A Mathias Corvinus Collegium lapja
Hegylakó
Szerkesztői levél helyett… Mint már megszokhattátok, a Hegylakó rendszeresen megújul, amelynek természetesen az az oka, hogy minél változatosabb, szebb és igényesebb lapot…de tényleg. A másik ok az, hogy eddigi főszerkesztőink egymás után végzik el egyetemi tanulmányaikat, és így ezt a nemes feladatot átadni kényszerülnek. Mostantól a Hegylakót mindig más fogja főszerkesztőként jegyezni, reméljük sikerül változatos számokat készítenünk, és elkerülnünk az anarchiát… :) Ebben a számban helyet kapnak az eddig megszokott előadásokról szóló írások, bár új
formában, folytatjuk a titkársági interjúk hagyományait Bakóczy Szilvivel. Kultúra rovatunkban Csecsődi Éva egy híres-hírhedt kiállításra kalauzol el Titeket és a levlistán aktívan szerveződött prágai csapat túrájáról szigorú beszámolót olvashattok. A korábban pozitív visszajelzéseket kapott „Szofi” sorozat folytatódik, és kibővül egy fiúval is. Reméljük sikerült mindenkinek érdekes, tartalmas és változatos újságot készítetünk. S mivel nem tudhatjuk, hogy kinek lapul az asztalfiókban egy írás, amit szívesen megjelentetne, így szerkesztőségi forró/ drót/postánkon vagy a Collegi-
um területén szórványosan előforduló média szakosokat útján keressétek nyugodtan. Címünk változatlan, 2000 MB hely (és egyre több) várja leveleiteket, írásaitokat, etc. :
[email protected]
A szerkesztőség nevében üdvözlettel: Németh Réka
Hegylakó • A Mathias Corvinus Collegium lapja • Megbízott szerkesztő: Németh Réka • Tördelő: Körtesi Gáspár • Készíti a média-kommunikáció szakirány: Bátyi Tamás László, Bereczkey Brúnó Péter, Deák Réka, Demeter Gellért Zsolt, Hodászi Ádám, Kálecz Orsolya, Király Annamária, Körmendi Anikó, Körtesi Gáspár, Németh Réka, Tóth Márton • E szám elkészítésében közreműködött: Zelenka János, Egeresi Zoltán, Venyige Róbert, Csunderlik Péter, Zeöld Zsombor, Tatár Balázs • Felhasznált képek: Pavel Moravec: prague skyline, Thomas Hawk: Bloom, Borsos József: Nemzetörtiszt • Megjelenik 60 példányban, nagyjából havonta • Kiadja az MCC Titkárság. Írj te is a Hegylakóba! Várjuk cikkedet a következő címre:
[email protected]
2007. március
Március 15-ről – szabadon Mindig valami mást, valami újat várunk attól, ami pedig másfél évszázada ugyanaz. Vagy a közöny és a megszokás olyannyira megkeményítette már szívünket, hogy arról csak üres szavakként pattannak vissza a gyakran ismétlődő sorok: „rabok legyünk, vagy szabadok?” Pedig várakozásaink nem lennének hiábavalók, hiszen jelenünk változó hullámai mozgásban tartják a már megkövesedni látszó emlékeinket is. De hogyan viszonyulnak március 15-hez azok, akik mindezen folyamatokat mélyebb ismeretek birtokában szemlélik? Két olyan forradalom van, melyről a magyarság nemzeti ünnepen emlékezik meg, s ha ezen forradalmak évét alkotó számjegyeket össze adjuk, rendre huszonegyet kapunk. Különös szám a huszonegy, a mesebeli hármas és hetes szorzata, ha négyzetre emeljük, 441 lesz az eredmény, ebben az évben zajlik Bleda és Attila minden korábbinál véresebb balkáni hadjárata. Egy massachusettsi orvos pedig a XX. század elején azt figyelte meg, hogy a halál beálltákor meg-
közelítőleg huszonegy grammal lesz kevesebb az elhunyt testsúlya, amit később, minden egyéb kísérlet eredménytelensége folytán az eltávozó lélekkel azonosít. Petőfi Sándor huszonegy éves korában írja meg Az Alföldet, melyben a hegységet a rónával szemben csupán, mint izgalmas akadályt, mint a szabad pusztaságot övező korlátot ábrázolja, melyet az aggályok nélküli hit szülte cselekvés előbb-utóbb ledönt: ha azt mondjátok e hegynek: Kelj fel és zuhanj a tengerbe, az is meglészen (Máté 21, 21). Az archaikus görögség hitt benne, hogy a huszonegy évesen megtermékenyült nő a legnagyobb eséllyel szül kivételesen tehetséges embert, olyat, aki a városállamban pótolhatatlannak bizonyul: így járták a rebellió huszonegyesében megtermékenyült Magyarország forradalmai is kivételes és pótolhatatlan lépéseiket, mely lépéseket a forradalmak eredményeit magukénak való, azokat eszmei origóként megjelölő közösségek rendszerint mitizálnak, s ezek a mitizált lépések, elkerülhetetlen asszociációk ütőkártyaként, black jacként bukkannak fel újra és újra azok retorikájában. A black jack pedig huszonegy, a XXI. században is huszonegy. Zelenka János
1848. március 15-ről évente jelennek meg cikkek. Neves történészek, hírnévhajhász újságírók, számító politikusok és populista collegisták próbálják elhelyezni a magyar történelemben március 15-ét. Az elmúlt 159 esztendőben évrőlévre aktualizálják az akkori eseményeket, és megpróbálják levonni a szükséges tanulságokat, mivelhogy a történelem célja legfőképpen az, hogy tanuljunk belőle. Történelemfilozófiámat azonban nem jelen sorokkal akarom kifejteni, akit érdekel, keressen meg az A/119-es szobában. Tanulságokat én most nem szeretnék
levonni, terjedelmi okoknál fogva pedig nem szándékozok az eseménytörténetbe folyni, sem pozitivista, sem annales-i megközelítésben. Március 15-e szerepe a magyar történelemben nem csak az eseménytörténetben, a közvetlen és közvetett hatásaiban mérhető, hanem ünneplésének módjában is, fontos és érdekes indikátoraként egy-egy adott korszaknak. Annak a módja, hogyan viszonyul egy vizsgált rendszer, és annak hivatalos szószólói március 15-éhez, jól leképezi a korszak gondolkodását, ideológiai rendszerét. Az ünnepségek beszédei nem történészek, hanem egyszerű tanárok, polgármesterek netán politikusok tollából születtek...épp ez adja értéküket. Kutatásaim során volt középiskolám évkönyvei is a kezembe kerültek. Egyikük különösen megragadta a figyelmemet. A dolog apropóját az adta, hogy 1902-ben adták ki. Kossuth Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából hosszadalmas március 15-i beszédet közölt a kötet az igazgató tolmácsolásában. A probléma adott: hogyan emlékezett meg egy köztiszteletben álló intézmény vezetője a magyar szabadságharc vezetőjéről és a forradalomról, arról az emberről, aki 1849. április14-én kimondatta Debrecenben a Habsburgház trónfosztását? Talán inkább tartania kellett volna a száját!? Az igazgató beszéde épp nem volt kockázatmentes vállalkozás. A beszéd éppen ezért inkább Kossuth nagyságát hirdette, aki nemzetének hű fia volt, és a nemzeti előrehaladás igazi bajnoka. A téma, amin azonban a szerző kényesen elidőzött: Ausztria és Magyarország jogviszonya volt. Az írónak végülis sikerült bebizonyítania, hogy Kossuth nem is akart elszakadni, és királya hű alattvalója volt. Mindez ékes példája a dualista kor emberének meghasonlottságára: az addigi történelmüket nem lehetett helyesen értékelni, hiszen elég felemás helyzetet teremtett az, hogy az uralkodó személye egy és ugyanazon személy volt Kossuth ravatalozásakor, mint a
Hegylakó
