A MISKOLCI EGYETEM KÖZLEMÉNYEI

A MISKOLCI EGYETEM KÖZLEMÉNYEI

A Sorozat BÁNYÁSZAT 51. kötet

Bányászat és Geotechnika 4. Füzet Dr. Tóth Miklós 75, Születésnapjára

MISKOLC, 1996

A MISKOLCI EGYETEM KÖZLEMÉNYEI

A Sorozat BÁNYÁSZAT 51. kötet

Bányászat és Geotcchnika 4, Füzet Dr. Tóth Miklós 75. Születésnapjára

MISKOLC, 1996

HU ISSN 0237-6016 S Z E R K E S Z T Ő BIZOTTSÁG: KOVÁCS FERENC felelős szerkesztő JAMBRIK R., MATING B., STEINER F., TARJÁN I.

A kiadványt az MTA X. Földtudományok Osztálya támogatta Budapest, 1996.

Kiadja a Miskolci Egyetem A kiadásért felelős: Dr. Patkó Gyula, rektorhelyettes Miskolc-Egyetemváros, 1996. Megjelent a Miskolci Egyetemi Kiadó gondozásában Felelős vezető: Dr. Péter József Műszaki szerkesztő: Balsai Pálné, Csenge Istvánná Példányszám: 250 Készült Develop lemezről, az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabványok szerint Miskolci Egyetemi Sokszorosító Üzeme A sokszorosításért felelős: Kovács Tiborné, üzemvezető BD-'96-900-ME A levonat a Sokszorosítóba leadva: '96. szeptember 30.

A Miskolci Egyetem Közleményei A sorozat Bányászat, 51. Kötet.

Dr. Tóth Miklós

TANULMÁNYOK A TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK ÉS AZ ENERGETIKAI VERTIKUMOK GAZDASÁGTANA KÖRÉBŐL

Budapest, 1996.

Előszó Ez a füzet az ezévben 75 esztendős Tóth Miklós doktor néhány legfrissebb tanulmányát bocsátja közre. A jeles szerző 1943-ban a borsodi szénbányászatban kezdte bányamérnöki pályafutását. 1950-1975 között a bányászatot irányító minisztériumban, ezután a Központi Földtani Hivatal elnökhelyetteseként dolgozott, majd 1985-ig a Magyar Tudományos Akadémia Természeti Erőforrások Koordinációs irodájának vezetője. Rendkívül

gazdag

szakmai-tudományos

munkássága

során

-hogy

csak

legjelentősebb érdemeit emeljük ki- elméletileg megalapozta és irányította a szénbányászat optimális termelési szerkezetének első (1967. évi) meghatározását, az ásványvagyon-gazdálkodás és az ásványvagyon-védelem rendjének -korát messze megelőző- modernizálását, kidolgozta és könyvbe foglalta a különféle természeti erőforrások gazdasági értékelésének közös elveit és módszertanát. Számos tanulmány és egyetemi jegyzet mellett szerkesztője és társszerzője a Műszaki bányagazdaságtan (1964) és Az ásványvagyon-gazdálkodás alapjai (1982) című könyvnek. Nemzetközileg ismert és elismert tudományos munkásságáért Eötvös Loránd - díjat (1979), Akadémiai Díjat (1981) és Állami Díjat (1985) kapott. 1996 február 14-én alulírottak -az államigazgatási munkásságát méltató Dr.Esztó Péter a Magyar Bányászati Hivatal elnöke és az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület tiszteleti tagját üdvözlő Dr. Fazekas János egyesületi elnök társaságában- köszöntöttük születésnapján szakmánknak

e

kiemelkedő személyiségét. Most pedig a Miskolci Egyetem Bányamérnöki Kara -melynek címzetes egyetemi tanára és (1965-1975) között a bányagazdaságtan oktatására meghívott előadója- valamint a Magyar Tudományos Akadémia X. Földtudományok Osztálya Bányászati Tudományos Bizottsága -melynek csaknem megalakulása óta tagja és 1975-1978 között elnöke- ezzel a kiadvánnyal fejezi ki tiszteletét az ünnepelt iránt, akinek ez alkalommal is további sikeres és örömteli alkotó éveket kívánunk.

Dr. h.c. Dr. Faller Gusztáv

Dr.h.c.mult. Dr. Kovács Ferenc

a műszaki tudomány doktora az MTA Bányászati Tudományos Bizottságának elnöke

az MTA rendes tagja a Miskolci Egyetem Bányamérnöki Kar dékánja

5

A Miskolci Egyetem Közleményei A sorozat Bányászat, 51. kötet.

TANULMÁNYOK A TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK ÉS AZ ENERGETIKAI VERTIKUMOK GAZDASÁGTANA KÖRÉBŐL

Dr. Tóth Miklós a műszaki tudomány doktora címzetes egyetemi tanár

Témakörök: A magyar földkéreg alkotóinak gazdasági értékelése A természeti erőforrások védelmének optimuma -

A bányajáradékelvonás differenciálása A magyar hőerőművek optimális tüzelőanyagbázisa A vertikumok jelentősége az ásványi nyersanyagtermelésben

7

A MAGYAR FÖLDKÉREG ALKOTÓINAK GAZDASÁGI ÉRTÉKELÉSE

Vizsgálataink célja -az elvi és módszertani megfontolások szemléltetésével egyidejűleg- annak bemutatása, hogy a földfelszín és a föld méhe alkotta magyar földkéreg társadalmilag hasznosítható természeti alkotói -a munkaerő és a technika közbejöttével történő igénybevétel esetén- önmagukban milyen mértékű nemzeti jövedelem forrásai lehetnek, illetve, hogy ennek alapján -a reájuk épült objektumok és termelőeszközök nélkül- mekkora természeti vagyonértéket képviselnek a teljes nemzeti vagyonon belül.

Vizsgálataink közvetett célja, hogy a vizsgálati részletek egészbe illesztett mérlegelésével fontos gazdaságpolitikai következtetéseket is megfogalmazzunk.

A földkéreg és hasznosítható alkotói

A vizsgálatok céljából eredően, a földkéreg fogalma alatt a bio- és litoszféránk a földfelszíntől mintegy 5000 méteres hozzáférhető mélységig terjedő részét értjük, társadalmilag hasznosítható

ismert (már igénybevett és

még

igénybevehető) elemeinek pedig

• a bármely növény termesztésére alkalmas termőföldet, • az

energiahordozó,

a

fémhordozó

és

a

nem

fémes

ásványi

nyersanyagokat, •

a felszíni és mélységi vizeket,

•

a mezőgazdasági termelésből kivont területeket, a kommunális, az ipari, a kereskedelmi és közlekedési célra szolgáló telkeket

tekintjük.

9

A földkéreg ezen alapvető alkotói (amelyek adott esetben speciális légköri, vagy gyógyhelyi adottságokkal, vagy az ismerteken kívüli reménybeli lehetőségekkel egészülnek

ki) tulajdonképpen

mind olyan természeti

erőforrások,

amelyek

- a munkaerő és a töke (technika) alkotta társadalmi erőforrásokkal együtt - az emberi lét alapját képezik. Közülük a telkek - amelyek a reájuk létesülő álló- és termelési eszközöknek gazdaságilag nem annyira meghatározói, hanem inkább csak hordozói - a beépítés

révén tulajdonképpen

megszűnnek

természeti

erőforrások lenni. (A rájuk épült objektumok esetenként a környezet valamilyen természeti adottsága, például szépsége révén válnak értékesebbé.)

A tőkejáradék és a természeti járadék

A földkéreg fenti alkotói, illetve a természeti erőforrások

gazdasági

értékelésekor abból indulunk ki, hogy ezek igénybevételekor a tőke joggal elvárható (a tőkeigénnyel és a kalkulációs kamatlábbal meghatározott) hozadékán felül egy olyan sajátos, tartós extraprofit jellegű különbözeti (a továbbiakban: természeti) járadék is keletkezhet, amelynek forrása a földkéreg kérdéses alkotóelemének (a termő-, illetve a lelőhelynek) viszonylag kedvező természeti adottsága. Mint például a termőföld jó talajminősége, kedvező domborzata és klímája, az ásványi nyersanyag kis települési mélysége, nagy telepvastagsága, nagy fűtőértéke, magas fémtartalma, stb., és általában a termő-, illetve lelőhely infrastrukturálisan kedvező földrajzi helye. A várható termelési érték és a várható termelési költség különbsége alkotta potenciális nyereségnek a "jogos" tőkejáradékkal csökkentett részeként értelmezett természeti járadék létrejöttének meghatározó háttere az a körülmény, hogy a kérdéses földkéregalkotó termő-, illetve lelőhelyek termékének értékét - szemben a gyáripari termékeknek az átlagköltség körüli árával - a társadalmi szükségletek kielégítéséhez nem nélkülözhető legkedvezőtlenebb természeti adottságú források költsége határozza meg azért, mert a heterogén adottságú természeti erőforrások csak korlátozott mértékben állnak rendelkezésre.

10

Az így értelmezett marginális költséggel (világpiaci forgalom tárgyát képező természeti erőforrástermékek esetén a világpiaci árral) meghatározott termelési érték és a továbbiakban definiált termelési költség különbsége alkotja azt a természeti járadékot, amely a földkéreg társadalmilag valóban hasznosítható fenti alkotóinak mennyiségét és természeti eredetű nemzeti vagyonértékét meghatározza. A természeti járadék számbavétele alapjának mindig azt az állapotot tekintjük, amikor a földkéregalkotó lényegében még eredeti állapotában van, tehát azt jelentős tőkeigényű emberi beavatkozás még nem módosította. így például -a feltáráshoz hasonlóan- egy széntelep előzetes víztelenítését éppúgy beavatkozásnak tekintjük, mint a termőföld meliorációját. Ezen beavatkozások biztonsági vagy gazdasági előnye a technikai tőke olyan hasznának minősül, amely nem a természeti járadékot, illetve nem a természeti vagyont növeli, hanem a tőkejáradékot, illetve a tőkevagyont fokozza. Hasonló megfontolás alapján a mezőgazdasági termelésből kivont területek, illetve

a

telkek

természeti

vagyonértékét

legfeljebb

a

termőföld

eredeti

vagyonértékével tekinthetjük azonosnak. A telek és a termőföld értéke közötti, általában igen jelentős különbséget - amely a tényleges igénybevétel (beépítés) céljának és várható időpontjának, valamint a várható infrastrukturális környezetnek a függvénye - mindenképpen egy olyan "előlegzett" tőkevagyonnak tekintjük, amely kezdetben a kereslet-kínálat hatására létrejövő vagyonértéknövekedést jelent, a tényleges

igénybevétel

(beépítés)

során

pedig - a megvalósuló

álló-

és

termelőeszközök tőkeértékével együtt - tőkevagyonként épül rá a telekké válás révén megszűnt termőföld eredeti természeti vagyonértéke. (A közel 1 millió hektárnyi telkeknek az ugyanazon termőföldekét átlagosan cca. egy nagyságrenddel meghaladó piaci értéke igen nagy szélsőértékeket takar.) Ezzel értelmezhető

összefüggésben "nosztalgiára",

utalunk amely

a

arra

a

közgazdaságilag

termőföldek

ipari

nehezen

kisajátítása

terén

tapasztalható. Amennyire nyilvánvaló, hogy a kedvező természeti adottságú termőföldeket védeni kell a más célra történő oktalan igénybevétellel szemben, annyira értelmetlen "küzdeni" olyan ipari, vagy egyéb hasznos objektumok létesítése ellen, amelyek adott esetben több nagyságrenddel nagyobb nemzeti jövedelem produkálására képesek, mint a termőföld. A veszteséges ipari üzemek telkei azonban erre a "preferálásra" nem jogosultak.

ii

A számbavétel és a rangsorolás módszertani premisszái

A

világpiaci

forgalom

tárgyát

képező

földkéregalkotók

termékeinek

(növények, energiahordozók, fémek, stb.) termelési értékét a szállítási költséggel együtt tartósan

várható világpiaci

árral, a többiekét

(nem fémes

ásványi

nyersanyagok, vizek, stb.) pedig a távlati hazai szükségletek kielégítéséhez nem nélkülözhető legkedvezőtlenebb adottságú hazai források költségével tekintjük meghatározottnak. A valóságos nemzeti érték kifejezése érdekében célszerű a földkéregalkotók világpiaci forgalom tárgyát szokványosán nem képező termékeinek értékét az importköltség, vagy az exportbevétel szintjén is számításba venni. Ha például a szállítási költséggel együttes importköltség kisebb lenne, mint a legkedvezőtlenebb hazai forrás költsége, akkor mindenképpen az előbbit kell termelési

értéknek

tekinteni.

De

hasonlóan

kell

eljárni

akkor

is, ha

a

legkedvezőtlenebb hazai forrással meghatározott termelési érték alacsonyabb az exportbevételi

lehetőségnél.

(Lásd

a

nyugatmagyarországi

kavicsexport

gyakorlatát.)

A nyers állapotban nem forgalmazott földkéregalkotó termékek (pl. kis fémtartalmú ércek) termelési értékét a vertikumi végtermék (pl. fém) árából, illetve termelési értékéből vezetjük le. (Hasonló módszerrel hozzuk azonos használati értékre az eltérő minőségű nyerstermékeket is.)

A termő-, illetve lelőhelyenként differenciált termelési értékeket (a termelési költségeket is) mindig inflációmentesen és távlatilag tartósan várható olyan értékekként vesszük számításba, amelyeket nem torzítanak el a kereslet-kínálat változásának átmeneti hatásai.

A gazdasági értékelés kiindulása minden esetben a jelzett földkéregalkotók a természeti igénybevételi

erőforrásokköltségének

termő-,

illetve

lelőhelyenkénti

mennyiségének

olyan számbavétele, amely kielégíti

és

a következő

egyszerűsítési, áttekinthetőségi, összehasonlíthatósági és könnyű ellenőrizhetőségi feltételeket és így alapul szolgálhat a termő-, illetve lelőhelyek, illetve ezek termelési lehetőségének gazdasági rangsorolására:

12

• Termőföld esetén az ültetvények, erdők és egyéb termőterületek természeti járadékát az egészen belül domináns szántóföldekével azonosítjuk, minthogy azok nagyobb, de később jelentkező termelési értékét, a nagyobb telepítési invesztíció és a nagyobb üzemviteli költség gyakorlatilag kiegyenlíti. (A telkek természeti járadékának értelmezéséről már szóltunk, de megjegyezzük, hogy ezeknek a termőföldével azonos természeti vagyonértéke tulajdonképpen fikció és ezért logikusabb a telkeket - noha földkéregalkotók - kizárólag tőkeértékként számításba venni és a piaci árakon - alapjaiban természeti eredetű nemzeti vagyonként - külön nyilvántartani.) • A hasznosítható földkéregalkotók volumenét termőföld esetén a hektárban kifejezett

és az egyes termőhelyek

gabona terméshozamával

jellemzett

potenciális vetés- és ültetvényterületként, illetve ezek szorzataként, az ásványi nyersanyagok esetén pedig abban az egységben kifejezett

kitermelhető

ásványvagyonként, illetve termelési kapacitásként vesszük számításba, mely termékegységre a termelési érték -adott esetben a világpiaci ár- vonatkozik. (Ilyen egység lehet például az első osztályú gabona, a kőolaj-egyenértékre átszámított földgáz, a 29 MJ/kg-os "egyezményes" szén, vagy a 60 % Al 2 0 3 tartalmú "egyenértékes" bauxit). • A termelési költségeket mindig a termelési értéket meghatározó

termék

használati értékére korrigálva vesszük számításba, vagyis például a hazai szenek Ft/t dimenziójú termelési költségét nem csak a 29 MJ/kg-os egyezményes szén, vagy a 40 MJ/kg-os kőolaj és a kérdéses hazai szén fűtőértékének arányával szorozzuk meg, hanem azzal az aránnyal is, amely a hőegységre vetítve a felhasználónál jelentkezik. • A termelési költségeket a fejlett ipari országok optimális technológiájára alapozva, valamint az ott érvényes munkabérek és anyag-, energiaárak alapul vételével, az egyes termő-, illetve lelőhelyek természeti adottságaival

meghatározottan

vesszük számításba. (A fejlett ipari országok alapulvétele nem csak realitási igény, hanem a "jogos" munkaerő-járadékot is biztosíthatja.) • A szorosan vett termelési költségekhez hozzáadjuk a termő-, illetve lelőhelyek igénybevételéhez szükséges kutatások és kapacitáslétesítési

beruházások

13

töketerheit, vagyis a normális bankkamatlábból és az átlagos profitrátából álló, inflációmentesen mintegy 8-10%-os kalkulációs kamatlábbal meghatározott, a termelést terhelőén joggal elvárható tőkejáradékkal azonosított tőkeköltséget. A természeti járadék számbavehetősége érdekében ezt akkor is megtesszük, ha már igénybevett (például bányával már feltárt) földkéregalkotóról van szó. •

Ha egyes földkéregalkotók térben úgy fedik egymást, hogy egyikük igénybevétele a másik igénybevételét átmenetileg, vagy véglegesen kizárja

(például a

külszínközei ásványvagyon és a termőföld), akkor közülük azt kell értékileg potenciális földkéregalkotónak tekinteni, amelyik a másokban okozott kárt levonva mutatkozik értékesebbnek.

