A TARTALOMBÓL: Adósságspirálban Pécs?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .2 A miniszter citroma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .2 A tulajdon szentsége és sérthetetlensége. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 De nem ezt beszéltük meg! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .4 Demján: az EU legszegényebb országa leszünk. . . . . . . . . . . . . . . 6 Éretlenek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .7 Fogytán a türelem, nõ az elégedetlenség a szocialista . . . . . . . . . 9 alapszervezetekben
Hatalmas fejlettségbeli különbségek az EU-ban. . . . . . . . . . . . . . 9 Házassági szerzõdés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .10 A pokol számai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .11 A jövõ a MIÉP-Fidesz szövetség? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 Zéró tolerancia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .15 Nyílt levél Sólyom László Köztársasági Elnök Úrnak. . . . . . . . . 17 Proletárdiktátorok. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .18 „Szeretem a versenyt. Nagyon!” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22
Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a www.johafigyelunk.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást!
DÜBÖRÖG A BOHÓCPOLITIKA „Köszönjük, nem kívánunk részt venni az agymosásban” – mondta egy, állítólag korrupcióval teli párt egyik szellemi nagysága. A kampányirányító hangsúlyozta: be akarják mutatni, hogy „ami itt folyik, az egyfajta agymosás, egyfajta tisztességtelen emberkísérlet arra, hogy bebizonyítsák, a Kádár-idõszak alatt jobb volt, mint a mai modern piacgazdaságban”. A dologban az a perverzió, hogy ez a szellemi nagyság a Kádár-rendszerben a marxizmus-leninizmus oktatásából élt. Vélhetõen ugyanakkora dübörgéssel mosta az agyakat akkor, mint amekkorával most az agymosás ellen morajlik. A szellemi nagyság szerint reklámjuk arra hív fel, hogy „ne hagyjuk átírni a múltat a fejekben, a hívó szó nem lehet számunkra az olcsóság.” Ne akarjuk átírni a múltat a fejekben. Mondja az, aki a múlt politikai utódpártjával már csaknem összenõve irányítja (valamerre) az országot összesen tíz esztendeje. Ki a bohóc? Az-e, aki bohóckodik a politikusi szerepben, vagy az a társadalom, amelyik „ha nem is tapsol” – elviseli, hogy bohócok nõjenek a fejére? Egy másik cirkuszfigura ugyanezen a napon jegesmedvétõl vett át elsõsegélycsomagot. A paksaméta útmutatást ad, hogyan kezdjük el otthonunk széndioxid-kibocsátásának csökkentését. Az elsõ csomagot környezetvédelmi fõidomár kapta. „A kézbesítõ az éghajlatváltozás által súlyosan érintett faj, a jegesmedve egyik képviselõje volt” – írta a sajtó. A fõidomárnak is klímafogadalmat kellett tennie a csomagért. „Célom a magyar közigazgatási intézmények karbonsemlegességének elérése” – jelentette ki a fõidomár. Arccal a karbon-semlegesség felé! Vajon a magyar etnikum, mely jelenleg kihalóban van, nos a magyar etnikum fogyása aggasztja-e a jegesmedvéért nyugtalankodó fõidomárt? Aligha. Ez a fajta aggodalom ugyanis nem képernyõképes. A jegesmedvéért érzett aggodalom bárgyú átszellemültsége, igen, ez illik a bohócpolitikába. Kivénhedt marxista-leninista óv az agymosás ellen. Nem hagyja átírni a múltat a fejekben a foxi-maxi egyetem volt géniusza! Önmagát „tan.seg.” helyett docensnek füllentõ kultuszpolitikus bolondul a karbon-semlegességért, és kiáll – Magyarországon! „a jegesmedvék megmaradásáért” Robajlik, zúg, viharzik, döng, dörög, dübörög a bohócpolitika. Kondorosi-Brown Róbert – gondola
Növekvõ adósságai miatt csõdbe mehet Pécs 2010-re a város pénzügyi bizottságának fideszes elnöke szerint, aki errõl sajtótájékoztatón beszélt szerdán, a baranyai megyeszékhelyen. Tasnádi Péter polgármester azt mondta: a hitelállomány jelentõs, de kezelhetõ. „A város vezetése olyan adósságspirálba hajszolta Pécset, melybõl képtelen kikerülni. Pécs idei költségvetése 39,7 milliárd forint, a hitelállománya 19 milliárd forint, amely év végére eléri a 21 milliárd forintot, a kamatfizetési terhek pedig milliárdos nagyságrend fölé kúsztak“ – mondta Nagy Csaba annak kapcsán, hogy a városi közgyûlés csütörtökön tárgyalja a költségvetés tervezetét. Az ellenzéki politikus szerint mindezt az elõzõ, és a mostani szocialista városvezetés az elmúlt hat évben „hozta össze“. Úgy vélte: „a városvezetõk arra is képtelenek voltak, hogy a Toller László és Tasnádi Péter polgármesterek által összeállított költségvetéseket végrehajtsák.“ Csak ezzel az elmúlt három évben 5,1 milliárd forintos nem tervezett hiányt okoztak a városnak. Nagy Csaba hozzátette: az idei büdzsét is súlyos feszültségek jellemzik. „Az egyik oldalon adókat emelnek, intézményeket vonnak össze, pedagógus-álláshelyeket szüntetnek meg, osztályokat vonnak össze, míg a másik oldalon szórják a közpénzeket. Kényük-kedvük szerint cserélgetik a vállalatvezetõket, fizetik a sokmilliós végkielégítéseket.“ „A kormányzati és a szocialista városvezetés felelõtlen, hazug politikájának az árát most és az elkövetkezõ 25 évben közösen kell megfizetnünk. De ha a városvezetés így folytatja, félõ, 2010-re, az Európa Kulturális Fõvárosa program évére kezelhetetlenné válik az amúgy is kényszerpályán lévõ város helyzete“ – mondta a pénzügyi bizottság elnöke. Tasnádi Péter polgármester erre reagálva azt mondta: a hitelállomány valóban jelentõs, de kezelhetõ, és a költségvetés tartalmazza azokat az elemeket, intézkedéseket, melyekkel a 21 milliárdos adósság több milliárddal mérsékelhetõ. A politikus ezek közül több ingatlan értékesítését, önkormányzati intézmények, cégek költséghatékony mûködtetését említette. Amúgy pedig az ellenzéknek az a dolga, hogy kritikákat fogalmazzon meg a mindenkori pénzügyi helyzettel, költségvetéssel kapcsolatban – jegyezte meg a szocialista városvezetõ. Hírszerzõ
„A nyereségorientált biztosítók nem a beteg érdekeit fogják szem elõtt tartani, mindig is csak a profitban lesznek érdekeltek.“ Lánchíd Rádió, február 10. A vajákos asszony szerint fûben, fában, Horváth Ágnes szerint viszont profitban az orvosság. Az egészségügyi miniszter jó ideje arról gyõzköd bennünket, hogy a magánbiztosítók (bocsánat, kedves Lendvai Ildikó, pénztárak) rántják ki majd a gödörbõl az egészségügy szocializmusban rekedt szekerét. A miniszter orvosként beteget nem sokat látott ugyan (Isten mentse meg a beteget attól, hogy lásson), de ismerhetné annak az amerikai közgazdásznak a nevét, aki a magán-egészségbiztosítás modelljéért Nobel-díjat kapott. Ez az úr, George A. Akerlof citromelméletnek nevezett dolgozatában azt próbálta igazolni, hogy az egészségbiztosításban milyen veszélyeket rejteget a biztosítók versenye. A képlet úgy szól, hogy minden biztosító kockázatközösségében lesznek elégedetlen és elégedett ügyfelek. Elégedetlenek éppen a jobb kockázatúak, akik sokallják a díjat, elégedettek pedig azok, akik rosszabb kockázatúak, tehát betegségük gyógyítását megfizette a biztosító. Az elégedetlenek (egészségesebbek) kilépnek, az elégedettek (betegebbek) maradnak, emiatt romlanak a profitkilátások. A díjemelést törvény nem engedi, másrészt az amúgy is újabb páciensek elvesztésével járna. Akerlof szerint ez a folyamat elvben addig tart, amíg a legrosszabb kockázatúak kivételével mindenki elhagyja a biztosítót. Emiatt az zabos lesz, és kezdi elüldözni az elégedett, de cefetül drága ügyfeleket. A nem kívánatosak elriasztásának ezernyi trükkje alakult ki az új modellben: például abban a térségben, ahol sok a beteg, nem toboroznak ügyfelet. Az idõs emberek kiszûrésének bevált módja, hogy nem teszek széket az ügyféltérbe, de ennél is hatásosabb az irodát a harmadik emeletre telepíteni, lift nélküli épületben. A kuncsaft máris megy a konkurenciához. Ha mégse sikerül megszabadulni ezektõl a drága jó betegektõl, a biztosító csõdbe jut, a miniszter pedig mást nem tehet, mint a parlamentben jajveszékel, követeli az államtól, tessék zsebbe nyúlni, vagy szólni a nagy halnak, egye meg a kis halat. Ha ez a szép új világ be- és kiteljesül, akkor Horváth Ágnes legfeljebb citromba harap. mi viszont fûbe. Bán Károly szerkesztõ
2
jó ha figyelünk
– avagy Profitorientált jövõkép: tartósan a gödör alján? –
1 hír A Magyar nemzet internetes változatáról (2008. február 12. 19:11) „A tulajdonban látja Gyurcsány az új baloldali politika lényegét A többi között a tulajdon, illetve a mûveltség jelenti az új baloldali politikát – legalábbis hírügynökségi információk szerint errõl beszélt Gyurcsány az MSZP-frakció zárt ülésén kedden. Az új baloldali politika tartalmáról beszélt Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kedden az MSZP-frakció zárt informális ülésén Budapesten – tudta meg a távirati iroda. Az évadnyitó frakcióülésen meghirdetett új politika alapját a kormányfõ szerint a munkahelyteremtés, a jó ha figyelünk
mûveltség és a tulajdon jelenti. Gyurcsány konkrét intézkedéseket nem említett, azokról a hétfõi parlamenti ülésen fog beszélni – mondták név nélkül nyilatkozó résztvevõk a nemzeti hírügynökségnek.” Nehéz megszólalni egy ilyen hír után. Mert hát mit is mondhatna erre az ember? Azt, hogy a sok „hazudtunk reggel, délben, meg este” között a mûminiszterelnök végre elszólta magát, és fogai kerítését nagy nehezen mégis csak elhagyta az igazság néhány röpke szófoszlánya? Fura fintora a sorsnak, hogy a „minden a dolgozó népé” címû korszakot harsogó, ál-
lamszocializmussal parádézó eftársak ideológiai örökösei azok, akik egy idestova már szûk két évtizede zajló látványos és bravúrral végrehajtott gigantikus köpönyegforgatáson, valamint az állam és a nép kisemmizésén túl, most azt vágják a pofánkba, hogy az új baloldali politika lényege a tulajdon. Tetszenek figyelni?! Már nem a szolidaritás a lényeg, mint abban a régi, idejét múlt baloldali politikában, hanem a tulajdon! No meg a mûveltség, hiszen ha kellõ jártassággal rendelkezel a mûveltség terén, egyre több tulajdonra tehetsz szert. Egy profitorientált világban – hallottuk Horváth Ágnest, ez a világ már pedig ilyen, így nekünk is ilyenekké kell válnunk (ha eddig még nem lennénk azok)! – ez mán csak így megy. Így múlik el a világ dicsõsége! Így válik az „emberarcú” államszocializmus gátlástalan szabadrabláson alapuló kiprivatizált*, azaz magánosított barbár vadkapitalizmussá. (*A múltkor Varga Tibor említette elõadásában, hogy a privatizáció szó a privo, azaz fosztani igébõl származik. Asszem ez önmagáért beszél. És azt is jól példázza, hogy az egykor az állam és a nép vérét szívó kommunisták, a köpönyegforgatás után miért vetették bele magukat oly lelkesen a köz vagyonának széthordásában.) Ezek a büdös kommunisták valahogy sosem tudnak szabadulni rögzült rossz szokásaiktól, valahogy képtelenek arra, hogy megváltozzanak, úgy tûnik, most sem tudják túltenni magukat az „eminens éltanuló” szerepkörén. Komprádorkámék talán attól félnek, hogy szamárpadba ülteti õket az új gazda? Megint pápábbak akarnak lenni a pápánál? (Talán ezért választottak egy pápai gyereket?) Olyannyira kitanulták ezt az újfajta módit, a kizsákmányoláson alapuló kapitalizmust, amely ellen apáik, nagyapáik egy egész életen át harcoltak, hogy a végére kapitalistábbak lettek a született kapitalistáknál, kizsákmányolóbbak lettek a született kizsákmányolóknál. Ez azé’ nem kis eredmény! Joggal lehetnek büszkék magukra. Francisco aszongya, hogy most mán innentõl kezdve a tulajdon lesz az új baloldali politika lényege. No persze, a hazugság itt is tetten érhetõ szavaiban, hiszen a gengszterváltásig visszamenõleg az volt a lényege, csak eddig a fõ erõk a tulajdon megszerzésére irányultak, s most, hogy döntõen az Antalli örökségnek köszönhetõen meg is szerezték azt, na innentõl kezdve mán akkó’ politizálhatunk eftársak! A többieknek meg kuss van, mer ha úri kedvünk úgy tartja, az erõszakszervezetek útján pofán találjuk vágni õket, netalán tán ki találjuk veretni néhány fogukat, vagy ne adj’ isten, a 3
renitensebb fajtájának esetleg kilövetjük a szemét! Asszem ez világos és egyértelmû vót! A politikai korrektséghez hozzátartozik, hogy a jelenleg regnáló posztkommunisták, élükön hûséges fegyverhordozójukkal, a szocializmusra harsogó nyüszítéssel nemet ordító másik csaló bagázs még nem sajátította el teljes mértékben a legnagyobb ellenzéki párt egykori jelmondatát, náluk a szó az elsõ, a tett csak a második, de minden olyan alkalommal, amikor ékesszólási tehetségük a végéhez ér, defektet kap a kommunikációs úthenger, ahogy a költõ fogalmaz, újult erõvel lépnek a tettek más mezejére, gyün a mûveleti területet minden mástól hermetikusan elzáró kordonzár, a könnygáz, a gumilövedék, no és persze az elmaradhatatlan tömegoszlatás. Valamikor még aszonták, „ a néppel, a népért!”. Nem így tettek, de legalább mondták! Ma már nem is mondják. Ma már nyíltan a pofánkba vágják, hogy „nem a népért!”, sõt, „a nép ellen!”! Mer’ hogy ebben a profitorientált világban momentán ez a kifizetõdõ! Mármint nekik. Azt ugyan még nem merik nyíltan kimondani – de talán nincs is szükség rá, hiszen mindenki érzi, mindenki tudja –, hogy ebben az új baloldali politikában (ha ezt egyáltalán még baloldali politikának nevezhetjük, csak azt nem tudom, hogy miért is), szóval a tulajdon, mint meghatározó lényeg mellett bejön még egy szempont, melyet talán modernkori bérrabszolgaságként aposztrofálhatnánk, s melynek lényege, hogy a politikusok (de legfõképpen a posztkommunista politikusok!) különleges anyagból vannak gyúrva, mi, a nép, a nemzet, a lakosság vagyunk érettük, nem pedig fordítva. Ezért fordulhatnak elõ aztán olyan téves jogértelme-
zések, melyek szimptómái kormánypárti képviselõknél egyre többször észlelhetõk, nevezetesen, a képviselõvé történõ megválasztást, az ország házába való bejutást néhányuk láthatólag tévesen éli meg, azt hiszik, hogy a nép valamiféle piedesztálra emelte õket, s onnantól kezdve õk már érinthetetlenek, elszámoltathatatlanok, mi több, még csak kérdõre sem vonhatók, onnantól kezdve a népnek kell õket szolgálnia, nem pedig fordítva. Holott a képviselõség, ne felejtsük el, a nép választás útján küldi az adott személyt a törvényhozás házába, elsõsorban szolgálatot, a képviselõ választóinak, valamint azok érdekeinek szolgálatát, s egyúttal felelõsséget, a képviselõként szavazatával meghozott döntések vállalásának felelõsségét jelenti! Megint az a sajátos helyzet látszik megképzõdni, amit legutóbb a magyarországi cigány tanulók helyzetével foglalkozó egyik televíziós beszélgetõs mûsorban említettek, nevezetesen, hogy a cigány diákok a jogaikkal tökéletesen tisztában vannak, csak éppen a kötelezettségeikrõl feledkeznek meg, de azokról aztán állandó jelleggel. Valami hasonló érzés fogja el az embert, amikor azt látja, hogy a törvényhozás házában úgy szavaznak meg egy törvényt, hogy az egész ország tiltakozik ellene. Valami hasonló érzés fogja el az embert, amikor azt látja, hogy a képviselõi fogadóórán a választott képviselõ azt mondja az õt hatalomba delegáló választóinak, hogy márpedig õ akkor is megszavazza a törvényt, ha a fene fenét eszik is, nem érdekli, mit mondanak neki az õt hatalomba delegáló választók. Talán a tisztelt Olvasó is emlékszik még az „Akkor is jót teszek veletek, ha beledöglötök!” címû, az egykori eftársakra jellemzõ sajátos állam-szocialista mentalitásra.
