AUDIATUR ET ALTERA PARS 2008. őszén
Szerkeszti: HORVÁTH TIBOR VIII. évf., 1. szám
ALTERNATÍV KÖRLEVÉL A Hamburgi Magyarok Egyesülete tagjaihoz
Száz évesek lettünk,… = Alternatív történetecske = Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot habzó éggel a tetején. (József Attila) …de a múltunk olyan, mint a néma gyermek, akinek anyja sem érti szavát. Mert nem tudunk róla semmit, minthogy nem maradtak fenn dokumentumok, melyeket megszólaltathatnánk. Találgat(hat)unk: lehet, hogy mégis 1905-ben verődött össze Hamburgban először magyarok olyan csoportja, melyet Egyesületünk elődjének tekinthet? Netán korábban, a 19. sz. végén? Az első időkből így csak a névszerint ismert előljárók néha érdekes -- egy esetben kalandos -élettörténetei helyettesítik a közösség hiányzó múltját. Ezen az évfordulóról megemlékező előadónak, dr. Hellenbart Gyulának, az Egyesület korelnökének a téma iránti érdeklődése és motiváltsága sem tudott sokat segíteni, még ha a korábbi elnökök egyikének ma Bécsben élő unokáját is „felderítette” és kifaggatta. Mert így az Egyesület múltjának néhány fehér foltja mögé ugyan érdekes háttér vázolható fel - a velük érintkező létmezők némelyikének besugárzása miatt --, magáról e múltról azonban továbbra sem tudunk semmit. Az előadót, persze, bizonyos mértékig „önös érdek” is vezette rekonstruáló próbálkozásaiban, hiszen mintegy a saját elődeiről kutatott, lévén, hogy ő maga immár félévszázada tagja az Enek, mi több: sokáig a V-nek is (jegyző, alelnök). Világos, hogy ezért (is) több mondanivalója volt az évszázad második feléről, amikor az eseményeket egyrészt szemtanúként figyelhette, másrészt az irányítók egyikeként alakításukban is részt vehetett. El is csevegi nekünk látható élvezettel és bennfentességgel ezen évtizedekből való eleink egyes viselt dolgait. Mivel H.Gy. visszatekintése az első próbálkozás a HME múltjának felvázolására, a szerző mindenekelőtt elismerést érdemel azért, mert a forrásanyag szűkössége ellenére sikerült neki a megtett út nagyobb mérföldköveit kijelölnie, sőt szinte a semmiből -- bűvészként – majdnem történelmet elővarázsolnia. Amikor tehát saját nézőpontunkból tekintünk vissza erre az eseménysorra, a magunk gondolatait, kiegészítéseit szükségszerűen az övéihez kell kapcsolnunk, velük egyetértve vagy vitatkozva (néha szögletes zárójelben). Hellenbart Gyulát ugyanis utoléri az úttörők sorsa: nemcsak elismerést kap hézagpótló munkájáért, hanem bírálatot is, hiszen mindig mindent lehet(ett volna) jobban csinálni, tehát ezt is. De előbb nézzük meg röviden, mit ad H.Gy. szövege (l. az E honlapján) az érdeklődőknek: Beszámolója könnyen olvasható formában készült, laza mondatszerkesztéssel, minden elvontabb vagy emelkedettebb hangnemet kerülve, az újságírói stílus tipikusan könnyed változatában. Megtalálhatók benne a szerző nyelvkezelésének ismert erényei: a szemléletes és színes ábrázolás, a majdnem anekdótázó hangvétel, valamint a kedélyes és az eleinkkel való együttérzést sugalló empatikus gondolkodás. Stílusára – mint mindenkiére -igen jellemzőek szóválasztásai és jelzős szerkezetei, ezek néha fokozzák közvetlenségét és köznyelviségét (stimmel, szóval, pap bácsi, sutba vág, berázódás, alpári csetepaté, kvázi újjászületés, fűlik a foga, lekopogom, eledel). Külön elemzést érdemelne az E alapítóinak urak- és hölgyekként való bemutatása, ti. később kiderül, hogy a századelő hamburgi magyarjai főleg amerikások- és szegényparasztok voltak, akiket ide vetett a sors (1.o.). Míg a