A termő-, illetve lelőhelyeknek az így képzett termelési költség szerinti rangsorolása,

illetve

sorbarendezése

-minthogy

a termelési

költségeket

a

földkéregalkotó volumen függvényében állandónak tekintett termelési értéknek megfelelő használati értékre korrigáljuk- végeredményben a termőföld esetén az aranykorona-érték

(termőhelyi

értékszám),

ásványvagyon

esetén

pedig

a

műrevalósági fok szerinti rangsorolást jelenti.

A természeti járadékot az előzök szerint értelmezett termelési értékek és termelési költségek különbsége jelenti, a természeti vagyonértéket pedig úgy számítjuk,

hogy

a

sorbarendezett

egyes

földkéregalkotó-elemek

évenkénti

természeti járadékát a feltételezett élettartamok (termőföld és víz esetén végtelen, ásványvagyon esetén pedig 15-50 év), valamint a már jelzett kalkulációs kamatláb alapján tőkésítjük, majd pedig az egyes volumenrészekhez tartozóan számbavett értékeket integráljuk.

A természeti vagyonértékek számbavételének általános szemléltető modellje

A vázolt módszertani megfontolások alapján végzett számítások menetét és az eredmények jellegét a következő modell szemlélteti:

14

A földkéregalkotó természeti vagyonértékének integrált abszolút összege dollárban

[Természeti vagyonérték

Termelési költség a kapacitás létesítési tőketeherrel együtt A földkéregalkotó termékének fajlagos

Természeti járadék

[Termelési (üzemviteli) költség

termelési költsége Termelési érték

és termelési értéke dollár/egyenértékes tonnában "A tőkejáradékkal azonosított tőkeköltség A földkéregalkotó vagyon mennyisége, illetve termelési kapacitása egyenértékes tonnában

A költségvonalak a kínálati görbéknek, a termelési értékvonal pedig a keresleti görbének felelnek meg.

Az ábra folyamatos költségvonala azt tételezi fel, hogy a termő- illetve lelőhelyek mindegyikére megtörtént a termelési költséget már nem terhelő igénybevételi (kapacitáslétesítési) beruházás: A vizsgálat lényegét jelentő szaggatott költségvonal viszont azt szemlélteti, hogy a minden termő- illetve lelőhelyre megtörténtnek feltételezett beruházás mennyivel növeli a tőketeher nélküli költséget, vagyis hogy a termelési érték vonala és a folyamatos költségvonal közötti különbség alkotta nyereségből mekkora hányadra tarthat "jogosan" igényt a tőke, tehát végül is mekkora hányad marad a természeti járadékra.

15

E modell alapján a következőket állapíthatjuk meg, illetve az alábbi általános következtetéseket fogalmazhatjuk meg:

1.

A termelési érték és a szaggatott vonalú termelési költség metszéspontjának helyzete szerint a feltételezett földkéregalkotó volumenének csak egy része rendelkezik a kedvező természeti adottságokból eredő természeti járadékkal, vagyis a teljes volumennek csak egy részére lenne érdemes a termelési kapacitás létesítése céljából eredendően beruházni. Ha azonban a kérdéses földkéregalkotó termő-, illetve lelőhelyeire már meglennének a termeléshez szükséges állóeszközök és berendezések (mint ahogy ez a termőföld esetén általában fennáll), akkor a teljes volumennek

már nagyobb hányadát lenne

érdemes igénybe venni. (Lásd a termelési érték és a folyamatos vonalú termelési költség metszéspontjától balra eső részt.)

Ebben az esetben a kapacitáslétesítésre beruházott tőke vagyonértéke - amelynek volumene független, sőt fordítva arányos a termő-, illetve lelőhely természeti adottságaival - az ábra felső részén feltüntetett

természeti

vagyonértéket a teljes vagyonértékre egészíti ki. (A természeti vagyonértékre ráépülő tőkevagyonérték sajátos eleme az a földtani kutatási költség, amely a földkéregben rejtetten előforduló ásványi nyersanyaglelőhelyek felderítésére és megismerésére irányul.)

2.

A

termelési

érték

és

a

szaggatott

vonalú

termelési

költségvonal

metszéspontjától jobbra eső részen a természeti és a tökejáradékból állónak feltételezett

nyereség már a tőkejáradék fedezésére is csak csökkenő

mértékben elégséges, a negatív természeti járadék a tőkejáradékot, illetve a negatív természeti vagyonérték a tőkevagyonértéket is "felemészti", a termelési érték már folyó költségek fedezésére sem képes. (A világpiaci forgalom tárgyát nem képező földkéregalkotó-termékek esetén - amikor a nem nélkülözhető legkedvezőtlenebb hazai forrás költsége a termelési érték meghatározója - a szélső értékűeket

kivéve gyakorlatilag

természeti járadéka,

minden érintett

illetve természeti vagyonértéke

de

lelőhelynek

igénybevételük

tekintetében ezeknél is a gazdaságossági sorrend a meghatározó.)

16

van

3.

Ha a földkéregalkotók termékeinek termelési értéke - például a világpiaci áraknak, vagy a hazai szükségleteknek a prognosztizáltnál nagyobb mértékű felemelkedése következtében - megnövekszik, akkor (ha közben a termelési költségek nem növekszenek) a gazdaságosan igénybevehető földkéregalkotók mennyisége és vagyonértéke nyilvánvalóan megnövekszik, mégpedig általában jóval nagyobb (adott esetben többszörös) mértékben, mint a termelési értéknövekedés mértéke. Termelési értékcsökkenés esetén természetesen fordított helyzet áll elő. Ezek az átmeneti változások azonban nem térhetnek el tartósan

a természeti és közgazdasági

törvényszerűségek

ismeretében

helyesen megalkotott prognózisoktól. 4.

Amíg a természeti járadékkal rendelkező, vagyis a helyesen megállapított termelési értéknél kisebb termelési költségű földkéregalkotók igénybevétele nemzetgazdaságilag feltétlenül indokolt, addig a negatív természeti járadékos, vagyis a nemzeti jövedelmet nem növelő, hanem azt fogyasztó egyértelműen veszteséges igénybevételt el kell kerülni. A földkéregalkotók állami támogatást igénylő igénybevételét csak azok a fejlett és gazdag országok engedhetik meg magunknak, amelyeknek a más ágazatokban elért nagy nemzeti jövedelméből bőven van fedezet az önellátásra való törekvéstől vezérelt, vagy mással kompenzált ilyen állami támogatásra. A fejlődő és nem gazdag országok (amelyek közé hazánk is tartozik) ilyen állami támogatások rendszeresítésével eleve kizárják magukat a nemzeti jövedelemnövelés és a gazdagodás kellő ütemű lehetőségéből. (Lásd a "koraszülött jóléti állam" analógiáját.)

5.

A

világpiaci

árral

meghatározott

vagyonmennyiségnél,

illetve

termelési

kapacitásnál nagyobb hazai szükséglet célszerű importot, az ellenkező eset pedig célszerű exportlehetőséget jelez. 6.

Minthogy a kedvezőtlen természeti adottságok következtében egyértelműen veszteséges termő-, illetve lelőhelyek igénybevétele csakis a társadalom kontójára lehetséges, ezért időszerű lenne a "minden talpalatnyi földet meg kell művelni" és a "minden darab ásványvagyont ki kell termelni" még ma is fellelhető jelszavakat gazdaságilag értelmessé formálni és a társadalmi erőforrásokat (a munkaerőt és tőkét) a kedvezőbb adottságú földkéregalkotók igénybevételére, illetve a természeti adottságokkal nem korlátozott korszerű feldolgozó iparba irányítani.

17

A vizsgálatok számszerű eredményei és megállapításai

Ha a szemléltető ábra szerinti számbavételeket - vállalva az elkerülhetetlen becslések hibáit is - az alapvető hazai földkéregalkotókra elvégezzük, akkor a következőt állapíthatjuk meg: a)

A termelési értékek és a szaggatott vonalú (vagyis a tőketerheket is tartalmazó) termelési költségek metszéspontjának vízszintes helyzete szerint termőföldünk és szénhidrogénvagyonunk 70-75 %-án, szén- és ércvagyonunknak pedig 5-25 %-án

keletkezik

földkéregalkotóknak

számottevő

természeti

megközelítőleg

ekkora

járadék, hányada

vagyis

ezen

tekinthető

eleve

gazdaságosan igénybevehetőnek. Ezt a volument egészíthetik ki azok a már feltárt, illetve igénybevett termő- és lelőhelyek, amelyeknél a negatív természeti járadék nem emészti fel teljesen a tökejáradékot, vagyis amelyeknél az idő előtti bányabezárás, illetve farmfelhagyás elkerülhető. b)

A magyar földkéreg alkotóinak természeti vagyonértéke összesen mintegy 2535 milliárd dollárra tehető. Ezen belül a 7 millió hektárt meghaladó termőföld (az erdőkkel és az egyéb termőterületekkel együtt) cca. 65-70 %-ot, a 15-20 éves élettartamú szénhidrogénvagyon cca. 10-15 %-ot, a szénvagyon, az ércvagyon, a nemfémes ásványvagyon és a vízvagyon egyenként 1-5 %-ot, az egyéb természeti vagyon (rekreáció, gyógyhelyi adottság, terméshozó telkek) pedig cca. 10 %-ot képvisel.

c)

Az átlagosan cca. 5 tonna/hektár terméshozamúnak feltételezett termőföld mintegy

2500 dollár/hektárnak

adódó természeti

vagyonértéke

még a

megtörtént beruházások és a termelőeszközök 500-750 dollár/hektárra tehető tőkeértékével együtt is jóval alacsonyabb a nyugat-európai földáraknál. Ennek oka vagy a nyugat-európaiak igen optimista árprognózisa, vagy pedig a túlzottan alacsonyra vett kalkulációs kamatlábból eredő magas tőkésítési tényezővel történő számítás. A földár természetesen nem lehet nagyobb, mint a termőföldeken valamilyen módon(mütrágyázással, öntözéssel, meliorációval, stb.) elérhető nyereségtöbblet (földjövedelem többlet) nettó jelenértéke. (Saját számításaink

egyébként

150 dollár/tonna

gabonaárat és - a végtelen

élettartamhoz tartozóan mintegy 10-13-as tőkésítési tényezőt tételeznek fel.)

18

d)

Szén és ercvagyonunk igen szerény természeti vagyonértékének alapvető magyarázata, hogy szén- és érclelőhelyeinek természeti adottságai -néhány kivételtől eltekintve- többszörösen kedvezőtlenebbek a világátlagnál, a mieinkhez hasonló természeti adottságú lelőhelyeket a világon másutt alig aknáznak ki. Ha földrajzilag meghatározott szállítási költségeket is figyelembe vesszük, akkor a hazai és a külföldi lelőhelyek természeti adottságai között eredő eltérések már mérsékeltebbek

és így egyes, viszonylag

kedvező adottságú

szén és

érclelőhelyeket is érdemes kiaknázni az importtal szemben, különösen akkor, ha azok már fel vannak tárva. (Számításaink termelési értékként 175 dollár/tonna kőolajárat, 75 dollár/tonna egyezményes import szénárat és 1600 dollár/tonna alumíniumárat tételeznek fel a magyar felhasználónál.) e)

A magyar földkéregalkotók természeti vagyonértéke nagyságrendileg véletlenül megegyezik az ország külföldi adósságával. Arra kérdésre, hogy ez a véletlen egyenlőség külföldi adósságunk nagy mértékének, vagy természeti kincseink szerény értékének következménye - mint értelmetlen kérdésre - természetesen nem lehet választ adni. Arra azonban igen, hogy a természeti erőforrások differenciálatlan

igénybevételének,

adott

esetben

a

politikai

indíttatású

túlfejlesztéseknek is volt szerepe a nagy külföldi adósság létrejöttében. A kedvező természeti adottságú földkéregalkotóknál keletkezett természeti járadéknak a kedvezőtlen adottságúakra történt átirányítása ugyanis - ahelyett, hogy ez a nemzeti jövedelem abba a létrehozandó korszerű feldolgozóiparba (nóta bene a kedvező

adottságú

termőföldek

termékét

feldolgozó

élelmiszeriparba)

akkumulálódott volna - végül is egyértelműen csökkentette a nemzeti jövedelmet. f)

Egyébként nehéz elképzelni, hogy Magyarország teljes nemzeti vagyonértéke ne legyen legalább kétszerese az ország földkéregalkotóinak 25-35 milliárd dolláros,

vagyis

legalább

3500

milliárd

forintos

természeti

(tehát

állóeszközeinek és a telkeknek értékét nem tartalmazó) vagyonértékének, vagyis

annak

vagyonértéknek,

amely

egyébként

-teljesen

véletlenül­

egyenértékű az ország külföldi adósságával. Eszerint az ország külföldi adóssága meghaladná az ország teljes vagyonértékének a felét. Ez olyan abszurdnak tűnik, aminek csak a fogalmak azonosságának hiánya, avagy gazdálkodásunk igen alacsony színvonala, illetve mérésének tisztázatlansága lehet a magyarázata.

19

g)

A

kedvezőtlen

természeti

adottságú

földkéregalkotók

differenciálatlan

igénybevételének korszerűtlen nemzetgazdasági struktúrát indukáló hatását bizonyítják azoka a korábbi vizsgálatok, amelyek szerint, ha például az elmúlt évtizedek során a kedvezőtlen természeti adottságú szénbányák helyett olyan korszerű feldolgozó üzemek létesültek volna, amelyeknek termékeiért a hazai szén drágán termelhető részét import szénhidrogénnel lehetett volna pótolni, akkor nemzeti jövedelmünk az elmúlt évtizedekben - mai tőkeértékben - több tíz milliárd

dollárral

nagyobb

lehetett

volna.

