A Mathias Corvinus Collegium lapja
2007. ősz, sőt tél
2
Hegylakó
АЗБУКА, vagyis a belgrádi ábécé Bár horvát szakos vagyok, a szerbek mindig is kedvesek voltak a szívemnek. Korábban sokat hallottam Belgrádról, és nagyon szerettem volna eljutni oda, de az ország bel- és külpolitikai problémái miatt ösztöndíjakból sohasem volt túl nagy a választék – így nagyon megörültem, amikor az egyetemünkön meghirdették a belgrádi nyári egyetem lehetőségét. Ugyan a nyári egyetemből végül egy őszi továbbképzés lett, mégsem bántam meg, hogy kiutaztam, hiszen a szakmai tapasztalatok mellett számos kellemes élményre is szert tettem, és egy olyan világhoz kerülhettem közelebb, ami (fizikai közelsége ellenére) sok mindenben különbözik a magyar viszonyoktól, és amiről a magyarok meglepően keveset tudtam Az alábbi ábécében összefoglaltam mindazt, amit Belgrádról tudni érdemes.
Antikváriumok Belgrád puccos és eldugott antikváriumai egyaránt nagy kincseket rejtenek. A szerb irodalom nagy alkotásai, a Magyarországon nehezen hozzáférhető irodalomelméleti szakkönyvek és filozófiai művek igényes kivitelben, jó állapotban, gyakorlatilag fillérekért vásárolhatók meg.
Balkán Szerbia esetében a „balkáni” jelző cseppet sem pejoratív (ezt ők maguk is gyakorta mondják magukról), hanem a földrajzi helyzet és a kulturális hovatartozás szikár és precíz megjelölése. Ez az ország csupán 1878-ban szabadult föl a török uralom alól, az irodalom, a művészetek, a tudományok fejlődése csak ezután indulhatott meg.
A török hatás és a keleti kereszténység alapvető hatással voltak az ország kulturális arculatának kialakulására … ami szinte minden téren érezteti a hatását. Számomra mind a mai napig meglepő, hogy a horvát illíristák hogyan is gondolhatták komolyan, hogy képesek lesznek együtt élni egy ennyire eltérő történelmi és kulturális hagyományokkal bíró néppel…
Belgrád Bár az elmúlt két évtized viharai jócskán megtépázták Jugoszlávia egykori fővárosának nimbuszát, Belgrád belvárosának sajátos atmoszférája megmaradt, a tisztaságot és a szépen felújított épületeket Budapest is megirigyelhetné. A kellemes kávézók és a füstös kiskocsmák roppant kellemes atmoszférát kölcsönöznek a városnak. Sajnos a külváros korántsem olyan szép és tiszta, mint a belvárosi rész ... de ott is számos kellemes sétahelyet találhatunk.
Bre A ultimate szerb indulatszó a „brate” (testvérem) szó összevonásával keletkezett ... a Szerbiában járó turisták igen gyakran hallhatják ezt, hiszen a szerbek nyakra-főre, gyakorlatilag minden testhelyzetben használják. Amikor egy horvát azt mondaná, „ništa” (semmi), a szerb azt mondja: „ништа, бре!”
Cirill betűk Bár a szerbek írása eredetileg cirill betűs volt, a volt Jugoszláviában a „latinica” is széles körben használatos volt … ezt a pozícióját a mai napig megőrizte, a két ábécét párhuzamosan használják. Ebből
következik a szerb helyesírás azon bájos vonása is, hogy az idegen neveket a latin betűs írás használatakor is átírják, ennek köszönhetően a szerb bulvárlapokat nézegetni igen szórakoztató tevékenység -- az ember sok hasznos dolgot megtudhat Džorž Kluni és Ričard Gir (netán Britni Spirs) viselt dolgairól. (Aki valami magasröptűre vágyik, annak ott van Žan-Pol Sartr.) Bár a rendszerváltás óta mozgalom indult az egyre inkább visszaszoruló cirill betűs írás megmentésére, a szerbek maguk sem teljesen konzisztensen járnak el ez ügyben; legnagyobb meglepetésemre, a Szerb Nyelvoktatási Központ által kiadott, külföldieknek szóló szerb nyelvkönyv is cirill betűs.
Emberek A belgrádi emberek nyitottabbak, beszédesebbek, közvetlenebbek, mint a budapestiek. Direktségük miatt esetenként udvariatlannak tűnhetnek a magyarok számára, ez csak a felszín, valójában nagyon jószívűek és segítőkészek. Számtalanszor megtörtént velem odakint, hogy amikor nehéz helyzetbe kerültem, idegenek ajánlották föl a segítségüket, és húztak ki a bajból. Sajnos az éttermekben, boltokban, hivatalokban ez a szívélyesség már nem annyira egyeduralkodó; kevés helyen találkoztam például an�nyi lusta és udvariatlan pincérrel, mint Belgrádban.
Jugoszlávia A délszláv államokban az elmúlt rendszer megítélése egyáltalán nem olyan egyöntetűen negatív, mint felénk … ennek számos különböző oka van, és különösen igaz ez a szerbekre, akik számára a
2007. ősz
volt Jugoszlávia mind politikailag, mind gazdaságilag sokkal kedvezőbb volt, mint a jelenlegi állapot. Így lehetséges, hogy a Knez Mihajlo sétányon lévő ajándékstandokon a Draža Mihajlović csetnikvezér, és a szerb címer képével díszített bögrék mellett a Titót ábrázoló pólók is legalább olyan nagy számban képviseltetik magukat...
Kalemegdan Az ultimate belgrádi találkozóhely. A híres nándorfehérvári ütközet helyszíne, a Dunára néző impozáns erődítmény ma már a turisták és a belgrádiak kedvenc sétáló-, kiránduló- és pihenőhelye, sok-sok múzeummal, aranykupolás pravoszláv templomokkal és hangulatos, szép panorámával.
Kávé és baklava Csakúgy, mint Horvátországban, Szerbiában is minden szabadon lévő négyzetmétert kávézóasztalok borítanak, és, különösen jó időben, az emberek szinte minden szabad percüket a kafanában töl-
tik. Ám ha az ember Szerbiában kávét rendel, korántsem a megszokott presszókávét kapja, mint Magyarországon, hanem igazi, méregerős törökkávét, zaccal az alján, a csésze szélén egy darabka mézédes rahat lukummal. (Ha viszont valaki igazi presszókávét szeretne inni, kérjen espresso-t.) A török kávé mellé a franciakrémes helyett inkább a mézédes török sütemények, a tulumba és a baklava illenek, amit szinte minden cukrászdában megkaphatunk.
Šajkača A jellegzetes, kétágú sapka eredetileg a šumadijai falvak viselete volt, de később a háború során a katonasapka is ezt a formát kapta, és így a szerb népviselet egyik legismertebb darabjává, valóságos szimbólummá vált. A Kalemegdan környéki standoknál a legkülönbözőbb színű, formájú és anyagú šajkačák közül válogathat a srpski duh-ra áhítozó turista.
