A HALLGATÁS, A CSEND SZEREPE A KÜLÖNBÖZİ KULTÚRÁKBAN ÉS A KOMMUNIKÁCIÓBAN

Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények, Miskolc, V. évfolyam, 1. szám, (2010) pp. 209-220.

A HALLGATÁS, A CSEND SZEREPE A KÜLÖNBÖZİ KULTÚRÁKBAN ÉS A KOMMUNIKÁCIÓBAN SIMIGNÉ FENYİ SAROLTA

Miskolci Egyetem, BTK, Modern Filológiai Intézet, Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék 3515 Miskolc-Egyetemváros [email protected] Kivonat: Míg a verbális kommunikációnak rendkívül gazdag szakirodalma van, a hallgatással mint kultúrába ágyazott viselkedésformával és mint a nem verbális kommunikáció egyik megnyilvánulás formájával szinte alig foglalkozik a szakirodalom. Mivel a szándékosan, hallgatással létrehozott csend formája minden kommunikációs szituációban azonos, jelentésének megfejtése és a szituációnak megfelelı értelmezése számos esetben szemantikus konfúzióhoz, a beszélgetıpartner viselkedésének nem megfelelı értelmezéséhez, ennek következtében kommunikációs zavarhoz vezethet. Jelen tanulmány megírásához az elméleti keretet egyrészt a témával kapcsolatban fellelhetı angol nyelvő szakirodalmon, másrészt Bańczerowski Janusz transzcendens és információs hallgatásra vonatkozó elmélete biztosítja. A tanulmány elsı fejezete a hallgatás és a csend különbözı értelmezéseit mutatja be, példákkal szemléltetve, hogy a hallgatásnak mely típusai sorolhatók a transzcendens, és melyek az információs hallgatás tárgykörébe. A második fejezet egy még kezdeti stádiumban lévı kérdıíves felmérés eredményeit mutatja be. Kulcsszavak: csend, hallgatás, kultúra, verbális és nem verbális kommunikáció, viselkedésforma.

Bevezetés Kommunikáció során információt továbbítun, és azt megosztjuk másokkal. Az információ továbbításáról általában a verbális csatorna igénybe vétele és az információnak verbális úton, verbális kódok igénybe vételével történı továbbítása jut eszünkbe. Ritkán gondolunk arra, hogy a birtokunkban lévı információ jelentıs részéhez, annak kb. 70%-ához nem a verbális csatorna segítségével, hanem vizuálisan úton jutunk. Mindennapi kommunikációnkat számtalan nem-verbális jelzéssel, pl. gesztusokkal, mimikával, szemkontaktussal egészítjük ki, amelyek gyakran nagyobb meggyızı erıvel hatnak, mint a szavak. A verbális kódok használata mellett igénybe veszünk olyan nem verbális kódot is, mint a hallgatás. Vagyis ha kommunikációs partnerünkkel egyetlen szót sem váltunk, akkor is számtalan üzenetet küldhetünk, különbözı jeleket és információt továbbíthatunk egymásnak. A továbbítandó információnak vannak mindenki számára hozzáférhetı, látható és hallható komponensei, de feltételezzük, hogy egy részük a befogadó számára rejtve marad. Mivel a kommunikáció elválaszthatatlan a kultúrától, ezek a gondolatok akaratlanul is Edward T. Hall (1978) antropológus és kultúrakutató jéghegy modelljét juttatják eszünkbe, amely a következıket szemlélteti: Mint ahogy a jéghegynek, ugyanúgy a kultúrának, és hozzá kell tennünk, hogy ezen belül a kommunikációnak is vannak látható és láthatatlan komponensei. Ami látszik a jéghegybıl, az a külsı kultúra, a kommunikációra vonatkoztatva pedig az az információ, amely a szavak és a nem verbális jelek (és ezek közé sorolható a hallgatás is) közvetítésével eljut hozzánk. „Ez lehet tárgyiasult kultúrproduktum, de ide tartoznak a felszínen érzékelhetı szimbólumok, viselkedések is. A belsı kultúra viszont az agy, a gondolkodás, ami mutatis mutandi vezényli a külsı kultúrát”