Bár

ilyen

számítások

más

földkéregalkotókra nem készültek, egyes kedvezőtlen természeti adottságú ércbányák (főleg az uránérc bányák) és egyes kedvezőtlen termőföldek igénybevétele -a korszerű feldolgozó-ipari termelés import-ellentételező, illetve export

helyettesítő

fejlesztésével

szemben- szintén jelentős

mértékben

mérsékelte a nemzeti jövedelmet. A földkéregalkotók hazánkban politikailag túlhajtott, illetve differenciálatlan igénybevétele tehát -az ország évtizedek során korszerűtlenné tett termelési struktúrája egyik elemeként- számottevő mértékben oka annak, hogy az egy főre eső nemzeti jövedelmünk csak egyötöde az osztrákénak és hogy jelenlegi életszínvonalunk alacsonyabb, mint 50-60 évvel ezelőtt. Az

előzőekben

megfogalmazott

megállapítások

és

következtetések

egyébként összhangban vannak azzal az általános tendenciával, amely szerint a technika szerepe a történelmi idő során mindinkább

növekszik azokkal a

földkéregalkotó természeti erőforrásokkal szemben, amelyek globálisan ugyan továbbra is fontos és alapvető elemei a társadalmi-gazdasági fejlődésnek, de nem annyira a mennyiségük, mint inkább a természeti adottságoktól függően differenciált értékük a meghatározó a technika mindinkább tért hódító dominanciája közepette. Erre ma már klasszikus példák azok az országok (például Svájc és Japán), amelyek - kimagaslóan fejlett feldolgozóiparuk révén - természeti erőforrásokban igen szegény voltuk ellenére is a világ leggazdagabb országai közé tartoznak.

20

Forrásmunkák

[1]

David Ricardo:

A közgazdaság és az adózás alapelve

(1810) 1954.

Akadémiai Kiadó.

[2] Tóth Miklós: A természeti erőfforasok potenciálja és igénybevétel gazdasági értékelésének elvi - módszertani kérdései. 1988. MTA Földrajztudományi Kutató Intézet.

[3]

Munkabizottság

(vezetője: Tóth

Miklós): A hazai szén- és

ercvagyon

kiaknázásának gazdaságosságát meghatározó természeti és külkereskedelmi feltételek. 1988. BKI Kutatási Jelentés.

[4] Tóth Miklós: A hazai széntermelés és az import energiahordozók versenye. 1992. Gazdaság és Energetika.

[5]

Sípos Aladár - Szűcs István: A termőföld árának meghatározása. 1995. Közgazdasági Szemle.

21

A TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK VÉDELMÉNEK OPTIMUMA

Valamely természeti erőforrás (légkör, vízvagyon, ásványvagyon, termőföld, erdő,

rekreációs

potenciál,

tájkép)

akkor

szenved

környezeti

kárt,

ha

igénybevételének hatékonyságát (vagyonértékét) valamely más létesítés vagy tevékenység lecsökkenti, avagy ha ez a károkozás a kárelhárítási költségben manifesztálódik. A kárhatás pénzbeli mértékét tehát a kártokozónál keletkező haszon, valamint a kárt szenvedőnél, vagy a kártokozónál felmerülő kárelhárítási költség és a megmaradó kár eredője határozza meg, mégpedig az élettartami prognózis alapján évente keletkező haszon, kár és elhárítási költség előjelhelyesen számbavett mai tőkeértékeként.

Ebből az általános definícióból kiindulva több, de legalábbis két alapvető következtetést lehet megfogalmazni: A természeti környezet védelmével kapcsolatos feladatokat és döntéseket -a könnyen téves útra vezető érzelmi és presztízs alapok helyett- csakis a keresztkapcsolatokat térben és időben maradéktalanul számításba vevő műszaki-gazdasági prognózisok és mindenre kiterjedő gazdasági kalkulációk alapján lehet helyesen meghatározni, illetve meghozni.

A természeti erőforrások védelme terén nem a kár minimalizálására, hanem a nemzetgazdasági haszon maximalizálására kell törekedni, természetesen a gazdaságilag nem, vagy csak közvetetten kifejezhető hatásokat is megfelelően számításba véve, az egészségre ártalmas környezeti károk megelőzését, illetve elhárítását pedig mindenek elé helyezve.

E következtetések

nyomatékosan figyelmeztetnek

a

környezetvédelmi

feladatok részben komplex, részben pedig differenciált voltára, nevezetesen arra, hogy a természeti erőforrásokat érintő kárhatásokat sem térben, sem időben nem lehet állandónak tekinteni, a mindenkori környezetvédelmi feladatokat mindig a védendő természeti erőforrások vagyonértéke és kárelhárítási költsége távlatban

23

várható, a természettudományi, a műszaki és közgazdaságtudományi ismeretek alapján

prognosztizált

meghatározni.

Ezek

alakulásának figyelmen

alapulvételével

kívül

hagyásának

lehet

csak

veszélyére

reálisan és

káros

következményeire már egy sor történelmi példával is rendelkezünk:

Teljesen alaptalannak bizonyultak például azok az aggályok, amelyek az 1930-as években a szénvagyon eltüzelésétől féltették az akkor teljesen szénalapú vegyi- és műanyagipart, és ezért -az ásványvagyonvédelem címén- részben korlátozni, részben az optimálisnál kisebb termelési veszteségre kényszeríteni szándékoztak a szénbányászatot, nem számolva azzal a már akkor is reálisnak minősülő perspektívával, hogy a szénhidrogének bázisán maradéktalanul és jóval olcsóbban lehet kielégíteni az energetikai igényekhez

képest egyébként is

elenyésző vegyipari alapanyagigényeket.

Az 1960-as éveknek a jó minőségű bauxitok termelés-visszafogására ösztönző hazai aggodalma viszont az volt, hogy mi lesz akkor, ha a jó és rossz minőségű bauxitot nem arányosan termeljük ki, és emiatt később a timföldgyárak részére adott bauxit átlagos minősége romlani fog. Noha közben a földtani kutatás újabb jóminőségű

bauxitlelőhelyeket

is felderített,

a bauxittermelés

átlagos

minősége valóban romlott. Ez azonban egyáltalán nem okozott problémát, hisz közben a timföldgyártási technológia -amint az szintén előre látható volt- olyan mértékben fejlődött, hogy nem csak legyőzte, hanem meg is előzte a bauxit minőségromlásából eredő nehézségeket.

De

többé-kevésbé

mezőgazdasági

a

történelmi

termőterületének

példák

egészére

közé

sorolható

kiterjesztett

az

azon

ország vitatható

környezetvédelmi gyakorlat is, amely az elmúlt évtizedekben - az azonos műszaki­ gazdasági feltételek biztosítása révén - egyformán "védte" a kedvező és a kedvezőtlen adottságú termőföldeket, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a kedvezőbb természeti adottságú termőhelyekre koncentrált társadalmi erőforrások lényegesen nagyobb

terméshozammal

képesek

gazdaságosan

kielégíteni

a

társadalmi

szükségleteket, mint a műszaki-kémiai fejlesztési hatásokra kevésbé érzékeny kedvezőtlen adottságúak. (Pedig a hozamnövelésnek a műtrágyázással szemben teljesen környezetkímélő lehetőségét jelentő fajtanemesítés és a teljes körű öntözés

24

még figyelembe sem vétetett.) Ennek a differenciálatlan "környezetvédelemnek" egyébként -a szénbányászatban alkalmazotthoz hasonlóan- az volt a vitatható gazdasági ösztönző módszere, hogy a kedvező természeti adottságú termő-, illetve lelőhelyektől elvont nyereséget szinte maradéktalanul átadták a kedvezőtlen adottságúaknak. (így persze -miközben mindkét ágazatban jelentős nemzeti jövedelem

semmisült

meg-

az

eredményeket

utólagosan

kiegyenlít

szénbányászatban sem a nyereségeseknek nem volt érdekük növelni a nyereséget, sem pedig a veszteségeseknek csökkenteni a veszteséget.)

A jövő technikai fejlődését

nem kellően figyelembe vevő

szemlélet

érvényesült egyébként a kedvezőtlen adottságú szén- és ércvagyonunk már jelzett túlvédelme

terén is. Pedig nyilvánvaló,

kedvezőtlen

természeti

hogy például

adottságú, jórészt

már

a

eddig

is

világviszonylatban értéktelen

hazai

szénlelőhelyek teljesen elvesztik majd értéküket akkor, ha a technikai fejlődés révén a szénhidrogének, a hasadóanyagok, a megújuló energiaforrások, illetve az elektrolizises hidrogén, vagy a magfúzió bázisán előállított villamos energia veszi át az uralkodó szerepet. E prognózis megvalósulása alapvető változást eredményez természetesen a légkört, a termőföldeket és az erdőket érő energetikai károk terén is.

(A

mezőgazdasági

terméshozamokat

csökkentő

környezeti

kárhatások

következményeit, illetve elhárításuk költségeit egyébként a hozamnövelés más úton lehetséges növelésének költségeivel is össze kell vetni.)

De a műszaki fejlődésnek a vízkutatás, a víztermelőkapacitás-bővítés és a víztisztítás

terén

várható

hatása

mérsékelheti

azt

a

valószínűleg

túlzott

környezetvédelmi aggályt is, amely a Bős-nagymarosi létesítmények kapcsán katasztrofális

vízháztartási

egyensúlyhiányt

prognosztizál.

A

vízvédelem

túlexponáltnak tűnik például azzal a levegővel szemben, amelyet a vízierőmű nem szennyezne, és így a termőföld is mentesülne a fosszilis energiahordozók bázisán keletkező káros emissziótól.

A környezeti károk fellépésének, illetve hatásának "életgörbés" megjelenítése természetesen nemcsak a kárt szenvedők, hanem a kártokozók terén is kívánatos. Elég ezzel kapcsolatban utalni arra, hogy a szenek háztartási felhasználása arányának világszerte tapasztalt csökkenése, valamint a káros emissziókat visszafogó

25

(egyébként elég költséges) tüzelőberendezéseknek

a hőerőművekben

terjedő

alkalmazása éppúgy csökkenti a mezőgazdaságot érintő környezeti károkat, mint ahogy a műtrágya- és növényvédőszergyártás és alkalmazás technológiai fejlődése is kitermeli a környezetkímélőbb megoldásokat. Persze ezzel együtt is alapvető követelmény, hogy elsősorban a kedvezőbb természeti adottságokkal rendelkező termőhelyeket kell igénybe venni, hogy így egyrészt minél kisebb legyen az ugyanazon terméshozam eléréséhez szükséges ráfordítás, másrészt minél kevesebb legyen a valóban környezetkárosító kemikáliák bevitele. Az a körülmény, hogy a történelmi tapasztalatok szerint a természeti erőforrások szerepe a társadalmi erőforrásokkal (főleg a technikával} szemben fokozatosan

csökken, általában

is

nyomatékosan

hívja fel

a figyelmet

a

környezetvédelmi feladatok időbeli változására, a környezeti kárhatások "életgöbe" vizsgálatának fontosságára. Az ugyanazon végcélt szolgáló természeti erőforrások primer termékei (különféle energiahordozók, ércek, növények) költsége ugyanis a végtermék (villamos energia, fém, élelmiszer) teljes vertikumi költségén belül történelmileg nézve általában csökken, mégpedig főként a primer termék hasznos anyagtartalmának,

illetve

hozamának

növekedése,

valamint

a

tökigényes

feldolgozás költségarányának növekedése révén. Hangsúlyozni kell, hogy a bevezető definícióban azonos előjelű tételként szereplő kárelhárítási költség és megmaradó kár csak gazdasági értelemben tekinthető azonos (persze akkor is világosan külön nyilvántartandó) fogalmaknak. Igen lényeges kérdés ugyanis, hogy a megmaradó kár egyáltalán megengedhető-e, illetve van-e lehetőség annak más úton történő, nyilvánvalóan ugyancsak költséget igénylő pótlására. Ilyen eset például a külfejtéses bányászattal a mezőgazdaságnak okozott termelés-kiesési kár, amelyet -mint a rekultiváció befejezéséig megmaradót­ más helyről, vagy akár importból lehet az ehhez szükséges költségráfordítással pótolni.

Más azonban a helyzet akkor, ha nem közvetlenül mérhető gazdasági károkozásról, hanem például a rekreációs potenciált, nevezetesen a légkört, vagy a vizet érő olyan sérelemről van szó, amely - közvetlenül vagy közvetve - az emberi életet tartósan károsítja, vagy veszélyezteti. Ilyenkor a kár még nagy haszon ellenében és még részlegesen sem maradhat meg.

26

Minthogy a levegő tisztaságának természetes védelmezője a növényzet, illetve ezen belül főleg az erdő, ezért az erdőt (miként közvetlenül a levegőt és a vizet) érintő károkat az előírt mértékig mindenképpen el kell hárítani a kártokozónál jelentkező és erre feltételezetten elégséges haszon terhére. Ha a kártokozónál keletkező haszon erre nem lenne elegendő, akkor nyilvánvaló, hogy a kártokozót meg kell szüntetni, illetve létrehozását mellőzni kell.

Ezért van emissziói, vagy

különös jelentősége a mással

nem

például a tüzelőberendezések

pótolható talajvizek

szennyezése

ab

káros ovó

megakadályozásának, vagyis annak, hogy az ilyen hatású kártokozókat csak akkor szabad működtetni, ha hasznuk fedezi az előírt mértékű teljes kártalanítási költséget.

Nyilvánvaló, hogy a fosszilis energiahordozó-bázisú, nóta bene szénbázisú hőerőművet csak akkor szabad telepíteni, ha az emisszió előírt határértéken tartásához szükséges, és valóban működő védelmi berendezések, illetve speciális eltüzelési technológiák egyébként jelentős költsége is megtérül. Minthogy kis egyedi tüzelőberendezések (például háztartási kályhák) esetén az emissziócsökkentés költségei abnormálisan nagyok, ezért a szénbázisú kályhák környezeti kárhatását gyakorlatilag csak azok megszüntetésével, illetve mással történő helyettesítésével lehet elkerülni.

A

hasadóanyag-bázisú

erőművek

létesítésével

kapcsolatos

környezeti

hatásvizsgálati kérdés a működési biztonság műszaki-gazdasági feltételeinek teljes, illetve maximális mértékű teljesítése. Ez a feltétel eléggé szubjektív megítélés kérdése, tehát a vitathatóság jellegét és problémáját annak ellenére is magában hordozza, hogy a biztonságos működtetés reális feltételeit a tudomány és a technika ma már eléggé világosan meg tudja fogalmazni.

A

Bős-Nagymaros

jellegű

létesítmények

feltételezett

vízszennyezési

kárhatását elsősorban a hatásterület szennyvízcsatorna-hálózatának (egyébként is szükséges)

kiépítési

költségével, a víznívócsökkentö

kárhatásokat

pedig a

vízszintnövelés ismert technikai megoldásainak, illetve az öntözés megvalósításának költségeivel összevetve kell mérlegelni, a tájesztétikai és turisztikai károkat pedig a

27

rekultivációs költségekkel keli szembeállítani. Az alapvető kérdés tehát az, hogy ezen költségigények fedezetére az árvízveszély-elhárításból, a hajózási lehetőségek megteremtéséből és a villamosenergia-termelésből származó haszon mennyire és milyen biztonsági valószínűséggel elegendő, most már természetesen az eddig beruházott összegeket és a visszarendezés költségeit is megfelelően számításba véve.

A Bős-Nagymaros jellegű létesítmények környezeti hatásvizsgálata során tehát szintén nem szabad megmaradó kárral számolni, a kalkulációkat a teljes kárelhárítás igényéből kiindulva kell elvégezni, és a döntést ennek megfelelően meghozni.

(Sajnos

az ilyen komplex

környezeti hatásvizsgálat

megbízható

gazdasági mérlege mindmáig nem készült el.)

