A HÁROMSZÓLAMÚ CSEND. elôszó

001_303_A szél 3:Layout 1 11/2/09 7:22 PM Page 9

(Black plate)

elôszó

A HÁROMSZÓLAMÚ CSEND Ismét este volt. Csend honolt a Jelkő fogadóban, és ez a csend három szólamból épült fel. A legjobban hallható szólam az az üres, visszhangzó némaság volt, amely a dolgok hiányából ered. Ha fújt volna a szél, az átsuhan a fák között, megnyikorgatja a kampókra függesztett cégért, végigpörgeti az úton a csendet, mint az őszi avart. Ha többen tartózkodnak az ivóban, még ha csak maroknyian is, a csend megtelik beszélgetéssel és nevetgéléssel, azzal a zajongással és csörömpöléssel, amelyet el is várunk egy kocsmától estenden. Ha lett volna muzsika… de természetesen az sem volt. Semmi nem volt, így hát maradt a csend. Ketten gubbasztottak a kocsmapult egyik végében. Hallgatag eltökéltséggel ittak, óvakodván szóba hozni a kínos híreket. Így járultak hozzá a maguk mogorva kis hallgatásával a nagyobb, siketebb némasághoz. Beleolvasztották a saját csendjüket, ellenpontot szolgáltattak hozzá. A harmadik csendet nem lehetett ilyen könnyen észrevenni. Legalább egy óráig kellett volna figyelni ahhoz, hogy meg lehessen érezni a padlódeszka és a pult mögött kerekedő hordók irányából. Benne volt a kandalló fekete köveinek súlyában, amelyek régen kihamvadt tüzek emlékét őrizték. Benne volt a fehér törlőkendő mozgásában, ahogy ide-oda siklott a pult erezett fáján. És benne volt az ember kezében, aki a mahagónit fényesítette, noha az máris ragyogott a lámpavilágnál. 9


(Black plate)

Ennek az embernek igazi vörös haja volt, olyan rőt, akár a láng. Sötét, egykedvű szeme volt, és azzal a rejtélyes magabiztossággal mozgott, amit a számtalan dolog tudása ad. Övé volt a Jelkő fogadó, és övé volt a harmadik hallgatás. Illett hozzá. Ez volt a legnagyobb csend, amely magába temette a másik kettőt. Mély és széles volt, akár az ősz elmúlása. Súlyos, mint simára csiszolt kő a folyóban. Olyan csendje volt, mint a vágott virágnak. Az hallgat így, aki halni készül.

10


(Black plate)

elsô fejezet

HELY A DÉMONOKNAK Erdőlés napjának estéje lévén, a szokott kompánia verődött össze a Jelkő fogadóban. Illetve ötüket nem éppen lehetett kompániának nevezni, de mostanában a Jelkő nemigen látott náluk több embert. Az Öreg Csuma éppen a szokásos szerepét alakította, mint mesemondó és tanácsadó. A kocsmában üldögélő férfiak iszogattak és figyeltek. A helyiség hátuljában a fiatal kocsmáros állt az ajtó mögött láthatatlanul, és mosolyogva hallgatta az ismerős történet részleteit. – Ébredés után látja ám a Nagy Taborlin, hogy bezárták egy magas toronyba! Elvették a kardját, megfosztották mindenétől: krajcár, kulcs, kandeláber egyképpen oda. És tudjátok, nem is ez vót a legrosszabb… – Csuma hatásszünetet tartott – …hanem az, hogy a falon a lámpák kék lánggal égtek! Graham, Jake és Shep bólintott. A három barát együtt nőtt föl, együtt hallgatták Csuma bá történeteit, és egyként nem törődtek a tanácsaival. Csuma rámeresztette a szemét kisded hallgatóságának új tagjára, a kovácsinasra, aki valamivel figyelmesebb volt, mint a többiek. – Tudod-e, fiam, hogy ez mit jelent? – A kovácsinast mindenki fiamnak szólította, noha neki volt a legszélesebb tenyere. A kisvárosok már csak ilyenek. A kovácsinas valószínűleg addig „fiam” lesz, amíg ki nem serked a szakálla, vagy valakinek be nem veri az orrát tiltakozásból. A fiú lassan bólintott. 11


(Black plate)

– Chandriant! – Abbion úgy van! – helyeselt Csuma. – Chandriant. Mindenki tudja, hogy közelségük egyik jele a kék láng. Tehát ott vót… – De hogy találtak rá? – szakította félbe a fiú. – És mért nem ölték meg, holott megtehették vóna? – Csönd legyen, a választ megkapod, mielőtt vége a mesének! – felelte Jake. – Engedd, hogy végigmondja. – Ugyan már, Jake! – szólt közbe Graham. – A fiú csak kíváncsi. Igyál inkább. – Elfogyott – morogta Jake. – Rám férne egy újabb, de a korcsmáros még mindig a patkányokat nyúzza a hátsó szobába. – Fölemelte a hangját, és üres korsójával megdöngette a mahagónipultot. – Hé! Itt szomjas emberek vannak! Előbukkant a kocsmáros, öt szilkében levest és két meleg kenyeret hozott. Sört csapolt Jake-nek, Shepnek és az Öreg Csumának. Fürge céltudatossággal mozgott. A történet félbeszakadt, amíg a férfiak vacsoráztak. Öreg Csuma, az örökös agglegény, szempillantás alatt behabzsolta a levesét. A többiek még csak fújkálták az ételt, amikor ő már lenyelte az utolsó falat kenyeret, azután visszatért a történethez. – Mármost Taborlinnak mindenképpen el kellett menekülnie, de mikor körülnézett, látta, hogy cellájának nincs ajtaja. Sem ablaka. Körben semmi más, csak csupa sima, kemény kő. Olyan cella vót ez, amelyből ember el nem menekülhetett! – Ám Taborlin ismerte minden dolgok nevét, így a dolgok engedelmeskedtek a parancsainak. Azt mondta a kőnek: Törj meg! – és a kő megtört. A fal széthasadt, akár a papír, és a lyukon át Taborlin megláthatta az eget, és megtölthette a tüdejét a friss, tavaszi levegővel. A nyílás peremére állt, lenézett, és gondolkodás nélkül kilépett a levegőbe… A fiú szeme tágra nyílt. – Ezt nem tehette! Csuma komolyan bólintott. – Zuhanni kezdett, de nem esett kétségbe. Mivel ismerte a nevét, a szél engedelmeskedett neki. Beszélt a szélhez, az pedig átölel12


