A magyarországi oszmán hódítás és politikai alávetés gyakorlata a saria tükrében

A magyarországi oszmán hódítás és politikai alávetés gyakorlata a saria tükrében Kovács Nándor Erik Történettudományi Doktori Iskola, Turkológia program

Az oszmán állam önmeghatározásában, legitimációjában elsődleges szerepet játszott az iszlám küldetéstudat. A birodalmi intézményrendszer 16. századra végbemenő megszilárdulásával párhuzamosan az ortodox iszlám alapján álló vallásjogi elit (ulemá) pozíciója is rögzült, s ez alapvetően meghatározta az államnak a dogmatikus iszlámhoz való legszorosabb kapcsolatát. A birodalom gazdasági, hatalmi ambíciói, a szokásjog (urf), illetve a vallásjog (saria) vallási, világnézeti alapon álló jogi korpusza közötti disszonanciák megszüntetésére I. Szülejmán (1520-1566) uralkodása idején Ebu`sz-Szuúd sejhüliszlám tett átfogó kísérletet, amely azonban nem a sariának ellentmondó gyakorlat felülvizsgálatát, hanem éppen annak legitimálását célozta. Előadásomban kitérek a muszlim hadijognak a Korán útmutatásain nyugvó alapelveire s ezek, illetőleg a Hanafita vallásjogi iskola irányadó jogmagyarázatok tükrében megkísérlem nyomon követni, hogy magyarországi hódítása kezdeti szakaszában az oszmán vezetés mennyiben tartotta magát a muszlim hadijog szabályaihoz, miként értelmezte azokat, illetőleg, hogy a rendelkezésre álló forráscsoportok (egykorú krónikák, feth-námék és diplomáciai levelezés) vonatkozó adatai és a gyakorlat fényében mennyiben felelt meg a saria előírásainak. Ugyanígy ütköztetem a muszlim világszemléleten alapuló államközi viszonyokra vonatkozó jogfelfogás alkalmazását Magyarország fokozatos alávetésének gyakorlati folyamatával, megvizsgálandó, hogy a saria jogelvei miként jelennek meg a gyakorlatban és milyen értelmezési lehetőségeket nyújtanak Magyarország illetve Erdély státuszának meghatározásához. Az elemzéshez új szempontot szolgáltat, valamint rávilágít a vallásjog tág értelmezési lehetőségeire, a vallási dogmák (akida) gyakorlati alkalmazásakor felmerülő természetszerű bizonytalanságra az a nézet, amely a félretéve a történelmi gyakorlatokat az „eszményi iszlám” modelljét felvázolva, a Korán és a vallásjogi iskolák interpretációi alapján az iszlám alaptanításaitól idegennek nyilvánítja a permanens háború elméletét és a dzsihád fogalmának ilyen értelmű egyoldalú értelmezését.

A "hare" és a "ke": a "tisztaság" és a "tisztátlanság" fogalma a japán népi kultúrában Absztrakt

Lestyán Anita Japán Filológiai Doktori Program

Előadásomban szeretném bemutatni a japán felfogást a tisztaság „hare” és a tisztátalanság „ke” fogalmáról, összevetve Durkheim tisztaság és tisztátalanság elméletével, mely roppant nagy hatással volt a japán néprajztudósokra is, hogy Durkheim elméletére támaszkodva sokan a saját elméleteiket is módosították illetve igyekeztek pontosítani. Vajon mi szükséges ahhoz, hogy a „ke”-ből a „hare” állapotba kerülhessünk, vagyis meg kell tisztulni mind lelkileg és mind szellemileg. A tisztaság és tisztátalanság ősi japán felfogásának megértéséhez röviden elemzem a japán mitológiából az Izanagi és Izanami történetét, illetve Izanagi megtisztulását, miután kijött a holtak birodalmából. Végül bemutatom, hogy a „ke-hare” gondolatok hogyan jelennek meg a fesztiválokon, konkrétan az akitai Namahage fesztiválon.

