A következő néhány nap a lehető legrosszabb fajta izgatottsággal telt. Az Alma Aleron pincéjéből való hazaút további része eseménytelenül telt. Miután a gowrow a vasbarikád túlsó oldalán rekedt, Tabitha Corsica egyszerűen egy gyermekek számára megalkotott altatóbűbájt küldött rá, amíg az állat mély, hortyogó álomba nem merült. Kissé hajmeresztő feladat volt csendben elosonni mellette, de alapvetően egyszerű. Corsica Ralphfal hoppanált át a torlaszon, aki addigra magához tért, ám a pálcáját a lány elkobozta, amíg vissza nem értek a Roxfortba. Hazafelé senki sem szólt egy szót sem, mind tudták, hogy a legrosszabb még csak ezután jön. Azóta Tabitha Corsica nyilván értesítette Grudje igazgatót arról, ami történt. James nem tudta megítélni, melyik információ vet rájuk rosszabb fényt: hogy információ után kutattak egy mágikus szuperfegyverről, vagy, hogy közben rátámadtak egy professzorra, és azzal fenyegették, hogy megetetik egy szörnnyel, ha nem mondja el, amit tud. James tudta, hogy ezzel nem csak a büntetőmunkát kockáztatták. Ez egyértelműen kicsapást von maga után, vagy még rosszabbat. - A legrosszabb Ralphra vár – súgta Scorpius egy este, mikor a könyvtárban ücsörögve tanulást mímeltek. – Ő fogott pálcát Corsicára, nem mi. Egyébként is úgy tűnt, hogy már évek óta a bögyében van a csajnak. - Akkor sem hagyhatjuk, hogy egyedül vigye el a balhét – felelte James mélyen a mágiatörténet esszéje fölé görnyedve. Scorpius vállat vont. - Igazából engem nem zavarna. - Engem nem izgat, mi történik velem – motyogta Ralph komoran. – Talán az lenne a legjobb, ha kicsapnának. Visszamehetnék az apámhoz. Együtt aztán értesíthetnénk a Rendet arról, amit megtudtunk. 1
- Ha rajtunk múlik, senkit nem csapnak ki – mondta James, habár a hangjából jóval több magabiztosság hallatszott, mint amit érzett. - Ez mind szép és jó – horkantott fel Scorpius humortalanul. – De eddig úgy tűnt, Grudje-nak nem esik nehezére megszabadulni azoktól, akiket nem szívesen lát. Már kiütötte a nyeregből Revalvier-t, Longbottomot és McGalagonyt. - És ne felejtsük – tette hozzá Ralph sötéten –, hogy McGalagony professzor aztán a Szent Mungóban kötött ki, miután megtámadták azok a V.E.F.F.-es holdkórosok. - Úúhh! Nem bírom ezt a feszültséget! – fakadt ki Rose, és olyan erővel szorongatta az asztronómia könyvét, hogy az szinte remegett. – Bárcsak inkább már túl lennénk rajta! James megértette az unokatestvére félelmeit, mégsem tehettek mást, mint hogy vártak. Tabitha Corsica, a maga részéről kimondottan élvezte, hogy elnyújthatja a szenvedésüket. A következő gyógynövénytan órán többször is hosszan meredt Jamesre és Ralphra, közben pedig fenyegetően mosolygott. Végül hétfő reggel Frics összeterelte Jamest, Ralphot, Rose-t és Scorpiust reggeli után, majd az igazgatói irodához kísérte őket, mialatt végig az orra alatt motyogott, Mrs. Norris pedig a sarkukban kocogva sziszegett rájuk. James gyomra mintha jéggel lett volna teli, ahogy fellépdeltek a csigalépcsőn, és odaballagtak az iroda becsukott ajtajához. Frics bekopogott, majd annyira alázatos hangon szólalt meg, ami nagyjából olyan valóságosnak tűnt, akár egy bádog galleon. - Megérkeztek a diákok, akikkel beszélni óhajtott, igazgató úr. Az ajtó magától kitárult, és odabentről kihallatszottak Grudje morgós szavai. - Küldje be őket, gondnok úr! Frics a négy gyerekre meredt, arca kegyetlen, megsemmisítő grimaszba futott. - Akkor hát, befelé! Ne várassátok meg az igazgatót! Előrébb tolta Jamest, mire a négy diák tétován bemasírozott Grudje irodájába. Amint mind bent voltak, az ajtó hangos csattanással bevágódott Frics orra előtt. Grudje a hatalmas íróasztala mögött üldögélt, épp egy nagy, fehér tolszárral írt valamit, és ügyet sem vetett a négy gyerekre, akik az asztaltól a lehető legmesszebb toporogtak. Az iroda ugyanolyan komor és hideg volt, mint korábban, a kandallóban nem égett tűz, az ablakot pedig vastag bársonyfüggöny takarta, alig eresztve be némi szürke napfényt. Ahogy körbenézett, James meglepve látta, hogy Merlinus Ambrosius portréját a helyére akasztották annak ellenére, hogy még mindig nem mutatta az életnek a legkisebb jelét sem. Ami azonban ennél is jobban megdöbbentette, hogy Albus Dumbledore portréja üres volt, csupán egy sötét szék látszott rajta, ami szinte teljesen elveszett az árnyékok között. Valami azt súgta Jamesnek, hogy ez elég szokatlan jelenség. A szék szinte porosnak tűnt, mintha már jó ideje nem ült volna rajta senki. Grudje megmoccant, amitől James is visszazökkent a jelenbe. Az igazgató asztalán egyetlen gyertya égett, a fénybuborék sötét félhomályban hagyta az iroda nagy részét. - Corsica professzor egy egészen lenyűgöző történetet mesélt nekem – szólt Grudje anélkül, hogy felnézett volna. Pennája szorgosan sercegett a pergamenen. – Azt állítja, maguk négyen valahogy lejutottak az amerikai varázsiskola, az Alma Aleron pincéjébe. Maguk, és Mr. Walker barátjuk. James csoszogott a lábával. Már épp szólásra nyitotta volna a száját, hogy felhozzon valamit a védelmükre, de aztán rájött, hogy az igazgató nem kért semmi ilyesmit. - Miss Corsica professzionális előrelátásról tett tanúbizonyságot, mikor megérezte, hogy terveznek valamit – folytatta Grudje nyugodt, hűvös hangú monológját. – 2
Természetesen jómagam csöppet sem volta meglepve, mikor értesített a történtekről. - Igazgató úr – lépett előre hirtelen Rose. – Mi… Grudje a bal kezének egyetlen legyintésével elhallgattatta, tenyere olyan fehérnek hatott a gyertya fényében, akár a hó. Szeme végre elrebbent a pergamenről, és szürke szemöldöke alól szúrós pillantást vetett a lányra. - Nem érdekelnek a kifogásai, Miss Weasley. A saját érdekében, azt javaslom, tartsa a száját, hacsak én nem kérem, hogy beszéljen. – Tartott egy rövid szünetet, hogy vajon engedelmeskedik-e neki a lány. Rose tett egy lépést hátra, és lehajtotta a fejét. Grudje sztoikus nyugalommal nézte ezt végig. Végre leeresztette a pennát, és minden figyelmét a diákokra fordította. - Négyőjüket többször is látták, amint fejüket összedugva, titokban sugdolóznak. Mint tudják, ez szabályellenes, de eddig szemet hunytam. Miért, kérdezhetnék. Mert kíváncsi voltam, mire készülnek. Most azonban már én is elvesztettem a türelmemet. Ms. Corsica mindenről beszámolt. Nem fogom tovább tűrni, hogy kényszeresen áthágják az intézmény szabályait. Elhallgatott, és egyenként