(Black plate)

te és végigcirógatta. Olyan gyengéden tette le, mint egy pitypangpelyhet, még annál is lágyabban, mint amilyen az anya csókja. – Amikor megtapogatta magát, az oldalán egyetlen karcolást talált a szúrás helyén. Talán csak szerencséje vót. – Csuma sokatmondóan megkopogtatta az orrát. – De az is lehet, hogy hatott az amulett, amelyet az inge alatt viselt. – Miféle amulett? – kérdezte buzgón a fiú, miután bekapott egy kanál levest. Az Öreg Csuma hátradőlt a székén, és boldogan elmerült a részletekben. – Néhány nappal annak előtte Taborlin az úton összetalálkozott egy üstfoltozóval. Noha nem sok ennivalója vót, vacsoráját megosztotta az öregemberrel. – Ésszerűen cselekedett – mondta halkan Graham a fiúnak. – Mindenki tudja: az üstfoltozó kétszer fizeti vissza a szívességet . – Nem, nem! – mordult föl Jake. – Helyesen így szól a mondás: Az üstfoltozó tanácsa kétszer fizetődik ki! Megszólalt a kocsmáros – most először az este folyamán. – Több, mint a felét elhagytátok a mondásnak – jegyezte meg a pult mögötti ajtóból. Az üstfoltozó mindig fizet, ha tartozik: Egyszer, amikor alkuszik. Tanácsa kétszer segít. Háromszor adja vissza, ha becsületén folt esik. A férfiak egészen meglepődtek. Hónapok óta minden erdőlés napjának estéjén összejöttek a Jelkő fogadóban, és Kote még sosem szólt bele a társalgásukba. Nem is várták el tőle. Kote alig egy éve lakott a helységben, ahol máig idegennek számított. A kovácsinas tizenegy éves kora óta lakott itt, de még mindig úgy emlegették: „az a rannishi fiú”, mintha Rannish nem az alig harminc mérföldre levő szomszéd kisváros, hanem egy távoli ország lenne. – Én így hallottam – mondta Kote szembetűnő zavarral, hogy kitöltse a csöndet. 13


(Black plate)

Az Öreg Csuma biccentett, majd megköszörülte a torkát, és folytatta a mesét. – Mármost ez az amulett egy egész véka aranydénárt ért, de hálából Taborlin jóságáért az üstfoltozó eladta neki egy vas-, egy rézés egy ezüsthatosért. Fekete vót, akár a téli éjszaka, és hideg, akár a jég, ám ameddig Taborlin nyakában lógott, megvédte őt a rosszaktól. A démonokra és hasonlókra gondolok. – Mit nem adnék egy ilyenért – mondta Shep sötéten. Ő ivott legtöbbet, és beszélt legkevesebbet az este folyamán. Mindenki tudta, hogy valami rossz dolog történt a tanyáján múlt cendling estéjén, de mivel a barátai voltak, őrizkedtek faggatni, hogy mesélné el a részleteket. Legalábbis nem ilyen korán este, és nem ennyire józan állapotban. – Hát igen, ki nem adna érte bármit? – bólintott megfontoltan Öreg Csuma, és egy derekas korttyal erősítette meg a véleményét. – Nem tudtam, hogy a chandrianok démonok – szólalt meg a fiú. – Azt hallottam… – Nem démonok! – vágott közbe határozottan Jake. – Hat ember, akik nemet mondtak Tehlunak, amikor választaniuk kellett két út között, ő pedig megátkozta őket, hogy a világ négy sarkában… – Akkor most folytatod, Jacob Walker? – kérdezte Csuma élesen. – Mert ha igen, akkor ne zavartasd magad. Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek. Végül Jake lesütötte a szemét, és motyogott valamit, amit bocsánatkérésként is lehetett érteni. Csuma a fiú felé fordult. – Éppen ez a chandrianok rejtélye – magyarázta. – Honnan jönnek? Hova mennek, miután elkövetik véres tetteiket? Olyan emberek, akik eladták a lelküket? Démonok? Szellemek? Senki nem tudja. – Mérhetetlenül megvető pillantást lövellt Jake felé. – Noha minden féleszű azt állítja, hogy ő tudja… A történet ezen a ponton veszekedésbe fulladt. Vitatkozni kezdtek a Chandrian természetéről, hogy milyen tünemények jelzik a közelségét, és az amulett megvédte-e Taborlint a banditáktól, a ve14


