A legújabb városok Capetown, november 8. Vajon ki mondhatta Sulkas Perkunas úrnak, hogy én egy új várost akarok építeni? Nem tudok visszaemlékezni arra, hogy valakivel is beszéltem volna erről. És vajon hogyan tudott ez a fantasztikus litván a nyomomra jutni ott lenn Dél-Afrikában, ahol is szigorú inkognitóban reméltem maradni. Sulkas Perkunas nem akart erről felvilágosítást adni. Különben harminc év körüli ember, de komor és kellemetlen, mint egy legalább hetven éves börtönigazgató. Napbarnított, lángvörös arcából, amely olyan, mint egy ültetvényesé, két világoskék, majdnem fehér szem világít ki, amelyek figyelmesek és komolyak, mint a szegény gyermekeké szokott lenni. Magas, sovány, rosszul öltözött, — szürke, óriási filckalappal a fején. Ilyen állapotban rontott rám vakmerően, amikor épp a szállodába visszatértem és egy beszélgetésre kért, amely — mint mondotta, nem tűr halasztást. Egy szalonba vezettem. Ott vettem észre, hogy szőke haja van és hogy karja alatt egy papírtekercset szorongat. — Nem akarom hiábavaló bocsánatkérésekkel az időt vesztegetni — kezdte el. — Sulkas Perkunas városépítő vagyok. Mérnöki tanulmányaimat Németországban kezdtem, de csakhamar megundorodtam attól a művészettől, amely nyomorultul egyes épületekre korlátozza magát, amelyek a már meglevő formák esztétikai rabszolgaságának vannak alávetve. Rájöttem arra, hogy a régi városok, amint a legkülönbözőbb kultúrák és korszakok azokat fokonkint kitermelték, nevetségesen sokalakúak és akármit csinálunk, helyrehozhatatlanok. Az én felfogásom szerint elérkezett az új teremtés és az egyéni városépítés korszaka. A mai mérnök nem tervezhet többet egy templomot vagy palotát önmagában, amit azután elavult komplexumokba kell beállítania, hanem csak egy egész épülettömeget, amit egységes és forradalmi elgondolás inspirál. Képzeljen el egy modem költőt, aki valamelyik versét az Iliász egyik énekébe akarná beleszőni, vagy pedig valamelyik általa kigondolt jelenetet Shakespeare egyik felvonásának közepébe beékelve! Pedig éppen ez az, amit ma a modem mérnököktől megkívánnak és aminek ők nyomorultul behódolnak, hasonló abszurdum. Egyáltalán nem célom, hogy itt Önnek egy villa, színház, bank vagy Kursaal számára terveket bemutassak. Ez tucatmémökök számára való munka, akikben sem lelkiismeret, sem stílusérzék nincsen. E helyett bemutatok Önnek egész városokról szóló tervrajzokat, amelyek minden eddigitől különböznek. Feltételezem, hogy egyedül Ön lesz képes az én művészetem újdonságát megérteni és hogy kivitelezésre valóban ki fog választani ezek közül egyet.
Ez a zűrzavara az egész világon szétszórt házaknak, amiket különben városoknak neveznek, eltekintve attól, hogy némi patinájuk van, minden rendetlenségük mellett annyira egyformák, hogy az embert dühbe hozza. Egyik sem született valami zseni szintézisében, aki azt, mint műremeket fogta volna fel és lelki hűséggel hajtotta volna végre, hogy gondolatát kőbe véshesse. A legtöbb ormótlan összevisszaság, ami a véletlennek, vagy az egyes nemzedékek szeszélyeinek köszöni létét és a gyűlölt közös élet szükségleteinek van alárendelve. Egyebet sem látni, mint úgy ahogy egymáshoz illesztett házcsoportokat ajtókkal és ablakokkal, — emberektől lakott cementdombokat, amik tetszhetnek a kőműveseknek, dekadenseknek vagy spekulánsoknak, de halálra sértik azt, akinek az emberi méltóságról kissé magasabb fogalma van… — Bocsánat, — vetettem közbe — az Ön elméletét eléggé megértettem, de gondolom, Ön tervekről beszélt… — Igen, itt vannak — felelte Sulkas Perkunas szemrebbenés nélkül. — Sajnos azonban, csak néhány szóban tudom Önnek bemutatni azokat az elképzeléseimet, amik Önt is leginkább érdekelnék. Ajánlhatok például Önnek egy várost házak nélkül, amely teljesen templomtornyokból és vártornyokból állana, egy valóságos erdő-, kő- és téglarengetegből. Vagy ha inkább érdekelné, egy olyan várost, amely egyetlenegy épületből állana: egy mérföldnyi hosszú gigantikus palotából, megszámlálhatatlan emelettel, folyosókkal, egymásba vesző balkonokkal, megszámlálhatatlan lépcsőkkel és teraszokkal, jól elrendezett udvarokkal és pincékkel, olyképpen, hogy egyetlenegy és mérhetetlen fedél alatt több tízezer embert lehetne elhelyezni. De talán jobban megnyerné tetszését egy olyan város, amely csak magas házakból állana, ajtó és ablak nélkül. Bejáratul a lakásokba süllyesztők szolgálnának, amik a padlókból nyílnának és a szobák megvilágításukat felülről kapnák, vagy pedig lyukakon keresztül, amelyeket a bejárattal ellenkező falakon vágnának. Ebben a városban az utcák hosszú folyosókként puszta falak között futnának, amelyek fehérek volnának, vagy ha úgy tetszik, fantasztikus festőktől egész a tetőszerkezetig kipingálva. Vagy talán inkább „a tökéletes egyenlőség városát” szeretné? Ez több ezer teljesen egyforma házból állana, amelyeknek magassága, stílusa, színe, sőt még az ajtók és ablakok száma is mind egyforma volna. Az egész együttes kissé egyhangúnak tűnhetik fel, de a hatása imponáló volna, — nem is