Ugyanakkor felmerül bennünk a kérdés, hogy a „felelõs magyar miniszterelnök” felelõs-e, magyar-e, egyáltalán nevezhetjük-e még miniszterelnöknek, amikor azt látjuk, hogy üres papírt lát el kézjegyével (lásd a Lisszaboni Szerzõdés) nemzetközi szerzõdés aláírása címén? Biankó papírt ír alá, amibe aztán késõbb bármi bekerülhet? Végig mehetünk a szamárlétra grádicsain, de folyton ugyanahhoz a kérdéshez jutunk vissza: Kikért vannak õk itt? Kikért politizálnak? Kikért hozzák meg ezeket a döntéseket? Kiket képviselnek? Kiknek az érdekeit szolgálják? Ezekre a kérdésekre ma még nem ismerjük a választ, vagy legalábbis – Francisco, a mûminiszterelnök szavajárásával élve – nincs kibontva elõttünk az igazság minden apró részlete, de sejtéseink azért vannak. Egy biztos, addig, amíg nem leszünk a magunk urai, amíg hagyjuk, hogy ebben az országban mindig mindenki helyett más, valaki messzirõl jött ember dirigáljon, akirõl köztudott, hogy azt mond, amit akar, addig nem tudunk elindulni a lejtõn felfelé. Addig, amíg nem tudjuk megérteni, megértetni mindenkivel, hogy a világnak, Horváth Ágnes minden híresztelésével ellentétben profitorientált helyett emberorientáltnak, azaz emberközpontúnak kell lennie, addig nem tudunk elindulni a lejtõn felfelé. Addig benne maradunk a gödörben. És ugyan igaz, hogy az országnyi méretû gödör szélvédett hely, de megmarad benne a büdös is! Jó lenne már egy kis friss levegõ! Itt a szellõztetés ideje! Hát készüljetek! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
– avagy Minden nagy utazás az elsõ lépéssel kezdõdik! – Emlékeznek még a szebb napokat látott Markos-Nádas duó „Felvonulók kérték” címû számára? Tudják, arra, amelyikben a nép egyszerû gyermeke mindig mást kért, mint amit elõre kiadtak neki ukázba, és a riporter egy idõ után megelégelve a dolgozók engedetlenségét és önállóságát, elõször csak szelíden, „De nem ezt beszéltük meg!” Maga nem ezt fogja kérni!” késõbb egyre nyomatékosabban és agreszívabban, a végén már „Mit kérsz, te szemét?!” felkiáltással próbálta õket a „helyes” útra terelni. Hát ha valaki mondhatná, hogy „De nem ezt beszéltük meg!”, akkor mi mondhatnánk. És mi mégsem vagyunk agresszívak! Tûrünk. Egyelõre. Talán a Kádár-érában eltöltött évtizedek jótékonyan süppedõs puha posványában a dolog legelején, amit sokáig úgy híttunk, úgy hittünk, hogy rendszerváltás, ma már sokan találóan csak gengszterváltásnak híjják, szóval az elején azon még mindenki könnyedén átsiklott, tovalibbent, hogy elmaradt a katartikus pillanat, a nagy fordulatot, ha tetszik, felülrõl „lepapírozták”. Az önjelölt világmegváltók – mi úgy tudtuk – senkitõl sem felhatalmazva, egyszerûen csak azért, 4
mert õk voltak a legrátermettebbek(?), legszemfülesebbek(?), legkiválasztottabbak(?), leültek egy „rendszerváltó kerekasztalnak” elnevezett bútordarab köré, és eljátszották a külvilág számára – mint késõbb kiderül – az elõre megírt forgatókönyv alapján az elõadást. Azt ígérték, hogy jó lesz. Azt ígérték, hogy szabad lesz. Azt ígérték, hogy jólét lesz. Tudták. Merték. Tették. Rossz lett. Ha kinyitod a pofád, és túl hangosan csaholsz, elsõ körben rád engedik az adóhatóságot. Ha ennél tovább mész, az utcára is kész vagy kimenni, hogy hangot adj elégedetlenségednek, újabban egyre könnyebben ragadtatják el magukat, és lövetnek. Egyelõre még csak gumilövedékkel, de ki tudja, ha a dolgok így mennek tovább, még az is könnyen elképzelhetõ, hogy a tagállamaira egy diktatúra összes jellemzõjével és hatékonyságával rátelepedõ, és sokak által csak „új Szovjetunióként” aposztrofált Európai Unióban, mondjuk a nemzetközi terrorizmus elleni harcra való hivatkozással újra dijó ha figyelünk
Orbán Viktortól szeretnénk hallani a Gyurcsány Ferenc mondjon le címû számot vatba hozzák az éles lõszert. Akkor pedig nekünk lõttek! Most már nem csak a XX., de a XXI. század történelmébõl is okulhattunk, mindenki tisztában jöhetett azzal, mit jelenet, ha ezek fegyvert kapnak a kezükbe. Azt ígérték, jó lesz. Azt ígérték, szabad lesz. Azt ígérték, jólét lesz. Tudták. Merték. Tették. Rossz lett. Pedig nem ezt beszéltük meg! Nem ezt kértük! A „csak azért is!” erõbõl való politizálás, ha azt, amikor a „választott” hatalom nyíltan szembe megy a választóival, egyáltalán lehet még politizálásnak nevezni, ült diadalt tegnap, február 11-én. Miért történhetett meg ez? Hogyan juthattunk odáig, hogy a múlt emberei, akik eddig az országunkat adták el – Francisco szavat idézve gyakorlatilag „játékpénzért” –, most azt „szentesítették”, hogy innentõl kezdve mi, embereket is eladhatóvá válunk? Persze, hallottuk az egészségügy (legalábbis papíron) elsõ számú közszolgájától, eladó az egész világ. Profitorientált, azaz haszonelvû, így nekik is annak kell lenniük. Modernkori rabszolgaság. Tetszés szerint adhatod veheted az embereket, a legfõbb szempont, melyik termeli a legtöbb hasznot, melyik kerül a legkevesebbe? És mi történik azokkal, akik a sajátosan kreált képzeletbeli pénztárfõkönyv egyik rubrikájába sem férnek bele? Azok dögöljenek meg? Hulljon a férgese? jó ha figyelünk
Azt ígérték, jó lesz. Azt ígérték, szabad lesz. Azt ígérték, jólét lesz. Tudták. Merték. Tették. Rossz lett. Nem ezt beszéltük meg! Csodálkozunk, hogy ide jutottunk? De hát hová máshová juthattunk volna? Amikor elõször diszkréten megkocogtattad a hatalom vállát, hogy hát „Bocsika, nem errõl volt szó!”, az rád mordult, hogy „Ugyan, hagyj már ezekkel a hülyeségekkel!” Amikor utcára vonultál, akkor viszont már kimutatta a foga fehérjét, mindenki számára világosan, egyértelmûen és félreérthetetlenül villantotta meg a nyílt színi diktatúra jellegzetes vonásait. Keep smiling! – hallod a médiából az újfajta Ámerikából való ukázt, a happy nyomorúság trendi módon való elviselésének éppen aktuális jelmondatát. Ezt teszi a hatalom is, a múltból itt maradt cenzor rád mosolyog, kioktat, s egyúttal kicsikét neheztel is rád, hogy ez alatt a szûk húsz esztendõ alatt még mindig nem tanultad meg, mit jelent az ún. demokrácia egy olyan államban, ahol a forradalmi változásokat is felülrõl vezénylik. De hát nem ezt beszéltük meg! Azt ígérték, jó lesz. Azt ígérték, szabad lesz. Azt ígérték, jólét lesz. Tudták. Merték. Tették. Rossz lett. 5
Mikor lesz végre jó? Mikor lesz végre igazán szabad? Mikor lesz végre jólét? (Nem csak nekik!) Akkor, ha tudjuk! Akkor, ha merjük! Akkor, ha tesszük! A valódi, az igazi demokráciát! Vagyis élünk a közvetlen hatalomgyakorlás jogával és eszközével, a népszavazással. Úgy tûnik a múlt emberei, a demokráciát a proletárdiktatúra államszocializmusának egyfajta sajátos továbbéltetõjeként értelmezõ eftársak nem hagytak más eszközt, már csak ez maradt számunkra. A jogállam talaján állva ez az utolsó eszköz a kezünkben, hogy még törvényes keretek között harcolhassunk egy olyan hatalom ellen, mely magát önkényesen a jog fölé helyezte. Francisco, a mûminiszterelnök egyik feldúlt pillanatában a média nagy nyilvánossága elõtt azt találta mondani, hogy akinek nem tetszik az, ami itt van, az elmehet ebbõl az országból. Én, a szocialista nagyváros öntudatos polgára, a dolgozó nép egyszerû gyermeke arra kérem minden honfitársamat, hogy maradjon! És harcoljon! Harcoljon úgy, ahogyan eddig még talán sohasem tette meg! Álljon ki a maga igazáért! Menjen el és adja le a szavazatát a népszavazáson! Az õt megilletõ egyetlen voks erejéig vállalja fel a ráesõ felelõsséget abban, hogy az ország, a nemzet merre folytassa útját! Vessünk véget végre a fortélyos félelem igazgatásának! A passzív várakozás, a tétlenség, mondván, az idõ úgy is nekünk dolgozik, kihalnak elõbb vagy utóbb, ma már nem állja meg a helyét. Kinevelték utódaikat, ideológiai és egyéb más vonatkozású örököseiket, akik sok tekintetben még rosszabbak, mint õk maguk. Az állammonopolista proletárdiktatúra, a kamatos kamat irreális profitéhsége,
Az elkövetkezõ tíz-tizenöt évben Magyarország az unió legszegényebb állama lesz – nyilatkozta a Figyelõ csütörtökön megjelenõ számában Demján Sándor. A legvagyonosabb magyar szerint cégét a száznapos programok ûzték el Magyarországról, és hazánk sorsa már 7-8 nagy kötvénytulajdonos kezében van, így a politika mozgástere erõsen korlátozott. (...) A kormányzati negyed építésének leállítása nem befolyásolja a West End 2 terveit – mondta a Figyelõnek adott interjújában Demján Sándor. Átnézzük majd a fejlesztési stratégiát, ebben azonban Magyarország már ma sem szerepel komolyabb súllyal, csak mintegy 5-10 százalékkal. Állítom, hogy az elkövetkezõ tíz-tizenöt évben hazánk az Európai Unió legszegényebb országa lesz. Egy ilyen elszegényedõ országban nagyon meg kell gondolnia egy befektetõnek, hogy hová és mennyit invesztál – kezdi a hazai politika és persze gazdaságpolitika bírálatát a leggazdagabb magyar. Átláttuk, hogy itt a továbbiakban nincs nagy jövõ a cégünk elõtt. Erõteljesen nyitottunk tehát a külvilág felé, ott pedig kellett az, amit csináltunk – mondta Demján. A lap kérdésére úgy vélte: nem arról van szó, hogy itthon megszûntek volna az üzleti lehetõségek, hanem egyszerûen „meguntam a szubjektív megkülönböztetést, az irigységet”. 6
valamint a szabad rabláson alapuló barbárkapitalizmus sajátos „értéksemleges” elegye ezen ifjú titánok (ti tán tudjátok, hogy mire lehet használni õket?) szocializációs alapja. Méltók régi, nagynevû elõdeikhez, õk is különleges anyagból vannak gyúrva, mint a kommunisták, csak az anyagösszetétel más egy kicsikét. De a végeredményt illetõen legalább olyan pusztítóak és kártékonyak. Minden tõlünk telhetõt meg kell tennünk azért, hogy az igazságot kimondhassuk! Minden tõlünk telhetõt meg kell tennünk azért, hogy a nép hallathassa a hangját! Meg kell akadályoznunk, hogy a törvényesség látszatát keltve tovább folytatódhasson az ország, s egyúttal most már a mi eladásunk is! Francisco azt üzente, el lehet menni! Én meg azt üzenem, EL KELL MENNI! SZAVAZNI! Mindenkinek! Még annak is, aki bármilyen fenntartással él a jelenlegi rendszerrel kapcsolatban. Gondoljon arra, hogy a szavazatával életeket menthet! Azé’ ez nem kis dolog! TUDJUK! MERJÜK! TEGYÜK! S akkor a Haza remélhetõleg fényre derül. Ha nem tudjuk, nem merjük, és nem tesszük, nem vesszük kezünkbe végre valahára a tudást, a merést, a tevést, marad a sötétség! Annyi gyertya pedig a világon nincs, amennyivel ezt a földi poklot be lehetne világítani. Tegyük meg hát az elsõ lépést! Készüljetek! Isten áldja Magyarországot!
A környezõ országokban a városok hívnak bennünket és segítenek. Dinamikusabban fognak fejlõdni, mint Magyarország! Régen, már 2002-ben mondtam például, hogy Szlovákia elhagy bennünket. Nemzeti konszenzus kellett volna, a politikusok nagyobb hazaszeretete, a hatalom szeretete mellett. Az államigazgatás szénáját rendbe kellett volna tenni. Reform és reform kellett volna szünet nélkül, még az uniós csatlakozás elõtt. Ezt az esélyt azonban Magyarország elmulasztotta. Lényegét tekintve ma sem történik semmi, gyökeres reformok nincsenek – válaszolja Demján arra a kérdésre, hogy mitõl maradhatunk le végzetesen a régiós versenyben.
A szocialista nagyváros öntudatos polgára
Az üzletember szerint a közigazgatásban, az egészségügyben és az oktatásban nincs is reform, csak maszatolás; az elmúlt években egyetlen sikeres reformra futotta, mégpedig a haderõreformra. Demján szerint a Fidesz rendezett állapotban adta át az országot 2002-ben, a párt bûnéül azt rója fel, hogy kormányzásuk négy éve alatt egyetlen társadalmi alrendszert sem alakítottak át. Az üzletember szerint a bajok a két száznapos programmal kezdõdtek, amelyek az ország eladósodásához vezettek, de a dolgokat 2004-ben és 2005-ben még rendbe lehetett volna tenni. A pártok már nem számítanak Hitelbõl nem lehet jóléti rendszerváltást csinálni. Ha lehetne, képzeljük el, milyen csodás lenne a világ. Ez a nép viszont ezt a politikát befogadta, a sajtó, az értelmiség lelkesen üdvözölte. A hitelt kamatos kamattal vissza kell fizetni – mondja a Figyelõnek Demján Sándor. Ma az ország a történtek után ki van szolgáltatva 7-8 nagy kötvénytulajdonosnak. Ilyen körülmények között hamis illúzió az, hogy az állampolgár szavazatán vagy bármely politikai párton múlik, mi lesz Magyarország jövõje. A valóságban azon múlik, milyen a világ likviditási helyzete. Azt dicsérendõnek tartom, hogy a kormány a saját választási esélyeit is kockáztatva akart reformokat csinálni. Csakhogy úgy látom, most elgyávultak. Nincsenek befejezve a reformok – véli a leggazdagabb magyar. Figyelõ nyomán
jó ha figyelünk
– avagy Szorgos népünk veszteni fog? – Ifjú korom egyik meghatározó filmélménye volt az „Éretlenek” címû francia filmvígjáték. Talán sokan emlékeznek még a filmbõl az azóta szállóigévé vált, „Szorgos népünk gyõzni fog!”, már-már szlogenszámba menõ jelmondatra. A francia komédiában a furfangos diákok különbözõ cselszövések árán próbálták meg tanulás nélkül abszolválni az érettségit. Úgy tûnik, valami hasonló képzõdik meg most kis hazánkban is azzal a különbséggel, hogy ezúttal a hatalom próbálja meg tanulás nélkül abszolválni a demokráciát, azaz megpróbálja demokráciának álcázni a diktatúrát, ráadásul a dolog úgy fest, hogy szorgos népünk az, aki egyelõre vesztésre áll. Pedig aki demokráciából elégtelent érdemel, azaz éretlen a demokratikus jogállamban való, manapság divatos szóhasználattal élve européer létezésre, az éppen a hatalmát meglehetõsen furcsán és európai viszonylatban egyedülálló (talán még a banánköztársaságokat is megszégyenítõ) módon átmentõ, a múlt embereibõl verbuválódott sajátos érdekközösség. Az egykoron szocializmusnak elkeresztelt állammonopolista berendezkedést magánszocializmusba kiprivatizált csókosok zártkörû elit klubja bizony elégtelen bejegyzést érdemel képzeletbeli bizonyítványába. A sajtó és a szólás szabadságát követelõ 1848-as forradalom és szabadságharc után százhatvan esztendõvel, a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságáról papol nekünk az egykori állampárti cenzor. Ráadásul, hogy tetézzük a bajt, teszi mindezt egy olyan, állítólag rendszerváltáson átesett, teljes jogú európai uniós tagállamban, mely magáról teli torokból ordítva fennen hirdeti, hogy õ bizony demokratikus jogállam, és amely demokratikus jogállamban Koltay Gábor Wass Albertrõl szóló filmjét egyes településeken nem lehet bemutatni. Ez azé’ minimum gáz! De megyünk tovább! Ráadásul, hogy tetézzük a bajt, ebben az állítólag rendszerváltáson átesett, teljes jogú európai uniós tagállamban, mely magáról teli torokból ordítva fennen hirdeti, hogy õ bizony demokratikus jogállam, mind a kormánypárt (MSZP), mind az állítólagos ellenzék (MDF) egyes prominensei, kart karba öltve próbálják meg lebeszélni az embereket arról, hogy ha kell – már pedig most nagyon úgy tûnik, hogy kell –, ha úgy tartja úri kedvük, akár közvetlenül is gyakorolhassák a demokráciát. Azt még csak-csak megértem, hogy a proletárdiktatúrában szocializálódott és hatalomra szert tett aparatcsikok nem tudnak elszakadni az erõszakos hatalomgyakorlás esetenként mámorító gyakorlatától. De hogy Herényi Károly is aszongya, hogy márpedig õ neki esze ágában sincs elmenni a népszavazásra, hát azt már jó ha figyelünk
nemigen tudom hova tenni. Még akkor sem, ha egyes, magukat önkéntes mérvadóknak tartó hangadók szerint nem érdemes elmenni a népszavazásra, merthogy az nem szól másról, mint Francisco és Viktor király személyes párviadaláról. Le kéne szállni végre arról a bizonyos sokat emlegetett magas lóról! Nekem ugyanis a két vezérürü soron következõ összecsapásán kívül más is eszembe jut, amikor a népszavazás kerül terítékre. A magam részérõl nem feledkeznék meg a Mari nénikrõl meg a Józsi bácsikról sem, akiknek alkalmanként bizony csak ki köll pöngetni azt a nyavalyás háromszáz magyar forintokat. Azért tartottam fontosnak leírni, hogy alkalmanként, mert a Mari nénik és Józsi bácsik a háziorvosnál csak elõször fizetik be a 300 forintot! Másodszorra ott is befizetik, ahova a háziorvos elküldte õket vizsgálatra! És mily meglepõ, ha innen további vizsgálatra küldik Mari nénit vagy Józsi bácsit, az új helyen is megfizettetik vele a 300 forintot (ekkor már elrebegik az elsõ, Horváth Ágnessel kapcsolatos imádságot az úr felé, ne felejtsük el, már 900 forintnál járunk!), s ha itt véget ér a dolog, esetleg fizethetnek még 300 forintot, amikor kontrollra vissza kell menniük a háziorvoshoz végül. Ha ne adj’ isten kórházba kerülnek az aztán az igazi szívás, mer’ onnantól kezdve ketyeg a kórházi napidíj. Na ennyit arról a bizonyos „mi az a nyamvadt 300 forint?”-ról. De azért Herényi Károly úr nem megy el. Ezen kijelentésével, még ha nincs is tudatában, választóit is lebeszéli a népszavazáson történõ részvételrõl, azaz a demokráciában való közvetlen, tevõleges részvételrõl. A belterjes, zártkörû hatalomgyakorlásnak egy sajátos megnyilvánulása ez, mely úgy tûnik, pártoktól független.
