A KÖTET AZ ESZTERHÁZY KÁROLY FŐISKOLA ÉS A MISKOLCI EGYETEM EGYÜTTMŰKÖDÉSÉNEK VII. VÁLOGATÁSA. JÓNÁS ZOLTÁN EKF kulturális programigazgató

KORTÁRS HANGON ’11

A KÖTET AZ ESZTERHÁZY KÁROLY FŐISKOLA ÉS A MISKOLCI EGYETEM EGYÜTTMŰKÖDÉSÉNEK VII. VÁLOGATÁSA Egri – Miskolci Hallgatói Kötetek sorozat

Sorozatszerkesztő:

JÓNÁS ZOLTÁN

EKF kulturális programigazgató

Társszerkesztő:

KÁELNÉ KOVÁCS RITA Uni-Hotel Diákotthon igazgató

Képszerkesztő:

SÁNDORFI ZOLTÁN

EKF elektronikus ábrázolás szakos hallgató

Eddig megjelent kötetek:

Volt egy ember József Attila költészete ma (2005)

Tavaszi zsongás (2006) Kortárs hangon (2007) Kortárs hangon (2008) Kortárs hangon (2009) Kortárs hangon (2010)

KORTÁRS HANGON ’11

Válogatás az Eszterházy Károly Főiskola és a Miskolci Egyetem nemzetközi hallgatói irodalmi pályázatából

Eger – Miskolc, 2011. Költészetnap

A kötet megjelenését támogatta: az Eszterházy Károly Főiskola, a Miskolci Egyetem, EKF és ME Hallgatói Önkormányzatai az EKF Hébé-Juventos Egyesület, az Északkelet-Magyarországi Regionális Versmondó Egyesület, a Vers Oldala www.vers.hu

Borítóterv és képszerkesztés: Sándorfi Zoltán A kötetben közölt képeket a Kortárs hangon 2011 pályázatra készítették az Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékének hallgatói

ISSN 1789-9095 Kortárs hangon ISSN 1789-9087 Egri – Miskolci Hallgatói Kötetek sorozat

A kiadásért felelős: az Eszterházy Károly Főiskola rektora Megjelent az EKF Líceum Kiadó gondozásában Kiadóvezető: Kis-Tóth Lajos Felelős szerkesztő: Zimányi Árpád Nyomdai előkészítés: Kormos Ágnes Megjelent: 2010. április, Költészetnap Példányszám: 200 Készült: az Eszterházy Károly Főiskola nyomdájában, Egerben Felelős vezető: Kérészy László

6

Kedves Olvasó! Nem tudom, Ön mi alapján dönti el, hogy elolvas egy könyvet, vagy sem, esetleg csak beleolvasgat. Talán kézbeveszi, nézegeti, belelapoz, elkapja egy-egy sor, majd keresgél benne. Talán kérdésfölvetéseket, talán kérdéseire a választ. Vagy csak egyszerűen megéli az olvasás élményét. Vagy csak ránéz, átsiklik rajta és leteszi. Szeretném meggyőzni azt, aki itt kezdte és eddig elolvasta, még ne tegye le. Ne hagyja abba, mert korképet tart a kezében. Egyetemista fiatalok így látják ma – képben és szövegben – az őket körülvevő világot, a velük, körülöttük történteket. Ezért lett ennek a hét éves pályázatnak immár ötödik éve Kortárs hangon a címe, vagy talán szlogenje. Arra szeretnénk publikálási lehetőséget adni hallgatóinknak, hogy saját nyelvükön – hangjukon fogalmazzanak, keressék önmagukat, legyen véleményük és mint leendő értelmiségünk; tudja ezt igényesen megfogalmazni. Hogyan vélekednek eme szándék megvalósulásáról szakembereink? „Azt vizionálja, ahogy a fogyasztói társadalomban a természettől elszakadt ember megsemmisül egy áramszünet esetén” vagy „Ügyesen építi fel a számítógépes jelekből a »szöveget«, jelezve a világ jelekké csupaszodó kiüresedettségét ill. kommunikációs zavarait.” „Egymást és önmagukat felemésztő, állandó készültségben élő világunk víziója”. Számomra ez azt jelzi, szerzőink érzékenyen reagálnak mindarra, ami történik világunkban. Van véleményük róla, s lényegre látón fogalmazzák azt meg. Igen, tudom, az is igaz, nem kiforrott egyéniségek még. Igaza van a zsűrinknek abban is, „…a szerzők legnagyobb hányada nemigen olvas kortárs lírát, jóformán fogalmuk sincs a mai lírai történésekről, nyelvi és képi megformálásról… segítene egy-egy jelentős kortárs alkotó/alkotás olvasmányszerű ismerete…”, „…s mintha sose olvastak volna elbeszélést, tárcát, nem ismernék Mikszáth, Móricz, Sarkadi, Sántha, Szabó István, Mészöly, Szakonyi… munkáit. A divatokat annál inkább…” Akkor most olvassák tovább, vagy se? Olvassák! Olvassák, mert a pályaműveket elbíráló hivatásos irodalmárok azt is megfogalmazták, „…Ebben az évben – számomra úgy tűnik – erősebb a mezőny, azaz jobbak a művek, mint a korábbi esztendőkben. Leginkább két 7

csoportja van a pályázóknak: akikben van több-kevesebb tehetség, költői/írói invenció, s akikből ez sajnos teljességgel hiányzik.” A szerkesztő abban bízik, sikerül a kötetben többségében azokat találni, akikben van tehetség. Továbbá büszke arra, hogy korábbi pályázatainkon olyan sikeres, díjazott hallgatóink, mint például Posta Mariann, Magolcsay Nagy Gábor már önálló kötetes, Cseppcsányi Évának ezen a tavaszon jelent meg első regénye, melyet az Írószövetségben mutattak be. Talán éppen az őket követőktől olvashatunk ebben a kötetben… Jónás Zoltán a kötet szerkesztője

8

A Kortárs Hangon ’11 pályázaton az alábbi felsőoktatási intézmények hallgatói szerepeltek sikeresen: Konstantin Egyetem, Nyitra Sapientia Erdélyi Magyar Tudomány Egyetem, Marosvásárhely Babes Bolyai Universiti, Kolozsvár Nyíregyházi Főiskola, ME Sárospataki Comenius Kara Miskolci Egyetem Eszterházy Károly Főiskola, Eger

9

10

Fábián Krisztina

sajtófotó arcomon füst tartósít ördögszántást bemocskoltad sárral az angyal-várást ahol a halál is undorral mászkál a ház nyomora örökségként rászáll a presszóban majd a gonosznak jattol fél karral minden pénzt elrabol attól kinek gyereke sem eszik eleget biciklin toljuk haza a meleget s az uzsorás holnap elvágja a torkom vért könnyezik a jégvirág a Holdon

11

Hamar Róbert

ritkán adunk mattot ritkán adunk mattot a kifosztottság kopott sakktábláján s velünk szemben ott ül lesütött szemekkel a múlt mindig ő teszi meg az első lépést mi pedig könyveket és weboldalakat böngészünk eredményességünk érdekében de tarkónkra folyik a hétfő és a kedd is én nem tudok semmit csak szüleim levedlett napjain terítek meg a jövőnek együgyű képzelgéseim mára halott álmok párnahuzatom gombjain keresztbe ollózzuk a tavasz szűziességét és farzsebünkbe temetjük a vigaszt eltört az üvegbe rejtett gyerekszobánk pillangónevetése

12

Gólya Tamás

REM szögre akasztott elméd kongó szalmaszál kazlából szúrok

13

Buka Zsuzsa

Mus Musculus Dei (Istennek egere) Szörfölöd a nagy követ keresed arcodat csak másban láthatod meg törölték arcodat Nincs harag, újratölt csak atom van és béke sok elveszett karakter kihunyt elmék emléke Ne jelentkezz be többet építik a tornyokat nyomj egy űrt és lépj le ez digitális kornyomat Egy egyenetlen isten cserélget avatart ne hidd, hogy agya nincsen, de kérdéses, hova tart. A harc még nem ért véget és lelkünk lefagyott a hidegháború eléget frissíts egy nagyot. Minek kell több hús a csontra? Alkoss idillit! Deus nobiscum, quis contra? Kontrol alt dilit.

14

Ercsei Zsuzsanna

Téli éj Völgynek tenyerében puha hólepel, Betakar bíborszín alkonyat, Fenyőcsúcsok csiklandoznak Előbújó csillag fiakat. Patak simul hideg jégszerelmeséhez, Őrködnek felettük vén hidak, Nesztelen léptek hagynak az éjben Lassan múló nyomokat. Ágakról szitál tél dermedt suttogása, Elbújik az ember, hogy senki se lássa, Pattog a kályhában elégő gondolat, Sárgára festi a lángfény a deszkafalakat. Legyél bár titkokat fejtő, múltat tudó, Jövőbe látó, teremtő-alkotó, Ha nem jártál erre, nem tudod, milyen: A Kárpátok ölén aludni el békésen-csöndesen. Ősmagyar hegyeknek ősmagyar folyója, Hol álmodunk, s csillagfoltos víztakarója Tükrében megmutatja Az arcodat, az arcomat… Arcod az arcomat – Otthon vagy.

15

Hamar Róbert

ott ülsz most is édesapámnak ott ülsz most is keresztbe tett lábaid fölött fújod ki magadból a tegnapot és barna szemeid mögött táncra perdül a jövő csak olyan halovány még minden tánclépés egyszer belelógattad isten szájába lábadat hideg vaságyadon pihent gyermekkorunk és Erdély ereidbe reményt fecskendezett imádságunk mert innen kell szeretni SEMMIT sem adtál és MINDENT az ember olyan elhagyatott tud lenni de nézd csak a tavasz új bioritmusokat dobál hétköznapjaink közé egyszer fehér köntösöd gombjára varrtad a múltad hörgőcskéiden hintázott a fekete nyálka és trambulint feszített izmaidból hányd ki az alkoholt az alumíniumot és a büszkeséget is én nem tudlak gyűlölni talán csak ha isten felszippant innen a Tisza kiáradt homokjával aztán végtermékét mellkasomra szitálja véremmel szoborrá gyúrom és szívem kamrájába vontatom

16

17

18

Nemes Katalin: Metamorfózis 19

20

Hargitay Kuli Tamás

Hiányviselés ülsz ahogyan ültél tegnap is a tér mértéktelenségében megszülted képeid verejtékezve aztán rágyújtottál rajtuk hideg combú szajhák testvértelen szájukon fájdalom képzeletben elfutnak éjszakánként velük rohannál te is nem vagy gyáva a csönd kínos a nap minden percében székeden ülsz, üres az ágy

21

Nagy Zita

Bécs-i-szap az alvó Bécsben fekszem, éjszaka keze remeg – rajtam – eső könyököl nedves – álmokban – rázkódom, görnyedt testem száz szilánkja ágyamon – csörömpöl – odakint a Hold nem alhatom, hallom, ahogy kemény remény búbol a bokor leázott ráncai közt, a folyó ionjai alatt iszapmélység sűrűsödik ködhorgon fárad az igazság, az egyetemes ebihal boldogság: nem passzol a jövő nincs jelen áttetsző darabkák hullanak – ránk – koppan a szilvamagos idő – ablakpárkányomon – ricsajos rekviemet sóhajtok

22

– át – a Dunán: a halász gyomra holnap is kiköpi a márnát az élet nem fogalom az élet rajtam nem feszül mint hamis ragtapasz alatt seb sem létezik kívülről, tömegközlekedünk – a kénsavölelő akkumulátorok puha rezgéseiben – dolgozunk, gyártatunk és gyártunk ó, nagy forgalom! fogyasztunk és fogyasztatunk ó, éhségünk, soha ne csillapodj! mik vagyunk? a sötétség keze rajtunk… Bécs alatt hajnal kúszik, tested mintáját k-éjpókok szőtték rám, régi szép estéink ragacsos emlékeit tenyerembe szórva – mohón nyelem le – saját pengéim sötétkék tegnapokon bármit is esküdtem már a reggel simítja Bécset világos van azt hiszem tévedtem 23

én nem szeretni születtem… hallgass! – a lucskos csend üvöltve könyörög – menj el, maradj távol! hozzám csak így lehetsz közel, hadd legyek homály egy árny, amely csak néha rémlik fel vagy sohasem… ne higgy mosolyomnak csak festem magamra a bájt, bármit mondok – kételkedj – – ha ígérek – nálam a kerek is csupán szögletes, a boldogsághoz gyáva vagyok; hazudik bennem az értelem, nincs hétköznap, amibe beleillek nincs morál, amiben elférek hús helyett halántékomon hangod dobbanjon kérlek, szuszogd rá, hogy gyűlölsz, gyűlölj meg engem! csak így védhetlek…

24

egyedül merülök bele a bécsi délelőttökbe, villám forgatom tésztalelketekben, a leárazott címkéket figyelem: – illúzió – olcsó és egyszerű – összetevőitek közt – minden mesterséges így szeretjük – egymást – naponta fogyasztjuk el ember emberre jut, a mártást öntöm közétek emberspagettit majszolok nem az utcán, csak otthon – titokban – nem is sejted ugye mint, ahogyan azok a darált húsok sem a túloldalon, hogy nézem őket és közben és közben lassan dugom le a ketchupos tubust a torkodon

25

Bécs délutánja fogja kezem – teraszom szélén – lábamat a mélység tartja, a szakadékot szeretem semmibe nem kapaszkodhatom, minden madárnak repülőt ígérek, kacagok és nevetek de ne higgy nekem, csak tanultam őket utánzom a jól bevált képleteket, megfizetett őrület csurog le mellemen ahogy a sötét Bécs rám borul, az éj alatt újból fogadom: a hajnal más valakit talál, koszos ágyneműm alól az kel fel, aki lehetnék nem, aki vagyok a ritmus mégse változik a finálé vaspáncélban szorong a lepedőn mindig, mindig csak én vagyok maradj távol…

26

Nagy Judit

…kísértet hordozza szét… Összehajt, majd ellök az esőszagú csend. Halomban fekszenek előttem mind a levedlett létezések, nem kell már a bőr, a hajló test fényes háta, kétkedéseinknek hála összemarja a csend, ez az alattomos, ez a kattogó, villogó, az árnyék maga, ahogy a szobán körbejár, ahogy a párkányra pihenni tér. Kiszürkült lepedőn üres már a tér, a tűnő idő tünékeny foka ahogy elhever, egymaga ül a fotelben, emlékezőn hallgat, csak véráramlás, ami van, szívütem, ahogy ver, mert a sárba foglalt lábnyomot a parkettán, az elhagyott illatot, köszönést, mind egy kísértet hordozza szét, magán, csendpóráz engedi el. Sáros Miskolc sáros Sopron hol kitaszít, hol befogad. Talán vonaton ülsz már, talán repülőn, ködös végcélok sáros útja elvezet; az idő ujja velem ma is előre mutat, ami volt, veled eztán elfelezett.

27

Gáborfi Balázs

Nosztalgia Csak szívek őrzik múlt elvarázsolt szépségét, Csak szívek őrzik egy hosszú út végét. Mi volt, nincsen már. Elmúlt, elröppent mint félénk madár új kalandok felé, Már új utakon jár! Mi volt, elmúlt. Visszahozni nem lehet. Bár esténként ugyanolyan a hold, reggel mást köszöntenek, új emberek. Az idő megszépít, retusálja a régi képet, Már csak az emlék, Az őriz meg minket.

28

Kézdi Csenge

Angyal – démoni tánc Abban a pillanatban állt meg az idő kereke, Bosszúszomjjal gördült be az ördög szekere, Nem kérdezett és nem is válaszolt, Boldog életek gondtalan lelkébe tiport. Mennyország vagy Pokol nincs választás, Ők döntenek, te csak viszed az igát, Démon vagy angyal akár, A sorsod megváltoztatja már. És ott a Kaszás, ha már készen állsz, Ajtót nyit neked, nincs választás, Beengednek alantos mosollyal, Megkínoznak démoni mivoltukkal. Mert ez a Pokol, nem is más, Gonosz az ember, akár a Világ, …és Te benne élsz az ürességben, Az örök bűnök szemetében. Lucifer boldog, az angyalok sírnak, Nincs béke, hisz örökké harcolnak, Nem lesz vége, hisz örök körforgás ez az angyal – démoni tánc.