beszélve szimbolikus értékéről, amely korunk irányát messze megelőzve, azonnal szembeszökik. De abban az esetben, ha az „egyenlőség városa” iránt nem rajongana, javasolhatok egy másik, még eredetibb gondolatot: a láthatatlan várost. Aki távolról nézné, észre se venné. Csak hosszú cementsávokat látna, amelyek kereszteződnek és semmi egyebet. Közelebb lépvén azonban mindenki észrevenné, hogy ezeknek a sávoknak az oldalain négyszög alakú nyílások vannak, amik kicsinyben a földalatti vasutak bejárataihoz hasonlítanak és ebben lefutó lépcsők, amik a lakásokhoz vezetnek. Ez a város ugyanis teljesen a föld alatt épülne fel és minden lakás földalatti volna. De mégsem hiányoznék belőle a levegő, amit a hűtő vagy melegítő csövek szolgáltatnának az időszakoknak megfelelően; sem a fény, amit önműködő villamoskészülékek biztosítanának. Abban az esetben, ha a földalatti élet nem tetszenék Önnek, építhetek az Ön számára egy „tarka várost” is, amelybe a házaknak geometrikus stílusa lesz, de a legtisztább és legélénkebb színekkel kifestve. Bizonyára Önnek is gyomrára feküdt már az a sok szürke és fekete tónus, ami az északi városokat elborítja és az a túlzott fehér, ami a keleti városokat jellemzi. Az általam tervezett városban e helyett spanyolviaszk-vörös paloták, havasi zöldszínű bérkaszárnyák, okkersárga középületek s a gazdagok számára ezüst- és aranykastélyok volnának. De még mindig tudnék újabb és még higiénikusabb ajánlatot tenni: ez volna a „függő város”. Az utcák úgy néznének ki, mint valami rendkívül magas falak sorozatai: felül, ahol most a tetők vannak,
kertekké varázsolt nagy teraszok állanának és ezeknek a kerteknek a közepén volnának a lakható kottázsok. A közlekedést a lakók számára felvonók, idegenek számára repülőgépek tartanák fenn. De ha az ilyenfajta várost kevésbé biztosnak vagy kényelmetlennek gondolná, akkor javaslatba hozhatom a legeredetibb tervemet: a „temetővárost”. Ez valósítaná meg a gyakorlati és mély benyomást keltő összhangot az élet és halál között. A sírok igen kényelmesek és levegősek volnának, hogy élők és holtak egyaránt elférjenek benne. A régi urasági sírkápolnákat nagyszerűen át lehetne alakítani közös éttermekké, a krematórium valamelyik részét pedig közös konyhává. Minden család magánál tarthatná halottait, akiket a falakba vésett mélyedésekbe helyeznének el és így a halottak kultusza annál inkább emelkednék. Lakókul olyan embereket kellene megnyerni, akik Anna Radcliffe, Hoffmann és Poe iránt rajonganak; és bizonyára nem volna lehetetlen pár ezer embert összehozni, hogy ezt a maga nemében egyedülálló várost benépesítsük. Sőt arra is gondoltam, hogy a közepén városháza céljaira sárga márványból egy gigantikus csontvázat lehetne felállítani. A gerincoszlopba a lépcsőházat helyezném, az óriási koponya pedig tanácsteremül szolgálna. Képzelje el a városi tanácsosokat, amint az üreges szemeken, amelyek az ablakokat helyettesítenék, kikönyökölnének és a polgármestert, aki a balkonnak kiképzett fogsoron jelenik meg, hogy a tömegnek beszédet mondjon! Vagy talán inkább a „titáni város“ nyerné meg tetszését? Képzeljen el messze nyúló, hosszú utakat, amelyeket székesegyházakhoz hasonló, magas paloták szegélyeznek, fehér és vérvörös márványból s az utak közepén, mint valami mozdulatlan, örök sétálókkal, szoborkolosszusok. Itt-ott megszámlálhatatlan és széles lépcsők, amik az égbe vesznek és rajtuk bronzóriások, amint a csillagos ég szélesebb kapui felé törnek vagy pedig piacnyi széles oltárok felé vagy bronzobeliszkek felé, amelyek szinte égig érnek. Egy ilyenfajta város rendkívül sokba kerülne, — arra előre figyelmeztetem — de szebb volna Piranesi álmánál, William Blacke költeményeinél és fenségesebb Ninive, Persepolis és a fantázia minden elképzelésénél. — És mibe kerülne ez? — Legalább 25 milliárdba — felelte szárazon és komolyan Sulkas Perkunas. — Rendben van. Egy év múlva mutassa be nekem a költségvetést, a tervrajzot 10.000: 1 méretben és az összes, egyéb előkészületeket. És miközben ezt mondottam, felemelkedtem, hogy elbúcsúzzam ettől a veszedelmes városépítőtől. Sulkas Perkunas némán összerámolta jegyzeteit s csak ennyit fűzött hozzá: pontos leszek. Végül is valami elharapott köszönéssel, sietve és dühösen hagyta el a szobát és a szállodát. A szellemek trösztje Algír, február 19. Már néhány napja észrevettem, hogy valami félénk szörnyetegféle kísér állandóan, aki azonban nem bírja magát elhatározni, hogy megszólítson. Egy torz, sánta, sápadt, himlőhelyes arcú púpos volt. Ha rápillantottam, mindig elpirult s olyankor az arca úgy nézett ki, mint egy fehér hólyagokkal telefújt agyagálarc. Ma reggel egyedül voltam s a várost elhagyva, Bouzarea felé tartottam, hogy a híres marabut meglátogassam, amikor hirtelenül felmerült mellettem a szörnyeteg és így szólított meg: — Ne féljen, — mondotta — rögtön bemutatkozom: Blandamour Leó gyáros vagyok. Diplomás matematikus és alapítója az alkalmazott metapszichika nemzetközi társaságának. Tudna nekem tízpercnyi időt szentelni?