2 fenti szócsoport részben népies jellegével nyelve életközelségét erősíti, addig csupán ez az egyetlen szópár a szöveg elején leüt egy olyan alaphangot, amely által az írás tartalma egy magasabb (társadalmi) szint fele mutat, s ennek visszfénye - véletlenül-e? - a szóban forgó embercsoportra is visszasugárzik (értsd: az E-re). Mennyire más volna e fény például, ha csupán - és talán reálisabban - mindössze férfiakról és nőkről volna szó! /Vagy így szerepelnek korai aktákban?/ Itt említendő még az egylet és egyesület szavak párhuzamos használata is (szinonímaként való váltogatásuk). Alulírott az utóbbiban több komolyságot érez, s ezért mellette voksol. H.Gy. visszapillantásából konkréten a következőket tudhatjuk meg I. a Hamburgi Magyarok Egyesülete /HME/ fennállásának első ötven évéről: - 1908. I. 20-án jegyezték be, - az első világháború után fénykorát élte, és „fényes bálokkal tett szert hírnévre” (1.o.), - első elnökei: Weber Gusztáv, gróf Hugó Logothetti, alelnökei között volt Eva Siemers (az író Wass Albert /első/ felesége) (a II. Világháború után). - a HME második ötven évéről: - „Az ötvenes években az egylet az 56-osok anyagi és szellemi ellátásának biztosításával volt elfoglalva” (3.o.) Elnök ekkor: dr. Fekete József /? - ?/ - 1962: „viharos lefolyású tisztújító közgyűlés” (3.o.). Eddig elnök: Nánássy László /mióta?/, ezután: Décsy Gyula /1977-ig??/. Ekkor lett H.Gy. is először a V tagja. - 1983: konfliktus Földessy Gyula pénztári ellenőr és a V között. „Két évre rá”, - /tehát:/ 1985-ben Nánássy rágalmazási pert indít ellene. Közben - 1984-ben bírósági ítélet hatására „interim vezetőséget” választottak, elnöke Hoffmann-Béres Zsuzsa lett. De az E kettészakadt, s ez a neki otthont adó egyházi személyek befolyására is történt (Bárány József esete). - 1991-ben mégis egy egyházi személy (Czódor István) kezdeményezésére egyesült e két csoport az új elnök, dr. Reisinger György vezetése alatt. - 1993-ban Szily Ádám lett mellette az alelnök, majd - 1995-től helyette az elnök, s e váltás azt jelentette, hogy a „klub” /l.alább/ „lenyelte” (4.o) az Egyesületet. /Az utóbbi azonban ezt valahogy átvészelte, hiszen/ - 2003-tól Kulin Miklós az elnök, /s ha elnök van, E-nek is lennie kell/. Sőt: neki -1996-tól megfelelő helység is a rendelkezésére áll összejövetelek tartására /egyelőre/. Azelőtt a katholikus egyház termeiben ülésezett a Holzdammon. II. a hamburgi magyarokról /ugyanebből a száz évből/: - eleinte kivándorlás céljából érkeztek ide, - később /II. világ/háborús menekültek, kitelepítettek jöttek, - majd 56-osok. Ilyen menekültek számára alapította a Szabad Európa Rádió a Haus der Begegnungot (1958-1969-ig működött). - Nekik sokat segítettek a Hamburgban működő magyar lelkipásztorok (plébániáik találkozási helyek is voltak, s részben ma is azok), s egy már itt élő „tehetősebb régi emigráns, a vállalkozó dr. Szarka Gábor” (3.o.). - 1962-ben a frissen alapított Finnugor Szeminárium vezetője Décsy Gyula lett. - 1979-ben egy csoport az E-től független „irodalmi kört”, röviden klubot szervezett (nevezték „szerdások” körének is), ami „minden alapszabály, mindenféle szervezeti és ideológiai kényszer nélkül sikeresen működő baráti kör volt” (4.o.), /amelynek külön története volt és mégiscsak ideológiái is, l. belső torzsalkodásait, külső ellentéteit. A poppenbütteli plébánia termeiben tartott összejöveteleket/. Ez nyelte aztán le az E-t, tehát ma ennek vagyunk mostohagyerekei, /mert igaziak szellemileg csak saját akaratunkból lehetnénk!/. - A vajdasági magyar vendégmunkások a mai napig kerülik az E-t, de most is állandó résztvevői a poppenbütteli katolikus plébánia vasárnap délutáni kávézásainak.