210

Simigné Fenyı Sarolta

(Hidasi 2004: 13). A hallgatás mint a beszédtıl való tartózkodás, mint nem verbális megnyilvánulás a felszínen érzékelhetı. Az viszont, hogy mi idézi elı, milyen gondolkodásmód irányítja, nemcsak a kultúrák között, hanem gyakran még egy adott kultúrán belül is eltérı lehet. A szakirodalomban immár közhelynek számít, hogy egy nyelv helyénvaló használatához nem elegendı, ha annak csupán a lexikai és a grammatikai rendszerét ismerjük. Szükség van kulturális ismeretekre és a kommunikáció egyéb összetevıinek, például a hallgatásra vonatkozó viselkedési normáknak az ismeretére is. Tisztában kell lenni azzal, hogy a hallgatás mint nem verbális kommunikáció és mint kultúrához kötött viselkedésforma mögött milyen gondolkodásmód, szokásrendszer és milyen információ rejtızik. A kommunikáció során az is félreértéshez, szemantikus konfúzióhoz vezethet, ha a beszélık a számukra ismertnek vélt szavakat nem azonos jelentéstartalommal töltik meg (Buda 1986: 76). A félreértést még inkább fokozza, hogy a beszédtıl való tartózkodás következtében beálló csend formája mindig azonos, ugyanakkor jelentése nagyon is sokféle lehet. A közlı és a befogadó a társalgásban beálló, a kommunikációt kísérı vagy a kommunikációt helyettesítı hallgatást nem ugyanabban a jelentéstartalmi vonatkozásban alkalmazza vagy értelmezi. Ez a jelenség a társalgás során bizonytalanságot, megbotránkozást, sértıdést és haragot egyaránt kiválthat. Ezért a hallgatás mögött meghúzódó jelentéstartalmat tanácsos a beszélgetıpartnerrel tisztázni. Jelen tanulmány célja, hogy egyrészt a hallgatásra vonatkozó, bıségesnek egyáltalán nem mondható szakirodalmi forrásokra, másrészt egy megkezdett kérdıíves felmérésre hivatkozva bemutassa, hogy különbözı nyelvi és kulturális közösségekben milyen kommunikációs szerepe, funkciója lehet a beszédtıl való tudatos tartózkodásnak, vagyis a hallgatásnak, valamint a zaj és a hang hiánya következtében beálló csendnek. 1. A hallgatás és a csend különbözı értelmezései A továbbiakban a hallgatás és a csend fıneveknek A magyar nyelv értelmezı szótárában található jelentései közül a következıkkel foglalkozunk: Hallgatás: a hallgat igével kifejezett magatartás, állapot, az a tény, hogy valaki nem szólal meg, nem válaszol valamire, nem beszél (I. 68.). Mint láthatjuk, a hallgatás ebben az értelmezésben a beszéd ellentéte. Csend: az az állapot, amelyben semmiféle hang nem hallatszik. Az az állapot, amely akkor következik be, amikor nem beszélünk, elhallgatunk. Néma csend. Néha erıszakkal elıidézett, háborítatlan állapot (I/b. 862). Míg a verbális kommunikációval és a nem verbális kommunikáció különbözı formáival (gesztusok, mimika, szemkontaktus stb.) kapcsolatban annyi könyv és tanulmány jelenik meg, hogy az érdeklıdı olvasó és a kutató is szinte a bıség zavarával küzd, addig a hallgatásra mint kommunikációs formára vonatkozóan rendkívül szegényes a szakirodalom. Pedig ez a megnyilvánulás is integráns része és nélkülözhetetlen komponense a kultúrának és a nyelvhasználatnak (Bańczerowski 2000: 109). A hallgatás értelmezhetı úgy, hogy az a beszéd alternatíváját képezi: vagy használjuk a nyelvet és beszélünk, vagy nem használjuk, azaz hallgatunk. Egy másik értelmezés szerint a hallgatásnak, amely állandóan jelen van a nyelvhasználatban, különbözı megnyilvánulási formái lehetnek. Elıfordulhat, hogy egy közösség tagjai egy kommunikációs esemény során teljes mértékben tartózkodnak a beszédtıl, vagy egyes

A hallgatás, a csend szerepe a különbözı kultúrákban és a kommunikációban

211

személyek hallgatnak, miközben mások beszélnek. Például az osztályteremben, vagy a bíróságon beállhat ideiglenes csend egy beszédesemény során, amikor szünetet tartunk a szavak között. Csend következhet be beszélıváltáskor, a beszédjog átvételekor, váratlan kérdés feltevésekor, olyan kérdés elhangzásakor, amelyre a beszélgetıpartner nem tudja a választ, ezért idıre van szüksége, hogy kigondolja. Ezen utóbbi esetet kognitív hallgatásnak nevezi a szakirodalom (Kivik 1998). A hallgatásnak ezekkel az explicit megnyilvánulási formáival szemben a diskurzus során az is elıfordul, hogy a résztvevık valamit szándékosan elhallgatnak. Amit a kommunikáció egyik résztvevıje hallani szeretne, azt a másik fél nem teszi explicitté, nem mondja ki. Ebben az esetben a hallgatás rejtett formájával van dolgunk (Nakane 2007). A hallgatás fent említett típusainak részletes bemutatása meghaladná jelen tanulmány kereteit. A bemutatandó példákban a hallgatás mint kommunikációs forma értelmezéséhez Bańczerowski Janusz transzcendens és információs hallgatásra vonatkozó elméletét használom fel (Bańczerowski 2000: 110). 1.1. Transzcendens hallgatás A hallgatás egyik megnyilvánulási formája a transzcendens hallgatás, amely az objektív valóságra, a minket körülvevı jelenségekre vonatkozik és a világ rendjében bekövetkezı változásokkal függ össze. Ha új információ, új tudás birtokába jutunk, ez „okot ad arra, hogy beszéljünk róla. Az új információt a transzcendens hallgatásból, az általános csendbıl nyerjük, amely a feldolgozás és a nyelvi megjelölés után az ember világképének, azaz világrendjének részévé válik. A természetes nyelvekben a „világrend” hallgatást jelent, megváltoztatása viszont a nyelv használatához vezet” (Bańczerowski 2000: 110). A világrendben bekövetkezı számos változás és a beszéd, a nyelvhasználat közötti összefüggést a következıképpen kell értelmezni: „A kenyérrıl csak akkor beszélünk, amikor hiányzik, a termésrıl, amikor sok vagy kevés van belıle, … a törvényekrıl, amikor nem tartják be azokat, a közbiztonságról, amikor az emberek veszélyeztetve érzik magukat … stb. (Bańczerowski 2000 uo.). A transzcendens hallgatás szférája az objektív valóságra, ezen belül az emberre is vonatkozik, aki élhet a hallgatás jogával, de ellenállást is tanúsíthat a hallgató világgal szemben. A hallgatásnak rendkívül gazdag kultúrája van a törzsi társadalmakban, például az indiánok körében, akiknek világlátása nagymértékben különbözik a fehér ember látásmódjától. Az indiánok nem a környezı valóság megváltoztatására, nem a természet meghódítására törekszenek, hanem arra, hogy a növényekhez és a többi élılényhez hasonlóan harmóniában éljenek környezetükkel, amelynek mint emberek, ık is részét képezik (Bańczerowski 2008: 147). Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a külvilággal való kapcsolatuknak része a hallgatás is, és ezzel a kommunikációs formával mintegy beleolvadnak a természet csendjébe. Az apacsok hallgatással kapcsolatos szokásairól tanulmányában K. H. Basso amerikai kutató számol be részletesen, aki 1964 és 1969 között kisebb megszakításokkal 16 hónapot töltött egy Cibecue nevő, apacsok lakta településen Közép-Kelet Arizonában. Komoly terepmunkát végzett, melynek során az indián kultúrára jellemzı viselkedésformákat, többek között a hallgatás körülményeit és annak a kommunikációban betöltött funkcióját is vizsgálta. Felmérései alapján készített tanulmányában hat hallgatással kapcsolatos szituációt ismertetett. Cáfolta azt a képet, amelyet az ifjúsági regények alakítanak ki az olvasókban, nevezetesen azt, hogy az indiánok azért hallgatag emberek, mert nem barátságosak, és mert a nyelvük egyszerő és szegényes. Azt viszont