Szabó Balázs:

Az Edo-kori japán neokonfuciánus gondolkodás hatása a budzsucu elméletre

A budzsucu, a japán harci művészetek a japán kultúra igen jellegzetes ágaként az egész világon jól ismertek, milliók gyakorolják valamely fajtájukat napi rendszerességgel. A budzsucu az Edo-kor (1603-1867) első harmadában jelentős átalakuláson ment át, az addigi, valós harctéri alkalmazásra szánt, nagyrészt rendszerezetlen, a harci tudás valamennyi ágát oktató harci művészet (szógó-budzsucu) átadta a helyét az iskolákban oktatott, stílusokra bomló, specializálódó ún. rjúha-budzsucunak. Ez a folyamat az oktatás átgondolását, a tananyag elsajátításának a tanulók, gyakorlók számára való megkönnyítésének az igényét is magával hozta, ami egyenesen vezetett a témánk szempontjából legjelentősebb változáshoz, a budzsucu elméletének a kialakulásához. A budzsucu elméleti hátterének megformálódása az Edo-kor első harmadában kezdődött meg, bár a vonatkozó munkák legnagyobb számban a 18. században jelentek meg. Ez a folyamat párhuzamosan futott magának az újkori japán eszmetörténetnek a fejlődésével, s ahogy az utóbbi esetében világosan megfigyelhető, úgy a budzsucu-elmélet vonatkozásában is felfedezhető a neokonfuciánus (dógaku) eszmék térnyerése. A konfuciánus filozófia tézisei aztán összekeveredtek a budzsucu elméletének alapját képező más diszciplínák (főként a zen-buddhizmus, de a japán művészetelmélet hagyományai, pl. nó-színjátszás is ide sorolható) tanításaival, a létrejövő, némiképp eklektikus tanítást pedig át- és átszínezte a gyakorlat, a valódi küzdelem testre és tudatra való hatása. Ezek a gondolatok természetesen más és más értelmezést nyertek a tárgykörben megnyilatkozó különböző hátterű szerzők műveiben: eltérően fogalmazták meg nézeteiket a harci művészetek értői, valamint a témát a buddhizmus, illetve a konfucianizmus szempontjából vizsgálók. Jelen előadásban az utóbbi szempont kerül előtérbe: az újkori japán konfucianizmus egyik legjelentősebb gondolkodója, Ogjú Szorai (1666-1728) késői műve, a Kenroku (1727) keretein belül fejtette ki nézeteit a busi feladatáról, a harci művészetek konfuciánus elméletéről. Szorai nem kevésbé híres kortársával, Itó Dzsinszai-jal (16271705) ellentétben nagy jelentőséget tulajdonított a társadalmi rendnek a tudomány

területén is, hangsúlyozva ebben is a busi-osztály elsőbbségét. A Kenroku jó összefoglalása a budzsucu-elmélet konfuciánus nézőpontjának, s nézeteit összevetve a klasszikus szerzőkével (Jagjú Munenori, Takuan Szóhó) jól kimutatható, mennyiben előlegezték meg azok Szorai gondolatait.

Sz. Simon Éva A 16. századi zalai hódoltsági peremvidék településpusztulásának terminológiai problémái (absztrakt) Az előadás két azonos időben keletkezett forrástípus összehasonlító vizsgálata során elért részeredményeket ismertet. - A szembeállított források: 1. a szigetvári szandzsák kanizsai náhijéjének 1579. évi tahrir-deftere 2. Zala vármegye 1578-ban készült rovásadó összeírása -

A

két

lajstrom

elkészítésének

objektív

körülményei

megközelítőleg

megegyeztek. 1. időpont (1578-79) 2. helyszín (Zala megye) 3. cél (várható jövedelmek felmérése) - Az adóösszeírások terminológiáját meghatározó kiindulópontok eltérőek voltak. 1. hódoltató szemlélet: megjelenít minden olyan települést, ahonnét valamilyen formában adó várható (igényterületeket is) 2. védekező szemlélet: megjelenít minden elvesztett pozíciót is (pontosan jelöli az adómentesség okát) -