szabadságharc és trónfosztás idején. Érdekes elgondolkozni, hogy milyen folyamatok játszódtak le az emberekben, a szellemtörténetben, ahogy három generáció alatt sikerült eljutni a ‘48-49-es aktuális “eb ura fakó”-tól a “mi ferencjóskánkig”. 1920 után a beszédek hangulata megváltozott. Hivatalos nemzeti ünnep lett március 15-e. A kommunista rendszer internacionalizmusában a forradalom és szabadságharc nemzeti ügye nem hangzott jól, így az sem meglepő, hogy március 15-e munkanapként múlt el a Rákosi-rendszerben. 1956 után már iskolai ünnepségek keretében helyett kapott az ünnep, mégha szolid formában is. Ekkora osztották le a jól ismert lapokat Petőfinek és Kossuthnak. 1989 után március 15-e visszakapta nemzeti ünnepi rangját. Az azóta elhangzó beszédek kiemelik Kossuthot, a szabadságot, a polgárosodást és az Európai Uniót. Érdekes ezen is elgondolkodni. Március 15-e szerepe a magyar történelemben mindig is változott: tudatunkban ez nem akkori eseményektől, hanem a hivatalos (a különböző szinteken: általános iskolai, középiskolai, egyetemi) tankönyvekben megjelenő doktrínákból és az aktuális rendszer hangadóitól (pl. politikusok) függött. Mint láttuk, ez kivétel nélkül így volt a múltban, s esélyt látok rá, hogy 1989 után, netán még manapság is így van még mindig. Épp ezért talán érdemes lenne mindenkinek elgondolkodnia, hogy voltaképp mit is ünnepel március 15-ének nevezett szép nap alatt... Egeresi Zoltán
Azt gondolnánk, hogy az 1848 márciusi forradalom és az azt követő szabadságharc egy olyan esemény, amiről mindenkinek van véleménye. Manapság azonban egyre inkább háttérbe kerülnek az ekkor történt események,
az ebben ténykedő személyek és az ő gondolataik. Talán az első emlékem, és sokunknak ez lehet, amikor a reggeli készülődésnél, öltözködésnél a szülők a kabátunkra tűzik azt a furcsa kis színes valamit, amiről aztán később kiderül, hogy az a kokárda. Aztán, ha kicsit érdeklődő a gyerek (és ugyebár hat-hét évesen ki ne lenne az), akkor sokminden más is kiderül, és lehet szájtátva hallgatni azokat a történeteket, amelyek huszárokról, honvédekről, Kossuthról és Petőfiről szólnak, és amelyeket már jó pár generáció óta mesélnek. Az emlékek közt persze nem szabad megfeledkeznünk az iskolai versenyekről sem. Hiszen ilyenkor mindenhol ilyeneket szerveztek és ezeken a versenyszellem szinte mindenkit magával ragadott. (mondom, szinte...) Nekem „könyvtáros-gyerekként” mindig a vetélkedőhöz szükséges szakirodalom beszerzése volt az aktuális feladatom, amit igyekeztem tejesíteni. Így néhány kilóval nehezebb táskával mentem ilyenkor iskolába. Nagy élmény volt, mert a vetélkedőn mindig sok okos dolgot meg lehetett tudni Miskolc történetéről, ami kicsit is kapcsolódott ezekhez a jeles napokhoz. Például, hogy a gimnáziumtól húsz méterre lévő presszó melletti épületben Petőfi talán egy egész éjszakát is eltöltött. Egy emléktábla legalábbis erről tanúskodik. Persze részt vettem néha hivatalos megemlékezéseken is. Ilyenkor vagy a helyi, vagy valamelyik országosan ismert politikus mondott feltűnően bölcs és okos gondolatot. Ezek legfőképpen az év többi részében nyújtott teljesítményükhöz képest voltak felemelőek. Idén sajnos nem itthon, hanem néhány kollégistatársammal együtt a száztornyú Prágában töltöttem március idusát. Ahogy az elején kezdtem, tényleg egyre távolabb kerülünk az akkori eseményektől, azok mondanivalójától (de nemcsak térben). Pedig nem véletlenül van például annyi utca elnevezve sokaknak ismeretlen
tábornokokról, vagy Kossuth és Széchényi nem véletlen kerülnek elő annyiszor a politikusok, vagy értelmiségiek, sőt az egyszerű közember beszédeiben, beszélgetéseiben is. Talán ekkor álltunk a legközelebb ahhoz, hogy önmagunk legyünk. Amikor saját erőnkből akartunk és képesek is voltunk változtatni a helyzetünkön. Túlléptünk a saját gyengeségeinken, amihez hozzájárult az, hogy előtte azokat felismertük - ha ez a folyamat fájdalmas is volt. Talán ezért érdemlik meg, hogy politikusaink néha elővillanó bölcs mondataiban, a szülők meséiben, az iskolai vetélkedő kérdéseiben vagy az utcatáblákon az ő neveik és gondolataik megjelenjenek. Venyige Róbert
Rocky örökké él Most a következőkben elvileg arról kéne írnom, hogy mit is jelent nekem az 1848/49-es forradalom és szabadságharc. Nehéz feladat, lévén, hogy az elmúlt bő százötven évben már mindent elmondtak, másfelől meg nem éltem akkor, nem vagyok én egy Hegylakó. Még a koliban se lakom bent. De ezért mégis megpróbálok most imbecilis elmémből előszedni valamit a sok kacat közül. Azt tudom, hogy egykor létező szocialista kisfiúként az oviban nagyokat kacagtam, ha arról a gatyában táncoló ürgéről énekeltünk, akiről akkor még azt gondoltam, biztos valami nagy lúzer lehet, ha még mi tökmagok is büntetlenül oszthatjuk. Aztán egyszer valaki elmondta, hogy az a morcos szobor a mamámék mellett, amitől rettenetesen féltem, mert a vonásai kísértetiesen emlékeztettek a Szellemirtók második részének főgonoszára, nos, hogy az a Petőfi. Igen, az. Attól kezdve már csak végképp úgy mertem megközelíteni, ha volt nálam legalább valami kumulatív gránát, mert annyira paráztam, hogy egyszer leszáll, és felpofoz vétkeimért. Bolond gyerek voltam. Később nagyobb lettem, és akkor megtudtam, hogy ez
2007. március
egy költő volt, és állítólag valami nagyon nagy. Azt mondják. A magyar irodalmi panteonból az ő verseivel találkoztam először, mint minden gyerek általában, lévén, hogy az úgynevezett nagy költőink közül leginkább az ő versei annyira banálisak, hogy azokat többnyire az Égből pottyant meséknél is kisebb nehézség dekódolni. A Nemzeti dal nem egy Twin Peaks, maradjunk annyiban. Onnantól kezdve nem féltem Petőfitől, hisz Mao Ce-tung akkor már rég megírta, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. Márpedig ez a Petőfi jó nagyokat ugatott, meg állandóan pattogott. Biztos jó nagy zabszem lehetett a …– gondoltam. És ez utóbbit nagyjából még ma is így gondolom, noha tényleg, riszpekt és tisztelet Petőfinek, akár Zsoltinak, a békának; akkor ő volt a legnagyobb. De csak azért, mert vakok közt a félszemű a király. És akkor itt jön az átkötés, vagy valami olyasmi. Petőfi azért volt a legnagyobb, mert Magyarország elmaradott volt. Nem kicsit, nagyon. Hogy egy nevezetes nyelvemlékünkből idézzek. A reformkor épp ezen elmaradottságot, mindent átható prosztóságot akarta felszámolni. Kezdetben ment, elindult egy sokat ígérő folyamat, ám aztán közbelépett az udvar, meg az aulikus arisztokrácia (óh, buzogj vér, csak buzogj!), hogy azért talán ennyire mégse. Márpedig Tocqueville óta (A régi rend és a forradalom) tudjuk, hogy egy forradalom sose akkor robban ki, ha a legnagyobb az elnyomás, hanem amikor átmeneti enyhülés jön, és aztán a Központ megint bekeményít. Ez történt 1848 tavaszán is nagyjából. Nemcsak Magyarországon. Egész Európában, bár teszem hozzá, az én szakterületem a marxizmus és a nemzeti kérdés, ebben a témában outsider vagyok, bár talán még mindig autentikusabb, mint az Ablak-Zsiráf. A forradalmunkat és kényszer szülte szabadságharcunkat azonban leverték, mint vak a poharat.. Nem az osztrákok, hanem az oroszok. Holott a neokonzervatívokat leszámítva az akkori elit szinte mindent megtett, és a nép is serénykedett, Gábor Áron rézágyúja, meg ilyenek.
