Buda Béla A HALÁL ÉS A HALDOKLÁS SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI TÉNYEZŐI ÉS FOLYAMATAI
_________________________________________________________________________ ABSTRACT Death and dying has many interpersonal factors. Communication with family members and relatives is very important and also bereavement is in essence a soical psychological framework for individual working through of grief and mourning. Modern man is increasingly alienated from the social psychological procecces of death and this is the consequence of a collective denial of death. This denial can't be seccessful and causes a lot of pathological reactions. The social rituals and frames of death have to be restituted and this can be done by the institutionalization of help and support to families and dying persons until a new culture of death and dying will emerge.
_________________________________________________________________________
A halál a lét legmagányosabb aktusa, ezért társaslélektani körülményeinek vizsgálata paradoxnak tűnhet. Az ember szociális lénye azonban abban is kifejeződik, hogy még az életből való eltávozás igazán biológiai (animális) eseménye is nagyon sok társadalmi összefüggésbe ágyazódik, és így sokkal több és bonyolultabb dolog, mint a szervezet, vagy az agy funkcióinak leállása, egy individuum megszünése. Az ember, társas kapcsolatainak és társadalmi helyzetének függvénye. A kapcsolatok az ontogenezis során bontakoznak ki és társadalmi helyzet is ennek során jön létre. Ebben a szociális erőtérben alakul ki az ember személyisége és azonosságtudata (identitása). A
halál pillanatában az egyéni evolúció a saját egyéniség élményének, tudatának valamilyen fokán, kapcsolatrendszerének valamilyen állapotában áll. Ami a halál körül történik, javarészt ezeknek hatására és következményeként jelenik meg. Az emberi egzisztencia sajátossága, hogy az ember jelképesen is él. A társadalom számontartja, mint jogalanyt, állampolgárt, mint munkaerőt, képességek birtokosát stb. és a halál után e különféle társadalmi "státusok" előírt módon szűnnek meg, vagy alakulnak át (pl. a végrendelkezés nyomán). A társadalom köteles gondoskodni a temetésről is, ha nincs más, aki ezt tegye. Rendszerint azonban vannak kis közösségek és kapcsolatok, amelyek rendezik a meghalt és a társadalom elvont viszonyát, amelyek számára az eltávozott szimbolikus léte eleven, érzelmekkel és emlékekkel teli. Minden ember valamiféle kognitív-emócionális struktúra sok más emberben. Emlékek halmaza, amelyek egy része spontán is aktíválódik, de amely főleg a vele való kommunikáció, találkozás alkalmai során vált elevenné. A kommunikáció és a találkozás mindig valamilyen közös élmény, amely összekötő erő, hiszen egyfajta "szövegkörnyezet", kontextus a következő találkozások során, amely a kommunikációt megkönnyíti, hiszen utalásokat tesz lehetővé. Az emlékek szerkezetébe szövődnek bele az érzelmek. A bennünk egymásról kialakult emlék- és képrendszer így saját lelki létünk része, különösen akkor, ha ez differenciált, mert hosszú időn át alakult ki bennünk, vagy ha valamilyen érzelmi viszonyban, amelyben tőle emóciókat, figyelmet, törődést kaptunk, vagy ha ő szükségleteink, vágyaink, érzéseink tárgya volt. A halál pillanatában a másik emberről bennünk élő jelképes struktúra (amely részleteiben nagyon eleven is lehet, hiszen a másik képét emlékezetünkben fel tudjuk idézni, sok-sok vele való érintkezés konkrét eseményeivel együtt, de fantáziánkban is meg tudjuk jeleníteni, illetve álmunkban spontán módon is felbukkanhat) fejlődése megszakad. Az emlékek kontextusa hiába aktív, már nem érkeznek jelzések, már nem folytatódnak a félbemaradt kommunikációk. A személyre vonatkozó emóciók panganak és ezt sokszor fájdalmasan, szorongva éljük át. Így válik a halál a családtagokban, szeretettekben, barátokban ismerősökben traumává. A társas lét szövetében szakadás következik be, ez ebben a szerves létben "sebnek" tekinthető, amely fáj és működészavarokat okoz, be kell gyógyuljon. A "seb" a figyelmet magára vonja, az elvesztett személyre sokat kell gondolni, a vele való belső viszonyt fel kell dolgozni. Ehhez ad keretet a gyász, amely a feldolgozás egyéni folyamataiból mintegy társadalmi intézményt csinál, amely előírja, milyen cselekvésformák milyen alkalmakkor és ideig