(Black plate)

szett kutyáktól, netán attól, hogy leessen a lováról. Éppen elszabadulással fenyegettek az indulatok, amikor kivágódott az ajtó. Jake odanézett. – Jókor jössz, Carter! Mondd már meg ennek a zápeszűnek, mi a különbség egy démon és egy kutya között. Mindenki tu… – Torkán akadt a szó. Az ajtóhoz futott. – Az Isten testére! Mi történt veled? Carter belépett a világosságba. Az arca sápadt volt, és véres. Ócska lópokrócot szorított a melléhez, olyan sajátságosan suta kéztartással, mintha egy köteg fát göngyölt volna bele a takaróba. Barátai, mikor meglátták, a széküket is felrúgták, úgy siettek hozzá. – Semmi! – mondta Carter. Lassan elindult befelé az ivóban. A szeme olyan vadul villogott, hogy kilátszott a fehérje, mint a rémült lovaké. – Semmi! Semmi! Az összecsavart takarót a legközelebbi asztalra dobta. Akkorát koppant, mintha kövekkel töltötték volna meg. Ruháján hosszú szakadások húzódtak. Szürke inge rongyokban lógott, kivéve, ahol baljós, sötét foltok tapasztották a testéhez. Graham le akarta nyomni egy székre. – Isten anyjára! Ülj már le, Carter. Mi történt veled? Ülj már le! Carter makacsul rázta a fejét. – Mondtam, hogy nem történt semmi! Nem esett nagy bajom. – Hányan vótak? – kérdezte Graham. – Csak egy vót – felelte Carter. – De nem az történt, amire gondolsz. – A nyavalyába! Megmondtam neked, Carter! – robbant ki Öreg Csuma azzal a rémült indulattal, amilyenre csak rokonok vagy közeli barátok képesek. – Már hónapok óta mondom. Nem szabad egyedül járkálnod. Még Baedn sem biztonságos! – Jake csitítóan rátette a kezét az öreg karjára. – Ülj csak le! – mondta Graham, aki továbbra is azon fáradozott, hogy egy székhez terelje Cartert. – Vegyük le azt az inget, tisztítsuk ki a sebeidet. Carter a fejét rázta. – Jól vagyok. Kicsit megsérültem, de a vér nagyobbrészt Nellyé. 15


(Black plate)

Rávetette magát. Két mérfölddel a városon kívül ölte meg, az Öreg Kőhídnál. Komor hallgatás követte a hírt. A kovácsinas együtt érzőn megfogta Carter vállát. – A fenébe! Ez szomorú. Szelíd vót az az állat, mint egy kezes bárány. Sosem próbált harapni vagy rúgni, ha patkoltatni hoztad. A város legjobb lova vót. A fenébe! Én… – Elnémult. – A fenébe! Nem tudom, mit mondjak. – Tehetetlenül nézett körül. Csuma végre lerázta magáról Jake-et. – Én megmondtam neked! – ismételte, a mutatóujját billegetve Carter orra előtt. – Mostanában pár fabatkáért is megölnek, egy lóról és egy szekérről nem is szólva! Mit csinálsz most? Magad húzod a kocsit? Pillanatnyi kínos csend támadt. Jake és Csuma egymást bámulták, a többiek nem találtak kellően vigasztaló szavakat. A kocsmáros óvatosan megmozdult a csöndben. Ügyesen megkerülte Shepet, és lerakta a szomszéd asztalra, amit hozott: egy tál forró vizet, ollót, tiszta tépést, két üvegpalackot, tűt és sodrott belet. – Meg sem történt vóna, ha hallgatsz rám – dörmögte Öreg Csuma. Jake próbálta elhallgattatni, de Csuma elhessegette. – Csak az igazat mondom. Igazán kár Nellyért, de most jobb, ha idehallgat rám, különben ő is otthagyja a fogát. Ilyen népekkel még egyszer nem lesz ilyen szerencséd! Carter szája vonallá keskenyedett. Fölemelte a véres pokróc szélét. Ami benne volt, fordult egyet, azután megakadt a szövetben. Carter keményebben megrántotta a pokróc csücskét. Olyan csörgés hallatszott, mintha lapos folyami kavicsot szórna az asztalra. Egy pók volt a pokrócban, akkora, mint egy kocsikerék, és fekete, mint a palakő. A kovácsinas hátraugrott, nekiment egy asztalnak, felborította, kevés híján ő is elesett. Csuma arca megnyúlt. Graham, Shep és Jake tagolatlan, riadt gurgulázással visszahőkölt, kezüket az arcukhoz kapták. Carter úgy hátrált egy lépést, mintha megránduló idegei löktek volna rajta. A csönd úgy ütött ki az ivóban, akár a hideg verejték. A kocsmáros elkomorodott. 16


(Black plate)