3
Szent Száva Szent Száva a szerb autokefál egyház alapítója, irodalmár, polihisztor, diplomata, csodatévő szent és még sok más mindmáig Szerbia legismertebb celebritása. Ez nem is csoda, hiszen a szerbek a mai napig fontos identitásképző erővel rendelkező önálló szerb pravoszláv egyházon kívül még számos kulturális érték létrejöttét is neki köszönhetik Belgrád egyik legnagyobb nevezetessége a domb tetejére épült, fehér márványból épült, impozáns Szent Száva-templom, amely a város szinte minden pontjáról látható ... a híres templomot 1936-ban kezdték el építeni, és a belseje, amelyet üvegmozaikkal kívánnak borítani, még a mai napig sem készült el… Kálecz Orsolya
Hegylakó • A Mathias Corvinus Collegium lapja • Megbízott szerkesztő: Németh Réka • Tördelő: Körtesi Gáspár • Készíti a média-kommunikáció szakirány • E szám elkészítésében közreműködött: Barkóczi Dóra, Csunderlik Péter, Dudás Adrienn, Gyetvai Alexandra, Kálecz Orsolya, Körmendi Anikó, Tóth Márton, • Megjelenik 60 példányban, nagyjából havonta • Kiadja az MCC Titkárság. Írj te is a Hegylakóba! Várjuk cikkedet a következő címre:
[email protected]
4
Hegylakó
Mert buk’ a rest Hahaha, micsoda cím, mennyire elcsépelt poén, és mennyire román (!), mi ehhez képest Ihos József meg az egész Bruhaha; értitek, ha nem tanulsz, akkor megbuksz (buk? bukik? dugik?), hát Sas, alkoss, gyarapíts, tanulj tinó, ökör leszel,és ezzel letudtam a kötelező invokációt, meg a bonus intra melior exi. Vannak dolgok, melyeket nem értek. Például, hogy minek ide George Michael, mikor itt van nekünk Nika György; vajon mi viheti rá a fehérek közt az európait, hogy egy focimeccsen a németeknek szurkoljon a lengyelek ellen, vagy hogy miért Elijah Wood játssza majd Iggy Popot a mostan készülő életrajzi filmben, mikor ez legalább akkora szentségtörés, mintha itt helyben lefosnám a frigyládát. Hiába szippantana egy kisebb hegynyi kokót a Sherlock Holmes, akkor se tudná ezekre a választ; akárcsak arra, vajon miért engem kérnek fel, ha cikket kell írni a Hegylakóba (in memoriam Konor Meklód, egyébként meg ki akar örökké élni?) egy koli-buliról, mikor többnyire én emlékszem legkevésbé a történtekre. „Achtung, denn der Alkohol steigt in den Kopf sehr leicht ein!” – ez az első és az utolsó mondat, amire anno grosskrotzenburgi cserediákként emlékszem. Márpedig nem hülye a német, azért mégiscsak kiszülték magukból a Mercedest, a Tigrist, meg a Thomas Mannt. Ó igen, az a borzalmas és rettenetes Cipolla. Aki hatalmába kerít, megbolondít, összeroskaszt; micsoda szavak, tizenhatszor olvassuk vissza, aláfestésként lehet valami hereszaggató Deep Purple. A februári Zebra Bulin is az az
utolsó emlékem az, mikor belém hasít, hogy hát mégiscsak én vagyok Jim Morrison reinkarnációja, akár Mickey egéré a legendás Grabowski, aztán reggel bevert fejjel ébredtem egy ismeretlen szobában; biztos rosszat mondtam, és megvertek a legitimisták, vagy a fradisták, én nem tudom, de remélem senki nőjére nem másztam rá. Azóta próbálom kideríteni mi történt, csak hát a Warren-bizottság jelentését évtizedekre zárolták. Most meg a májusi Román Buli. Töri szakirányunk (melynek latens-tudósként én is tagja vagyok; sőt, rettenetes, elhiszem, de így igaz, néha még konferenciákat is nyerek, hogy miért, nem tudom, úgyhogy irány a második bekezdés!) fejéből pattant ki az ötlet, hogy román-önképzőkörünket megkoronázandó, tartsunk valami összkollégiumi nagy zabálást, pre-vizsgaidőszaki csúszást egy ilyen csütörtök este, hogy legalább egy éjszakára úgy essen szét a téridő kontinuum, mint Hunter S. Thompson Las Vegasban, és csak másnapra álljon össze, mint egy Baywatch-epizód. „Oltsd el a lámpát, kicsit tedd takarékra az agyad, Lassíts le egy percre ember, leelőzted magad…” No ezen dzsembori zabálós részéből (hát miért is én írom ezt a cikket?) kimaradtam, mert a Duna-parton volt találkám egy kedvessel, akit aztán a dinnyehéjak stírölése közben oda-vissza beolajozva rávettem, hogy nézzünk már föl a Román Buliba, mert biztos vannak ott jó arcok, meg van tető,
meg esetleg megmutatom valamelyik tantermet. „Nem én vagyok az Ördög, csak a magyar hangja; rendezte vér és alkohol.” Így is történt, megyek ide, megyek oda, lassan eljutok valahova. Míg a sárgaköves úton battyogtunk, még Deli Gergővel is találkoztunk (Quo vadis Domine?), akire gondolom olyan jó benyomást tehettem, hogy biztos nem lesz gond az idei évértékelésnél, ühüm. Mire felértünk, sajnos már nem partiztak olyan sokan, és még a puliszka is elfogyott, hogy csapna oda a Szabó Gyula. Ellenben ott volt számos szakirányos-társam, meg még mások, no meg valami istenesen ütős pálesz, mellyel a kolink általam oly kedvelt mindig napcserzette Indiana Jones-a, a főrégész Zelenka Jani rögtön megkínált. Persze elfogadtam, és előbb átjárt, majd megremegett az erő. Aztán zene, beszélgetés, miegymás, italozgatás. Jó is volt az, még Elena Ceausescu se hiányzott, de tényleg. Talán már túl sok volt a jóból, meg a borból, óh, és mi lett a vége, knockin’ on heaven’s door. Helyesebben a kétszázvalahányas terem ajtaján. Ja, mert végül az elitképzésben az elmúlt évek során oly elévülhetetlen érdemeket szerzett eme nemes kohót megmutattam a magammal hozott dekoratív vendégnek. Elnézést, többre nem emlékszem. Amire igen, az nagyon jó volt, és azért hálát adok. De főleg azért, hogy hajnalban hideg volt. Csókolom a takarítónénit. Csunderlik Péter
2007. ősz
5