szükségesek ahhoz, hogy ez a "seb" begyógyuljon, és a halál révén előállt lelki veszteség egyensúlyzavaró hatása elmúljon. A gyász éppen azt igényli, amit a lélek kíván, akar. A veszteség miatti fájdalom emócióinak szabad megnyilvánítását. Az elbúcsúzást a halottól a ravatalozás és a temetés szertartásai során. A veszteségélmény megosztását, hiszen a gyász jegyében összegyűlnek azok, akik az elhunytat szerették, tisztelték, ismerték. A hátramaradottak találkozásának igen fontos lelki integratív funkciói vannak. A halottról beszélve a belső képek megelevenednek és még több érzelem kerül felszínre. A temetés, majd a sír, (akár csak egy urna is) az elvesztett személy tartós tárgyi jelképét adja. A sírhoz továbbra is ki kell járni, a sír ápolása, a virág, egyes társadalmakban a halott személyes ünnepeinek megőrzése látogatások, ételek, tárgyak kivitelével stb. az emlékezés sajátos alkalmai lesznek. Gyakran társas alkalmak, hiszen a család és a közeli rokonság együtt jár ki, vagy a sír találkozási hely is lehet. A halott tárgyainak, jellemző dolgainak, az egyénis égét kifejező ügyeknek, eszméknek felidézése ugyancsak a lelki feldolgozást segítik elő. A gyász egyfajta "beteg-szerep" a társadalomban, különleges helyzet, amelyben a gyászoló mentesül olyan feladatok alól, amelyek az esetek többségében terhesek is lennének számára. A gyász kulturális rítusa ezeket a feladatokat mintegy meg is tiltja. A gyász külső jelképeivel (sötét ruha, karszalag, jelvény stb.) ezt a szerepet mintegy "be is állítja", láthatóvá teszi. A gyász letelte a helyzetet társadalmilag legitim módon szünteti meg, lehetőséget adva olyan megnyilvánulásokra, amelyeket a veszteségből már felépülő lélek kezd igényelni. Az utóbbi évtizedekben kezd tudatosulni, hogy korunkban a gyászszokásai és rítusai veszélyes módon elhalványultak. Ebben a halál valamiféle kollektív tagadása, elfojtása nyilvánul meg. Ismerőseink halála a tényleges lelki veszteségen kívül amiatt is szorongáskeltő, mert óhatatlanul valamiféle figyelmeztetés, "jel a falon". Emberi kapcsolódásaink egy tengelye a másik emberrel való átmeneti érzelmi azonosulás, önmaguk "behelyettesítése" a másikba. Ez a meghalt esetében is megtörténik, automatikusan, és ezért minden haláleset felidézi az aesopusi mese ismert sorát: mutato nomine de te fabula narratur (ha más néven is, de rólad szól a mese). A saját halandóságunkkal szembesülünk, és ezt ma általában el akarjuk kerülni. Egymást is támogatjuk a halál lehetőségének átélésével szemben. Már régen formálisak csupán a kondoleációk a távoli ismerősök esetében, gesztusra, vagy levélre korlátozódnak, kötelezettségre, ha munkahelyünk, szervezeteink halottjainak temetésére kell kimenni,
netán beszédet mondani. A gyerekeket igyekszünk távol tartani a temetésektől, nem is mondjuk meg nekik, ha olyan ismerős hal meg, akivel nem volt mindennapos kapcsolat, tehát akinek hiánya nem tűnik hamar fel. A gyászt a hozzátartozók, szerettek esetében sem tartjuk meg. Már divatjamúlt a gyászruha, alig van szertartás, maga a temetés is formális. Kevesen vannak jelen, ha sokan összejönnek, az gyakran a társadalmi eseménynek szól (az elhunyt valamilyen társadalmi szerepet töltött be, amelynek szereppartnerei egymás felé is kötelességnek érzik, hogy "végső búcsút vegyenek", "leróják a kegyeletet", - azután csak nagyon kevesen jelennek meg ismét a sírnál), tehát benne van a résztvevőket látják a többiek, de gyakran az is, hogy érdekes dolgokat lehet látni a temetésen, milyen jeles személyiségek képviseltetik magukat, ki tartja a gyászbeszédet, van-e egyházi szertartás, mely testületek küldtek koszorút és milyent. A nagy temetések mögött is gyakran szegényes az érzelmi háttér. Mindenki valóban csak a kötelességét rója le, a temetés így másodlagosan szimbolizálódik, amely eszközzel a társadalom gyakran él (pl. államfők temetésekor, politikai töltetű temetések és újratemetések kapcsán, katonai temetéskor, amikor
ágyútalp,
fegyver
ropogás,
katonazene
stb.
szokásos.