Az eltérő kiindulópontok miatt a két lajstromban összeírt települések köre több ponton csak részben fedi egymást 1. hódolt helyek körének meghatározása 2. településpusztásodás mértékének bemutatása

- A lajstromokban megjelenő elnéptelenedésre utaló kifejezések részletes elemzése és értelmezése 1. deserta (totaliter, omnino, penitus, jam diu…) 2. combusta 3. mezra 4. háli ez raijet -

A hódoltsági peremvidék különböző zónáinak meghatározása

1. kettősen adóztatott terület 2. török igényterületek 3. magyar igényterületek 4. pusztuló zóna

Cím: Az ojrát népnév etimológiája Előadó: Kempf Béla Elérhetőség: MTA-SZTE Turkológiai Kutatócsoport, 6722 Szeged, Egyetem u. 2. [email protected]

Bár a Mongolok titkos történetének bevezető részei csak úgy hemzsegnek a népnév etimológiáktól, ezekről tudjuk, hogy népetimológiákon alapulnak. Figyelemre méltó, hogy az ojrát nép és név eredetét még népetimológiás módszerrel sem tisztázza a névtelen krónikás. Ami az elnevezés eredetét illeti, a hiányt később többen is megkísérelték pótolni, így ma az ojrát elnevezésnek legalább négy különböző etimológiája található meg az irodalomban. A legkorábbi ezek közül Bičurin 1834-es megfejtése, aki szerint az ojrát név a mongol *oyira ‘közel, közeli’ szó többesszáma lenne. A második elmélet Dorži Banzarov nevéhez fűződik, aki az ojrát névben egy szóösszetételt látott, melynek tagjai a mongol *oi ‘erdő’ és *arad ‘nép, népség’ szavak lennének. (1955: 182) 1909-ben Ramstedt mind Bičurin, mind Dorži Banzarov gondolatmenetét elutasította, és egy újabb megoldást javasolt. Ő egy rekonstruált *ogizan alakból indult ki, melyből a mongolban szabály szerint *oyiran lesz, ennek többesszáma az oyirad. A negyedik etimológia viszonylag újkeletű, 1994-ből való. Ezt csak másodkézből tudom idézni, szerzője Ubušaev. Úgy tűnik, hogy szerinte az ojrát szó totemősre utal, jelentése ‘farkas’, és összeveti a finn koira szóval melynek jelentése ‘kutya, eb’. Ennek az elméletnek számos megkérdőjelezhető pontja van. Az előadás az ojrát népnév etimologizálásának egy új lehetőségére mutat rá, és javaslatot tesz néhány további török és mongol ethnicon etimológiájára.

Cím: Jakut állatnevek Pallas Zoographiájában Előadó: Károly László Elérhetőség: SzTE BTK Altajisztikai Tanszék, 6722 Szeged, Egyetem u. 2., [email protected]