minden diákot alaposan végigmért. Scorpius halkan megköszörülte a torkát. - Most… - kezdte kíváncsian oldalra döntve a fejét – kirúg? Uram? Grudje tekintete Scorpiusra rebbent. - Hogy kirúgom-e magukat, Mr. Malfoy? – ismételte. – Úgy gondolja, hogy kicsapást érdemelnek? James Scorpiusra pillantott, ám a szőke fiú nem viszonozta. - Nem, uram. Most nem. Csak szerettem volna tisztázni, uram. - Talán valóban kirúgást érdemelnének – szegte fel az állát Grudje elmélkedve. – És talán tényleg meg is kéne tennem annak ellenére, hogy nincs konkrét bizonyítékom maguk ellen. A roxforti titkos kis tanácskozásai elég gyanúsak hozzá. De hogy áttegyék a székhelyüket a lehető legtiltottabb helyszínre, az Alma Aleronba, ami teljességgel kívül esik a hatáskörünkön, azt egyszerűen nem hagyhatom. – Az idős férfi nagyot sóhajtott, tekintete még mindig ide-oda járt a diákok arcán. – Mint tudják, Ms. Corsica nem félt követni magukat. Beszámolt mindenről, amit látott: a titkos találkájukról, zúgolódó összeesküvésükről. Azt állította, direkt hallgatózott egy árnyékos sarokból, azonban, sajnálatos módon, bárhogy is igyekezett… képtelen volt kihallgatni a titkaikat. James pörgő aggyal meredt az igazgatóra. Tabitha nem mondott el mindent az igazgatónak! Alig tudta elhinni. Vajon ez egy trükk? Az igazgató csak játszik velük? Hirtelen rádöbbent, hogy Grudje egyenesen rámered, és némán fürkészi a vonásait. - Ó! – fakadt ki James, és remélte, hogy a hangja feldúltnak, dühösnek, vagy valami ilyesfélének hangzik. – Ööö… Az a kígyó! Nem tudom elhinni, hogy hallgatózott…! Grudje kissé szkeptikus arckifejezéssel összepréselte az ajkait. - Van valami – morogta lassan –, amit esetleg szeretne elmondani, Mr. Potter? - Mondani valamit? – ismételte James pipacspiros képpel. – Ööö… - Azt hiszem, tudom, miről szólt a maguk kis találkája, fiatalember – vágott közbe Grudje türelmetlenül, és ismét felkapta a pennáját. – Nincs szükségem hazugságokra. Csak ront a helyzetükön. Ismerje be, és könnyen megúszhatja. Viszonylag. - Ööö – nyögte megint James, és kétségbeesve járatta a tekintetét Ralph és Scorpius között. – Ööö… Scorpius felsóhajtott. 3
- Éjszakai kviddics, uram – szólt lemondóan, majd a fejét is lehajtotta. James visszafojtotta a levegőt, szeme tágra nyílt. Grudje szeme jegesen csillogott, ahogy gyanakodva újra és újra végigmérte Scorpiust. Az a pár másodperc óráknak hatott. Végül az igazgató hátradőlt, és összeszűkült szemekkel bólintott. - Köszönöm, Mr. Malfoy. Örülök, hogy legalább az egyiküknek van annyi esze, hogy beszéljen. Micsoda eszement bolondság ez az éjszakai kviddics! Azt feltételeztem, hogy Mr. Longbottom elbocsátásával a probléma magától megszűnik. Úgy tűnik azonban, hogy némelyikükbe túl sokat látok bele, már ami a józan eszet illeti. Lendületes tollvonásokkal az asztalon heverő pergamen aljára kanyarította a nevét. - Ez itt, diákok, a próbaidejükről szóló papír. Többek között azt tartalmazza, hogy mostantól fogva egyikük sem kommunikálhat a többiekkel, semmilyen formában. Nem tanulhatnak együtt, nem ülhetnek egymás mellett az órákon, és nem is beszélhetnek, még a szünetekben és a hétvégéken sem. Ha megteszik, higgyék el, tudni fogok róla, és nem lesz több figyelmeztetés. A próbaidő megszegése az iskolából való azonnali kicsapást vonja maga után. Elég világosan fejeztem ki magam? James mellett Ralph és Scorpius bólintott, Rose halk motyogással jelezte, hogy megértette. James előrébb lépett. - Csak kíváncsiságból, igazgató úr – kérdezte minden bátorságát összeszedve. – Honnan fogja tudni, hogy megszegtük a próbaidőt? Grudje alaposan végigmérte, mielőtt válaszolt volna - Ugye nem gondolja, hogy erre a kérdésre felelni fogok, Mr. Potter? James arca elvörösödött. - Én csak… gondoltam, megkérdezem. Ha tudnánk, hogy tényleg nem létezik olyan hely, ahova bújhatnánk, az talán segítene. Tudja, legyőzni a kísértést. Abban nem igazán vagyunk jók. - Megvannak a módszereim, fiatalember – felelte Grudje kitérően, és visszafordította figyelmét az előtte heverő pergamenre. – Nem kell megmagyaráznom őket, ám biztosíthatom, hogy nincs olyan hely ebben az iskolában, ahová ne látna be figyelő tekintetem. Ezt meg kéne köszönniük. Az éberségemmel talán megmenthetem magukat a legnagyobb ellenségüktől: önmaguktól. - Igen, uram – válaszolta James. Hátralépett, és úgy tett, mintha lecsillapodott volna. – Ööö… köszönöm, uram. – Lesütötte a szemét, de az agya minden eddiginél sebesebben pörgött. Grudje pálcájával a próbaidős papírra koppintott, mire abból egy egész halom másolat jelent meg. - Ezeket egy órán belül eljuttatom a tanáraiknak, házvezetőiknek és a prefektusoknak. Most visszatérhetnek az óráikhoz. És, kérem, ne beszélgessenek út közben. Tudni fogom, ha nem engedelmeskednek. - Igen, uram – ismételte James, ezúttal nagyobb beleéléssel. Szemei gyanakvón meredtek a padlóra. Mögöttük kitárult az iroda ajtaja, jelezve, hogy távozhatnak. Scorpius némán kivezette a másik hármat a helyiségből. Mikor elérték az előszobát, lépteik felgyorsultak, és folyosón végigvisszhangzott, ahogy a négy pár láb lesietett a csigalépcsőn. James tudta, hogy most leginkább megkönnyebbülést kellene éreznie. Tabitha Corsica valamilyen okból nem árulta el Grudje-nak az Alma Aleron pincéjébe vezető útjuk 4
legrázósabb részleteit – sem a Morrigan-hálót, sem azt, amikor Ralph majdnem feletette őt a pince hegyes fogú szörnyével. Normál esetben Corsica alig várta volna az alkalmat, mikor rúgathatja ki, és alázhatja meg Jamest, Ralphot és a barátaikat. Miért nem használta hát ki ezt a kiváló alkalmat? Igazi rejtély. Miközben a lépcső felé ballagott, a hátán érezte Rose tekintetét; őt is meglepte, sőt, megdöbbentette ez a váratlan fordulat. Mégis, James ebben a pillanatban nem érzett mást, csak hirtelen rátörő, gyűlölködő bizonyosságot. Mikor elérték a lépcsősor tetejét, hátralesett a válla fölött, hogy Grudje nem követte-e őket. Miután megbizonyosodott róla, hogy a folyosók üresek, és csak a zárt ajtók mögött folyó órák halk zsongása hallatszott, James elégedetten egy nagyon nagy festmény felé fordult, ami a lépcsősor fölött lógott. A kép egy csapat boszorkányt ábrázolt, akik egy fortyogó üst körül heverésztek. Legtöbbjük fedeles kupából kortyolgatott, vagy hangosan hortyogott a reggeli napfényben. - Maga az, ugye? – súgta harsányan. Közelebb hajolt egy magas, de egyébként