29

Antal Gábor

Áramszünet Harag tollakkal író jégcsap-mámor szétfeszít a sötét. Megyünk lankadó fák kristály árnyékai közt, merengünk remegő harmatcseppként édes gonoszság buborék bánatáról. Megfeszült izomkötegek arany konzervdobozok között, gyilkossá vált marketing. Életet adó villamosság, légkondicionált istállók, mirelit gondolatok. Áramszünet. Végünk.

30

Klujber Márta

Kaszárnyában a világ Kaszárnyaétkezőben ülünk háború előtti ünnepen riasztásra ágyunk mellett készenléti málhazsák. Béregyenleg szerint három asztalra terítettek: az első úgy roskadoz, féltőn les rá a második szeme, többet kívánna, ahogy rég tehette s utolsóként az ínség négylábú padjára feküdt tehetetlen dobozkínban a barna arcú-, s a relatívszegény, lakomára szűz hasú Erény. Az étkészlettel elégedetlenkednek páran, forró pontok e Föld-vályún égeti szájuk, de így, vagy úgy gyomrukat hízásig teleennék. Az étel hússal tömött gombóc torkunkon akad, inni nincs mit, az édesvíz elfogyott, az illat parfümgáz, bájos hölgyek illegnek míg valakik cipő nélküliek. A teremcsillár dárdákat himbál fejünk felett; három kéz lazította, háromszor gyengítette meg.

31

Már mindenki jóllakott a magához kimért ebéddel kézfogóra gyűltünk össze, de mind vőlegények kik itt rágcsáljuk az arát. ingünk hálapénzből, adóból vagy hitelbe. Hamarosan hajba kapunk s csak néhány pincér van békíteni. Szakács-magunk rég felmondott.

32

Turi Emese

Időkapszulába zárva Mindenható feledés! Naiv, ki fejedre koronát helyezve, Léthé hűs vizéből merítve ringatja magát az éj kétes labirintusába; s közben rongyosra feslett ajkain, monoton imát rebegve – hirtelen – három-négy dimenzión tuszkolja magát Keresztül. Véres körmeivel kaparja lelkét átszakítva az idő vasrácsos kapuját, míg vágyát s nyughatatlan emlékeit, mint holmi vérehulló gazt, mert kigyomlálni nem tudja, szíve kertjébe ássa: mélyre süllyesztett időkapszulába. Erővel. Egyre gyorsabban szöknek az évek.

33

S ő csak bambán csodálkozva bámul az útmenti kövekre fröccsent gondolatok képlékeny rajzaira, melyek őriznek valamit, valami régit, valami mélyet, valami áttetszően éles, sosem volt kor molyrágta maradványait. Töredékeket. A kert közben újra kivirult, színes, dús hajtások indái borítják. Csak egy aprócska folt üres, ott nem sarjad új virág. Ám kertészkedés közben – hisz a virág törődést igényel –, az ember mindig túl mélyre ás, óvatlanul megbolygatja a Múltját. Döbbenten pislognak egymásra. Rebbenésnyi almaszagú csönd; nagyot visszhangzva felsikolt egy elkésett sóhaj. Végtelenre tágul az idő, vagy az egész élet egyetlen kitágult Pillanat?

34

Leomlik egy könnycsepp, repedés fut végig az álmok szőtte üvegfalon át bekúszik egy ismerős érzés. Hagyja, hadd suhanjon: belé, át, ki, el, messze, tova. Tovább. Végül lezárja a kapszulát, ismét, súlyosan; és büszkén pöccintve visszasüllyeszti a föld alá. „Ő győzött” – gondolja. A kertet mára benőtte a fű. Ő nap mint nap emlékei mohos talaján lépdel, de – ugyancsak – árnyékok sétálnak a háta mögött. Bizonyára még nem tudja: sosem lesz szabad Tőlük.

35

36

Sándorfi Zoltán: Szűntelen

37

38

Márton Szilárd L.

360° Megérintette magát, hogy lássa: él-e még. Bíborvörös, nem is, bazsarózsa-színű, angyalka-pozsgás ujjai végig futtak a rojtokon, a kapcsokon, a gombokon, a szövet redői, csavarodásai fölött és között, beszimatoltak a résekbe, a mélyedésekbe, a göcsörtös szakadásokba és az égés által okozott lyukakba is. Végigsimította a haját. Az koszos volt, meg büdös, zsíros és ritkás. Talán ősz is, de már nem emlékszik biztosra: rég látta magát tükörben. Fölötte ég volt, szürke ég, lila ég, zöld ég… kásás levegője meg-megakadt az ember torkán, köhögést fakasztott, krákogást és flegmát rügyezett. A távolban voltak hangok. Kellett, hogy legyenek, hisz mozogtak az árnyak, bár ezt sem látta, érzékelte pontosan, mert valahogy mintha minden matt lett volna, minden tejüveges, mintha mindent egy tejüveg szűrne meg, a fényt is, hangot is, illatot is, habár be volt dugulva az orra, utoljára, mikor még érezte, mármint akkor… Fölötte ég volt, szürke-lila-zöld ég meg a kásás levegő-bevonat, ami flegmáztat meg krákogtat, meg köhögtet is, asszem. A keze a gombokat kigombolta, a cipzárakat kicipzárazta, a kapcsokat kipattintotta; kisimított minden redőt, tenyere elkent minden rakoncátlan, csenevész, goromba, garázdálkodó szöveggombócot. Mindent laposra, mindent simára, mindent egyenesre. Mire a keze visszaért arcához, hogy lássa a hajnalpiros, kisputtó-pozsgás rózsaujjaival (melyek ugyan koszosak voltak meg büdösek is, mint az egész ember, de azért mégsem annyira, hogy szépségét és ártatlanságát eltakarják, illetve elváltoztassák), hogy él-e még: már meg is halt.

39

Horák-Csacsovszky Szilvia

Beteljesülés A felhők sápadtan úsztak felette. Szinte nem is hallotta a körülötte haladó autók hangját, úgy belemerült az ég tanulmányozásába. Szemei egy különösen nagy felhőoszlopra tapadtak. Félelmet érzett, különös fojtogató rettegést. Csomagja mellette pihent, benne eddigi élete minden kedves, apró emlékével és pár kapkodva becsomagolt ruhadarabbal együtt. Új élet. Indulnia kellett. Hívták. Már régen elvágyott, de most jött el az idő, hogy lépjen. Azon gondolkodott, hogy miért érez félelmet. Erre vágyott. A jegye a kezében, most már felejthet. Együtt lehet Vele. Korlátok, rosszindulat és kételyek nélkül. Ő hívta, oly sok bántó mondat és átsírt éjszaka után. Erre vágyott. Beteljesült az álom. A cigaretta már a füstszűrőn parázslott a kezében. Gyorsan a szemetesbe pöccintette, majd megrázta magát és némán átkozódott, amiért ilyen butaságokkal foglalkozik, mikor mindent elért. Ránézett a telefonja kijelzőjére, onnan a kettejük arca mosolygott vissza. Már csak pár óra és sosem válnak el többet. Nincs már többé reptéri könny, hiányból csiholt veszekedés… nincs már aki a kettejük boldogsága ellen törne. A lelke hirtelen felemelkedett, s a félelem úgy vált semmissé, mint a felette úszó felhőfoszlányok. Hosszú az út. De a nehezén már túl vannak. Távolból született és a távolban teljesül be. Tudta már rég, hogy mennie kell egyszer és minden nap azért imádkozott, hogy indulhasson már. Itt nem élt. Nevetett, aludt, evett mint egy gép. De a lelke máshol járt. Csak a gyakori gondok rángatták vissza ideiglenesen meggyötört testébe. Szenvedés. Ezen is már csak mosolygott. A győztesek mosolya volt ez. Megvívta a saját harcát. Kettejükért. Az ellenség is erős volt, telve a tradíciókkal, a gőg sosem bomló bilincsével, de ő kitartott. Hittel, reménnyel várta a jobb napokat. S most ordítani szeretett volna örömében. Végre megérkezett az áldás és új életet kezdhettek.

40

Jövő. És ez már a kettejük jövője lesz. Összerándult a mellkasa, mintha az eleven öröm érintette volna meg. Mintha az Ő keze lenne. Testet öltött. S ő eldöntötte, hogy többé nem ereszti. Az energia szétáradt a testében, megrázta magát és rátekintett az előtte tornyosuló épületre. Az ajka mosolyra húzódott, mikor rápillantott az órájára és látta, hogy megkezdődött a csekkolás. Jó sokáig rágódtam – gondolta, majd megragadta a csomagját. Odabent milliónyi ember nyüzsgött, de ez őt cseppet sem zavarta, inkább szórakoztatta, nem érezte magát egyedül. A hatalmas kijelzőn egyből megtalálta az járatszámát. Hosszú, nőtől szokatlan léptekkel átfurakodott egy nagy csapat külföldi turistán és odalépett a pulthoz. Rámosolygott a mögötte ülő hölgyre, majd a kezébe nyomta a jegyét és az útlevelét. Kissé kelletlenül vált meg a bőröndjétől, úgy érezte mintha a régi élete készülne elszánkázni a szeme elől. A nyomtató kilökte a beszállókártyáját, s máris az emlékeit mérlegelték. – Huszonötös kapu, a beszállás 11.30-kor kezdődik – s azzal a hölgy visszaadta az iratait. Elkezdődött. Izzadt a tenyere, de az iratokat mégsem tette el. Ezek voltak új életének zálogai. Repülök hozzá – gondolta, s amint felrémlett előtte a kedves arc, melegség töltötte el a szívét. Ezerszer gyűlölt és imádott arc. Kegyetlen, öntörvényű zsarnok, egyszerűen nem lehet nem szeretni. Mindig több kell neki… szolgálni kell teljes szívvel. De ezért cserébe olyan gyönyörű lelket tár fel, ami minden szenvedést megér. – A foglya vagyok – nevetett fel némán, s egy csöppet sem bánta, hogy a körülötte állók meglepett pillantásokkal bombázzák. – Gyötörj kérlek, de utána úgy szeress, úgy ahogy csak te tudsz. Mondd ki a nevem, mondd ki a te hangodon. Ölelj át, akarlak! Gyalázz, de aztán feküdj a lábaimnál. Ahogy mindig teszed. Ne vedd el tőlem a boldogságot. Kell nekem. Kellesz nekem. Kellek neked. Így kell lennie. A telefon megszólalt a zsebében, tudta, hogy Ő az. Mindketten csak nevettek beszéd helyett. – Siess, mert már nagyon várlak! – mondta végül Ő. – Hazaviszel majd…? Hozzánk? – Igen. A hangjától megborzongott. Belemart az eljövendő évek boldogsága. – Szeretlek. Te is engem? – Butuskám, tudod, hogy nagyon szeretlek. Vigyázz magadra. 41

Habozott. Valami fojtogatta. – Fogok – nyögte ki végül, nem értette mi ütött belé megint. Megforgatta a gyűrűt az ujján. Két név volt belevésve. Ez vigyáz rám – gondolta. Amint felszálltak ő már csak azon morfondírozott, hogy biztos az Ég akarta így. Kínozták, imádták, megalázták és boldoggá tették egymást. Nevetségesen szerették egymást. Önzően, kisajátítóan, de így volt a jó. Körültekintett a gépen. Az utasok vidáman csevegtek, nevettek, úgy érezte, mintha nem is egy repülőn ülne, hanem egy baráti vacsorán. Rámosolygott a szomszédjára. Jólesett közvetlennek lenni, alig bírt ülve maradni. Elővette a kék könyvecskéjét. Vigyorogva húzta végig a kezét a nevén, amit az első oldalra írt. – Gyerekes vagy, az én gyerekes feleségem – rémlett fel az Ő hangja, az ő szavai a fejében. Írni kezdett, közben hagyta, hogy emlékezzen az illatára, amit nemsokára újra fog érezni. Életünk minden hátralévő napján. Enyhe remegés futott át a gépen. A toll is megrándult a kezében. Nem figyelt oda, gyorsan szívvé satírozta az eltévelyedett tollvonást. – Kérem üljenek le és kapcsolják be az öveiket! – a stewardess hangja higgadt volt, miközben végiglépkedett az ülések között. Gyorsan leírta az utolsó szót és gondosan elrakta a könyvet, a táskája legmélyére, majd hátradőlt. Pár perc volt az egész… a légnyomás csökkent… s valahogy úgy rémlett neki, hogy az ablakból már egyre közelibbnek látja a felhőket. Kiáltozás… zokogás… a gép furcsa szögben dőlt el. Valaki az arcára nyomott valamit. Kitisztult a feje, oxigén áramlott a tüdejébe. Nem nézett se jobbra, se balra. Nem lehet igaz, csak álmodom! A teste megbénult. Hirtelen úgy érezte, valaki belekapaszkodik… csak Ő lehet az, már ott van és csak álmodik. Éjszaka van, igen, mellette fekszik, az új otthonukban. Egyszer csak sötét lett… minden eltűnt… a föld ízét már nem érezte meg. * A könnyei patakokban folytak, mikor a rendőr a kezébe adta a táska maradványait. Sírni gyengeség, de kit érdekel már. Letépte az átlátszó zacskót és az arcához szorította a fekete bőrt. Égett szag csapta meg az orrát. Valami kemény nyomódott az arcának. Vakon beletúrt, a keze fel nem ismerhető tárgyakba üt42

között, de félresöpörte őket, csak egyet emelt ki. Kemény, kék fedele volt és csodálatos módon épségben maradt. Mit sem törődve a körülötte jajgató hozzátartozókkal, kivált a tömegből és keresett egy eldugott széket a teremben. Nem tette a földre a táskát, az ölébe helyezte, óvatosan, mintha az Ő teste lenne. Macik, napernyő, játékok… a kék könyv fedelét díszítő minták olyan elviselhetetlen fájdalmat gerjesztettek benne, hogy úgy érezte, menten belerokkan. – Gyerekes vagy, az én gyerekes feleségem – hallotta a saját hangját visszhangozni a múltból. Felütötte a fedelet, kettejük mosolygó arca nézett vissza rá, a barna szemű lány úgy simult hozzá a képen, ahogy mindig: odaadón. Meg akarta érinteni az arcot, de… tudta, hogy ami most következik, mindennél rosszabb lesz. Az utolsó oldalhoz lapozott. Igaza lett. „Már a repülőn vagyok. Látom a felhőket. A hegyeket mindig jobban szerettem felülről nézni. Egy hatalmas ujj felgyűrte őket. Végre beteljesül, Veled leszek Szerelmem. Biztos nem is gondolja, hogy mennyit jelent ez nekem. Mennyire küzdöttem, mennyit tűrtél, de győztünk. Ugye, örökre? El akartál dobni. Hányszor is? Már nem tudom… de még itt vagyok és most már mindig itt leszek. Nem kell félned ezentúl. Nem hagylak el. Én nem. Mert te vagy a másik felem…”