A púpos egy piszkos ezüstórát húzott elő. — Most 9 óra 36 perc. S a nélkül, hogy válaszomat megvárta volna, így folytatta: — Ön bizonyára ismeri a metapszichika vívmányait, amely tulajdonképpen a divatjamúlt spiritizmusnak a tudományos fejlődése. Biztos vagyok abban is, hogy Ön bizonyítottnak fogadja el azokat a természetfölötti tényeket, amik a helytelenül szeánszoknak elnevezett kísérletek alkalmával szoktak megtörténni. A világ legnagyobb tudósai, köztük az Ön William Jamese is, ellenőrizték és elfogadták ezeket. Semmi szükség sincs arra, hogy az ember a lélekvándorlásban higgyen, a nélkül is el kell ismernünk, hogy bizonyos körülmények között, természetfölötti képességékkel megáldott emberek útján látszólag csodálatos dolgok történnek, amelyeket a régi tudomány nem tud megfejteni. Én nem akarom Önt a médiumosság számára megnyerni, csak mint gyakorlati embernek szeretném kifejteni az okot, miért én a magam társaságát megalapítottam. A tények, nevezzük csak azokat spiritiszta jelenségeknek, léteznek. De idáig senkinek sem jutott eszébe, hogy azokat gyümölcsöztesse is, vagyis hogy a gyakorlati élet szükségleteire alkalmazza. Hogy rövid legyek, arról van szó, hogy az okkult erőket is befogjuk a termelésbe. Vegye csak például a telepátiát, mely egyike a legbiztosabb és teljesen bebizonyított jelenségeknek. Miért ne használnék ezt fel, kiművelve a legalkalmasabb médiumokat, a dróttalan távirat pótlékául. Ön bizonyára tudja, hogy vannak médiumok, akiknek érintés nélkül sikerül elég súlyos tárgyakat mozgatni, felemelni. Vajon nem lehetne-e az ilyen kellően vezetett emberekből élő motorokat csinálni? Vannak azután mások, akik borítékba zárt leveleket el tudnak olvasni; ezek értékes alkalmazottai lehetnének a rendőrségnek és a cenzúrának. Más, még képességesebb médiumok el tudnak tüntetni tárgyakat a falakon keresztül, azaz dematerializálják azokat olyan mértékben, hogy az atomok át tudnak hatolni a legszilárdabb akadály legláthatatlanabb pórusain, hogy azután eredeti formájukba újra összeálljanak. Íme, micsoda új kilátások a lopás tudományos mesterségéhez! Vannak azután még csodálatosabb médiumok, akiknek sikerül magukból élő anyagdarabokat, ú. n. ektoplazmát kiválasztani. A révület állapotában emberi tagokat, sőt néha egész emberi alakokat hoznak létre, egy folyékony, de megfigyelhető anyagból, amit a tudatlanok szellemnek neveznek. Emlékezzék csak vissza Katie King hírhedt, ember formájú materializációira, vagy a Crookes nevű médiumra. Hosszú éveken át tanulmányoztam a szellemek konzerválásának problémáját és végre is megoldottam, Ezideig ezek a valódi fantomok eltűntek az ülés végeztével, nagy kárára a tudománynak és az emberi kényelemnek. Nekem sikerült ezeket a fantomokat ellenállóvá, tartóssá és gyakorlatilag halhatatlanná tenni. Ha parancsolja, mutatok egyet, amelyik már egy esztendeje nálam lakik és kimondhatatlan hasznot hoz nekem. Biztosra vehető, hogy hasonló teremtmények, amelyek irreálisak, de mégis élnek és intelligensek, rendkívül keresettek volnának a föld minden részében. Hallatlan luxust, kimondhatatlan és csodálatos szerencsét jelentene, ha szolgálatunkba állíthatnánk egy ilyen, legfinomabb anyagból álló szellemet, aki be tud hatolni oda, ahova nekünk tilos a belépés, aki láthatja és megértheti azt, ami nekünk homályos és néma, aki halálra rémítheti ellenségeinket és viszont éjszakáinknak társa lehet, — egy olyan kétéltű közvetítőt e világ és a másvilág, az élet és halál, a lét és nemlét között — birtokunkban tartani egy olyan lényt, aki nem úgy jött létre, mint a többiek, egy szolgálatkész félembert, akinek meg van engedve az, ami másnak tilos. Egy ilyen részvénytársaság szellemek gyártására és konzerválására mesébe illő osztalékot adna. A gyáripar immár hatalmába és egyeduralmába kerítette teljesen a természet minden erőit, kivéve a legcsodálatosabbat, a szellemet. Ezek a bizonytalan és múló jelenségek, amelyek eddig csak arra szolgáltak, hogy a lélekbúvárok kíváncsiságát és hiúságát s az okkultisták titok után epedő éhségét kielégítsék, mindnyájunk nagy előnyére a haladás és jólét eszközei lehetnének. Az idáig megközelíthetetlen szellemvilág ily módon beállhat és részese lehet a világ közgazdaságának. A
modem ember számára a lélek is lehet hasznot hozó, kereskedelmi cikk. Miért ne legyen Ön az én igazgatótanácsom elnöke? Néhány millió elég volna ahhoz, hogy az állandó és tanulékony szellemek trösztje a világpiacokon diadalt arasson. Ha véletlenül még kételye volna, akár ma be tudom Önnek mutatni az első, autentikus teremtményt, amelyet módszeremmel létrehoztam. Remélem, lesz szíves kipróbálni? Az én, különben ellenőrizhetetlen benyomásom szerint, nőnemű szellem, de egy hang sem hagyja el ajakát, már t. i. azt az árnyékvonalat, amely az ő elmosódott, majdnem gázszerű arcán a szájat jelenti. De annyira engedelmes… Ebben a pillanatban kihúztam órámat és odatartottam a púposnak. — 9 óra 58 perc. Ön nem tartotta meg az ígéretét. Jó napot! S minden további nélkül hátat fordítottam neki és gyorsan autómhoz mentem, mely néhány lépésre a marabutól várt engem. Benrubi eszméi Genf, július 30. Néhány lapban a következő hirdetést tettem közé: „Több nyelven beszélő, filozófus, nőtlen, türelmes, nomádhajlandóságú titkárt keresek! Jelentkezni július 20-ig a Mon Repos-szállodában, este 10 órakor.