teljességgel jellegtelen boszorkányhoz, aki a háttérben ült. – Maga kémkedik Grudje-nak. Ismerje be! A boszorkány hűvösen, kihívóan méregette Jamest, de nem válaszolt. - James! – sziszegte Rose, és megragadta az unokatestvére talárjának az ujját. – Gyerünk már! Mit művelsz? - Irtó ronda boszorkányként – folytatta James, ügyet sem vetve a lányra. – Már nem tud átverni most, hogy már tudom, mit keressek. Az egész iskola tele van a képeivel. Maga az üvegházban kertészkedő szerzetes Longbottom professzor nappalijában. És a lovag McGalagony professzor Kreagle királyt ábrázoló portréján. Maga kémkedik Grudje-nak, és árulja el neki mindenki titkát. Ismerje be! Rose zavarodottan meredt Jamesre, aztán ő is közelebb hajolt a festményhez. Scorpius az orrára biggyesztette a szemüvegét, és hunyorogva meredt a képre. Ralph átlesett James válla fölött, majd bólogatásba fogott. - Igazad van! – szólt álmélkodva. – Tényleg rémesen ronda boszorkányként. - Ó, hátrébb, ti négyen – fakadt ki a boszorkány furcsán mély, vontatott hangon. – És vegyétek fontolóra egy jó pattanás elleni bájital beszerzését! - Piton igazgató úr? – súgta Rose elképedve. Elfojtott egy nevetést. – Ez komolyan… ööö, maga? A festett alak ingerülten felsóhajtott. - Látom, titoktartásban ugyanolyan jól teljesítesz, mint a bájitalfőzésben, Potter. Induljatok tovább az óráitokra, különben még nagyobb bajba keveritek magatokat. - Hogyan segíthet neki? – kérte számon James dühösen. – Azt hittem, maga a barátunk! Az álruhás Piton lefitymálón pillantott Jamesre. - Sosem voltam a „barátod”, Potter. Inkább az őrangyalod, ezért inkább meg kéne köszönnöd. Grudje igazgatónak igaza van. Valakinek meg kell mentenie téged a saját engedelmetlenségedtől, az állandó kényszeredtől, hogy megszegd a szabályokat, és a nagyzási hóbortodtól. Szívesen leszek önként jelentkező. Rose egyszerre tűnt döbbentnek és csüggedtnek. - Maga az, uram? – tisztázta a dolgot a festmény és James között járatva a tekintetét. – Tényleg tele van az iskola a festményeivel, amiket arra használ, hogy Grudje igazgató úrnak kémkedjen mindenki után? - A „kémkedés” olyan negatív kifejezés! – jegyezte meg Piton. – Felajánlottam a 5
szolgálataimat az iskola új igazgatójának. A megfigyelést kaptam feladatul. Akiknek nincs rejtegetnivalójuk, azoknak nem kell félniük. James megrázta a fejét. - Maga miatt elvesztettük Revalvier-t, McGalagonyt és Longbottomot! - Egyik esethez sincs semmi közöm – pillantott félre Piton. – Azok a professzorok megérdemelték az elbocsátásukat. Ha nem értenek egyet, forduljanak az igazgató úrhoz. Nem az én ügyem. Rose csalódottsága villámgyorsan csapott át fortyogó haragba. - Mindenki rettegésben él maga miatt! – Alig tudta visszafogni a hangerejét. – Jó emberek – akik régen a barátai és társai voltak – félnek felszólalni az ellen, ami történik, mert maga minden szót továbbít Grudje-nak! - Grudje igazgató úr, Miss Weasley, ezt jobb, ha észben tartja – húzta ki magát Piton a festményen. – Akár tetszik, akár nem, jelenleg ő vezeti ezt az intézményt, és a dolgok úgy alakulnak, ahogy neki tetszik. Akik ezt nem fogadják el, azok nem alkalmasak, hogy a vezetése alatt dolgozzanak, függetlenül a hozzám, vagy az iskolához fűződő múltjuktól. Ralph összevonta a szemöldökét. - De hát McGalagony professzort megtámadták. Még mindig a Szent Mungóban van. Csak mert valaki el akarta hallgattatni. Talán épp Grudje igazgató. Ennek az embernek akar dolgozni? - Találgatások és szóbeszéd – felelte Piton az orra alatt, de James látta a festett exigazgatón, hogy a kérdés a velejébe talált. Közelebb lépett, és lehalkította a hangját. - Nincs választása, igaz? – súgta. – Az kell tennie, amit Grudje akar. Mert halottként már nincs szabad akarata… Piton kerülte James tekintetét. - Mint mindig, Potter, úgy beszélsz, mintha tudnád, miről van szó. És mint mindig, ez nem így van. - Mint Phineas Nigellus Black igazgató portréja – bólogatott lassan Rose. – Anya szerint azt kellett tennie, amire Dumbledore igazgató úr kérte, ha tetszett neki, ha nem. Phineas Nigellus inkább átoknak tartotta ezt, semmint kötelességnek. Piton Rose-ra meredt. - Fogalmatok sincs, miről beszéltek, egyikőtöknek sem. Induljatok tovább! Menjetek az óráitokra! - Tuti megőrjíti magát – morfondírozott Scorpius. – Azt kell tennie, amit az az őrült diktátor akar. Mindazok után, amiket életében tett, hogy megállítsa a hozzá hasonlókat. - Én is olyan voltam – ellenkezett Piton. – A Grudje igazgatókhoz hasonló emberek a lándzsa hegye, a csúnya igazság, amiről nem szívesen vesznek tudomást az emberek. Ha nem lennének hozzá hasonlók – hozzám hasonlók – se a varázsló, se a mugli világ nem lenne képes fennmaradni. - De maga nem olyan volt, mint ő – erősködött Rose. – Maga tudta, hogy a hatalom semmit sem ér bölcsesség nélkül… és szeretet nélkül. Ezért bízott önben Dumbledore. Ezért nevezte el Harry bácsi a második fiát ön után. Piton elszakította a pillantását a lányról, és megrázta a fejét. - Induljatok az óráitokra! És ne beszélgessetek közben. A próbaidőtök érvénybe lépett, és Grudje igazgató úrnak igaza van: tudni fogja, ha nem engedelmeskedtek. James hosszú, bús sóhajt hallatott. Csalódottan elfordult, és megindult lefelé a lépcsőn. Kisvártatva Rose, Scorpius és Ralph is követte a példáját. 6
- Milyen kár – jegyezte meg Piton halkan, mintha csak magában morfondírozna –, hogy sosem volt alkalmam portrét helyeznem a Szükség szobájába! James lépés közben megdermedt, és hátrapillantott a válla fölött. A többiek feltorlódtak mögötte, Scorpius szeme elkerekedett, mikor felfogta, mire akart utalni a festmény. - Ezzel azt akarja mondani – kérdezte –, hogy a Szükség szobájában nincs portré, uram? Piton hangja halk és dörzsölt volt, ahogy válaszolt. - Azt mondtam, induljatok az óráitokra, mielőtt jelentenem kell titeket. - Értem, uram – biccentett Scorpius. – Igenis, uram. Köszönjük, uram. A diákok egy emberként fordultak sarkon, hogy aztán a lépcsőn hátralévő szakaszt titokzatos mosollyal az arcukon tegyék meg. Mikor elérték a lépcsősor lábához, Rose és Scorpius átváltoztatástanra indult, Tofty professzorhoz, Ralph és James pedig a napfényes parkot vették célba, Hagrid legendás lények gondozása óráját. Perselus Piton portréja felsóhajtott, és végre ellazult a háttérben. - A fenébe is – motyogta az orra alatt sötéten. – Phineas Nigellusnak igaza volt.
