A Lehetõségek Országa?... 6 Én, a délvidéki vadászgörény Egészség és halál jog... 13

A TARTALOMBÓL: A lényeg . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2 Nincs alku . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2 Orosz-rulett: mélyponton a G ponton. . . 3

A Lehetõségek Országa? . . . . . . . . . . . . . 6 Én, a délvidéki vadászgörény . . . . . . . . . 12 Egészség és halál – jog . . . . . . . . . . . . . . 13

Gigászok harca . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Játék a küszöb alatt . . . . . . . . . . . . . . . . 18 Vége a Bokros-csomag mítoszának . . . . 21

Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a www.johafigyelunk.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást!

Azért nekem ne mondják, hogy kapásból tudnának mondani még egy olyan országot, ahol mindez megtörténhet. Sõt, ahol az abszurd kilép a feltételes mód megnyugtató ketrecébõl, és átkozott kijelentõ mód lesz belõle. Befejezett múlt idõ. Megtörtént. Pedig megtörtént. És tudják, hogy mi az, amit végképp nem lehet felfogni? Hát az, amikor a megerõszakolt lányt még haza is kísérik, és elveszik a pénzét. Elvesznek tõle húszezer forintot. Ez alighanem világcsúcs. Ha ez valahogy fennmarad írásban, akkor kétezer esztendõ múlva, az akkori tudni vágyó ifjak, akik vizsgálják ezt a mi rég letûnt, iszonyatos civilizációnkat, fel fognak sóhajtani: „Istenem, de nagy szerencse, hogy ezek ott nem maradtak fenn!” Tényleg nagy szerencse. Amúgy pedig egyetlen dologra szeretném még felhívni a figyelmet. Ugyanis az elsikkadt valahogy, holott ez a legfontosabb:

az egyik erõszakoskodó rendõrállat így szólt a lányhoz: „Térdelj és szopj!” Nos, felebarátaim, ha eddig nem tûnt volna föl, ez maga a kormányprogram.

Tudják, úgy van az, hogy amikor az ember ott van valaminek a születésénél, akkor bizony élete végéig elfogult lesz azzal a valamivel kapcsolatban. A legkézenfekvõbb példa erre a saját gyerekünk lenne – de ez fölöttébb hülye példa lenne, hiszen a saját gyerek nem valami, hanem a minden. Úgyhogy a gyereket hagyjuk. Vegyük inkább a Fideszt. Ott voltam, amikor született. Lévén, én vagyok az egyik alapító tag. Ott voltam, és boldog voltam. Úgy éreztem, tettem valami fontosat. És most, így utólag, még mindig azt mondom, azt érzem, hogy tényleg tettem, tettünk valami fontosat. Ám ez igazán régen volt, évezrede, és nagy baj lenne az akkori fontosság tudatába ájulni. Oda jutnánk akkor, mint a régi elvtársak, akik még látták Lenint... Azon próbálok meg töprengeni inkább, hogy mi a teendõ vajon most, tizenkilenc év elteltével. Ugyanis a jelenlegi magyarországi helyzetet szemlélve, átélve, néha úgy gondolom, hogy nem is történt semmi. Nem történt semmi tizenkilenc esztendõ alatt. Ez a tizenkilenc év nem volt egyéb, mint a leghosszabb út – oda, vissza. Tizenkilenc év. Gyurcsánytól Gyurcsányig. Hátborzongató. 2

Ez a gyurcsányi világlátás leglényege, kvintesszenciája. Az az állat csak kimondta. Elárulta a titkot. Lehet, hogy igazából államtitoksértés miatt fogják elítélni. És most már

Ha ezt akkor, 1988. március 30-án este valaki megsúgja nekem, azonnal disszidálok. De nem súgta meg senki. S persze ilyenkor szokott jönni az obligát ellenérv: de hát itt demokrácia van, és mûködnek a demokrácia intézményei. Csitt-csitt, gyertek csak ide... Hajoljatok közelebb... Nehogy meghallja valaki: nem érdekelnek a demokrácia ilyetén intézményei. Teszek rá, hogy mûködnek-e, vagy sem. Ha így mûködnek, akkor mindegy, hogy mûködnek-e, vagy sem. Én nem így képzeltem el ezt az egészet tizenkilenc esztendeje. És mostanában József Attila életmûvébõl is két sor foglalkoztat igazán. Ez a kettõ: „Nincs alku – én hadd legyek boldog! / Másként akárki meggyaláz”; nos, ezt kell most szem elõtt tartani... Itt állunk boldogtalanul. Tehát meggyalázva. Naponta gyaláznak meg azok, akik most jönnének elõ a börtönbõl, ha van egy kis eszünk tizenkilenc évvel ezelõtt. Ha nem vagyunk azok a végtelenül naiv, már-már ostobán és önsorsrontó módon jó és megbocsátó „rendszerváltók”. Átvertek bennünket. Már akkor, tizenkilenc évvel ezelõtt. És nem vettük észre. Talán még most sem látjuk át egé-

Petrétei, Bene, Gergényi után a program kiötlõjének is mennie kéne! Bayer Zsolt Magyar Nemzet Képeslap

szen, hogy kik és hogyan. Csak azt látjuk, hogy mindenütt megátalkodott, szemét gazemberek gyaláznak meg bennünket. Néha egy-egy pillanatra úgy tûnik, fellázadnak a népek – aztán minden marad a régiben. A hálózatok erõsek, és „rendet” tesznek. Majdnem így járt Basescu, így járnak majd a lengyel ikrek – nekünk ezt a sorsot kellene elkerülni. Azokkal, akiknek megkegyelmeztünk tizenkilenc éve, nem lehet jövõt, hazát, országot építeni. Ez a felismerés azért közelebb fog vinni mindnyájunkat a célhoz. Ez az elsõ lépés ahhoz, hogy ne legyünk lúzerek. A második is egyszerû: együtt kell maradnunk. Bármi áron. S ha valaki elcsüggedne, vagy feladná, vagy úgy érezné, hogy talán nem együtt könnyebb lenne, az egyetlenegy dologra gondoljon: a szemetek csak azon dolgoznak és fáradoznak mindennap, hogy mi ne maradjunk együtt. Csak az ellenséget kell figyelnünk. Ameddig õk ki akarják iktatni az egységet, addig kell együtt maradnunk. Hogy az alkalmas pillanatban ott legyünk a helyünkön. És soha többé ne legyünk kíméletesek. Önsorsrontó módon jók és megbocsátók. Soha többé. Nincs alku... Forrás: Bayer Zsolt – Magyar Nemzet Képeslap

jó ha figyelünk

– avagy fel, fel a megaláztatás csúcsaira a G8-as találkozón! – Kérdés: hogyan töröljük fel a padlót a világ elsõ emberével és csatolt tartozékaival? A válasz: 42-fogas amerikai fogpasztamosollyal, elegánsan és rezzenéstelen pókerarccal. Egyébként csak amúgy mellékesen. A minap a G8-as találkozó kapcsán már szó esett az új idõk új hírnökérõl Angela Merkel német kancellár-asszonyról, aki az „emberarcú globalizmus” megvalósításának mindenek feletti fontosságáról gyõzködte a nagyvilágot. Ha még arra is visszaemlékszünk, hogy öt-hat évvel ezelõtt ifjabb Bush egy berlini beszédében „békeharcnak” nevezte a „terrorizmus ellen (a szocializmus gyõzelméért?) folyó világméretû küzdelmet”, már kezdhetjük otthonosan érezni magunkat ebben a régi-új világban. Elsõre a nyájas Olvasó talán könnyen beleesik abba a hibába, hogy azt hiszi, ezeket a képtelen ostobaságokat már nem lehet überelni! Pedig mennyire, hogy lehet! Csak megfelelõ képességek kellenek hozzá, amelyek

nem mindenkinek adattak meg. Csak azoknak, akik a csúcson (gyengébbek kedvéért: topon) vannak. Az történt ugyanis, hogy az ifjabbik Bokor, aki állítólag mostanság a világ urának szerepében tetszeleg, nagy igyekezettel próbálta gyõzködni a mostanság a demokrácia esküdt ellenségének szerepében feltüntetett „egykori” KGB-s fõ hallja kendet, hogy nincs miért aggódni, mert õ speciel semmi jó ha figyelünk

különöset nem lát abban, hogy az orosz határtól egy köpésre telepítenek egy komplett rakétaelhárító rakéta rendszert, mert hát az úgyis az iráni „lator állam, a Gonosz Tengelye” ellen lesz, hogy gondoskodjon a fejlett világ biztonságáról. Meg különben is, eljöhetnek az orosz tudósok a messzi Usanka államba (lásd Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni mûvelõdni Amerika), szóval szeretettel várják az orosz tudósokat, nézzék meg, hogyan mûködik a rakétapajzs. Vladimir – tudják, akit W (olvasd: dabljú) csak így szokott szólítani – erre Huszár F6-ot lépett és rosált. Az urbánus frazeológiában (városi szóhasználatban) erre mondják azt, hogy gyakorlatilag feltörölte a padlót a Majomemberrel. Az „egykori” KGB-snek – tudják annak, akit W csak Vladimirnek szokott hívni – ugyanis támadt egy remek ötlete, és közös védelmi rendszer megvalósítását javasolta. Neki ugyanis szerzõdése van Azerbajdzsánnal, hogy védelmi radarrendszert üzemeltethet ott, hogy megfigyelhessék az Azerbajdzsánon túli területeket. És mi van Azerbajdzsánon túl? Hát bizony, Irak, Irán, Pakisztán, Afganisztán és bennük mindenfelé az al-Kaidának, a rettenetesnek a sejtjei, meg a vérszomjas Oszamákok és bin Ládenek tömegei, akik a Tora-Bora barlangjaiban, kõbaltával szervezik az USA és a „Jó többi Tengelyhatalma” elleni terrortámadásokat.

Nosza George, szereld fel ide a rakéta pajzsodat és akkor akár közösen üzemeltethetné az egész „nemzetközi közösség”, azaz a „Jó Tengelye”, hogy a „terrorizmus elleni világméretû küzdelem” valamennyi résztvevõjének a hasznára váljék. Innen, a közelbõl sokkal jobban és sokkal hamarabb fogod látni, haver, a „mullahokrata iszlamofasiszta terroristáknak” és az „új Hitlernek” a gonosz mesterkedéseit, mint Csehországból és Lengyelországból. Sõt, a legjobb haverodat (fõnöködet?), Izraelt, is sokkal jobban oltalmazhatod innen, mint onnan. (Megest csak zárójelben: a haver héber szó, amellyel a sivatagi zsidó rablóbandák tagjai szólították meg egymást.) Az amerikai diplomácia eddig csak annyit tudott kinyögni elsõ megrökönyödésében, hogy a javaslat figyelemreméltó. Most, gondolom, beindultak az amerikai zsidó lobby think-tankjai, hogy team-munkában workshoppoljanak valamilyen ésszerûtlen választ, hogy miért nem egyeztethetõ össze a demokráciát semmibe vevõ orosz KGB-s javaslata a „nemzetközi közösség” magasrendû értékeivel és kollektív biztonsági érdekeivel. Szegény Bushnak nincs szerencséje ezekkel a G-ponti találkozókkal. Talán tavaly történt, ha jól emlékszem, Rigában, hogy W (olvasd: dabljú) úgy leckéztette Putyint demokráciatanból, hogy az iraki demokrácia 3

vívmányait (a szocializmus vívmányait?) állította követendõ példaként eléje. Putyin, a maga fapofájával csak annyit jegyezett meg, hogy az orosz nép köszöni szépen, de nem igazán vágyik egy olyan demokráciára, amilyet az USA az irakiaknak elvitt. Az egész világ Bushon röhögött, „kivéve a magyar politikai elitet”. Õk fölháborodtak. De ez még mind semmi! Nemcsak az ifjabb Bokor Györgynek és csicskásainak jutott ki a G-8-as találkozón. Francisco példaképe, a mûvelt nyugati világ egyik legaljasabb leghazugabb és leggátlástalanabb politikusa, a harmadik utas Tony Blair, szintén ott kapta meg a kegyelemdöfést. Az elszenvedett megaláztatás hasonló mértékû volt, mint amit kenyéradó gazdájának kellett megtapasztalnia ruszki kollégájától. Ez a Blair gyerek ugyanis olyan kijelentésre ragadtatta magát, miszerint az angol befektetõket vissza fogja riasztani Oroszországtól, ha Putyin nem teszi magáévá a „nyugati világ értékeit”. Én el sem tudom képzelni, mi a francra gondolhatott, mert ha a szavait szó 4

jó ha figyelünk

Jézus kiûzi a pénzváltókat a templomból „Távozz Sátán!” „Szent Szar! Ez a szocializmus!”

szerint értjük, akkor azok sehogy másként nem értelmezhetõk, mint arra való felszólításként, hogy „tegye magáévá”, azaz államosítsa a nyugati tõkebefektetéseket. Mert tessék csak mondani, miféle értékei vannak annak a csodálatos nyugati világnak a pénzen kívül? Hiszen sem Istent, sem embert nem ismernek. Én a rendszerváltás óta fáradhatatlanul keresem, kutatom, hogy miféle „értékei” lehetnek annak az ún. „fejlett világnak”, amely szerényen kikiáltotta magát a „Jó Birodalmának”, de eddig a pénzen kívül semmire, egy körömfeketényi kis egyéb értékre sem sikerült rábukkannom, csak tengernyi bûnre és mocsokra. És most jön a szemen köpéssel felérõ orosz válasz: Blair rangbéli partnere, Putyin, oda sem bagózott erre az ostoba kioktatásra. Elengedte a füle mellett: „bolond lukból bolond szél fúj”. Egyetlenegy minisztere sem méltatta figyelemre Blair hõbörgését. Nyiljó ha figyelünk

ván szándékosan történt, hogy a választ egy helyettes pénzügyminiszter, valószínûleg az ott tartózkodó legalacsonyabb rangú orosz politikus, Szergej Sztorcsak adta meg, aki Blair szavait „emócionálisnak”, azaz érzelmi alapúnak, indulatosnak minõsítette, majd hozzátette, hogy tapasztalatai szerint „az an-

gol üzletemberek sokkal értelmesebbek annál, hogysem törõdnének” – és most jön az igazi lényeg – „egy volt miniszterelnök indulatkitörésével”. Tudjuk, hogy Tony Blair hivatalosan még mindig miniszterelnök. Azt is tudjuk, hogy – ahogy az angol sajtó sokszor minõsítette õt – „Angliának ez a legmegvetettebb, legkártékonyabb, leghazugabb miniszterelnöke” (csak zárójelben: nem véletlenül a mi Franciscónk példaképe) már kitûzte a lemondásának a napját, hogy megelõzze a megbuktatását. Az oroszok most a diplomácia nyelvén nagyon durván, fölényes szellemességgel hozták a tudomására: „kisapám (faszikám?), bukott ember vagy, ki a francot érdekel, hogy mit mekegsz itt. Formai okokból még itt lehetsz, de már semmit sem számítasz. Nyazsgem! Pont.” Asszem nyugodtan összegeztetjük úgy az eseményeket, hogy ha W-vel feltörölték a padlót, akkor a Tony fiút – hát bizony – leküdték a mélységes megalázóba, oda a G-pont tájára, vagy – másképp – melegebb éghajlatra, méghozzá mintaszerûen, ahogyan az a képzeletbeli nagykönyvben meg vagyon írva. Na, erre varrjá’ gombot öcsém! „Éljen és virágozzék a soha el nem múló és megbonthatatlan magyar-angol barátság!” Bushról tudjuk, hogy az amerikaiak szerint minden idõk legbutább amerikai elnöke. Ékes tanúbizonyságát is adta most legutóbb, amikor vatikáni látogatása alkalmával a Szentatyának kijáró Õszentsége megszólítás helyett egyszerûen leuramozta XVI. Benedeket. Tony Blairrõl viszont csak annyit mondanék, kéne most mán szólni valakinek, hogy tudassa Franciscóval, ideje lenne új példakép után nézni, mert ez a mostani idol erõteljesen megfakult. Nem kéne mán elkövetni ugyanazokat az ostobaságokat, amikkel mások egyszer, kétszer, többször már pofára estek. Isten áldja Magyarországot! Csöröge és a szocialista nagyváros öntudatos polgára

5

Rendszert váltunk. Amikor azonban ezt mondjuk, vagy írjuk, nem árt, ha tudjuk mit is jelent, mit és mire akarunk felváltani. Ismernünk kell a lehetõségeket, meg kell határoznunk a célokat, és vizsgálnunk kell a hibákat. Vaktában tapogatózó, sötét szobába zárt tömlöclakóként érezhetjük magunkat, ha nem rendelkezünk kellõ ismeretekkel, nincsenek ötleteink legalább a magunk környezetével, saját magunk, családunk életével kapcsolatban. Lehet elképzeléseket halmozni, összefüggéseket elemezni, de az eltúlzott tervezgetés, a témák túlbeszélése, túlgondolkodása a tettek gyilkosa. Csak akkor érhetünk célt, ha az okok megszüntetésével, leváltásával foglalkozunk, és ezek közül is -némi érzékkel- az adott helyzetet elõidézõ alap okok felszámolására koncentrálunk. Van amikor sajnos éppen ezeket az okokat tudjuk legkevésbé felfedezni, vagy tovább siklunk egy újabb információ hatására. Ebben az esetben -ha megtehetjük- fejtsük fel lépésrõl lépésre a problémákat, és tekintsünk az ügyek hálójára kívülállóként. Amikor egy társadalmi, politikai rendszer hibáit tárjuk fel, a probléma lánc végén többnyire személyeket találhatunk, akik nem csak elõidézõi, hanem fenntartói is egy adott helyzetnek. A társadalmi folyamatok és rendezõdések mindig érdekek és érdekcsoportok mentén történnek. Úgy is fogalmazhatnánk, a politika egy folyamatos érdekvédelmi vita. Már az õskori közösségektõl kezdve a vagyon, a vagyonosodás társadalmi pozíciókat, a mások feletti irányítás megszerzésének lehetõségét jelenti. Nem igazságos, de -úgy tûnik- sajnos megváltoztathatatlan törvényszerûség ez. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy egy ország csak akkor mûködhet ideálisan, ha a vezetõ -koordináló- réteg gazdaságilag, erkölcsileg, szakmailag a többségi társadalom számára elismerhetõ, ha tudatosan, ésszerûen, megalapozottan kezeli az ország ügyeit, és nem elnyomó, kizsákmányoló, felelõtlen, ellehetetlenítõ politikai gyakorlatot folytat. Az a társadalom, amely korszerû, igazságos törvénykezéssel rendelkezik, a jog által védettséget élvez, az ellene vétõkkel szemben – akár vezetõkkel szemben- közvetlenül lehetõsége van jogilag és gyakorlatilag is fellépni, ideális körülmények közt létezõnek mondhatja magát. Az egyéb berendezkedésû társadalmak személyei bûnt követnek el magukkal és utódaikkal szemben, az õ sorsuk az elõbb – utóbb bekövetkezõ társadalmi, politikai, gazdasági csõd. Azok, akik az utóbbi társadalom tagjaként elõszeretettel hangoztatják, hogy nem foglal-