43

Mészáros-Bilincsi Karola

Szemtől szemben Akár a kés a vajban, úgy metszi fel a penge a testet. A felszakadt bőrt lefejtem a húsról, majd a hatalmas csípőfogóval elroppantom a bordákat, hogy aztán felnyithassam a mellkast. Ez a munkám. Patológus vagyok. Az előttem fekvő páciens láncdohányos volt, a tüdeje, akár egy elszenesedett kődarab, foglal helyet a testében. Ennek ellenére mégsem a füstölésbe halt bele, hanem elévágott egy autó a sztrádán, ő meg lerepült a motorjáról. Reggelire sült banánt ettem avokádókrémmel. Minden napra jut legalább egy halott. Nem hiába, romlott faj vagyunk, gyorsan fogyatkozunk. A teremben három boncasztal foglal helyet, egymástól egyenlő távolságra. Nem minden halottat én bontok fel, van rajtam kívül még két orvos, akik ezzel foglalkoznak. Ma csak én vagyok bent. Kiveszem a tüdőt, lemetszek belőle egy kis darabot, amit egy formaldehíddel telt üvegcsébe teszek. A kritikus állapotban lévő szervekből mintát veszünk kivizsgálásra. Agyonszurkálta a feleségét Edwin Valero, majd felakasztotta magát a cellájában. Csupa logikus döntések hálózatában élünk. Munka után veszek egy forró zuhanyt, megebédelek, majd lemegyek a konditerembe edzeni. A sport ugyanúgy az életem részét képezi, mint az evés vagy az alvás. Az agyat mindig tizenkét szeletre vágjuk fel, ennyi szükséges az alapos tanulmányozáshoz. Másnap reggel hétkor csak a főorvost találom a patológia előtti öltözőben. – Két hullánk van. Az egyik egy csecsemő, azt én bontom fel. A többiek be sem akarnak jönni. Többgyermekes családapák, érthető. De ha gondolja, közben bonthatja a másikat, az egy idős pasas. Tudom, hogy magát úgysem zavarja a gyerek – mondja nekem. Igaza is van. Felkötöm a maszkot, kibontom az eldobható köpenyt a csomagolásból és felveszem, majd a gumikesztyűt húzom fel. Fontos az elővigyázatosság, ugyanis a patológián nem átadunk, hanem elkapunk, erre emlékeztet az előtérben lévő táblácska is. A testek már az asztalokon vannak. Megnézem az idős férfi céduláját, amely a bokájára van rögzítve. Hatféle halálos betegsége volt, ezekből végül a szívelégtelensége vitte el. A mája teljesen sárgásra színeződött az alkoholtól, az el44

meszesedett légcsöve pedig úgy ropog a boncollóm alatt, mintha kartonpapírt vágnék. A sushit el sem tudom képzelni wasabi és gyömbér nélkül. A hét további részében asztalomra kerül egy agysorvadásban, egy vérrög által okozott trombózisban és egy közúti balesetben elhalálozott páciens földi maradványa, továbbá egy amputált láb. A hétvégéim általában szabadok. Egy ilyen szombat estén, mint a mai, semmi sem jöhet jobban, mint egy kis kikapcsolódás a zenekaros társaimmal. Megiszunk néhány koktélt a Szirénában, táncolunk egy kicsit a Retróban, végül a motoros kocsmában kötünk ki, csupa bőrszereléses, loboncos figura között, akik a legutóbbi motoros találkozó eseményeit mesélgetik, egymás szavába vágva. Hajnali négy környékén úgy döntök, hazafelé veszem az irányt. – Elvigyelek? – kérdezi a dobosunk. – Ne fáradj, hazatalálok! Rám fér egy kis séta. De azért kösz a lehetőséget – válaszolom. Hazafelé egy darabon a főút mellett haladok el. Nincs túl nagy forgalom, csupán néhány kamion és motor suhan el mellettem. Kicsit fáradtan sétálok, a gondolataimba merülve. Már majdnem elérem az utcánkba vezető elágazást, amikor egy autó viharzik el az úton, pontosabban a sáv szélén, egyenesen mellettem, a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel. Egy pillanatra ledermedek, de az utolsó másodpercben félreugrok az útjából, a sofőr pedig feltehetően észrevesz, mert elrántja a kormányt. Az autó megpördül az úton, csúszik néhány métert, majd hangos csikorgással lefékez és megáll az út közepén. A szerveket nem feltétlenül oda helyezzük vissza a testbe, ahonnan kivettük. Hétfő reggel van, háromnegyed hét. Egy holttestet kaptunk. Fiatal, huszonéves nő, balesetben elhunyt – értesülök a papírról. Az előtérben a két patológus társam és a főorvos beszélgetésébe csöppenek bele. – Megértem, ha nem jönnek be. Ez a dolog engem is épp úgy felkavar, mint magukat, de valakinek meg kell csinálnia – mondja a főorvos. – Kitartást! Munka után találkozunk – felelik ők. – Én bemegyek, ha nem gond – mondom én. Az orvos nem válaszol, megszokta, hogy erős idegzetem van. Maszk az arcra, köpeny, gumikesztyű fel. A halott már az asztalon fekszik. Tényleg fiatalnak látszik, bőre a megszokottnál is fehérebb, teste kissé meg van roncsolódva, de így is látszik, hogy sportos alkat. A főorvos hozzákezd a boncoláshoz, én pedig az asztal másik oldaláról kísérem figyelemmel az eseményeket. 45

A szike belevág a testbe. A bőröm szinte hangtalanul szakad fel. A csípőfogó megcsillan a lámpa fényében. Reccsenve törnek ketté a bordáim. Felnyitja a mellkasomat. A tüdőm szinte teljesen mentes a szennyeződésektől. Eltávolítja a halotti véralvadékot. A még cseppfolyós vér csöndben csorog végig felboncolt testemen és lecsöpög az asztal elvezető nyílásán át, lesodorva vele védtelen lelkemet az élet palettájáról.

46

Bata Viktória

Féregeledel Ülök a napon, élvezem, hogy nyár van. Lenézek az alattunk zsongó falura, és beleborzongok a mélységbe. Elképzelem, ahogy leugrom a kis sziklaperemről, és csak zuhanok, zuhanok, végtelenségig. Könnyedén. Szabadon. Valaki félősen odabújik hozzám, átkarolja a derekam, és szégyenlősen a mellemre hajtja a fejét. Naiv kis teremtés, de nekem épp elég arra, amire kell. Én pedig jelenleg valami újra és kalandosra vágyom. Mosolyogva nézek a mellettem ülő lányra, játszani kezdek hosszú hajával, és könnyedén fröcsögöm rá, hogy szeretem. Mindketten hallgatunk, én pedig figyelmetlenül lesöprök egy férget a vállamról. Eszembe jut egy fiú, akinek régen ugyanezt mondtam, és tudom, hogy pár hónap múlva másnak – feltehetőleg egy fiúnak – fogom ugyanilyen szenvtelenséggel kijelenteni. Üledékes gondolataimat a lány hangja kavarja fel. Azt mondja, fázik. Bólintok. Felállok és elkezdek leereszkedni a sziklán. Hallom, ahogy az előttem mászó, törékeny test megköszöni nekem az élményt. Aznap este szeretkezem vele – életemben először nővel. Amikor a karjaimban ölelem forró testét és újra odasúgom neki, hogy szeretem, a hajamból meztelen melleire hullik egy újabb kis pondró. Ezután soha többé nem látom. * A nyár elmúlik, új tanév veszi kezdetét az egyetemen, vele pedig véget nem érő éjszakai bulik. A tanévnyitó banzájon, mikor meglátok egy csókolózó párt, eszembe jut külföldön élő szerelmem. Szeretem őt, de úgy gondolom, nem kell mindenről tudnia, ami itthon történik. A buli után felhív magához egy fiú. Megkérdezi, hogy járok-e valakivel. Látom rajta, hogy ideges, valószínűleg gólya. Azt válaszolom, hogy szingli vagyok. A fiú vigyorra húzza a száját, miközben lerázok magamról egy tucatnyi lárvát a ruháimmal együtt. Mikor végzünk, erősen megcsókolom, és azt mondom neki, hogy életemben nem szexeltem még ilyen jót. Közben érzem, hogy a hátamon nyüzsgésbe kezd sok ezer tekergőző test. Másnap reggel a férgek csiklandozására ébredek. Fáradtan válaszolok a párom e-mailjére, az éjszakáról természetesen hallgatok, és az üzenet végén hatal47

mas betűkkel próbálom bizonyítani, mennyire szeretem. A laptop billentyűzete közé néhány eltévedt kukac ragadt, amik ütéseim alatt gennyedzve múlnak ki. * Egyre hidegebb az idő, sokszor már hagyom is, hogy bundaként beterítsenek a puhatestűek, addig sem fázom. Egyik éjjel az anyám nyit be a szobámba, azt mondja, beszélgetni szeretne. Megkérdezi, szűz vagyok-e még. Dühösen vágom hozzá a markomban szorongatott férgeket, és azt mondom, semmi köze hozzá. Sírni kezd, én pedig leülök a számítógép mellé és elfordulok. Még hallom, ahogy szomorúan visszaemlékszik ártatlan gyerekkoromra, és hogy remegő hangon megkérdezi, miért lettem ilyen. Mintha tudnék válaszolni… Egy apróbb kukacnak sikerült berágnia magát egészen az agyamig, és ekkor ad egy hirtelen ötletet: azt mondom, ő tehet róla. Az anyámra fogok mindent, hogy miatta lettem olyan, amilyen vagyok. Az ő szigorúsága miatt züllöttem el. Az ő tartózkodása miatt nem vagyok képes kapcsolatokat teremteni. Szívesen kiabálnék még tovább, de fuldokolni kezdek a számba türemkedő pondrók vonaglásától. Öklendezve próbálok megszabadulni tőlük, szemem könnybe lábad. Anyám elhagyja a szobát, lemondóan hagy magamra a küzdelemben. * A szemem előtt kezdenek zöldellni a fák, én mégsem látom az arcomat ellepő férgektől. Amióta csak élek, velem vannak, megtanultam tehát elfogadni a jelenlétüket. Mégis egyre jobban kétségbe esem. Már nem tudok ilyen könnyedén tudomást sem venni róluk. Undorít, ahogy hozzám ér nyálkás bőrük. Egyre jobban félek, hogy beleeszik magukat a húsomba. Rettegésemet társaságba próbálom ölni. Nincs olyan pillanatom, amikor egyedül lennék. Társaim segítségével igyekszem tisztogatni magam, az összes csúszómászótól mégsem tudok szabadulni. Egy szabad délutánomat egy kávéházban töltöm egy közelebbi barátnőmmel. Sír. Megcsalta a barátja. Könnyes szemét rám tapasztja, és megkérdezi, hogy tudom-e, kivel lépett félre a szemétláda. Együttérző maszkká állnak össze arcomon a kukacok, és nemet intek a fejemmel. Ezernyi pondró potyog a földre, miközben végigsuhan az agyamon, hányszor fulladt egy-egy éjjeli buli a nevezett „szemétláda” lakásán rendezett szexorgiába. Barátnőm a vállamra borul48

va folytatja a zokogást, miután elsöpört onnan néhány undok hernyót, amiknek szőre a kezére tapad, és maszatos arcára keni. * Újabb nyár érkezett el. Kihasználom az időt és meglátogatom külföldön a páromat. Amíg az elmúlt évről mesélek neki, ő készségesen tartja felém a porszívót, hogy tudjak beszélni az élősködők ellenére is. A karjaiba vetem magam, és azt mondom, soha nem kell rajta kívül senki más. Ottlétem alatt megismerkedem az egyik munkatársával, akivel mélyre ható viszonyt kezdünk ápolni a párom munkaideje alatt. Egész jól eltelik így a nyár, szerelmem vásárol nekem, esténként drága helyekre visz, alkalmi szeretőm pedig megadja a kellő izgalmat. Hazautazásom estéjén furcsán érzem magam. Órákon keresztül nézem a karomat, és látom, ahogy bőröm alatt valami tekergőzik, nyüzsög, él. Elsimítom, vakargatom, de semmi sem változik. Nagyon félek. Körmöm alatt vér serken, s látom, ahogy vérembe gennyszínű peték keverednek. Megkérem a párom, hogy segítsen megszabadulni tőlük. Kiszalad a konyhába és egy masszív filéző késsel tér vissza. Végighasítja a húsom. Pengéje nyomán bugyborékolva törnek felszínre a legocsmányabb csúszómászók. Bőgni kezdenék, de az arcomon tanyázó férgek erdejébe nem tud utat vájni magának a kitörni készülő könnypatak. Szerelmem magához ölel, a fülembe suttogja, mennyire fontos vagyok neki. A hajából egy magányos lárva sikítva esik a fülembe. * Máig fuldoklom, ahogy ellepnek a síkosan tekergő kis férgek. Egész arcomat beborítják, én pedig elhatározom, hogy harcolni kezdek ellenük: vadul tömöm számba a puha kukactesteket. Szétpukkadnak fogaim alatt, marják a nyelvem. De eldöntöttem, hogy a végsőkig kitartok. Megeszem a férgeket, vagy a férgek esznek meg engem.

49

50

Fazekas Levente: Halálhozó

51

52

Fábián Krisztina

Elázós utazás Hátizsák, alumínium bögre, kempinggáz, hüvelykemben görcs, órák óta esik, kalaptartón bólogatós kutyafej ingáz. A határig cigarettafüst és rockzene, koszos nyakú fiú tapizza térdem, öt percig akár lehetnék én a mindene. Hullámzó hegyek, nem mesél a Bécsi-erdő, Sankt Pöltennél veszek egy tábla Milkát, a szélvédőn ezer patak, felettünk felhő. Österreich, auf wiedersehen – integetek én, Regensburg, csak lábvíz itt most a Duna, napfény próbál áttörni Bajorország egén. Bayreuthba mennék Liszt Ferenc sírját nézni meg, két ország, nyolcszáz kilométer, stoppal, megszánnak-e majd kedves sörhasú németek? Az elme szárnyal, és ha kell falakat omlaszt, kitöltöm a maradék kékoportót, és lassan visszateszem a polcra az atlaszt.

53

Hangácsi Zsuzsanna

Antióda Hazudnék ha azt mondanám Vártalak és hiányoztál De azon sem csodálkozom már Hogy idepofátlankodtál Ilyen vagy. Megérkezel S én lázban égek Mert létezel lüktetsz Bennem Napok múlnak Lassan Lassan megszoklak Untatsz Beléd fásulok Védetté válok Részem vagy De nem árthatsz Már Sokat Akár el is múlhatsz (Csak hogy félre ne érts: Dögölj meg!) Nem szenvedek tovább Nyomorult fejfájás!

54

Hargitay Kuli Tamás

Téboly tenyeremből négysávos autópálya fut ki vámköteles minden kívánság combtő melltartó szabadság meddő napok követnek párizsban fánkot veszek nadrágsúrlódás két napos szakáll elnyúlok a hallgatásodon lúdbőr és ajtócsapkodás szerelmünk kövér folyosóján cipőkoppanás üvegszilánkok emigrált arcod minden nap eszembe jut

55

Kézdi Csenge

Mindig Mindig van egy dallam, amit hallasz a szívedben, Mindig vannak szavak, melyeket titkolsz a lelkedben, Mindig vannak érzések, melyeket elnyomsz magadban, Mindig lesznek gondolatok, melyeket felejtesz akaratlan. Mindig lesz pillanat, ami csak egyszer van életedben, Mindig lesz körforgás a világ életében, Mindig lesz világod, melyet furcsán néznek mások, Mindig lesznek emberek, akikre azt mondod „Mások”! …és lehet egy dal, egy illat a levegőben – eszedbe jut egy emlék a megérintő szélben, …és kaphatsz „szélütést” , tán megváltozik életed Mindig lesz egy dal, amire azt mondod, szereted. Abban a dalban lesz benne az éned , Abban a világban keresed a szépet Keresed az arcot, a mosolyok varázsát, Az elveszett lelkek nyomorult boldogságát.

56

Adorján Dávid Attila

Esti elmélkedés Más minden, az utca, az otthon, a kert is ha napvilágnál mész haza. S megint más a szoba ablakából, mikor meghinti sötéttel az éjszaka. Így vagyunk mi valahogy mindennel, körülöttünk minden változik – még ha a lényeg marad is talán – a múlt még hiányzik, de már ködös ujjával mutogat a jövő. Magunk sem maradunk mindig ugyanazok ahogy magunkat ismertük, mert nem kőből faragtak, mindnyájunkat megtalálnak a bűnök és a vágyak. Mert nem tudunk nélkülük élni… csak ha a nappalokat felváltják az árnyak.

57

Turi Emese

Haiku-csokor DÜH Piciny pók szalad, csörtetve felrúgja a megfáradt avart.

VIHAR Kopár gallyakon piros bogyót cibál a szél. Kapaszkodj!