A következő hétfőn, reggeli közben, mikor már csak alig két hét maradt a tanévből, Grudje igazgató végre bejelentette a közelgő kviddics találkozót. - Tíz nap múlva – darálta szokásos, monoton hangján – ez az iskola ad otthont egy történelmi fontosságú eseménynek. Ezer év óta most először, a mugli és varázstudó vezetők e falak között tartják hivatalos találkozójukat. A legtöbb diák, visszatartott posta és korlátozott hírek ellenére már hallott erről az eseményről. Ettől függetlenül a bejelentésre méhkasként bolydult fel a nagyterem. Grudje hagyta egy kicsit a tanulókat, majd folytatta. - Mind ismerjük ennek a találkozónak a hátterét. Több száz évnyi békés elszigeteltséget követően a világainkat óvó titoktartási egyezményen rés keletkezett. Bármennyire is igyekszünk megakadályozni, az összeomlás azóta is folytatódik. A titoktartási törvény mágikus megerősítése meglehetősen szeszélyes. Sajnos pár kevésbé lelkiismeretes boszorkány és varázsló már hasznot is húzott ebből. Néhány szerencsétlen sorsú mugli pedig néha bekerül egy olyan világba, mely egy évezredig rejtve volt előle. Bizonyára maguk közül is hallottak néhányan arról a mugli családról, akik egy őrizetlen portálon keresztül bekeveredtek a Zsebpiszok közbe. A teremben itt-ott gonosz nevetés hallatszott, legfőképp a mardekáros asztal felől. James valóban hallott a történtekről, ahogy mindenki más is. Három banya fedezte fel a négytagú családot, amint egy rakás kuka mögött rejtőzködtek. Eltévedtek, és szó szerint remegtek a félelemtől a boszorkányok, koboldok, és a Zsebpiszok köz sötét zugaiban megforduló egyéb, szörnyűséges teremtmények látványától. A Szent mungóban egy teljes héten át módosítgatták az emlékeiket, mire sikerült semmissé tenni a kárt, és az apát még azután is irracionális rettegés fogta el, ha bibircsókot látott. - Így hát szükségessé vált – fűzte tovább a szót Grudje –, hogy a jövőben bevonjuk mugli testvéreinket és nővéreinket az ügyek intézésébe. A Mágiaügyi Minisztérium képviselői és egyéb mágikus tisztségviselők mellett mugli kormányzatok gondosan 7
válogatott követei és vezetői érkeznek, szerte a világból, hogy tanúi legyenek a döntő kviddicsmérkőzésnek a Mardekár és Hugrabug házak között… A nevük említésére mindkét ház asztalánál dörgő tapsvihar tört ki. Grudje arca elsápadt, szeme összeszűkült. - Ez nem a piti kis házversenyek ideje – bömbölte meglepő hangerővel, túlkiabálva a tapsot. A hujjogás és füttyögés azonnal elhalt, a nagyteremre síri csend borult. Grudje homlokráncolva mérte végig az asztalok sorát. Mély, komoly hangon folytatta. – Komor időket élünk, diákok. Ennek a találkozónak a súlya ránk nehezedik. Mi lettünk kiválasztva, hogy az egész varázsvilágot. A mi feladatunk, hogy megmutassuk a világnak, hogy a boszorkányok és varázslók nem fenyegetés, amitől félni kell, hanem barátok és segítők, társak a békés együttélés új világában. Ennek érdekében sokan maguk közül amatőr diplomatáknak lesznek választva. Maguk fogják kiszolgálni és szórakoztatni mugli vendégeinket az iskola különféle helyein megrendezésre kerülő rendezvényeken. - Ami azonban ennél is fontosabb, az a mágikus verseny és bajtársiasság kifejezése a kviddics bajnokságon. Ez lesz a találkozó kulcsmomentuma, amely mindenkit magába foglal. Ott lesznek, és a legjobb formájukat hozzák. Bármelyik csapat is nyer, a legnagyobb tisztelettel fogadjuk, belenyugszunk, ahogy az az iskola szellemiségéhez illik. Végül a mugli vendégeink belátják majd, hogy a kultúránktól nem kell tartaniuk. Sőt, le fogja fegyverezni őket a sportszerűségünk és mágikus örökségünk. Grudje szünetet tartott. Hideg szeme egyenként söpört végig mindenki arcán. Végül kissé ellazult. - Hogy valamivel vidámabb témára térjek, az idei kviddicsbajnokság egyben egy vadonatúj trófea bevezetését is hozza, a hamarosan bemutatásra kerülő Kristály kelyhet, ami Mr. és Mrs. Draven Vassar, a griffendéles Lance Vassar tanulónk szüleinek igen nagylelkű felajánlása. A Kehely egy ősi, és igen ritka mágikus ereklye, amit maguk a Vassar szülők fedeztek fel egy történelmi ásatás során. Remekül szimbolizálja majd az elkövetkezendő évszázadok kiválóságát. Milyen szerencsés az első győztes, aki efféle örökséget tudhat majd magáénak! Azzal Grudje megajándékozta a termet ritka, hátborzongató mosolyainak egyikével. Rose fintorogva a szeme elé kapta a tenyerét. - Ugh… mintha horog akadt volna a szája sarkába. Graham Warton arca elsápadt a haragtól, ahogy a termen felületes taps hullámzott végig. - Lance Vassar nem csak, hogy elvesztette nekünk a kviddics kupát, de még egy sokkal jobb kupához juttatja a győztes csapatot. James azonban meg sem hallotta az elégedetlenkedést. Grudje bejelentése valahogy realizálta benne, hogy a kviddics találkozó nem csak valami zavaró, ám ködös előérzet, ami egész egyszerűen nem következik be, ha nem hisz benne eléggé. Most már nem csak, hogy valósággá vált, de alig két hetük maradt addig. És, ami a legrosszabb, annak ellenére, amit az Alma Aleronban tett balszerencsés kirándulásuk során megtudtak, szemernyit sem kerültek közelebb a Morrigan-háló titkának felfedéséhez. A bejelentést követően a tanévből hátralévő idő szinte hátborzongató sebességgel kezdett telni. Ez nagyrészt az általános év végi vizsgáknak volt köszönhető, plusz a hegyekben tornyosuló házi feladatoknak, amik továbbra is egyre csak gyűltek. James hősiesen kitartott, nem maradt le a leckékkel, bár nem igazán a jó jegyek miatt, hanem hogy elkerülje Fricset. Az öreg gondnok még most is lesújtó büntetőmunkákat szabott ki 8