IMEI – zavarodott elmék közt Az elkövető bűne: leszúrta az arra bicikliző kislányt, majd kivágta a szívét. Mindezt miért? Mert úgy gondolta, hogy földönkívüliek csipet tettek a gyermekbe, aki ezáltal veszélyt jelent az emberiségre. Az ehhez hasonló „bizarr” esetek tettesei kerülnek a már több mint száz éve működő fővárosi Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe (IMEI), ahol aztán begyógyszerezve - néha egész hátra lévő életükben – céltalanul keringenek a lerobbant Kozma utcai épület folyosóin. „A lősávba lépni tilos!” – ez volt az első tábla a többméteres, szögesdrótokkal védett fal tövében, amely először kizökkentett fantáziavilágomból. Én ugyanis eddig, ha elmebetegekről volt szó, felidéztem magamban pár jelenetet a K-Paxből, meg a Hetedikből, és így teljessé vált bennem a kép. Ezek után azonban a valóság befogadása szinte lehetetlen. A kórtermek falain kivétel nélkül félmeztelen nők pózolnak, közöttünk barna egyenruhában betegek téblábolnak, és furcsa szag terjeng – ez volt az első benyomásom a férfiosztály láttán. Kissé összeszorult gyomorral haladtam el a betegek mellett, bár közülük többen kedvesen és illően köszöntöttek. Vezetőnk szerint már megszokták, hogy csoportok érkeznek egyetemekről, nemzetközi és hazai szervezetektől megnézni őket és felmérni a kezelés körülményeit – a betegek csak eleinte zúgolódtak az ellen, hogy „kiállítási tárgyként” mutogassák őket. A kórtermek láttán tudatosult bennem, hogy a motiváció az, ami igazán hiányzik az életükből. Legtöbben ágyukból szemlélik a körülöttük zajló eseményeket, vagy egyszerűen a takaró alatt összekuporodva saját világuk rejtelmeiben
mélyednek el. Legtöbbször tényleg csak akkor mozdulnak ki, ha kötelező fürdésre, valamely más programra vagy terápiás munkára kell menniük. Van azonban egy dolog, ami mindenkit indulásra késztet: az evés. Az ápolók ezt kihasználva teszik a közös programokat népszerűbbé, bár van olyan esemény, amely reklám nélkül is dívik. Ez a hétfői közös diszkó. A tánc és az evés-ivás mellett ekkor az ápolók karaoket is rendeznek nekik, hiszen a szereplés az, amely még sokukat lázba hozza. S meddig mehetnek el egy ilyen este alkalmából? Mindaddig, amíg a közízlés határait nem lépik át: a csók például valahol itt helyezkedik el. A férfiaknál a gyakran emlegetett túlzsúfoltság szemmel látható mivel emeletes ágyakat nem használhatnak, a fekhelyeket szorosan egymáshoz kell tolniuk, hogy mind elférjenek. Összesen 270-280-an - a többi osztályt is ideszámítva. Ennyi pácienst kezelnek jelenleg az intézményben, s talán nem meglepő, hogy közülük csupán 5060 beteghez járnak rendszeresen látogatóba. A többiekkel hozzátartozóik megszakították a kapcsolatot, így ha egyszer „szabadulnak”, az utcára vagy egy túlzsúfolt szociális otthonba kerülnek - ennél is
rosszabb körülmények közé. A nőknél már valamivel elviselhetőbb látvány fogadja az idelátogatókat. Ez azonban csupán a látszat, hiszen ők, bár csak 36-an vannak, általában agresszívebbek a férfiaknál. Itt került elő a pult alól a heveder is, amellyel végső esetben lekötözik a kezelhetetlen pácienseket. Erre ottjártunkkor nem került sor, sem egyéb megbotránkoztató fenyítésre, amelyekről hírhedtek ezek az intézetek. Mindenki nyugodt volt, talán túlságosan is. „Ne ijedjünk meg, de valakinek meg fogja majd a kezét!”- figyelmeztetett bennünket csoportvezetőnk, amikor egy alacsony nő közeledett hozzánk. Egy süketnéma és oligofrén (születésétől fogva elmebeteg) 27 éves hölgyről volt szó, ő Piroska. Két éve él az IMEI-ben, egy szociális otthonból került ide, mert leharapta valakinek a lábujját. Kezdetben még őrjöngött. Szétszedte a vaságyát, majd darabokban adogatta ki szobája ablakán. Azóta az ágya le van hegesztve, ő pedig –bár a légkört már megszokta- maradt külön teremben. Akárcsak Gyöngyi, aki hasonló „elvetemültséggel” közeledett hozzánk. A rajzait mutatta meg, melyek láttán kissé meghűlt köztünk a levegő. Ezek ugyanis nem őrült krikszkrakszok voltak, hanem olyan munkák, amilyeneket én is szívesen lobogtatnék. Csernus doktor arcképére volt a legbüszkébb, merthogy ő maga is feküdt az osztályán. Egy részleget azonban kihagytunk, ugyanis ott helyezik el azokat, akik rendes elítéltek és éppen büntetésüket töltik, ám valamilyen
6
Hegylakó
pszichiátriai ok miatt képtelenek alkalmazkodni a börtön körülményeihez, vagy már öngyilkosságot is megkíséreltek. Náluk vannak őrök is, máshol nincsenek. Csak két-két ápoló osztályonként. Furcsa, de ebből még nem volt probléma, hiszen ha más nem, a betegek kezelőik segítségére sietnek, mikor baj van. Még az ajtókról is lesze-
relték a zárakat, hogy mindenki szabadon mozoghasson, akárcsak a civil pszichiátriai osztályokon. Pedig legtöbben erőszakos bűncselekmény miatt vannak ide bezárva, általában emberölésért. Ez az, ami a látottak alapján hihetetlennek tűnik. Az egyik osztályon a nővérek
kitettek a falra egy „kedv-mérőt”, aminek legalsó fokán a „tele van a hócipőm” érzése állt. Egy gondos kéz azonban még tovább húzta a mérce alját, majd csak ennyit írt alá: IMEI. Benyomásaim alapján azt hiszem, én sem tettem volna másként. Körmendi Anikó
Who’s afraid of Virginia Woolf? Így hangzik egy angol szójáték, melyet a „Nem félünk a farkastól!” kifejezést használva szoktak magyarítani, és ezt a címet viseli egy modern Edward Albee-dráma is. Az írónő vezetékneve egyébként is farkast jelent. Nyersfordításban a kérdés annyit tesz: Ki tart Virginia Woolftól? Virginia Adeline Woolf írónőt műveinek elemzői a két világháború közötti korszak egyik legjelentősebb szerzőjeként, későbbi művek előképeként tartják számon. Bár ő maga is támaszkodott a korábbi és kortárs irodalmi anyag néhány elemére és merített belőlük kibontakozásához, egyes szabályokat elvetett és újszerű írói módszerei saját korában is egyedi és jellegzetes ismérvekkel rendelkező munkákat eredményeztek : például a Mrs. Dallowayt. Mindennek ellenére biztosan ki-
jelenthető, hogy mégsem került az érdeklődés középpontjába… Tényleg tartanának vagy legalábbis idegenkednének Virginia Woolftól? A Mrs. Dallowayben az író egy júliusi hétköznapot ábrázol, keresztülszűrve azt az egyes szereplők tudatán. Ezek az emberek azt teszik, amit valószínűleg nap mint nap mi is: töprengenek, latolgatnak, terveznek és válaszokat keresnek tényleges cselekvéseik közben vagy két mozdulat között. Ez az írónő alkotói eljárásainak egyike, melyet tudatfolyam-technikaként emlegetnek. A címszereplő, Clarissa Dalloway partit ad aznap este, s míg készülődik, nemcsak a jövő képei sejlenek fel előtte, hanem a múlt emlékei is megelevenednek. Persze csak bizonyos képek; azok, amelyeket egy-egy pillanat, impresszió előhív, amelyek a regényidő kiválasztott napjába beleférnek. Mégis, az alakok jellemének alapvető lényege, érzéseik jellege, egész életük, sorsuk tükröződik az apró benyomások eredményezte gondolatsorokból. Úgy érezhetjük, megadatik a kiváltság, hogy a fejükbe lássunk. A főhősök törekvése és vágya szöges ellentétben áll azzal, amiben és ahogyan jelenleg élniük kell. Clarissa Dalloway ezt csak most vallja be igazán magának. Egy nyári napjának kiragadott mélázgatásai emlékébe idézik fiatalkorát, elszalasztott lehetőségeit, szerelmeit, és csak ekkor eszmél rá, hogy azóta soha nem volt olyan boldog. Csupán elhitette magával, és a