A
másodlagos
szimbolizációban a halott szerepe háttérbe vész, a temetés rendezői önmagukat ünneplik, a saját panteonjukat kultiválják, a saját szervezeteiket igyekeznek megerősíteni. A munkatársak, baráti kör részvételével végbemenő "nagy" temetésekben is sokszor a közösség, vállalat, vagy az ismerősi csoport saját "imázsa" fontosabb, mint maga a tényleges búcsú az elhunyttól. Az elhunyt a koporsóban van, arra személyében igyekszünk nem gondolni, ő már sablonokkal van körülvéve (emléke szívünkben örökké él...), "nagy űr" az érdekes, amit hagyott a nagy teljesítmény, amely a temetést rendezők szempontjából volt és esetleg maradt fontos. A gyász elhanyagolása megmutatkozik abban is, hogy ma a legszemélyesebb kapcsolatok elvesztése után is folytatódik a megszokott mindennapi élet, legalábbis azok számára, akik aktívak, dolgoznak, szervezik életüket. A haláltól való sajátos "fóbia" már a haldokló elkerülését is maga után vonja. A terminális állapotban lévő S beteget már ritkán látogatják, egy-egy idős családtag esetleg segít a beteg ember olyan testi igényeinek betöltésében, amelyeket Tolsztoj "Iván Iljics halála" című novellájában Geraszimov, a szolga látott el oly jól, de a fiatalabbak gyorsan túlesnek a találkozáson, gyakran ők tartják a szót, mintegy ösztönösen védekezve az ellen, hogy a haldokló esetleg személyeset mondjon, vagy szenvedését fejezze ki. A haldoklókat kezelő orvosokra általában a hozzátartozók nyomása nehezedik, hogy minél erősebb legyen a fájdalomcsillapítás, a szedálás, hogy a "szegény
beteg ne szenvedjen". A hozzátartozók szokták kezdeményezni az életfunkciók fenntartásának leállítását is, az un. passzív eutanáziát. Sokk szakember szerint az aktív eutanázia igénye, sőt, egyes esetekben az öngyilkossági cselekmény közvetlen motivációja is összefügg azzal, hogy az említett azonosulás révén a súlyos betegség, a senyved és során sokak átélik, hogy ők is olyan személytelenül, magára hagyva, "félretolva" végzik majd, mint oly sok rokonuk és ismerősük, akiknek halálát végig asszisztálták, a leírt elfojtó, annulláló módon. Akkor inkább már az önkezű halál, vagy az autonóm döntés, amely révén ez a de humanizált folyamat megtakarítható... A halál különös szociálantropológiai ténye, hogy társaslélektani folyamatai ilyen módon generáci-ókon átívelnek, és meghatározhatják az utódok viszonyát is a meghaláshoz. Aki a környezetében lezajló halálesetekkel kapcsolatosan elutasító, az nem éli át a halál dimenzióit, annak a halál csak az ásító sötétség, a fenyegető semmi. Az nem szembesül azzal, hogy élete értelmével szembenézzen, hogy helyét a világban és emberi kapcsolataiban újra definiálja, és hogy bizonyos mértékig felkészüljön a saját élete végére is. Igen valószínű, hogy az élet delén bekövetkező krízis a "midlife crisis" gyakori jelensége összefügg azzal, hogy egyszer mégiscsak (krízisszerűen) kénytelen találkozni az ember a halál problémájával. Néha nagyon nagy és személyes a veszteség. Néha hirtelen, váratlan a halál, a szív- és keringési betegségek, vagy a közlekedési, munkahelyi balesetek gyakran okoznak váratlan veszteségeket. Máskor a haldokló szenvedésének hatása alól nem lehet mentesülni. Ilyenkor a saját létezés töretlen, gyermeki optimizmusa és omnipotencia-érzése rendül meg. Újabban a "pánik szindróma" bukkan fel úgy, hogy valamilyen haláleset okoz sokkszerű élményt, és erre nyers, kontrollálhatatlan rémület, szorongás alakul ki. A tagadás és az elfojtás folytatódik, nem a szorongást élik át az emberek, hanem a következményt, a szapora szívverést, a fulladásérzést, a mellkasi fájdalmat, és így tudják átfordítani a reakciót betegségbe, mégpedig olyanba, amelyen lehet segíteni, amit lehet kezelni. Jellemzően a megfigyelt, vagy a fantáziában (a közlések, elmesélések nyomán) átélt haláleset is elfojtódik, rendszerint csak később, a kezelési folyamatban derül rá fény, sokszor mintegy véletlenül. A tüneti reakciók fenntartják a személyiség elzárkózását a halálproblematikától, a "midlife crisis" oldódik úgy, hogy új életvezetési, vagy fogyasztási értékeket talál az ember, a "pánik szindróma" esetében gyógyszerek fojtják vissza a szorongást, vagy a tüneti mechanizmusokat. Alapjában minden marad a régiben, a halállal kapcsolatos "elkerülő viselkedés" folytatódik.
