, otthagytam őket. Próbáltam a narancsom elfogyasztására koncentrálni. De a kerti út felénél se tartottam, amikor egy szembejövő ismét

emlékeztetett rá, mennyire bizonytalanná vált minden az életemben. Connor egy kőpadon üldögélt az ösvény mellett. Az inge ki volt gombolva. A mellkasán sebek tömege látszódott. Olyan sebeké, amelyeket felismertem. Arra gondoltam, hogy hátat fordítok neki, de rájöttem, hogy tisztáznunk kell a dolgokat, vagy legalább a saját lelkiismeretemen könnyítenem kell előtte. – És, hány őrzővel végeztél már életedben? – Próbálok minél kevesebbel – felelte anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – De mind volt olyan szíves, és hagyott emlékül valamit, ahogy láthatod. – Végighúzta kezét hegekkel teli törzsén. Lekucorodtam mellé a padra, hagytam, hogy a nap átmelegítse a nyakam és a vállam. A pulzusom ismét felgyorsult, de rávettem magamat, hogy elmondjam, amit akartam. – Amit ma reggel láttál… – A szelíd melegség, amit addig éreztem, kínzó forrósággá növekedett, ahogy a pír elöntötte a nyakam és az arcom. – Hé, én nem ítéllek el – felelte Connor. Összefűzte a kezét a tarkóján, és felemelte a fejét, hogy jobban lásson. – De ha azért veszítjük el a Sarjat, mert nem tudod magadon tartani a bugyidat, akkor pokoli árat fogunk fizetni. Szó szerint. Amikor felmordultam, nevetni kezdett. – Én sose kérdezgettelek volna a gőzben folyó randijaidról, édesem – mondta. – Te hoztad fel a témát. Átkaroltam a lábszáramat, és a térdemre hajtottam a fejem. – Csak szeretném, ha megértenéd. Felült, félig mosolyogva: – Mit értsek meg? – Azt, hogy Shay, Ren és én bonyolult helyzetben vagyunk. – Bonyolult, mi? – szélesebb lett a mosolya. – Én azt hittem, elég egyszerű. Két fiútól is beindulsz. Választanod kell közülük. – Ez még nem minden… Connor egy legyintéssel elhallgattatott. – Persze, mindig lehet csűrni-csavarni a részleteket, de a lényege ilyen egyszerű. Belőled egy van, belőlük kettő. A szerelem ilyen önző dolog. – Szépen vagyunk. – Azt kívántam, bárcsak hazugnak nevezhetném, de az élettörténetemnek ez az egyszerű összefoglalása túlságosan is logikus volt. – Nézd, kedvesem, én nem kövezlek meg, csak elmondom, ahogy én látom a dolgot. – Félretolta gesztenyebarna haját az arca elől. Még mindig nedves volt a zuhanyzás után. Már kezdett lebarnulni a mediterrán napsütésben töltött néhány nap után. Bőrének bronz színe fölött a sápadtabb hegek mintha épp leesni készültek volna a mellkasáról. – Úgy érted, hogy a híres csajozós dumád csak mellébeszélés? – kérdeztem vigyorogva. – Ki hitte volna? Lapos oldalpillantást vetett rám, de nem felelt. – Tudod, mire tippelek? Felvonta az egyik szemöldökét. Odahajoltam hozzá: – Szerintem az egész beteges poénkodásod csak arra jó, hogy elterelje a figyelmedet arról, hogy valójában csak egyvalaki érdekel. – Komolyan azt hiszed, hogy monogám típus vagyok? – mosolyodott el Connor, de a tekintete komoly maradt. Én álltam a tekintetét. – Azt hiszem, hogy szerelmes vagy Adnéba. Ő nézett félre először, egy szökőkutat kezdett bámulni kicsit arrébb tőlünk. – Hibát követtem el Adnéval – mondta csendesen, a gondolataiba merülve. – Úgy egy éve.

– Hibát? – vontam fel a szemöldököm. – Ó… úgy érted, lefeküdtél vele. Hideg nevetéssel felelte: – Nem. – Nem feküdtél le vele? – Nem értettem gúnyolódó mosolyát. – Egyáltalán nem – felelte. – És azt hiszem, ez volt a hiba. – Nem tudlak követni. Átvetette a lábait a pad korlátján, és a combjára tette a kezét. – Adne gyerek volt még, amikor megismertem. Én tizenhat éves voltam, és nagyon kanos. – Igen, azóta teljesen átalakultál. Elmosolyodott, de nem is figyelt rám. – Nehéz időszakon ment akkor keresztül. – Mesélt róla – feleltem, mert eszembe jutott, amikor Adne arról mesélt, hogy Connor mellette volt az anyja halála után. Connor riadtan kapta fel a fejét. – Mit mondott? Sápadt arcát látva felvontam a szemöldököm. – Csak azt, hogy próbáltad jókedvre deríteni az anyja halála után. – Ó… értem. – Connor visszanyerte szokásos flegmaságát. A fejét ingatva, halkan mondta: – Most tizenhat éves. – Tudom. Rám pillantott. –Tavaly tizenöt volt… én pedig húsz. Mindig összejöttünk a téli napforduló idején. Ethan, Kyle, Stuart és én is eljöttünk a denveri bázisról. Adne elkéredzkedett az óráiról. Bólintottam. Eddig semmi furcsa nem volt a dologban. – Az ünneplés után, tudod, nagy lakoma, sok ivás és tánc, visszaindultam a szobámba ledőlni. Adne megkérdezte, hogy velem maradhat- egy kicsit. Azonnal éberebb lettem. Láttam, hová vezetnek a dolgok, és mindkettőjükért izgultam. Connor megdörzsölte a nyaki hátulját. – De nem pont beszélgetni akart. És elég egyértelművé tette, hogy mit akar. – Megpróbálta elcsavarni a fejed? – Nem volt nehéz Adnét elképzelni, ahogy beveti magát a cél érdekében. – Igen, elég hevesen. – És te nemet mondtál? – Ez volt az a rész, amit nehezemre esett elhinni. – Hiszen csak tizenöt éves volt – felelte. – Ja, értem. A tizenöt éves az tényleg fiatal, de Adne érett lélek. Egyáltalán nem hittem, hogy Connor kihasználta volna őt. És úgy gondoltam, hogy Adnét sem könnyű lebeszdni semmiről, ha elszánja rá magát. – És ő Monroe lánya. – Ó! – Ezt már értettem. – Amikor próbáltam elmagyarázni, miért lenne rossz ötlet, ha járnánk, nem örült neki túlságosan. – Képzelem. – Valóban, lelki szemeim előtt repülő tárgyakat láttam, törött poharakat, és Connort véraláfutásos szemmel. – Ez a Silasszal kötött fogadás előtt vagy után volt? Mély levegőt vett. – Ezek szerint mesélt neked a fogadásról. – Azt mondta, nem lett belőle semmi. – A fogadás előbb volt, de csak pár órával – felelte. – Annyi lett belőle, hogy Adnéval nem tudtuk többet kerülgetni egymást. Amint megcsókoltam őt, nem tudtam… – Nem tudtál úgy tenni, mintha nem szeretnéd őt. Barátságtalan pillantást vetett rám. – Ez elég nyilvánvaló – mondtam. – Nem tudtam többé tettetni magam előtt – felelte. – De úgy véltem, az a legjobb, ha őelőtte tovább tettetek. – Szerintem tévedsz. – Visszaemlékeztem Ren vallomására.

Vajon másképp alakult volna az életünk, ha akkor régen tudtam volna, hogyan érez irántam? A kérdést a Shayt felidéző gondolatok követték. Bántam-e, hogy így alakultak a dolgok? Nem tudtam elképzelni az életet Shay nélkül. Összeszorult a szívem, ha arra a lehetőségre gondoltam, hogy sose szerettem volna bele. – Talán – mondta Connor, és kinyújtózott. – Az biztos, hogy nem úgy alakult a dolog, ahogy terveztem. – Mit reméltél? – kérdeztem. – Talán valaki más oldalán szeretnéd látni Adnét? Szúrós tekintete, amit hirtelen rám vetett, elárulta, hogy ezt akarja legkevésbé. Nem akartam annyiban hagyni: – Akkor talán tenned kéne valamit. – Ajánlok egy alkut – mondta, és lassan elmosolyodott. – Majd ha választottál magadnak párt, akkor lerendezem az ügyemet Adnéval. – Ez nem tisztességes – mondtam felállva, és a szemébe nézve. – A szerelemben és a háborúban minden tisztességes – felelte Connor, és elindult a kerti ösvényen. Ez alighanem azt jelentette, hogy vége a beszélgetésünknek. – Akkor mi lesz? – szóltam utána. – Nem csinálsz semmit? – Téged követlek, alfa – mondta, megfordult, és rám vigyorgott. – Ez mit jelentsen? – kérdeztem csípőre tett kézzel. – Azt, hogy meg fogom nyerni ezt a háborút. – Szalutált. – A romantikával még várok. Mérgesen néztem utána, ahogy elment. De legalább kicsit többet megtudtam Connor és Adne történetéről. – Calla! – Bryn felé fordultam, aki Ansellel a nyomában integetett felém. A kosaruk tele volt naranccsal. Mason is velük volt. – Mi az? – kérdeztem, amikor elértem őket. – Indulunk a cellákhoz – felelte Bryn. – A cellákhoz? – kérdeztem. – Miért? Mason rám nézett, és felsóhajtott: – Logan találkozóra hívott.

TIZENEGYEDIK fejezet

LOGANSZÁLLÁSASOKKALINKÁBBHASOHLÍtott valódi cellára, mint Anselé. Nem kevés örömet szerezett ez a megfigyelés, habár megborzongtam, ahogy beléptünk a szűk helyiségbe. Mindannyian csendesek voltunk a kerttől a cellákig tartó úton. A foglyok szobáit az Akadémia földszintjén alakították ki, távolabb a forgalmasabb területektől. Bár Mason biztosított róla, hogy Anika is jelen lesz, féltem ettől a találkozástól. Túl ismerős volt a helyzet. Logan közölni akart valamit a falkájával. Magához rendelt minket, mintha még mindig ő parancsolna nekünk. Mason mereven lépkedett előttem, láthatóan őt sem dobta fel ez az új fejlemény. Nem hibáztattam ezért. Ami meglepett, az volt, hogy Ansel is velünk jött. – Hogy lelki támogatást adjak – felelte Masonre pillantva, amikor a miért után érdeklődtem tőle. Ha volt valaki, akinek több oka volt gyűlölni Logant – vagy bármelyik vigyázót mint Masonnek, az az öcsém volt. Shay az ajtó előtt várt ránk. Amikor négyen beléptünk, Logan túl kényelmesen terpeszkedett el a dupla matracon, amin egyetlen párna és egy színtelen gyapjútakaró volt. Fél kézzel felkönyökölt, a másikban cigarettát tartott. Ren, Sabine és Nev már a szobában voltak. Anika és Ethan a három farkas mögött állt, Ethan gyanakodva figyelte Logant, Anika arckifejezése inkább kíváncsi volt. – Örvendek – mosolygott ránk Logan, és lerázta a hamut egy üres pohárba a padlón. – Kapd be! – mordultam rá. Logan talán arra számított, hogy minden marad a régiben, de ezt nem hagyhattam. Már nem volt az urunk, és ezt világosan a tudtára akartam adni. Bryn nagy levegőt vett, Mason viszont mosolygott. Logan szeme egy pillanatra tágra nyílt, de aztán arca ismét kifejezéstelen maszkká változott. – Calla, nem várok el rajongást, de azért még lehetnénk udvariasak. – Fogoly vagy – feleltem. – Az udvariasság nem ide tartozik. Miért akartál találkozni velünk? Megköszörülte a torkát: – Két okból. És köszönöm, hogy eljöttetek. – Hallgass Callára! – szólt közbe Ren. – Nem kell a műsor, Logan. Csak mondd, mit akarsz! – Milyen durva ma mindenki. – Logan eloltotta a cigarettát, és felsóhajtott. – Ez volt az utolsó. – Az jó – mondta Mason. Logan rápillantott, és megállt a szívverésem. – Ne nézz rá! – Nev átsétált a szobán, és eltakarta Masont Logan elől. – Ne merj még egyszer ránézni, vagy kikaparom a szemed. – Semmi baj – suttogta Mason, de elsápadt. Ansel zsebre dugott kézzel a padlót bámulta. Logan hangja most először vesztette el világos, fensőbbséges színét: – Nos, el is jutottunk az első dologig… bocsánatot szeretnék kérni. Senki sem szólalt meg, mindegyikünk a vigyázóra bámult.

Végül Shay törte meg a csendet: – Bocsánatot? – A bebörtönzésem ellenére meg kell mondanom, hogy csodálom a falkátok erejét, hűségét és kitartását. Próbáltam kihasználni a vigyázókhoz való hűségeteket, és elnézést azért, mert a fejembe szállt a hatalom. – A fejedbe szállt? – mordult fel Nev, és forrni kezdett körülötte a levegő. – Azt hiszed, ezzel jóváteszed mindazt, amire készültél ellenünk? Közelebb léptem. Bármennyire is gyűlöltük Logant, nem eshettünk neki a keresők börtönében. – Dehogy hiszem azt – folytatta Logan. Kérlelő pillantást vetett Anikára, aki a vigyázó és Nev közé állt. – Kérlek, őrizzétek meg a nyugalmatokat! – Anika a kezét a kardjának markolatára tette. – Fogalma sincs, hogy… – fordult felé Nev. – Hagyd! – Mason Nev vállára tette a kezét, és visszahúzta. – Nem ér meg ennyit. – És velem mi lesz? Meglepődve fordultam meg. Ansel sétált Logan felé, lassan, kezét a zsebébe dugva: – Tőlem is bocsánatot kérsz? Logan megbillentette a fejét: – Miért ne? – Miért ne?! – Ansel felnevetett. Magas, ijesztő hangon. – Megölted az anyámat. Akár engem is megölhettél volna, mert nem sokat hagytál meg belőlem! – Szerintem elég jól nézel ki – felelte Logan. – Ami anyádat illeti, nem az én… Szavai sikoltásba fúltak, ahogy Ansel rávetette magát, és a zsebében tartott metszőollóval – teljes erejéből lecsapott rá. Ansel gyors volt, de Anika reflexei még gyorsabban működtek. Előrelendült, és kezével átkulcsolta Ansel derekát. Az egyensúlyából kibillent Ansel hosszú sebet hagyott Logan vállán. Ha semmi nem tartja vissza, elvágta volna a torkát. – Ethan! – Anika megpördítette Anselt, és Ethan karjai közé lökte. – Vidd ki innét! Keresd meg Tesst! Majd később visszatérünk rá. Ethan kicipelte Anselt az ajtón. Sabine nem vette a fáradságot, hogy elnézést kérjen, egyszerűen követte Ethant. Én is elindultam utánuk, de Bryn megfogta a karomat. – Majd én segítek. Itt kell lenned, valami fontos dologról van szó. Nem tudom, miről, de Logan valami nagy bejelentésre készül. Majd én vigyázok Anselre. Vitatkozni akartam vele. Ansel ilyenkor ketyegő bomba volt, veszélyes és kiszámíthatatlan. Le akartam csitítani. De aztán eszembe jutott, hogy Tess és Bryn valószínűleg gyorsabban megnyugtatják. Rám még mindig úgy tekintett, mintha én is tehetnék arról, hogy már nem őrző többé. – Én is megyek – mondta Mason, kézen fogva Brynt. – Nem tudok itt maradni. – Én is jöjjek? – kérdezte Nev. Mason a fejét ingatta: – Nem kell. Majd később elmondjátok, mi volt. – Nem segítene valaki? – Logan a vállához szorította a kezét. – Vérzek! – Jól áll neked – mondta Ren. – Ethan biztosan küldeni fog egy Elixírt – felelte Anika nyugodtan. – Addig nem fogsz elvérezni. Logan bosszúsan nézett maga elé. – Mi más közölnivalód van még, Logan? – kérdeztem. – Mert a bocsánatkéréssel csak az időt pocsékolod. Nem sokat adunk a szavaidra.

– Jól van. – Logan felegyenesedett, amennyire csak tudott, miközben még mindig a vállát fogta. – Segíteni akarok nektek. – Hogyan akarsz segíteni? – kérdezte Shay. – Engem jobban érdekel a miért, mint a hogyan – mondta Ren. Logan elmosolyodott, kezdte visszanyerni a magabiztosságát. – Ahogy korábban említettem, tisztelem a képességeiteket, és sok mindent megtudtam a keresőkről. – Valóban? – Anika keresztbefonta a kezét a mellkasán. – Hallomásból – felelte Logan. – Az egész épületben mindenki a legutóbbi küldetésetekről beszélt. Shayre pillantott, végigmérve a hátára csatolt kardot. – Gratulálok! Shay fészkelődni kezdett, gyanakodva nézett Loganre. – Ez a fordulat arra késztetett, hogy elgondolkozzak a saját helyzetemről – folytatta Logan. – Szeretek fogadni, és most arra tennék, hogy ti fogjátok megnyerni ezt a háborút. Leesett az állam. Ez volt az utolsó dolog, amire számítottam Logan szájából. – Nem vagy te férfi – Nev megvetően maga elé köpött. Nem hatotta meg Logan kijelentése. – Egy elkényeztetett, gőgös fiúcska vagy, és most berezeltél. Ennyi az egész. – Ez igaz – felelte Logan. – Mármint az, hogy berezeltem. A többit most figyelmen kívül hagyom, mert jól nevelt vagyok. – Szóval félsz? – kérdeztem, és nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról. Egy vigyázó fél az őrzőktől. Ez a legjobb hír, amit valaha hallottam. – Persze! – Logan rám nézett, és láttam, hogy nem hazudik. – Az írás ott van a falon. Talán akkor volt a fordulópont, mikor megállítottad Shay feláldozását a samhain idején. Most már nála van az egyik kard. Hamarosan övé lesz az elemek keresztje. – És a vigyázók ideje lejárt – felelte Anika. Logan vállat vont: – Nektek mintha több esélyetek lenne. – Nem úgy tűnik, mintha nagyon aggódnál a küszöbön álló bukás miatt – nevetett fel hidegen Ren. – Csak azért, mert változtatni remélek a helyzetemen – felelte Logan. – És hogyan? – kérdezte Shay. – Az örökséged már nem neked dolgozik. – Nos… – Logan lassan elmosolyodott. – Lehet, hogy még fog. Anika közvetlenül Logan mellett állt, és lenézett rá: – Mit tudsz felkínálni? – A végső harcnak, mikor szembekerültök Bosque-kal – mondta Logan a hasadék jelenlegi helyénél kell lennie. Ugye? Anika bólintott. – Tudom, hogy hol van az a hely – folytatta a vigyázó. – Akkor egyszerűen kiszedjük belőled – felelte Anika. – De tudjátok, hogy ez nem elég! – Logan már szélesen mosolygott. – Ugye? Anika nem felelt, de összeszűkült a szeme. – A helyet talán még megtaláljátok. Még ha tovább tart is, mint szeretnétek – folytatta Logan. – Hiszen végül is a Rowan-birtokon van. – Sejtettük, hogy ott lesz – felelte Anika, de az őrzők meglepett pillantásokat váltottak. – Mi az a hasadék? – kérdezte Ren. – A kapu, amin át a Vészhozó és a serege belépett erre a világra – felelte Anika. – A tizenötödik század derekán nyílt meg, ám a szörnyeteg a kedve szerint folyton máshová helyezte, úgyhogy nem tudjuk, hol lehet most. – És az átjárót le kell zárni – mondta lassan Shay. – Ez a háború megnyerésének feltétele. Anika felhős tekintettel mosolygott rá:

– Ez is szükséges a győzelemhez. – És a szüleidet is így kapod vissza – tette hozzá Logan. – Micsoda? – pördült meg Shay, és a vigyázóra meredt. – A hasadék csak egy rituális áldozatnak köszönhetően maradhat nyitva – felelte Logan. – Az áldozat szerepét a szüleidre osztották. Shay összeszorított fogain keresztül szűrte a szavakat: – Azt mondtad, hogy a szüleim életben vannak! – Így is van. – Logan Anikára pillantott. – Nem kaphatnék még pár cigarettát? – Attól függ, van-e még mondanivalód – felelte Anika. Shay vállára tette a kezét, és elhúzta Logan mellől. – Hogyan lehetne életben Tristan és Sarah Doran, ha egyszer feláldozták őket a hasadék megnyitásakor? – Bosque Mar nagyon ötletgazdag, ha kínzásról van szó – felelte Logan. Shay megrezzent, én mellé akartam lépni, hogy megnyugtassam, de erre most nem volt alkalmas az időpont. – Ezzel tisztában vagyunk – felelte Anika. Logan elhallgatott, és felemelte a kezét, hogy megtapintsa a sebét. Már nem vérzett. Kényelmesen a párnának dőlt. – Azt akarta, hogy Tristan szenvedjen az árulásáért, ezért olyan büntetést talált ki, amitől folyamatosan szenvednie kell, miközben végignézi, hogy elpusztul minden, ami valaha fontos volt neki. – Úgy érted, hogy a gyereke – Anika elfordult az ágytól, és átment a szoba másik végébe. – Hogyan láthatná, ami velem történik? – kérdezte Shay. Agyamban szélsebesen követték egymást a gondolatok: – Shay, azt hiszem… Logan közbevágott: – Melyik az egyetlen hely, ahol láttad a szüléidet? – Hol láttam őket? – Shay értetlenül bámult rá. – Nem tudom… az álmaimban. Az emlékeimben. – Gondolkozz még egy kicsit! – Logan egyre vidámabb lett. – Elég! – Az ágyra ugrottam, és Logan elé guggoltam, ökölbe szorított kézzel. – Ne merj szórakozni vele! – Calla! – Anika elindult felém, ám Shay egy éles pillantással megállította. Lassan Logan felé fordult. – Az arcképek – mondta. Loganről rám nézett. – A festmények a könyvtárban. Bólintottam, és leszálltam az ágyról, hogy melléálljak. Nem mertem megérinteni. Túl sok feszültség volt a szobában abban a pillanatban, nem akartam fokozni. – Ez azt jelenti… – suttogta Shay. – Azt jelenti, hogy életben vannak… de… olyan izékké váltak? – Milyen izékké? – kérdezte Logan. – A bukottakat érti – mondta Anika. – Ez a helyzet? Tristan és Sarah bukottakká lettek? – Nem – felelte Logan. – Nem bukottak. A bukottak dögök, alig többek mozgatott hulláknál. Bosque érző lénynek akarta meghagyni Tristant és Sarah-t. Megbénítva tartja őket, abba a festménybe börtönözve. – Miben különbözik a többi festménytől? – kérdezte Shay. – A bukottak olyan foglyok, akiket a lidérceknek vetettünk táplálékul – felelte Logan, aki összerezzent Shay morgására. – A festmények határterületnek számítanak, egyfajta börtöncellának. Bosque élvezi a „háború művészetét”, már amit ő annak nevez. Át tud nézni a dimenziófalon, hogy figyelje, ahogy a lidércei táplálkoznak. A bukottak addig maradnak ott, amíg a lidércek kiélik magukat. Aztán megszabadul tőlük. – De a szüleimet nem adták oda a lidérceknek? – kérdezte Shay? – Biztosan nem? – A saját szemeddel is láthattad, Shay – felelte Logan. – Milyennek tűntek a szüleid a képen?

– Szomorúnak – mormolta Shay. – De sértetlenek voltak – tette hozzá Logan. Shay bólintott. – Ha bezárul a hasadék, akkor Tristan és Sarah is megszabadul – magyarázta Logan. – Megöregedtek, mint minden emberi lény. De máskülönben olyanok, amilyennek ismerted őket. – Sose ismertem őket – felelte Shay. – Én igen – mondta csendesen Anika. – Sokan közülünk. A barátaink voltak. Shay meglepődve nézett rá. Anika azonban nem figyelt oda, elmerült a saját gondolataiban. – Cserben hagytuk őket. Biztonságban kellett volna tartanunk őket, elrejtve a világ elől, de nem voltunk rá képesek. Csend lett, Logan megköszörülte a torkát: – Azt hiszem, ez az információ értékes a számotokra. – Talán – felelte Anika. – Megteszek mindent, hogy bebizonyítsam, hogy a hasznotokra lehetek – mondta Logan. – Segíteni tudok abban, hogy győzzetek. Anika bólintott, de közben egy nő felé fordult, aki ekkor tűnt fel az ajtóban. – Ethan azt mondta, egy gyógyítóra van szükségetek. – A nő körülnézett, a sérültet kereste. – Nem súlyos a dolog – felelte Anika. – A fogoly vágott sebét kell ellátni. Fertőtleníteni kell, de összevarrásra nem lesz szükség. A gyógyító bólintott, és az ágyhoz lépett. – Majd még beszélünk – ígérte Anika Logannek. – Természetesen. – Felszisszent, mikor a gyógyító felhajtotta az ingét. – Ha nem kapok cigarettát, nem adnának valamit a fájdalom ellen? Anika elmosolyodott: – Szerintem el fogod viselni.

TIZENKETTEDIK fejezet

–BÍZHATUNKBENNE?–ADNEFÜRGÉNMOZgó kezét figyeltem. A skeanjeiből ragyogó szálak repültek elő, ahogy megszőtte az ajtót, ami elvezet minket az Eydis lelőhelyére, Tulúmba. Az írás ott van a falon, mondta Logan. Vajon igaza volt? Volt már egy kardunk, és megtettük az első lépést a második megszerzésére.

Nev vállat vont: – Bármennyire ellenszenves is, igen. Logan saját magát is hátba döfné, ha valamiképp haszna származna belőle. – Nem számít. – Mason csatlakozott hozzánk a Haldis taktikai termében, de komorságától nem tudott megszabadulni. – Semmi sem számít, amit tett. – Nem hagynád ezt abba? – Nev rávicsorította a fogait. – Nyugodtan lehetsz dühös. Sőt, dühösnek is kell lenned! Mason elfordította a fejét: – Segít a győzelemben, csak ez a fontos. – Nézd! – Nev vonásai megenyhültek. Masonnek döntötte a fejét. – Nyerünk, aztán megöljük. Áll az alku? Mason próbált elhúzódni, de Nev megragadta a vállát. Ekkor felnevetett: – Jó, áll az alku. Figyelmesen néztem Nevet: – Miért nem tetted meg? – Mit? – kérdezte, továbbra is a karjában tartva Masont. – Nem ölted meg Logant – feleltem. – Mikor átjöttünk a portálon. Emberalakban maradtál, és a nyakát szorongattad. Miért nem váltottál alakot, hogy elharapd a torkát? Vonzó lehetőségnek tűnt, és biztos voltam benne, hogy Nev fejében is megfordult, nem is egyszer. Fáradtan rám mosolygott: – Azt akartam, hogy tudja, hogy én ölöm meg. Mikor farkasalakban vagyunk, meg se tudnak minket különböztetni. Bólintottam: – Így már érthető. – Itt az idő. – Anika a nyitott portál felé intett. A ragyogó ajtón át csak drágakövek színeit láttam. Zafírkék. Smaragdzöld. Nagyon élénkek voltak a színek, egyszerre vonzóak és riasztóak. Shay mellém lépett: – Mondd csak, tulajdonképpen miért is van ő itt? Nem volt szükség rá, hogy megkérdezzem, kit ért „ő” alatt. – Tudod, hogy miért. A falkának szüksége van rá. És a keresők megbíznak benne. Ren már indult is át a portálon, farkasalakban, Sabine és Ethan mellett. – Jól van – mondta Shay. Kicsit meglepődtem, hogy ő is alakot váltott, elsietve Adne mellett a drágakőként csillogó ajtó felé. Mason felnevetett: – Igazi farkas lett belőle, nem vitás. – És nem akarja, hogy Ren megfeledkezzen erről – tette hozzá Nev. Egymásra vigyorogtak, majd alakot váltottak, és elindultak Shay után. A hátam mögött hallottam Connor nevetését. – Bonyolódnak a dolgok – mondta, amikor ránéztem. – Inkább a saját házad táján sepergess, kereső – vicsorítottam rá a fogaimat, mielőtt átváltoztam volna. Ettől lehervadt amosoly az arcáról. Elégedetten felvakkantottam, mielőtt a többiek nyomába eredtem volna. Annyira élénken csillogtak a színek, hogy beletelt egy kis időbe, amíg megértettem, hogy elértük a célunkat. A környezet nagyon is burjánzó volt. Vastag levelek hajlottak az arcunk elé, körbevettek minket, az erdő sűrű levélzetén csak néhol jutott át a napsugár. Az illatok kavalkádja elárulta, milyen helyen vagyok… teljesen máshol, mint eddig. Bár Cinque Terre levegőjében tengeri só és citromillat keveredett, mégis száraz és csípős volt. Itt nehéz, esőáztatta illata volt a levegőnek, szinte vízként ömlött a tüdőmbe. Beszívtam az óceán sós levegőjét, tudtam, hogy itt van a közelben. De még a tenger íze is más volt itt, sötét, dús illata lett, hínároké és kék hullámoké,

amelyek a végtelen partokat ostromolják. – Mindenki itt van? – Silas megsimította a mellényét, elővette az elmaradhatatlan tollát és jegyzetfüzetét. Komolyan nem jó ötlet, hogy velünk jött – hallottam Mason hangját a fejemben. Ezzel az állítással aligha vitáznék – felelte Shay a farkát csóválva. – Várjatok, otthon hagytam a napolajam – mondta Connor ijedten. – Silas, légy oly kedves, fuss vissza az Akadémiára pár tubusért! Majd itt megvárunk, oké, srácok? – Fogd be! – mondta Silas, de azért megtapogatta a mellényét, és tudtam, hogy a saját napolaját ellenőrizte. – Induljunk! – Ethan intett, hogy kövessük őt egy vadösvényen, amit alig láttam a sűrű lombozattól. – Már biztosan várnak minket. Vagy fél kilométert gyalogoltun.Minden lépéssel hangosabbá vált egy dübörgő hang. Ethan hirtelen megállt az ösvényen; mikor odaértem, nekem is földbe gyökerezett a lábam. Mintha valaki hirtelen félrehúzta volna a függönyt egy sötét szobában. Vakító napfény árasztott el minket, ahogy az esőerdőnek vége szakadt, és kilométereken át tartó tengerpart tárult a szemünk elé, olyan fehéren, mint a hó. A tajtékos habok zúgása felkavarta a vérem, hívogató, de egyszerre figyelmeztető hang volt. Nem akartam magamnak bevallani, de az óceán látványa nyugtalanított. A farkasok nem szeretik a vizet. Mégis, a végtelen hullámok rejtélyessége és szépsége nem hagyott hidegen. Talán az idegensége volt, ami olyan vonzóvá tette. – Úszni akarsz, Calla? – bökött oldalba Connor a könyökével. Olyan sokáig bámultam az óceánt, hogy mindenki megelőzött. A többiek egy düledező ház felé tartottak, ami úgy nézett ki, mintha valóban el akarna terülni az erdő szélső fái közül a tengerpart felé. Az ajtaja előtt hosszú móló nyúlt az óceánba, ami mellett három csónak lebegett kikötve. Az egyikben kivehető volt egy ember alakja. Nem tekintett ránk, túlságosan el volt foglalva valamivel ahhoz, hogy észrevegye érkezésünket. A mólón hosszú, sötét hajú nő állt, és felénk integetett. Mikor Ethan odaért hozzá, szenvedélyesen átölelte. A nő rámosolygott, de azonnal elvonták a figyelmét a gyülekező farkasok. Shay megállt előtte, és emberi alakot öltött. – Örülök, hogy újra látlak téged, Sarj – mosolygott rá a hölgy, és rájöttem, hogy ő a vezetők egyike, akik külön találkoztak Shayjel és Anikával. Anika a fiú hátára csatolt kardra nézett. – Bienvenido, lobos – mondta, rám és a falkatársaimra tekintve. – Az Eydis-vezető vagyok, Inez. Nyugtassatok meg, hogy nem haraptok! Ren alakot váltott: – Veled kivételt teszünk, csak mert ilyen szépen kérted. A falka követte Rent. Csiklandozott a nevetés, amíg a többieket figyeltem, ahogy próbáltak kedvesnek, és nem fenyegetőnek látszani bemutatkozás közben. – Az őrzőknek még humorérzékük is van. Ki gondolta volna? – nevetett fel a nő, mélyről jövő, harsány hangon, ami engem is mosolygásra késztetett. – Tele vannak meglepetésekkel – közölte Ethan, de elpirult, ahogy Sabine felvont szemöldökkel ránézett. – Valóban – Inez meglepett pillantást vetett Sabine-re. – Gyertek beljebb. Készítettünk nektek egy kis ennivalót. Majd evés közben megbeszéljük az akció részleteit. – Imádom az Eydist – közölte Connor, átkarolva a nőt. – Inez sosem okoz csalódást. – Próbáljuk a legjobbat kihozni abból, amink van. – Rámosolygott Connorra, és érdeklődő pillantást vetett Silas felé. – Anika már szólt, hogy jöttök. Ritka, hogy egy írnok is legyen köztünk. – Csak a kötelességemet teljesítem, amit a történelem kíván tőlem – felelte Silas. Connor a ház ajtaja felé terelgette az írnokot: – Kérlek, foglalj helyet az asztalnál, és egyél, ahelyett hogy a szád jártatod.

Ahogy a denveri Haldis-helyőrség, ez a bázis is álcázva volt, bár nem jöttem rá rögtön, hogy minek. – Ez egy búvárbolt? – kérdezte Shay a falakon sorakozó maszkokra, oxigénpalackokra és csövekre nézve. – Nincs túl nagy forgalmunk, de álcázásnak megteszi. – Egy göndör hajú, csillogó hajú fiatalember jött elő a ház belsejéből. – Odanézz, micsoda kard! Bizonyára ő a Sarj! – Ugye semmi sem kerüli el a figyelmed, Miguel? – kérdezte nevetve Connor, és átölelte az újonnan érkezőt. – Jó látni téged, öreg barátom. – Téged is, amigo – felelte Miguel, mielőtt üdvözölte volna Ethant. – Hogy van az öreg morgonc? – Voltam már rosszabbul is – mosolyodott el Ethan. – Kicsit lerövidíthetnénk az osztálytalálkozót? – kérdezte Adne csípőre tett kézzel. – Nagyon éhes vagyok, és az óránk is ketyeg. – Osztálytalálkozó? – kérdeztem. Adne a három férfi felé intett, akik nevetve és sugdolózva álltak egymás mellett: – Ez a három amigo ugyanabba az akadémiai osztályba járt. Elég hírhedtek voltak. – Csak voltak? – kérdezte Connor. – Mióta teszel minket múlt időbe? Adne felsóhajtott, de Inez átkarolta, és bevezette a kunyhóba. Nekünk is intett, hogy kövessük őket. A kiadós olasz ételek után arra számítottam, hogy minden más csalódás lesz. Nagyot tévedtem. Sopának nevezett levesből, panucho nevű, tortillából készült szendvicsből, továbbá hihetetlenül friss halakból és fűszerekből álló lakoma fogadott. Minden falat élvezettel töltött el. Szerettem volna kiélvezni az ételt – ami nem hasonlított semmi azelőtt kóstolthoz de az eszem már az előttünk álló csatán járt. Inez, aki az asztalfőn ült, evés közben magyarázni kezdett. – Amint ezzel végeztünk, megyünk is tovább – közölte. – Gabriel most készíti elő az indulást. – Mekkora ellenállásra számítunk? – kérdeztem. – Még több őrzőre? – Vannak itt őrzők – felelte Miguel. – Yaguares. – Yaguares? – kérdezte Nev. – Jaguárok? Inez bólintott. Ren és Nev egymásra néztek. – Bevallom, én még több medvére számítottam – közölte Nev. – A macskákkal szívni fogunk. – Macskákkal harcolunk? – kapta fel a fejét Mason. – Huh. Rettenetes ízük van. – Te már ettél macskát? – kérdezte Shay. Felfordult a gyomrom. Kevés undorítóbb dolgot ismerek a macskahúsnál. – Nem ettem – felelte Mason. – Beleharaptam, és megöltem. Mindenki rábámult. – Hé – emelte fel a kezét védekezően. – Ha egyszer megtámadott az a bolond cica. – Ha minden jól megy, nem kerültök szembe las sombrasszal – folytatta Inez. – Az a tervünk, hogy elkerüljük őket. Sose könnyű a dzsungelben harcolni, és las sombras ott a leghalálosabbak. – Las sombras a fákat szeretik – mondta Miguel. – Onnét vetik magukat az áldozatra. – Hányan vannak? – kérdezte Ren. – Akár a medvék, ők is a magányt szeretik – felelte. – De mégis halálosak. – Akkor, mit teszünk? – kérdeztem. – Ugyanazt, mint a Tordisnál? Ti elcsalogatjátok a cicákat, mi pedig betörünk a barlangba? Miguel a fejét rázta: – Az nem barlang. Es un cenoté.

– Te jó ég! – borzongott meg Shay. – Komolyan? Miguel bólintott. – Mi az a szi-no-té? – próbálta kiejteni Mason a szót. Shay egészen elsápadt: – A maják ott mutattak be áldozatot az isteneiknek, mély gödrök, amik akár kilométernyi hosszan is lenyúlhatnak a felszín alá. Néha föld alatti barlangrendszerekbe vezetnek. Mindenhol találni ilyet ebben a régióban, ugye? – Sí – mondta Miguel komoly arccal. – A spanyolok úgy nevezték őket, sagrados – mondta Silas. – Az áldozat kútjai. – Az áldozat kútjai? – kerekedett el Sabine szeme. – Beledobták az embereket – mondta Shay. – És az Eydis az egyik áldozati kútban van? – kérdeztem. – Igen – felelte Silas. – Ez azt jelenti, hogy bele kell másznunk egy ilyen lyukba? – kérdezte Sabine. – Mert az nem hangzik túl viccesnek, – Las sombras az ágak közül figyelnek – mondta Miguel. – Nem volna elég időnk visszavonulni a barlangba, mielőtt megtámadnak. – Mi a helyzet azzal a trükkel, amit Adne tud? – kérdezte Mason. – Nem tud portált nyitni a barlangban? Ahogy az Édenben is? – Sajnálom. Nem tudok – felelte Adne a fejét ingatva. – Fogalmunk sincs róla, mi van odalent. Komoly bajba kerülnénk, ha véletlenül a víz alatt nyitnék portált. Vagy egy szakadék rossz oldalán. Nincs leírásunk a helyszínről. Az Édenben Ansel tapasztalata segített. Az ő elmondására támaszkodva nyitottam meg a portált. – Akkor mi a terv? – kérdezte Shay. – Gabriel talált egy másik bejáratot – mondta Ethan, habár nem tűnt túl boldognak. Inez szája éppolyan szomorúan konyult le: – Az elmúlt három napban végig azt ellenőrizte. Az a legjobb lehetőség. – Másik bejárat? – kérdezte Mason. – De nem őrzik azt is a jaguárok? – Nem – felelte Miguel, állva Ethan szúrós tekintetét. – Biztosan? – kérdezte Shay. – Nem – felelte Connor is, és kiegyenesedett. – Mert a macskák utálják a vizet. Libabőrös lettem Connor szavaira. A farkasok, noha kibírják a vizet, azért mégsem mennek delfinszámba. Rám kacsintott: – Bizony, drágám. Készülj fel egy szép, hosszú úszásra! – Meddig fog tartani? – kérdezte Shay. – Apálykor megyünk be – felelte Ethan. – Remélhetőleg nem lesz sokáig szükségünk a búvárfelszerelésre, de azért mindegyikőtöknek megmutatjuk a használatát. Biztos, ami biztos. – Remek – vigyorodott el Shay. A többi farkas csodálkozva meredt rá. – Miért? – pillantott körbe. – Szeretek új dolgokat kipróbálni. – A kiválasztott szereti a kalandot és a kockázatot – mormolta Silas írás közben. Nem is nyúlt hozzá a táljához. – Nem maradnál itt? – kérdezte tőle Connor. – A víz alatt úgysem tudsz írni. Silas kihúzta magát: – Minden eseményt bevések az emlékezetembe, és ha visszaértünk, papírra vetem őket. – Naná! – mondta Connor, és felállt az asztaltól. Inezre nézett. – Ugye még legalább egy óráig nem megyünk be a vízbe? Mert nem akarok hascsikarást kapni.

TIZENHARMADIK fejezet

KIDERÜLT,HOGYGABRIELVOLTACSÓNAKBAN látott alak. Most mindannyian ebbe a csónakba szálltunk be. Mosolygott, noha hat vonakodó farkast kellett elcsalogatnia a szilárd talajról. Szőke hajkoronájával Gabriel inkább szörfbajnoknak nézett ki, mint keresőnek. Ahogy gondosan kiosztotta nekünk a búvárfelszerelést-palackokat, légzőcsöveket, mellényeket, ólomsúlyokat, búvármaszkokat, talpakat, búvárkabátot és elemlámpákat –, egyből tudtam, hogy ő fog minket kitanítani a víz alatti közlekedésre. Ahogy egy ülés felé másztam, egy nagyobb hullám megemelte a hajót, és eltűnődtem, hogy jó ötlet volt-e megenni azt a sok sopát. A motor felberregett, és Miguel kikormányozta a csónakot a móló mellől, míg Inez a part felől integetett utánunk. – Az Eydis-harcosok, Miguel kivételével fentről tartják szemmel a cenotét – kiabálta túl Gabriel a motor hangját. Egyre szélesebb mosollyal figyelt minket, ahogy ide-oda estünk a csónakban, mint a szárazra vetett halak, miközben próbáltuk felölteni a búvárruhát. – Azt hittem, nem támadjuk meg az őrzőket – mondta Shay. – Nem is támadunk, csak nyitva tartjuk a szemünket, nehogy meglepjenek – mondta Gabriel. Felvett egy palackot. – Emberek, csak egyszer próbálhatjuk el, úgyhogy figyeljetek! Nehéz volt odafigyelni, miközben úgy éreztem, hogy pingpongbajnokság zajlik a gyomromban, de a megfulladás lehetősége sem vonzott, így összeszorítottam a fogam, és próbáltam minél jobban összpontosítani. A búvárruha nem könnyítette meg a dolgomat, mivel szoros, vastag második bőrként tapadt rám, amit legszívesebben lekapartam volna magamról. – Majdnem végig el tudunk jutni a cenotéig anélkül, hogy le kellene merülnünk – mondta Gabriel. – De az utolsó tíz métert az alagútban úszva kell megtennünk. – Egy víz alatti alagútba fogunk bemenni? – Mason feje már eddig is zöldes volt, de a hír hallatán a hasát kezdte szorongatni. Gabriel bólintott: – És az alagút összeszűkül, mielőtt elérnénk a cenotét. Mikor odaérünk, le kell vennünk a palackot, és át kell tolni a nyíláson. Nev felnevetett: – Ugye most viccelsz? Gabriel arca komoly maradt.

Mason áthajolt a hajó szélén, és rókázott egyet. – Nem fértek át a nyíláson a palackkal a hátatokon – magyarázta Gabriel. – De csak fél percig fog tartani, míg átnyomjátok a palackot, és aztán magatokat. Nem kell megrémülni tőle. – Feltéve, ha csak mi leszünk odalent – mondtam. – Mi lesz, ha harcolnunk kell a bejutásért? Hallottál a pókról? – Nem lesznek pókok odalent, preciosa – felelte Gabriel. – Már kétszer végigúsztam az alagútban, tiszta a terep végig. Az őrzők csak a hegyen állnak őrséget. A mosolya meleg volt és biztató, mégis kényelmetlenül éreztem magam. – Figyeljetek! – folytatta. – Komolyan mondom, hogy ne agyaljatok sokat az átkelésen. A felszín alatt az oxigén és nitrogén keveréke a palackokban megtréfálhatja az ember eszét. Legrosszabb esetben hallucináció, pánikroham léphet fel, és ha valaki elkezd pánikolni, akkor nehéz lesz megállítani. Cornprende? Mason megtörölte a száját, és bólintott. – Mellesleg – tette hozzá Adne –, ez egyirányú út lesz. Nem kell megrémülni tőle. – Köszönjük a bátorítást – mosolyodott el fáradtan Ren. A lány oldalba bökte: – Nem úgy értem, hogy egyirányú út lesz! Hanem úgy, hogy ha Shay már megszerezte az Eydist, szövök egy ajtót, és vacsorára már vissza is érünk Inezhez. – Halas tacót eszünk? – ragyogott fel Connor arca. Gabriel vállat vont: – Valószínűleg. A part melletti út vagy egy óráig tartott, végigcsónakáztunk egy sötét és barátságtalan, mészkő sziklákból álló partszakasz mellett. A dzsungel a víz felett lebegett, a hullámok épphogy nem érték el a lelógó liánokat. Mire Miguel leeresztette a horgonyt, a keresők és Shay kivételével mindenki már legalább egyszer áthajolt a csónak pereme felett. Úgy látszik, a farkasok nem tengerre valók. Kiöblítettem a számat tengervízzel, miközben Gabriel az utolsó tanácsait adta a búvárkodás biztonsági intézkedéseiről. – Ne feledjétek, ha bajba kerültök, siessetek ahhoz, akinek működik az oxingénpalackja! Így lehet csapatban lélegezni. Értitek? Feltartott hüvelykujjal jeleztük, hogy értjük. Gabriel a buja levelek és vastag ágak szövevényére mutatott: – Oda megyünk. A partot nézve a ragyogó zöld levelek mögött csak sötétséget láttam. – Itt várok rátok egy órán át – mondta Miguel, ahogy helyet foglalt az egyik ülésen. – Arra az esetre, ha valamelyik farkas nem bírná az úszást. Nem vagytok született tengeri medvék. Mason barátságtalan pillantást vetett rá, majd mély levegőt vett, mielőtt Newel együtt feltették a maszkjaikat és légzőcsöveiket, és beugrottak a vízbe. – Jól vagy? – Shay tartotta a palackomat, míg belebújtam a búvármellénybe, és becsatoltam a biztonsági öveket. Bólintottam. A hasamban már megint mozogni kezdett az epe. Úgy döntöttem, bölcsebb, ha most nem szólalok meg. – Nem lesz semmi baj – tette hozzá Ren, és a kezembe nyomott egy maszkot. – Majd én intézem – mondta Shay. – Te foglalkozz a saját felszereléseddel! – Én is tudok segíteni neki – mordult fel Ren. – Menj innét! – Ne kezdjétek megint! – szóltam rájuk, és nagyot nyeltem. – Egyikőtöktől sem kell segítség. Mozgás, nyomás a vízbe! Továbbra is ellenségesen bámulták egymást, úgyhogy a könyökömmel választottam szét őket. Behunytam a szemem, és befordultam a vízbe.