6

A vezetõ réteg folyamatos kontroll alatt tartása, az érdekeinket sértõ, vagy semmibe vevõ mûködése elleni azonnali határozott, és egységes tiltakozás, intézkedés olyan létszükséglet, mint az élelem beszerzése, vagy lakhelyünk biztosítása. Az a társadalom, amely nemtörõdömségével, megtéveszthetõségével, tunyaságával elnyomás alá került csak radikális módon törhet ki helyzetébõl, mivel elnyomói érdekei védelmében mindent elkövetnek az állapot fenntartása érdekében. Milyen radikális megoldások léteznek? Mindannyian tudjuk, de tekintsük át mégegyszer: – Tömeges demonstrációk, nagy tömegben, jól szervezetten, megfelelõ célzattal. – Olyan hatalomtól segítséget kérni, amely jogilag is az adott vezetõ réteg felett állhat. – Állampolgári engedetlenséggel -adók, illetmények meg nem fizetésével. – Országos blokáddal, amely megbénítja a gazdaságot, ami lételeme a diktatórikus hatalomnak. – Fegyveres felkeléssel eltávolítva elnyomóit és annak kiszolgálóit.

koznak politikával, nagyjából olyasmirõl beszélnek, mint amikor egy lejtõn elszabaduló kocsin valaki a kormányt és a féket is elengedve, székén hátradõlve várja, hogy megússza a kalandot, miközben az út egyik felén meredek sziklafal, a másikon tátongó szakadék, az út végén pedig beláthatatlan veszély várja. A politikában aktívan kell részt venni, mivel a tét a hozzátartozóink és a magunk léte. Nem állhatunk ügyünk elõtt eleve legyintve, “úgy sincs esély”-rõl sóhajtva, mert milyen termést takaríthat be az a gazda, aki csak elképzeli földje megmûvelését, de nem fektet bele munkát?

Láthatjuk, ezek fokozatok is egyben. A társadalom vérmérsékletétõl, elnyomottságának mértékétõl függ, melyiket alkalmazza. Nem lehet azonban kérdés, hogy alkalmaznia kell a fokozatosság elvén. A kérdés csak az, ki kezdje el, és aki elkezdené számíthat-e a széleskörû támogatottságra? Semmi nem történhet meg, ha csak néhányan tesznek valamit. Egy társadalmi ügyben csakis tömeges megmozdulással lehet célt érni. A változások követelése, egy rendszer leváltása azonban hiba, ha nincs olyan alternatíva, amely mûködõképesen tovább vezet az úton. Nem lehet csak érzelmi alapon változást eszközölni, mert az felelõtlenség! Magyarország jelenlegi helyzetében van megoldás, van lehetõség, és van folytatás, csupán erõ nincs, amellyel a váltás megtörténhet. A társadalom nagy része félelembõl, óvatosságból úgy gondolja, jobb a homokba fúrt fejjel bízni benne, majd csak lesz valahogy, a cinikusabbak azt hiszik, majd ez a rendszer megoldja, a nagyon elkeseredettek pedig világgá mennek. Ilyen állapotban nincs jövõje nemzetünknek, hazánknak! Az elsõ két lépést megtettük. Demonstráltunk, segítséget kerestünk. Nem volt sok eredménye egyiknek sem. Még három lehetõség áll elõttünk... Fáber Károly

jó ha figyelünk

A zsidó Európa kulturális kalauza címmel figyelemre méltó könyv jelent meg 2002-ben franciául, majd 2004-ben ugyanez angol fordításban (The Cultural Guide to Jewish Europe, Éditions du Seuil/Fondation Jacques et Jacqueline Lévy-Willard, ISBN 2 02 061211 9). Az idézett adatok az utóbbiból származnak, tehát a közelmúltból, így adatai naprakésznek tekinthetõk. Újságírók és történészek tizenhat tagú csapata szerkesztette, akik a zsidó kultúra ismert kincsei mellett felhívták a figyelmet azokra is, amelyek más útikönyvekbõl hiányoznak, mûvük tehát hiánypótló.

A bevezetõ mottója: “A legnagyobb veszély nem az, ha feledjük azt, ami a múltban megtörtént, hanem a lényegnek a felejtése, hogyan is történt.” Az idézet Yosif Hayim Yerushalmi-tól származik, aki a Zakhor (Emlékezz) címû kulcsfontosságú zsidó történetírás szerzõje. Már az ajánlásban is említésre kerül, hogy e könyvet nem lehetett volna megírni még tíz évvel ezelõtt sem. Ma viszont olyan erejû a zsidó Európa megújulása, hogy számos kiadvány születik, új múzeumok nyílnak, hogy beszéljenek arról a világról, amit a Soah söpört el. Ez a megújulás különösen nagy mértékû Berlinben. Megjegyzendõ, hogy Németország a II. világháború után Amerikától jelentõs Marshall segélyt kapott, most pedig az EU keretein belül hasonlóképp kiemelt támogatást az ország újraegyesítése utáni fejlesztéshez. A könyv is szól az Amerikából jövõ kezdeményezésekrõl, segítségrõl, sõt rabbikról, akik igyekeznek visszaállítani azt a falusi és városi zsidó jelenlétet, melyek egykor haszidista központok voltak. Tehát a Marshall segélytõl napjainkig, az EU keretein

belül is zsidó segélyosztásról van szó. Milyen Európáról szól a könyv? Természetesen nem a keresztényrõl, így nem is a keresztény határokról. A zsidó Európa az Atlanti óceántól az Uralig terjed, tehát beleértve a mai Oroszországot és Ukrajnát, ahol a fél milliós zsidó közösség nagyságra második Franciaország után. De megjelenik a könyvben Törökország, legalábbis Isztanbul európai része. Ha visszatérünk arra a gondolatra, hogy e könyv nem jelenhetett volna meg tíz évvel ezelõtt, akkor most az adatokból az is kiolvasható, hogy a zsidó Európai fentebb említett határai azonosak az Európai Unió tervezett végpontjaival is, tehát mindkettõ zsidó érdekeltségû. Ezért nem lesz benne a kereszténység soha vezérlõ eszmeként az európai alko tmányban. Nemrég született döntés arról is, hogy az Európai Unió egyik kulturális fõvárosa éppen Isztambul lesz, így joggal hozzátehetõ, hogy a zsidó Európáé. És épp emiatt nem kellene például Debrecennek nagyon törnie magát ezért a zsidó fõvárosságért, feltéve ha tényleg magyarságát kívánja megõrizni. Ami a könyv adatait illeti, természetesen a II. világháborús zsidó áldozatok 6 milliós száma megfelel a

mai hivatalos, kanonizált adatoknak. Ami Magyarországot illeti: a könyv beosztásában sajátos hármas tájegységet jelöl meg, úgymint Budapest és Észak-Nyugat-Magyarország, a Kárpátok nyúlványai és Dél-Magyarország. A leírt városok pedig: Budapest, Gyõr, Sopron, Tokaj, Mád, Sátoraljaújhely, Kecskemét és Szeged. A kiemelések tehát nem azonosak azzal, ami egy nemrég megjelent zsidó-szlovák kiadású Európai Uniós térképen szerepelnek. A könyvben van fontosabb mondandó is, nevezetesen történetírása 1700 évesre teszi a zsidó jelenlétet a Kárpát-medencében. Igazi virágzásukat II. József türelmi rendelete után, majd a további Habsburg összefonódások idején érték el. A XX. századi világháborúk között pl. Budapesten az anyagi javakat már 40 %-ban birtokolták, noha részarányuk a lakosságban csak 6% volt. Az idézett adatok szerint a háború alatt 600 000 magyar zsidót deportáltak. Bár a könyv összefoglalóan egyértelmûen a magyarországi zsidó reneszánszról ír, említ egy mondatot Fejtõ Ferenc újság- és történetírótól származóan, hogy a magyar társadalom még nem egyenlítette ki igazán a történelmi tartozását. “A nemzet nevében még senki nem fejezte ki a korábbi eseményektõl való teljes elhatárolódását, nem ismerte be az ország szégyenét és bûnrészességét – és szerinte meglepõ módon a történelmi könyvek is meglehetõsen langyosak e témában.” Ha langyosságról lehet beszélni, akkor a jelen köztársasági elnök az, csaknem minden, a nemzetre vonatkozó sorskérdésben. Fejtõ Ferenc fentebbi sorai pedig úgy csapják arcul a magyarságot, hogy illõ lenne ez ellen nemzetközi fórumon tiltakozni. Visszatérve a könyv címére: Kulturális kalauz, miként kerülhetett ebbe olyan politikai vélemény, hogy Fejtõ Ferencnek elég-e már a bocsánatkérés? Fejtõ Párizsban él, és onnan üzenget vissza. Nincs a könyvben még egy más országbeli példa, hogy külföldön élõ polgára hasonlóképp nyilatkozna saját (vagy volt) hazájáról. Annak az országnak, ahol immár egész évben zsidó fesztivál van. Az eddigi nyári fesztiválok mellett a 2007-es év újdonságaként Budapesten megjelent a tavaszi zsidó fesztivál is, de karácsonyig is eltart a zsidó megemlékezések sora. (részlet a szerzõnek az Ünnepi Könyvhétre megjelenõ: Kölcsey halála és a zsidók honfoglalása címû könyvébõl) Dr. Nagy Attila, orvos, közíró, Debrecen

MINDENKI MEGFIZET EGYSZER Nincs ingyenebéd. Mindenért fizetni kell – hajtogatják unalomig a koalíciós pártok vezetõi politikusai. Ezzel én a lehetõ legteljesebb mértékben egyet is értek, mondhatni: ez a gondolat nemzeti konszenzust teremtett közöttünk. Ingyen Krisztus koporsóját sem õrizték, legalábbis a mondás szerint. Legfeljebb annyit tennék hozzá, hogy mindenért fizetni kell, az igaz, de van, aki áfa nélkül kéri a számlát. Persze nem a kisebbik kormánypárt miniszterére célzok, nem, isten õrizz, csak úgy általánosságban mondom. Nézõ László – MNO jó ha figyelünk

7

Nemzeti kiegyezésre, sõt nagykoalícióra tett javaslatot hétfõ este a TV2 csatornán sugárzott Frei Dossziéban több neves liberális személyiség. Az alaposan beharangozott mûsorból félreérthetetlenül kiderült, hogy a Szabad Demokraták Szövetségéhez kötõdõ értelmiség szerint is olyan súlyos Magyarország helyzete, hogy a válságból való kilábaláshoz már nemzeti összefogásra lenne szükség. A jellegzetes liberális arrogancia persze nem maradhatott el: a megszólalók többsége a boldog vég egyetlen feltételének Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor félreállását tekintené. A javaslat egyébként ismerõs. Ezt a megoldást majd egy évvel ezelõtt a polgári érdekkörhöz tartozó liberálisok is felvetették. Ez azonban most a túloldalról jött. A nyílt ajánlatra nyílt választ illik adni. Igen, lehet szó kiegyezésrõl. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ilyenre már volt példa a történelemben, és azt is tudjuk, hogy az 1867-es kiegyezés óriási esélyt adott az országnak, Magyarország az ezredfordulóra nemcsak behozta lemaradását, de Európa egyik kiemelkedõen erõs gazdasága lett. Az 1867-es minta lényege pedig abban állt, hogy a megszálló hatalom elfogadta az akkori ellenzék azon kizárólagos feltételét, hogy a kiegyezés alapja a megszállást megelõzõ negyvennyolcas állapot, ami meg is valósult. Az ellenzék logikája ugyanis az volt, hogy csak az 1848-as kormány erkölcsi és jogi utódja lehet legitim a társadalom szemében, s mivel e legitimáció nélkül a nemzet többségét senki sem képes mozgósítani, a viszszatérés a megszállás elõtti alapokhoz alapvetõ és vitathatatlan feltétel. A Frei-propaganda álszent megszólalóival ellentétben ezért a nemzeti kiegyezés alapja ma nem a két politikai erõtér kulcsfigurájának rituális feláldozása, ami mellesleg egy másik kultúrkörhöz tartozó gesztus volna, hanem annak belátása, hogy a mûködésképtelenné vált államot csak a többség által elfogadott, hiteles vezetés tudja ismét mûködésbe hozni. A válasz tehát tökéletesen megfelel annak, amit száznegyven éve Deákék adtak: a mai kiegyezés kizárólagos feltétele az Orbán-korszakhoz való maradéktalan visszatérés. Orbán Viktor teljes joggal, mindenféle megkötés nélkül alakít kormányt, cserébe a jobboldal garanciát vállal arra, hogy az államot – a gazdaságot, a társadalmat, az infrastruktúrát, az önkormányzatokat – emelkedõ pályára állítja és véghez viszi az emelkedést. Bosszúállás nem lesz, börtönbe csak bûnözõk kerülnek. A kiegyezés formailag a legtisztábban és legvilágosabban egy elõre hozott választás8

sal teremthetõ meg, hiszen ekkor a társadalom maga nyilvánít véleményt, hogy kikben milyen mértékben bízik meg, s ez a legitimáció ad esélyt az új vezetésnek arra, hogy a valóban rendkívül súlyos válságból kivezesse – feltehetõen a ma ismertnél is nagyobb áldozatok árán – a társadalmat. Hogy ez miért volna mégis kiegyezés? Azért, mert a mostani válság forrása alapvetõen a bizalom hiánya. 2002-ben a választók tudták, hogy jól vezette az országot az Orbán-kabinet, de elhitték, hogy a baloldal még jobban vezetné. Csalódtak. 2006-ban azonban a baloldal már durván becsapta a választókat, és ez olyan súlyos társadalmi megrázkódtatást okozott – amit az irracionalitásig fokozott a nyilvánosságra hozott õszödi beszéd -, ami utcai zavargásokba torkollott. Kétszer mégsem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Az állam mûködésképtelenné vált, az állampolgárok egyre nagyobb számban utasítják el a kormányt, s választván a dezertációt, vállalkozásukat külföldre vagy a szürke gazdaságba mentik, az államgépe-

zet (lásd rendõrök) akadozik, vagyis a csõd mélyül, amelynek végkifejlete megjósolható, a társadalomnak már nem lesz szüksége provokációra, hogy erõvel kergesse el a hatalom méltatlan birtokosait. Ehhez a forgatókönyvhöz képest szelíd változat az elõrehozott választás, amelynek kikényszerítésére a liberálisok maguk is képesek, hiszen az SZDSZ kilépése a koalícióból ezt automatikusan elhozná. Hogy mit nyernének cserébe? A legértékesebbet, a túlélést. A kiegyezés feltétele tehát világos. A jobboldal, bár nem kitörõ örömmel, eddig is tudomásul vette a liberális érdekkör létezését és hegemóniáját. Most a szabadelvûeken a sor. Ha életükben elõször képesek volnának tolerálni a másságot, ez a másság – a nemzeti többség – õket is megmentené. Ha nem, akkor igaz, áldozatok árán, de elsöpri õket a történelem. Forrás: Bencsik András A cikk a Demokrata június 7-i számában olvasható

jó ha figyelünk

Bogár László szigetszentmiklósi és pécsi elõadása alapján Napjainkban a magyar történelem egyik legkomplikáltabb, legsúlyosabb válsághelyzetét éljük - ha ez nem is látszik a felszínen. A nemzet túlélési esélye még húsz éve is jobb volt, mint ma. Esélyünk sincs a megoldásra, ha nem sikerül egyesíteni a nemzetet. Megtévesztés, megfélemlítés következtében az ország közel fele ma kifosztóit a kisebb rossznak tekinti. Ennek többek között az is oka, hogy a kormányzat az EU tekintélyére hivatkozhat, arra, hogy Brüsszel is a konvergenciaprogram melletti kitartásra bíztatja. Ez így is van, s lesújtó képet fest az európai elitek ítélõképességérõl vagy erkölcsi állapotáról: térségünk nyomorát nem ismerve vagy azzal nem törõdve sürgetik a társadalmak további kifosztását.