viszonylag megbecsült politikus férj, a családi otthon látszólagos harmóniája társadalmi mércével a boldogságot, megelégedést indokolja. Clarissában azonban most feltolul az elégedetlenség és bizonytalanság érzete, mely fiatalságának néhány élményében és lépésében gyökerezik, s mindenekelőtt férjéhez, Richardhoz, egy másik férfihoz, Peter Walshoz és egy nőhöz, Sally Setonhoz kötődik. Egy – a szó technikai értelmében – őrült fiatalember, Septimus Warren Smith már régen nem kísérletezget azzal, hogy boldognak hazudja magát; fájdalmába, meg nem értettségébe azonban ő sem képes beletörődni. „Lázad”, kiutat keres és bizonyos értelemben talál is… Ez a könyv a mindennapok jelentéktelennek tűnő részleteit használja fel, illetve azokat a benyomásokat, amelyek részt vesznek saját világunk felépítésében. Ezentúl megjeleníti és kritikusan szemléli kora Angliájának bizonyos társadalmi rétegeit is. Michael Cunningham Az órák című – filmadaptációban is megjelent – regénye a Mrs. Dalloway egyfajta továbbélése, mely kulcsot is ad Virginia Woolf művének értelmezéséhez. Az író az eredeti regény és saját elképzelései között párhuzamot teremt. Clarissa történetét jelenkori motívumokkal, jelképekkel, problémákkal frissíti fel,
2007. ősz
ezzel talán közelebb kerülve az olvasóhoz, ugyanakkor arról is meggyőz, hogy az ember lényege ugyanaz maradt: természete, törekvései, vágyai, alapvető érzelmei (pl. kétely, bizonytalanság) a 21. századra sem változtak meg. Az események három szálon futnak: három, különböző időpontban élő nőt mutat be; mindennapjaikba, a tudatukat uraló gondolatok mélységeibe, eredetébe próbál betekintést nyújtani a Virginia Woolf kikísérletezte technikához hasonló alkotói módszerrel. A három idősíkot elsődlegesen az angol írónő regénye fűzi össze. Az órák megdöbbentő (és igaz) kezdetet tár elénk: Virginia Woolf 1941ben az Ouse folyóba öli magát. Ezután egy 1923-ban induló történetbe fog, melynek központi alakja
7
ismét Virginia, aki éppen az említett művén dolgozik London egyik külvárosában, Richmondban, a visszatérő fejfájásoktól, a betegségtől való rettegés, az elégedetlenség és a London utáni sóvárgás közepette. A másik két szál cselekményét bizonyos értelemben a Mrs. Dalloway utóélete hatja át. Az egyik színhelye az 1949. évi Los Angeles, Kalifornia állam. Itt él Laura Brown, aki a Mrs. Dalloway világába menekül férje és kisfia, Richie elől is, a regény hősnőjének elégedetlenségét teljesen átérezve, az őszintétlenség és kötelességei közt őrlődve; „aki inkább lenne valahol máshol, de itt van , és az a sorsa, hogy egyszerű és alapvetően ostoba feladatokat végezzen : paradicsomot válogat, ül a hajszárító alatt, mert ez az ő művészete és kötelessé-
ge.” A harmadik helyszín New York a 20. század végén. Clarissa Vaughan virágokat válogat beteg barátjának, Richardnak. Clarissa, vagy ahogyan Richárd szólítja: Mrs. Dalloway egy partit készül adni a férfi tiszteletére, akit írói munkásságának elismeréseképpen Carrouthers-díjjal tüntetnek ki. A könyvek (és a film) abban a folyamatban mélyülnek el – a konvencionális normákon fölülemelkedve –, ami számunkra is mindennapos élményeket hoz, akár tudatosul, akár nem: érzékeléseink nyomán érzések és gondolatok születnek.
káosz jelentősen redukálódott; marginalizálódott a csótányok, sáskák, poloskák, egyéb vadállatok jelenléte. (Egy ideje már a pókokat is elég bátran evakuálom.) Köszönhetően mindez barátnőmnek, aki rendszeresen megreguláz. Ő akkor is tartja bennem a lelket, amikor már-már belefulladok a felmosóvödrömbe vagy épp nem kapok levegőt a szobámban előidézett szmogtól. Közlöm, a szag azért maradt. Vagy ha mégsem, akkor rövidesen csináltunk. Hat ember két négyzetméteren gyorsan el tudja szívni a levegőt, velünk is ez történt, így még a jócskán illuminált állapotban felkereső vendégjátékosoknak (kegyeleti okokból nem közölhetek neveket) is feltűnt, milyen ordenáré büdös van nálunk. Fel is hívták rá a figyelmünket, köszönet és hála nékik ezért. Ja, a kedvesemmel igen ritkán szoktunk veszekedni. S valóban, akkor is csak apró-cseprő ügyeken. Úgyhogy most igencsak váratlanul ért hogy két játékból kétszer is sikerült. Először azért, mert röhögtem, amikor hadosztályokat vesztett. (Ő persze az előző játékban kis híján teljesen kiirtott, de ez nem tűnt fel neki. Hát igen, az volt a feladata, hogy semmisüljek meg.)
Másodjára már ott jártunk, hogy elrontom az életemet meg ilyesmi… hát, az igaz, hogy fél három volt már, de … no, mindegy… Ugyanakkor annyit röhögtem, mint már nagyon régóta. Olyan súlyos mondatok hangzanak el egy ilyen játék folyamán, hogy bánhattam, hogy nem volt kéznél jegyzetfüzet. Megannyi új fogalom született: Domi nyomta az elmebeteg uszító szövegeit, szövetségek köttettek, megnemtámadási egyezmények. Melyek persze a következő körben felrúgattattak. Az is felmerült, hogy félévet kéne halasztani, hogy kedvünkre rizikózhassunk, de talán nem mindenki örülne ennek a koliban, úgyhogy letettünk nemes tervünkről. Kétszer nem lépsz bele ugyanabba a folyóba. Nos, talán harmadjára valóban nem fogunk. Bár Kristóf nagyon erősködik, Zoliékkal megfogadtuk, megverjük, aki legközelebb rizikóra invitál. De azért ajánlom mindenkinek, akinek van pár fölös órája. Sokat tudhatunk meg magunkról, egymásról. Micsoda elcsépelt szöveg. Kár volt ezzel elrontani ezt a remek írást. Hehe. Méghogy remek.