Asszem ez az a pillanat, amikor mindenki tisztába jöhet azzal, mit is jelent a mai kor Magyarországában az „elit” szó valójában. Vagy legalábbis mit értenek alatta a hatalmat jelenleg gyakorló politikum tagjai. Ráadásul, hogy tetézzük a bajt, Herényi úr keveri a szezont a fazonnal. Azt hiszi, mi vagyunk érette, nem pedig õ van érettünk. Ahogyan azt Bódi Lajos, mûvésznevén Tüdõ, az erõcsávó mondaná, árnyalatnyi különbség. Kicsit olyan ez, mint a Horváth Ágnes-féle egészségügy, melynek lényege, hogy az adott egészségügyi intézményre (pl. kórházra) csak és kizárólag úgy tekintünk, másként nem is tekinthetünk, hiszen profitorientált az egész világ, mint valamiféle rentábilisan mûködtetett gazdasági egységre. Ennek az ostoba és torz szemléletmódnak a fontossága pedig minden mást felülbírál. Még az intézmény eredeti rendeltetését is, azt, amiért létrehozták, amiért felépítették, nevezetesen, hogy ott embereket gyógyítsanak meg, életeket mentsenek. Új, eddig példátlan jelenségek kezdték felütni fejüket honi közéletünkben. Hadd kérdezzem meg a kedves Olvasót, emlékszik-e olyan esetre, hogy országgyûlési képviselõ biztonsági emberek garmadáját vette igénybe egy egyszerû képviselõi fogadóórán való megjelenéséhez? Én speciel egyetlen esetet sem tudnék felsorolni. Egészen mostanáig. A televíziós tudósítások érdekes országos körképet mutattak be. És még valami mást is! Megint, csak a pontosság és a hitelesség kedvéért álljunk meg egy röpke pillanatra és szögezzük le a tényeket! Mindez egy teljes jogú európai uniós tagállamban, egy állítólag demokratikus jogállamban történik, a XXI. században, Európa kellõs közepén. Errõl jó, ha nem feledkezünk meg! Ne felejtsék el! Önök akarták, önök szavazták meg! Ugyanakkor e helyütt szükséges feltennünk azt a kérdést is, hogy vajon miféle demokrácia az, ahol a képviselõ az (állítólag) általa képviselteknek a média nagy nyilvánossága elõtt a pofájába vághatja, hogy egész egyszerûen szarik rájuk, semmibe veszi õket, mondhatnak, amit akarnak. Mer’ hogy köti õtet a frakciófegyelem! A választóknak tett ígéret, a képviselõi eskü, meg a többi efféle csip-csup dolog az, smafu? Az nem számít? Csak egyszer kerülj a tûz közelébe, a többi ’osztán mán megy magától? A köpönyegforgató múlt érthetetlen, de nem magyarázhatatlan furcsa túlélése, túléltetése, az egykori állampárti cenzornak a mai korhoz igazított (mediatizált) trendin kialakított vizuális környezetszennyezéseként, mint valamiféle élõ botox reklám osztja az észt és a demokráciát. Pontosabban a demokráciának egy 7
különleges vállfaját, az államszocializmus magánszocializmusba kiprivatizált, gátlástalan szabadrabláson alapuló változatát, mely a demokrácia azon sajátos értelmezésén alapul, miszerint az állami monopóliumok egyeduralmát – a társadalmi szükségszerûségekbõl kifolyólag, a természet törvényeibõl levezethetõen, esetleg isteni sugallatra, vagy netalán tán eleve így rendeltetett? – a magánmonopóliumok egyeduralmának kell felváltania. A magánmonopóliumok teljhatalmú uralma pedig, mi sem természetesebb, naná hogy õket illeti meg, ez kérem tisztelettel, jár nekik! Az utódpártban meg ugye kimondták a jogutódlást is, gondóták, az ország feletti uralmuk is jogosan folytatódik tovább. Talán ezért zavarja õket annyira, hogy másnak is van véleménye, ráadásul az övéktõl gyökeresen eltérõ. Mindeközben a nép meg egész egyszerûen cseberbõl vederbe. Most akkor mi a rossebb is vót itten tízen valahány évvel ezelõtt? Mit váltottunk? Rendszert, gengsztert, vagy csak alsó gatyát? Ahogyan azt már a korábbiakban említettem, a televíziós tudósítások az érdekes országos körképen kívül valami másról is tanúskodnak, valami másra is felhívják a figyelmünket! Még a jelenlegi, alkotmánynak titulált, többszörösen módosított negyvenkilences húszas is valami olyasmirõl beszél, hogy az istenadta nép (ezek mink vónánk!), vagy választott képviselõi útján, vagy saját kézbe véve a dolgok irányítását, azaz közvetlenül gyakorolja a hatalmat. Nos, a dolgok jelen állását nézve úgy tûnik, kifutottunk az idõbõl, most mán tényleg muszáj lesz ennek a nemzetnek egy új alkotmányt alkotnia. De talán a legcélravezetõbb az lenne, ha visszatérnénk a Szent Korona Tanon alapuló államszervezõdéshez, jogi alapokhoz, valamint annak praktikus gyakorlásához. Mirõl is van szó? Megképzõdött ugyanis egy olyan helyzet, mellyel a jelenlegi alaptörvényként funkcionáló poszt sztálini fércmunka egész egyszerûen nem tud mit kezdeni. A „választott képviselõi útján gyakorolja a hatalmat” címû rész láthatóan nem mûködik. Hogyan is mûködne, amikor a megválasztott képviselõ szemrebbenés nélkül belevágja az õt megválasztók pofájába, nemhogy esze ágában sincs úgy szavazni, ahogyan azt a hatalomba õt bejuttatók elvárják tõle, de ha nagyon ugrálnak, még arra sem veszi a fáradságot, hogy egyáltalán meghallgassa õket. Ez mi? Ilyenkor mi van? Akkor most ki van kiért? Fellázadt a képviselõ a választói ellen, vagy mi? Ahogy mifelénk az urbánus frazeológiában csekély értelmi színvonalú honfitársaink alkoholtartalmú italok nagyobb mennyiségben történõ elfogyasztásakor mondani szokták, az illetõ „szarik az alkotmányra!”. Nos, úgy tûnik, itt a szó legszorosabb (vagy talán legszarosabb?) értelmében ez képzõdött meg. Azon gondolkodom, hogy ilyen esetben ugyan vajon, hogyan gyakorolja a szerencsétlen nép képviselõje útján a hatalmat, ha az beint neki és aszongya laza eleganciával, hogy „ezt nektek!”? 8
Ugyanakkor a „vagy közvetlenül gyakorolja a hatalmat” címû résszel is komoly gondok vannak, hiszen maga a kormány, élén a második számú közjogi méltósággal és különbözõ rendû és rangú embereivel ordítják teli torokból üvöltve, hogy mán pedig kuss legyen, micsoda pénzherdálás, hogy a nép itten most egyáltalán mög akar szólalni, ne adj’ isten ki akarja nyilvánítani az õ akaratát. Horribilis összegeket költenek arra a köz pénzébõl, hogy elvegyék a kedvét a jó népnek a demokráciától, s ezzel együtt a hatalom közvetlen gyakorlásától, holott az, az ún. alkotmány által biztosított joga az állampolgároknak. Mégis, mitõl félnek? Attól, hogy a nép hoz egy döntést? Attól, hogy a nép hoz egy érdekeikkel ellentétes döntést? A végóráit élõ egykori vaskoronás kis-nagy ember szavaival élve: Na és? Hát ki dirigál itt, az úristenit neki? Nem a nép? Hát hiszen az ún. alkotmányban is az van leírva! Mán nem az van benne, hogy országunk vezetõ ereje a Magyar Szocialista Munkáspárt! Néha azér kézbe kéne venni a frankó papírt*, kezít csókolom! Igaz, ma már se magyar, se munkás, se szocialista nincs, csak a párt maradt. Ezek meg se nem magyarok, se nem akarnak dógozni, sose akartak, szociálisan meg olyannyira nem érzékenyek, mint egy lapostetû. (*Frankó papír: urbánus frazeológia, dokument (általában a pártközpont adja ki) ebben van leírva pontokba szedve, szépen, szájbarágósan, hogy a szerényebb képességû eftársak is mögértsék, hogy mit szabad és mit nem.) Megmondom az õszintét, engem borzongással tölt el, ahogy a múlt emberei a jövõ reménységeinek kiadva magukat, valamint a kizárólagos igazság letéteményeseinek szerepkörében tetszelegve pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve mindent megtesznek azért, hogy az embereket távol tartsák a köz ügyeinek intézésétõl, az élet dolgainak tevõlegesen, cselekvõen történõ befolyásolásától. Beleborzongok, hiszen egyre másra feslik fel most már a hazugság média által ördögien szõtt szövete, egyre nagyobb darabok hasadnak fel, válik láthatóvá a diktatúra valódi, mindannyiunk által jól ismert régi arca. Hiába cserélték le a régi szövegeket újakkal, hiába vádolják a másikat azzal, amit õk követtek el, hiába cserélték le Armani-ra a VOR*-öltönyöket, mindannyian érezzük, mindannyian tudjuk, mindannyian látjuk, hogy a botox csak mûmosolyt produkál. Kicsit olyan ez, mint az egyik kozmetikai cég arckrém reklámja, ahol az elöregedett, régi ráncos bõr a zene ritmusára lepattogzik, és szép lassan kirajzolódik alóla a megújult, megfiatalodott, hamvas bõrû új arc. Nálunk azonban éppen fordítva zajlik minden. A kétségbeesett próbálkozások, ahogy a mûminiszterelnök még mindig a bulvárkormányzás médiahullámait meglovagolva próbál fiatalosnak, dinamikusnak, lendületesnek mutatkozni, miközben az öregecskedõ botoxreklám, az Állatfarm Vamzi elvtársához hasonlóan próbálja magyarázni a magyarázhatatlant, menteni
a menthetetlent, lassan közröhej tárgyává válik. A zene ütemére – emlékeznek még? Magyarország, Magyarország… – lassan lepattogzik a feszes, elsõ ránézésre fiatalosnak tûnõ bõr és egyre nagyobb felületen tûnik elõ a már unalomig ismert ráncos, öreg, talán még az illegalitásban, a földalatti mozgalom megpróbáltatásainak idején edzõdött viseltes banyafazon. A végén még az is kiderülhet, hogy töke van a menyasszonynak. De hát egy fordított országban ezen sincs mit csodálkozni. (* VOR=Vörös Október Ruhagyár, a szocialista Magyarország és a proletariátus egyik konfekcióöltönyöket gyártó üzeme volt.) A boldog és gondtalan emberi létezést kizárólag személyes privilégiumának tekintõ csókosok belterjes érdekközössége mindent megmozgat azért, hogy szorgos népünk ne gyõzhessen. Azzal már tisztában vannak, nem tudnak rávenni bennünket, hogy ne legyünk szorgosak, meglesz a szükséges számú aláírás. Inkább azon dolgoznak, hogy ha már el kell menni, minél kevesebben menjünk el, ne legyen érvényes a népszavazás, vagy ha már érvényes, ne legyen feltûnõen nagyarányú – manapság divatos szóhasználattal élve: földcsuszamlásszerû – a vereségük. Ennek a taktikának a hatékonyságát és eredményességét most teszteli a hatalom a különbözõ idõközi választásokon és egyéb más, közvélemény-kutatásokon. A néppel makacsul szembemenetelõ hatalom, a választóiknak makacsul ellentmondó képviselõk (ne feledjék, visszahívhatatlanok!!!) egyre több embernél érik el, hogy eszméljenek. Bayer Zsolt, tán éppen a Korrektúra adásában beszélt valami olyasmirõl, hogy addig nem lesz itt érdemi változás, amíg valamiféle katartikus pillanat nem következik be a nemzet életében. Egyelõre még senki sem tudja, milyen lesz ez a katartikus pillanat, de hogy e nélkül megette a fene az egészet, az biztos, vélekedett az ismert zsurnaliszta. Wittner Mária szavai jutottak eszembe. Õ azt mondta: „Forradalmakat nem lehet megspórolni!” Én, mint a szocialista nagyváros öntudatos polgára mindösszesen csak annyit kérek honfitársaimtól, hogy tanúsítsunk jogkövetõ magatartást, ragaszkodjunk az ún. alkotmányban lefektetett jogunkhoz, éljünk vele, azaz ha kell, márpedig úgy néz ki, hogy ha valamikor, hát most aztán nagyon kell, közvetlenül gyakoroljuk a hatalmat! Elvégre a mienk! Annak idején a véres kardot hordták körbe az országban, ha nagyon nagy volt a baj. Ma semmi mást nem kell tennünk, csak befáradnunk a szavazófülkébe, a megfelelõ rubrikákat beikszelni, és máris hókon billentettük ezt az ostoba, népellenes hatalmat. Épp itt az ideje, hogy félni kezdjen az, akinek félnivalója van! És akkor szorgos népünk gyõzni fog! Ez a mi dolgunk, nem is kevés! Hát készüljetek! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
jó ha figyelünk
A minap egy hangulatos pesti kiskocsmában volt alkalmunk elbeszélgetni a szocialista párt egyik – magát nyilvános fórum elõtt megnevezni természetesen nem merõ – kerületi vezetõjével, akinek az MSZP országos politikájába is van beleszólása. A kocsmában vágni lehetett a dohányfüstöt, csupa idõsödõ, vagy legalábbis középkorú férfi foglalta el a helyeket az asztalok mellett. Jellemzõ volt rájuk a borostás arcszõrzet, és mackónadrághoz vett makkos cipõ. Tele volt a hely, talán azért, mert az egész kerületben itt a legolcsóbb a kisfröccs – mindössze száz Forintot kérnek el érte, ami, mint tudjuk, egyharmad vizitdíj. Szocialista informátorunk udvariasan kezet fogott kocsmabéli ismerõseivel, majd miután helyet foglaltunk, ömleni kezdett belõle a szó. „Látják ezeket az embereket?“ – mutatott körbe a kocsmában tartózkodókon – „nagyítóval sem talál közöttük Fideszest, a legtöbbjük tagja a helyi szocialista pártszervezetnek, sokan már a 90-es évek óta. Igazi, kétkezi munkásemberek, akiknek a napi nyolc óra fizikai munka után megivott fröccs jelenti a legnagyobb örömöt.“ Még ha ezzel az állítással lenne is kedvünk vitatkozni, az nem kérdés, hogy a bennünket körbevevõkbõl süt a „baloldaliság“. Ennek dacára innen-onnan elégedetlenség, a politikai helyzet kritikája hallatszik ki a borfogyasztástól hangossá váló beszélgetésekbõl. Mint informátorunk elmondja, ezek az emberek, hasonlóan a többi szocialista törzsszavazóhoz, teljesen kétségbe vannak esve. „A Gyurcsány-kormány pont az ellenkezõjét teszi annak, mint amit a baloldali szavazók, a kisemberek várnának tõle“ – fogalmaz a politikus. „A helyi alapszervezetben olyan viták vannak, amilyenek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Persze, korábban is voltak konfliktusok, mint ahogy minden pártnál, de
eddig megvolt egyfajta összezárás a jobboldallal szemben: a Fidesszel szembeni gyûlölet erõsebb volt az ellentéteknél.“ S hogy ehelyett mi a helyzet most? A szocialista párttagok teljesen kiábrándultak Gyurcsány Ferencbõl és politikájából. Egy ideig elfedte a népszerûtlen intézkedések élét az a tény, hogy Gyurcsány 2006-ban legyõzte a gyûlölt Orbán Viktort. Mára azonban a helyzet az, hogy a kormány intézkedései elsõsorban a baloldal törzsszavazóit, a kispénzûeket, a kétkezi munkából élõket hozza nehéz helyzetbe. „Ha a munkásnak el kell azon gondolkodnia, hogy vehet -e magának egy doboz cigit vagy egy kisfröccsöt, vagy minderrõl le kell mondania ha orvoshoz akar menni, az már régen rossz“ – fogalmaz informátorunk. Igazából persze a szocialisták nem az MSZP-bõl ábrándultak ki. Mint informátorunk fogalmaz, a fõ bajnak az SZDSZ politikáját tekintik, amelynek a csalódott párttagok szerint Gyurcsány Ferenc teljesen behódolt. „Sokak számára felháborító, hogy egy alig egy százalékos törpepárt diktáljon a nagy testvérnek“ – fogalmaz a politikus. Mindemellett az is visszatetszést kelt a szocialistákban, hogy a koalíciós partner népszavazási kampányában a szocializmussal riogat. Arra a kérdésünkre, miszerint ezt hajlamosak-e magukra venni az MSZP-tagok, informátorunk válasza határozott igen. „Ne legyünk naivak“ – szól a politikus felszólítása – „az MSZP törzsszavazókat pont a kádári nosztalgia vonzza a szocialista párthoz.“ Amikor a közelgõ népszavazásra kerül a szó, informátorunk csak legyint. „Ha a pártvezetés azt gondolja, hogy a mai napig hûséggel kitartó szocialisták majd azért fognak kampányolni, hogy fizethessenek azokért az egészségügyi ellátásokért, amelyekért eddig nem kellett, akkor keservesen csalódni fog-
Óriási fejlettségbeli különbségek vannak mind Magyarországon belül, mind pedig a 27 tagú Európai Unióban – ezt mutatja az uniós statisztikai hivatal, az Eurostat ma közzétett táblázata, amely az EU 271 régióját veszi górcsõ alá. Bár az adatok a 2005-ös évre vonatkoznak, a fenti kijelentés a mostani helyzetre is érvényes. Míg Magyarország fejlettsége az uniós átlag kétharmadát sem éri el, Budapest meg is haladja azt. A 27 tagot számláló Európai Unióban a legfejlettebb régió 2005-ben Belsõ-London volt. Ott az egy fõre esõ GDP – vásárlóerõ-paritáson mérve – az EU-átlag háromszorosát érte el. A képzeletbeli dobogó második fokára Luxemburg került, ahol az uniós átlag 264 százalékát érte el a vásárlóerõ-paritáson mért egy fõre esõ GDP, míg Brüsszel a maga 241 százalékos mutatójával a harmadik legfejlettebb régió volt. jó ha figyelünk
nak. Az MSZP szavazók többsége el sem megy szavazni március 9-én, akik meg elmennek közülünk, azok is inkább szavaznak a Fidesz álláspontjára, mintsem hogy a kormányzat több pénzt vegyen el tõlük. A kispénzû emberek nyomorát nehéz észrevenni kormányzati Audik ülésein terpeszkedve“ – utal Gyurcsány Ferenc 2006-os választási kampányspotjára informátorunk. Beszélgetésünkben szót ejtettünk arról is, hogy a közelmúltban több kerületben léptek át az MSZP-bõl a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. A politikus errõl így vélekedett: „Az MSZDP végsõ soron mégiscsak az MSZP partnerszervezete, így ebbõl nem kell messzemenõ következtetéseket levonni. Az azonban bizonyos, hogy egyre erõteljesebben feszül egymásnak a szocialista párton belüli két tábor. Az egyik a Gyurcsány-féle volt KISZ-esek, gazdag üzletemberek, akik tulajdonképpen az SZDSZ neoliberális politikáját valósítják meg kormányon. A másik tábor a régi kádáristák csoportja.“ Informátorunk szerint nem kérdés, hogy rövidesen kenyértörésre kerül a sor. Mint fogalmazott, az igazi szocialisták nem fogják hagyni, hogy Gyurcsány tartósan visszaéljen a „szocialista“ jelzõvel. „A népszavazás után Kiss Péter és köre minden bizonnyal megbuktatja a kormányfõt, és baloldali fordulatot hoznak a kormányzásban. Ha mégsem sikerülne Gyurcsány Ferencet megbuktatni, akkor viszont a pártszakadás elkerülhetetlen. Egy párt sem teheti meg, hogy hosszútávon szembemegy a párttagság, a szavazóbázis értékrendjével.“ Az elhangzottakra együtt érzõen bólogatva mi mást is kívánhattunk volna a kormányból kiábrándult szocialistáknak, mint azt, hogy Gyurcsány Ferenc bukásának ideje mielõbb elérkezzen. (Kpe webszerkesztõség)
Mi ettõl nagyon messze vagyunk. Magyarország hét régiója három évvel ezelõtt nem érte el az uniós átlag kétharmadát. A szóródás azonban hazánkon belül nagy. A fõvárost és Pest megyét lefedõ közép-magyarországi régió olyannyira kiemelkedik, hogy fejlettebbnek számított 2005-ben, mint az EU-átlag. (A mutató 104,9 százalék.) Budapestet a Nyugat-Dunántúl követte, de csak 63,7 százalékot tudott felmutatni. Nyugat-Dunántúlon az egy fõre esõ bruttó hazai termék az uniós átlag háromötöde volt, a többi régióban pedig még a felét sem érte el. Dél-Dunántúlon 44,6, Dél-Alföldön 43,6, Észak-Magyarországon 42,3, végül Észak-Alföldön 40,9 százalékot mutatott ki az Eurostat. Forrás: Index
9
Népnevelõ jelleggel ma a TV2 koffeinmentes címû reggeli polgári mûsorában arról értesülhettünk, hogy házassági szerzõdést márpedig igenis kell kötni! Igazából ez az a kategória, ami alapvetõen magánügy, ám az nyugodtan kijelenthetjük, hogy anyagiasodott világunk egyik aberrációjáról beszélünk. A napokban olvashattuk, hogy hazánkban a házasságkötések történelmi mélypontra süllyedtek, ami a család, és a házasság tradicionális, szeretetben való értelmezésének totális megbomlását jelzi elõre. Talán a bevezetõbõl is kiderül, hogy az effajta szerzõdésekkel az alapvetõ probléma az, hogy hiányzik belõlük minden olyan ami emberi, amire a ember jóakaratból és szeretetbõl képes lehet. Úgy ahogy sok dolgot, manapság az emberek a házasságot sem veszik komolyan holott valaha a boldogító igennek komoly súlya volt. Nem hiába születtek olyan mondások, mint az ‘ásó, kapa, nagyharang’, avagy nemhiába mondják ki a párok, hogy ‘míg a halál el nem választ’, ‘holtomiglan, holtodiglan’. Manapság az emberek nagy része úgy ugrik bele egy házasságba, ami – ha azt vesszük, akkor mondjuk egy új emberi élet megteremtésének legkiválóbb terepe – hogy elve az jár a fejében, hogy áh, ez nem is kell, hogy végleges legyen, meg napjaikban egy csomó házasság úgyis tönkremegy, nem szégyen az. Pont ezen szemlélet következtében számtalan megnyomorodott családot láthatunk, legyen az egy édesanya, aki egyedül küszködik a gyermekével, vagy akár egy édesapa, aki el van szakítva gyermekeitõl. Az ilyen helyzetben nevelkedõ gyermek soha nem is fogják megismerni azt, hogy mi az a család és a szülõk nyújtotta biztonság, hiszen egy házasságban az anya, vagy a feleség olyan, mint egy finom vacsoránál a köret, a férj, vagy apa pedig mint a szelet hús, – vagy akár fordítva – önállóan is lehet fogyasztani mindkettõt, de úgy egyik sem az igazi, és nem is olyan tápláló. A házassági szerzõdésnél mit láthatunk? Nincs meg egy alapvetõ összetevõ, ami