A világ elcsendesedett, csak a fülem zúgott irtózatosan, ahogy a felszín alá süllyedtem. Szinte teljes volt a csönd. Lassan hozzászoktam az új környezethez. Nem merültem el, mint egy balta, de nem is lebegtem egy helyben. A mellényemben lévő levegő fenntartott, míg az uszonyaimmal óvatosan tempózni kezdtem. Kiegyenlítettem a nyomást a fülemben, nagy levegőt véve és befogva az orromat, amíg pattanást nem hallottam, és ki nem tisztult, ahogy Gabriel ígérte. Az uszonnyal sokkal gyorsabban haladtam, mint feltételeztem volna. Jó adag adrenalin futott keresztül a végtagjaimon. Kecsesen bukfenceztem egyet a vízben, megszabadulva a szárazföldi súlytól. Talán a farkasok delfinek voltak előző életükben. Mason és Nev is kényelmesen lélegeztek a víz alatt. Üldözőbe vettek egy tengeri teknőst, bekerítve, ahogy egy nyúllal tették volna. Felnevettem, buborékok hada tűnt fel a szám körül. Négy puffanás hallatszott felülről, kis robbanásokra emlékeztettek. Felpillantva Shayt, Rent, Adnét és Connort vettem észre, akik követtek minket a vízbe. Az utolsó becsapódás Gabriel érkezését jelezte. Azonnal elindult a part felé, olyan gyorsan mozogva a vízben, mint egy fóka. Csak egy kurta intéssel jelezte, hogy induljunk el utána. Még alig szoktam meg a víz alatti környezetet, úgyhogy nem éreztem elég felkészültnek magam a szűk barlangbeli mozgásra, de nem volt más választásunk. Az alagút előttünk tornyosult, teljes sötétség honolt benne, ellentétben a világos, élettel teli tengerrel, amit magunk mögött kellett hagynunk. Ahogy közeledtünk a partba vésett fekete nyíláshoz, a korábban érzett izgalom bénító idegességgé fokozódott. Gabriel a barlang száján bejutva a felszínre úszott, és levette a maszkját. Próbáltam megbecsülni, mekkora lehet a távolság a víz felszíne és a barlang plafonja között. Talán egy méter, talán másfél, de a zseblámpám fényénél látható volt, hogy a plafon egyre alacsonyabb lett az alagút belseje felé. – Már tettem egy irányjelzőt a járatnak arra a részére, ahol a víz alatt kell továbbmennünk – mondta Gabriel. – Ha kezditek elveszíteni a tájékozódási képességeteket, csak figyeljetek a vonalra! És jusson eszetekbe: nem kell agyalni. Csak lélegezzetek, süllyedés után tartsátok vissza a levegőt, hogy kitisztuljon a fületek, és minden rendben lesz. – Biztos, hogy ez a legjobb terv? – kérdezte Silas. Most először kerekedett felül a félelme a gőgösségén. – A barlangbeli búvárkodáshoz különleges képesítés szükséges. Talán… – Én is búvároktató vagyok szakította félbe Gabriel. – Tudom, mit csinálok. Nem próbálnánk meg, ha volna más lehetőség. Makacsul ingatta a fejét. Dobogni kezdett a szívem arra a gondolatra, mekkora veszélynek nézünk elébe. – Ez az egyetlen bejárat. – Gabriel felkapcsolta a csuklójára húzott lámpát. – Időpocsékolás erről elmélkedni. Silas remegni kezdett, valószínűleg nem a Gabrieltől való félelmében. Kicsit megsajnáltam az írnokot. Talán idióta, de nem volt muszáj eljönnie. Azért van itt, mert hisz abban, hogy fontos munkát végez. Odaúsztam mellé, és halkan a fülébe súgtam: – Vigyázni fogok rád. Elcsodálkozott, de sikerült egyet bólintania. Intettem neki, hogy ússzon a libasorban Shay mögött és énelőttem. Ha segítségre volt szüksége, akkor Gabrielen kívül rám és Shayre számíthatott a leginkább. Shay minden új hobbiért rajongott, ami megragadta a képzeletét, én pedig túl makacs voltam, hogy visszaforduljak bármilyen kihívás elől. Gabriel lassan, de biztosan vezetett minket előre. Minél tovább haladtunk az alagútban, annál szűkebb lett. Próbáltam lassan lélegezni, de ez sem lassította le a lüktető pulzusomat. Az alagút falai egyre közelebb értek hozzánk. A napfény, ami besütött a bejáratnál, már elhalványult, így csak a csuklónkra csatolt lámpák fényénél láttunk. Gabriel megállt. Nem nézett körül, de a hangja visszhangzott a vízben és az alagút falain.

– Most le fogunk merülni – közölte. – Kövessétek az előttetek úszót és a jelzést. Úgy öt perc múlva érünk el a hasadékig, ahol le kell venni a palackokat és a mellényt. Én a másik oldalon várok. Nyomjátok át a nyíláson, én jelzem az utat a lámpával. Egyenként alámerültünk. A nyílt óceán csillogásával ellentétben az alagút vizében fojtogató sötétség vett körül minket. Minél beljebb haladtunk, a járat annál kevésbé hasonlított alagútra, inkább egy barlangszerű mélyedésre, éles sziklákkal és az utunkba kerülő cseppkőoszlopokkal. Öt perc. Öt perc. Öt perc. Milyen rövid idő. De az úszás mintha sokkal tovább tartott volna. Elhaladtunk más járatok előtt is, amelyek a mi útvonalunk elágazásai voltak. Örvények vettek körül minket, amelyek el akartak téríteni a búvárok libasorától. A fejemben lüktetett a vér. Kezdtem elszédülni. Szavak úsztak a tudatomba, mint egy kábító, halálos kántálás. Fulladás. Baleset. Elvesztél. Silas egyszerre megállt, és a hangok a fejemben kiáltozni kezdtek. Elvesztél! Elvesztél! Elvesztél! Miért nem haladunk? Mi baj történt? A vér sikított az ereimben. Meg akartam fordulni. Bárcsak visszaúszhatnék, és kijuthatnék ebből a barlangból! Megtalálnám a kivezető utat, ki, ki, ki. Túl szűk volt a hely, és túl sötét volt. Silas továbbindult. Lassú, könnyed rúgásai megnyugtattak. Pár méter után ismét megállt. Mozdulatlan maradtam, figyeltem az előttem lévőt, próbáltam emlékezni rá, mi ilyenkor a teendő. Mögöttem Ren óvatosan megérintette az egyik uszonyomat. Hátrafordultam. Meglepetten nézett rám, és intett, hogy ússzak előre. Megértettem a jelzést. A hasadék. Elérkeztünk a hasadékhoz. Persze, hogy várni kell, míg az összes búvár átér a túloldalra. A szívem még mindig dobogott a mellkasomban, de a fejem már eléggé kitisztult ahhoz, hogy némileg le tudjak higgadni. Ám ettől még ugyanolyan gyötrelem volt a várakozás. Ahogy kis csapatunk továbbindult, nem tudtam leállítani a lelki szemem előtt felmerülő szörnyű képeket. Beragadunk. Ránk omlik a barlang. Megfulladunk a sötétben. Fél kézzel megragadtam a búvármaszkot. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy ez jelenti az egyetlen kapcsolatot a külvilághoz – a fényhez, a földhöz, és a levegőhöz, ahová tartoztam. Silas lecsatolta a búvármellényét, egyenként véve ki belőle a kezeit, és áttolta a nyíláson, amit alig láttam. Elképesztően szűknek tűnt. Az írnok ezután elrugaszkodott az uszonyaival, és bepréselte magát a sötét lyukba. Teste eltakarta a lámpa fényét, ahogy eltűnt az alagút falai közt. Mikor az uszonyokat már nem lehetett látni, azt hittem, megáll a szívverésem. Egy kéz nyúlt át a lyukon, és megjelent Gabriel arca. Várt, és intett felém. Az agyam sikított, ahogy kibújtam a mellényemből meg a palackból, és Gabriel kezébe nyomtam őket. Igaza volt – a gondolkodás csak rontana a dolgon, csak fokozná a félelmet, ami akár végzetessé is válhat. Kiürítettem a fejem, lábammal lassan, gépiesen rugdosni kezdtem. Kinyújtottam a testem, és áthatoltam a szűk hasadékon, mint egy ágyúcsőből kilőtt torpedó. Nem is vettem észre, hogy már átértem, amíg Gabriel meg nem szorította a kezemet, és át nem segített. A fejét csóválva lassan megállított. Elém tartotta a mellényemet, és én felhúztam. A szeme melletti ráncok jelezték, hogy mosolyog. Shay mellette lebegett, rám várt, és ő is mosolygott. Amikor rajtam volt a mellény és a palack, és bekapcsoltam a csatokat, Shay kézen fogott, és felúsztunk a felszínre. Letéptem magamról a maszkot, és remegve levegő után kapkodtam. Shay lehúzta a maszkját, kiköpte a csövet a szájából, majd elvigyorodott. – Mi az? – kérdeztem. – Lassan kellett volna átbújnod a hasadékon, Calla – mondta. – Annyira meglepted Gabrielt, hogy majdnem kilökted a szájából a csövet. – Szerettem volna túlesni rajta – mondtam védekezően. Ez az úszás előkelő helyen szerepelt a „soha többé ilyet” listámon.

Amikor Adne felmerült, meg akartam csókolni örömömben. Hál' istennek, hogy csak egyirányú út. Shay megcsapkodott vízzel, még mindig nevetve. Ren bukkant fel mellettünk: – Öregem, jó, hogy újra látlak titeket! Mivel már nem fenyegetett közvetlenül a megfulladás veszélye, körülnéztem a barlangban. Rennek igaza volt. A fény tompa volt, de nem volt szükségünk a zseblámpáinkra. – Az lesz a cenoté nyílása – mondta Shay a mennyezetre mutatva. Messze fölöttünk, legalább harminc méter magasan, egy nyílás volt a barlang mennyezetén. A napfény ezen keresztül szűrődött be a sötétségbe, csak néha zavarta meg egy kis mozgás, a barlangban fészkelő madarak szárnyának árnyéka. – Ennyire szerettek úszni, srácok? – kérdezte Mason. Ő és Nev pár méterre tőlünk ültek Ethan és Sabine társaságában. – Íme a szárazföld, illetve nedves, de szilárd föld. – Látod, ezért csíplek! – nevetett fel Ren, ahogy odaúsztunk a cenoté talajának csúszós köveihez, amiket a sós víz nyaldosott. Kikászálódtam a vízből. Csak a méltóságom tartott vissza attól, hogy végigterüljek a földön, és rajongva hozzádörgöljem az arcomat a kövekhez. A levegő még mindig túl nehéz volt a sós víz és a rothadó halak szagától, de legalább valódi levegő volt. – Mindenki jól van? – kérdezte Gabriel. – Én egy kicsit szédülök – mondta Adne, és kicsavarta a vizet a hajából. – Ez természetes – felelte a fiú. – De szólj, ha rosszabbodna! – Köszi – felelte szárazon Adne. – Mind remekül csináltátok – jelentette ki Gabriel. – Gyerünk, szerezzük meg, amiért jöttünk! – Hová megyünk? – kérdezte Shay. – Egy alkóvba. – Gariel elindult. – Innen is látni. – A fény – mormolta Shay. Követtem a pillantását. A cenoté egyik sarka a tenger zafír és smaragd színeiben ragyogott, ellentétben a barlang többi részének szikláival. Csapatunk elindult Gabriel után, Silast kivéve, aki a barlang mennyezetét nézegette. Nev rápillantott: – Igen, azt hiszem, a madarak nem örülnek az érkezésünknek. Felpillantva én is láttam, mire gondol. A szárnyak csapkodása fokozódott felettünk, árnyékok cikáztak ide-oda a barlang nyílásánál. Furcsa, vihorászó hang hallatszott felőlük, visszhangja betöltötte a barlangot. – Szerintem ezek nem madarak – mondta Silas. – Micsoda? – mordult fel Nev. A zaj hangosabb lett, a fenti napfény hol elhalványult, hol visszatért a repkedő alakok között, néha egészen eltűnt. – Mi a fene ez? – kérdeztem. Silas suttogott valamit, de nem értettem a szavát. A cenoté felerősítette a hangokat, a szárnyak suhogását szélvésszé nagyítva. Túl későn értettem meg a szavait: – Vissza a vízbe! Azonnal!

TIZENNEGYEDIK fejezet

ABARLANGMENNYEZETEMOZOGNIKEZDETT. Minden négyzetcentimétere. – Fedezékbe! – kiáltotta Mason, valami védelmet keresve. Gabriel már leugrott a partról, felcsatolta a felszerelését, és lebukott a víz alá. Hogyan védhetne meg minket a víz a hulló kövektől? Mason habozott, és felfelé nézett, ahogy mi többiek is. A fenti mozgás nem a sziklák halálos zuhanását jelentette; nyüzsgő, örvénylő árnyak sokasága volt. Egy pillanatig azt hittem, hogy lidércek, de a lidérceknek nincsen szárnyuk. És nem csapnak semmilyen zajt. – Gyerünk! – Ethan a víz felé lökött, ahogy Sabine beugrott a tóba. Megtántorodtam, és a vízbe estem, a maszkom és a palack csöve nélkül. Köhögve buktam fel a felszínre, erőlködtem, hogy lássak valamit, és levegőt vegyek. Connor és Adne a vízben voltak, és hozzám hasonlóan a felszerelésükkel kínlódtak. Gabriel ismét felbukkant, kitépte a csövet a szájából, és ránk kiáltott: – Mi a fenére vártok még? Mason, Nev és Silas még mindig a parton voltak. – Ez meg micsoda? – Nev és Mason is a sötét, élő felhőt nézték, ami lassan mozgott a víz felé. – Gabrielnek igaza van, nyomás a víz alá! – Integetett felénk őrülten Silas, miközben saját mellényével és palackjával vesződött. – Nem maradhattok ott! Dühös mozdulatai magukra vonták a fenti nyüzsgő lények figyelmét. A verdeső szárnyak felhője, éles, vijjogó hangok kíséretében hirtelen lecsapott. Silas felkiáltott, és térdre esett, ahogy körbevették. Már nem láttam őt, csak egy test körvonalait a kis szőrös testű, bőrszárnyú, nagy fülű támadók hullámzó tömege alatt. – Te jó ég! – Mason megragadta Nev kezét, és a víz felé kezdte rángatni. – Segítenünk kell neki! – Elkezdtem a part felé úszni, de Gabriel, aki sokkal gyorsabban mozgott a vízben, elállta az utamat. – Már halott. – Nem, nem halott! – félrelöktem Gabrielt, de Shay és Ren is az utamat állták. Rájuk mordultam: – Mit műveltek itt? – Nézd! – mondta Ren, és a part felé intett a fejével.

A felhő felemelkedett Silas testéről, amely már nem mozgott. A bőre kísértetiesen halvány volt, apró piros szúrások borították. Még a búvárruháját is cafatokra tépték. – Nem tehetünk érte semmit – mondta Ren. – Megígértem neki, hogy vigyázok rá… – nyögtem, és megremegett a hangom. – Azt mondtam… – Nem sejthetted, hogy ez fog történni. – Shay az immár fölöttünk lebegő felhőre tekintett. Reszketni kezdtem a vízben. Úgy éreztem, mintha a csontjaim zörögnének a bőröm alatt. – Ránk fogják vetni magukat, még itt is! – Gabriel a szőr és szárnyak kavalkádját figyelte. – Le kell buknunk, és később újra feljönnünk. Akkor le fognak kopni. Nem akartam megint a víz alá kerülni. Már így is nehezen kaptam levegőt, és ami Silasszal történt, az annyira hirtelen és szörnyű volt. Miután lemerültünk, száz és száz kopogást hallottam a víz felszínén, mintha esni kezdett volna az eső. Gabriel elvezetett minket a barlang túlsó végéhez. Együtt tartott minket, egymásba kapaszkodva várakoztunk. Aztán a jelére újból a felszínre merészkedtünk. – Halkan beszéljetek! – suttogta. – És ne tegyetek hirtelen mozdulatokat! A víz kordában tartja őket, de még mindig vadásznak ránk. A partszakasz felé intett, ahonnét érkeztünk. Apró, szárnyas hullák lebegtek a vízben. Denevérek, amelyek ránk támadtak, de vizesek lettek, és mivel nem tudtak többé repülni, megfulladtak. – Denevérek? – kérdezte Mason. – A denevérek képesek erre? – Vérszívó denevérek – mondta Gabriel. – De a vérszívó denevérek nem ölnek embert! – mondta Nev. – Igaz? Ez csak egy mese. – Sőt, a vérszívó denevérek nem vadásznak rajokban. – Gabriel a plafonra pillantott. – Ezeket átalakították. Olyanok, mint a piráják. – A vigyázók újabb trükkje – mondta Shay. Connor a part felé nézett, ahol Silas teste feküdt. – A fenébe is, tudtam, hogy nem lenne szabad eljönnie. A bűntudat újra összeszorította a mellkasomat. Miért nem segítettem rajta? Megragadhattam volna, és bevonszolhattam volna magammal a vízbe. – Most mi legyen? – kérdezte Adne. Ethan a partra nézett: – Időt kell nyernünk Shaynek. Connor felnevetett: – Úgy érted, hogy ujjat húzunk velük? – Pontosan – komor mosoly jelent meg Ethan ajkán. – De mire kell az idő? – kérdezte Shay. – Nem fogom hagyni, hogy nélkülem harcoljatok velük. – Csak egy kis ideig, fiú – mondta Connor. – Én se találom otthonosabbnak ezt a barlangot, mint te. Jó lenne már adiost mondani neki mindenestül. De szükséged van arra a markolatra, és nélkülünk nem fogod megszerezni. Shay lassan bólintott: – Szóval ti elterelitek a denevérek figyelmét… – Te pedig odarohansz az alkóvhoz – fejezte be Ethan. – Elég távol van az a sarok, úgyhogy ha eltereljük a denevérek figyelmét, akkor nem fogják észrevenni, hogy oda igyekszel. – Majd mi magunkra tereljük a denevérek figyelmét – mondta Sabine. – A farkasok? Nem tetszik az ötlet – fordult felé mogorván Ethan. – Már nagylány vagyok – közölte Sabine, és kivicsorította a fogát. – És a farkasok gyorsabban mozognak, mint a keresők. Könnyebben tudunk ki-be ugrálni a vízbe. És ha együtt futkosunk körbe, az összezavarja őket.

– Igaza van – helyeselt Ren. – Hadd intézze ezt el a falkánk! – Igen – értettem egyet velük, tudván, hogy közben el fogom kapni pár denevér nyakát. Nem hagyhattam megtorlás nélkül Silas halálát. Connor vállat vont: – Ha már úgyis be vagytok oltva veszettség ellen. – Vegyük úgy, hogy ezt nem hallottam – morogta Sabine. – De csak azért, mert Ethan kedvel téged. – Ki-be ugrálunk a vízbe, mi? – mosolyodott el Mason. – Remélem, felkészültetek a nedves szőr szagára. – Ki fogjuk bírni – felelte Adne. Láttam, hogy az arcán két nedves csík húzódik, és nem az iménti merüléstől. – Nem kezdhetnénk neki? Nem bírom nézni, ahogy Silas ott fekszik. Connor bólintott: – Rendben. Sarj, amint megszerezted az Eydist, visszarohansz ide, aztán Adne sző egy kaput, és elhúzunk innét. Shay levette a válláról a palackot, és Gabriel kezébe adta: – Enélkül gyorsabban fog menni. – Készen álltok? – Ren rám nézett. Alfaként mi fogjuk vezetni az akciót. – Soha készebben – mormogtam, és a haragomból merítettem erőt a félelem elűzéséhez. Ne haragudj, Silas! Meg fognak fizetni érted. A falkánk tagjai egyenként alábuktak, eltávolodtunk Shaytől és a többiektől. Olyan sokáig maradtunk a felszín alatt, ahogy csak bírtunk. Mikor a víz túl sekély volt, Ren és én egyszerre váltottunk alakot, és két farkas tört ki a vízből. A plafon megelevenedett. Mason a nyomomban futott, míg Nev és Sabine Ren mellett maradtak. A denevérek raja felénk iramodott. Éreztem a több száz apró szárny suhogásának szelét a bőrömön. Most – küldtem a gondolatot a falkának. Szétszóródtunk. Szörnyű sikoltozás töltötte be a barlangot. Párszor felugrottam, és a levegőbe kaptam. Az állkapcsom néha kettészakított egy szárnyat, vagy összetört egy kis testet. Máskor nem értem el semmit, mivel a raj továbbrepült a falkatársaim felé. Egy vonítás arra késztetett, hogy megforduljak. Tucatnyi vagy még több denevért láttam Nev vállába kapaszkodva. Megfeszültek az izmai, és leugrott a partról a vízbe. Néhány denevér tovább bucskázott a levegőbe, párat pedig magával rántott a víz alá, ahol alakot váltott. Működött a dolog. A denevérek képtelenek voltak ennyiünket nyomon követni, mivel gyorsan mozogtunk. És amikor kiszúrtak maguknak egyetlen áldozatot, akkor elég gyorsak voltunk ahhoz, hogy a vízbe ugorjunk, mielőtt nagyobb kárt tehettek volna bennünk. Újabb csobbanás visszhangzott a barlangban. Sabine is a vízbe menekült, és magával vitt jó néhány denevért – sokkal többen kapaszkodtak az ő bundájába, mint Nevébe. Ezúttal jobban ment nekik az egy célpontra összpontosítás. Megint éreztem a szárnyuk szelét. Nem kellett felpillantanom, hogy tudjam, engem támadott meg a raj. Az első denevér a gerincemen landolt. Fogainak harapása olyan volt, mint egy szúnyogcsípés, de ahogy apró nyelve elkezdte szívni a véremet, szinte megroggyantam. Aztán egy másik is belém csípett, majd ismét egy másik. Calla! Ren kiáltása betöltötte a fejemet. Túl sok van már rajtad, nyomás a vízbe, azonnal! Nem akartam tudni, mennyi lehet az a túl sok. De éreztem a súlyuk a hátamon, és azt, hogy folyik a vérem a több tucat apró sebből. Nekirugaszkodtam, és a vízbe vetettem magam. A mellkasom nagyot csattant a víz felszínén, ami kiszorította a levegőt a tüdőmből. A denevérek próbáltak kiszabadulni a bundámból, és elrepülni, mielőtt a víz foglyai lettek volna. Alakot váltottam, és próbáltam a számba venni a palack csövét, hogy levegőhöz jussak. A szívem hangosan dobogott, de nyugalmat kényszerítettem magamra, magamba ittam a víz alatti csöndet. A felszín alatt minden sötét volt, habár a szemem még nyitva maradt. Úgy éreztem, mintha

üres térben lebegnék, sokkal inkább, mint a víz alatt. Mindenképp vissza akartam kerülni a harcolókhoz, de előbb össze kellett szednem magam. Amint újra tudtam rendesen lélegezni, a parthoz úsztam, alakot váltottam, és visszarohantam a csatázókhoz. De már nem volt semmiféle csata. A falka többi tagja mozdulatlanul állt, előre-hátra mozgó fülekkel, a plafont figyelve. A denevérek eltűntek. Mi történt? Ren mellé caplattam. Eltűntek. Izgatottan taposta mancsával a földet. A barlang megrázkódott, és az összes kimenekült a barlang bejáratán. Megrázkódott? A víz alatt nem éreztem semmit. Csak egy kicsit. Sabine egy sebet nyaldosott Nev vállán. Mason és én egymásra néztünk. Nev a nyelvét kidugva, farkasmód vigyorogni kezdett. Megszerezte. Shay megtalálta az Eydist! Honnét veszed? Ren füle előre-hátra mozgott, ahogy Mason felé fordult. Svájcban is megremegett a barlang. Játékosan vállon böktem Masont. Hajrá, Shay! Igaz. Ren feszült maradt. De vajon ezért tűntek el a denevérek? Megborzongtam. Nyomás vissza a többiekhez! Elindultunk az alkóv felé, amikor a barlang újból megrázkódott. A föld mozogni kezdett a talpam alatt, és az oldalamra döntött. A víz felszíne mozogni kezdett, és kiöntött a partra. Hamarosan úgy nézett ki, mint egy forró katlan. Mi történik? Mason sem értett semmit. Hallottam a keresők kiáltozását, de nem tudtam kivenni a szavaikat a barlangba ömlő víz robajától. Talpra kászálódtam, és futni kezdtem a hangjuk irányába. A mancsaim bokáig érő vízben gázoltak. Lehetetlennek tűnt ez az áradat. Nem lehet ekkora ereje a víznek, ami azon a kis résen át ömlött be, ahol mi is bemásztunk. De valamiképp mégis így volt. Az eddig a térdemig érő víz már a csípőmet nyaldosta, és egyre magasabb lett, így úszni kényszerültem. A barlang megint megrázkódott. Kődarabok zuhantak le a plafonról. Láttam, ahogy Connor integet felénk. Mellette állt Adne, és a búvárruhájával vesződött, míg Gabriel próbált segíteni neki. Ethan úszni kezdett felénk. Hová lett Shay? Nem láttam a többiek között. – Ki kell jutnunk innét! – kiáltozta Connor. A víz már a nyakamig ért, de már majdnem elértem őket. Süketítő robaj töltötte meg a barlangot, és már az óceán zúdult ránk, egy dagály hullámainak erejével. Szétdobott minket egymástól. A barlang falának ütköztem. Az ösztöneim azt kiáltották, hogy ússzak szembe az árral, és keressek egy utat a felszínre, de a testemben maradt józan sejtek nem engedelmeskedtek. Nem volt út a felszínre, mind elzárult. A barlangot olyan sebességgel árasztotta el a víz, amit csak mágiával lehet előidézni. Talán a vigyázók végső csapdája volt ez, vagy pusztán azért történt, mert Shay elvette a kard víz jegyű markolatát? Bármi is okozta, tudtam, hogy a túlélésem érdekében jobb, ha nem állok ellen az áradatnak, hanem belesimulok. Alakot váltottam, és a számba vettem a palack csövét, tudván, hogy meg kell találnom Shayt. Otthagyta a többieknél a palackját, amikor elindult az Eydisért. Levegő nélkül meg fog fulladni! Erőlködve úsztam az újonnan támadt örvényeket kerülgetve. Elkaptam egy uszonyt, mielőtt tovaúszott volna mellettem. Még egyetlen is jobb volt belőle, mint anélkül úszni. Az alkóv ragyogó sziklái felé tempóztam, hullámozni látszottak a víz alatt. Fölöttem villanás vonta magára a figyelmemet. Rugdosó lábakat vettem észre. Shay küzdötte fel magát a felszínre. Palack nélkül nem volt más esélye. Az uszonyommal gyorsabban haladtam nála, ahogy utána indultam. Amikor megragadtam a könyökét, megpördült, támadásra számítva. Lehúztam, és kivettem

a számból a palackom csövét, majd a szájába nyomtam. Megfogtam a vállát, próbáltam emlékezni Gabriel utasításaira. Nálam volt a palack, így én voltam felelős a levegővételekért. Shay tüdejére figyelve számolni kezdtem: egy levegővétel, kettő. Felém bólintott. Levettem a szájáról a csövet, és én is vettem két levegőt. Lassan elkezdtünk úszni a pont felé, ahol utoljára láttam a keresőket. Shay előremutatott. Egy fény ragyogott a vízben, aranyszín a türkiz hullámok mögött, egy magas, szűk fénypászma. Adne portálja! Kaput nyitott a víz alatt! Shay megszorította a kezem, és gyorsabban kezdtünk úszni. Adne a portál közelében lebegett. Rajta volt a palackja és a búvármaszkja, és amikor észrevett minket, vadul integetni kezdett. De nem nekünk integetett, mögénk mutatott. Megfordultam, és bár nem volt a számban a cső, se felesleges levegőm nem volt, felsikoltottam. Gabriel úszott felénk és a portál felé, de nem egyedül. Magával húzott valamit. Egy farkas mozdulatlan testét. Nev nem próbált úszni vagy kiszabadítani magát Gabriel markából. Egyáltalán nem mozgott. Shay a fejét csóválva a számba tette a csövet. Gabriel elúszott mellettünk, magával rángatva Nevet a portálba. Utánaúsztunk, át a csillogó átjárón, és egy nedves pocsolyába érkeztünk a dzsungelben. – Ne! – hajolt Mason Nev fölé. – Kérlek, Nev! – Tűnés az utamból! – tolta félre Gabriel Masont. Mason felhördült. Alakot váltott, készen arra, hogy Gabrielre vesse magát. Connor közéjük ugrott. – Várj! – kiáltotta Connor. – Adj neki egy percet! Ő búvároktató, emlékszel? Tanulta az újraélesztést. Mason nyöszörögve le-fel járt, ahogy Gabriel Nev mellkasát nyomkodta, és a pofájába fújta a levegőt. Lélegezz, Nev, lélegezz. Valaki megfogta a kezem. Nekidőltem Rennek, hálásan azért, hogy itt volt mellettem, életben. De amikor ránéztem, láttam, milyen sápadtan figyeli Gabriel újjáélesztési kísérletét. Adne a földre rogyott mellettem: – Mondd, hogy megmentettük! Még ki se mondta a szavakat, Nev állkapcsa kinyílt, víz bugyogott ki a szája sarkán. Köhögött, és a fejét rázta, majd nyögve a hasára fordult. Mason felnyüszített, Nevhez szaladt, és boldogan nyaldosni kezdte az arcát. Mindketten emberi alakot öltöttek, és szorosan egymásba kapaszkodtak. Sabine Ethan karjában zokogott. Ren megszorította a kezemet, majd odament Nevhez, és átölelte. – Hála az égnek! – mormolta Connor. – Szép munka volt, Gabriel. – Egy farkas – vigyorodott el Gabriel. – Először élesztettem újra farkast. – Csak halízt érzek a számban – nyögött fel Nev, és még több vizet köhögött fel. Soha életemben nem fogok többé halat enni. – Fogd be a szád! – mondta Mason. – Csak fogd be, jó? – És újból megölelte Nevet.

TIZENÖTÖDIK fejezet

Á T Á ZVA É S C S Ö PÖ G VE VÁ GT UNK NE K I A D ZS UN gelnek. Nev megmentésének és az Eydis megszerzésének örömét beárnyékolta Silas elvesztése. Ahogy az ösvényen elérkeztünk a kanyarhoz, ahol az erdő kezdett a tengerpart felé lejteni, megpillantottuk a búvárboltot az ágak között. – Inez vár ránk a mólónál – mondta Gabriel. – Jól működnek a kotlósösztönei. Inez nekünk háttal ült egy napozószéken. Miguel a bolt ereszének árnyékában ücsörgött. Miguel és Inez közé még két napozószéket húztak. Az egyikben egy bikinis nő nyúlt el tunyán. Mellette kigombolt vászoninget és barna rövidnadrágot viselő férfi nevetett, és összefonta ujjait a nő ujjaival. – Ezek kik? – kérdeztem. – Fogalmam sincs – felelte Gabriel. – Nem tudtam, hogy volt mára betervezve búvárcsoport. Meggyorsította a lépteit. Nem futott, de sietős léptekkel közelítette meg a mólón napozó alakokat. A bikinis nő meglátta, és integetni kezdett. A társa felállt, és a fejére tolta a napszemüvegét. Ren felkapta az orrát: – Várjunk… érzitek ezt a szagot? – Igen… ez már szar! – mordult fel Nev is, és a minket körülvevő sűrű dzsungelre pillantott. – Ürülékszagot éreztek? – kérdezte Ethan. – Köszi, hogy szóltok. – Nem – felelte Nev. – Macskákat érzünk. A levegőbe szagoltam. Igazuk volt. Halványan, de mégiscsak jelen volt. Kesernyés illatú, mint az égő selyem vagy a szárított zsálya. Morgás tört fel a torkomból. Gabriel szeme tágra nyílt: – Las sombras… Nem! – Gabriel, várj! – kiáltotta Ethan. De a másik már elindult a kunyhó felé, kiáltozva. – Inez, Miguel! Egyik kereső sem mozdult meg a mólón. Egy szempillantás alatt történt az egész. Gabriel elérte a mólót, és a fenevad rávetette magát – egy árnyék, ami úgy hullott rá, mint egy ébenfekete palást. A párduc felbődült, ahogy leugrott a tető másik felén lévő rejtekhelyéről. Majd Gabrielre vetette magát, aki felordított, ahogy a macska karma a vállába mélyedt. A kiáltása váratlanul elhalt, ahogy az állat állkapcsa a nyakára szorult, és nagyot rántott rajta, eltörve a csontokat. – A fenébe! – kiáltott fel Ethan, ahogy a párduc elinalt a mólóról, és a dzsungelbe vetette magát. Vártam, hogy a mólón ülő nő kiabálni kezd. Ehelyett nevetve a másik oldalára fordult. Olajos, barna bőre fényes bundává változott. A mellette fekvő férfi kettőt lépett a ház felé, és nekirugaszkodott, macskaalakban érve a tetőre. A társukkal egy időben tűntek el a sötét indák

között. Sziszegés és baljós dorombolás hangzott a lombkoronából a fejünk felett. Hányan vannak odafent? Az őrzők mind alakot váltottak. A falkánk tagjai közelebb húzódtak egymáshoz, és a lombozat felé pillantgattak De a macskák mintha láthatatlanok lettek volna, eltűntek az ágak közt, sehol sem találtuk őket. – Ki kell kerülnünk alóluk – mondta Connor. – Maradjatok közel egymáshoz. Menjünk a házhoz. Olyan védekezés kell, amit tartani tudunk, míg Adne megszövi a kaput. Ethan ment elöl, Sabine és Nev mellette, míg Mason, Shay és Ren Adne közelében maradt. Én hátul biztosítottam Connorral, a fákat figyeltük, ahogy csapatunk lassanként haladt előre. Készen álltunk a harcra, mire a következő párduc ránk ugrott. Üvöltéséből nyögés lett, amikorEthan ráhajította a búvárpalackját, a mellén találva el a fenevadat. A földre rogyott, és küszködött a lélegzetvételért. Mason és Ren kihasználták a pillanatnyi zavarát, és nekitámadtak. A macska feléjük kapott a karmával, de Mason magára vonta a figyelmét, míg Ren a hátsójába harapott. Amikor aztán megfordult, és Ren felé bömbölt, Mason egy gyilkos harapással összeroppantotta a nyelőcsövét. A fákról egyszerre dühös kiáltozások hallatszottak, és záporozni kezdtek a csillogó fekete szőrű, borotvaéles karmú nagymacskák. – Futás! – kiáltotta Connor. Ethan elindult a ház felé, nyomában a farkasokkal. Egy párduc Connorra vetette magát, aki felkiáltott és térdre esett. Felmordultam, és a macskára vetettem magam, kényszerítve, hogy védekezzen, és eleressze Connort. Az ugrásom lendületétől a földre hemperedtünk. Testünk egymásba gabalyodott, ahogy a homokban birkóztunk. Felkiáltottam, ahogy a párduc karmai a hátamba mélyedtek, de azonnal visszaadtam neki. a harapást, a mellkasába. A macska felhördült, és arrébb gurult. Lábra álltam, és próbáltam szilárdan megtámaszkodni a puha homokban. A párduc rám fújt, nagy zöld szemeiben dühöt… és agyafúrtságot láttam. Nagyot dobbant a szívem. Egy őrző – hozzánk hasonlóan a vigyázók szolgája. Egy pillanatig meg akartam szólítani, reméltem, hogy kapcsolatot teremthetek ezzel a nem kívánt ellenséggel. De a másik láthatóan nem gondolt ilyesmire. A teste megfeszült, és rám ugrott. Lelapultam, és a hátamra fordultam, így a párduc elsüvített mellettem. Arrébb bukdácsoltam, míg végül mögé kerültem, és a védtelen hátsójába haraptam. Felüvöltött és ugrálni kezdett, próbálta elkerülni csattogó fogaimat. De kíméletlenül tovább támadtam. Vére, ami fekete bundáján láthatatlan volt, vörösre festette a parti homokot. A macska kétségbeesetten felüvöltött, és hátrafelé bukfencezett. Leugrottam róla, mielőtt fölém kerekedhetett volna. A párduc ezután nem fordult szembe velem, ehelyett elszaladt a dzsungel menedékébe. – Calla! – integetett felém Connor. A többiek már eljutottak a mólóra. Kiráztam a homokot a bundámból, és elkezdtem futni a kunyhó felé. Jól vagy? Kérdezte Ren, aki elém futott. Vérzel. Nem mélyek a sebek. Megböktem a horpaszát. Majd ellátjuk őket, ha kijutottunk innét. Ethan kinyitotta előttünk az ajtót. Sabine és Nev beszaladtak rajta. Én átpillantottam a vállam fölött, ahogy a ház felé futottam. A dzsungel mozdulatlanná vált. Nem kergetett minket senki. Nem vettek minket üldözőbe, mordult fel Ren, osztozva a nyugtalanságomban. Ez nem jó jel. Connor káromkodni kezdett, ahogy elmentünk Inez és Miguel mozdulatlan alakja mellett. Egymáson feküdtek a mólón, kitépett torokkal, üres tekintettel bámultak ránk. – Esküszöm, hogy ezért még megfizetek – mondta Connor, és becsapta mögöttünk az ajtót. Az őrzők a keresők körül köröztek, felborzolt szőrrel és morogva. Valami nagyon, nagyon nem volt rendben. – Kezdd el a szövést, Adne! – mondta Connor csendesen. – Olyan gyorsan, ahogy csak bírod.

A lány bólintott, a konyha bejárata felé indulva, hogy jobban elférjen. Alighogy elővette a skeanjeit, mikor megéreztem az ismerős szagot. Nem macskaszag volt, hanem annál is keserűbb. A párducokéhoz hasonlóan égető volt és csípős, de a macskáké szokatlan és új volt. Ezt túlságosan is jól ismertem. Forró szurok és pörkölt szőr szaga volt. Már megmozdultam, amikor észrevettem a kékes, formátlan teremtményt Adne háta mögött. Calla! Hangzott fel a fejemben Shay kiáltása, de nem volt választásom. Nem gondolkodhattam, különben Adne meghal. Ha ő meghal, mindenki másra is halál vár. – Adne, fuss! – alakot váltottam, és teljes erőmmel futni kezdtem felé. Meglepődve nézett rám. Zavarában egy tapodtat nem lépett arrébb. – Connor, Ethan! – Továbbfutottam. – Vigyetek ki innét mindenkit, fussatok, azonnal! Kinyújtottam a kezem, és megragadtam Adnét a derekánál. Ahogy megfordultam, átdobtam őt a szobán, remélve, hogy Connor ügyesen elkapja. – Ne! – hallottam Shay kétségbeesett kiáltását, ugyanakkor, amikor Ren felvonított. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy a lidérc körbevegyen. Fájdalom hasított belém. Ahogy a sötétség átölelt és a bőrömhöz ért, úgy éreztem, mintha ezer apró, forró horog akadna a húsomba. Lassan megfeszültek, és beletéptek az izmaimba. Felsikítottam, de nem hallottam semmit. Még a saját jajgatásomat sem. Szétszakítottak. Mintha lángra gyújtottak volna. Aztán elsötétült minden.

HARMADIK RÉSZ Tűz

TIZENHATODIK fejezet

HIRTELENTÉRTEMMAGAMHOZ,LEVEGŐUTÁN kapkodva.

Odakint, az ablakon túl vihar dühöngött. Ónos eső és hó, nyílhegyekként záporozott a felhőkből a földre. A szempillám elnehezült, ahogy próbáltam felidézni halvány emlékeimet. Melegen simogató szellők. Sós levegő és citromillat keveréke. De itt ismerős illatok vettek körül. A szamárfüles könyvek dohos illata, a kihegyezett ceruzák törmelékének fanyarsága, és a frissen mosott farmer szaga. Felültem, és körülnéztem. Az ágyamban voltam. A szobámban. A kezem egészen libabőrös lett. Yailben voltam. Egy sikoltás akart feltörni a mellkasomból, de mintha egy láthatatlan kéz visszafogta volna. Itthon vagyok. Mitől kellene félnem? – Jó reggelt, álomszuszék! Az anyám egy széken ült az öltözőasztalom mellett. Apám mellette állt, furcsa, merev pózban. – Anya? – kérdeztem elhaló hangon. Újból próbáltam megmozdulni, de a végtagjaim el voltak zsibbadva. Nagyon nehéznek éreztem őket. – Persze, hogy én vagyok – mondta, ahogy értetlenül néztem rá. Valami zokogni kezdett a bensőmben. Miért szomorít el, hogy látom anyámat? – Már azt hittük, egész nap aludni fogsz. – A fogai vakító fehérek voltak, ahogy mosolygott. – Ugye, Stephen? Apám bólintott. Volt valami a tekintetében, ami miatt félelmet éreztem a gerincem legalján. Túlságosan feszült volt. A Nightshade-alfa készenlétben volt, készen állt a támadásra. Távoli hangok visszhangoztak valahol az elmém hátsó részén. Nincsen Nightshade-alfa. – Ansel? – mormoltam. Egy fájdalmas nyilallás mintha ketté akarta volna hasítani a koponyámat. Előrehajoltam, és a kezembe temettem a fejemet. – Az öcséd Masonnel járőrözik – mondta anyám. – Hamarosan visszajön. Ne aggódj! Bólintottam. Ennek volt értelme. De miért fáj annyira a fejem? Apám összevonta a szemöldökét: – Fáj valamid? – Stephen! – Anyám szemrehányóan nézett társára, fenyegetés látszott benne. Nem kell pátyolgatni. Elvégre már alfa! – Persze, drá… Naomi. – felelte az apám, és kezét anyám székének támlájára tette. – Szerintem beteg vagyok – közöltem velük. – Fáj a fejem. – Mindjárt hozunk egy aszpirint – felelte anyám. – De kérlek, folytasd a beszámolót a kalandjaidról! – A kalandjaimról? – néztem rá csodálkozva. – Igen – felelte. – Épp arról meséltél, merrefelé jártál. A barátaiddal utaztatok. Emlékszel, hogy ezt az ajándékot kaptad a vigyázóktól az egyesülés után? A sok helyre, ahová elutaztál? Elmosolyodott. Megkönnyebbültem, a végtagjaim valahogy nehezebbek lettek, de mégis megkönnyebbülés áradt szét bennem. – Sok helyen jártam. – Így igaz. – Újra előtűnt anyám gyöngysorként ragyogó fogsora. – Mindent tudni akarunk róla. Milyen helyeken jártál? Fészkelődni kezdett a széken. Ahogy mozgott, a teste egy pillanatra elmosódottá vált, az arca eltorzult, és… Felkiáltottam, ahogy a fejem szét akart robbanni. – Calla! – apám felém lépett. Anyám keze felé villant, mire megállt. Anyám felállt, és lassanként felém lépdelt. Miért ilyen lassan? Az alakja minden lépéskor elmosódott egy kicsit. A fejemben érzett lüktetés arra késztetett, hogy behunyjam a szemem. Nem bírtam rá koncentrálni, ahogy közeledett.

Nyikorogott a matrac, ahogy leült mellém. A homlokomra tette a kezét, és azonnal csökkent a fájdalom, jóleső érzés áradt szét bennem. – Jól van – nyugtatgatott. – Ugye, hogy már jobb? Bólintottam, de még mindig bőghetnékem volt. Volt valami, amit el akartam mondani neki. Amit anyámnak mindenképp tudnia kellett. A vállára hajtottam a fejem: – Ne haragudj! De nem tudtam, hogy miért kérek bocsánatot. Megsimogatta a hajam. Az illata megcsapta az orrom – pergamen és vörösbor száraz illata. Elhúzódtam tőle, és rábámultam. – Jobban vagy? Belélegeztem a furcsa illatot. Ez nem Naomi Tor illata volt. Anyám mindig a jázmin és fenyvesek illatát idézte. Ez a másik illat, az ódon, gazdag, bódító parfümmé összeálló keverék is ismerős volt, és valaki máshoz tartozott. – Lumine – suttogtam. Amint kimondtam az úrnőm nevét, megtört a varázsa. A levegő pattogni kezdett körülöttem, a szemem előtt tört darabokra. Anyám eltűnt. Csak Lumine Nightshade ült előttem. Apám csendesen ült a szoba másik felében. Szemébe kiült a félelem. Az illúzió múltával a döbbenet az ágyhoz szögezett. Rázkódva zokogni kezdtem. Lumine felsóhajtott, és kisimította sötét Chanel kosztümjének blézerét. – Ez nem illik hozzád túlságosan, Calla. – Te szemét – morogtam rá, kiélesedett fogakkal. Már rávetettem volna magam, amikor apám elkiáltotta magát. – Calla, ne! – A Nightshade-alfa parancsa még mindig elég volt ahhoz, hogy megállítson. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, majd az öltözőszekrényemre pillantott. Az ajtaja nyitva volt, és valami mozgott odabent. Szurokfekete árnyak hullámoztak a sötétben. Egy lidérc. A hasam görcsbe rándult annak emlékére, ahogy a lidérc foglyul ejtett. A végtagjaimba fájdalom hulláma hasított, és majdnem visszaestem az öntudatlanságba. Lumine elmosolyodott. – Ejnye, Calla. Tényleg azt hitted, hogy tétlenül várom, hogy a torkomba mélyeszd a fogaidat? – Megveregette a kezem. – Ennél jobban ismerhetnél. Kikaptam a kezem az ujjai alól. Nem tudtam megtámadni, de behódolni se akartam neki. – Szállj le rólam! – Fogd vissza magad, kislányom! – szólt rám. – Sokat utaztál, és eltart egy ideig, amíg kihevered a lidérc ölelését. Halkan felnevetett, és megborzongtam. – Csak felteszek neked pár kérdést, aztán pihenhetsz. – Nincs semmi mondanivalóm a számodra. – Ó – ellenkezett fagyos mosollyal –, szerintem nagyon is van. Nagyot nyeltem, és a szekrényben rejtőző lidérc felé pillantottam, aztán megráztam a fejem. – Igen – mondta, ahogy követte a tekintetemet. – így is járhatnál. Efron könyörgött, hogy adjalak át neki és Emile-nek. Levettem róla a tekintetem, és az ablakra néztem, ahol a szél hányja a hulló havat. Az én testem is ilyen volt, megviselt, törődött. Olaszország napja és tengere már csak távoli álomnak tűnt. És nem csak Lumine-nek voltak kérdései. Nagyon érdekelt volna, mi történt, miután a lidérc elrabolt. A többieknek sikerült megszökniük az Eydis-bázisról? Vagy őket is foglyul ejtették? – Elmagyaráztam neki, hogy szerintem nem fogsz megtörni – folytatta Lumine –, akármilyen nyomás alá vetünk is.

Halványan elmosolyodtam: – Ez igaz. – Természetesen – felelte. – De vannak más lehetőségeink is. Ugye, Stephen? – Igen, asszonyom. – Apám arca kifejezéstelen volt, de izmai feszültek, tartása ideges volt. Szomorúnak láttam, éreztem a gyásza és haragja szagát a szoba másik feléből is. – Miért tennék érted bármit? – bámultam rá értetlenül. – Megölted az anyámat. Tönkretetted az öcsémet. – Találkoztál Ansellel? – Apám közelebb lépett. – Hogy… Lumine nem szólt semmit, de kihúzta magát. Apám rögtön elcsendesedett. – Ami anyáddal történt, az nagyon sajnálatos – mondta, és keresztbe fonta a karját a mellén. – De szükséges volt az adott körülmények között. – Szükség volt rá, hogy meggyilkolják? – Gyorsan pislogva eltüntettem a könnyeket a szememből. Semmiképp se hagyhattam, hogy Lumine sírni lásson. Lumine csettintett a nyelvével, ismét halkan felnevetve. A legszívesebben rávetettem volna magam, karmolva és harapva. – Meggyilkolták? Nem, Calla. Biztosan nem így látnád, ha nem mételyeztek volna meg a… külső befolyások. A lepedőbe vájtam a körmöm. – Volt olyan idő, amikor még hittél a kötelességben. A hűségben – folytatta. – Anyád elárulta az egyik legfontosabb feladatát. És megfizette az árát. Apámra pillantottam, de még mindig nem mozdult. Sem rám, sem Lumine-re nem nézett. Szürke szeme mintha valami ismeretlen, távoli tájat fürkészett volna. Lumine tovább beszélt: – Az öcséd megbüntetését figyelmeztetésnek szántuk. – Szóval figyelmeztetésnek – mondtam csöndesen, és szavaim morgássá erősödtek. – A falka többi tagjának – felelte. – Az árulást minél előbb meg kell torolni. – Nem tett semmi rosszat – rávicsorogt-mire elmosolyodott. – Valóban nem? – kérdezte. – Megmutatod a halálos tépőfogaidat, és azt hiszed, hogy az öcséd, aki mindig is rajongott érted, nem gyanította, hogy más párt választottál az előre kiszemelt helyett? A nyakamból a fejembe szállt a vér. – Nem gondolod, hogy kitalálta, hogy kockára tennéd az életedet, a családodat és a barátaid biztonságát egy kamaszos fellángolásért? – Miféle fellángolás! – hördültem fel. – Beleszerettem Shaybe, és rájöttem, hogy fel akarjátok áldozni őt! Azt akartátok, hogy Ren és én megöljem! A kitörésem ellenére Lumine nem hagyta abba a mosolygást. Bénító hidegség járta át a testem. A fenébe! Addig provokált, amíg ki nem adtam az egyik titkomat. Pedig nem akartam adni neki semmit, legfeljebb pár csúnya sebet. Úgy tűnt, hogy Lumine behódolásként értelmezte a hirtelen csöndet, nem pedig ellenállásként. – Sajnos nem szánhatok rád annyi időt, mint szeretnék, Calla – úgy font körbe a hangja, mint egy áldozatát megfojtani készülő kígyó. – De részletesen megbeszéltük ezt az ügyet az apáddal. Hallgass rá! Hallgass ránk, és minden rendbe jön. Még az öcsédén is lehet segíteni. És a falkán. A szemébe néztem. A hazugság jele után kutattam, de csak magabiztos, határozott tekintetet láttam. – Segíteni fogtok Anselen? Bólintott: – Minden úgy lesz, ahogy régen volt.