Barkóczi Dóra
Rizikó Van még 7 zh-m, 6 leadandóm, 2 referátumom hátra, de úgy döntöttem, villámgyorsan billentyűzetet ragadok, mert ezt el kell mondanom: A RIZIKÓ AZ ÁLLATOK JÁTÉKA. A vadállatoké, amelyek mi vagyunk. Én mondom néktek. Amikor fél 11-kor elkezdtük, még mindannyian hittünk benne, hogy jó lesz, nyerhetünk, szépek leszünk. Reggelre valóban szépek is lettünk. Mikor fél 4-kor ezer sebből vérezve, lerongyolódva, éhesen, kiégve Z, Jocó és jómagam felálltunk az asztaltól, már mindhárman tudtuk, a koli balfa..ai vagyunk. A Rizikó agysejtek tömkelegét bombázza le, pszichopata jelenségeket idéz elő (ld. Domi viselkedése), kapcsolatokat zilál szét. Mellesleg még hadosztályokat is veszthetsz. Mostanában három alkalommal került elő a tábla s az aljas kis katonák és a terepasztal. Mindháromszor az én szobám adott otthont a dolgok folyásának. Aki látott már görényodút vagy borzlyukat, tudja, mire gondolok. A srácok legalábbis ezt várták. Aztán majdnem pofára estek nagy meglepetésükben, mert andalító zenére válogatott háremhölgyek szolgáltak fel sárgarépát. Vagy ha nem is teljesen így, a tavalyi/tavalyelőtti
Tóth Márton
8
Hegylakó
„Kettős úton halad az emberi élet…” Kevés olyan személyiség van az egyetemeken, akiknek az előadásaiért a hallgatók „veszik a fáradtságot” és megtöltik a padsorokat. Lábady Tamás a Pázmány jogi karának a hallgatók által is elismert oktatója, a polgári jog „szerelmese”, akire még az Egyetem térről is kíváncsiak. Jogról, társadalomról, nevelésről kérdeztem - ő pedig szívesen és türelemmel válaszolt. Mint minden hallgatójának. Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium hivatalos álláspontja szerint az új Polgári Törvénykönyv kész tervezetét vették át, majd változtatásokkal ugyan, de az eredeti menetrendnek megfelelően, ősszel vitára bocsátották azt, hogy a következő évben már az Országgyűlés asztalára kerülhessen. Mi történt valójában a kodifikációs bizottság munkájával? A hír csak részben igaz. Állítólag kormánykabineti döntés született, amelynek értelmében a szerkesztőbizottságtól - anélkül, hogy a bizottság formális megszüntetésére sor került volna – átvették a feladatot. Gyakorlatilag szóbeli közlés alapján, amelyet az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium szakállamtitkára tolmácsolt Vékás professzor akadémikusnak, oszlott fel a kodifikációs testület. Míg tehát amit ’98-ban kormányhatározattal hoztak létre - személy szerint nekem is igazságügyi miniszteri felkérésem van - azt most szóban szüntették meg. Mindezek motívumai is csak a szóbeli közlésekből derültek ki. Eszerint az indokuk az volt, hogy a jövő évben az Országgyűlésnek el kell fogadnia az új Ptk.-t. Vékás professzor írt egy levelet az Igazságügyi és Rendészeti Miniszternek, melyben kifejtette, hogy mint volt szerkesztőbizottsági elnök, semmilyen felelősséget a szerkesztőbizottság és saját nevében nem tud vállalni a végső tervezetért. Erre kapott egy válaszlevelet, amelyet eljuttattak a szerkesztőbizottság minden tagjához. Ez a levél tulajdonképpen semmitmondó, arról szól, hogy milyen elhatározás áll e mögött a kormánykabineti döntés mögött. A Minisztérium tehát átvette a Ptk. befejezését, ami egy kilenc éves, hatalmas kodifikációs munkának a szerkesztőbizottság kezéből való kivételét
jelentette. Össze se lehet hasonlítani a szerkesztőbizottság munkáját azzal, amit most az IRM közzé tett, és amelynek vitája ma, december 3-án jár le. A dologban az a legfájóbb, hogy egy ország magánjogi törvénykönyve az ország egész jogi kultúrájának nagyon jelentős reprezentása. Gondoljunk mi jogászok arra, hogy ha Franciaországot említjük, mindenkinek a Code Civil jut eszébe, ha pedig szóba kerül Németország vagy Svájc, akkor a BGB vagy a ZGB. Jogtudományi munkásságában, így a kodifikációs munkája során is, mely hagyományokat tartotta szem előtt? Az én felfogásban a római jogi hagyomány, és ennek megfelelően a XIX. és XX. század eleji magyar magánjog tudomány meghatározó jelentőségű. Ekkor ugyanis a magyar magánjogi jogélet európai színvonalú volt. Ha azok a szerzők, akik akkor Magyarországon alkottak, Grosschmid Bénitől, Szladits Károlyon át Szászy-Schwarz Gusztávig bezárólag, nem magyarul írják műveiket, akkor felzárkóznak a XIX. századi európai magánjogi kultúrát meghatározó személyiségekhez Windscheidtől Rudolf von Jehringig. Ők tehát magyarul írtak, aminek az érdekessége, hogy Grosschmid Béni a családjával németül beszélt, mivel németajkú volt, tehát nyugodtan írhatta volna az akkor nyugati világnyelven a munkáját. Ő azonban annyira magyar érzelmű volt, hogy még a Grosschmid nevet is magyarosította Zsögöd Benőre. Az 1959-ben készült Polgári Törvénykönyv, természetesen a legnagyobb ellentmondás hordozója, hiszen magánjogi törvényt alkottunk magántulajdon nélkül. Mégis számos olyan értékű rendelkezést tartalmaz, amely reményeim szerint az új Ptk.-
ban is bennmarad. Ez egyébként annak köszönhető, hogy a törvény kodifikációjában még olyan személyek is részt vettek, mint Marton Géza, Nizsalovszky Endre, Beck Salamon, akik ennek a magánjogi kultúrának az emlőin nőttek fel. Az én gondolkodásomra is, természetesen az európai jogfejlődést is figyelembe véve, ez a meghatározó. Jelenleg a Pécsi Ítélőtábla elnöke. Milyen indokok vezették arra, hogy a bírói életformát válassza hivatásául? Én egyetemista koromban beleszerelmesedtem a polgári jogba. Feleségem mondja mindig, hogy szerelmi háromszöget él meg - ő, a jog és én közöttem. A polgári jog egy tételes jog, amely a gyakorlatban realizálódik - mondhatnám, hogy a tételes jog a gyakorlatban válik valósággá. Arany János írja azt a Nagyidai cigányokban, hogy „kettős úton halad az emberi élet, az egyik a gyakorlat, a másik az elmélet”. A gyakorlat, mint a polgári jog szerelmesét, eleve vonzott, mert a polgári jogot kell és lehet is elméletben művelni, de pusztán az elméleti művelése céltalan, puszta elméletieskedés. Emellett nem vitás, hogy a gyakorlati pályák közül a bírói hivatás a legmagasztosabb. Így
2007. ősz