212


megerısítette, hogy az indiánok tényleg csak akkor beszélnek, ha a verbális kommunikációnak feltétlenül szükségét látják (Basso 1972; Simigné 2009). Egyik, a transzcendens hallgatás tárgykörébe sorolható szituáció például az átkozódással kapcsolatos. Amikor valaki táncmulatság alkalmával, vadászaton vagy vásáron annyira dühös, hogy ennek következtében másokat inzultál, ártatlan emberekkel veszekszik, erre hallgatással kell reagálni. Az ilyen emberek veszélyesek lehetnek, ezért nem tanácsos szóváltásba keveredni velük. Szintén nem tanácsos a környezı valóság rendjén változtatni és a beteggel szóba elegyedni gyógyítási ceremóniák alkalmával, miközben a gyógyító énekléssel és a szertartáshoz szükséges kellékekkel semlegesíti a betegséget okozó erıket (Basso in Giglioli 1990; Simigné 2003: 118-120). Különösen szőkszavú emberek hírében állnak a finnek. Nemcsak a mindennapi témákról szóló, könnyed társalgásnak (small talk) nem hívei, de a szavakkal is nagyon takarékosan bánnak. Kéréskor pl. nem törekszenek udvariassági formák használatára, csupán megnevezik azt a tárgyat, amelyre szükségük van. Azt a kevés szót, amelyet kimondanak, gondosan megválasztják, ezért szavaik rendkívül tartalmasak. Ha valakirıl azt mondják, hogy beteg, ez azt jelenti: az illetı már halálán van. Kellemesen érzik magukat, ha csend veszi körül ıket, élvezik a hallgatást, egyik adatközlım szerint tökéletesen tudják mővelni a „társasági csendet”. Amikor együtt vannak, élvezik egymás jelenlétét és kellemesen érzik magukat beszéd nélkül is. Internetes források azt állítják, hogy hallgatás kíséri az egyetemi elıadásokat is, amelyeket követıen nem bontakozik ki vita, a hallgatók nem tesznek fel kérdéseket. S mi több, a szemináriumi prezentációkat, kiselıadásokat sem követik kérdések (http://eduardo1dacosta.multiply.com/journal/item/1162). Ezzel kapcsolatban a finn kultúrában jártas adatközlım azonban megjegyezte, a helyzet egészen más, fokozódik az aktivitás, ha az elıadó nem angolul, hanem finnül beszél. Amit tudunk, amit evidensnek tartunk, arról általában nem beszélünk. Hallgatunk a kellemetlennek, kényesnek tőnı témákról is. Bár napjainkban egyre kevesebb az olyan beszédtéma, amelyrıl társaságban vagy akár a családon belül nem ildomos beszélni, a kérdıívekre adott válaszokból kiderül, hogy bármennyire is nyitottak vagyunk a világ dolgaira, tabutémák továbbra is léteznek. Ilyen téma például a nık életkora és testsúlya, az, hogy ki mennyit keres, és végül de nem utolsó sorban a szex. Transzcendens hallgatásként értelmezhetı, hogy a fenti témákkal kapcsolatban inkább nem nyilatkozunk, azaz szívesebben élünk a hallgatás jogával. Vannak, akik azt az álláspontot képviselik, hogy napjainkban tabutémák ugyan nincsenek, de minden családban vagy munkahelyen akadnak olyan beszédtémák, amelyek a jelenlévıket sértenék. Ezeket a dolgokat azért nem hozzuk szóba, mert nem akarunk megbántani másokat. Az emberek általában tudják, mivel bánthatnak meg másokat, és a kellemetlen témákat inkább elkerülik. Az oroszok, albánok és finnek hallgatási stratégiájával kapcsolatban személyes tapasztalataim a következık: Bár nem számít tabutémának, érdemes megemlíteni, hogy az oroszok nem isznak pertut, nem beszélik meg, hogy a továbbiakban keresztnéven fogják szólítani egymást, illetve tegezıdni fognak. Amikor úgy érzik, hogy már elég jól megismerték egymást, automatikusan áttérnek a tegezıdésre. Ez a hallgatás a kultúra és a nyelvhasználat része, amely meghökkentı lehet más kultúrák képviselıi számára. Szintén a kultúra része és az emberek komfortérzetéhez járul hozzá a hallgatás a finnek esetében, akik a nyilvánosság elıtt és a munkahelyükön keveset beszélnek, és érzelmeiket sem szívesen mutatják ki. Ha valakivel hivatalos kapcsolatban vannak, a magánélet kérdéseit mint beszédtémát kerülik. A kérdıívre adott válaszokból pedig az is