A válság több rétegû: a felszínen a közbeszéd válságaként jelentkezik, alatta a rendszerváltás rendszerének válsága, még mélyebben a nemzet komplex társadalmi újratermelési válsága, s mindezt meghatározza az egész emberiség létválsága. A közbeszéd válsága a szavak egyre súlyosabb polgárháborújaként jelentkezik. Bár az agresszió verbális, szerencsére nem tud közvetlen véres formában megjelenni, tartalmilag mégis polgárháború, melyben alkalmatlanabbnál alkalmatlanabb elbeszélésmódok vívják ádáz, pusztító csatájukat. Az ország egyik része úgy véli, hogy a másik csupa hülye vagy gazember, és viszont. Mindenki tudja, hogy a destruktív konfliktusokban mindenki veszít, mégsem tudnak kilépni belõle. Pedig a harcokon kicsit felülemelkedve világos, hogy nem mindenki hülye és gazember -, legalábbis egyelõre. A rendszerváltás rendszere nem ma került válságba; már születésekor elhibázott és hamis volt, alkalmatlan a társadalom felemelésére. jó ha figyelünk

Köze sincs az 1990 környékén elhangzott hamis és megvalósulatlan ígéretekhez; a felemelkedésnek éppen az ellenkezõje történt. Helyzetünk 1956 óta nem volt ilyen hátrányos; sokkal messzebb állunk a megoldástól, mint a “rendszerváltás” éveiben. Az elmúlt húsz év során soha nem volt, s ebben a szerkezetben nem is lesz piacgazdaság, demokrácia és jogállam. A mai rendszer egy beazonosítathatatlan globális hatalomgazdaság cinikus kollaboráns elitek által üzemeltetett helyi diktatúrája, amely minden eddiginél durvábban fosztja ki a világ lokalitásait. Amit felszabadulásként voltunk hajlamosak átélni, azt valójában a világ rejtett hatalomszerkezete határozta meg. Külsõ-belsõ egyezségek következtében a társadalom többsége eleve vesztésre ítéltetett. A verbális polgárháború homályban tartja, hogy a rendszer tökéletesen alkalmatlan a magyar társadalom hosszú távú problémáinak megoldására.í Az egymással gyilkos harcot vívó politikai elitcsoportok azért ódzkodnak ezeknek az egyszerû tényeknek a kimondásától, mert ha a rendszerváltás egész rendszerének bukása nyilvánvalóvá válik, az természetszerûen együtt jár a “rendszerváltó” elitek teljes bukásával is. Az elitek ragaszkodnak tévképzeteikhez, hogy a rendszer jó, csak éppen az elit másik része akadályozza annak kibontakozását. A magyar nemzet komplex társadalmi újratermelési (népesedési, egészségi, nemzedéki szolidaritási) válságának gyökerei immár egy évszázadra nyúlnak vissza. Az emberi élet ezen alapvetõ tartópilléreinek megroggyanásával, e válság megoldása nélkül szétmállik nemzetünk. Intellektuális, morális, spirituális téren egyaránt pusztító lejtõre kerültünk, egyre távolabb attól, hogy problémáinkat képesek volnánk megoldani. A legtragikusabb, hogy ezen alapvetõ fontosságú ügyben még a kérdések felvetéséig sem jutottunk el, nemhogy válaszokat találtunk volna. 1918-tól napjainkig négy iszonyú trauma érte nemzetünket (Trianon, a Holokauszt, a szovjet megszállás és 1956), melyek közül egy is túl sok volna. E traumák õszinte feldolgozástól ma messzebb állunk, mint bármikor. Kormányaink a rendszerváltás iszonyatos hazugságait ráterítik e traumákra, s ezt nevezik feldolgozásnak, majd arra ösztönöznek, hogy lépjünk túl rajtuk. Csakhogy a tisztázatlan múlt ott rohad a felszín alatt, s ezen még a közvetlenül érintett nemzedékek kihalása sem segít. A traumák 9

úgy hagyományozódnak tovább, hogy az új nemzedék még csak nem is sejti, hogy pusztító indulatai ezekbõl származnak. A feldolgozott múlt lehetne a szilárd talaj, amire egy közösség támaszkodhatna. Fennmaradásának záloga, ha tudja honnan (eredetmítosz), hogyan (szenvedéstörténet) és hová (üdvtörténet) tart. Nálunk azonban mindezt betiltották, tönkretették, meghamisították, nevetségessé tették. Nem hagyták, hogy a nemzet elkezdje õszintén feldolgozni traumáit, melyek a mai válság legsúlyosabb, megkerülhetetlen okai. Immár ötven éve, hogy népesedési lejtõre kerültünk; az utóbbi évtized alatt 420 ezerrel több ember halt meg, mint amennyi született. A “point of no return”, a folyamat visszafordíthatatlanná válása immár karnyújtásnyira van. A végleges összeomlás elkerülésére csak 15 évünk maradt, s a fogyás megállítása így is iszonyú áldozatokat követel. A népesedési és a spirituális válság szorosan összekapcsolódik – úgy látszik, a nemzet nem akarja folytatni az életét. Iszonyú önpusztító stratégiák terjednek, a 35-55 éves férfiak halandósága az 1927-es év szintjén áll. Az “átkosban”, 26 éve, egy 56 éves férfinak a mainál kétszer nagyobb esélye volt nyolcvanadik évének elérésére. 1971-ben még jobb halálozási mutatóink voltak az ausztriainál, ma két és félszer rosszabbak. A nemzedékek közötti hosszú távú szolidaritási kötelékeknek csak része a nyugdíjrendszer, amely ma szemfényvesztõ globális pilótajáték részévé kezd válni. Ami a magánnyugdíj esetében történt, azt most sokkal pusztítóbb formában meg akarják ismételni az egészségbiztosításban is. A “reform” egyetlen célja, hogy a társadalom belsõ tereiben felhalmozott forrásokat beforgassák a globális pénzügyi rendszerbe, kivéve a pusztulás szélén álló társadalom kezébõl a válság megoldására alkalmas utolsó felhalmozási esélyt. A mai trendek alapján 30 év múlva csak akkor nem lesz a mainál alacsonyabb a nyugdíj, ha 75 év lesz a korhatár és 8 helyett 25 százalék a járulék. Az említett három válságszint az egész emberiség létválságára vezethetõ vissza. A magát globalizációnak nevezõ hatalmi szerkezet a profitmaximalizálás érdekében lepusztítja a lokalitásokban a külsõ természetet (erõforrás-rablógazdálkodás, környezetrombolás) és szétveri a közösségeket: a versenyképességre hivatkozva annyi erõforrást sem hagy számukra, hogy munkaerejüket biztonsággal újratermelhessék. A következményekre való tekintet nélkül igyekszik lebontani a tõke értékesülése elõtt álló minden akadályt, az ellene szegülõket akár háború útján is elsöpörné. A globális hatalom minden meghatározó eleme a nemzetállam megsemmisítésére tör, mert az a kifosztás útjában áll. 10

A washingtoni konszenzus „liberalizálj, privatizálj, deregulálj!” hármas követelménye a kontrollálatlanul szaporodó ráksejt világát idézi. Gazdaság két értelemben sincs Magyarországon. Filozofikus értelembe sincs: amit gazdaságnak neveznek, az csak a természet és ember közötti kommunikációs mód; szakrális gazdálkodás során az ember belsõ kultúrája alázatosan fordul a külsõ természethez. De nincs magyar gazdaság konkrétan sem, csak két tucatnyi multinacionális vállalat hatalomgazdasága, amelynek szerepe évi 12 milliárd dollár kiszivattyúzása az országból. 1974-78 között 10 milliárd dollár hitel használt fel Magyarország (részben olyan beruházásokra, mint a Lenin Kohászati Mûvek, melynek eltakarítása még újabb két milliárdot emészt fel), ám azóta csak kamatra 204 milliárdot fizettünk ki, miközben a kezdeti húszmilliárdos adósság 75 milliárdra nõtt – íme a rendszerváltás eredménye. A kamat kifosztó szerepe nyilvánvaló. Ha Jézus idején valaki 1 dollárt 2 százalékos kamatra lekötött volna, ma Hold nagyságú aranytömb birtokosa lenne. 1988-2008 között a reálbér évente átlagosan 0.7 százalékkal, az összjövedelem 2.5 százalékkal nõtt (az utóbbi Nyugat-Európában is 2.5, így utolérésrõl szó sem lehet, fõként hogy a GDP nem is a miénk), a multik profitja ellenben 23 százalékkal nõtt évente. Ez csak az iszonyatos erõfölénnyel való gátlástalan visszaélés eredménye lehet; és a multik közben még sírnak, hogy agyon vannak adóztatva. A mai “egyensúlyteremtés” a kínai kulturális forradalmat idézi, ahol a kivégzés költségeit behajtották a rokonokon. Eddig, és a jövõben még inkább a kifosztott többséggel fizettetik meg a további kifosztás árát. Magyarország attól várta problémái megoldását, hogy szolgai módon átveszi a Nyugat formális intézményrendszerét. Azt vártuk, hogy ez majd magától meggyógyítja a roncsolt társadalmat, azonban a helyzet mára minden dimenzióban sokkal súlyosabb, mint 20-40 éve volt. A probléma megoldására minimális esélyt mindennek a fordítottja kínál:a nemzetnek elsõként be kell azonosítania problémáit, s ezekhez keresni megfelelõ megoldási módokat. A legnyomasztóbb, hogy erre a diagnózisra máig nem került sor, ellenkezõleg.Tragikomikus jele mindennek a demográfiai vitanapra készült kormányzati sillabusz, amely szerint a koalíció képviselõinek a vitában még a család fogalmának használatától is tartózkodniuk kell.

Az egymillió betelepülõ ázsiai ügyében világosan kell látni, hogy népesség-vákuum nem létezik, a hanyatló népek helyére betódul a népesedésre kész, amire esetünkben a kollaboráns elit még rá is játszik. Egy sötét, hamis multikulti szöveg alapján kínál megoldást; végrehajtja a globális parancsot, hogy életrevalóbbra cseréljék a Kárpát-medence lakóit. Kell a hely a globálisan életrevalóbbnak tekintett népességcsoportoknak. Németország nálunk közelebb áll ahhoz, hogy az államalkotó nép kisebbségbe kerüljön. A veszélybe került közösségek végsõ reménye, hogy a pusztulás fenyegetése talán megnyitja életenergiáikat - ha még vannak ilyenek. Ha a magyar nemzet nem képes mozgósítani életenergiáit, vége. Lehet, hogy a tragédia szabadítja fel a létenergiát, az örvény elõször lehúz, aztán feldob. Vigasztaló metaforák, várakozások önteljesítõ jóslatként segíthetnek.A 3 ezer éves múltra visszavezetõ nyelv segítõ szakrális üzeneteket hordoz magában: egész-séget ép-íteni. A szakrális Magyarországnak 400 éve vége szakadt, de azóta is voltak bíztató példák, hogy ha a becsületes elitek érzik a felelõsségüket, birodalmi függésben is lehet felelõsen vezetni az országot. Ezt várnánk csak el az elit azon részétõl, amely egyáltalán képes megérteni. Mária Terézia bölcsességére volna csupán szükség: “Etetni is kell a birkát, jó urak, ha nyírni akarjuk”. A lokalitás fohásza: örülünk, kedves globalitás, hogy folyamatosan kifosztasz, s csak arra kérünk, hagyj vissza annyit, hogy megteremthessük hosszú távú kifosztásunk feltételeit. Mindenekelõtt meg kell érteni, értetni helyzetünket – ez nem reménytelen, az elmúlt években ezen a téren sokat haladtunk. Ezután komplex nemzeti vagyonleltárt kell készíteni a fizikai mellett az ökológiai vagyonról, az emberi (intellektuális, spirituális, egészség-) javakról is. Majd mindezt az egész nemzet elé kell tárni és újra egyesíteni a hamis törésvonalak mentén az egymásnak ugrasztott rész-nemzeteket (“csak állunk dermedten, mint két, pisztolyként egymásra fogott magyar”). A lakossági maradványból vissza kellene tudni állítanunk a nemzetet. Már 1989-ben a kerekasztalnál is hosszú távú (25-30 éves) stratégiákat kellett volna felépíteni, de ez ma sem kerülhetõ el. Le kell cövekelni a nemzetstratégia társadalmi, gazdasági és kulturális pilléreit, melyeket a kormányváltások semmi módon nem változtathatnak meg – még így is csekély az esély a kilábalásra. Ez utópiának hangzik, ám ennél csak az ábrándozóbb, aki azt gondolja, hogy e nélkül is van kijárat a válságból. Forrás: ttfk/Heti Ökopol

jó ha figyelünk

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Gondoltam, hogy a lokátor üzemeltetése során várható következményekrõl írok egy pár sort, a teljesség igénye nélkül. Kezdjük az alapokkal, hogy megértsük miért vagyunk ellene. A hagyományos lokátorok a dopler elv alapján mûködnek. Tehát egy nagyfrekvenciás, nagyteljesítményû kisugárzás a légtérbe, majd a visszavert jelet összehasonlítja a kisugárzott frekvenciával, és különbség esetén repülõ tárgyat sugároztunk be, mivel a tárgy mozog, azaz távolodik vagy közeledik a lokátor antennájához képest. A mozgás következtében a besugárzott jel frekvenciája változik, nõ vagy csökken, a távolodás vagy közeledés függvényében. Szóval a repülõ tárgyat így lehet kiszûrni, megtalálni. Ilyen elven mûködik, a rendõrségi trafipaxok egy része is, a közeledõ jármûrõl visszaverõdõ frekvencia, közeledés esetén magasabb, s a kisugárzott frekvencia és a visszaverõdõ frekvencia különbsége adja, a közeledési sebességet. Karakterisztikák: hagyományos lokátornál állított legyezõkarakterisztikát találunk, oldalszirmokkal (oldalszirmok is sugároznak, csak jóval kisebb teljesítménnyel). Ezt azért érdemes megjegyezni, mer a lokátor koncentrált, nagyteljesítményû jelet bocsát ki. Ennek a legyezõkarakterisztikának a tengely ( lokátor antenna tengelye körüli ) körbeforgatásával, mely természetesen szinkronban van a katódsugárcsövön ( megjelenítõ eszköz ), középrõl induló körbeforgó vonallal. Így lehetséges megállapítani a repülõ tárgy fok helyzetét, az É-i irányhoz képest. Hozzáteszem, hogy a lokátor telepítésekor, a fentiek alapján létkérdés az antenna É-i bekalibrálása, a pontos, érdemi információnyerés érdekében. Koncentrált, nagyteljesítményû jel kibocsátása után várjuk a visszaverõdõ jelet. Minél hosszabb ideig várjuk a visszaverõdõ jelet, annál távolabb van a repülõ tárgy, a lokátor antennához képest. A fentieket elolvasva, katódsugárcsõ közepére a berendezés antennáját képzelhetünk el, mely forgásával és az antennára kibocsátott impulzusszerû, nagyfrekvenciás, nagyteljesítményû, legyezõkarakterisztikájú jelet körbesugározza a légtérben, s a visszavert jel ( repülõ eszköz ) jelenik meg a katódsugárcsövön, fok, kilométer vektorban. Beszéljünk a frekvenciákról. Használatos a m-es, dm-es, cm-es, mm-es frekvenciájú lokátorok. A m-es, felderítõ lokátor a legalacsonyabb frekvenciájú, általában csak „repülõ eszköz megtalálására” használják. Hátránya, hogy pontatlan. dm-es frekvenciájú lokátor az elsõ narancshéj parabola antennájú lokátor. Ez már magasabb frekvenciatartományban dolgozik. cm-es frekvenciájú jó ha figyelünk

lokátor, narancshéj parabola antennájú, kiváló felderítõ, pontos rávezetést biztosító lokátor. Ezen lokátort használták a legszívesebben, ilyen típusúból mindig egy mûködött, hadászati célból. Hozzáteszem, hogy a fentiekben a hullámhossz alapján történõ osztályozásról volt szó. Beszéljünk a teljesítményrõl. Több esetben volt szó, hogy a lokátor teljesítménye vetekszik a mobil telefon teljesítményével. Gondoljuk végig. Telefonunk teljesítményérõl az interneten a szolgáltatók oldalain, vagy a keresõ segítségével, a készülék adatoknál találhatunk információt. Átlagot véve kb. 0,6 -0,9 Watt, illetve a szolgáltató által telepített távközlési tornyok, mobiltelefonunk távolságát is figyelembe véve, gondoljuk végig. Pécsre tervezett lokátorral az Olaszországban folyó repüléseket is nyomon lehet követni. A távolság – teljesítmény, igen szoros összefüggésben van. Nem fokozom a kedélyeket, azaz megawatt, illetve gigawatt teljesítmény körüli kisugárzásról beszélhetünk. Belátható, nagy okosságot mondott az a személy, aki a mobiltelefon teljesítményére dotálta a lokátor teljesítményét. ( mega – 1000000 – szerese ) A lokátorban található csõtápvonal, mely a teljesítményt juttatja az antennára, olyan, mit a colos – 2colos vízvezetékcsõ (méret teljesítmény – frekvencia függvénye), csak négyszögletes idomú, precíz illesztéssel. Ilyet a mobiltelefonokban nem találunk. Gondoljunk egy mikrohullámú sütõre, amit a boltban vásárolhatunk, annak a teljesítménye 900W – 2000W között található. Mindenki meggyõzõdhet róla a hátoldalon. Képzeljük el, a készüléket mûködés közben, milyen hatást vált ki, a betett ételre. A készülék mûködési ideje, az általunk beállított percek alatt.