hosszú távú mûködõképességét biztosítaná a vágyott köteléknek, és ez pedig nem más mint a bizalom. Mindkét fél biztosítani szeretné magát a másik féllel szemben, ami kicsit olyan mint a hidegháború, felfegyverkezünk egymással szemben. Magyarán ha nem mûködik a dolog, akkor lehet pattogni, de le van papírozva, mehetsz vissza anyádhoz. Ha már eleve bent van a köztudatban, hogy olyan sokat nem veszthetünk, mert ilyen garanciák be vannak építve a leendõ házasságba, az a felelõs döntés esélyét minimalizálja. Arról nem is beszélve, hogy a házasság alapvetõ értelmezésében nem jelent mást, minthogy az ember a másikért, a másik boldogságáért felad magából egy picit, vagy amennyit szükségesnek ítél. Erre szokták mondani a magukat racionális gondolkodású embernek nevezõk, hogy a szerelem úgyis elmúlik. Az lehet, de a szeretet sosem, ha egyszer kialakult. Ami ezt az egész reggeli történetet az egekbe emeli, az pedig nem más, minthogy az amúgy zeneileg egyébként talán el is ismert Bódi Guszti fejtegeti ezt a riporterekkel karöltve a nagyközönségnek. Persze elmondja, hogy õk nem kötöttek ilyet de a házasságuk alatt eltelt idõ folyamán bizony szükség lett volna rá... Ilyenkor látszik igazán, hogy ez a társadalom milyen beteg is valójában, hiszen az önzés és az indivídum mindenhatósága irányítja. A reprodukció tradicionálisan alapvetõ intézményében a családban is biztosítani sze-
Az 1930-as évek végén jelentette meg a kolozsvári Lepage szabadkõmíves kiadó a „Tréfás és csúfolódó erdélyi népköltészet“ c. kötetét – bizonyosan található bármelyik debreceni közkönyvtárban -, amelybõl én a „Paradicsomból való kiûzetés“ meséjére hívnám fel a figyelmedet. A vázlatosnál is rövidebben: A bûnbeesés után Ádámékat ki kellett ûzni Édenbõl. Az Úristen szólott Flóriánnak, a román arkangyalnak, hogy hajtsa végre az isteni parancsot. 10
retnénk saját jövõnket, félretéve a másik boldogulását, ezzel megelõzve késõbbi vitákat. Ugye érezzük az elõzõ mondat lényegét? A késõbbi vitákat megelõzendõ... Tehát kódolva van, hogy megbomolhat... Vegyünk alapul egy barátságot, ami valami csoda folytán, az emberek bizonyos egyezõségein alapulva kialakul. Ebben a kötelékben is a bizalom kell, hogy az alapvetõ dominanciát betöltse, hiszen a barátainkkal olykor olyan dolgokat is megvitatunk, amit bizonyos okoknál fogva még a szüleinkkel sem. Tehát a felek olyan információk birtokába kerülnek egymás tekintetében, amelyekkel visszaélve komoly károkat is okozhatnak egymásnak mind lelki mind anyagi és egyéb területeken is. De szerintem az emberi ezekben a mozzanatokban pont az, hogy akármi is történjen nem élünk ezekkel vissza. Ha nincs meg a bizalom, akkor akár barátsági szerzõdéseket is köthetnénk elõre. Vagy végtére is nem mondunk el semmi olyat a másiknak amibõl a végén bajunk lehet... Szerintem ez abszurd. Ha a bizalom megbomlik, akkor teljesen egyedül maradunk, az pedig szörnyû dolog, szörnyû abból a csodából kimaradni, hogy az ember akár az életét, vagy annak egy darabját egy másik emberre bízza! A társadalmunk pont azért is beteg mert nagyon sok ember kimarad ebbõl a csodából, és az utána való vágyakozást gyermekeinek sem adja tovább. Alternatív Kornél
Éva észrevette Flórián közeledését és megijedt, de Ádám megnyugtatta, hogy ne féljen semmit. Flórián benyitott a kapun, tisztességgel köszöntötte Ádámot és elõadta, hogy õt az Úristen küldi Nagyságos Úrhoz, hogy ebben a nagyon fontos ügyben ... Ádám nem engedte, hogy Flórián a mondatot befejezze: – Téged küldött hozzám? Nem hihetem. Van valami írásod? – Nincs. – Akkor pedig menj a dolgodra, és Flórián elment. >> jó ha figyelünk
Egy törvényszéki tolmácsként Brüsszelben dolgozó egykori ’56-os menekült könnyekkel a szemében mesélte: végleg meg akar válni dunántúli, fákkal teli, festõi szépségû telkétõl. Elege lett abból a korábban soha nem látott agresszivitásból, amelyet a Gyurcsány-kormány alatt tapasztalt. Felhívta egy holland ingatlanügynök ismerõsét, hogy rábízza az eladást. Potom pénzt kér a házért és a telekért, akarta mondani az ügynöknek, aki a Boszporuszra nézõ villáktól kezdve a bolgár tengerparti üdülõkön át a portugál Algarve vidékéig ad és vesz ingatlant. „Magyarországgal nem foglalkozom” – utasította el szokatlanul száraz hangon az ügynök. A CIA viszont foglalkozik vele. Statisztikailag is. Az amerikai hírszerzés honlapján már láthatók a 2007-re becsült adatok. Ismerve a kormánykoalíció Washingtonhoz fûzõdõ viszonyát, e becsléseket nyilván nem kívánja vitatni. Amit ezek az adatok mutatnak, illusztrációja mindannak, amit a tényeket nem félremagyarázó, hanem bemutatni igyekvõ sajtó is évek óta hajtogat. Azt az elemzõt viszont, aki 2002 nyarán azt jósolta volna, hogy Szlovákia 2007-re búcsút int Magyarországnak az egy fõre jutó GDP-ben, vagy hogy lesznek mutatók, amelyek terén Albániához képest is szégyenkeznünk kell, idegkimerültség gyanújával nyilván betegszabadságra küldik. Em-
lékezzünk, néhány évvel ezelõtt még Aczél Endre érvelt nagy hévvel azok ellen, akik figyelmeztettek arra: a Cseh Köztársaság sokkal egészségesebb alapokra fektette gazdaságát, és végképp elhagy majd minket a térségi versenyben. Csehország mára elérhetetlen messzeségbe került. Prágáról nem is szólva. De viszszatérve az amerikai hírszerzõk világrangsorához, érdemes a legmegrázóbb táblázattal kezdeni, amely a csecsemõhalandóságot mutatja. E táblázat 221 országot szed rangsorba úgy, hogy ezer élve születésre számítva az elsõ helyen a legnagyobb, az utolsón pedig a legkisebb csecsemõhalandósági arányt mutatja. A világon a legjobb eredmény Szingapúré 2,30-as aránnyal. Szingapúrban az állam gondoskodik az egészségügyrõl úgy, hogy minden munkavállaló és alkalmazója a biztosított saját, névre szóló számlájára fizeti be a kötelezõ hozzájárulást. Az elsõ húsz helyezett országban egyébként az állam gondoskodik polgá-
Az Úristen csak azt felelte a Flórián jelentésére, hogy: - Flórián fiam, téged a jó szíved alkalmatlanná tesz, és Gábort, a magyar arkangyalt küldte az isteni parancs végrehajtására. Mikor Ádám meglátta az arkangyalt, azt mondta Évának, ne félj, láss neki a sütésnek, fõzésnek és olyan asztalt teríts ide, amilyen még nem volt. Ádám a nyitott kapuban fogadta Gábor arkangyalt: – Micsoda megtiszteltetés kegyelmes uram látogatása szerény házamban, és tessékelte Gábort az asztalhoz. Éva szabadkozott, hogy még nincs kész az ebéd, addig itt egy kicsi harapnivaló. Gábor zordonan mondta: – Sajnos nem látogatóba jöttem, hanem nagyon kellemetlen küldetésbe. Így Ádám: – Igen, igen, hagyjuk a kellemetlen híreket, elõbb üljünk le az asztalhoz, ebéd után majd. Ettek ittak, ebéd után az elsõ pohárnál pertut ittak, és az ötödik pohárnál pedig Gábor elõadja, hogy: - Nézd Ádám öcsém, itt a nagy veszedelem felettetek , de én megpróbálok mindent elrendezni odafenn. Nem annyira a te kedvedért, de a Nagyságos Asszonnyal szemben még udvariatlanságot sem engedhetek meg magamnak, bízzátok csak rám ezt a kiûzetést, s ezzel Gábor is elemet. Elment s jelentette az Úristennek, hogy szerinte igaz, hogy hibáztak Ádámék, de nem érdemelnek ilyen súlyos büntetést. Akkor az Úristen Mihályt, a német arkangyalt küldte. Mikor Ádámék messzirõl meglátták a közeledtét, mindent felülmúló vendéglátást készítettek. Mihály meg is érkezett, leereszkedõen fogadta Ádám és Éva alázatos köszöntését, legnagyobb nyugalommal foglalt helyet az asztalfõn, és ette-itta végig a a lakomát. Mikor besötétedett, este, Mihály felállott az asztaltól, és az elõtte hajlongó, kiszolgáló emberpárnak csak annyit mondott: – Mars ki a Paradicsomból! S ezzel elment. jó ha figyelünk
rai egészségérõl. Magyarország a 161. a rangsorban, 8,21-es halva születési aránnyal. Csehország toronymagasan vezet elõttünk 3,86-os aránnyal. De nálunk jobb helyen áll Fehéroroszország, Szlovákia, Litvánia, Horvátország és Észtország is. Kuba 6,04 halva születéssel szerepel a listán. A templom egerénél szegényebb ország – ahol magánbiztosítónak nyoma sincs – két hellyel elõzi meg az Egyesült Államokat. A várható élettartamot mutató sorrend élén Andorra áll 83,52 évvel. Magyarország a 102. 72,92 évvel. Jamaica, Algéria, Srí Lanka, Ecuador és Mexikó elõttünk jár: ott az emberek tovább élnek. Albánia az 50. 77,60 évvel. Ehhez sem kell kommentár – kivéve a kormánypárti lapoknak, amelyek nyilván ehhez is találnak „vörös farok” magyarázatot, mint azt megszokták kommunista korszakukban. A termékenységi rangsorban a feltüntetett 222 ország közül a 202. helyen állunk egy nõre jutó 1,33 születéssel. Ami rossz hír a nemzetnek, jó hír a koalíciónak, amely e döbbenetes mutató fölött eddig még egyetlen könnyet sem morzsolt el: figyelmét nyilván túlzottan leköti a kuruc.info és a Magyar Gárda. Érdekességként: az Egyesült Államok a 126. 2,09 születéssel, vagyis növekvõ népességgel. Az egy fõre jutó jövedelem rangsorában a 61. helyen állunk. Szlovákia a 63. A CIA a Gyurcsány-kormány teljesítményét nyilvánosan nem értékelte. Kár. Forrás: Lovas István – Magyar Nemzet
A másik egy szilágysági román népmese a földi javaknak a népek közötti elosztásáról. Elõzõen tudni kell, hogy a helyi román népszokás szerint a megszokott köszöntésforma a „Noroc“ és a „Noroc bun“ volt - Szerencsét! Jó szerencsét - a 20. században. Ugyancsak a helyi román népnyelvben a szép = „frumos“, de a nagyon szépet úgy mondják, hogy „mindru“, de ugyanakkor a „mindru“ büszkét is jelent, vagy jelent elsõsorban. Ahogy Bence János román aratóvállalkozó 1944-ben, a cséplõgép mellett nekem elmesélte: A teremtés után már csak annyi teendõ maradt, hogy az Úristen a népek között a földi javakat elossza. Kihirdette, hogy másnap fogadja az embereket a javak elosztására. A magyar gazda még sötétben felkelt, mosakodott, borotválkozott, tiszta fehérnemûbe, ünneplõbe öltözött. Mikor a nap felkelt, már a tornácon fényesítette a csizmáját. Utána reggelizett és kényelmesen idõben elindult a fogadásra. A román szegény ember volt, ruhástól aludt, csak a bocskorát kellett felkösse, napkeltekor. Vette a botját és csendesen elindult az Úristen elé. A zsidó boltos késõn feküdt volt le, és már fent járt a nap, amikor reggel felébredt, kiugrott az asszony és a gyerekek mellõl az ágyból, és megvizezte a kezét, kitörölte a csipát a szemébõl, közben elmondta az imádságát, és már loholt is. Csakhamar utólérte és elhagyta a románt, és éppen akkor ért az Úristen hivatalához, mikor a magyar már a bekopogtatás után a kilincset fogta. A zsidó érkezésére a magyar kinyitotta az ajtót és udvariasan elõreengedte a zsidót. Az bement és köszönt. - Noroc bun! Az Úristen azt mondta rá, hogy legyen a kívánságod szerint, a tied a jó szerencse. Másodiknak ment a magyar, és köszönt: - Noroc bun, Jó szerencsét, Uram Isten! Az Úristen azt felelte. - Ezt már a zsidónak adtam. A magyar erre azt felelte, hogy ez nagyon szép = „mindru“. Az Úristen jóváhagyta, hogy legyen a magyaré, a „mindrie“, a szépség, a büszkeség. Végül megérkezett a román s õ is
(folytatás a 21. oldalon) 11
Csurka István beszéde pártja Kongresszusán Tisztelt Országos Gyûlés! Elnökké választásom óta nem kettõ, hanem három év telt el, s ezért most az elnökválasztás egybeesik az elnökség újraválasztásával. Ezt a helyzetet kötelességem megindokolni és minden küldött számára átláthatóvá tenni. A 2006-os év második felében, az önkormányzati választások után, amikor a Budapesti Közgyûlésbe sem kerültünk be és a Pest megyei Közgyûlésbõl is kiestünk, és minden eddiginél gyengébb eredményt értünk el az egész országban és a pártnak már egyetlen fillérje sem volt, ellenben rengeteg adóssága, a tagság és a szimpatizánsok lesújtottakká váltak. Az egész nemzeti oldal kiábrándulttá vált. Jóformán senki nem látta a kiutat, senki nem látta az értelmét a további küzdelemnek. A MIÉP-Jobbik a Harmadik Út nevû párt, amelyet a választás elõtt nagy belsõ kételyek, de ugyanakkor nagy lelkesedés közepette létesítettünk, eredménye alapján hozzájutott egy szerény állami támogatáshoz, de azt egészen 2007 õszéig nem lehetett felvenni, mert kezdetben a másik fél nem ment bele a kétharmad-egyharmad felosztásba, késõbb pedig egyszerûen fellelhetetlen volt. Végül mégis mi voltunk kénytelenek engedni, feleztünk és a párt úgy-ahogy mûködni kezdett. Ezt az Országos Gyûlést is csak az alapítványaink fizetõképessége alapján tudjuk megrendezni. Kedves barátaim! Azt hiszem, túl vagyunk a nehezén, a MIÉP újra él. Elindulunk a XI. kerület egy részében tartandó idõközi országgyûlési választáson, mégpedig a négy parlamenti párt mellett egyedüli parlamenten kívüliként. Egyetlenegy parlamenten kívüli nagyszájú párt, egyetlenegy gárda nem indul, mert nem tudta összeszedni a szükséges ajánlásokat. Függetlenül a holnapi eredménytõl, ez már a jelen helyzetben komoly eredmény. Bennünket elhallgatnak, szinte elfalaznak, jobbról-balról pocskondiáznak, ellenünk megosztó, látszólag jobboldali honlapokat és újságokat hoznak létre és mûködtetnek, és mégis, mi mindmáig vagyunk. Vagyunk magyarként, keresztényként, egyetlenként. Hadd hívjam fel a figyelmet egy módfelett érdekes jelenségre. Vegyük számba – hogy tisztán lássunk – ellenségeinket, és azokat is, akik nem azok. Esküdt ellenségünk az MDF, amelybõl engem elsõnek s utánam minden lakiteleki alapító atyát kiebrudaltak. A Tisztelet Társaságával, kvázi a Partizán Szövetséggel ju tottak be a Parlamentbe – vagyis az MSZP-SZDSZ segítségével -, és ezeknek a szekerét tolják ma is. Ellenségünk az SZDSZ és az MSZP. Ez eddig rendben van. Nem ellenségünk, de nem is barátunk a Fidesz-KDNP. Kétségtelen, 12
hogy választások idején el kívánja venni tõlünk a szavazóinkat. Ugyanakkor több helyütt, mint például Budapest XVI. kerületében, ahol Zsinka László jutott be az önkormányzatba, szövetséget kötöttünk velük. Másutt is történt ilyen az önkormányzatokban. Ezek a megegyezések számunkra és számukra is elõnyösek, és ezek a sok támadás közepette bennünket legitimizálnak. A jövõ nagy kérdése az, hogy ez a legalább részleges összefogás köztünk és köztük az országgyûlési választások idején is létre tud-e jönni vagy sem. Ez azon múlik, hogy át tudja e törni a Fidesz vezetése azt a drótkerítést, ami ez elé a nemzeti megegyezés elé oda van feszítve. Ezt tiltja nekik az EU, tiltja a cionista világhatalom, Amerika és Izrael, tiltja a bankárkaszt és tiltják a hitelezõk. Mindenki tiltja, úgy, ahogyan Európa legnagyobb, szuverén nemzeti pártja, a francia Nemzeti Front és a francia jobboldal számára is tiltja. Magyarországon egy másik módon is ki lehet küszöbölni azonban ezt a még meg nem történt, de lehetséges összefogást. Ha a MIÉP-et felszámolják. Képünk ezt a pillanatot ábrázolja. A MIÉP-et belülrõl bomlasztók erre törekednek, akármilyen ájtatos képet vágnak is hozzá és akármennyire is jobbító szándékokat hangoztatnak. Ez mindig így volt, mióta világ a világ. Biberach mindig belül van, Jágó mindig belül kezdi, Tartuffe a családfõ legbizalmasabb barátja, amíg le nem leplezõdik. De félre az irodalmi példákkal, vegyük számba az ellenségeinket a sajtóban. Ellenségünk a közszolgálati Magyar Rádió, különösen az új felállásban? Az, a legnagyobb mértékben. Ellenségünk a közszolgálati Magyar Televízió? Az, a legnagyobb mértékben.
Ellenségünk a két nagy kereskedelmi csatorna? Az, de korántsem olyan mértékben, mint a közszolgálatiak. Ellenségünk a cionista Soros György által fenntartott ATV? Esküdt ellenségünk, már amennyiben az ott dolgozók és az azt vezetõk, gojok vonatkozásában tet t esküje egyáltalán számba vehetõ. Ellenségünk nekünk a híres Hírtévé? Nem tudom, de hogy sem engem, sem senkit közülünk oda be nem hívtak vagy két éve, az bizonyos. Egyetlen nem ellenséges adás az Echo Tévé, és aztán mintha elvágták volna. A Duna Tévé sem tanúsít ellenséges magatartást, de ott sem jártunk már igen régen. A Duna esetében azonban mindig számításba kell venni, hogy akármilyen szándékú emberek dolgoznak is ott, a Duna mindig az életéért küzd. Mindig meg akarják szüntetni, mert függetlenül attól, hogy velünk hogyan bánik, kultúrát terjeszt és a liberalizmus szemében ez is fõbûn. Akad azonban ennek a magyar médiapiacnak egy módfelett érdekes szeglete is, amely talán mindennél többet elmond a magyar helyzetrõl, a zûrzavarról és a kloákáról. Ez a szélsõjobboldali lapok, a legharcosabb radikális lapok és internetes honlapok világa. Magyar Jelen, Magyar Világ, Nemzetõr, most hallom, hogy megjelent a Kossuth tériek lapja is, de ide sorolhatjuk most már a Magyar Gárda legfõbb propagátorait is. (a Nemzeti Hírháló az smafu? KJ) Nem furcsa, hogy ezek mindegyike ellenem és ellenünk van? Viszont soha nincsenek azok ellen, akik belülrõl fellépnek. Egyetlen kórust alkotva üvöltenek ellenünk, ellenem. Nem furcsa, hogy ezeknek – a rendszerváltáskor még a pártállam csecsét szopó embereknek – az általam vezetett MIÉP az ellenségük, és nem a kommunizmus? A cionizmus, a Magyarországot megszálló zsidó hatalom, vagy a Gyurcsány-Kóka-kormány nekik mellékes, mindennek mi vagyunk az okai. Persze szidják Gyurcsányt is, de mégis: nem feltûnõ az a nagy egység, amelyben ellenem és ellenünk összecsengenek? Nincs bennük valami közös netán? De van: ezek a kitartott emberek, ez a sok badar beszéd mind a MIÉP hiszékeny tábora ellen van irányítva. A mértékadó polgári tábor és lakótelepi proli ezeket ritkán veszi meg, ezek a hatvannégy vármegyés orgánumok azért mûködnek, hogy a meglévõ tizenkilenc is vesszen el velünk együtt. A mi táborunk érzékeny a Szent Korona kérdésére, az õsmagyarság és nemzet kérdéseire, és ez nagyon helyes. Ezek a lapok ezeknek a húroknak a pengetésével, mesékkel – mesék és nem általuk feltárt tények váltogatásával -, hangzatos szólamokkal maguk mellé állítják a hiszékeny és elkeseredett, minden magyar hangra jó ha figyelünk
érzékeny MIÉP-eseket és közben lebunkóznak engem, a MIÉPet, rontják, rombolják a hitelünket, csepegtetik a mérget a fülekbe. Ez a bolsevistacionista úgynevezett baloldal ereje: mindenre van pénzük. Ezeket a vad honlapokat és újságokat õk tartják fenn, õk irányítják. A MIÉP belsõ ellenségei abból az elégedetlenségbõl táplálkoznak, amit ezek a lapok és honlapok felszítottak. Az összjáték tökéletes. És egy tõrõl fakad. Néhány szót szeretnék szólni önmeghatározásunkról. Az utóbbi idõben elterjedt és többen itt, a párton belül is használják, hogy mi nemzeti radikálisok vagyunk, mi vagyunk a nemzeti radikalizmus egyik pártja. Mi természetesen nemzetiek vagyunk és egyes kérdésekben radikálisok, de ez a meghatározás mégsem a miénk. A mi önmeghatározásunk nem ez, és mi legnagyobb küzdelmeinket nem ez alatt a zászló alatt vívtuk meg. „Mi se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar“ – párt és mozgalom vagyunk. Azt hiszem, helyes, ha visszatérünk ehhez az önmeghatározáshoz, már csak azért is, mert ez a velünk szembeni nemzetközi, kozmopolita és zsidó megszálló erõket sokkal jobban idegesíti. A benne foglalt keresztény és magyar miatt. Ugyanígy helytelen volna megfeledkeznünk az ugyancsak sokszor és dühödten támadott programerejû jelszavunkról sem. „Megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni.“ Ezek a mi kizárólagos tulajdonunkat képezõ alapvetések, amelyek megkülönböztetnek bennünket a körülöttünk hemzsegõ radikális vagy álradikális, bûnözõkbõl, megtévesztettekbõl és természetesen beépített, küldött, alkalmazott elemekbõl álló gyülevész hadtól és természetesen az úgynevezett mérsékelt jobboldaltól is, amely sajnos sokszor mindentõl mérsékli magát, ami jellegzetesen magyar. Fõként a „visszaszerezni“-t ejti ki a markából, mint koldus a forró palacsintát. A „visszaszerezni“-t mi mindenkor kettõs értelemben gondoltuk: trianoni értelemben és privatizációs értelemben. A trianoni visszaszerzésnek a magyarság rettenetes fogyása és ebbõl fakadó állami, gazdasági és honvédelmi gyengesége a legfõbb akadálya, valamint az, hogy uralkodó elitünk beleerõszakolt bennünket mind a NATO-ba, mind az EU-ba, amelyeknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy a magyar tragédiával törõdjenek. Az a kormány, amelyik családokat sújtó politikát folytat, növeli a nagycsaládosok terheit, lehetetlenné teszi a fiatalok családalapítását, az a jelenlegi helyzetben nemzetellenes kormány. A magyarságot csak úgy és csak akkor tudják a betelepülõk maguk alá gyûrni, ha a magyarság elfogy, korfája elvénül, megvédeni nem tudja magát, és ha megmaradt rétege elbutulva elfogadja az alamizsnát és a legolcsóbb ígéreteket is. Ha ennek a kicsi, de mégis következetessége miatt jelentõs pártnak és mozgalomnak az alapvetõ jellege megváltozik, ha ezt a pártot lefejezik, akkor a jó ha figyelünk