P. S. Pallas (1741–1811), a híres német zoológus és botanista élete utolsó éveiben állította össze nagyszabású háromkötetes munkáját az eurázsiai faunáról Zoographia Rosso-Asiatica (1811–1813) címmel. Pallas mesterműve három nagy csoportba osztva mutatja be Eurázsia állatvilágát: (1) emlősök, (2) madarak és (3) halak. A tudományos leírás mellett a szerző körültekintő alapossággal idézi az egyes élőlények Eurázsia különböző nyelveiben megtalálható elnevezéseit. Ez a gazdag adattár elsőrangú nyelvészeti forrássá emeli Pallas művét: például a számos török, mongol és tunguz nyelvből származó adat az altaji nyelvek szókészletének egy speciális területébe enged bepillantást. Mindezek ellenére a Zoographia nem eléggé ismert, illetve alig-alig idézett tudományos körökben. Az altaji nyelvekből felgyűjtött adatoknak egy igen szűk, ám több szempontból is unikálisnak mondható részét képezi a jakut nyelvből származó állatnevek listája. Ez a szólista összesen 84 különböző állat 135 elnevezését tartalmazza (55/27 emlős, 61/44 madár és 19/13 hal). Jelen előadásomban ezeket az elnevezéseket kívánom bemutatni az alábbiak szerint: 1. A Zoographia értékes etimológiai információkat szolgáltat több jakut szóval kapcsolatban, ugyanakkor számos megjegyzése félrevezető lehet, vö. xotonox (kadunàk) ’havasi nyúl, Lepus variabilis’ ↔ xatïn/xotun ’hölgy’ és urānay (yranai) ’szárcsa, Felica pullata’ ↔ ürüŋ ’fehér’. 2. Több olyan jakut állatnév is szerepel Pallas adatbázisában, amely ezidáig semmilyen forrásból nem volt kimutatható, ilyen például a kudùs ’hód, Castor fiber’, vö. ótörök kunduz id. 3. A jakut nyelvi adatok egy csoportja szép példákat szolgáltat tabuisztikus és eufemisztikus kifejezésekre: ide tartoznak a farkas, a medve, a róka, a szibériai pocoknyúl, a mókus, a szarvas, a bagoly és a sas egyes elnevezései.

Cím: A magyarságra alkalmazott türk népnév a bizánci forrásokban Előadó: Balogh László Elérhetőség: MTA-SZTE Turkológiai Kutatócsoport, 6722 Szeged, Egyetem u. 2. Számos kutató foglalt állást már abban a kérdésben, hogy a magyarságra a bizánci forrásokban a türk népnevet milyen ok vagy okok miatt kezdték el használni az adott szerzők. Ezen elméletek alapvetően háromféleképpen – illetve ezeket kombinálva – magyarázták a bizánci forrásokban a türk népnévnek a magyarságra való alkalmazását:

1. A magyarság a belső-ázsiai türkök illetve a birodalmukból kivált kazárok révén jutott a türk népnévhez. 2. A magyarság harcmodorát a 9–10. század fordulóján élt bizánci szerzők azonosnak tekintették a 6. századi belső-ázsiai türkökével, így az azokra alkalmazott türk népnevet a magyarságra is használni kezdték. 3. A bizánci auktorok a türk népnevet a magyarság nomád életmódja, és a steppe más nomád („török”) népeihez hasonló kulturális és katonai jellegzetességei miatt kezdték használni. A türk népnév tehát a bizánci auktoroknál a kelet-európai illetve a Kaukázustól északra élő nomád népekre alkalmazott általános elnevezés volt. Előadásomban részletesen megvizsgálom ezen elméletek forrásbázisát, és kísérletet teszek egy új – a bizánci források szóhasználatát jobban figyelembevevő – értelmezés kialakítására. Cím: Képzett szinonim szavak a kazak nyelvben Előadó: Lengyel István Elérhetőség: SZTE Tudományos [email protected]