– Nem jöhettek el ennyire nyugatra – mondta halkan. Ha nincs éppen néma csönd, talán meg sem hallják. De így felfigyeltek. Pillantásuk lesiklott az asztalon heverő valamiről. Némán bámulták a vörös hajú férfit. Elsőnek Jake találta meg a hangját. – Te tudod, mi ez? A kocsmáros hidegen nézte a pókot. – Scrael – mondta megrendülten. – Azt hittem, hogy a hegyek… – Scrael? – szakította félbe Jake. – Isten üszkös testére, Kote! Te láttál már ilyet? – Micsoda? – A vörös hajú kocsmáros olyan szúrós pillantást vetett rá, mintha most ébredt volna rá, hogy hol van. – Ó, dehogy. Természetesen nem. – Észrevette, hogy ő az egyetlen, aki még mindig csak karnyújtásnyira van a lénytől. Megfontoltan hátrébb lépett. – Csak hallottam valamit. – A többiek nagyot néztek. – Emlékeztek a kereskedőre, aki két dekáddal ezelőtt járt nálunk? Bólintottak. – A fattyú tíz garast próbált kérni egy fél font sóért! – vágta rá Csuma, aki legalább századszor panaszolta el, hogyan járt. – Bárcsak vettem volna tőle valamicskét – mormolta Jake. Graham némán bólintott. – Mocskos házaló vót! – acsargott Csuma, aki mintha vigaszra talált volna az ismerős szavakban. – Két garast is megadtam vóna, de tíz, az rablás! – Akkor nem, ha több ilyen ólálkodik ezen az úton – mondta sötéten Shep. Minden szempár visszatért az asztalon heverő valamihez. – Azt mondta, hallott róluk Melcombe-ban – szólt sietve Kote, és a többiek arcát kémlelte, miközben azok az asztalt bámulták. – De azt gondoltam, csak az árakat akarja fölhajtani. – Mit mondott még? – kérdezte Carter. A kocsmáros egy pillanatig töprengett, azután vállat vont. – Nem emlékszem az egészre. Alig néhány órát tartózkodott a városban. 17


(Black plate)

– Nem szeretem a pókokat – mondta a kovácsinas, aki egy asztal mögé menekült. – Takard le! – Ez nem pók – állapította meg Jake. – Nincs szeme. – Szája sincs – mutatott rá Carter. – Hogy eszik ez? – Mit eszik? – kérdezte komoran Shep. A kocsmáros kíváncsian nézett a lényre. Közelebb hajolt, kinyújtotta a kezét. A többiek még hátrébb húzódtak. – Óvatosan! – figyelmeztette Carter. – Olyan élesek a lábai, akár a kés. – Inkább, mint a borotva – felelte Kote. Hosszú ujjait végighúzta a scrael formátlan, fekete testén. – Sima és kemény, akár egy cserépedény. – Ne piszkáld! – intette a kovácslegény. A kocsmáros óvatosan fölemelte az egyik hosszú, sima lábat, és két kézzel próbálta kettétörni, mint egy botot. – Ez nem cserép – szögezte le. Az asztal szélének támasztotta a lábat, és teljes súlyával ránehezedett. A pókláb éles reccsenéssel elpattant. – Sokkal inkább emlékeztet kőre. – Carterre nézett. – Honnan vannak ezek? – A vékony karcolásokra mutatott a sima felszínen. – Nelly ráesett – felelte Carter. – Egy fáról vetette rá magát, végigrohant rajta, és felhasgatta a lábaival. Olyan gyorsan mozgott! Fel se tudtam fogni, mi történik! – Engedett Graham noszogatásának, és végre leült. – Nelly belegabalyodott a hámba, és rázuhant, le is törte ennek néhány lábát. Aztán ez engem támadott meg, öszszevissza mászkált rajtam. – Összefonta karját véres mellén, és megborzongott. – Sikerült lesöpörnöm magamról, és ráugrottam, olyan keményen, ahogy csak tudtam. Megint támadott… – Elnémult, hamuszürke lett az arca. A kocsmáros bólintott, de közben a lényt tapogatta. – Nincs vére. Sem szervei. Belül csupa szürke. – Egy ujjal bökdöste a valamit. – Olyan, mint egy gomba. – A magasságos Tehlura, hagyd már békén! – könyörgött a kovácsinas. – A pókok néha még azután is mozognak, hogy megölöd őket. – Jobb, ha hallgatsz! – mordult rá Csuma gúnyosan. – A pókok nem nőnek akkorára, mint a disznók. Magad is tudod. – Körbe18


(Black plate)

hordozta a tekintetét, sorra a szemébe nézett mindenkinek. – Ez egy démon! A társaság a roncsolt valamit bámulta. – Eh, eredj már! – szólt Jake, aki már csak megszokásból is ellentmondott Csumának. – Ez nem olyan… – Legyintett. – Egyszerűen nem… Mindenki tudta, mire gondol. Biztos, hogy a világban élnek démonok. De azok olyanok, mint Tehlu angyalai. Olyanok, mint a hősök és a királyok. A mesékben a helyük. Mert kintiek. A Nagy Taborlin a tüzet és a villámot hívta segítségül, hogy elpusztítsa őket. Tehlu a saját kezével roppantotta össze, azután elűzte őket, hogy vonítva meneküljenek a névtelen űrbe. De a gyerekkori barátod nem taposhat agyon egy ilyet, útban Baedn-Byrt felé! Nevetséges! Kote beletúrt vörös hajába, azután megtörte a csöndet. – Erről egy módon bizonyosodhatunk meg. – A zsebe felé nyúlt. – Tűzzel, vagy vassal. – Elővett egy duzzadó erszényt. – És Isten nevével – mondta nyomatékosan Graham. – A démonok három dologtól félnek: a hideg vastól, a tiszta tűztől és Isten szent nevétől. A kocsmáros annyira összeszorította a száját, hogy még a vonala is alig látszott. – Természetesen – bólintott, mialatt az erszény tartalmát az asztalra öntötte, és végigböngészte az érméket: a súlyos ezüsttalentumokat, a vékony ezüsttallérokat, a rézbatkákat, a repedt félpennyseket, a vasgarasokat. – Van valakinél egy vashatos? – Használd a garast – tanácsolta Jake. – Az jóféle vasból van. – Nem jóféle vasra van szükség – felelte a kocsmáros. – A garasban túl sok a szén. Az majdhogynem acél. – Igaza van – bólintott a kovácsinas. – Csak nem szén. Kokszot használunk az acélgyártáshoz. Kokszot és mészkövet. A kocsmáros tiszteletteljesen bólintott. – Te tudod jobban, ifjú mester. Végtére is ez a foglalkozásod. – Ujjai végre rátapintottak az érmék között egy vashatosra. – Nicsak! – És ez mire jó? – kérdezte Jake. – A vas megöli a démonokat – felelte bátortalanul Csuma –, de ez máris halott. Lehet, hogy nem is hat rá. 19