“ Miután egy idő óta álmatlanságban szenvedek, reméltem, hogy a jelentkezők kivizsgálása segítségemre lesz az éjszaka átvirrasztásában. Hatvanhárom jelentkező volt. E közül a hatvanhárom közül negyvenhat zsidó. Én egy zsidót választottam: azt, amelyik a sok közül a legértelmesebbnek látszott. Dr. Benrubinak minden kvalitása megvan, amit kerestem, sőt van néhány olyan is, amire nem is gondoltam. Különben alacsony fiatalember, kissé hajlott vállakkal, beesett, mocsárzöld színű arccal, mélyen fekvő szemekkel s kissé már szürkülő hajjal. Lengyelországban született, első tanulmányait Rigában végezte, bölcseleti doktorátust Jenában tett, modern filológiait Párizsban és tanított már Barcelonában és Zürichben. Szegény, ágról szakadt ember benyomását kelti s úgy néz ki, mint a kutya, mely fél a veréstől, de érzi, hogy szükség van rá. Csevegés közben megkérdeztem tőle, hogyan van az, hogy a zsidók általában annyira intelligensek és félénkek. — Félénkek? Valószínűleg a fizikai, anyagi, állati bátorságot érti Kegyed, mert ami a lelki bátorságot illeti, a zsidók nemcsak bátrak, hanem egyenesen vakmerőek. Mert barbár értelemben ők sohasem voltak hősök, sőt úgy gondolom, még Dávid idejében sem, de az összes népek között legelőször vették észre azt, hogy az ember értéke inkább az értelem gyakorlásában áll, semmint a hozzánk hasonló teremtmények legyilkolásában. Azután meg a szétszóratás után a zsidók mindig állam, kormány és hadsereg nélkül állottak; mint szétszórt csoport a nagy tömegek közepette, amelyek őket gyűlölték. Hogy is fejlődhetett volna ki bennünk a keresztesek, vagy a condottierik hősiessége? Hogy el ne pusztuljanak, ki kellett találniok a maguk védelmét. Kettő volt erre alkalmas: a pénz és intelligencia.
A zsidók nem szeretik a pénzt. Irodalmuknak háromnegyed része, a prófétáktól mostanáig, a szegénység dicsőítése. De az emberek vassal pusztítják vagy pénzzel vásárolják meg egymást. A zsidók nem értvén a vashoz, a legesztétikusabb és legnemesebb érccel, az arannyal védekeztek. A forintok voltak az ő lándzsáik, a dukátok az ő kardjaik, a fontok az ő puskáik, a dollárok az ő gépfegyvereik. Nem mindig hatásos, de a civilizáció hanyatlása következtében századokrólszázadokra mind hatalmasabb és hatalmasabb fegyverek. A zsidó legális önvédelemből lett kapitalistává és egyszer csak azon vette magát észre, hogy Európa misztikus erkölcsi lehanyatlása következtében, saját szelleme és akarata ellenére, a világ egyik ura lett. Előbb kényszerítették őket, hogy gazdagokká legyenek; később proklamálták, hogy a gazdagság mindennél többet ér, úgyhogy ellenségei akaratából a biblia szegénye és a gettó foglya, a szegények és gazdagok urává lett. Az, ami az önvédelem eszköze volt, idővel a bosszú eszközévé lett. De véleményem szerint az aranynál is hatalmasabb az intelligencia. A letaposott és leköpött zsidó hogyan bosszulhatta volna meg magát ellenségein? Úgy, hogy a gojok ideáljait lealacsonyítja, leálcázza, lebecsmérli és tönkre teszi; úgy, hogy szétrombolja azokat az értékeket, amelyekből a kereszténység él. És valóban, ha jól körülnézünk, a zsidó intelligencia egy század óta egyebet sem tett, mint letaposta és bemocskolta az önök legkedvesebb hittételeit, azokat az oszlopokat, amelyek az önök gondolatainak épületét tartották. Mióta a zsidók szabadon írhatnak, az önök összes szellemi épületei összeomlással fenyegetnek. A német romanticizmus megteremtette az idealizmust és rehabilitálta a katolicizmust — s erre jött egy düsseldorfi kis zsidó, Heine és az ő derűs és rosszmájú szellemével kigúnyolta a romanticizmust, az idealistákat és a katolikusokat. Az emberek mindig azt hitték, hogy a politika, erkölcs, vallás, művészet a lélek magasabb megnyilatkozásai, amelyeknek semmi közük nincs a pénzhez vagy a gyomorhoz — s erre feláll egy trieri zsidó, Marx és bebizonyítja, hogy mindezek a legideálisabb dolgok a hitvány fakadnak. Mindenki azt hiszi, hogy a nagyszellem olyan, mint valami isteni lény és a bűnöző mint egy szörnyeteg — s erre előáll egy veronai zsidó, Lombroso és valósággal kézzelfoghatóvá teszi, hogy a zseni epileptikus félbolond és a bűnözők nem mások, mint a mi túlélt őseink, vagyis a mi testi unokatestvéreink. A XVIII. század végén Tolsztoj, Ibsen, Nietzsche és Verlaine Európája azt képzelte magáról, hogy egyike az emberiség legnagyobb korszakainak — s erre előtolakszik egy budapesti zsidó, Max Nordau s nagy élvezettel kifejti, hogy költőink degenerált emberek és civilizációnk hazugságon alapul. Mindegyikünk meg van győződve arról, hogy alapjában véve normális és erkölcsös ember — s erre megjelenik a morvai Freibergből egy zsidó, Freud Zsigmond és felfedezi, hogy a legerényesebb és legdisztingváltabb úriemberben is egy perverz, vérfertőző bűnöző és orgyilkos lapul. A középkortól kezdve hozzászoktunk ahhoz, hogy a nőben szinte bálványt, a tökéletesség edényét lássuk, —- de közbelép egy Weininger nevű bécsi zsidó és tudományosan bebizonyítja, hogy a nő nemtelen, kiállhatatlan teremtmény, a förtelem és alacsonyrendűség mélysége. Az intellektuellek, filozófusok és mások mindig úgy tisztelték az intelligenciát, mint egyetlen eszközt, amellyel az igazsághoz el lehet jutni és mint az ember legnagyobb dicsőségét — erre feláll egy párizsi zsidó, Bergson és az ő finom és zseniális analízisével leveri az értelem elsőbbségét, lerombolja a platonizmus ezeréves épületét és levonja a következtetést, hogy az értelmi gondolat képtelen a valóság megragadására.