A természeti erőforrásokat érintő környezeti kárhatások számbavétele és az ellenük való védekezés tehát csak nagyon komplex, és a várható fejlődést megbízhatóan

prognosztizáló

szemlélet

érvényesítésével

alakítható

ki

nemzetgazdaságilag helyesen. Fontos eleme ennek az, hogy a mai generációnak nem csak joga, hanem kötelessége is elsősorban a kedvezőbb természeti adottságú lelő- és termőhelyeket igénybe venni, és védeni, mert csak így képes anyagi fedezetet teremteni ahhoz a technikai bázishoz, amelynek segítségével a későbbi generációk legyőzhetik a természeti erőforrások kedvezőtlenebb adottságait is, illetve megteremthetik a megelőzőnél, végül is korszerűbb és kisebb társadalmi ráfordítással

előállítható

helyettesítő

nyersanyagoknak

a

szükségletet

maradéktalanul kielégítő forrásait.

Végül ismételten fel kell hívni a figyelmet a preventív környezetvédelem kiemelt jelentőségére, és ennek keretében a különböző (köztük a természeti erőforrások

igénybevételére

irányuló)

ipari

beruházások

elhatározása

előtt

elkészítendő környezeti hatásvizsgálatok fontosságára, a jelzett prognosztikus haszon - kár költség vizsgálatoknak a létesítési döntéseket megelőző elvégzésére, beleértve

természetesen

mezőgazdasági

a

természeti

nyersanyagok)

világpiaci

erőforrástermékek árának,

illetve

(energiahordozók, világkereskedelmi

feltételeinek távlatban várható alakulását is. Vonatkozik ez a vizsgálati igény a meglevő

28

létesítmények

által

okozott

károk

elhárításával

kapcsolatos

döntéselőkészítésekre

is.

E

prognosztikus

környezeti

hatásvizsgálatokat

természetesen nem csak az egyes beruházások eldöntését megelőzően kell elvégezni, hanem az egyes ágazatokra és a nemzetgazdaság egészére vonatkozó távlati fejlesztési programok kidolgozásának keretében is. Hangsúlyozva, hogy a hatékony, illetve a nemzetgazdaságilag optimális környezetvédelmi célkitűzések és döntések érvényesülésének fontos feltétele az olyan gazdasági szabályozórendszer kidolgozása és működtetése, amely a végrehajtókat kellően érdekeltté teszi a nemzetgazdasági célok megvalósításában.

Forrásmunkák

[1] Tóth Miklós: A természeti erőforrások potenciálja és igénybevétele gazdasági

értékelésének

elvi-módszertani

kérdései.

1988.

MTA

Földrajztudományi Kutató Intézet kiadványa.

[2] Tóth Miklós - Faller Gusztáv: A környezetvédelem gazdasági szabályozásának alapjairól. 1994. OTKA kézirat.

29

A BÁNYAJÁRADÉKELVONÁS DIFFERENCIÁLÁSA

Az 1993. évi Bányatörvény -amely a természeti járadék definíciójának hiányában nem választja szét a bányajáradék és a bányajáradékelvonás fogalmáta működő bányák esetében nem teremt kapcsolatot az ásványvagyonnak a természeti adottságoktól függő értéke és a bányajáradékelvonás mértéke között, szemben

például

a

aranykorona-érték

termőföld

(vagy

természeti

termőhelyi

adottságait

értékszám)

komplexen

függvényében

kifejező rögzített

földjáradékadóval.

A művelés alatt álló lelőhelyek differenciálásának hiányában a jelenlegi bányajáradékelvonás azonos mértékben érinti a kedvező és a kedvezőtlen természeti

adottságú

lelőhelyeket.

így

azokat

a

bányákat

is

terheli

bányajáradékelvonás, amelyeknél bányajáradék egyáltalán nem képződik, tehát az említett "jogtalan"' bányajáradékelvonást számos esetben vagy a vertikum, vagy a költségvetés kénytelen fedezni. A kedvező természeti adottságú bánya /adott esetben magánvállalkozó tulajdonos) viszont indokolatlan előnyhöz jut. A jelenleg nagyvállalatokhoz tartozó bányák, illetve termelőhelyeknek akár a privatizáció keretében,

akár

kényszerítőleg

attól fog

függetlenül hatni

a

várható

fokozottabb

bányajáradékelvonás

önállósodása

jelenleg

tehát

megoldatlan

differenciálására is.

Nyilvánvaló, hogy a bányászati ágazatot mindenképpen hátrányosan érintő bányajáradékelvonás -mint a más ágazatoknál nem jelentkező sajátos költségtehercsak akkor fogadható el az érintettekkel, ha világosan meg van fogalmazva annak nemzetgazdasági és közgazdasági indokoltsága, illetve szabályozó szerepe, vagyis ha nem kelti egy indokoltan és igazságtalan állami "sarc" érzetét.

Meg kell jegyezni, hogy közgazdaságilag és nemzetgazdaságilag egyaránt helytelen irányba terelte a bányajáradékelvonás alapjainak és módszerének kialakítását az a földtani szemlélet, amely az állami bevételeket - közvetett öncéllal mindenáron növelni kívánó bányajáradékelvonás fő funkcióját a már szinte teljes

31

egészébe vállalati szférába tartozó földtani, illetve ásványi nyersanyagkutatások finanszírozásában jelölte meg. De ugyanígy nem helyes irányt támogatott az a pénzügyi vélemény sem, amely szerint a bányajáradékelvonás alapja nem a természeti alapon képződő különbözeti bánya'áradék, hanem az állam által szabadon érvényesíthető fizettetési jog.

A természeti járadékelvonás alapjainak és szerepének tisztázatlanságára utal többek között az is, hogy a kormányzat gyakorlatilag ugyanabban az időpontban vezette be a bányajáradékelvonást, mint amikor megszüntette az évszázados földjáradékadót. Mint ahogy a szénhidrogén-bányászati

KÜTEFA, az állami

vagyonhasználati díj és a bányajáradékelvonás tartalmi azonosításának, illetve elhatárolásának hiánya is az elvi alapok tisztázatlanságát jelzi és a gyakorlat nehéz áttekinthetőségét eredményezi. Hasonló probléma a geotermikus energiatermelés többszörös adóztatása is.

A sajátosságok azonosságából következik, hogy a bányajáradékelvonás megállapításának gyakorlati módszerét a természeti erőforrások minden fajtájára kiterjedő

azonos

gazdaságelméleti

alapok

érvényesítésének

keretében

kell

gazdaságelméletileg

és

kidolgozni.

A természeti járadék

A

természeti

eröfforások

járadékelvonása

nemzetgazdaságilag egyaránt helyes megállapítása érdekében abból indulunk ki, hogy a természeti erőforrások igénybevétel során - a gyáriparéval azonos jellegű tőkejáradékon felül - egy olyan tartós különbözeti (természeti) járadék is keletkezhet, amelynek forrása a kérdéses lelő- illetve termőhelynek a társadalmi szükségletek kielégítéséhez

nem

természeti adottsága.

32

nélkülözhető

legkedvezőtlenebb

forrásokénál

kedvezőbb

A természeti erőforrások végességéből, valamint az egyes lelő-, illetve termőhelyek eltérő természeti adottságaiból következik, hogy - a gyáripari termékek előállításának általában az átlagos költség körül mozgó árcentrumával szemben - a természeti erőforrások termékeinek értékét a társadalmi szükségletek kielégítéséhez nem nélkülözhető legkedvezőtlenebb természeti adottságú (adott esetben a világpiaci árral determinált) lelő-, illetve termőhelyei azonos használati értékre korrigált termelési költsége határozza meg. Ezekhez képest a náluk kedvezőbb természeti adottságú lelő-, illetve termőhelyek tartós különbözeti (a továbbiakban természeti) járadékkal rendelkeznek. E tekintetben semmi különbség nincs az in situ meg nem újítható ásványvagyon, a közvetve újrahasznosító vízvagyon és a megújítható termőföld között.

Amíg tehát - ha a munkaerő-hozadékkal külön nem számolunk - a gyáripari objektumok nyereségét kizárólag a közvetlen és közvetett tőkejáradék alkotja, addig a természeti erőforrások hasznosítására létesült objektumok (bányák, vízművek, mező- és erdőgazdasági üzemek, stb.) teljes nyerségén belül, a tőkejáradékon felül, a természeti adottságok relatíve kedvező voltából származó természeti járadék és keletkezik, illetve keletkezhet.

A természeti járadékot tehát -legalább is a tervezés stádiumában- el kell választani

a természeti

erőforrás

igénybevételéhez

szükséges

állóeszközök

megfelelő mértékű (a bankkamatot, az átlagos profitrátát és a kockázatot magába foglaló, inflációmentesen például 8-10 %-ra tehető) kalkulációs

kamatlábbal

számbavett azon tőkeköltségtől, amely megfelel a beruházó vállalkozó által joggal elvárt tőkehozamnak, tőkejáradéknak.

A természeti és a tőkejáradék elkülönítése szükségességének, illetve a természeti járadékelvonás földtulajdonosi,

valamint a természeti járadékelvonás

állami jogosságának a közgazdaságtan klasszikusai által történő elismerése feljogosít arra, hogy - a további fogalom-meghatározások és indokok alapján - a természeti vagyont akkor is kvázi állami vagyonnak tekintsük, ha az valójában szabad jószág, vagy magántulajdon.

33

A természeti járadékelvonás

Amíg a gyáripari termelés esetén az elvárható tőkejáradék csak az átlagosnál korszerűbb termékből, termelési módból és hatékonyabb marketing munkából származó átmeneti extraprofittal egészül, illetve egészülhet ki, addig az előzők szerint a természeti erőforrások igénybevétele esetén van, illetve lehet a teljes nyereségnek egy olyan tartós extraprofit jellegű része is, amelynek forrása nem a beruházott tőke, illetve annak az igénybevett munkaerő közbejöttével történő eredményes működtetése, hanem a lelő-, illetve termőhely kedvező természeti adottsága. Ennek a természeti járadéknak a teljes nyeresége belül maximálisan lehetséges arányát a később definiált természeti és összes vagyonérték aránya fejezi ki.

A számbavétel módszertani kényszerből eredő ezen konvenció szerint tőke "csak" a tőle jogosan elvárható tőkejáradékot produkálja, a természeti erőforrás igénybevételéből származó extraprofit teljes egészében a viszonylag kedvező természeti adottságokból fakad. Eszerint az állóeszközök alkotta tőkejavak elvárható hozadékán felül jelentkező nyereség nem a vállalkozó (termőföld esetén a földtulajdonos, vagy bérlő) eredményesebb munkájának következménye, hanem az egyébként "szűkmarkú" természet olyan ajándéka, amelyre, illetve amelynek egy részére a társadalmat megtestesítő állam igényt tarthat, függetlenül attól, hogy szabad jószágról, állami szövetkezeti, vagy magántulajdonban lévő természeti erőforrásról van szó. Ez a meggondolás képezi alapját a természeti járadékelvonás (a tartalmában teljesen

azonos

bányajáradékelvonás

és a

földjáradékadó)

rendszeresítésének.

A magyar mezőgazdaságban az évszázados földadó, a szénbányászatban a vállalatok

közötti

több

évtizedes

eredménykiegyenlítés,

a

szénhidrogén­

bányászatban pedig a KÜTEFA, illetve újabban a bányajáradékelvonás révén érvényesülő ilyen joggal a világ országainak csak egy része él, főleg a koncessziós díj, illetve a royalti formájában. Az országok zöme megelégszik azzal, hogy a természeti járadékból eredő nagyobb vállalati

nyereségnek - a proporcionális

általános nyereségadó révén - az állam úgyis részese lesz, vagyis hogy a természeti adottságok kedvezösségéböl származó nyereségből automatikusan részesedik.

34

A természeti erőforrások kedvező voltából lelő-, illetve termőhelyenként differenciáltan származó nyereséghányad teljes elvonása természetesen fel sem merül.

Ez esetben ugyanis -a természeti erőforrásokra irányuló,

általában

kockázatos tőkebefektetések általános mérséklődésén túl- megszűnne a vállalkozók érdekeltsége abban, hogy a rendelkezésükre álló társadalmi erőforrásokat a legkedvezőbb adottságú lelő-, illetve termőhelyekre koncentrálják, (gy a kisebb nyereség következtében - az általános nyereségadó csökkenése révén - az állami bevételek is mérséklődnének. Ebből következik, hogy a természeti erőforrások kedvező

adottságiból

eredő,

a

természeti

vagyonértékben

manifesztálódó

nyereségnek csak egy részét szabad a vállalkozótól, illetve a földtulajdonostól elvonni. (A szocialista gazdasági rendszerben az egyes szénbányák -de ugyanígy az

egyes

mezőgazdasági

üzemek-

között

megvalósított

szinte

teljes

eredménykiegyenlítés végülis sem a nyereségtől megfosztott kedvező, sem a veszteségtől

mentesített

kedvezőtlen

adottságúakat

nem

ösztönözte

az

eredményesebb gazdálkodásra. A szénhidrogén-bányászat kimagaslóan nagy nyereségét túlzott mértékben elvonó KÜTEFA pedig a nemzetgazdaságilag kívánatos mértékű kutatás-fejlesztési lehetőségektől is megfosztotta az ágazatot.) Nyilvánvaló, hogy minél nagyobb a természeti járadékelvonás mértéke, annál kisebbnek adódik a természeti erőforrás üzleti értékét meghatározó nettó jelenérték. Annak törvényi, illetve rendeleti előírása, hogy a meghatározott módszertani elvek szerint számbavett természeti vagyonértéknek mekkora -ágazatonként, vagy időnként esetleg eltérő- hányadát célszerű mintegy "állami

apportnak" tekinteni,

vagyis hogy a keletkező természeti járadékból eredő nyereségnek mekkora hányada illesse meg az államot, több nemzetgazdasági tényező együttes és alapos mérlegelését igényli. így például figyelembe kell venni az általános nyereségadó mértékét, az ország költségvetési helyzetét, a földtani alap- és előkutatások igényét, az érintett ágazatokra vonatkozó távlati fejlesztési célokat és tökebefektetési igényeket, a természeti erőforrástermékek külkereskedelmét érintő vámpolitikai irányelveket, az ország geopolitikai helyzetéből eredő vállalkozói előnyöket, valamint azt, hogy a különböző természeti erőforrások egyes lelő-, illetve termőhelyeinek természeti adottságai és ebből eredően lehetséges nyereségei milyen mértékben térnek el egymástól. A tökének, illetve általában a társadalmi erőforrásoknak a kedvezőbb természeti adottságú lelő-, illetve termőhelyekre történő koncentrálása

35

érdekében, vagy más nemzetgazdasági, illetve tulajdonjogi okból indokolt lehet a keletkező természeti járadék elvonásától egyes ágazatokban akár el is tekinteni. Magántulajdonú természeti erőforrás (például termőföld) esetén a természeti járadékon elvileg hárman osztozkodnak: a kvázi tulajdonos állam, a tényleges magántulajdonos és a vállalkozó bérlő. Nyilvánvaló, hogy minél nagyobb a kedvező természeti adottságokból származó természeti járadék, a magántulajdonos (a földtulajdonos) annál nagyobb bérleti díjat igényel a vállalkozótól, számolva azzal, hogy az állami elvonás mértéke is ennek függvénye. Állami tulajdonú természeti erőforrás (például ásványvagyon) bérbeadása esetén a bérleti díj - az állóeszközök bérleti díján felül - a bányajáradékelvonással azonosul. Ha a természeti erőforrások igénybevételéhez, illetve működtetéséhez szükséges

állóeszközök

nem a vállalkozó,

hanem

a természeti

erőforrás

tulajdonosának a tulajdonában vannak, akkor ezek használatáért a vállalkozó, vagy a bérlő elvileg akkora használati díjat kell fizessen a tulajdonos (adott esetben az állam)

részére,

amely

megfelel

az

előzőekben

vázolt

módon

számított

tőkejáradéknak. Az ilyen esetben indokolt tökejáradékelvonás, illetve fizettetés azon a címen történhet, hogy az állami tulajdonú állóeszköz ugyanolyan állami apport, mint az állami tulajdonnak tekintett természeti vagyon.