A felderítõ lokátor ideje pedig folyamatos, ha a karbantartási munkákat nem vesszük számításba. Egy példa – dm-es hullámhosszú, KW teljesítményû lokátor antennától kb. 20m távolságra, vasbeton árnyékolás mögött, több mûködõ számítógép ment tönkre, az alaplapon található nyomtatott áramkörökben indukálódott feszültség miatt. Az alaplapon lévõ réz fólia elpárolgott. Beszéljünk a rálátásról. Gondoljuk végig, hogy a lokátorral a hegy mögé nem lehet belátni, mert a rádióhullámok egyenes vonalban, fény sebességgel terjednek. Így alakulnak ki a holt sávok, az olyan területeken, melyek takarásban vannak. A takaró tereptárgy miatt a sugárzás is minimális a holt sávban, és felderíthetetlen a terület. Ebbõl adódóan, Pécsett, onnan ahol rálátás van a lokátor antennájára, ott igen csak magas a sugárzás, a sugárzó anyag közelsége miatt. Összegezve a fent leírtakat, gondoljuk végig, hogy szükségünk van-e egy lokátorra, Pécs közelében. Elhiszem, hogy Budapesten tartózkodó személynek mindegy, mivel nem az udvara szomszédságában kívánják telepíteni, s ugye megemlítettem, a teljesítmény – távolság szoros összefüggését. Olyan élettani hatásokkal lehet számolni Pécsett, mint a radioaktív anyag esetében, pedig most szabadult meg a város ezen hatásoktól, szerencsére. Gondoljunk a meddõhányókra, melyek a mai napig sugároznak, azok rehabilitációja is folyamatban van. Még annyit szeretnék megjegyezni, hogy az Unióban, nem hiszem, hogy bármi féle támadástól, esetleges háborútól kellene tartani, pont ezen cselekmények kialakulásának minimalizálása érdekében alakult ki az Unió. Megoldás ? Lakott településtõl minél távolabb telepíteni a lokátort, hogy a mikrohullámú sütõ effektus, azaz a környéken élõk kémiai károsodás, plauzibilis fizikai 11

mechanizmus kialakulása és a rádiófrekvenciás felmelegedést minimalizálása céljából. Véleményem szerint, lakott településtõl 30-40 km távolságra telepített lokátor sugárzása, elfogadható paramétereket eredményezne, a lakosság védelme érdekében. Nem értem, hogy a HM-ben dolgozók miért ragaszkodnak a Pécs melletti telepítéshez,

építéshez, de vélelmezem, hogy egyik személynek sincs ingatlana, ismerõse a környéken, vagy már költözõ félben vannak. Más lehetõségeket miért nem vizsgálnak, pl. Ólomhegy? Nem kell a nemzet érdekére hivatkozva, Pécs lakosságát, családokat, gyerekeket kitenni egy veszélynek, egészségromboló hatásnak. Szerintem már nem olyan világban

Sokáig, nagyon sokáig halogattam ezt az írást. Vártam a kezdeti dühöm csillapodását, de ahogy múltak a napok, bonyolódott a helyzet is, kiváltképpen a lelkiállapotom, és ezzel jó néhányan így vagyunk most itt, a déli végeken. Magyarkanizsai vagyok, ebben a Tisza-menti kisvárosban élek, beékelõdve a Járásnak nevezett napszítta puszta és a folyó közé. Tiszta idõben, amikor a hajnali pára már fölszívódott, a magasabb fák ágairól látni lehet a szegedi szalámigyár hóka tornyát. A környezõ települések lakossága jóformán színmagyar, nyakas kun származékok, akiknek életük a munka és a föld szeretete. A múlt században legendák keringtek a kanizsai kubikosokról, szívósságukat messzi földön is elismerték és méltatták, mert ezek az emberek a családjuk iránt érzett õsi felelõsségtõl hajtva a legnehezebb munkákat is zokszó nélkül becsülettel elvégezték. Néha csak dacból vagy virtusból, ám a legtöbbször – bizony ínségbõl. Mélyen vallásos, bigott katolikus népség a miénk, ahol a megszegendõ kenyérre még körösztöt rajzol a fanyelû nagykés. Anyai nagyapám sintér volt – Isten nyugosztalja! – jó ha a nevét le tudta írni. Ám a legpallérozottabb tudós elmék okoskodásánál is többet ért egy rövid, csendes megjegyzése, amit a hitlerbajsza alatt nagyritkán kimondott. Volt mibõl merítenie, rendesen megtiporta az élet. Nincstelenként nõsült, szolgálta a hazát honvédként, futott ’44 õszén, hogy a partizánok elõl az életét mentse, és megkönnyebbült amikor ugyanezek a partizánok több ezer délvidéki magyarral együtt „csak” azért hajtották el, hogy a frontvonalon munkaszolgálatosként robotoljanak egy újsütetû haza érdekében. Bár három és fél évig odavolt, mégis jól járt, jobban, mint azok, akik most a Szigetben vadliliomok alatt jelöletlen tömegsírban pihennek. De ez egy másik történet. A nagyszülõi ház udvarán láttam elõször görényt, persze döglöttet. Öregapám „girindeknek” hívta a tyúkólak rettegett pétergáborát és nem volt hízelgõ véleménnyel az említett potentátról, ahogy a görényeket se szerette. Elûzte õket, ha tudta, ha nem – elpusztította. És a hisztérikus állatvédõket megnyugtatandó: szerette és becsülte a jószágokat, igaz a házõrzõi nem kaptak mûgumi-csontot a névnapjukra, de a nyakörvet sem ismerték és a hízóra fogott ártánynak nem kellett színes játéklabda a depresszióját kezelendõ, mert nem kalitkában, hanem tágas és alommal hintett ólban nõtt fel. Írom mindezt azért, mert hónapokkal ezelõtt kurta közleménybõl értesülhettünk a jó hírrõl: Az EU lassan õrlõ aktamalmai által kibocsátott útlevelet kaphat az a házi kedvenc is, aki együtt utazik, nyaral-telel gazdájával. Kutyák, macskák és a szép új idõk hobbiállatai a vadászgörények is szorongás nélkül átléphetik az uniós határokat. Elõttem a babával, hintalóval játszadozó sarjaim (Háromat ellett a szukám; hogy a szabadelvû szociológusok is megértsék...), közben megy a tévé, éppen a nagyon fontos Feri beszél rólam, meg a lányaim jövõjérõl, azaz csak beszélne, de már régen kiiktattam a hangot, és csak a gesztusaira figyelek. Vizslatom a tekintetét, ahogy szaporán pislog, lapos kézmozdulataival ügyesen kíséri mondandóját. Jól felépítették, kicsinosították mint a panoptikumi viaszbaba-hírességeket és tényleg nagyon életszagúra sikeredett. Olyan alulról jövõ kemény pápaisra. Alapos a píár-gárda munkája, na. Egy dolgot azonban kihagytak. Hiteltelen, ugyanis nincsen szíve. Hazudik szegény. Muszáj 12

élünk, hogy a lakosság nem szólhat bele, saját környezete alakításába. A szomszédságban telepítendõ lokátor, nem a jobb életkörülményeket, egészségesebb életet teremti meg, sõt ellenkezõleg, romboló hatást fejt ki, a környéken élõkben. Egy volt lokátor üzemeltetõ mérnök Forrás: CMM.HU – Lakossági észrevételek

nekije, mert ha kiderül, hogy az egész lénye csak egy mûvileg létrehozott reklámfigura valóságtartalmával bír – elveszíti rajongóit. Hasonlíthatna a mesebeli Bádogemberre is, ám azt – mint tudjuk – módfelett bántotta szívtelensége, viszont a Ferit ez egyáltalán nem aggasztja. És az Istenadta nép elhiszi ezt a viaszfigura -szemfényvesztést, mint ahogy elhitték ama másik, vörös téri viaszbabának a hazugságait is. Pedig lehetne emberibb is ez a Feri. Sok a közös vonás kettõnkben. Bár egy évtizeddel idõsebb tõlem, mindketten szemüvegesek vagyunk. Az övé márkásabb lehet ugyan, de lila zakóm nekem is volt a kilencvenes évek elején, igaz nemigen használhattam, mert akkortájt éppen a horvátországi frontszolgálat elõl bujkáltam és egy fél telet húztam ki a Margit-sziget cserjésében, meg a széna-téri padokon. Külföldiként nem mehettem hajléktalanszállóra, maradt a hálózsákos megoldás, így legalább a Feri mellett én is hangsúlyozhatom, hogy szociálisan érzékeny vagyok, különös tekintettel a csövesek valós problémáira. Feri keményen dolgozott, miként én is a félbehagyott egyetemi flepnimmel, mint raktárkezelõ segédmunkás. Olcsó kannásbortól és Kõbányaitól vidám melósok fogadtak maguk közé, akiktõl rossz szót soha nem kaptam, az Úr áldja meg õket jóságukért! Aztán, egy évre rá, amikor már azt hittük, hogy elült a vész, hazajöttem. Huszonévesen számoltam a dinárokon szaporodó nullákat, és fiatal pályakezdõként azon töprengtem, hogy a mai pénzben számolt kb. ezer forint értékû havi fizetésbõl hány évszázad múlva tudok egzisztenciát teremteni? Ekkor lettem milliárdos, ahogy a Feri is... Engem az infláció tett azzá, õt egynéhány ügyes tranzakciója. Nõsültem én is, igaz csak egyszer, de a feleségeink pedagógusok, persze az enyémnek nem számított a színkitûnõ pesti diplomája, azt további tíz vizsga árán ismerték el. Belgrádban, szerbül, mert a kölcsönös diplomahonosítás lehetõsége egy évtizednyi szomszédolás árán sem jöhetett össze. Aki egykoron heti két órával tanulta az oroszt, annak van némi fogalma arról, mit jelenthet idegen nyelven szakvizsgázgatni. Amikorra a Ferit nagy nemzetközi cégek ajánlatai bombázták, addigra minket is egy NATO nevû nyugati konzorcium szórt hónapokig kazettás-, urán- meg grafitbombákkal. A feleségem félidõs állapotos volt, elsõszülöttünk ilyetén igazi háborús baba, szeptember 11-én látta meg a napvilágot, ám esküszöm, nem tudtuk mi készül a második szülinapjára. Az ezredfordulót is a Ferihez hasonlóan ünnepeltem, az õ perspektívái a csillagos égig mutattak, ahogyan mi is a fényes csillagokat bámultuk esténként, lévén, hogy éppen áramkorlátozásos idõszak köszöntött reánk. Manapság is hasonlóképpen cselekszünk. Mindketten merünk azok lenni, amik vagyunk. Feri hazudozó baloldali, én meg délvidéki magyar vagyok. Nem mellékes körülmény viszont, hogy a Feri mostanában rólam hazudozott, velem meg a családommal riogatta az anyaországi honfitársait. Meg is lett az eredménye. Csak annak örülök, hogy a lányok még olyan kicsik, hogy nem értik és nem érzik azt a fájdalmat, amit a Ferihez hasonszõrûek okoztak nekünk. Miután heteken keresztül porig alázták és vérig sértegették a héthatár magyarjait, álságos orcával döfték vékonyunkba a népszavazás pengehideg végeredményét. jó ha figyelünk

Ha valaki netán sajnálni szeretne, kérem ne tegye. Van nekünk is hazánk, hiszen már két helyrõl is kiutáltak bennünket. Rejtõ megírta volt a megoldást: miképpen Senki Alfonzot, úgy talán a vajdasági magyarságot is közigazgatásilag a Holdra kéne távolítani. Mert valljuk meg (bátran!), macerás dolog ezt a háromszázezres, egyre fogyatkozó szegény déli rokonságot megérteni, pláne úgy, hogy anyagiakat nem, csak jelképes gesztusokat várnának el tõlünk. Maradjanak ott ahol vannak, majd vetünk nekik egy-két millát, jól összeugrasztjuk a helyi korrupt vezetõket a koncon és kipipálhatjuk a délvidéki „problémát”. Megható volt, ahogy a minap echte szerb ismerõsöm az együttérzésérõl biztosított. Néma kézfogásában meg a tekintetében több jóságot véltem fölfedezni, mint a szemforgató magyar kormánypárti politikumban.

Ha jól tudom, az egészséghez való jogot a Magyar Köztársaság Alkotmánya biztosítja minden országlakosnak. Jogunk van egészségesnek lenni. Éljünk a jogunkkal! Na de hogyan? A Népköztársaság idején, a torz-államot vezetõ fordított quasimodói bevezették az ingyenes egészségügyet. Mindenkit ingyen gyógyítottak -, nem tudom alkotmányosan-e (azaz volt-e errõl paragrafus a kádári alaptörvényben), de az biztos, hogy nem sok gondunk volt az egészségüggyel; mármint ha egészségesek voltunk. Ha meg nem, jött a kádári létezés-technika: ügyeskedtünk, buheráltunk, egérutakat kerestünk a megmaradáshoz; egy kevésbé huzatos közkórházi ágyhoz protekciót, megbízható szülészt, diszkrét bõrgyógyászt. Volt „bélelt boríték” a doktor úrnak, a fenékkimosó ápolónõnek százas (papír, piros és értékes), a takarítónõ meg már egy zöld tizesért rendszeresen hozott kekszet a büfébõl a járásképtelen betegnek. Az „ingyenes egészségügy” nagy hazugság volt, a Nagy Hazugság egyik pillére. Az állam ugyanis nem tett mást, mint a költségeket sunyi és aljas módon az állampolgárokra terhelte. Tudatosan. A forint bevezetésekor az orvosi kar fizetését nagyon alacsonyan állapították meg, kikényszerítve a „hálapénz” gyakorlatát. Meg a totális, erkölcs- és lélekgyilkos korrupciót az élet minden frontján. Mikor pedig a rendszer kifejlett formáját elérte és mûködött (úgy-ahogy mint minden), nagy fanfározással kihirdették a szocializmus újabb gyõzelmét: az alkotmányozott egészséget. Az emberiség jelentõs többsége betegségben hal meg. Nem lemészárlás, természeti katasztrófa, éhínség, baleset vagy önsorsrontás által, hanem mert megeszi a kór. És végképpen nem végelgyengülésben: igen ritka eset, mikor elkopva leáll a szervezet. Szép halálnak azt nevezzük, ha szenvedés nélkül – fõpélda: álomban érkezett szívbénulás -, fejezzük be a befejezendõt. A halál nem a mi ügyünk. A halálhoz jó ha figyelünk

Egyet ígérhetek. Neveltetésembõl kifolyólag ezután sem fogom utálni az ellenünk fordulókat. Majd sajnálom õket, a kiüresedett szívüket, és majd szánni fogom elszegényedett NEMes lelküket. Arról pediglen tovább álmodozok, hogy egyszer talán engem is állatszámba vesznek, hogy a veszélyeztetett fajok listájára mi is fölkerülünk, hogy lesz egy csendes rezervátumunk, ahogy a kihalófélben lévõ állatoknak dukál. Jelenleg passzus nélküli vadászgörényhez hasonlítok, mert a Feri érvelésébõl adódóan csak zsákmányszerzés céljából mennék Magyarországra. Meghagyom õt ebbéli hitében. Mondtam már, sok a közös bennünk. De ha én vadász vagyok, õ milyen görény lehet?!

nincs jogunk. Hitvalló keresztyénként tudom, a Teremtõ dolga földi életünk befejezése. A halálon nincs mit morfondírozni, töprengeni mi lesz a vég után. A hívõ tudja, a hitetlen megéli majd. Igen: megéli. Az élet védelme mégis fõ parancsolat – beleértve a sajátunkét. A halálfélelem megbénít – annál csak az életfélelem szorongatóbb. Tudnunk kell, éreznünk és hinni benne, hogy embertársaink megsegítenek rossz, nehéz pillanatainkban, hogy az élet tûnhet ugyan értelmetlennek de fölöslegesnek soha. Tudnunk kell: nem csak a saját, egyedi, személyes életünket éljük, hanem a fajét (az emberi fajét) és a világ minden létezõéét is. Egészségre tehát nem a halál, hanem az élet okán van szükségünk; hogy amíg lélegzünk és ver a szívünk és/tehát elménk méltón mûködik, képesek legyünk a boldogságra. Ezért van szükség arra, hogy egészségesek legyünk. Már amennyire lehet. A kórok ugyanis mindõnkben ott vannak: kiben ez, kiben az. Nem létezik holmi elvont, filozofikus mélységben megélt „egészség”. Persze lehetséges kispekulálni és leírni holmi rendben mûködõ emberi szervezetet, amelyben minden alkatrész hibátlanul, ideálisan mûködi, pontosan ver a szív, elegendõ levegõ jut a tüdõbe és minden érzékszerv éles. Hibátlan az embergép. A hibátlan embergép nem ember. A megélt élet akkor jó élet, ha általa több lesz a világ, nem kevesebb. A világ változik: meggyõzõdésem szerint gazdagszik. Ma például sokkal jobb, mint az orvostudomány léte elõtt volt. Az orvostudomány nem azonos a gyógyítással: az idõk kezdete óta gyógyítanak az emberek. A tudományos orvoslás pedig talán kétszáz éves. Nem több. Az ipari forradalommal párhuzamosan alakult ki – és ez baj. Baj, mert az ipart és általában a gazdaságot forradalmasító haszonelvû és prakticista szemlélet nyomja rá a bélyegét. Sokan tehát úgy vélik, a szemlélet maga javította meg az ember állapotát – noha errõl szó sincs. Sõt: a nevezett világ-

Pósa Károly

szemlélet még a gazdaság világának megváltozása esetében is inkább ártalmas volt, semmint hasznos. A gazdasági (és társadalmi, tegyük hozzá) “innováció” önmagában nem érték – csak a jobb élet által lesz azzá. Ahogyan az egészség sem érték önmagában. Idehaza egy közelmúltbeli tragikus eset mutatta ezt meg: bizonyos „tisztító böjt” áldozata lett két élet: egy anyáé és egy magzaté. Lehet, a pusztulás okozója beteg, egy elme-beteg volt, lehet, csak egy szélsõséges példával van dolgunk: de mire is példa ez? Arra, hogyha azt hiszi valaki: minden az egészség, az már maga a betegség. (Amúgy: a betegség – egészség ellentétpárról is el lehet töprengeni, de most ne tegyük ezt meg.) Ha minden tevékenysége a leírhatatlan “egészséges állapot” megszerzésére és fönntartására irányul: nem él. Magam azt mondom: akkor vagyok egészségesebb (a két bé fontos!), ha kevesebb energiát és figyelmet kell fordítanom fizikai állapotom alkotásomhoz/értékteremtésemhez szükséges mértékû fönntartására. Félreértés ne essék: valamiféle alkotásra (azaz: a világ gyarapítására) mindenki képes, még az igen rossz adottságokkal születettek is. És a betegség nem mentség semmire – „én kérem alkottam volna, de hát az állapotom.!” üres, önfelmentõ duma. De egyedül, önmagunkban nem tehetünk semmit: a közösség, élõ közösségünk a közeg. Ha a pénztõl függ, csak és csupán az egyén zsebétõl, milyen az egészségi állapota, a közösség szerkezetét töri szét. Sokan csak azért hajtanak a pénzért, hogy „egészségesebb” életet élhessenek. Hidegben fûthessenek, melegben hûthessenek, jó minõségû ételeket ehessenek, megvehessék a gyógyszereket. Gyógyszereket? A gyógyszerkultusz közvetlenül és közvetve lassan az egyik leggyakoribb halálokká lesz. A jobb „egészséghez” minden áron még több pénzhez kell jutni – fontos, hogy „még több”. Mert a mai világrendben pénz kell az élethez – jól van-e ez így, vagy sem: most ne >> 13

Rendõrségi bûncselekmények és titkosszolgálati botrányok árnyékolják be Magyarország és a magyar kormány képét – emelte ki csütörtöki kommentárjának címében a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ). A német konzervatív újság Magyarország-szakértõjének számító Reinhard Olt balatonõszödi keltezésû írásának elején idézte Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt, aki szerint az általa bevezetett reformok elsõ eredményei már érezhetõk. A kormányfõ abból az alkalomból nyilatkozott, hogy egy évvel ezelõtt hangzott el híres „hazugságbeszéde”, amely a Balaton déli partját messze túlszárnyaló visszhangra talált. Az a beszéd, amelyet a miniszterelnök a kormányától nem éppen messze álló, Népszabadság címû lapnak adott interjúban „szenvedélyes hangú igazságbeszédnek” nevezett, az ország legújabb kori történetében az eddigi legélesebb politikai felzúdulásokhoz, illetve az 1956-os népfelkelés véres le-

verése óta az eddigi leghevesebb erõszakos cselekményekhez vezetett – írta a FAZ. A német lap a továbbiakban emlékeztetett arra, hogy Gyurcsány politikájának és a MSZP-nek a támogatottsága a közvélemény-kutatások szerint azóta hanyatlóban van. Ugyanez vonatkozik a kisebbik koalíciós partnerre, az SZDSZ-re is. A kormányfõ szerint ugyanakkor nem zavarja õt, hogy pártjának támogatottsága hosszú idõ óta alig a fele az ellenzéki polgári szövetség, a Fidesz támogatottságának, amelynek élén elõdje és legfõbb ellenfele, Orbán Viktor áll. Az az Orbán, akit – mint a lap írta – a napokban meggyõzõen erõsítettek meg a párt kongresszusán, noha a Fidesz soraiból kemény és kritikus hangok is hallatszottak.