Ahogy régen. A darabokra tört múlt újra egésszé tapasztható. – Ha segítesz nekünk – tette hozzá. Nem feleltem. Még akkor se beszélhettem volna, ha akarok. A végtagjaim remegtek, a fejem még mindig majd' szétesett, és a torkom kiszáradt. – Stephen! – Lumine kinyújtotta kezét az apám felé, aki félve közelebb lépett az ágyhoz. – Emile és Efron egy órán belül itt lesznek. Használd ki bölcsen ezt az időt, ahogy megbeszéltük. – Természetesen, úrnőm. – Apám fejet hajtott, ahogy Lumine felállt. Kiment a szobából, a mögötte lebegő lidérccel együtt. Abban a pillanatban, ahogy az árnyéklény eltűnt a szemünk elől, megborzongtam, és a párnámra dőltem. – Tessék! – apám egy poharat nyújtott felém az éjjeliszekrényről. – Idd meg ezt! Megnéztem a poharat, és megráztam a fejem. Örömtelenül elmosolyodott: – Csak víz, Calla, én magam öntöttem. – Köszi – mondtam rekedten, és elvettem a poharat. Egy pillanatig bámultam a tiszta folyadékot, azon tűnődve, hogy bízhatok-e az apámban. Vagy hogy számít-e egyáltalán, mi van benne. A víz enyhítette a torkom szárazságát, ahogy belekortyoltam. – Mióta vagyok itt? – Tegnapelőtt éjjel hoztak be – felelte. – Hol magadhoz tértél, hol megint elájultál, mert hagyták, hogy a lidérc tovább élősködjön rajtad. – Felmordult, és az ajtó felé pillantott. – Azért, hogy legyengítsenek, hogy ne ellenkezz a kikérdezéskor, hogy hallgass rájuk. – Mit akarnak? – kérdeztem, ahogy visszanyújtottam neki a poharat. – Azt, hogy eláruld Shay hollétét – felelte rögtön. Megkönnyebbültem, és a végtagjaim is elernyedtek. Tehát Shay nincs itt. Biztonságban van. Legalább ennyi jó hírt kaptam. – Nem fogom – mondtam a szemébe nézve. – Sose árulnám el. – Nem is gondoltam, hogy megtennéd. Közelről nézett, de nem tudtam leolvasni az arcáról az érzéseit. Talán össze van zavarodva? Aggódik? – Az öcséd… – kezdte óvatosan. – Ő… – Biztonságban van – feleltem. – Jól van? Megráztam a fejem, és valami elpattant bennem. Sírni kezdtem, és a kezembe temettem az arcomat. A testem rázkódott. Az elmúlt időszak veszteségei úrrá lettek rajtam. Anyám, az öcsém, Lydia, Silas, Selby tanár úr… és talán még többen, akik az után vesztették életüket, miután elájultam. Mi értelme volt az egésznek? Annyi áldozat után ugyanott voltam, ahonnét indultam, Vailben, kiszolgáltatva az úrnőm kénye-kedvének. Talán mégsem szökhet meg az ember a sorsa elől. Apám átölelt. Túlságosan elmerültem a kétségeimben, semhogy viszonozni tudtam volna, bár tudtam, hogy illene. Kiskorunkban sokszor birkózott velem és Ansellel, farkasalakban, de ez éppúgy szolgált a harci gyakorlat megszerzésére, mint a családi kötelék kialakítására. Emberi alakban apánk mindig visszafogott volt. Most rázkódott a válla, és ugyanolyan nyíltan bőgött, mint én. Egy ideig így maradtunk, egymásra hajolva, mindketten elveszve a fájdalomban, aztán elhúzódtam tőle. Megtöröltem a szemem, és visszafordultam az ablak felé. Habár a szobám az emeleten volt, nem volt túl magasan. Talán ez maradt az egyetlen esélyem. Talán apám is velem tartana.

– Nem, Calla – mondta, a kezét a vállamra téve. – A házat mindenütt Bane-ek veszik körül. Kettővel vagy hárommal talán elbánnál, de a többiek biztosan leterítenének. Felé fordultam. Nem lepett meg, hogy ilyen könnyen olvas a gondolataimban. Hiszen úgy nevelt fel, hogy harcosként gondolkodjak és cselekedjek, és mindig próbáljak győzni. – Tudunk itt beszélni? – kérdeztem suttogva, és a szemében a valódi érzéseinek a jeleit kerestem, amik valami képet adnának arról, ami velünk történik. Apám szerette a rendet, szeretett mindent irányítani. A világa azonban káoszba süllyedt. És abból, ahogy átkarolt, és együtt sírt velem, tudtam, hogy valamit eltört benne az, amit a vigyázók műveltek a családunkkal. Az ajtóra pillantott, és bólintott: – Odakint biztosan van egy lidérc. De a szoba a miénk. A szívem hevesen dobogott. Mennyi időnk van még? Mik a legfontosabb dolgok, amiket tudnom kell? – Elkaptak valaki mást is? – kérdeztem. – Mikor idehoztak, voltak más foglyok is? – Nem tudok erről – felelte. – De mostanában nem vagyok velük túl bizalmas viszonyban. Az ajkamba haraptam, rájöttem, hogy itt az alkalmas perc. Talán pont erre volt szükségük a keresőknek. – Apa – kezdtem –, mit szólnál ahhoz, ha tudnék rajtad segíteni? Szigorú tekintettel nézett rám, és nagyot dobbant a szívem. Talán a saját apám is esküszegőnek néz? Mindazok után, ami történt, még mindig fontos neki a hűség a vigyázókhoz? – Rajtam? Segíteni? Elbizonytalanodtam, de azért folytattam: – Azért mentettem meg Shayt, mert a vigyázók végezni akartak vele. Nem válaszolt, de éberen figyelt, ahogy beszéltem. – Ő a Sarj – folytattam –, maguknak a vigyázóknak a leszármazottja, aki képes elpusztítani őket. – Ha közülük való, miért akarná elpusztítani őket? – kérdezte apám összevont szemöldökkel. – Nem teljesen közülük való – mondtam sietve. – Az anyja ember volt. – Nem hinném, hogy ez lehetséges… – Pedig az. – Megfogtam a kezét. – Minden, amit mondtak nekünk a vigyázókról és a keresőkről, a háborúról, arról, hogy kik vagyunk valójában, minden hazugság volt. Megragadta a kezem, olyan erősen, hogy szinte fájt, de tovább beszéltem. – A vigyázók átformáltak minket, ezt az egész világot, hogy uralkodhassanak rajta. A keresők ezen próbálnak változtatni. Csak azért harcolnak, hogy megint rendbe jöjjenek a dolgok. Shay a kulcsa az egésznek. – Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte suttogva, elkerekedett szemmel. Törtem a fejem, mit is mondhatnék. Hiszen apám nem látta mindazt, amit én. Az Akadémiát, a keresők varázslatainak gyönyörűségét és kecsességét, amik annyira különböztek a vigyázók kegyetlen, manipuláló mágiájától. Ő nem harcolt az új szövetségeseim oldalán, semmi oka nem volt rá, hogy bízzon bennük. Mivel lehetne meggyőzni? Tudtam, hogy a mi oldalunkra kell állítanom őt. A segítsége mindent megváltoztathatna a számomra… mindegyikünk számára. – Calla! – éppolyan kétségbeesettnek hangzott, mint amilyen én voltam. – Mit tudtál meg? Nincs sok időnk. Emile… Nem tudta morgás nélkül kimondani a Bane-alfa nevét. Az agyam járni kezdett, ahogy a felismerés villámcsapásként hasított belém. – Corrine – mondtam.

– Mi van vele? – kérdezte. – Corrine Laroche. – Megszorítottam a kezét. – Nem a keresők rajtaütése során halt meg. Apám teste megfeszült, de folytattam.: – A keresők azért jöttek, hogy az oldalán harcoljanak. Lázadást szervezett a vigyázók ellen. A szemébe nézve hitetlenkedést vártam, de nem láttam semmi ilyesmit. – De kiderült a terv, ezért megölték őt, és minden más Bane-t is, aki melléállt – magyaráztam. – És mikor a keresők megérkeztek, a vigyázók már várták őket. Apám elvette a kezét a kezemből, és ökölbe szorította. – Te csak egyéves csecsemő voltál, amikor ezt történt. – Tudom – feleltem. – Ren és az én első születésnapomon történt. – Mindig is sejtettem… – megállt, és morgás tört fel a melléből –, hogy valami nem stimmelt. – Amikor a vigyázók harcba szólítottak minket, üldözőbe vettük őket a Bane-erődnél, elkergettük őket egészen a Nagy-szikláig. De nem találtunk holttesteket. – Ezt hogy érted? – A Bane-ek – felelte. – A vigyázók azért hívtak minket, mert a Bane-falkát megtámadták a keresők. De amikor odaértünk az erődjükhöz, egyetlen sebesült vagy halott Bane-farkast sem láttunk. Nem voltak áldozatok. A keresők kemény harcosok, ahol járnak, mindig hagynak sebesülteket és halottakat. – De a lidércek nem – suttogtam. Találkozott a tekintetünk, acélként villogva. Ő bólintott. – A keresők mondták el ezt? Habár saját emlékei is alátámasztották, amit mondtam, hallottam a hangján, hogy vonakodik megbízni régi ellenségeiben. – A keresők megmagyaráztak pár dolgot – mondtam. – De Corrine haláláról és a csapdáról egy könyvből értesültem. – Milyen könyvből? – kérdezte meglepődve. – Bosque Mar könyvtárában. A Rowan-birtokon. A Haldisévkönyvekben volt egy beszámoló. – Corrine remek farkas volt – mondta csendesen. – Nem ezt a sorsot érdemelte. – Tudom – feleltem. – Azt hiszem, talán jobb is, hogy a fia nem jött rá, mi történt. Ren említésére elakadt a lélegzetem. – Már tudja. – Hol van Ren? – apám szeme tágra nyílt. – A vigyázók szerint elfutott. Nem bírta elviselni a szégyent, hogy elvesztette a falkáját. Akár Logan. Ez kis mosolygásra késztetett. – Azt is tudom, hol van Logan. Felvonta az egyik szemöldökét: – Komolyan? – Mindketten a keresőkkel vannak – feleltem. – Ren azért, mert Adne meg akarta menteni… és én is. – Ki az az Adne? – Monroe, az egyik kereső lánya. És ezenkívül… – ekkor rájöttem, mennyi mindent tudok, és apám milyen keveset. – Ő Ren húga. Hosszan nézett, majd felsóhajtott: – Corrine és a kereső Monroe? – Nem is lepődsz meg rajta? – Korábban említetted, hogy Shaynek ember volt az anyja – mondta. – Ebből következik, hogy az emberek a mi fajtánkkal is keveredhettek. – Mély

levegőt vett, és folytatta: – És senki nem vállalna akkora kockázatot, mint Corrine, csak valami nagy dologért. Mint például a szerelem. Pislogtam, hogy az új könnyeket kitöröljem a szememből. – Tudom. Kedvesen mosolygott rám. – Szóval szereted azt a fiút… a Sarjat? Bólintottam, felhúzva a térdem a mellkasomig. Némileg számonkérőn megkérdezte: – Viszont Renért is visszajöttél? Kipirultam, hirtelen kislánnyá változtam, akinek kínosan magyarázkodnia kell a papájának. – Ez bonyolult dolog. – Azt elhiszem – nevetett fel. – És már értem, miért nem hasonlít Renier az apjához. – Az apja… az igazi apja… – Meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy be tudjam fejezni. – …jó ember volt. Harcos, mint mi. – Jó tudni, hogy Corrine legalább egy kis boldogságot talált az életben – mondta apám csendesen. – Még ha rövid időre is. – Biztosan – mondtam, és a boldogság árára gondoltam, amit Corrine, Monroe, Ren és Adne fizetett meg. Adne árvaságra jutott, de megmentette a bátyját. Ez talán kiegyenlítette a veszteséget? Nem tudom. – A szeretet – mondta gyengéden apám –, az igazi szeretet, ha csak pár másodpercre is, sokkal többet ér, mint azt bármelyikünk ki tudná fejezni. Ránéztem, világos tekintetében megláttam az igazságot. Felköhögött. – Vannak háborús idők… sok ilyen van. De néha kénytelenek vagyunk kimondani az igazságot a saját gyengeségeinkről. Néztem, és szomorúság szorította össze a mellkasomat. – Te… te szeretted anyát? – Igen. – Komollyá vált az arca. – Még jobban, miután te és Ansel megszülettetek. Hinni akartam neki, de kikívánkozott belőlem a következő kérdés: – Csak annyira különbözőek voltatok? – Nagyon különbözőek voltunk – felelte. – De mind a ketten mindig próbáltunk alfák lenni, akiknek szerintünk lennünk kellett. Azért, hogy megvédjük a falkát. Hogy te és az öcséd biztonságban legyetek. A körmeimet a tenyerembe vájtam. Anyám védeni próbált engem, a lázadásom miatt halt meg! – Ne haragudj! – suttogtam. – Nem – felelte apám, a fülem mögé simítva a hajamat. – Sosem hibáztatott téged. Bólintottam, azt kívánva, hogy a szavai elvegyék a bűntudat érzését, ami késként forgott a gyomromban. – Anyádnak volt egy vadóc oldala is – folytatta apám. – Senki se érte őt utol, mikor szabadon futkoshattunk az erdőben. Azok voltak a legszebb idők. Rámosolyogtam, eszembe jutott a Shayjel való nagy rohanások zabolátlan gyönyöre. – Ennek örülök. – Na és ezek a keresők… – Felállt, az ágy végét megkerülve az ablakhoz lépett. – Szerinted van rá esély, hogy nyerjenek? – Logan szerint igen – feleltem. – Ezért akar segíteni nekik. Apám rám pillantott: – Elárulta az apját? – Nem hinném, hogy ezt elismerné – mondtam keserű mosollyal. – Szerintem csak a saját bőrét próbálja menteni.

– Ez eléggé hihető. – Shaynek van egy fegyvere – mondtam. – Legalábbis a nagyobb része megvan. Az elemek keresztje. – A kereszt egy fegyver? – Két kardból áll – feleltem. – Ha már mindkettőre szert tett, akkor legyőzheti a vigyázókat. Képes lesz megölni a lidérceket. – A lidérceket semmi se képes elpusztítani. – Inkább a kavargó hónak beszélt, mint hozzám. – A Sarj képes rá. – Hogyan fognak támadni? Haboztam, hogy bölcs dolog-e többet elárulni neki. Mi lesz, ha még mindig azt reméli, hogy visszanyerheti a pozícióját a vigyázók között? Az ujjai ökölbe szorultak. Feléledt bennem a remény. Apám nem akart a vigyázók oldalán maradni. Ő harcosnak született, küzdeni akart. – Nem tudom, milyen lesz a támadás. – Ez igaz is volt. Eddig arra összpontosítottunk, hogy a kereszt darabjait megszerezzük. Ki tudja, mi lesz azután? – De szükségünk lesz egy seregre, amelyik támogatja Shayt. Apám felém fordult, elgondolkozva megdöntve a fejét: – Egy seregre? Bólintottam. – A keresők talán nincsenek elegen? – Nem – feleltem. – A végsőkig harcolnak, de segítségre van szükségük. Itt jövünk mi a képbe. –Mi? – Az őrzők. Felnevetett: – Talán egy farkassereget akarsz hadba vezetni a vigyázók ellen? – Már volt rá példa – feleltem. – Ez a történelmünk része. A Vészkorszak idején is fellázadtak az őrzők. – Újabb titkok a könyvtárból? – Igen – feleltem. – De én csak a saját falkámat tudom vezetni. És csak heten vagyunk. Ez még nem igazi hadsereg. Apám nagyon elcsöndesedett. – Én még fiatal alfa vagyok – mondtam lassan. – Egy tapasztalt harcosra van szükségünk. Olyan vezetőre, akit a többi farkas követni fog. –Calla…! – figyelmeztetés volt a hangjában, amibe fájdalom keveredett. – Még mindig te vagy a Nightshade-alfa. Dühösen megfeszítette a vállát: – Megfosztottak ettől a tisztségtől. – Senki sem veheti el tőled a falkádat – mondtam, és feltérdeltem. – Talán boldogok a Nightshade-ek, hogy Emile lett az alfájuk? Apám elfintorodott. – Szerintem nem – feleltem. – Tehát vezetheted őket. Vezetned kell őket! – Mikor? – a kérdés alig volt hangosabb a suttogásnál. – Hamarosan. – Leszálltam az ágyról, és megfogtam a kezét. – Bárcsak többet is tudnék ennél! – Ha a keresők győznek, mi lesz a farkasokkal? Válaszra nyitottam volna a számat, de rájöttem, hogy nincs válaszom. Vajon mi fog történni velünk, ha sikerül megnyerni a háborút? Hová tartoznak az őrzők? Hirtelen kicsapódott a hálószobám ajtaja. Emile Laroche lépett be, az egymásba tett kezeinkre pillantott, és elvigyorodott. – A Tor család meghitt pillanatai – gúnyolódott. – Milyen megható! Villámló tekintettel néztem rá, mire megnyalta élesedő

szemfogait. – Kár, hogy nem tartanak már sokáig.

TIZENHETEDIK fejezet

A PÁ M A F Ö LD RE VE T E T T E MA GÁ T , É S E GY S Z ŰR-késbarna farkas zárta el Emile útját felém. Emile vicsorogva és felborzolt szőrrel váltott alakot. Elindult felénk. Apám figyelmeztetőleg rávakkantott, izmai megfeszültek, ahogy támadni készült. – Nyughassatok! – Efron Bane tűnt fel a szobában, Lumine társaságában. – Nincs idő az ilyen marakodásokra. A két alfa még mindig egymással szemben állt, vicsorgó fogakkal, nyakukon felállt a szőr. – Elég! – Lumine parancsa csattanva járta át a szobát. – Azonnal alakuljatok vissza! A két farkas vonakodva szót fogadott, a morgást dühös pillantások váltották fel, ahogy visszaváltoztak emberi alakba. Apám még mindig előttem állt, a testével védett. – Sikerült elérni valamit, Stephen? – kérdezte Lumine. Apám a fejét rázta: – Rendkívül makacs lány, úrnőm. Nem tudom jobb belátásra bírni. – Adjatok öt percet – horkantott fel Emile. – Majd én jobb belátásra bírom! Apám keze ökölbe szorult, de Efron Emile vállára tette a kezét: – Ejnye, ejnye! A világ nem áll meg, folyton változik a helyzet, nem emlékszel? Sajnos nem garantálhatunk neked egy kis szórakozást a kislánnyal. Emile lerázta magáról Efron kezét. – Rosszul teszitek. Ez a kis tyúk áruló, és halált érdemel. Figyeltem, ahogy vitatkoznak, egyre nagyobb csodálkozással. Mi történik itt? Lumine közelebb lépett hozzám, és végigmért: – Hallom, megbarátkoztál a keresőkkel, Calla. – És van náluk valami, amire szükségünk van – tette hozzá Efron. – A fiad bolond volt, hogy hagyta elfogatni magát – mondta Emile megvetően. – Hagynod

kellene, hogy ott rohadjon meg a keresők börtönében. Emile megtántorodott, amikor Efron arcon vágta. – Emlékezz a helyedre, farkas! Az urad fia tiszteletet érdemel. Emile szófogadóan meghajtotta a fejét. Őrülten járt az agyam. Loganről van szó? Hiszen ő azt állította, hogy elrabolták. Mi a fene folyik itt? – Gyere velem, Calla! – intett Lumine. – Nem akarunk elkésni. Apámra pillantottam, majd Lumine mellé léptem. Ő megsimította az egyik rövidre nyírt szőke hajfürtömet. – Milyen kár a hajadért – mondta. – Mi ütött beléd? Nem feleltem semmit. – Stephen, várd meg, míg visszajövök! – mondta Lumine, és az ajkába harapott, ahogy apámat figyelte. – Még meg kell beszélnünk egyet s mást. – Természetesen, úrnőm – mondta apám, és fejet hajtott. Ahogy követtem Lumine-t kifelé a szobából, ellenálltam a kísértésnek, hogy visszapillantsak. Az önfejű, makacs lány szerepét kellett játszanom, aki nem tiszteli az apját. A vigyázóknak nem volt szabad gyanítaniuk, hogy ebből a háromból csak kettő igaz. Nem láttam ki a limuzin sötétített ablakán, de talán egy óráig is mentünk vele. Még mindig Vailben jártak a gondolataim. Bárcsak tudtam volna valahogy tartani a kapcsolatot apámmal! Ő mellénk állna. Harcolna a vigyázók ellen. De hogyan tudnánk kapcsolatot teremteni a falkája és a keresők között? A testem a végkimerülés határán volt. Az agyamban szakadatlanul forogtak a fogaskerekek. Még mindig nem tudtam, hová visznek, vagy mi fog történni, ha megérkezünk a célhoz. Bármilyen magabiztosnak is akartam tűnni, a kíváncsiság győzött, amikor az autónk lefékezett. – Hol vagyunk? – Egy rendkívül kényelmetlen helyen, amihez a barátaid ragaszkodtak. – Efron letette a pohár konyakot, amit az út alatt szorongatott. – Igazán példaértékű az együttműködésünk. Emile halkan morogni kezdett. Az egész út alatt engem méregetett. Tudtam, hogy meg akar félemlíteni, de ettől még csak jobban gyűlöltem. Amikor elmászott mellettem, követve a limuzinból kiszálló Efront, odasúgtam neki: – Egy nap végig fogom nézni, ahogy kinyírnak. Rám mosolygott, láthattam minden fogát: – Félsz te magad megtámadni? Szemrebbenés nélkül visszamosolyogtam rá. Nem a félelem miatt, de eszembe jutott, hogy Emile ellenségeinek listáján jó páran szerepeltek, akik nálam sokkal inkább megérdemelték a bosszúját. Beleértve az apámat és Rent. – Mozgás, Calla! – noszogatott Lumine, rám csapva hosszú körmeivel. Kimásztam a kocsiból. A börtönőr szerepét játszó Emile mellettem maradt, míg a vigyázók gondosan kisimították Chanel és Gucci öltözéküket. A sofőr és egy másik férfi kiszálltak a kocsiból. Mindkettejükön láttam, hogy idősebb Bane-ek. A vigyázók mögé álltak. Körülnéztem, hogy vajon hol lehetünk. Egy kis tisztás szélén álltunk a fenyőerdőben. A távolban hegycsúcsokat láttam, sziklás ormaik a felhők közé vesztek. A levegő tisztaságából ítélve messze voltunk minden várostól, de Vail közelében sem lehettünk. A vihart is magunk mögött hagytuk. Itt csak néha szállingózott pár hópehely, szinte teljes volt a szélcsend, a hó pedig bokáig ért. Mozgást vettem észre a fák közt a nyílt térséggel szemben. Az erdőből alakok tűntek elő, és felénk igyekeztek. Majdnem felkiáltottam, ahogy felismertem a borzas gesztenyebarna hajat és hosszú kabátot. Connor életben volt. A puszta látványa felkeltette bennem a reményt, hogy talán az Eydisküldetésünk mégsem végződött teljes kudarccal.

Gondolkodás nélkül felé indultam. Emile megragadta a kezem, elég erősen ahhoz, hogy körmével felsértse a bőrömet. De észre se vettem a fájdalmat, ahogy a közeledő csapat többi tagját néztem. Akiket kerestem, nem voltak közöttük. A két fiú, akikről azt hittem volna, hogy a megmentésemre indított akciót vezetik, Ren és Shay, nem voltak sehol. Brynt, Masont és Nevet sem láttam. Connor egy rogyadozó alakot vezetett a hófödte mezőn át. Logan sokkal rosszabb formában volt, mint mikor legutóbb láttam. Mikor közelebb ért, láttam feldagadt, sebes ajkát és véraláfutásos szemét. – Apám! – kiáltott fel Logan. Connor oldalba nyomta a könyökével, és Logan köhögve meggörnyedt. – Hogy mersz kezet emelni a fiamra! – kiáltotta Efron lángoló tekintettel. Láttam, hogy a válla fölött erő gyűlik össze, mint a becsapódni készülő villám, és reméltem, hogy Connor tudja, mit csinál. Ha egy lidérc is jelen volt, akkor nem sok esélyt adtam magunknak a túlélésre, még akkor sem, ha megegyeztek a fogolycserében. Anika Connorra pillantott, és a fejét ingatta: – Ebből elég. Connor továbbra is állta Logan tekintetét, és egyik ujját elhúzta a torka előtt. A fiatal vigyázó esedező pillantást vetett az apjára. Micsoda színházat rendeznek a vigyázók kedvéért! Bárcsak működne is! Noha nem voltam beavatva a tervbe, reméltem, hogy jól kiagyalták. Egy büszke, mereven járó alak lépkedett Anika mellett, összebilincselt kezekkel. Sabine szeme is véraláfutásos volt, ajka remegett a hidegben. Sabine? Mit keres itt? És miért tettek rá bilincset? A kis csapatot két, számszeríjjal felszerelt kereső zárta. Fegyverüket Emile-re és a másik két Bane-re fogták. A kis csapat tőlünk három méterre állt meg. – Megkínálnálak titeket frissítőkkel, de elutasítottátok a barátságos meghívásomat – mondta Efron Anikának, habár Sabine-t nézte. Éppannyira meglepte a kinézete, mint engem. Haragvóan és csodálkozva nézte a lesütött szemmel álló lányt. – Az irodáid nem olyanbarátságosak, hogy oda merészkedjünk, Efron – mondta Anika hideg mosoly kíséretében. Efron vállat vont: – Akkor hát, térjünk az üzletre! – Ahogy megegyeztünk – felelte Anika. – A farkas a fiadért? Efron bólintott. Sabine hirtelen előrelépett, és Efron lába elé vetette magát: – Várj! Azt ígérted, hogy beszélhetek! A Bane-éek előreugrottak, és farkasalakba változtak. Körözni kezdtek Sabine körül. Efron ajka megremegett, ahogy az előtte térdeplő, remegő lányra nézett. Értetlenül figyeltem. Mégis, mi a fenét csinál? – Kérlek, kérlek! – hajtogatta Sabine. – Mit jelentsen ez? – kérdezte Efron bosszúsan. – Ez a lány nem kell nekünk – mondta Anika mereven. – De veletek ellentétben nem vagyunk szörnyetegek. Nem végzünk ki ok nélkül foglyokat, és nem kockáztathatjuk, hogy kilesse a hadműveleteinket. Csak teher a nyakunkon. Sabine zokogott, és próbálta kitépni a haját a megbilincselt kezével: – Nem tudtam, elnézést! Szörnyű hibát vétettem. – Ez szánalmas – mondta Lumine. – Milyen jó, hogy mi nem vagyunk ilyen képmutató módon „lelkiismeretesek”. – A Bane-ekre nézett, és felemelte a kezét. Visszafojtott levegővel figyeltem, mert tudtam, hogy parancsot akar adni nekik, hogy tépjék szét Sabine-t. – Ne! – Efron éles pillantást vetett rá. – Ez az én dolgom.

Lumine felsóhajtott, és leeresztette a kezét. – Ahogy kívánod. – Kérlek, bocsáss meg, uram! – Sabine könnyáztatta arccal nézett rá. – Légy kegyes hozzám, fogadj vissza! Émelyegtem a jelenettől. Biztos voltam benne, hogy színészkedik, de nem értettem, hogyan lenne ez része a keresők tervének. Miért jönne vissza Sabine Efronhoz? Milyen előnyük származna ebből? Efron szája mosolyra húzódott: – Kedves Sabine, miért tárjam ki előtted a karomat? Az árulás nagyobb sebet ejt, mint a legélesebb kés. Bizonyára te is tudod ezt. – Tudom – könyörgött Sabine. – Nem tudtam, mit teszek. De nem tartozom közéjük. Hozzátok tartozom. – Hátrameredt, Anika felé. – Ezek bolondok – sziszegte. – Én élni akarok. Hadd jöjjek vissza a Bane-ek közé! Efron bólintott: – Te mindig a túlélésre törtél. A lány is bólintott. – Dax és Fey örülnének, ha visszatérnél – folytatta Efron, és lustán beletúrt aranyszínű hajába. – Főleg, mivel a harmadik falkatag nem bizonyult jó helyettesítődnek. Mardosó hidegség járt át a szavai hallatán. Jaj, ne! Lumine arcán kegyetlen mosoly jelent meg: – Mondtam, hogy nem fogja sokáig bírni. Efron vállat vont. Sabine nem mozdult meg. Efronra függesztette a tekintetét, de nem szólalt meg. Az én hangom törte meg a csendet: – Cosette? A kérdésre egy tarkón vágás volt a jutalmam Emile-től. Hanyatt estem, és csengeni kezdett a fülem. – Tartsd a szád, te hülye liba! – Nagyon törékeny lány volt. Nem is nevezhető farkasnak. – Efron a fejét csóválta, gúnyosan sajnálkozást mímelve. – Egy nappal az után, hogy elmentél, egy fán lógva találtuk meg a Bane-erőd előtt. Csak egy nappal utána. Sabine-re pillantott. A lány meg se rezzent, csak annyit mormolt: – Cosette mindig gyenge volt. – Ahogy mondod. – Efron kinyújtotta a kezét Sabine felé. A lány a kezébe tette az ujjait, hagyta, hogy felemelje. – Üdvözlünk idehaza, gyermekem! – Köszönöm – Sabine fejet hajtott. – Kicsit gyorsabban, ha lehet! – kiáltott fel hirtelen Connor, és a térdre lökte Logant. – Ennek a nyomorultnak vizeletszaga van. Efron fenyegetően nézett rá: – Ha bántani mertétek a fiamat… – Nem esett komoly baja – felelte Anika biztosíthatlak. – Add át nekünk! – mondta Efron, habár továbbra is tartotta Sabine-t. – Most. – Előbb meg kell kapnunk a farkast – felelte Anika. Emile egy mozdulattal talpra állított, és a keresők felé lökött. Ugyanakkor Connor belerúgott Loganbe, aki elkezdett felénk mászni a havon át, mögötte Connorral. Egymástól fél méterre álltunk meg. Emile Connorra vigyorgott: – Nahát, nahát, nem is láttalak, mióta nem is olyan rég feltrancsíroztam a kapitányotokat. – Igazad van, még meg se háláltam azóta – felelte Connor. – Már alig várom – közölte Emile. Connor megragadta Logant a vállánál fogva, és maga elé lökte a vigyázót. – Na, haladjunk!

– Örömmel – mordult fel Emile, és szorosabban fogta meg a derekamat. – Sajnálom, hogy nem tudtunk kicsit tovább csevegni, Calla. – Menj a fenébe! – feleltem neki. Minden dühöm ellenére aggódva néztem a mellettem elhaladó Sabine-t. Nem hagyhatjuk itt. Aztán előrébb taszítottak, és láttam, hogy Logan elbotladozik mellettem. Kérlelő pillantást vetettem Connorra, ahogy Emile elengedett. Connor elkiáltotta magát, mielőtt levegőt tudtam volna venni. A következő pillanatban a kereső karjaiban voltam, és rohantunk a havon át a legelő másik vége felé. Fény gyulladt fel előttünk, ahogy megnyílt a portál, és hallottam, amint a nevemen szólítanak. A Bane-ek máris utánunk vetették magukat, de a keresők számoltak a vigyázók csalárdságával. Számszeríjak pendültek, és Connor magával rántott a ragyogó átjáróba, mellettünk Anika futott a hóban, még rohanás közben is parancsokat osztogatva. Hátrafordultam, szemem Sabine-t kereste. Ahogy a portál fénye beburkolt, találkozott a pillantásunk. Mintha mosolygott volna.

TIZENNYOLCADIK fejezet

–VISSZAKELLMENNÜNK!–KIÁLTOTTAMRÁ Connorra, aki erőlködve fogott vissza, míg Adne bezárta a portált. – Mit műveltek veled? Elment az eszed? – kiáltotta Connor, ahogy küszködve szabadulni próbáltam. – Mi a fenének mennénk oda vissza? Mellesleg, így hálálod meg, hogy kiszabadítottunk? – Otthagytátok Sabine-t! – Könnyek peregtek le az arcomon, nem tudtam visszatartani a sírást. Túlságosan dühös voltam, és féltem, hogy mi történik vele. Connor a szemét forgatta. – Nem hagytuk ott. – Morogva arrébb taszított. – Ez a terv része, Calla – magyarázta Adne szelíden. – Köszi, hogy ennyire bízol bennem – nézett rám Connor szemrehányóan.

– A terv része? – Mély levegőt vettem, hogy megszabaduljak vad érzelmeimtől. – Ahogy mondom – nevetett fel Connor. – Egyáltalán nem bízik meg bennünk. – Szükségünk van valakire, aki szemmel tartja a vigyázókat, és kapcsolatban áll az őrzőkkel – mondta Adne. – És Sabine erre a legjobb választás? – Nem tudtam palástolni a dühöt a hangomban. – Van fogalmatok róla, min ment keresztül? – Sabine ajánlotta fel – felelte Anika, és kimért pillantást vetett rám. Kinyitottam a számat, majd becsuktam, képtelen voltam mit felelni. Sabine állt elő ezzel a tervvel? – Méghozzá jó terv – folytatta Anika. – Szükségünk van a segítségére. Ő a legjobb kapocs a vigyázók és az őrzők között. – Nem féltetek, hogy Efron átlát a szitán? – kérdeztem, kicsit elbizonytalanodva a rengeteg új információtól. – Logan biztos volt benne, hogy beveszi – felelte Connor. – Olyasmit mondott, hogy a büszkeség az apja gyenge pontja, Sabine az Achilles-sarka, blabla, ilyen költői hasonlatokat mondott. – Na jó. – Kivicsorítottam a fogam Connor felé. – De mit gondol minderről Ethan? – Csak úgy egyezett bele, ha őt is elengedjük. Úgy éreztem, mintha gyomron vágtak volna. – Ethan Vailben van? – Igen – felelte Connor. – Ragaszkodott hozzá. – De hisz meg fogják ölni! – Te jó ég, Connor! – nézett rá szigorúan Adne. – Ne mondj ilyeneket! – Pedig olyan vicces, mikor Calla úgy néz ki, mintha mindjárt elhányná magát. Anika figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és felém fordult: – Calla, Ethan nem a vigyázókkal van. Ő és Nev csatlakoztak Tom Shaw-hoz. – A Burnoutban? – kérdeztem. – Épített egy bunkerszerűséget a bár alatt – felelte Connor. – Néha menedékként használtuk. Nev és Ethan ott maradnak, és közvetítik a vigyázókról kapott híreket, amikkel Sabine és Logan szolgál. Logan az apját és a többi vigyázót figyeli. Sabine szövetségeseket keres a Bane-ek között, és remélhetőleg ráveszi apádat, hogy ugyanezt tegye a Nightshade-ekkel. Az ő segítségükkel tervezzük a végső támadást a Rowan-birtokon. Lenyeltem a torkomban képződött kemény gombócot. – Mikor lesz a támadás? – Ha megszereztük a kard utolsó darabját – felelte Adne csendesen. – Éjfélkor támadunk. – Olyan korán? – kérdeztem. – Tekintve, hogy öt időzónát ugrottunk át, ez voltaképpen már el is múlt – kacsintott rám Connor. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Azt hittem, hogy Connor a portálon át az Akadémiára rángatott vissza. De nem a keresők főhadiszállásán voltunk. Már délután volt, amikor otthagytuk a hegyi tisztást. Most már odakint voltunk, és sötét volt, de még nem éjszaka. A levegő tele volt a hajnal ígéretével. Tompa rózsaszín fény világított valahol a szürkés ég alján. – Új-Zélandon vagyunk – felelte Adne. – Itt már másnap reggel van. – De amikor visszatérünk Vailbe a támadásra, ott még mindig tegnap éjjel lesz – tette hozzá Connor. – Ne zavarjatok össze, mert megfájdul a fejem – kértem őket. – Pedig Connor ebben a legjobb – vigyorgott Adne. – Na lássunk a dolgunkhoz! – Anika elindult. – A többiek már várnak. – Hol vannak? – kérdeztem, ahogy a gondolataim némileg rendeződtek. – A csónaknál vannak – mondta Adne. – Megint egy csónak? – nyögtem fel.

– Most másféle útra megyünk – felelte Connor. – A végén nem fogunk úszni. Kivezetett minket a hajnali derengésbe, átkelve az erdőn, amihez hasonlót még sose láttam. A föld kemény volt a talpam alatt, törött kövekből állt, amik félúton voltak a szétporlás felé. Szúrós indájú, vastag levelű fák terjeszkedtek felettünk, köztük sűrű bokrok nőttek az erdő talaján. Előbb az ösvény tágasabb lett, és a fák vékonyabbak, majd ritkulva felváltotta őket a széles tengerpart. Két ismerős hang kiáltását hallottam egyszerre: – Calla! Ren és Shay. Mindketten rám bámultak. Egymással háttal ültek, összekötözve. Értetlenül néztem rájuk. –Mi a…? Mason, aki farkasalakban körözött a foglyok körül, alakot váltott. – Hála istennek! – Odafutott hozzám, és szorosan átölelt. – Nagyon jó látni téged! – Téged is. – Megöleltem, aztán Ren és Shay felé mutattam, akik most próbálták lazítani a kötelékeiket. – Mi folyik itt? – Meg kellett kötöznünk őket – felelte Adne. – És őriznem kellett őket – tette hozzá Mason. – Még így is, hogy a történelem legbonyolultabb csomóival kötöztük meg őket. Shayt egyszer még meg is haraptam. – Pedig nem is voltam olyan rossz – méltatlankodott Shay. – De az voltál. – Miért kellett megkötözni őket? – kérdeztem, miközben Connort figyeltem, ahogy kést vesz elő, és kezdi szétszabdalni Shay és Ren köteleit. – Nem kellett volna lekötnötök minket! – Shay erőlködött, hogy lerázza a köteleket. – Dehogynem! – Adne a csípőjére tette a kezét. – Azonnal átfutottatok volna a portálon, hogy Callához érjetek. Úgy viselkedtetek, mint az idióták. – Igaza van – felelte Ren. – Valószínűleg tényleg muszáj volt megkötözniük. Shay elvigyorodott. – Fogd be! – szólt rá Adne Renre. – Rád még mindig mérges vagyok. Rajta vagy a listámon! Nehogy azt hidd, hogy ha egyetértesz velem, azzal mindent jóváteszel! Ren oldalvást Connorra pillantott: – Hallod, listája van, komoly. – Semmi baj – felelte Connor. – Én évek óta rajta vagyok. – Hallottalak! – mondta Adne, és egy oktávval feljebb csúszott a hangja. – Biztos voltam benne, drágám – Connor hátrább ugrott, mivel a kötelek átvágása után Shay és Ren is felpattant és felém rohant. Tettem pár lépést hátra, párbajra számítottam. De mindketten megálltak a közelemben, hangosan szuszogva, és hol egymást, hol engem méregetve. – Helló – mondtam, miközben fogalmam sem volt, mit tegyek. Arra vágytam, hogy mindketten egyszerűen csak megöleljenek, de erre kevés esély maradt. – Helló – felelte Ren, és keresztbe tette a kezét a mellkasán. – Ne haragudj, hogy nem mehettünk utánad! – Láttam, hogy nagyon fel van húzva. Shay is kínosan érezte magát, kelletlenül mosolygott Renre. – Pedig akartunk. Ezért is kötöztek meg minket. – Kezével kócos hajába túrt. – Jól vagy? – Igen – feleltem, zsebre dugva a kezemet. – A lidérc borzasztó volt. De hamar vége lett a kínzásának. Legalábbis az én szempontomból. Miután elájultam, nem emlékszem semmire. A szobámban tértem magamhoz, Lumine is ott volt. – És mi történt? – kédezte Ren. – Kérdezgettek, én nem feleltem – mondtam. – Aztán jött a csere. Nem voltam ott túl sokáig. – De visszakerültél Vailbe? – kérdezte Shay. – Igen. – Megborzongtam a szobám emlékén, azon, hogy Lumine az anyámnak tetette magát. – De láttam apámat is. Ő

talán tud nekünk segíteni. – Ez a lényege annak, hogy Ethan és Sabine Vailben dolgozik – mondta Connor – Reméljük, kapcsolatot tudnak velük teremteni. – Üzenetet küldünk Ethannek és Tomnak – mondta Anika. – jó, hogy tudtál beszélni apáddal, Calla. Bólintottam, azon tűnődve, vajon apám tényleg képes lesz-e átállítani a mi oldalunka a Nightshade-eket. – Nyiss egy kaput, Adne! – folytatta Anika. – Ideje tájékoztatni a vezetőket, és megtervezni a ma esti támadást. – Mondd meg nekik hogy jobb, ha keresztbe teszik az ujjukat! – ajánlotta Connor. Adne szőni kezdet, skeanjének fonalai tükrözték a hajnali fényt, ami a partról szűrődött fel az erdő széléig, ahol álltunk. Ren a húga mellé állt, és mígbűvölten figyelte, ahogy dolgozik. – Szóval itt van a Pyralis? – kérdeztem Connort, félrevonva őt a többiektől. – Igen, odakint van – Egy távoli sziget körvonalai felé mutatott. – Az ott Whakaaii, a Fehérsziget. – És most azonnal oda fogunk menni? – A társaimra néztem. Megfogyatkozott a csoportunk. Ethan, Sabine és Nev Vailben voltak. Silas meghalt. – Csak mi? Nem kapunk erősítést? – Nem tudjuk, mi vár ránk – felelte Connor komoran. – Minél kevesebbet akartunk kockáztatni. – Ez biztató – próbáltam nevetni, de úgy hangzott, mint valami károgás. – Túléljük – Shay a kezemre tette az ujjait. A gyengéd érintés felmelegítette hideg bőrömet. – Kénytelenek leszünk – mondta Connor. – És aztán kész. A nagy körutazás utolsó állomása. – Tudjátok, hogy a szigeten hol keressétek? – Annyit tudunk, hogy hol van a kamra bejárata – felelte Connor. – Valószínűleg valahol a vulkánban lesz a penge. – Várjunk… a vulkánban? – döbbenten néztem rájuk. Shay bólintott: – Nagyon sok aktív vulkán van Új-Zélandon. Nézd! – Az égre mutatott a sziget fölött. Hamufelhő emelkedett lassan az ég felé. Mason mellém lépett, és átkarolta a vállam. – Én se hittem el, mikor először elmondták. – Szóval egy vulkánba készülünk – állapítottam meg elernyedt vállal. – Ez… egyszerűen fantasztikus. Nem létezik, hogy ezt ép bőrrel megússzuk. – Mi egy vulkán egy mutáns pókhoz képest? Vagy a vérszívó denevérekhez képest? – vigyorgott ránk Shay. – Lazíts, ez egy kaland! Mellesleg, a turisták is látogatják. Nem lehet annyira veszélyes. – Fogadok, hogy a turisták sose próbálnak ellopni egy tiltott tárgyat gonosz mágusok orra elől. – Csak ha külön befizetnek az extra szolgáltatásokra – felelte Shay nagy komolyan. Egy pillanatig ránéztem, aztán elnevettem magam. – Őrült vagy, öregem – mondta Mason, de ő is nevetett. – Miről maradtam le? – kérdezte Adne, Rennel együtt csatlakozott hozzánk. Hátranéztem, a portál már eltűnt, Anikával együtt. – Csak Shay morbid humoráról – felelte Connor. – Gyerünk a csónakhoz! Mason, Adne, Connor és én bemásztunk a csónakba, Shay és Ren belökték a partról a vízbe. Connor beindította a motort, és a hullámokon ugrálva elindultunk Whakaari felé. – És mi Logan szerepe a tervben? – kérdeztem, túlkiabálva a motor és a hullámok zaját.

– Szükségünk van rá, beépített ember! – Adne eltakarta a szemét, ahogy a nap felragyogott a horizonton. – Ő nagyon fontos lesz, amikor Shay eljut a hasadékhoz. – Miért? – kérdeztem. – Csakis egy vigyázó idézheti meg Bosque-ot, hogy felfedje a valódi kilétét. Shay csak így lesz képes legyőzni őt. – Hogyan kényszerítheti egy vigyázó Bosque Mart bármire? – kérdeztem. – Hiszen ő irányítja a vigyázókat. – A vigyázóknak esküt kell tenniük ahhoz, hogy megkapják az erőiket, ez egy hűségpróba – felelte Adne. – Csak akkor lehet megpecsételni a Vészhozónak tett esküjüket, amikor nem rejti álca mögé a lényét. A valódi uruknak kell esküt tenniük… és abból, amit tudok róla, nem egy szép látvány. – Bibircsókos meg minden – mondta Connor. – Azt hiszem, sokkal rosszabb a bibircsókoknál – mondta Adne. – Ha szerencsénk van, megtekinthetjük – tette hozzá Connor. – Ha szerencsénk van! – visszhangozta Mason. Connor rámosolygott: – Mikor Logan végrehajtja az idézést, Bosque a valós lényével fog megjelenni. Így kényszerítik rá a vigyázókra az alvilág akaratát, de a mi esetünkben az a rés fog megnyílni, amire szükségünk van a Vészhozó elpusztításához. Nem tetszett az ötlet, hogy egy ilyen megbízhatatlan valakire hagyatkozunk, mint Logan. – Tényleg bíztok abban, hogy Logan megtartja a szavát? – Persze, hogy nem! – nevetett fel Connor. – De nincs más választásunk. – És ha meggondolja magát? – kiáltottam fel. – Vagy úgy dönt, hogy a jelek mégis inkább arra utalnak, hogy a vigyázók fognak győzni? – Ez megeshet – vont vállat Connor. – Nem sok mindent tehetünk ellene. – De hát Logan tudja, hol van az Akadémia! Adne a fejét rázta: – Nem számít. Erről gondoskodtunk. – Hogyan? – Letöröltem az arcomra permetező vizet. – Bocsánat! – kiáltotta Connor. – Próbálok simább útvonalat találni. – Tettünk rá egy varázslatot – mondta Adne. – Ha csak kiejti Olaszország vagy az Akadémia nevét, vagy akár rámutat egy térképen, akkor azonnal megfullad a saját hányadékától. – Ilyesmi történt Shelby tanár úrral is az órán – tette hozzá Shay. – Anika szerint az efféle varázslatokat a boszorkányok aránylag könnyen tudják semlegesíteni, akár kezdők, akár profik, mint ezek a fiúk is. – Persze a vigyázók rendszeresen megtörik a varázslataink erejét – szólt közbe Connor. – Nincs szükség a megjegyzéseidre, Connor – vágta hátba Adne a fiút. – Te csak vezesd a csónakot! – Minden oké? – Shay Mason fölé hajolt, aki behunyt szemmel kapaszkodott a csónak szélébe. Mason nem nyitotta ki a szemét, de kétségbeesett arcot vágott, amikor Connor telibe kapott egy újabb hullámot, ami eláztatott mindenkit a fedélzeten. – Bocsánat! – kiáltotta Connor, bár láthatóan élvezte a hullámvasutazást. – Ígérjétek meg, hogy ha győzünk, soha többet nem kell csónakba szállnom – kérte Mason. – Csak ennyit akarok. Semmi csónakázás! – Rendben – mondta Shay, és átkarolta Masont. – Semmi csónakázás! Ren mellém ült. – Hogy vagy? – közel hajolt, és megfogta a kezem. – Tűrhetően – mondtam, lenyalva a sós permetet a számról. – Bár helyeslem Mason „semmi csónak” tervét. – Igen – mosolyodott el. – Farkasok és az óceán. Nem túl természetes. – Nem egy vidám állapot – helyeseltem.