Információs

Központ,

Keleti

Gyűjtemény,

A török nyelvek szóképzésével kapcsolatos kutatások terén a huszadik század végén jelentős előrelépések történtek. 1991-ben megjelent Marcel Erdal, az ótörök szóképzés témakörében írt kétkötetes munkája, majd Berta Árpád 1996-os, a középkipcsak deverbális képzőkről szóló monográfiájára. E két mű megjelenése után vált aktuálissá további török nyelvek szóképzésének vizsgálata. Előadásomban a kazak deverbális nomenek egy speciális szeletét, az azonos igei bázisokból eltérő formánsokkal képzett, rokon értelmű vagy megegyező jelentésű szavakat vizsgálom. A legfontosabb kategóriák a következők: 1. A képzett alakok szinonimái lekszikalizálódott igenevek. Ezek jellemzően oroszkazak szótárakból adatolhatók. Pl.: qatïsatïn, qatïsušï ’résztvevő’ ← qatїs- (intr.) ’csatlakozik, részt vesz, közreműködik’ 2. Egy régi képzővel rendelkező kazak szó mellett adatolható egy rokon értelmű kifejezés, amely idegen eredetű vagy történeti emlékekből nem adatolható képzővel van ellátva. Ez utóbbiak gyakran onomatopoetikus bázisokhoz járulnak. Pl.: žeŋǐmpaz, žeŋušǐ ’győztes’ ← žeŋ- (tr.) ’(le)győz’; žaltïrauïq, žaltïraq ’csillogó, fényes’ ← žaltïra(intr.) ’ragyog, csillog’.

3. Előfordulnak az ótörök kortól adatolható formánsokkal képzett párok is. Ezek között leggyakrabban a régi török –(X)g képző kazak megfelelője, az –u fordul elő, ugyanis ez a legtermékenyebb produktív kazak képző. Pl.: nanu, nanïm ’hit’ ← nan- (intr.) ’hisz’ A fontos tendenciák mellett a kivételes esetekre is érdemes figyelmet fordítani. Feltűnő többek között, hogy minimális az –u és –(I)k képzős szinonimák száma, vagy hogy az – AgAn és a –gAn képzős adatok rokon értelmű párjai között nem találhatók azonos formánssal képzett alakok.

Zentai Judit Éva ELTE Távol-keleti Intézet, mb. előadó, Japán PhD hallgató „Kuruzslók az Edo-korban” (Absztrakt)

Előadásomban megvizsgálom az Edo-korban kialakult képet a kuruzslókról Kaibara Ekiken: Jódzsókun, Tomijama Micsija: Csikuszai, Sikitei Szanba: Ukijoburo című munkáján keresztül. A kuruzslás, illetve a kuruzsló szó japán megfelelőjének elemzését követően, annak érdekében, hogy a japánok kuruzslásról és kuruzslókról kialakított képét nyomon követhessük, a forrásokban arra keresek választ, hogy mi különbözteti meg a valódi orvost a kuruzslóktól, hol helyezkedtek el a korabeli társadalmi ranglétrán, milyen volt megítélésük a köznép és az orvosok körében. Az Edo-sógunátus törvénykönyvéből, a Bukesohattoból pedig megtudhatjuk, hogy a törvényi szinten ki volt a „rossz” orvos, a kuruzsló, és a konfuciánus írásokat ismerő „jó” orvos.

A tudatátvitel jógája mint eretnek tanítás a tantrikus buddhizmusban

Kivonat a 2008 áprilisában tartandó "Orientalista Nap" előadásból Szántó Péter-Dániel Balliol College, Oxford

Több jól ismert cikkében és előadásában Sanderson professzor bebizonyította1 hogy a tantrikus buddhizmus egyik legfontosabb kultuszának ((Cakra/)Śamvara/Samvara) szentiratai śaiva prototípusokból erednek, pontosabban a śaiva kinyilatkoztatás azon rétegéből amelyet az exegéták Vidyapi.tha-ként azonosítanak. A legújabb kutatások (pld. Toru Tomabechi) azt látszanak igazolni hogy a śaiva szövegekből való kölcsönzés messze túlterjed a Śamvara ciklus szentiratain. Az átvett passzusok semmiképpen sem tekinthetőek másodlagos szöveganyagnak, hiszen a vallásos praxis olyan alapvető mozzanataihoz adnak utasításokat mint a beavatás és a beavatás utáni életvitel. A tudatátvitel jógája (utkranti) ugyanígy mindkét hagyományban fellelhető és számos jelmutat arra, hogy a beavatottak egyik legfontosabb és legmagasabb szintű gyakorlataként tartották számon. A tantrikus śaiva szentiratok legkorábbi rétegében (a Niśvasa és a Kalottara korpuszok) a tudatátvitel jógája a vallásos szempontból elfogadott öngyilkossági formák között van felsorolva. Ugyanitt találjuk a gyakorlat rövid leírását, amely mintegy modellként szolgált a későbbi időkből származó szöveghelyeknek (a Siddhanta, a Vidyapi.tha, illetve a Trika szentiratai). Az eszme, hogy az élete végéhez