Gyurcsány – mint a FAZ fogalmazott – arra számít, hogy “megváltozik a lapjárás”, hiszen a politikában épp olyan gyorsan érhetõk el nagy változások, amilyen gyorsan a közvélemény-kutatási eredmények változhatnak. A koalíció egysége szerinte nincs veszélyben, azt nem veszélyeztetik a betegbiztosítási rendszerrel kapcsolatos viták sem. A német újság figyelemre méltónak nevezte azt is: a kormányfõ a Blikk címû bulvárlapnak nyilatkozva eltért az elmúlt évben hangoztatott álláspontjától, amely szerint személyével szemben „nincs alternatíva”. Ezúttal viszont mind Szili Katalin parlamenti elnököt, mind Lendvai Ildikó frakcióvezetõt, mind pedig Kiss Péter munkaügyi minisztert – a FAZ szerint mindhárman Gyurcsány párton belüli riválisai – „alkalmas vezetõi személyként” jellemezte. A szerzõ, Reinhard Olt szerint ez minden bizonnyal nem csupán a közelmúltban tartott MSZPfrakcióülésre vezethetõ vissza, amelyen a kormány munkájával kapcsolatban kritikus értékelések fogalmazódtak meg. Ugyan-

akkor – mint a cikkíró fogalmazott – nem kell feltétlenül az esetleges lemondással kapcsolatos megfontolásokat sem kiolvasni az említett állásfoglalásból, noha a közvélemény-kutatások alakulásának további romlása esetén egy „palotaforradalom” a szocialisták körében és – vagy – egy koalíciós válság sem zárható ki. Gyurcsány még vissza tudta utasítania a frakciónak azt a követelését, hogy állítsa vissza a belügyminisztériumot – írta a német lap, amely szerint a kormányfõ kemény szavakkal, illetve személyi döntésekkel képes volt enyhíteni a reá nehezedõ nyomáson. Ezzel összefüggésben a lap sorban felidézte az elmúlt idõszakban történt megvesztegetési, adócsalási, lopási, csempészési, megerõszakolási és más bûncselekményeket, amelyeket – mint hozzáfûzte – nyilvánvalóan nem csak a magyar rendõrök és titkosszolgálati alkalmazottak követhetnek el. „Mindez – s néhány más ügy is – égbekiáltó, és nem csak az ellenzék szerint” – hangoztatta a felsorolás végén a FAZ.

SZÜLETÉSNAP Az államfõ ellen szegezett legfõbb érv a Hornt övezõ, a születésnapon látványosan megnyilvánuló nemzetközi tisztelet. Csakhogy a külföldi kitüntetések, gratulációk, a közelmúlt európai történelme ma életre kelõ panoptikumának tisztelgése a nyolcvanas évek derekától megismert diplomatának szólnak. Akárhány érdemrendet aggatnak rá Németországban, ott nem lesz ettõl morális válság. Sólyom Lászlónak viszont valóban az életmû egészére, az akotmány értékrendjére tekintettel kellett döntést hoznia. Szeretõ Szabolcs vitassuk meg. (Szerintem nincs.) Minden áron még több pénz kell! Akár a más egészsége árán is! Ha máshonnan nem, akkor a más egészségébõl facsarjuk ki a mi egészségünk lehetõségét: errõl szól a ma Magyarországon az “egészségügyi reform” és semmi másról. Mondtam volt, hogy az egészségesség csak közösségben létezik és csak közösségben értelmezhetõ. A természetes közösség ma: a nemzet. Számunkra a magyar. Most – ez ügyben és másban – e közösségbõl ki 14

akarja vonni magát az emberek egy (kis létszámú) része: a pénzhatalom helyi elitje. Vonik is szépen: és nem alkot. Mert az alkotás is csak közösségileg – ha tetszik: egyetemesen, emberiségi léptékben – értelmezhetõ, aki pedig ilyen vagy olyan okból a közösség szükséges mûködését rombolja – az árt. Elvesz a világból. Ezért írtam volt nemrég, hogy ma a magyar nemzetvédelem nem holmi titkosszolgálati játszmákat jelent, hanem például az egészségügy megóvását.

Jogunk az egészséghez tehát nem lehet, s nem csak azért nem, mert a fogalom maga viszonylagos, változó és nehezen értelmezhetõ: hanem mert a jog nem megenged, hanem tilt. Most rosszul éppen: úgy alakítják a jogszabályokat, hogy ártalmára legyenek Magyarországnak. Javára legyenek egy szûk elitnek. Mi meg meghalunk. Márpedig meghalni nincs jogunk: cselekedni kell. Mi a teendõ? Forrás: Szabó Béla István

jó ha figyelünk

Létezik egy nagyon tetszetõs liberális hazugságelmélet, állítólag a japán liberálisok találmánya: Minden, e világon, amire van fizetõképes kereslet, az valójában árú. Tehát a hazugságot, ha van rá fizetõképes kereslet a médiában, árúként kell kezelni. Hogy a ballib média ismeri-e ezt az elméletet, nem tudjuk, ám mindennapos gyakorlatát tapasztalhatjuk. De ez csak a média. érvényes-e ez a politikában? Az õszödi beszéd évfordulóján a miniszterelnök és maradék hívei büszkén hirdetik, hogy õ nem hazudott. Miután õszintén megmondta, hogy hazudott, tetõtõl talpig virtigli õszinte ember, az vesse rá az elsõ követ, aki még nem hazudott életében. A keresztény etika szerint a hazugág bûn, amelyet úgy lehet jóvátenni, ha az elkövetõ nemcsak bevallja, de megbánja tettét, többé nem követi el és az okozott – erkölcsi vagy anyagi – kárt megtéríti. Gyurcsánynak, aki mint tudjuk, “bérmálkozni is szokott”, tudomással kell bírnia errõl a több ezer éves magatartási szabályról. Márpedig szó sincs efféle elégtételrõl. De ha a modern társadalomelméletnek azt a szabályát vesszük figyelembe, hogy az egyén szabadsága addig terjed, amíg a másik szabadságát nem sérti, akkor is hézag van a tisztesség körül. Ha már valaki a bérmálkozási vizsgakérdésen elbukott, a demokrácia-vizsgán is el kellett hasalnia? Vajon, a manapság mindenhatónak remélt hazugságvizsgáló gép megrezzenne-e ilyen esetben? Hiszen egy kérges lelkû gonosztevõ, vagy egy mániás hazudozó számára hazudni nem gond. A hagyományos mértékek, a sánta kutya és a leszakadó plafon már régen lomtárba kerültek, a józan ítélõképességgel együtt a hazugságvizsgáló gépet is át lehet verni. A hazugság továbbfejlesztett változata a visszafordítás, nevezetesen, hogy nem a hazug hazudott, hanem az füllent, aki azt állítja, hogy a hazug hazudott. Különösen akkor mûködik ez a technika, ha a leleplezõ maga a sértett fél. Hogy ne csak hazai példával éljünk, lám, a nyitrai egyetemista lány is önmagát verte össze, hogy politikai vihart gerjesszen két békés nép között. A szomszéd szóvívõ maga mondta, hogy húsz éve nem volt Nyitrán egyetlen nemzetiségi incidens sem, csak hát az emberek gyakran hamisan tanúskodnak. Az ilyeneket náluk rend-

Olvasom a Szilvásy Petya Jósdát. Egyáltalán nem találom nevetségesnek. Mint gyakorló katolikus kedves plébánosom tanítása jut eszembe, miszerint a sátán legnagyobb fegyvere, hogy el akarja hitetni velünk, miszerint õ nincs. Sajnos sok ember el is hiszi. Jézus él, de a sátán már nem fér a képbe. Az meg jót röhög a markába, rombol tovább. Pedig a szentírás valóságosan rávilágít létezésére. Többek között abban a részben, amikor Jézust megkísérti a pusztában a negyven napos böjt után. Persze pofára esik! Drága magyar testvéreim! Nagy baj van a háza táján, ha már nyílt kártyákkal játszik. Vesztésre áll az Istennél és el is veszíti ezt a csatát is. Miért? Piszkosul fél a kereszttõl és bizony ezért be akarja betiltatni. Már többen próbálkoztak, de eddig senkinek sem sikerült, nektek sem fog! Ez a kormány a lárvapofák gyülekejó ha figyelünk

re el is ítélik. Mi sem bizonyítja jobban, mint ez, hogy incidensek pedig nincsenek. Így persze könnyû! Vajon mi hogyan állunk a hamis tanúskodással? Elvégre kizárt, hogy egy járõrkocsiban egyszerre öt rendõr üljön. El se férnek. A rejtett kamerák ugyan mutattak valami mozgást olyan mellékutcákban, ahol semmi dolguk a gyanúsítottaknak, de a rejtett kamerák nem tekinthetõk hiteles bizonyítéknak. Hogy akkor minek szerelték fel õket? Az ártatlanság vélelme alatt álló gyanúsak pedig azért nem jelentkeztek önként, azért kellett szembesítéssel elõkeríteni õket, mert bizonyára nem is gondolták, hogy róluk lehetne szó. Elvégre annyi misztikus történik manapság. Lám, még a fõkapitányságra lövöldözõket sem találták meg. Éjszaka minden gyanúsított fekete, nincs bizonyíték. Lélekmelengítõ volt, amint a menesztett fõvárosi fõrendõr a napkeltében tartott búcsúbeszédében meghatott hangon mondott köszönetet az õ kedves polgártársainak, miután néhány fatális véletlen összejátszása – úgymint nemi erõszak, vesztegetés, banki tolvajlás, vámcsalás és csempészek kirablása keltette hangulathullámok éppen most csaptak össze a vezérek feje fölött. Pedig egyébként minden a legnagyobb rendben lenne. A hazugságvizsgáló gép vajon jelezni tudná-e a beszélgetõk memóriazavarát? A beszédhibás színész-riportert és a fõkapitányt egyszerre lepte meg ez a különös betegség a megható búcsúriport alkalmából. Kiesett emlékezetükbõl egy bõ félév, múlt év szeptemberétõl e év március végéig. Pedig mintha . füstfelhõk gomolygása, lövések pattogása és paták dübörgése közepette álarcos figurák rugdaltak volna földön fekvõ kedves polgártársakat, nem létezõ viperák zuhogtak volna az amúgy kedves polgártársak hátára. Meg aztán! Kiderül-e valaha, hogy voltaképpen ki állíttatta fel és ki bontatta le kis magyar bantuztánunk emlékezetes kordonát? Mindez memóriazavar? Rosszul emlékezünk Õszödre, teledre, tavaszodra, kiszesekre, pártállami rendõrattakra, önkényeskedésre? Talán igaz sem volt? A hazugságvizsgáló szerkesztyû meg sem rezzen.

zete. Nézzétek meg csak õket jó alaposan. Üres tekintetek, habzó örjöngések és minden áldott nap kiesik a szekrényükbõl egy hulla. A mocsok, rablás hullája. Saját maguk szennyük hullája! Ne féljetek, minden napra van ebbõl egy a szentírásban! A félelem a sátán szüleménye. Látszólag az ország összeomlás elõtti másodpercét éli. Ez azonban nem így van! Újra mondom ne féljetek! Nézzetek körül. Civil kezdeményezések, a városmisszió szeptemberben, a nemzeti imaév folytatása, egyre többen fordulnak Isten igaz értékei felé. Hiszen valahol mindenki Jézusra vágyik! Beszéljetek a szomszédokkal, üzletben, az orvosnál, mindenkit buzdítani az összefogásra, ne süllyedjünk az apátiába, hiszen ezek ezt akarják! Ne ugorjunk egymás torkának, ha a vélemények nem egyeznek. Mindig van újrakezdés!

d-y-ó

A tömegdemonstrációkra elmenni! Aki nem tud imádkozzon, lélekben legyen ott. Ezekbõl az apró gyertyákból lesz az égõ fáklya a szeretet és világosság fáklyája! Isten és Szûzanya gyõzelmének a lángja! Bizony sátán, és csatlósaid a kormány és bandája vesztésre álltok! Ezért veszitek elõ megint a kalapból a kereszt üldözését! Istent lehet megtagadni, üldözni, keresztre feszíteni, de feltámadását NEM lehet megakadályozni! Értitek pupákok, már kétezer éve Krisztus egyháza fennáll és bizony ha tetszik, ha nem fenn is marad! Ti pedig az elõdeitekkel együtt eltûntök a süllyesztõben, ha csak nem ébredtek fel és kéritek Isten irgalmát. A jósdátoknak annyi! A Szentlélek világosítsa meg sötét lelketeket. Ez van. Testvérek, ima, engesztelés, áldozat az evangéliumi értékek hirdetése! Forrás: Székelyhidi Anikó

15

MEGNÉGYSZEREZÕDÖTT AZ ORSZÁG ADÓSSÁGA

Politikai multik karmaiban az ország Semmit sem változott a világ. Marx aranyköpése ma is idõszerû! A nagyhal megeszi a kishalat. -Hamm bekaplak, mondja az öröké éhes és falánk multi, miközben szabadrablása során bekebelezi picinyke vetélytársát. Mert a multinak prédára várva csorog a nyála, soha nem lankad étvágya. A haszonelvû és gõgös multi mindent akar. Mindig többet és többet kíván. Mindenen átgázoló, megállíthatatlan globális térnyerést és növekedést produkáló hatalmat. A multi gátlástalan, a maga aljas képére formál minden, leigázott piaci szereplõt. A multi egy nagyra törõ diktátum, arrogáns szelleme mindenbe belemar. Látványos példát mutat a gusztustalan törtetésre. A multi erõs és magabiztos. A multi szereti a bamba tömegembert, a fanatizálható és befolyásolható fogyasztót. Konzum-idióták végtelen tömege termeli meg számára a szárnyaló profitot. A verseny szabadságát hirdeti, de valójában az egyenlõ erõk küzdelmének a legnagyobb ellensége. A multinak alanyi jogon jár a versenyelõny. Minél nagyobb ragadozó, annál nagyobb és éhesebb a telhetetlen pofája. Ettõl aztán még több esély jár neki! Mert a multi szereti az esélyegyenlõséget. Szereti, csak nem akarja másokkal szemben, éles helyzetben gyakorolni. 16

Molnár Tamás (ÚDK) A multik szelleme benne van a politikában. Magyarországon ma két nagy politikai multi harcol egymással. A legfrissebb felmérések szerint, a 8.1 milliónyi választásra jogosult állampolgárból, 4.1 millió azoknak a számaránya, akiket még kicsit is érdekel, ez az elkúrt küzdelem. Az aktív közéleti fogyasztók megoszlása a következõ: 2.7 millió posztpolgári szimpatizánsból, 2 millió az igen elkötelezett rajongó. Az 1.4 millió posztkomcsi szimpatizánsból, 1 millió az erõsen elkötelezett drukkoló. Velük szemben az ország másik fele passzív, nem kíván saját -a multik által elbaltázott-, sorsával kapcsolatban véleményt nyilvánítani. A nagyfokú társadalmi közöny ellenére -hála a jóléti államnak-, a két szembenálló multi menedzsmentje jelentõs összegekkel garázdálkodik. A vörösök 960 millió állami támogatás, 425 millió pártalapítványi támogatás, és 411 millió adomány felett rendelkeznek hivatalosan. Ez összesen 1.796 millió forint. Ezzel szemben a narancssárgák 826 millió állami támogatással, 400 milliós pártalapítványi támogatással és 262 millió adománnyal gazdálkodnak hivatalosan. Ez összesen szintén jókora summa, 1.488 millió forint. Ehhez a derekas összeghez még hozzájön a kb. 30-35 ezres nagyságú, törzsvásárlói tagkártyával rendelkezõ tömeg szerény tagdíja, meg a már régebben összegründolt és felhalmozott törzstõke. Ami ennél sokkal fontosabb,

az a multik mögött megbúvó alvállalkozói cégek, beszállító alapítványok és ügyes kis lobbi csoportok –a nagyközönség számára teljesen láthatatlan- bevétele. Mivel a multikat ellenõrzõ Állami Számvevõszék nem rendelkezik APEH szintû vizsgálati jogkörrel és büntetési lehetõségekkel, a politikai multik költségvetési bevételei és nyereségei javarészt rejtve maradnak. A feketén seftelõ multikat nem éri soha semmi retorzió! A multik törvény felettiek! Ezeket a fantombevételeket nagyon sokszor kivonják a közpénztárból, és a házi kasszán keresztül, nemes magáncélokra fordítják. Szakemberek szerint a politikai multik gazdálkodásában minden 10 forintból csupán 1 forint közpénz látható. Kampány idõszakokban különösen jól érzékelhetõ az a több tízmilliárdos színesen kavargó feketetõke, amelyet az adócsaló multik az embereket átverõ reklámokra költenek. A globalitás korában természetesen a politikai multik is élnek az elsõ éjszaka jogával. Minden szûz területet azonnal és mohó étvággyal magukévá tesznek. Nemcsak a szervezett politikai bûnözés illegális kereteibõl mossák tisztára a hatalmas bevételt, hanem igen dinamikus ideológiai kereskedelmet is folytatnak. Áruházi kínálatukban megtalálható minden szinten, szinte minden. A multik ügyelnek az alvállalkozók kizsigerelésére és a beszállítók megvesztegetésére is! Törvénytelen polcpénzekkel korrumpálják el a gyanútlan vállalkozókat. A kisebb versenytársak labdába sem rúghatnak, azonnal letörik kezdeményezéseiket, vagy egyszerûen csak ellopják ötleteiket. A multik teljesen lefedik és uralják a politikai terepet. Nem engednek maguk mellett felnõni egy másik versenytársat. A sok használhatatlan bóvli ellenére, a multik térnyerésével szemben igen gyenge az ellenállás. A kielégített és elfáradt vásárlók egyre közönyösebbek. A sok cápa között szinte már senki sem keresi az aranyhalat. Pedig jó lenne, ha valaki végre megtalálná. Akkor talán teljesülhetne a multikat melegebb éghajlatra elküldõ három kívánság!