A vallásokat eddig mindenki Isten és a legmagasabb emberi szellem közreműködésének tartotta — és íme egy Reinach Salamon nevű zsidó Saint Germainből azon fáradozik, hogy bebizonyítsa, hogy ezek régi vad tabuk maradványai, a tilalmak rendszerei a rájuk épített különféle eszményítésekkel. Az ember azt képzelte, hogy nyugodtan élünk egy tartós világegyetemben, amely az idő és a tér elkülönített és abszolút alapjain nyugszik — s megjelenik egy ulmi zsidó, Einstein és megállapítja, hogy az idő és a tér ugyanaz az egy dolog, abszolút tér nem létezik, sem pedig idő, hogy minden egy örök relativitásra van alapítva és a régi fizika egész épülete, amely a modern tudomány büszkesége volt, összeomlik. És így folytathatnók. Nem beszélek a politikáról, ahol a nagy Bismarcknak ellenfele a zsidó Lassalle volt, ahol Gladstonet legyőzte a zsidó Disraeli, ahol Cavournak a jobbkeze a zsidó Artom volt, Clemenceaunak a zsidó Mandel és Leninnek a zsidó Trotzkij. És figyelje meg jól, hogy nem homályos és másodrangú nevekről beszélek. A mai intellektuális Európa nagy részben az említett nagy zsidók befolyása, vagy ha úgy tetszik, varázsa alatt áll. Bár különböző népek között születtek és különböző kutatásoknak szentelték magukat, mindannyian: németek és franciák, olaszok és lengyelek, poéták és matematikusok, antropológusok és filozófusok egy közös célra törnek: az elismert igazságokat kétségbe vonni, lerántani azt, ami a magasban van, bepiszkítani, ami tisztának látszik, megingatni azt, ami szilárd és megkövezni azt, ami tiszteletben áll. A gyilkos méregnek ez a százados adagolása a nagy zsidó bosszú a görög, római és a keresztény világ ellen. A görögök kigúnyoltak bennünket, a rómaiak megtizedeltek és szétszórtak, a keresztények meggyötörtek és kiraboltak bennünket és mi túl gyengék ahhoz, hogy erőszakkal álljunk bosszút, kemény és bomlasztó offenzívát vezettünk azok ellen az oszlopok ellen, amelyeken nyugszik az a kultúra, amelyet Plátó Athénje s a császárok és pápák Rómája teremtett meg. És a mi bosszúnk már a legjobb ponton áll. Mint kapitalisták uralkodunk a pénzügyek felett olyan időben, amikor a közgazdagság minden, vagy majdnem minden; mint gondolkodók uralkodunk a szellemi piac fölött, szétforgácsolva a régi szent és profán hiteket, a kinyilatkoztatott és laikus vallásokat. A zsidó a két legfélelmetesebb végletet egyesíti magában: despota az anyag birodalmában és anarchista a szellem országában. Önök rabszolgáink nekünk a gazdasági rendben és áldozataink a szellemi rendben. Az istengyilkossággal vádolt nép meg akarta ölni az értelem és érzelem bálványát is és kényszeríti Önöket, hogy térdre boruljanak a legnagyobb és egyedül megmaradt bálvány: a Pénz előtt. A mi megaláztatásunk, amely a babiloni fogságtól Barkochba elestéig terjed és állandósult a gettókban egészen a francia forradalomig, végre meg van bosszulva. A népek páriája egy kettős győzelem himnuszát énekelheti. A kis Benrubi beszéd közben lassan tűzbe jött. Szemei csillogtak, sovány kezei szinte hasították a levegőt és halk hangja rikácsolóvá lett. Aztán észrevette, hogy sokat is mondott s hirtelenül elhallgatott. Nagy csend lett a szobában. Végül is dr. Benrubi félénk és mély hangon azt kérdezte tőlem: „Nem tudna a fizetésemre ezer frank előleget adni? Kellene egy ruhát csináltatnom és némi kis adósságot megfizetnem.“ S mikor megkapta a csekket, tréfás mosollyal nézett rám: — Csak ne vegye szó szerint azokat a paradoxonokat, amelyeket ma este mondottam. Ilyenek vagyunk mi zsidók: szeretünk sokat beszélni s ha egyszer belejöttünk, beszélünk… s a vége az, hogy megsértünk valakit. Ha valamiben megbántottam volna, kegyeskedjék nekem megbocsátani. Perek ártatlan emberek ellen
Genf, október 2. Három héttel ezelőtt Packard-kocsimmal halálra gázoltam egy vénasszonyt s miután rokonai a veszteséggel arányban nem álló, szemtelenül magas kártérítést követeltek, — hiszen nagyon is jól tudjuk, mennyi egy asszony középértéke — kénytelen voltam egy jó ügyvédet fogadni, aki ezek ellen a hullarablók ellen megvédelmezzen. Francis Malgaz ügyvéd az első pillantásra egy úrnak öltözött, hegylakó parasztnak látszott. Rosszul szabott, durva, csontos, napbarnított ember. Enormis fejjel, óriási kezekkel, gigantikus lábakkal, bivalyszemekkel és lófogakkal. De azután, ha az ember hosszabb ideig van vele együtt, rájön, hogy nagyeszű és szellemes ember, igen művelt és kitűnő társalgó. Sok kellemes órát töltöttem vele. Tegnap este például elbeszélte nekem gondolatait az igazságügyről. — A mi jogrendszerünk — mondotta — lehetetlen és igen zavaros. A római jog öröksége agyonnyom bennünket. A római jog ugyanis, összes óvatosságaival és mérlegeléseivel egyetemben, irigy és bizalmatlan parasztok munkája, akik a bűnösök megbüntetését csak a kalmár