az számomra nem volt kétséges, hogy bíró leszek. És ez annyira így volt, hogy amikor lejárt az alkotmánybírói mandátumom 1999-ben, akkor két egyetem is, köztük a Pázmány Egyetem, hívott főállásba oktatónak, de én nem tudtam elszakadni a gyakorlati pályától, így visszamentem bírónak. Előadásaiban, úgy ahogy most, gyakran idéz irodalmi alkotásokból. Honnan jön az irodalom iránti szeretete? Középiskolás koromban az egyetlen, ami érdekelt, az a könyvek voltak. Rengeteget olvastam, és nem tanultam tisztességesen. Bölcsész is szerettem volna lenni, és tulajdonképpen egy véletlen csábított el a bölcsészettudományoktól a jogtudomány felé. Az, hogy a tanári pálya is vonzott, azzal úgy teljesedett ki végül az életem, hogy a gyakorlati bírói munkám mellett már 1970-től kezdve egyetemi oktató is vagyok. Némi válságok után, ma mindkettőt művelhetem. Az irodalom iránti szeretetemen túlmenően, meggyőződésem az, hogy a kultúrák nagyon egymásba kapaszkodnak és összefüggenek. Tehát a jogi gondolkodásunk megértéséhez is szükséges az, hogy a költői érzékenység, az írói szemlélet belevésődjön a tudatunkba. Én ezt próbálom a hallgatóknak továbbadni. Ezek tehát nemcsak egyszerűen illusztrációk, hanem az egyes kultúrhatalmaknak az összefonódását mutatják. És amellett szépek is. Érdekes, hogy a katedra rideg elkülönülése mellett is tud egyfajta bensőséges légkört teremteni az előadásain. Életéből mesél történeteket, gyakran pedig személyes vallomásaival fűszerezi mondanivalóját. Tudatos pedagógiája ez? Én azt hiszem, hogy minden egyes jurista nemcsak a jogtudományok művelésére, hanem az életre is készül. Életkoromnál fogva, és annak folytán, hogy nagyon sokfelé dolgoztam, azt gondolom, hogy elég sok tapasztalattal rendelkezem. Azt hiszem, hogy az egyik legvonzóbb az előadásaimban nem az, hogy akadémiai szinten ismerem a jogtudományokat, hanem az, hogy személyes vagyok. A szemé-
lyesség az életre készíti fel a hallgatót. Azokat a tapasztalatokat, amelyekkel a Gondviselés megajándékozott az életem során, kár volna bezárni és a koporsófödéllel valahol eltemetni. Nem igaz az, hogy a 18 éves korra befejeződik a gyerekek nevelése. Annál kevésbé igaz ez, mert a mai fiatalok lényegesen később érnek. Szent Erzsébet 12 éves korában ment férjhez, és akkor egy komplett asszonnyá vált, rövid időn belül pedig három gyermeknek adott életet. Feleségi és anyai mivoltában is példamutató évszázadokon át. Ezt azonban a mai fiatalokról aligha lehetne elmondani. Úgy gondolom, hogy ha azoknak az életpéldáknak és személyes megnyilatkozásoknak, amelyek azért szoros összefüggésben vannak jogi munkámmal, egy része is a hallgatókba beépül, akkor már megérte csinálni. „A fény ünnepe valamiért most különösen fontossá vált önnek. A szokottnál is jobban el akarja varázsolni családját. Boldog bevásárlást!” – részlet egy hetilap horoszkópjából. Ilyen szlogenekkel azonban egyre sűrűbben találkozhatunk. A fogyasztói társadalommal szembeni kritikájának Ön is gyakran hangot ad. Miben látja a materialista felfogás legnagyobb veszélyét mai társadalmunkra? A fogyasztói társadalom az individualizmusra épít. A társadalom viszont kollektív, alapja pedig a család. A fogyasztói társadalom jelszava az, hogy jól működik a törekvésünk arra, hogy ne legyenek családok. A család azonban a társadalom kohéziója. Azt jelenti a társadalomban, mint a gravitáció a galaktikában. Ha megszűnne a gravitáció, az egész galaktika pozdorjává esne szét, széthullana. Ugyanígy, ha megszűnne a társadalomban a család, akkor a társadalom is szétesne. Erre történelmi példák sokasága van. Minden családellenes és dekadens társadalom, kezdve a görögöktől, nem volt hosszútávon életképes. A fogyasztói társadalom viszont azért épít az individuumra, mert akkor egyénekre bontottan tud értékesíteni. Egy hallatlan tömegtermelés következtében, ha felbomlik egy család,
9
már két lakás, két autó, két televízió kell és így tovább. Ez jelenti a legnagyobb veszélyt a társadalomra. Tulajdonképpen a saját vesztébe rohan a fogyasztó társadalom, mert hosszú távon pont ez fogja a sírját megásni. Ha nincs család, akkor ugyanis nincs reprodukció, nincsenek utódok, és egy idő után olyan népesedési helyzet alakul ki, amely lehetetlenné teszi azt, hogy a fogyasztói társadalom éljen. Ez tehát a fogyasztói társadalom öngyilkossági útja. Életével Ön pont az ellenpólust képviseli. Nagy családja van, sok unokával. A földrajzi távolságok ellenére, hogyan tudják megvalósítani a család egységét, amely szemmel láthatóan a legtöbb családnak nehézséget okoz? Alapvetően nem a fizikai együttlét a meghatározó, hanem a lelki közelség. Nagyon pici példát mondok. Ha felveszi a tőlünk ezer kilométeres távolságban élő lányom hároméves gyermeke a telefont, amikor én telefonálok, felismerve a hangomat, megszólal: Nagypapa, mesélj! Ez talán érzékelteti a földrajzi távolság ellenére azt a közelséget, amit sikerült a családban kialakítani. Emellett természetesen fizikailag is nagyon sokat vagyunk együtt, most például karácsonykor mind a 17-en - a tíztagú család a lányomnál, a fiamnál az öttagú család és mi ketten. Ez ilyenkor természetesen egy hosszabb időszak, amely egy évben azért kétszer-háromszor megismétlődik. Évek óta a szabadságunk 90%-a a családon belül bonyolódik. Tehát nem utazunk Hawaii-ra, sem Caprira, sem pedig a különböző egzotikus szigetekre, hanem együtt vagyunk. Igen szoros közelség alakult tehát ki a távolban élő unokák és mi közöttünk, amely kapcsolatot tehát ilyenkor is ápoljuk. Tulajdonképpen azonban ezt nem is kell ápolni, hiszen van, él és az ő számukra is rendkívül fontos. A tömegoktatással szemben és mellett léteznek a szakkollégiumok. Milyen tapasztalatai, élményei vannak velük kapcsolatban? A tömegoktatással kapcsolatosan az alapvető észrevételem az, hogy
10
Hegylakó
minden egyes évfolyamnak van egy magja, ez körülbelül az egyharmada, akikért érdemes ezt csinálni. Tehát ez mindig egy kisebb csoport. A többiek nem is nagyon járnak előadásra, nem is találkozom velük, ha a vizsgákon is sikerül kikerülniük. A tömegoktatás igazából nem egy megfelelő képzés. De van mindig egy olyan mag, egy értékhordozó csapat, amely már hasonlít egy szakkollégiumhoz. Én magam
egy 70 fős évfolyamon abszolváltam a diplomámat. Az egy közösség tudott lenni. A szakkollégiumokkal kapcsolatosan igazán emlékeim nincsenek. Egyszer tartottam, még a rendszerváltás előtt, a Bibó Szakkollégiumban egy előadást. Ez nem csak egy előadás volt, hiszen végül annyira elhúzódott, hogy csak az éjszakai postavonattal tudtam hazamenni Pécsre. Legalább
öt órán át együtt voltunk. Az az évfolyam egy különleges csapat volt. Orbán Viktor és köre alkották azt a társaságot, egyetemistaként. Érdekes módon, mikor alkotmánybíró lettem, annyira élénken élhetett az emlékükben, hogy bizonyos eseményeken, állami ünnepeken, mikor szükségképpen találkoztam velük, azt a találkozást valamennyien fölemlítették. Körmendi Anikó