Megnégyszerezõdött a rendszerváltás óta az ország adóssága – állapította meg elõadásában Járai Zsigmond a Kereszténydemokrata Néppárt Pest megyei és fõvárosi választmányainak közös biatorbágyi juniálisán. Ha minden hitelt összeadunk, a nyolcvanas évek végi húszmilliárd dollárral szemben most nyolcvanmilliárd dollárra rúg hazánk összes tartozása. Ebbõl egy állampolgárra – a csecsemõket és az aggastyánokat is beleértve – egymillió-hatszázezer forint jut. Ha viszont csak az aktív keresõket számoljuk, fejenként 4,5 millió forint jut minden magyar munkavállalóra, ami kétesztendei átlagbérnek felel meg. Ráadásul a kilencvenes évek eleje óta felvett kölcsönök mindössze húsz százalékát használtuk fel ténylegesen, a többi a kamatok törlesztésére ment. A velünk együtt csatlakozó országok és a térségbeli versenytársaink lehagynak bennünket – mondta a jegybank volt elnöke. Miközben a magyar gazdaság növekedése az idén két-három százalékos, a csehek és a lengyelek öt-hat százalékkal dicsekedhetnek, az észteknél pedig tíz százalék körüli a bõvülés. De ha valaki most Romániába, Bulgáriába látogat – mondta Járai Zsigmond -, meglepetéssel tapasztalhatja a szinte robbanásszerû fejlõdést. A kilencvenes évek végén – az Orbán-kabinet idején – öt-hat százalékos volt a magyar gazdaság növekedése. Ennek az ország felzárkózása szempontjából alapvetõnek nevezhetõ szintnek az elérésére ma is megvolna a lehetõség, ha a gazdaságot nem fékeznék a megszorításokra épülõ, rendszert és átgondoltságot nélkülözõ kormányzati lépések. A kabinetnek nincs ideológiája, mindig a következõ napnak él – jelentette ki Járai Zsigmond, aki szerint az egyetlen hivatalos jövõképpel, a konvergen-ciaprogrammal is baj van, az abban foglaltak ugyanis végrehajthatatlanok. Forrás: Magyar Nemzet

Molnár Tamás/ÚDK

jó ha figyelünk

KELETRÕL MÉG KELETEBBRE TART A TÕKE

LEPTOSPIROSIS

Egy amerikai lap szerint Kelet-Európa a saját gazdasági sikerének áldozatává válik. Az emelkedõ bérek, a növekvõ jólét miatt a nyugati cégek el fognak fordulni a korábban vonzó régiótól.

Egy abszurd halálesetet írnak le egy orvosi tájékoztató szakfolyóiratban (a Caducée c. közegészségügyi közlönyben). Az áldozat egy vasárnap hajókirándulásra indult a barátaival és betett néhány dobozos üdítõt a hajó hûtõszekrényébe. Másnap, hétfõn kórházba kellett vinni és szerdán meghalt. A boncolás szerint a halál oka heveny leptospirosis volt.

A The Washington Times írása szerint 18 évvel a kelet-európai rendszerváltozás után annak a jelei észlelhetõk, hogy az eddigi gazdasági növekedés a végéhez közeledik. Az 1990-es években a McDonald’stól a Microsoftig a nagy nyugati vállalatok meghódítandó új területként tekintettek a 70 milliós piacra. S bár a nagytõke még nem hátrált ki a volt kommunista országokból, a gyorsan növekvõ bérek, ingatlanárak és adók miatt néhány nagy cég már keletebbre tekint. Charlie Barnhart, a kaliforniai Alameda technológiai elemzõ cég fõtanácsadója szerint hasonló folyamat zajlott le korábban Mexikóban, Szingapúrban vagy Thaiföldön. Becslése szerint 2-3 éven belül lelassul a Kelet-Európába irányuló nyugati tõkekihelyezés. Az amerikai cégek számára akkor válik érdektelenné egy ország, ha a bérek elérik az amerikai színvonal 70-75 százalékát. Az újság példaként említi a michigani Delphi autóalkatrész-gyártó vállalatot, amely Csehországból, ahol 6 dolláros az órabér, Ukrajnába telepíti összeszerelõ üzemét, ahol a munkások csak 1,6 dollárt keresnek. A McKinsey tanácsadó cég azonban úgy látja, hogy a nyugati vállalatok tömeges kivonulása Kelet-Európából nincs küszöbön. Elõrejelzésük szerint a térségbe irányuló nyugati kihelyezések (outsourcing) 2008-ig megháromszorozódnak, 130 ezer további munkahelyet teremtve. A McKinsey szerint a régiót vonzóvá teszi az indiai szintû alacsony bérszint, a képzett, több nyelven beszélõ munkaerõ, a viszonylagos politikai és gazdasági stabilitás, valamint a Nyugat-Európához való kulturális közelség. A cégek azonban a nagyvárosok helyett ma már inkább az olcsóbb, közepes vagy kis méretû városokra koncentrálnak, ahol gyakran nagy egyetemek vannak és magasan képzett munkaerõ található. A finn Nokia például múlt héten jelentette be, hogy 80 millió dolláros befektetéssel mobiltelefongyárat nyit Kolozsváron. Forrás: MTI – euractiv.hu

jó ha figyelünk

MEGINT „RENDBE KELL TENNI.”

És ez nem vicc!!!

A fertõzést akkor kapta, amikor a hajón pohár nélkül, közvetlenül a dobozból itta meg az üdítõt. A konzervdobozokon patkányvizelet szennyezést és Leptospira kórokozót találtak a vizsgálat során. Az áldozat ivás elõtt valószínûleg nem tisztította meg a doboz felsõ részét, és így jutottak a szervezetébe a megszáradt patkányvizeletben jelenlévõ halálos kórokozók. A dobozos üdítõket és egyéb konzerveket gyakran olyan raktárakban tárolják, ahol elszaporodtak a rágcsálók, és általában mindenfajta tisztítás nélkül érkeznek az élelmiszerboltok polcaira. Ha italt vagy ételt veszel konzervdobozban, mosd meg gondosan mosószeres vízzel, mielõtt a hûtõszekrénybe tennéd. Az INMETRO (Spanyolország) vizsgálatai szerint az üdítõs dobozok fedele szennyezettebb, mint a nyilvános WC-k ülõkéi. Olyan mennyiségû baktériumot és csírát mutattak ki, ami mindenképpen indokolja, hogy vizes-mosószeres tisztítás nélkül ne tároljuk, érintsük ezeket a dobozokat! Kérlek, küldd szét ezt az üzenetet minél több ismerõsödnek!!! (Az üzenet eredetije a Genfi Kantoni Kórház emberi erõforrás igazgatóságáról érkezett. Én egy olyan ismerõstõl kaptam, aki a berni szabadalmi hivatalban dolgozik...)

Reçu de la Direction des ressources humaines de l’ Hõpital cantonal de Geneve. Kristin D’haemer Institut für Geistiges Eigentum Einsteinstrasse 2 3003 Bern Tel.: 031 322 48 22 e-mail: [email protected]

Négy évig is eltarthat, amíg stabilizáljuk a gazdaságot – nyilatkozta a szocialista miniszterelnök Budapesten a Newsweek címû hírmagazinnak. A dologban elgondolkoztató, hogy mindez 1988 decemberében történt, a kormányfõt pedig Németh Miklósnak hívták. Azóta nem négy, hanem több mint 18 év telt el, és a stabilizáció a következõképp sikeredett. Akkor körülbelül 17-18 milliárd dollár volt a nettó adóssága az országnak. Ma állami eladósodottságunk hivatalosan több mint negyvenmilliárd euró (dollárban jóval több). Akkor a közvagyon csaknem teljes egészében nemzeti tulajdonban volt; a Tungsramot adta el a Németh-kormány nagy feszültségek közepette. Ma a volt közvagyon 95 százaléka mások kezében van, és zajlik a maradék elárusítása is. Akkor tíz- és fél millió körüli volt a haza lakossága, ma – noha százezres nagyságrendû utánpótlás érkezett az elcsatolt tartományokból – valamivel tízmillió fölötti a népesség. Azért mondjunk valami jót is: az öngyilkosságok aránya kisebb az akkorinál. Akkoriban üptre vette fel a kormány a hiteleket az iparszerkezet átalakítására, késõbb a részben átalakított ipart eladta az állam, s a vevõk nagy része csak a piacot vásárolta meg, a gyárakat bezárta. Az akkoriban éppen csak megjelenõ munkanélküliség mára 8 százalék körülire hízott – hivatalosan. Valójában a 6 milliós munkaképes korú lakosságnak mintegy a fele dolgozik. Nem hivatalos adatok szerint gazdaságunk évi 1200 milliárd forint kamatterhet nyög – ezt teljes egészében hitelbõl teszi, azaz a csillagászati adósság legkevesebb ennyivel évrõl évre nõ. Higgadtan legalább annyit meg kell állapítanunk: a Németh Miklós által ígért négyéves konszolidáció nem sikerült. Most éppen konvergencia program van érvényben, és a 2002-ben még 2006-ra remélt, euróövezethez való csatlakozásunk a mai kilátások szerint leghamarabb 2014-ben következhet be, addig gazdaságunk ki lesz téve a pénzügyi manipulációknak. Sok minden megváltozott tehát. Egy valami azonban azonos: szocialista miniszterelnök dolgozik a gazdaság stabilizálásán. Forrás: Balogh T. Gyöngyvér – Gondola

17

Jól szórakozik velünk az SZDSZ! Ügyes fiú ez a Kovács Pisti! Állandóan képes témát adni a politikába belefáradt sokaságnak és a lelkes szakértõknek. A szabadon felröppenõ blõd baromságok között –miután senki sem figyel rá-, most a kint is vagyok, bent is vagyok játék részeként, megint meglebegteti a koalícióból való kilépés gondolatát. A kellõen adagolt bulvár-propaganda aztán szétáramlik a kíváncsi fejekben és eléri a kívánt média-hatást. Most országszerte arról beszélnek, hogy a soha nem látott hatalommal rendelkezõ törpepárt, mennyire következetes a reformok végrehajtását illetõen. Most mindenhol arról értekeznek, hogy Kóka mennyire nem olcsó kreatúrája Gyurcsánynak, hanem sokkal inkább önálló, karizmával rendelkezõ, remek államférfi. Emellett persze a negatívumokról is sok szó esik. Ezek szerint a sajtót saját céljaira felhasználó szadesz, elképesztõen kiszámíthatatlan és szemtelen, a népszerûtlenség mocsarában vergõdõ szegény, szerencsétlen MSZP-vel szemben. Azt is rebesgetik, hogy a hatalomra törõ, technokrata Kóka világnézetét és véleményét kizárólag az általa megszerezhetõ minisztériumok létszáma befolyásolja. A kilépéssel kapcsolatos találgatások persze nem rekednek meg a koalíciós álvita legalsó szintjén. Örömmel beszáll a jövõkutatásba a legnagyobb ellenzéki párt jós-tanodája is! Orbán minduntalan kiteljesedõ koalíciós válságról, elõrehozott választásról beszél, felhívva a tisztelt nép becses figyelmét az ezzel kapcsolatos sürgõs tennivalókra. Tavaly õsszel, amikor valóban karnyújtásnyira volt a kormány menesztése, nos tavaly nem volt ennyire fontos ez az azonnali kormánybuktatás. Pedig csak bátran utcára kellett volna küldeni a felháborodott fideszes tömegeket! Következetesen ki kellett volna állni a tüntetõk mellett, általános országos sztrájkot kellett volna kezdeményezni a vidéki önkormányzatok bevonásával. Rá kellett volna ülni a ledöntött kordonra, hogy világméretûvé dagadjon a hazug kormány elleni felháborodás. Azóta a hajó sajnos elment. Most úgy tûnik reménytelen a kormány esetleges lemondásával etetni az elfáradt és csalódott népességet! Ezzel az egész fantasztikusan kitalált históriával csak az SZDSZ növelheti népszerûségét. Nincs tehát sok értelme ehhez a színjátékhoz asszisztálni! (Így morgolódtam, miközben láttam, hogy talán mégis jól jöhet egy kis szellemi hancúrozás. Talán

használható valamire, ez a legújabb SZDSZes átverés!) Aztán megörültem, mert Szerdahelyi Szabolcs a DEPOT-’56 vezetõje, igen érdekes megközelítésben látja a mostani helyzetet. Szerinte egy elõrehozott választás során a vereséget követõen, a jelenlegi koalíció ellenzéki pozícióban gyorsan visszaerõsödne, és ismét hatalmas ellensúllyal rendelkezne, vagyis azonnal blokkolná az új kabinet minden törekvését. Az a gazdasági, politikai és médiahatalom, amely most még a balliberálisok rendelkezésére áll, érintetlen maradna. Kiegyenlített helyzetben tovább folytatódna ez a mostani ördögi polgárháború. Szerdahelyi szerint, nem kellene ennyire erõltetni a gyors kormányváltás kicsikarását. Érdemes lenne kivárni a ciklus végét, amikor végleg összeomlik magától az utódpárt által vezetett koalíció. Akkor olyan arányú népszerûségvesztést élne át az MSZP, hogy attól véglegesen megrendülnének háttérintézményei és támogatói. Orbán véleményével szemben -aki szinte már sajnálja a szocikat-, csak ez a teljes összeomlás teremthetné meg, az utódpárt valódi, nyugati típusú szociáldemokrata irányváltását. A gyors kormányváltás tehát csak konzerválná a jelenlegi drámai helyzetet! Szerdahelyi megállapításának csak egy gyenge pontja akad. Az a lehetõség, amikor a ciklus végéhez közeledve, megint osztogatása épülõ kampányidõszak kezdõdik. Ez a politikai népszerûséget megvásárló magatartás könnyedén átrajzolhatja az erõviszonyokat, hiszen Magyarországon holmi bóvli élelmiszer csomagokkal, és néhány száz forintos nyugdíjemeléssel bármikor karámba terelhetõ a gyanútlan szavazó. A Századvég igazgatója Stumpf István nem ragad le az azonnali kormányváltás gondolatánál. Szerinte a jelenlegi helyzetre három megoldás kínálkozik. Az elsõ, ha Gyurcsány megy, de a jelenlegi koalíció marad. (Ez lehetséges!) A második, ha a kormányfõ összeszedi magát, és hatékonyan átalakítja kormányát. (Erre kicsi az esély!) A harmadik lehetõség szerint, Gyurcsány bukik kormányával együtt és jöhet az elõrehozott választás. (Ez szinte kizárt!) Az SZDSZ és a FIDESZ jelenlegi magatartását figyelve, valami más fog történni. (Sajnos az ellenzék csak számszerûségét és illékony népszerûségét tekintve erõs. Politikai akaratátvitel tekinteté-

ben szánalmas!) Ha politológusok szerint csak ennyi megoldás lehetséges, akkor játszunk tovább, bõvítsük tovább a kört újabb alternatívákkal! Nem elképzelhetetlen például, hogy az elõzõ ciklus mintájára az MSZP jövõre lecseréli Szili Katalinra az elkopott kormányfõt. Vele népszerûbbé és talán hatékonyabbá is válik egy kisemberbarát, szocialista arculat. Az egyik elképzelt verzió szerint, az új kormányfõ a nemzeti egység nevében akár tárcákat is felkínálhat a számára szimpatikus MDF vezetõinek. (Ami esetleg az SZDSZ távozását is felvethetné.) Ha mégis létrejönne az összefogás a FIDESZ ellen, ez a hárompárti szövetség elég erõs lenne ahhoz, hogy gond nélkül végigvigye a megújult koalíciót. A másik elképzelt verzió szerint (egy késõbbi politikai pólusváltás reményében), a FIDESZ magához csábíthatná, és a koalíció elhagyására ösztönözhetné a szadeszt. Ebben az esetben, ha az MDF nem vállalna társutasságot a szocialistákkal, kialakulhatna egy valódi ellenzéki többség, ami helyesen tenné, ha tovább engedné a kisebbségi kormányzást, a szocialisták végsõ összeomlásáig! Ennek a lehetõségnek szintén van számunkra negatív következménye: visszaerõsödhetne az a fajta -a nyugati világban teljesen ismeretlen-, saját nemzetét kirekesztõ „liberalizmus”, amely nálunk sajnos meghonosodott. A megerõsödött ellenzéki szövetség persze szorgalmazhatná az új választások kiírását is, ami a FIDESZ számára (a nagyon rossz kisgazda emlékek alapján) igen kínos helyzetet teremthetne. Ebben a róka fogta csuka viszonyban, egyáltalán nem érvényesülhetne a legnagyobb tömörülés irányító szerepe, ami Orbánt ismerve elképzelhetetlen, hiszen õ csak saját megbízható, hûséges alattvalóinak élén akar kormányozni! Na már most, itt állunk a közelgõ kánikula idején és fõhet a fejünk. Jól elleszünk ezekkel a tökéletes forgatókönyvek alapján megírt, drámai hatásvadászatokkal színesített, szadeszes pamfletekkel. Mehet tovább a nyári pankráció! Az a fajta látványos csetepaté, ahol a ringben -kizárólag a show kedvéértimitálják a borzalmas ütéseket. Mivel megvettük a jegyeket, jó szórakozást kívánok mindenkinek! (A szünetekben azért gondolkodjanak!) Molnár Tamás/ÚDK

LEVÉL A MINISZTERELNÖKNEK Különösen fájó, hogy az 1992-es Orbán Viktorral szemben a XXI. század Orbán Viktora elvesztette a fejét. Nem lehet a neo- és posztkommunistázó, újarisztokratázó, luxusprofitozó, pénzt eltüntetõzõ, a kormány elkergetésére szólító nyilatkozatokról hallgatni, nehogy beleegyezésnek tûnjön. Nem lehet egyszerre a demokrácia kivívójának, a demokrácia egyetlen örökösének és a demokrácia folytonos ostromlójának lenni. Bolgár György – Népszava, 2007. július 6.