(Black plate)

– Csak egy mód van rá, hogy megtudjuk. – A kocsmáros a szemükbe nézett, mintha mérlegelné őket. Azután elszántan visszafordult az asztalhoz. Vendégei tovább hátráltak. Kote rányomta a vasat a lény fekete oldalára. Kurta, éles reccsenés hallatszott, mintha fenyőág roppant volna el a tűzben. A vendégek összerázkódtak, azután megnyugodtak, mert a fekete lény nem mozdult. Csuma és a többiek reszketegen mosolyogtak, mint a fiúk, akik kísértetmesékkel ijesztgetik egymást. De legott megsavanyodott a mosolyuk, amikor az ivó megtelt a rothadó virágok édeskés bűzével és az égő haj orrfacsaróan éles szagával. A kocsmáros az asztalra dobta a vasat. Nagyot koppant a fán. – Nohát! – mondta, és a kötényébe törölte a kezét. – Ezzel megvolnánk. Hogyan tovább?

Órákkal később a kocsmáros a Jelkő ajtajában állt, és a sötétségbe bámult, hogy pihentesse a szemét. A földön lábnyomok ágaztak szét, a fogadóból kiszűrődő lámpafény megvilágította az utat és a szemközti kovácsműhely ajtaját. Nem volt valami jelentős út, nem is használták sokan. Némely utakkal ellentétben nem is olyan volt, mintha vezetne valahová. A kocsmáros mélyen beszívta az őszi levegőt, és nyugtalanul körülnézett, mintha azt várná, hogy történjék valami. Kote-nak nevezte magát. Gondos megfontolás után választotta ezt a nevet, amikor ide érkezett. Számos szokásos és némely szokatlan oka volt a névváltoztatásra, többek között az, hogy fontosak voltak neki a nevek. Fölnézett az ezernyi ragyogó csillagra a holdtalan éjszaka mélysötét bársonyán. Tudta mindegyiknek a nevét, a történetét. Közeli kapcsolatban állt velük, olyan bensőségesen ismerte őket, akár a tenyerét. Ismét a földre tekintett, öntudatlanul sóhajtott egyet, azután visszament az épületbe. Bezárta az ajtót, behúzta a fogadó széles ablakain a zsalugátert, mintha el akarná távolítani magát a csillagoktól és a neveiktől. 20


(Black plate)

Gondosan felsöpörte a padlót, egyetlen sarkot sem hagyott ki. Türelmes hatékonysággal lemosta az asztalt, a pultot. Egyórai munka után annyira kitisztult a vödörben levő víz, hogy egy hölgy is kezet moshatott volna benne. Végül egy széket húzott a pult mögé, és fényesítgetni kezdte a két hatalmas hordó között sorakozó palackok széles választékát. Ezt a munkát megközelítőleg sem végezte olyan határozottan és hatékonyan, mint az előzőket. Hamarosan kiviláglott, hogy a palackok fényesítgetése csak ürügy, hogy megfoghassa őket. Észre sem vette, hogy halkan dúdol a munka mellé. Ha észreveszi, valószínűleg elhallgat. Miközben gépiesen forgatta hosszú, keskeny kezében a palackokat, néhány fáradt ránc eltűnt az arcáról, amitől fiatalabbnak tűnt. Olyan lett, mint aki még nincsen harminc. Közelében sem jár. Fiatal kocsmárosnak. Fiatal ahhoz az emberhez képest, akinek így is túl sok fáradt redő maradt meg az arcán.

Kote fölment a lépcsőn, és kinyitotta az ajtót. A szobája egyszerű volt, már-már szerzetesi cellára emlékeztetett. Középütt fekete kőkandalló, két szék, kis asztal. Keskeny ágy, a lábánál nagy, sötét láda egészítette ki a berendezést. Semmiféle dísz nem derítette föl a falakat vagy a deszkapadlót. A folyosón lépések kopogtak. Egy ifjú lépett a szobába, kezében szilkével, amelyben fűszeresen illatozó leves gőzölgött. Sötét, kedves arca, furfangos tekintete, mosolyra álló szája volt. – Hetek óta nem maradtál ilyen hosszan odalent – mondta a szilkét odanyújtva. – Nagyon jók lehettek a mesék ma este, Reshi! Reshi a kocsmáros egy másik neve volt a sok között, afféle becenév. Kote szája fanyar mosolyra húzódott, míg leült a tűz előtt az öblös székbe. – No és te, Bast, mit tanultál ma este? – Ma azt, mester, hogy a híres szeretőknek miért jobb a szemük, mint a tudósoknak. – Miért, Bast? – kérdezte Kote némi derűvel. 21


(Black plate)