213

kiderül, hogy a finnek a szóbeli kommunikációban a tartalom átadásához szükséges legrövidebb és leghatékonyabb módot választják. Lakonikus beszédmódjukhoz az is hozzájárul, hogy nyelvük nem bıvelkedik udvariassági formulákban. Általában a városi létforma és a magasabb iskolázottság növeli a verbális kommunikációra való hajlandóságot. A hölgyek általában beszédesebbek, mint a férfiak. Albániában pl. nagyon nagy jelentıséget tulajdonítanak mások véleményének. Az emberek nem beszélnek a problémáikról, mert nem akarják, hogy azokról mások tudomást szerezzenek és bajt okozzanak nekik. Egyik válaszadóm elmondta, hogy az albán nyelvben létezik egy szókapcsolat, amely így hangzik: a mások (jó) véleményéért élni. Vagyis úgy élni, hogy az embereknek velünk kapcsolatban ne legyenek elıítéleteik. A hallgatás ezen utóbbi esetben az emberre vonatkozik, aki azért él a hallgatás jogával, mert nem akar bajba keveredni. 1.2. Információs hallgatás Az, hogy valaki hallgat, nem jelenti azt, hogy nem mond semmit. Ha a hallgatás valamilyen információ helyett áll, jelentést hordoz. A hallgatással számos esetben információt továbbítunk, amely jelenthet beleegyezést, lehet a tiszteletadás, az udvariasság, a jólneveltség, a konfliktuskerülés vagy éppen az engedelmesség vagy a tudatlanság jele. Jelentheti a kommunikációban való részvétel megtagadását, valamilyen információ eltitkolását is. Osztálytermi szituációban leggyakrabban azt az információt továbbíthatja, hogy a tanuló nem készült az órára. Hallgatásunk hátterében meghúzódhat az a gondolat is, hogy nem akarjuk megbántani kommunikációs partnerünket, de kifejezhetjük ennek ellenkezıjét is: haragszunk, ezért nem beszélünk. Hallgatásunk hordozhatja azt az információt is, hogy nem vagyunk jártasok, nem vagyunk biztosak az adott témában, ezért nem akarunk nevetségessé válni. Más szituációkban a beszélı iránt érzett tiszteletünket fejezzük ki azzal, hogy csendben vagyunk. De a hallgatás lehet a jele annak is, hogy a kommunikátor tisztában van azzal, hogy a közösség egy adott helyzetben milyen viselkedésformát vár el tıle. Egy tipikus iráni esküvın például a menyasszonytól háromszor kérdezik meg, hogy akar-e a szertartáson megjelent vılegény felesége lenni. Az elsı két kérdésre hallgatással kell válaszolnia, és csak a harmadik kérdés után szabad kimondani az igent. Ezt kívánja meg az etikett. Aki hamarabb válaszol, arról azt mondják, hogy nagyon siet, nagyon sürgıs számára a házasság (Bahrampour 2007). A Basso által csoportosított, hallgatással kapcsolatos szituációk közül az információs hallgatáshoz sorolható az, ahogy az indiánok az idegenekkel megismerkednek. Az ismeretlen személyeket, akiket a többiektıl társadalmi távolság választ el, nem mutatják be egymásnak, hanem kivárják (és ez akár napokig is eltarthat), amíg az idegen bebizonyítja, hogy rendes ember, nem akar semmit kölcsönkérni vagy elvenni. Csak akkor elegyednek szóba vele, amikor úgy érzik, elég jól megismerték. A hallgatást, amely korábban a bizalmatlanság jele volt, felváltja a verbális kommunikáció. Itt kell megjegyezni, hogy az indiánok a beszédes idegenre mindig gyanakvással tekintenek, esetleg arra gondolnak, azért beszél sokat, mert részeg. Szintén bizonytalanság, bizalmatlanság és félelem húzódik meg a következı szituációban beálló csend mögött is. Amikor a gyerekek hosszú távollét után hazaérkeznek a kollégiumból, üdvözlı szavak helyett ık is, szüleik is hallgatnak. A szülık azzal magyarázzák hallgatásukat, hogy tartanak attól, gyermekeikre káros hatással volt a fehér ember kultúrája. Félnek, hogy a gyerekek lenézik, tudatlannak tartják ıket, vagy éppen

214


szégyellik az otthoni szegénységet, illetve, hogy az iskolában szerzett új ismeretek és új elvárások úgy megváltoztatták gyermekeiket, hogy viselkedésük kiszámíthatatlan lesz, ennek következtében dühbe jönnek, verekedésbe keverednek. Ezért a szülık nem beszélnek, hanem minden egyes új találkozás alkalmával arra várnak, hogy gyermekük törje meg a csendet. És ha ez bekövetkezik, a szülık meggyızıdnek arról, hogy a gyerekek örülnek annak, hogy ismét otthon lehetnek. Ezt követıen már semmi sem akadályozza meg ıket abban, hogy beszélgessenek. A fehér ember számára elképzelhetetlen a következı szituáció is: a fiatalok az udvarlás kezdeti szakaszában beszélgetés helyett hosszasan hallgatnak. A hallgatást egyrészt félénkséggel magyarázzák. Másrészt azzal, hogy az emberek nincsenek jó véleménnyel arról, ha egy lány túlságosan beszédes. Ezen kívül a csend, a megfontolt hallgatás az elfogadott viselkedésforma gyász alkalmával, részvét kifejezésekor. Amint láthattuk, az indián kultúrában a hallgatás a kommunikáció résztvevıirıl különbözı információt közvetíthet: kifejezhet bizonytalanságot, bizalmatlanságot, félénkséget, félelmet és végül együttérzést, részvétet. Ez indokolja, hogy az említett, Bassotól idézett szituációkat az információs hallgatás tárgykörébe soroljuk (Basso in Giglioli 1990; Simigné 2009: 241). A hallgatás különösen fontos szerepet kap a keleti kultúrákban. Konfuciusz tanai értelmében az emberi kapcsolatokat két kulcsfontosságú fogalom határozza meg, a hierarchia és az engedelmesség. Japánban, Koreában, Kínában és Vietnamban a kommunikatív kompetencia azt is jelenti, hogy az egyénnek tisztában kell lennie azzal, hogy a társadalmi hierarchiában milyen helyet foglal el, és ennek a nyelvhasználatban is tükrözıdnie kell. A család egy hierarchikus viszonyokon alapuló intézmény, például Kínában ezt az asztalnál étkezéskor elfoglalt helyek is szemléltetik. A férfiak ülnek a fı helyen, az ajtóval szemben. Az oldalsó üléseket a család nıi tagjai, a nagymamák, az édesanyák és a nagynénik foglalják el. Társalgásra a fı és az oldalsó helyeket elfoglaló felnıttek között kerülhet sor. A gyerekek a férfiakkal szembeni, legalacsonyabb státuszúaknak járó helyeket foglalják el. Gyakran figyelmeztetik ıket arra, hogy evés közben ne beszéljenek. Ennek egyik oka az, hogy tiszteletlenségnek tartják, ha a gyerekek részt vesznek a felnıttek társalgásában. Mások szerint a beszéd étkezés közben emésztési problémákat okozhat. A felsorolt keleti országokban anyanyelvének elsajátítása során a gyermek a kommunikatív kompetencia részeként azt is megtanulja, hogy mely egyéb szituációkban nem szabad megszólalnia, illetve, hogy mikor kell hallgatnia, háttérbe vonulnia és engedelmességet tanúsítania. Amikor kínai bevándorlók gyermekei amerikai iskolában folytatják tanulmányaikat, képtelenek arra, hogy önálló véleményt nyilvánítsanak, s mi több, az órán a tanár iránt érzett tiszteletük jeléül nem hajlandók megszólalni sem. Hallgatásuknak a tiszteletadáson kívül más oka, más jelentése is van, ezeket a szakirodalom az alábbiakban határozza meg: A hallgatás lehet a félénkség jele; de lehet annak a jele is, hogy attól félnek, nem tudják a helyes választ; nem ismerik a tanulásnak azt a formáját, hogy interakció, beszélgetés során is lehet tanulni; nem bíznak abban, hogy elég jól beszélik az angolt. Az Egyesült Államokban ezek a tények komoly feladatokat rónak a kínai iskolákban oktató tanárokra, akiknek keresni kell azokat az oktatási módszereket, speciális nyelvi feladatokat, amelyekkel a kínai tanulókat megszólalásra késztethetik (Hu – Fell-Eisenkraft 2003). A csendet nem érzik kínosnak, sıt, nagyon is hasznosnak tartják a japánok. Számukra a csend olyan kommunikációs eszköz, amely többféle szándékot és érzelmet