18

jó ha figyelünk

Folytatódik a hideg polgárháború parakormány és vuduellenzék között Amikor felrobban egy hatalmas társadalmi bomba, a füstös, üszkös romok alatt nincs sok értelme a kanócot meggyújtó apró gyufaszálra fókuszálni. A kis láng fellobbanását követõen, még a sebes sercegéssel ellobbanó gyújtózsinór sem érdekel senkit. A szörnyû detonáció utáni kába csöndben, a szétporladó kövek árnyéka között, mindenki önzõ módon csak saját túlélésére összpontosít. A kataklizma drámai pillanataiban senki sem tekint a jövõbe, csak bambán rámered a valóságra, a körülötte lévõ szörnyû szerencsétlenségre. Feleszmélés és kitekintés elõtti magányos, befelé forduló, hosszú kegyelmi pillanat ez a furcsa némaság. Aztán a csend ezerszínû hangja reménnyel tölti el a túlélõt. Csalfa reménnyel és várakozással. Nem gondol arra, hogy még messze nincs vége, ennek a szörnyû ámokfutásnak. A romok között most sok magányos túlélõ kérdezi: -Tényleg, van valami értelme számvetést készíteni errõl a mocskos, nemzetkáromló, õszödi beszédrõl? Változott az elmúlt évben valami? Látszólag semmi! De a föld azért kicsit megremegett. A rögös felszín alól, mintha életre kaparta volna magát ez az arccal felfelé elhantolt, ragacsos kádári tetem. Kiszabadult szelleme újra megtermékenyítette a hanyatló, porladó pártokat. A siserehad nyomában állandósult válság, tovább tombol az országban! A Nagy Vibrátor szenvedélyes igazságbeszédét követõen felgyorsultak a vörös párnákkal vívott gyermeteg közéleti párnacsaták. A kiszivárogtatás nyomán mindenhol kétségbeesés, zûrzavar és kapkodás. Szétomlóban a bizakodó társadalmi megítélés, széthullóban az egység, minden oldalon felbukkan a pártellenzék, a négyek /alelnöki-házelnöki/ bandája. Lendvai hazug gombócai ott fuldokolnak némán a képviselõk torkában. Hangtalanul erõlködõ gigákban duzzad a politikai félelem. Ezen a sikamlós lejtmeneten nem segít már az ördögi mágiával felavatott, jól látható, fekete kámzsával letakart Rebisz-es hadsereg. Nem segítenek itt már a váratlanul felbukkanó, lángoló kormányzati gabonakörök sem. Nincs, aki bátran átugorja, ezt a hanyatló korszakot. A romok között most sok magányos túlélõ kérdezi: – Van valami értelme ennek a kegyetlen, önsorsrontó rombolásnak? Látszólag nincs! Ebben a végsõ csatában, a lassan elfogyó kormányfõt, jobb idõk reményében hibernálni igyekszik pártja, akárcsak saját felforrósodott vezérét a túloldal. Mindketten

jó ha figyelünk

úgy viselkednek, mint egy távoli, temperamentumos latin szeretõ. Miközben egymás elengedhetetlen alternatívái, az egyik oldal a kormány, a másik oldal az ellenzék végsõ és tökéletes megsemmisítésére törekszik. Látszólag ez a folyamatos harc a lételemük. Nem érdekel senkit, hogy a két autokrata ádáz csatájában legyengül a nemzet. A posztkommunista Nagy Vibrátor és a plebejus-baloldali Nagy Tematizátor mindig a döntetlenre játszik. (A Századvég vezetõje Stumpf sem a nemzetet félti! Szerinte azért kell minél elõbb elõrehozott választás, nehogy végleg megsemmisüljön az MSZP által képviselt jelenlegi baloldal!) Ha véletlenül felborulna ez a képlékeny hidegháborús egyensúly, az a két vezér közös vesztét okozná. Ezért van az, ha véletlenül megbillen az uralom, azonnal egymás segítségére sietnek! A Nagy Vibrátor kézben tartja a multikat és a szakszervezeteket, míg a Nagy Tematizátor foglyai a mûanyag pártok és civil szervezetek. Tökéletes az összhang, az irányítottság és a lefedettség! Erre a mesterségesen megrendezett rendetlenségre vigyáz most mindenki ebben a háromfelé szakadt, kétharmad részben szellemileg alultáplált országban. Igen, háromfelé, mert a két elvakult fanklub rajongótábora között, ott duzzad egy szabad harmadik erõ, akinek már végleg elege van az értelmetlen pártcsatákból. Ez az önálló harmadik nõttön-nõ, miközben nincs saját pártja, „csak” szeretve, féltve tisztelt hazája. Ez a taccsra tett harmadik, ez a szegény civil Magyarország magányos, nem látja a kiutat, nem érzi még mindég saját önszervezõdésre képes, hatalmas erejét. A romok között most sok magányos túlélõ kérdezi: -Mit hoz számunkra ez az egyre sötétebb és kilátástalanabb jövõ? Van még remény? Látszólag van! Bár a folyamatok már csak részben kiszámíthatóak. Ami most látszik az, hogy a Nagy /õszödi/ Vibrátor nem bírja energiával a ciklus végéig. Hamarosan lecserélik egy kevésbé elhasznált és elkopott alkatrészre. (Bár Horn és Medgyessy után már tudjuk, hogy rossz után mindig a rosszabb verzió következik!) A döntés hatására nyilvánvalóan összezárul majd a jelenleg nyitott pártolló, különösen azért, mert a mostani nagyhangú ellenzék továbbra sem csinál semmi tevõlegeset, az ország megmentése érdekében. Nagy duma keretében nem jobbról, hanem balról akar elõzni, miközben nem akar kormányozni, sõt fél a kormányzati felelõsség vállalásától. Ez a passzivitás jelentõsen csökkenti a parlamen-

ti jobboldal erejét, miközben növeli a mindenkiben csalódott és kiábrándult harmadik erõ táborát. Az utca azonban csendes marad. A megveretés és megalázottság után, az aktív utcai politizálás helyét szinte teljesen átveszi majd a mindent lebénító, passzív rezisztencia. Ez a hatalmas, mindent túlélni igyekvõ közöny fogja elsõsorban blokkolni, a késõbbi politikai és gazdasági ámokfutást. A Nagy Vibrátor bukását követõen, hamarosan hanyatlani fog a demokrácia igaz õreként megjelenõ Nagy Tematizátor verbális radikalizmusra épülõ tábora is. Hiába ítéli el a politikai életben megjelenõ általános cinizmust a jobboldal vezére, ha áttételesen õ is Antall Józsefet idézi. (Az elõrehozott választásokról azt nyilatkozta legutóbb a vezér: „Ezt a helyzetet a Fidesz nem tudja, és nem akarja/!/ kialakítani, csak a tisztelt magyar nép képes rá, azzal, hogy befolyást gyakorol a legnagyobb kormányzó pártra /az SZDSZ-re miért nem??? – a szerzõ/, de ez a tisztelt magyar nép és a kormánypárt ügye, ebbe a Fidesznek nem osztanak lapot.” Jó, mi? A kényelmes, öntelt és lusta ellenzéknek nem dolga, nem feladata ilyen drámai helyzetekben az azonnali kormánybuktatás! A Nagy Tematizátor hiába nem mondja ki nyíltan a „-Tetszettek volna forradalmat csinálni!-” cinikus mondatát. A vezér gyáva üzenete, miszerint az elõrehozott választásokhoz neki semmi köze nincs, majd visszaszáll fejére. Eltûnik elképzelt hazája! Ezzel a mondattal nyíltan cserbenhagyja és elárulja azt a tisztelt néphatalmat, amely õt a választások során politikai képviselettel felruházta. A tisztelt nép nyilván igen dühös lesz és mozdulatlan. Egyre inkább nem áldozza fel magát a két messianisztikus vezér rituális oltárán. Közönyösen félre áll, miközben tisztelt feje felett teljesen beborul ez a kölcsönös megállapodásokon alapuló, egygyökerû, ám kétarcú „demokrácia”. A modern végítélet. Mindannyian tudjuk. Nem jók ezek a jövõbelátó, borús jóslatok. Üszkös, füstös romok között a sok magányos túlélõ most hallgat. Csendben figyeli ezt a mindent megmérgezõ rideg, gyilkos polgárháborút, a saját maga által választott parakormány és vuduellenzék között. Kábultan bámulja ezt az értelmetlen, ocsmány küzdelmet. Nézi, csak nézi eltûnõdve, ezt az egykor hazának nevezett csatateret, miközben ösztönei útján lassan feltámad benne az életerõ. A romokon átszivárgó, reménykedõ és bátor szeretet. Molnár Tamás/ÚDK

19

Sürgõsen le kellene állni az össznépi szemforgatós nahátozással, mert az meg nekünk nem áll jól, ha úgy teszünk, mintha a magyar rendõrség tavaly október 23-án csúszott volna félre. Egyszerû a helyzet: ebben a kurva országban addig nem lesz se nyugalom, se béke, se haladás, se jólét, amíg a Fidesz létezik. Az Orbán Viktor – aki külön megér egy misét – vezette ellenzéki pártnak semmi sem drága, a jobboldali politikusok önös érdekektõl vezérelve még a rendõrséget is képesek voltak megingatni, és tessék, meg lehet nézni hova jutottunk; se rendõrkapitányok, se nemzetbiztonság, se miniszter, se semmi. Mindezt Gyurcsány Ferenc nagyjából azokban a percekben fejtette ki az Országgyûlés plenáris ülésén, amikor befutott a hír, hogy Kisvárdán lefüleltek két rendõrt, akik cigarettacsempész társaság tagjaiként épp egy gazdasági természetû bandaháborút próbáltak emberrablás útján elrendezni. Most írjam le százhuszonötödszörre is, hogy Gyurcsány, takarodj! Minek? Ezen a szinten már anyázni sem érdemes. Ha a miniszterelnöknek az a hobbija, hogy hetente akár több alkalommal is a nagy nyilvánosság elõtt csinál hülyét magából, hát tegye. Nekünk, közönségnek meg jogunk van eldönteni, hogy meg akarjuk-e tekinteni a bohóckodást. És lassan hajlok rá, hogy az ellenzéki médiának is át kéne vennie a Fidesz parlamenti taktikáját, és soha többé nem említeni a kormányfõt, levegõnek nézni, úgy tenni, mint ha nem is létezne. Hiszen valójában nem létezik, mivel szisztematikusan lenullázta önmagát. Viszont Gyurcsánytól függetlenül sürgõsen le kellene állni az össznépi szemforgatós nahátozással, mert az meg nekünk nem áll jól, ha úgy teszünk, mintha a magyar rendõrség tavaly október 23-án csúszott volna félre, s az egyenruhások csakis azóta követnének el csúfságokat. Persze az, hogy az ártatlan civilek megverését követõen bocsánatkérés helyett Demszky Gábor kitüntette Gergényi Pétert, a kormányfõ pedig pompás karhata-

lomról értekezett, nyilván hozzájárult az állományon belüli „nekünk mindent szabad” hangulat megerõsödéséhez. De azért tessék nyugodtan körbekérdezni a barátokat, ismerõsöket, mindenkinek lesz egy-két közlekedési szabálysértéssel induló, hivatalos személy megvesztegetésével végzõdõ sztorija. Kettõvel mindjárt szolgálhatok én is. Ismerõs házaspár hazafelé tart a budapesti éjszakában, a kevésbé rutinos hölgy azonban elvét egy sávot, ezért a totál üres utcán a záróvonalat átlépve fordulnak vissza – mindezt persze a néhány méternyire parkoló rendõrautóban unatkozó egyenruhások szeme láttára. Biztos úr kiszáll, azt mondja feljelentés, meg ugrik a jogsi, kivéve ha. Csakhogy a párocskánál nincs elég készpénz, valami négyezer forintot tudnak összekaparni, az meg kevés. A rendõr õrei azonban segítõkészek, mosolyogva közlik, hogy van itt a közelben egy bankautomata, szívesen megmutatják az utat. Végül tízezerrel beérik. A másik saját történet. Néhány esztendeje vidéki rendõrökkel vettem részt éjszakai razzián, riport írásának elõre megfontolt szándékú céljából. Engem, mint VIP vendéget a városka rendõrkapitányának gépkocsijába osztottak be, így hajnalig jó sokat beszélgettem a fõnökkel. Többek között megtudtam tõle, hogy pártolja, ha rendõrei zsebre büntetnek, mert így legalább oda kerül a pénz, ahol helye van nekije. Ha ugyanis az egyenruhás feljelenti a szabálytalankodó állampolgárt, akkor a büntetésbõl származó forintok az állami költségvetést gazdagítják, s bizony ide, az isten háta mögé egy árva garast sem csurgat vissza a központi hatalom. De akkor hogyan motiválja az embereit szegény kapitány? No meg egyébként is, a zsebre büntetés ugyanolyan kiváló eszköz a bûnismétlés veszélyének elhárítására, mert az a polgár, akinek tízezer forintjába kerül az intézkedés elkenése, kétszer meg fogja eztán gondolni, hogy legközelebb is megsértse-e a szabályokat. A kitûnõ rendõrkapitányi eszmefuttatás után pedig álljon itt egy kiugrott zsaru val-

lomásának néhány részlete, csak hogy értsük valamelyest, hogyan is telnek arrafelé a szorgos, szürke hétköznapok. Az egykori egyenruhással a világhálón futottam össze, a megerõszakolt lány esetével foglalkozó szaktopicban. Tehát: “Jogilag a pénz elfogadás bûncselekmény. Bár szerintem ez nem fekete és fehér. Tehát nem mindegy, hogy kérem vagy csak adják. Persze a korrupció a sarki rendõr 2000 forintos okossága. Az, amit a sok csillagosok csinálnak nem az.” “Kiküldõtt a pk, hogy mennyi bírsággal meg feljelentéssel menjek be a szoli végén. Sajna, ebbe a kisemberek is bele estek. Mert darab darab. Nekem bizonyítanom kellet, hogy mit csinálok egész nap. Ha a statisztika úgy kivánta, hogy kevés az elõállitás-elfogás egésznap csak razziáztunk. Ha nem volt körözött akkor a szig nélküli hajléktalanokat, meg kocsma öltelékeket állítottuk elõ.” “Ha nincs pénz (pedig nincs) akkor nincs rendes kiképzés, továbbképzés, felszerelés. Mivel trágya a fizetés a normális emberek elmennek. Ideig-óráig maradnak, de végül elmennek. Arról már nem is beszélek, hogy a parancsnoki gárda milyen (tesznek az egészre, kiskirályok), és leszarják a kisrendõrt. Mert Hofi is megmondta, fejétõl büzlik a hal. Nem tudom, ki mennyit keres most. Volt kollegák kb. 110-120 ezret. Én ennek a másfélszeresét. Cserébe nem melózok éjszaka, hétvégén, ünnepnap. Nem állok a ferihegyi gyorsforgalmi mellett 06:00-24:00-ig egy 45 perces váltással (mint anno). Nem kell szeptemberben 10 fokban szakadó esõben forgalmat irányítani a Bartók Bélán (mint anno). A különbözõ halálesetekrõl már nem beszélek. 1997-ben 24ezret kerestem, 2000-ben kb. 45ezret 2002-ben kb: 80-85ezret. Lehet összehasonlitani." “Ha erõsebb lenne a szürés, nem lenne rendõr, mint ahogy börtönõr sem. A testület nagy része mehetne a levesbe.” Forrás: Dévényi István – Heti Válasz

ÚJABB 250 FÕT BOCSÁT EL A PÉCSI TUDOMÁNYEGYETEM KLINIKAI TÖMBJE

Az eddig elbocsátott 200 dolgozó után újabb 250-et kell elküldeni a pécsi egyetemi klinikákról – az egészségügyi finanszírozás csökkentése miatt. Eddig a nyugdíjas korúakat bocsátották el, most az aktív dolgozók következnek. Az ország legnagyobb, 11-karú egyetemének több mint 4 milliárd forint az adóssága, ezért csõdbiztos felügyeli a kifizetéseket. Az egyetem vezetése már azon gondolkodik: eladja ingatlanjainak egy részét, hogy megoldják a finanszírozási problémákat. „Nagyon jelentõs létszámleépítést kell végrehajtani, hiszen pillanatnyilag az egyetem azonos kubatúrában, azonos létszámmal, vagy alig csökkent létszámmal látja el a feladatokat, ugyanakkor ennek a forrása és a finanszírozása nagyon jelentõsen csökkent” – nyilatkozta a hírTV-nek Kollár Lajos a Pécsi Tudományegyetem Klinikai Tömbjének megbízott orvosigazgatója. Forrás: Krasznai Éva – Webdoki