A bányajáradékelvonás számítása

Az előzők alapján - az állami vagyon használati díjáról szóló 1989. XLIII. törvény szellemének is megfelelően - a természeti járadékadót jelentő, a termelési költség terhére elszámolt bányajáradékelvonás (nóta bene royalti, vagy koncessziós díj) mértéke a tőkeköltséggel, illetve az elvárható tőkejáradékkal csökkentett nyereség %-ában a c=ÉLa=(w^ü)-ba

E0

%

w-ü

a termelési értékre vetítve pedig a c^c(w-üljw-ü)-ba

w

36

%

w

összefüggéssel számítható, ahol Éö:

A bánya összes, az élettartam során változatlan ár- és bárszinten számolva várható nyereség mai tőkeértéke, millió Ft.

Ét:

A bánya természeti vagyonértéke, amely az összes vagyonérték és a kapacitáslétesítési beruházások aktualizált nettó (a még hátralévő és a teljes

élettartam

hányadosával

korrigált

bruttó)

állóeszközértékének

különbsége, millió Ft.

A

természeti

vagyonértéket

egyébként

a tőkeköltséggel

csökkentett

nyereség mai tőkeértékeként is értelmezhetjük és ehhez hozzáadva az állóeszközök nettó vagyonértékét juthatunk el az összes vagyonértékhez.

a:

A

természeti

vagyonértékből

állami

apportnak,

illetve

a

természeti

járadékból (a bányajáradékból) állami részesedésének tekintett hányad, amelynek mértékét -az elvégzendő részletes próbaszámítások eredményeit figyelembe

véve-

a

vonatkozó

nemzetgazdasági

és

szabályozási

megfontolások alapján kell meghatározni, %.

w:

A

bányatermék tényleges

, illetve inflációmentes változatlan

ár-

és

bérszinten várható fajlagos ára, illetve azzal a költséghatárral determinált termelési értéke, amelyet az annak helyettesítésére azonos használati értékre korrigáltan alkalmas, a kérdéses ásványi nyersanyagban fennálló szükségletek kielégítéséhez nem nélkülözhető legkedvezőtlenebb források -általában az import- költsége határoz meg, Ft/tonna. A bányatermék értékét közvetlen piaci értékesítés esetén az eladási ár jelenti, a saját vertikumban felhasznált bányatermék termelési értékét pedig az e célra alkalmatlan önköltség alapú árral szemben - úgy kell számításba venni,

hogy

a

végtermék

(dúsított

bányatermék,

frakciótermékek,

villamosenergia, fém, stb.) termelési értékéből, illetve árából levonjuk a feldolgozás költségének, illetve díjának, valamint a fel nem osztott központi terhek és a vertikumi nyereség arányos hányadát, figyelembe véve természetesen a végtermék bányatermékigényét.

37

ü:

A bányának a tényleges, illetve az optimálisan korszerű technológiához tartozóan inflációmentes változatlan ár- és bérszinten várható fajlagos termelési (üzemviteli) költsége, amely a kapacitáslétesítési beruházások tökeíerheit, valamint a kapacitáslétesítést megelőző földtani kutatások költségeit nem, de - a folyó munkabér-, anyag-, energia- és egyéb költségeken

kívül - a kapacitástartás,

a felújítás

és

a folyamatos

korszerűsítés, valamint a bányabezárás általában amortizációs, illetve alapképzési jelleggel elszámolt költségeit viszont tartalmazza, Ft/tonna. (A bányajáradékelvonás

számbavételéhez

felhasznált

számviteli

termelési

költség a bányajáradékelvonást természetesen nem tartalmazhatja.) Az így értelmezett termelési költséget egyébként a számviteli költség előírásainak megfelelően kell számításba venni. b:

A bányának

ü

termelési költséggel történő működtetéséhez szükséges

beruházások, illetve állóeszközök n (q-1) T qn-1

b^Bq

fajlagos kamatos tőketerhe, illetve, az előzőkben jelzett tökehozama, vagyis a vállalkozó által elvárható tőkejáradék, Ft/tonna, ahol a B esetén w értékű bányaterméket

a T

termelés

ü termelési költséggel a kezdettől

n

évig termelni képes bánya létesítésének aktualizált - az interkaláris terheket is tartalmazó - bruttó beruházási (ind. földtani kutatási) igénye, a

q pedig

az előzőekben már jelzett kamatlábnak megfelelő kamattényező. Minthogy 8-10 %-os kalkulációs kamatláb és 20-30 éves élettartam esetén a természeti adottságokkal szintén arányos

b

érték az

ü -nek általában 0,1-0,4-

szerese, ezért a termelési értékre vonatkoztatott bányajáradékadókulcs egészen megközelítőleg a , w-1,25ü m-1.25 0, c= a= a% w m w képlettel is számítható, ahol a betűjelek az előbbiekkel azonosak, azm = — pedig a mürevalósági

mutató.

Eszerint

bányajáradékelvonás nulla.

38

1,25

Ft/Ft

mürevalósági

mutató

alatt

a

Bár ezt a problémát a pénzügyi kormányzat jelenleg másként hidalja át, megjegyezzük, hogy tökejáradékkal nem terhelt bánya esetén -lévén a b

nulla- a

termelési értékre vetített bányajáradékelvonási kulcsot

w

m

összefüggéssel kellene számítani. Ez esetben a bányajáradékadó már 1,0 Ft/Ft műrevalósági

mutató felett megjelenne és - főleg a kisebb

műrevalósági

tartományokban -jóval nagyobb lenne, mint b > 0 esetén.

A természeti adottságokat kifejező gazdasági paraméterek

A bányatermék minőségi adottságai (fűtőérték, hamutartalom, kéntartalom, szemnagyság, fémtartalom, stb.) és a termelési értékek, illetve az árak közötti függvény kapcsolatok általában ismertek.

Megfelelő korrelációs és heurisztikus vizsgálatok segítségével felírhatok azok a többváltozós függvények is, amelyekkel a kiaknázás költsége (az üzemviteli költség és a tőketeher) a természeti adottságok (települési mélység, telepvastagság, kiterjedés, tektonika, stb.) ismeretében közvetlenül is számítható, hangsúlyozva, hogy ezek a függvények - a szabad területekre vonatkozó számítások mellett meglévő

bányák

esetén

elsősorban

az

egyedi

kalkulációk

ellenőrzésére

szolgálhatnak.

Az 1980-as évek végén megalkotott természeti paraméteres függvények segítségével végzett vizsgálatok szerint - amelyeknek eredményei egyébként jól korreláltak a tényleges termelési költségekkel is - az egyes bányászati ágakon belüli egyes bányák komplex természeti adottságai között többszörös eltérések is lehetnek,

bizonyságául

annak

is,

hogy

mennyire

nem

nélkülözhető

a

bányajáradékelvonás lelőhelyenkénti differenciálása.

39

Ha tehát abból a jogos feltételezésből indulunk ki, hogy valamely bánya termékének tényleges ára, vagy a végtermék árából levezetett értéke annak minőségi paramétereit, tényleges termelési (üzemviteli és beruházási) költsége pedig -az optimálisnak tekintett technológiával összhangban- a kiaknázás természeti adottságait elfogadható korrelációs szorossággal fejezi ki, akkor a helyesen számbavett tényleges

w , ü

és

b

értékeket (és ezek különbségét, illetve

hányadosát) lelőhely természeti adottságait lényegében helyesen kifejező olyan gazdasági paramétereknek tekinthetjük, amelyek - a természeti adottságok térbeli változásán túl - csak akkor változnak, ha azt valamilyen nyomós külső ok (például a konjukturális árváltozás, az alapvető technológiai változás, vagy valami tartós elemi kárhatás) valóban indokolttá teszi. (A vállalkozóról ugyanis feltételezhetjük, hogy a lehetőségekhez képest optimális termelési, technológiai és piaci körülmények megteremtésére törekszik.)

A bányajáradékelvonási kulcs függése a rentabilitási mutatótól

Ha az előzőkben vázolt feltételezések alapján a vagyonértékelés keretében értelmezett költséghatárt a tényleges árral, a reálköltséget pedig a tényleges termelési költséggel helyettesítjük és emellett figyelembe vesszük, hogy a tőkeköltség - miként már utaltunk rá - többé-kevésbé arányos az

ü

b

termelési

w költséggel, akkor a mürevalosági mutatóval azonosított m = — rentabilitási mutató és a termelési értékre vetített bányajáradékelvonás mértéke közötti kapcsolatokat a következő ábra szemlélteti:

40

A termelési értékre vetített bányajáradék­ elvonási kulcs,

a = 50 %

%

a = 30 %

a = 10%

0.0

1.0

2.0

3.0

4.0

5.0

W

Rentabilitási mutató m = — Ft/Ft Ü

Az ábrán a folyamatos vonalak az előzők szerinti képletnek megfelelő, a különböző

a

értéknek megfelelő bányajáradékelvonási kulcsokat mutatják, a

szaggatott vonal pedig - mint példa - azokat a kulcsokat jelzi amelyek az

a

értéknek a mürevalósági mutató függvényében való növekedését, vagyis azt tételezik fel, hogy az állam a keletkező bányajáradéknak annál nagyobb hányadára tarthat igényt, vagyis annál nagyobb

a

értékű görbét érvényesít, minél nagyobb a

lelőhely természeti adottságait komplexen kifejező mürevalósági, illetve rentabilitási mutató. Az elvégzendő próbaszámítások természetesen ezen formulák interpolált, vagy extrapolált módozatait is igényelhetik. A végletes formula -a részletes próbaszámítások eredménye alapján- természetesen a parabolikus és a lineáris összefüggések kombinációja is lehet. Minthogy az ár- és bérszínvonal változása, illetve az infláció a termelési értéket és a termelési költséget általában arányosan érinti, ezért a hányadosukból képzett rentabilitási mutató az ásványi nyersanyaglelöhely élettartama során többékevésbé konstansnak tekinthető. Ha azonban a gazdasági környezet, vagy a bányamüvelés körülményei a természeti adottságok tekintetében lényegesen megváltoznak (például a termékárak alapvető módosulása, vagy más telepre, vagy másodlagos termelésre való áttérés esetén), akkor a bányajáradékelvonási kulcs alapjául szolgáló mürevalósági, illetve rentabilitási mutató természetesen módosul.

41

Ez

a

megoldás

tulajdonképpen

egy

olyan

progresszív

általános

jövedelemadózást jelent, amely minden, esetleg más módon elért extraprofitot is a természeti adottságok viszonylagosan kedvező voltából származónak tételez fel.

Itt is megemlítjük, hogy a műrevalósági (rentabilitási) mutató nevezőjét alkotó termelési költségben nem szerepelhet az egyébként annak terhére elszámolt bányajáradékelvonás, függetlenül, eltorzítja

különösen nem akkor,

bányánként

differenciálatlanul

a termelési költséget.

lelőhelyekre,

amelyeknél

a

ha a természeti

adottságoktól

megállapított

bányajáradékelvonás

(Különösen vonatkozik

ez a szénhidrogén­

termelési

költséget

jelenleg

igen

nagy

bányajáradékelvonás terheli.)

Szabad területek esetén a várható bányajáradékelvonás (a koncessziós díj) mértékét a várható termelési érték és a várható termelési költség hányadosából képzett rentabilitási mutató alapján kell számításba venni.

A bányajáradékelvonás és a régi KÜTEFA

Ha a vállalkozó a bányát saját, illetve bankhiteli tőkével létesítette, avagy azt a

nettó

jelenértéknek

megfelelő

áron

megvásárolta,

vagy

mint

bérlő

a

kapacitáslétesítést szolgáló állóeszközök használatáért az elvárható tökejáradéknak megfelelő használati díjat fizet, akkor az előzőkben vázolt bányajáradékadó megállapítás elvileg és módszertanilag is teljesen egyértelmű.

A jelenleg állami tulajdonban lévő vállalat azonban - nem csak az állami bányák, hanem más állami vállalatok is - nem fizetnek az állami költségvetésből kapacitáslétesítésre korábban beruházott állóeszközök használatáért, nyereségüket nem terheli

az

elvárható

tőkejáradék.

Az

emiatt

nagy

nyereségű

állami

bányavállalatoknál a nem létező tökejáradékteher is bányajáradéknak tűnik és ezt az állam - miként a korábban végzett igen jelentős földtani kutatásokkal sem terhelt szénhidrogén-bányászat

42

esetében teszi - a korábbi KÜTEFA

mértékének

érvényesítésével

az

elvileg

indokoltnak

adott

esetben

többszörösét

kitevő

"bányajáradékként" vonja el. Az ebből eredő tisztázatlan, illetve áttekinthetetlen helyzet

a

privatizációs

vállalkozót

éppúgy

félrevezetheti,

mint

ahogy

a

bányajáradékelvonásnak a természeti adottságoktól független, nem differenciált jelenlegi megállapítása is.

A várható privatizációra tekintettel, a pénzügyi kormányzat kompetenciájába tartozó ezen átmeneti problémát - annak elvi felvetésén túl - a megoldási mód tekintetében nem tekintjük e tanulmány témájának.

A bányajáradék (és a tökejáradék) elvonásának, vagy elengedésének látszólagos súlyosságát egyébként a valóságban jelentősen csökkenti az a körülmény, hogy az elvonás, vagy elengedés mértékében előálló változások az általános nyereségadó mértékével fordítva arányosak, illetve hogy ezeknek a költségterheknek egy része végül is az általános nyereségadóból "jóváíródik".

Itt említjük meg, hogy a bányajáradékelvonás alapjainak és összegének a bányavállalkozó által önbevallással történő megadását, illetve megállapítását szúrópróbaszerű

ellenőrzéseken

túlmenően

-

az

teszi

reálissá,

illetve

megengedhetővé, hogy a tulajdonképpen egy tőről fakadó általános nyereségadó és a bányajáradékelvonás "egymást ellenőrzi".

A bányajáradékelvonás és a nettó jelenérték

Az előtanulmányi vizsgálatok alapján nyomatékosan fel kell hívni a figyelmet a bányajáradékelvonás és a bányavagyon nettó jelenértékének a kapcsolatára, nevezetesen arra, hogy a bánya nettó jelenértékével motivált vállalkozói vételárban az általános nyereségadóhoz hasonlóan - nem szerepelhet a bányajáradékelvonás mai tökeértéke. Ha viszont a vállalkozói vételárban szerepelt a bányajáradékelvonás mai tőkeértéke, akkor a vállalkozótól nem lehet bányajáradékot elvonni.

43

A privatizálás során elkövetett hibákat később már nem, vagy csak nagyon nehezen lehet korrigálni. Ezért kell nagy gondossággal és a vagyonértékkel összehangoltan

elökalkulálni

a

koncesszióba

szabadterületek - várható bányajáradékelvonása

adandó

bányák

-

mintegy

által meghatározott koncessziós

dijat is.