De az orosz hadsereg ellen nagyjából annyi esélyünk se volt, mint Szálasinak a népbíróság előtt. Hiába itták honvédeink Rocky Balboához hasonlóan hajnalonként literszámra a nyerstojást, s a csatatéren hiába pörögtek úgy, mint a belőtt Iggy Pop; végül győzött a túlerő. Görgey csak ezt tehette, hiába okoskodik itt nekem Kossuth, aki nem mellesleg lelépett. Nem tudom, hogy az akkori bukáskor mit éreztem volna, most mégis az érzéseimről kell írnom. Ezért szimulálom a helyzetet. 2300-ban járunk. A magyar labdarúgó-válogatott bő háromszáz éve nem jutott ki a világbajnokságra. Az utolsó csoportmeccs. Csak egy döntetlen kéne. Az osztrákok - akiknek jó csukájuk van, míg a mi szerelésünk meglehetősen ciki, mert éppen megszorítunk - pár kontránkat leszámítva végignyomják a meccset, ám egészen az utolsó pillanatig képtelen nekünk gólt lőni, mert a fáradtságtól vért hányó fiaink hősiesen védekeznek (igen, tegyük fel, hogy ezek már valami nutellán felnőtt gyerekek, s nem ilyen jelenkori Sebők Vilik). Két perc hosszabbítás. És ekkor jön az orosz bíró, és az utolsó pillanatban befúj a sógoroknak egy kamu tizenegyest és kiállítja a kapusunkat. Az osztrák játékos azonban kihagyja a büntetőt, ám az orosz bíró valamiért újrarúgatja. Az ismétlést belövik. A bíró rögtön le is fújja a meccset. Magyarország kiesik. És aztán az osztrákok még a meccs után még arcoskodni is nekiállnak, hogy dögöljenek meg. Hát kérem, ezek után legalább szétrúgnám a tévémet, a srácokkal elvből nem néznénk többet a szerda esti Liebe Sündét, és ha nem látja senki, akkor tockost adnék minden nyugdíjasnak, aki Beethovent hallgat. És az oroszokat is egy jó időre megutálnám. Addig biztos, amíg ki nem végzik a bírójukat. Aztán eltelik egy kis idő. Az osztrákokat mindenki elveri a vébén, és rájönnek, hogy jó is velünk focizni, mert ellenünk legalább tízből nyolcszor van sikerélmény. Mi meg a hosszú évek alatt belátjuk, hogy egyre jobban hiányzik a Liebe Sünde. Szarok a magyar filmek. Meg jobb a békesség, mindenki utálja az ilyen „a hal Jónásnak fájt, és Jónás a hal-
nak” szitukat. Így végül kiegyezünk. Ez történt 1867-ben. Bár minden hasonlat sántít, de ez különösen. Hajnali négykor írtam, mikor már az agyamra húzódott a paracetamol. És jó is volt az a kiegyezés. Mondhatja nekem Bibó, hogy az egy hazug konstrukció, szerintem az elmúlt ezer évben az egyik legjobb húzásunk volt, minden hibájával együtt. Nincs annyi sikersztori a magyar történelemben, hogy a kiegyezést csak úgy félresöpörjük; bár egy Pilvaxos balhé, vagy felborítani egy villamost tényleg jobb buli. Ellenben példátlan a magyar történelemben az a gazdasági-társadalmi-kulturális fejlődés, mint ami az azt követő úgynevezett boldog békeidőkben bekövetkezett. Ne csak a földalattira gondoljunk, hanem mondjuk Ady Endrére is, meg a nyugatosokra. Vessük össze velük Petőfit. Ühüm. A magyar szabadságharc nélkül talán sose jött volna létre a kiegyezés. Ez a legnagyobb érdeme. Úgyhogy csak átmeneti volt a vereség. Sőt. A kiegyezés idején két pletyka volt nagyon népszerű a magyar nép körében. Az egyik szerint Andrássy valójában Kossuth törvénytelen fia. A másik szerint Andrássy a Sissinek a szeretője. Nos, ha Kossuth fiának megvolt a császár nője, akkor ki is nyerte meg a forradalmat? Na ugye. Az 1848/49-es forradalmat leginkább a Rocky első részéhez tudnám hasonlítani. Aki látta a filmet, tudja miről beszélek. Aki meg nem, az nézze meg sürgősen. Sokkal jobb, mint a János vitéz. Csunderlik Péter
Hegylakó
Interjú Bakóczi Szilvivel
Mit mondanál el magadról a Hegylakó hasábjain? Ahogy itt is sokan, én is jártam eleget felsőoktatási intézményekbe, voltam Angliában ösztöndíjjal, nyertem tanulmányi versenyeket, stb., stb., ezeket részletezhetném, de az igazság az, hogy amióta megszületett a kislányom, mindez másodlagossá vált, pedig én igazán ambiciózus voltam, már mégsem az eredményeimre vagyok a legbüszkébb, hanem őrá és arra, hogy szerintem jó anyukájának tart… Van esetleg mottód? Hogy ez mottónak nevezhető-e, nem tudom, de jól összefoglalja az értékrendem: „One hundred years from now it will not matter what kind of house I lived in, what kind of car I drove, how much I had in my bank account, not what my clothes looked like, but the world may be a little better off because I was important in the life of a child.” (Paul Newman) Ezt nem azért választottam ide, mert megint elsőként az anyaságomra asszociáltam, vagy mert ezen az új szerepemen kívül nincs más, ami meghatározó, vagy ami érdekel. Inkább azért, mert –bár nem vagyok ál-idealista, és tudom az anyagiak jelentőségét, ami engem motivál, az más dolgokkal kapcsolatos, a fentiek erről szólnak. Ehhez még csak annyit, hogy általában úgy gondolkodom és eszerint is élek, hogy ahol bármiből több jutott, legyen az anyagiak, szabadidő, érzelmek vagy szerencse, ott kötelességből is több van. Ezért fontos nekem évek óta például az önkéntesség bármilyen formája és az iWiW-re feltett képek közül az a bizonyos „Másik”. Korábban milyen jellegű munkahelyeken dolgoztál, és hogyan
kerültél hozzánk? Judittal ismertük egymást egy jógaoktatói tanfolyamról, és mivel tudta, hogy szeretnék ismét a civil szférában dolgozni, szólt a lehetőségről, utána András behívott egy interjúra, ennek eredményeként kerültem ide. Dolgoztam a Bátor Táborban, ahol rákbeteg és egyéb krónikusan beteg gyerekeknek szerveztünk élményterápiás programokat, ez volt a legmeghatározóbb és legfelemelőbb munkám. Ezt követően a közigazgatásban hallás és látássérültek idegen nyelv oktatásával kapcsolatos projektekben, és ezeket megelőzően illetve ezekkel párhuzamosan oktattam angolt különböző felsőoktatási és egyéb intézményekben, amit szintén nagyon szerettem. Mikor csatlakoztál a Titkárság csapatához, és milyen ügyekben fordulhatunk hozzád, illetve fogsz hozzánk fordulni? Február 1-je óta dolgozom a Collegiumban, napi 6 órában. András engem bízott meg a Karrier Centrum felépítésével és vezetésével, vagyis nyugodtan fordulhattok hozzám bármilyen szakmai gyakorlatotokkal, elhelyezkedésetekkel kapcsolatos kérdéssel, kéréssel. Amivel én foglak keresni Titeket az is a Karrier Centrummal kapcsolatos, képben kell, hogy legyek hamarosan minden érintett, vagyis végzős hallgató szaktudásával, érdeklődésével és nem utolsó sorban álmaival kapcsolatban. Ezen kívül részt veszek a középiskolai program teljes reformjában is, és amikor jut időm, segítek a kollégáimnak aktuális teendőik elvégzésében. Sokan közülünk a Karrier Centrum építéséhez szükséges életrajzok kapcsán ismerkedtünk meg Veled. Azt hiszem Neked is
ez volt eddig a legmeghatározóbb élményed velünk kapcsolatban. Milyenek a benyomásaid a Collegium diákságáról? Hát igen a cv-k… Nem a legszerencsésebb kapcsolódási pont volt Hozzátok, illetve azokhoz, akik enyhén szólva mással voltak lefoglalva a határidőre bekért életrajzok helyett…mert ugyebár jó néhányan félvállról vettétek, én pedig hát, begurultam, hisz értetek van az egész. Ami a benyomásaimat illeti, mert nyilván nem ez azért a meghatározó, nekem imponál nagyon, ha valaki már a húszas évei elején tervezi, keresi a helyét, és ehhez sokat tesz is, annál is inkább, mert nálam ez jó pár évvel később kezdődött. Legtöbbetekből ez a fajta tudatosság sugárzik és emellé szorgalom és sok - sok érdeklődés, nyitottság, amelyek mind inspirálnak pl a Karrier Centrummal kapcsolatos munkámban. A collegiumi gyűlésen is külön időt szenteltünk a Karrier Centrum témakörére. Tudnál nekünk mondani valamit a kulisszatitkokból: mennyire körvonalazódik a projekt, hol tart a kapcsolatépítés, mennyire nyitottak a leendő partnerek egy ilyen jellegű együttműködésre? Minden nyílt titok ezzel kapcsolatban; pár napon belül kész az adatbázis a III. IV. és V. éves diákok önéletrajzaiból, pontosabban az ezekből kiszedegetett legfontosabb információkból. A honlap szövegtervezete is végleges már. A kapcsolatépítés folyamatosan zajlik, hamarosan minden velünk már partneri viszonyban álló cég tudni fog a Karrier Centrumról, és szerveződik egy külön találkozó is kb. egy tucat fejvadászcéggel. Ami a nyitottságot illeti, meglepődve és örömmel tapasztaltuk, hogy vannak cégek, akik már most, a projekt legelején érdeklődnek az adatbázisunk iránt,
2007. március
vagyis irántatok. A legfontosabb mégis az, hogy mivel ’csak’ kb. 85-en vagytok, személyre szabottan fogjuk tudni megkeresni a megoldást mindegyikőtök számára, legyen szó szakmai gyakorlatról vagy munkahelyről. A hosszú távú terveink is izgalmasak, ezek is fent lesznek a honlapon. Neked mi a véleményed a Karriercentrum ötletéről és meg-
valósíthatóságáról a Collegium keretei között? Azt gondolom, hogy egy ilyen projekt sikeréhez jóval kedvezőbb helyzetben vagyunk, mint a tömegképző intézmények, ahol működik ehhez hasonló és nemcsak azért, mert jóval alacsonyabb a hallgatói létszám, hanem, mert –ezért jött létre az MCC- itt annyi többlettudást kaptok, amivel versenyképesebbek lesz-
tek egy átlag végzősnél. Mit tartasz kiemelt feladatodnak, célodnak a Collegiumban? Mindkét már említett projektet egyformán. Jó lenne, ha sok mindent hozzá tudnék tenni a középiskolai program reformjához, csakúgy, mint a Karrier Centrum megvalósításához és sikeres menedzseléséhez.