Közel hajolt, és a fülembe súgott: – Bántottak téged, Calla? Aggódtam… Efron vagy az… Emile… Megráztam a fejem: – Csak a lidérc. Megszorította a kezemet, és ránéztem. – Tényleg jól vagyok, Ren. Viszont Sabine… Elszorult a torkom. Akármilyen jó is volt a terv, mégiscsak ki volt szolgáltatva Efron kényének-kedvének! Ren felmordult, még mindig a kezemet szorítva, és az előttünk elterülő szigetet nézte. – Nem akartam, hogy elmenjen. Egyikünk se akarta. Sokáig vitatkoztunk róla. Bólintottam. Legalább nem én voltam az egyetlen, akinek nem tetszett ez a stratégia. Túl nagy árnak tűnt. – Azt hittem, Ethan kinyír valakit – folytatta Ren. – Teljesen megőrült. – El tudom képzelni – mondtam. Ren rám mosolygott: – Mint ahogy Shay és én is, mikor elvittek téged. – Mi történt – kérdeztem, elpirulva a szeméből sugárzó melegségtől –, miután rám támadt a lidérc? – Volt egy másik lidérc is – Ren arcáról eltűnt a mosoly. – Két vigyázó várt ránk a búvárboltban. Connor kimentette Adnét a mólóra. Ott szőtt egy kaput, amilyen gyorsan csak bírt. – És a lidérc? – Megborzongtam, gyötört a bűzének emléke, ami égette a tüdőmet. Úgy éreztem, mintha nyúznának. – Ránk támadt – mondta Ren. – Azt hittem, pár katonánkkal mindenképp végez, mielőtt kikerülünk onnét. Shayre tévedt a tekintete, aki barátságosan beszélgetett Masonnel. Sikerült megnevettetnie a tengeribeteg farkast, ami komoly teljesítmény volt. – Connor mindenkire rákiáltott, hogy húzódjunk hátra, de Shay a lidérc elé ugrott – mondta Ren. – És előhúzta a kardját. Láttam a kard markolatát Shay válla fölött. – A kard megállította a lidércet. Ren bólintott: – Nem pusztította el, de mikor Shay rácsapott vele, felüvöltött. Sose hallottam még olyan szörnyű hangot. Azt hittem, kiszakad a dobhártyám. A lidérc nem tudott átjutni mellette, és Shay feltartotta, míg Adne készen nem lett a portállal, és megszöktünk. Ren felmordult: – De érted nem tehettünk semmit, eltűntél. – Most már visszajöttem – mondtam, és kihúztam a kezem a szorításából. – Tudom – sóhajtott fel, de előrehajolt, és arcon csókolt, gyorsan és szelíden, a figyelmeztető morgásom ellenére. – Ha elvesztettünk volna téged… bele se tudok gondolni. De itt vagy, és csak ez számít. Shayre pillantottam. Rajtunk tartotta a szemét, és noha nem tűnt boldognak, mégsem ugrott neki Rennek, amit furának véltem. Bólintott, és észrevettem, hogy Rennel egymást nézik, kölcsönös tisztelettel. Mi a fene folyik itt? Valami megváltozott, míg nem voltam köztük. Tudtam, hogy örülnöm kéne annak, hogy nem verekszenek, de ehelyett nyugtalan lettem. Mi történt velük? – Mindjárt ott leszünk! – kiáltotta Connor, és csökkentette a hajó sebességét. – Halleluja! – emelte magasba a kezét Mason. Shay felnevetett: – Ugye tudod, hogy egy aktív vulkánhoz érkeztünk meg, és azt ünnepled! – Bármikor a szárazföldet választom az óceán helyett – felelte Mason. – Még ha fel is robbanhat a talpam alatt.

Ahogy közelebb értünk Whakaarihoz, kisebbek lettek az óceán hullámai. A sziget az újzélandi Plenty-öböl szélén feküdt. A motor halkan berregett, ahogy Connor a hajót a part felé kormányozta, egy vékony homoksávra, a csupasz sziklák közt, amik a tájat jellemezték. Az élet egyetlen jelét csak a fejünk felett köröző madarak jelentették. Ahogy kiugrottam a homokra, rögtön felfigyeltem a sziget különös színeire. Sötétszürke és barna sziklák, köztük citromzöld és sárga kristályokkal. Néhol rozsdaszínű kőzetek folyamai tűntek fel, amelyek mintha Whakaari nyitott sebeiből folytak volna. Gőz szállt fel a sziget hasadékaiból, veszedelmes gázzal töltve meg a levegőt. – Visszavonom – mondta Mason, befogva az orrát. – A vízben jobb, mint ebben a bűzben. Miért botlunk folyton olyasmibe, amitől felfordul a gyomrom? – Majdnem elfelejtettem. – Connor mindegyikünknek kiosztott egy gázmaszkot. – Arra az esetre, ha túl erősek lennének a gőzök. – Hová megyünk? – kérdezte Shay. – Innét keletre. – Connor kimászott a csónakból, és elkezdett valamit keresgélni a zsebében. – Kicsit feljebb kell menni a lejtőn, de nincs olyan messze. – És nem tudjuk, mi vár ránk? – kérdezte Ren. Adne a fejét rázta: – Akiket eddig felküldtünk, nem tértek vissza. – Vannak néha jó híreitek is? – kérdezte Mason. – Vagy hallottatok már a pozitív gondolkodás erejéről? – Én túl őszinte vagyok ahhoz, hogy pozitív legyek – mondta Adne vásott mosollyal. – Te mit csinálsz? – meredt Shay Connorra, aki nekünk háttal állt. – Mi a fene az? Shay megragadta Connor karját, és felénk fordította. Kezében kis jegyzetfüzetet tartott. – Hé! – kiáltotta Connor. – Épp egy mondat közepén tartottam! – Te… jegyzetelsz? – kérdezte Shay. Connor megköszörülte a torkát, és feszengve a tarkóját kezdte vakarni. – Csak mert… azt gondoltam… tudjátok… Silas. Adne Connorhoz lépett, lábujjhegyre állt, és szájon csókolta. – Mindent összevéve jó ember vagy. Adne szomorúan elmosolyodott, és elfordult volna, de Connor átkarolta, és felemelte a földről. A következő csókjuk egyáltalán nem volt szűzies, és olyan sokáig tartott, hogy hamarosan mindannyian pironkodva elfordultunk. Amikor végül visszatette a lányt a földre, elérzékenyült hangon így szólt: – Feladom. Szeretlek, Adne. Tiszta őrült vagyok, és szeretlek téged. Adne Connor ujjai közé fűzte az ujjait, és megszorította a kezét. – Csak meg ne halj itt nekem! Rendben? Sok megbeszélnivalónk lesz, ha túlestünk ezen. – Mindent megteszek érte – Connor majdnem hanyatt esett, amikor Adne megint a nyakába csimpaszkodott, és megcsókolta. Mason füttyentett, és tapsolni kezdett. Mind egymásra pillantottunk, buta mosolyunk egy pillanatra csökkentette a küszöbön álló küzdelem okozta izgalmat. Csak Ren nem mosolygott. Gyanakodva méregette Connort. – Mi az? – kérdezte Connor értetlenül az alfától. – Az ott a húgom – morogta Ren. Connor rábámult: – Tudom. És szeretem őt. – Remek – felelte Ren. – De mik a szándékaid? – A szándékaim? – Connor Renről Adnéra nézett, felvont szemöldökkel. Ren elvigyorodott, és megmutatta Connornak az éles metszőfogait: – Ha itt végeztünk, akkor nekem is sok megbeszélnivalóm lesz veled.

TIZENKILENCEDIK fejezet

CONNORMENTELÖL,BOTLADOZVAAZÉLES köveken, amelyek belehasítottak a mancsomba. Nem tartott sokáig a mászás, de fárasztó volt. Ki kellett kerülnünk a mély lyukakat, amelyekből váratlanul forró gőz vagy mérgező gázok törtek fel. A partvidék dús erdőségeivel szemben Whakaari élettelen volt, egészen másféle környezetnek tűnt. Bár a táj lélegzetelállító volt, mégis túl vészjósló ahhoz, hogy szép legyen, könyörtelen kinézete is a betolakodók elriasztására szolgált. – Itt van! – szólt Connor, és közelebb intette magához a csapatot. Elértük a pontot, ahol a hegyoldal hirtelen meredeken emelkedni kezdett. Egy hasadék előtt álltunk. A repedésből vízpára kígyózott elő, selyemszalagként táncolt, ahogy szárnyára vette a szél. Közelebb húzódva a hasadékhoz láttam, hogy a párát a barlangból érkező pislákoló fény világítja meg. Az ezüsttől a bíboron át az aranyig sokféle színben játszott, majd eltűnt az éjszakában, szétoszlott a levegőben. Mason felügetett a bejárathoz, beleszagolt a levegőbe, és izgatottan dobbantott a lábával. Connor felvonta a szemöldökét, és Mason visszaváltozott emberré. – Komolyan azt akarod, hogy bemenjünk? – kérdezte a barlangra bámulva. – Ennek halálszaga van. Rettenetes halál szagát érzem onnét. – Van másmilyen halál is? – kérdezte Connor. – Igaza van – szólt Adne, miközben befogta az orrát és a száját. – Undorító szaga van. – Most akkor nekiállunk csokrétát kötni, vagy inkább elintézzük a dolgunkat? – mutatott Connor a barlangra. – Te tudod, mi az a csokréta? – nevetett Adne. – Le vagyok nyűgözve. – Milyen édes! – szólt Mason. – Tizenkilencedik század a javából. – Mondjuk nem túl férfias… csokréta. Adne Connor mellkasára tette a kezét: – Ne is figyelj rá, édes! Szerintem nagyon is férfias vagy. Connor káromkodott, majd leereszkedett a barlangba, miközben Adne nevetett. – Nem érzékenyültél el attól, amiket az előbb mondott? – kérdeztem tőle. – De azért szórakoztató vitatkozni vele – válaszolta nevetve. – Ne hagyd, hogy parancsoljon neked! – mondta Ren, miközben követte Connort. – Csalódnék benned, ha hagynád. – Én pedig nem szeretnék csalódást okozni a bátyámnak.

– Okos kislány – Ren rámosolygott, majd ő is eltűnt a hasadékban. Bepréseltem magam a barlangba. A levegő forró volt, áporodott, és iszonyatosan büdös. Azonnal verejtékezni kezdtem. Az ártalmas gázok minden lélegzetvételnél a tüdőmbe hatoltak. Nagyon kellemetlen volt, de nem elég káros ahhoz, hogy felvegyük a maszkokat. Az alagút egyenesen haladt, de nem volt túl szűk, nem kellett meggörnyednünk ahhoz, hogy beljebb jussunk. A tűz fényére emlékeztető finom, pislákoló színek világították meg utunkat. A talaj enyhe lejtése arra utalt, hogy lassacskán a vulkán belsejébe jutunk. Connor hirtelen megállt, hasra vetette magát, és kúszni kezdett. Amint közelebb értem, láttam, miért. Az alagút kitágult, és egy széles párkány tárult elénk. Connor a párkány széléhez kúszott, és lenézett. Mindannyian odaértünk mellé. Elakadt a lélegzetem a meredek hegyoldal láttán. Az ösvény folytatódott a szirten túl is, de ott élesen lejteni kezdett, és az egyenes vonalból szűk és meredek csigavonalba alakult át. Legalább harminc méterrel lejjebb nyitott teret pillantottam meg, amely széles körben volt kivésve a vulkáni kőzetből. A kőzet sima felszíne csak helyenként tört meg a hasadékoknál, amelyekből gőz áradt. A tér közepén egy kőtábla feküdt, amely túlságosan hasonlított az áldozati emelvényre a vigyázók kamrájában, az Éden alatt. Az oltár felett egy nő ragyogó alakja lebegett. Leheletfinomságú bíbor és arany köntöse a levegőben úszott körülötte, anyagi minőséget kölcsönözve neki, de tudtam, hogy igazából nincs is ott. – Cian – sóhajtott Shay. Connor hosszan káromkodott, majd így szólt: – Nincs egyedül. Követtem Connor elhűlt tekintetét három máglyarakáshoz, amelyek őrző fényekként sorakoztak Cian tündöklő alakja mentén. – Várjunk egy kicsit – tűnődött Mason. – Hogyan mozognak a tüzek? A lángok helyzete változott, lassú körökben forogtak az emelvény körül. Lenéztem rájuk, és észrevettem, hogy nem formátlanok. A táncoló arany és bíbor lángoknak mindegyik máglyán meghatározott alakjuk volt. – Ó, istenem! – suttogtam. – Ez nem lehet! Ren rám nézett, és bólintott: – Tudom. – De igen – Adne ajka kemény vonallá húzódott. – Azok ott farkasok. – Azt hittem, ez csak legenda – szólalt meg Connor a halántékát dörzsölve. – Nem is csoda, hogy soha senki nem jött vissza innét. – Micsodák ezek? – suttogta Mason a tüzes lényeket bámulva, amelyek messze alattunk körbevették Ciant. – Lyulfok – felelt Adne. – Tűzfarkasok. – Azok ott nem farkasok – szisszentem fel, iszonyodva a minket körbevevő kén és égő szén szagától. – Nem a bundás fajta – mondta Connor. – De farkasok, valóban. A hírek szerint a lyulfok Harbinger kedvencei. Ő vetette be őket az első csatában, amely a vigyázók és a keresők között zajlott. Csak ő tudja megidézni őket, és… Elakadt a szava, amikor Adne figyelmeztető pillantást vetett rá. – És mi? – kérdeztem. – Nem érdekes – szólt közbe Adne. – Azért csak mondd el! – Shay megigazította a kardot a hátán, és helyezkedni kezdett, hogy jobban lássa a három lyulfot. Connor elkomorodott: – A szóbeszéd szerint a vigyázók az ő mintájukra hozták létre az őrzőket. – Nem a kiköpött másaink – nevetett Mason. – Én például nem tudok átváltozni emberi fáklyává… vagy farkasfáklyává, ha már itt tartunk. – Nem az a fontos, hogy minek a mintái, vagy hogy mikor harcoltak – szólt Shay. – Hogyan végezzünk velük? – Nem tudjuk megölni őket. – Connor megfordult, és felnézett a barlang mennyezetére. – Ez

a gond. A lyulfok erős alvilági lények, akárcsak a lidércek. Valójában még náluk is rosszabbak. – Nehéz elhinni, hogy van rosszabb a lidérceknél – mondtam. – Nekem is nehéz – mondta Ren. – Megégetted már valaha a nyelvedet? – kérdezte Connor. – Élvezted? Értetlenül néztem rá: – Miről beszélsz? – Hogy képzeled, hogy beleharapsz valamibe, ami tűzből van? – nézett rám. – Megégetné a nyelveteket, és egy perc múlva halottak lennétek. Nem küzdhetünk meg velük. Nem tudom, mit fogunk tenni. – Ahogy a lidércet is visszavertem – szólt Shay. – Itt is ugyanazt fogom tenni. – Nem tudsz elhajtani egyszerre hármat – mondta Connor. – És szükségünk van rád, hogy megszerezzük a pengét. – Elterelés – szólalt meg Ren. – Mint a denevérekkel. Ezt kell tennünk. Connor ránézett, majd a messzeségbe révedt: – Nem fogjuk mind túlélni. – Nincs más választásunk – mondta Ren. – Nem éppen ezért jöttünk csak ennyien? Mert tudtuk, hogy nem fogjuk mind túlélni. Connor halkan szitkozódott, kardjai megcsörrentek a hüvelyben. – Nem hozott valaki vízipisztolyt? Úgy mindjárt könnyebb lenne. – Szóval, hogy legyen? – kérdezte Shay, ügyet sem vetve rá. – Kiprovokáljuk a lyulfok támadását – mondta Ren. – Ha el tudjuk vonni a figyelmüket, akkor lesz elég időtök, és talán elkerülhetjük a komolyabb összetűzést. Te megszerzed a pengét. Connor vigyáz Adnéra, aztán amint készen vagytok, le is léphetünk innen. Connor nem nézett rá, de bólintott. – Gyerünk! – Ren leguggolt, és átváltozott farkassá. Rám pillantott. Bólintottam tekintetem találkozott Masonével, miközben egyszerre változtunk át. Hárman ereszkedtünk le a spirál alakú ösvényen a vulkán belsejéig, ahol a tűzfarkasok körbevették Ciant, készen arra, hogy a végsőkig harcoljanak azzal, aki megpróbálja őt megközelíteni. Visszanéztem, hogy lássam Shayt, Connort és Adnét, akik kúszva jöttek utánunk. Ahogy lefelé ereszkedtünk, a gázok mind erősebbé váltak, és ez felkavarta a gyomromat. Megráztam a pofámat, mert az orrcimpáim remegni kezdtek a kellemetlen levegőtől. Sokkal jobb lenne, ha nem kellene lélegeznünk, panaszkodott Mason. Ren gondolata érkezett hozzánk: Figyeljetek! Legyetek éberek! Mason engedelmesen lehajtotta a fejét. Én szorosan Ren mellett maradtam. Most már elég közel voltunk hozzájuk ahhoz, hogy halljuk őket. Állandó, mély morgás zúgott fel a lyulfokból, miközben megálás nélkül rótták ugyanazt az útvonalat, és az izmaik úgy lüktetlek, mint az élő tűz, tüzes gyűrűt alkottak a Pyralis körül. Ren egy kiszögellő szikla árnyékába húzódott. Ez volt az utolsó hely, ahol az ösvény vége előtt még rejtve maradhattunk, utána már csak a nyílt tér állt előttünk. Még néhány lépés, és máris kint találtuk volna magunkat, szemben a lyulfokkal. Próbáljuk őket egymástól elválasztva tartani, és megfuttatni! Ne szorítsanak sarokba! Ren feltartotla a fejét, és üvölteni kezdett. A lyulfok abbahagyták a körözést, és a hang irányába fordultak, amely betöltötte az egész katlant. A tűzfarkasok felemelt fejjel válaszoltak az üvöltésre. Szájukból füst tört elő. Ren kiugrott rejtekhelyéről, Mason és én pedig azonnal követtük. A lyulfok a helyükön álltak, vicsorogtak, és nézték, ahogy feléjük közeledünk. Amint közelebb értünk, megláttam a szemüket, amely parázsló szénként izzott a testükben. Üres volt a tekintetük, csak gyűlölet és gyilkolásvágy égett benne. Ren feléjük ugrott. Az első lyulf lendületet vett, és Ren felé vetette magát. Az utolsó pillanatban Ren hirtelen a földre lapult, és odébb gurult, így a lyulf mellette landolt. Ren talpra szökkent.

Csaholni kezdett, és megcsóválta a farkát. Mintha kicsúfolná a tűzfarkast. Szétválunk. Parancsoltam Masonnek és Rennek. Tereljük el a figyelmüket! Muszáj időt nyernünk Shaynek. Megperdültem, és rávicsorogtam a másik farkasra, Mason pedig a harmadik után kapott. A forróság úgy áradt a lyulfból, akár egy kemencéből. Ahogy eliramodtam mellette, magam után vonva támadását, éreztem a megpörkölődött bundám szagát. A katlan távolabbi oldala felé vettem az irányt, remélve, hogy távol tudom tartani a tűzfarkasokat az ösvénytől, amelyen Shaynek kellett elhaladnia. Nem volt szükségem rá, hogy hátranézzek, anélkül is láttam, hogy a lyulf a sarkamban van. Még ennél a gyors vágtánál is éreztem a forróságát, a lángnyelvek a farkamat nyaldosták. Hallottam, hogy Mason üvölt, és megperdültem, hogy lássam, hol van. Még mindig a másik lyulf elől futott, de a horpasza füstölt. Csak fuss tovább, Mason! Közben én is menekültem a támadóm elől. Tarts ki! Hogy ne tudjon elérni, ide-oda ugráltam, és többször hirtelen megváltoztattam az útirányomat. Az egyetlen választásom a futás volt. A harc nem szerepelt a lehetőségek között. A szemem sarkából elmosódott mozgást vettem észre. Egy aranybarna farkas száguldott keresztül a téren, és elérte az emelvényt, ahol Cian lebegett. A farkas átváltozott, és Cian széttárt karjába vetette magát. A fellobbanó forróság végigsöpört a sarkaimon, én pedig a levegőbe szökkentem. Aztán megdermedtem. A terem elsötétült. A levegőben lebegtem, a semmiben függve. Nem volt fény. Sem hang. Még mindig tudtam volna lélegezni, de nem akartam. Minden reményünk ezen a pillanaton múlt. És akkor leestem. Keményen értem földet, a testem a köveknek csapódott. A lyulf még mindig a sarkamban volt. A pofáját rázta, füst gomolygott elő az orrlyukaiból. Amikor rám nézett, elvicsorodott, majd rám támadt. A hátamra fordultam, újra éreztem az égett szőr szagát, de sikerült elkerülnöm a támadását. – Nyiss kaput, Adne! – kiabálta Shay. Amint Adne elkezdett szőni, a helyiség távoli sarkában felvillanó fényeket láttam. A lyulf is látta. Elfordult tőlem, vonítani kezdett, és magára vonta a Masont üldöző tűzfarkas figyelmét. A másik lyulf is felüvöltött, és a két lángoló szörnyeteg Adne felé vetette magát. Meg kell állítanunk őket, hívtam Masont. Üldözőbe vettük a lyulfokat, közben szétnéztem a katlanban, Rent keresve. Amikor a tekintetem rátalált, a szőr felborzolódott a hátamon. Az egyik mancsát feltartva bicegett, és megpróbálta kicselezni a tűzfarkas támadását. Ám az egyre közelebb került hozzá, odaszorítva Rent a sziklafal gőzölgő repedéséhez. Nem tudtam, mit tegyek. A másik két lyulf Adne felé rohant. Nem tudtam egyszerre megakadályozni a támadásukat és segíteni Rennek. Calla? Mason is észrevette, hogy a tűzfarkas becserkészte Rent. Még mielőtt válaszolhattam volna, meghallottam Connor kiáltását: – Calla! Gyere, segíts! Megpillantottam Connort, aki leeresztve tartotta kardjait, arca sápadt volt, amint a farkasok feléje közelítettek. Úgy éreztem, a szívem kétfelé hasad. Már tudtam, mit kell tennem. Rennek több az esélye a lyulffal szemben, mint Connornak. Ezt a remegő gondolatot küldtem Masonnek. Adne az egyetlen lehetőségünk arra, hogy kijussunk innen. Tudom, válaszolta Mason, és egy fokozattal gyorsabb sebességre váltott. Próbáld kicselezni, Ren! – szóltam neki, és nem mertem újra feléje fordítani a fejem. Amint tudunk, ott leszünk. Csak őket védjétek! Érkezett szinte azonnal a válasza. Miattam ne aggódjatok! Fogd be! – förmedtem rá. És maradj élve! Majdnem elkaptuk a tűzfarkasokat. Minden erőmet beleadtam az ugrásba, amellyel keresztülvetődtem a lángoló testeken, éppen előttük érve földet, és előrecsúszva pontosan Connor előtt álltam meg. Vicsorogva megperdültem. Megjelenésem megvadította a lyulfot, csikorgatni kezdte izzó fogait.

Előrelendültem, azzal provokáltam, hogy elérhető közelségbe kerültem hozzá, majd hirtelen kicsúsztam összezáródó fogai közül. A szemem sarkából láttam, hogy Mason követi a példámat. Úgy tűnt, működik. Tehetetlenségük fölött érzett dühük, amiért nem tudtak megfogni minket, elterelte a figyelmüket Adnéról és Connorról. Próbáljuk meg Ren felé terelni őket! Épp azon voltam, hogy az alfához rohanjak, de amikor megfordultam, rémülten vettem észre, hogy Ren egyenesen felénk száguld. Minden mozdulatában láttam a fájdalmat, amikor sebesült mancsa földet ért. A lyulf pontosan mögötte volt, és úgy tűnt, hogy gyorsabb nála. Amikor a tűzfarkas felugrott, megpróbáltam üvöltéssel figyelmeztetni Rent, de már semmit sem tehettem. A lángoló teremtmény a levegőbe emelkedett, úgy irányítva az ugrást, hogy majd Ren hátára zuhanjon. Vetődj félre! Kiabáltam, hogy figyelmeztessem, remélve, hogy időben meghallja. Vetődj oldalra! Ren épphogy kicsúszott a landoló tűzfarkas alól. De ugyanebben a pillanatban egy másik farkas vette át Ren helyét a támadó Lyulf alatt. És akkor ez már nem egy másik farkas volt, hanem Shay, mindkét kezében karddal. A kardok keresztülszelték a farkast. Az felbődült, és füstöt okádott. És nem maradt belőle semmi, csak hamu, amely puhán hullott Shay vállára, akár a hó. Shay megpördült, és találkozott a tekintetünk, amikor eliramodtam mellette. Olyan sebesen forgatta a kardokat, hogy alig tudtam követni a mozdulatait. Egy második ordítás jelezte az engem támadó lyulf halálát. – A Sarj! – kiáltotta Connor. Az ujjongó felkiáltás szörnyű hibának bizonyult. Az eddig Masonre koncentráló harmadik lyulf sötét, égő szemei összeszűkültek, amint a kereső felé indult. Mason vonított, megkísérelve visszafordítani magára a farkas figyelmét, de ekkor az már ügyet sem vetett rá. Amikor a tűzfarkas nekiiramodott, Connor felemelte a kardjait: – Adne, maradj távol! Futottam, de tudtam, nem érhetek oda időben. Shay ott volt mellettem, farkasalakjában, körmei koppantak a kövön, ahogy rohantunk. Adne sikolya hasított bele a levegőbe: – Ne! – És hirtelen ott termett, félrelökve Connort. Váratlan felbukkanása meglepte a farkast, amelynek támadása így kissé elkésett. Adne felemelte a karját, mire a Lyulf állkapcsa a lány bicepszére záródott. Adne felsikoltott, amikor a farkas a földre dobta őt. Connor talpra ugrott: – Adne! Connor a farkasra akarta vetni magát, de mivel én értem oda előbb, félrelöktem őt. Shay alakot váltott, és többször leszúrta a lyulfot, még így is, hogy az Adne fölött állt. A farkas megrázkódott, majd összeomlott, hamuval borítva be Adne testét. – Szállj le rólam! – Connor eltaszított magától, és felvergődött a padlóról. Odarohant Adne mellé. – Connor – szólt Shay, aki a lány mellett térdelt. – Várj egy kicsit! – Hadd lássam! – félrelökte Shayt, és magához szorította Adnét. A lány mozdulatlanul feküdt, tekintete üveges volt. Connor zokogni kezdett. Visszaváltoztam emberi alakba, és leguggoltam mellé. Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam, amit Connor. Adne karja a vállától az ujjai hegyéig felismerhetetlen volt. A bőre feketére égett, feltárva a csont fehérségét, ahol a tűzarkas fogai letépték a húst. Az inge félig megégett rajta, láthatóvá téve a felhólyagzott piros foltokat a nyakán és a mellkasán. Ren szűkölve odasántikált mellénk. Visszaváltozott emberi alakjába, és letérdelt Adne feje mögé. – Lélegzik? – kérdezte. – Nem tudom – válaszolta elfúló hangon Connor. – Nem tudom megmondani. – Hadd nézzem meg őt! – mondta Ren.

Mason hátrahúzta Connort, és Ren elnyúlt a húga mellett, fejét a mellkasára hajtva. Egy pillanat múlva hosszú sóhajtás szakadt ki belőle. – Nagyon gyengén, de lélegzik – szólalt meg Ren. – Vért kell adnom neki. – Sokkos állapotban van – mondta Shay. – Nem tudom, képes lesz-e lenyelni a kortyokat. – Csak azt tudjuk tenni, hogy belecsorgatjuk a vért a szájába. Amikor Ren belemart a karjába, láttam, hogy az ő keze is súlyosan megégett, a bőre felrepedt és felhólyagosodott. – Emeld fel a fejét – utasította Shayt. Amikor Shay feljebb billentette Adne állát, feje a kezében pihent, Ren óvatosan kinyitotta a húga száját, és hagyta, hogy lassan csordogáljon bele a vére. Az lassan megtöltötte Adne szájüregét, és a piros folyadék elkezdett lefelé szivárogni az állán. – Tarts ki, Adne! – suttogtam. – Te harcos vagy. – Kérlek. – Connor kitépte magát Mason szorításából, és térdre esett Adne mellett. – Kérlek, gyere vissza hozzám! Adne nyelőcsöve megmozdult. Nyelt. – Még – mondtam. Ren odanyomta a karját a lány szájához. Újra nyelt egyet. És újra. A másik karja felemelkedett, ujjait Ren csuklója köré fonta, miközben ivott. A teste lassan gyógyulni kezdett. A vörös és hólyagos foltok halványulni kezdtek a nyakán és a mellkasán. Karját új hús nőtte be, izmainak elszenesedett maradványai lehullottak, ahogy Ren vére meggyógyította őt. Egy újabb perc elmúltával a lyulf támadásának minden nyoma eltűnt. Adne felült, a száját törölgette. – Ez hihetetlen. – Tekintetét meggyógyított karjára emelte, ujjait tornáztatta. Connor a karjába vonta Adnét. – A mindenit, kislány. – Megpuszilta a lányt, és szorosan magához ölelte. – Mi volt ez az őrült mutatvány? Soha többé ne próbálj megmenteni engem! – Te akartad feláldozni magadat azért, hogy engem megvédj – mosolygott rá a lány. – Nem hagyhatom, hogy ilyen gyorsan megszabadulj tőlem.

HUSZADIK fejezet

HULLÁMOKCSAPKODTÁKAPARTOTNÉHÁNY méterre attól a helytől, ahol a sziklákon üldögéltünk. Néhány percig az elemek keresztjét bámultuk megilletődve, és megpróbáltuk elhinni, hogy sikerült teljesítenünk lehetetlen feladatunkat. – Szeretném az mondani, hogy, „fényesebbnek képzeltem őket” – szólt Mason, kezét arra a

sebre szorítva a karján, amelyet azért nyitott fel, hogy vért adjon Rennek. – De be kell ismernem, tökéletesen fényesek. Shay nevetett, és laza kézmozdulatokkal suhogtatta a levegőben a kardokat. Nem tudtam, hogy a fényességük miatt-e, de úgy éreztem, tökéletességet árasztanak. Most láttam először az Eydist, mivel a mexikói csatában idő előtt távoztam. Azt hittem, a kereszt mindegyik darabjából ez lesz a legszebb. Shay második kardjának markolata ugyanolyan méretű és alakú volt, mint a Haldis, de ahogy a föld markolat az agyag rozsdabarnás árnyalatával és a föld termékeny mélységét tükrözve ragyogott, úgy a víz markolat a tenger azúr színében tündökölt. A színek állandóan változtak a felszínén, mintha a belsejében víz hullámzana. Az Eydis pengéje ijesztő volt. Felszíne lángoktól lüktetett, amelyek igaziaknak tűntek, akár a lyulfok égő teste. Shay megesküdött rá, hogy nem érezte a lángok forróságát, de amikor bárki más a Pyralis közelébe került, túlságosan felélénkült a tüze, hogy közelebbről is szemügyre vegyük. Amíg kipihentük a szörnyű harcot, Shay a kardokkal gyakorolt. Bár már láttam őt az elemek keresztjével harcolni a lyulfok ellen, hatalma most is megbabonázott. Amikor Shay mozgott, a kardok testének meghosszabbításának tűntek. A penge lendületével együtt áramlott Shay is. És a hangja is lenyűgözött. Semmire sem hasonlított az addig hallott hangok közül. Minden csapással szelet támasztott, hullámok zubogását, tűz ropogását idézte, és mindezt a föld nyugalma egyensúlyozta. Az erő, amely a markolatban élt, le-fel áramlott a pengéken, és ettől megborzongtam. De ez nemcsak a kardok ereje volt, hanem Shayé is. Erő, tartás és állhatatos figyelem áradt belőle, miközben az elemek keresztjével gyakorolt. A kardokat forgatva olyan gyönyörű volt… és félelmetes. Kirázott a hideg, amíg néztem, és azon csodálkoztam, hogyan lehet Shay egy személyben az erős Sarj, és ugyanakkor az a fiú, akit szeretek. Renre pillantottam, aki köztem és Mason között ült. Összeszűkült szeme követte Shay minden mozdulatát. Töprengőnek látszott, amint a Sarjat figyelte. Tekintete furcsa volt. Megesküdtem volna rá, hogy sötét szemei szomorúak voltak, majdnem sajnálkozók. – Vissza kéne mennünk – szólt Adne. – Anikának szüksége van ránk. – Igazad van – mondta Connor. Lustán elnyújtózott velünk szemben a földön, Adne pedig nekitámaszkodott. Connor testtartása lazának tűnt, de láttam, ahogy fél karjával átölelte Adnét, szorosan magához húzva, mintha soha többé nem engedné, hogy elmenjen, miközben a másik kezével a hajátsimogatta. – Megvolt a győztesnek kijáró pihenés. Ideje visszatérni a csatába. Adne megpuszilta Connor arcát, mielőtt talpra szökkent. Egy keserédes érzés kúszott fel a gerincemen, amikor Adne elkezdte szőni az átjárót, amely visszavisz minket az Akadémiához. Sikerült elérnünk a célunkat, de ez a rövid ünneplés azt jelentette, a nehézségek még csak most kezdődnek. Csak órák kérdése, és teljes rohamot intézünk a vigyázók ellen. Az egész világ a feje tetejére állt bennem. A mesterek, akiket valaha szolgáltam, az ellenségeim lettek, és a megsemmisítésük reményében indultam harcba. – Készen állsz? – kérdezte Ren. Amikor a tekintetünk találkozott, tudtam, hogy neki is hasonló gondolatok kavarognak a fejében. Kinyújtóztattam az ujjaimat és felálltam: – Készen kell állnom. Mindnyájunknak. – A történelem vár – mondta Connor Shaynek, miközben a lebegő átjáróra mutatott. – Csak azért, mert próbálsz jegyzetelni Silas helyett, még nem kell neked is úgy beszélned – szólt Adne. Connor elfintorodott: – Egy pont oda. Az átjáró másik oldalán az egybegyűlt keresők üdvrivalgással fogadtak minket. A Haldis taktikai termét nem arra tervezték, hogy az összes keresőt egyszerre be tudja fogadni. Sokan

bezsúfolódtak a szobába, a falak mellé préselődtek, mások kiszorultak az ajtón túl a folyosóra. Amikor Shay megjelent, a tömeg elcsendesülve várakozott. Amikor felemelte az elemek keresztjét, a jelenlévők éljenezésben törtek ki. Anika Shay elé lépett, és meghajolt. Majd felemelte a fejét, és az arca könnyektől fénylett. Anika az ég felé emelte karját, és a zaj halk zümmögéssé csendesült. – Csupán néhány óránk van. Tudjátok, mi a feladatotok. Legyetek készen, hogy reggel hatkor elindulhassunk! A terem pár perc alatt kiürült. Egy maroknyi kereső még ácsorgott kicsit, és a kardokra meresztett tekintettel, suttogva köszönetet mondtak Shaynek, de hamarosan csak a mi kis csoportunk és Anika maradt. – Mindannyian jól vagytok? – kérdezte a Nyíl – Nincs szükségetek az Elixírekre? Connor Adne köré fonta a karját. – Szerencsénk volt, mert felkészült gyógyítók is vannak farkas barátaink között. Anika Connort nézte, amint szorosan öleli Adnét. Mosoly suhant át az arcán. – Igen – mondta, és pillantását a farkasokra emelte. – Hálásak lehetünk ezért az ajándékért. – Hány óra van különben? – kérdezte Mason ásítozva. – Négy – válaszolt Anika. – Két óránk van – mondta Ren. – Attól tartok, csak egy – szólt Anika. – A csapatok megkapták az eligazítást, de még meg kell beszélnünk néhány részletet. Pihenjetek kicsit, és találkozzunk újra itt. – Van valami hír Vailből? – kérdeztem. A mi küldetésünk létfontosságú volt ugyan, de nem az egyetlen. A tétek magasak voltak minden harctéren. – Semmi – válaszolta. – De majd meglátjuk, változtat-e valamit az, ha megtudják, hogy megszereztük a keresztet. Az ajkamba haraptam, és azon tűnődtem, vajon Sabine-nek sikerült-e felkeresnie az apámat. Mit csinált Nev és Ethan? Vajon Nev kockáztatta-e az életét, hogy beszéljen a többi farkassal a járőrözés közben? Vajon át tudja-e állítani őket a mi oldalunkra? Olyan sok minden múlt azon, hogy minden részlet a helyére kerül-e. Ha csak egy is hiányzik, elbukunk. Connor előrehajolt, hogy súgjon valamit Adnénak. A lány bólintott, mire Connor megköszörülte a torkát, és hozzánk fordult: – Ha megbocsátatok, pihennénk kicsit. Egy óra múlva találkozunk. Amint elmentek, halk morgást hallottam, és amikor megfordultam, láttam, hogy Ren elindult utánuk. Megragadtam a karját: – Ne merészeld! – Kihasználja – Ren mérges volt, támadásra kész. – Nem, ez nem igaz. – Visszahúztam Rent. – Higgy nekem! Gyanakvó pillantást lövellt felém, de már nem akart elhúzódni mellőlem. – Mit fogsz csinálni most? – kérdezte. – Pihensz? – Semmiképpen – feleltem, és éreztem, hogy vadul ver a szívem. – Át kell öltöznöm. Két napja ebben a ruhában vagyok. Talán lezuhanyozok… Elmosolyodott, és én elpirultam. – Mindegy. – Elengedtem a karját, és hátráltam néhány lépést, mert Ren alakja egy szál törülközőbe csavarva jelent meg a képzeletemben. Kedvesen elnevette magát: – Egy óra múlva találkozunk, Lili. Gyűlöltem, hogy még mindig piros volt az arcom, ezért felmordultam. Ettől még jobban elkezdett nevetni. – Én vagyok itt az egyetlen, aki éhes? – szólalt meg Mason a hasát simogatva.

– A konyhában megtalálod a barátaidat, Brynt és Anselt – mondta Anika. – Tessnek is ott kell lennie. – A konyhában? – tűnődött Shay. – De miért? – A Logannel történt incidens után arra gondoltunk, jobb, ha egy helyiségben tartjuk őket. – És a konyhai szolgálat mellett döntöttetek? – kérdeztem. – A mosogatás elég nagy büntetés annak, aki azon ment keresztül, mint a testvéred – mondta Anika mosolyogva. – Ha így viselkedik, nem mozoghat szabadon köztünk. De az ő helyében mindannyian így tettünk volna. – Örülök, hogy így látod. – A konyha távol tartja őt a bajtól – mondta Anika. – Akkor nekem kell odamennem – mondta Mason. Amikor elhaladt mellettem, előrehajolt, és ezt suttogta: – Hát nem jött rá, mennyi kést lophat An a konyhából? Hátrapillantottam a vállam fölött, és láttam, ahogy Anika elmélyült eszmecserét folytat Shayjel, aki elővette a kardokat, hogy Anika megvizsgálhassa őket. – Kimegyek veled – mondtam, és belekaroltam Masonbe. Úgy akartam intézni, hogy Rennel ne találkozzon újra a tekintetünk. Nem tudom, mit láttam a szemében, és nem voltam benne biztos, hogy képes lennék-e helyesen bánni vele. Túl sok gondolat kavargott a fejemben az esélyeinkről, a kockázatokról és a veszteségekről, amelyeket már elszenvedtünk. Egy sor olyan gondolat, amely lobbanékony és ésszerűtlen döntésekhez vezethet. Ennél azért eresebbnek kellett lennem az előttünk álló csatában. – Velem tartasz, hogy megnézzük Anselt és Brynt? – kérdezte Mason a lépcső előtt állva. – Mindjárt ott leszek – mondtam. – De most már tényleg le kell vetnem ezeket a ruhákat. – Igen, valóban – bólintott Mason. – Én túlságosan udvarias voltam, hogy javasoljam. – Kösz – mondtam, és megveregettem a vállát. – Majd látjuk egymást! – Megcsípte az arcomat, és ugrándozva leszaladt a lépcsőn. Amikor besurrantam a szobámba, és hagytam, hogy az ajtó csendben becsukódjék mögöttem, éreztem, hogy a kimerültség mélyen befészkelte magát a csontjaimba. Rávettem magam, hogy először átöltözzek, bár az ágyam nagyon hívogatónak tűnt. Haledőlök, talán nem tudok majd időben felkelni. Az ingemmel annyi piszkot és kormot dörzsöltem le a bőrömről, amennyit csak tudtam. Egy zuhany jólesett volna, de túlságosan aggódtam az idő miatt, és amiatt, hogy Ren esetleg megles, így nem mertem lemenni a fürdőszobába. Épp becsatoltam az övemet, amikor halkan kopogtattak az ajtón. – Ki az? – kérdeztem hangosan. – Shay. Görcsbe rándult a gyomrom. Ren miatt izgultam, de most, hogy Shay hangját hallottam, minden más gondolatom elszállt. Az élete az eljövendő harc körül forgott. Ő volt a kulcs. Ő volt a Sarj. És most már övé volt az elemek keresztje is. Most mégis itt kopogtatott az ajtómon, és még mindig ugyanaz a fiú volt, akit szerettem… vagy nem? – Gyere be! Belépett a szobába, kissé távolabb állt meg tőlem. – Beszélhetünk? A görcs a gyomromban fájdalmas kővé vált, elnehezült tőle a hasam. Bólintottam. – Nem akarok sokat érzelgősködni – kezdte, – de szeretném, ha tudnád, hogy minden rendben lesz veled. Bármi is történjék ma éjjel. A feszültség meglepetéssé oldódott bennem. – Hogyan? – Nem leszel egyedül – mondta, és elindult felém. Rábámultam egészen összezavarodtam. – Nem leszek egyedül?

– Nem. – Megfogta a kezem. – Ren meg én… Felszisszentem, és elrántottam a kezemet. – Ren meg te? – Öö… mi… – Igen? – morogtam. – Hát… – nyelt egyet, és hátralépett, amikor észrevette élesedő fogaimat. – Volt alkalmunk beszélni. – És miről beszéltetek? – Rólad… Arra gondoltunk, hogy… – Mikor beszéltetek rólam? – Amikor összekötöztek bennünket. – Megragadott egy karosszéket, és védelmül közénk tolta. – Mason elszundított… az után történt, hogy megharapott. Óvatosan közelebb léptem hozzá, a szék ülőkéjére térdeltem, és az ujjaimmal megmarkoltam a támláját. – Figyelek. – Miután felhagytunk a szabadulás kisérletekkel,vitatkoztunk egy kicsit. – Milyen meglepő. – Rólad vitáztunk, aztán beszélgetés lett belőle. – Amikor az ujjaim belefúródtak a szék kárpitjába, Shay még egy lépést hátrált. – Folytasd! A tekintete nyugtalan volt. – Talán inkább el kéne mennem… – Mondd el, Shay! – Ez inkább csak morgás volt, mint egy rendes mondat. – Hallgass ide! Ne légy ideges! – mondta. – Nem szívesen mondom ezt ki, de azt hiszem, tévedtem Rennel kapcsolatban. – Hogy érted, hogy tévedtél? Az ujjaival beletúrt a hajába. – Még most sem kedvelem őt, de idáig nem voltam vele tisztában, hogy mit érez irántad. A haragom tüzénél már csak a félelmem volt irtózatosabb. Vajon mennyit beszélgettek erről? Egyáltalán, milyen jogon beszéltek rólam? – Már nagyon régóta szerelmes beléd… hát, tulajdonképpen a kezdetek óta. – Azt hiszed, komolyan mondja? – Lesütöttem a tekintetemet, a vér lüktetett a fülemben. Én tudtam, hogy ez az igazság, de hogy Shay hogyan érti ezt, és miért beszél róla… Nem értettem, hová vezet ez. – Szerettem volna, ha nem – suttogta. – De igen. Igazat mondott. Elhallgattunk. A csend úgy ereszkedett le ránk, mint egy sűrű köd. Végül felsóhajtott: – De én beláttam, hogy ez mindannyiunk számára jó dolog. Élesen ránéztem: – Miért mondod ezt? – Mert akkor, amikor elmegyek – mondta, és mély lélegzetet vett tudni fogom, hogy ő itt lesz, és gondoskodik rólad. Ezt megígérte nekem. – Amikor elmész?! – metsző tekintettel néztem rá. – Miről beszélsz? – Higgadj le, Calla! – kérte. – Valószínűleg ez az utolsó alkalmunk arra, hogy beszélgessünk. Nem akarok küzdeni veled. – Ó, pedig fogunk. – Kiugrottam a székből, a levegőben alakot váltottam, és ráugrottam Shayre. Ahogy végigcsúsztunk a padlón, ő is alakot váltott, így két vicsorgó farkas csapódott a falnak. Mi az ördög? Morogta, miközben talpra szökkent. Vonítottam, majd leguggoltam, hogy újra nekirugaszkodjak. Majd én megmutatom, mennyire van rá szükségem, hogy pátyolgassanak. A körmei csikorogtak a padlón, amikor visszahátrált. Állj!