A részletes próbaszámítások szükségessége és lehetősége

A próbaszámításokat - miként később a bányajáradékelvonást - bányánként differenciáltan végezzük el. A bánya fogalma alatt egyébként a kérdéses ásványi nyersanyaglelöhely ásványvagyonának kiaknázására létesített, vagy létesítendő termelési egységet kell érteni. A részletes próbaszámítások alapvető célja a bányajáradékból való állami részesedés

a

arányának, illetve a bányajáradékelvonási kulcsot a rentabilitási

mutató függvényében kifejező azon formulának a megválasztása, amely mellett a differenciált bányajáradékelvonásból származó állami bevétel összességében nem lesz kevesebb a Bányatörvényben jelenleg előírtnál, nevezetesen annál az 1994. évben a vállalkozók által befizetett mintegy 6 milliárd Ft-nál, amelyen felül még cca. 10 milliárd Ft-ot tett ki az a szénhidrogén-bányászati "bányajáradékelvonás", amely a korábbi KÜTEFA-t hivatott pótolni, annak 1977-ig nullára csökkenését feltételezve. Az 1994. évre vonatkozó differenciált próbaszámításokat tehát csak a cca. 6 milliárd Ft/év alapelvonásra kell elvégezni, a szénhidrogén-bányászatot terhelő cca. 10 milliárd Ft/év nem az egyes bányákat "terheli", hanem a MOL Rt-re a költségvetési törvény alapján kivetett fizetési kötelezettséget jelenti. Minthogy a bányajáradékelvonás ezen teljes összegének mintegy 80 %-a a több mint 1000 bányának legfeljebb 20 %-ára koncentrálódik, ezért elég lenne a próbaszámításokat ezekre leszűkíteni. Mivel azonban az adatszolgáltatás mindössze három adatra (termelés, fajlagos termelési érték és fajlagos termelésköltség) korlátozódik, célszerű ha a próbaszámításokat végző szakértők a Magyar Bányászati Hivatal, a Magyar Geológiai Szolgálat és a vállalatok segítségével minél több működő lelőhelyre, illetve bányára vonatkozólag gyűjtik be ezeket az adatokat.

44

Az 1,25 Ft/Ft-nál nagyobb rentabilitási) bányák jelzett adatainak ismeretében alkotható meg a korábbi ábrába megfelelően illesztett parabola, vagy egyenes egyenlete, amely biztosítja, hogy a bányajáradék differenciált elvonásának abszolút összegű végeredménye ne legyen kevesebb az 1994. évi ténylegesnél. (A becslésszerű előzetes próbaszámítások szerint a c' képlet a állandójának értéke 30-35 körüli lesz.)

Annyi azonban az előzetes számítások alapján is bizonyosra vehető, hogy a differenciált

bányajáradékelvonás

a

mélyművelésű

bányákat

nem

érinti,

a

szénhidrogén- és a nem fémes ásványi nyersanyagtermelő bányáknál viszont nagy lesz az elvonási kulcsok szóródása.

FORRÁSMUNKÁK [1]

David Ricardo: A Közgazdaság és az adózás alapelvei (1810) 1954. Akadémiai Kiadó

[2]

Samuelson-Nordhaus:

Közgazdaságtan

1990.

Közgazdasági

és

Jogi

Könyvkiadó

[3]

Tóth

Miklós

-

Faller

Gusztáv

-

Pruzsina

János

-

Tóth

P.József:

Az ásványvagyongazdálkodás alapjai 1982. Műszaki Könyvkiadó

[4]

Tóth Miklós: A természeti erőforrások potenciálja és igénybevétele gazdasági értékelésének elvi-módszertani kérdései 1988. MTA Földrajztudományi Kutató Intézet

[5]

Tóth Miklós: A természeti erőforrások vagyonértékelése és a koncessziós díj számítási módszere 1991. Bányászati Lapok

[6]

Munkabizottság (vezetője: Tóth Miklós):A természeti erőforrások vagyonértéke és természeti járadékadója számbavételének gazdaságelméleti alapjai és gyakorlata 1995. Tanulmány

45

A MAGYAR HŐERŐMŰVEK OPTIMÁLIS TÜZELŐANYAGBÁZISA

A tanulmány célja -a villamos energiaipar stratégiai célkitűzéseit figyelembe véve- bemutatni annak a természeti, műszaki, gazdasági és világkereskedelmi elemekkel

átszőtt

hatásrendszernek

az

alapjait,

amelyek

a

tüzelőanyagok

költségének alakulását az elmúlt 50 év során lényegében meghatározták és a jövőben

meghatározzák.

A

közvetlen

cél

annak

megállapítása,

hogy

az

ásványvagyon mennyisége alapján kellő bőségben rendelkezésre álló hazai tüzelőanyagok (főleg szenek) bázisán a jövőben előállítható villamos energia költsége hogyan aránylik a szóbajöhető import tüzelőanyagok (főleg energetikai feketaszén, fűtőolaj, illetve hasadóanyag) bázisán elsősorban meglévő erőmüvek telephelyén, vagy ahhoz termelhető

viilamos

kapcsolódva

energia

létesítendő

költségéhez,

új hazai

mégpedig

nem

hőerőművekben csak

az

import

energiahordozók világpiaci árának, hanem az importért adandó csereáruk előállítása gazdasági hatékonyságának (a devizaszorzó "hamis banyajáradék" tartalmának) várható alakulását, valamint a természeti adottságok összehasonlítását és a hazai bázis előnyének kérdését is figyelembe véve.

A világpiaci árak alakulása

Az

ásványi

nyersanyaglelőhelyek

világszinten

korlátozott

voltából

és

heterogén természeti adottságaiból következik, hogy a meghatározott fajtájú és minőségű ásványi nyersanyagok világpiaci árát - a mindenkori nemzetközi kereslet­ kínálattól esetenként nagyon is befolyásoltan - végül is a társadalmi szükségletek kielégítéséhez nem nélkülözhető legkedvezőtlenebb források költsége determinálja az egyes lelőhelyek kiaknázási költségét színvonalával együtt - lényegében

pedig - az alkalmazott technika

azok természeti és földrajzi

adottságai

határozzák meg.

47

Az ásványi nyersanyagtermelés gazdasági hatékonyságának és ezen belül világpiaci árának prognózisát helyesen megalkotni csakis a világ ásványvagyona mennyiségének, földrajzi elhelyezkedésének és természeti adottságainak, valamint az ásványi nyersanyagokat érintően várható, a technikai fejlődéstől (például az ásványi nyersanyagok egymással, vagy mással történő helyettesíthetőségétől) is függő szükségletek alakulásának interdiszciplináris ismeretében lehetséges.

Az ásványi nyersanyagok, illetve kiemelten az energiahordozók világpiaci árának alakulását igen nagy mértékben motiválják a kereslet-kínálati ciklusok, amelyeknek azonban - szemben a tévesen politikainak vélt okokkal - mindig meghatározott földtani-műszaki-gazdasági okai vannak.

Ilyen volt például, hogy az 1960-as években - a megelőző évtizedek sikeres kőolajkutatásai révén - főleg a közelkelten igen nagy bőségben rendelkezésre állt és igen olcsón termelt kőolaját olyan alacsony áron kellett adni, hogy a fogyasztóknak érdekük legyen a meglévő szénfogyasztókat is átállítani kőolajra.

Ez az átmeneti, a kőolajárat mélyen a szén ára alá mérséklő túlkínálat amint arra a korábbi vizsgálatok is felhívták a figyelmet - természetesen nem lehetett hosszú életű, hisz az igen olcsó közelkeleti kőolaj bázisán világszerte át állt és kiépült a fogyasztók többszörösen megnövekedett igényének kielégítéséhez az 1970-es évek elejétől kezdve már egy sor olyan kedvezőtlen természeti adottságú kőolajforrást (Alaszka, Szibéria, mélytengerek) is igénybe kellett venni, amelyek költsége lényegesen meghaladta az akkori abnormálisan alacsony világpiaci árakat. Az indokolatlan mértékű áremelkedés tehát csak addig tarthatott, amíg még ezeken a magas árakon is gazdaságosabb volt a kőolajfogyasztókat üzemben tartani, mint helyettük más bázison új beruházásigényes fogyasztókat létesíteni, vagy a meglévőket visszaalakítani. Ez az állapot az 1980-as évek közepén törvényszerűen megszűnt,

hisz közben és az ezt követően főként a magas energiaárak

következtében

világszerte

bekövetkezett

energiaracionalizálás,

valamint

a

hasadóanyag-bázisú energia tömeges megjelenése következtében - a fosszilis energiahordozók

iránti kereslet jelentősen mérséklődött. Ennek hatására az

energiahordozók - főleg a szénhidrogének - világpiaci ára jelentősen lecsökkent és ez az állapot még jelenleg is tart.

48

Az

1980-as

évek

közepétől

bekövetkezett

meredek

árcsökkenésből

világosan látszik, hogy mennyire helyes volt a kőolajár töretlenül meredek növekedését prognosztizáló abszolút többség véleményével szemben bizonyított azon kisebbségi vélemény, amely szerint a szénhidrogénáraknak feltétlenül vissza kell térniük a társadalmi szükségletek kielégítéséhez bőségesen rendelkezésre álló szén- és hasadóanyag források költségével meghatározott szintre. (A költséghatárok igen meredek átmeneti lazulásának szakaszában fogalmazódott meg a hazai költséghatárok általános szigorodásának a természeti-műszaki-gazdasági alapon bizonyított, ám sokak által mégis élesen kétségbevont tézise is.)

Az

is

nyilvánvaló

azonban,

hogy

a jelenlegi

energiahordozó

árak

abnormálisan alacsonyak. A dráguló források és az elkerülhetetlenül növekvő szükségletek hatására tehát a világpiaci árak újra fel fognak emelkedni, mégpedig feltehetően egy olyan, az 1985. évit megközelítő csúcsra, amelyet hosszabb távon valószínűleg egy újabb csökkenés követ. A szénhidrogének

világpiaci

ára

növekedésének egyébként -mint a múltban is- a bőven rendelkezésre álló és egymás árát meghatározó szenek és hasadóanyagok szabnak határt. Nyilvánvaló, hogy a jövő század eleji, illetve közepi csökkenésben már a tudományos technikai forradalom új eredményei (szaporító reaktorok, netán magfúzió, hidrogén, földalatti szénelgázosítás stb.) is szerepet fognak játszani.

A csereárú-termelés gazdasági hatékonysága, a "hamis bányajáradék"

Amely országok az ásványi nyersanyagimportért (főként feldolgozóipari) csereárukat világszínvonalon állítják elő, azoknál az ásványi nyersanyagoknak a felhasználónál

mért világpiaci ára és a saját termelésüknek

a természeti

adottságokkal meghatározott kiaknázási költsége közvetlenül vethető össze. Ha azonban az ország csereárútermelő ipara korszerűtlen, vagyis ha a csereárúkat drágán és gyenge minőségben állítja elő és így olcsón értékesítik, akkor ez a normálisnál magasabb, adott esetben többszörösen magasabb devizaszorzóban jut kifejezésre. A normális és a tényleges devizakitermelési költségnek megfelelő

49

devizaszorzó, vagyis a világpiaci ár és a nemzeti importköltség közötti eltérés képezi azt a hamis banyajáradékot, amely az ország ásványi nyersanyagtermelését felértékeli. Ez a sajátos, csak a kérdéses országokra érvényes felértékelődés természetesen csak addig tart, amíg a csereárutermelés egyébként is szükségszerű és természeti adottságokkal nem korlátozott korszerűsítésére sor nem kerül.

Az 1960-as évek elején végzett vizsgálatok szerint például a nehézipar javára

elhanyagolt

mértékben

feldolgozóipar

alacsony

volt

a

exportcélú gazdasági

korszerűtlen

hatékonysága

gyártástechnika

és

a

olyan gyenge

marketingmunka következtében, hogy a csereárukat a lehetségesnél csak 2-2,5szer

nagyobb

devizakitermelési

költséggel

tudtuk

előállítani.

(Ez

például

gyakorlatilag abban jutott kifejezésre, hogy az importált ásványi nyersanyagok dollárban, vagy rubelben megadott világpiaci árait nem a hivatalosan jegyzett devizaárfolyamokkal,

hanem

azok

kétszeresével

kellett

átszámítani

annak

érdekében, hogy folyóforintos importköltséget kapjunk.)

Az 1960-as évek igen alacsony világpiaci (főleg szovjet relációjú) kőolaj árai azonban még így felszorozva is lényegesen alacsonyabbak voltak a hazai széntermelési költségeknél. Emiatt egy sor kedvezőtlen természeti adottságú szénbányát be kellett zárni, mert azokat még a korszerűtlen feldolgozóipar, illetve a hamis banyajáradék sem tudta versenyképessé tenni.

Minthogy a tőke és a munkaerő - az eredendően téves gazdaságpolitikai célnak megfelelően - a döntő mértékben a nehéziparba koncentrálódott ezért a helyzet a csereárutermelés tekintetében nem, vagy alig javult. magas világpiaci árakra rárakódott "hamis bányajáradék"

Ebből eredően a

1975 és 1985 között

kimagaslóan nyereségessé tette a hazai szénbányászatot annak ellenére is, hogy a széntermelési költségek közben - noha a termeléstechnikai színvonala jó volt nagymértékben növekedtek.

Mindezek következtében 1975 és 1985 között nemcsak a valóban célszerű bányászati fejlesztésekre (szénhidrogén-bányászat, külfejtéses szénbányászat stb.) került sor, hanem - a kellő előrelátás hiányában - olyanokra is, amelyek helyett a korszerű feldolgozóipar (főleg a kedvező természeti adottságú vagy termőföldek

50

bázisán kiépíthető korszerű élelmiszerfeldolgozóipar)

egyébként is kívánatos

fejlesztése eredményesebb lett volna.

Az 1985 után a már jelzett okok miatt bekövetkezett jelentős világpiaci árcsökkenéssel egyidejű hazai széntermelési költségnövekedés hatására kezdődött meg a korábbinál sokkal súlyosabb és még jelenleg is tartó második bányabezárási hullám.

Minthogy a feldolgozóipar hatékonyságának növekedését nem akadályozzák természeti adottságok, ezért az ország jövője szempontjából elkerülhetetlenül szükségesnek és reálisnak kell tartani azt a véleményt, hogy a termelési szerkezetet is átalakító modernizáció keretében 20-25 év múlva már teljesen korszerű, vagyis a világpiacon már tejesen versenyképes lehet a hazai csereárutermelés. (Eszerint egy fél évszázaddal később teljesül Kiss Árpádnak, az egykori OT elnöknek a "magyar Svájcra" vonatkozó elképzelése.)

Az

importköltségek

alakulásának

egyik

alapvető

tényezőjét

jelentő

devizaszorzó (devizaárfolyam) távlatban várható viszonylagos csökkenésének, végül is a "hamis bányajáradék" megszűnésének valószínűségét jelzi, hogy amíg I975 és 1995 között a hazai ásványi nyersanyagok termelésének költsége közel 3-szorosra

növekedett,

addig

-azonos

inflációs

teher

mellett-

a

devizaszorzónövekedés a 2-szerest sem érte el.

A teljesség kedvéért azt is megjegyezzük, hogy ha a több évtizedes távlatban a magyar anyag- és energiaárak elérik, a magyar bérek

pedig

-reményeink szerint legalábbis megközelítik a nyugat-európaiakat, akkor a hazai széntermelés költsége a környezetvédelem növekvő igényeit is figyelembe vévejelentősen nagyobb lesz a magyar ár- és bérszinten feltételezettnél. így a hazai széntermelés

és az energiahordozóimport

költségének

konvergálására

még

kevesebb a remény, mert megszűnik a bérek (eredendően például a lakbérek) és a felhasznált energia nagymértékű állami dotációjából származó azon "hamis bányajáradék" is, amely szintén indukálója volt a kedvezőtlen természeti adottságú hazai szén- és ércbányászat egyébként indokolatlan túlfejlesztésének.