mindazokra, akik nem adták be időben a házi dolgozataikat, ez viszont még több időt vont el a házi feladatoktól és a tanuláshoz, ami még több büntetéshez vezetett. Az igazságtalanság dühítő volt, amit csak kis mértékben enyhített a tény, hogy maga Frics tűnt a leginkább túlhajszoltnak, hála az igazgató egyre növekvő elvárásainak. Ahogy teltek a napok, James időnként összefutott Rose-zal, Ralphfal és Scorpiusszal a Szükség szobájában, néha még Albus, Zane és Nastasia is megjelent. Még szerencse, hogy elsőévesként az apja megtanította rá, hogy lehet belépni. A találkozók során a Szükség szobája egy kisebb parancsnoki központ alakját vette fel, tele gyanuszkópokkal, malícia mutatókkal, egy könyvtárra való könyvmennyiséggel kémkedésről és megfigyelésről, valamint egy hatalmas terepasztallal, ami a Roxfort térképét és a környező birtokot ábrázolta. A sokféle eszköz ellenére a találkozók meglehetősen feszengve teltek, miközben próbálták kitalálni, hogyan fog zajlani a kviddics találkozó elleni merénylet, az már szóba se nagyon került, mit tehetnének ellen. - Még ha ismernénk is Avior tervét – jelentette ki végül Scorpius –, a pálya tele lesz őrökkel. Albus komoran bólintott. - Titus Hardcastle lesz a biztonsági főnök. Mellette semmi sem juthat át. Minden aurort ide vezényel, főleg azok után, hogy karácsonykor megölték az amerikai alelnököt. - Harry bácsi nem jön el? – kérdezte Rose. James megrázta a fejét. - A mágiaügyi miniszter valószínűleg elküldi apát Szibériába üstöket számolni, vagy valami ilyesmi. Távol fogják tartani innen. - Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom – sóhajtotta Zane, miután ellökte maga elől a térképet, és hátradőlt a székén –, de ez kicsúszott a kezünkből. Egy dolog volt szembenézni a holdkóros Madame Delacroix-val, még a Kapuőrrel is. Azok mögött csak néhány nagyhatalmú ember volt, akik a háttérben dolgoztak. Itt most a Mágiaügyi Minisztériumról van szó, és a nagyhatalmú emberek nyíltan cselekszenek. - Attól még mindig csak néhány emberről van szó – csapott az öklével az asztalra James. – Avior együttdolgozik Judith-tal, a Tó Úrnőjével. Fogalmam sincs, hogyan találkoztak, de nyilván ugyanaz a céljuk. Avior uralkodni akar a muglik fölött, Judith pedig káoszra és pusztításra vágyik. Akárhogy is, csak ők ketten vannak. - Lehet, hogy ez az egész a kettejük piszkos kis terve – értett egyet Nastasia élénken –, de ott áll mögöttük a Mágiaügyi Minisztériumotok, és még csak nem is sejtik, ki mozgatja a szálakat. Ralph arca kemény volt, akár a kő. - Akkor sem adhatjuk fel. Csak segítségre van szükségünk. - Honnan? – pillantott Ralphra Scorpius. – Mindenki, aki eleget tud, hogy csatlakozzon hozzánk, vagy már elment, vagy Grudje túlságosan elnyomja, hogy bármit is tegyen. Albus összevonta a szemöldökét. - Egyébként merre járhat annyit? Hogy tart mindenkit rettegés alatt, mikor nap, mint nap eltűnik, ki tudja, hova? Ralph vállat vont. - Valószínűleg a Mágiaügyi Miniszterhez jár, hogy megmondja neki, mit csináljon. Rose töprengve ráncolta a homlokát, mire James kíváncsian rá pillantott. - Mire gondolsz, Rose? A lány a fejét csóválta. 9
- Semmire. Csak… valami furcsa. - Az egész ügy furcsa – sóhajtott Zane. - És mi van azokkal a Yuxa Baslatma indákkal és levelekkel, amik a talárodba akadtak, mikor a jiskra üldözött bennünket? – kérdezte James továbbra is Rose-t fixírozva. – Talán azokból kiderülne, mitévők legyünk, ha használnád őket. - Rose-nak van álomhozója? – ült fel reménykedve Ralph. - Már mondtam – csattant fel Rose. – Kizárt dolog! Tisztára összekeveredtek. Nem lehet tudni, melyik bogáncs melyikről való. Senki sem használja őket, pláne nem én. Túl veszélyes. - Rose – erősködött James. – Ha a Morrigan-háló működésbe lép a kviddicsdöntőn, minden boszorkányt és varázslót megöl! Játékosokat, diákokat, minisztériumi dolgozókat, őröket, még Titus Hardcastle-t és az aurorokat is! Kezdünk kifogyni a lehetőségekből! Azonban Rose hajthatatlan volt. - Azok a Yuxa Baslatma darabok nem segítenek rajtunk, James. Túlságosan összekeveredtek és szinte csak morzsa maradt belőlük. Ha lett volna egy kis eszem, egyszerűen csak eltemettem és elfelejtettem volna őket. Viszont van egy ötletem, hogyan menthetnénk meg pár embert, vagy talán annál is többet, ha a Morrigan-háló működésbe is lép. Csak ahhoz azonnal el kell kezdenünk az előkészületeket. - Mire gondolsz, Rosie? – hajolt előrébb hirtelen Zane. Rose egyenként mindenkin végignézett. - Igazából egyszerű – mondta. – A Háló összekapcsolja a pálcákat egy über-gyilkos átokkal, igaz? Pálca nélkül kell a kviddicsdöntőre mennünk. Nekünk, és még azoknak, akiket sikerül meggyőznünk. Egy perc néma csend következett, mialatt mindenki fontolóra vette a dolgot. James bólogatni kezdett. - Laosa banya sztorijában az anyja túlélte, mert nem volt nála a pálcája. Aznap reggel véletlen eltörte. Ott volt, a Háló kellős közepén, de mivel nem volt pálca nála, nem ártott neki… Ralph azonban kicsit szkeptikusan állt a kérdéshez. - Nehéz elképzelni, hogy úgy a legjobb mágikus csatába indulni, ha otthon hagyod a pálcádat. Nastasia felvihogott. - Pedig úgy, ha meg akarod élni magát a csatát – vetette ellen Rose, és lesújtó pillantást vetett Nastasiára. – Különben sem azt javaslom, hogy hagyjuk őket fent a hálóteremben. Keressünk nekik valami rejtekhelyet a közelben, mondjuk a lelátók alatt, vagy a seprűtárolóban, ahol biztonságban lesznek, és utána könnyen hozzáférhetünk. - Ez azért elég durva, Rose – jegyezte meg Albus. – Te most azt javaslod, hogy nézzük végig, ahogy mindenkit kinyírnak, utána gázoljunk át a holttesteken, vegyük fel a pálcákat, és harcoljunk Avior meg a többi rosszfiú ellen, akiket összegyűjtött? - Van jobb ötleted? – érdeklődött Rose, bár rajta is látszott, hogy nem túl boldog a lehetőségektől. – Meg kell védenünk a mugli túlélőket. Nem tökéletes terv, de per pillanat ennyink van. - Ez rosszabb, mint tavaly – csóválta lassan a fejét Ralph. – Már akkor is elég rossz volt, hogy Lucy meghalt, New Amsterdam meg láthatóvá vált a muglik számára. De ez rosszabb. Ez olyan, mint… mint… - Mint a világunk vége – sóhajtott James komoran. – Roxfort vége. A Mágiaügyi 10