MOHÓSÁG Didergő barack testébe harap a fagy. Arcába fröccsen.

RABSÁG Vasra vert lakat. A láthatatlan világ lépte visszhangzik.

58

Antal Gábor

A nyáj Ülő alakok vibráló fénydoboz előtt néma, tompa agyak. Az életed is akciós keresed a hasznot és tomboló szikra ködben unalmas már minden rím. Szabad már a szabad a semmi kamatja szavad olvad már a füled: A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Karcol acél kalitka csak nézed benne az agyad s hátadon villog a legolcsóbb billog.

59

Fábián János

Arc poetica Szemembe nézz Szüntelen beborul S alvadt képek remegnek Rozsdás pilláim alatt A sok korrodálódott pillanat Halálra tapos; Lovak vágtázása alól Kelek törött szárnyakkal becézlek Kesze-kusza fájdalom pillék Szállanak alá… Falomb hajlik délután Érkezik a gyárfüst Ellepik a tavalyi avarok S így kavarog Halotti maszkom alatt a Megfagyott mosoly Szemembe nézz Mellemben dobog Ezernyi patkó Döngetik szívem falait Koronát rakok fölébe Ékes csillogó fogaskereket Indul a maszkabál A szél hátán ügetek

60

Bihari Viktória

Este van Este van, este a nap elfújta gyertyáját. Jönnek a csillagok hogy bevilágítsák az eget, feljön a hold is őrzőnek. Fekete lábnyomokba bújnak az emberkedvek, az étcsokoládés éjben sosem találnád meg őket. Este van, van aki szerelméhez siet, és van aki egyszerűen csak haza megy, mert fázik a kabátja, álmos a táskája, és éhes a hajcsatja. Este van, este Egerben bújócskáznak a fények, még szemhéjam alatt Pesten milliárd csöppnyi nap köztük szemöldökök világítanak.

61

Este van, este kinyitom a gépemet két falat pogácsa és egy korty kakaó közt elgondolom, hány betű és enter, még a nap újra felkel, és én kelek kicsit aszottan, nem biztos hogy a lelkesedés, az új napért háromnegyed 7-kor (már) bennem van. De most, még este van, igazán most még, csak este van.

62

Gáborfi Balázs

Esti Gondolat Ahogy itt vágtat a holdsugár, ezüstszín fogatban, Akár egy nemes, egy király… Mit akar? Mit szeretne álmok délceg, harcos vitéze? Milyen bűbájjal, milyen érccel próbál elcsalni álmok mezejére, hol találkozik valóság, és hamis illúzió, hol ott a pokol, és az igaz szó, hol az árulás, és a szerelem, mi angyal szárnnyal emel a végtelen égben, majd ledob. Elejt, eldob, mint elégett csikket, Letaszít újra a pokolba, A láng újra éget, Szétesik az elme, Utolsót dobban a szív, Utolsót pislant a szem, Az álom magához hív…

63

Kispál Dániel

Arkhé volt egyszer egy nyár egy labda egy bicikli egy tál cseresznye nem égett még létezőbb tűz de már rég elfogyott az anyag hamu van pislog a parázs az idő patak csontokat tör fehérít és csupaszít fölhízlal utakat váj a bozótosban ide-oda dobálva lobogtatja a változatos fürtöket a fegyenc mindig megtér a fegyenc mindig visszatér levelekkel játszik a szél és fagyott pillanatok járható tavak megszületett gondolatok tátogó halak a mélyben néhány széttárt szárnyú madár az égen topogók tömege a repedezett betonon

64

fény hatol át a dupla üvegű ablakon teásbögrém felszíne megújul szívben kamasz kézben Kamasz kamasz csap a szemem alatt az udvaron örökzöld fenyő szomorú hóvirág átlaguk a gyom

65

Klujber Márta

Mécsfény szívek Csendes szólam zúg világ kórusa a karzaton felettük fényes láng pislog imában búgó dallamot Jeges utcán sírok – sétálók lélektemető ifjú karja erőt venni templomba tér: pincébe bódító-, otthonába reményborért Csengő-pohár csörgés zeng a tömjén dohányfüst szaga nem kialvó villanyégő pillanat súg egyiknek kedvesen, másiknak hallhatatlanul Üveg alá zárt csillogás szekrényben báli ruha mikrofon néma énekes előtt lüktetni érzem a frekvenciát híd tövén néhány lábnyom gregorián barlang-hangulat szerzetesek éneke békés áldozat elrejtve a rengetegség alatt

66

Tornyi Gergő

Egy sikertelen kísérlet a létezés megértésére A gyerekként kipréselt levél, ami az Ablakzsiráfban maradt; elfelejtődött, de attól még él, mint ászkák, rejtve egy kő alatt. Vagy hétköznapi filozófusok, akik nem jöttek rá semmire, éltünk önmagában ominózus ok! Ennyire egyszerű lenne? Ennyire! Mint a vakon született, álmaiban formát, s színeket keresgél, csak mikor ébred eszmél, vak maradt. Úgy ülök a remény karjaiban. Mint a halász, nem aranyhalból él, de az élteti, amikor nem fog halat…

67

68

Gábor Balázs: Lusta

69

70

Tóth Beáta

Geppetto levele Drága Egyetlenem! Még nem vagy öntudatodnál. Az asztalomon ülsz behúzott szárnyakkal, a tekinteted az egyetemes végtelenbe mered félúton a Nagy vörös folt és a Galileiholdak valamelyike közé… a csillagok születését és halálát bámulod, még mielőtt értenéd, mi is a valódi lényegük. Odakinn Napszél fúj. A körülöttünk lévő magányos magnetoszféra fölényessé fejlődött minden létező közül az egész Naprendszerben. Ötven kilométeres vastagságú felhőréteg nehezedik ránk. Csupán elektromos kisülések zavarják meg a csendes nyugalmunkat. 591 millió kilométerre innen százszor, talán több ezerszer gyengébbeket tapasztalsz majd. Egy váz vagy még, de a fejemben már milliárdnyi bábu életével ezelőtt összeálltál. Sokat tanultam a teremtés során. Angyalok jöttek nap mint nap, és édesen, némán bámulták a születésed fizikai folyamatát. Sosem szóltak, akkor sem, ha hibáztam. Pedig sokat hibáztam. Milyen nehéz egyetlen levélben megértetnem az emberi történelmet és mindazt, ami utána következik! Minden szülöttemben hittem; célt kerestem a szépségükben, az anyagukban, a tömegükben, a mennyiségükben. Mikor csalódtam a fizikában, az esztétikumba menekültem. Mikor megcsalt a szubjektív szépség, az objektív célosságba kapaszkodtam. De mind messze taszított a létező valóságoktól. Sokakat előtted aranyból öntöttem, zafír szemekkel. De a húsvér bábuk nagyravágyóak voltak és hiúk, megvakították és beolvasztották őket. Soha többé nem szolgáltak egyetemes célt. Voltaképpen semmivé lettek. Ezer darabra téptem a terveiket, hogy végül a magnetoszféra és a napszél részecskéinek interakciója nyelje el őket. Voltak gyermekeim fából. De az emberek fáztak odalenn a jéggé fagyott világban. Felaprították őket és az én szívem velük együtt hasadt és égett a tűzön, majd vált semmivé újra és újra évszázadokon keresztül. És én megvénültem. Száz métert sem tudnék megtenni, sorvadtak az ízületeim, a tüdőm lassan elfogy, de az agyam azon része, ami az ujjaim precizitásáért és a teremtő erőmért felel sosem vész el. Képtelen vagyok magam jobbá tenni a világot, ezért bábukat faragok húsból, vérből, fából, gyémántból, a nap erejéből és elektromos kisülésekből. 71

Végül elkészültél. Erős fémszerkezet vagy, hogy utazásod során túléld az elektromos viharokat és az univerzumban keringő milliárd éves kreálmányaimat. Erős vagy, mégis pihekönnyű. Több benned a fizikán túli, mint a képletekkel és számokkal levezethető; (mert az ész elbukott odalenn és nekem nem maradt más csak a hitem.) Szárnyaid fesztávolsága négy és fél méter. Tollakat erősítettem Rád. Angyalok, lágyan mosolygó Angyalok elhullatott tollait. Tollakat, több milliót, amelyekből ha kitépnek, vér helyett tinta folyik. Hogyha életed – Drága Egyetlenem – a terveim és rajzaim szerint folyik, mikor elhullnak az utolsó tollaid és fémszerkezeted végleg az egy irányba mozgó idő és a nedvesség martalékává válik, végleg elmúlsz. Holnap végre megkezded utazásod. Holnap végre látlak repülni. Bár kétség sem fér a sebességed és a biztonságod felől. Repülőszerkezeteimet jó pár ezer éve tökéletesítettem már. Azt akarom, hogy tudd, sosem akartam neked fájdalmat okozni, de a fájdalom, az elutasítás és a dolgok következménye éppúgy része minden létezőnek Földön. Voltak bábuim különleges adottságokkal; önhittel és reproduktív képességekkel rendelkeztek, de Te vagy az első, akiben hit van és igazi változás. Dominószerű változást hozol a világba; az összes bolygóra és az összes bolygó összes holdjára. Egy mindent megzavaró, apró, mindennel ellentétesen mozgó, vonzó porszemként változtatsz meg mindent magad körül, hogy végül minden részecske köréd rendeződjön és kiegészülve megszüless teljes valóságodba. Helyrefordítod a világ menetét. És holnap, talán évmilliárdok után végül én is megpihenhetek. Az Angyalok vigyázzák minden szárnycsapásod és kísérjenek a távoli megmagyarázhatatlanba. Atyád: Geppetto

72

Pazonyi Dóra

Valamiért… Valamiért azt mondják, hogy zavarodott vagyok. Nem hinném. De állítólag az írás segít. Anya nem adja ide a fényképezőgépemet. Anya. Miért? Nem emlékszem semmire, csak ha a gépet megkapom. Anya? Hallasz? Anya?! Fáj a fejem. Ez a tavasz… Sosem fog már eljönni. Ahogy a szerelem sem. Ülünk heteken keresztül, öregszünk, figyeljük az esőt, csak az esőt, mely elmossa az idő dallamát. Bolond fejjel talán megünnepeltem volna, ha hazajössz. De csak mi maradtunk. Villan előttem a három éves kislány. Mennyire nem félt a sötéttől, és most is csak miattad fél. Kiölték belőle a gyermeki lelket, a meséket valami rémisztő váltotta fel. A mesék a hercegről és a királylányról szólnak. A virágzó tavasz és a vidám kicsi madárcsicsergés kimaradt a könyvből. Elfogyott a szivárvány, kaptunk helyette hófehér telet. A tóba fagyott minden. Az állatok, a vidámság, a szeretet. Éreztem, itt az idő, hogy felbontsuk a sorsokat. Látni akartál? Talán. Kötelesség volt? Biztos. Szerettél valaha is, úgy istenigazából? (Üresség. Villant a vaku.) Várj a híd túloldalán! Menjünk autóval. Szerintem sétáljunk. Jól van. kicsim. Ölelni akarom a fákat. Őszintén megölelni. Őszintén megölelni, ahogy te sosem öleltél engem. És már soha nem is fogsz. Ölelni. Mély levegő. Merre tovább? Csillog a fagyott tó. Csillog. Csillog. Csillog. Oda menjünk! A lányok legjobb barátja a gyémánt. Ez a gyémánt az én barátom. Ez a gyémánt a tó. Nagy és mély titokkal. Úgy gondolod, vak vagyok? Volt, hogy az voltam. De megtanítottak, hogy lássak tisztán. Akár a jégtükör. Sima. Gyönyörű. Menjünk beljebb! Nem akarok beszélni! Csak figyelni a tükröm. Gyere már! Ide mellém. Közelebb! Nyugi! Nem reped. Látod? Semmi gond. Semmi… Minden jó lesz. Egy nap. Talán nem túl későn. Talán éppen most… Villant a vaku. Elmúlt a fejfájás. Mit adtatok nekem? A kezeim bekötve. Megégettem, lerágtam, vagy mi? 73

Lefagyott. Micsoda? Lefagyott. Hogyan??? Nem tudod? Honnan kéne??? …Vele teljesülne az álmom. De ő meggyűlöltetett vele. Kicsoda? Meséld el! Te voltál, aki összetörte a tükröt. Én pedig… Én csak szeretnék szép lenni. Újra. Lélekben. Szeretném képesnek érezni magamat, arra a feladatra, hogy teljesítsem az álmaidat. Szeress, hiszen téged akarlak! Most már eltűnt az a kis darabka. Az a kis jellegtelen kosz. Többé nem bánthat és nem fertőzhet. Együtt lehetünk. Hallasz? Vezess, hogy tudjam. Egyedül sose tanulom meg. Sosem fogom tudni, mitől fogsz szeretni. Próbáltam nyerni. És sikerült. Öleltem a fákat. És ők az ölelésükkel eltakartak. Megváltozott, megváltoztam. Mondhatni, felnőttem. Lehetek a tied? És talán te az enyém? Most már elment. Én akartam. Most én. De nem sírtam. Viszlát! Illedelmes voltam. S összeforrt a sok jégtöredék. Kitöröltem az emlékeit. Miattunk tettem, hogy boldogan éljünk. Szeretlek, és többé nem fáj, mert kivágtam a lelkemből. Szabad vagyok. Szeretlek. Villant valami. A vaku. Fáj valami. Nem érzem jól magam. Anyu? Hallasz? Szeretlek.

74

Balázs Enikő

Zsömle (Történet egy ismeretlen orvos emlékére)

– Szervusz, Jucikám! Édesanyám zavartan kapkodta fejét a hang irányába. – Szia, Csaba! Hogy vagytok? Már ezer éve nem láttalak! – Köszönöm, megvagyunk! Marika éppen ebédet készül főzni, leküldött zöldségért a piacra. Dél felé hazajön Tomi Pestről, már utolsó éves a főiskolán. Gabi meg elutazott Szegedre a barátnőjéhez. A gyerekek lassan kirepülnek a fészekből, kettesben maradunk az asszonnyal. De látom, a te porontyod is jócskán megnőtt. Szia, nagylány! Emlékszel még rám? – Csókolom! – mormogtam szégyenlősen, az anyukám mögé húzódva és tagadólag megráztam a fejem. A városka piacán rettenetesen sok ember járt, lépten-nyomon ismerősökbe botlottunk. Mind azt kérdezgették, tudom-e, kik ők, emlékszem-e rájuk, persze én a legtöbbjükre csöppet sem emlékeztem. A férfiak vagy soványak voltak és dús hajúak, vagy köpcösek, kopaszodók és bajszosak. A nők meg hatalmasra tupírozott, mókusszerű frizurát egyensúlyoztak a fejükön, a szájuk hol paprikavörösre, hol jegeslilára volt kenve, és kétféle parfüm létezett: egyik fojtogatóbb, mint a másik. Hogyan is jegyezhettem volna meg, ki kicsoda ebben a nap mint nap körülöttem gomolygó emberhalmazban? Az én világom horizontja még a felnőttek derékmagasságában húzódott, ahol a piaci portékákat kínáló standoknak is csak a pókhálós alját láttam jószerivel. A lábak erdejében úgy igyekeztem átvergődni magam, hogy belekapaszkodtam anyukám ruhájának csücskébe, mert az egyik kezében már teli volt a kosár, a másikban meg túltáplált nejlonszatyrokat cipelt. – Pedig babakorodban jópárszor megdobáltál minket legóval az erkélyrácson át! Mosolyából ítélve nem neheztelhetett túlságosan. – Mi áttettük a székhelyünket egy kis kertes házba, azért nem emlékszel már. És Icuka néniék hogy vannak? – fordult a bajusz újra anyukám irányába – Beköltöztek már azóta? – Á, mindig csak mondogatják. Édesanyám szerintem már a világ összes kincséért sem jönne vissza faluról, csak fenyegetőzik vele, hogy majd betelepszik hozzánk, aztán mindent szemmel tart. Apuka meg bárhol megtalálja a maga társaságát. Szegények nagyon meg voltak miatta rémülve a múltkor. Kép75