51

Az ásványi nyersanyagokban való gazdaság-szegénység kérdése és a saját bázis preferálása

Az azonos használati értékre vonatkoztatott, azonos pénznemben kifejezett kiaknázási költségek, valamint a használati értéket és a kiaknázási költséget jól kifejező természeti paraméteres függvények alkalmasak annak kifejezésére, hogy az egyes országok ásványi nyersanyagokban való gazdagsága hogyan viszonylik egymáshoz, de arra is, hogy -a szállítási távolságokat is figyelembe véve- jelezzék a födrajzilag megnevezett bányák ásványi nyersanyag exportjának, illetve importjának gazdasági realitását. Az energiahordozókat érintően az 1960-as évek elején készült egy olyan nemzetközi összehasonlító vizsgálat, amely -az egyes országok hőegységre vonatkoztatott átlagos szén- és szénhidrogén termelési költségének, valamint az országok

átlagos

órabérének

hányadosából

képzett

mutatószámok

összehasonlítása alapján - meg tudta állapítani, hogy a magyarországi széntermelés önköltségi

munkaráfordítása

mintegy

5-ször

nagyobb

a vizsgált

10

nagy

széntermelö ország átlagánál és ebből az eltérésből csupán 20 %-ot tesz ki a fejletlenebb technika és szervezettség, az eltérés zöme a természeti adottságok kedvezőtlen voltából ered. Ezt a nagyfokú eltérést a vizsgálatok során figyelembe vett szállítási költségek terhe természetesen jelentősen -mintegy felére- csökkentette.

A hazánk köré vont 500 km-es körrel érintett 12 országra és több ásványi nyersanyagra kiterjedően az 1970-es években végzett vizsgálatok szerint az egy lakosra

eső,

a

kitermelt

ásványvagyon

értéke

és

a

kiaknázás

költsége

különbségével meghatározott in situ ásványvagyonérték szerint Magyarország a vizsgált országok sorában -a szénhidrogént és a bauxitot kivéve- az utolsók között helyezkedik el. Hasonló eredményre vezettek az 1980-as évek első felében végzett, az ércekre is kiterjedő azon vizsgálatok is, amelyeknek alapja egy olyan nemzetközi érvényűként megalkotott természeti paraméteres termelési költségfüggvény volt, amelybe a világ különböző lelőhelyeinek, illetve bányáinak természeti adottságait (kiterjedés, települési mélység, telepvastagság, elemi veszélyesség, hasznos

52

anyagtartalom stb.) behelyettesítve már lelőhelyenként is számszerűsíteni lehetett a természeti adottságok eltéréséből eredő költség- és értékeltéréseket.

Ezen vizsgálatok eredményei szerint - hangsúlyozva, hogy az átlagok nagy szélsőértékeket takarnak - a magyar szén- és érclelőhelyek természeti adottságai (főleg az uránércbányáké)

többszörösen és olyannyira kedvezőtlenebbek

a

világátlagnál, hogy a mieinkhez hasonlókat a világon alig aknáznak ki.

Mindezek alapján állítható volt, hogy hazánk - a földrajzkönyvek állításával összhangban - ásványi nyersanyagokban valóban szegény országnak tekinthető amit nem old fel az időközönként magas, de az egymást meghatározó normálisra mindig visszatér világpiaci árak által tévesen érzékelt felértékelődése, hisz ez minden országot érintve - a közöttük lévő eltérésen nem változtat.

Szemben

tehát

a természeti

adottságoktól független

korszerűséggel

gyártható és értékesíthető feldolgozóipari termékekkel, ezért van kiemelt jelentősége az adottságokból eredően csak gyenge minőségben és csak mélyművelésből (gyakran elemi veszélyekkel terhelten) termelhető ásványi nyersanyagbányászat beruházásigénye mérlegelésének.

A lelőhelyenként

összehasonlítható

vizsgálatok megerősítették

azt a

véleményt is hogy a lelőhelyek egyes természeti adottságát (például a lelőhely vízés gázveszélyességét vagy a nyersanyag szennyezettségét) műszakilag meg lehet ugyan változtatni, illetve szüntetni, de - minthogy ez a változtatás jelentős költséget igényel - gazdaságilag nem jelenti a lelőhely ab ovo értékesebbé válását. A gazdasági célú összehasonlításokban tehát minden esetben az eredeti természeti adottságok alapulvételével kell számolni, illetve a lelőhelyet meg kell terhelni az "adottságváltoztatás" költségével.

A jelzett nemzetközi összehasonlítások rámutattak a lelőhelyek, illetve a bányák differenciált igénybevételének fontosságára, vagyis arra is, hogy -az évtizedeken keresztül megvalósított vállalatközi eredménykiegyenlítéssel illetve a kedvezőtlen

adottságú

bányák

túlzott

állami

támogatásával

szemben-

a

rendelkezésre álló technikát és munkaerőt a kedvezőbb adottságú lelőhelyekre,

53

illetve

bányákba

kell

koncentrálni,

az

ásványi

nyersanyagtermelést

pedig

-ugyancsak szemben az elmúlt évtizedek téves gyakorlatával- ahol ez lehetséges, mindenütt a földtani kutatás és a feldolgozás (villamos energiatermelés és kohászat) vertikumnak szerves részeként kell működtetni.

Minden ország természetes és helyes törekvése, hogy ásványi nyersanyag szükségletét minél nagyobb mértékben hazai bázison elégítse ki. Ha ez a törekvés gazdaságilag is megalapozott, vagyis ha a hazai ásványi nyersanyag termelés társadalmi ráfordítása a lelőhelyek kedvező vagy még fogadható természeti adottságai révén nem haladja meg (számottevően) az importét, akkor e törekvés helyessége nyilvánvaló. Ellenkező esetben azonban csak a már fejlett, gazdag országok engedhetik mg maguknak az akár részleges, akár teljes autarchia csakis állami támogatással megoldható luxusát.

E kérdés mérlegelése során figyelembe kell venni azt is, hogy - bár az elvi lehetőség fennáll - történelem során nem volt példa arra, hogy valamely országnak jóvátehetetlen kára származott volna abból, hogy a kedvezőtlen adottságú ásványi nyersanyagbázison nem rendezkedett be az ellátásbiztonságot garantálni vélt önellátásra. Ezzel szemben számos példa igazolja, hogy a kedvezőtlen adottságú vagy

alig

létező

saját

ásványi

nyersanyagbázis

igénybevételét

importtal

helyettesítve, illetve pótolva milyen jelentős fejlődést és gazdagodást lehet elérni.

A gazdaságpolitikai döntések során a saját bázis stratégiai előnyét - mint az importot

terhelő kockázati

költséget

- természetesen

mindig és

ugyanúgy

számításba kell venni, mint a természeti veszélyekkel (például víz- és gázveszéllyel) terhelt hazai ásványi nyersanyagforrások igénybevételének kockázatát.

A makroszintű vizsgálatok eredményei

A

makroszintű

eredményeinek

vizsgálatok

a

magyar

a Kondratyev féle "nagyciklusok" elvét tükröző

folyóáras modelljét a következő ábra szemlélteti:

54

felhasználóhely

érvényes összefoglaló

Import fűtőolaj és hazai szén USD/GJ

Import feketeszén és hazai szén USD/GJ

Az ábra felső része a fűtőolaj 1 világpiaci árát és a 2 import költségét, valamint a hazai szén 3 átlagos termelési költségét a fűtőolaj használati értékének szintjén, az ábra alsó része pedig a feketeszén 1 világpiaci árát és 2 importköltségét, valamint a hazai szén 3 átlagos termelési költségét a feketeszén használati értékének szintjén mutatja a hazai erőműnél. A szaggatott vonalak a világpiaci árak kiegyenlített irányvonalát jelzik.

Az ábra sötéten árnyalt területei a fűtőolaj, illetve a feketeszén magas világpiaci árából származó hazai szénbányászati előnyt (nyereséget), a pontozott területek a fűtőolaj, illetve a feketeszén alacsony világpiaci árából származó hátrányt (veszteséget) jelzik, a világpiaci árak és az importköltségek közötti vonalkázott területek pedig azokat a többleteket mutatják, amelyeket az importellentételező (főleg feldolgozóipari) csereáruk korszerűtlenségéből származó devizaszorzó többlet (a "hamis bányajáradék") alkot.

55

Az ábrán feltüntetett hazai széntermelési költségek azért nagyobbak a ténylegesnél, mert egyrészt - miként a csereárutermelés esetében is feltételeztük - a kapacitás létesítés tőketerheit is tartalmazzák, másrészt pedig korrigálva vannak a hazai szénbázisú erőmű esetén a kőolaj- illetve feketeszénbázisúhoz viszonyítva nagyobb beruházási igényből, nagyobb fajlagos

höfelhasználásból, nagyobb

üzemviteli költségből és nagyobb környezetszennyezésből eredő, a fűtőolajéhoz, illetve a feketeszénéhez képest kisebb (hegységre vetítve 50, illetve 25 %-kal kisebb) használati egyenértéknek megfelelően. Ebből eredően tehát az ábra ár- és költségvonalai

már

vertikumi

szintű,

vagyis

egymással

közvetlenül

összehasonlítható árakat, illetve költségeket mutatnak. Az ábra szerint a hazai széntermelés átlagos, az infláció várható csökkenése és a külfejtési arány növekedése következtében az eddiginél jóval enyhébben, a kiegyenlített

világpiaci

árgöbékkel

gyakorlatilag

párhuzamosan,

az

import­

költségeknél azonban meredekebben emelkedő 3 költséggörbéi nem, illetve legfeljebb

csak

érintőlegesen

találkoznak

a

fűtőolaj,

illetve

a

feketeszén

importköltségének 2 görbéivel. így valószínű, hogy a hazai szénbányászat egésze ha a korábbiakhoz hasonlóan egyáltalán lenne - többé nem lenne gazdaságilag versenyképes a szénhidrogének, a szenek és a hasadó anyagok egymás árát meghatározó, egyaránt elképzelhető importjával szemben. Ez alól elsősorban a viszonylag kedvező természeti adottságú már működő bányák - főleg külfejtések természetesen kivételek lehetnek, amelyeknek termelési költségében nem szerepel a kapacitáslétesítési beruházás tőketerhe, bezárásuk viszontjelentős költségek időelőtti felmerülésével jár. Bár az ábra szerint az import feketeszén esetén - a használati egyenértékben kisebb eltérés következtében - a hazai szén termelési költségvonala jóval alacsonyabban

és

jóval

közelebb

helyezkedik

el

az

import

feketeszén

költségvonalához, mint az import fűtőolaj esetén, a csereáruk termelésének feltételezett

korszerűsödése

révén távlatilag

a szénimporttal

összevetve

is

jelentősen csökken a hazai széntermelés illetve a szénvagyon műrevalósági foka. Az ábra szerint a feketeszén világpiaci ára - a fűtőolajhoz képest, kisebb amplitúdóval ingadozik, tehát valószínű, hogy jelenlegi szintről sem emelkedik fel olyan mértékben, mint a szénhidrogéneké.

56

Óvatosságra int azonban az a vizsgálati eredmény, amely szerint a FÁK és a tengerentúli relációból alternatívaként számításba vett jelenlegi árak jelentősen kisebbek a nemzetközi ráfordításokat tükröző természeti paraméteres függvénnyel számítottaknál.

A mikroszintű vizsgálatokkal kiegészített eredmények

Ha az előzőekben vázolt makroszintű vizsgálatokat - amelyek az emelkedő világpiaci árak és a relatíve csökkenő devizaszorzó eredőjeként az elkövetkező évtizedekben az import feketeszén költségét ca. 25 %-kal, az import fűtőolajét pedig mintegy 50 %-kal növekvőnek tételek fel jelenlegihez képest - kiegészítjük a jellegzetes energiahordozó források bázisán és az egyes hőerőművi típusokban termelhető villamos energia egységes 500 h/év kihasználással, illetve 8 %-os kalkulációs kamatlábbal és megfelelő interkaláris idővel számolt költségével, valamint annak megoszlásával, akkor a megközelítő arányokat a következő ábrával jellemezhetjük:

Meglévő hőerőműben

új import hazai sz g n _ S2én ~ bázison bázison

import bükkáb- hasadó­ futórányi anyag­ ola J ••«"'* bázison bázison bázison

Fajlagos villamosenergia költség

hasadó- meglévő import meglévő meglévő anyag- * iazai szénhid- hazai hazai r szén bázison ''g"'1" °gén " f^"' bázison bázison bázison bázison

Új hőerőműben

57

Az

ábrán

a függőlegesen

vonalkázott

oszlopok

az

eröművi

(főleg

kapacitáslétesítési, illetve meglévőknél csak üzemviteli), a keresztbe vonalkázott oszlopok a tüzelőanyag költségeket mutatják, a sűrűn keresztbe vonalkázoítak pedig

jelenlegi

különbségeket

és

a

jelzik.

szénköltségekben

prognosztizált

(A

a

további

lakossági

import

szigorú

szenet

tüzelőanyagköitségek

racionalizálást

terheiő

közötti

feltételező

szénelőkészítési

hazai

költségek

természetesen nem szerepelnek.) A "jelenlegi" fogalom e számításokban mindig 1995 első félévét jelenti. Import földgázbázis- alternatívával azért nem számoltunk, mert a földgázárak -világszerte nagy, főleg háztartási kereslet hatására- minden bizonnyal nagyobb mértékben fognak köolajfeldolgozás

növekedni, mint az elsősorban

benzinkinyerést

szolgáló

kényszerű melléktermékét jelentő fűtőolajok árai. (A hazai

szénhidrogének viszont azért nem képezik összehasonlítás tárgyát, mert azok költségei maximális mértékű igénybevétel esetén is jóval alacsonyabbak a világpiaci áraknál, illetve az importköltségeknél.) A mikroszintű vizsgálati eredményekkel kiegészített makroszintű vizsgálatok eredményei tehát a következőkben foglalhatók össze: -

Ahol, ameddig és a milyen mértékig a környezetvédelem -szigorított feltételekkelezt megengedi, ott a meglévő hőerőműveket a meglévő szénbányák bázisán általában tovább érdemes üzemeltetni, mert ezen hőerőműveket (és a bányákat) "nem terhelik" a már megtörtént kapacitáslétesítési beruházások tökeköltségei.

-

Kihasználva

a

meglévő

telephelyek

beruházási

igénycsökkentő

és

infrastrukturális előnyeit, ahol ez gazdaságosan lehetséges a régi korszerűtlen szenes

höeröművi

blokkokat

új

(alternatív

széntüzelésre

alkalmas)

fluidtüzelésüekkel célszerű felváltani, mégpedig - az idöelötti bányabezárásoknak tulajdonképpen az impertforrásokat terhelő költségeit és a szociálpolitikai problémákat elkerülendő - elsősorban a várható importköltséghez képest egyébként sem lényegesen drágább meglévő bányák szénbázisára alapozva, de nem kizárva a későbbi részleges, vagy teljes importszénellátást sem. (Erre a célra

-megfelelő

kereskedelmi

megállapodást

feltételezve-

elsősorban

geopolitikailag legcélszerűbb lengyel szénimportot indokolt előirányozni.)

58

a

- Az

erömüvi

szénbázisul

szolgáló

hazai

bányákat

adott

esetben

utólag

természetesen szintén be kell vonni az integrációba, függetlenül attól, hogy milyen mértékig működnek közre az egyébként csökkenő (elsősorban földgázzal vagy más bázisú korszerű hőközpontból származó hőszolgáltatással pótolt) közvetlen lakossági szénigények kielégítésében. -

Ha az elhatározott szenes blokk ellátásához a hazai meglévő szénbányák kapacitása eleve nem lenne elégséges, vagy közülük valamelyiket gazdasági okokból - az időelőtti bányabezárás minden következményét is viselve - eleve figyelmen kellene hagyni, akkor a szénimportot már kezdettől fogva szükséges lehet az ellátásba bevonni.