3 A fentebbieket összefoglalva és értékelve elmondhatjuk, hogy: 1. az első 50 évről alig tudunk többet a semminél (egy dátumot, három nevet és a bálokat), 2. a második 50 évről szintén nagyon keveset, mert az előadó nagyon rapszodikusan emel ki pár csomópontot az események sorából, holott kortanúként sokkal összefüggőbb és részletesebb képet adhatott volna.róluk. Különösen feltűnő, hogy néha tíz-, sőt húszéves ugrásokkal halad (hol előre, hol meg vissza). 3. Amit előad, az nagyon emlékeztet régi típusú történelemkönyvek tartalmára: ott a királyok és hadvezérek sorát ismertették a nebulókkal, itt ő az elnökökkel teszi ugyanezt. Az egyesületi élet belső tartalmárol így semmi sem derül ki. Az újabb történelemfelfogás az élet teljességének ábrázolására törekszik, tehát a népet sem hagyja ki a leírásból. Az E népe pedig a tagság. Mit csinált az a nem túl nagyszámú embercsoport a 100 év alatt azon túl, hogy vezetőket választott és kulisszaként háttérül szolgált nekik? 4. Különösen sajnálatos, hogy mindez az utolsó 20 évre is vonatkozik, holott erre már léteznek írásos dokumentumok is, bármilyen szegényes is az E irattárnak csak nagy jóindulattal nevezhető gyűjteménye (a korábbi V-ek ilyenirányú mulasztásai miatt!). Mégis: e papirok feldolgozása egészen más mennyiségi és minőségi eredményhez vezetett volna, mint az előttünk levő erősen szubjektív nézőpontokon nyugvó gondolatmenet. Néhány itt alkalmazható szempontra a későbbiekben megpróbálunk rávilágítani. 5. Alulírott véleménye szerint a II. tematika túl nagy teret foglal el a visszatekintésben. Ha az egyes alpontok terjedelmét is nézzük, a végső arány 2/3:1/3 lesz a II. javára. Ennek oka az a megállíthatatlan mesemondó és anekdótázó hang is, mely végig uralja a szöveget, s szemmel látható örömöt okoz az előadónak. Ezért van a szövegben olyan sok érdekes, de a tárgyhoz nem tartozó adalék (pl. a hamburger eredete 8 sorban), személy (Johanssen, Hans Thurn), de még az első rész életrajzi adatai (Loghothetti, Siemers) is inkább csak lábjegyzetbe kívánkoznak. /Akár egy III. csoport is kitelnék belőlük!/ Mindezek ismeretében nem csoda, hogy a figyelmes olvasó is megkérdi: miért időz a szerző emitt többet, mint amott, miért nem ragaszkodik jobban az időrendhez, valamint mindenütt azonos szempontokhoz és mértékekhez. Vajon nem lett volna-e céravezetőbb egy szikárabb stílusú, de mind az időben, mind változásaiban jól követhető eseménysort adni minimális érzelmi hozzáállással, de maximális mélybe világítással? Mert így az érdeklődőnek az a benyomása támad - ha kissé jobban odafigyel a tartalomra is -, mintha szembenálló pártok közösen kikínlódott szándéknyilatkozatát hallotta volna: sok mindenről van benne egy-egy kicsi, csak konkrétum alig, s az a kevés tény, amit említ, puszta fizikai mozgásra („székhelyváltoztatás”) szorítkozik szinte. Emberi cselekedet, közösségi tett elszórtan kerül csak előtérbe, s ha mégis, sokuk még a hamburgi magyarsághoz sem kapcsolható (pl. az angol titkosszolgálat machinációi) vagy jelentéktelen (pl. az említett Hans Thurnról pontosan tíz, szempontunkból érdektelen dolgot tudunk meg, s ezek közül mindössze egynek van köze a hamburgi magyarokhoz, tehát annak is csak áttételesen az Ehez)! Rejtve marad viszont az az alapvető dolog, hogyan ítéli meg ma a szerző legalább azokat a korokat, melyeket maga is átélt. Sok szó esik pl. a hamburgi magyarok különböző (földrajzi, politikai, vallási, kulturális, korbeli), az időben ugyan változó, de szembenállásra mindig hajlamos csoportjainak ellentéteiről s az őket képviselő (vezető)személyekről, de történetünkben mindig minden jól végződik, elsimul, sehol egy keményebb jelző, egy vitatkozva állást foglaló gondolat (egyetlen halvány kivétel Bárány tiszteletes esete), egy mai értékelés, problématisztázás. (Lásd pl. a rágalmazási per ügyét. Végülis kinek volt igaza???) Akárcsak egy operettben: elcsattanhat egy pofon, de nem cseppenhet vér, mert akkor az már opera lenne, az pedig, feleim az úrban, nagyon komoly dolog, sokszor tragédia. Kár, hogy a fenti szemléletben és hangnemben az E és története így operett-szerűvé válik.