215

képes kifejezni. Értékként könyvelik el, ha valaki „szófukar”. Aki keveset beszél, abban jobban megbíznak, mint egy olyan emberben, aki beszédes. A japánok tudatosan kerülik a verbális kommunikációt. Felmérésekbıl kiderül például (Asaoka 1987), hogy társaságban a japánok nem mutatnak együttmőködést. Ezt a jelenséget a kutatók azzal is magyarázzák, hogy a japánok részérıl kevés az odaillı beszédtéma. Mások azt emelik ki, hogy az interjúk során adott minimális válaszok a japán kultúrában gyökerezı pragmatikai elvárásoknak felelnek meg: negatív hatást vált ki, ha valaki túlságosan sokat beszél (Ross 1998). A kínaihoz hasonlóan a japán oktatás eredménye is az, hogy a tanuló „csendes, hallgatag”. A tanárok és a diákok közötti társadalmi távolság, valamint az objektív tudásra helyezett hangsúly következtében az iskolában olyan kommunikációs minta alakul ki, amelynek eredményeképpen a tanulónak nem szabad megkérdıjeleznie, hanem fenntartás nélkül el kell fogadnia azokat az ismereteket, amelyeket a tanár közvetít. Ezzel együtt kerülniük kell, hogy bármivel is kitőnjön a többiek közül (Nakane 2007: 66). A keleti kultúrákban tehát a hallgatás a következı információt közvetíti: engedelmesség, félelem, félénkség, a tekintély tisztelete, a feltőnés kerülése, visszafogottság és a beszédességhez főzıdı negatív konnotációk elkerülése. A hallgatás az orosz kultúrának is része. Például hosszabb út elıtt az oroszok csendben leülnek egy percre (Lendvai 2009). Hogy ebben a szituációban mit jelent a hallgatás, az a kérdıíves felmérés alapján derült ki: az emberek azért ülnek le egy hosszú út elıtt, hogy a barátok és a szeretteik otthonának nyugalma biztosítsa számukra a problémamentes „utazást” és „megérkezést”. Ilyenkor azt mondják: «Давай посидим на дорожку.” 2. A hallgatással kapcsolatos kérdıíves felmérés értékelése 2010 szeptemberében kérdıívet állítottam össze a hallgatással mint kulturális szokással és mint kommunikációs formával kapcsolatban. A kérdıívek beérkezése még folyamatban van. Tisztában vagyok azzal, hogy az eddig visszaküldött 20 (8 külföldi országba elküldött és 12 magyarok által visszaküldött) kérdıív alapján nem lehet általánosítani és messzemenı következtetéseket megfogalmazni már csak azért sem, mert nem minden válaszadótól kaptam a kutatás szempontjából hasznos információt. A válaszok azonban meggyıztek arról, hogy a hallgatással kapcsolatos kutatások a korábbinál nagyobb figyelmet érdemelnek. Arra a kérdésre, hogy a válaszadó számára mit jelent a csend, a hallgatás, a lehetı legváltozatosabb válaszokat kaptam. A válaszadók jelentıs része a csendet a háborítatlan, nyugodt állapottal, békességgel, lelki békével, önmagára figyeléssel, az elmélkedéssel és gondolkodással, az alázattal, a hittel, az imádsággal azonosította. De volt olyan adatközlı is, aki a hallgatásban a beszélgetıpartner megértésének lehetıségét, vagy éppen a konfrontáció elkerülését látja. Volt, aki kifejtette a csend és a hallgatás közötti különbséget: a csend olyan körülmény, állapot, amikor a Teremtıhöz való fohászkodásra, önmagunk jobb megismerésére, testi-lelki állapotunk megfigyelésére nyílik lehetıség. A csend a magányt is jelenti, amely néha szükséges, máskor viszont kínos is lehet. A hallgatás viszont azt jelenti, hogy az illetı szándékosan nem szólal meg, pl. olyan szituációban, amikor valaki vele szemben megsérti a modor maximáját. A békesség érdekében ilyenkor jobb nem reagálni, nem megszólalni. Akkor sem szólal meg, ha valamiben nem biztos. Mások a beszéd hiányát, valaminek az eltitkolását, elhallgatását, egyetértést, együttérzést, elégedettséget említették meg. De akadt válaszadó, aki az utóbbinak az