-

Ha

valamelyik

szénbázisú

kisebb

(például

ellehetetlenítené,

szénbázisú a

vagy

blokk

bükkábrányi) nem

állna

létesítése alaperőmű

valamelyik későbbi

rendelkezésre

nagyobb létesítését

meglévő

hazai

szénbányakapacitás, akkor a meglévő telephelyen az alacsony beruházási igény okán a magasra prognosztizált fűtőolajár ellenére is olcsóbb fűtőolajblokkot (kevésbé a drágábbnak feltételezett födgázblokkot) lenne célszerű előirányozni. - A hazai új, sőt az importkockázatot is figyelembe véve az összes lehetséges új kapacitások

közül

változatlanul

a

bükkábrányi

lignitbázis

minősül

a

legcélszerűbbnek, amelynek a hasadóanyag bázissal gyakorlatilag megegyező költsége - mint tömeges marginális költség - végeredményben a hazai árat is meghatározza. - A

meglévő

telephelyhez

való

kapcsolódás

előnyét

természetesen

a

szénhidrogénerőmüvek korszerűsítése, valamint a tervezett alaperöművek (a nagy Bükkábrány, vagy az újabb atomerőmű) létesítése során is számításba kell venni. Minthogy azt a kapcsolatot is, amely egy esetleg újonnan létesítendő víztárolós csúcserőmű létesítése és a többi szén - vagy szénhidrogénbázisú hőerőmű nagyobb kihasználhatósága között fennáll. Hangsúlyozni kell, hogy a nem számottevő importelőnyök esetén - a jelentős külföldi munkaerő szükségességétől eltekintve - mindig a hazai forrást kell elsődlegesnek tekinteni. Ezt jelzik egyébként a villamos energiaköltségek között az

59

előző ábra szerint mutatkozó viszonylag kis eltérések is, kivéve a bányászati beruházási igény miatt kiemelkedően magas új mélyművelésű bányák bázisán termelhető villamos energiát. Végül

hangsúlyozni

kell,

hogy

az

előzőkhöz

hasonló

vizsgálatokat

időközönként meg kell ismételni és ezek eredményei alapján a következtetéseket, illetve a tennivalókat a szükség és a lehetőség szerint módosítani kell.

Forrásmunkák

[1] Tóth Miklós: Szénbányászatunk jövője a nemzetközi gazdaságosság tükrében. 1962. NIMDOK Kiadvány [2] Tóth Miklós - Faller Gusztáv - Pruzsina János - Tóth József: Az ásvány­ vagyongazdálkodás alapjai. 1982. Műszaki Könyvkiadó [3]

Munkabizottság

(vezetője

Tóth

Miklós): A hazai

szén- és

ércvagyon

kiaknázásának gazdaságosságát meghatározó természeti és külkereskedelmi feltételek. 1988. KBFI Kutatási jelentés [4]

Tóth

Miklós:

Lehetséges

tüzelőanyagforrásaink

gazdaságosságának

nyugat-európai környezetbe illesztett összehasonlítása. 1990. Gazdaság és Energia és a vonatkozó kéziratos tanulmány. [5]

Faller Gusztáv- Tóth Miklós: Bányagazdaságtan. 1991. Egyetemi Tankönyvkiadó

[6]

Tóth Miklós: A hazai széntermelés és az import energiahordozók gazdasági versenye. 1992. Gazdaság és Energetika

[7]

Tóth Miklós - Faller Gusztáv: Szén- és ércbányászatunk visszafejlődésének törvényszerű voltáról. 1993. Magyar Energetika

[8] Tóth Miklós: A magyar hőerőművek optimális tüzelőanyagbázisa. 1995. Ferenczi & Ferenczi BT kézirat.

60

A VERTIKUMOK JELENTŐSÉGE AZ ÁSVÁNYI NYERSANYAGTERMELÉSBEN A földtani kutatásból, a bányászatból és a dúsítás-átalakítás alkotta feldolgozásból álló nyersanyagtermelő vertikumokon belül a célszerű integrációk helyett az 1950-es években kialakított horizontális szervezeti széttagoltság nem csak jelentős gazdasági eredménytelenségek forrása volt, hanem -a hazai ásványi nyersanyagbázis

általában

kedvezőtlen természeti adottságai mellett- egyes

vertikumok kényszerű visszafejlődésének is okozója lett. Szemben az általában horizontális egyesületi és tudományos tagozódással, a vertikális integráció vállalati téren esetenként eddig is elkerülhetetlen, vagy jól megfontolt tudatos célszerűség volt. Ilyen például az alumíniumipar egyes lépcsőinek, vagy a szénhidrogénkutatás

és termelés technológiailag is

elválaszthatatlan

kapcsolata. Ennek ellenére mégis szinte általános volt a törekvés arra, hogy a vertikumok

egyes lépcsői minél önállóbbak, illetve egymásnak minél kevésbé

alárendeltek legyenek. Az adott gazdasági és politikai környezet hatásán túl, ennek a törekvésnek ismert oka volt az is, hogy az egyes vertikumok alacsonyabb (de nem kevésbé fontos) lépcsőinek szakmailag meghatározott vezetői nehezen tudják elviselni, hogy felettük egy másik szakma "uralkodjék". A geológus például nehezen viseli el azt a bányász vezetőt, a bányász pedig azt az energetikus, vagy kohász vezetőt, akit a technológiai transzportfolyamat menedzserként egyébként magától értetődően föléje rendel. De érvényes ez természetesen fordítva is, sőt a transzportfolyamattal ellentétes irány szakmai fölérendeltség még élesebb ellentét forrása lehet. Az egyes vertikumi lépcsők menedzsmentjei között tulajdonképpen már a modern

ipar kialakulásától

kezdve fellelhető,

szakmai alapon

álló

hatalmi

féltékenység különösen az 1950-es években erősödött fel, amikor - szovjet mintára az általában horizontálisan szervezett kézi vezérlésű hatósági irányító szervek mérhetetlenül elszaporodtak, szinte minden termelő és szakmai alágazat önálló központi szervezethez jutott. A káros rivalizálás végül is az egyébként is félreérthetően szabályozott, önálló hatalmukat minden áron megtartani, sőt egymás rovására bővíteni akaró hatósági szervek között teljesedett ki és sugárzódott át a vállalati és intézeti szférába is.

61

Fokozta az ásványi nyersanyagtermelésben a szakmai vertikalitással meghatározott alá- és fölérendeltségből fakadó ellenérzéseket és ellentéteket a bányászat egyébként oktalanul irigyelt kiemelt erkölcsi és anyagi elismertsége és a bányászati

szakma ezzel párosultan nem

kellően szerény,

saját

szerepét

esetenként túlértékelő magatartása, illetve a társszakmák ezzel kapcsolatos sértődöttsége is.

Földtani kutatás-bányászat A földtani kutatási és bányászati tevékenység károsan önállósult "különutas" vezetésének, illetve a voluntarista és a gazdasági hatékonyságot figyelmen kívül hagyó, az 1970-es évek elejéig korlátlanul érvényesült szemléletnek a hatására igen jelentős (tíz milliárd forintokban mérhető) vállalati, illetve nemzetgazdasági haszon maradt el. A bányászattól elkülönülten működő, a minél több folyóméter kutatófúrás kivitelezésére

törekvő földtani

kutatás

ugyanis

az akkor

alig

korlátozottan

rendelkezésre álló állami pénzforrásokat nem koncentrálta eléggé a kedvezőbb természeti adottságú és így bányászatilag, illetve nemzetgazdaságilag eleve kevesebb

társadalmi

ráfordítással

kiaknázható

lelőhelyek

felderítésére

és

megismerésére. Ennek lett például következménye a lignitlelőhelyek kiaknázásának gazdaságilag teljesen fordított sorrendje is.

Az ásványvagyongazdálkodásnak és az ásványvagyonvédelemnek az 1968. évi gazdasági reformot is megelőzve kialakított, mai értelemben is piackomform modernizálása révén a földtani kutatás és a bányászati ásványvagyongazdálkodás irányítása az 1970-es években eredményesen integrálódott. Sajnos azonban az időközben újra feléledt anti-integrációs törekvések többé-kevésbé mégis sikerrel jártak, ez a szoros és bizonyíthatóan eredményes együttműködés megszűnt. Az 1993. évi új Bányatörvény ugyan újra megkísérelte az ásványi nyersanyagkutatás, az ásványvagyongazdálkodás és a bányászat állami irányításának integrálását, sajnos azonban csak félsikerrel, mert - bár egy tárcán belül - végül is újra két önálló (központilag és területileg is dezintegrált) hatóság jött létre ahelyett hogy a korábbi magyar gyakorlatot és a nyugati országok (köztük a szomszédos és velünk azonos adottságú Ausztria) példáját követtük volna egy közös földtani és bányászati hatóság biztosan racionálisabb működtetése révén.

62

Szénbányászat-villamosenergiaipar

Amiként

a vertikum

első és

második

lépcsője

között

az

ásványi

nyersanyagok közül a szénkutatás és a szénbányászat terén volt a leghiányosabb a központi szakmai együttműködés, ugyanúgy a második és a harmadik vertikumi lépcső között is a szénbányászatot és a szénfelhasználást jellemezte leginkább az együttműködési hiány. A tervgazdálkodás ígéretessége ellenére sem volt például összhang a szénbányászat és a villamosenergiaipar fejlesztése között, sem vállalati, sem ágazati szinten. Mindez súlyos - de akkor számba sem vett - károk forrása volt. De hasonló hiányosságok voltak a mecseki bányászat és a dunaújvárosi kohászat kapcsolatában is. Az 1950-es években a korábbi vertikumokat széttördelve, horizontális integrációban átszervezett ipari struktúra keretében szűntek meg, illetve nem alakultak ki a kívánatos célbánya-célerőmű vertikumok. így a magyar ipar politikailag is jelentős bázisát képező szénbányászat, valamint a helyenként a bányászathoz tartozó erőművek egymástól szervezetileg függetlenné, egyben gazdaságilag érdektelenné váltak, vezetőik pedig olyan önálló hatalommal rendelkezők lettek, amely mentesített minden fajta és szintű szakmai alá- és fölérendeltség alól is. De az elmúlt évtizedekben a gazdaságpolitikai fordulatoknak leginkább kitett szénbányászattal

szemben

bizalmatlan

és

azt

szakmailag

lebecsülő

villamosenergiaipar sem igényelte a szakmai, együttműködést, illetve a vertikális integrációt, hisz gazdaságilag nem fűződött kellő érdeke ahhoz, hogy az erőmüvek energiaigénye nemzetgazdaságilag optimálisan legyen kielégítve. Nem is szólva arról, hogy a vélt, vagy tényleges gazdaságtalanság, avagy a szénvagyon kimerülése következtében végül is elkerülhetetlen bányabezárási költségek a vertikumot, illetve a villamosenergiaipart terhelték volna. A szakmai, a személyi és a politikai érdekek érvényesülése, illetve az integráció iránti teljes igénytelenség volt az oka annak, hogy végül is még a kifejezetten célbánya jellegű visontai külfejtés és a mátrai erőmű sem egy vállalatként jött létre. Dokumentált számok hiányában csak becsülni lehet, hogy mai értékben mérve tíz milliárd forint nagyságrendű az a nemzetgazdasági veszteség, amely az egy helyett két irodaház, két kultúrház, két központi műhely és raktár

63

létesítéséből,

főleg

pedig

az

élettartam

során

többször

bekövetkezett

összahangolatlanságból és abból származott, hogy az erőmű nem a külfejtés változó költségén, hanem a lignit árán szerepelt a teherelosztási programban. Ha pedig a nemzetgazdasági szemlélet teljes vertikumi érvényesülése esetén a földtani kutatás a természeti adottságok sorrendjében tárta volna fel a külfejtési lehetőségeket, és így a visontai helyett a bükkábrányi bázison létesült volna az első nagy ligniterőmű, akkor a mai pénzértékben mért nemzetgazdasági előny már elérné a több tíz milliárd forintos nagyságrendet. A szénbányászat és a villamosenergiaipar integrációjának szükségessége akkor lett teljesen egyértelmű, amikor a hazai széntermelés növekvő költségei az 1980-as évek második felében elérték, illetve jelentősen meghaladták a csökkenő világpiaci árakat. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a veszteséges szénbányászatot nem lehet szénáremeléssel megmenteni, hisz az áremelés tovább mérsékli a villamosenergiaiparnak

a csökkenő

villamosenergiaigény

következtében

más

olcsóbb forrásokból bőven pótolható hazai szénigényét. Ennek ellenére sem a kiemelt társadalmi elismertségéhez egyébként joggal ragaszkodó

és

a

szénáremelést

végül

is

saját

érdeke

ellenére

erőltető

szénbányászat, sem pedig a versenyképtelenné vált szénbányászat gazdasági terheit és lecsökkent presztízsét át nem vállaló villamosenergiaipar csak igen lassan tette meg a szükséges lépéseket az integráció felé. Persze az alapvető hiba az volt, hogy az illetékes állami szervek nem teremtettek olyan gazdaságilag jól szabályozott helyzetet, amely a két ágazatot az integrációra és a bányabezárások ütemének reális kialakítására, a bányák és az erőművek összehangolt rekonstrukciójára késztette volna. Ehelyett az állam egyszerűen

magára vállalta, illetve a költségvetésre

hárította

a sorozatos

bányabezárások terhét, -holott ennek a vertikumra hárítása és a megfelelő gazdasági szabályzás (például az erőmüvi optimumon felüli szénfelhasználás állami dotálása) esetén a szénbánya szénerőmű vertikumoknak érdekük és - a változó költségek

alapján

nemzetgazdaságilag

történő

teherelosztás

optimálisabban

révén

résztvenni

a

módjuk

lett

volna

villamosenergiaigények

kielégítésében és az irreverzibilis bányabezárások ütemének távlatilag nézve is optimális meghatározásában.

64

A továbbüzemeltetésre nemzetgazdaságilag érdemes hazai bányák és erőművek idő előtti bezárása tehát csakis a megfelelő szakmai együttműködéssel párosult vertikális integráció kereteiben kerülhető el, illetve nemzetgazdaságilag optimális működtetésük csak így biztosítható. Az előzőek alapján nyilvánvaló, hogy bányászatunk válságos helyzetében főként pedig a hazai szénbányászat szinte teljes ellehetetlenülésében az érintett vertikumokon belüli szakmai együttműködés hiánya, a földtani és a bányászati hatóság, valamint a szénbányák és a szénerőművek integrációjának jórészt szakmai féltékenységből származó jelentős késedelme is szerepet játszott. Ez a körülmény - mint a jövőre vonatkozó mementó - az illetékes állami szervekén túl - arra a felelősségre is felhívja a figyelmet, amely a társadalmi és tudományos szervezetekbe tömörült szakemberekre hárul a kommunikáció javítása, valamint a szakmai önérdekek háttérbe szorítása és a nemzetgazdasági érdekeket szolgáló őszinte együttműködés terén a Magyarhoni Földtani Társulat, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület, valamint a Magyar Energetikai Társaság és az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület, az MTA keretében pedig a Földtudományok Osztálya és a Műszaki Tudományok Osztálya illetékes bizottságainak hatékonyabb együttműködése útján.

Forrásmunka

[1] Tóth Miklós: Az ásványi nyersanyagtermelő vertikumok gazdasági hatékonysága. I994. Magyar Energetika

A szerző ezúton mond köszönetet azoknak a kollégáknak, akik munkáját értékes konzultatív közreműködésükkel segítették.

65

TARTALOMJEGYZÉK

Oldal Előszó

5

1. Dr. Tóth Miklós: TANULMÁNYOK „A TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK ÉS AZ ENERGETIKI VERTIKUMOK GAZDASÁGTANA KÖRÉBŐL" című témakörök felsorolása

2. A magyar földkéreg alkotóinak gazdasági értékelése

7

9

3. A természeti erőforrások védelmének optimuma

23

4. A bányajáradékelvonás differenciálása

31

5. A magyar hőerőművek optimális tüzeioanyagbazisa

47

6. A vertikumok jelentősége az ásványi nyersanyagtermelésben

61

67