Minisztérium vége. Mészárlás lesz. - El se hiszem, hogy ti tényleg fontolóra veszitek ezt! – fakadt ki hirtelen Albus. – Ralph megmondta! Nem adhatjuk fel! Meg kell állítanunk a Morrigan-hálót, nem pedig azon agyalni, hogyan éljük túl, mint… - Tétován legyintett egyet. – Mint a csótányok! Ezt aztán hosszú, kínos csend követte. James biztosra vette, hogy mindenki ugyanarra gondol, csak senki sem meri kimondani. A diákok kényelmetlen pillantásokat váltottak. Talán lehetetlen megállítani a Morrigan-hálót, mondták azok a pillantások, de a túlélés jobb, mint meghalni. Szerencsére Scorpius végül megtörte a csöndet. - Senki sem adja fel – szólt határozott bólintással. – De amíg nem találunk ki valami jobbat, mindent meg kell tennünk, hogy minél több embert győzzünk meg, hogy rejtsék el a pálcáikat. Eldugjuk a Griffendél lelátója alá, még órákkal a bajnokság előtt, mielőtt Hardcastle és az aurorjai megérkeznének. - Valahogy álcáznunk kell a ládát – értett egyet James. – Hardcastle emberei át fogják vizsgálni a pályát gyanús holmik után. - Elrejthetnénk a láthatatlanná tévő köpeny alá – derült fel Ralph képe. - Elrejthetnénk – felelte James –, ha Albus nem hagyta volna a köpönyeget Avior irodájának a padlóján. - Nem csak úgy ott hagytam – ellenkezett Albus. – Épp egy vad, kétfejű, tűzokádó madárszörny üldözött, ha esetleg elfelejtetted volna! Zane halkat füttyentett. - A rosszfiú irodájában hagytátok apátok menő láthatatlanná tévő köpönyegét? Tudja már? Albus leeresztett. - Nem. És szerencsére Frics sem. Az irodájából csentük el, de úgy tűnik, túlságosan el volt havazva, hogy feltűnjön neki. Scorpius egy legyintéssel elintézte a témát. - Tök mindegy, majd Ralph szór a ládára egy Visum Ineptio bűbájt, hogy egy kőnek tűnjön, vagy ilyesmi. Az elég jól megy neki. Ha el lesznek rejtve a pálcák, a Háló nem árthat nekünk. Rose nagyot sóhajtott. - És akkor, ha nem tudjuk megállítani… - Nagyot nyelt. – Megvédhetjük a túlélőket: a mugli kormányfőket, akivel Avior és az emberei megpróbálnak majd végezni, ha már mindenki meghalt. - A francba is – motyogta Ralph. – Merlinnek igaza volt. Ez mindent megváltoztat. A többiek egyetértően morogtak, aztán a gyűlés véget ért. A következő néhány nap felkerült James életének legfeszültebb napjai közé. Ralph, Rose, Albus, Scorpius és ő egyenként félrehívtak annyi diákot, amennyiben meg mertek bízni, és próbáltál figyelmeztetni őket a közelgő támadásra. Úgy döntöttek, nem említik a Morrigan-hálót, mert az csak hitetlenkedést és zavart szült volna, a végeláthatatlan magyarázkodásról már nem is beszélve. Ehelyett a dühös gyanakvásra alapoztak, ami az iskolában már amúgy is a tetőfokára hágott, ha Grudje igazgatóról és a drákói intézkedéseiről volt szó. - Tudtam, hogy rejteget valamit! – sziszegte mérgesen Graham, miközben ő és James a csillagvizsgáló felé tartottak. – Azt mondod, valami nagy összeesküvésnek falaz? James biccentett. 11
- Valami olyasmi. A lényeg, hogy nagyon fontos elrejtenünk a pálcáinkat, még a kviddicsdöntő előtt. Komolyan. Élet-halál kérdése. Graham rásandított, ám nem szkeptikusan, amire James számított, hanem komor ámulattal. - Mire készül a vén lókötő? – Hirtelen eltátotta a száját. – El akarja kobozni mindenki pálcáját, igaz? Először lelövi a postát, aztán a roxmortsi hétvégéket, most pedig elveszi a pálcáinkat, hogy csak akkor használhassuk őket, amikor ő akarja! Hát persze! Micsoda diktátor! James nem sietett helyesbíteni Graham gyanúját. Sőt, jobban belegondolva úgy vélte, Grudje tényleg képes volna ilyesmire. - A döntő előtti estén fogjuk összegyűjteni a pálcákat, és jól elrejtjük mindet. Senki sem találja meg őket. Graham bólogatott. - Aztán, mikor Grudje próbálja elkobozni őket, bumm, volt pálca, nincs pálca! Később pedig ismét magunkhoz vehetjük őket. Briliáns! Ez majd megmutatja a vén zsarnoknak. James egyszerre bólintott és vont vállat. Nem örült, hogy hazudnia kell Grahamnek, de az, hogy nem javítja ki, mikor a saját elméleteit ecseteli, jelen körülmények között elfogadható volt. Sajnos a legtöbb diákot, akikkel James beszélt, nem volt ilyen egyszerű meggyőzni, mint Grahamet. - Nem megyek sehová a pálcám nélkül, James – makacskodott Mei Isis. – Ahogy manapság alakulnak a dolgok, tuti nem. Főleg, ha tényleg valami szörnyűség fog történni a döntőn, ahogy azt állítod. Heth Thomas és Deirdre Finnegan hasonlóképp vélekedtek a dologról, mintha nem hittek volna Jamesnek, de közben úgy is gondolták volna, hogy ha mégis igaza van, a legjobb, ha náluk marad a pálcájuk. - De hát épp a pálcád lesz a fegyver! – erősködött James. - Persze, hogy a pálcám a fegyver – vágott vissza Deirdre türelmetlenül. – Ez a lényeg! Ismerős az a tantárgy, hogy sötét varázslatok kivédése? Mire a rúnatan terem előtt megkörnyékezte Gabriel Jacksont, a hugrabugos csapatkapitányt, a lánynak már fülébe jutott a pletyka James titkos figyelmeztetéséről. - A hugrabugos játékosoknál nem lesz pálca, amíg a levegőben leszünk – biztosította Jamest. – Saját szabály, mióta harmadéves koromban a nővéremet, Juliant eltrafálta Beetlebrick egyik gurkója, mire ő megajándékozta a srácot egy baráti kábítóátokkal. Technikai vereséggel zártuk a meccset. Kizárt, hogy ez újra megtörténjen. Meccs alatt nincs pálca. James ezt megkönnyebbül sóhajjal fogadta. - Mondjuk – tette hozzá Gabriel elgondolkodva –, Beetlebrick megérdemelte. És soha még csak nem is célzott Julianre többet, ezt elárulom. Igazából még javára is vált a csapatnak. Talán jövőre újra átgondolom a nincs pálca szabályt. - Tedd azt – bólintott James. – Jövőre. Rose, Ralph, Scorpius és Albus hasonló szerencsével jártak a saját embereikkel. - Joseph Torrance és Cameron Creevey piskóta volt – motyogta Rose, mialatt James nyomában kullogott a nagyterem felé, hogy megvacsorázzanak. – Joseph bízik benned, Cameron meg a legnagyobb rajongód. Lily és a barátai is csatlakoztak. Viszont Aloysiusszal, Shivanival és Penelopéval nem jártam sikerrel. A hugrabugosok meg, akik nem játszanak a meccsen, még rosszabbak. Azok a szerencsétlenek tűzijáték bűbájokkal 12