megszálló erõk elõtt sokkal kevesebb az akadály. Végeredményben, tudom, lelõhetnének akámelyikünket a levegõbõl is, helikopterrõl is, mint a mecsetbõl kitolt, tolókocsis Jasszin sejket, de ez itt, Közép-Európában, egy kicsit blamázsos. Meg lehet csinálni, de miért ne hajtsák végre megbízottakkal, belülrõl, azt a látszatot keltve, hogy húsomat nem õk, hanem a saját egykori hívek falták fel, mint Dózsa Györgyét, csa k nem sütve, hanem nyersen. Kissé keserûen állapítom meg, hogy a most alám máglyát rakók sohasem voltak a híveim. A privatizációs visszaszerzésnek is az álelit, az ötszázaléknyi dúsgazdag és majdnem minden hatalommal rendelkezõ réteg, a külföldi és elsõsorban izraeli tõkét kiszolgáló nómenklatúraburzsoázia áll az útjában, amely öt százalékként a nemzeti jövedelem harminc százalékát birtokolja és bitorolja, míg a kilencvenöt százaléknyi háromrétegû tömegnek jut a hetven százalék és az alsó rétegeknek semmi. Õk az agg Simon Peresz szövetségesei, akiknek jól megfizetett közvetítései nélkül az izraeli elnök nem mondhatná el, hogy megvásároljuk Magyarországot. Nemcsak a visszavásárlást akadályozzák, hanem annak a módszernek a felderítését is, ahogyan vagyonunk a kezükbe került. Ez egy magyar rendszerben súlyos büntetésekkel járna. Ezzel szemben Princz Gábor a 300 milliárdos károkozásával három és fél millió forintos nevetséges büntetést kapott. Évtizedeken át húzott havi fizetésének harmadát, amit röhögve kifizet, avagy VIP-hitelt kap rá – külföldi utódbankjától... Mielõtt megvilágítanám a pártban az utóbbi években történteket, engedje meg az Országos Gyûlés, hogy nagyobb összefüggésekbe helyezzem a dolgot. Minek és hogyan kellett történnie az elmúlt tizenhét évben, hogy Izrael elnöke kijelenthesse: felvásárolják Magyarországot. Az elsõ: meg kellett kapaszkodniok az új rend-
szerben és meg kellett szerezniök a tájékoztatás és rádió és televízió feletti uralmat. Paktum. Emberüket, Göncz Árpádot a köztársaság elnöki székébe kellett ültetniök. A hatalomnak több mint a felét a vesztes SZDSZ, de rajta keresztül a kicsivé zsugorodott MSZP kezére kellett játszaniok. Az MSZP akkor még szerény ibolyaként az emancipációért küzdött. Õ megújult, õ jobbat akar, õ is rendszerváltást akar. De maradt, ami maradt. Magam ebbõl azt a történelembõl is leszûrhetõ tapasztalatot olvastam ki, már akkor, hogy a bolsevista elõször, amikor még gyenge, amikor lebukott és kisebbségben van, mindig az emancipációért küzd. Amikor az emancipációt elérte, ráveti magát a hatalomra és kiirtja azokat, akik megadták neki az emancipációt. Megjegyzem, a magyar zsidóság emancipációját 1867ben iktatta törvénybe a kie gyezés országgyûlése. A liberalizmus századában ez helyes és emberi törvénynek látszott. Széchenyi István ugyan óvott tõle 1847-ben, de amikor megszavazták, 67-ben õ már nem élt. Aztán húsz év múlva már majdnem minden vagyon, pénz, bank, sajtó az emancipáltak kezében volt. 1918- ban ezzel a hatalommal a kezükben vetették rá magukat az ezeréves magyar rendre, és Kun Béla és Szamuelly óriási vérengzésbe kezdett az ezeréves magyar hazában. Az emancipáltak vérengzése abban a hazában, amelybe befogadták õket és hittek nekik. Ezek tények. A rendszerváltás után négy évvel a paktumban megszerzett sajtó, tévé, rádió segítségével és a munkahelyek fölötti rendelkezés megszerzésével az emancipált MSZP megszerezte a kormányhatalmat, és ma Simon Peresz joggal mondhatná akár múlt idõben, hogy felvásároltuk Magyarországot. Ahhoz, hogy az MSZP megszerezhesse a kormányrudat 1994-ben a választásokon, elõbb szükség volt egy nagy árulásra az MDF-ben. Elõször engem rúgtak ki, aztán minden alapítótól megszabadultak Boross Péterék, akik nyilvánvaló megbízottként, látszólagos nemzetiként, legnagyobb hangú MDF-esként dolgoztak, villogtak. Valójában az MSZP, a volt bolsevikok és a liberálisok szekerét tolták, oda tartoztak. Ha rájuk kell bizonyítani, hogy milyen titkos megbízatásokat teljesítettek egyik vagy másik titkosszolgálatnak, mindenki zavarba kerül. Hogyan? Minden ilyen akta náluk van, minden titkos. Csak egy bizonyíték szól ellenük: az, amit tettek. De az százszázalékos. Ugyanez a helyzet a MIÉPet bomlasztókkal is: cs ak a tetteik bizonyítják, hogy hová tartoznak. Tisztelt Országos Gyûlés! Ami a MIÉPben történt, az ennek az örök bolsevistazsidó emancipációs történelmi küzdelemnek a jegyében történt. A dallam Leniné és Trockijé, csak nincs ráírva: „ad notam Lenin“, sõt még az sincs, hogy Aczél Gyuri bácsi. Az van ráírva, hogy a tagság hangja. Amikor ezt elõször 13
átfutottam a hun vagy kuruc infó nevû állambiztonsági honlapokon, még csak gyanús volt. A tagság hangja? Amit én nem hallottam meg? Avagy volt valakinek nagyobb rálátása a MIÉP-re, mint nekem? Ki járta sûrûbben az országot a választási kampányban? Hol nem fordultam én elõ és hol zárkóztam én el a tagság hangja elõl? Tõlem félni kellett? Udvaroncaimmal körülvéve jártam az országot, vagy csak egy bodyguarddal, akit Gyõri Bélának hívnak és aki a nagy vacsorák után tósztot mondott? Hogyan lehet, hogy ott, a száznál is több borozgatásba torkollott éjszakában soha nem akadt egy MIÉP-tag, aki a szememre hányta volna rossz módszereimet, meg amit akart? Egy kis idõ kellett, amíg rájöt tem, hogy ez egy lenini trükk. Összeállt egy kis csoport, budapesti kerületi elnökökbõl, a volt budapesti frakció egyes embereibõl, és azok megfogalmazták a tagság hangját, kiegészülve a Pest megyei tagság hangjával, de a tagság az egészrõl vajmi keveset tudott. Volt, ahol azután az eldurvult, elkeseredett és meggyúrt tagság magáévá tette ezeket a vádakat és más vádakat is, mert még a jobbindulatúak elõtt is jobb volt, ha van egy bûnbak. Az a sajtó, amit olvasnak, a Nemzetõr meg a Magyar Világ felerõsítve tálalta nekik a bûnösségemet. Ez a tagság már meg sem vette a Magyar Fórumot, mert az nehéz volt neki. Ennek a csoportnak ezután létfontosságúvá vált megtartani az elnökség által elhalasztandónak megszavazott budapesti elnökválasztást. Budapest a legnagyobb városunk. A budapesti elnökválasztáson – akkor bizonyítottan nem párttag szavazókkal és Bükkfalvy Beatrix és mások hathatós uszító közremûködésével – megválasztották Szabót elnöknek. Miért? Azért, mert az elnök leváltásához a 23 budapesti kerület feletti uralom és rendelkezés, a manipuláció lehetõsége feltétlenül szükséges volt. Mert a háttérhatalom, az MSZP vagy az SZDSZ illetékese ezt a feladatot tûzte ki eléjük. Mihelyt Szabót elcsaptuk, felzendült a kórus: törvénytelenül tettük. Mintha bizony törvényesen lett volna megválasztva. Aztán jött Pest megye. Itt már talán még alattomosabban folyt a dolog. A vezetõk itt képzett értelmiségiek voltak, nem úgy, mint Szabó, akitõl mindig csak azt vártam el, hogy gyorsan és veszélytelenül vezessen és teljesítse utasításaimat. Évekig a budapesti frakcióból kinézett és azokkal szembenálló embernek, és róluk nekem jelentést adónak tüntette fel magát, különösen Erkel Tibort utálta, és akarta kifúrni, és mit ad Is ten, most egy táborban vannak. Mellékes. Pest megye gócpontjuk lett, és amikor azt hitték, biztos a talaj a lábuk alatt, rá akarták vetni magukat a pénzre. Ezért hozta be Bükkfalvy Beatrix a VECSÉSI NEHÉZ FIÚKAT a december 10-i Harmadik Út gyûlésére, hogy a pénzelosztásban mi ne legyünk képesek megállapodni. Ez a trockista összees14
küvés rövid története. Pest megyében Víg János szerkesztésében megalakították a saját központjukat, bõséges levelezésbe kezdtek, választási listát küldtek szét és ennek a szétküldésnek emancipálására törekedtek. Az egész tagság ismerje el, hogy nekik, mint a tagság hangjának joguk van másik elnökségként mûködni. Az õ jelölésük egyenrangú az elnökség jelölésével, és a leutazásokkal, telefonálásokkal, ígéretekkel és fenyegetõzésekkel sok embert oda tudtak állítani. Anélkül, hogy valódi céljaikat felfedték volna. Valódi cél a pénz megszerzése és a MIÉP szétvetése, az SZDSZ-es háttér igényei szerint. Eltávolítani az utolsó akadályt a megszállás erõinek útjából. A Csurka nélküli és az elnökség nyolc tagja nélküli MIÉP csak a legnaivabb vagy a legelfogultabb ember elõtt lehet ugyanaz, ami volt. Arról nem is beszélve, hogy milyen szellemi képességek, teljesítmények gyûltek össze a Schmidt-Szabó-Zsinka-Bükkfalvy által fémjelzett elnökségükben. Melyik az a választó, amelyik nem azt kérdezi elõször: mi ez, kik ezek? S van még valami: hosszú évek óta, mióta együtt dolgozunk, soha egyetlenegyszer sem álltak elõ: elnök úr, tisztelt elnökség, csináljunk többes jelölést, lehessünk mi is jelöltek az elnöki posztra, mi, fiatalabbak új vérkeringést hoznánk a pártba. Nem, õk hallgattak és szervezkedni kezdtek, és a megbízás szerint a MIÉP lefejezésére törekedtek és az én megalázásomra. A skalpom kellett volna nekik. De én, tisztelt Országos Gyûlés, most sem magamat védem. Mint ahogy egyik elõzõ, hasonló módon konfliktusos Országos Gyûlésen elmondtam, Adyval szólva: én „muszáj Herkules vagyok“. Minél jobban ütnek, annál jobban tartom magam. Hogy azonban ne mutatkozzam egyoldalúnak és egyversûnek, most egy másik nagyszerû Ady-verssel vágom ki magamat. En-
nek címe: Seregesen senkik jönnek. „Minden semmirevalónak, / gácsnak, svábnak és zsidónak: / Grádics adatott: / Itt alant már csak egyedül / Maradok... / Sürög a vad, magyar élet, / Még a némák is beszélnek / S uccám ellepik / S bárki taknyost egy bõsz iram / Fölrepít. / Seregesen senkik jönnek, / Megrabolnak, elköszönnek / Gúnnyal, szabadon, / Mi bennem gyült, mindenkié. / A vagyon. / Mind a szépet, amit hoztam / S ami új nagy, átkozottan / Sok, pazar ige: / Úri léha nullák raja / Söpri be. / – Álmagyarok s jöttment népség / S címeres, ronda cselédség / S nagyúri nagyok: / Ez idõben, itt, valaki: / Én vagyok. / Új igéim tán nem hatnak, / Rossz frigyesim elhagyhatnak / S nõhet a fülem, / De nem lesz itt semmi, soha / Nélkülem.“ Az irodalmi ismereteknek ma nincs nagy piaca, de mint látják, nem árt, ha valaki tudja, hogy hol kell Adyt kinyitni. Tisztelt Országos Gyûlés! A múlt elemzése után most programot hirdetek, és elõterjesztem a MIÉP Országos Gyûlésnek határozatát, amely fölött természetesen vitát fogunk nyitni. Néhány szóval felvázolom, hogy miért ezt a határozatot és ezzel ezt a programvázlatot ajánlom az Országos Gyûlés figyelmébe. Egy mélyülõ, rettenetes fenyegetésekkel és háborúval is terhes világválság kellõs közepén vagyunk. Az olaj ára száz dollár körül van, de a dollár bármelyik pillanatban elveszítheti világpénzhelyzetét és az USA gazdasági és bankrendszere összeomolhat. Kérdés, hogy a teljesen eszement amerikai hatalom, a zsidó világhatalom nem egy háborúban keresi-e a maga számára a menekvést? Környezeti világkatasztrófa is fenyeget, amelyet egy háború csak felgyorsít. Mindezek következtében hazánk édesvízben gazdag területe és a Kárpátok koszorújának védelmét élvezõ földünk, éghajlatunk kedvezõbbsége következtében is célpontjává válik a megszállásnak. Ebben a megszállásban a magyarságot egy-két évtized alatt teljesen fel lehet számolni. A felszámolás ellen nem küzdeni – becstelenség. A magyar megmaradás a legfõbb cél. Egy összetartó kis pártnak, egy kicsiny magnak ebben óriási jelentõsége van. Ha mi átengedjük pártunkat a senkik seregének, az ellenség megbízottainak, nem érdemeljük meg a levegõt. A bajok baja itt most az, hogy a nép nagy része félrevetettség és rút manipuláció áldozata, sorskérdéseit nem ismeri fel, vak és közönyös. A megmaradás alapkérdése tehát a felvilágosítás, amit magam a Lámpás- programban foglaltam össze. Járuljon hozzá tehát a Lámpás-program továbbviteléhez határozatában az Országos Gyûlés. A másik, amivel tulajdonképpen már hosszú hónapok óta az Országos Gyûlés elé készülök: a Kilábalás programja. Ebben azt fejtettem ki, hogy a magyar élet rákfenéje az a többpártrendszer, amibõl mostanra kétpártrendszer lett. Pedig valamikor mindannyian a többpártrendszerjó ha figyelünk
ben láttuk megtestesülni magát a rendszerváltást. Csakhogy akkor az egypártrendszerrel szemben a többpártrendszer szabadságnak és demokráciának látszott. Mára a többpártrendszer borzalmas korrupcióba süllyedt, a demokrácia temetõje lett belõle, és kétpártrendszer már nem demokrácia. A nómenklatúraburzsoázia számára, a bankárkaszt számára ez a legolcsóbb és legkézenfekvõbb megoldás. Ebben a világban minden a pénzrõl szól. Így, két pártot váltogatva, egymásnak uszítva, a nemzettõl mindent a legkényelmesebben el lehet rabolni. Ezért ebben a tanulmányomban én olyan rendszert vázoltam fel, amelyben a társadalom nem pártokra, hanem kidolgozott tudományos értékû programokra szavaz. Ebben a helyzetben nem az a párt nyeri a választást, amelyiknek a legtöbb lopott pénze van, és amelyik a leggátlástalanabbul tud hazudni, hanem az a program, amelyiket a társadalom a magáénak vall. Miután megértette. A társadalom a tudatosság különbözõ szintjein három program között választhat: jobboldali, baloldali és népi-magyar középsõ között, amelyeket a pártok és mûhelyek dolgoznak ki, méghozzá olyanok, melyek megválasztásuk esetén a programjuk teljesítéséért felelõsséget vállalnak, és ha nem teljesítik, menet közben is elcsaphatók. Nyilvánvaló, hogy nekünk, mint se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar pártnak a középsõ program megalkotásában kell részt vennünk mindazokkal a társadalmi csoportokkal, mûhelyekkel, amelyek szintén ide illeszkednek. Ehhez a helyzethez új alkotmány kell és az új alkotmányhoz – forradalom nélkül kétharmados olyan többség, amely ezt az új rendszert és az új alkotmányt létre akarja hozni. A magyarság helyzete tehát, kedves testvéreim, most egyszerre tragikusan rossz és ugyanakkor biztató is. Ez a borzalmas kormány összeomlófélben van, és a Fidesz és nemzeti ol-
dal, velünk együtt, minden kritikánk fenntartásával a Fidesz iránt, most közel áll egy két harmados többséghez. Megnyílt az út. Népszavazás vagy elõre hozott vagy akármikori választás, de csakis nemzeti összefogással. Ez a nemzeti összefogás 2007. szeptember 27-én lakiteleken, a lakiteleki alapítók gyûlésén kimondva és kimondatlanul megfogalmazódott. Állnak még elõtte akadályok, de ezek leküzdhetõk. Ha a MIÉP megmarad, részt vehet ebben a harcban, de ha a seregesen érkezõ senkik kezébe kerül, akkor ez a megoldás el van temetve. A lakiteleki alapító atyák a köztük lévõ nézetkülönbségek mellett egyben egységesek. Egyikõnk sem a hatalmat akarja, mindannyian a magyar megmaradást szolgáljuk. Vén fejjel, minden erõnkkel. Ezért az általam javasolt határozat a következõ: A MIÉP XV. Országos Gyûlése elhatározza, hogy a magyar megmara-
dásért folytatott küzdelmét semmiképpen nem adja fel. Minden mai és leendõ tagjától elvárja, hogy ebben küzdelemben ereje és tehetsége szerint vegye részt. A MIÉP nem tûri soraiban nemzeti küldetése megkérdõjelezõit, nem tûri az egység- é rendbontókat, és a csalárd programjukat emancipáltatni akarókat. A MIÉP töretlenül megy korábban kijelölt útján, amely a „se nem jobb se nem bal, keresztény és magyar“ jelmondatába foglalható össze. A MIÉP továbbra is magyar megmaradásért, a gyarapodásért és visszaszerzés lehetõségéért küzd A MIÉP XV. Országos Gyûlése magáévá teszi a Lámpás-programot abban a szilárd meggyõzõdésben hogy a felvilágosítással megnyer magyar néprétegek csak így ö lelhetõk össze egyetlen nagy megmaradási célra. Kiragadni magyarságot mély félrevezetettségébõl, ez megmaradás egyetlen útja. A MIÉP XV. Országos Gyûlése belsõ vita és átgondolás után magáévá teszi a Kilábalás programját, különösen méltányolva benne a új alkotmány szükségességét és azt, hogy a választáson a nép a megismert és legjobbnak tartott programra szavazhasson A MIÉP támogatja a már kiírt népszavazáson a vizitdíj, a tandíj és a kórházi napidíj eltörlésére szóló válaszokat, és késõbb támogatja, hogy ne engedjenek be magántõkét az egészségbiztosításba. A MIÉP felhívja a társadalom figyelmét a népszavazáson való részvétel és a kormány ellen szavazás fontosságára, mert hisz abban, hogy egy nagyarányú kormányelutasítás hatalmas erõt ad a sikerélményre éhe magyarságnak. Most fogjunk össze „Isten, haza, család“ – valamikor kisgazda jelszó volt. Mi most vállaljuk. A „Munkát, kenyeret!“ valamikor kommunista jelszó volt, mi most vállaljuk, éppen a kommunista burzsoázia és liberális gazemberek ellen. A MIÉP hisz magában. Folytatja küzdelmét a magyar megmaradásért. Barikád.hu
Én befizetek. Õ zsebrevágja – Rudolf Péter nekitámad a politikai elitnek Az, hogy Gyurcsány Ferenc hatalmon van, csupán következménye a közállapotoknak – mondja Rudolf Péter, aki utóbbiakat igen sötéten látja. Keleti pu. címmel márciusban debütáló darabjába Kóka János is ihletett jelenetet, ám a rendezõ állítja: nem kormányellenes darab készül. – Nem csak rendezõje, szerzõje is a Keleti pu. címû darabnak. Nem elég jók a kortárs drámák? – Minõ újságírói agresszió! Születik valami, s máris összeugrasztana a drámaírókkal? Szó sincs elégedetlenségrõl. Épp nem volt autóm, vonatoznom kellett, s ha már így, leültem a pályaudvaron sakkozni egy százasban. Vesztettem. Fõként mert arra figyeltem, ami körülöttem zajlik. Ebbõl jött az alapötlet, de a darab még a próbák során is alakul. Fõleg Bús Gábor Olivér és Hársing Hilda mûve, de annyira azért belefolyok, hogy kisebb betûvel ugyan, de ráfér a plakátra az én nevem is. – Álszerénykedik? – Így igazságos. Az alapötletem ugyanis nem valami õrült nagy gondolat. Csupán azt vettem észre: egy pályaudvarnál nincs alkaljó ha figyelünk
masabb helyszín, hogy egy ilyen fortyogó országot megmutass. Ott ugyanis szinte mindenki megfordul. – Az elit nem. Meg sem jelenik a darabban? – Dehogynem. Csak nem a pályaudvaron. – Hát? – Fölötte. – Mondjuk helikopteren? – Mondjuk. – Politikai propagandadarabot rendez tehát? – Eszemben sincs. A színház elvileg a napi politika felett áll, annál magasabb szinten kell moralizálnia. Ugyanakkor nem kerülheti meg, hogy szóljon a máról: nem lehet állandóan leporolgatni Shakespeare-t, megtalálni a Lear királyban a ma is érvényes üzenetet. Csakhogy itt a magyar paradoxon: ez az ország olyan egészségtelenül átpolitizálódott, hogy bármit mutatok meg a valóságból, alig tudom elkerülni, hogy aktuálpolitizálásnak hasson. Errõl nem a színház tehet, hanem a politika – ha a színház erkölcsi kérdéseket vet föl, akkor egyesek propagandát látnak bele. 15