A gyász át nem élése, a gyászmechanizmus elfojtása sok hátrányos következménnyel jár. Emiatt az emberek ma nem tudnak egymásnak lelki segítséget nyújtani a gyászban. Nemcsak a haldoklóval "zárlatos" a kommunikáció, hanem a másik emberrel is, pl. a közös gyászt viselő szülővel, testvérrel, gyerekkel. Más is magára marad a gonddal, olyan, aki esetleg kevesebb kompenzációs lehetőséggel bír, pl. nincs annyi ügye, dolga, amibe menekülhet, nincsenek feszültséglevezetési módjai. Néha depresszió, vagy kémiai anyagabúzus (különösen alkoholabúzus) és függőség alakul ki. A fel nem dolgozott gyász különböző érzelmi "vízzáró rétegeket" okoz a személyiségben, nehezedik az érzelmi reagáló és kifejező képesség. Ennek nyomán még felszínesebb a személyközi kommunikáció, a személyiség a saját bajaiban (különösen az öregedés gondjaiban) magára marad. Ismét egyfajta transzgenerációs következmény. Aki a halált nem éli át érzelmileg, és éppen ezt kerülve pl. a sírt, az emléket, az eltávozott ember évfordulóit és ünnepeit is kerülni igyekszik, az a saját életét is "jeltelenül" éli meg, annak a saját egzisztenciáját áthatoló emberi kontinuitások is érdektelenek, annak csak az egyéni boldogság, siker, hedonizmus
marad, úgy, hogy e fogalmakat
tulajdonképpen idézőjelbe kellene tenni, mert lecsupaszodott képzetek, viszonylag egyszerű társadalmi minták ezek (vagyon, hírnév, örömök). Mai tudásunk szerint a "jó" halál az, amikor a haldokló társas kapcsolatai szorosabbak és őszintébbek lesznek, és ha ezek segítségével a haldokló is összegezni tudja saját életét, kapcsolatai és identitása keretében, és kapcsolatai is jobban átélik ezt, ezzel bizonyos mértékig megkezdve és mederbe terelve a gyász későbbi folyamatait, a "gyászmunkát", ahogyan ezt a pszichoanalitikusok kifejezik. Az ilyen válasz a veszteség helyzetére bizonyos fokú előkészület a saját halálra is. De a társas kapcsolatok megerősítése és fejlesztése is, hiszen új módon tud esetleg kommunikálni a gyermek a szülővel, vagy testvérrel, az ember barátaival, ismerőseivel. Ha a haldoklást végig lehet kísérni, ez lehet különleges alkalom a pszichológiai fejlődésre, de néha ez különleges stresszekkel is járhat, pl. senyvedés, a szeretett lény leépülése esetében. Komoly teher, ha a megfelelő lelki viszonyulás feltételei objektíve nincsenek meg. Néha ugyanis nem lehet kiszakadni a munkából, a gyermek azért nem tud mindent megtenni szülőjéért, mert saját kisgyermekeiről, vagy beteg családtagjairól kell gondoskodnia, vagy mert maga is beteg, stb. A hirtelen halál mindig nagy stressz és trauma. Ilyenkor nem lehet elköszönni, nem lehet érzelmeket cserélni, nem lehet jelképesen összefoglalni az eddigi kapcsolatot. Gyakran megoldandó feladatok özöne zúdul a hátramaradottakra. Ilyenkor csak a közös
gyász segít, a helyzet átélése, a feldolgozás, a gyász mély átélése, rítusainak lebonyolítása. Korunk vizsgálói ilyen esetekben látják, a hagyományos kultúrák mennyi olyan szokást és előírást dolgoztak ki, amelyek már közülünk teljesen kivesztek, vagy csak egyszerűbb emberek körében maradtak meg, amelyek lélektani szempontból nagyon hasznosak, segítőek voltak. Siratás, közös étkezés és rituális ivás ("tor") a halott körül, virrasztás, közös
énekek,
halotti
menet,
megemlékezési
alkalmak,
áldozatok,
emlékidéző