Eszem ágában sem volt megállni. Nem emlékszem, mikor süvöltött végig az ereimben így a harag. Tétovázás nélkül rátámadtam. Végighemperedtünk a padlón, a fogaink csattantak, ahogy mindketten azért küzdöttünk, hogy fölénybe kerüljünk a másikkal szemben. Majdnem sikerült leszorítania, de a hátsó lábammal egy pontosan célzott mozdulattal hasba rúgtam, amitől végigcsúszott a szobán. Gyorsan felugrottam, és elkezdtem kergetni az ágy körül. Nincs szükségem rá, hogy megvédjenek. Kiabáltam felé, miközben rohantam. És ha úgy döntök, hogy egyedül akarok lenni, akkor egyedül leszek. Nem így értettem. Hogy elkerülje a harapásomat, az ágyra ugrott. Csak azt akarom, hogy boldog legyél. Akkor ne dönts helyettem! Soha! Lehajolt, fogaival megragadta az ágytakarót, és rám dobta. Foglyul ejtett a sötét gyapjútakaró. Hé! Vakon kapálóztam a takaró alatt. Ez nem ér. Nem ér újítani? Kiegyenlített harc folyt, egyikünk sem fogott padlót, és egyikünk sem tett szert tartósabb előnyre. Nekem többéves tapasztalatom volt farkasként harcolva, Shayt viszont kevésbé irányították farkasösztönei. Olyan döntéseket hozott harc közben, amelyek bennem még csak fel sem merültek. Felkészültem a támadására. Hirtelen félreugrottam, hogy ne tudja megtartani az egyensúlyát. Aztán kitört belőlem a türelmetlenség, és egyszerűen darabokra téptem a takarót, ahelyett, hogy megpróbáltam volna kikeveredni alóla. Shay vicsorgott, és ott körözött mögöttem. Megfordultam, és felkészültem a támadására. Mancsával izgatottan dobolt a földön. Gyerünk! Morogva buzdítottam a támadásra. Épp arra készültem, hogy rávessem magam újra, amikor hirtelen alakot váltott, és felemelte a kezét. – Várj, Cal! Nem mintha ez nem lenne szórakoztató, de nem azért vagyok itt, hogy megküzdjek veled. Csak megpróbáltam elmagyarázni, mi történik. Morogtam, miközben visszaváltoztam emberi alakomba. – Elmagyarázni, hogy feladod? – Nem adtam fel. Szembenéztem a valósággal – jelentette ki Shay. – Mennyi a valószínűsége annak, hogy élve megúszom ezt az ütközetet? – Pontosan ugyanannyi, mint bármelyikünknek – erősködtem. Bár, őszintén szólva, ez nem mindegyikünkre volt érvényes. – Nem. Ha mérlegeljük, hogy mit kell csinálnom, akkor nem. – Micsoda? – kérdeztem. – Szóval te vagy a hős, és ez egyértelműen azt jelenti, hogy a végén meghalsz? – Valószínűleg igen. És ezért kértem Rent, hogy ígérje meg, hogy vigyázni fog rád – nézett a szemembe. – Még Harry Potter is meghalt. Igaz, csak néhány percre. Meg sem hallottam a tréfát, csak kivillantottam rá a fogam. – Miért kevered bele Rent? Hiszen gyűlölöd. – Gyűlölöm, mert ő a társad… Ti vagytok a tökéletes pár. – Egy vállrándítással elszakította a tekintetét az enyémtől. Hirtelen nevetni kezdett, és megrázta a fejét. – Ha úgy gondolnám, hogy másképpen állnak a dolgok, esküszöm, hogy addig harcolnék vele, amíg darabokra nem szakadunk. Örökké harcolnék érted, Calla. Rá se hederítenék arra, hogy mennyire szeret téged. De ahogy mondtam, beszélgettünk Rennel, és egyetértek a döntéssel, amit hoztunk. – Ha ti ketten helyettem hoztok döntéseket, akkor miért nincs itt ő is? – kérdeztem, és a tekintetem még mindig villámokat szórt. – Most, hogy ilyen jó barátok lettetek. – Én nem mennék ilyen messzire. Ez inkább a megértésről szól – válaszolta Shay. – Azt hiszem, egy kicsit rosszul érzi magát miattam. A hátamon felállt a szőr. – Miért? – Miután mindnyájan hallottuk, hogy mit kell csinálnom a következő csatában, azt hiszem,

szinte biztos benne, hogy meg fogok halni. – Úgy érted, hogy szembe kell nézned Bosque-kal? – kérdeztem. Bólintott. – Meg kell ölnöm az egyetlen rokonomat, akit valaha ismertem. Ráadásul ő egy überdémon, meg minden. – Ő nem a vér szerinti rokonod. Valójában nem az – mondtam. – Te is tudod. És ha legyőzöd, akkor találkozhatsz a szüleiddel. – Talán igen – sóhajtott. A tenyerembe fogtam az arcát, belenéztem a szemébe. – Nem fogsz meghalni. – Elég magabiztosnak tűnsz. – Elmosolyodott, de mohazöld szeme szomorú volt, mintha máris elveszített volna. Leengedtem a kezem. – Nem fogsz meghalni, mert én mindig megvédelek majd – mondtam. – Ezt fogom tenni. – Ezúttal nem – jelentette ki. – Ez most más lesz. Ez a vége. Tudom. Felmordultam, és pofon ütöttem. – Hé! – Az arcára szorította a kezét. – Mindig ezt mondod, amikor pofon ütlek – mondtam. – Az már baj, ha így tudod, mit mondok, amikor pofon vágsz. Nem ilyen meghittségre vágyom. – Te nem is vágysz meghittségre! – A kezem ökölbe szorult, olyan keményen, hogy a vér kifutott az ujjaimból. – Te menekülsz előle! Te menekülsz tőlem! – Fogalmam sincs, miről beszélsz – bizonygatta kipirult bőrét dörzsölgetve. – Én csak próbálok őszinte lenni. – Őszintén elhagyni engem?! – nem akartam sírni, ezért kiabálnom kellett. – Őszintén nem szeretni engem?! Odébb tántorogtam mellőle, az izmaim remegtek a haragtól és a szégyentől. Tudtam, hogy ez lesz. Már nem volt az enyém. Most, hogy ő volt a Sarj, már csak a küldetése számított. Hát nem értette meg, hogy én feladtam a sorsomat a kedvéért? Az árulás úgy hasított bele a mellkasomba, mint tucatnyi darázs őrjöngése, és ettől alig tudtam lélegezni. – Calla. – Mögöttem volt, gyengéden maga felé fordított. – Hogy merészeled?! – Öklömmel a mellkasába vágtam. – Hogy merészelsz ellökni magadtól?! – Én sohasem… – Épp most teszed. – A fogaim élesek voltak, és készen álltam, hogy újra megtámadjam. A vállamra tette a kezét. – Csak figyelj rám! Nem taszítalak el magamtól. Csak megpróbálom azt adni, amit megérdemelsz. Ren szeret téged. – Ne mondd ezt többször! – förmedtem rá. Nem akartam hallani többé arról, hogy Ren mennyire szeret. Azt akartam, hogy Shay oszlassa el egyre növekvő félelmemet, hogy már nem akar engem… hogy talán soha nem is szeretett. – És te is szereted őt – folytatta Shay. Elcsendesedtem, mert nemcsak az lepett meg, amit mondott, hanem az is, ahogy a szemembe nézett. Láttam, ahogy, fellobban a fájdalom tüze a szemében. – Nem akartam szembesülni vele, de ez az igazság. Szereted őt, Calla. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Átkulcsoltam az ujjait az enyéimmel, és végre megértettem, mit akar Shay. Lehetőséget adott nekem a döntésre. Szabadon engedett. – Igazad van. Szeretem őt.

Felsóhajtott, de én megszorítottam a kezét. – De nem úgy, ahogy téged szeretlek – suttogtam. Előrehajoltam, a szájára illesztettem az ajkamat, várva, hogy viszonozza a csókomat. Közelebb húzott magához, a lágy csók egyre forróbbá és szenvedélyesebbé vált, és egészen a hatalmába kerített minket. – Nem számít, hogy Rennek és nekem közös a múltunk – suttogtam bele az ajkába. – Te vagy a jövőm. Te vagy az ösvény, amelyet abban a pillanatban választottam, amikor megmentettelek a hegyen. Nem szólt semmit, homlokát az enyémhez nyomta. – Győzni fogsz ebben a harcban, Shay – mondtam. – Muszáj győznöd. Nem akarlak elveszíteni. Halkan felnevetett, és megcsókolt. – Megteszem, ami tőlem telik. Nem szeretnék csalódást okozni az alfámnak. – Én pedig nem engedhetem meg, hogy elveszítsem az enyémet – mondtam. Még most is mosolygott, a szeme felragyogott. – Úgy érted, hogy engem? – Tudod, hogy igen. Mindig is tudtad, ki vagy te nekem, és hogy ki vagy a falkának. Még nálam is előbb tudtad. Magányos farkas voltál. És aztán ránk találtál. – Amíg nem találkoztunk, nem tudtam, hogy ki vagyok, vagy hogy hová tartozom – mondta, és lehajolt, hogy az ajkával finoman végigsimítsa az arcomat. – Tehát, alfa… – szóltam, és megfogtam a kezét. – Készen állsz rá, hogy elkapd a rossz fiúkat? – Ha ragaszkodsz hozzá – felelte, és még egyszer megcsókolt. Akkor hagyta abba, amikor elértük az ajtót. – Calla, én sajnálom… én csak azt akartam, hogy… – Tudom, hogy mit akartál, Shay – mondtam, és a számhoz emeltem a kezét, hogy finoman megcsókoljam. – És ezért szeretlek. HUSZONEGYEDIK fejezet

KILÉPTÜNKASZOBÁBÓL.SHAYFARKASALAkot öltött a folyosón, én is ugyanígy tettem. Némely keresők csendes mormogással haladtak el mellettünk, mások riadt pillantást vetettek ránk, de a leggyakoribb reakció a tiszteletteljes

bólintás vagy a kedves mosolygás volt. Shay csóválta a farkát. Jó érzés a csapathoz tartozni. Még mindig szokatlan egy kicsit. Megcsíptem a vállát. De igen. Jó érzés. Miközben haladtunk, néztem, ahogy Shay füle előre-hátra mozog, miközben éberen figyel. Nagyon természetesen tudott alkalmazkodni farkaslényéhez. Néha úgy éreztem, hogy valóban magányos farkas volt, amikor rátaláltam, csak még nem lelte meg azt a felét, amelyikben a farkas lakozott. Igaz ugyan, hogy a Rennel való egyezségük miatt a legszívesebben mindkettőjüket jól megharaptam volna. Ahogy a fejem felett döntöttek rólam, annyira tipikusan alfahím-viselkedésre vallott, hogy az már majdnem vicces volt. De azért nem nevettem. A folyosón lépkedtünk a Haldis taktikai terme felé, a körmeink kopogtak a márványon. Anika egy hatalmas, kerek asztalnál ült Brynn, Mason, Ansel és Tess társaságában. Mason egy akkora szendvicsen csámcsogott, amekkorát még sohasem láttam. Amikor megpillantott bennünket, közelebb húzta magához a szendvicset. – Nem jöttetek a konyhába. Nem osztozom senkivel. Visszaváltoztam emberi alakomba, és nevettem: – Azt hiszem, most úgysem tudnék enni. – Akkor jó. – Elvigyorodott, és kivillantak tépőfogai. – Eleget éheztem, és ez a szendvics a saját mesterművem. Ansel köhintett. – Ansel közreműködésével, természetesen – tette hozzá Mason, és bólintott az öcsémnek. – Itt fogsz ülni a megbeszélésen? – kérdeztem tőle. – Ő is jön – mondta Mason egy harapás után. Rábámultam a Nyílra: – Mit jelentsen ez? Még mielőtt Anika válaszolhatott volna, Tess közbevágott: – Nekem segít, Calla. – Segítek az Elixíreknek ellátni a sérülteket – szólt Ansel. A tekintetéből áradó vádtól összerezzentem. – A szövők olyan gyorsan hozzák ide a sebesülteket a csatatérről, amilyen gyorsan csak tudják. Szükségük lesz olyanokra, akik nem vesznek részt a csatában. – Ez nagyszerű, An! – mondtam. Ansel lesütötte a szemét, amint haragja a megalázottság érzésébe csapott át. Nagyszerű, Calla. Szép húzás volt. Nem akartam megsérteni az érzéseit, de az igazság az volt, hogy nem akartam, hogy Ansel a csata közelében legyen. Farkaslénye nélkül sokkal sebezhetőbb volt. És nem is csak arról volt szó, hogy attól tartottam, emberként nem képes harcolni. Amin keresztülment, amilyen lelki állapotban volt, mind aggodalomra adott okot, hogy esetleg megpró bálja szándékosan megöletni magát. Anika kihúzott egy széket az asztal alól, és én leültem mellé. Bryn, aki mellette ült a következő széken, előrehajolt, hogy megöleljen. – Örülök, hogy nem kell hiányolnom az összes hőst – suttogta. – Jól vagy? – Túléltem – mondtam. Megszorította a vállamat: – Ehhez értünk a legjobban. Megragadtam a kezét, és olyan melegen mosolyogtam rá, amennyire csak tőlem tellett. – Mindenki itt van? – Connor lépett be a helyiségbe, Adnéval az oldalán. – Megint elkéstünk? Mindketten kipirultak voltak, de látszott, nagy gondot fordítottak arra, hogy szalonképesen jelenjenek meg… vagy legalábbis alig voltak gyűröttek a kis „szundikálás” után. Mason vihogni kezdett. Connor kényelmetlenül vakargatta a tarkóját, de Adne ajkai körül huncut mosoly lebegett. – Épp időben érkeztetek – mondta Anika, miközben egy mozdulattal jelezte nekik, hogy üljenek le. Azt hiszem, csipetnyi nevetés bujkált a hangjában, bár az arckifejezése nyugodt maradt. – Ezt örömmel hallom – mosolyodott el Ren, amint belépett a szobába. A haja nedves volt.

Azt hiszem, ő egy fürdőszobai kiruccanás mellett döntött. Épp mellettem akart helyet foglalni, de hirtelen megállt. Összeráncolta az orrát. Rám bámult, majd Shayre, aki az asztal másik oldaláról figyelte őt, a mellkasán összefont karral. Ren torkából morgás tört fel: – Mi az ördög… Felálltam: – Ren, kérlek! Ne most! – Miért érzem rajta a szagod? – Rám ügyet se vetett, tüntetően nézett Shayre. – Együtt voltatok? Mit csináltatok? Azt hittem, megállapodtunk. – Úgy volt – mondta Shay. – De Calla meggyőzött, hogy butaság volt, és hogy nagyon nagyot tévedtem. Ren vicsorogva hajolt át az asztalon: – Ideje, hogy megleckéztesselek! Shay nem mozdult, csak elmosolyodott: – Csak tessék, próbáld meg! – Állj! – Meglöktem Rent amilyen erősen csak tudtam, és ezzel néhány lépéssel távolabb került az asztaltól. – Maradj ki ebből, Lili! – Csak egyetlen pillanatig nézett rám, majd vádló tekintete újra Shay felé fordult. – De még mennyire hogy nem maradok! – Odaálltam elé, és kényszerítettem Rent, hogy nézzen rám. – Ilyen szerelmet akarsz? Amit mások választottak ahelyett, amit magam választanék? Abbahagyta a vicsorgást: – Calla… – Tudom, hogy téged egész idő alatt erre tanítottak – mondtam. – De én nem így szeretnék élni. Érted? – Tehát őt akarod – mondta, és lesütötte a tekintetét. – Ne róla beszélj! – mondtam. – Ez rólam szól. Az én életem. Az én döntésem. És ha te tényleg nem törődsz ezzel, akkor úgysem akarsz engem igazán. Ha nem tudod elfogadni, akkor ellátom a bajodat. Itt és most. Ekkor rám nézett: – Megváltoztál, Lili. – Ezt ne felejtsd el! – mondtam kissé megkönnyebbülve attól, hogy Ren elmosolyodott. Connor köhintett: – Tehát… ami a világvégét illeti… Ren nevetett, és elindult az asztal felé. Amikor elhaladt mellettem, lehajtotta a fejét, és halkan azt mondta: – Még nincs vége. Nem válaszoltam. Számomra vége volt. Tudtam, hogyan érzek, kivel akarok lenni, de ezt csak a harc után oszthattam meg Rennel. Amint végre mindannyian az asztal köré telepedtünk, Anika kigöngyölt egy nagy térképet. Ránéztem, és elakadt a lélegzetem, amikor láttam, hogy tisztán kivehetően a Rowan-birtok terül el előttem. Amikor felnéztem, Anika szigorú tekintetét láttam magam előtt. – Ha győzni akarunk – mondta –, a következőket kell tennünk. Miután Anika elhallgatott, a csata taktikája még mindig a fülünkben csengett. Ren keze összekulcsolva pihent az asztalon. Ha nem ismertem volna őt ilyen jól, azt gondoltam volna, hogy töpreng. Shay Anika mellett toporgott. Az elemek keresztje két hüvelyben lógott a hátán. Még onnan is éreztem az erejüket, ahol ültem, de Shay olyan fesztelenül mozgott, mintha nem is tudna a kardok létezéséről. Bryn Ansel kezét fogta. Tess pedig átölelte az öcsém vállát. Azon tűnődtem, vajon meg tudom-e majd tenni, amit meg kell tennem. Megölni azt, akit

kell. – Mindannyian meghalunk – mondta Mason hátradőlve a székében. – Ez már biztos. Lenyeltem egy morgást, és elkaptam Shay pillantását. – Fogd be, Mason! – mondtam. – Csak megpróbálom levonni a logikus következtetést. – Mason elvigyorodott. – De azért jó harc lesz. Nekem oké, ha így lesz vége. – Mason! – vicsorgott rá Bryn. – Egyetértek Callával, fogd be! – Kicsik az esélyeink – szólt Anika. – De ez az egyetlen út. Ren előrehajolt: – Ez a terv Neven és Ethanen múlik. Anika bólintott. – Hallottál valamit felőlük? – kérdezte Ren. – Nem – válaszolta Anika. – De nincs időnk várni. Ma este támadnunk kell, még mielőtt a vigyázóknak alkalmuk nyílna rá, hogy haderőt gyűjtsenek, ha rájönnek, hogy nálunk van a kereszt. Ha nem tudjuk meglepni a vigyázók őrszemeit, akkor sosem leszünk képesek legyőzni a Vészhozót. – Loganre is építetek – mondtam. A tervnek ez a része rossz ízt hagyott a számban. – És rá nem lehet számítani. Mason felmordult: – Neki nem kéne szerepet kapnia. – Nincs más választásunk – mondta Anika. – A vérszerződése miatt képes arra, hogy megidézze a Vészhozót. E nélkül a rítus nélkül a Sarj elbukik. – Ha Logan nem jön el – mondta Mason, – akkor hogyan akarjátok elvégezni a rítust? – Foglyul ejtünk egy vigyázót, és kényszerítjük, hogy megtegye – felelte Anika. – És Logant még akkor is kényszeríthetjük rá, ha valóban áruló lett. – És tényleg azt hiszitek, hogy öten elegek vagyunk? – kérdeztem a csapatomra pillantva. – Ti szereztétek vissza a Pyralist – válaszolta Anika. – Mi, többiek ott leszünk a főbejáratnál, amíg bementek a birtokra. Fedezünk titeket. – Csak Bosque ellen nem – morogta Shay. – Igen, ez is problémás – mondta Anika. – Van még több probléma is Shay démoni nagybátyján kívül? – kérdezte Mason. – Fantasztikus. – Ha megidézzük Bosque-ot, valószínűleg szívesen hívja majd a bukottakat segítségül. – Azokat a zombikat? – kérdezte Shay. – Hát, végül is ők nem túl gyorsak. – Ők nem zombik – mondta Connor. Anika bólintott: – Lehet, hogy lassú a mozgásuk, de ők azok burkok, amelyek az olyan emberek után maradtak, akik beleőrültek a kínzásokba. És a támadásuk ugyanolyan halálos, mint a fizikai támadás. – A támadásuk? – A bőröm bizseregni kezdett, amikor eszembe jutott csoszogó járásuk és Ethan fájdalmas ordítása, amikor felismerte a saját testvérét a bukottak között. – Az érintésük azonnal őrületet bocsát rád – mondta Anika. – Nem szabad hagynotok, hogy hozzátok érjenek. – El lehet pusztítani őket? – kérdezte Ren. – Ha levágod a fejüket, akkor összeomlanak – mondta Connor. – De ha megharapod őket, azt megbánod. Akkor valószínűleg meg kell, hogy öljünk. Ren rámordult: – Mit kell csinálnotok akkor? – Az egyik oka annak, hogy a Vészkorszak olyan sok áldozatba került nekünk – mondta elsápadva Anika –, épp a bukottak érkezése volt. A barátainkat és a családjainkat ez a szörnyűség tizedelte meg, és amikor szövetségeseink az őrzők közül megpróbáltak megküzdeni velük…

– Az őrzők megtámadták a bukottakat? – Összefontam a karomat a mellkasomon, hogy ne reszkessek annyira. – Igen. És az elméjüket teljesen elborították legszörnyűbb rémálmaik – mondta csendesen Anika. – Egymás ellen fordultak. Ellenünk. Mire megértettük, hogy mi történik, már túl késő volt. – Tehát a történet tanulsága az, hogy a bukottakat ránk bízták – mondta Connor kardjának markolatát paskolva. – Nagyszerű – mondta Mason, eltüntetve a szendvics utolsó falatját. Több kereső érkezett kisebb csoportokban, elkomorodtak, ahogy beléptek a Haldis taktikai termébe. A szövők szőni kezdték a portálokat, és tudtam, hogy ez történik az Akadémia egész területén, miközben a keresők csapatai kivonulnak a Rowan-birtok mellé. Anika felkelt a székéből. – Mindent bevetünk, amink csak van, hogy időt nyerjünk nektek – mondta, majd Shayhez fordult. – Minden bizodalmunk benned van. Shay szerényen elmosolyodott: – Köszönöm. Amikor felálltunk, Tess odajött hozzám, és megfogta a kezem. – Az Eydis-szentélynél fogunk dolgozni – mondta. – Azt akarják, hogy oda vigyük a sebesülteket. Gombóc nőtt a torkomban. Bólintottam: – Vigyázzatok magatokra. – Köszi, hogy kölcsönadtad az öcsédet, Calla – mondta. – Nagyon nagy segítséget jelent nekünk. Az Elixírek is fantasztikusak. – Vigyázzatok rá! – mondtam. – Hát persze – azzal megszorította a kezemet. Ansel el akart osonni Tess mögött, de megragadtam a karját. – Ne köszönj el! – morogta, és nem is nézett rám. – Nem akarom hallani. – Nem köszönök el. – Belemélyesztettem az ujjaimat a karjába, mire meglepődve bámult rám. – Figyelmeztetni akarlak, Ansel. Maradj mindig Tess mellett! Bármilyen szökési kísérlet, bármilyen hősködés, és én magam foglak levadászni, nem érdekel, mi történik a csatamezőn. Te még mindig az öcsém vagy, és én még mindig az alfád vagyok. Nem fogom engedni, hogy bajod essék. Bólintott, tágra nyílt szemmel nézett rám. Átöleltem, és tudtam, túl messze leszek ahhoz, hogy vigyázzak rá a harc folyamán. De reméltem, hogy azért mégis hallgat rám, és hogy még mindig lappanganak benne azok az ösztönök, amelyek azt súgják neki, hogy engedelmeskednie kell az alfájának. Megfordultam, mert éreztem, hogy valaki ott áll mögöttem. – Rendben lesz – szólt Ren, és szemével a tekintetemet kereste. – Tess nem fogja hagyni, hogy bármi baja essen. – Tudom – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra. – Úgy látom, a megállapodásunk eléggé kiakasztott – mondta Ren, miközben Adne felé vettük az irányt, aki elkezdte szőni az átjárót, amelyen át csapatunk Vailbe jut. – Talán azt hitted, boldog leszek, amikor megtudom? – Nem kértem rá Shayt, hogy beszéljen róla – mondta Ren. – Túllőtt a célon. – Értékelem az őszinteséget – mondtam. – A győztesek jellemvonása. – Őszintén fogok piszkosan játszani, hogy megnyerjem ezt a versenyt – mondta. – Ez is győztes jellemvonás? – Ejtsük a témát! Shay és Connor Adne közelében álltak, és nézték, ahogy a lebegő portál megformálódik. Shayre pillantottam. Ren intett neki, mire Shay egy goromba gesztussal válaszolt, majd szomorúan rám mosolygott. Ettől elszorult a szívem. Valóban azt hiszi, hogy nem fogja túlélni ezt a csatát?

A szorítás a mellkasomban olyan fájdalmassá vált, hogy le kellett hunynom a szemem, míg enyhül egy kicsit. A csatára kellett koncentrálnom, függetlenül attól, hogy mi emészti a szívemet. Nem engedhettem meg magamnak, hogy azon gondolkodjak, mibe kerülhet nekem ez a háború. Mason jött oda hozzánk vigyorogva: – Srácok, készen álltok a pörgésre? – Nagyon vidámnak látszol – fürkészőn néztem rá ahhoz képest, hová indulunk. – Hiányzik Nev – vonta meg a vállát. – Persze, ez háború, meg minden, de végre láthatom. Nekem ennyi elég. Ren megveregette a hátát: – Szeretlek, öregem. – Hát persze. – Mason hátrasimította a haját. – Ellenállhatatlan vagyok. Bryn megrázta a tincseit: – Azt hiszem, jó móka lesz. – Remélem, igazad lesz – mondtam. – Jól van, pokolfajzatok – szólt Connor integetve. – Húzzatok át az ajtón. – Nem vagyunk pokolfajzatok – morogtam. – Farkasok vagyunk. – Valóban? – Connor csüggedten nézett rám. – Nem tetszik a falkátok új beceneve? Azt hittem, lelkesítő, de legalábbis félelmetes. Tudjátok, mint a Pokol Angyalai. – Motoros banda sem vagyunk, öregem – mondta Ren, majd farkassá változott, és keresztülszökkent az ajtón. – Mindig ilyen gyenge viccei vannak? – kérdezte Bryn. – Általában. – Rámosolyogtam Connorra. – De ezt ne mondd meg neki! Nem szeretnék a lelkébe gázolni. Connor megrázta a fejét: – Akkor el fog feledni az utókor. – Ja. – Shay elmosolyodott. – Bele kell törődnöd, hogy el fognak felejteni. – Szerencsére. – Rávillantottam egy mosolyt, alakot váltottam, és Ren után ugrottam. Odaát a lábam közepéig érő hóba érkeztem. A hold magasan felettünk függött az égen, a kései óra ellenére egész jó fényviszonyokat kínálva. Adne portálja egy hegygerincre nyílt az erdő szélén. A Rowan-birtok előttünk terült el. A kert kanyargó ösvényei és formára nyírt sövényei árnyékba borultak. A szökőkutak szárazon álltak a korai télben, a virágágyások üresen tátongtak, nyoma sem maradt bennük a hívogató életnek. Az erdei gerinc mentén és a kert környékén időnként pislákoló fények tűntek fel. Árnyak mozogtak az éjszakai ég alatt. A keresők megérkeztek, csapataink egyesültek. Amikor mind összejöttünk, a támadó alakulatok elindultak a kert felé, az udvarház irányába. A Rowan-kastély ablakai sötétek voltak. A hatalmas épület némán magasodott, minden jel szerint üresen állt. Türelmetlenül rugdostam a földet, amíg várakoztunk. Speciális küldetésünk miatt az utolsónak induló csapatok között voltunk. Felemeltem az orromat, veszély után szimatoltam a levegőben. Vagy társaink után. Hol vannak a Nightshade-ek és a Bane-farkasok? Ez csak félig volt meglepetés-támadás, hiszen a vigyázók számíthattak az érkezésünkre. Anika és az összes kereső is tudta ezt. Az ellenségeink vártak ránk, de vajon hol? Vajon csatlakozik-e az apám Emile farkasaihoz, készen arra, hogy a megfelelő pillanatban szembeforduljon az ellenségével? Közelednek-e már? – Itt az idő! – Adne becsukta az átjárót, visszadugta skeanjeit, és előhúzta azt a félelmetes acélkorbácsot, amelyet a Shay elleni edzőmércőzésen használt Denverben. – Neked itt kellene maradnod – Connor összeráncolta a szemöldökét. – Nem szeretem, ha veszélyben vagy. Adne levetett: – Bocsi, Connor. Minden szövő részt vesz a harcban. Engem is beleértve. Anika parancsa, emlékszel?

Connor megrázta a fejét, és morogva baktatott Adnéval együtt lefelé a lejtőn. Ren, Mason, Bryn és én védő gyűrűt alakítottunk Shay és a két kereső körül. Én álltam az élre, Bryn és Mason mögöttük lépkedtek. Ren maradt leghátul. Amint beléptünk a kertbe, rávicsorogtam a márvány incubusokra és succubusokra, amelyek úgy vettek körül bennünket, mint az őrszemek. – Ne aggódj, Calla! – szólt Shay. – Rajtuk tartjuk a szemünket. – Bizony ám – kontrázott rá Connor. – Ha pedig megmoccannak, tudni fogjuk, hogy Bosque már itt van. Beleszagoltam a levegőbe, felborzolódott a bundám. Ez valami bátorítás akar lenni? Mason rámordult Connorra, és a fogát vicsorgatta. Pár lépést tettünk meg a birtok földjén, amikor meghallottuk az első üvöltéseket az előttünk járó csapatok felől. – Úgy tűnik, megérkeztünk – mondta Connor. Shay kihúzta a kardjait, és a messzeségbe kémlelt. Vártam, hogy halljam az acél csörgését és a farkasok üvöltését, mert arra számítottam, hogy csapataink a Rowan-birtokon az őrzők ellenállásába ütköztek. De a keresők üvöltése nem csatakiáltás volt. Ezek inkább a félelem és zavar nyüszítései voltak. – Mi történik? – Adne és Connor egymásnak hátat fordítva kémleltek a körülöttünk elterülő kertet. Felmordultam, és legszívesebben előrerohantam volna a baj helyszínére. De azt a parancsot kaptuk, hogy maradjunk ki a harcból. – Nézzétek! – Shay az egyik kard hegyével a kert útjait övező magas sövények irányába mutatott. A sövények mozogtak. Nem is mozogtak, inkább növekedtek. Connor káromkodott, majd előreugrott, amint a vaskos, göcsörtös ágak befonták az ösvényt, átszelték a kikövezett sétányokat, és vad vonalakban tekeregtek körülöttünk. A sövények a szemünk előtt nőttek egyre magasabbra, hihetetlen gyorsasággal. – Connor! – kiáltott Adne, amikor egy új ág tört fel közöttünk, elzárva a Connorhoz vezető utat. Hallottam, hogy kiabál, de a minket elválasztó ágak falától semmit sem láttam. Adne Connor nevét kiáltozva rohant keresztül a bokrokon. Ekkor egy kiáltás hangzott fel mögöttem. Megfordultam, és láttam, hogy Masont hátrataszítják a növekvő ágak, amelyek gyorsak és kemények voltak, mint az ostorszíjak, és belevágtak a testébe. Bryn üvöltött, utánairamodott, és a fogaival megpróbálta elkapni a támadó indákat. Ijedtemben, hogy Bryn, Mason, Ren és Shay is eltűntek a látókörömből, vonítani kezdtem. Megfordultam, és Adnét kerestem, aki még mindig rohant és üvöltött. Amikor egy új ág jelent meg, lezárva előtte az utat, Adne irányt váltott. Felugrottam a levegőbe, és rázuhantam Adnéra. Kapálózott, ahogy a földhöz szorítottam. Még mindig morogtam, ahogy alakot váltottam: – Hagyd abba! Adne, hagyd abba! Erősen zihált, de lassan visszahúzta az ökleit, és már nem verte tovább a mellkasomat és a vállaimat. – Meg kell találnunk! – Nem csak ő tűnt el. – Felálltam, és őt is felhúztam, hogy talpra álljon. – A többieket is elveszítettük. – Micsoda? – Megfordult, és tágra nyílt szemmel nézett körül a labirintusban, amely a földből előtörve zárt körbe minket. – El vagyunk vágva. – Odanyomtam az ágakhoz a kezem, mire a tövisek felsértették a bőrömet. Vonítás hasított bele az éjszakába. Adne rám nézett, a szemöldöke felemelkedett. – Barátok?

– Nem – mondtam halkan. Újabb vonítás hangzott fel, majd még egy. A farkasok üvöltése egyre hangosabb lett, harci énekük betöltötte a levegőt. Lassan megfordultam magam körül, hallgattam, kémleltem a hívásukat. – Bekerítettek minket. Adne halkan káromkodott egyet. – Elválasztottak bennünket. A csapatok útját is elvágták egymástól. Bólintottam: – Vártak ránk. A sövényfal mentén lépkedve elment a fordulóig, de csak zsákutcát talált. – Miben fogadunk, hogy a vigyázóknak van egy olyan térképük, ami eligazít ebben az útvesztőben? – Valószínűnek tűnik – mondtam, felnézve a sövényre. Túl magas volt ahhoz, hogy átugorjuk. – Itt nagyon könnyű célpont vagyunk – mondta Adne. – A farkasok megtalálnak minket, egymás után mindegyik csapatot, és egyikünk sem fogja látni, amikor közelednek. – Muszáj kiutat találnunk – mondtam. – Mennünk kell. A vonítás egyre közeledett. Farkasok százai futottak. Éreztem a szagukat, hallottam, ahogy a mancsuk alatt ropog a hó, miközben minden oldalról rohantak be a kertbe. A keresők még mindig riadtan üvöltöttek, miközben megpróbáltak kiszabadulni az útvesztőből. Férfiak és nők kiabáltak egymásnak, megkísérelvén rátalálni társaikra. És ekkor felhangzottak a sikolyok. Adne lehunyta a szemét. – Elkezdődött.

HUSZONKETTEDIK fejezet

ACSATAZAJBETÖLTÖTTEAKOPONYÁMAT,ÉS azt kívántam, bárcsak kiűzhetném valahogy. Számszeríjakból kilőtt nyílvesszők süvítettek a levegőben, hörgés és üvöltés tört az ég felé. Ha én is ott vagyok a csata sűrűjében, nem zavart volna. De ez a láthatatlan ütközet – az erőszak és halál, amely ott lappangott minden zugban –

megfagyasztotta a vért az ereimben. Még nem futottunk bele a farkasokba, de csak idő kérdése volt. Tudtam, hogy Adne és én szembe tudnánk szállni hárommal vagy néggyel, de volt egy olyan érzésem, hogy nem csak ennyivel fogunk találkozni. És voltak másmilyen hangok is, amiktől kirázott a hideg. Üvöltések, melyek olyan fájdalomról tanúskodtak, amit őrzők nem képesek okozni. – Lidérc van az útvesztőben – suttogtam. – Talán nem is egy. Miután ismét zsákutcába futottunk, Adne és én a földhöz lapulva kétségbeesetten törtük a fejünket egy terven. Az útvesztő nemcsak egyszerűen elvágott minket egymástól, hanem az alakját is állandóan változtatta. Sövényfalak törtek elő hirtelen a földből, hogy aztán újra visszasüllyedjenek. Tüskés ágak nyúltak ki a lábunk után, és mi csak botladozva tudtunk menekülni. – Biztos vagy benne? – kérdezte Adne. Bólintottam, és azt kívántam, bárcsak ne lenne igazam. – Meg kell találnunk Shayt. Farkasalakot váltottam, felkészülve, hogy harcba szálljak bármelyik őrzővel, aki utunkba kerül, majd futni kezdtünk. Reméltem, hogy abba az irányba tartunk, ahol elszakadtunk a többiektől. – Nézd! – Adne egy új járat felé fordult a labirintusban. – Gyerünk! Megéreztem a szagot, mielőtt befordultunk volna a járatba. Megragadtam Adne ingét, alakot váltottam, és ráüvöltöttem: – Állj! Visszahúztam a lányt, miközben kibontakozott előttünk a lény alakja. A lidérc egy lekerekített bokor mögül siklott elő, és lassan felénk közeledett. Az útvesztő megint változott, és egy út formálódott előttünk. – A fenébe! – sziszegtem, ahogy az újonnan kialakult zsákutcát bámultam. Megfordultam, és még láttam bezáródni a nyílást, amin az imént átjöttünk. – Legalább a lidérc a másik oldalon rekedt – mondta Adne. De alig hagyták el a szavak a száját, amikor a lény a szemünk láttára áthatolt a sövényen, mintha kátrányból lenne, egyszerűen átfolyt a sűrű ágak között. – Ó, ilyen nincs! – kiáltott fel Adne. A lidérc közeledett. Semerre sem tudtunk menni. – Shay! – kiáltottam, mert nem tudtam, mi mást tehetnék. – Shay! Segíts nekünk! A hátunkat a sövényfalnak vetettük, és meredten bámultam a lidérc testének örvénylő árnyalakját. Az orromat betöltötte a lény bűze, a gyomrom émelyegni kezdett. A fájdalom feltörő emlékétől remegni kezdett a lábam. – Adne, ki kell juttatnod innen minket. Szőj egy kaput! – Hová? Vissza akarsz futni az Akadémiára? Vagy ha nyitok egy ajtót a harcmező közepére, akkor simán egy másik lidérc nyakába csöppenhetünk. Ez így nem fog menni – mondta remegő hangon. – Nem tudom, mit tegyünk. Hacsak… – Hacsak, mi? Adne megfordult, és szembenézett a sövényfallal. – Shay! – kiáltottam újra. – Calla! – Shay hangja közvetlenül mögülünk jött. – Hol vagy? Megpördültem, és nem törődve a fájdalommal, megpróbáltam átnyúlni felé a tüskés sövényen. – Itt vagyok! Adne is itt van velem! – Nem tudok átjutni hozzád – kiáltotta. Az útvesztő falának a másik oldalán állt. – Bryn, Mason, Ren! Gyertek gyorsan! Odaát vannak a fal másik oldalán. Éreztem Shay illatát, csak nem érhettem el. – Calla! – kiáltotta Ren. – Jól vagy?

– Itt van egy lidérc – a hangom rekedt volt. – Csapdába estünk. Hallottam Mason nyüszítését, és mancsai kaparását a földön, ahogy megpróbált átjutni felénk. Bryn orrával furakodott át a sövényen, de felvonyított, amikor egy tüskés kacs ostorszerűen a pofája köré tekeredett. – Megpróbálom átvágni a sövényt – kiáltotta Shay. – Állj hátrébb! – Ne, várjál! – kiáltotta Adne. – Hogy érted, hogy várjon? – hátrapillantottam a vállam fölött a lidércre. Adne ügyet sem vetett rám. Kiengedte az ostort az ujjai közül, és marokra fogta skeanjeit. Majd egy hirtelen kiáltással a két karcsú pengét a földbe mélyesztette. Iszonyatos hang töltötte be a levegőt körülöttünk, a fülemre szorítottam a tenyerem. A kiáltás tele volt átokkal, és fájdalommal. És ez a hang a sövényből jött. – Ez az, te ringyó – sziszegte Adne. – Tűnj el a Föld színéről, és menj vissza a pokolba, ahová tartozol! A sövényfal ágai megrázkódtak. A levelek hervadni és fonyadni kezdtek, majd lehullottak. Az ágak remegése vad reszketésbe ment át. A tüskékkel borított gallyak szálkásan széttöredeztek. Az sövény alkotta élő fal leomlott, és ami egykor levél volt, most száraz hamuként hullott alá. Nem maradt belőle más csak elporladt halmok a fehér hóban. Shay előttem állt, kardját még mindig a magasba tartva. – Mi a… Adne felnyögött, majd a földre zuhant. Adne felé léptem, de Shay rám kiáltott. – Calla, a földre, most! Shay átvetette magát fölöttem, én alakot váltottam, és éreztem a lendületben lévő testének a súlyát, ahogy a hóba nyom. Végiggördültem a földön, majd talpra ugrottam. Ahogy megpördültem, láttam, ahogy a lidérc Adne fölé kerekedik, és Shayt ahogy a lény felé veti magát. Felcsaholtam, és már mozdultam Shay után, amikor Ren utamat állta. Nem! Állj félre az utambóll Kimutattam a fogaimat felé. De a hörgés a torkomon akadt. Shay a lidércre vetette magát. Az elemek keresztje villámgyorsan megpördült a kezében. A pengék a lény sötét anyagába vágtak, gyorsabban, mint ahogy azt szemmel követni lehetett. A lidérc felsikoltott. Eddig még soha életemben nem hallottam lidércet sikoltani. Sőt, nem is hallottam semmilyen hangot tőlük. De ahhoz kétség sem fért, hogy ez itt most a kíntól sikított. A lény tintafekete csápjai sercegtek, mintha elektromossággal lennének töltve. Még egyszer felsikított, majd a teste fölfelé megnyúlt, mintha fekete gőz törne elő egy gejzírből, és eltűnt. Shay földet ért a lény hűlt helye mellett. Megpördült, pengéit újabb támadásra készen tartva. Amikor észrevette, hogy a lénynek vége, felegyenesedett, és egy bárgyú mosolyt küldött felém. Felé csaholtam, és megcsóváltam a farkam. – Adne! – Connor rohant felénk át a havon és az útvesztő hamvain. Adne feltérdelt, és háta mögött a kezeire támaszkodott. – Rendben leszek… azt hiszem. Connor talpra segítette a lányt, és rávigyorgott Shayre: – Szép munka. Nem is tudtam, hogy képes vagy ilyenre. – Mire? – Shay a homlokát ráncolta. – Tudtad, hogy le tudok győzni lidérceket. Hála nekik! – felemelte a kardjait. – Nem a lidércre gondolok – mondta Connor. – Habár az sem volt semmi. Az útvesztőre gondoltam. Ha nem intézted volna el, a partinak vége lett volna, pedig még el sem kezdődött

igazán. Connor megfordult, és az udvarház felé mutatott: – A csapatok most már át tudják csoportosítani a támadásukat. – Én nem csináltam semmit az útvesztővel – mondta Shay. – A sövény darabjaira hullott, és a következő pillanatban már ott állt előttem Calla. Aztán láttam, ahogy a lidérc ráront Adnéra. Connor összehúzott szemöldökkel a lányra meredt. Adne a havat törölgette le a ruhájáról, és kerülte a tekintetünket. Én alakot váltottam, és közelebb léptem hozzá. – Ő csinálta – Adnéra mutattam. – Ő… ölte meg az útvesztőt – nem tudtam jobb szót találni arra amit Adne csinált. Valahogy megtámadta a vigyázók élő útvesztőjét, ami csapdába ejtett minket, és sikerült legyőznie. Connor megragadta Adne karját, ujjai erősen ráfonódtak, és mélyen a szemébe nézett: – Hogy? Hogyan csináltad? – Nem tudom – válaszolta a lány. – Tudtam, hogy nem természetes, nem idevaló dolog. Úgyhogy kértem egy szívességet. – Kitől? – Shay a rejtőzködő csapatunk körül járkált, felmérte a terepet, hátha ellenség akar rajtunk ütni. Amennyire tudtam, a Bane-falka támadása az előttünk lévő csapatra összpontosult. Még a hold sápadt fényében is ki tudtam venni, hogy Adne elpirult: – A Földtől. – Te szívességet tudsz kérni a Földtől? – kérdezte Connor. Adne elmosolyodott: – Minden szövő ezt teszi. Csak én messzebbre mentem. – Még senki sem tett ilyet, Adne – mondta Connor lassan. – Senki. – Tudom – mondta halkan a lány. Tekintetük találkozott, és valami fontos, szavakkal ki nem mondható dolgot éreztem kettőjük között. Nem tudtam megfogalmazni, mi volt az. Az útvesztő kusza ágainak leomlásával láthatóvá vált az előttünk tomboló harc. A farkasok támadása szökőárként zúdult a keresőkre. Éles fogak tépték az emberi húst, kínnal teli kiáltások hallatszottak, majd szinte azon nyomban el is haltak. A szűnni nem akaró üvöltések, melyek dermesztően szálltak a szélben, arról tanúskodtak, hogy a farkasokon kívül másféle ellenség is rejtőzött a sötétség leple alatt. Lidércek lebegtek az árnyak között, és kedvükre válogattak a keresők között. Tekintetem a birtok végét kutatta. Hamarosan meg is láttam őket. Egy osztag vigyázó, úgy húsz fő, a mestereink, és néhány gyerekük, akikre emlékeztem az iskolából, a kiszáradt medence mellett vettek fel harci pozíciót. Elegánsan voltak öltözve, mintha egy hivatalos vacsoránál ülnének, nem pedig egy csatát irányítanának. Az öldöklő ütközetet figyelték, ahogy egy tábornok figyeli és irányítja a gyalogságát. A vigyázók karjai rutinos könnyedséggel táncoltak a levegőben, kezükkel bonyolult formákat írtak le. Rikoltás töltötte be a levegőt, és az égben fölöttünk sötét, vonagló formák elevenedtek meg. Succubusok és incubusok tűntek föl mestereik hívását követve, hogy csatlakozzanak a harchoz. Keresők figyelmeztető kiáltásai hangoztak fel, és felröppenő nyílvesszők találkoztak az alvilági lények dárdáival. Néhány szárnyas lény a földnek csapódott. A többiek lecsaptak a keresőkre, elragadva őket a csatatérről, és magukkal hurcolták őket fel a levegőbe, hogy aztán elképesztő magasságokból a földre dobva a halálba küldjék a harcosokat. Néhány keresőnek, akit az incubusok karmai az égbe emeltek, a tőrével vagy kardjával sikerült halálos csapást mérnie, és ezzel a vigyázók csatlósait magukkal ragadták a halálba. Láttam a zuhanó testeket, a karmok és denevérszerű szárnyak között vonagló alakokat, láttam embereket eltűnni a lidércek árnyának halálos ölelésében. Farkasok is estek el, friss vér borította a szikrázó havat, és tócsába gyűlt a Bane-őrzők ernyedt teste körül. De minél több kereső hevert élettelenül a földön, a farkasok számbeli fölénye annál nyilvánvalóbbá vált. A Bane-falka az ellenállók csoportja körül körözött. Összehangoltan

mozogtak, a falkaösztön vezette őket a vadászatban, lehetővé téve számukra egy olyan szintű együttműködést, amilyet a keresők nem is remélhettek. Láttam, ahogy a farkasok levadásszák a harcosokat, egyiket a másik után. Ha egy hónappal ezelőtt látom ezt, vonyítottam volna a büszkeségtől. Az őrzők harci taktikája. Ezért győztünk mindig. És most ezért veszítenek a keresők. A kétségbeesés egyre növekedett a mellkasomban. Nem győzhetünk. Még ha be is jutunk, ha Shay valahogy le is győzi Bosque-ot, a csata idekint elveszett. Hány kereső hal meg ma? Connor megköszörülte a torkát, ő sem tudta levenni a szemét az elénk táruló iszonyú látványról. – Mennünk kell. Úgy néz ki, a leghevesebb harc kelet felé tevődik át. Az jó. El kell jutnunk a birtok északi részére, és onnan a házhoz. Meg sem említette, hogy a csapataink láthatóan vesztésre állnak. Mégpedig eléggé. – Vannak még lidércek – mondta Shay. – Utánuk kellene mennem. Connor megrázta a fejét: – Ez nincs benne a tervben. Szükségünk van rád odabent. – Én vagyok az egyetlen, aki meg tudja őket ölni – morogta Shay. – Tudtuk, hogy lesznek lidércek a harcban – mondta Connor. – Mindig vannak. Nem ragadhatsz le a frontvonalon. Nincs időnk. Shay mereven bámult maga elé, de aztán ő is észak felé fordult: – Akkor menjünk. Visszaváltoztam farkassá, és szorosan Shay mellett haladtam, ahogy megkerültük a frontvonalat. Az adrenalin felszökött az ereimben, ahogy megéreztem a levegőben a Bane-ek és a vér szagát. Halk morgás tört föl a mellkasomból. Tudom. Ren hangját halottam a fejemben. Én is ott akarok lenni a csatában. Tessék, teljesült a kívánságod. Mason megtorpant, hátán felbor zolódott a szőr. Elértük a birtok északi szélét. Itt is küzdelem folyt a szemünk előtt. Farkasok és keresők járták egymás körül halálos táncukat a homályban. Acél villant, a holdfény a pengéken játszott. A farkasok izmai hullámoztak a bundájuk alatt, ahogy a keresőkre vetették magukat. Emberi kiáltás és farkasüvöltés szörnyű keveréke kísérte a csatát. Elállták a ház felé vezető utunkat. Van B terv? – kérdezte Bryn. Majd szólok, ha eszembe jut. Megmerevedtem. Harc nélkül nem jutunk át. – A francba – mondta Connor. – Ennyit az elkerülő manőverről. – Átsurranunk? – kérdezte Adne. – Igen. – A harcot néztem, hátha felfedezem bármi jelét a Nightshade-ek vagy apám jelenlétének. De csak Bane-falkatagokat és keresőket láttam. – Alakot kellene váltanod, Shay – mondta Connor. – Azt végképp nem akarjuk, hogy azok az őrzők észrevegyék a Sarjat. Ha kiszúrnak, te leszel a legfőbb célpontjuk. Vadászni fognak rád. – Szép kilátások – mondta Shay, és alakot váltott. Az aranybarna farkas megrázta a nyakán a szőrt. Így már sokkal jobb. Ren ránézett. Tényleg? Persze. Shay felemelte a fejét, és beszívta a hideg éjszakai levegőt. Nem gondolod? Hát, igen. Ren mancsával a havat kaparta. De… felejtsd el! – Calla, állj az élre! – mondta Connor, aki nem hallhatta néma párbeszédünket. – Én szorosan követlek. Ren és Shay, maradjatok Adne közelében! Mason, Bryn, őrködjetek a szélen! Határozott tekintetünket beleegyezésnek vette. – Oké – Connor mereven nézte az összegabalyodott alakokat előttünk. – Maradjatok a nyomomban… Most! Az izmaim megfeszültek, és kirontottam a kertből a szabad térségre. Az udvarház hosszú

árnyékait vettem célba, és próbáltam a csapatot kivezetni a harc sűrűjéből. Ha elérnénk a házat, megint fedezékben lennénk. Éles csaholásra lettem figyelmes. Néhány Bane kitört a harc forgatagából, és felénk tartottak. Fuss tovább, Calla! Ren üvöltése harsant föl mögöttem. Mason és én feltartjuk őket. Vicsorogtam tehetetlenségemben, hogy futnom kell, miközben falkatársaim harcra készülnek. Felharsant egy másik üvöltés is a közelben, de ez nyugatról jött. Létezik, hogy… Ren éles kanyart vett, és most a csata helyszínével ellentétes irányba rohant. A nemjóját, igen! Mason utánavetette magát. Bryn, leült, és boldogan felvonított. Válaszul vonítások érkeztek a felénk közeledő farkasok irányából. Ez a hang a remény szikráját lobbantotta fel bennem… de éber figyelmem egy percre sem lankadt. – Mi a szent…? – kiáltotta Connor. – Támadók! – Túl sokan vannak – kiáltotta Adne. – Nem tudjuk lehagyni őket. – Calla, mi az ördögöt csinálsz?! – üvöltötte Connor, amikor megtorpantam, és csak bámultam a felénk tartó hatalmas falka hullámzó bundatengerét, amiből csak az acsarkodó fogak villantak elő. Nem tudtam elhinni. – Calla! – Connor egy elkeseredett pillantást lövellt felém, majd megragadta Adnét, és maga mögé húzta. A farkasok hulláma elért, és körülfolyt minket, mint egy folyó. – Mi a… – Connor eltátotta a száját, ahogy farkasok tucatjai húztak el mellettünk, és még több volt a nyomukban. A Bane-ek csaholtak, és riadót üvöltöttek, ahogy a Nightshade-ek körülrajzották őket. Az újonnan jött farkasok lerángatták a Bane-eket a keresőkről, leteperték őket a földre, karmok és fogak villantak mindenfelé. Az acél pengését lassan elnyomta a morgás, a vonítás és a mennydörgésszerű üvöltés, ahogy a két őrzőfalka egymásnak rontott. Évek alatt felgyülemlett düh táplálta azt a gyűlöletet, amivel most egymás vérét ontották a csillogó hóban. Egy óriási, ezüstös-barnás bundájú farkas közeledett felénk, aki egy különös fekete jelet viselt a homlokán. Lassított, majd megállt velem szemben. Jó téged látni, Calla. Kilógatta a nyelvét, és egy farkas mosolyt küldött felém. Remélem nem várattunk meg. Tökéletes volt az időzítés, apa. A fejemet a mellkasához nyomtam. És a belépőd is hatásos volt.