álláspontjáról nézték. Egy bűntényt, ami egyszer megtörtént, nem lehet többé megbüntetni, sem pedig jóvátenni, hanem csak a bűnöst lehet elkülöníteni, hogy több bűntényt ne kövessen el. Ha olvasok ítéleteket, hogy ezt vagy azt három évi, nyolc hónapi és huszonhét napi fogházra ítélték, rögtön megérzem rajta a kalmárszellem bűzét. Úgy hat, mintha a bírák a bűnössel meg akarnák fizettetni az elkövetett bűnt, egy utolsó fillérig kidolgozott árszabály szerint. Ha az illető ennyi évet, ennyi hónapot és ennyi napot megfizetett, akkor nem tartozik többet semmivel és szeplőtlen, mint azelőtt volt. Itt a tévedés! Egy bűntény nem tehető jóvá és éppen ezért nem lehet megfizetni és semmiféle módon nem lehet levezekelni, miután az ember az áldozatnak nem adhatja vissza békéjét vagy elvesztett életét. Másrészről pedig, ha a bíró a dolgok mélyére akar hatolni és a modem hosszú perekben lehetetlen, hogy ezt meg ne tegye, végül is észre fogja venni, hogy a vádlott temperamentuma, gondolatvilága, helyzete, szenvedélyei és körülményei folytán nem tehetett mást, mint amit tett. Ha a lélektan alapján állunk, minden vádlottat fel kellene menteni; viszont, ha az emberi társadalom védelmére gondolunk, minden bűnöst mindörökre el kellene távolítani. Ezek a kicsinyes büntetésárnyalatok logikátlanok és elmaradottak; a perek pedig nekem haszontalan időveszteségeket jelentenek. A fontos az volna, hogy fölösleges göbözgetések és súlyos kiadások mellőzésével a bűnösöket egyszerűen kiemeljük a társadalomból. Én három osztályba soroznám őket: nagy, közép és kis bűnösök. És minden osztály számára egységes büntetést állapítanék meg. A nagyobb bűnösöket, mint amilyen például az apagyilkosság, hazaárulás, stb. azonnali halállal büntetném. A közepeseket — mint megsebesítés, lopás, rágalmazás és hasonlók — életfogytiglani deportációval. — A kisebbeket — mint eltulajdonítás, rágalmazás — vagyonelkobzással, vagy egyszeri, de igen magas pénzbüntetéssel. Ily módon el lehetne törölni a törvényszékeket, bírákat, írnokokat, esküdteket, pereket, börtönöket, összes igazgatóikkal és őreikkel és a társadalom mérhetetlen idő- és pénzmegtakarítással mégis meg volna óva. A perek ugyanis iskolái a bűnösöknek és a fogházak a kriminalitás csíratelepei. Egy jó rendőrség mindent megoldhatna. Amikor nyakon csípnek egy bűnöst, maga a rendőrtiszt könnyen megállapíthatja a bűn minőségét és könnyen végezhet is vele. Vagy megöli, vagy kiűzi az országból vagy fizettet vele. Biztos, gyors és igen takarékos eljárás. Néhány év leforgása alatt csökkenne az igazságszolgáltatás kiadása és a bűnözők száma. De ezért a perek nem szűnnének meg teljesen. És tudja kérem, hogy kik ellen kellene eljárni? Az úgynevezett ártatlanok ellen. Eljárást indítani a bűnösök ellen, költséges ostobaság, de eljárni az ártatlanok ellen, egy kötelességei tudatában álló államnak legfőbb kötelessége. Ha egyszer egy bűntényt elkövettek, a bírák minden tudása, az ügyvédek minden ékesszólása és a bakók minden szigorúsága sem tudja a kárt és a szégyent meg nem történtté tenni és eltörölni. De e helyett legalább a jövendő bűnök felét meg lehetne akadályozni, ha az állítólag „kifogástalan” és
„tisztességes” embereket állandóan megfigyelnék és idejekorán a bíróság kezére adnák. Minden községben kellene egy felügyelő és feljelentő bizottságot alakítani, amely lélekbúvárokból és moralistákból állna és akikhez — ha szüksége mutatkoznék, még egy orvos és pap is társulhatna. Ez a bizottság szemmel tartana mindenkit és bizonyos esetekben vádat emelne mindazok ellen, — és mennyien vannak ilyenek! — akik úgy élnek, hogy magukat előbb vagy utóbb a bűn kísértésének és járványának kiteszik. Mindenütt vannak notórius csavargók, keresetnélküli munkakerülők, kolerikus és szangvinikus természetek, éppúgy, mint sötét gyanakvók, tékozlók, fanatikusok és szenvedélyesek. Mindenki ismeri őket és mindenki tudja előre, hogy ezek egy szép napon rosszul fogják végezni — legalább is száz közül harminc. Ha valakinek rögeszméi varinak, vagy minden évben mesterséget változtat, ha valaki melanchóliára, gyanakodásra vagy túlzott luxusra hajlik, egész bizonyosak lehetünk, hogy nemsokára valami szégyenletes bűntényt fog elkövetni. Az ilyenek a külszín szerint tisztességes emberek, a valóságban jövendőbeli bűnösök. És ebben az esetben a bűnvádi eljárás nemcsak szükséges, hanem hasznos is lehet. Ha megrögzött gonosztevők számára az ilyen perek már későiek, úgy a leendő bűnösök számára nagyon is időszerűek és hasznosak. Csak vigyék bíróság elé a haragosakat, a kicsapongókat, a semmittevőket és a fukarokat. Intsék meg őket és ha szükség van rá, büntessék meg őket. A család zsarnokaitól vegyék el a szülői hatalmat, az érzékeny gyanakodóktól az epeköveket, a prédáktól és pazarlóktól az