– Magyarán: a hazugság mint jelenség bemutatása a színház dolga, csakhogy errõl beugrik a miniszterelnök. – Valahogy így, holott a cél nem ez. A helikopter sem egy személyre utal, hanem arra a magatartásra, ahogy az elit a pórhoz viszonyul. A tragédia az, hogy nem íróasztal mellett kell kiizzadni ilyen jelképeket, hanem adja õket az élet. És a simli ott van minden kilométerkõnél. Nemrég egy rendelõben harminc másodpercnyi ismeretség után felvázolta egy ismeretlen, hogyan csalnak, lopnak a cégénél. – A kormány épp hadat üzent a mutyizóknak, a feketegazdaságnak. Zéró tolerancia. – Bennem is épp ennyi van az urak felé. Zéró tolerancia. Hálás lennék hát, ha magukon kezdenék. A korrupció és a hatalom sziámi ikrek, mióta világ a világ, de a mértéke elviselhetetlenné kezd válni. Ha elbocsátanak, adóztatnak, közben a megértésemet várják, mondván, nagy a baj, ki kell rángatni az ország szekerét a kátyúból, de közben egyre kövérebben ülnek egyesek a szekéren, amit mi rángatunk, indulatba jön az ember. Nem én vezettem lápba a szekeret. Én befizetek. Te beszeded. Õ zsebrevágja. Persze ez általánosítás – ám az embernek alig vannak információi. – Olvasni kell. – Feltáró cikkek jelennek meg, de nincsenek következmények. Gyanús minden, zsigerig hatol a bizalmatlanság. Persze lehet elemezni az idevezetõ utat; nyilván benne van a szocialista örökség is – akkor sikk volt átvágni az államot, De ez már a miénk, tehát magunkat vágjuk át. Mindannyian részesei vagyunk a játszmának, s amíg nem alakul ki a közösség érzése, semmi esélyünk. Ezért rémisztõek a hazugságok, a korrupció örvénye, mert ez ellen hat. És ostobaság lenne azt állítani, hogy errõl csak az egyik vagy a másik oldal tehet. – Egyik kutya, másik eb? Ismerõs érvelés. Balról. – A korrupció mértékét tekintve nagyjából egykutya. – Honnan veszi? – Nincs átfogó korrupciós térképem, de naivitás azt hinni, hogy az egyik oldal csak áll a fazék mellett ökölbe szorított kézzel. A valódi összelitbûn viszont az, ahogy egyfolytában vizslatjuk, hová tartozik egy kijelentés, egy érv. A teljes elit elfogadja ugyanis ezt a számára kényelmes helyzetet. Ezért kénytelen elfogadni az állampolgár is. Így a mûvész, az értelmiségi, amikor közéleti kérdésekben megszólal, azt nem kizárólag meggyõzõdésbõl teszi, hanem beleszámítja a megélhetését is. Ha kormánypárti szöveget ad elõ, akkor azért, hogy megtarthassa a posztját, ha ellenzékit, akkor meg azért, hogy ha ezek buknak, majd õ foglalhassa el a kiszemelt széket. – Tán nem jó szakember Balázs Péter Szolnokon, vagy a BujtorEperjes páros veszprémi kinevezésével van baja? – Szó sincs róla. Remek színházi emberek. A politika gondolkodásmódjával van bajom. Azzal, hogy nem azért tesznek ki valakit egy igazgatói székbõl, mert alkalmatlan, hanem mert politikailag nem ott áll, ahol a város vagy az ország vezetése. Ez a gyakorlat középszerûséghez vezet akkor is, ha olykor a politikai döntés valóban rátermett emberekre esik. Hogy az igénytelenségbõl nem vagyunk képesek kitörni – arról igenis tehet a mutyista logika. Az pedig, hogy a pályaudvaron szocreál állapotok uralkodnak, összefügg azzal, hogy odafönt sem változott meg a szemlélet. Rémisztõ, hogy saját életükben azok sem különbek, akik egyébként mélyen fel vannak háborodva az ország állapotán. – Ez önvallomás volt? Könnyített a lelkén? – Úgy érti, korrupt vagyok-e én is? – Úgy. – Hogyne lennék. Lassan ötvenéves színészként közalkalmazottként kellene megkeresnem a megélhetésemhez szükséges összeget, eközben bt.-ken és kft.-ken keresztül létezünk, kényszervállalkozunk. Röhej. – Röhej, de nem korrupció. – Sok bûnöm van: kezdve a lustaságtól a hiúságon és a túlzott becsvágyon át a pitiáner féltékenységig. A valódi korrupció nem tartozik közéjük. Egyrészt így neveltek, másrészt egyike vagyok a kevés szerencsésnek: sok mindennel foglalkozom, egzisztenciámat 16
rendben tudom tartani anélkül is, hogy jellemromboló kompromisszumokat kellene kötnöm. – Nem csupán azért, mert önt nem kínálták meg egy jóféle igazgatói poszttal? – Volt rá példa, hogy megkínáltak. Nem vállaltam. – Merthogy ön „független“? – Függetlenség? Az egyik politikai oldal világlátása közelebb áll hozzám, de ezzel nem mondok semmit, hiszen mindenkivel ez a helyzet, aki megfogalmazta már, milyen értékeket tart fontosnak. Ilyen értelemben tehát nem létezik függetlenség. A lényeg, hogy a véleményemért cserébe ne várjak semmit, s ha kínálnak, ne azért kínálják. – Nincs is miért tartania a markát. Amióta beszélgetünk, egyet sem gyurcsányozott. – Hogy õ hatalmon lehet, csupán következménye a közállapotoknak. Az õszödi beszéd napvilágra kerülésének pillanatában lehetett volna együtt felüvölteni, hogy ez sok. Nem így történt. Nem, mert ez a perverz kettéosztottság lehetetlenné tette. Pedig ez nem politikai hovatartozás kérdése volt, hanem egyszerû erkölcsi kérdés. Tudjuk persze, hogy a politikus mûködésének velejárója a torzítás és az ígérgetés, de azért ebben is vannak fokozatok! Elvileg. Mert szép lassan létrejött a „bravúros igazságbeszéd“ költõi képe. De ne legyenek illúzióink: ha a másik oldalon fogtak volna szerecsent, annak mosdatása is megkezdõdött volna. – Le a teljes elittel? Az anarchista szerepében: Rudolf Péter. – Ha tetszik. De akkor én vagyok a világ legfáradtabb anarchistája. Szerencsére a szakmámban kiélhetem az indulataimat, és nem kell az utcán tombolnom. Az indulatok persze nagyrészt abból fakadnak, hogy híján vagyunk egy sor információnak. – Mire lenne kíváncsi? – Mondjuk arra, hogy eldöntötték-e valakik, hogy én hülye fogyasztó legyek. Hogy kineveztek-e minket félperiféria-országnak? Kimondták-e a centrumországok hatalmasai, hogy itt, felénk nem érdekük a nemzeti kultúra léte? Hogy milyen módon van ebben benne a hazai elit? Esetleg a valódi döntéseket nem is õk hozzák? – Elit-, és most már globalizációellenesség is... Irány a Magyar Gárda? – A hazaszeretet nem zászlólengetés és hangoskodás. A szeretet nem üvöltözik. A szeretet figyel. Szeretem a hazámat, mert ismerem a történelmét, a kultúráját. A nemzetköziség is akkor mûködhet jól, ha mindenki ismeri és szereti magát, a másikra pedig kíváncsi. A globalizáció célja épp ez lehetne. Hogy Buenos Airesben egy kocsmában társalogjak néhány helyi figurával arról, mi van Maradonával. Spanyolul. Vagy törjék õk a magyart. Az élet értelme kapcsolattartás, közösséghez tartozás. Ezek vannak itthon széthullóban. – Az Új Színház igyekszik közösséget építeni: újabban olcsó jegygyel engedi be a pedagógusokat – egy osztályfénykép felmutatásával azokat is, akiket már kirúgtak. Öné az ötlet? – Nem, Márta Istváné. De lehetne. Pedagógus szülõk gyermekeként rálátok arra, mit jelent tanárnak lenni. Az értelmiségi hierarchia alját. Miközben a nemzet léte azon múlik, hogy meg tudjuk-e õrizni az oktatást, a kultúrát és az egészségügyet. Azokat a dolgokat, amelyekbõl vonul kifele az állam. – Hogyan lesz ebbõl katarzis – a színpadon, és azon kívül? – A színpadon túli darab úgy rossz, ahogy van. A kilencedik felvonásban vagyunk, katarzis sehol. Normális esetben ilyenkor hazamegy a nézõ. Csak hova menjünk? Itthon vagyunk. A közélet jó esetben persze nem igényli a katarzist: elég lenne, ha mûködnének a dolgok. A színház célja viszont az, hogy az elõadás után legalább öt percre jobb ember legyen abból, aki feláll a székbõl. A fentiek miatt igencsak nehéz feladat ez most, a Keleti pu.-nál. - Valami vége csak van a darabnak. - Bezárják a pályaudvart. Elmegy az utolsó vonat, azt is lekésik az utasok. Maradnak a csomagmegõrzõben. Várunk. Ott vagyunk hagyva egy helyzetben. Ennyi. Stumpf András – hetivalasz.hu
jó ha figyelünk
Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Az Országgyûlés MSZP és SZDSZ alkotta többsége ismét elfogadta az egészségbiztosítás privatizációjáról szóló törvényt. Ezzel mindenki számára világossá vált, hogy Magyarországon a demokrácia csõdhelyzetbe került. A saját bevallása szerint is hazugsággal hatalomra került kormány olyan jogszabályt alkotott, amely a magyar emberek vagyonát egy szûk kis csoport, néhány milliárdos külföldi és belföldi befektetõ kezére játssza át. Törvényszerû, hogy a befektetõk annál nagyobb haszonra tesznek szert, minél kevesebbet fordítanak a biztosítottak gyógyítására és minél több pénzt szednek be a biztosítási díjakból. Más szavakkal: a külföldi és belföldi magánbefektetõk hasznát a magyar emberek egészségük, vagy akár életük kockáztatásával fizetik meg. Nem véletlen, hogy a legnagyobb kormánypárt ezt a „reformot” nem merte választási programjának részévé tenni, hiszen ez esetben nem szavaztak volna rájuk, nem kerültek volna hatalomra. Mint arra Köztársasági Elnök Úr politikai vétójának indokolásakor rámutatott, az emberek túlnyomó többsége határozottan tiltakozik a törvény szelleme, elvei és rendelkezései ellen. A demokrácia megcsúfolása, hogy a nép akaratával szinte erõszakosan szembeszállva a kormány rákényszerítette a gyûlölt törvényt a magyar betegekre, a magyar biztosítottakra, Magyarországra. Ebben a helyzetben különleges aktualitást kapott alkotmányunk következõ rendelkezése: 29. § (1) Magyarország államfõje a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét, és õrködik az államszervezet demokratikus mûködése felett. Köztársasági Elnök Úr! A kialakult helyzetben egyedül Ön képes visszaállítani az elkeseredett, megalázott magyar emberek hitét a demokráciában. Egyedül Ön akadályozhatja meg az egészségbiztosítási törvény hatálybalépését azzal, hogy a jogszabályt nem írja alá és nem hirdeti ki. Erre Köztársasági Elnök Úrnak az alkotmány lehetõséget ad. A 26. § (6) bekezdése a következõképpen fogalmaz:
A népszavazásra bocsátott törvényt a köztársasági elnök csak akkor írja alá, ha azt a népszavazás megerõsítette. Amint arról Köztársasági Elnök Urat már tájékoztattam, a jogszabállyal szemben – a megfelelõ idõben – törvényt megerõsítõ népszavazást kezdeményeztem. A vonatkozó eljárási szabályok értelmében az Országos Választási Bizottságtól kértem a népszavazási kérdéseim hitelesítését, majd elutasító döntésüket követõen az Alkotmánybírósághoz fordultam. A jogorvoslat folytán az eljárás ez idõ szerint is folyamatban van. Köztársasági Elnök Úr volt az elõadó alkotmánybírója annak a döntésnek, amely kimondta, hogy ha állampolgári alapjog tényleges gyakorlása valamely feltételtõl függ, akkor a feltétel teljesítése érdekében megtett elsõ lépéstõl az alapjog védelmet élvez. Ettõl kezdve az állami szervek – így a köztársasági elnök is – kötelesek minden olyan cselekménytõl tartózkodni, ami az alapjog gyakorlását akadályozhatja. Ez esetemben azt jelenti, hogy a népszavazáshoz, annak kezdeményezéséhez való alapvetõ állampolgári jogom csak akkor teljesül, ha Köztársasági Elnök Úr bevárja az általam kezdeményezett népszavazás eredményét, s addig a törvényt nem írja alá. A népszavazáshoz való jog tehát – az alkotmány szerint – állampolgári ALAPJOG. Az ún. „törvényt megerõsítõ népszavazásra” ugyanazon jogszabályi rendelkezések vonatkoznak, mint bármely más népszavazásra. Következésképpen állampolgár éppúgy kezdeményezhet – alapvetõ állampolgári jogként – törvényt megerõsítõ népszavazást, mint más típusú népszavazást. Minden ettõl eltérõ értelmezés nélkülözi a jogszabályi alapot, ezért jogállamban megengedhetetlen. Márpedig ha az alkotmány 26. § (6) bekezdése más értelmezést kap, mint amelyet fentebb kifejtettem, akkor ezt az állampolgári alapjogot magánszemély egyáltalán nem gyakorolhatná, mert a nyitva álló idõ – a törvény elfogadása és aláírása között, 15 nap – minden esetben túl rövid lenne a népszavazáshoz. Márpedig a törvényt megerõsítõ népszavazás kezdeményezésébõl az állampolgárok (magánszemélyek) nincsenek kizárva, hiszen erre
1959. október 15-én született Budapesten, de gyerekkorát vidéken, Õrszentmiklóson, Vácdukán és Vácott töltötte. • Tizennégy éves korában a fõvárosba költözött, a Móricz Zsigmond Gimnáziumban tanult. • 1983-ban diplomázott a Színházés Filmmivészeti Fõiskolán, ekkor forgatta a Cha-cha-cha és a Szerencsés Dániel címû filmeket. • 1983-tól 1998-ig a Vígszínház társulatának volt tagja, azóta szabadúszó. • 1992-93 között a Magyar Színészkamara ügyvivõje volt. • Elsõ színházi rendezését, a Dühöngõ ifjúságot Eszenyi Enikõ és Kaszás Attila fõszereplésével évekig játszották. Elsõ filmes rendezése az Üvegtigris volt, Kapitány Ivánnal karöltve. A második részt rendezõként egyedül jegyzi
jó ha figyelünk
semmilyen jogszabály nem utal. Ellentétes is lenne a népszavazás jogintézményének alaptermészetével, ha a közvetlen demokrácia ezen alapformáját csak a közvetett, azaz képviseleti demokrácia letéteményesei, az Országgyûlés képviselõi kezdeményezhetnék. Itt jegyzem meg, hogy az akaratát mindenáron keresztülvinni kívánó, az állampolgárok, a nép érveit és akaratát semmibe vevõ kormánytöbbség február 11-én elutasította a Fidesz törvényt megerõsítõ népszavazási kezdeményezését is. Ezzel egyértelmûvé tette: megakadályozza, hogy a nép kinyilváníthassa akaratát. Sajnálatos módon ettõl a kormánytól ez a hozzáállás már megszokott. Amikor a kormányfõ elismerte, hogy hazugsággal kerültek hatalomra, erõteljes követelés ellenére sem mondtak le. Köztársasági Elnök Úr ekkor rámutatott, hogy az országban „morális válság” alakult ki. Amikor az MSZP hazudozásai ellen az emberek tiltakozni mertek alapvetõ állampolgári jogaikkal élve, a hatalom tömeges rendõri brutalitással, önkényes õrizetbe vételek és az ÁVH-t idézõ kínzások sorozatával válaszolt. Köztársasági Elnök Úr! Ma már nem „csupán” morális válság van Magyarországon. Ennél sokkal többrõl van szó. A demokrácia, a jogállamiság és az ország alkotmányos mûködése került súlyos válsághelyzetbe. Államfõként ebben a drámai helyzetben Önnek történelmi felelõssége van. A magyar demokrácia és a magyar emberek méltóságának, az ország nyugalmának megõrzése, illetve visszaállítása érdekében kérem: éljen alkotmányos jogával és ne írja alá az egészségbiztosítás privatizációjáról szóló törvényt. Ezzel egyben azt is kérem, hogy teljesítse alkotmányos kötelezettségét és õrködjön az államszervezet demokratikus mûködése felett! Budapest, 2008. február 12. Tisztelettel Morvai Krisztina
Egy amerikai és egy magyar a nemzeti büszkeségrõl a nemzeti öntudatról, szóval az „önérzetrõl” beszélgetnek.... Így az amerikai: - We have George W. Bush, Stevie Wonder, Bob Hope and Johnny Cash... Mire a magyar: – We have Ferenc Gyurcsany, no wonder, no hope and no cash....
17
– avagy Meddig akarunk még a múlt diktatúrájában élni? – A szájtáti bálványimádók kora lejárt. Fel kell hagynunk végre azzal a káros gyakorlattal, hogy az éppen aktuális fõ hallja kendtõl feltétel és kritika nélkül mindent elfogadunk csak azért, mert õ az éppen aktuális fõ hallja kend. Itt az ideje, eljött a pillanat, immáron kétségkívül nem tûr halasztást, hogy egy jól irányzott makarenkóival végre móresre tanítsuk ezt a pofátlanul elkanászodott posztkommunista hatalmat, amely nyilvánvalóan valamiféle tévedésként itt maradt élõhalottként idestova több mint szûk húsz esztendõvel tovább rontja a demokrácia szabad levegõjét, mint amennyi még megengedhetõ és elviselhetõ lenne. Arra, hogy a kenyere javát a Kádár-éra államszocializmusában megevõ létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjas lemondóan legyint a népszavazásra („Minek mennék el, úgy se változik semmi?”), talán magunk is lemondóan legyintünk. De arra talán már aligha, amikor a fiatalok között, nem ritkán a leendõ értelmiség, vagyis az egyetemisták között is egyre sûrûbben találkozhatunk efféle megnyilvánulásokkal. Úgy tûnik, a szabad világ felé tartó hosszú menetelésünk során az Ószövetség kiválasztott népéhez hasonlóan mi sem spórolhatjuk meg azt a bizonyos negyven esztendõt. Ennyi idõ minimum szükséges ahhoz, hogy a Kádár-rendszerben szocializálódott és a rettegésben fogant közöny jeltelen és jellegtelen képviselõi, a nemzetet tudatlanságukkal és butaságukkal módszeresen és kitartóan hátráltató szájtáti bálványimádók lassan, de biztosan kipusztuljanak a fejlõdés útjából. A gond nem az, hogy buták, vagy mûveletlenek. A gond az, hogy ráadásul még aljasak is. Aljasak, mert nem akarnak okosodni, mûvelõdni, tájékozódni. Buták, ostobák, aljasak és mûveletlenek akarnak maradni. Nem kicsit, nagyon! Vagy ahogyan azt az egyik nagy magyar mondotta volt egyik gyengébb pillanatában, huzamosabb ideig. És igen, itt a lakosságban van a hiba! Egy tekintélyes része aljas és/vagy mûveletlen. Miért? Azért, mert huzamosabb idõn át eltûrik azt, ami ma van. Jó nekik így, változtatni nem akarnak. Isten õrizz! Még mit nem? A végén még vissza jön Jones gazda! Már õk sem hisznek el mindent. Egyre nehezebb, egyre kilátástalanabb a helyzet, egyre nagyobb a különbség a képládából jövõ mûvi világ mételyezõ csillogása és a saját érzékszerveikkel megtapasztalt rögvalóság, az általános morális válság, látható jelei között. Már õk is érzik, már õk is tudják, hogy gáz van. Bevallani azonban még most sem merik, vagy talán nem is akarják maguknak. A „tudom, hogy a szakadék szélére jutottunk, de a sza18
kadék szélén lavírozni, ha csak egy kicsivel is, de még mindig jobb, mint a mélységbe zuhanni” címû önámítással próbálják nyugtatni magukat, láthatóan egyre kevesebb sikerrel. „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni!” – énekeljük a Kossuth-nótában. És most aztán tényleg mindnyájunknak el kell menni! Mese nincs! A magyar szabadság mellett most, már ha lehet, ha nem túl nagy kérés, éljünk mi is! Legalább egy kicsikét! Tessen most mán, békén hagyni, kicsikét élni hagyni bennünket is! Ne csak mindig a multimilliárdosokat meg a magát nagypofával elitnek tituláló naplopó here réteg élhessen, hanem mi, szegény szerencsétlen adófizetõ barmok is, akik tulajdonképpen kitermeljük a lóvét. Tessék mondani, olyan nagy kérés ez? A népet nem lehet lecserélni! Nem bizony! Mégis, sokszor olyan érzése van az embernek, hogy ha nem is egy teljes nagygenerál, de legalábbis egy vérfrissítés nem ártana. Ha józan kritikával szemléljük a gengszterváltásnak aposztrofált neuralgikus pont óta eltelt röpke idõszakot, úgy tûnik velünk, a néppel van a legnagyobb baj. Túl hiszékenyek, túl jóhiszemûek voltunk, s vagyunk sok esetben még ma is. Abba kellene hagynunk végre ezt a könnyelmû naivitást! Valamilyen kifürkészhetetlen imperatívuszból kifolyólag a mi több évtizede naivitás állapotában leledzõ birkatürelmû népünk – mindenki mástól eltérõen – feltétel nélkül, újból és újból megadja, nem a második, hanem a nem tudom én hányadik esélyt is, ezeknek a folyton hazugságon, csaláson és lopáson ért mocskos kommunistáknak. Hirtelen nem tudok rá más logikusnak tûnõ magyarázatot, minthogy tényleg lehet valami
ebben a „különleges anyagból vannak gyúrva” címû szövegben. Legutóbb épp Viktor király tett említést arról a jelzésértékû momentumról, hogy mostanság azok az emberek építik a kapitalizmust, akik anno ellene harcoltak szüntelenül, ráadásul, hogy tetézzék a bajt, olyan kapitalizmust építenek, amilyennel anno riogattak, még pediglen szüntelen. És akkor csodálkozunk, ha az egyik többször is levitézlett aparatcsik újbóli reflektorfénybe kerülésekor „Az ember, aki nem tud megbukni” szalagcímmel jelennek meg a politikai napilapok? Valamelyik beszélgetõs tévémûsorban hallottam egy briliáns javaslatot, amit egy postás tett. A kézbesítõ szerint üdvözítõ lépés lenne az emberléptékû, valamint az élettõl nagyságrendekkel kevésbé elrugaszkodott politizálás megteremtése felé vezetõ úton, ha a képviselõk javadalmazását a ciklus teljes idejére, azaz a negyedik év végéig egy zárolt bankszámlára különítenék el, s a honatya (vagy honanya) csak a mandátum lejártakor juthatna hozzá az idõközben a számlán felhalmozódott tekintélyes összeghez. Addig õ is a minimálbért kapná. Így hozná a törvényeket! Na, erre varrjá’ gombot öcsém! Az jutott eszembe, hogy esetleg bevezethetnének egy olyan szabályozást is, hogy a nagy lóvét csak akkor kapná kézhez a képviselõ, ha a négy év után nem választják újra. De azt is el tudnám képzelni, hogy az amerikai prezidenciális rendszer mintájára adott személy mindösszesen kétszer tölthetne be képviselõi tisztséget, utána nem lehetne választható. Így talán megakadályozható lenne a Wekler-, vagy Degesz uram-féle akár több évtizedre bebetonozott kistérségi fõ hallja kendek felszaporodása, horribilis mértékû meggazdagodása. Na persze, mi itt élünk Magyarországon, az Európai Unió kellõs közepén, nem pedig az Amerikai Egybesült Államokban. Éppen ezért könnyen elõfordulhat, hogy ez utóbbi javaslatom kontra produktív lenne, azaz a visszájára fordulna. Gondoljunk csak bele! Már most is, amikor akár évtizedekre a „tûz” közelébe kerülhet valaki, a pártkatonák derék hadaiból verbuválódott – magasröptû demokratákként tetszelgõ – politikacsináló, mezei talpasok zöme is eleve úgy indul csatába, hogy ez a négy év adatott számára, hogy összelopjon egy egész életre valót. Ó pardon, hogy életre szólóan megalapozhassa egzisztenciális biztonságát. Íme Hölgyeim és Uraim, egy teljes jogú Európai Uniós tagállam, egy afféle demokratikus jogállam, melyben közröhej tárgyává tették a demokráciát. jó ha figyelünk