Bast becsukta az ajtót és leült a másik székbe, arcát tanára és a tűz felé fordította. Sajátosan finom bájjal mozgott, szinte táncolt. – Nos, Reshi, a legjobb könyvek ott találhatók, ahol rossz a világítás. A szép lányok viszont legtöbbször kimennek a napra, ezért könnyebb tanulmányozni őket anélkül, hogy az ember szemének baja esnék. Kote bólintott. – De egy különösen okos diák ki tudja vinni a könyvet a szabadba, és ilyen módon okosodhat anélkül, hogy akár a legkisebb károsodástól féltenie kelljen szemének becses világát. – Ugyanerre gondoltam magam is, Reshi. Tekintve, hogy különösen okos diák vagyok. – Természetesen. – De amikor találtam egy helyet a napon, ahol olvashatok, egy szép lány jött arra, és megakadályozott az olvasásban! – fejezte be vidáman Bast. Kote sóhajtott. – Helyesen feltételezem, hogy ma semmit sem olvastál a Celum Tinturéból? Bastnak sikerült olyan arcot vágnia, mint aki szégyenkezik. Kote a tűzbe nézett, és megpróbált szigort erőltetni a vonásaira. – Ó, Bast, remélem, hogy legalább olyan szép volt, mint a meleg szél az árnyékban. Nevezzenek rossz tanárnak, de örülök. Pillanatnyilag semmi kedvem a hosszú leckékhez. – Egy pillanatig hallgatott. – Cartert ma megtámadta egy scrael. Bast arcáról lehullott a mosoly, mint egy megrepedt álarc. Sápadt döbbenettel nézett Kote-ra. – A scrael? – Félig fölemelkedett, mintha ki akarna futni a szobából, aztán elrestellte magát és visszaereszkedett a székbe. – Honnan tudod? Ki találta meg a holttestét? – Még él, Bast. Ő hozta ide. És csak egy volt. – Nincs olyan, hogy egy scrael – mondta határozottan Bast. – Te is tudod. – Tudom – bólintott Kote. – De ettől még tény, hogy csak egy volt. 22


(Black plate)

– És megölte? – kérdezte Bast. – Akkor nem lehetett scrael. Talán… – Bast, ez egy scrael volt. Magam láttam. – Kote komoran nézett a fiúra. – Carternek szerencséje volt. Habár csúnya sebeket kapott. Negyvennyolc öltéssel varrtam össze. Csaknem az összes fonalamat elhasználtam. – Fölvette a szilkét. – Ha kérdeznék, mondd, hogy a nagyapám karavánvezető volt, aki megtanított, hogyan kell kitisztítani és összevarrni a sebeket. Ma este túlságosan meghökkentek, hogy kérdezősködjenek, de holnapra lehetnek olyanok, akikben feltámad a kíváncsiság. És én nem akarom ezt. – Ráfújt a levesre, amelyből gőz csapott föl, és körülfelhőzte az arcát. – Mit tettél a döggel? – Én semmit – felelte nyomatékosan Kote. – Én csak kocsmáros vagyok. Az ilyesfajta dolgok nem rám tartoznak. – Reshi, nem hagyhatod, hogy a maguk tohonya módján próbáljanak kikecmeregni ebből! Kote sóhajtott. – Elvitték a paphoz, ő pedig megtett mindent, amit helytelen indokból helyesnek vélt. Bast kinyitotta a száját, de Kote folytatta, mielőtt bármit mondhatott volna. – Igen, vigyáztam, hogy elég mély legyen a gödör. Igen, vigyáztam, hogy a tüzet berkenyefából rakják. Igen, vigyáztam, hogy elég forrón és hosszan lángoljon a tűz, mielőtt elföldelik. És arra is vigyáztam, hogy senki ne vigyen magával egy darabkát emlékbe. – Elkomorodott, összevonta a szemöldökét. – Nem vagyok gyengeelméjű. Bast megkönnyebbülten visszatelepedett a székébe. – Tudom, hogy nem vagy az, Reshi. De nem bízom benne, hogy ezek az emberek segítség nélkül képesek szél alá fordulni, amikor vizelniük kell. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Nem értem, miért csak egy volt. – Talán elpusztult a többi, amíg átjöttek a hegyeken – találgatott Kote. – Ennek az egynek a kivételével. – Lehetséges – ismerte el kelletlenül Bast. – Talán a viharban, ami pár napja tombolt – mutatott rá Kote. 23


(Black plate)

– Igazi kocsiborogató idő volt, ahogy a truppnál neveztük. A szél és az eső okozhatta, hogy ez elszakadt a falkától. – Nekem jobban tetszik az első feltételezésed, Reshi – mondta aggodalmasan Bast. – Három vagy négy scrael úgy hatol át ezen a kisvároson, mint… mint… – Mint forró kés a vajon? – Inkább, mint sok forró kés több tucat gazdán – felelte szárazon Bast. – Ezek az emberek nem tudják megvédeni magukat. Lefogadom, az egész helységben nincs hat kard. Nem mintha a kard olyan nagy kárt tenne a scraelben. Hosszú, tépelődő csend következett. Azután Bast fészkelődni kezdett. – Még valami újság? Kote megrázta a fejét. – Ma nem jutottak el a hírekig. Még csak mesélgettek, amikor Carter félbeszakította őket. Ez is valami. Holnap este ismét jönnek. Legalább lesz mit csinálnom. Lustán kavargatta a levest. – Meg kellett volna vásárolnom Cartertől a scraelt – mondta tűnődve. – A pénzből vehetett volna egy új lovat. Tódultak volna az emberek mindenünnen, hogy lássák. Lett volna egy kis forgalom a változatosság kedvéért. Bast néma elszörnyedéssel meredt rá. Kote csitítóan intett a kanállal. – Csak vicceltem, Bast. – Fanyarul elmosolyodott. – De azért jó lett volna. – Nem, Reshi, a legnagyobb mértékben rossz lett volna! – mondta Bast nyomatékosan. – Tódultak volna az emberek mindenünnen! – ismételte gúnyosan. – No de mégse! – Igenis hogy jó lett volna egy kis forgalom! – vitatkozott Kote. – Egy kis élet. – Ismét belemerítette a kanalat a levesbe. – Bármi jó lett volna. Sokáig ültek. Kote a szemöldökét összevonva, révetegen bámulta a két kezében tartott levesesszilkét. – Borzasztó lehet itt neked, Bast – mondta végül. – Megőrülhetsz az unalomtól. Bast vállat vont. 24