örökséget, a szenvedélyesektől csapoljanak le egy kis vért és akkor ezer és ezer jövendőbeli bűntényt már gyökerében elfojtottunk. Ezek a megelőző bűnvádi eljárások lesznek a törvényhozók dicsősége és a bírák diadala. Az erkölcs és az emberi társadalom megmentését nem lehet elérni a bűnösök nyakába varrt hiábavaló és költséges perekkel, hanem csak az ártatlanok ellen indított fáradhatatlan eljárással. A bűntények legnagyobb részét olyanok követik el, akik egy órával ezelőtt még ártatlanoknak látszottak és akik a törvény színe előtt azok is voltak. Az állítólagos ártatlanok alkotják azt a veszedelmes tartalékot, amelyből a legmakacsabb gazemberek támadnak. Abba kell már egyszer hagynunk azt, hogy mindig csak a külső cselekedeteket figyeljük, — amik pedig csak lelkiállapotunk egyszerű anyagi következményei — és e helyett minden polgárnak viselkedését, véleményét, életmódját, érzelmeit és szokásait kell szemmel tartanunk. Kívül, belül megvizsgálva, a földön senki sem mondhatja magát ártatlannak. Eljárást indítani egy ilyen úgynevezett „ártatlan” ellen, gyakran azt jelenti, hogy megmentjük őt és magunkat attól a bűnténytől, amit holnap elkövethetne. Ámbár Francis Malgaz ügyvéd elgondolása túlságosan naivnak és visszaélésekre igen alkalmasnak látszott, mégis el kell ismerni, hogy nincs minden logika és jóérzés híján. Csak az a kérdés, hogy vajon száz per megszüntetése végett nem kellene-e legalább húszezer bűnvádi eljárást indítani? Egolatria Jéna, június 8. A Blumenwaldnak nevezett üdülőhelyen, hol fáradt idegeimet kúráltattam, az első estétől kezdve feltűnt nekem egy görbe, sántikáló emberke, aki nagy lelki nyugalommal viselte testének különböző hibáit. Egyik szemén fekete kötés volt, a koponyája ékformájú volt, az orrát lerágta már a lupusz és egy eleven piros sebbé tette az egészet, a száját pedig teljesen elborította egy buján burjánzó, vörhenyeges bajusz-bokor. S mégis ő volt a legmozgékonyabb a vendégek között, nagy hangon szóba ereszkedett mindenkivel és minden pillanatban lehetett vele találkozni, pásztorbotjának hangos kopogásától kísérve. Tudtam, hogy dr. Mündungnak hívják és mint a németek háromnegyed része, írt már néhány könyvet. Második nap, mialatt a kertben sétálgattam, elcsípett és kényszerített, hogy melléüljek egy fapadra. — Ön bizonyára külföldi — jelentette ki termetéhez képest túl nagy hangon — és bizonyára azért jött
Németországba, hogy tanuljon. Germania docet. Itt van a világ Alma Matere. Ahány város, annyi egyetem: minden hat emberre esik egy tanító. Még ebben a gyalázatos házban is, amelyik se nem szálloda, se nem penzió, se klinika, se szanatórium, de még csak nem is valami kultúrintézmény, ahol egy sarlatán lelkiismeretfurdalás nélkül árul reménységet és fűszert méregdrága áron, még itt is lehet némi lelki táplálékra találni. Ön biztosan hallotta a nevemet: dr. Mündung vagyok. A vallástörténelemből tettem doktorátust és szerzője vagyok a Jezsidákról, vagyis az ördögimádók titkos tanáról szóló könyvnek, továbbá különböző elmélkedéseknek, amelyek a hererosok asztrálkultuszáról szólnak, továbbá egy immár klasszikus műnek, amely Frígia földalatti istenségnek és Frigga német istennőnek legősibb vonatkozásairól tárgyal. Hogy most itt vagyok, távol a könyvtáraktól s távol a tanulmányaimtól, az néhány irigy kollégámnak a műve, akik ezzel a fogással akarták egy időre a veszélyt elhárítani, hogy egy egyetemi katedrára pályázzak. A feleségem, aki kínai származású és nem ismeri még jól új hazájának az erkölcseit, engedte magát befolyásolni ezektől a… Bocsásson meg, hogy ennyit beszélek a saját dolgaimról; ez hiba, sőt nagy bűn tőlem. De biztosítom arról, hogy még itt Blumenwaldban sem tékozoltam el az időmet. Egy vallástörténelemmel foglalkozó ember számára a változatosság nagy előny; közönséges emberek számára hátrány. Arra már történtek kísérletek, hogy egy világnyelvet teremtsenek, de senkinek sem sikerült még egy olyan vallást feltalálni, amely valóban elfogadható volna mindenki számára. A tévedés abban áll, hogy nem mélyítették el eléggé az ember természetét. Az ember ugyanis minden farizeuskodás és retorika ellenére őszintén csak önmagát szereti és nem becsüli és nem imádja csak önmagát. Félelemből vagy beképzelésből úgy tesz, mintha tisztelné az isteneket, a hősöket, a hazát, az emberiséget és a többi történelmi vagy elvont istenségeket, akik a történelem csarnokát betöltik. A valóságban azonban ezek mind kibúvók és álnevek, hogy elrejtse a maga valódi hitét. Hogy egy valóban általános és gyakorlati valláshoz eljuthassunk, amit mindenki boldogan elfogadna, ha egy bátor próféta meghirdetné, figyelemmel kell lennünk az emberi törekvés lélektani középpontjára. Az új és végérvényes vallás, amit én javaslatba hozok az embereknek, az Egolatria. Mindenki