4 Pedig, pedig: az utolsó 18 évnek magam is tanúja voltam, s tudom például, hogy bizonyos személyek nem azt érdemlik itteni szereplésük alapján, hogy a - már a 2. oldalon behozott fogalom!: - VIP-ek /”előkelőségek”/ közé soroltatva megdicsőüljenek, sokkal inkább azt, hogy bennük való csalódottságunknak adjunk hangot. És nem hiszem, hogy a 100 évre való visszaemlékezés ünnepi hangját és hangulatát feltétlenül megtörte volna néhányuk elmarasztalása, de azt igen, hogy ilyesmi az előadónak a kényes kérdéseket kerülő természetével nem fért volna össze. Így hát magam vagyok most kénytelen megemlíteni elrettentő példaként Fischer Ádám karmester esetét, aki a közönség, vagyis az E tagságának előlegezett bizalmával visszaélve - e bizalom a megjelenés tényében fejeződik ki bármely hallgatóság részéről -, fontos és tanulságos, a zenéhez közelebb vivő gondolatok helyett egy, majdnem a nadrágjába csinált énekes helyzetével (is) próbált szellemeskedni. Ennyire értékelt minket. Ezt az eljárást korábban is elítéltem, és ma sem bocsájtom meg neki csalódásomat és azt az ellopott estéjét életemnek. Kár, hogy a beszámoló számára fontosabb volt a nevezett és szakmájában elismert - személy VIP-ségének csillogása. Például! Más példák egyes AK-kban találhatók más konfliktusok leírásával egyetemben. Mivel ezek egy részének magam is szereplője voltam, nem részletezem őket, csak utalok rájuk. Hogy az utókor ne higgye azt, hogy 1990 s 2008 között sem történt semmi „véres” dolog a HME-ben. Lehet az ilyesmiket a száz éves távlatban apróságoknak tekinteni, de azt sem kell feledni, hogy a „pártharcok” általában csak a vezetőket érdeklik, a „nép” a mindennapi bagatell ügyektől lesz ideges. Például attól, ha egy nemzeti ünnepen a (szintén pozitíven kiemelt!) zongorista egy Gershwin-számot játszik ráadásként, mert (egy magyar zenésznek!!!) nincs érzéke ahhoz, hogy március 15-éhez nem illik a jazz! (Többen kifejezték nemtetszésüket!) Más: Lehet, hogy a közhasznú egyesületté való nyilváníttatás fontos jogi lépés egy közösség életében, de a közember (közönséges tag) számára legalább olyan jelentős a dohányzás megtiltása az előadóteremben. Mert ez az egészségét érinti akkor is, ha némelyikük személy szerint ennek még nincs tudatában, vagy nem tulajdonít neki jelentőséget. Biztos vagyok benne, hogy egy későbbi beszámoló (pl. a 150. évfordulón!) ezt ki fogja emelni a múltból. Ilyen konkrét apróságok teljes kizárása egy mérlegkészítésből a tények önhatalmú kezelésének eredménye a krónikás szemléletének abszolutizálása által. Állítólag történészek is dolgoznak így, jóllehet objektivitásra kellene törekedniök. Csakhogy ők sokan vannak, mindig születik korrekció. Erre tesz most a jelen AK kísérletet, de alulírott szívesen venné mások hozzászólását is. Mert a fenti hozzáállás, sajnos, azokra az időkre emlékeztet, amikor a V mindig a saját szemléletét érvényesítette (akár a saját soraiba ültetett mamelukok által is. Lásd a példátlan esetet, amikor egy, köztünk életében először megjelent személyt az akkori elnök javaslatára be is választottunk a testületbe. Világos, hogy mindig odaszavazott.). Érthetetlen továbbá, hogy nem találunk a szövegben egyetlen számadatot sem az E-ről (az évszámok kivételével), egyetlen táblázat vagy grafikon sem diszíti az oldalakat. Sem a taglétszám időbeni változásait, sem a megtartott összejövetelek számát, az elhangzott előadásokét (pl össz-szám, évi felbontás, tematikai megoszlás stb.), az itt járt külföldi előadókét (hozzávetőlegesen bár): semmi ilyesmi nincs benne. A XXI. században, az egzaktság, a matematizáltság korában (mi több: a matematika évében!). Persze, mindezt csak az utolsó húsz évre várhatjuk el, de arra sem kapjuk meg. De ha már a számokat nem szereti a beszámoló, legalább a valódi szellemi nyereséget adó külföldi előadók közül említett volna meg néhányat, akik ugyan nem VIP-ként csillognak, de tudást csillogtatnak (pl. Domokos Péter, Györffy Miklós, Kubassek János stb.). Sőt, az is idetartozik, hogy egyes vendég”előadók” inkább csalódást, mi több: szellemi (kút)mérgezést jelentettek. De az ő nevüket hallgassuk el mi is, ne népszerűsítsünk érdemteleneket. Itt említhetjük még, hogy egy ilyen írásba valamikor képeket is lehetne beleszerkeszteni.