216


ellenkezıjét, az elégedetlenséget említette, és azt, hogy az illetınek rossz napja van. Ha a gyermek hallgat, ez lehet annak a jele, hogy „dackorszakban” van. A második kérdésre reagálva a válaszadók a társadalom következı színterein tartják fontosnak a hallgatást mint viselkedésformát: templomban, vallási események és ceremóniák alkalmával, temetésen, könyvtárban, múzeumban, hivatalos rendezvényeken, színházban és moziban. Meggyızıdésük, hogy ha valaki más beszél, illik türelmesen meghallgatni; nem tanácsos nyilatkozni, ha nincs mondanivalónk vagy nem ismerjük a témát; gyors válasszal nem éri meg rontani a tárgyalási pozíciót. Ha valaki alárendelt társadalmi pozícióban van, udvariasan végig kell hallgatnia azt, aki az adott szituációban fölérendelt helyzetben van, pl a gyermeknek a szülıt, a tanulónak a tanárt, a betegnek az orvos tanácsait és utasításait. A harmadik kérdés a neveltetésre, az otthonról hozott szokásokra, illemszabályokra vonatkozott: Gyermekkorában figyelmeztették-e, hogy bizonyos helyzetekben maradjon csendben?A felnıttek közül sokan emlékeznek arra, hogy gyermekkorukban arra tanították ıket, hogy evés közben ne beszéljenek, továbbá, hogy ne mondják el másoknak, amirıl otthon a család beszél, hiszen ezzel a szülıket kínos helyzetbe hoznák. Az is elıfordult, hogy amíg a szülık beszélgettek, a gyermekeket a szomszéd szobába küldték játszani. Gyermekként nem szólhattak bele a felnıttek társalgásába. Számos esetben ezek a szabályok korlátozták a gyermeket abban, hogy önálló véleményt alakítson ki és azt meg is ossza másokkal. Napjainkban ezek a korlátozások megszőnıben vannak. A gyermekeket egyenrangú beszélgetıpartnernek tekintjük, nemcsak hogy meghallgatjuk ıket, hanem a vélerményükre is kíváncsiak vagyunk. A kérdıív negyedik kérdése arra vonatkozott, hogy mennyi mindent jelenthet a hallgatás. A válaszadók kifejtették, hogy ezzel a viselkedésformával kifejezhetünk tiszteletet, bánatot, csalódottságot és haragot. Azt, hogy fáradtak, betegek vagyunk vagy hogy nyugalomra vágyunk. Egy zajos osztályteremben a tanár hallgatással vonhatja magára a tanulók figyelmét. Ilyenkor hallgatása azt jelenti: Csendet kérek! Figyeljetek! Amikor beszélgetésünket valaki megzavarja, hirtelen elhallgatunk. Általában kínos csend áll be. Ez jelentheti azt, hogy éppen arról a személyrıl beszéltünk, aki megjelent. De azt is, hogy valami olyan témája volt a társalgásnak, amelyet nem akarunk vele megosztani. Gyakran elıfordul, hogy nem kívánunk szeretteinknek fájdalmat okozni, vagy azért nem szólalunk meg, mert valaminek a kimondása bizonyos fajta cselekvésre vagy cselekvéssorra kötelezne. Az oroszok és az ukránok csendhez való viszonyulása hasonló a magyarokéhoz. Gyakran hallgatunk, mert egyszerően jó érzés együtt hallgatni. Az oroszoknál például gyakori a давай просто помолчим felszólítás. Azzal is egyetértettek a válaszadók, hogy a hallgatás, a csend része a kommunikációnak. Észlelési, illetve kitágult észlelési térben mindig kommunikációt jelent. Ez akkor is így van, ha a másik ember egyáltalán nem tesz semmit, illetve az, amit tesz, nem felénk irányul. A hallgatás alkalmas arra, hogy különbözı gondolatokat és érzelmeket közvetítsen, például megfontoltságot, megbízhatóságot, szeretetet, közömbösséget, vagy mint ahogy arra az elsı kérdés megválaszolásánál már utaltunk, akár haragot is. Kifejezheti például azt, hogy gondolkodunk, vagy hogy nem akarunk negatív véleményt mondani, esetleg rossz hírt közölni, de azt is, hogy kételkedünk abban, amit a másik mond, vagy nem érdekel a téma, közömbösek vagyunk iránta. Egyik válaszadó a következıket emelte ki: „Szituációtól függ, hogy mit szándékozunk kifejezni: egyetértést, együttérzést (gyász), elégedetlenséget, ha teszem fel kérdésre, hallgatással válaszolunk....”