önmagát fogja imádni, mindenkinek meglesz a maga személyes istene, t. i. önmaga. A protestáns reformáció azzal dicsekedett, hogy minden emberből papot csinált és így nincs szükség többet közvetítőre a Teremtő és teremtmény között. Én egy lépéssel tovább megyek: nincs többé szükség közvetítőre az imádkozó és az imádott között. Mindenki istene önmagának! Ilyen alapon össze lehet egyeztetni a politeizmus és a monoteizmus előnyeit. Minden embernek csak egy istene lesz, de annyi isten lesz, ahány ember van. De a szakadás veszélye is ki van zárva, mert az önimádók, miután tökéletesen megegyeztek az új vallás alapvető elvében, világos, hogy sohasem fognak abba az őrültségbe esni, hogy egy idegen istent vagy egy hozzájuk hasonló más teremtményt imádjanak. Ez a vallás egyúttal a német idealizmus és a legmodernebb kultúra legfényesebb eredménye. Mikor Fichte egy alkalommal katedrájára lépve kijelentette hallgatóinak: Ma istent fogunk teremteni, ezzel az Egolatria tulajdonképpen megalapozást nyert. Ha isten csak a mi gyakorlati vagy etikai működésünk teremtménye, vagyis az emberi értelem műve, miért imádnók úgy, mintha kívülünk valóban léteznék és miért ne imádnók inkább az ő teremtőjét, vagyis az embert? Ha ember az isten atyja és isten nem létezik csak az emberi lélekben, azáltal, hogy az embert imádjuk, az igaz istent, az abszolút istent, a többé nem ismeretlen istent imádjuk. De nem lehet az embert általában imádni. Emberiség — ez elvont fogalom, egy szó, egy hang csupán: az autentikus ember a konkrét egyénben valósul meg, vagyis bennünk mindegyikünkben. A modern kultúra, amely a transzcendentális képzelődés maradványait lassanként lerombolta, a nélkül, hogy számot tudott volna adni magának róla, elkezdte az Egolatriát gyakorolni. A sport a test
imádata, a tudomány kultusza az Istennek tulajdonított mindentudás pótléka, a gép-kultusz pedig Isten mindenhatóságának pótléka. Az, ami látszólag egy tökéletes Lény számára volt fenntartva, lassanként közkincse lesz minden halandónak. Megsúgom Önnek, hogy az emberiség nagy része öntudatlanul már az Egolatriát gyakorolja. Itt most már csak arról van szó, hogy nevet, krédót és öntudatot adjunk neki. És ez lesz az én feladatom, mihelyst ezeknek a méregkeverőknek a barlangjából kiszabadulok. Ahányszor Szent Olaf régi skandináv legendáját elolvasom, mindig megkap a következő párbeszéd: Kinek hiszel? kérdi a király egyik katonájától. — Önmagamnak, feleli az. Ez a hang egy őszinte hős őszinte hangja. Aki nem hisz önmagában, nem él. Arról van csak szó, hogy vallást és életet, hitet és gyakorlatot összeegyeztessünk. A régi vallások megdőltek, mert olyan dolgokat követeltek az emberektől, amik természetükkel ellenkeztek. Az én vallásom, amely az ember nyilvánvaló titkával megegyezik, harc nélkül is győzedelmeskedni fog. De, fogja Ön mondani, valami kultuszra is szükség lesz, még ha a modern gyakorlatiasság szelleméhez idomított kultuszra is. Erre is gondoltam. Minden önimádó el fogja készíttetni a saját szobrát aranyból, bronzból, vagy márványból, ki-ki tehetsége szerint. Ha valaki nem elég gazdag ahhoz, hogy egy szobrászhoz forduljon, meg fog elégedni egy olajportréval vagy akár egy jó fényképpel. Ez előtt a kép előtt fog áldozni és imádkozni. Az Én imádására nagyszerű formulákat fogunk találni az idealisták könyveiben és Walt Whitman „Song of Myself” című költeményében. A mindennapi vagy heti fürdő egyértelmű lesz a keresztséggel; az ebéd fogja az áldozást helyettesíteni; az alvás mint az Én öntudatának átmeneti elvesztése lesz a bűnbánat. Mint láthatja, kényelmes és nem túlságosan komplikált vallás. Nincs más isten, csak az ember és minden ember önmaga megtestesülése. Vége a megaláztatásnak, amely bennünket magasabb hatalmak előtti meghódolásra kényszerített; vége a farizeuskodásnak, mellyel leküzdhetetlen ösztöneinket megtagadtuk. Az ember önmagát szereti; vallja hát ezt meg nyíltan s adjon ennek az ő szerelmének félelem és gátlás nélkül ájtatos és liturgikus formát. Legyen meggyőződve arról, hogy a XX. század az Egolatria százada lesz. Alig fejezte be a fecsegő szörny a maga ostobaságát, jól szemügyre vettem és lélekben láttam őt mély imádatban egy szobor előtt, amely az ő borzalmas arcát és nyomorék testét ábrázolta. Nem tudtam megállni, hogy fel ne kacagjak. Dr. Mündung azonban ezt nem vette rossz néven. — Az én vallásom — kezdte el újra — az örömnek és nem az önmegtagadásnak hírnöke. Ön most mélyen belelátott az én vállalkozásom szellemébe és remélem, hogy prófétám lesz a föld másik felében. Így szólt s apró kezeivel a felszentelés szertartásaként megérintette térdeimet. Akkor vettem csak észre, hogy az egyik kezén csak négy, de a másikon hat ujja van. Nyomtatható változat Értékelve: 3.00 pont az 5-ből. Megosztás