zeld, hétfőre berendelték ide, a kórházba, hogy baj van a tüdőszűrős leleteivel. Aztán kiderült, hogy összecseréltek valamit, de addig olyan idegfeszültségben voltak, hogy majdnem abba betegedett bele. Nem tudom, hogy csinálhatnak ilyet egy hetvenéves emberrel, akinek van már így is annyi baja: a szíve, a szeme, a cukra… Folyton variálnak ezzel az egészségüggyel is, aztán minden egyre rosszabb lesz. Bár van egy sebész rokonunk, amilyen körülmények között dolgoznak néha, az a csoda, hogy még működik valahogy a rendszer. Nem is értem, hogyan képesek nap mint nap ilyen stresszben élni egyáltalán. Pláne, hogy az állam mennyire nem fizeti meg a munkájukat. – Nekem is volt egy gimnáziumi osztálytársam, aki baleseti sebész lett. Ő nem itt dolgozott, mert csak az ország másik végében kapott állást. A felesége is ott helyezkedett el, mint tanítónő. Született két szép gyerekük. Aztán egyik este, mikor Joci ügyeletben volt, bevittek hozzájuk egy autóbalesetes párt. Egész éjjel küzdött értük a műtőben, hajnal felé úgy tűnt, mindketten megmaradnak. Reggel, mielőtt hazament volna, elindult hogy vegyen pár zsömlét a szemközti pékségben. De nagyon kimerült az éjszakázástól, így nem vette észre, hogy mikor lelépett a járdáról, arra kanyarodott egy Babettás. Emlékszel te még rá, milyen az? Olyan, mint egy motoros bicikli. – Hogyne emlékeznék! Nagybátyámnak is volt egy sárga Babettája, nem valami komoly szerkezet, talán mehetett vagy hússzal is, ha még hajtotta, de akkor már lehet, sokat mondok. – Na, akkor tudod, mennyire lehetett azzal száguldozni. Most úgy képzeld el, hogy egy ilyennel ütötték el a Jocit, de még csak nem is elgázolták, hanem oldalról épphogy megbillentette ez a biciklis. De olyan szerencsétlenül esett, hogy a fejét pont bevágta a járdaszegélybe és szétcsapta a kövön. Valahol a tarkóját ütötte meg. Ott halt szörnyet a kórház előtt, ahol dolgozott, ahol életeket mentett. Rajta meg már senki nem tudott segíteni. – Olyan banális dolgokba lehet belehalni, ha ezt egy könyvben olvasnám, nem hinném el, hogy valaki képes ilyen sületlenséget kitalálni. – Na, igen, az életnek gazdagabb a fantáziája, mint a legtöbb írónak. Ha nem haragszol, Jucikám, most mennem kell, mert a végén még ledöf Marika a sárgarépával, ha nem lesz ebéd, mire megérkezik Tomi. – Hogyne, menj csak! Én is igyekszem már hazafelé, elég sok a csomagom. Üdvözlöm a családot! – Átadom. Nektek is minden jót! Ezzel szépen mindenki elindult a dolgára. Marika megfőzte a levest időben, mire Tomi hazaért, anyukám pedig sikeresen felcipelte a csomagokat a negye76

dikre, mielőtt leszakadt volna a szatyrok füle. De az én fejemben fészket rakott a gondolat és nem hagyott nyugodni. Sokszor álmodtam az ismeretlen orvossal, akiről nem tudtam semmi mást, csak azt, hogy egy triviális balesetbe halt bele a kórház előtt két zsömléért, és a családja aznap hiába várta haza a munkából. Már majdnem húsz év telt el azóta, hogy meghallottam a történetét. Most már szeretném, ha valaki más őrizné helyettem.

77

Wágner Rita

Emlékszel? Kedd reggel volt, mezítlábas napfelkelte. Miután felültem a fűben, és megláttam a kalitkát, szabadon engedtem a papagájt. Körülnéztem, az ég tiszta volt, a napsugarak lágyak. A magas zöldben mindenhol emberek, pokrócokban, vagy nélkülük. A rádióból Chopin szólt, s a kis tűzről a teafőző füttye. Mosolyogva dőltem hátra. Hisz oly nyugalom fogott el, karnyújtásnyira a boldogságtól. Ahogy behunytam a szemem, éreztem, minden lélegzik, él s mozog. A föld sóhajtott. Ébredezett minden. Egy hang felszólalt a távolból: – Kész a reggeli! Tudtam, ez az a reggel, már nem kell sokat várni, és velem leszel. Eszembe jutott amint kimondod, hogy „Ismerlek én, nekem nem kell bemutatkoznod.” Persze nem volt igaz, a kis hazugság mindig megcsillant a szemedben. Aztán előjöttek a képek, filmként forogtak, láttam amint ideérsz és elindulunk. Már dél volt, te még sehol sem, Chopin maradt, a tea már rég kihűlt. A nap erőre kapott, bánatában tűzgolyóként égette a nagy zöldet. Ahogyan ott feküdtem, éreztem mindent, elégett bennem, ami jó, neked már nem marad semmi. Későn fogsz ideérni, hogy megments. Ez már nem olyan egyszerű, mint a kis szerelmes üzeneteid. A lelkemben csaták, háborúk folytak. Féltékenység, félelem, aggódás. Mardostak legbelül. De bizakodtam. Hittem benned. Tudom, soha sem ártanál nekem. Mindig mellettem voltál. Átéltem újra és újra a pillanatokat, az idő meg egyre csak telt. Chopin játszotta a kedvenced, az idő már négy felé járt. A nagy sárga korong pirossá változtatta az eget, rózsaszín felhőkön lépkedtem. Keservesen ültem ott, a tea savanyú volt, minden cukor ellenére csak fanyalgott ő is. Hallottam a lépteket körülöttem, egy-kettő szófoszlányt is elkaptam, de a figyelmem csak rád irányult. Láttam magam előtt, ahogyan magamban nevetek és összenézünk. Mint akkor, azon a szombat reggelen, te ültél velem szemben, egy újságpapírt gyűrögettél, rajtam egy virágos ing volt, és csodáltalak. A tökéletességed, azt, ahogyan elmélkedsz Kosztolányiról, s rólam. Mindig mondtad, kiismerhető vagyok és sovány. Vigyázzak nagyon. Állandóan hozzátetted: „olyan kis sovány vagy. Eszel? Aztán visszatértél a mondanivalódhoz, mintha semmi sem szakított volna félbe, nem is lennék ott, csak egy képnek mondanád. 78

Emlékszel? Fent ültünk a dombon, és már megint a madarakat néztük. Mert te a madarakat ismerted igazán, valahol, legbelül talán te magad is az voltál. Már tudom, feleszméltem. A papagáj volt mi. A lényünk találkozása, és én elengedtem. Fatális hibát vétettem. Másnap hajnalhoz közel, pontosan emlékszem, éppen feltérdeltem, koromsötétben csak az autó fénye látszott. Megpillantottam egy autó fényét a távolban. Felálltam, a szívem hevesen vert. Elindultam apró léptekkel, minden mozdulatomra figyelve, csak lassan. Ahogy a fűben gázolva hallottalak, lépteim gyorsultak, és már annyira leírhatatlanul boldog voltam, hogy nem is próbálkoznék meg vele. Nem a szavak nem érdemlik meg, egyszerűen elfogult vagyok. A napkorongnak tetejét éppen hogy meglehetett pillantani, mikor odaértem. Nem érdekelt, hogy egy napot késtél, és miért, vagy hogy jutottál ide, csak hogy itt vagy. Az volt a fő, elértelek, te hangosan nevettél, ahogyan megpillantottál, és miközben megöleltelek, felszólaltál: – És a papagáj? – kérdezted. Hát, persze, a papagáj, a mindennél fontosabb madarak. – Csak… már nem bírtam a várakozást. Sajnálom! – feleltem, lesütött szemekkel. De megbocsátottál. Mindent. Lenéztél, és láttam a szemedben. Most itt az idő. Indulunk. Visszasétáltunk kézen fogva a partig, rám néztél és ugrottunk. Bele a meleg napba, a hideg kék fátyolon keresztül. Súlytalan lebegtünk és a papagáj elrepült felettünk. Emlékszel?

79

Lázár Annamária

Védőbeszéd Van egy üres terem, négy fehér fal közé zárva. Ajtó csapódik és a levegő rezzen, amíg elfullad az erőteljes hang a hideg, érzéketlen levegőben. A sarokban egy karosszék… árnyéka elterül a padlón. Aladár ül rajta. Mellette egy asztal áll generációk óta magányosan. Senki sem fordul felé soha. Az asztalnak pontosan a közepén egy kerek, lapos tányér, három fehér hallal. Minden ebben a szobában a közönyről tanúskodik. Bejön három ember. Csak alig törik meg a szoba csendjét; az ajtó nem nyikorog, halkan csukódik. Libasorban követik egymást: két férfi és egy vörös, hullámos hajú nő, Ágnes. Sorban leülnek az Aladár előtt levő székekre. (Az egyik férfi – az egyenes hátú keménykalapos – nyers krumplit eszik. Hangosan csámcsog.) Mind Aladárt nézik és a gondosan le(v/r)ágott körmeit. Játszadozik az ujjaival. Ez olyan… pótcselekvés. Senki sem vár csodákat, de ő elkezdi mégis a védőbeszédet, melyet magával hozott, évezredek óta gyűjtött beszédét, melyet már ősei elkezdtek, de egyiknek sem volt lehetősége elmondani. Ez a vissza nem térő lehetőség, hogy mindent elmondjon, ami fontos és lényeges. Az élet vizsgája, amelyért érdemes volt átvészelni azt a sok-sok évet. Figyelemreméltó, amilyen határozottan, nyomatékosan beszél. Hangja mintegy cseng a teremben életre keltve egy enyhe légáramot. Nagy a pillanat nyomása, a teljesítmény igénye, a kötelesség. Én is érzem a testemben, ahogy egyik sarokból figyelem a fejleményeket. Úgy képzeld el, mint azt, amikor vendégek jönnek hozzátok, és te a második szobából, csukott ajtó mögül hallod az egyre hangosodó beszédet. Váratlanul kitör a nevetés. A három alak vele szemben szívtelenül, kíméletlenül röhög. Aladár egyre hangosabban beszél, érvel, rimánkodik. Mindent mond egyszerre: minden sérelmét, véleményét a világról, a világ bajáról, ki a felelős a globális felmelegedésért, a gazdasági válságért, az elkorcsosult erkölcsökért, az elfelejtett hagyományokért, a felbomlott családokért. Tudja a választ minden aktuális közösségi problémára. Az ifjúkori bűnözésre: a szülők manapság nagyon engedékenyek. A válásra: a feleségeknek manapság nincs elegendő tennivalójuk, ami lekötné őket. Az emelkedő árakra: a kereskedők manapság túlságosan nyerészkedők. A gyerekkori betegségekre: a szülők manapság rosszul értelme80

zik a szülői gondoskodás fogalmát és agyonkényeztetik csemetéjüket. A drogfogyasztásra: a felelőtlenség, az érdektelenség. A társadalom manapság túl engedékeny lett a szólásszabadság terén, addig a pontig, hogy a lányok fesztelenül élnek az olyan a szavakkal, hogy „kibaszás”, „lószar”. A röhögés folytatódik. Három felnőtt testű hülyegyerek szakadatlanul kacag. Kuncognak. Lökdösik egymást. De Aladár csak mond, beszél, magyaráz. Tervszerűen, logikusan felépített beszéde a csúcsra ér, érzelmi intenzitásában olyan lesz, mint egy nagy spirálra épült torony és már alig-alig követhető. Elmondja, hogy az iskolai agresszió miatt az elhanyagolt gyermekek szülei a felelősek, a kivándorlás miatt a kormány. Hogy nem működik az igazságszolgáltatás. Nincsenek felelős emberek. Felerősödött hangja gigantikus méreteket ölt. Szónokol, utánoz, gúnyolódik, mindenkit külön megszólít… csak egy helyeslő bólintás kellene… egy vállveregetés, mely igazolná azt, amiről ő tudja, hogy oly igaz. De ők csak kacagnak, hahotázva, mint a szilveszteri kabaré előadáson, amikor a teltház nagyra tátott szájjal kényszeresen röhög, könnyeket öntve. Szánalom. Szégyen és szánalom. Forgolódom. Félek az érzelmeimtől, mert kicsi leszek tőlük, és a terem egyre csak nagyobbodik. Apámat Aladárnak hívják. Megmozdul a középső hal. (Hogy lehet innen kijutni?) Te is itt ülsz valahol, elgyengült kezeddel kaparászva az ajtófélfa alját. Begörcsöltek a lábujjaim. A földön melletted levő fehér lapokat és rajtuk az utolsó rajzod szeretném megérteni. Lassan kitisztul a kép és semmi sem tudná már meghazudni, hogy mi van rajta. Az én alakom és az alakom másolata. Amilyen vagyok és amilyennek látom magam. Nem létezik hazugság, de nem létezik igazság sem. Csak tányérok, csak lapos fehér halak. Dallamok. Masszív, fehér lapok, amelyek eltakarják a világot. Alszik a világ… Kell a pihenés.

81

82

Kántor Anita: Vissza

83

84

Márton Szilárd L.

a vonalaid A vonalaid nyugtatnak. Nem a szöveged. Azt tartogasd másoknak, szívem. Csendes éleiden pihen az íriszem. Semmi sem hirdeti, súghatja szerelmed.

tested eleven melege melled remegő kereke kezed csendes erezete .

85

Suhajda Szabolcs

Pygmalión feleségéhez Éjjelek illantak csonttested bűvöletében. Hordtam kincseket, én ostoba, lábad elé. Megszánt Aphrodité, s lám rontás lett az ajándék: cserfes némber, bár megmerevedne a szád!

86

Fiam Csilla

Mint kisgyerek… Mint kisgyerek ki keresi a fényt, Ami még Sohasem lehetett az övé. Mint könnyű esti árnyék, Ki átlép Önmagán, a lámpaív alatt. Mint szeretetre oly rég vágyó, De ártó Szándékokkal teli lélek. Mint örökkön csak sóhajtozó, Élvet hozó, Megfáradt szerető… Én sosem kértem aranyból szőtt Mennyországot, S lám itt állok: Vasrácsos kapuk előtt. Sosem fogadtam magamnak örök boldogságot, Csak várok Egy „tán” szebb jövőt. Sosem éltem úgy, hogy kérték, S ha ez vétség, Hát bűnömet felvállalom… Sosem alkudtam meg mással: A sodródással Hagytam eltűnni csónakom. 87

Csak így szeress, kérlek, Ne míg élek, Csupán percekig! Csak ölelj szorosan, Hamarosan Eltűnök, megint. Csak súgd halkan: „Nem akartam” S nekem ez elég… Így árulj el engem, Megengedem: Mert már nem fáj úgyse rég…

88

Pálffy Tamás Szabolcs

emlékvallató oskolámról az irka van eszemben betűvetés és szóaratás belélegzett krétapor felhőkben nebulók közt címszavazás egyre késő kapcsolatok gyermekdalos siránkozás vegyszerízű pancsolások eljövendő vigadozás olajlámpás ódon esték két karunkat majd lenyesték álnok módon hogy meglesték tűrte volna nyomdafesték elfecsegnék-e a falak eltörött sok régi kacat elhallgatnák-e a kövek igazmondás nem becsület eme elme terhes lenne újjászülsz ha hagyunk agyunk míg madarak és fák vagyunk éber kölyök szenderül tud már ülni vesztegül visszapalló keskenyül visszaemlék visszaemlék egyet szólnál visszamennék nem egy kezem tűzbe tenném 89

Albert Teréz – Lilla

Szüntelen Keresem Őt fűszálban, Keresem az elnyílt virágban, Ahogy gyermek születésben, Fácska növekedésben. Keresem Őt fűszálban, Csobogó patak hangjában… Keresem… Alvó legény álmában. Keresem Őt fűszálban, Bibliában, Koránban… Keresem… Templomban s Zsinagógában. Keresem Őt fűszálban, Síró gyermek könnyében… Keresem… Óvó anyaölelésben. Keresem Őt fűszálban… Keresem Nap ragyogásban, Kutatom magamban… Keresem… Keresem Őt fűszálban, Könyvekben s tudományban… Keresem… Csillagokban, kőben.