(Black plate)

– Akadnak menyecskék. Lányok is. – Gyermeki mosoly öntötte el az arcát. – Könnyen megtalálom én a magam szórakozását. – Akkor jó, Bast. – Újabb csend állt be. Kote felkanalazott egy kis levest, bekapta, lenyelte. – Azt hitték, démon. Bast megvonta a vállát. – Az is lehetett volna, Reshi. Alighanem úgy a legjobb, ha ezt gondolják. – Tudom. Meg is erősítettem őket a hitükben. De hát tudod, mit jelent ez. – Szúrósan nézett Bastra. – A kovácsnak sok dolga lesz az elkövetkező néhány napban. Bast óvatosan kifejezéstelenné változtatta az arcát. – Ó! Kote bólintott. – Nem hibáztatlak, ha távozni akarsz, Bast. Jobb helyek is vannak. Bast döbbenten bámult rá. – Nem mehetek el, Reshi. – Párszor kinyitotta a száját, de nem talált szavakat. – Ki más taníthatna engem? Kote elvigyorodott, és ekkor egy pillanatig elárulta az arca, hogy mennyire fiatal. Ha lehullott róla a fáradtság és a kocsmároshoz illő nyájaskodás, nem látszott idősebbnek, mint sötét hajú társa. – Tényleg, ki? – Az ajtó felé mutatott a kanállal. – Akkor hát eredj, és olvass, vagy kergesd valaki lányát. Biztosan jobb dolgod is akad, mint hogy azt figyeld, hogyan eszem. – Ami azt illeti… – Távozz tőlem, Sátán! – kiáltotta Kote, azután vaskos temiai tájszólásba váltott: – Tehus antausa eha! Bast meglepetten fölnyerített, és egyik kezével trágár mozdulatot tett. Kote lenyelte a levest, és nyelvet váltott. – Aroi te danna-leyan! – Eredj már – korholta Bast. Arcáról lehervadt a mosoly. – Ez csak sértegetés. – A földre és a kőre, megtagadlak! – Kote a mellette levő csuporba mártotta az ujját, és nagyjából Bast irányába fröccsentett néhány csepp lét. – Távoztassék el a bűbáj! 25


(Black plate)

– Almaborral? – Bastnak sikerült egyszerre derűs és bosszús arcot mutatnia, amíg felitatott az ingmelléről egy kövér cseppet. – Ajánlom, hogy ne hagyjon foltot! Kote ismét bekapott egy kanál levest. – Eredj, áztasd be. Ha a helyzet kritikus, javaslom, használd a Celum Tincture számos tisztító varázsigéjének valamelyikét. Azt hiszem, tizenharmadik fejezet. – Remek. – Bast fölállt, és különös, kecses lépéseivel odament az ajtóhoz. – Hívj, ha bármire szükséged van! – és becsukta maga mögött az ajtót. Kote lassan evett, egy falat kenyérrel kitörölte a tálból a leves maradékát. Evés közben kinézett az ablakon, legalábbis megpróbálkozott vele, mert a sűrűsödő sötétben a lámpafény egyre inkább tükörré változtatta az üveget. Pillantása nyugtalanul vándorolt a szobában. A kandalló ugyanabból a fekete kőből készült, mint a lenti. A szoba közepén állt, ami kisebb mérnöki bravúrnak számított, és Kote büszke is volt rá. A keskeny ágy alig volt különb egy priccsnél. A matrac olyan vékony volt, hogy szinte nem is létezett. Tapasztalt megfigyelőnek az is feltűnt volna, hogy van valami, amit Kote pillantása elkerül. Ugyanúgy, ahogy az ember kerüli a régi szerelme tekintetét egy hivatalos vacsorán, vagy egy régi ellenségét, aki késő este a zsúfolt söröző túlsó végében ül. Kote megpróbált ellazulni, de nem sikerült. Izgett-mozgott, sóhajtozott, fészkelődött, és akaratán kívül mégis rápillantott az ágy lábához állított ládára. Roahból, a ritka keményfából készült, amely sötét, akár a szén, és sima, akár a csiszolt üveg. Hüvelykujjnyi darabjáért annyi aranynyal fizetnek a parfümkészítők és az alkimisták, amennyit nyom. Roahból ládát csináltatni akkora pazarlás, amire nincsen is szó. A ládát háromszoros lakat zárta. Egyike vaslakat volt, a másika rézlakat, és volt egy harmadik, amelyet nem lehetett látni. Ezen az éjjelen a fa, a citrusfélék és a vízbe mártott tüzes vas úgyszólván érzékelhetetlen illatával töltötte meg a szobát. Amikor Kote pillantása megtalálta a ládát, nem kapta el a sze26


(Black plate)

mét. Nem is sandított rá oldalvást, alamuszin tettetve, hogy nem is oda néz. Ám amíg nézte, arcára visszatértek a redők, amelyeket a nappal egyszerű örömei fokozatosan elsimítottak. Egy minutum alatt lett semmivé a palackok és könyvek vigasza, és nem maradt más a szempárban, csak az űr és a bánat. Egy percig vad vágyakozás és megbánás tusakodott az arcán. Azután mindez eltűnt, elfoglalta a helyét a kocsmáros fáradt nézése, az emberé, aki Kote-nak nevezi magát. Öntudatlanul sóhajtott még egyet, azután fölállt. Hosszú idő telt el, mire odalépett a ládától az ágyhoz. És mikor lefeküdt, sokáig nem bírt elaludni.