Testnek, léleknek Kedd esténként cipők sorakoznak a colis jógaterem bejáratánál. A zárt ajtók mögül csak a „szeánsz” néhány lágy akkordja és talán egy-egy elismerő kacaj szűrődik ki. Ha ma egy fiataltól megkérdezik, mi a hobbija, elsők között említi, hogy a zene. Néha bővebben kifejti, milyen hangszeres vagy énekes múlttal rendelkezik. Vagy csak elhadarja az általa tisztelt előadók névsorát. A tavalyi évkönyvünket lapozgatva gyakran észrevettem az ehhez hasonló utalásokat. Nekem talán különösen is szembe tűntek ezek, hiszen valahol (azt ugyan nem hiszem, hogy már az anyaméhben) engem is rabul ejtettek a ritmusok. De nézzünk vissza a coli hátsó traktusába, mi történik itt már két hónapja, hétről hétre. Szeptemberben, az NK-s lányok határozott fellépésének is köszönhetően, egész sokan felirat-
koztak a Collegium alakuló énekkarának névsorára. Aztán lassan kialakult egy masszív gárda, akik minden alkalommal lelkesen próbálnak, most a karácsonyi műsorra készülve. Azóta pedig talán már minden bentlakó tudja, hogy ki Magdus. Természetesen a Collegium alumnijáról, Tariska Magdusról van szó, akinek lelkesedése és szakértelme fogja össze az énekkar munkáját. De miért is vonzódunk ennyire a zenéhez? Szerintem egyszerű a válasz: azért, mert jól esik. Testünknek, lelkünknek. Erről több felmérés is készült. Egy angol nyelvű tanulmány szerint a vizsgált főiskolai kórus tagjainak kétharmada mondta, hogy a közös éneklés érzelmi többletet nyújt nekik. Még többen emelték ki a kórus közösségi előnyeit, emellett pedig a csoport felére fizikai és lelki hatással is volt az együtténeklés. A hazai tudományos közéletből pedig Freund Tamás agykutatónkat idézném, aki alig múlt negyven éves, de már Bolyai-díjas és nemzetközileg is ismert tudósunk. Ő a vele készült interjúkban gyakran kitér az ún. belső világ kérdésére. Mint
fogalmaz: „bármilyen külső ismeretanyagot [csak] úgy tudunk tartósan megjegyezni, ha belső világunkból származó információkkal társítjuk azokat. Ez a belső világ érzelmi, motivációs információtartalmakat is jelent, meg az évezredes emberi hagyományokat, mint erkölcs, vallás. Ezekkel társulva tudnak a külső információk olyan agyi régiókba elraktározódni, amelyekből a kreativitás táplálkozik.” Hozzátette még ehhez egy televíziós beszélgetésben, hogy a kutató sem attól lesz nagy tudós, hogy hatalmas lexikális tudással rendelkezik, hanem éppen azáltal, hogy kreatívabb és találékonyabb társainál. A művészeti tevékenységek pedig azért fontosak, mert azok is gazdagítják belső világunkat, ami tehát hozzájárul kreativitásunk fejlesztéséhez. Freund mindig a gimnáziumi éveket emeli ki, amikor a mostaninál több figyelmet kellene szentelni a kultúrára. Művészeti tevékenységekben szerepet vállalni azonban szerintem ezután is kell. Hiszen erre belső igényünk van, legalábbis legtöbbünknek. Akinek pedig nincs, vagy éppen elfojtja magában, az nézzen be egyszer a jógaterembe, kedd este kilenckor. A dallamok mögött ugyanis egy olyan közösség áll, amely egy órára kikapcsol, és helyre tesz. Testileg és lelkileg egyaránt. Körmendi Anikó
2007. ősz
11
Lidércnyomás – újratöltve Az egyszeri amerikai lány kiskosarat szorongatva nekivág az esti szürkületbe borult, csendes kertváros utcáinak. Töklámpák sejtelmes fényei egyetlen útitársai, s nem csak a csípős októberi szél köszöntésére borzong meg a köpönyege alatt. Eljött a boszorkányok órája; az ember szinte sértve érzi magát, ha nem ugrik elé valami, amire – kis túlzással – de rá lehet sütni, hogy bizarr. A megbízható mániákus gyilkos nem is habozik a megfelelő hörgésekkel kísérve kilopakodni a szomszéd rododendronja mögül, s hősnőnk is a jól betanult szerep szerint sikoltozik, de jaj: pont a gyilkos karjaiba rohanva. Pech. Közelebbről megnézve autószerelő overált, fehér gumimaszkot visel szatírunk: – Helló Mikey! Csak nem szabadultál? – köszöntjük régi cimboraként a kb. 5 évenként felbukkanó késelőt, és tudjuk, hogy nem fog válaszolni, mert nem szokott. A lány pedig már nem sikít, csak fásultan hagyja, hogy minden biológiai racionalitást mellőzve 20 hekto vér csorduljon testéből – egyenesen a mi arcunkba, kik már nem félünk, már nevetni sem tudunk, és már nem is csodálkozunk, mert már egy ideje nem szoktunk. Úgy tűnik, bezárult Móka Miki móka tára – már ami a horrorfilmeket illeti. Hiszen ahány fő gonosz, rejtélyes épület, megmagyarázhatatlan jelenség, annyi előzmény, utóélet 1, 2, 3, jelen – de nagyobban, hosszabban, vágatlanabbul (és több művérrel), an�-
nyi „miért” variációt ismertünk meg, annyi gyermekkori traumát éltünk át gyilkosainkkal együtt, sőt volt, hogy rémünk besokallt és anyu/apu vette át a stafétát. Nincs új a Nap alatt – persze -, de an�nyira ne lenne, hogy a Halloweennek 8 folytatást kellett megélnie, s hogy Hannibalról is ki kellet derülnie – mit amúgy is sejtettünk már -, hogy nem volt szokványos gyerekszobája? A profit is motivál, de valljuk be, 2-től fölfelé a folytatások meg se közelítik a nagy előd bevételi mutatóit, lásd Ördögűző, Rémálom az Elm utcában, Sikoly, Ómen. Ó, nem. (De ne legyünk elfogultak a horrorokkal: John McClain élete is drága, drágább, legdrágább, még drágább, de mindig drága; Rambó mai napig nagy elánnal aprít, bár a feje felől már lassan az összes dzsungelt kiirtották; Batman pedig – ugye – forever.) A folytatásoknál talán csak a frissen pelyhedző állú rendezők lelkesedése dühítőbb, akik nagyon meg akarják mutatni, művésziek – nem is kicsit - , de azért hulljon a szereplőgárda is. És ki is merül a tudomány a nagy klas�szikusok leporolásánál, ahol mítoszt akarnak döntögetni, de csak a mestereket másolják végül – harmatgyengén. Azért a dombnak még mindig van szeme, a köd körülvesz, Halloweenkor meg mindig találkozunk. Ígéretes próbálkozásoknak tűntek a Japán és a horror-novellák felé való kacsingatások, de Hollywood-
ban még egy japán kisfiú szellemét is át lehet úgy stilizálni, hogy az ne ijesszen, Stephen King pedig olyan kultrendezők nélkül, mint Kubrick vagy Frank Darabont nem szól akkorát. Ami engem illet, tán részrehajlás (hisz nagy kedvenceimről van szó), hogy az elmúlt 10-15 év legkreatívabb húzásait Quentin Tarantinonak és Robert Rodrigueznek ítélném oda. Azontúl, hogy nem álltak be a sorba és gyártottak egy tucat-Péntek 13-at, hanem vadi új karakterekkel, erős dialógusokkal támasztották fel halottaiból a nekünk kedves, egyszerű vonalvezetésű horrort (gondoljunk csak a Négy szobára vagy az Alkonyattól pirkadatigra), melyekhez nem kellett a szomszédba menniük stílusért (maximum a Grindhousehoz kopogtak be B-filmesékhez életérzésért). Mindent egybe vetve a legeredetibb megoldásokat köszönhetjük nekik rémmese területén (persze a Motel és a Fűrészszéria is újít, de gyomorforgató naturalizmusukat nem félelmetesnek, szimplán undorítónak titulálnám.) A jövőbe tekintve csak remélhetjük, hogy egyszer Jason is leteszi a műszakot, midőn Mike Myers is szögre akasztja hússzelőjét, helyet adva egy fiatal generációnak: legyenek bár sorozatgyilkosok, nyughatatlan lelkek vagy akár sosem látott szörnyek. A lényeg: legyenek újak.