90

Keresem Őt fűszálban, Keresem felhők felett, S a tüskés bokrok mögött, Keresem madárdalban. Keresem Őt fűszálban, Vihar vad dúlásában, S lágy szellő ölelésben. Keresem pamut puhaságban. Keresem Őt fűszálban, Keresem beteg ember ágyában, Szökkenő őz inában. Keresem Őt családi viszályban. Keresem Őt fűszálban, Keresem motorzúgásban. Villanyvilágában, gyertyalángban, Vonatzúgásban, szekérnyikorgásban. Keresem Őt fűszálban, Keresem tehénbőgésben, Lepke szárnyában… Csak keresem… Keresem Őt fűszálban, Eladó lány pártában… Keresem… Öreganyó pártában. Keresem Őt fűszálban, Zsenge korom árnyában, Keresem Őt önkéntelen, Rájöttem: Ő itt van szüntelen.

91

92

Hideg Viktor: Kuka

93

94

Nagy Zita

95

96

97

Pálffy Tamás Szabolcs

emberpárról ének szeptember vizsgaláz Kolozsváron falom Bibliám, Kátém felzabálom neked alap és nekem felvételi hetek múltán már a közös reggeli illatában arcod arcom a kezdet október tétje nincs a szerelemnek találkozásunk mind a kettő várja sok tanulásban elhagyta a párja november Déván várbörtön cellában gyertyalángok hűs püspök aulában szememnek szíve szőke szeniorita december hó kollokvium vita kettőnk közös ügye érzem több remény Istenünknek tetsző remek képregény

98

Nagy Judit

Szemek Fut mellettem az idő csak a puha száj ami fejemben él és a metrózaj és az eső nem is esett virágot locsoltak a gangon liliomsúlyával homlokomra telepszik az idő meleg volt a szál cigi elégett te bent vagy zene szól amott egy szomorú kutya figyel gondolataimban bizonytalanság és vízcsepp kopog szorítom a korlátot jó lenne ha kijönnél jó lenne ha átölelnél ősz lesz nemsoká sár lesz és fagy a szemeidet akarom látni a puha szádat hol vagy…

99

Molnár Beáta

Állapot Figyelted már? tekintetem simogatna, megérintene s te érezhetnéd, ami bennem van. Meg is foghatnál, ölelhetnél reggelig el nem engednél. …elengednél, én meg mozdulatlanul néznélek tovább. Itt vagy, és nem tudok hinni neked, szavaidnak, csókjaidnak csak a tekinteted az, ami van. Szemeid rám vetítettek téged, félreérthetetlenül szeretsz. Egyszerre szívtalak magamba, az esővel együtt: az elpárolgott, te meg bennem maradtál. Nem gondolhatod komolyan, pedig én nagyon szeretnélek… komolyan szeretni. Komolyan, szigorúan, csendben eljátszani azt, hogy én téged nézlek, te meg engem.

100

Suhajda Szabolcs

Ursulához Ursula mondd, hogyan adhatsz gyógyírt rőfnyi pöcsömnek, mit folyton hegyez és kínoz a vénuszi láz? Puncid tengere elnyelné a görög katonákat, és sose látnák meg Trója erős kapuját. Így hát hasztalan áhítok sajkámra vitorlát ott, hol Szkülla mohó társa, Kharübdisz az úr.

101

Hangácsi Zsuzsanna

Befejezett múlt Volt hogy kutattalak Hajtott kegyetlen vágy Engem tőled hozzád Téged tőlem hozzám Volt hogy elfutottam Nem szabadulhattam Bármerre fordultam Téged találtalak Dicsőítettelek És ünnepeltelek Áldozatom füstje Árván halt az égbe Megátkoztam neved Csontig marva tépve A borotva élén Táncoltunk te és én

102

Hajtós Bertalan

Viszonban Az ég kékjére sárga ponyvát varázsolt a Napmágus és gyümölcsöző örömmel sütkérezett a május. Azonban egymásnak szánt szavaink a hallgatás nyirkos-sötét barlangjában gubbasztottak, képzeletembe kétes képzeteket ugrasztottak, és a szívnyelőben végződő kételypatakok csalárdságot duzzasztottak. Viszont megállt a nyugati szél, s vele a hamis-kétség armada és csupán remélhettem: nem volt igaz a fele se! Vagy talán a harmada? Azonban a kérdés fája ma már csupán rücskös csök, hiszen nyár közepén ősz-szomorút ciripel a tücsök. Viszont köztünk a hang tavasz óta néma. A kínos csendben hallom, ahogy a szú a fában perceg, s a szókalapács elől méteres csöndfalba menekül több tucat percszeg. 103

Hol vannak a percek mikor a szád szószikrákat szór, tüzes szemed szememben pirongat, lelked nevetve szerelmet szól, s a forró nyárban hangod lángokat sikongat? Elmúlt már a perc: míg a világ cikkezett, addig mi cakkoztunk… Azonban május óta csupán a hallgatással sakkoztunk! Te voltál a Királynő, én Bástya: a Futó fia, s a táblán kettőnk közt semmi, csak nihil utópia. Viszont maradtak a kérdőjeles remények, törékeny naívák, bizakodó emléklények, a hallucinációk, a viszont és az azonban, vagy a variációk, – hogy próbáljuk újra –, viszonban már régesrég nem vagyunk hasonló viszonyban!

104

Szécsi Gabriella Tímea

Tömegvonzás

105

Fiam Csilla

Csak egy tánc… Összetalálkozunk az élet színpadán. Te balra sasszézol, én jobbra perdülök, S összefonódott párok lebbennek be egymás után: Kutató pillantásod elől, közéjük menekülök. Régimódi keringőre járnak mindahányan, Maszkos arcukon hideg boldogság virít… Vajon hány éven keresztül járják emígy lágyan Ezt a táncot, míg csupán képzeletben hallják a zenét? Bohócok jönnek elő a függönyök mögül, Karon ragadnak, s festett vigyoruk megijeszt. Sokuk sír, de azt hiszem az egyikük tán örül, Ahogy a gramofonban sietve átcserélik a lemezt. Körbeállnak s így adnak tovább kézről-kézre. Mindegyikük egy-egy kacsintással tovadob. Nem érdekelnek többé, legyintek az egészre, S nem zavar immár vágyakozó sóhajuk. Fekete-fehér alak von legvégül magához, Láthatatlan kötéllel húz és gúzsba köt. Nem ér soha hozzám, imád csak, bálványoz, Majd elereszt és otthagy álszerényen maga mögött.

106

S jönnek kecses táncoslányok – kacéran kinevetnek, Mézédes hangjuk megelevenedve kérlel: Felejtessem el velük, hogy valaha szerettek, Sminkjüket szívfájdalom nélkül maszatoljam széjjel. Elszakadván tőlük, lemosván a látszatot, megpillantalak, ahogy félve felém nézel… Odalépvén felkérlek, s te kezedet adod, aztán öntudatlanul tovább ringunk együtt, a zenével… „Az ég színe alatt kedvesem, mi mind bábokként járunk, Párokkal és komikákkal együtt bujdosunk, S félelmes alakoktól néha meghátrálunk, Mindössze tovasuhanó múló lény-emlékek a színpadon: ezek vagyunk.”

107

108

Farkas-Kontra Máté: Egyet adok, de kettőt már nem

109

110

Balázs Enikő

Kortárs csöndben (Kortárs hangon, méghogy kortárs hangon… A mai világban mindenki csak beszél és beszél, be nem áll a szája. De minek beszélnek annyit, ha sosem lehet meghallani, mit mond a másik? És aki azt sem hallja, maga mit beszél? A legjobb lenne most, itt, egy hatalmasat üvölteni bele, ebbe a papírba. Bele is üvöltöm. Csöndet!!! Olyan jól esne, ha egyszer a világon egy egész percig néma csönd honolna. Az emberiség csak állna és figyelne. Figyelne minden porcikájával, egész lényével és hirtelen meghallaná az ősi sámándobok szilaj ütemét, ódon várak véres cselszövényein sopánkodó szellemek sóhaját, suttogva mormolt imákat, szerelmes fogadalmakat, a hangyák apró lábacskáinak tipegését a cseresznyefa ágain, az erekben vágtató vér lópata-lüktetését, a lelkiismeret zavartan köhécselő szabadkozását… Beszélni megtanítanak legtöbbünket. És hallgatni? Hallgatni megtanulunk? Elmondok még egy történetet. Aztán csöndben maradok. Ígérem. Legalább egy percig.) Furcsa szerzetek ezek a felnőttek. Folyton nyaggatják az embert, hogy: – „Mama!” Mondd szépen, hogy „Mama”! „Papa”, „Baba”!. Ügyes vagy, jajj, de ügyes, na mondd még egyszer! Gügyögnek és csipkedik a rózsás kis pofinkat, hogy milyen édes! Milyen ennivaló! Aztán mikor az édes és ennivaló magzatuk kinövi a biztonságosan elszeparált rácsos gyerekketrecét és aprón, de apadhatatlan energiával telve kiszabadul a felnőttek világába, akkor aztán jönnek a problémák. Utána már megy az ujjal mutogatás: Tessék, ez a te műved, mondtam, hogy nem kellett volna mindent ráhagyni! Ma hasravágta magát az édességbolt előtt és úgy bömbölt, hogy az egész utca utánam fordult, tán nyúzom ezt a gyereket?! Üvöltözött, hogy akarom, akaroooom! Miért nem vettem meg neki azt a tábla csokit? Itt nem a csoki a lényeg, figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok? Mi? Hogyhogy mi? Az a lényeg, hogy a gyerek nem hallgat rám. Egyszerűen nem bírok vele, pedig még alig bújt ki a földből, már igazi kis ördögfióka. Ráadásul nem képes csendben maradni, egy percre sem! Amint kinyitja a szemét, vele együtt a száját is és egész nap csak mondja a magáét! Na, ugye, milyen furcsák? Eleinte szinte könyörögnek, hogy mondd csak, szólalj már meg!… Minden kipréselt kis szótagra büszkék, csak úgy dagad a vitorla-mellük a szülői eufória szelében, aztán pedig azon sopánkodnak, hogy ugyan, csak egy percre fogja már be a száját a büdös kölyke. Az is furcsa ben111

nük, hogy folyton bezárják, berácsozzák, amit fontosnak tartanak. Szájkosarat húznak a kutyájukra, bekerítik a virágoskertet, járókába teszik a csecsemőket. A fiatalokat bölcsődébe, a betegeket a kórházba, az öregeket meg otthonokba dugják. Szeretetből. Pontosan úgy bebörtönzik őket, mint a betörőket. Büntetésből. Pedig egészen úgy néz ki, mintha ugyanazért csinálnák az összeset: mindent elzárnak maguktól, amivel nem tudnak mit kezdeni, amit nem tudtak megnevelni, vagy kordában tartani. Ami ijesztő. Ami sok időt igényel. Ami foglalkozásra vagy törődésre vágyik. Aztán hazamennek a betoncelláikba és magukra zárják az ajtót. Szerintem félnek. Pedig nekem mindig azt mondják, ne butáskodjak, nem bujkál a szobában semmi este a sötétben, nem folyok le a kádban a lefolyón, boszorkányok csak a mesében léteznek és majd akkor visítsak a póktól, ha az nagyobb lesz nálam. Ma az oviban megint csendkirályt játszottunk. Ez egy olyan játék, hogy körben ülünk a padon ebéd után, vagy a délutáni alvás előtt sorakozunk a szétnyithatós ágyainkért és ha meghalljuk, hogy na, ki lesz a csendkirály, akkor nem szabad megszólalni. Nem szeretem ezt a játékot, mert ha nem akarok is beszélni, de megtiltják, akkor rögtön eszembe jut valami, amit szeretnék elmondani. És sosem mondják meg, hogy mikor van vége a játéknak, vagy hogy ki az, aki nyert. Ezért rögtön tudtam, hogy ez nem is igazi játék. De a felnőttek azt hiszik, ha valamire azt mondják, hogy ez egy játék, akkor a gyerekek elhiszik. Pedig a gyerekek rögtön tudják, hogy ha a felnőttek azt mondják, hogy: most játsszuk azt, hogy… akkor az azt jelenti, hogy valami fontosat akarnak. De a felnőttekkel ellentétben a gyerekek még tudnak játszani, ezért komolyan veszik a szabályokat és úgy csinálnak, mintha a feladat játék lenne. Tehát ma ebéd után míg a dadus nénik a konyha és a raktár közt futkostak, mi pedig a folyosói padokon ülve vártunk az öltöztetésre, hogy kimehessünk az udvarra, csendkirályt játszottunk. Balázs ma is, mint rendesen, Réka mellett ül és ha a felnőttek nem látják, belecsíp Réka karjába, amitől ő persze rögtön visít. Ekkor megjelenik Bea néni és rászól Rékára, hogy ne visítson. És kezdjünk új kört. Megint kezdődik a csend. Balázs újra belecsíp Rékába, de a lány már nem visít, csak nagyot rúg a fiú bokájába. Niki meg Eszter közben suttognak. Ez nem szabályos, de mivel nem hallja senki, nem kezdődik új kör, és ezen ők jókat kuncognak egymás háta mögé bújva. Ők a társasban is szoktak csalni, meg ebéd közben is, mikor nem eszik meg a fasírtot, hanem titokban a Petinek adják. Különben is odaadhatnák neki, de akkor nem dicsérnék meg őket, hogy milyen ügyesek, nem maradt semmi a tányérjukon. Bence a sarokban ül és a függöny rojtját piszkálja. Meg néha az orrát is piszkálja. Beletúr és a taknyot szépen belekeni a 112

függönybe. Ez nem a játéki viselkedése, különben is a sarokban szokott ülni és babrálni. Szerintem az lenne igazságos, ha ő lenne a Csendkirály, mert ő egész nap nem szól szinte egy szót sem. De ez se jó, mindig kérdezgetik, noszogatják, hogy mondjon már valamit. Ilyenkor megáll a cipője orrán, föl-le hintázik az egész testével, a kezeit könyökig a zsebébe gyömöszöli és bámul lefelé. Senki sem hallja, ha motyog valamit. Zoli összeszorított szájjal üldögél a pad másik szélén. A lábait is görcsösen szorítja, néha mocorog és erősen fixírozza a folyosóról nyíló egyik ajtót. Kata kipiszkált néhány cérnaszálat a cipős zsákjának a belsejéből és abból igyekszik fonni valamit. Lillának hosszú haja van, és éppen azzal foglalatoskodik, hogy a copfból kiszabadult tincsét a szájába tömködje, gondosan benyálazza, aztán söndörgeti, végül újra bekapja és szisztematikusan rágcsálni kezdi, de hiába forgatja a fejét, a haja vége mégsem lesz közelebb az arcához. Közben a dadák és az óvónénik el-elsuhannak a folyosón, néha kipillantanak a konyha vagy a raktárajtó mögül, mígnem Bea néni megjelenik és közli, hogy mindenki menjen oda a szekrényéhez és kezdjen el öltözni. Aki nem tudja bekötni a cipőfűzőjét, annak Gizus néni segít, várjon türelemmel a sorára. Mindenki elindul a szekrénye felé, kivéve Zolit. Ő továbbra is a padon üldögél, keze az ölében, alatta gyanús tócsa. Bea néni odasétál hozzá, és miközben előszedeti vele a tiszta váltóruháját, kissé értetlenül azt kérdezi tőle: Zolikám, miért nem szóltál, hogy ki kell menned? (Ezt a történetet a szomszéd Lucától kaptam. Persze nem szó szerint mesélte, hanem csak úgy lényegretörően, ahogyan a harmadik emelet tájékán fújtatva beszélgetni szokás. Éppen az oviból jöttek az anyukájával, mikor elindultam lefelé a boltba. A lépcső közepén találkoztunk össze és mikor megkérdeztem tőle, milyen napja volt, harsányan sivítva ezt válaszolta: Nem szabad elárulni, hogy Zoli bepisilt, mert azt mondta ez titok!)