5 A száz (de legyünk realisták: 50) év történetéből csak két összejövetel bizonyult méltónak a megemlítésre: egy viharos tisztújító közgyűlés meg egy jelentéktelen karácsonyi felolvasás (kb. 40 ill. 30 évvel ezelőttről). Ez, meg néhány hangulatos portré- és jelenet-vázlat nem sok nyeresége az 50 évnek. Többet szeretnénk egy olyan személytől kapni, aki benne hosszú ideig aktív szereplő volt, s ráadásul közismerten kitűnő memóriája és kifejezőkészsége van. Apropó, viharos közgyűlés! Ilyen azért az én időmben is volt, nem is egy, csakhogy akkor a szerző már az asztal túlsó, „főnöki” oldalán ült, mi pedig, a velük szemben lévők jöttünk javaslatokkal, kívánalmakkal. Alulírott pl. homo novusi naivsággal pont ekkor javasoltam egy házirend elfogadását, mit sem sejtve arról, hogy éppen `lenyelődőben` vagyunk a club által, s hogy farkasszemet pont annak (volt) vezetőivel nézünk, akik számára a házirend szó a vörös posztó. Világos, hogy elutasíttattunk. Mert mi már csak amolyan kiszotyogottak vagyunk, akikre az elődök történelmi jelentőségű csoportjai után szót sem érdemes pazarolni. Nota bene: ma mi vagyunk többségben az E-ben, egypár, úgymond, 56-os mellett: mi, 90-körül, sőt, később jöttek (egyetemisták, munkát keresők). De mindig emlékezni fogok az „én” viharos gyűlésemre és azon a V arisztokratikus elzárkózására (s a mameluk lesajnáló mosolyára! De őt a legközelebbi választáson sikerült a V-ből kigolyóznunk. Azóta se látta senki nálunk!!! Hála Jupiternek!). Így érezhették magukat korábbi „viharos” gyűlések vesztes szereplői is. Csakhát róluk sem szól a fáma. Azért kell nekem most itt az ő emléküket is megörökítenem. Ha már történelmet írunk. (Mert a történelmet mindig a győztesek írják. Avagy ismerjük Ámérika történetét indián történész tollából?) De nem szaporítottam volna én sem a szót a múlt e halványodó emlékeinek sorjázásával (írtam eleget róluk az AK-kban!), ha az előadás csupán egyetlen mondat erejéig konkréten kitér rájuk. De nem: a tíz évvel ezelőtti szerepet ma is ugyanúgy lehet csak eljátszani: ami nekünk (értsd: vezetőknek!) nem tetszik, arról nem beszélünk, amiről pedig mi nem beszélünk, az nincs, sosem is volt. Hát ezért. (S ezért kellett az első AK-knak ezt a tréfásan-komoly feliratot viselniök: Szamizdat kiadvány. Nem kell ezt felértékelni, de az egész konfliktust el-ki-varázsolni próbálni a múltból, nagyon hasonlít a lóláb eltűntetésének a kísérletéhez. De az sem szokott sikerülni. S ami eszmetörténeti adaléknak sem utolsó: kijön valaki Ceausescu birodalmából a messziről csodált demokráciába, s ennek fonákját kell saját sors- és nemzettársai részéről megélnie!) Lehetne ilyen „kicsinyes” ügyek sorolásával még sokáig „ünneprontást” végezni, ám inkább próbáljunk összegezni. Alulírott minden ellenkező látszat ellenére sem világjobbító küldetést nem érez, sem a „rossz” krónikása nem óhajt lenni (máskor sem!), csupán a valóságot szeretné torzítatlan formában viszontlátni. Tekintet nélkül személyekre, csoportokra, témákra, érdekekre stb. Szemellenző, elhallgatások és rózsaszínű szemüveg nélkül, a hamis értékek tiszteletének (rang, cím, divat stb.) kerülésével. Emlékezzünk: az egyik hozzászóló szintén megjegyezte, hogy a dolgoknak a „másik oldalát” is figyelembe kellene venni. Konkrétumot nem említett, de már ez a fogalmazás is elég, hogy a fentebbiek indokoltságát alátámassza. Mert elhangzott formájában a visszatekintés megfelelhetett az ünnepi közönség pillanatnyi elvárásainak, de semmiképp a másnapi „gyakorlati ész” kívánalmainak. Szép ugyanis, hogy egyszer itt, egyszer meg amott gyülekeztek a tagok, de miről tárgyaltak, hogyan zajlottak le az összejövetelek, milyen szellemi egyetértés, esetleg épp nézeteltérés volt köztük, mit akart a Magyarok Világszövetsége, s a klub miért nem működött vele együtt, s miért nem vett részt a Trianon elleni pénzgyűjtésben??? Hogyan segítette az E az 56-osokat, s mi volt -- ha valóban volt! -- az a sok mondanivaló, amit a poppenbütteliek -- a klubban! -egymással közölni akartak? Mikor kezdték a negyedévi programok kiküldését s a „pásztorlevél” írását? Milyen kapcsolat volt az E és a Finnugor Szeminárium között a későbbiekben? Összeállítandó volna az elnökök listája (évszámokkal, esetleg a vezetőségi tagoké is). Felvetődnek problémák és kérdések, de nem követi őket válasz, kifejtés, megoldás.