1

Megjegyzés: A cikkek .pdf formátumban a következő web-címen vannak közzétéve:

[http://alexissanderson.com/aboutus.aspx]; ld. főleg "History &rough Textual Criticism" 2001, és "&e śaiva Sources of the Buddhist Yoginitantras: &e Case of the Ritual of Initiation Taught in the Laghusamvara-tantra." 2006.

közeledő jógí így vethet véget/így kell véget vessen földi létezésének tagadhatatlanul régebbi, hiszen a bráhmanikus hagyományban több utalást találunk erre a praxisra pontos leírásokat azonban tudomásom szerint nem. A gyakorlat röviden: a jógí légzésgyakorlatokat végezve lelkét (jiva, jivatma) egymantra-szótagba vizualizálva felfele repíti a gerinc vonalában lelhető éren (na . di) keresztül, hogy az a koponyacsúcson (brahmarandhra) keresztül hagyja el a testet. Elméletben ezután lelkét az univerzum bármely ontológiai szintjére irányíthatja, amelyek között természetesen Śiva a kiemelt cél. Mutatis mutandis ugyanezt a gyakorlatot találjuk ugyanezekkel az elemekkel és terminológiával a tantrikus buddhista forrásanyagban (a *Manjuśrimukhagama2 - a Yogottara/ Mahayoga szövegcsoport egy horizontális kinyilatkoztatása, ill. a Catu.spi.thatantra, a Vajra . dakatantra, a Samvarodaya, és a Sampu.todbhavatantra3 a Yoganiruttara/Yogini szinten). Ha a terminológiából és a párhuzamos passzusokból nem lenne nyilvánvaló hogy a gyakorlat kölcsönzés śaiva forrásokból, akkor is két egy erkölcsi és egy hitelméleti - problémával állunk szemben, hiszen egyrészt a buddhizmus mélységesen elítéli az öngyilkosságot, másrészt tagadja a lélek létezését, azaz elméletben nem kéne lennie semminek ami elhagyja a testet eme egzotikus gyakorlat végzésekor. Ha pedig elfogadjuk a buddhista kommentátorok hitelméleti

2

Csak tibeti fordításban maradt fenn.

3

A Samvarodaya kivételével mind kiadatlan ami ezt a szövegrészt illeti, itt szanszkrit

nyelvű nepáli kéziratokra és a tibeti fordításokra hagyatkozunk.

harmóniára törekvő magyarázatait, akkor is megmarad legalább egy buddhista exegéta véleménye, miszerint a tudatátvitel jógáját azért tanítják a szentiratok hogy az örök lélekben hívő eretnekeket meggyőzően lehessen a buddhista hitre téríteni. Előadásom ilymódon három részből áll. Az első egy rövid bevezetés a tantrikus śaivizmus és a tantrikus buddhizmus történetébe és doxográfiájába. A második részben bemutatom a párhuzamos szövegrészeket és a közös terminológiát. A harmadik részben azon stratégiákat sorolom fel amelyek révén a buddhista szentiratok redaktorai illetve kommentátorai semmisé kívánják tenni a fent említett két problémát arra törekedvén hogy bebizonyítsák: a tudatátvitel jógájának igenis van helye a buddhista reveláción belül. Számunkra, történészek és filológusok számára, azonban remélem meggyőző bizonyítékokkal szolgálok, hogy a tudatátvitel jógája csupán egy az egyre növekvő elemek sorában amelyek korántsem buddhista fejlemények a buddhista tantrikus kinyilatkoztatásban.