HUSZONHARMADIK fejezet

– NE F I C Á NK O L J ! – Ü VÖ L T Ö T T E C O N NO R. – PRÓ bállak megvédeni. – Engedj el, Connor! – Adne próbált kiszabadulni a férfi szorításából. – Nyilvánvaló, hogy nem minket támadnak. Érdekes barátaid vannak, jegyezte meg apám, elnézve a civakodásukat. Nem olyan vészesek, ha jobban megismered őket. Felcsaholtam, hogy magamra vonjam Adne, és Connor figyelmét. Amikor rájuk vicsorogtam, abbahagyták a veszekedést. Visszafordultam apámhoz. A férfi, Connor, a nő, Adne. Nagyon jók a harcban, esküszöm. Apám megszagolta Connor kezét, a kereső pedig álmélkodva nézte a hatalmas farkas vizsgálódását. Ha te mondod. Bryn a földre lapult, és a farkát csóválta apámra. Üdv, Mr. Tor. Jól nézel ki, Bryn. Apám finoman a fülébe harapott. Készen állsz a harcra? Bryn felugrott. Mindig. Shay poroszkált felénk lehajtott fejjel, a tisztelet jeléül. Apám félrefordította a pofáját, és kíváncsian méregette, majd halkan morogni kezdett. Nem ismerlek. Apa, ő Shay. Én is lehajtottam a fejemet, de a farkam izgatott táncot járt. Shay, ő az apám, Stephen Tor. A Nightshade-alfa! Shay nem változtatott udvarias testtartásán. Megtiszteltetetés, hogy találkozhatok önnel. Köszönjük a segítséget. A szívem majd kiugrott, amikor apám Shay feje alá dugta állkapcsát, és felemelte. Enyém a megtiszteltetés, Sarj. Lenyűgöző farkas vagy. Shay örömében felcsaholt, én meg feszülten rámordultam. Egy kicsit kölykös még, ahogy látom. Hallottam apám nevetését a fejemben. Shay az orra elé tette a mancsát. Próbálok felnőni. Mint ahogy én is. És fülön csaptam. El kellett távolodnunk a csata helyszínétől. Apám megbökte a vállamat. Mielőtt nekiindulunk, mondd el a fejleményeket! Connor felé vakkantottam, és belekapaszkodtam a bőrkabátja ujjába, hogy kövessen. – Erre megyünk, azt hiszem – mondta Connor, ideges pillantást vetve Adne felé, miközben az udvarház hosszú árnyékai felé húztam őt. Apám megállt, amikor a sötétség jótékony fedezékébe értünk. Ha meg is látott volna minket valaki, nehezen vehetett volna üldözőbe, mivel a csata a tetőfokára hágott. Connor még mindig aggódva méregette apámat. Ekkor alakot váltottam, és jeleztem a másik két farkasnak, hogy kövessék a példámat.

Már el is felejtettem, hogy egy érett, felnőtt alfa milyen ijesztő tud lenni. Egész életemben egy alfa lánya voltam, ebben a szerepben nőttem föl, megszoktam az uralkodói tartást, és a szigorú tekintetet. Kimagasló termetétől metsző szürke szeméig minden tekintélyt parancsoló volt benne. Connornak még akkor is nyugtalanság volt a tekintetében, amikor apám emberi alakot öltött. Még Adne is inkább Connor mögé lépett, és az ő válla fölött pillantott apámra, nem mert közeledni az alfához. – Connor, Adne – szóltam. – Ez itt az apám, Stephen Tor. – A Nightshade-alfa? – kérdezte Adne, kikerekedett szemmel. – Maga eljött! – A győzelemre! – kiáltotta Connor, és az öklét az ég felé emelte. Apám szája gúnyos mosolyra húzódott. Connor leengedte az öklét, és elszégyellte magát. – Ó, sajnálom – mondta. – Csak nagyon, nagyon jó, hogy itt van. – Én is örülök – apám kezet nyújtott Connornak. Adne félénken mosolygott, amikor az alfa köszöntötte, tekintetünk találkozott. – Hasonlítotok egymásra. Nevettem, és amikor apám büszkén rám mosolygott, a szívem majd kiugrott a helyéről. Bryn kuncogott, és megszorította a kezemet. Újabb három farkas futott be, hogy csatlakozzon hozzánk. Amikor Ren, Mason, és Nev alakot váltott, mindannyian vigyorogtak. – Minél több, annál jobb – nevetett Mason. Connor belebokszolt Nev karjába. – Jelezhettétek volna valahogy, hogy a mi csapatunkban vagytok. Egy pillanatra már azt hittem, hogy végünk van. – Szegény Connor! – mondta Adne. – Milyen érzékeny lélek! Connor szemrehányó pillantást vetett rá. – Jeleztük is – mondta Nev. – Nézd csak! Alakot váltott, és felemelte a fejét, hogy látható legyen a homlokára festett fekete szimbólum. – Hé – Shay elmosolyodott. – Ez az én tetoválásom. – A Sarj jele – mondta az apám. – Úgy gondoltuk, ez lesz a legjobb azonosító jel. Ethan megjelölte az összes farkast, aki csatlakozott hozzánk. Az ő ötlete volt. – Igen – Nev visszaváltozott emberi formába. – Így senki nem lőtt ránk. Főleg nem Ethan. – Neki mindig viszket az ujja a ravaszon – nevetett Connor. – Veletek jött? – Ő a déli támadásban vesz részt. Gondolom, hamarosan ő is a keresésünkre indul. – Úgy érted, hogy több csapat is van? – kérdezte Adne. – Három támadó osztagot alakítottunk ki – mondta az apám – Az enyém volt a legnagyobb. Körüljártuk a Bane-k rejtekhelyét, és a hátukba kerültünk. – Ennyi farkas – Ren felvonta a szemöldökét. – Talán néhány Bane- is átcsábítottál. – Apád nem volt kedves alfa, Renier. – Apám éber tekintettel fürkészte Rent. – Elűzte a saját fiát, ahogyan másokat is. Ez az ára a kegyetlenségnek. – Emile Laroche nem az apám – mondta Ren eltökélten. – Nem tartozom neki hűséggel. – Így van – mondta az apám. – Békét szeretnék köztem és közted, alfa. – Én is – Ren fejet hajtott, és felém pillantott. – A lányod a legbátrabb farkas, akit valaha ismertem. Igazi alfa. – Valóban – apám rám és Renre mosolygott. Bryn odahajolt hozzám: – Azt hiszem, Ren próbál jó pontokat szerezni apádnál. – Shhhhh! – a lábára léptem. Shay kényelmetlenül fészkelődött. Apám tekintete felé vándorolt, és a mosolyát megértő arckifejezés váltotta fel: – Kihívás lehet ennyi vezető egy ilyen kis csapatban. – Végre valaki vette a bátorságot, hogy ezt kimondja – Mason elvigyorodott. Nev nyakon

vágta. – Örülök, hogy meg tudott győzni Bane-eket, hogy csatlakozzanak hozzánk – mondta Connor apámnak, nem törődve Mason és Nev rögtönzött csetepatéjával. – Nem tudtuk, hogy akadnak köztük olyanok, akik át akarnak állni. Apám bólintott: – Én is örülök. Neville-é a legnagyobb érdem, amiért meg tudta ingatni őket. – Kösz, Stephen – mondta Nev. – De muszáj volt. Sabine és Caleb – a Bane-ek, akikkel az Édennél találkoztatok, és akikkel a Burnoutban játszottam – fontosak voltak. Tom jelentette a búvóhelyet, ahol találkozni tudtunk, amíg összegyűjtöttük a szövetségeseinket. Egyértelműen csapatmunka volt. Mason Nev hátára suhintott: – Megvagy! – Ti ketten, tudnátok viselkedni? – kérdeztem ingerülten. – Háborúban állunk. – Mint mindig, Cal – mondta Mason, miközben éppen a földre szorította Nevet. Nev nevetett, és lerúgta magáról Masont: – Éppen ezért szórakoztatjuk magunkat két csata között. – Micsoda logika! – jegyezte meg Bryn. Farkasformát váltott, és Masonre vetette magát, majd jó nedvesen végignyalta az arcát. – Ááá! – kiáltotta Mason. – Te győztél! Te győztél! – Hé! – Ethan ért be minket futva. Kifogyott a szuszból, az arcán egy mély vágásból folyt a vér. – Hát itt vagytok! Connor megszorította a karját: – Jó látni. – Téged is – mondta Ethan, és a szabad karjával átölelte Adnét, aztán Nev felé fordult. – A lány nincs a csatamezőn. Nem találtam. – Ettől tartottam – mondta Nev. – Kicsoda? – kérdezte Adne. – Sabine – mondta Ethan sápadt arccal. – Nincs a Bane-ek között. Mason és Bryn abbahagyták a birkózást. Bryn alakot váltott, és hallva, hogy nem találják Sabine-t, komor pillantást vetett felém. – Emile sincs meg – mondta Stephen. – Egy mérföldről megérezném a szagát. Bent kell lenniük mindkettőjüknek. A sötét udvarház felé pillantottam, de semmi fényt nem láttam kiszűrődni: – A Rowan-birtok kastélyában? Ren a levegőt szaglászta: – Efron és Lumine a közelben van. – És ők nem vesznek részt a valódi harcban – mondta Mason. – Soha. – Azt az információt kaptuk, hogy te beküldesz egy kisebb csapatot a Sarjjal, és véget vettek a dolgoknak – mondta apám. Connor bólintott: – Ez a kis csapat lennénk mi. – Ha megengeded, szeretnék csatlakozni hozzátok. – Nem akarsz a falkádra felügyelni? – kérdezte Connor. – Jó kezekben lesz – az apám Nev felé intett. – Ő és Ethan tervelték ki ezt a támadást. Ő az, akinek át kellene vennie a csapat vezetését. Nev farkasalakot öltött, és egyetértően csaholni kezdett. – Követem Nevet – mondta Mason, és rám nézett. – Ha nem gond. – Menj vele! – bólintottam. – És tartsátok szemmel Anselt és Tesst! – Úgy lesz, te is tudod – mondta Mason, és kacsintott. A következő pillanatban a két farkas felüvöltött, és a csata felé vették az irányt. Apám élesen rám nézett:

– Itt van az öcséd? – Nem harcol – válaszoltam. – A keresőknek segít ellátni a sebesülteket. Biztonságban van. Remélem. – Nem akartam elmenni mellőle – Bryn kétségbeesett pillantást vetett apám felé. – De úgy gondoltam, hogy minden mozgósítható harcosra szükség lehet. – Természetesen – mondta az apám. – Te a falkádhoz tartozol. Apám kérdőn nézett Connorra: –Nos? – Ez nem kérdés – válaszolta Connor. – Még egy alfa a csapatban óriási segítség lenne. – Jó. Úgy is tartozom Emile-nek egy látogatással – mondta apám. – Ez már régóta várat magára. – Az ilyen látogatásokat én is nagyon kedvelem – mondta Ethan. – Nekem is tervbe van véve egy. – Akkor ne várakoztassunk meg senkit – mormogta Connor. Apám, Ren, Bryn és én farkasalakot öltöttünk. Alakzatba álltunk a három kereső és Shay körül, majd megindultunk a kastély északi fala mentén. – Az oldalajtó a konyhába vezet – mondta Shay. – A ház hátsó részébe fogunk jutni. Onnan elérhetjük a könyvtárat. Felborzolódott a hátamon a szőr. Ez azt jelenti, hogy keresztül fogunk lopódzni a Rowanbirtok előcsarnokán, a szörnyű festmények és a kísérteties szobrok között. Bármelyik életre kelhet, ha Bosque Mar számít az érkezésünkre. Még hallottam a csata zaját a hátunk mögött, de amikor elértük a Rowan-birtok túlsó végét, az udvarház vastag falai már elnyelték a hangokat. A hatalmas épület elválasztott minket a csatatértől, ellenségtől és baráttól egyaránt. Habár tudtam, hogy elejétől fogva ez volt a tervben, most mégis a hideg futkosott a hátamon, amikor belegondoltam, hogy a mi kis csapatunk milyen borzalmakkal fog szembenézni. – Itt van az ajtó – Shay előrelépett, de ekkor megláttam, ahogy egy sötét alak bontakozik ki az árnyak közül. Felcsaholtam, és ugyanabban a pillanatban Connor is elkiáltotta magát: – Shay! Jobbra tőled! Shay már előrántotta a kardját, amikor a lidérc rárontott. De nem csak a lidérc alakja mozgott a homályban. Az udvarház mögül négy farkas tűnt fel, és üvöltve, acsarkodva rontottak ránk. Az első farkas nekirugaszkodott, és a földre döntötte Connort. Adne megpördült, és az acélkorbácsa megvillant a sötétben. A farkas felüvöltött, ahogy a kihegyezett acéltüskék a testébe martak. Majd felüvöltött még egyszer, amikor Ethan nyílvesszői az oldalába csapódtak. A farkas megpördült, és megpróbálta kihúzni a vesszőket, de vonyítása hörgésbe fulladt, ahogy Connor a mellkasába mártotta a tőrét. Apám a második farkasra vetette magát. Végighemperegtek a földön, és összegabalyodva tépték egymást. Pár méterre Ren nézett farkasszemet a másik két farkassal. Hármuk közül egyik sem támadt, felborzolt szőrrel bámultak egymásra, és vészjósló mély morgásuk betöltötte a levegőt. Bryn és én felzárkóztunk Ren mellé. A szívem őrülten dobogni kezdett, amikor észrevettem tétovázásuk okát. Dax és Fey bámult az egykori alfájukra. Izmaik feszülten rángatóztak bundájuk alatt. Ne tegyétek! Ren mindkettőjük felé ezt az üzenetet küldte. Nem kell küzdenünk. Melléléptem. Hallgassatok Renre! Kérlek! Miért? Dax nem vett rólam tudomást, Ren felé morogott. Akkor a szajhád előtt is hajoljunk meg? Soha többet ne nevezd őt így! Ren fenyegetően előre lépett. Fogalmad sincs róla, hogy mi folyik itt. Tényleg? Fey megvetően beleszimatolt a levegőbe. Szerintem te csak félsz annak lenni, aminek kellene lenned, alfának. Gyenge vagy.

Idióta vagy, Fey. Vicsorgott Bryn. Én legalább nem hagyom, hogy Calla gondolkodjon helyettem. Fey Renre és Brynre pillantott. Mind a ketten gyengék vagytok. Az izmai megremegtek. Fey, ne! Megfeszítettem a testemet. De már ugrott is. Fel voltam készülve a támadásra, de a lendülettől, amivel nekem csapódott, mindketten elterültünk a hóban. Bryn utánunk vetette magát, és a fogait Fey oldalába mélyesztette. Az állkapcsok csattogásából és a vad hörgésből tudtam, hogy mellettünk Ren és Dax is egymásnak esett. A legjobb harcosaink. Emlékszem, hogy Ren mit mondott Daxről és Feyről. A hasonló a hasonlót vonzza. És most a harci tudásuk ellenünk irányul. Mi voltunk az alfáik, de most képesek leszünk-e legyőzni őket? Talpra ugrottam. Fey gyorsabb volt. A hátamra ugrott, és a vállamba mart. Nem törődve a fájdalommal hátravetettem magam, átfordultunk, így Fey alám került, és teljes súlyommal a földnek szorítottam. Bryn Feyre vetette magát, és a hóba szorította. Fey forgolódott, kirúgott, és ellökte magától Brynt. Föltápászkodtam, és tudtam, mit kell tennem. Fey még mindig a hátán feküdt, hasa lágy részeit védtelenül hagyva. Két harapás a gyomorba, fölnyitva a beleket, halálos lenne. De meg kellett tennem. Összeszorult a torkom. Fey fészkelődött, már majdnem megfordult. Nem várhattam tovább. Valami elsüvített a fülem mellett. Fey felcsaholt fájdalmában, majd a csaholás vonyításba ment át, ahogy a második és a harmadik nyíl is a hasába csapódott. Talpra állt vicsorogva, és próbált elsántikálni. Vérnyomok tarkították a havat a nyomában, ahogy menekülni próbált. Ethan mellettem termett, és felemelte a számszeríját. – Hagyd őt rám – mondta, és az állával jobbra intett. – Neki segíts. Félretettem a sajnálatot, miközben Ethan célzásra emelte a fegyverét. Megfordultam, és láttam, hogy Ren és Dax egymás körül köröznek. Mindkettőjük zihált. Vér tarkította a bundájukat és körülöttük a havat. Feléjük vetettem magam, a testem úszott a levegőben, és az állkapcsom hátulról Dax nyaka köré zárult. Dax akkora volt, hogy támadásom erejétől sem került a földre. A fogaimat még jobban belemélyesztettem, és próbáltam megtartani a szorítást. Vicsorgott, körbeforgott, és próbált lerázni magáról. Végül felágaskodott. Tudtam, hogy fölém akar kerülni, éppen úgy, ahogy én tettem Feyjel. Nem hagyhattam, hogy maga alá szorítson. Elengedtem, miközben megpördültem a levegőben, Dax pedig hátraesett. A súlyomtól megszabadulva a farkas rögtön talpra ugrott. Megpördült, és rám vicsorgott. Átkozott kullancs vagy. Tekintetéből áradt a gyűlölet. Ideje, hogy eltapossalak. Alig várom. A lábamat a hóba mélyesztettem, és megfeszítettem az izmaimat, várva a támadást. Vicsorgott, majd felvonyított, és félrekapta a fejét, ahogy Ren fogai felszakították térdében az ínszalagot. Most, Calla! Ren kiáltása betöltötte a fejemet. Tudtam, mi a szándéka. Minden kétséget kiűztem a gondolataimból, és tisztán az ösztöneimet követve nekilendültem. Az állkapcsom Dax torkába mart. Szorítottam a harapáson, átszakítva az izmokat, és végül összeroppantva a légcsövét. A vére a számba folyt, a teste megfeszült, majd végül elernyedt. Elengedtem a torkát, majd hátraléptem a hatalmas farkas mozdulatlan testétől. Az izmaim remegtek. Ren mellém sántikált. Így kellett lennie. Szűköltem, és a vállának dőltem. Tudtam, hogy igaza van, de szörnyen éreztem magam. Megsérültél. Felém hajolt. Vegyél vért tőlem! Először te. Oda tartottam a vállamat az állkapcsához. A fogai átlyukasztották a bőrömet. Nyugodtan álltam, miközben a véremet lefetyelte. Jól vagyok. Megnyalta a pofámat. Te jössz. A mellkasába haraptam. A nyelvemen éreztem vérének füstösen édes, vad ízét.

A gyógyulást kísérő pezsgő melegség átjárta a testem. Köszönöm. Felemeltem a pofámat, hogy az orromat az arcához nyomjam. Úgy néz ki, hogy ezen túlvagyunk. Apám mellénk ballagott. A pofája csatakos volt a vértől, de nem láttam rajta jelét sérülésnek. Mögötte egy idősebb Bane feküdt, elterülve a földön. Daxre nézett, aztán Renre. Falkatársad volt? Ren lehajtotta a fejét. Rangban a második. Sajnálom. Apám az állát Ren vállára tette. Ren halkan nyüszített, és bundáját az apám bundájához nyomta. Én a földre rogytam, a bánat súlyát a csontjaimban éreztem, és felnéztem az éjszakai égre. Bryn havas bundával, halkan nyöszörögve mellém vackolódott. A fejemet a hátára tettem, még éreztem rajta Fey vérének a szagát. A hold vékony fátyolfelhők mögé bújt. Apró, ezüstös hópelyhek hullottak alá, és megtelepedtek a bundánkon, az élőkén és a holtakén egyaránt. Arra gondoltam, hogy a hold eltakarja előlünk arcát, mert hasonlóan hozzánk, ő is tele van szomorúsággal. De a könnyeit nem tudja visszatartani, és azok csendes hópelyhekként hullanak alá.

HUSZONNEGYEDIK fejezet

CONNORAZAJTÓELŐTTÁLLT,ÉSAZSEBÉBE nyúlt az álkulcsért. Ethan megrázta a fejét – Logan szerint nyitva hagyták. Connor megvonta a vállát, és lenyomta a kilincset. Kinyílt. – Ez jó jel – mondta. – Igaz? – Ez annak a jele, hogy Logan, legalábbis úgy tesz, mintha velünk lenne – mondta Ethan. – Ne olvass ki belőle mást! – Egyetértek – Connor kihúzta a kardját, és óvatosan belépett a konyhába. Követtük őt a barlangszerű terembe. A sötétben ki tudtam venni a mennyezetről lógó fazekakat és serpenyőket. Egy hosszú tálalóasztal állt előttünk, amely végighúzódott szinte az egész helyiségen, az egyik falat pedig egy óriási kemence foglalta el. – Egész Vailnek lehetne itt főzni – mondta Adne. – Hány nagy fogadást tartott itt a nagybátyád? Mondjuk hetente egyet? – Egyet sem – mondta Shay. – Legalább is én egyet sem láttam.

– Használta egyáltalán valaki ezt a konyhát? – Kérdezte Connor. – Ide jártam le nassolni – mondta Shay. – Állandóan tele volt a hűtő – a beépített hűtőkamra felé mutatott, ami egy legalább akkora éléskamra mellett állt. – Volt, hogy hullákat is találtál benne? – morogta Ethan. Shay nem válaszolt, csak megborzongott. Biztos vagyok benne, hogy fel sem merült benne ez a lehetőség, mielőtt megtudta volna az igazságot a nagybátyjáról. Felötlött bennem, hogy vajon Shayntk is olyan rémisztő-e visszatérni ide a Rowan-birtokra, mint nekem? Minél többet gondoltam erre, annál inkább az volt a meggyőződésem, hogy neki még rosszabb. Ő itt élt, ezt a helyet hívta otthonának, anélkül, hogy tudta volna, mik laknak a falakban, vagy hogy megkínzott lelkek vannak bebörtönözve a festményekbe Nevetett az incubusok szobrain, de most már tudja, hogy életre lelhetnek, és az életére törhetnek. Olyasmi érzés lehet ide visszajönni, mintha folyamatosan mozogna a lábad alatt a talaj. Közdebb húzódtam hozzá, és megnyaltam az ujjait, remélve, hogy némi vigasztalást nyújthatok neki ezzel. Rám mosolygott. – Othon, édes otthon – mondta, de az űzött kifejezés a tekintetében jobban tükrözte valódi érzelmeit. Ez a leghátborzongatóbb ház, ahol életemben jártam. Bryn szorosan a sarkamban maradt. A válam fölött hátrapillantottam. Az első tízben benne van. Gyerekek, ti itt tényleg romantikáztatok? Mert én annyira be volnék parázva, hogy nem bírnék odafigyelni. Rávilantottam a fogamat. Az odafigyelésről jut eszembe, nem most kéne kitárgyalni a szerelmi életemet. Már majdnem elértük a konyha kijáratát, amikor Shay megtorpant – Jobban jártok, ha nem néztek a festményekre. Connor bólintott, és halkan kilépett az előcsarnokba. A folyosó sötét volt. Connor elővigyázatos tempóban vezetett minket. Tudtam, hogy bölcsen teszi, de ettől a lassú araszolástól kirázott a hideg. Fojtott zihálás csapta meg a fülem. Ethan lehaj totta a fejét. Adne megfogta a karját, közel hajolt hozzá, és halkan nyugtatgatta. Amikor Ethan felemelte a fejét, láttam, hogy összeszorítja az állkapcsát, és a nyakán lüktetnek az erek. Shay rápillantott: – Mondtam, hogy ne nézd. – Ne állj meg, Sarj! – morogta Ethan, de a hangja remegett. – Nem a te testvéred volt, hanem az enyém. Hibát követtem el, és a vállam fölött a festményre pillantottam, amit épp most hagytunk el. Egy rongyos ruhájú ember feküdt kifeszítve egy asztalon, gyötrelem nyomaival az arcán, szája örök sikításra tátva a kíntól. Bárcsak ne ismertem volna fel a férfit, de ahogy a festményre néztem, abban a pillanatban tudtam, hogy ő Kyle, Ethan testvére, és összeszorult a gyomrom. Az én hibám volt, hogy örökre csapdába esett, és kínszenvedése a lidérceket táplálja. Azt hittem, a kötelességemet végzem, amikor, miközben Shayt védtem, megöltem a társát, Stuartot, és őt a vigyázók kezére adtam kihallgatásra. Hány olyan döntést hoztam, amíg a vigyázókat szolgáltam, ami összetörte emberek az életét, olyanokét, akiket most szövetségesnek és barátnak hívok. Egy kéz simogatta meg a bundámat. Megfordultam, és láttam Shayt, ahogy engem néz, tekintette tele volt aggodalommal. Egy halvány mosolyt küldött felém: – Nem akarlak vigasztalni, csak azt akartam mondani, hogy a múlt, az a múlt. Nem tudhattad. Egyikünk sem tudhatta. Az orromat a tenyerébe nyomtam, miközben megpróbáltam a festmény szörnyűségeit kiűzni a fejemből. Befordultunk a sarkon, és elértük az épület központi folyosóját, amikor Connor felkiáltott. Pengéi megvillantak a félhomályban, és hallatszott, hogy az ütés lecsúszik valami szilárd dologról. Átkokat szórt, majd belerúgott a falba.

– Szobrok! A francba – majd ismét cifrán káromkodott. – Connor, fejezd be, mert elpirulok! – mondta Adne, és előrelépett, hogy megvizsgálja a succubus márványszobrát. Csaholtam Shaynek, és a farkamat csóváltam. Ő rám vigyorgott, emlékezve az első látogatásomra a Rowan-birtokon. Nem hibáztattam Connort a reakciója miatt, a szobrok tényleg túl élethűek voltak. – Készülj fel! – mondta Shay. – Mindenfelé szobrok vannak. – Kész hadsereg – mondta Connor. – Csak a parancsra várnak. – Ezzel a sereggel harcoltunk az előző látogatásunkkor – mondta Ethan. – Emlékszel? Hogy lehet, hogy ezek nem játszanak kint a barátaikkal? – A Rowan-birtok teremtményei még szunnyadnak – Shay kézfejével megkopogtatta a succubus kőhomlokát. – A vigyázók szolgái odakint az Édenből valók. Ez azt jelenti, hogy Bosque nincs itt. Nem idézte meg őket. – Vagy csak azt akarja, hogy azt higgyük, hogy nincs itt – mondta Connor. Shay összeráncolta a homlokát: – Nem hiszem. Most csak a farkasok harcolnak. Az előző csatában Bosque összes teremtménye harcolt. Ő nincs itt. Még nincs. – Csak egy módon bizonyosodhatunk meg felőle – Connor egy grimaszt vágott a szobor felé, majd továbbindult lefelé a folyosón. A szívem a torkomban dobogott, ahogy beléptünk az épület előcsarnokába. Kiállított páncélok és rémisztő lények márványból kifaragott alakjai álltak előttünk, mintha az impozáns lépcsőfeljárót őrizték volna. A keresők lépéseinek és a farkaskarmok halk neszezésének visszhangja töltötte be az óriási teret, visszaverődve a falakról egészen föl a mennyezetről lógó hatalmas kristálycsillárig. – Föl a lépcsőn – mondta Shay. Connor bólintott, és elindultunk fölfelé. Minden egyes lépésnél egyre hidegebbnek éreztem a testemet. Ren felzárkózott szorosan mellém. Te tényleg itt töltötted az idődet? Ja. Körbepillantottam. Csak néhányszor. Uh! Megborzongott. Jobb lehet a gyomrod, mint nekem. Kellemesebb hely, ha nem tudod, hogy minden meg akar elevenedni, és ki akar nyírni téged. Rávillantottam a fogaimat. Ó, ez egész biztosan így van. Belecsípett a vállamba. Amikor felértünk a lépcső tetejére, Connor vett egy nagy levegőt. Megfogta a könyvtár ajtajának a kilincsét. A kilincs elfordult, és egy halk kattanást hallottam. – Nyitva van – dünnyögte. – Nem hiszem, hogy ezt jó jelnek tudnám venni. – Nem is az – mondta Shay. – De nem is számítottam rá, hogy könnyen fognak menni a dolgok. Mert te igen? – Indulj! – Ethan az állával Connor felé bökött. – Az ördög nem alszik. – Ez a mi jelmondatunk? – kérdezte Connor, és belökte az ajtót. – Vagy az övék? – Választhatsz tetszés szerint – Ethan felemelte a számszeríját. Halvány fény töltötte be a könyvtárat, a lámpák derengő fénye bekúszott a könyvespolcok közé, melegen csalogató hangulatot árasztva. Ha nem tudtam volna többet erről a helyről, azt hinném, hogy ez csak egy békés könyvtárszoba, ahová az ember szívesen behúzódna a kedvenc könyvével. Apám megmerevedett, és mély morgás tört fel a mellkasából. Orra megremegett. Emile. Bryn morogni kezdett, és a nyakán égnek meredt a szőr. Az ismerős szag az én figyelmemet is felkeltette. A Bane-alfa itt van, de nincs egyedül. – Legyetek üdvözölve – Lumine a könyvespolc mellett állt, ahol a Haldis-évkönyvek is

Voltak. Kitárta felénk a karját. – Már vártunk titeket – Efron elmosolyodott. Ott ült Lumine mellett, egy magas támlájú bőrbevonatú széken. Két farkas feküdt a lábainál, a szemeiket ránk szegezték. Sabine tekintette magabiztos volt, míg Emile-ből sütött a rosszindulat. Logan az apja mögött állt, arcát a szenvtelenség álarca mögé rejtve. – Ezt a csalódást – mondta Connor. – Most nem kiálthatjuk: meglepetés! – Milyen elragadó – mondta Lumine egy lefitymáló mosoly kíséretében, majd felhúzta a szemöldökét. – A következőt ajánljuk. Hagyjátok nekünk itt a Sarjat, és megkíméljük az életetek. Morogni kezdtem, Ethan pedig felemelte a számszeríját: – Ez nevezed ajánlatnak? Mereven nézte Sabine-t, és olyan szorosan markolta a fegyverét, hogy a vér kiserkent a kezén. A lány hűvös nyugalommal viszonozta a pillantását, annyira, hogy akár az egyik szobor is lehetett volna az előcsarnokból. – Nem túl csábító, igaz? – Adne korbácsának a vége sziszegett a padlón. – Jó – Lumine rubinvörös ajkai szétnyíltak, és mosolya mögött kivillantak a fogai. Felemelte a kezét, és egy lángoló szimbólumot rajzolt a levegőbe. – Itt jön a lidérc – morogta Connor. – Hagyd rám – Shay előrelépett, amikor a szimbólum felrobbant, és a helyén egy vonagló sötét lény jelent meg. – Öld meg őket – mondta Lumine, és lustán felénk intett. A lidérc átcsúszott a szobán. Shay lendületet vett, elrugaszkodott, és a lény elé ugrott. – Na, mutasd, mit tudsz haver! – dörmögte Connor. Az elemek keresztje keresztülhasított az árny testén. A lidérc felsikított, és ellobbant egy füstgomolyagban. Lumine meg sem rezzent, de láttam, hogy nagyot nyel: – Milyen érdekes! – Próbáld újra – mondta Efron. – És sportoljuk is egy kicsit, jó? Emile! Sabine! A két farkas talpra ugrott. Emile Shay felé vetette magát, de Sabine hirtelen megpördült, és Efronra ugrott. A kezét kapta el, amellyel a lidérceket szokta megidézni. A férfi ujjai összeroppantak az állkapocs szorításában. Felüvöltött, és térdre rogyott a széke előtt. Szeme kikerekedett a döbbenettől, miközben Sabine elengedte a véres kezét, majd hátralökte a férfit. Efron vérbefúló sikolyára Emile megtorpant. A farkas morogni kezdett, a bundáját felborzolta, és Sabine felé rohant. A lányt nem ingott meg. Leszorítva tartotta Efront a földön, vicsorogva csapott le újra és újra, szétmarcangolva a férfi torkát. Amikor Efron kezeinek szorítása elernyedt a bundáján, Sabine emberi alakot öltött, és a férfira köpött. – Nem erre számítottál, igaz? – lenézett a mozdulatlan testre. – Rohadék – és újra leköpte. Logan az apja mellé rohant, de az idősebb vigyázó már halott volt. A torka annyira szét volt roncsolva, hogy a feje szinte elvált a testétől. Logan a földre rogyott, a térdét a mellkasához húzta, és térdei közé temette az arcát. Sabine felé fordult, és morogni kezdett a holttest mellett gubbasztó Loganre. – Sabine! – kiáltotta Ethan. Nyílvessző süvített el Emile mellett, aki a lányra vetette magát. Az ütközés erejétől a lány meglódult, és a kandalló falának csapódott. Apám felüvöltött, és rohant át a szobán feléjük. Ren és Bryn szorosan apám nyomában volt, Ethan pedig folyamatosan tüzelt nyílpuskájával. Emile megpördült, figyelmen kívül hagyva a vállába és az oldalába fúródott nyílvesszőket. Tekintetét apámra szegezte. Ethan átugrott a vicsorgó Emile felett, és óvón Sabine ernyedt teste elé állt. Amíg a kereső Sabine-t védte, apám és Emile körözni kezdtek egymás körül, kizárva a körülöttük kialakuló zűrzavart.

Lumine zihálva szedte a levegőt, kezeit a nyakához emelte. Remegni kezdett, de gyorsan rajzolt a levegőbe még egy lángoló szimbólumot. A lidérc megjelent előtte. – Védjél meg! – üvöltött rá. A lidérc palástként örvénylett körülötte, ahogy Lumine megindult az ajtó felé. Morogtam, és rá akartam magam vetni, de tudtam, hogy Shay az egyetlen, aki végezni tud egy lidérccel. – Shay! – kiáltotta Adne, ahogy a lidérc és Lumine közeledtek felénk, arra kényszerítve minket, hogy álljunk el az ajtóból. – Maradj mellettem! – sziszegte alvilági testőrének, miközben kirohant a könyvtárból. – Ne engedd őket közel hozzám! A lidérc elsiklott mellőlünk, ahogy Lumine kilépett a szobából. Shay mellénk ért, és a távozók után nézett, de Connor megragadta a karját: – Hagyd őket elmenni. A mi harcunk itt van. Shay bólintott, és a fogait összeszorította tehetetlenségében. – Nem hagyhatjuk, hogy Logan meglógjon – mondta Connor. – Tartsd szemmel, amíg mi a többieknek segítünk! Shay Loganre pillantott, aki a fejét a térde közé hajtva előre-hátra dülöngélt. – Nem hiszem, hogy menne bárhova is. – Én is ezt mondanám, ha eszméletlen lenne – mondta Connor. – Muszáj itt tartanunk. – Shayjel maradok – mondta Adne, majd megfogta a fiú karját, és Logan felé húzta. – Ti segítsetek a többieknek. Bryn! Kiáltottam. Menj Shayhez és Adnéhoz! Meg kell védened őket. Bryn megpördült, és rohant hozzájuk, hogy őrködjön a Sarj és a szövő felett. Úgy lesz. Én Connorral együtt átrohantam a szobán Ethanhez, aki Sabine-re vigyázott. A lány nem mozdult, és mi még nem voltunk elég közel hozzá, hogy meg tudjam állapítani, hogy életben van-e még. Segítenem kell neki, ha tudok. Szememmel a könyvtár másik felét fürkésztem. Emile és az apám már csak lépésnyire voltak egymástól, mindketten vicsorogtak. Ren szorosan apám mellé állt, de a másik két farkas csak egymással volt elfoglalva, szemükből sütött a gyűlölet. Apám felemelte a pofáját, és harci üvöltésbe kezdett. Emile válaszul szintén felüvöltött, hatalmas izmai hullámoztak, ahogya földet kaparta, szőre az égnek meredt. Kezdetét vette a harc, amire mind a ketten vártak azóta, hogy rivális alfák lettek.

HUSZONÖTÖDIK fejezet

A P Á M V I C S O RG O T T , L E E R E S Z T E T T E A P O F Á J Á T , és miközben oldalazva közeledett, szemmel tartotta Emile-t. A Bane-alfa lerázta a nyálat az állkapcsáról, és elüvöltötte magát. Mindketten felugrottak, és olyan erővel estek egymásnak, hogy azt hittem, összetörik a csontjaikat. – Calla! – Connor kiáltása elvonta a figyelmemet a harcoló farkasokról. – Segíts nekünk! Ethan talpra állította Sabine-t, és a mellkasához húzva megtartotta a lányt. – Lélegzik, de azt hiszem, megsérült. Sabine megvonaglott Ethan karjában, és halkan felnyögött. – Jobb félni, mint megijedni – mondta Connor, és mélyen a szemembe nézett. Bólintottam, és alakot váltottam, hogy a csuklómba harapjak. A tenyerembe fogtam Sabine állát, kinyitottam a száját, és vérző karomat az ajkához nyomtam. Azonnal nyelni kezdett. – Ha megsérült is, nem súlyos – mondtam, miközben ivott. – Lehet, hogy eltörött egy-két csontja. – Az súlyos? – kérdezte Ethan, miközben a haját simogatta. – Számunkra nem – válaszoltam. Sabine szeme hirtelen felnyílt. Eltolta magától a karomat, és a száját törölgette. – Kösz. – Nincs mit. – Bekötöztem a sebet a karomon, hogy elálljon a vérzés, és begyógyuljanak a harapásnyomok. Sabine pillantása Ethanre vándorolt. A fiú ádámcsutkája le-föl mozgott, ahogy nagyokat nyelt, és a lány arcát simogatta. – Ethan – suttogta Sabine. Ethan magához húzta a lány reszkető testét. – Most már vége van. Részben igaza volt. Efron halálával Sabine számára véget ért egy rémálom. De ez csak egy csata volt, és mi még mindig a háború kellős közepén voltunk. Connor csatlakozott Adnéhoz és Shayhez, akik Logant felügyelték. A vigyázó még mindig összekuporodva gubbasztott. Bryn morogva körözött körülötte. Alakot váltottam, és amilyen csendben csak tudtam, megközelítettem az apámat és Emile-t. Annak ellenére, hogy még alig kezdték el a harcot, már mindketten véresek voltak. Az apám jobb oldalán sebek éktelenkedtek, Emile mellkasáról félig letépett húscafat lógott. Ugrásra készen Emile mögé osontam. De a tudatomban hirtelen megszólalt apám hangja. Maradj ki ebből, Calla! Ez parancs. De… Morogtam, és ezzel magamra vontam Emile figyelmét. Fenyegetően rám mordult. A kölyködre számítasz, Stephen?

Már mondtam, Calla. Az apám már vicsorgott. Maradj távol! Ez nem a te harcod. Hátrébb húzódtam, de nem túl messzire. Az ösztönöm arra kényszerített, hogy engedelmeskedjek az apámnak, de a véremben éreztem a késztetést, hogy támadjak. Ren még mindig apám mögött volt, szintén távolságot tartva az egymást kerülgető farkasoktól, sebezhető pontra várt, a gyengeség jelét leste. Előre-hátra mozgott, ugyanolyan izgatottan, akárcsak én. Sejtettem, hogy az apám neki is azt parancsolta, hogy tartsa távol magát a harctól. Emile nekiugrott, de apám kicselezte a támadását. Hirtelen megpördült, és Emile horpaszába mart, egy újabb darab húst tépve ki. Emile felüvöltött fájdalmában, amint a vér kilövellt a testéből. Apám újra támadt, de Emile ezúttal készen állt, és hátsó lábaival a magasba rúgott. Az arcát találta el. Apám hátrazuhant a lökéstől. Hangos reccsenéssel félig az asztalon landolt, teste összecsuklott a fán. Az asztal széle megrepedt a zuhanás erejétől. Apa! Kiáltottam aggódva. Apám talpra ugrott, és megrázta a fejét, hogy összezavart érzékeit megpróbálja kitisztítani. Noha nem vált harcképtelenné, az ütés kissé elkábította. Emile nem tétovázott. Rámordult apámra, csapásai nem lanyhultak. Az asztal kettőbe törött, amikor Emile a könyvtár túloldalán lévő falnak rontott maga előtt tolva az apámat. Nekicsapódtak a könyvespolcnak, majd a földre zuhantak. Emile a talpára esett, izmai megfeszültek, ahogy a következő támadásra készült. Apám a földön feküdt, feje lógott. Ekkor vettem észre: egy éles fadarab mélyen belefúródott a hátába, és tompa vége kiállt a testéből. Feltápászkodott, fejét hátrafordítva megpróbálta fogaival megragadni és kitépni a hátába fúródott fát. De eközben torka védtelen maradt. A Bane-alfa tétovázás nélkül apámra támadt. Már futottam is, remélve, hogy megakadályozhatom a támadását, és már nem érdekelt, kinek a számára volt fenntartva ez a harc. Emile Laroche nem ölheti meg az apámat. Ezt nem nézhettem tétlenül. De Ren közelebb volt. Néhány méterre voltam tőlük, amikor Ren ugrás közben nekiütközött Emile-nek, amitől mindketten messzire zuhantak tőlem és az apámtól. Feltápászkodtak, megfordultak, és újra támadásba lendültek. Pillanatokon belül újra leteperték egymást, és könyörtelenül marakodni kezdtek. Apám felmordult. Kihúzta a hegyes fadarabot a testéből. A vér patakokban folyt a sebből, apám egész testében remegett. Igyál a véremből! Vállamat az állkapcsához tartottam. Siess! Beleharapott a húsomba, én pedig hátrafordultam, hogy lássam, mi történik mögöttünk. Emile figyelme Renre összpontosult. Az idősebb Bane pofája véres volt, de nem tudtam, hogy ez még az apám vére-e, vagy már Rent is megsebesítette. Ennyi elég lesz, Calla. Apám gyengéden eltolt magától. Köszönöm. Figyelme most Ren felé fordult, és hallottam, amint parancsot ad neki. Renier, ne támadd meg Emile-t! Ren nem mozdult, nem is nézett apámra. Fejünkben visszhangzott a kiáltása. Az egész életem hazugság volt. Ren dühtől reszketett. Az anyám miattad halt meg. Esküszöm, megöllek. Emile nevetése hangzott fel a tudatomban. Hát így kell beszélni az idős apáddal, fiú? Emile gondolata fenyegető morgásba torkollt. Te nem vagy az apám. Ren vicsorgott. Az apám meghalt, amikor kitörted a nyakát. Életem egyik legszebb napja volt. Emile lekuporodott a földre. Akárcsak a mai, ha itt befejezzük a munkát. Ren felüvöltött, és Emile felé lendült. Ne, Renier! Ahogy Ren támadásba lendült, apám a két farkas felé vetette magát. Állj! Már akkor látszott, hogy Ren hibázott, ahogy nekirugaszkodott. Mérgében túl magasra

ugrott, ezzel elég időt hagyva Emilenek, hogy helyet változtasson. Emile felugrott, teste kifeszült, hogy még a levegőben elkapja Rent. Emile üvöltése visszhangzott a tudatomban. Ezt még aznap meg kellett volna tennem, amikor megszülettél. Az állkapcsa Ren nyaka köré zárult. Ren! A nevét kiáltottam, amikor egymásba gabalyodó testtel a föld felé zuhantak. Emile hirtelen megrántotta a fejét. Azt hittem, megáll a szívem, amikor Ren morgását egy szörnyű reccsenés szakította félbe. Amikor a földre zuhantak, apám Emile-re vetette magát, eltaszítva őt Renről, aki ijesztő mozdulatlanságban feküdt a könyvtár padlóján. Felmordultam, és odaugrottam mellé. Lehajtottam a fejemet, orromat a testéhez nyomtam. A szobát átszelő ordítás elszakította Rentől a pillantásomat. Emile a hátán feküdt, szorosan apám alatt. A Bane-alfa küszködve vonaglott apám súlya alatt. Apám nem törődött vele, hogy Emile kétségbeesetten próbált szabadulni. Az állkapcsa Emile nyaka köré záródott, és harapása egyre mélyebbre hatolt. Emile felüvöltött, a félig vonítás, félig visítás hörgésbe fulladt, amint apám teljes erővel a torkába harapott. Emile már nem küzdött tovább. Apám az állkapcsával felemelte Emile elernyedt testét, és egy fejrándítással elhajította a Bane tetemét. Apám elindult felénk, és közben alakot váltott. Ren. Ren. Gyengéden bökdöstem a pofáját. Térj magadhoz, kérlek! Fel kell kelned! Beleszagoltam szürke bundájába. Az illata ugyanolyan volt, mint mindig, szantálfa és cserzett bőr szaga. Ren! Sírni kezdtem, a mancsommal tapogattam a testét. Kérlek, válaszolj! Meg tudlak gyógyítani, de magadhoz kell térned, hogy vért adhassak neked. Valaki odarogyott mellém a földre. Adne volt az, mellém térdelt, és tágra nyílt, könnyes szemmel bámult rám. Bryn is ott volt mögötte, és halkan pityergett. – Miért? – kérdezte Adne. – Miért kellett neked is elmenned? – Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, mire felmordultam, és odébb löktem. Nem akartam, hogy bárki más ott legyen a közelében. Ők nem segíthettek rajta. Adne remegve bámult rám, arca elsápadt. – Hé! – Connor még mindig Logan mellett állt, de kardjának hegyét nekem szegezte. – Vissza, bundás! Shay rápillantott: – Maradj itt! – Visszacsúsztatta az elemek keresztjét a hüvelyébe, és farkassá változott. Calla! Fejét lehajtva lassan közeledett felém. Felborzolódott a hátamon a szőr, és hosszú, fenyegető morgás szakadt fel a torkomból. Ne közelíts! Hadd segítsek! A hangja megnyugtató volt, hasa a földet súrolta, úgy araszolt egyre közelebb hozzám. Csak segíteni szeretnék. Újra felmordultam, és a fogaimat kimutatva vicsorogtam rá, amikor odaért hozzám. Felemelte a pofáját, és gyengéden végignyalta az enyémet. Ez megnyugtató volt. A szaga friss volt és reményteli, akár az eső, amely elmossa az érzékeimet összezavaró rettegés iszapját, és ettől kicsit megnyugodtam. Abbahagytam a morgást. Felállt, az orrát az enyémhez nyomta. Segíthetünk neki. De nem így. Visszaváltozott emberi alakjába, és megértettem. Ren most farkasalakban volt, úgy nem tud inni, ha nincs öntudatánál. Vissza kellett őt hoznunk, ugyanúgy, ahogy Gabriel segített Nevnek újra lélegezni. Alakot váltottam. Bryn, még mindig farkasalakban, a földre rogyott. Szűnni nem akaró, folyamatos nyüszítés tört fel a torkából. – Segíts nekem! – kértem Shayt. Ő mégis habozott, és nem lépett közelebb Renhez. Valami

bujkált a tekintetében, valami, amiről nem akarta, hogy észrevegyem. – Segíts! – mondtam újra. Shay Ren mozdulatlan alakjára pillantott. Felém nyújtotta a kezét. Az ujjai remegtek. Morogva fordultam el tőle. – Jól van. – Közelebb kúsztam Renhez. – Nélküled is meg tudom csinálni. Amikor apám odalépett mellém, nyoma sem volt diadalnak a szemében. Csak veszteség tükröződött benne. – El kell érnünk, hogy magához térjen, hogy tudjon inni – mondtam. Az apám segíthet. Hiszen mindig ő volt a vezetőnk. Tudni fogja, mit kell tennünk. Apám hosszan rám pillantott, majd lekuporodott Ren mellé, és kezét a sötétszürke farkas nyakára tette. Lehajolt, fejét Ren mellkasára helyezte, majd hosszan és fájdalmasan felsóhajtott. –Mit tegyünk? – kérdeztem. Apám lassan felém fordította a fejét, és rám pillantott. Nem tudtam elviselni, amit a tekintetében láttam. – Már nem… – dadogta Shay mögöttem; éreztem, ahogy ujjaival átfogja a karomat. – Calla… – A hangja rekedt volt, és szavai elcsuklottak. Anélkül, hogy a szemébe néztem volna, újra megkérdeztem: – Mit tegyünk? – Emile eltörte a nyakát. – Apám felemelte a fejét, mellkasából nehéz sóhaj szakadt ki. – Nem dobog a szíve. De én már belemélyesztettem fogaimat az alkaromba. Amikor vérző kezemet Ren állkapcsa felé nyújtottam, Shay megfogta a vállamat, és hátrahúzott. Nem szólt semmit, amikor félmordultam, és feléje fordítottam a fejem, hogy szemrehányóan ránézzek. – Hagyj békén! Megrázta a fejét. – Calla! – szólt halkan az apám. – Renier szíve már nem dobog. – Nem igaz. – Nem tudod megmenteni őt. Már késő. – Nem igaz. Adne felzokogott. Botladozva elindult, és Connor karjába zuhant. A tagjaim elnehezültek. Lerogytam, és végigfeküdtem Ren mellett a földön. Ujjaim beletúrtak a sűrű, szénszínű bundába. Nem halhat meg. Ez lehetetlen. Maradék erőmet összegyűjtve visszaváltoztam farkassá, orromat Ren orrára tettem. Shay nem akart közelebb jönni hozzám, de amikor meghallottam reszkető lélegzetét, ránéztem. – Sajnálom, Calla – mondta. – Nem akartam, hogy így érjen véget. Felnyüszítettem, és elfordítottam a fejemet. Lehunytam a szemem, és útjára bocsátottam még egy utolsó sóhajt, megpróbálva elérni Ren tudatát. Szeretlek. De ő már nem volt ott.