6 Pedig ilyen válaszokból gazdagodhatnék a tartalom, s akkor talán nem mosódnának össze benne a hamburgi magyarok egymást több évtizedes megszakításokkal követő csoportjainak kálváriái a HME történetével (ezek összefüggenek ugyan, de nem azonosak!). Mert most első hallásra/olvasásra az a benyomásunk, hogy a nevek és az adatok (valahogy?) mind az E-re (is?) vonatkoznak, csak később jövünk rá tévedésünkre. Megállapíthatjuk tehát, hogy szelektív memóriát -- „Csak a szépre…” alapon – a közösség számára való emlékezéskor nem ajánlatos használnunk, mert az elfogultsághoz és egyoldalúsághoz vezet. Sajnos, azt kell mondanunk, hogy egység a HME-ben ma sincs, s nem is lesz addig, amíg múltunkat sem tudjuk a maga összetettségében ábrázolni, s ilyen csonka visszaemlékezésekkel megelégszünk. Ennek értékét ugyanis erősen relativizálja, hogy a szerző a múltat saját és egykori vezetőtársai hajdani szemléletmódja szerint prezentálja, illetőleg: jelentős részeit pont nem prezentálja! Kérdés például, hogy az utolsó húsz évről való hallgatásával nem annak beismerését akarja-e elkerülni, hogy az „ő” V-ének végülis engednie kellett néhány apró, de fontos ügyben a tagok akaratának? Ennek eredményei (pl. az általuk annyira ellenzett „tiltó táblák”!) minden összejövetel alkalmával ma is láthatók az E-ben. Ez is a történethez tartozik!!! És ezért mondhatja most a visszatekintő személy elégedetten, hogy „mélyebbre ható konfliktusaink nincsenek” (utolsó oldal). Persze, hogy nincsenek, hiszen a régi V „lelépett”, a táblákat pedig kitettük!!! Az egész problema lényegéhez talán annak felismerése vihet közelebb, hogy a tagság kicserőlédésével maga az E is mindig változik egy kicsit. Hosszú ideig főleg különféle menekültek látogatták, ma viszont legálisan kiköltözött és itt tartózkodó emberek. Ezért igényeink is mások, mint akkor, de ideális egyesület-képünk is. MÁS: Az E zászlajára 1908-at úgy 2000 körül hímeztetett a „Szily-korszak” V-e (benne a szerző volt az alelnök!). Szavaztunk is erről (l. a jegyzőkönyvet és valamelyik AK-t!). Az kérdés lehet, honnan vették az 1908-as évet akkor, de `valamikor`-t írni a megrendelés éve helyett: talán kissé túl erős (mese)alkotói ihletről árulkodik. H.Gy. kedélyes és hangulatos visszatekintése így nem elégítheti ki teljesen igényeinket, sőt: vágyat kelt egy adatgazdag és őket módszeresen kezelő változat iránt. Kár, hogy a szerző a szakszerűség rögösebb útja helyett már eleve a mesemondás símább ösvényét választotta. Szövege így „történelemírásunk” mitológiai (vagy népmesei) - tudományosan szólva: naiv – korszakának dokumentuma marad. De tudjuk: komolyabb történetírások is kezdődtek így. Summa summarum tehát: A E története mindnyájunké, nem magántulajdon. Mivel, sajnos, aligha vannak, akik ötven évvel korábbi részeire emlékezni tudnak, legalább az utóbbi évtizedeket kellene közös erővel részletesebben bemutatni. Kiindulópontként a 80-as évekre gondolok, amikor az E mellett több más próbálkozás is létezett Hamburgban magyar emberi közösség, sőt szellemi műhely létrehozására (ilyen volt a klub is - és róla is többet kellene tudnunk! -, de léteztek más, esetenként egy-egy klasszikus magyar író neve alatt működö csoportok is). Természetesen világosabb fogalmazásra gondolok annál, mint kérdéseket megvitatni a „magunk és a haza javára” /4.o./, mert ez túl általános, nagyot akaró és ezért homályos is. E munkába be kellene vonni volt elnököket és tagokat, ha újabban hozzánk már nem járnak is, s a részletektől, apró események és ellentétek elmondásától sem félni, ha az Ere vonatkoznak. Majd aztán valaki összegezné az egybegyűlt anyagot. Továbbá: egység a hamburgi magyarok között sincs és nem is lesz, amíg egyes csoportjai, pl. a délvidékiek állandóan és testületileg kerülik a HME-t, akár maguktól, akár külső hatásra. Mindezt meggondolva indokoltnak tűnik a visszatekintés mérsékelten optimista befejezése: a remény hangja, hogy azért HME a jövőben is lesz, mi több: fedél is a feje fölött. És végül egy személyes megjegyzés és egy vélemény: 1. Csak most értettem meg azt is (majd 20 éve próbálom megfejteni), miért uralkodik olyan unzsenírt lezserség az előadások alatt, miért olyan nehéz magunkra még egy másfél-kétórás fegyelmet is erőltetni. Hát, mert ezt örököltük a „klub”-ból, klubbéli úri nonchalance lebeg