Tangó sűrűn aknásított területen A diplomata az az ember, aki mindig emlékszik egy hölgy születésnapjára, de sosem emlékszik a korára, mondja Robert Frost amerikai költő. Rövid időn belül két, az aktuálpolitikában jártas személyt látott vendégül a Collegium szerda esti csemegeként: Judit Várnai Shorer volt izraeli és Husszein Musszávi libanoni nagyköveteket. Az előadók természetesen kitértek a libanoni háborúra – s meglepő módon – különbözőképpen értékelték azt, egyetértés csak a győzelem mindkét részről való kinyilvánításában volt. Nagy logikai képességgel nem kell rendelkeznünk ezek alapján, hogy megállapítsunk egy böszme közhelyet: az éremnek mindig két oldala van. Ezúttal engedtessék meg a szerzőnek, hogy ezt a két oldalt szemléltesse az egyik előadás alapján, egy-egy rövidke írás segítségével. A bevezetés zárógondolataként szolgáljon Sir Winston Churchill egyik idézete: „A diplomácia a sértés nélküli igazmondás művészete” A Szerda esték-előadássorozat keretében 2007. március 12-én Judit Várnai Shorer, Izrael állam
volt magyarországi nagykövete tartott előadást a Mathias Corvinus Collegiumban. Előadásának legelején a nagykövet asszony röviden vázolta Izrael a térség többi államával (Egyiptom, Szíria, Libanon, Irak, Irán) való kapcsolatát, majd bővebben kitért mind a libanoni háborúra, mind pedig az Izrael és a világ szempontjából egyre aggályosabbnak tekinthető iráni atomprogramra. Az előbbivel kapcsolatban kitért arra, hogy annak ellenére, hogy a háború véget ért, a konfliktus kiváltó oka még nem szűnt meg: a két elrabolt izraeli katona sorsáról azóta sem tudnak semmit. Az elsősorban Irán és az atomprogram kérdéskörében meghívott előadónk amellett foglalt állást, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint az atomprogram nem a békés célú energiatermelést szolgálja, hanem katonai célú, mely nemcsak a térség államait, hanem Európát is fenyegeti. Az izraeli belpolitikáról szólva fontosnak tartotta leszögezni, hogy az izraeli kormány csak akkor tud a palesztinkérdésben előrelépni, ha a palesztin kormányt alkotó Hamász feladja azon követeléseit, amelyek az izraeli állam
létét érintik. Ennek ellenére Judit Várnai Shorer meglátása szerint a másik palesztin párttal, a Fatahhal való izraeli kapcsolat kielégítőnek tekinthető. Az előadás végén élénk és kötetlen hangulatú beszélgetés alakult ki a nagykövet asszony és a vendéglátó collegisták között, melyek eredményeként bepillantást nyerhettünk az izraeli mindennapokba, az Amerikai Egyesült Államok és Izrael, illetve Izrael és Magyarország kapcsolatába. Dávidcsillag, tamáskodás Mikor a levlistán megkaptuk az infot, hogy a libanoni nagykövet után egy újabb diplomatát, nem mellesleg az ex-magyarországi izraeli nagykövetet sikerült elcsábítani egy kis hegyi levegőt kóstolni, vegyes érzések támadtak meg. Egyfelől az Izrael–nagykövet szókapcsolat után menetrendszerűen a „palesztingyilkos, a béke dőre őre” és ehhez hasonló szókapcsolatok bizonyos csoportok általi gyakori felemlegetése jutott eszembe, másfelől meg pont ezért voltam kíváncsi Judit Várnai Shorerre: vajh’ ki tud-e lépni ebből a körből? Persze, jogos a vád, hogy naiv vagyok,
Hegylakó
hogy egy diplomata mögé tud menni, el tudja felejteni a diplomáciai szóhasználatot (értsd: nem beszélek semmi lényegesről, de arról legalább hosszan. Panem nincs, circenses van.) Viszont: volt már rá példa, hogy követségi munkatárs szűkebb, zártabb körben megmondta személyes véleményét. Végülis a libanoni vendég is ugyanezt tette - mondjuk a személyes vélemény nem tudom, mennyire volt személyes - emlékeim szerint sokszor, hangsúlyosan, úgyhogy reménykedhettem… Kedves előadónk jó pincérként hamar megmutatta az étlapot és hozta ki a levest: angyali kedvességgel vázolta fel a térségbeli államok és hazája kapcsolatát, grátiszként Aba Novák-i stílusban felvillantva magát az ördögöt is (nem mondom, jól sikerült a vizualizáció, néha még mindig kajánul vigyorgó szakállas perzsa vezetőkkel álmodok, kik Bohr emlékiratait olvasgatják…). No, itt dőlt el, hogy tényleg naiv vagyok. Viszont életkedvem hamar visszatért: hja, izgalmas dolog hallani beismerni azt, hogy úgy nyertünk meg egy háborút, hogy a casus belliről a szó szoros értelmében nem tudjuk, hogy hol van. Vörösödik a
függöny, bekukkant Lenin: ezer ember halála adat, egy emberé meg tragédia, na persze, ezt elvégre úgyis mindenki tudja. Előadásnak vége, szerencsére nem az aulában fogok éhen halni. Szokásos kérdés: vannak-é kérdések? Naná, jó collegista kérdez (bonus intra, kérdez, melior exi), előadó maximum nem válaszol, vagy válaszol, csak nem úgy, nem a kérdésre – tisztára, mint a Parlamentben. Apropó, Parlament: balról és középről udvarias kérdések (vendégjog, meg nő, meg ilyenek), jobb oldalról (nem írom ide, dehogyis írom ide, hogy véletlenül a széléről, már ami az ülésrendet illeti) már kicsit keményebbek. Azért a válaszok fényében jó tudni, hogy szegény zsidó nők a kétéves angyalbőrben lehúzott idő alatt nem feltétlen őriznek egy szál UZI-val arabot a Negev-sivatagban, és hogy Izraelnek nincs atombombája. (Este van, este van, szakállas gonoszbácsi képe elhalványul, nyugszik a Geiger meg a Müller is…) Militáns hajlamokat dédelgetők kielégítő válaszokat kapnak még pilóta nélküli robotrepülőgépről, rakétavédelmi rendszerről, szóval csupa-csupa csilivili dologról, amiről szegény átlagmagyar
nem a Magyar Honvédség berkein belül, hanem Hollywood révén szerez tapasztalatot. Főfogás belpolitikával kerekedik ki: Fatah-sült keserédes Hamász-szósszal. Rosszabbik énemet megint el kell fojtanom (én tényleg szeretem Freudot), de szerencsére Arafat nem kerül megidézésre, majd desszertként bilaterizálunk kicsit. A menü gyümölccsel lesz teljes, bár azt már hamarabb felszolgálta a pincér: mindennapi tömör gyönyör, multikulti piaci lét, kis vodkával, jaffával, gyönyörű homokos tengerparttal. Welcome to the unknown side of the country: egyszer végre nemcsak „strip of Gaza”, hanem „bank of the West”. Nocsak. Kicsit átsütött hús valami magyaros öntettel, soványka körettel, emészthető desszert, finom gyümölcs. Gasztropuccs? Ízlés kérdése, bár nekem a menü vége határozottan tetszett. A borravaló a magyar előadásért szerintem kijár. Kedves olvasóink, legközelebb kínai lesz terítéken. -Grbwsk-
Rácz András: Tarnsznyisztria, egy szakadár állam A szerda esti előadások sorát ebben a szemeszterben Rácz András nyitotta meg egy olyan témával, amely viszonylag kevés médianyilvánosságot kap. A nemzetközi politikában zajló folyamatok, illetve a Balkánon végbemenő folyamatos változások elvonják a közvélemény és a sajtó figyelmét Moldova és Moldova Dnyeszteren túli területeinek kérdéséről. Már csak ezért is érdekesnek ígérkezett az előadás. Moldova területe körülbelül egy harmada Magyarországénak. Az országot, amely Ukrajna és Románia közé ékelődik be, átszeli a Dnyeszter, illetve a nyugati
határon a Prut folyó folyik végig. Moldova majd egész területe síkság, legmagasabb pontja alig több, mint 400 méter. Emiatt elég nehezen védhető, ami pedig a terület történelmén is meglátszik. Moldova 1991 előtt soha nem volt teljesen független. Ehhez legközelebb a XV. században állt, amikor a Magyar Királyság hűbérállama volt, ám belügyeit önállóan intézte. Az országra megosztottság jellemző, amely az élet minden területét átfogja. Moldova etnikai összetételét vizsgálva a következőket lehet megállapítani: a moldávok a lakosság 78,2 %-át teszik ki, az oroszok 14,2 %-át, gagauzok 4,4 %-át, bolgárok pedig 1,9 %-át. A fennmaradó 1,3 %-ot egyéb nemzetiségek
A Dnyeszter Menti Köztársaság zászlaja alkotják. A problémát a két legnagyobb nemzetiség területi eloszlása jelenti. A Dnyeszteren túli térségben ugyanis az orosz lakosság többségben van; majd kétszer annyi orosz él ezen a területen, mint moldáv. Feltűnő, hogy a városokra orosz többség jellemző. Az etnikai megosztottságból következik a politikai
2007. március