217

Elsısorban a külföldi országokba elküldött kérdıívek alapján szándékoztam azt megtudni, hogy az adott kultúrának része-e a hallgatás, és hogy viselkedésformaként tartják-e számon, vagy mások viselkedése által kiváltott reakcióként. Albániában a hallgatás része a kultúrának, az idısebbek és a tekintély iránti tiszteletet fejezi ki, valamint azt, hogy az emberek mások elvárásainak kívánnak megfelelni. Ezért nem beszélnek problémáikról, esetleg a család „viselt” dolgairól. Ha valaki mérges és kiabál, arra hallgatással tanácsos reagálni. Szintén albán válaszadótól származik az a megállapítás, hogy az egyén hallgatása mögött szorgalmas munka van. Hiszen keményen dolgozni csak az tud, aki keveset beszél. Szerbiai válaszadóm szerint halottról rossz véleményt mondani nem szabad, mert az durva dolognak számít. Egy kanadai származású, jelenleg Szlovéniában tartózkodó egyetemi oktató álláspontja az, hogy általában tartózkodni kell negatív vélemény kinyilvánításától. Úgy véli, jobb hallgatni és elhitetni az emberekkel, hogy ostoba, nem tudja a választ, mint azt nyilvánosságra hozni, és ezzel kételyeiket eloszlatni. Nem szokás érzelmekrıl beszélni Kínában, Japánban. Hongkongi válaszadóm kifejtette, még családon és baráti körön belül sem tanácsos mások álláspontjával szembehelyezkedni és ennek hangot adni. Bizonyos dolgokról pedig azért kell hallgatni, mert ez a túléléshez, a támadások elkerüléséhez szükséges. Romániai válaszadóm álláspontja az, hogy a hallgatással engedelmességet és udvariasságot fejezünk ki. A hetedik kérdés azt tudakolta, vajon a hallgatás pozitív vagy negatív megítélés alá esik-e? Szerbiában általában negatív, a keleti kultúrákban viszont általában pozitív. Mások szerint generációfüggı, Albániában pl.a fiatalok körében már kevésbé számít erénynek a hallgatás, mint régen. A fiatalok szeretnek beszélni, mert ezzel felkelthetik mások érdeklıdését. Egy iráni válaszadó szerint nem jó, ha valaki mindig hallgat, de néha hasznos. A legtöbb válaszadó úgy véli, a hallgatás megítélése mindig az adott szituációtól függ. Ha valaki azért hallgat, mert betegsége, fájdalmai vannak, azért eshet pozitív megítélés alá, mert udvarias, nem veszi el mások jókedvét. Ha a hallgatás mögött bölcsesség rejtızik, minenképpen pozitív viselkedésformaként kell értékelni. Amennyiben tudatlanságot, ostobaságot takar, akkor negatív asszociációkat vált ki. Ha valaki hallgat, amikor állást kellene foglalnia pl. az igazság vagy egy barát mellett, ez a viselkedésforma szintén negatív társadalmi megítélés alá esik. A kérdıív nyolcadik kérdése a tabutémákra vonatkozott, amelyeket az emberek ritkán hoznak szóba, vagy egyáltalán nem említenek. Erre vonatkozóan a vélemények megoszlanak. A válaszok kultúrától és nyelvközösségtıl függetlenek. A finnek például illetlennek tartják, ha valaki magánéletükrıl, esetleg azzal kapcsolatos problémáikról kérdezi ıket. Sokszor barátok között is elıfordul, hogy bizonyos témákkal kapcsolatban semmilyen információval nem rendelkeznek egymásról. Úgy gondolják, ha a másik majd helyesnek tartja, elmondja a problémáit. Ha pedig nem beszél róla, nem illik kérdezısködni. Akik azt állítják, hogy vannak tabutémák, a következıket jelölik meg: a szex és a hozzá kapcsolódó problémák; a házastársak intim kapcsolata; pénz, gazdagság, vagyon; az egyén egészségi állapota, életkora, testsúlya, a halál, az öngyilkosság és a vallás. A globalizált világhoz újabb tabutémák kötıdnek, például a maffia mőködésérıl vagy bizonyos politikai eseményekrıl nem gyakran, vagy nem szívesen beszélnek az emberek. A prostitúcióról, a nyomorról beszélnek ugyan, de annak bizonyos részterületei szintén tabutémának számítanak. Vannak olyan intim problémák, amelyekrıl még az orvosnak sem szívesen beszélünk. Elıfordul, hogy a beteg valamilyen, számára kényesnek

218


tartott témával kapcsolatban nem tudja megfelelıen kifejezni magát, ezért hallgat. Mindezekkel ellentétben különösen a fiatalok vélik úgy, hogy napjainkban tabutémák már nincsenek, családtagjaink, ismerıseink és barátaink körében mindenrıl tudunk beszélni. A kilencedik kérdésre adandó válaszként az informátorok a következı, hallgatással kapcsolatos szólásokat, szóláshasonlatokat vagy közmondásokat említették: A hallgatás beleegyezés. Hallgatni arany. Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Sok beszédnek sok az alja. Sokat hallj, láss, keveset szólj! Amirıl hallgatunk, az nincs is. Gyermeknek hallgass a neve. Magyar ember evés közben nem beszél. Hallgat, mint a sír. Aki sokat beszél, az keveset mond. Aki sokat beszél, az keveset dolgozik. Vétkesek közt cinkos, aki néma (Babits). Amikor a tettek beszélnek, szavakra nincs szükség (afrikai közmondás).A bölcsességhez nem kellenek szavak (Hongkong). Természetesen további kutatással ez a paletta tovább bıvíthetı. A tizedik kérdésre adandó válaszként arról az egyénrıl kellett véleményt mondani, aki túlságosan sokat beszél. Van, aki azt állítja, jelentéktelen, esetleg kisebbségi komplexusban szenvedı személy, aki így próbálja felhívni magára a figyelmet. Mások szerint a túlságosan beszédes ember szeret a társaság középpontjában lenni, azt hiszi, mindenkinek szüsége van a véleményére és tanácsaira. Nem egy esetben azonban úgy érzi, kötelessége fenntartani a társalgást, mert éppen ezzel menti meg a társaságot a kínos csendtıl. Egyesek fárasztónak tartják a túl sok beszédet, mások azt vallják, a téma és a szituáció függvénye, hogy pozitív vagy negatív véleményt formálnak arról, aki sokat beszél. Ismét a grice-i maximákra utalva az egyik válaszadó kifejtette, hogy aki sokat beszél, az a mennyiség maximáját sérti meg, amely kimondja: annyit beszéljünk, annyit mondjunk, amennyi szükséges az adott szituációban. Ha ezt a maximát valaki megsérti, akkor ahhoz – a hallgatók részérıl – általában negatív érzések társulnak. A fiataloktól származó válaszok viszont azt erısítik meg, hogy szívesen hallgatják a „beszédes” embereket, ha az, amit mondanak, érdekes. Összegzés A többcsatornás emberi kommunikációnak egyik fontos megnyilvánulási formája a hallgatás. Jelen tanulmány a hallgatást mint kultúrába ágyazott viselkedésformát és mint a nem verbális kommunikáció egyik lehetséges megnyilvánulási formáját a jelentéstartalom alapján közelítette meg. A háttérismereteket biztosító szakirodalom és a bemutatott kérdıíves felmérés alapján azt az álláspontot alakította ki, hogy bár a hallgatás és a csend formája mindig azonos, jelentése nagyon sokféle lehet. Azokban a közösségekben, ahol a hallgatásra vonatkozó szabályokat az egyén a nyelvvel együtt sajátítja el, és ahol a hallgatás a kultúra része, az azonos neveltetéső és azonos kulturális ismeretekkel rendelkezı beszélık számára jelentése evidens, míg más kultúrák résztvevıi esetében félreértést, szemantikus konfúziót okozhat. Ennek elkerülése érdekében van szükség arra, hogy egymás kultúráját minél jobban megismerjük. Elıfordul az is, hogy a hallgatást egy adott kultúrán belül is eltérı módon értelmezzük. Mint ahogy a kérdıívre adott válaszokból is kiderült, azokban a közösségekben is lehet félreértés forrása a hallgatás, ahol ennek a kommunikációs formának nem tulajdonítanak nagy jelentıséget. Hiszen jelenthet a hallgatás bölcsességet, de utalhat ostobaságra, butaságra is. Eltöltheti az egyént (és környezetét is) kellemes érzéssel, ugyanakkor lehet a harag, a konokság és az elégedetlenség kifejezıje is. Azokban az esetekben, amikor a beszédtıl való tartózkodás a