HUSZONHATODIK fejezet

– HAGYD IT T! – L É PE TT SHAY ÉS KÖ ZÉ M A PÁ M. Még mindig Ren testéhez bújtam. Hallottam, ahogy a vér lüktet az ereimben, de nem éreztem semmit. – De… – Shay rám pillantott, arcán kemény határozottságot láttam. – Még szembe kell néznünk Bosque-kal. Szükségünk van Callára. – Adne csendesen sírt Connor karjai közt. – Egy másik alfa elvesztése olyan, mintha a jobbik feledet vesztenéd el. – Stephen kivillantotta éles fogait Shayre. – Én is tudom – Shay szemében feltámadt a kihívó fény, de aztán visszalépett Adne és Connor mellé. – Ez nem változtat a kockázaton. Nem állhatunk meg. Még nincs vége. Még meg kell idéznünk Bosque-ot. Sabine lassan közeledett felénk. Ethan mögötte érkezett, de tartotta a tisztes távolságot, ahogy a lány letérdelt Ren mellé. Nem mozdultam, figyeltem, ahogy kezével megérinti a fiút. Előrehajolt, és megcsókolta a homlokát. Egy pillanatra felém fordult, és láttam a szemében a saját gyászomat. Megértettem, hogy Shay miért farkasalakban jött hozzám. Hogy miért erősködött, hogy alakuljak át. Ő már tudta, hogy semmi remény arra, hogy Ren életben maradjon, de azt is, hogy nem tudnám elviselni a veszteséget. Hogy megtámadtam volna bármilyen betolakodót, ahogy Adnéra is kis híján rárontottam. Megtámadtam volna bárkit, aki túl közel jön Ren testéhez. De az már elmúlt, csak tompa voltam és kimerült. Most már senkit se támadtam volna meg. Meg se mozdultam. Shay számára talán még nem ért véget a harc. De a számomra már igen. A kétség és megbánás elvették a harci kedvem. Sabine meghajtotta a fejét, és felállt. Hagyta, hogy Ethan a karjába zárja. – Gyerünk! – mondta Connor, és intett Shaynek. – Ideje befejeznünk. Shay bólintott: – Hozzátok Logant. – Felém fordult. – Calla? Az ujjai felé kaptam, nem akartam elmozdulni Ren mellől. Mit számít, ha ez a csata az utolsó? Elvesztettük Rent. Nem akartam harcolni. Nem bírtam Shayre nézni. Folyton Ren hangja járt az eszemben, szavai melegen simogatták a bőrömet. Mindig is egymásnak szántak minket, Calla. Szeretett engem, de egy másik farkasban találtam meg a társam, egy másik alfában. Talán túl meggondolatlanul döntöttem? Tehettem volna többet azért, hogy megmentsem Rent? Harcoltam az őrzők ellen, megízleltem a farkasok vérét, meggyilkoltam a saját falkám tagjait. És most még ez is. Mi érhet fel Ren elvesztésével? Figyelmeztető morgás szállt felőlem a Sarj felé. Csak annyit akartam, hogy békén

hagyjanak. Shay a fogát csikorgatva elfordult, és követte a Logan mellé lépő Connort. Bryn egy helyben maradt, figyelt engem, de nem próbált közelebb jönni. Connor belerúgott a vigyázóba, nem durván, de elég erősen ahhoz, hogy Logan felemelje a fejét: – Vége? – Még csak most kezdődik – felelte Connor. – És a tiéd a nyitószám. Logan nem mozdult. Végignézett a szobán, először Emile, majd Ren holttestét véve észre. Nagyot nyelt, és remegni kezdett, ahogy Connorra tekintett. – Ha megteszem – suttogta –, megígéritek, hogy életben maradok? Rám siklott a pillantása. Rávicsorogtam. – Add a szavad! – Shayre pillantott. – Ha megtartod az ígéretedet, mi is megtartjuk a miénket – mondta Shay. – Nem fogunk bántani. – Most pedig talpra! – mondta Connor. – A barátaink épp most halnak meg odakint. Logan talpra küzdötte magát, és csoszogni kezdett, mintha alig engedelmeskednének az izmai. Megremegett, ahogy fél térdre ereszkedett a tűzhely előtt. Kigombolta az ingét, majd letépte a testéről. Sabine felszisszent, és elakadt a lélegzetem. Logan háta tele volt sebhelyekkel. – Vérszerződés – mormolta Connor, Logan megtépázott bőrére nézve. – Micsoda aljasság. Logan halk, lázas hangon kántálni kezdett. – Te jó ég! – Shay hátralépett, ahogy Logan hátán megnyílt az egyik seb. Friss vér kezdett szivárogni a sebekből. Majd folyni kezdett, végig a hátán, le a lakkozott fapadlóra. A tűzhelyben, amely üres volt és csendes, megmozdult valami. Először enyhe szellő támadt. Mintha a magas kéményben fújt volna a szél, alig ért el hozzánk a hangja Aztán a hang egyre erősebb lett. A sötétségben valami kezdett alakot ölteni. A dühös hang úgy zúgott, mint valami hatalmas rovarraj. Apám morogni kezdett, nyugtalanul járkált köztem és a kandalló között. A hullámzó forma kezdett emberi alakot ölteni. Bűzös zöld aura vette körül a sötétben álló magas testet. Connor káromkodni kezdett, és védelmezőn állt Adne elé, ahogy a beteges zöld fény erősebbé vált. A sötét alak mögött árnyékok remegtek a zöld ragyogáson túl, egyelőre rejtőzködő teremtmények. – Íme – mormolta Ethan. – A hasadék. Sabine farkasalakot öltött, felborzolódott a szőre. Shay előrébb lépett, így közvetlenül a kántáló vigyázó mögé állt. Logan hangja kiáltássá erősödött, aztán összeesett. Bosque Mar felnevetett, ahogy kilépett a tűztérből. Bryn felmordult, talpra állt, és elém lépett, mintha attól félt volna, hogy nem leszek képes megvédeni magam. – Logan, Logan – Bosque mosolya úgy ragyogott, mint egy penge éle. – Mire készülsz? – Uram! – nyögte Logan, és kezdett hátrálni, mint egy rák. Csak akkor állt meg, amikor egy könyvespolcnak ütközött. Bosque végignézett a szobán; a szeme megállapodott Efron testén: – Milyen tragikus eset. – Nem igazán – felelte Shay. – Köszöntelek, unokaöcsém. – Bosque hangja szinte meleg volt. Szigorú pillantást vetett Loganre. – Van valami közöd az apád idő előtti halálához? Logan motyogott valamit, de esek a foga vacogását hallottam. – Úgy vélem, nagyon magasnak fogod találni az árulásod jutalmát – mormolta Bosque. Logan felnyögött, és szorosan a falhoz lapult. Shay oldalra lépett, Bosque és a vigyázó közé. Lassan előhúzta az elemek keresztjét. A pengék ereje azonnal reagált a hasadék közelségére, Shay körül pattogni kezdett a levegő, mintha

elektromos árammal volna tele. A látvány valamit felébresztett bennem. Nagy nehezen talpra álltam, pillantásom Shayre szegeződött. Calla? Bryn füle nyugtalanul rezdült meg, ahogy észrevett. Jól vagyok. Kimutattam az ínyemet. Készülj a harcra! Shay felé kúsztam. Mögé érve lelapultam, és kész voltam rávetni magam a szörnyű teremtményekre, akiket Bosque megidéz. Bosque pillantása Shay kardjaira siklott: – Milyen csinos játékszert hoztál nekem. – A legjobb arra, hogy megölhessen – mondta Connor. A mellette álló Ethan felemelte a számszeríját, Sabine morogni kezdett. Bosque a két keresőre pillantott: – Nahát, játék katonáid is vannak. – Megrántotta a csuklóját, és az emberalakok a levegőbe emelkedtek. Nekiütköztek a hátsó falnak, körülöttük könyvek potyogtak a földre. Sabine felnyüszített, és átszaladt a szobán. Menj! Nem akartam magára hagyni Shayt, de Bryn segíthetett a többieknek. Habozás nélkül Sabine után indult. – Nem! – kiáltotta Adne, ahogy a falécek, könyvlapok és végtagok kupaca felé szaladt, ahol Sabine már elkezdett kaparni, hogy kiássa Ethan és Connor testét. – Milyen csinos kis teremtés. – Bosque felfigyelt Adnéra, és végignyalta az ajkát. – És micsoda ereje van! Te játszottál odakint a kertemben. Az engedélyem nélkül. – Összerántotta ujjait, és Adne megbotlott. – Kérlek, maradj itt! Hasznodat tudnám venni. Adne hanyatt esett, és a lába alatti szőnyegbe kapaszkodott, amely elkezdett kibomlani. Szálai vastag kötelekké fonódtak, amik a lány bokájára tekeredtek, és tovább kígyóztak, fel a testére. – Logan, gyerünk! – kiáltotta Adne. – Csináld, fejezd be a szertartást! Logan megrezzent, félelemmel teli szemmel mérte végig Bosque-ot. Apám Adne mellé szaladt. Egyre több kötél tekeredett köré, hiába rágta át a farkas az első szálakat. Logan rám pillantott, majd Bosque-ra, aki nevetve nézte a szabadítási kísérletet. – Engedd őt szabadon! – mondta Shay, közelebb lépve Bosque-hoz. A kereszt pengéi olyan sebesen mozogtak, hogy egyiket se láttam tisztán. Mintha Shay előtt egy tüzes tornádó tisztította volna meg az utat. Bosque félnevetett: – Nem tudsz hozzám érni, fiú. Tedd le azokat, mielőtt megvágod magad. – Fejezd be a locsogást! – mordult fel Shay. – Nem vagyok kíváncsi a mondandódra. – Miért nem? – kérdezte Bosque. – Még mindig van hely a szívemben a számodra, hogy megbocsássak neked! Shay a fejét rázva nekitámadt. Bosque felemelte a kezét. Shay nem zuhant hátra, mint Connor és Ethan, de a kardok megakadtak, mintha pajzs lett volna előtte. Shay nyögve újra lesújtott a kardokkal, de nem tudott áthatolni a Bosque által emelt védelmen. A Vészhozót védte az emberi burka. Ezt kellett megsemmisítenünk. Nagy sóhajtásokat hallottam, és megkönnyebbülve láttam, hogy Ethan és Connor előbújnak a törmelék alól, ahogy Sabine és Bryn mancsukkal szétdobálták a törött polcokat és a könyveket. – Gyáva! – csikorgatta a fogát Shay, leeresztve a kardokat. – Küzdj meg velem! – De hisz nem is itt folyik a csata! – Bosque behunyta a szemét, és elmosolyodott. – Odakint elég sokan összegyűltek. – Felemelte a kezét. – Szerintem hívok még pár vendéget. Az új hangoktól libabőrös lett a hátam. Figyelmeztetőleg ugattam Connor és Ethan felé, ahogy több száz kínnal teli sóhaj töltötte meg körülöttünk a levegőt. – A bukottak! – kiáltotta Ethan. A sóhajokból nyögések lettek, de más hangok nyomták el a bukottak kiáltásait. Sikolyok és sziszegés, majd kövek repedezése. A Rowan-kastély szobrai éledezni kezdtek. – Nem csak a bukottak! – kiáltotta Connor. – Már itt is vannak!

– Torlaszoljátok el az ajtót! – kiáltotta Adne, aki még mindig hiába próbált kiszabadulni a köré tekeredett kötelek közül. Apám felé intett a fejével. – Segítsen nekik! Engem nem tud kiszabadítani! Bosque hahotázott. A hangjától összeszorult a mellkasom, eltűnt belőlem a gyász és az önsajnálat. A szobában érezhető feszültség szinte elektromosságként borzolta fel a szőröm. Bosque embertelen, kárörvendő szürke tekintete felforralta a vérem. Már így is sokat vesztettem. Nem akartam még többet. Morogva átrohantam a szobán, oda, ahol Logan gubbasztott. Felnézett rám. – Hagyjál békén! – nyöszörögte. – Ments a bőröd, Calla! Fuss el innen! Ráugattam, olyan közel a torkához, hogy érezze a leheletemet. Hátrahőkölt az agyaraim láttán, de a fejét rázta: – Nem teszem meg. Megölne. Alakot váltottam, és a torkára fontam a kezem. – Túl késő – hörögte. – Sosincs túl késő – mondtam. – A rituálét, gyerünk! Nehéz bútor csikorgása töltötte be a szobát, ahogy Connor, Ethan és apám eltorlaszolták a könyvtár bejáratát. Már hallottam is az ajtót döngető testeket, az akadályt tépő karmok zaját. Még szorosabbra fontam az ujjaimat a torkán. Logan tágra nyílt szemmel krákogta ki: – Hagyd abba, kérlek! Megteszem. – Most rögtön! – sziszegtem. Logan a háta mögé nyúlt, kezét a vérbe mártva, ami még mindig szivárgott a korbácsütésekből. A vérével egy szimbólumot rajzolt, és mormolni kezdett, alig hallható hangon. Bosque nevetése azonnal abbamaradt. Úgy látszott, nem számít, milyen halkan mondta Logan a rituálé szavait. A Vészhozó érezte, hogy megkezdődött. Logan hangja akadozni kezdett. – Ne merd abbahagyni! – vicsorogtam rá. – Ha abbahagyod, megöllek. Folytatta a lázas suttogást, de szeme ijedten járt köztem és Bosque között. – Ne butáskodj, Logan! – Bosque tett felénk egy lépést. De Shay mellette volt, a Vészhozó fejmagasságában tartotta az elemek keresztjét. Bosque összevonta a szemöldökét, de nem mozdult meg. Nagyot dobbant a szívem. A pajzs mindkét irányba működött. Shay nem tudta megtámadni Bosque-ot, de Bosque sem tudott elhaladni a kardok mellett. Logan észrevette, hogy Bosque nem jut közelebb hozzá, és abbamaradt a remegése. A hangja határozottabb és hangosabb lett. A kaparászás az ajtónál hangos dörömböléssé vált. Lassú, súlyos csapások jelezték a bukottak érkezését. – Gyorsan! – kiáltotta Ethan. – Nem bírjuk visszatartani őket. – Nem – mondta Bosque, és otthagyta Shayt. – Nem tudjátok. Intett a kezével, mire Ethant, Connort és Sabine-t egy láthatatlan erő arrébb tolta. Bosque a levegőbe csapott az öklével, és az ajtó kinyílt. – Ne nyúljatok a bukottakhoz! – Connor előhúzta a kardját, Sabine-re és az apámra kiáltva. – Ethan és én majd elintézzük őket. A többi a tiétek. A többi is megjelent, succubusok és incubusok áradtak a szobába, fülsiketítőn sikoltozva. Ethan kettőt leterített a számszeríjával, mielőtt kivonta volna a kardját, és nekiesett volna a nyöszörgő bukottaknak. A keresők kaszabolni kezdték a lassan előrehaladó tömeget – szerencsére nem fértek be egyszerre túl sokan az ajtó nyílásán. A dörömbölés újra hangosabb lett a sikolyoknál, ahogy Connor és Ethan elválasztották a bukottak fejét a testüktől. Apám, Bryn és Sabine a szárnyas teremtmények lándzsáit kerülgették, a földre csalogatták őket, hogy rájuk támadhassanak.

Logan már felállt és kiabálni kezdett. Kinyújtott ujjakkal Bosque felé intett: – Aperio! Bosque felüvöltött. Szemei villámokat szórtak, ahogy Loganre nézett: – Ezért megfizetsz… Elhaltak a szavai, ahogy újra felüvöltött, összegörnyedve és a hasát szorongatva. Amikor felegyenesedett, láttam, hogy szemei rögbilabda alakúvá és nagyságúvá tágultak, vörösen csillogó hüllőszemmé változtak. A vonásai aszottak lettek, majd puffadni kezdett, mintha valaki levegőt pumpált volna az izmai és a bőre közé. Tovább tágult, szinte léggömbbé vált, majd repedni kezdett, a feje tetejétől a teste közepéig. Bosque emberi alakja szétrepedt, mint valami burok. A repedésből sárgás folyadék szivárgott. Szörnyű szag terjengett a levegőben, rothadó hús és ammónia szaga, égette a szemem és az orrom. Térdre estem, biztosra vettem, hogy rosszul leszek. Shay öklendező hangot hallatott, és hátratántorodott, próbálva talpon maradni. Bosque egykori testéből szőrös rovarláb bukkant elő, majd még egy, és még egy. Hat ízelt láb tolta félre a bőrt és a beleket, ahogy próbált kiszabadulni. Az emberi álcáját levetett valami felágaskodott, fölénk tornyosult. Nagy, ezüstös szemei emberi arcféléből néztek ránk, Bosque sasorrával és telt szájával. Arcából rákollók nyúltak ki, amik csattogtak, ahogy kinyitotta és becsukta ajkait. Hátranyalt hajából kemény taréj lett, ami végigfutott a koponyáján, és a gerincén folytatódott. A testet fedő bőr pettyes szürke és fekete volt, és nyálka csepegett róla. A hálából kiálló, szitakötőéhez hasonló szárnyat ugyanaz a vastag nyálka fedte, mint a testét. Néha csapott vele párat, hogy megszabaduljon a ragacsos folyadéktól. Bosque törzse még mindig emberére hasonlított, ám mellizmai alul nem emberi hasizmokban folytatódtak, bőr helyett fekete kitinpáncél fedte. Alteste görbe, tűhegyes gerincben végződött, aminek csillogásából arra gyanakodtam, hogy szúrása mérgező lehet. A szörnyeteg négy felső lábát a plafon felé emelte, és megrázta a testét, mintha csak hosszú álomból ébredt volna. A nyálka ránk fröccsent, és köhögési roham fogott el, ahogy próbáltam a sárga folyadékot levakarni a bőrömről. Négy végtagja vadul kapálózott a levegőben, felkiáltott, és az alvilág teremtményeinek visongása hangosabb lett. Felhagytak a keresők és a farkasok elleni támadással, és a tűzhely köré sereglettek, ahol a Vészhozó feje fölött lebegve vártak. – Szent egek! – Connor, követve szemével Bosque menekülő seregeit, elejtette az egyik kardját, amikor meglátta, mi áll a hasadék előtt. Ethan félrelökte őt, és meglengette pengéjét, ahogy az egyik bukott Connor után kapott. Sikerült lefejeznie. – Gyerünk! – Ethan a szoba közepére vonszolta Connort, ahol Adne még mindig megkötözve feküdt. Sabine, Bryn és apám követte őket. Szorosan körbeállták Adnét. A bukottak nem vették őket üldözőbe, közel maradtak a könyvtár ajtajához. Üres tekintetüket a hasadékra vetették, tátott szájjal, ahogy bábuként a helyükön maradtak. Logan hátraesett, és felnézett a teremtményre, aki elfoglalta Bosque Mar helyét. – Íme a Vészhozó, az alvilág ura és a vigyázók parancsolója.

HUSZONHETEDIK fejezet

–EZÉRTAZÁRULÁSÉRTMEGÜVÖLTENIFOGSZ a kíntól, Logan Bane – harsogta Bosque. Hangjának tónusa meglepett. Ugyanolyan volt, mint mikor a Vészhozó még emberi testbe burkolózott. Az egyetlen változás ollóinak a csattogása volt a szája előtt. A levegőbe suhintott az egyik felső végtagjával, és Logan fájdalmas nyögéssel a padlóra zuhant. Vér patakzott a mellkasán keletkezett négy, szimmetrikus sebből. – Nem! – Shay talpra ugrott. – A hasadék! – kiáltotta Adne. – Űzd vissza a hasadékba a kereszttel! Bosque dühében bömbölni kezdett, megint felemelte szőrös ízeit lábát. Shay már elindult. Az elemi kereszt pengéi suhogtak a levegőben, ereje szikrák formájában pattogott körülötte. Nem tudtam többé megkülönböztetni Shay testét a fények és hangok forgószelétől, ami körülvette. Az elemek oszlopa, amely körülölelte őt, folyton változott, hol egy vihar dörgése áradt belőle, hol egy vízesés robaja, ami egy hurrikán süvöltésébe csapott át, majd egy földrengés pusztító erejévé vált. Tudtam, hogy Shay ott van középen, és forgatja a pengéket, de csak azért, mert a végtag, amivel Bosque Loganre mutatott, hirtelen lerepült, és rángatózva esett a könyvtár padlójára. Ahogy fekete vér fakadt ki a törzsén lévő csonkból, Bosque felordított: – Védjetek meg, gyermekeim! Bőrszárnyak és éles karmok erdejeként a succubusok és incubusok tömege leereszkedett Shayre. De amint megérintették a Sarjat körülvevő burok szélét, a testük szertefoszlott, ártalmatlan homokkupacként hulltak a padlóra. – Nem! – sikoltott fel Bosque, és valódi félelem volt a kiáltásában. Kidülledt szürke szeme kétségbeesetten nézett körbe a szobában. Vad pillantása rajtam állapodott meg. Őrült nevetéssel Shayre nézett, ollói mögött éles fogak tűntek elő. – Jól van, Sarj – mondta. – Elvetted az örökségedet. De ha továbbmész ezen az ösvényen, el fogod veszíteni azt, ami a legdrágább neked. Kinyújtotta a csápjait, és érthetetlen parancsot kiáltott a még megmaradt alvilági lényeknek. Az egyik incubus közel repült hozzá, és ledobta a lándzsáját. Bosque megragadta, bal mellső végtagja tüskéit ujjakként használva. Felém fordult azzal a szörnyű vigyorával, és elhajította a fegyvert. Lebuktam, de nem elég gyorsan. Bosque jól célzott. Csak oldalra fordulásomnak köszönhetem, hogy a lándzsa végül a vállamba, és nem a szívembe fúródott. Bosque erős volt, nagyon erős. Nem csak mélyen hatolt belém a fegyver, de a testemen áthatolva a falhoz szögezett. – Calla! – Shay hangja áthatolt a testét védő erőfalon. Láttam, hogy megtorpan, és az őt körülvevő elemek vihara alábbhagy, fényei tompábbá vállnak. – Nem, Shay! – kiáltottam, és próbáltam eltörni a lándzsát, vagy legalább kihúzni a falból. –

Felejts el! Öld meg őt! – Fogjátok! Tépjétek szét! – kiáltozott Bosque. A nyüzsgő alvilági lényeg egyszerre kiáltottak fel és rohantak rám. Gondolkoztam rajta, hogy átalakuljak, de a falhoz szögezett farkas még védtelenebb lett volna, mint egy ember. – Öld meg őt, Shay! – Az arcom elé kaptam a karomat, ahogy vártam a húsomba mélyedő körmöket. A repülő horda sikításai egyre hangosabbak lettek, de a támadás váratott magára. A sikolyoknál is közelebbről morgást hallottam, ami arra késztetett, hogy felpillantsak. Bryn előttem állva hadakozott az alvilági lényekkel. Apám és Sabine mellette álltak. Egy halott incubus már a lábuknál hevert. Mások is lecsaptak közülük, de a farkasok fogai átharapták a szárnyaikat, a földre teperték őket, és gondoskodtak róla, hogy ne keljenek fel többé. – Gyerünk, Sarj! – kiáltotta Ethan a szoba közepéről, ahol ő és Connor őrködött Adne fölött. – A szerelmed biztonságban van. Shay újra felemelte a kardot, és megindult előre. A szobában süketítő lett a zaj, és a ház remegni kezdett. A repülő alvilági lények beszüntették a támadásukat, és a tűzhely fölött gyülekeztek, mint a megzavarodott darazsak, amikor veszélyben érzik a fészküket. Az ajtó melletti bukottak nyögései egyre kétségbeesettebbek lettek. Mozgásuk teljesen összevissza lett, egymásba botolva járkáltak a szobában, hadonászva a könyvespolcok és asztalok közt, mintha elvesztették volna az irányítást. Bosque a kandallónak támaszkodott. Kinyújtotta felsőteste három megmaradt végtagját, megkapaszkodva a tűzhely kőpárkányában. – Nem fogsz meghódítani – üvöltötte. – Én vagyok az urad. Tőlem kaptál mindent. Nélkülem semmi vagy! – A Sarjnak nincs ura! – Shay hangja túlharsogta a hangok káoszát a könyvtárban. Az ő hangja volt, de valahogy mégis különbözött annak a fiúnak a hangjától, akit ismertem. Mélyebb, érettebb hang volt, ami a húsomban és a csontomban is visszhangzott. Bosque fogása a párkányon elbizonytalanodott. Egyik lábát visszadugta a kandallóba. A kereszt vihara nekitámadt, belsejéből az egész könyvtárban mennydörgő hang szólt: – A Föld többé nem hordozza a szennyedet! – Nem fogsz legyőzni! – hörögte Bosque. A föld, a szél, a víz és a tűz ereje Shay körül felragyogott. – Távozz, ellenség! Bosque megrezzent, ahogy rásütött az elemek keresztjének fénye: – Nem! – Távozz! – harsant fel ismét Shay megváltozott hangja. Bosque felüvöltött, ahogy a hasadék beteges zöld színű fénye kiterjedt, és átölelte őt, mintha erőszakos karok húznák magukkal. Megint felüvöltött, és a csápok körülfogták a testét. Majd láttam, hogy Shay előrelép a tűzeső közepén. Ugrott egyet, és nekirontott Bosque-nak. Két villámgyors csapás a karddal, és Bosque feljajgatott, ahogy három végtag levált a törzséről. A kandallóból áradó zöld fényből hatalmas lángnyelvek csaptak fel, amik elemésztették Bosque-ot. Még akkor is hallottam a sikítását, amikor már nem látszott belőle semmi. Az elemi kereszt moraja fülsüketítő lett, és a Shayt körülvevő vihar egyre sűrűbb, így lehetetlen volt kivenni az alakját a hangok és mozgás káoszában. – Fedezékbe! – kiáltotta Connor, és Adnéra vetette magát. Apám alakot váltott, megragadta Sabine-t, és mellém húzta. Szorosan mellém és Bryn mellé nyomta, majd a testével védett minket. Az egész Rowan-kastély rázkódni kezdett. A könyvespolcok recsegtek és töredeztek, a könyvek egymás után hullottak a földre. A hangzavar fokozódott, betöltötte a levegőt, mintha az épület minden köve sikítana.

Robbanás rázta meg a könyvtárat. Apám mellére szorítottam az arcomat, és az ajkamba haraptam, ahogy az erős földmozgások szinte elviselhetetlenné tették a fájdalmat a vállamban – amelyet még mindig a falhoz szögezett a lándzsa. Sabine alakot váltott, és megragadta a másik kezemet, elterelve figyelmemet a lüktető sebről. Ránéztem, hálásan a szeméből sugárzó erőért. A homlokomnak támasztotta a homlokát, és megfogta a kezem. Körülöttünk minden repedezett. Mintha Connor kiáltását hallottam volna. Apám, Sabine és én egymásba kapaszkodtunk. Bryn szőre a testünkbe nyomódott, és felnyüszített. Sabine haján keresztül, ami az arcomra terült, megláttam a kuporgó hármasunk előtt kibontakozó káoszt. Felhők lepték el a szobát, amelyek a hasadék penészes zöld ragyogást árasztották, a tornádó kitörése előtti égre emlékeztetve. A körülöttünk feltámadt szél mintha csakugyan azt jelezte volna, hogy egy förgeteg közelít hozzánk. Alakok örvénylettek körülöttünk. Succubusok és incubusok üvöltöttek, ahogy egy erő a hasadékba szippantotta őket, és a levegőbe kapkodtak karmaikkal, miközben távoztak a Földről. Néhányan rémült vigyázókba kapaszkodtak, magukkal rántva mestereiket a sötétségbe. Néhány borsóhüvely vékonyságú test úszott el mellettem, olyan vékony bőrrel, hogy alig hittem el, hogy egyben maradtak ebben a viharban. Habár nem élők voltak, a szürke alakok nem a bukottak közé tartoztak. Nem tudtam megállapítani, mik voltak, de legalább tucatnyi haladt el mellettünk, és hullt a hasadékba a többi alvilági teremtménnyel együtt. A süvítő szél még utoljára erőre kapott, majd halk dörgés követte. A hang felerősödve végigfutott a könyvtáron, mint a leghangosabb mennydörgés, amit valaha hallottam. Aztán csend lett. A szél még fújt, de az erős lökéseket a hideg téli levegő egyenletes, szelid áramlása váltotta fel. Apám lassan felegyenesedett a védelmező helyzetből, amivel Bryn, Sabine és én körém csavarodott. Felszisszentem, rádőlve a lándzsára, ami felnyársalta a vállam, miközben Shayt kerestem a szememmel. Pillantásomat magára vonta a jeges szél forrása. A könyvtár egész fala leomlott. A szoba a kinti, hófödte tájra nyílt. Csak a kandalló kőkerete maradt épen, körvonala élesen kirajzolódott a téli éjszakával a háttérben. – Jól vagytok? – kiáltotta felénk Connor. Talpra segítette Adnét. A kötelek, amik fogva tartották egyszerűen lehullottak róla, ahogy felállt. Csak rojtos darabok maradtak utánuk. Ethan a könyvkupacok és töredezett fa közt ugrált felénk. Sabine megszorította a kezem, mielőtt odafutott volna hozzá. A férfi magához szorította, és hosszan megcsókolta. Sabine átölelte a nyakát, és a hajába túrva belekapaszkodott. – Vegyél nagy levegőt, Calla. – Apám megfogta a lándzsát, ami még mindig a vállamba fúródott. A már emberi alakot öltött Bryn megfogta a kezem. Összeszorítottam a fogam, és csak egy kicsit kiáltottam, amikor apám kilazította a lándzsát a falból, majd kirántotta a testemből. – Igyál – tartotta vérző csuklóját a számhoz. Próbáltam nem a vállamban lüktető fájdalomra gondolni, ehelyett a megnyugtató melegségre figyeltem, ami szétáradt bennem, ahogy apám vére a számhoz ért. A falhoz dőltem, és lassan, mélyen beszívtam a levegőt. – Jól vagyok. Apám rám mosolygott. Megfogtam a kezét, és hagytam, hogy talpra húzzon. – Mind eltűntek. – Ethan lépett hozzánk, Sabine-nel kézen fogva. – Nincs több túlvilági förmedvény. – Hová lettek? – kérdeztem, körülnézve a szobában. Semmi jele sem volt ránk támadó teremtményeknek.

– Fogalmam sincs – mondta. – A magam részéről igyekeztem meghúzni magam, mikor kezdett összeomlani a ház. – Nem csak ők tűntek el – mondta Connor. – Szerintem Logan is meglógott. Száradó vértócsa jelezte a helyet, ahol Logan összeesett, a sebeket markolva, amelyeket Bosque ejtett a mellén. A tócsa megnyúlt, és egy vonal, majd apró pöttyök az ajtó felé vezettek belőle. – Nem kár érte – vélte Adne. – Jobb volna, ha itt lenne, ahol szemmel tarthatjuk – mormogta Ethan. Borzongás futott végig a gerincemen. Logan eltűnt. De hová? Talán Lumine után ment? Vajon visszatér még, hogy bosszút álljon rajtunk? – Most nem számít – mondta Connor. – Majd úgyis elkapjuk. De Bosque nélkül nem veszélyes. Belőle merítette az erejét. – Ha eltűnt az összes alvilági lény, miért vannak még itt a bukottak? – kérdezte Sabine, a háta mögé pillantva. – Ők már nem bukottak – felelte Connor. Adne mellette állt, és a kötelek okozta sebeket dörzsölgette a karján. Ethan bólintott: – Azok csak testek. A keresők mögé néztem. A bukottak néven ismert szörnyűségek a padlón kiterülve feküdtek. Most már csak a felbomlás különböző szakaszaiban lévő hullák voltak. Néhány mintha csak hetek óta lett volna halott, míg másokból csak a csontok maradtak. Ellenségeink felszívódtak. Ez azt jelenti, hogy nyertünk? Vége van a háborúnak? A kandallóra néztem. A hasadék minden nyoma eltűnt. Semmilyen penészes zöld ragyogás nem látszott a mélyén. A belseje üres volt és csöndes. Shay teljesítette a feladatát. Arra számítottam, hogy széles mosollyal hozzánk siet. De nem láttam sehol. Kerestem a kandalló környékén, bármilyen nyomát, de nem találtam. Hol lehet? Nagyot dobbant a szívem. – Shay! – szaladtam oda a sivár kőkerethez. Azonnal ezer kérdés kergette egymást a fejemben. Talán a hasadék őt is beszippantotta? Talán a kereszt ereje túl nagy volt, és elemésztette Shayt éppúgy, ahogy Bosque-ot elpusztította? – Itt vagyok – lépett elő Shay az épen maradt fal mögül. Az elemek keresztje által támasztott vihar elvonult. A kardok a hüvelyükben pihentek a hátán. A hangja újra a régi volt. Shay ismét egészen önmaga volt. De nem egyedül érkezett. Egy magas, aranysárga hajú férfi tette a kezét Shay vállára. Sötét hajú, zöld szemű nő fogta Shay kezét mindkét kezébe. – Calla – mosolygott rám Shay. – Bemutatom a szüleimet: Tristan és Sarah Doran.

HUSZONNYOLCADIK fejezet

AKÖNYVTÁRROMOKBANHEVERT.ASZÉLBEfújta kívülről a havat. És ez még nem volt minden. Farkasok gyülekeztek az épület körül, a törmeléket és a könyvtár romjait nézték. – Nev – kiáltotta Sabine, és a két farkas felé integetett, akik a többi mögött hancúroztak. Nev és Mason megálltak a csoportunk mellett. Shay rég elveszettnek hitt szüleinek felbukkanásától kábult csönd ereszkedett ránk. Senki nem vette a bátorságot, hogy megkérdezze, hogy Tristan és Sara hogyan került elő a portréból. Nem tudom, hogy attól tartottunk-e, hogy megbántjuk őket, vagy csak nem jött a szánkra kérdés a döbbenet hatása alatt. Csak Shay tűnt derűsnek, arcán gyermeki mosoly terült szét. Mason emberi alakot öltött, és Connor felé rázta az öklét: – Mégis, mi a fenét gondoltál? – Tessék? – Connor összehúzta a szemöldökét. – Volt egy bombád? – kiabálta Mason. – És nem is figyelmeztettél minket. Van róla fogalmad, hogy mekkora volt a robbanás? A fal egy darabja a Bane-re omlott, akivel éppen harcoltam. Majdnem engem is maga alá temetett. – Nem bomba volt, Mason – mondtam. – Akkor mi a franc? – kérdezte, még mindig Connort méregetve. – Miért pont engem okoltok a robbanás miatt? – nevetett Connor. – Mintha értenék a bombákhoz! Nev megvonta a vállát: – Megvitattuk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy ha valaki becsempészett egy bombát, az csak te lehettél. Connor Adnéra nézett: – Te mit gondolsz? Köszönjem meg ezt a kedvességet, vagy csak legyintsem őket tarkón? – Fogd be a szád, Connor! – mondtam. – Mason, a fal akkor robbant fel, amikor Shay bezárta a hasadékot. – Haver – Nev Shayre pillantott, és elvigyorodott. – Szép munka! Mason még mindig a homlokát ráncolta: – Akkor az elemek keresztje gyakorlatilag bomba volt? – Mason! – vicsorogtam. – Nem volt itt semmilyen bomba. – Csak mágia – Adne a fiúra mosolygott. – Egy mágikus bomba – morgolódott Mason, majd lebukott, amikor feléje csaptam. – Hé, nem téged lapított majdnem palacsintává a leomló fal. – Hidd el – mondta Ethan nekünk is kijutott a jóból idebent. – De sikerült – Nev még mindig Shayt nézte. – Ez azt jelenti, hogy győztünk, ugye? – Azt hiszem – Shay mosolya elhalványult. – Nem tudom, mi lesz most. – Ha már a győzelemről beszélünk, mi a helyzet a Bane-ekkel? – kérdeztem. – Azokra gondolok, akik nem álltak át a mi oldalunkra. – Amikor a házat felrobbantotta a… – Nev bocsánatkérő pillantást vetett rám, amikor Mason száját megint elhagyta a bomba kifejezés. – Pánikba

estek. Gondolom, látni, ahogy porba omlik a vigyázók erődítménye, elég kétségbeejtő lehetett nekik. – Bárhogy is, végül mi lettünk a győztesek – vigyorgott Mason. – Igen. Talán győztünk – vonta meg a vállát Nev. Összeráncolta a homlokát, ahogy végignézett a csapatunkon. Tekintete egy pillanatra megállapodott Shay szülein, aztán rám nézett. Vett egy nagy levegőt. – Hol van Ren? Elfordítottam a fejemet. Bryn átkarolta a csípőmet. Nem feledkeztem meg Renről, de a halálát el kellett felejtenem egy időre, különben nem állhattam volna helyt a harcban. Az igazság elsöprő erővel tört rám, és mérhetetlen ürességet éreztem. A földre rogytam. Bryn a vállamra hajtotta a fejét. Apám válaszolt helyettem: – Elesett a csatában. Nev keze ökölbeszorult: – Hogyan? – Emile megölte őt – mondta apám. Mason vicsorgott: – Emile halott? – Igen – válaszoltam. – Láttuk Dax és Fey testét odakint – mondta halkan Nev. – Ti is? – Meg kellett velük küzdünk, hogy bejussunk az épületbe – bólintottam. Csend telepedett körénk, a halottaink súlya ránk nehezült. Megborzongtam, és a falkatársaimra néztem: – Kövessetek. Farkasalakot öltöttem, és elvezettem őket arra a helyre, ahol Ren teste feküdt. Megkönnyebbülésemre nem temették maguk alá a romok. Törmelék hevert körülötte mindenhol, érintetlenül hagyva a testét, mintha az elemek keresztje, a pusztítás vad dühében is pajzsként védte volna őt. Körbeálltuk Rent. Hallgattam, és csak néztem a farkast, akit gyerekkoromtól fogva ismertem, aki mindig is arra számított, hogy velem az oldalán vezeti majd a falkáját. Apám mellettem állt. Ránéztem, és vártam. Nem, Calla. Nyugodt szavai betöltötték az elmémet. Ez a te falkád. Visszafordultam Renhez, és tisztelgésül az elesett alfa iránt, lehajtottam a fejemet. A körben álló farkasok ugyanígy tettek. Elsőnek emeltem az ég felé a fejem, az üvöltésem a Ren halála miatti fájdalomról és a gyászról szólt. Falkatársaim egyenként csatlakoztak a dalhoz. Énekünk betöltötte a könyvtárat, áthatolt a falakon, ki a téli éjszakába. A halál dala felerősödött, ahogy a kinti farkasok is énekelni kezdtek, hogy tisztelegjenek az elveszett fiatal harcos előtt. A farkasok kórusának szívszaggató éneke felröppent az éjszakai égbe, és Ren emlékét a csillagokig kísérte. Emberi alakra váltottam. Hallgattam a dalt, és bár az üvöltés elhalkult, a visszhangja még sokáig szállt a szélben. Egy kéz fonódott a csuklóm köré. Adne a szemembe nézett: – Szabad? – Ren felé intett. Bólintottam. Adne letérdelt, majd a szorosan melléfeküdt a padlóra, átölelte a hatalmas szürke farkast, és arcát a bundájába temette. Elrejtette előlünk bánatát, de láttam, hogy a válla rázkódik, és azt kívántam, bárcsak visszaadhatnám a testvérét, aki csak olyan rövid időre adatott meg neki. Shay kicsit távolabb állt tőlünk, Tristan átkarolta a fia vállát, míg Sara még mindig Shay kezét fogta. Tekintetünk találkozott, és láttam benne a szomorúságot. És egy kérdést.

Ez a kérdés szorította az én szívemet is. Ren halála megváltoztatta azt, ahogy Shay iránt érzek? Ahogy a mohazöld szemekbe néztem, tudtam a választ. A szerelmet nem hamisítják meg a körülmények, és nem változtatja meg a bánat. Egyszerűen van. Vadul és szabadon él, mint a farkas énbennem. Ren iránti szerelmem valóság volt. Közös volt a történetünk. Elvesztése soha be nem gyógyuló seb a szívemben. De én harcos vagyok. És a szerelem sebei nem sokban különböznek azoktól a sebektől, amiket csatában szerez az ember. A sors számtalanszor állított választás elé: kövessem a szívemet, vagy hagyjam magam mögött Shayt, és áldozzam fel a szenvedélyt egy olyan életért, amiről azt hittem, hogy rendeltetett nekem. Minden döntésem csak közelebb vitt Shayhez, és elszakított az általam ismert világtól. Ezek a döntések vezettek minket idáig. Álltam a jól felépített világom romjai között, és néztem a fiút, aki mindent megváltoztatott. És tudtam, hogy még mindig szeretem. Amikor Adne feltérdelt Ren teste mellől, Shayhez mentem. Ő kitárta felém a karját, és én átöleltem, majd megérintettem az arcát. – Nem haltál meg – nehezen, de elmosolyodtam. – Mondtam, hogy így lesz. – Tudom – mondta. – Mi lesz most? – Élünk – az arcát magamhoz húztam, és ajkaimmal lágyan megérintettem az ajkait. Ujjaival megérintette az arcomon legördülő könnyeket. – Szeretlek, Calla. – Sarah! Felnéztem, és láttam, hogy Anika rohan felénk, pontosabban Shay édesanyja felé. A Nyíl széttárta karját Sarah Doran felé. A két nő összeölelkezett, sírták és nevettek. Amikor végül szétváltak, Tristan rámosolygott Anikára ugyanolyan csintalan mosolya volt, mint Shaynek. – Nekem is hiányoztál, Anika – mondta. A nő megölelte, és végül, amikor a férfi hátralépett, észrevette az Anika nyakában lógó, vasból készült szélrózsát. – Látom, előléptettek. Anika nevetett, és Shayhez fordult: – Hogyan hoztad ki őket? – Nem tudom – mondta Shay. Amikor belelöktem Bosque-ot a hasadékba, ő eltűnt, és én ott álltam a szüleim előtt. – Hol? – kérdeztem? Shay a szüleire pillantott: – Egy sötét, üres szobának tűnt. – A feledés homályába léptél. Az átmeneti állapotba – mondta Sarah. – Felnyitottad a börtönünket. Anika bólintott, arca komoly volt, amikor Shay felé fordult: – Te átléptél. Shay a homlokát ráncolta: – Az mit jelent? – Bosque bebörtönzött minket a semmibe, a Föld és az alvilág közé – mondta Tristan. Mi voltunk a kapu a két világ között. Amikor száműzted őt innen, el tudtál minket érni, és ki tudtál minket vezetni onnan. Shay elkomorult. A keze után nyúltam, és összekulcsoltuk az ujjainkat. – Szenvedtetek? – kérdezte Anika, és tekintete Tristanról Sarah-ra vándorolt. – Nem – mondta Sarah. – A mi gyötrelmünk nem fizikai természetű volt. Elszakítottak minket azoktól, akiket szerettünk. Láttuk őket, de közben tudtuk, hogy nem tehetünk semmit azért, hogy megvédjük őket. Különösen a fiunkat. – Láttatok engem? – kérdezte Shay. – A festmény olyan volt, mint egy kétoldalú tükör? – Nem – Sarah szomorúan rámosolygott. – Inkább, mint egy éber álom.

– Az idő múlása nem volt világos – mondta Tristan. – És nem tudtuk, hogy amit látunk, az a valóság, vagy egyfajta kínzás, amit Bosque gondolt ki a számunkra. – Calla! Bryn! – Ansel rohant felénk integetve. Bryn felsikított örömében, és kitárta karjait. De ekkor egy hatalmas ezüst-barna farkas tört felé oldalról. Apám alakot váltott, és futtában felkapta Anselt a földről, és magához szorította. – Apa! – Ansel karjait apánk köré fonta. Bryn és én odafutottunk. Apám mindannyiunkat magához szorított, és egy nagy közös ölelésbe vont. Ott álltunk négyen, egymást átölelve, és rázott minket a sírás és a nevetés. Ansel kibújt a karjainkból, amikor Shay közeledett: – Hé! Megcsináltad! De Shay komor volt. – Mi a baj? – kérdeztem. Összehúzta a vállait: – Anika azt mondja, még nincs vége.