Nem inkább hajaz egy ilyen ország valamiféle szovjetuniós skanzen-államra? Ahol a látogatókra való tekintettel, nehogy elviselhetetlen mértékû kontraszthatásoknak és megrázkódtatásoknak legyenek kitéve, valamiféle vegyes felvágottat, egy amolyan lebutított demokrácia és lebutított diktatúra sajátos egyvelegét szervírozzák a kíváncsi publikum számára. Valódi kuriózum, igazi hungarikum. Ilyen felemás öszvér megoldással sehol a világon nem találkozol. A diktatúrából és a múltból érkezõ emberek építik parancsszóra a demokratikus jövõt! Eftársak ez mán a megvalósult kommunizmus, vagy mi a szösz? Az eklatánsabbnál eklatánsabb példák sorolására ne is pazaroljuk a drága idõt és energiát. A teljesség igénye nélkül legyen elég csak annyi, ha valaki esetleg a rezignált közöny hányaveti nemtörõdömségével, afféle hanyag eleganciával siklott át pillanatok alatt a ténylegesen diktáló politikai tömörülés elnökválasztási botrányán, annak rögtön itt a két újabb „humor bonbon”. A polihisztori képességekkel bíró Draskovics „Reneszánszember” Tibor, valamint a másik, szin-
tén többszörösen levitézlett Keller László, egykor feljelentésügyi államtitkárként elhíresült, s talán azóta is egyedülálló mélyrepülést prezentáló jó eftárs újbóli helyzetbe hozása. És akkor csodálkozunk, ha rajtunk röhög egész Európa? Hölgyeim és Uraim! Meddig akarunk még az átkos múltban élni? Meddig tûrjük még, hogy a hatalom rajtunk taposson? Meddig asszisztálunk még idejét múlt, avitt gondolkodású proletárdiktátoroknak a jövõnk, megkérdezésünk nélkül történõ elõírásához? Meddig akarunk még a múltban élni? Õk nem, de mi megtehetjük, hogy nemet mondunk a szocializmusra! Mammon helyett válasszuk Istent! A pénz mindenhatósága helyett az embert állítsuk a középpontba! A haszon helyett az emberért kell, hogy történjenek a történések! Soha többé olyan „képviseletet”, amely csak arra képes, hogy hazudjon a képviselteknek! (Különös tekintettel a rá szavazókra!) Kicsit úgy érezzük most magunkat, mint annak idején Lúdas Mátyás honfitársunk,
Dr. Orbán Viktor úr részére volt miniszterelnök a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnöke országgyûlési képviselõ Budapest Tisztelt Miniszterelnök Úr! Kedves Viktor! Elõzõ levelemet azzal kezdtem, nem gondoltam volna, hogy valaha még levelet írok Neked, Viktor. A hallgatás és a hátulról jövõ „válasz“ nem csinált kedvet az újrázáshoz. Mégis megszületett a második levél. Ezúttal pedig a harmadik, amire még kevésbé gondolhattam. Most is megírom, miért kerül erre mégis sor. Annak ellenére is, hogy nehézségeket okozhat Neked a népszavazási kampányban. De hát ezt elõre láthattad volna, és intelligens módon elkerülhetted volna. Örömmel tájékoztatlak ugyanakkor Viktor arról, hogy a nehézségeket kompenzálhatja az, hogy alkalmad nyílik a népszavazással kapcsolatos nagyon lényeges dilemma tisztázására. Nevezetesen: egy esetleges hatalomváltás, amit annyira (mohón) akartok, kiutat adhat-e az országnak? És miként lehetne a formális hatalomváltást, magyarán a kiegyezést, a nagykoalíciót („szakértõi kormányt“) kiküszöbölni. Mert – ezzel nyilván egyetértesz – „igen snassz“ elképzelés lenne a részetekrõl, ha a nagy igyekezet a hatalomba való beülést, egy nagykoalícióban („szakértõi kormányban“) való részvételt szolgálná. Ha nincs elképzelés, attól nem lesz, ha egyesültök. jó ha figyelünk
amikor az önkényuralom sajátos eszközeit igénybevevõ pedagógiai célzatú testi fenyítés után lehemperedve a deresrõl az okítást illendõn megköszönte. Asszem politikailag teljesen korrekt vagyok, amikor aszondom – mindannyiunk nevében –, hogy a leckét megtanultuk. Egy életre. Köszönjük az okítást. Most mán tudjuk, hogyan nem szabad! Azt is tudjuk, hogy eztán kivel, kikkel nem szabad. Még véletlenül sem! És ahogyan annak idején ez a derék Mátyás kristálytisztán, fennhangon, érthetõen és világosan a fináncoligarchia helyi képviselõjének tudomására hozta, hogy azér’ csak rója fel a kapufélfára, hogy háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza, abban is egészen bizonyos vagyok, hogy háromszor mink is meg fogjuk cselekedni, mit megkövetel a Haza! S ha ez netalán nem bizonyulna elegendõnek, ne feledjék: „Három a magyar igazság, egy a ráadás!”! Készüljetek! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
Csak a nép kiszolgáltatottsága lesz még nagyobb, amit el kell kerülni. És az elégedetlenség kinyilvánítása lehet nemsokára még erõsebb, még rombolóbb, amit szintén. Sajnos, számtalan jele van annak, hogy erre, mármint nagykoalícióra készülhettek. Megnevezitek, hogy kivel tudnátok a szocialista miniszterek közül együttmûködni. Megnyugtatjátok a baloldalt, hogy bár Te börtönnel fenyegeted a mai vezetõket, ezt nem kell komolyan venni, mert a „háttéremberek“, akik között mindig is állandó kapcsolat volt, már megegyeztek arról, nem lesz ilyen. Ez csak Szabadira vonatkozhat, még ha most Viktornak ezt is kell kommunikálnia. Ahogy Zuschlag János õrizetbe vételekor tetted, örömödet palástolni sem akarván: eljön az az idõ, amikor a mostani vezetõket behívják a rendõrségre, és ott tartják õket. Miért nem úgy mondtad, Viktor, hogy már eljött: Veled és a „fiatal demokratákkal“? Én voltam a szenvedõ alanya és úgy, hogy nem követtem el semmit. Aztán bilincses-pórázos bemutatókat közölt rólam a sajtó, úgy hogy nem takarták ki az arcomat. Megaláztatok engem és a családomat, megaláztátok a kisgazdákat. Rákosiról jegyezték fel: errõl is íro k a Bilincs és póráz – A Gyorskocsi utca c. könyvemben, hogy mágnesként vonzották a bilincsek. De – ezt is csak a rend és semmiképpen nem a lehetséges párhuzam kedvéért említem meg – soha nem publikálták, ha egyáltalán készültek, ellenfelei megaláztatásáról az ilyen képeket. Volt esze, mondanám. A Népszabadság címû lap ellen indított személyiségi jogi pert elsõ fokon megnyertem. A lap védekezésében az ügyészség ráutaló 19
magatartására hivatkozik: minden esetben felhívták a figyelmüket, hogy ha Szabadi Bélát bilincsben le akarják fényképezni, hova menjenek és mikor. Szándékomban áll a megkínzásomról készült ügyészségi jegyzõkönyv közzététele – a tárgyaláson hiába kértem az ismertetését -, nehogy Deutsch Tamásnak kétsége legyen akár csak ennek megtörténtében is. De ha olvastad a jegyzõkönyveket, ismerned kell ezt is. Tettél-e valamit az ilyen bánásmód kivizsgálására? Figyelmedbe ajánlom azt a kísérõlevelet , amit Torgyán elsõ levelemhez mellékelt. Ha nem lenne meg már irattáradban, másolatát elolvashatod a Bilincs és pórázban, de akár itt is. Az egyik tanú kihallgatásakor az ügyész és a tanú „lazán zsidózott“. Az ügyészség ezt „találékonyan“ jegyzõkönyvben örökítette meg. Ekkora magabiztosságot „nagy hátszél“ és a fontosság tudatának eufóriája nélkül elképzelni is nehéz. Torgyán szerint Te olvasgattad a velem kapcsolatos tanúvallomásokat. Felléptél-e a zsidózás ellen? Ezekért is kérdeztem meg második levelemben: „Az eljárás során számos törvénytelenséget és alkotmánysértést követtek el ellenem. Mindez szerintem nem következhetett volna be a nyomozóhatóságok olyan különleges igyekezete nélkül, amit csak nyomás, ráhatás és ösztönzés motiválhatott. Mi a véleményed a mentelmi jog sorozatos megsértésérõl, megkínzásomról, az ellenem elkövetett egyéb atrocitásokról, hamis tanúkról és hamis vádról, személyiségi jogaim folyamatos megsértésérõl?“ Megjegyzem: mindent bizonyítani tudok. De visszatérve a tulajdonképpeni témához, múlt év december 26-án fordultam Hozzád, Viktor. Semmit nem kértem, csak közöltem néhány tényt és néhány kérdésemet, mivel érezhetõen nem akarsz tanú lenni. Te ezt megteheted, mint kedves minisztertársaid: Nektek eszerint nem kell állampolgári kötelezettségeiteket teljesíteni. Mindegy, hogy a bíróság felkér-e erre, Neked, a rossz látszat miatt is kérned kellene meghallgatásodat. Sejtem a dilemmát: nem akarod elõsegíteni az általatok indított (konstruált) ügyben a felmentésemet. A térti vevény visszajött, de a Fidesz Elnöki Kabinet – a Te kabineted, egy párt elnökének a kabinetje, ami újabb meglepetésemre a képviselõi irodaházban székel és mûködik – „válaszolt“. (A mûködési költségeket az országgyûlés állja?) Ennyit írtak: „Orbán Viktor elnök úrnak küldött levelét megkaptuk. Tisztelettel: Bali Gabriella titkárságvezetõ.“ Feltehetõleg azért, mert a hozzád intézett levelet feltettem honlapomra, megküldtem valamennyi képviselõnek és beszéltem róla a médiában, február 6-án e-mailen a következõ levelet kaptam volt kollegámtól, Deutsch-Für Tamástól, az Elnöki Kabinet kabinetfõnökétõl. A keltezés, feltehetõleg az „alkotás“ napja nem lehet véletlen: február 5-én közölt velem interjút a Stop, ebben Rólad és a (második) levelemrõl is beszéltem. Bár másokkal ellentétben eleve tisztában vagyok a várható színvonallal, a „megoldás“ és annak szürkesége, a képzavar, a csúsztatások és a reakció kivagyisága még engem, a rendelkezésre álló „szürkeállományt“ és a személyiségjegyeket jól ismerõ volt kollegát is meglepett. Egy komoly kérdéseket feszegetõ levélre, ilyen „válasz“ érkezett. Két azonos példányban: „Tisztelt Szabadi Béla Úr! Orbán Viktor elnök úrhoz küldött újabb levelét megkaptuk. (Kiemelés: Sz. B.) Sajnálatos, hogy az abban foglaltak valóságtartalma, mint eddig, most is kívánni valókat hagy maga után. Üdvözlettel: Deutsch-Für Tamás kabinetfõnök“. A „megoldás“ ezenkívül abban is „színvonalas“ volt: ugyanazzal az e-maillel két ugyanolyan mellékletet küldtetek. Deutsch Tamás elnöki kabinetfõnök levelét két példányban csatoltátok. Talán azért, mert eddig két levelet küldtem Neked. (De akkor miért ír „újabb“ levélrõl, meg arról, hogy „mint eddig“, mintha sorozatos lenne valami.) Mindkét azonos példányon örömmel konstatáltam, hogy Tamásnak aláírás-bélyegzõje van. Annak nem örültem viszont, hogy még aláírásra sem futotta – tehetségébõl. 20
Nem Deutsch Tamásnak írtam a leveleimet, Viktor, hanem Neked, kérdéseimre is csak Te tudnál válaszolni. Az a sajnálatos, hogy ehelyett más háta mögé bújsz. A választás is sajnálatos, hiszen e „formátum“ mögé nem lehet bebújni. Szerintem Deutsch úr formátuma, tehetsége, okossága, hitelessége mögül Te jól kilátszol. Mögé bebújni, nem ügyes húzás. Nem is szólva arról, hogy nem államférfiúi cselekedet. De hát szegény Tamás, még ha jó fogalmazó és más sok minden más is lenne, hogyan tudna olyanokra válaszolni, amelyekre csak Te tudnál, Viktor? Például arra, hogy Boros Imrét mivel vettétek rá a feljelentésre: volt-e mézesmadzag vagy csak korbács, vagy mindkettõ? Tudtál-e múltjáról és felhasználtad-e? Tudom, hogy ez új kérdés, de kapcsolódik a korábbihoz: ki állt a Szabadi-ügy mögött? Boros ugyanis mostanában egyre inkább Rád mutogat, ha még szûkebb körben is. De Bánk Attila, a Magyar Vidék Párt elnöke és Torgyán „ismét-társa“ már korábban is elmondta, amit Borostól megtudott. A nyomásról. A HÁLÓ címû könyvemben, amit ajánlok a Te figyelmedbe is, Viktor, ezt a nyilatkozatot megtalálod. Honlapomon van névmutató és tárgymutató is, ami megkönnyíti a keresést, le is töltheted. Egy részletet, ami a 2000. decemberi koccintásról és a velem kapcsolatos még akkor is kitüntetõ bánásmódodról szól, most rögtön elolvashatod. Fénykép készült, amit rögtön megtekinthetsz. Ez is kifejezi akkori kapcsolatunkat. Pedig Borókai kijelentése szerint – ami a Deutsch-féle képzavarral élve nem is kívánnivalókat hagy maga után az igazságot illetõen -, hanem úgy nem igaz, ahogy nyilatkozták: Te már vizsgálatok sorozatát indítottad ellenem. De hát elõbb jött az ítélet, utána a vizsgálat. És milyenek? A törvényben elõírt vizsgálóbizottságot viszont nem voltál hajlandó felállítani. Ami azonnal tisztázott volna. Jobb megoldás lehetett a névre szól feljelentés, egyben valamiféle paktum írásbeli rögzítése: másról, másnak a bevonásáról nem lehet szó! Talán így: ne aggódj, Józsi bátyám! Boros a kormány és értelemszerûen a kormányfõ nevében megjelölte névre szóló feljelentésében: Szabadit kell elítélni és miért. Olyan tényállást adott az erre a kormány által felhatalmazott Boros Imre, ami köszönõ viszonyban nem volt a valósággal. Ahogy a híradók és nyilatkozataid is megörökítették: Boros feljelentését, amit állítólag egy parlamenti tisztségviselõvel elõzetesen egyeztetnie kellett, Te utólag mindenképpen áttekintetted. És egyetértettél ezzel a rágalomhalmazzal és egyben jogi kacattal. Sõt, megdicsérted. Ma is büszkék vagytok arra, amit tettetek, kérkedtek sajtótokban. Merthogy e koholmányok szerint én vezettem a minisztériumot és a Fradit. Mindenért én vagyok a felelõs, büntetõjogilag olyanokért is, amelyek nem bûncselekmények. Mármint másnál. Több vádpontban Torgyán még egyeztetett is Veled és elnyerte megtisztelõ egyetértésedet. Természetesen a szakértõiddel való tanácskozásod után. Ilyen vádpont a reklámszerzõdések ügye, ami olyan gyakorlatot tükröz, amit az Európai Unió direktívában ismert el. Kértem Schmitt Pált, a Fidesz akkori alelnökét, a Fidesz európai parlamenti képviselõjét, a MOB elnökét, ne hagyja, hogy bárkit a sportért tett önzetlen és jogszerû segítségért meghurcoljanak. Felhívtam a figyelmét arra, hogy az EU direktívájában foglaltakért üldöznek, lehetetlenítenek el. Nem hagyhatja, mert tragikus következménye lesz a sportfinanszírozásra, ha a törvényesen segítõket elmarasztalják. Ahogy ez esetemben elsõ fokon már megtörtént. Neked is felelõsséget kell vállalnod, az ért mindenképpen, ami történt. Schmitt Páltól még annyi sem tellett, mint Deutsch Tamástól, „következetesen hallgat“. Te és Torgyán, sõt ma már tudjuk a helyettes államtitkári elõdök sem – Benedek Fülöp, Szerdahelyi Péter, Nagy András, Bódis István stb. – anyagi ügyekkel nem foglalkozott. Stumpf István sem: elvileg felügyelte az állami cégek nagy részét. Nemrég mégis újra Torgyánt magasztalták, a Te jelenlétedben és Veled együtt, mert – úgymond – megmentette a Fradit. (Rólad és a Fradi sorsában játszott valóságos szerepedrõl nem szóltak, a megtiszteltetéstõl elfúlt jó ha figyelünk
hangú régi-új vezetõk.) Néhány nappal késõbb Torgyán azzal dicsekedett a televízióban: õ mentette meg (egyedül) a Fradit az anyagi csõdtõl. Mit szól az ország ehhez a show-hoz, ami még ahhoz képest is vérfagyasztó, hogy minden értelmes ember tudja: valóban show, csakhogy show trial, tehát koncepciós per, kirakatper. Az egyik embert bilincsben huzigálják, megalázzák, széttúrják az egzisztenciáját, megkínozzák, hamis vádakat kreálnak, csakhogy elmarasztalják azért, ami mögött a Ferencváros törvényes megsegítése állt. Az pedig, a ki a fõnöke volt a minisztériumban és a Ferencvárosnál, azt hazudhatja: nem foglalkozott anyagi kérdésekkel, azzal dicsekedhet, hogy õ oldotta meg a szörnyû anyagi helyzetet. Benedek Fülöp, a korábbi elnök pedig azt állíthatja a bíróságon, hogy soha nem írt alá pénzügyi kötelezettséggel járó szerzõdést a Ferencváros ügyében, amikor a bíróság elõtt fekszik egy négy évre szóló támogatási szerzõdés, amit Benedek Fülöp elnök kötött Benedek Fülöp közigazgatási államtitkárral. Benedek Fülöp a bíróság elõtt azt merheti állítani, hogy kiváló volt a Ferencváros anyagi helyzete. Kérdésemre meglepõdött, hogy 850 millió forint adósságot hagyott ránk. Az alelnök Nagy András helyettes államtitkárra sem akart emlékezni. Azt azért elmondta, hogy két évig Szanyi Tibor politikai államtitkár gyakorolta a tulajdonosi jogokat. Tudod az, aki rendszeresen nyilatkozott – falsul – arról, hogy politikai államtitkár nem foglalkozhat ilyennel. Benedek pedig az Agrármarketing Centrumot hir deti az Asztalitenisz Szövetségnél. Viktor a Te párttársaid is ott nyüzsögnek a magyar sport vezetésében, pimasz és igaztalan kijelentéseket tesznek az én tevékenységemre. Holott van egy óriási különbség: az enyém eredményes volt. Jó lenne, ha nyilatkoznál: elképzelhetõ-e, hogy egy miniszter (Torgyán) ne foglalkozzon anyagi kérdésekkel? Benedek Fülöp errõl nem tudott nyilatkozni, szerinte meg kellene kérdezni Torgyánt. Pedig egy miniszter munkájának lényeges anyagi ügy. Ahogy az állítólag általa vitt csõdelhárítási munka is. Elárulom: akták garmadája tanúsítja ennek Torgyán abszurd állításának az ellenkezõjét. El kellene jönnöd tanúnak Viktor, vagy vállalkoznod arra, hogy írásban válaszolsz a kérdéseimre, persze sok más kérdésre is. Mert hogy lehet az, hogy miközben az egész ország arról beszélt, hogy Torgyán fia az OTP Travelnél tanácsokat ad és „a minisztérium“ exkluzív szerzõdést kötött az OTP Travellel, Te Viktor rádióinterjúdban közölted, nem tudsz minderrõl. Én pedig valamiért még mindig nem láthatom ezt a szerzõdést, nem tudhatom meg, miért utaztam – papíron legalábbis – kétszer annyiért, mint más. Ugyanazon az osztályon. Megkérdezném: beavatkoztál-e vagy sem az eljárásba? Miért mondta Torgyán József, hogy Te olvasgatod ügyemben a tanúvallomások jegyzõkönyveit? Hogyan tûrhetted el, hogy meghurcoljanak egy olyan ügyben (az egyébként mások által bonyolított repülõjegyek ügyében), amit csacsiságnak neveztél? És amirõl a kormány nevében úgy nyilatkoztak, hogy még fegyelmi felelõsségrevonásra sem kerülhet sor e Kehi-jelentés nyomán? Volt-e hatásod Borókai Gábor kormányszóvivõre és rajta keresztül a sajtóra, hogy ne gyalázzanak és mocskoljanak nap mint nap, vagy ki a felelõs azért, hogy a rágalmakhoz muníciót kapott a média? Hogyan lehet elérni azt, hogy egy „hír“ ne csengjen le? Éveken át a topon le-
gyen? Elfelejtetted jó véleményedet, amit rólam mondtál, vagy nem úgy gondoltad, amikor mondtad? Mindez a felmerülõ kérdések egy kis része, amelyek közül még egyre sem adtál választ. Miniszterelnökként is mások mögé bújtál, most is. Egy kérdést most mindenképpen fel kell tennem, Viktor, nemcsak fontossága, hanem a felelõsség miatt is. Vagy ha tetszik, a képességek megítélése, valós értékelése kedvéért. Nem gondoltad, gondolod, hogy azzal, amit velem tettetek, ahogy velem az eljárásban bántatok, saját magatokat járattátok le? Nem gondolod, hogy ma is sokan úgy gondolják – függetlenül az én szerepem megítélésétõl –, hogy milyen kormány az, amelyiknek olyan tagja lehet, akivel úgy bánnak, mint a legveszélyesebb bûnözõvel? Vagy még azzal sem? Bumerángot készítettél és fel is használtad. És még mindig nem tanultál belõle. Tudatosan buktattad meg magadat vagy ennyire tellett? Most jön a népszavazás. Három kérdéssel és a mögé gondolt mohó kormányváltási vággyal. De nincs programod, nem tudnád, hogy mit csinálj. Így félõ, hogy a népszavazás és a mögé képzelt kormányváltás azért is nagy átverés lehet, mert még ha be is következne a kormányváltás (ami kérdéses), kétséges annak tartalma és nem kétséges (mivel nincs), annak programja. Így félõ, hogy megint egy nagy átverésrõl van szó, persze nem a holdudvarok tekintetében. Egyet kell értened, hogy a program nem jókívánságok gyûjteménye, hanem konkrét és összehangolt intézkedések rendszere. Jókívánságokra senki nem kíváncsi. Programot viszont sokan várnának, de amit kaptak, az gondolatébresztõnek is kevés, hát még cselekvési programnak. Mivel programot a népszavazásig semmiképpen nem tudsz kidolgozni, vállalj kötelezettséget, hogy nem egyszerûen a hatalmat akarod. Tehát, hogy nem lehet nagykoalíció („szakértõi kormány“), ami csak elodázná a programnélküliséget és a kiúttalanságot. Még akkor is vállalj kötelezettséget, ha emlékszünk, ez mit jelent Nálatok. (Akik – nyilatkozataitok szerint – soha nem hazudtok.) Megígértétek, hogy a kisgazdákkal soha, bár tudtátok, hogy nélkülük soha nem kerülnétek kormányra. Még úgy sem, hogy az elõbbi módon (a kisgazdáktól folyamatosan elhatárolódva) átvertétek az SZDSZ elégedetlen szavazóit és átcsábítottátok magatokhoz õket. A szavazóknak arra hívom fel a figyelmüket, hogy a szavazáskor mérlegeljék: kötelezettséget vállalt-e a Fidesz és Orbán Viktor arra, hogy nem lesz nagykoalíció? Ez legyen valódi kötelezettségvállalás: kapcsolódjon hozzá valamilyen garancia, ami rászorítja a „fiatal demokratákat“ és fiókjaikat az ígéret betartására. A választók mérlegeljék: elég-e ez a számukra, de nem felejtsék, mit tettetek koalíciós szövetségesetekkel. Természetesen nem kell velem egyetértened. De ez nem vonatkozhat a tényekre, mert a valós tények nem megítélés kérdései. És ha valamit vitatsz, mondd el, mit. Ne Tamáson keresztül, neki külön válaszolok, a világért ezt nem mulasztanám el. És ne úgy általában kételkedjél, mert ismét azt hinném, azt hinnénk, nincsenek érveid. Nézz szembe a problémákkal! Nem kell keresgélned: van abból rengeteg! De hol a megoldás? Hol van az alternatíva? Budapest, 2008. február 10.