megosztottság is. Míg a moldáv lakosság Románia felé orientálódik, addig az oroszok Oroszország felé húznak. A gazdasági élet területére is szembetűnő különbségek figyelhetők meg a két terület között. A Prut és Dnyeszter közti terület főleg mezőgazdaságból tarja el magát, míg a nehézipari központok a Dnyeszteren túlra települtek. Előbbiek főleg az orosz piacokra termelnek, míg utóbbiak egyre inkább az Európai Unió piacai felé orientálódnak. A fő energiavezetékek is a Dnyeszteren túl találhatók, így Moldova szinte 100 %-ig függ a Transznyisztriától. Az orosz lakosság felülreprezentáltsága a politikai életre és a gazdaságra is jellemző Ez volt az oka annak, hogy a Szovjetunió felbomlása után tartottak a moldáv elnyomástól. Számukra az önálló Moldova komoly veszélyt jelentett. Emiatt az ország függetlenségi törekvései kéz a kézben jártak a Dnyeszteren túli területek függetlenségi törekvéseivel. Egy nappal azután, hogy Moldova deklarálta autonómiáját, a Dnyeszteren túl is kihirdették autonómiájukat Moldovától. Hasonló volt a forgatókönyv a függetlenség kikiáltásával kapcsolatban is. 1992. augusztus 27-én nyilvánította ki Moldova függetlenségét a Szovjetuniótól, majd 1992. augusztus 28-án a Transznyisztria Moldovától. A Dnyeszter Menti Köztársaságot azonban Oroszországon kívül egyetlen állam sem ismeri el. Azonnal megkezdődtek a tárgyalások a két fél között, ám Moldova rendkívül hátrányos alkupozícióban volt: a nehézipar, az erőművek a Dnyeszteren túli területeken voltak, emellett a 14. orosz hadtest is ott állomásozott. A Dnyeszter Menti Köztársaság lassan megszervezte önálló állami létét; saját zászlóval, himnusszal, címerrel és Igor Szmirnov elnökkel. 1992-re Moldova megerősödött, megszervezte önálló katonaságát, és ultimátumot intézett a Dnyeszter Menti Köz-
társasághoz, melyben követelte, hogy csatlakozzék Moldovához. Azonban a Dnyeszteren túliak hadseregét orosz technika valamint orosz tisztek erősítették, így az ultimátumot természetesen ők nem fogadtak el. Április elején megkezdődtek a harcok, amelyek hozzávetőleg 1000 áldozatot követeltek és 100 000-en hagyták el otthonaikat. A 3 hónapos harc után Alexander Lebegy vezetésével az orosz hadsereg is beavatkozott, aminek eredményeképpen 1992 augusztusára mindkét fél megadta magát. Fegyverszünet következett Moldova, Oroszország és Transznyisztria között, ahol is az utóbbi már önálló félként szerepelt. A megállapodás szerint a Dnyeszter mindkét partját demilitarizálták, és közös békefenntartókat (5 moldáv, 3 tarnsznyisztriai és 3 orosz hadtestet) vezényeltek a térségbe. 1992 után többször is megkísérelték rendezni a fennálló helyzetet. 1997ben a Primakov-terv konföderációként egyesítette volna az országot, ám ezt a moldávok elutasították. Ezt követően az EBESZ két ízben, 1998-ban és 2003-ban tett kísérletet a rendezésre, ám mindkettő kudarcba fulladt. A megoldáshoz legközelebb a Kozak-memorandummal kerültek, amely három részből álló parlamentet – moldáv, orosz, gagauz – vázolt fel. Majd minden kérdéshez kétharmados többség szükségeltetett, ám a
moldávoknak és a gagauzoknak együtt sem lett volna meg a kétharmados többségük. Így az oroszoknak de facto vétójoga lett volna. Emellett a memorandum 20 évre szentesítette volna az orosz katonai jelenlétet. A ceremóniát már megszervezték, Putyin pedig úton volt, mikor Voronyin moldáv államfő bejelentette, hogy Moldova mégsem írja alá a szerződést. Ennek hatására megromlott a viszony Oroszországgal, így Moldova az Európai Unió felé kezdett orientálódni, amit az EU is támogatott szomszédságpolitikájával. Ekkor azonban az oroszok ismét elővették szokásos „fegyvereiket”: felemelték az energiaárat, leállították a borimportot, és szigorították a moldávok munkavállalásának feltételeit. A probléma tehát továbbra is fennáll. Az EU elfogadott egy akciótervet Moldova számára, hogy ezzel segítse az állam helyzetét. Az oroszok továbbra is támogatnák Transznyisztria és a többi szakadár állam függetlenségét, ám mivel Koszovó függetlenségét nem ismerik el, a szakadár államok önállóságát sem ismerheti el. Mindeközben a lakosságnak lassan elege lesz az egész huzavonából, és várják a helyzet megoldását, a konfliktusok végét. Németh Zoltán
10
Hegylakó
ISFiT 2007 – Global Boundaries
A címben szereplő szó feloldása International Student Festival in Trondheim, a világ egyik legnagyobb diákkonferenciája illetve diákfesztiválja Norvégia régi fővárosában, Trondheimben. A város maga gyönyörű, egy folyó kanyarogja be, és hegykaréj veszi körbe, Északról pedig a Trodheimfjord határolja. Szinte az egész város 1-2 emeletes színes faházakból áll, ami nagyon hangulatossá varázsolja, és a sok kávéház és pékség ezt még kellemesebbé teszi (ezek pluszpontot jelentenek nálam egy város esetében). A település méreteit látva nem hinnénk, hogy csak 150 ezren lakják, akikből körülbelül 30 ezer diák – ideális helyszín egy jó konferencia megrendezésére. A fesztivál filozófiáját a hópehely hasonlattal írták le a szervezők: ha az ott eltöltött napok alatt csak egy kicsit is sikerül egymástól, egymásról többet megtudni és tanulni, ebből pedig hazatérve továbbadni valamit a saját közösségünknek, a hópelyhek szép lassan hógolyókká állnak össze, és így tovább… A hasonlat végére pedig a lavina megváltoztatja a tájat. E szerint tehát a nagyszabású változások, „a világ jobbá tétele” a helyi szintű apró kezdeményezésekből indul ki és valósul meg. Idén februárban a fesztivál témájául a globalizációt választották, több aspektusból vizsgálva ezt. Néhány workshop illetve téma címe a tizenhatból, csak hogy érezzük, a globalizáció és annak hatásai nem csak azt jelentik, hogy idén télen Norvégiába kellett menni Magyarországról havat látni: Technology: Threat or Possibility?, Globalization of Ethics, Is the Media Defining Truth?,
Communication Barriers, Money Rules, Global Boundaries és a többi tíz. Mindenkinek előre meg kellett jelölnie, melyik workshopban szeretne részt venni. Én a Defining Culture = Defining Identity? nevűbe jelentkeztem, amely a globalizáció hatását vizsgálta az identitás egyes szintjeire és fajtáira (nemzeti illetve más közösségi, egyéni, nemi stb.) valamint ezek változását próbálta megragadni. A workshopban a vízumgondok miatt – ugyanis ezt elég szigorúan adták a norvég hatóságok – erős távolkeleti túlsúly alakult ki, annak ellenére, hogy ide hívták meg a legtöbb diákot a többi csoporthoz képest. Amit viszont egyáltalán nem bántam, mert így erről a régióról, az ottani emberekről tudtam meg sok újat. Egy workshopban kb. 2040 ember vett részt, és ezeket öt norvég workshop leader vezette, éppen a miénk volt a legkisebb 20 fővel. A workshop foglalkozásai és feladatai során talán nem is az amúgy színvonalas előadásokból tanultuk a legtöbbet, hanem egymástól. A résztvevők kavalkádja egyben a gondolkodás sokszínűségét is jelentette, ami sokszor meglepő eredményekre vezetett, és azt a benyomást keltette, hogy a világ sokkal bonyolultabb, egyes részei sokkal különbözőbbek, mint hittük korábban, és hogy ezeket a különbségeket igen nagy kihívás áthidalni, olyan értelemben is, hogy egy másik kultúrából érkező ember helyzetét megérteni sem könnyű, nem hogy ténylegesen átérezni azt, netán megoldást keresni rá kívülállóként. Ezek az alkalmak kiváló lehetőséget nyújtottak a tőlünk mind földrajzilag, mind kultúrájukban rendkívül eltérő emberek megismerésére. Azt pedig különösen érdekes volt megfigyelni, hogy résztvevők egyes, különösen konfliktusban álló országokból vagy területekről hogyan jutnak közös nevezőre, – mert általában megtalálták ezt. Az izraeliek és a palesztinok rájöttek hogy a határ másik oldalán nem kétfejű és hatkezű szörnyek laknak, hanem ugyanolyan emberek, mint amilyenek
ők, akikkel akár még egyet is lehet érteni. Vagy egy kínai lány például, akinek a megnyilatkozásaiból azonnal kiderült, hogy az egyetlen és kizárólagos igazságot képviseli az országát érintő kényes kérdésekben (pl. demokrácia, kisebbségek helyzete, Tajvan, kereskedelempolitika), ám a fesztivál végére már nyitott lett az ezekkel ellentétes véleményekre, és úgy tűnt komolyan elgondolkodik azon, hogy a világ többi része miért gondolkodik ezekkel kapcsolatban máshogy, mint ahogy azt ő otthon hallja. Úgy tűnt, a mi workshopunk, olykor megdöbbentő feladatain keresztül azt a célt szolgálta, hogy a résztvevők maguktól jöjjenek rá, ha más kultúrákra vagy ezek elemeire gondolnak, ne egyből a sztereotípiákra építő jó-rossz, fekete-fehér ellentétpárok és leegyszerűsítések alapján ítéljék meg ezeket, hanem (vagy ha már így gondolkodnak, előbb azért azt) vegyék tekintetbe, hogy „ez más”. Nagyon tanulságos feladat volt a következő: emberek arcképeit tették ki egy táblára életkorral, névvel, foglalkozással és országgal. Összesen 100 pontot lehetett kiosztani az emberek között, aszerint, hogy mennyire tartjuk valószínűnek, hogy terroristák lesznek belőlük. A csoport tagjainak egyenként kellett kimennie, pontoznia az illetőket, mindegyikhez magyarázatot fűzve, hogy kinek miért adott annyi valószínűség-pontot, amennyit. Mondani sem kell, e feladat előtt egy másikban arról kellett beszélni, hogy mennyire gondoljuk előítéletesnek magunkat. A csoport nagyon toleránsnak és elfogulatlannak mutatkozott, ezzel szemben a terroristás feladat közben mindenki kivétel nélkül a legdurvább sztereotípiákkal érvelve osztotta ki a pontokat az egyes embereknek... Döbbenetes volt a kontraszt. Ezek a tapasztalatok sokat segíthetnek később a nemzetközi környezetben tevékenykedőknek, de akár helyben is… A szervezők úgy gondolták, e tapasztalatok megszerzése érdekében a minél több kötött program-minél kevesebb