20

jó ha figyelünk

Közismert mondás, legalább is Shakespeare óta az. Mindennapjainkban ezt az “Á, színjáték az egész!” kézlegyintésével azonosítják. Pedig “mecsoda különbség” van a kettõ között. Shakespeare az emberi lét drámáját sûríti e monológba, amely így folytatódik: “És színész benne minden férfi és nõ: fellép s lelép”. Bizony e monológban nem a “mintha” az uralkodó, nem a látszat valósága, nem az illúzió realitása, mint a szerepjátszók világában. A címben jelzett felkiáltást az emberi életpálya állomásainak bemutatása követi a bölcsõtõl a sírig. Fellépünk mint csecsemõ, mint kisiskolás, mint szerelmes ifjú, mint érett családos ember, majd mind bölcs öreg, és végezzük mint eszét s minden fizikai erejét vesztett agg. Életünk igazi végzetdráma ez. Életünké, amelynek célja – Madách-csal szólva – a halál, értelme viszont rajtunk, halandókon is múlik. Az “Á, színjáték az egész!” minõsítést viszont a reális dolgok álságos elfedésére, megjelenítésére alkalmazzuk. Legtöbbször a tudatos megtévesztésre. Ilyen tudatos megtévesztettség-érzés tölti el az embert az új rendõrségi és rendészeti vezetõk kiválasztását és beavatását illetõen. A kimért és mégis meghitt miniszterelnöki gesztusok szertartásossága a rendet és fegyelmet, a becsületes munka és köz-

bizalom elérését elõlegezik meg. Az új vezetõket a keblére ölelõ premier – a színészekre jellemzõen – egyszerre alkalmazza a környezet nézõpontját és a színfalak mögül leselkedõ kollégákét, az idegenekét és a beavatottakét. A szakirodalom szerint ilyen intenzív önmagunkra figyelés jellemzi skizofrénia kitörése elõtti állapotot. A skizofrének esetében a terv és a kivitelezés mind nagyobb eltérése az, ami gyötrõ. Ebbõl származik az önmagukkal szembeni elégedetlenség. Az a törekvés, hogy szeretnének mások lenni, mint amik valójában. Miniszterelnökünk gesztusait már számos szakminõsítõ értelmezte skizoidokként, ami a dolgok jelenlegi állása szerint erõsen kérdéses. Demokratikusan megválasztott kormányfõnk szemmel láthatóan annál jobban élvezi teátrális gesztusokkal kísért közszerepléseit, minél inkább nõ az elégedetlenség kormánya telje-

sítményével kapcsolatban. Szó sincs itt a skizoid rohamot elõlegezõ önmagával való elégedetlenségrõl! Õ dehogy akar más lenni, mint ami – a Magyar Köztársaság kormányának a miniszterelnöke. Aki old és köt, aki bírál és dicsér, aki felold és elítél. Õ ebben a méltóságában a Nagy Inkvizítor és Jézus Krisztus, a Róma ellenségein gyõzõ Caesar és a zsarnokölõ Brutus egyben. Olyan átszellemülten játssza szerepét, olyan elpusztíthatatlan kedvvel gesztikulál és komédiázik, hogy az már-már lenyûgözõ. Legtöbbször az ember már nem is arra figyel, amit alakít, hanem arra, ahogyan teszi. És akarva-akaratlan ennek a gátlástalan és kifogyhatatlan energiájú szerepjátszásnak a hatása alá kerül. Ez a kifogyhatatlan energiájú kedély az, ami irradiál, ami átsugárzik a nézõre. Ez a “saját bõrében milyen jól érzi magát” fel-és elismerése.

A Bokros-csomag mítosza és a valóság címmel jelent meg Gazdag László kötete, amelyben a közgazdász egzakt módon cáfolja a szocialista egykori pénzügyminiszter intézkedéseinek pozitív hozadékáról költött legendákat. A pécsi kandidátus-docens õszinte, hatalmi szándékokat feltáró könyve tényszerûen mutatja ki: a hirhedt csomag nem stabilizáló, hanem Magyarország fejlõdését megakasztó hatású volt. Csakúgy, mint a jelenleg reformnak álcázott megszorítások. Az is világossá válik, hogy a restrikció még sehol a világon nem vezetett eredményre. jó ha figyelünk

A mindennapokban botorkáló embernek ritkán adatik meg – ha egyáltalán megadatik -, hogy ilyen egyértelmû, szerepében szemmel láthatóan kiteljesedõ és azt nagy kedvvel alakító figurává váljon. A mindennapok világában a gátlások alóli felszabadulás pillanatai, az önfeledt megnyilvánulások a Chaplini dramaturgia szabályai szerint alakulnak: széles jókedvében Charley elõbb-utóbb elkövet valami végzetes hibát, apróbbat vagy nagyobbat, és szegény feje bizony törvényszerûen – egyesek szerint sorsszerûen – pórul jár. Éppen úgy, mint “vándorszínész korában” A Tintásüveg Megyerije. A mi elnökünk azonban hányhatja vetheti magát, sõt, ugrándozhat is, úgy tetszik, zsebében nem folyik ki a tintásüveg. Vagy ha olykor-olykor ki is folyik, õ fel se veszi! Lehet az a kabát zöld, piros vagy sárga – lecseréli! Mert neki – a vándorszínésszel ellentétben – nem “csak egy kabátja volt”. Õ úgy váltja az embereit, mint más – nem Megyeri! – a kabátját. Megtanulta a politika színházának õsi jelszavát: “Ahhoz, hogy semmi sem változzon, mindennek meg kell változnia”! Hisz’ színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nõ. Forrás: szil

Ha évtizedek múlva valaki közös jellemzõket keres majd a Kádár-rendszer és a mai álbaloldali nómenklatúra-féldiktatúra közt, bizonnyal a kontraszelekció lesz az egyik kulcsszó. A közgazdász-társadalom a legveszélyeztetettebb, hisz aki nem hajlandó az uralkodó áramlatot szajkózni, mint evidenciát, az sok babérra nem számíthat. Kötete kvalitásainak köszönhetõen Gazdag László nem fog sok kárt tenni a balliberális stúdiók ülõ alkalmatosságaiban. Az a maffiaszerû omerta, amely a Kádár-rezsimével analóg izlésmonopóliumon alapszik, nem tûri az ellenvéleményt. A neoliberális felfogásnak semmi nem állhat az útjába. Úgy gondolják, 21

tetszés szerinti mennyiségû és brutalitású Bokros-csomagot le lehet nyomni a társadalom torkán, ha diszkvalifikálják a józan hangú bírálatokat, alternatívákat. De nagy zavarban lennének az erõszakos kormányzati véleménykufárok, ha szót kérne a túlvilágról a nemrég elhunyt Milton Friedman, a gazdasági neoliberalizmus legnagyobb tekintélye. Kivágnák-e a következõ gondolatot: “Különös figyelemmel tanulmányozom a különbözõ fiskális-restrikciós egyensúlyteremtõ elméleteket és politikát. Igaz, sehol sem vezettek még eredményre.” Gazdag László mottójául választotta az idézetet. Így vele együtt mi is kíváncsiak lehetünk arra: vajon sikerül-e az a páratlan, soha nem látott bûvészmutatvány, amivel a még hivatalban lévõ MSZP – SZDSZ-kabinet próbálkozik kitartóan, ám egyre gyatrább eredménnyel. A lakosság kontójára és bõrére ügyetlenkedõ Gyurcsány-kormány ugyanis olyan fába vágta a fejszéjét, amelybe eddig mindenkinek beletört a bicskája: pusztán megszorításokkal, a gazdaság és a lakosság víz alá nyomásával még senkinek sem sikerülhetett kilábalni a válságból. Éppúgy, ahogyan evidencia: egy versenyló attól még nem nyer derbit, mert csontkollekcióvá koplaltatták. Ugyanígy a Gyurcsány-Kóka-Veres-triád is kudarcra van ítélve a Bokros-csomag káros hatásait túlszárnyalni akaró furcsa, rémlátomásos gazdasági téveszméikkel. Gazdag László munkája hozzásegít, hogy magasfokú közgazdasági képzettség nélkül is átlássunk a szitán: mit miért nem szabad úgy tenni egy politikusnak, ahogyan a mai dilettáns vezetés csinálja. A megszorítást, elõkelõbb nevén restrikciót olyan gyógymódnak tekintik a pszeudobaloldalon, amely univerzálisan alkalmazható minden gondra-bajra. Akár a sarlatán orvos Fellini Casanovájában, aki egy pillantást vetve a vészesen vérszegény betegre, csak azt rikácsolja “Érvágás!” 22

A pécsi tudományegyetem docense olyan igazságokra irányítja rá a figyelmet, amelyek józan paraszti ésszel mindenki számára beláthatók. A kandidátus sokunk legpesszimistább sejtését fogalmazza meg: a Bokros-csomag nem következménye, hanem kiváltó oka lett a magyar gazdaság leromlásának, hosszú ideig tartó pangásának. Ugyanígy bátor álláspontot képvisel a közgazdász, amikor nem kertel: a privatizáció abban a formában, ahogy történt, intézményesített szabad lopásként is aposztrofálható. Hogy miért történt mégis úgy, ahogyan, hisz minden mégsem írható a mindenkori kormányzati bénázás rovására? Tetten érhetõ az egyéni érdekeltség: az elhibázott gazdaságpolitikai intézkedések közepette mindig volt egy olyan réteg, amely haszonélvezõje lehetett a rossz lépéseknek. A kellemetlenül gyanús mégis az, hogy ez a garnitúra többnyire egy és ugyanazon körbõl került ki, függetlenül az éppen kormányon lévõk pártszínezetétõl. Ez a kör profitált a hetvenes-nyolcvanas évek neoprimitív gazdaságirányításából, majd ugyanez a társaság vált megint csak kedvezményezetté a rendszerváltozást kísérõ privatizációs folyamatokban. Gazdag László egyetért azzal a véleménnyel, amely szerint a honi privatizáció nem gazdaságpolitikai, hanem büntetõjogi kategória. A közgazdász ezt a gyakorlatot a “kaparj kurta, neked is jut” továbbfejlesztett szólással írja le, amivel szemlélteti: csak a maffiokráciához dörgölõzõk, ügyleteik felett szemet hunyók részesülhettek a nagy umbulda áldásaiban. S hogy miként vannak ezek a korábbi bûnök kapcsolatban a mai elfuserált, korrupt országirányítással? A válasz: miért kellett volna változtatni a metóduson, ha nem járt súlyos jogi szankciókkal, és soha nem szenvedett vereséget az a demokráciatagadó szisztéma, amely a társadalmat önkényesen,

kirekesztõ módon két részre szakítja – a behódolókra és a felszámolandó, megbízhatatlan, konkurens elemekre. Ha egy üzlet nemcsak beindul, hanem átalakítás alatt zavartalanul üzemelhet, miért kellene olyan idejétmúlt, macerás dolgokkal bíbelõdni, mint erkölcs, társadalmi igazságosság, közjó vagy életszínvonal? Ebbõl a megvilágításból nézve rögtön van valami perverz logika Bokros Lajos akkori pénzügyminiszter 1995-ös intézkedéspakkjában.A mesterségesen, sokkszerûen felpörgetett infláció egy spekulánsi körnek igen jól jött, holott az a tíz százalékpont, amivel felturbózta a pénzromlást, már a hiperinfláció közelébe taszította a nemzeti valutát. Egy év alatt horribilis mértékben rontotta az államháztartás helyzetét is – minden utólagos MSZP – SZDSZ-es mítoszteremtéssel szemben. A Bokros-csomag azt a természetes regenerációs, helyreállítási folyamatot szakította meg, amely Jánossy Ferenc közgazdászprofesszor bizonyított elmélete szerint minden súlyos krízis, válság után beköszönt, mivel a társadalom és a gazdaság újból fölépíti, dinamizálja a termelõkapacitásait. Gazdag László gazdaságtörténeti példák sorával illusztrálja: fiskális restrikcióból még sosem született más, mint további lemaradás, aztán újabb megszorítás. Amikor az ország emberfeletti erõvel már éppen kilábalna a kátyúból, valakik, mintha újra visszataszítanák. André Kostolany a magyar származású tõzsdeguru leszögezte: spórolásból még senki nem gazdagodott meg. John Maynard Keynes, a világgazdasági válságból való kiút egyik szellemi atyja az 1932-es restrikciós, nadrágszíj-összehúzó brit intézkedésekrõl: a legostobább dokumentum, amit valaha is balszerencsém volt olvasni. Az angliai Bokros-csomagot igazságtalannak és gyengeelméjûnek mondta, mivel az drasztikusan lejó ha figyelünk

Aki részt vesz valamilyen mértékben és formában a napi politikában, annak számára nagyon tanulságos és hasznos lehet. Én egyébként mindazt, amit a „menõ” politikai irányvonal képviselõi (Bush, Blair, Gyurcsány, Merkel) tesznek, valami tébolyult, önsorsrontó haláltáncnak tartom. Õrjöngve, rögeszmésen teszik tönkre a világot, magukkal együtt, a sajtószajhák egyhangúan helyeslõ kórusától kísérve. Ez félelmetes. Egyben világosság teszi, amit nem gyõzök hangsúlyozni, hogy erkölcs nélkül széthullik a társadalom. Ezért szoktam mindig az erkölcsi alapelveken lovagolni, amelyeket eddig még egyetlen, hazai politikai csoportosulás sem volt hajlandó a zászlajára tûzni. Itt többrõl van szó, mint az, hogy a megszorítások politikája nem vezet eredményre. Itt arról van szó, hogy jelenleg maga a megszorítás a cél: az emberek elnyomorítása és a emberiség kiirtása. Ez túlzásnak hangzik, de nem az. Nyugaton is ezt teszik, és ebben az USA az élen jár. Jöhet bármilyen kormányváltás, lehetnek átmenetileg jóléti intézkedések, de ameddig a hajónk oda van kötve a zsidók uralta euroatlanti tömbhöz, addig a megszorítások csak átmenetileg enyhülhetnek. Ez ellen egyetlen védekezés van, amit Észak-Korea, Irán, Venezuela és Kuba tesz. A szembeszállás. Tegnap véletlenül bementem a nappaliba, ahol a feleségem a TV-t nézte. Mit látok: a megvénült, állítólag „jobboldali” Pálfy arról szónokol, hogy a gazember diktátor, a demokrácia és a szólásszabadság ellensége, Chavez képes volt hamis ürügyekkel bezáratni az országa „elsõ, független, magán TV” csatornáját. Az alkalmazottaknak csorognak a könnyei a magyar képernyõn, mint annak idején a gázai övezetbõl elköltöztetett zsidó telepeseké, de azt sosem mutatták, hogy a kiebrudalt, elüldözött palesztinoknak miként hullottak a könnyei. Független és magán! Érted? Mert az a független, Pálfy és a mi ún. jobboldaluk szerint, ami zsidó kézben van és Bush propagandáját terjeszti. Ilyen senki, gazember állatok azok, akiket mi „jobboldalinak” vélünk, és akiktõl változást remélünk.

csökkentette a tanárok, rendõrök, katonák fizetését és újabb csõdhullámot generált. Gazdag László megjegyzi: a Bokros- és a Gyurcsány-csomag ugyanezt a negatív minõsítést érdemli ki. Létezik, hogy a XXI. század elején egy magát modernnek beállító kabinet olyan gazdaságirányítási módszereket istenít, amelyek már több évtizede csúfos kudarcba fulladtak? A jelek szerint igen. És ez a fetisizálás legalább akkora hazugság, mint Gyurcsány Ferenc penetráns, a hazugságokat beismerõ jó ha figyelünk

Drábik mondta Pécsen, hogy el kell érnünk, hogy a FIDESZ kerüljön hatalomra. Lehet, hogy ez hozna némi enyhülést, de a betegség nem szûnne meg. A betegség a kamatkapitalizmus, aminek törvényszerû velejárója a hazai trend. Gyurcsány csak abban különbözik a többitõl, mint annak idején a menõ komisszár a mezei párttagtól: õ teljes odaadással végzi, amit elvárnak tõle, a másik esetleg fenntartásokkal, olykor talán vonakodva. De ha valaki csak félszívvel végzi, amire kiszemelték, azt hamarosan félreteszik: csak azért vetették el a Bokros csomagot, hogy felváltsák a Gyurcsány csomaggal. A Gyurcsány csomagot is el fogják vetni, de csak azért, hogy egy új név alatt megint bevezessék. Ez mindaddig így fog menni, amíg az embertömegek meg nem értik, hogy csak a teljes szembefordulás szakíthat ki bennünket ebbõl a dugóhúzóból, hogy teljesen új gazdasági és politikai paradigmára van szükség, és míg egy új politikai erõ ezt föl nem vállalja. Amíg a politikusok fel nem ismerik, hogy a kapitalizmus nem emberhez méltó rendszer, addig semmiféle változásra sem lehet számítani: a hajó változatlanul teljes gõzzel fog haladni az úszó jéghegy felé. Ezért nincs vége a Bokros csomag mítoszának. Már mítosszá vált, ezért nem kell igazolni. Elég az ellenzõit tagadóknak nevezni, és börtönbe vetni. A téboly, a rögeszme ellen nem lehet érvekkel harcolni. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek” – írta annak idején Batsányi. Én most azt mondom, hogy vigyázó szemetek New Yorkra és Tel Avivra vessétek, és látni fogjátok az ettõl a világrendtõl várható jövõt. Ebben a világban Gyurcsán törvényszerû és szükségszerû. Ebben az értelemben nélkülözhetetlen. Gyurcsány nem különlegesség, hanem ehhez a mocskos rendszerhez tökéletesen alkalmazkodott emberi mutáns. Õ nem az év, hanem a kor embere. A szennyes kor szennyes végterméke.

õszödi beszéde. Ki akarják építeni a kollektív lelkiismeret-furdalást, amiért az emberek úgymond túlfogyasztottak volna, s a bérkiáramlás meghaladta volna a teljesítményüket és az ország lehetõségeit. Holott éppen az ellenkezõje igaz – és ehhez a tisztánlátáshoz segít hozzá Gazdag László vitakötete. A munkaerõ nálunk krónikusan alulfizetett, mint ahogy a humán tõkét, a tudást is betegesen negligálja a regnáló kurzus. A nyugati példák azt bizonyítják, hogy a kitörés egyetlen útja a humán tényezõk nagyobb megbe-

Csöröge, aki olykor Röcsöge

csülése, ami az egyetlen alapja lehet a valódi reformoknak, a versenyképesség visszaszerzésének. A kötet egyik fejezetének vendégszerzõje Csath Magdolna közgazdász leírja, miért nehéz a mostani kormánynak áldozatot kérnie az emberektõl. A lakosságon azt hajtják be, amit a hatalom elköltött és el akar költeni. Ezért szûnt meg a közbizalom a kabinet iránt, amely becsapja a társadalmat. Megyeri Dávid Magyar Nemzet

23