Mint sejtette, vendégei másnap visszatértek a Jelkőbe vacsorára és egy italra. Félszívvel próbálkoztak a meséléssel, de hamarosan beléjük szakadt a szó. Senki nem volt abban a hangulatban, hogy mesét hallgasson. Így hát még kora este volt, amikor fontosabb témák felé kanyarodott a beszélgetés. Megcsócsálták a városi pletykákat, amelyeknek zöme aggasztó volt. Resavekben a Vezeklő Királynak meggyűlt a baja a felkelőkkel. Ez némi nyugtalanságot keltett, de csak nagy általánosságban. Resavek messze volt, és még Csumát is erősen kellett volna biztatni, hogy megtalálja a térképen, pedig ő igazán világlátott embernek számított. Saját nézőpontjukból taglalták a háborút. Csuma megjósolta, hogy aratás után egy harmadik adót vetnek ki rájuk. Senki sem vitatkozott, noha emberemlékezet óta nem volt év, amelyikben háromszor nyúzták volna meg őket. Jake megjegyezte, hogy az aratás elég jó lesz, így a harmadik adó sem teszi tönkre a családok többségét. Kivéve talán Bentley-éket, de rájuk egyébként is nehéz idők járnak. Aztán ott vannak Orissonék, akiknek mind egyre eltünedeznek a jerkéik. Meg Bolond Martin, aki az idén csak árpát vetett. Minden paraszt, akibe legalább némi sütnivaló szorult, babbal foglalkozott. Egy jó dolog van a harcokban: a katonák babot esznek, így magasra szökik a paszuly ára. 27


(Black plate)

Néhány további pohár után szorongás költözött a hangokba. Szökött katonák és más latrok hemzsegtek az utakon, emiatt még egy rövid helyváltoztatás is kockázatokkal járt. Az utak természetesen mindig is rosszak voltak, ahogy a tél is mindig hideg. Az ember panaszkodhat, akár ésszerű óvintézkedéseket is tehet, mégis az életét kockáztatja. De most más a helyzet. Az utóbbi két hónapban az utak olyan rizikósak lettek, hogy az emberek már nem is panaszkodtak. A legutóbbi karavánt két társzekér és négy testőr alkotta. A kereskedő fél font sóért tíz pennyt kért, egy cukorsüveg tizenötöt kóstált. Egyáltalán nem volt nála bors, fahéj vagy csokoládé. Mindössze egy kis zsák kávét hozott, de két ezüsttalentumot követelt érte. Az emberek eleinte kinevették az árai miatt. Azután, mivel nem engedett, kiköptek, és átkozni kezdték. Mindez két dekádja: huszonkét nappal ezelőtt történt. Azóta egyetlen komolyan vehető kereskedő sem érkezett, holott ez volt az üzleti idény. Így, bár a harmadik adó lehetősége fenyegetően nehezedett az emberek elméjére, erszényeiket vizslatták, és azt kívánták, bár vettek volna egy kis ezt-azt, arra az esetre, ha a hó korán érkezne. Senki sem beszélt az éjszakáról és a lényről, amelyet elégettek és elföldeltek. Más népek bezzeg másról sem fecsegtek. A városka zsongott a pletykáktól. Carter sebei szavatolták, hogy a történeteket legalább félig komolyan vegyék – félig, de nem jobban. Örökké a démon szót hajtogatták, de közben a tenyerükkel rejtegették a mosolyukat. Csak a hat barát látta a lényt, mielőtt elégett. Egyikük megsebesült, a többiek pedig ittak. A pap is látta, de neki az a dolga, hogy démonokat lásson. A démonok beletartoztak a munkaköri leírásába. Persze a kocsmáros is látta. De hát ő kutyakergette volt. Nem ismerhette az igazságot, amely olyan nyilvánvaló mindenki számára, aki ebben a kisvárosban született és nevelkedett: a meséket itt mondják el, de azok valahol másutt esnek meg. Ez itt nem démonoknak való hely. Mellesleg éppen elég baj volt a kívülről jött gondok nélkül is. Csuma és a többiek tudták, hogy semmi értelme erről beszélni. Ha 28


(Black plate)

igyekeznek meggyőzni az embereket, csak kinevetik őket, mint Bolond Martint, aki évek óta ássa a kutat a saját házában. Ennek ellenére mindenki vásárolt vasrudat a kovácstól, olyan nehezet, amilyet csak meg tudtak emelni, és egyikük sem beszélt róla, hogy milyen meggondolásból. Ehelyett sopánkodtak, hogy az utak rosszak, és egyre romlanak. Kereskedőkről, szökött katonákról, adószedőkről diskuráltak, meg arról, hogy a só nem tart ki a télen. Emlegették, hogy három éve még senki sem csukta volna be éjszakára a háza ajtaját, a bezárásról nem is beszélve! Innentől a beszélgetés egyre halkult, és noha egyikük sem mondta ki, ami a szívét nyomta, az este elkomorodott. Amilyen idők jártak, a legtöbb este így végződött.

29

A HÁROMSZÓLAMÚ CSEND. elôszó

Recommend Documents