113

Bata Viktória

Idill Csak feküdtünk az ágyban a takaró titkos leple alatt, meztelen melleimet a hátához szorítottam. Arcomat a bőrébe simítottam, hátán a piheszőrök megcsiklandozták az orrom hegyét. A húsába suttogtam. – Bízom benned. Szinte észrevétlenül megmoccant. Halványan megszorította a kezemet, amivel fojtogatóan öleltem. Hallottam, ahogy szusszan egyet, mint mindig, amikor beszédre nyitja az ajkait. – Menjünk fürdeni! Nehézkesen kigördült az ágyból, én pedig könnyed léptekkel követtem. Rutinosan fordultam be utána a fürdőbe, hajoltam a csaphoz, engedtem az ingadozó hőmérsékletű vizet. Hagytam, hogy görnyedésem közben végigsimítsa fedetlen testem minden kis porcikáját. Szerelmesen megborzongtam érintése ujjnyomai mentén. Először ő merült bele a langymeleg kisóceánba, aztán én is követtem. Egymással szemben ültünk, lábainkat összeakasztottuk és csak néztünk egymásra, mint két kíváncsi kisgyermek. Nem bírtam sokáig, szép lassan mosolyra hasadt a szám, ahogy az ő arca és felszakadt. Így ültünk, egymásra vigyorogva, majd nevetve. Nevetve a semmin, magunkon, a butaságainkon, a félelmeinken. Eljátszottuk, hogy bátrak vagyunk. Hogy történjék bármi, mindig boldogok leszünk. Hogy ami egy perce még a jelen volt, már régmúlttá vált és elgurult. Mi pedig hülyék lennénk utánaszaladni. Csipkedni kezdte bőrömet a hűlő pancs. Szerencsétlenkedve kászálódtam. Mielőtt törölközőbe csavartam volna kiázott bőrömet, még a kád széle mellé guggoltam és megsimogattam az arcát. Lassan benedvesítettem az egész testét, és elkezdtem tusfürdősimogatásom szertartását. Ő nevetett. Én nevettem. Csikiztem a lábujjait. Kis bolond. Mire jó illatot varázsoltam az egész fürdőszobában, már könnyek aljaskodtak a szemembe. Könnyek attól a rengeteg szeretettől és szerelemtől, amit éreztem. Könnyek azokért a pillanatokért, amikor megbántottam. Könnyek magamért és könnyek érte. És mégsem hagytam kibuggyanni őket, erőszakosan visszavonulót fújtam nekik. Érte. Csak néztem tovább az előttem heverő, kiszolgáltatott testet, és kerestem az okokat, hogy ez a tökéletlen emberi szerkezet miért olyan tökéletes a számomra. Pont ez. Pont ezt a testet akartam. Ezt láttam mindközül a legszebbnek, minden szőrszálával, 114

minden szeplőjével és makulájával együtt. Felnéztem az arcára, és megmarkolt a tekintete. A szembogarak körül pajkoskodó zöld-kék furcsa színei. Láttam, hogy vár valamit, vagy talán unja már a jelenetet, és a víz is egyre hidegebb. Felpattantam, és amint felállt, a vállára terítettem a törölközőt. Ilyenkor mindig egy picit az én kisfiam volt. Valaki, akiről gondoskodhatok. Valaki, akit nagyon szerethetek. Valaki, akiért bármit megtennék. Visszazarándokoltunk a szobába és újra egymás mellett feküdtünk. Ezúttal ő ölelt engem. Éreztem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Minden sejtemmel hozzádörgöltem a létezésem. „Nézd! Nézd! Itt vagyok, a Tiéd vagyok! Szoríts! Tarts! Ne engedj!” Csókot simogatott a nyakamra, amitől újra bizsergett a bőröm. Orrával megcirógatta a fülem, beleszuszogott. – Szeretlek!

115

Tóth Beáta

A Görbe meg én Azt hiszem, négy éves korom óta vagyok az a lány, akit a fiúk nagy általánosságban feleségül akarnak venni. Legalábbis azok, akikkel tizenéves koromban együtt köpködtem vagy csókolóztam a leeresztett gumimedence alatt. Az első ilyen srác az életemben épp a szomszédom. A mai napig. Hatéves volt, mikor megígérte, aranymelltartót vesz nekem. Ötéves voltam, mikor megkaptam az első műanyag nyakláncom az óvoda akkori és a város leendő tenyészbikájától. Tizennégy voltam, fogszabályzós és erősen önbizalom hiányos, mikor egy másik megkérte a kezem, a zongora tanszaki előtt. Tizenhat éves voltam, mikor először csókolóztam, noha azt hazudtam, már háromszor is megtörtént. A tavasz első napja volt és én mindenre fel voltam készülve, csak egy vadidegen fogsorra nem. Ő volt az első komoly az életemben. Legalábbis az első komoly imitálása a felnőtt féle kapcsolatoknak. El akart venni. És mindennap elmondta. És fogalmam sem volt róla akarom e, vagy sem, lesz-e belőle valami vagy sem. Múltak a „moon river” ízű telek és a giccstől szenvedő tavaszokból valahogy nagy szerencsénkre (?) mind kinőttünk. Nem voltunk még semmik sem… és valahogy egyre nehezebben mímeltünk. Azon a télen ismertem meg életem leggörbébb, legpofátlanabbul bámuló srácát. És fogalmam sem volt, el akart-e venni. Soha nem tett rá célzást. Vagy ránk. Helyette barátságot mímelve, vagy talán komolyan gondolva nézte végig, ahogy sokadik éve a hajdani idegen fogsor gazdája minden nap beteszi a jól ismert „el karlak venni” lemezt. Aki valóban már nem is gondolta komolyan; csak egy bizonyos suhanc-aromájú résznél megakadhatott a lejátszó. Az egész már egyikünknek sem mondott semmit. Helyette könyvtárbakban olvastunk Sarkadit; utópiát írtunk és leveleztünk és a felhőket fényképeztünk és hatalmas telefonszámlákat csináltunk és zokniban táncoltunk a holdfény áztatta aszfalton az és-halmok tetején. A Görbe meg én. És nem akart elvenni. Ő volt az első, aki nem akart elvenni, csak arra vágyott, hogy felejtsen el minket mindenki, és mi egyszer építsünk egy házat és együtt aludjunk, együtt éljünk és reggelente valami hihetetlen zavarodottsággal bámuljuk egymást a konyha kövén. Az és-tenger mellett. Görbén és bután. Együtt. És értetlenül, de révbe érve. Vagy legalábbis jó úton afelé. 116

Jöttek magányos telek, zavarodott koratavaszok és a bakeliteket egész más dolgok váltották fel. Jöttek srácok; beszélgetősek és sétálósak, hajlani ötkor közös Pilinszky szavalósak és jöttek fiúk, akiket inkább meg se említsünk. És feleségül akartak venni. (Érthetetlen.) És én gyűlöltem őket, mert egyáltalán ne vágytam rájuk, egy porcikám, egy gondolatom sem kívánta őket. A megzajdult fiatalságom akartam, noha fiatal voltam és üdébb, mint valaha. Az éretlenségem akartam, a Görbém, az aszfaltom, a házunk bevésetlen tervrajzát és a lyukasra táncolt zoknijainkat. Azóta jöttünk, mentünk, költöztünk, komolyodtunk, felejtettünk. És operáltunk az elsajátított felnőttfajta dolgokkal. (Érthetetlen.) A szomszéd srác soha nem vett nekem melltartót. Az utolsó emlékem vele kapcsolatban egy ősz végi diófán való ücsörgés. Az óvodás tenyészbika műanyag csodájáról kiderült, hogy nem kellett az óvoda babijának, ezért nálam landolt. A zongorista fiú a tanszaki után fél évvel elköltözött. Már a vezetéknevére sem emlékszem. Ma talán katona vagy zongorista. A fogszabályzóm is levették. Életem első idegen fogsora most tehetséges életművész-féle. A hajnalban szavalókról kiderült, bárkinek szavalnak irodalmi igénynek és érdeklődésnek megfelelően. Annyi diófalevél hullott le azóta és annyi fogszabályzó került fel és le… és annyi holdfénytócsás, táncéhes nyár múlt el nélkülünk. A mi megzajdult, kerge fiatalságunk nélkül. És most itt állunk. Ő meg én. Bután bámulva, tereket átvihogva, macskaköves buszmegállókat áttáncolva, emlékeket főző és befőző petróleumlámpa-ittas estéken. A lyukas zoknijainkkal, teli a régi éretlenséggel. A Görbe meg én.

117

Gólya Tamás

Szomorú vasárnap Játszódik a bal tenyéren. Szereplők balról jobbra: MENŐ LÖVŐ VIVŐ SÜTŐ EVŐ TESTEK ÁRNYAI Menő még egyszer utoljára hunyorogva végignézi az alatta ernyedten sorakozókat a tavaszi fényben. Aztán a lassan szertefutó vízgyöngyöket követi a csillogó tenyéren, a nézők egy nagyítón keresztül, mik egy apró barázdán gurultak le, ami ma valahogy tényleg haloványabbnak tűnik. A Szomorú vasárnap fuvolán elhangzik. SÜTŐ

EVŐ SÜTŐ

(kioktatólag, erőtlenül rikoltozva) Evő, mit álmodtál össze?! Úgy kalimpáltál ott a szélén, hogy azt hittem, körmönváglak! Tudod, hogy nem bírunk külön aludni! (szipogva, félig magának) Ma isz Gilikészet kéne jácani, de máj nem lehet… (felélénkülve) De te isz végig hánykojóttá. (Elhajlik a közönség felé, lesüti a begyét, halkan magában) …Milyen igaza is van a kis Evőnek. Már nem lehet… (hangosodva) Arany Deréköv, ugye? Itt égetett belül az érzés mindig, de az… (szemrehányóan) csak a „Jobbaknak” adatik meg. Helyette a szerelemtől ragadtunk testvéreimmel éjjelente, ha a Gazda megint Őt látta aznap, ahogy múlt szerdán is. (A begye felét hátravetve, inkább a vakító reggeli napot jelképező zseblámpához beszélve, vagy azon is túl a Mozgatóhoz, nehogy lássák a többiek a vonásait) Sok balhét csináltunk így közösen… (elnyúlva egy zöld bolyhos sálon, ami pázsitnak hat) Lövő mindig megjegyezte, hogy ő művészlélek, s hogy az egész banda az alkotásra van kitalálva, de annyiszor bemutatott, hogy mindig ökölbe rándultunk a fiúkkal, s nem volt megállás… 118

EVŐ

(egyre közelebb hajolt, hogy kihallgassa, a nagyító alatt látni, hogy csokoládés a begye) Pedig szombaton szabálni kell, ha máj pénteken nem jut a szoknya jojtja alól, mindig van lagszi a faluban. Minden Menő mijatt van. SÜTŐ Csak azért, mert ilyen hülye komplexusai vannak, hogy ő egy hüvelykkel kisebbnek született, s ezért minden hetet sorakozóval kezdeni s hallgatni az a beképzelt nagy begyét… De ha a Gazdára gondolok, alma a fájától. (Megrándul) Nem lehet Menővel ujjat húzni… EVŐ (kikelve magából) Meg mindig ő asz ejsző a szojban! SÜTŐ Meg lenyomja bármelyikünk, diktatúra ez a javából… Lövő (most hallotta meg, miről beszélgetnek odaát, s átkiált) Csak az Erdei Embert nem! (gúnyosan) Meg Evő, téged sem, de hát ki törődik a kis mihasznával… Legalább van, aki bebújik a zöldbe. (Elnyomva kacag, s mozgatja a begyét.) EVŐ (fáradtan hadonászik Lövő felé, de nem éri el) Tudd meg, hogy az igasszág köszépen van! (Kis szünet után Sütőhöz újból nyájasan) Jáccunk Gilikészet! MENŐ (közelebb hajol, ripakodva) Elég legyen az egész sápadt bandából! (Szúróan végighúzza a begyét a többiek előtt egyesével) Nincs mese! Hány napot akartok még? Hányszor akarjuk még bemocskolni magunkat? (A tenyérre borulva) Nincs többé… Gazda. (Lövő, Sütő, és még Evő is lassan összekuporodnak, zsivaj, bökdösik egymást) VIVŐ (felébredt az ordítozásra, kihúzza magát, amitől még Menő körme is ellilul) Elhallgassatok! Te is Menő! (hatásszünet) Miért csatároztok? Még az utolsó napon sincs bennetek semmi jóság? Mit féltek? A Kopasz Halász nem lehet halott! (A közönségnek tenyerestől hátat fordítva, kifeszített beggyel, az égbe kiáltva – a többiek mind a lábánál összekuporodva, Menő takarásában) …A hétfő a legnagyobb bűn, hogy már nem hisztek a hétfőben! (Árnyak jönnek, megfogják a Gazdát, rárakják egy kordéra káromkodva. Víz csöpög a ruhájából, ahogy húzzák a sötétségbe, balra. A távolban kalácsillat, locsolkodó lányok kurjongatása, jobbra a Kálvária díszlete világosodik meg, távoli harangzúgás keveredik a szélben.)

119

120

Ádám Gergő: Torzó

121

122

Molnár Beáta

Jelenség Mekkora lendület! Mintha száguldana, mintha a fénnyel versenyezne. Vajon hova és meddig fut? Világunk hét csodája nem ér fel ezzel a jelenséggel. Miért nem írtak erről könyveket, miért nem zengtek ódákat, még csak meg sem zenésítették? Ha jobban megfigyelem, mintha eszeveszetten rohanna, de annál sokkal gyorsabban. Ámulok… nem láttam még embert így szaladni. Talán versenyre készül, vagy rekordot dönteni. Kinek jut ilyen eszébe: kivetkőzve önmagából csak rohanni előre…? Közelebb léptem. Akkor láttam, hogy akadálypályán fut. Minő bátorság! Házakat, fákat, erdőket ugrott át. Embereket, állatokat, játékokat tiport el. Törülközőt, pénzt, vizet utasított el és dobott el magától. Haja lobogott. Tüdeje nem merült ki, lábai nem fáradtak el. Úgy lökte el velük magától a földet, hogy én is éreztem. Azt reméltem, hogy megáll, vagy legalább lelassít. Akasszák el, bomoljon ki a cipőfűzője, essen el! De ő kitartott, még hét évig futott. Naplemente előtt látni lehetett az arcán felcsillanó önfeledt mosolyt, amint utolérte önmagát. Akkor megállt, és sóhaja széllé változott.