2007. március
szabadidő a helyénvaló, ami az én esetemben azt jelentette, – mivel nem a városközpontban laktam – hogy reggel fél 8-tól este 11-ig meg volt határozva a napom. Azért, hogy a workshopon kívül is találkozzam a többi résztvevővel, egy napom átlagosan éjjel 2 és 3 óra között végződött. A sűrű programot jobban érzékelteti, hogy a host „family”-vel (a résztvevők többsége tényleg family-t kapott, esetemben ottani egyetemisták voltak a vendéglátók) nem együtt, de külön-külön a 10 nap alatt ötször találkoztam, a szomszédban lakó öt magyar fogorvossal (milyen kicsi a világ…) pedig a bejárati ajtókra felragasztott postit-ekkel kommunikáltunk. A vendéglátóink mentalitására jellemző, hogy alig két órával a megérkezésünk után közölték, hogy ők most elmennek síelni 3 napra, itt vannak a kulcsok, ez a hűtő, így működik a sütő stb. Én is meglepődtem, de még jobban a bolgár szobatársam – egyben örültünk is, hogy annyira megbíznak két vadidegenben két óra után, hogy napokig rájuk merik hagyni a házukat. A társasági élet szempontjából jobban jártak azon kevesek, akik az egyetem belvárosi kollégiumába kerültek, ám nekik nem adódott lehetőség megismerkedni norvég családokkal, akik igyekeztek bemutatni vendégeiknek a norvég kultúrát, ételeket, szokásokat. A workshopok után előadások és koncertek voltak, a helyi színház is egy külön darabbal készült a fesztiválra, némileg karikírozva ennek mondanivalóját, ugyanis a főszereplő a globalizáció káros hatásai ellen úgy tesz a maga szűk környezetében, hogy belvárosi háztömbjük helyén (helyett) némi fondorlat révén dzsungelt alakíttat ki a többi lakó nem kis megrökönyödésére. Az előadások jelentős része a modern művészet jegyében fogant, és ez sajnos sokszor nem találkozott a közönség ízlésével. A kedvencem egy modern táncnak nevezett performance volt, de a vonaglás disszonáns zörejekre jobban leírja a látottakat és hallottakat. A szervezett programokat józan bulik követték, ugyanis a legolcsóbb és csak most és csak a résztvevőknek akciós alkoholos ital, egy pohár (norvég) sör hozzávetőlegesen 1500 Ft-ba került. Amúgy
a minősége alapján itthon valószínűleg az 50-100 Ft-os kategóriában foglalhatná el az őt megillető helyet. Természetesen mindenki vitt magával kóstolóba nemzeti italokat, csak a helyi beléptetőemberek alapos motozások után udvariatlanságnak vették, ha valaki be szerette volna vinni ezeket. Így aztán ezek élvezetére házibulikat kellett szervezni. Ahol általában a nedű-világválogatott győzött az ember-világválogatott felett, elsőként a norvég vendéglátóinkat téve harcképtelenné. Ha itt tartunk, meg kell említeni egy igazán ütős magyar bort is. Az egyik ilyen alkalom során előkerült ugyanis az egyik helyi hűtőszekrényből egy jól ismert magyar márka – műanyagdobozban. Végül is, gyümölcslé… Szerencsére akkor már házigazdáink nem tudtak a bor eredetével foglalkozni, különben sem jelenthetett ez nekik semmit, de az eset tanulsága, hogy az embert a legváratlanabb helyzetekben is érheti kultúrsokk. A programban szerepelt egy síelős nap is. Ez hatalmas élmény volt a legtöbbeknek, tekintve, hogy előtte még havat sem láttak. Sajnos nem mindenki mert síelni, ők a sípálya melletti dombról csúszkáltak be a sípálya közepére műanyag alkalmatosságuk méretétől függően kettesével-hármasával összekapaszkodva, a „gyorsabban, beljebbre,
11
még többet” hármas jelszóval. A többet az elgázolt síelők számára vonatkozik. Amúgy az időjárás szokatlanul enyhe volt az évszakhoz képest, egyszer sem havazott, -10 és –5°C között változott, és minden jeges volt. Egyik este lement – 20°C alá is, épp amikor a városon keresztül egy csendes fáklyás felvonuláson (silent walk) vettünk részt. Egy másik nap fagypont fölé is emelkedett a hőmérséklet, de ennek nem nagyon örültünk, mert ekkor az egész városban felolvadt, majd késő délután újrafagyott a jég, és ez éreztette hatását a közlekedésben is. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a nagyon precíz norvég workshop leaderek beérték egy rövid ejnyebejnyével, máskülönben egy-egy félórás szidásra félrevonták a későket. In Norway we’re on time. Mint az elkövetkező napokon kiderült, kevés eredménnyel. Egy jelentős díjátadás is kapcsolódott a fesztiválhoz, a „Student Peace Prize” átadása egy nagyszabású gála keretében. A díjat kétévente ítélik oda a norvégiai egyetemisták véleménye alapján annak a diáknak vagy szervezetnek, aki/amely kimagasló tevékenységet végzett az emberi jogokért és/vagy a békéért. Ebben az évben Charm Tong 25 éves burmai lányt tüntették ki vele, aki a hazájában
12
Hegylakó
tapasztalható jogsértések feltárásáért és az ellene való fellépéséért (ami miatt börtönbe is került) érdemelte ki az elismerést. A fesztivál napjai gyorsan elszaladtak, ezt 3-4 órás alvásokkal nehezen lehetett kibírni, ráadásul az ilyen hideghez nem szokott emberek (a résztvevők döntő
többsége) jól meg is fázott. Ennek ellenére hatalmas élmény volt találkozni a világgal, beszélni a legkülönbözőbb kultúrákból érkezőkkel, megismerni és megszeretni őket.
honlapja www.isfit.org, érdemes egy pillantást vetni rá, hátha kedvet kaptok hozzá, és 2009-ben ott lesztek!
Mindenkit csak arra tudok bátorítani, hogy járjon nyitott szemmel, mert sok hasonló lehetőség adódik. A fesztivál
Tatár Balázs
válják, amit Gunther von Hagens német fizikus dolgozott ki a 70-es években. A testet először acetonba merítik, amely kivonja a szövetekben raktározott vizet. Ezután egy szilikonnal teli kádba helyezik, ahonnan kis idő elteltével egy vákuumkamrába kerül. Itt megy végbe a konzerválás utolsó fázisa, amikor az aceton gáz formájában elhagyja a testet, és a helyére szilikon kerül. Minden az eredeti helyén van, a szőrszálak, a bőr, a zsírszövet, az izomszövet és a belső szervek. A test ekkor még képlékeny állapotú. Ezután következhet a testek művészi megformálása, vagyis a “szobrászat”, amit joggal nevezhetnénk akár hentesmunkának is.
mutatni emberek millióinak teste legapróbb szegleteit, bélrendszerétől kezdve, a végbélnyílását környező szőrzetén át a megnyúzott hímvesszője szerkezetéig.
„Ecce Homo!”
A bejáratnál egy megnyúzott férfi áll, bőre úgy lóg kinyújtott karján, akár egy kabát. Alázatosan, meghajolva tessékeli befelé a látogatókat, ahogy a szolgák szokták az előkelő vendégeket. Bemerészkedem, bár úgy érzem, forog velem a világ, a gyomrom hirtelen összerándul. Muszáj leülnöm, mélyeket lélegzem. Az elmém képtelen feldolgozni, hogy ez a férfi egy igazi, hús-vér ember volt valaha. Feltápászkodom, s tovább indulok. Egy hideg, sötét szobába érek, olyan akár egy kripta. A falon néhány megvilágított csontváz és kifeszített hashártya mögött olvasom a meleg köszöntőt:“ Üdvözöljük az amszterdami Beurs van Berlage Múzeumban. Nagy örömünkre szolgál, hogy hosszú várakozás után Hollandia lakói is megtekinthetik a nagysikerű amerikai, Bodies...The Exhibition című kiállítást. Azért, hogy megmutassuk Önöknek, hogy néz ki testünk belseje, a kiállításon csakis valódi emberek testét mutatjuk be.” Később megtudom, hogy a holttesteket egy különleges eljárással konzer-
Visszapillantok a bejáratnál álló férfira. Nem hagy nyugodni a gondolat: ki lehetett ő? Talán gyermekei is voltak, és felesége is, talán tanár volt a falujában, vagy nem is. Biztosan katona volt, hiszen olyan erős, izmos testű ez a férfi. De ő most egy szobor, már nem egy érző ember, egy szemléltető eszköz, hogy mi felvilágosult nyugatiak még többet tudhassunk meg az anatómia rejtelmeiről és magunkról. Művészet és tudomány? Ahogy az arcát nézem, azt mondanám egyik sem. Ezt az embert senki sem kérdezte meg arról, hogy hajlandó-e meg-
Végignézem mind a 32 testet és a legalább 100 kiállított szervet, testrészt, fogazatot, csontot, érrendszert, hashártyát, amit a Bodies kiállítás összesen 250 darabos test és több ezer darabból álló szervgyűjteményéből most elhoztak Amszterdamba. Megtalálom köztük a híres Diszkoszvető hús-vér mását, Rodin Gondolkodóját, de a klasszikusok mellett a “kortárs művészet” is helyet kapott a maga mezei formájában, egy kosarazó és egy bicikliző férfi alakjában. A kiállítás egyik legnagyobb attrakciója: a felszeletelt ember. A 4 méter hosszú és 2 méter széles asztalon egy széltében felszeletelt ember 30 darabból álló keresztmetszetét nézheti végig a lelkes látogató. Néhány perc elteltével egészen megszokom a gondolatot, hogy több tucatnyi hulla pózol körülöttem, lelkes vagyok, a gyomrom sem émelyeg már, sőt, meg is érintem egy nő zsírszövetét, aztán egy férfi húsát, pontosabban a combizmát. Mondjuk úgy, felülkerekedik bennem a tudásvágy, s elfeledkezem a körülöttem lévő holtak lelkéről és becsületéről.