(folytatás a 11. oldalról)
kell szurkálni, ösztökélni, ha megállsz, akkor a bivaly is azonnal megáll ott kinn a barázdában, az ekevontatásban is. Ilyen a román béres, napszámos. Mellette állsz, és parancsolsz, biztatod fenyegeted. Így képes a legnehezebb munka elvégzésére is, de ha ott hagyod, leül az árnyékra és nem csinál semmit. Amikor a gazda ezt számon kéri, nem is érti, hogy mit hibázott. A sváb munkás olyan mint az ökör, mint a jó igás ökör. Az ekébe fogva lassú, egyenletes biztos lépésekkel megy végig a barázdán és fordul vissza a tábla végén, biztatni sem kell, reggeltõl délig. Délben kifogni, megetetni, itatni, hagyni egy-két órát kérõdzeni és utána visszaáll az igába és dolgozik estig. Ilyen a német munkás.
köszönt: Noroc Bun! ezt már a zsidónak adtam. Ez mindru! felelte a román. Ezt már a magyarnak adtam! A román nem tudott egyebet mondani: Vai de mine = jaj nekem! – Ez legyen a tied felelte az Úristen. Harmadiknak az érmelléki birtokosoknak a különbözõ nemzetiségû munkásokról, szolgákról, béresekrõl való minõsítésérõl szólok: A magyar béres olyan mint a ló, a sváb, mint az ökör, a román olyan mint a bivaly. A bivaly megél a legsilányabb takarmányon, a kukoricacsutkán, csak bõséges legyen. A legnagyobb terhet elhúzni, cséplõgépet bivallyal szokás vontatni, mert az képes letérdelni, és elmozdítani a terhet. Két bivaly négy ökör terhét képes vontatni, de állandóan a hátánál kell lenni, éles-szeges bottal jó ha figyelünk
Üdvözlettel: Dr. Szabadi Béla
(folytatás a 23. oldalon) 21
– avagy Ilyen az, amikor végérvényesen felfeslik a hazugság szövete – Kóka Johhny, a 2010-re talán végleg a csõd szélére jutó szocialista nagyváros, Mediterrán MOCKBA számára könnyelmûen autópályát ígérgetõ szadeszes fõ hallja kend fogainak kerítését hagyta el ez az elsõre impozánsan trendinek tûnõ, a piacgazdaságot és a barbárkapitalizmus mindenhatóságát istenítõ kijelentés, a magát liberálisnak valló törpepárt elnökválasztási haccacáréjának záró momentumaként. Akkor még nem tudtuk, hogy Kész átverés az egész. Jóformán még fel sem ocsúdtunk a Célpont által okozott, a koalíció valódi arcát elénk táró fiaskóból, máris itt az újabb bizonyíték arra nézvést, hogy kommunista kutyából soha a büdös életben nem lesz demokratikus szalonna, ha bátorkodhatom kifejezni magamat eme csodálatosan szép halmozott képzavarral. Nem tudnak, de talán így pontosabb, nem is akarnak megváltozni. Õk már csak ilyenek maradnak. Hazug csalók, jellemtelen percemberkék gyülevész hada, akiket a pillanatnyi boldoguláson, a hasznon kívül csak két dolog, a hatalom megragadása és megtartása (bármi áron), ami foglalkoztat. És akkor csapjunk a média résébe, lássuk, mi volt az, ami a Bayer-féle relativitás elmélet immáron megkérdõjelezhetetlen tételéhez illõn – azaz mindig van lejjebb! – egyfajta újabb, képzeletbeli mérföldkõként kiverte a biztosítékot a szocialista nagyváros öntudatos polgáránál. Elõre bocsátom, én vagyok a hibás, minek kapcsoltam be azt a nyüves képládát, miért kell nekem pont akkor a képernyõ elé telepednem, amikor ész- és demokráciaosztogatás címén az egykori KISZ KB, valamint a honi cenzor felhozatal prominens képviselõjének népellenes baromságaival kell szembesülnöm szüntelen. De hát én vagyok a hülye, mi a rossebér nem maradtam inkább a boldog tudatlanság lila ködébe veszve a konzum-idióta barom, nyugodt és békés fogyasztói státuszában? Mit kell nekem állandóan a jól informáltságot meg a naprakészséget hajkurásznom? Na mindegy. Így jártam. Szóval. Hír Tv. Kommentár nélkül. Kóka Johhny fogadó óráján vagyunk, Degesz uram kutyaszaros világvárosának, Butapestnek, ha jól emlékszem a második kerületében. A törpepárt elnöke külön köszönti a Fidesz kampány-televízióját, ez lenne a hírcsatorna stábja, majd – és most tessék figyelni! –szavazásra bocsátja a kérdést, ki szeretné, hogy a Hír Tv forgatócsoportja maradjon, és ki az, aki azt szeretné, hogy udvariasan megkérje õket, hogy távozzanak. 22
(Mer’ hogy a Hír TV a Szadesz vesztére tör!) Be kell valljam Önnek, tisztelt Olvasó, itt azér’ egy röpke pillanat erejéig nem kaptam szikrát. Ezen a ponton még a politikában járatlan honfitársaink is nagy magabiztossággal érzik, hogy az urbánus frazeológiában az efféle szituésönök megképzõdésekor gyakorta alkalmazott „Na itt azér’ Rodolfó is sikítva dobja el a bûvészdobozt!” szakzsargon teljes egészében megáll. Nem tudom, tetszettek-e figyelni? Menjünk végig a dolgon szép lassan. Mer az ördög, az ugye a részletekben lakozik, mint köztudott. Kérem tisztelettel, adva van egy magát liberálisnak nevezõ politikai tömörülés. Ráadásul, hogy tetézzük a bajt, ezerrel hirdetik magukról, hogy több egyéb más mellett õk lennének a szólás- és véleménynyilvánítás felkent bajnokai kis hazánkban. No, mármost én magam ezen a ponton kaptam elõször gellert, és tökéletesen megértem a nyájas Olvasót, ha így rögtön az elején kicsikét összezavarodva érzi magát. Ne aggódjon, a hiba nem az ön készülékében van. Igen, magam is feltettem a logikusnak tûnõ kérdést, a szólás- és véleménynyilvánítás felkent védelmezõinél, a demokrácia bajnokainál ugyan mi a rossebbér’ is gond, ha ott van egy kamera? Nem õk példálóznak állandóan Voltaire-rel? Nem értek egyet a véleményeddel de akár az életemet is áldozom satöbbi, satöbbi satöbbi.
Komolyan mondom, nem értem! Miért nem lehet jelen a párttal, valamint a párt által képviselt eszmerendszerrel esetleg nem szimpatizáló sajtóorgánum kamerája? Mi olyan különleges egy fogadóórában? Államtitkokról esik majd szó, vagy mi a rossebb? Aztán menetközben eszembe jutott még valami! Ti vagytok liberálisak? Nem attól lesz valaki liberális, hogy állandó jelleggel azt szajkózza magáról, hogy õ a liberalizmus letéteményese, hanem attól, hogy akként cselekszik. Ti meg nem csináltok egyebet, mint segget a szátokból. Nem tudom, megfigyelték-e, mennyire hasonló a kommunikációs felépítésük ezeknek az egy tõrõl fakadó, a párt emlõin nevelkedett kádereknek? Steve aszongya: „Mi, szociáldemokraták!” Ez a Johnny gyerek meg folyton azzal fáraszt bennünket, hogy: „Az SZDSZ, a liberális párt!” És mindkettõ mekkora ordenáré nagy hazugság! Ha az a párt meri szociáldemokratának nevezni magát, amelyik intézkedéseivel lazán leküldi megalázóba a legnépnyúzóbb kizsákmányolót is, akkor bele sem merek gondolni abba, milyen az a párt, amelyik nem az. Vajon ott hogy érvényesülhet a szociáldemokrácia legnagyobb értéke, a szolidaritás? Mer’ ezeknél, hogy érvényesül, azt tapasztaljuk. Sehogy. De az is nagyon érdekes, minimum jelzésértékû, ahogyan lereagálja a nyilvánosság hatalmát. Nem az a gond, hogy immájó ha figyelünk
ron házon belül sem tudnak csalás nélkül ötrõl a hatra jutni, a gond az, hogy ez kiderül, hogy ezt valakik kiderítik. És leközlik. És akkor szeretem a versenyt? Nagyon? Hát milyen verseny ez, te Johnny gyerek? Mert ha ez a verseny, akkor én a magam részérõl rühellem, de nagyon. Asszem talán Sándor Györgynek, a kitûnõ humoristának volt valamelyik számában ez az azóta már szállóigévé vált mondat: „Egyenlõ pályák, egyenlõ esélyek. Én kerékpárral megyek.” Kóka meg helikopterrel. Ahogy Bódi Lajos, mûvésznevén Tüdõ az erõcsávó mondaná: „Árnyalatnyi különbség, nincs jelentõsége.” Johnny nem a versenyt szereti, hanem valami egészen mást. Nemhogy nagyon nem szereti a versenyt, de még kicsit sem. Sõt! Egyenesen gyûlöli. Ki nem állhatja, mert a tisztességes versenyben való megmérettetés esetén nem lehet biztosra menni! Nincs elõre lepapírozva a gyõzelem, bukni is lehet! De õ csak a biztosra megy. Kerül, amibe kerül. De ami talán a legbosszantóbb, legvérlázítóbb ebben az egészben az, hogy a politikai szamárlétra grádicsain felkapaszkodott senkiházi, nyikhaj újgazdag ilyen pimaszul pofátlan módon szembe köpje, és ennyire megalázza a magyar társadalmat, élén a sajátjaival, azokkal, akik magukat liberálisoknak vallják.
A fogadóóra hallgatósága megszavazta, hogy a Hír Tv stábja maradhasson és forgathasson. Talán a hallgatóság, ellentétben a liberalizmustól teljesen elrugaszkodott és eltávolodott pártelnöktõl, még mutat valamit a klasszikus libertariánus jegyekbõl. Ha ez valóban így történt, tehát a közönség soraiban olyan honfitársaink ültek, akik a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságáért mindenkor készek kiállni, akkor viszont azt nem értem, hogyan tûrhetnek el még mindig egy ilyen, a demokráciát a jelek szerint lábbal tipró szarjankót a pártjuk élén? Persze az is lehet, hogy csupán arról van szó, egyszerûen hülyén vette volna ki magát, ha egy (állítólag) szabadelvûek által megrendezett eseményrõl kitiltják a nyilvánosság egy részét. Már eleve a kérdés felvetés, a rosszul viselkedõ gyereket sarokba állító, a nyilvánosságot gyermekded ostobasággal kitessékelni szándékozó helyi hatalmasság pökhendi arroganciája az, ami megbotránkozásra, majd gúnyos kacajra fakasztja az egyszeri tévénézõt. A király meztelen. Ez a kép ugyanis összeegyeztethetetlen a demokratáról kialakult képpel. Ez a viselkedés maximum a hatalmi túlélésért folytatott szakadatlan küzdelembe belegörcsösödött posztkommunista derékhad sajátos, magán-szocialistává fejlõdött(?) attitûdjével vethetõ össze, melyre erõteljesen hajaz, s azzal szoros rokontulajdonságokat mutat. Ennek lényege egyetlen mondatban foglalható össze, s ez így hangzik:
„Demokrácia az, amire mi azt mondjuk, hogy az!” (A manapság ún. versenyre természetesen ugyanez áll.) Így fordulhat elõ aztán, hogy utóbb kiderül, Kóka Johnny nemhogy nem szereti a versenyt, de egyenesen utálja, ráadásul, nem is volt verseny. SZDSZ-es prominensek által produkált szánalmas mûfelháborodások közepette az eltussolás az egyetlen lehetõség, mellyel még jól kijöhetnek valahogy a dologból. Egy hét múlva már a kutya sem emlékszik rá, jönnek majd az újabb ügyek. Ki tudja, talán a szolgalelkületû ölebmédia talál még egy Orbán-bányát, vagy egy újabb szõlõbirtokot. A lényeg, hogy a szó és a figyelem elterelõdjön a sietõs gyorsasággal összefércelt demokrácia egyre többször, s egyre nagyobb felületen felfeslõ szövetérõl. A látható hiátus pedig egyre növekszik, terebélyesedik. A demokrácia meglehetõsen sérülékeny szövete elõször még csak varrás mentén repedt. Eftikéim azt hitték, hogy a Vörös Október Ruhagyár konfekcióméretén edzõdött proletárdiktatúra államszocializmusa, kiprivatizált magán-szocializmus Armani öltönyeként ugyanolyan kedvezõ vizuális benyomást kelt majd a széles néprétegek számára. Tévedtek. Megfeledkeztek arról, amit Gejza még úri szabó korában mondott: „Ha elszabtuk, hát elszabtuk, utólag már szabhatjuk.” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
(folytatás a 21. oldalról) Nekem is egyszer lucernahordáskor volt egy sváb napszámosom, Bunte Stefi. A kazlat rakta harmadik személyként, az elsõ kettõ magyar volt, mind a kettõ mindent tudott, és utasítgatták is egymást. Jó hangulatba ment a munka, a fiatalabbik meg is tréfálta a tudományára büszke öregebbet úgy, hogy a kazal egyik sarka le is omlott. Nagy derültség, kacagás, mindenki, szekeresek villások között, ameddig a tréfa elõkészületei és utána a leomlott részek helyreigazítása történt Bunte Stefi a kazal másik részén tevékenykedett. Úgy óránként szálltak le a kazalrakók és ültek le dohányozni az épület árnyékába, olyanok is ott állottak villára támaszkodva, akik nem dohányoztak. De Bunte Stefi soha nem szállott le a kazalról. Ott dolgozott, végezte a munkáját. Délután zivatarfelhõk kezdtek gyülekezni, és erre a szénahordók mind nekilendültek, hogy a szekerekrõl a széna mind a kazalra kerüljön, ott jól elrendezõdjék, mert ha megázik minden tönkremegy. A lehetõ legnagyobb erõfeszítéssel, gyorsított iramban dolgozott mindenki, az elsõ esõcseppekre már a széna a kazalon volt, de rendezetlenül, védtelenül az esõ ellen. Az egyik embernek eszébe jutott, hogy vegyék le a csûrkaput és takarják le vele a kazlat. Öten-hatan álltak a nagy deszka kapu emeléséhez, de nem bírták. Szóltak, Bunte Stefinek, hogy jöjjön õ is. Akkor vevõdött észre, hogy õ a nagy hajrában nem vett részt. Most pedig a többiek hívására azt felelte, hogy nem mehetek, mert este van, haza kell mennem. Lejött a kazalról, összeszedte a cókmókját és elment. A többiek nagyon elégedettek voltak, hogy a sikerült a nagy veszélyt elhárítani. A magyar béres olyan, mint a ló. Azt mindig simogatni, gondozni, ápolni kell, reggel fényesre kefélni a szõrét, megabrakolni. Óriási erõfeszítésekre képes egy jóltartott ló, éjfélkor is szekérbe fogható és nyugodtan hajtható 100 km. távolságra. Akár 20-30 órán végig. Utána azonban gondos ellátást kíván. A jól tartott lovat nem szabad nehéz teher elõ fogni, mert képes megszakadni az erõlködéstõl. Ekébe nem való melegvérû lovat fogni csak hidegvérût, mert nem folyamatos húz, csak meghúzza a terhet és annak gurulnia kell utána. Az ekében tehát tönkremegy. jó ha figyelünk
Ha nem bánsz jól a lóval, makrancos lesz, és akkor sem hajlandó elindulni, ha tüzet is raksz alá. De ha a gazdája megsimogatja, megmagyarázza neki, hogy most nagy dolog következik, akkor a ló megy és a lelkét is kiteszi. A magyar béres ilyen. Elvárja a nálánál fiatalabb gazdájától, hogy elõre köszönjön neki. Hogy soha ne parancsolgasson, hogy mit és hogy tegyen. A munkába állítást is körülményesen kell tudomására hozza a gazda: – Feri bácsi, itt az õsz, lassan szántáshoz kell kezdeni, de hát ezt sem szabad elsietni. Szomódiék már szántanak, pedig a föld, olyan száraz, hogy nem veszi be az ekét. Mit szól Feri bácsi, mit csináljuk? S akkor Feri bácsi akkurátusan megmagyarázza, hogy a MI FÖLDÜNK nem olyan olyan, mint a Szomódié! Ez nem szárad ki olyan nagyon! Itt már lehetne szántani. Mondja, mert tudja, hogy a gazda szántani akar, tehát õ helyesli. Mindennél fontosabb az, hogy a magyar béres az MAGÁÉNAK ÉRZI, tudja, vallja a gazdaságot. Rendes magyar ember nem is áll be rossz gazda szolgálatába. Jó gazdához, és aki jól bánik vele, akár kisebb kommencióért is beáll. De gyakran össze is verekednek, hogy melyikük vetése, termése, lova, gazdasága vagy akár gazdája különb. Ady Endre „A grófi szérûn“ c. versében írja, hogy küzdenek a szolgák a MÁS vagyonának a megmentéséért. Pedig azok a magyar béresek, a maguk meggyõzõdése szerint nem a máséért, hanem a magukénak a megmentéséért küzdöttek. Nyugodtan kimondhatjuk, a magyar ember minden erejét meghaladóan is hajlandó dolgozni, harcolni, mindenért, amit magáénak érezhet. Mind béres, juhász, csordás, vincellér - persze a saját birtoka esetében feltétlenül -, annak a gazdának az érdekében, akit a maga gazdájának érez. És tágabb közösségben: a falujáért, városáért, egyházáért, országáért, akár királyáért is. De amit nem érez, mert nem érezhet a magáénak, azért semmit! Idézed, a pápai nunciust, aki szerint Mohács elõtt nem volt a gazdag Magyarországon senki, aki öt garast hajlandó lett volna áldozni az ország megmentéséért. Azt már nem mondta Õeminenciája - hiszen nem volt magyar -, hogy Mohácsnál 26 ezer magyar áldozta fel életét is vagyonát is a HAZÁJA érdekében, és 150 éven át tartott ez az állandó áldozathozatal. A végén, a szatmári béke után, Magyarország tele volt nincstelen koldus-nemessel. 23