összejövetelek stb. Ma már a halottak napja maradt szinte, az is külsőségeiben. Így azután a halál ma társadalmilag (társaslélektani összefüggésben) súlyosan problematikus, egyben tünete és fenntartója az emberek elidegenedésének, közösségekből való kiszakadásának, kóros individuációjának. Természetesen itt nem maga a "halálkomplexus" az ok, az is következménye sok tényezőnek, a szekularizációnak, a megnövekedett társadalmi mobilitásnak, migrációnak, a "fogyasztói társadalomnak". A szekularizáció különösen lényeges tényező, ugyanis a gyász hagyományos mechanizmusai, rítusai szervesen összefüggnek az adott kultúra vallásával, világképével. Azzal a hittel, hogy a halál nem pusztítja el a létet és az individualitást, hogy van valamilyen túlvilági élet a halál után, hogy valamilyen formában az egzisztencia folytatódik. A paradicsom, a pokol, a feltámadás, a kisértet stb. képzetei ezt a kontinuitás a lét földi és földön kívüli aspectusai között kifejezik, megfogalmazzák, a gyász rítusai erre is vonatkoznak, a temetkezés és a sír tárgyai és jelei ezt tükrözik. Nem véletlen, hogy a halál az egyik legfontosabb kultúrateremtő erő, az egyszerű társadalmakban az eltávozottak emlékét és szellemét tükröző szokások és szimbólumok igen elevenek, és ezek valóban gyakran dacolnak az idővel, csak gondoljunk a piramisokra és más síremlékekre. A halottakra való emlékezés közösségfenntartó erő is, hiszen a közösségi értékek és ideálok megerősítését segítik elő, legalábbis a rituális formák ugyanis ezeknek az értékeknek és ideáloknak jegyében fogalmazzák meg az elhunyt ember szerepét. A sámán, vagy a pap, a megszentelés, az áldás, a gonosz hatások elhárítása mindennek része. Mindez elkopott a civilizációs
folyamatban,
a
vallás
befolyásvesztésével,
a
vallásos
közösségek
meggyengülésével, az emberek individualizációjával kapcsolatosan. Valamilyen túlvilág koncepciója nélkül a hagyományos rítusok veszítenek erejükből, megkönnyítik az "elkerülő" viszonyulás kialakulását és fennmaradását, amely, mint szóltunk róla, tovább gyengíti a közösségeket, társkapcsolatokat és segíti az emberek elidegenedését. Az egzisztenciális magáramaradást okoz bizonyos krízisekben, lelki betegségekben, önpusztító személyiségmechanizmusok (depresszió, alexitimia, "workaholic" viselkedés) kialakulását
segíti, vagy önpusztító feszültségszabályozási gyakorlatokat, életstílusokat fejleszt (kémiai anyagabúzusok, túlzott ingerkeresés, a mozgásos viselkedés zavarai stb.). A korunkban kialakult helyzetre némileg jellemző is, hogy a halál lelki gondjainak nem látszik semmiféle belső, "autochton" kulturális megoldása. A betegség és a halál továbbra is nagy tabu, a mindent megoldó gyógyításban, a biotechnológia fejlődésében való hit (mint a haláltól való lelki elzárkózás egyik racionális tényezője) ugyan megrendült, de helyette az alternatív gyógymódokban reménykedünk gyermekies módon. Ezek a gyógymódok éppúgy elterelni igyekeznek a haláltól a figyelmet, mint a medicina, azt ígérik ugyanis, amit az orvoslás nem tud teljesíteni, a gyógyulást, a tünetek gyors és kellemes megszüntetését. A gyógyítás ősi, mágikus elemei térnek vissza ezekben a módszerekben, amelyek gyakran egy-egy kultúra mágikus korszakából is eredeznek. Csak a segítő foglalkozások és a szociális gondoskodás tapasztalatai, a halál elfojtásának és tagadásának feltárása nyomán van kialakulóban valamiféle, ma még gyenge társadalmi mozgalom, amely a halál reintegrációját, "rekulturálódását" igyekszik megvalósítani a mai életben. A tanatológia, a "tanatoterápia", a haldokló beteg "lelki vezetése, kisérése", a haldoklók vallási, vagy vallásos motivációjú lelkigondozása, a hospice, a gyászreakciót kezelő sokféle (többnyire csoportos) pszichológiai technikák sora, az özvegycsoportok és a "túlélők" önsegítése, az öngyilkossági, a gyermek és a hirtelen halál után a hozzátartozók "posztvenciós" ellátásának módszerspektruma stb.