2007. március
Az utolsó előtti szoba felé veszem az irányt. Egy tábla figyelmeztet: csak erős idegzetűek számára ajánlott! Mit nekem az?- gondolom. Már túl vagyok az első sokkon, ennél messzebbre már úgysem merészkedhetnek. Elhúzom a függönyt és belépek az elzárt szobába. Amerre csak látok, halott embriók lebegnek az emelvények tetején levő akváriumokban, pont szemmagasságban. Az egy hetestől növekvő sorrendben a 28 hetes, szinte már teljesen kifejlett babáig minden fejlődési szakasz képviselteti magát. Hogyan szereztek pont ilyen idős magzatokat?- kérdem a mellettem álló férfit. Nem válaszol...rám pillant, majd üres tekintettel mered tovább az előttünk lebegő 20 hetes babára, s lassan meg-
rázza fejét. Ikreket is találok. Egy nyitott gerincű babát is. Sajnálattal közlik, hogy a gyűjtemény hiányos, ugyanis a terhes kismama testét jelenleg nem tudták kiállítani itt, Amszterdamban. Ugyan van egy a birtokukban, de azt épp washingtoni kiállításukon mutatják be. A 8 hónapos terhes kismama baleset következtében, méhében növekvő gyermekével együtt hunyt el. A tájékoztatóhoz egy kép is társul, amin a meztelen kismama erőlködő arckifejezéssel, hanyatt fekve, lábát széttárva próbálja világra hozni gyermekét. A babát is látjuk az anya felvágott hasán keresztül. Menekülök a szobából...az utolsó termen szinte végigszaladok, később nem tudok visszaemlékezni arra, hogy mit láttam, miközben
13
gondolataimba mélyülve siettem kifelé az épületből az utcára, a szabadba. Hetekkel később még mindig azon gondolkozom, hogy kik voltak ők? Ez a 30 férfi, 2 nő és az a rengeteg baba? A kiállításon természetesen egy felirat vagy szórólap sem adott információt erről. Csupán azt igyekeztek nyomatékosítani, hogy a “lehető legnagyobb tisztelettel kezelték az elhunytak testét” , habár ennek némileg ellentmond a konzerválás és formázás folyamata, és az a tény, hogy valószínűleg sosem nyugodhatnak majd békében. A tudósok szerint több ezer évig eltarthatók a testek ezzel a konzerválási eljárással. A Bodies emellett hatalmas kasszasiker a kiállítást útnak indító amerikai Premier Exhibitions cég számára. A kiállítást kizárólag Európában és Japánban 8 és fél millióan látták másfél év alatt. Számos amerikai nagyvárosban egyszerre várja a látogatókat,a washingtonit például 6 hónap alatt fél millióan nézték meg. A 26.50 dolláros jegyár mellett tehát nem kis bevételt jelent a Premier Exhibitions számára. A korhatár a hullakiállításra egyébként kereken 4 év, sőt a 4-12 évesek még kedvezményben is részesülnek. A Premier Exhibitions, sok másik céghez hasonlóan Gunther von Hagens kiállításának sikerén felbuzdulva alkotta meg saját hulla-kiállítását. A német fizikus és művész állítása szerint kiállítását ez idáig több mint 20 millióan látták. A művészet és a forradalmian új oktatás jegyében mára holttestek százaiból összeállított kiállítások járják a világot. Különböző cégek, különböző szlogenekkel keresnek dollármilliókat ezzel, az Egyesült Államoktól kezdve Ausztrálián át Japánig a világ legkülönbözőbb pontjain. Egy azonban közös bennük. A holttesteket, melyeket kiállítanak, egytől-egyig Kínából szerzik. A Premier Exhibitions állítása szerint teljesen legális úton jutottak a testekhez. A Kínában hatályos törvény szerint az állam felhasználhatja kutatási célokra azoknak a holttestét, akiknek kilétét nem sikerült azonosítani, vagy akiknek hozzátartozói nem jelentkeztek egy bizonyos határideig. A Premier Exhibitions ezzel a törvénnyel magyarázza, hogyan
14
Hegylakó
vásárolhatta meg legálisan, 25 millió dollárért a testeket a kínai Dalian Orvostudományi Egyetemtől. Azonban ez az érv meglehetősen ingoványos talajon áll, hiszen ez a törvény hazánkban és az Egyesült Államokban is él. Ezen az alapon akár Magyarországról, Európa más országaiból vagy az USA-ból is szerezhettek volna holttesteket. Feltehetően a Premier Exhibitions találékony vezetői is felismerték a tényt, hogy a holttestek kiállítása még akkor is nehezen nevezhető kutatási célnak, ha igazán igyekszünk jóhiszeműen állni a dologhoz. Sokkal közelebb áll az emberkereskedelem egy új válfajához, amit, hogy fedje a valóságot, nevezzünk inkább hullakereskedelemnek, ami dollármilliókat hoz mindkét fél
konyhájára. Dr. Sui Hongjin, az egyetem igazgatója egyébként korábban von Hagens üzlettársa is volt. A termekben elhelyezett vendégkönyveket olvasgatva rájövök, hogy a látogatókat ez persze mit sem érdekli. Különösen ha egy jellegtelen kínairól van szó, aki számunkra csak egy a több százmilliós szorgos, észrevehetetlen, arctalan tömegből. Talán más lenne a helyzet, ha egy fehér ember pózolna azokban a sötét, kriptaszerű szobákban. Ha ezt velünk, nyugatiakkal tették volna, s tudnánk, hogy ezek az emberek sosem járultak hozzá ahhoz, hogy testüket megcsonkítsák, s aztán a világban bábokként hurcolják körbe őket. Tud-
ván, hogy sosem nyugodhatnak majd békében. Ez talán segítene átérezni, milyen határokat feszeget ma a művészet, vagy sokkal inkább az üzlet ereje. Vajon létezik még olyan dolog, amit szentként tisztel a nyugati társadalom, valami olyasmi, ahova nem férkőzhet be a pénz? Mi jöhet még, ha már a halál és a születés sem tiszta számunkra? Egyre csak ezen gondolkodom, de nem találok választ. Csecsődi Éva
Prágában járt az MCC Remek sörök, középkori hangulat, Luxemburgi Károly, ódon várkastélyok, bohém csehek. Nagyjából ez jutott eszembe a PR-Á-G-A betűkombináció hallatán eddig. Legfeljebb nem ebben a sorrendben. Mostantól viszont az a négy nap fog eszembe jutni, amit az elmúlt héten barátaimmal együtt ott tölthettem.
hetett olyan rossz. Sőt. Jó volt. Nagyon.
Prágában jártunk. S volt minden, ahogy annak lennie kell. Először is azt hiszem, meg kell köszönnöm az egészet Ancsinak. Meg Nórának. Ugyanis ők szervezték nekünk az egészet.
Egyébként már csütörtök reggeli (bocs, inkább hajnali) indulásunk sem volt zökkenőmentes. Áron barátunk gondoskodott az izgalmakról: belerohadt az ágyába. Én MaZo barátommal és a Honfoglaló nevű briliáns játékkal múlattam az estet. Tudtuk jól, a hajnali négyes kelés kínt jelent, ezért úgy gondoltuk, kiiktatjuk a kín forrását, s le sem fekszünk. Áron barátunk másképp gondolta, s meg is lett a böjtje. Mikor háromnegyed ötkor felrohantam hozzá, még az ágyban füstölgött. Valahogy sikerült felpofozni, s végül csak félórás késéssel indultunk. A buszút jól s gyorsan telt, MaZo osztotta a hülyeséget, felidéztük
„Csak a szépre emlékezem” - mondogatja mindig félig viccesen, félig komolyan nagybátyám. Most, hogy Prágára kell visszaemlékeznem, az ott töltött hosszú hétvége történéseit felidéznem, az első percekben szinte semmi nem jut eszembe. Semmi konkrét, úgy értem. Csak a hangulata. Egy nagy massza. Ez a massza azonban rózsaszínű, de legalábbis hupikék, ezért valószínűleg nem le-
De mi is történt? Ancsi újabb barátnőjét ragadta el az SK jelzésű forgószél. A társaság megismerhette Sz. MaZo barátunk tomboló szigorát. Köznyelvünkben megannyi kifejezés honosodott meg; amennyiben lesz 18-karikás különszámunk, ezekkel is megismerkedhet a nyájas olvasó.