7 fölöttünk, mit számít a tárgyalt téma komolysága: iszogatás, csevegés, beleszólás, kutyabeengedés: mind megengedett!! Hiszen „lenyelte” az E-et!! Szerencsére lassan kikerülünk a gyomrából, mint Jónás a cethaléból a napvilágra. 2. Mindezek után ezt a témát legalább 50 évig ad acta tehetnők. Ezért nem értem, miért kell egy ünnepélyesebb megemlékezést tartani a város hivatalossága előtt. Hisz már az elemiből tudjuk, hogy kétszer (majdnem) semmi éppúgy (majdnem) semmi, mint ….. Inkább a további adatgyűjtéssel kellene törődnünk, nem a további ünnepléssel. Mert mit hoz nekünk egy ilyen rendezvény? Munkát és kiadást. És mit ad? Gyakorlatilag semmit. Mert hasonlók eddig sem jártak anyagi helyzetünk javulásával. Talán a szellemiével igen? És hogyan lehet a fenti adatminimumból a helyi előkelőségek számára a száz év képét jobban megrajzolni? Vagy a fő dolog úgyis csak a hiúságok e vásárának megrendezése (VIP-ek vonulása!)? De ez sem volna olyan visszás, ha rendezőinek jobb ügyhöz méltó buzgalma (sponzorok szerzésében) egyúttal pár tisztességes audiovizuális eszköz (vetítő, kiskompjuter stb.) beszerzését is eredményezné, hogy korszerűbb technikai feltételek között tudjunk tevékenykedni. Mert az E-t nem azok alkotják, akik egy-egy ilyen ünnepségre ötévenként egyszer eljönnek (sok ilyen van!), hanem akik legalább havonta látogatják. Az E pénztára viszont üres. Ezért így ünnepelni: Fenn az ernyő, nincsen kas. Avagy a száz évvel ezelőtti gentry-szellemet is muszáj feléleszteni? Minthogy ebbe nincs beleszólásom (mert a tagságot ma sem kérdik meg!), menjünk tovább. Rég nem írtam az E dolgairól, tehát most legalább egyről! Beszélgetünk néha a BUOD-ról (úgy tízévenként). Most abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy e csúcsszerv elnöke a századik év utolsó (hivatalos, mert még beszámoló előtti) pillanataiban (nemhivatalosan, azaz de facto ugyanis 2008 januárjában telt le a száz év!) befutott a megemlékező ülésre. Protokolláris látogatás volt, nem volt mit várnunk tőle, ezért örültünk annak, amit kaptunk: jókívánságokat s néhány ingyen brosúrát. A BUOD-elnök (nevét lásd alább) beszéde megfelelt egy ilyen alkalom formális követelményeinek: bemutatkozás, nagyszerű célok és feladatok, na és persze megvalósítások meg halvány kilátások is. Pont. Jobban érdekelt a kis füzetecske, mert benne a még magasabb (fedő)szerv, a NyEOMSzSz tagszervezetei ismertetik országuk magyar egyesületének történetét, mai helyzetét (NyEOMSzSz Tükör, 2004). Mivel semmit sem tudok például az angliai vagy a litvániai magyarokról, kiváncsian lapozgattam a (nem éppen friss nyomdafesték szagú) fűzetecskét. Szomorúan kellett azonban megállapítanom, hogy a szövegekben, melyek majd mindenike arról számol be, hogyan igyekeznek az egyesületek tagjaik magyarság(tudat)át erősíteni, pont a magyar nyelvhasználattal vannak bajok: túl sok bennük a nyelvi hiba. Tudom, hogy ez a megállapítás nagyon sok mai magyarországi kiadványra is áll, miért pont egy emigrációs nyomtatvány volna hibátlan!? Gondoltam is, hogy tucatnyinál több ország magyar csoportjai képviselőinek nyelvállapota nem lehet egyformán jó. De az már kellemetlen meglepetés volt, hogy ez az állapot egyformán nem kielégítő. (A kérdést bárkivel szívesen konkréten is megbeszélem.) Csak megemlítem, milyen bizonytalanság uralkodik a vesszőhasználat kérdésében, a súlyosabb hibák (pl. a vonatkozó névmások téves használata stb.) példázásától eltekintek. (De az igazság kedvéért hadd emeljem ki örömmel a skandináviai egyesületek képviselőinek üdítően zökkenőmentes és feltűnően jó nyelvérzékről tanúskodó szövegeit. Úgy egészében pedig a kötet egésze sok tanulságot kínál mindenkinek, aki ilyen - egyesülettörténeti - munkába vágja a fejszéjét.) Érthetetlen elírás található viszont az Előszó vége felé, ugyanis pont a BUOD elnökének (és a NyE… alelnökének!, saját alelnöküknek!) a neve szerepel hibásan (Kelement áll Klement helyett, 3. o.). Nem említenék újfent ilyen apróságokat, ha a címlap belső oldalán (versoján) nem állna ott kéretlenül, mintegy hivalkodva, hogy: Nyelvileg ellenőrizte XY. Maradok tisztelettel, de sűrű fejcsóválgatások közepette, Horváth Tibor