tó emberanyag különféle gazdagodási módszerek kivitelezéséhez, a sarki automatát szemelik ki. Az én történetem is így kezdődik. Pénz kéne. Nem is kevés. Táskámban a bankkártyám, fejemben a haditerv. Eképp hangzik: odamegyek, akciózom, elveszem, elviszem, megveszem, kiviszem, s mindenki boldog. A valóság picit rövidebb: odamegyek... akciózom... akciózom... s még mindig akciózom... Vajon mi lehet a PIN kódom? Hátrasandítok behúzott nyak-
kal, vállam felett picit felfelé kilőve szemem sugarát. Ketten állnak mögöttem. Biztos azt hiszik, csak egészséges bizalmatlanságból lesek rájuk, nem kukucskálnak-e. A nő udvariasan visszább lép, én pedig magamba roggyanok, mint a szakszerűtlenül felvert tojásfehérje. Mit hisz szegény, hát volna itt mit kipuskázni...? Gyorsan és látványosan megvakarom a fejem lányos zavaromban, mintha csak pillanatnyi agyi üzemzavarról lenne szó. Kártyám eközben benn leledzik
Dudás Adrienn
Életem a számok bűvöletében Pénz. Pénz, pénz kéne. Mindannyiunk más megoldásokhoz folyamodik ilyenkor. Szomszéd néni harisnyája, botja, hajhálója, protézise, bármi felhasználható, csak kellő ötletesség szükségeltetik. Az ideában szegényebbek a hagyományos megoldásokhoz folyamodnak, amik általában így kezdődnek: „Szia, Anyu! ... Tudom, igen, rég beszéltünk... Igen... Hogy vagy?” A konvenciók által sakkba szorítottak pedig, akiknek (már?) nem áll elegendő letámadha-
12
Hegylakó
a gépben. Megrémülök, van-e türelmi idő, aminek letelte után a kijelzőn egy nagy, vörös betűs GAME OVER tűnik fel, vagyonomat örökre elnyelve a feneketlen süllyesztőben. Talán már egy „lúzer vagy?” feliratnak is megörülnék, csak hadd legyek, úgymond, odébb. Feladom. Törlés. A gép rámkacsint: Törli a tranzakciót? Ó, én istenem, hát lehet ezt tranzakciónak nevezni...? Gúnyt űz belőlem még a bankom is. Másnap a munkahelyemen felficcentek az egyik számlakönyv hátuljára egy numerikus billentyűzetet. Életnagyságú a makett, szabad a pálya a gyakorláshoz. A kérdés továbbra is az, vajon mi lehet a PIN kódom. Próbálom felidézni a mozdulatsort, amivel eddig boldogultam. Magyar Rapszódia C dúrban, Tankcsapda dobszóló, Micimackó a mézesbödönben, mindent elpróbálok, de nem rémlik egyik mozdulatsor se. Csoda, hogy el nem kopott a számlatömb, én mégis ugyanott vagyok, ahol eddig voltam. (Sehol.) Ha az ösztönök már nem működnek, vegyük elő a józan paraszti észt. Tíz számból (0-9) kell kitalálnom jó sorrendben négyet. Hány lehetőség is adódik tíz számból ilyesmire? Egyszerű permutáció, tíz szám, faktoriális számítás, 1-szer 2-szer 3-szor 4-szer 5-ször 6-szor 7-szer 8-szor 9-szer 10. Azaz 3.628.800. Tehát ebben a 3.628.800 próbálkozásban egy az én PIN kódom. Hát mégsem reménytelen! Felvirulok, mire kolléganőm rámszól, hogy kezdek munkafanatikus lenni, lazítsak. Kéne egy gyapjútörölköző gyöngyöző homlokom frissítésére. Délután ismét célba veszek egy automatát. Van ám nekem biztos tippem, ösztön-megfigyelés és permutáció-számítás útján okoskodtam ki. Udvariasan előreengedek mindenkit, eközben egy néni eltipeg mellettem,
s látva a többiekkel szemben tanúsított kedvességem, barátságosan rámmosolyog. Magamban megveregetem a vállam, s látva az előreengedettek szemében a hálát, bárgyú vigyorral a fejemre kiülve, felértékelem nemes tulajdonságaimat. Távozásukkor ébredek rá, hogy én nem fáklyát tartani jöttem, elő a kártyát és lássuk a medvét! Betolom, benyeli, dolgozik egy picit... Kérem, üsse be négyjegyű azonosítószámát! Tikk-takk-tikktikk. S lőn: továbblép! Választhatok, pénzt veszek fel, egyéb tranzakciót intézek, mobil egyenleget dúsítok. Mobilegyenleg, igen. Pitty. Szolgáltató kiválasztása. Pitty. Telefonszám, tikk-takk-takk-tikktakk-takk-takk-tikk-takk. Pitty. Ellenőrzéshez üsse be újra. Nesze, örülj: tikk-takk-takk-tikk-takk-takktakk-tikk-takk. Pénzösszeg meghatározása: legyen 3000 Ft, mehet! Fejemben fanfárok hada zeng és tűzijáték szivárványozza be az eget. Ön rosszul adta meg azonosító kódját. Kérem, üsse be újra vagy a törlés gombbal törölje a tranzakciót. Hamuvá omlok. Megadóan, elfátyolózodott szemmel, pityergésre görbülő szájjal a Törlés gombot választom, s várom vissza a kártyám, mintha csak egy halálraítélt lennék, ki szomjazza a guillotine hűvös-zord élét nyakába hasítani. Vis�szaútján így metszi kezem az a kis megátalkodott plasztik. A mögöttem várakozó biciklista rémült arccal támad rám: jaj, tán nem működik?! Megnyugtatom, hogy de, csak épp társadalmunk két csoportra oszlik, az egyik a Teremtéskor a bankautomaták gondmentes használatára rendeltetett, a másik a szívós torkosborz kasztja, s halálravált emberemnek kétsége nem lehet afelől, mi nem egy rétegbe tartozunk. A belvárosban találkozom a párommal. Nem látok, nem hallok, minden neonfényben három betűt látok tükröződni, villogni, szemet vájni: P-I-N. A ba-
rátom figyelmeztet, hogy a harmadik próbálkozásra a gép be fogja nyelni a kártyámat. Na, persze, tollas a hátam, előbb venném be, hogy feltelepítették az automatákra a Diablo II-t, minthogy az én kártyám valaha is az Oktogon és a Blaha Lujza tér között legyen egy fémdobozban, rabságra ítélve. De túl komoly az arc. Ez tényleg így van. Akkor mindez mit is jelent? 3.628.800 próbálkozás. Ebből kettőt már próbáltam. 3.628.798. Semmi ok a kétségbeesésre, hinni akarok, az pedig különben is biztos még, hogy nem négy egyforma számból állt a PIN-em, magyarán 3.628.798 mínusz 10, az eredmény 3.628.788. Gáláns vagyok, számítsunk le ebből még ezret az abszolút banális számsorok kilövésére. 3.627.788. Nincs más megoldás, mint a lakástúrás. Van itt minden, egyszerű négyjegyű azonosítón túl a különféle PIN-ekig, PUK-okig, s ezeknek sorszámmal ellátott változatáig. Éjfélre már úgy érzem, bőven hárommillió felett járok az addig fellelt számkombinációk felfedezésében. Keserűséggel vegyült megdöbbenéssel konstatálom, hogy egyszerű kis életem másból se áll, mint négyjegyűekből, kártyákból és numerikus billentyűzetekből. Másnap karikás (vagy inkább szögletes? kilencosztatú?) szemekkel, s már gyakorlottan remegő kezekkel dugtam a kártyám az automatába. Fejemben a PIN kódom, ami a megtalálásakor legalább annyira nem volt ismerős, mint a beütésekor. De mégis: újra felcsendülhettek a fanfárok zengő hangjai. Gazdag vagyok. Gyetvai Alexandra