akarnak ünnepelni. James komoran biccentett. Titokban nem tudta hibáztatni a hugrabugosokat, sem senki mást, amiért kételkednek a sztorijukban. Részletek nélkül még az ő fülének is elég paranoidnak és furcsának hatott az egész történet. Scorpius, aki meglepően rámenős tudott lenni, és aki elsőévesként az önvédelmi klub oktatója volt, valamivel több szerencsével járt, a hollóhátasok majdnem felét sikerült meggyőznie, hogy a döntő előtti éjjelen rejtsék el a pálcáikat. Albus és Ralph azonban szinte semmire sem jutott a mardekárosokkal, akik, a hugrabugosokhoz hasonlóan, varázslással akarták ünnepelni csapatuk megjósolt győzelmét. Még így is, négy nappal a kviddicstalálkozó előtt, diáktársaik csaknem harmadát sikerült rábeszélni, hogy pálca nélkül vegyenek részt a döntő mérkőzésen. Nem volt sok – sőt, igazából rémisztően kevésnek hatott –, de jobb volt, mint a semmi. James és Ralph egy régi kviddicsládát készítettek elő, hogy majd abban tárolják a pálcákat. Jó előre elrejtették a griffendéles lelátó árnyékában, és Ralph Visum Ineptio bűbájjal álcázta. Ahogy elsétáltak a pályától, Jamesnek akaratlanul is az járt a fejében, hogy minden erőfeszítésük ellenére így is végig fogják nézni legtöbb iskolatársuk halálát. Szörnyű, baljóslatú gondolat volt. Azonban még most sem jutottak közelebb Avior tervének kibogozásához. Attól függetlenül, amit az Alma Aleron pincéjében megtudtak, még mindig fogalmuk sem volt, mi táplálhatja a Morrigan-hálót, vagy, hogy hogyan nézhet ki. Ahogy teltek a napok, és megkezdődtek az előkészületek a találkozóra, James gyomrát állandó rettegés szorongatta. Ezt csak tovább rontotta a frusztráló tény, hogy nem találkozhattak nyíltan. Még a rövidke, titkos beszélgetések is veszélyesek lettek, amiket az osztálytermek előtt, órára várva, vagy a folyosón sétálva ejtettek meg, mivel Fricset mintha kimondottan azzal bízták volna meg, hogy őket figyelje. Többször is látták, hogy a termük előtt sétálgat, éles szemmel fürkész mindent, miközben némán szorongatja fekete botját. Aztán, ami a legkülönösebb volt az egészben, a legutóbbi legendás lények gondozása órán maga Hagrid adott Jamesnek, Ralphnak és Scorpiusnak büntetőmunkát. - Ti hárman – harsogta a pajta túlsó feléből. Hangja tőle szokatlanul nyersnek hatott. – Beszélgettek óra közben? Ez volt az utolsó csepp a pohárban! Büntetőmunka! James kihúzta magát, még a száját is eltátotta döbbenetében, miközben mindenfelé félméteres, lila szalamandrák futkorásztak körülötte, nyomukban a többi diákkal. - Tessék? Persze, hogy beszélünk! Valahogy be kell kerítenünk ezeket a hülye gyíkokat, amiket ránk bíztál! - Visszabeszélsz? – vonta össze a szemöldökét Hagrid, szakálla megremegett. – Dupla büntetőmunka. Ma este, alkonyatkor nálam jelentkeztek! És ne halljak egy szót se többet! James alig hitt a fülének. Hitetlenkedve Ralphra és Scorpiusra nézett. Ralph felvonta a vállát, Scorpius pedig csak a szemét forgatta. James nem tudta eldönteni, hogy a fiú inkább meglepődött, vagy megsértődött jobban Hagrid hirtelen jött ellenségeskedésétől. Csak annyit tudott, hogy az eddig is kétségbeejtően nyomorult nap ennél már nem lehet rosszabb. Aztán rájött, hogy mégis, mikor a vacsoránál Lily egy hivatalosnak tűnő, a Roxfort pecsétjét viselő pergament lobogtatva lépett oda hozzá. - Kiválasztottak diákkövetnek! – csiripelte boldogan. – Ott leszek a nagy vacsorapartin, a döntő után! Mi fogjuk énekelni a Roxfort himnuszát a főasztaltól, és válaszolunk az iskolákkal kapcsolatos kérdésekre. Elnökökkel és királynőkkel fogok találkozni, meg egy csomó, fontos emberrel! 13
- Ne vágj fel – motyogta Graham. – És ne is emlékeztess a hülye kviddicsdöntőre. Egy rakás, öltönyös mugli sem tudja elfeledtetni velünk a tényt, hogy idén még csak be se jutottunk a döntőbe. Hülye Lance Vassar. Ráadásul a szülei épp abban az évben adományoznak valami hülye kelyhet, mikor a Griffendélnek esélye sincs megnyerni. Ez az egész az ő hibája! - Nem okolhatod mindenért Lance-et – jegyezte meg Deirdre, és egy pillantást vetett Lance meg a társasága felé, akik valamivel arrébb ültek. – Jamesnek is nagy szerepe volt benne. Ha eljött volna a válogatásra… - Ezt már hallottuk párszor – vágott közbe James ingerülten. – Felejtsd már el! James a délután további részét a Griffendél klubhelyiségében töltötte, és habár nem sok sikerrel, de igyekezett a házi feladatára és a tanulmányaira koncentrálni. Hasztalan. Rose egy közeli asztalnál ült Shivani Yadev és Willow Wisteria társaságában, és aggodalmaskodó pillantásokat vetett a fiúra, ám nem kockáztatta meg, hogy odamenjen hozzá beszélgetni. Mikor a nap nyugovóra tért, James végül feladta, és becsukta a könyveit. Kibámult az ablakon, és elveszett lázas gondolatai és növekvő aggodalmai között. Végül, szerencsére, Scorpius odalépett hozzá. - Büntetőmunka – szólt halkan. – Hagriddal, emlékszel? James bólintott. Örült, hogy elterelheti a figyelmét, Hagrid aggasztóan titokzatos viselkedése ellenére is. Ralph a lépcsőfordulóban várta őket, ott állt a Héraklész ablak alatt, a