az előző est legszebb pillanatait s az előttünk álló napokat tervezgettük. Valamikor délután érkeztünk meg a cseh fővárosba, szemügyre vettük szállásunkat, ő is minket. Jókedvünket a földszinti kellemes szag sem vehette el, sőt: többek étvágyát ez hozta meg. A kipakolás után ugyanis megrohantunk egy pizzériát s elvertük átkozott éhünket. AZ IDŐJÁRÁSRÓL. Jómagam mindent meggondoltam, mindent megfontoltam, s arra jutottam, egy pulcsinak nem nevezhető hosszúujjú ruhanemű, néhány póló elég lesz. Induláskor mégis magamra kaptam még a farmerdzsekimet: biztos, ami biztos. No, alaposan rá is fáztam. Nem túl szórakoztató dolog annak a bizonyos hímtagnak a rosszabbik végén pozíciót fogni, de nekem van már benne gyakorlatom, hál’ istennek. Prágában az első két nap még kegyesek volt hozzánk az égiek, utána azonban váratlanul ránk fenyítettek. Akinek volt kabátja (lehetőleg téli), az visszafenyített, jómagam Isten bolondjaként dideregtem. Utolsó éjszaka (mikor már-már
2007. március
visszasírtam a szibériai telet) a megcélzott szórakozóhelyet például 5 pólóban, az említett hosszúujjúban és a farmerkabátomban közelítettem meg. Valószínűleg úgy festettem, mint egy jóllakott űrhajós, de ez engem zavart a legkevésbé. A ruhatárost tán egy picit jobban… BULIMIÁS PARTYARCOK. Három éjszakát töltöttünk Prágában. A fiatalok sajátja, hogy különös vágyat éreznek esténként bizonyos idióta szórakozóhelyeken múlatni felettébb értékes idejüket. Mi is így tettünk. Az első este bemutatkozóismerkedő estnek volt tervezve; hogy mi lett végül belőle, máig halvány gőzöm nincs, ugyanis ott helyben bealudtam már 10 körül. Valószínűleg azért nélkülem is jól érezték magukat a többiek. A következő két éjszaka viszont kitörtünk a szállásunk adta korlátok közül. Mint említettem, az idő elég zimankósra vette a figurát, de mi sem vagyunk kukoricajancsik, úgyhogy egy kiadós (?) vacsora meg néhány pohár söröcske legurítása után a Lucerna nevű helység felé vettük az irányt. Páran persze bojkottál-
ták a rendezvényt, de az már az ő bajuk (vagy szerencséjük). Beérve a bejáraton, s áthámozva magunkat a ruhatár előtt kígyózó soron, bent találtuk magunkat, s azonmód megidéződtek boldogult gyermekkorunk frenetikus bulijai. Nem telt bele pár másodperc, s a színpadon csápoltunk, bőszen lejtettük tagjainkat. Miután fenyítésből példát, kiégésből mintát adtunk, mindent hátra hagytunk. Utolsó éjszaka a magát „Közép-Európa legnagyobb klubjaként” hirdető szórakozóhely látott minket vendégül. Az ötszintes komplexum valóban kiszolgálta minden igényünket. Más egységeink ugyanekkor az Erotic Cityvel szemközti építkezésről kölcsönvett téglával a hónuk alatt járták a várost. KULTÚRA. Azt hiszem, már csak a lényegről nem írtam. Prága egészen lenyűgözött, nem nagyon emlékszem, mikor jártam utoljára ilyen gyönyörű városban. A cseh fővárost – a mi Budapestünkkel ellentétben - elkerülték a nagy bombázások, szigorok, háborús pusztítások és egyéb kiégések, így elég pofás maradt a belváros. Ezzel persze nem azt
15
akarom mondani, hogy szebb a magyar királyok székvárosánál (esetleg Debrecennél :) ), mert ezt állítani nyilvánvalóan eretnekség lenne. A három nap alatt sikerült a lehető legtöbb szépséget meglátogatni – hidak, templomok („vízköpőkkel”! :) ), városháza és egyéb objektumok gyönyörködhettek bennünk és viszont. Megszemléltük Franz Kafka szülőházát, s Kutna Hora közeli csontkápolnáját, illetve Szt. Borbáláról elnevezett templomát is felkerestük; az utolsó napon pedig ellátogattunk a zsidónegyedbe. Áron vett egy aranyos kis gólemet kisöccsének, úgyhogy a végére minden kerek volt. P.S.: Írhatnék többet is Prága szépségeiről, a látottakról. Két dolog miatt nem teszem: egyrészt Réka már nagyon várja a cikkemet. Másrészt meg (s ez nem üres frázis): saját szemetekkel kell látni...
Tóth Márton
16
Hegylakó
Noémi A lány mindig zavarban volt, ha valamelyik tömegközlekedési eszközön tömegnyomor volt és át szerette volna adni a helyét. Merthogy ki olyan öreg már, hogy át kell neki adni, mert tényleg szüksége van rá. hogy: node aranyom nem vagyok én azért olyan vén. Vén csont például. Vagy egy nemesi család minden gőgjével és tartásával: ugyan hagyja csak kedveském, mindjárt leszállok. Valahogy úgy nyomva meg a kedveskémet, hogy a lány érezze, az idős nő világában neki szólni sem szabadna. Ünnepnapokon megfürödhetne és elvehetné az idős hölgy kesztyűjének hegyéről a szenteltvizet, ha az végtelen jóindulatában karácsonykor felajánlja neki. És megfőzhetné a teát. A lányt nem is mindig akarta átadni a helyét. Mi volna, ha a rákos volnék. Az lehetek fiatalon is, lehet hogy csak heteim vannak hátra. Ezért nem adom át a helyem. Maga még mindig az unokáihoz
fog járni, mikor én már nem is leszek. Most úgy tűnik, mintha kicsattanna a ruháimból az élet. Végül is nem adta át a helyét és mikor leszállt a buszról, lelkiismeret furdalása volt.
és a farmerje kedvenc magas sarkújával. Egy dolgon csodálkozott még másnap is. Hogy volt abban az idős úrban annyi erő, hogy megtartsa őt. Hodászi Ádám
Estefelé ment haza. Pezsgőztek a barátjával, megnézték a Beszélj hozzát és szeretkeztek. Feküdtek egymás mellett egy félórát még, aztán a lány felöltözött, kiitta a pezsgőjét és elindult. Mikor a fogat megérkezett, a kocsis lepattant és fölsegítette. Egy idős úr megkérdezte, hogy nem szeretne-e a kisasszony az ablak mellé ülni inkább, neki ugyanis mindegy. A lovak megindultak, a kocsis káromkodott egy sort, mint más: érdekesen. A lány az idős úrnak tántorodott, ám ő megtartotta, és segített neki beülni az ablak mellé. Mikor hazaért már nem a habos barackszín ruha volt rajta, amiben kiszállt a fogatból, hanem az aligfelsője
Egon Klasszikus úriember volt, s bár már közelebb volt a hetvennyolchoz, mint bármi máshoz, mégis mindig átadta a helyét a buszon, villamoson. Nemcsak a prémgallérba és erős parfümbe, sminkbe burkolózó asszonyoknak, hanem az MP3 lejátszót hallgató, melltartót kívül hordó lányoknak is. Persze neki ők nem lányok, neadjisten csitrik voltak, hanem kisasszonyok. Az ő szemében minden nő feltétlen tiszteletet érdemelt. Mindig kicsit zavarba jött, ha egy lány át akarta adni a helyet, s persze nem is engedte, bár mostanában egy nehezebben viselte magát. Sokszor inkább levillamosozott a busz végállomására, hogy helyet foglaljon, s ilyenkor mindig reménykedett, hogy hátha ma nem lesznek annyian, s ülve maradhat. Szeretett felmenni a Várba, csak hogy egy kicsit sétálhasson a szép időben. Magas, ősz alakja, szépen megmunkált
sétabotja, kalapja mintha a Vár nevezetességévé tette volna. Ilyenkor mindig lassan és méltóságteljesen sétált, gyakori pihenőkkel. Eszébe jutott, amikor először találkoztak Piroskával az alatt a lámpaoszlop alatt, de lehet, hogy az alatt a másik alatt, mélázott. Valaki ráköszönt. Felnézett, s Piroskát látta. Tétován köszönt vissza, mert mi van, ha képzelődik, és ráadásul hangosan köszönget a kihalt utcán. Nem lehet Piroska, mert ez a lány alig több tizennyolcnál. Kezit csókolom, mondta, továbbra is keresve az értelmes megoldást. Tetszik emlékezni rám? Én a Wassay Piroska unokája vagyok. Találkoztunk párszor a parkban, mikor a Nagyival kimentünk. Ön a feleségével volt. Tényleg, hogy van a néni? Ekkor már eszébe jutott, s el is gondolkozott egy kicsit azon a tíz évvel ezelőtti őszön, amikor rendszeresen összefutottak. A feleségem elhunyt, már lassan hét
éve. Sajnálom, mondta a lány szomorúan. Örülök, hogy láttam, Egon bácsi. Ő megemelte a kalapját, s eszébe jutott, hányszor várta felesége halála után, hogy Piroska szembe jöjjön az utcán, csak hogy akkor…Hogy akkor megint találkozzanak. Nem mintha nem szerette volna a feleségét, dehogynem. Mindenkinél jobban. Amikor őt választotta, akkor is tudta, hogy vele akarja leélni az életét, s ebből negyvenkilenc év lett. Mire visszatette a kalapot, s a lány távozó alakja után pillantott, ismét elfogta a nosztalgia egy elmúlt élet után, béke volt benne és nyugalom. Csak napokkal később jutott eszébe, hogy meg sem kérdezte, hogy és hol van Piroska. Németh Réka