123

Buka Zsuzsanna

Cybergenezis kezdetben volt a @ aztán lett a : aztán meg a :/: ezt követte a férfi és a nő ; az ég ' a föld _ a fű / a fa Y a kő . Kinek a { Kinek a } egyeseknek { } vagy {$} vagy {§} vagy {<3} vagy {E=mc2} vagy {π} vagy {} vagy { ♂} vagy { ♀} vagy { ♫} } vagy {?} vagy {!} vagy {…} és ő folyton programoz 0101 az élet ontó logikája hol ad + hol elvesz – e hullám a WWW pont sohasem ér véget

124

Dömény Veronika

Cím nélküli vers kézmeleg vörösbegy kaparász

érint

csomót

vágyó

nehéz

víz

tükörbe

sugárt

csobban

feketén

egy

pára

szó

a remény

rémület éden

amit átélni

évbeli csend

125

Fábián János

Reggel… Meghalni sincs idő Csak az őrület vágtat át A kifakult hajnalon S szürkületet támaszt fel Fák aljához térdepel A város Reggel van Az ember még magányos Ahogy tipegnek a piros lámpák Előtt az éledező füstök Színarany ezüstök beborulnak Hordák, mik vonulnak Legelni a betont Reggel van Még kíváncsian tudom nézni Fönt a messzi eget Most a napfényed lengedez S hív játszani De nem tudok csak Állni s imádni téged Reggel van Ez a nap is csak ígéret Mint a sok dekopázs arc Fiú bordái közt rézvörös karc S meztelenül volna kedvem Érezni… veled

126

Reggel van Ma minden szavam megreped Hát hazugságot minek írjak Tollam inkább elvonul s vad Képzeteim benne rejtőznek Mint, távoli pontok ejtőernyősnek Oly’ messze még az este…

127

Kispál Dániel

Hagyaték szólít vidéki buszokon orosz metró kocsikon mikor a szemek kötélként szorítják nyakát mikor a szer utoljára zabálja fel szólít miközben tetten éri magát könyörög a hegytetőn a hazug naiv képek a tükörben hősi halott győztes csata előtt ruháját lefosztva abban az esetben rám gondol ha belenyúl bugyijába és zihálva ha ontja a tömegeket rám gondol mikor múlt jövő és jelen csöndesen buknak át mozaiktereken bekopog kegyelem szalutál szétfolyik lelkemet piszkálja a fáradt hűs cső a csillagtalan ürességet takaró nem fakuló feketeséget menesztem milliárd éves keresztem megszerettem tévé egy rádión meg rádiófejek krumplibogarak rágnak fejünkben

128

Lázár Annamária

Számolósdi Négy és fél égő kanóc rajzolgatja változó árnyékom. Az éjszaka csend és nyugalomból kirakott szinte súlytalan halom, mely eloldozza arcunk értelmét… Éjjel nyugovóra térnek az emberek nem értem mért. Négy és fél égő kanóc – egy seregnyi ember csak azért él, hogy én éjjel tudjak aludni. Egy aki fejem alá párnát rajzol, egy akit szoktam álmodni… Egy aki lehűti ujjaim, mert a hangulat kedvéért elégetem. A valóságot nem tudom megszámolni, de megérinthetem.

129

Mészáros-Bilincsi Karola

Képes-lap Forralt bor gőzében táncot jár a holdfény Nem vagyok otthon tulajdon testemben Lim-lomos balkonon kopog az eső A jelen paranoiát rajzol a fejemben. A tévé az agy rágógumija Betölti a szobát a varázslatos pixel A kéményen át menekül a lelkem S az utcán landol a füstkormos esővel. Talpam alatt táncparketté válnak A tér foghíjas macskakő-kockái Fölöttük feledett sóhajként lebegnek Az emberi lelkek szamárfül-sarkai. A kirakaton felejtett, éhes tekintet Gazdája romfal tövében üldögél Nyugatról, színekről, illatról álmodik Mellette az élet összegyűrt papír. A sörkoptató falán kiáramló vágyat Visszapattintja a butik aurája Kívül más, belül rokon-üres lelkek, Ki ide, ki oda jár terápiára. A házfalak között somfordál a hajnal Az utcasarkon vár a lélek Mc Donald’s-a Cigaretta, kávé, lábak a pedálon. Új variáció egyazon témára. E-dúrban zengi a város a szonettet Gomolygó felhőkről lógatom a lábam Androgün Jézus fogja a kezemet Üdvözöllek a Bal-Kánaánban! 130

Tornyi Gergő

Pillehártya Szeresd és tárd ki az idegeneket! Lapulj a redőikhez, és simítsd el őket. Csak lassan képződik rajtuk valami táplálékszerű vékony réteg: ami bekebelezhető. Mint a fövésben levő tejen a pillehártya. Ezt lefetyeld le! Mint egy kutya. A kölcsönös bizalom, ragacsos személyiségeink, és az ősszeretet összesimulásának mellékterméke. Értékes táplálék, és tudás ez; amit csak egymásról fejthetünk le.

131

132

Gulyás Andrea: Tükör

133

134

Ercsei Zsuzsanna

Nem… Nem tüntetek utcákon, Nem kiáltom az egekbe, Nem vésem be mélyen a falakba, Nem mondom a szemedbe. Csak néha-néha érzem, Ha a csillagokat nézem, Ismerős helyeken Fütyülve ballagok, Különös, nem vagy ott… És vállvonva lépek, Virágokat tépek, Tele van a kezem, Állok a középen, Lábam lelóg a semmibe, Sosem éreztem ennyire. Szól a varázszene, Régi a hangszere… Ha látnálak, mosolyognék Irtózatos csendben, Mert, mert, mert Nem tüntetek, Nem kiáltok, Nem vések, Nem írok, Csak a szélbe suttogom: Így volt.

135

Ördög Attila

Munkáskéz Idős fejedre rábillen a holnap, S te fáradtan, sóhajtva intesz a napnak. Leülsz a díványra, kezed térdedre teszed, Nézed munka fogta kérges tenyered. Emlékszel még, mikor először fogott lapátot, Erődben voltál, szíved hangosan kiáltott. Hólyagos lett akkor a kezed, De tudtad, mindezt nemes célért teszed. A víg munka lassan megszokássá fajult. Szívedben az élet ősellenséggé vadult. S míg ádáz harcodat zúzta az élet, Fiatalságod ténytelen ért véget. Térkép már a kezed, mély barázdákkal, A bőröd vastag, tele ráncokkal. Visszatekintesz arra a sok elrontott évre, Csillogó szemmel gondolod, vajon megérte? De küzdesz. Mert küzdeni kell! A világért, hazáért, gyerekért meghalni kell, S ekkor könnycsepp hull elfáradt kezedre: Légyen az bármilyen, élni megérte.

136

Hajtós Bertalan

Zárvíz „A víz szalad, és csak a kő marad, a kő marad…”1 Ma fordítva van minden: a kő szalad, és csak a víz marad, a víz marad! A száraz föld elnyeli a vizet… Ma minden fordítva van: Víz nyeli a Földet! Szakad a part, s a lak. Dühében tető tépi a szelet, esőn kopog az ablak, és valakin dörömböl az ajtó. Utcákon házal az omlás, keselyűként csipked a sajtó, hisz életre kelt a bomlás! Romos portán csend honol, víz alatt félve csendel a hon, csekély eséllyel vár a renddonor míg az özöngyík szalad fel a falon.

1

Wass Albert: Üzenet haza

137

Zokog a szem és vérzik a szív… Ma minden fordítva van! Vérzik a szem és zokog a szív! Temetőkben halottaink sírnak értünk, s az ima mormol minket, hogy hitünkből kitértünk. A sors ma megfordított mindent, hisz összekovácsol a vízvas, és minket erősít a gát! A bajban összefog a magyar, s úrrá lesz az árvízen, akkor is, ha napról napra újabb lakat kattan a zárvízen.

138

Bihari Viktória

A magyar zászlós ajkak Tegnap francia szöveget fordítottam, ma angolul nézek filmet. Holnap spanyolnak drukkolok miközben olasz kaját eszek, de a kedvencem görögből ered. Mégis, ha egy francia és angol felhő közé kötelet feszítenénk, engem átkelni csak a magyar szavak bírhatnának. Persze betömhetjük nyelvünket a párna huzatjába, betehetjük a karácsonyi ajándékok rejtett várába, feltehetjük a szekrény legfelső polcára, vagy bedughatjuk ágyunk alá akár a szörnyeket régen… De akkor is ott lesz, velünk porosodik szánk padlásában. Az idegen nyelvek hosszú távon nekünk nem nyújthatnak kezet, a sunshine nem melegítheti napsütésként a Margitszigetet. Ahogy a ta chambre sem adhat sohasem szobáddal felérő biztonságérzetet.

139

Reggel anyukád jó reggelt mond, és nem good morning-ot kíván, ha meglátod a srácot akiért odáig vagy tu es heureuse mégis, a lábaid magyarul remegnek. A how do you do, ilyenkor oly lényegtelen! Csak a tetszel szót találnád meg végre a nyelvkönyvekkel körbe bástyázott szívedben. Mondhatnád i want you babe vagy je te veux vraiment, de ezek csak szavak, az érzelem, meg csak a szeretlekben marad!

140

Szécsi Gabriella Tímea

Lélektükör

141

Albert Teréz – Lilla

Álomképek Kerestem aranyat, ástam a földet. Volt egy csillagom, mit átok követett. Másztam nagy hegyeket. Kergettem álomképeket. Szerettem balgát, idegent. Gyűlöltem szülőmet, mert világra engedett. Megtaláltam helyemet, mégis futottam. Felhőn repültem, célomhoz közelebb még akkor sem jutottam. Beszédet, szépet hiába mondtam. Hurcoltak engemet, ellen mégsem álltam. Olvastam könyveket, verset is tanultam utam bennük mégsem találtam. Hátha meghallgat: fohászt mormoltam. Szárnyaim letörték, s mégis egyre magasabban szárnyaltam. Kés is járt nyakamnál. Mást jobban féltettem magamnál. Eledelem sár volt, néha mennyei lakoma. Engedtem mindenkit, szerény kis házamba. Szaladtam hétfejű sárkánnyal nyomomba.

142

Valamire vártam, szivárvány lábánál. Fütyültem világra, fának zöld ágánál. S mégis jött csoda, sűrű ködbe burkolózva. Széttárta karját, nagy örömet hozva. „Itt vagyok, mert vártál”; ezt mondta. Örültem, vigadtam, szárnyaltam magasba. S aludtam zöld fűben, daloltam madárral, Táncoltam esőben, szédültem világgal! Szerettem igazat, találtam aranyat! Tanultam tudományt, s megleltem hazámat.

143

A KORTÁRS HANGON PÁLYÁZAT DÍJAZOTTJAI 2011.

I. díjas: Fábián Krisztina, Eszterházy Károly Főiskola II. díjas: Fábián János, Miskolci Egyetem Nagy Zita, Eszterházy Károly Főiskola III. díjas: Hajtós Bertalan, Miskolci Egyetem Turi Emese, Eszterházy Károly Főiskola Bihari Viktória, Eszterházy Károly Főiskola Különdíjasok: Márton Szilárd, Babes Bolyai U., Kolozsvár Pálffy Tamás Szabolcs, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Marosvásárhely Hangácsi Zsuzsanna, Miskolci Egyetem Hamar Róbert, Eszterházy Károly Főiskola Gólya Tamás, Eszterházy Károly Főiskola

A JELENLEGI KÖTETBEN SZEREPLŐK EREDMÉNYEI A KORÁBBI PÁLYÁZATAINKON 2005.

Dömény Veronika

II. díjas

2006.

Dömény Veronika

III. díjas

2007.

Dömény Veronika

II. díjas

2008.

Szécsi Gabriella Tímea

Különdíjas

2009.

Hangácsi Zsuzsanna Nagy Judit Dömény Veronika Klujber Márta

III. díjas III. díjas különdíjas II. díjas

2010.

144

Tartalom Előszó ............................................................................................................................. 7 Fábián Krisztina: sajtófotó ..................................................................................... Hamar Róbert: ritkán adunk mattot ..................................................................... Gólya Tamás: REM ................................................................................................. Buka Zsuzsanna: Mus Musculus Dei (Istennek egere) ...................................... Ercsei Zsuzsanna: Téli éj ........................................................................................ Hamar Róbert: ott ülsz most is – édesapámnak ....................................................

11 12 13 14 15 16

Nemes Katalin: Metamorfózis című grafikája ............................................................... 19 Hargitay Kuli Tamás: Hiányviselés ....................................................................... Nagy Zita: Bécs-i-szap ............................................................................................. Nagy Judit: … kísértet hordozza szét… .............................................................. Gáborfi Balázs: Nosztalgia ..................................................................................... Kézdi Csenge: Angyal – démoni tánc .................................................................... Antal Gábor: Áramszünet ....................................................................................... Klujber Márta: Kaszárnyában a világ .................................................................... Turi Emese: Időkapszulába zárva .........................................................................

21 22 27 28 29 30 31 33

Sándorfi Zoltán: Szüntelen című grafikája .................................................................... 37 Márton Szilárd L.: 360° ........................................................................................... Horák-Csacsovszky Szilvia: Beteljesülés .............................................................. Mészáros-Bilincsi Karola: Szemtől szemben ....................................................... Bata Viktória: Féregeledel .......................................................................................

39 40 44 47

Fazekas Levente: Halálhozó című grafikája ................................................................. 51 Fábián Krisztina: Elázós utazás ............................................................................. Hangácsi Zsuzsanna: Antióda ................................................................................ Hargitay Kuli Tamás: Téboly ................................................................................. Kézdi Csenge: Mindig ............................................................................................. Adorján Dávid Attila: Esti elmélkedés ................................................................. Turi Emese: Haiku-csokor ...................................................................................... 145

53 54 55 56 57 58

Antal Gábor: A nyáj ................................................................................................. Fábián János: Ars poetica ....................................................................................... Bihari Viktória: Este van ......................................................................................... Gáborfi Balázs: Esti Gondolat ............................................................................... Kispál Dániel: Arkhé ............................................................................................... Klujber Márta: Mécsfény szívek ............................................................................ Tornyi Gergő: Egy sikertelen kísérlet a létezés megértésére .............................

59 60 61 63 64 66 67

Gábor Balázs: Lusta című grafikája ............................................................................ 69 Tóth Beáta: Geppetto levele ................................................................................... Pazonyi Dóra: Valamiért… .................................................................................... Balázs Enikő: Zsömle .............................................................................................. Wagner Rita: Emlékszel? ......................................................................................... Lázár Annamária: Védőbeszéd ..............................................................................

71 73 75 78 80

Kántor Anita: Vissza című grafikája ........................................................................... 83 Márton Szilárd L.: a vonalaid ................................................................................. Suhajda Szabolcs: Pygmalion feleségéhez ............................................................ Fiam Csilla: Mint kisgyerek… ................................................................................ Pálffy Tamás Szabolcs: emlékvallató .................................................................... Albert Teréz – Lilla: Szüntelen ..............................................................................

85 86 87 89 90

Hideg Viktor: Kuka című grafikája ............................................................................. 93 Nagy Zita: 6 VAN 6 VÁGOTT CSONT VÁZÁBAN ..................................... 95 Pálffy Tamás Szabolcs: emberpárról ének ........................................................... 98 Nagy Judit: Szemek .................................................................................................. 99 Molnár Beáta: Állapot ............................................................................................ 100 Suhajda Szabolcs: Ursulához ................................................................................ 101 Hangácsi Zsuzsanna: Befejezett múlt ................................................................. 102 Hajtós Bertalan: Viszonban .................................................................................. 103 Szécsi Gabriella Tímea: Tömegvonzás ............................................................... 105 Fiam Csilla: Csak egy tánc… ................................................................................ 106 Farkas-Kontra Máté: Egyet adok, de kettőt már nem című grafikája ......................... 109 146

Balázs Enikő: Kortárs csöndben ......................................................................... Bata Viktória: Idill .................................................................................................. Tóth Beáta: A Görbe meg én ............................................................................... Gólya Tamás: Szomorú vasárnap ........................................................................

111 114 116 118

Ádám Gergő: Torzó című grafikája ............................................................................ 121 Molnár Beáta: Jelenség .......................................................................................... Buka Zsuzsanna: Cybergenezis ............................................................................ Dömény Veronika: Cím nélküli vers ................................................................... Fábián János: Reggel… ......................................................................................... Kispál Dániel: Hagyaték ........................................................................................ Lázár Annamária: Számolósdi .............................................................................. Mészáros-Bilincsi Karola: Képes-lap .................................................................. Tornyi Gergő: Pillehártya ......................................................................................

123 124 125 126 128 129 130 131

Gulyás Andrea: Tükör című grafikája ....................................................................... 133 Ercsei Zsuzsanna: Nem… .................................................................................... Ördög Attila: Munkáskéz ...................................................................................... Hajtós Bertalan: Zárvíz ......................................................................................... Bihari Viktória: A magyar zászlós ajkak ............................................................. Szécsi Gabriella Tímea: Lélektükör ..................................................................... Albert Teréz – Lilla: Álomképek .........................................................................

135 136 137 139 141 142

A Kortárs Hangon pályázat díjazottjai ............................................................... 144 Pályázati kiírás ......................................................................................................... 149

147

148

149