mind hozzájárul ehhez. Segíti e
folyamatot az öngyilkosság iránti növekvő társadalmi érdeklődés (a kérdést társadalmi problémaként, elhárítandó veszélyként értelmező módon), a betegek önrendelkezési jogának előtérbe kerülése, vagy az eutanáziával kapcsolatos, mind szélesebb társadalmi vita is. Az öngyilkosságot illetően óhatatlanul előtérbe kerül a halál és a hozzá való tudatos viszony, az önrendelkezésben a terminális állapot és a senyvedés, haldoklás életminőségi vetülete, az eutanáziával kapcsolatosan pedig a saját döntés az élet megszüntetésében valamilyen "asszisztált", intézményesített és szakszerű formában. Megfigyelhető, hogy ma ezekben a kérdésekben még az elhárító és elfojtó viszonyulás különféle szélső változatai nyilvánulnak meg, de a velük kapcsolatos nyilvánosság alakíthatja a meghalás valamilyen új, szekuláris "kultúráját" és a segítés szervezeteinek és optimális módszereinek kifejlődését. Nyilvánvaló, hogy akkor áll itt helyre a dolgok rendje, ha a természetes emberi kapcsolatok és közösségformák szintjén jön létre újfajta kommunikáció a halál körül, amely egyrészt lebonyolítja a megfelelő társaslélektani folyamatokat, melyek a haldoklóval
történő lelki találkozást teszik lehetővé és a gyász lezajlását segítik elő, részben pedig az embereket felkészítik a meghalás tényére, szembesítik ennek konzekvenciáira, amelyek már a jelen időszakát is érinti. Valószínűleg új rítusok, szertartások, viselkedési sémák is kellenek ehhez, amelyek a halállal kapcsolatos kommunikációkat serkenteni és szabályozni tudják. Egyenlőre szakemberek kezdeményeznek bizonyos folyamatokat, tanácsadások próbálják kizökkenteni az embereket megmerevedett viszonyulásmódjaikból, a külső segítés arculata az irányadó. A közvetlen fejlődés útja az lehetne, ha ez a segítés "kritikus tömegre" tenne szert, és a meghalás minden formája valamilyen lehetséges, és társadalmilag facilitált beavatkozási alkalmat jelenthetne. Ha a terminális állapotú beteg ellátása akadozik, ennek indikációnak kellene lenni a pszichológiai segítésre, vagy a szociális gondoskodásra, ahol lehet, a hospice ellátás lehetőségeit kellene megteremteni, a haláleset pedig a tanácsadás és a terápiás segítség ajánlatát kellene maga után vonja. Az ellátás rendszere nem lenne túl költséges, hiszen egyfajta progresszív ellátási modell érvényesülne itt is, az esetek nagyobb részében háziorvos, lelkész, szociális munkás, lelki tanácsadó tudna segíteni a megfelelő kommunikációs folyamatok elintézésében, vagy mederben tartásában, csak kevés esetben kellene szakszerűbb és összetett segítség. Valószínűleg katalitikus jelentőségű lenne az egészségügyi intézményekben és a szociális otthonokban történő halálesetek körülményeinek humanizálása. Jelenleg a már említett kommunikációs zárlat, az elkülönítés, majd a holttest gyors eltüntetése a jellemző. A legritkább eset, hogy a kórterem valamilyen rendszeres, rítusszerű módon megbeszélné, feldolgozni próbálná az eseményt, a szakszemélyzet viszonyulását is az elfojtás jellemzi. A betegekben, ápoltakban így csak a szorongás és a demoralizáció fokozódik, a személyzet pedig részben feldolgozatlan stresszeket hordoz, részben pedig egyfajta "inaktivitási atrófiát" fejleszt az érzelmeket, a segítő kommunikációt illetően. A kórházak, elfekvők rítusai és újfajta kommunikációs folyamatai mintaadók lehetnének. A sokféle társaslélektani összefüggés miatt a haldoklás és a halál kérdése éppen revitalizáló és közösségfejlesztő lehetne, és ezzel talán az elmúlás egzisztenciális veszélyének a súlyos lelki terheinek megoldását kívül sokféle más vetületben is szolgálhatná, katalitikus módon az életet, az ember szervesebb beágyazódását társas kapcsolataiba, társadalmi viszonyaiba.