nap utolsó sugarai gyönyörű, színes fénymozaikkal borította őt és a környezetét. A három gyerek némán, lehorgasztott fejjel lépett ki az esti melegbe, az egyre mélyülő árnyak közé. Tücsökciripelés hallatszott a Tiltott Rengetegből, ahogy a tőlük telhető leglassabban bandukoltak Hagrid kunyhója felé. - Szerintetek mit tervez nekünk? – kérdezte Ralph. - Valószínűleg sárkánytrágyát lapátolunk a pajtában – motyogta Scorpius. - Vagy rosszabb – értett egyet James. – Mit gondoltok, mi ütött belé? Korábban még sose kaptunk tőle büntetőmunkát. - Talán még mindig orrol rád, amiért keresztülestél a tetőn – vélekedett Scorpius. James nem gondolta, hogy így lenne, de nem volt jobb ötlete. A kunyhó kéményéből vékony füstgomolyag szállingózott, mikor odaértek. Scorpius bekopogott, amíg Ralph és James a kertben várakoztak. Mikor az ajtó kinyílt, Hagrid kinézett, és komolyan végigmérte a három diákot. - Hát itt vagytok! – harsogta, a kelleténél jóval hangosabban. – Épp időben! Tessék! James homlokráncolva figyelte, ahogy Hagrid felkapott három fémvödröt, és mindegyikük kezébe nyomott egyet. - Ez mire kell? – kérdezte Scorpius. A hangja furcsán visszhangzott, mikor a vödröt maga felé fordítva beszélt. - Gombát gyűjtünk Heretofore professzornak – bömbölte Hagrid, és kihúzta magát. Csattanó csiperkét. Érzékelik a mozgást, és védekeznek, ha veszélyben érzik magukat. Ha nem vágja el az ember elég gyorsan a szárát, olyan erővel robban fel, hogy képes letépni az ujjakat. Ralph a félóriásra pislogott. - Komolyan? - Sose voltam komolyabb életemben – felelte Hagrid. Három kurta kést húzott elő az 14
övéből, és mindegyik vödörbe beledobott egyet. A csattanó csiperke kalapja piros, fehér pöttyökkel. Felismeritek őket, mikor elkezdenek remegni. A késsel elvághatjátok a szárát, de figyelmeztetlek titeket: gyorsak legyetek! Scorpius aggodalmas szemekkel meredt a vödrébe. - Különben? - Különben a büntetőmunkát a gyengélkedőben végzitek – válaszolt Hagrid, majd elrikkantotta magát. – Vadász! Ide hozzám! A nevét hallva Hagrid bullmasztiff kutyája előcsörtetett az erdőből. - Jó fiú – mondta Hagrid, és lapátkezével meglapogatta a kutya fejét. – Kiszagoltad a gombákat, he? De, ahogy látom, tartottad a távolságot! Okos fiú. Vezess minket! Erre Vadász megpördült, és ismét a Rengeteg felé vette az irányt. A fás rész határán türelmetlenül megtorpant, és hátrafelé pislogva várta, hogy a többiek kövessék. - Ne húzzuk az időt – jelentette be Hagrid hangosabban, mint valaha, és hátralesett a válla fölött. – Minél előbb elkezdjük, annál előbb végzünk. A vödrökben lévő kések csörgése-csattogás közepette James, Ralph és Scorpius követték Hagridot a terjedő félhomályba. Elefántláb méretű fatörzsek tornyosultak körülöttük, időnként belebotlottak egy-egy páfrányba, lógó indába, vagy egy kidőlt fába és pár dombocskába. Vadász elől trappolt, és egy kacskaringós ösvényt követve hatolt egyre mélyebbre a Rengetegbe. - Szerinted mikor kezdünk el gombát látni? – kérdezte Scorpius az árnyékokat fürkészve. - Ó, most már hamarosan – szólt hátra Hagrid, ezúttal már sokkal halkabban. James idegesen követte. Párszor már volt ilyen mélyen a Tiltott Rengetegben, de ez szemernyit sem csökkentette a hátborzongatóságát. A Rengeteg elvégre még mindig otthont adott a kentauroknak, és az akromantula Aragog szétszóródott ivadékainak. Ahogy vastagodott felettük a lombkorona, egyre sötétebb lett, és az árnyak mintha mindenfelől körülvették volna őket. Jamesnek még csak most tűnt fel, hogy Hagrid nem hozott lámpást. - Hogyan fogjuk meglátni a gombákat, Hagrid? – kérdezte. Próbálta száműzni a hangjából a remegést. - Csitt – intette le Hagrid halkan. – Majdnem ott vagyunk. James már épp rá akart kérdezni, hogy ezt hogy értette Hagrid, amikor előttük tűz pislákoló fényére lett figyelmes, ami egy fatönkökből álló kört világított meg. Vadász boldogan csaholva tört át az aljnövényzeten abba az irányba. Hagrid követte a nagy kutyát egy sor magas bokorhoz, amik egy kis tisztást öleltek körbe. A bokrok mögött tűz lobogott, halvány, sárga fénnyel festve meg a fejük fölött lengedező leveleket. Hagrid megtorpant. Kezét a szája sarkához emelte, és egy elég váratlan, mindazonáltal kimondottan meggyőző madárfüttyöt hallatott. James döbbenten meredt rá. Ami azonban ennél is jobban meglepte, hogy a bokrok túloldalán egy ismerős hang szólalt meg. - Ha a hatalmas kutyád nem lett volna elég meggyőző a kilétedről, Hagrid, azoknak a vödröknek a csattogása már biztosan. Gyertek be mindnyájan, és csatlakozzatok hozzánk! Hagrid vidáman szusszantott egyet, és hátranézett Jamesre, Ralphra és Scorpiusra. - Már vagy egy mérfölddel ezelőtt letehettétek volna azokat a vödröket, de eszembe se jutott. Annyira igyekeztem fenntartani a hatást, hogy büntetőmunkára viszlek titeket. 15
Mellesleg, amiatt bocsánat. James nagy csattanással a földre dobta a vödrét, és követte Hagridot, aki megkerülte a legközelebbi bokrot. Egy kis, takaros tűzrakás körül ott ültek Flitwick, Debellows és Revalvier professzorok. Azonban nem csak ők, körben mindenhol emberek foglaltak helyet. McGalagony professzor komoly mosollyal meredt a jövevényekre, arca sápadtnak hatott a tűz fényében, állán pedig még mindig nem gyógyult be egy hosszú karcolás. Mellette James Ron bácsikája és Hermione nénikéje ült, végül pedig, de nem utolsó sorban, szemüvegén csillogó fénnyel a saját apja. Harry Potter felállt, és üdvözölte Hagridot, Scorpius és Ralphot. James odafutott hozzá, és hálásan fogadta, mikor az apja a válla köré kanyarította a karjait, és egy kemény, mégis komfortosan ismerős ölelésben részesítette. - Üdvözlet, uraim – szólt Harry halk, tisztán csengő hangon – az új Főnix Rendjében!
16