8 P.S.: Száz évesek lettünk (hivatalos néven: Centenárium), bis (azaz: reloaded) Mivel a fenti tényállapot másodszori megünneplése az eltervezett módon lezajlott (szép terem, ünneplő közönség, vonuló celeb, ünnepi műsor), de a fentebb kifejtettek alapján benne különleges jelentőséget az E számára nem látok, csak röviden emlékeznék meg róla. A bevezető napirendi pontokat (elnöki megnyitó, a kulturális tárca és a magyar követség üdvözlete) alulírott kissé erőltetettnek érezte. (?Okai: ünnepi lámpaláz, fáradság, rutinhiány?) Még a „Kultursenatorin” volt a legtermészetesebb. Formális szövegek voltak, elfelejthetők. Következett a József Attila-vers (A Dunánál) két nyelven. Szily Ádám felolvasása átlagon felüli teljesítmény volt jól tagolt és világosan artikulált szövegmondással, a német szöveg viszont alig érvényesült a felolvasó nem megfelelő orgánuma miatt. Szily hangja betöltötte a termet, az övé elveszett benne. A megértést nehezítette, hogy egy ismeretlen szöveget kellett felfognunk, értékelnünk, s közben még az előadó egyéni kiejtéséhez is hozzászoknunk. Felteszem, hogy az első sorokban ülőknek mindezzel kevesebb problémájuk volt. A legautentikusabban Hellenbart Gyula szereplése hatott, mert ő önmagát adta. Szövege nagyrészt megegyezett a magyarral, eltéréseket néhány kiegészítés meg önéletrajzi jellegű betoldás okozott. Ez utóbbiak által fokozta ugyan mondanivalója konkrétságát, sőt a captatio benevolentiaet is, összességében azonban írása az általunk kívánatosnak tartottal pont ellentétes irányba mozdult el, s ezt - lásd a főszöveget! - nem mondhatjuk nyereségnek. A közönség - és főleg németajkú része - viszont, úgy tűnt, jól fogadta. Pax vobiscum. Következett - szünet után - a zene (Brahms 1. zongoranégyese, g-moll, op.25). Mivel szakkritikára e területen nem vállalkozhatuk, csak köszönetet mondunk a szép muzsikáért. És megkockáztatnánk egy gondolatot a jövőre nézve. Brahmsot bizonyára hídnak szánta, aki a műsorba beválogatta. Hamburgi születése az egyik, magyaros motívumai a másik oldalon: íme a kettős kötődés közelítő, összekapcsoló szerepe. Merthát olyan szép az a tüzes magyar ritmus, hogy még a mi földinket, a hideg északról való Brahmsot is elragadta. Elragadta, persze, csak az a kérdés, hogy mi. Ma már jobb lemezborító-szövegek is különbséget tesznek magyar és magyaros között. A fenti mű 4. tétele (Rondo alla zingarese!) egyértelműen az utóbbinak nevezhető. A 17-19. sz. zeneszerzői e megjelöléssel: alla turca, alla ongharese, alla polacca, alla tedesca stb. a saját életükkel és (részben: nép-) zenéjükkel szemben idegent, furcsát, egzótikusat jelölték. Alulírott véleménye szerint a 21. században ideje volna végre kilépni ezeknek az allaknak a bűvöletéből. Ideje megszűnnünk egzótikum lenni Európában. A régebbi zeneszerzőknek, persze, még véletlenül sem igen volt esélyük egy valóban népi magyar dallamot megismerniök. Ezért az igazi magyar népzenéről fogalmuk sem volt. Lisztnek sem. Bartókig, aki 1905-ben kezdte a népzenegyűjtést. Addig a népies műdal, az ún. magyar nóta, közismert nevén a cigányzene jelentette a magyar zenét (Lisztnek is, és ezért volt azonos a zingarese európaszerte a hongaresevel /a zeneéletben!/). E dalok sokszor kisnemes szerzői néha népközelben éltek, s ezért öntudatlanul is hatott rájuk az igazi népi melos. Ezért magyarosak mégis Liszt, Brahms vagy Sarasate idevágó művei. De ideje volna már magunkat nem állandóan e, megengedem: jóindulatú, de mégiscsak távoli, s ráadásul egy álművészet sablonjaiból merítő szerzők szemüvegén keresztül bemutatnunk. Ne magyaros zenét prezentáljunk, hanem magyart. Hála istennek vannak világszerte elismert zeneszerzőink, akik igazi magyar zenét gyűjtöttek és alkottak, s így nem kell egy bármilyen szép, de megmerevedett zenei skanzen exponátaiként pózolnunk a nagyérdemű társközönségnek, hanem egy önálló zenei univerzum öntudatos polgáraiként léphetünk fel. Mint más nagyobb vagy kisebb nemzetek Európában. Ajánlott szerzők pl. Bartók, Kodály, Ligeti, Eötvös, Kurtág, de bizonyára vannak még sokan, akiknek a művei még a mi sok szempont által korlátozott körülményeink között is előadhatóak volnának. Keressük őket! Tisztelettel, H.T.