HUSZONKILENCEDIK fejezet

AHOGYELTERJEDTAHÍR,HOGYVÉGEACSAtának, a keresők kezdtek körénk gyűlni. Néhányan csoportokban álltak, csendesen beszélgettek, és csodálkozva néztek körül a szétrombolt könyvtárban. Mások gyakorlatiasan nekiláttak a romok eltakarításának, összeszedték a szétdobált könyveket, és elhordták őket. Megint mások a temetésnél segédkeztek, ünnepélyesen elszállítva a bukottak földi maradványait, amelyek ismét természetes állapotukban voltak. – Hogy érted, hogy nincs vége? – kérdeztem, és libabőrös lettem. Anika ment el mellettünk: – Gyere velem! Követtük őt a könyvtár falának maradványaihoz. A magában álló kőkandallót mintha egyáltalán nem érintette volna meg az erő, amely elpusztította a birtok nagy részét. Odahajoltam Brynhez, és odasúgtam neki: – Hozd ide a többieket! – Egyre nagyobb idegesség járta át a testem. – Nem értem – mondta Shay. – Bosque eltűnt. Száműztem innét. A szörnyeivel együtt. Shay az üres kandalló csöndes sötétségére mutatott: – A hasadék eltűnt.

– Nem tűnt el – mondta Anika. – Csak bezárult. – Vagyis megint ki lehet nyitni? – kérdeztem. Anika bólintott felém, de Shayhez beszélt: – Ezért kell lepecsételned. Shay szeme összeszűkült: – Hogyan? – A hasadékot nem lehet elpusztítani, de az elemek keresztje lakatként őrizheti, hogy elzárja a világunktól. Kicsit megkönnyebbültem, amikor Bryn csatlakozott hozzánk, magával hozva a falkánk tagjait, Connorral, Adnéval és Ethannel együtt. Anika az őrzőkre pillantott, majd szigorúan végigmérte a keresőket. Ethan lesütötte a szemét, Connor idegesen a hajába túrt. Mi folyik itt? Adne nyugodtan állta kérdő tekintetem, de a szemében szomorúságot láttam, aminek semmi köze nem volt a bátyja halálához, és felállt tőle a szőr a hátamon. – Mi lesz, ha valaki kinyitja? – Te vagy az egyetlen, aki képes megfogni a kardokat. – Anika megérintette nyakláncán a keresztbe tett kardok mintáját. – Senki más nem lesz képes kinyitni. – Szóval ne állj át a sötét oldalra! – mondta Connor. – Okés? Adne oldalba bökte a könyökével. Connor megrovóan nézett rá. Már nem volt kétségem, hogy rejtegetnek előlünk valamit. Anikára emeltem a szemem, és nyomatékos hangon megkérdeztem: – Ez minden? Csak egy pillanatig tudott rám nézni, aztán elfordította a tekintetét. Shay is észrevette, hogy baj van. – Mi az? Feszültség áradt végig a termen. Falkatársaim nyugtalan pillantásokat vetettek rám. Mellettem apám morogni kezdett. – Elárultatok minket? – kérdezte, Anikára pillantva. – Nem! – A hölgy kihúzta magát, és parancsoló hangon hozzátette. – De meg kell történnie. – Mi a fenéről beszélsz? – Shay egy lépést tett felé. Anika ajka elkeskenyedett. Connor a Sarj és a Nyíl közé lépett. – El kell mondanunk nekik, Anika. Ennyivel tartozunk nekik. Sokkal többel is. Ethan elsápadt, nyakizma megfeszült. Sabine meglepődve fordította felé az arcát. A férfi mintha képtelen lett volna ránézni. Anika az üres kandalló felé fordult, de hangosan beszélt, hogy mindegyikünk hallja: – Amikor száműzted innét a Vészhozót, az alvilágba küldted a seregeivel együtt. De amit tönkretett, az itt maradt, és tovább él abban, ahogy a vigyázók mágiája befolyásolta a Földet. A szívem megkeményedett. Eszembe jutott, ahogy Silas megvetően méregetett, és természetellenesnek nevezett engem és a fajtánkat. Vicsorítva mondtam Anika hátának: – Rólunk beszélsz! – Részben – felelte anélkül, hogy megfordult volna. – Az őrzők léte csak egyike azoknak a változtatásoknak, amiket a vigyázók találtak ki azokban a századokban, amikor a Földön jártak. A saját meghosszabbított életük is ilyen varázslat. – Anika – kérdezte Shay –, mit fog tenni a hasadék lepecsételése az őrzőkkel? A Nyíl lassan megfordult:

– Mikor az elemek keresztje lezárja a hasadékot, visszaállítja a természet egyensúlyát, és minden lény visszakapja a saját, eredeti természetét. Shay a homlokát ráncolta: – Mit jelent ez? Csodálkozva Anikára néztem, ahogy lassan felfogtam az igazságot. – Azt, hogy mindannyian farkasok leszünk. Anika bólintott, és keresztbe fonta a karját a mellén. Shay összeráncolta a homlokát: – De már most is farkasok vagytok. – Nem – feleltem lassan. – Csakis farkasok leszünk, nem emberek. – Anikára pillantottam: – Igazam van? – Igen – felelte Anika. – Az őrzők azokból a vadállatokból származnak, amik uralják a lelküket, és emberi testet is kaptak, hogy a vigyázókat szolgálják. – Többé nem leszünk képesek átváltozni? – kérdezte Mason. – Visszakapjátok az igazi valótokat – felelte Anika. Sabine Ethanre pillantott: – Te tudtál erről? A férfi nehezen volt képes a lány dühös szemébe nézni: – Igen. Sabine nagyot taszított rajta: – Nekem nem mondtál semmit! A férfi megragadta a karját, és szorosan tartotta: – Ne haragudj! – De miért nem? – kérdezte Sabine remegve a dühtől. – Nem gondoltam, hogy megéljük ezt a percet – mosolygott szomorúan Ethan, és magához szorította a lányt. – Én is dühös vagyok, Sabine. Nem akarok megválni tőled. Mély fájdalom nyilallt belém, de nem Sabine és Ethan voltak az egyedüli szerelmesek, akikért aggódtam. A szemem Anselt kereste, aki remegett és sápadt volt. Mellette Bryn állt, hitetlenkedő arckifejezéssel. Shay követte a pillantásomat. Megfordult, és rázni kezdte az öklét Anika felé. – Nem! – mondta. – Soha nem fogom megtenni! – Meg kell tenned. – Nem hagyhatjuk cserben őket! Shay kiáltásai magukra vonták a könyvtáron kívül járkáló keresők figyelmét. Lassan közeledni kezdtek. A harcosok közül néhány körbevett minket, míg mások Anika mellé gyűltek, kezüket a fegyverükre tették. – A fenébe! – Connor a homlokát vakarta. – Anika, nem szállhatunk szembe ezekkel az őrzőkkel. Hiszen a barátaink. Az életüket kockáztatták értünk. – Nincs más választásunk – Anika tekintete szigorú volt. – A hasadékot le kell pecsételni. – Nem! – Ansel átfurakodott Bryn mellett. Csak Tess fogta vissza, mielőtt elérhette volna Anikát. – Ők a családom! Magányos leszek nélkülük. Tess lehajolt hozzá: – Velünk maradsz, Ansel, vigyázni fogunk rád. Ansel sírni kezdett. Apám kivonta őt Tess karjából. – Ansel – mormolta. – Légy erős, el tudod viselni. Hitetlenkedve apámra néztem: – Te akarod, hogy ez történjen? – Nem akarat kérdése, Calla – felelte lassan. – De szükséges lépés. Nem hagyhatjuk, hogy a gonoszság, amit a vigyázók hoztak a világra, visszatérjen. Mason hangja meglepett: – Igaza van, Calla.

Nev is bólogatott: – Farkasok vagyunk. Mindig is azok voltunk. Ansel letörölte az arcát, és Masonre nézett, aki mellélépett, és szorosan átölelte. – Sajnálom, öregem. – Ne sajnáld! – felelte Ansel, halvány mosollyal. – Apámnak igaza van. Túl fogom élni, és ennek így kell lennie. – Ansel! – suttogtam megtört hangon. – Semmi baj, nővérkém – biztatott Ansel törékeny mosollyal. Szeme Brynre tévedt, és megbánással telt meg. Megborzongtam, mert eszembe jutottak az Akadémián mondott szavai: „Én kevesebb vagyok, mint voltam. Sose lehetek már több. Bryn végül észre fogja venni, és akkor elhagy. De ez a legjobb, amit tehet.” Idegesen törtem a fejem bármilyen más megoldás után. Apám rajtam tartotta nyugodt tekintetét. Részben igazat adtam neki és Anikának. A vigyázók mindent átszabtak a világukban. A Földet meg kell szabadítani a befolyásuktól. Nem annyira attól féltem, hogy ezentúl örökké farkasként kell élnem. Ez a lehetőség különösnek, de vonzónak is tűnt. A vad élet lelkem legmélyebb rétegét szólította meg. És tudtam, hogy apám, Mason és Nev már engedtek is ennek a hívásnak. De a lelkem másik fele megtört volt, legyőzött. Azért jöttünk ilyen messzire, hogy ennyit elveszítsünk? Nem tudtam elképzelni az életemet a mellettem futkosó Ansel nélkül. A falkatársam volt, az öcsém. Hozzánk tartozott, és Brynhez. Bryn sírva nyúlt Ansel felé, még akkor is, amikor a fiú fejcsóválva arrébb lépett tőle. – Várjatok – Sabine kibontakozott Ethan öleléséből, és Anika felé sietett. A keresők kivonták kardjaikat, és elállták az útját. Ethan átkozódva emelte társaira a számszeríját. – Ugyan már! – mondta Sabine sértődötten. – Nem foglak megtámadni. Csak kérdezni akarok valamit. Anika felvonta a szemöldökét. – Mikor Ansel elmondta, hogyan születtek az őrzők, azt mondta, hogy ti nem tennétek meg érte ugyanezt – kezdte Sabine. – Így van – mondta Anika. – Megszegnénk a szabályainkat. Nem fogunk elpusztítani egy farkast, hogy őrzőt csináljunk Anselből. Sabine mély levegőt vett: – És ha nem kellene elpusztítani egy farkast? Ethan lassan leeresztette a számszeríját: – Sabine, hagyd! Sabine nem törődött vele, és Anselre nézett. – Ha ajándékba kapná meg a farkaslétet? Értetlenül néztem rá. Sejtettem, mit akar ajánlani, de nem hittem el. – Nem értem – felelte Anika. Ansel szeme tágra nyílt: – Megtennéd? Sabine bólintott, de Anikára nézett: – Ha lehetséges. Ethan Sabine mellé furakodott: – Hagyd abba, ez már túl sok! – Nem te döntőd el – tette Sabine a kezét Ethan mellére. Ethan megfogta Sabine kezét, de nem tartotta vissza a lányt, amikor Anikához fordult. – Ha elvennétek tőlem a farkaslényt – mondta határozottan oda tudnátok adni Anselnek? – Igen – Anika hosszan végigmérte a lányt. – De csak ha szabad akaratodból teszed. Ansel arcán remény és félelem tükröződött egyszerre. – Ó, Sabine! – suttogta Bryn. Ethan megragadta Sabine karját, és maga felé fordította a lányt: – Várj. – Ennyire meg akarsz szabadulni tőlem? – mosolygott a lány kényszeredetten. – Nem, dehogy! – A férfi ujjai úgy szorították a lány karját, mintha félne elengedni. –

Szerinted hagynálak elmenni, ha volna választásom? – Akkor meg miért vitatkozol még mindig? – Mert nem akarom, hogy ekkora áldozatot hozz értem. Nem kérhetek tőled ilyet. – Nem miattad teszem. – Gyengéden megcsókolta Ethant. – Te csak ráadás vagy. Ethan összefűzte az ujjaikat: – Biztos vagy ebben? – Visszamentem Vailbe, és úgy tettem, mintha közéjük tartoznék. És rájöttem, hogy abban az életben sosem lennék boldog. – Az az élet véget ért – mondtam. – A vigyázók eltűntek. – Bármennyire is szerettem volna, ha az öcsém ismét farkassá válik, tudnom kellett, hogy Sabine képes lesz-e a falka nélkül élni. – Tudom, Calla – felelte. – És döntöttem. Nev Sabine felé nyúlt, és megölelte. – Tényleg így akarod? A lány bólintott, és a vállára hajtotta a fejét. – Hiányozni fogsz – mondta Nev, és arcon csókolta. Sabine Anikához fordult: – Szabad elhatározásomból teszem. Vedd el tőlem a farkasformát, és tedd Anselt újra őrzővé! Bryn sírva ölelte meg Sabine-t. – Ó, hagyd már abba – morgott Sabine, de az ő szeme is nedves lett. – Nem kell jelenetet rendezni. Anika Tess felé intett: – Ehhez a feladathoz egy Elixírre lesz szükségünk. Tess bólintott, és átfurakodva a keresők közt kiment a könyvtárból. A Nyíl végignézett az összegyűlt falkán. – Ha megtesszük, amit kér, beleegyeztek a hasadék lezárásába? Egymásra néztünk apámmal. Szóra nyitottam a számat, de Shay megelőzött. – Nem. Anika és én is meglepődve néztünk rá. – Miért nem? Shay lassan csóválta a fejét, és bocsánatkérő pillantást vetett rám. – Van itt még valami. Tudnom kell valamit, mielőtt beleegyezem a dologba. Anika várakozva nézett rá. – Az őrzőkből újra farkasok lesznek – mondta Shay. Anika bólintott. – De mi fog történni velem? – Shay fájdalmas tekintettel nézett rám: Anika elsápadt. Én remegni kezdtem, ahogy felfogtam Shay kérdését. Hiszen ő nem született farkasnak, én tettem őt azzá. Amikor elképzeltem, hogy életem hátralévő részét farkasként töltöm, Shayt is magam mellett láttam. Eszembe se jutott, hogy ha levetjük emberi alakunkat, Shay nem követhet minket a származása miatt. De akart egyáltalán követni? Talán azért tiltakozott, mert nem akart farkasként élni? Anika még nem felelt neki. – Én is farkas vagyok – tette hozzá Shay. – De nem voltam mindig az. Anika kelletlenül bólintott. – Mi történik velem, ha a hasadék bezárul? Kereső barátaim arcára néztem. Connor, Ethan és Adne mind Anikára szegezték a szemüket. Semmit se tudtam megállapítani a tekintetükből. Anika megragadta a nyakában függő medált, és felsóhajtott: – Ne haragudj, Shay!

Shay nagyot nyelt: – Miért? – Mert egyszerűen fogalmunk sincs.

HARMINCADIK fejezet

–HOGYHOGYFOGALMATOKSINCS?–SHAY összeszorította a fogait. Anika állta Shay metsző tekintetét. – Eszünkbe sem jutott, hogy egy őrző alfa át fog változtatni téged. A Nyíl felém pillantott, és ettől összerezzentem. – Te embernek születtél – mondta. – Azt hiszem, ember fogsz maradni. – Nem pedig farkas – suttogta Shay. – Biztos vagy benne? Mélyen bennem üvölteni kezdett egy hang. – Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Mason. – Ő farkas. Közénk tartozik. Nev bólintott, és ránézett Shayre: – Te mindig is farkas voltál, öregem. Az átváltoztatás csak külsőség. – Igaz ez? – kérdezte Shay Anikától. – Előfordulhat, hogy farkas leszek? – Amikor a hasadék bezárul, akkor valódi önmagaddá válsz – felelte Anika. – Ez az egyetlen válasz, amit adhatok. – Én… – Shay hangja elbizonytalanodott. – Shay – Sarah előrelépett, és átölelte Shay vállát. – Tudod, hogy meg kell történnie. Shay ránézett. Anyja tekintete kedves volt, és szeretettel teljes.A szívem vadul dobogott, mázsás súly nyomta a mellkasomat. Ha Shay ember marad, akkor együtt maradhat az anyjával. Megismerheti a szüleit, akiket elszakítottak tőle. Új életet kezdhet. Nekem viszont nem lesz társam, akihez tartozhatok, akivel együtt vadászhatok, és akivel a falkát vezethetném.

Mintha meghallotta volna a gondolataimat, Shay fürkészőn nézett rám: – Calla? Nagyot nyeltem: – Anikának igaza van. Összerezzent, mintha a szavaim fájdalmat okoztak volna neki, de azért bólintott. Anika meghajtotta a fejét: – Köszönöm. Shay nem válaszolt. – Várjunk egy percet – szólt Connor. – Ha Sabine választhatott, hogy ember legyen, nem maradhatnának az őrzők is mind emberek? – Sabine Anselnek adta farkaslényét – mondta Anika. – Ha a többiek is emberi életet választanának, az azzal járna, hogy a farkaslényüket el kéne pusztítanunk bennük. Összerezzentem: – Ahogy a vigyázók tették Ansellel. – Anika bólintott. – De emberek lennétek – mondta Connor. – Remek lehetőség! – Barátocskám – szólt Nev látszik, hogy sohasem voltál farkas. – De Sabine ember akar maradni – mondta Connor. – Számomra ez mást jelent – mondta Sabine összerezzenve. – A falkabeli élet számomra mást jelent, mint a többieknek. – Láttad, milyen volt Ansel, amikor megfosztották a farkaslényétől – mondtam. – Megsemmisítette őt. Mi farkasok vagyunk. Nincs más választásunk. Ethan fürkészve nézett Sabine-re: – Fájni fog neked? – Fizikailag igen – válaszolta. – Tudom, hogy fájdalmas lesz. De én ezt akarom. Ansel farkaslényét erőszakkal vették el tőle. Ő állandóan bánkódott az elveszített életéért. Én önként választom, hogy csak ember legyek. Ez más helyzet. – És ti mind úgy éreztek, mint Ansel? – kérdezte Connor. – Szívesebben lennétek farkasok? – Mi a falka tagjai vagyunk – válaszolta Mason. – A természetben van a helyünk. – De akkor mi lesz az énekléssel? – nézett Adne Nevre. – Miért, az üvöltés az micsoda? – vigyorgott Nev. – Én akkor sem értem – mondta Connor. – Nem is várom el tőled – mondtam. – De ha velünk együtt futhatnál, és vadászhatnál, ha hallanád éjfélkor a hold hívását az erdőben… akkor tudnád, hogy mit érzünk. Connor még mindig zavartan nézett rám, de én már Shay felé fordultam. A tekintete elkomorult. Odaléptem hozzá. – De te érzed – suttogtam. – Te érted ezt. Bólintott, és ujjait átfűzte az enyéimen. A szorítása erős volt. Fájdalmas. – Emlékszem az első éjszakára, amikor átváltoztattál. A holdfényben vadásztunk. Mérföldeket futottunk, és még csak el sem fáradtam. Nincs semmi ehhez fogható a Földön. A szemébe néztem, hagytam, hogy az emlékek átsuhanjanak rajtam. A társam. Az alfám. Nem akarom, hogy nélküle kelljen keresztülvágtatnom az erdőkön. De nem számított, mit akartam, csak az, aminek történnie kellett. Akkor azt a döntést hoztam, hogy a szívemre hallgatok, és a tiltott szerelmet követtem, de ezúttal egyikünknek sem volt választása. – Sajnálom – mondtam végül, és a vállára hajtottam a fejemet. – De meg kell tennünk. – Tudom – mondta. A tenyerébe fogta az államat, és megcsókolt.

– Anika? – Tess egy nő mellett állt, aki kámzsát viselt, amely úgy tündökölt, akár a tenger felszíne. A nő meghajlással üdvözölte a Nyilat. Kíváncsi keresők és őrzők csődültek a könyvtárba, volt, aki farkasként, mások emberként jelentek meg, és beszorítottak minket a helyiségbe. Anika kinyújtotta kezét az Elixír felé. – Köszönöm, hogy eljöttél, Miriam. Miközben Sabine és Ansel az Elixír közelébe próbáltak férkőzni, én átfurakodtam a tömegen, hogy Shay mellé kerüljek. Amikor megérintettem a karját, halványan rám mosolygott, majd gyorsan visszafordította a fejét, hogy lássa a közelgő eseményeket. – Sabine hatalmas áldozatot hoz. – Igen – mondtam. – Azt hiszem, jól teszi. Boldogabb lesz így. – Igen, boldogabb – mondta Shay halkan. – Te hogy vagy? – kérdeztem tőle. – Nem is tudom – felelte. – Nem tudom, mit érezzek. Talán így a legjobb. Ekkor újra rám emelte a tekintetét, és ezúttal sokáig nézett a szemembe. – És te hogy vagy? – Félek. – Megfogtam a kezét. Még soha sem mondtam ilyet. De most ez volt az igazság. Nem sok választott el attól, hogy elveszítsem Shayt, és nagyon meg voltam rémülve. – Ha lenne bármi más választásunk… – Tudom. – Lehajolt, hogy megcsókoljon. – Tudom, Calla. Nem kell magyarázkodnod. Nincs rá szükség. A karjába vont, és együtt néztük, ahogyan Miriam utasításokat ad Anselnek és Sabine-nek, hogy fogják meg egymás kezét. Az Elixír a homlokukra helyezte az ujjai hegyét. Ekkor mormolni kezdett. A szavak halkan, de gyors egymásutánban követték egymást az ajkain. Sabine zihálni kezdett. Ethan elindult felé, de Connor visszahúzta. – Egyedül kell megtennie – mondta Connor. Ethan összeszorította a fogát, és elsápadt, amikor Sabine zihálása sikoltásba csapott. Ansel nehezen vette a levegőt, de úgy tűnt, neki nincsenek olyan fájdalmai, mint Sabine-nek. Sabine újra felsikoltott, majd térdre esett. Ugyanebben a pillanatban Ansel felüvöltött, de üvöltése csakhamar vonítássá változott. Ahol egy perce még a fiú állt, most egy fiatal farkas rázta meg bundáját. – Elvégeztetett. – Miriam meghajtotta a fejét Anika felé. – Sabine! – Ethan félrelökte a kíváncsi bámészkodókat, hogy utat törjön a lány felé. Sabine még mindig térdelt, a teste reszketett. A lány most felemelte a kezét: – Jól vagyok. Minden rendben – mondta, de amikor Ethan felkapta és a karjában tartva magához ölelte, nem tiltakozott. Ekkor egy bronzszínű farkas iramodott neki a keresők csapatából, és nyílegyenesen Ansel felé rohant. Bryn volt az, körülugrálta Anselt, a mancsával tapogatta, és az orrát nyaldosta. Két másik farkas is kirohant a tömegből. Nev és Mason játékosan csipkedték Anselt, és vonítva köröztek körülötte. A kis csoportból hamarosan csak a csóváló farkak látszottak ki. – Oda kéne menned hozzájuk – szólt Shay. – Te vagy az alfa. – Felé fordultam a karjai közt. – Ahogyan te is. – Már nem. – A fejét rázta, mosolya megtört volt. – Ha ugyan valaha is az voltam. – Shay… – Menj csak! – Elhúzódott tőlem, majd nyoma veszett a mögöttünk álló keresők tömegében. Beletörődve abba, hogy útjaink hirtelen elválnak, alakot váltottam, és futottam, hogy csatlakozzak

falkatársaimhoz. Ansel! Befurakodtam Mason és Nev közé, hogy megszaglásszam az öcsémet. Nem tudom elhinni! Ansel boldogan csaholt, és izgatottan forgolódott saját maga körül. Egyszerűen nem hiszem el. Nélküled nem lenne teljes a falkánk. Gyengéden beleharaptam a fülébe. Senki sem tud olyan viccesen fontoskodni, mint te. Amikor Nev hirtelen felnyüszített, megfordultam, és láttam, hogy Sabine ott áll a közelünkben. Ethan még mindig a karjában tartotta, és közben minket néztek. Ansel visszaváltozott emberi alakjába, és odalépett hozzájuk. – Jól vagy? – kérdezte Sabine, és fülig érő szájjal mosolygott. Ansel bóliniott. – És te jól vagy? – Jól leszek – válaszolta a lány. Ansel szégyenlősen kinyújtotta felé a karját. A lány felnevetett, és magához ölelte. – Köszönöm. – Ansel erősen magához szorította a lányt. – Mindent neked köszönhetek. – Tedd boldoggá Brynt! – mondta Sabine. – Nagyon kedvelem őt. Ansel elmosolyodott, majd szigorú tekintetet vetett Ethanre: – Ha már itt tartunk, akkor előre szólok, hogy ha valaha is megtudom, hogy megfájdítottad a szívét, levadászlak. Ethan elvigyorodott: – Észben tartom. Most Anika jelent meg mellettünk, és vidám hangulatom hirtelen elpárolgott. Shay ott állt mellette, tekintete határozottságot sugárzott. – Itt az idő. Fogtam Shay kezét, ahogy a kandalló felé sétáltunk. Apám megindult utánunk. – Kivezetem a falkát – mondta. – Nem hiszem, hogy bent kéne lennünk, amikor az átváltozás megtörténik. Bólintottam. – Megértem, hogy a közelében akarsz maradni – Shayre pillantott. – De ne várj túl sokáig! – Tudom. – El fogsz menni, mielőtt megtörténik? – kérdezte Shay, miközben apám alakot váltott, és keresztülvágott a ledőlt fal romjain. A többi farkas a nyomába szegődött, és kicsit távolabb összegyűltek, egy havas tisztáson a kastélyon kívül. – Nem megyek el – mondtam. – De nem lehetek melletted. Ha egy farkas úgy érzi, sarokba van szorítva, akkor veszélyt jelent. Ha itt maradok bent… Félbeszakított: – Értem. Nev, Mason, Bryn és Ansel átvágtak a szobán, és amikor Shay mellé értek, alakot váltottak. – Az apám után kellene mennetek – mondtam. – Nem biztonságos itt maradnunk. – Tudom – válaszolta Mason, és átkarolta Shayt. – De nem gondolod ugye, hogy búcsú nélkül távozunk? – Akkor most… – motyogta Ansel, miközben a padlót bámulta. – Isten veled. – Mi akkor elhúzunk, haver – Nev Shay tenyerébe csapott. – Falkatárs! Shay mosolyogni próbált: – Köszönöm. – Bármi történjék is, vigyázz magadra! – Mason megölelte Shayt. – Vigyázni fogok – mondta Shay. Nev röviden bólintott Shay felé, majd Masonnel együtt farkasalakba váltottak, és

csatlakoztak a többi farkashoz. Bryn nem tudott megszólalni. Shayt és engem nézett, a szemét törölgette, és szipogott. Próbált valamit mondani, de a sírástól folyton elakadt a szava. Végül kitárta a karját, megölelte Shayt, és arcon csókolta. Aztán bronzszínű farkassá változott, és elrohant. Ansel zsebre dugott kézzel állt, a földet rugdosta, és ingatta a fejét. – Te jobban megérdemelnéd, hogy a falkával legyél, mint én. – Ne légy buta. – Shay átölelte Anselt. – Ott leszel, ahol lenned kell. Ansel szorosan Shaybe kapaszkodott, suttogott neki valamit, de olyan halkan, hogy egy szót sem értettem belőle. Shay gyengén elmosolyodott. – Nemsokára találkozunk – mondta nekem, és elindult a többiek felé. – Mit mondott neked? – Azt, hogy nem maradhatok a keresőkkel – vigyorodott el Shay. – Mert én vagyok az egyetlen, aki meg tudlak akadályozni abban, hogy piszkáld. – Én nem is piszkálom – viszonoztam a mosolyát. – Csak ha megérdemli. – Shay! – Anika kiáltását hallottuk a kandalló mellől. – Azt hiszem, nem halogathatjuk tovább a dolgot. – Shay a Nyíl felé fordult. Megragadtam a karját, és visszahúztam. Átkaroltam a nyakát, hozzásimultam. Megcsókoltam, és minden, amit eddig visszafojtottam, most benne volt ebben az ölelésben. Azt akartam, hogy Shay tudja, mit érzek, mit akarok, és miért félek annyira elengedni őt. Keze a hátamra csúszott, és magához szorított. Újra megcsókoltam. Shay finoman végighúzta ujjait az ajkamon: – Köszönöm, hogy megmentettél. – Én nem mentettelek meg – mondtam. – Te voltál, aki száműzted a Vészhozót. – Ne beszéljünk most erről – hozzám hajolt, és lágyan megcsókolt. Az egybegyűlt keresők Shayre szegezték a tekintetüket, ahogy átvágtunk a helyiségen Anikához. – Szükséged lesz az elemek keresztjére – és a kardokra mutatott, amelyek Shay hátán lógtak. – Mit tegyek? – kérdezte tőle Shay. – Tartsd föl a kardokat úgy, hogy a Sarj jelét formázzák! – mondta. – És mondd ki a következő szavakat: Obtineo, porta! – Obtineo, porta! – suttogta. Zöld fénysáv jelent meg a kandalló mélyén, olyan volt, mint egy hatalmas, résnyire nyitott szem. – Itt van még, ugye? A nő bólintott, és a kőszobor felé pillantott, amely újra elsötétült. – Éppen ezért kell megtennünk. Shay kihúzta magát. A keresők elcsöndesedtek a könyvtárban, ahogy nézték Shayt, aki a hasadék felé lépett. Shay kartávolságra tartotta magától a kardokat. A föld és levegő kardja függőlegesen állt, míg a víz és tűz kardja vízszintesen keresztezte a másikat. Mély lélegzetet vett, és várt, majd felém nézett. Mögé léptem, és a kezemmel megérintettem a hátát a nyaka alatt, ujjaim végigsimították a kereszt alakú tetoválást a bőrén. Megborzongott. – Nem tudom, hogy meg tudom-e tenni. – Meg kell tenned! – mondtam, de közben minden szívdobbanásomat olyan erővel éreztem, mintha egy cöveket vernének bele a földbe. – Nem tudlak elveszíteni, Calla. Lehunytam a szememet, tudtam, hogy mit érez, mert az én szívemet is ugyanaz a bánat szorította marokra. Ma már elvesztettem valakit, akit szerettem, és a következő percben

elveszíthetem a másikat is. De mi mást tehetnénk? A világ, amit a vigyázók teremtettek, kapzsiságból és kegyetlenségből kovácsolódott. Nem hagyhattuk, hogy tovább létezzen, akármilyen nagy árat kell is fizetnünk érte. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és Shay lágyan csillogó zöld szemébe néztem. Előrehajoltam, és ajkammal megérintettem a tetoválását. – Szeretlek. – Széttártam ujjaimat a hátán, és reménykedtem, hogy az univerzum valahogy meghallja a kérésemet, és Shayben a farkastermészet le fogja győzni az emberit. Mert ha nem… egyedül maradok. Van egy falkám, de velük maradnék? Már elképzeltem mi történne, ha Shay nem jönne velem. Magányos farkassá válnék, aki egyedül vándorol. Apám, aki mindig is alfa volt, átvenné a helyem a falkám élén. Talán így is kellene történnie. – Calla – Shay összeráncolta a homlokát. Észrevehette, hogy libabőrös vagyok, és hogy remegek. – Szeretlek – suttogtam utoljára, majd lassan hátraléptem. Éreztem a csípős éjjeli levegőt, és hallottam a falkám hívó szavát. – Zárd be a hasadékot! HARMINCEGYEDIK fejezet

MINDIGISSZERETTEMHARCOLNI,DEHAAZ utolsó csatának is vége, milyen élet vár a katonára? Shay az üres kandallót bámulta. Lassan forgatni kezdte a kardokat, és kántált. Aztán, ahol azelőtt még üresség tátongott, a sötétségben mozgás ébredt. Árnyékok fonódtak az elemek keresztjére, megragadták, és így Shayt is közelebb húzták magukhoz. Amikor a kereszt negyed fordulatot tett, Shay megállt. A sötétség megszilárdult, és bilincsként tartotta a kardokat, de a fekete árnyékból szelíd fény szűrődött ki, remegve, mint a távoli csillagok ragyogása. A fény végigfutott a kardon, megérintette Shay ujjait, aki beleremegett. Csillogó szalagként fonódott a karjára és a mellére. Amikor a nyakát is körülölelte, és az ujjamhoz ért, az én testemet is kezdte átölelni. A világosság még fényesebb lett, amíg már semmit sem láttam – Shayt sem, noha éreztem az ujjaim alatt a nyakának bőrét csak a halványan remegő levegőt magam körül. Ami megtelt erővel. Azt hittem, fájni fog. Ansel azt mondta, amikor kiszakították belőle a farkast, úgy érezte,

mintha kettétépték volna. De egyáltalán nem volt fájdalmas. Csak a könnyűség szédítő érzése fogott el, mintha szaladtam volna, vagy mintha levettek volna rólam egy súlyt, ami nem tartozott hozzám. Hirtelen tudtam az igazságot, és a körülöttem remegő fények felrobbantak. Megszabadultam.

Epilógus Ne a múlt hatalmas gonoszságait tekintsétek, hanem az eljövendő jó nagyszerűségét. Thomas Hobbes: Leviatán

S A B I N E M E G B O R Z O N G O T T , A R R A G O N D O L T , bárcsak elfogadta volna a pulóvert, amit Ethan felajánlott neki. Napfény szűrődött át a Rowan-kastély fala mellett futó állványzaton, de a külvilágot és a könyvtárat elválasztó ponyvák nem zárhatták ki a decemberi hideget. És a helyiség fűtőtestei nem bírtak a nagy hideggel. Újabb dobozt zárt le a ragasztószalaggal, és filctollal a tetejére írta a Történelem – 17. század szavakat. Szinte minden könyv, amit eddig elpakoltak, a történelemről szólt. Nagyon régi történelemről. Nem volt itt egyetlen érdekesebb könyv sem? – Még nem vagy kész? – Ethan lépett a könyvtárba. – Miért van még ennyi könyv szanaszét? – Ezt meg se hallottam – mondta Sabine. Odavitte a dobozt a növekvő halomhoz, hogy majd magukkal vigyék az Akadémiára, ahol katalogizálják és tárolják őket. – Különben megorrolnék rád. Ethan felnevetett. A lány dideregve hozzálépett. A férfi levette hosszú bőrkabátját, és a vállára terítette. – Fel kellett volna venned a pulcsit.

– Fel, fel – ismerte el a lány. Jólesett neki a még meleg kabát védelme. – Igazad volt, örülhetsz. Legközelebb nekem lesz igazam. Sabine az építkezés nyomaira nézett a szoba másik felén. – Sokkal melegebb is lehetne itt, ha nem kellene különleges köveket hozatnotok, hogy újjáépítsétek a helyet. – Felvették a történelmi műemlékek listájára – vonta meg a vállát a férfi. – Kötelességünk speciális köveket hozatni. – Remek – mondta Sabine. – Nekem meg idefagy a fenekem. – Komolyan? – a férfi elkerekedett szemmel csodálkozott. – Az tragédia volna. Jobb, ha leellenőrzöm! A lány felsikított, ahogy a férfi megszorongatta. Még mindig egymást kergették a dobozok közt, amikor kinyílt az ajtó. – Juhé! – szökkent Connor a könyvtárba. Adne érkezett a nyomában, a fejét csóválva: – Connor, ne kurjongass, nem vagy cowboy, akármennyire is szeretnél az lenni. Bezárta a portált, és megfordult, hogy szembenézzen vele, csípőre tett kézzel. – Ne haragudjon, ha tolakodó voltam, hölgyem – mondta, és úgy tett, mintha megbiccentené a kalapját Adne felsóhajtott, de elnevette magát, amikor a férfi csiklandozni kezdte. – Hagyd abba! – sikkantott fel. – Elég! Visszaszívom! Lehetsz cowboy, lehetsz! Connor fél karjával átölelte, úgy vigyorgott Ethanre. – Na, milyen volt? Megtaláltátok őket? Sabine félrenézett. Connor feltette a kérdést, amit ő nem mert, de folyton az eszében járt, mióta Ethan visszatért. Ethan megköszörülte a torkát, ahogy a feszültté váló Sabine-t figyelte. – Igen. Nem volt nehéz. Ott voltak, ahol kerestük őket. – A régi, megszokott lankákon – vont vállat Connor. – Nem meglepő. – Mégis furcsa egy kicsit – mondta Adne. – Nem gondolod? Visszatértek a Haldisba, mindazok után, ami történt. – Az a falkájuk területe – mondta Sabine, aki rápillantott, majd újra a távolba nézett. – Ők a hegyhez tartoznak. A lány habozott, és csendesebben folytatta: – Boldognak tűnnek? – Igen, boldogok. – Ethan közelebb lépett hozzá. Ujjait gyengéden a lány karjára tette. – Legközelebb gyere el te is! Nézd meg őket! Sabine mosolyt erőltetett magára, látva a férfi kedvességét, de a szíve megsajdult a gondolatra. – Talán. – Sabine… A lány Ethan felé fordult, és megfogta a férfi állát. Kis ideig hagyta, hogy a férfi pulzusa az ujjai közt lüktessen, majd ismét megszólalt. – Az a múlt. Most itt vagyok, veled. A férfi kérdőn nézett rá: – Nem akarod látni őket? Sabine lesütötte a szemét, el akarta takarni a másik elől a fájdalmát. A férfi meglátta volna a szemében. Mindig észrevette, de Sabine néha el akarta rejteni új társai elől. Hálás volt a barátságukért és Ethan szerelméért. Nem akarta, hogy a múlt beárnyékolja a jövőbe vetett reményét. – A hegy nyugati felére vonultak – mondta Ethan. – Stephen falkája foglalta el a Bane-ek egykori területét. A Bane-falka maradéka valószínűleg más tájakra költözött. – Ez így igazságos. – Igen, én is így gondolom. – Tehát az egyik alfa számára boldog véget ért a történet – mondta Connor. – De hogy ízlik az új élet a fiúnak?

– Nem vagyok szakértő, de szerintem jól van – mondta Ethan, és átölelte Sabine-t. – Kicsit sajnálom Tristant és Sarah-t – mondta Adne, és felült az asztalra. A lábát lóbálva töprengeni kezdett. – Nagyjából tíz percig lehettek együtt a fiukkal, aztán újra elvesztették őt. – Nem vesztették el – mondta Ethan. – Nem egészen. – Szerintem azért nem fognak együtt piknikezni az erdőben – vélekedett Connor. – Előfordul néha, hogy komolyan beszélsz? – kérdezte Sabine. Connor rámosolygott: – Nem, csak ha feltétlenül szükséges. – Aggódva Adnéra nézett: – Miért lógatod az orrod? Azt hittem, beszéltél Sarah-val, és ő mindent tud már a szerelmükről, Calláról. – Beszéltünk, igen – felelte Adne. – És azt hiszem, próbálnak megbékélni vele, mégis úgy érzik, hogy elvesztették a fiukat. – De örülök, hogy kifutott a könyvtárból, ahogy farkassá vált – mondta Connor. – Mert ha megtámadta volna Anikát, akkor Ethannek le kellett volna lőnie volna a Sarjat, rögtön, miután megmentette a világot. El tudod képzelni? Kínos lett volna. – Egyáltalán nem vagy vicces – torkolta le Adne. – De az vagyok! – mosolygott Connor. – Sabine? – Adne kérlelő pillantást vetett rá. – Nem állnál mellém? Sabine nyelvet öltött Connorra. – Kettő egy ellen – mosolyodott el Adne. – Ethan is szavazhat! – mondta Connor. – Ethan? – Tartózkodom – nevetett fel Ethan. – Habár nem. Nem akarom dicsérni Connor humorát, de igaza van. Minden farkas, a Sarjat beleértve, a hegyek felé futott. Ez szerintem szerencse. Ha ránk támadtak volna, csúnya vége is lehetett volna. – Szerintem hazavágytak – vélekedett Adne. – Hívta őket a vadon. Semmi okuk nem volt rá, hogy velünk foglalkozzanak. – Szerinted emlékeznek ránk? – kérdezte Connor. – Amikor Shay farkassá vált, vajon tudta, hogy mi történik? – Ezt nem tudhatjuk – felelte Adne. Sabine szorosabbra fűzte maga körül Ethan karját: – Én örülök, hogy Shay átváltozott. Ő Callához tartozik. Mindig is így volt. Ethan lehajolt, és belecsókolt a hajába: – Ismerős érzés. – Úgy látszik, maga a Föld is úgy gondolta, hogy összetartoznak – mondta Adne. – Nos, készen álltok? Éhes vagyok, és Anikától pár órán belül új feladatokat kapunk. Nem akarom lekésni a vacsorát. – Milyen feladatot adna nektek? – kérdezte Sabine. – Vége a háborúnak. – Talán úgy érted, nekünk – mosolygott rá Adne. – Most már te is benne vagy a klubban. És nem hagyjuk, hogy megfeledkezzél róla. – Ezt is szemmel kell tartanunk – Connor a könyvtár egykori kandallójára mutatott. Hatalmas vasajtó állt a kőkeret közepén. Az elemek keresztje az ajtó közepén volt, és úgy nézett ki, mintha a két kardot belehegesztették volna a fémbe. – Gondoskodnunk kell róla, hogy egyetlen gazfickó se próbálja meg kinyitni. – Mint például Logan? – Logan – felelte Adne. – Vagy bármelyik másik vigyázó, akinek az emberi teste még elég fiatal, hogy tovább éljen. – Mi pedig folytatjuk azt, amit a háború előtt is csináltunk – mondta Connor. – Olyan régre vissza tudsz emlékezni? – kérdezte Sabine. – Biztos vagyok benne, hogy valaki valahol feljegyezte – mosolygott Connor.

– A vigyázók és a keresők korszaka előtt mindannyian egy csapatba tartoztunk – magyarázta Adne. – Vigyáztunk, nehogy valaki visszaélhessen a mágiával, vagy olyan erőkkel játszadozzon, amikhez nem szabad nyúlnunk. – A nevünk conatus volt – tette hozzá Ethan. – A nevekről jut eszembe – mondta Connor –, mivel már nem keressük a Sarjat, ezután új nevet is kapunk? Ethan vállat vont: – Kérdezd meg Anikát! – Megint lehetne conatus a nevünk – vetette fel Adne. – Az hatszáz évvel ezelőtt volt – felelte Connor. – Nekem nem tetszik. Mellesleg, az első vigyázók is a conatusok közé tartoztak. Nem érezném tisztának a nevet, ha a vigyázókkal kellene osztoznom rajta. – Jól van – Adne nem reagált a csipkelődésére. – Csak arra gondoltam, hogy egy latin szó előkelőbb volna. Gyertek, majd a vacsora közben megbeszéljük. Elkezdte szőni az átjárót. – Előkelő? – Ethan elhúzódott Sabine-től, és Adnéra vigyorgott. – Ma már tényleg senki nem beszél latinul. Elég macerás lenne elmagyarázni a jelentését mindenkinek, akivel találkozunk. Mellesleg, semmilyen csoport sem lehet előkelő, ha Connor is a tagja. – Hé! – bökte oldalba Connor. Sabine felnevetett, csúfondáros jókedvvel: – Találtam egy nevet a csapatunknak. Ethan áz ujjával felemelte az állát. Mikor a lány belenézett a tengerkék szemébe, kinyílt előtte a világ. Ahogy eddig is, mindig. – Rendben, gyönyörűm. Mi az új név? – kérdezte a férfi. – Őrzők. – Ehhez kicsit soká tartana hozzászokni. De szépen hangzik. Előrehajolt, és gyengéden megcsókolta Sabine-t. – Jöttök? – kérdezte Connor, és visszalépett a portál felé. – Vagy várjuk meg, amíg smároltok? – Hagyd már őket! – Adne megragadta az ingénél fogva, és a ragyogó átjáró felé húzta. – Miért vagy ilyen morcos? Connor megpaskolta a hasát. – Éhes vagyok. – A vacsora a túloldalon vár. – Adne a ragyogó ajtóra mutatott. –Várj! – mondta Sabine. – Én… még látni szeretném őket. Látnom kell őket. Csak egyszer. – Most rögtön? – bosszankodott Connor. Adne félretolta Connort, és a skean két gyors mozdulatával bezárta a portált. – A hasad még várhat, Connor. – Egyértelmű, hogy erről még beszélnünk kell, ha jobban megismered a hasam – nevetett fel Connor. – Biztos? – kérdezte Adne. – Siessünk – Sabine szíve gyorsabban kezdett dobogni, ahogy Adne szőni kezdte az új portált. Egy percig nem kapott levegőt, amikor az ismerős, Halis-közeli táj megjelent a kapu másik felén. – Készen állsz? – fogta kézen Ethan. A lány bólintott, bár nem gondolta, hogy volna választása. Látnia kellett az egész falkát, meg kellett bizonyosodnia arról, hogy helyreállt a világ rendje. Connor elindult az átjáró felé, de Adne megragadta a karját. – Nem! – mondta neki. – Csak ők ketten menjenek. – Se vacsora, se farkasles? – kérdezte Connor. – Kegyetlen hárpia vagy! – Ezt eddig is tudtad. – Adne intett Ethannek és Sabine-nek, hogy beléphetnek az ajtón.

A portálbeli utazás már ismerős zajai után csípős hidegben találták magukat. A szél makacsul fújt körülöttük. Néha úgy süvített, hogy Sabine vacogni kezdett. Szorosabbra húzta magán Ethan kabátját. – Harapós idő van, kedves – mondta Ethan, és odaadott neki egy távcsövet. – Nem akarlak sürgetni, de… – Csak pár percre van szükségem – felelte a lány. Sabine végigkapaszkodott a sziklapárkány szélén, ahol Adne megnyitotta a portált, és megállt egy fenyőfa takarásában. A szeméhez emelte a távcsövet, és a Haldis barlangja felé nézett. Nem tartott soká, míg észrevette őket. A farkasok épp a friss zsákmányt ünnepelték. A falka körülállta a nagydarab őz tetemét, örvendezve készülve a lakomához. Ansel és Bryn a barlang bejárata előtt kergették egymást, hófelhőket kavarva maguk mögött, ahogy rohantak. Mason véresorral harapdálta a friss húst. Nev mellette ült, kilógó nyelvvel, mintha Mason épp valami vicceset mesélt volna neki. Egy fehér farkas tűnt fel a barlang szájánál. Calla barna szeme végigtekintett a falkán. Aranyszínű farkas bukkant elő az erdőből, és az üdvözlésére sietett. Shay körbejárta Callát, és addig böködte, amíg a nőstény tiltakozva rá nem vakkantott. Sabine ezt nevetésnek látta. A két alfa együtt baktatott a leterített zsákmányhoz, nyalogatva egymást útközben. Mason és Nev felállt, ahogy odaértek, fejet hajtottak és a farkukat csóválták. Calla megint felvakkantott, mire Ansel és Bryn is csatlakozott a többiekhez. A farkasok összegyűltek, készen arra, hogy felosszák az eledelt. Sabine felállt, megnyugodva, hogy a barátai biztonságban vannak, és elégedettek. Amint megmozdult, Calla felemelte a fejét, és Sabine felé fordult. A nagy távolság ellenére Sabine megesküdött volna, hogy Calla őt nézi. A fehér farkas hegyezte a fülét. Felemelte a pofáját, és felvonított. A hang meghittséggel és szomorúsággal töltötte el Sabine-t. A többi farkas is csatlakozott a dalhoz, ismerős hangjuk betöltötte a hegyek téli levegőjét. Sabine még egy percig nézte őket, aztán sarkon fordult, és visszatért Ethanhez. – Minden rendben? – kérdezte a férfi. A lány átadta neki a távcsövet. – Boldogok, úgyhogy én is megnyugodtam. – Jól van. – Ethan elindult a portál felé, de Sabine habozva megállt, ahogy a szél belekapott a hajába. Hideg simogatása a vadon felé csábította őt. Megfordult, és a vonításra figyelt, amit a csípős téli szél hozott felé. Nev hangja kivált a többi farkasé közül. Sabine eltűnődött, hogy vajon érzik-e a jelenlétét, és most vajon elköszönnek-e tőle, vagy éppen azt akarják, hogy maradjon velük. – Sabine? – Ethan a portál előtt várva figyelte őt. A lány megfogta a férfi kezét. A farkasok vonítása még mindig hallatszott a háta mögött, de már nem kellett hátranéznie. Ethannel az oldalán átlépett a fényből szőtt kapun az új világába.