219

kommunikáció részeként jelenik meg, jelentésének helyes értelmezéséhez a szituáció ismerete szükséges. Összegzésként azt a gondolatot fogalmazhatjuk meg, hogy a kommunikáció sikere és a félreértések elkerülése érdekében a hallgatás értelmezésekor figyelembe kell venni a kulturális különbségeket és a beszédszituáció körülményeit. Természetesen a hallgatásnak számos, jelen tanulmányban nem ismertetett aspektusa van. Közülük mindegyik külön figyelmet érdemel, és további kutatásokat igényel. Irodalom Asaoka, T. 1987. Communication problems between Japanese and Australians at a dinner party. Working Papers of the Japanese Studies Centre.(3) Melbourne: Monash University. Bańczerowski J. 2000. A nyelv és a nyelvi kommunikáció alapkérdései. Budapest: ELTE BTK Szláv és BaltiFilológiai Intézet, Lengyel Filológiai Tanszék. Bańczerowski J. 2008. A világ nyelvi képe. A világkép mint a valóság metaképe a nyelvben és a nyelvhasználatban. Budapest: Tinta Könyvkiadó. 355. Bahrampour, T. 2007. Visszatérés Iránba. Budapest: Ulpius-ház Könyvkiadó. Basso, K. H. 1972. To Give Up on Words: Silence in Western Apache Culture. In: Giglioli P. P. (ed) Language and Social Context. 1990. London: Penguin Books. 67-86. Buda B. 1986. A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerőségei. Budapest: Animula Kiadó. 240. Giglioli, P. (eds) 1972. Language and Social Context. London: Penguin Books. Hall, E. T. 1978. Rejtett dimenziók (The Silent Language) Budapest: Gondolat. Hu, Yang – Fell-Eisenkraft, S. 2003. Immingrant Chinese Students’ Use of Silence in the Language Arts Classroom: Perceptions, Reflections, and Actions. Teaching & Learning. Spring 2003. Volume 17. Number 2. 55-65. Hidasi J. 2004. Interkulturális kommunikáció. Budapest: Scolar Kiadó. Kivik, P. K. 1998. What silence says: communicative style and identitiy. Frames. 2(52/47), 1. 66-90. Lendvai E. (szerk.) 2009. Translatologia Pannonica I. Pécs: PTE BTK Fordítástudományi Kutatóközpont – Szláv Filológia Tanszék 297. Nakane, I. 2007. Silence in Intercultural Communication. Amsterdam/Philadelphia: John Benjamins Publishing Company. Ross, S. 1998. Divergent frame interpretations in language proficiency interview interaction. In:Talking and Testing: Discourse approaches to the assessment of oral proficiency. R. Young – A.W. He (eds.) Amsterdam: John Benjamins. 333353. Simigné F. S. 2003. Bevezetés az alkalmazott nyelvészetbe. Miskolc: Miskolci Egyetem BTK. 260. Simigné F. S. 2009. Beszélés és hallgatás. In: Ablonczyné Mihályka L. – Garai A. (szerk.) Gyıri nyelvi mozaik III. Bakonyi István professzor 70. születésnapjára. Gyır: Széchenyi István Egyetem. 237-246. A magyar nyelv értelmezı szótára. Elsı és harmadik kötet. A MTA Nyelvtudományi Intézete (szerk.). Budapest: Akadémiai Kiadó.

220


Internetes hivatkozások http://eduardo1dacosta.multiply.com/journal/item/1162 Kérdıív 1) Mit jelent ön számára a csend? 2) Fontos-e (az Önök nyelvközösségében/családjában), hogy bizonyos szituációkban ne beszéljenek, hanem csendben maradjanak? Ha igen, melyek ezek a szituációk? 3) Gyermekkorában figyelmeztették-e, hogy bizonyos helyzetekben maradjon csendben? 4) Amikor hallgatunk, nem beszélünk. Lehetséges, hogy hallgatással mégis kifejezünk valamit? 5) Egyetért-e azzal, hogy a hallgatás része a kommunikációnak? Ha igen, milyen gondolatokat és érzelmeket közvetíthet a csend /a hallgatás a beszélgetés során? 6) Része-e kultúrájuknak a hallgatás? Viselkedésforma-e, vagy reakció mások viselkedésére? 7) Pozitív vagy negatív megítélés alá esik-e, ha valaki hallgat? 8) Vannak-e Ön országában/családjában tabutémák, amelyekrıl ritkán vagy soha nem beszélnek? 9) Milyen hallgatással kapcsolatos szólásokat, szóláshasonlatokat vagy közmondásokat ismer? 10) Mi a véleménye arról a személyrıl, aki túlságosan sokat beszél?

A HALLGATÁS, A CSEND SZEREPE A KÜLÖNBÖZİ KULTÚRÁKBAN ÉS A KOMMUNIKÁCIÓBAN

Recommend Documents