A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Candace Bushnell: The Carrie Diaries Harper Collins Children's Books, London. Fordította: Bozai Ágota

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Candace Bushnell: The Carrie Diaries Harper Collins Children's Books, London Fordította: Bozai Ágota A könyvet tervezte: Malum Stúdió Copyright © 2010 by Candace Bushnell Hungárian translation © Bozai Ágota, 2010 Hungárian edition © GABO Kiadó, 2010 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Ez a könyv fikció. A karakterek, történések és dialógusok a szerző képzeletének termékei, nem tekinthetők valóságosnak. A valóságos eseményekhez, élő vagy elhunyt személyekhez való esetleges hasonlóság teljes mértékben a véletlen műve. Calvin Bushnellnek

1.

Hercegnő egy másik bolygóról

Azt mondják, egy nyár alatt sok minden történhet. Vagy nem. Utolsó tanévem első napján, amennyire vissza tudok emlékezni, semmiben nem változott állapotom az előző évhez képest. Ugyanígy volt ezzel legjobb barátnőm, Lali is. – Ne feledd, Bradley, az idén mindenképpen be kell pasiznunk – mondja, határozott mozdulattal elfordítja a slusszkulcsot és beindítja a piros kisteherautót, amit egyik bátyjától örökölt. – Basszus! – Kinyitom az ajtót, behuppanok. Már tavaly is az volt a kötelező kűr, hogy bepasizunk, de nem jött össze. – Nem hagyhatnánk ezt az egész bepasizás témát egy kicsit békén? – Könyveimet súlyos halomban az ülésre rakom, miután a levelet a bioszkönyv közepébe csúsztattam, mert úgy ítéltem meg, ott nem okozhat további károkat. –Már minden pasit ismerünk a suliban. Egyikük sem tetszik nekünk. Emlékszel? – Ami azt illeti, tényleg nem – mondja Lali, miközben válla fölött hátrapillantva megmarkolja a sebességváltót és hátramenetbe kapcsol. Összes barátom közül Lali vezet a legjobban. Az apja rendőr és ragaszkodott hozzá, hogy a lánya már tizenkét évesen megtanuljon vezetni, hátha valami vészhelyzet adódik és szükség lesz rá. – De hallom, hogy jött egy új fiú. – Tényleg? A legutóbbi új srác, aki az iskolánkba jött, bunkónak bizonyult, és mindig ugyanabban a göncben járt. – Jen P szerint jó srác. Tényleg jó. – Na persze. Jen P volt a Leif Garrett rajongói klub elnöke… hatodikban. – Ha tényleg olyan jó srác, Donna LaDonna úgyis megszerzi magának. – Irtó furcsa neve van – mondta Lali. – Valami Sebastian. Asszem, Sebastian Little vagy ilyesmi. – Csak nem Sebastian Kydd? – kérdezem, és alig kapok levegőt. – De az – mondja, azzal beáll a parkolóba. – Ismered? Tétovázok. A kilincset markolom. Erősen. Szívem a torkomban dobog, attól félek, ha kinyitom a számat, kiugrik. Tagadón rázom a fejemet. Már beléptünk a gimnázium ajtaján, amikor Lali meglátja a csizmámat. Fehér lakkbőr, a bal lábujjnál

van egy kis repedés, de eredeti go-go darab a hetvenes évek elejéről. Ha jól sejtem, ennek a pár csizmának sokkal érdekesebb élete volt, mint nekem. – Bradley – szólal meg Lali, megvetéssel szemlélve lábbelimet –, mint legjobb barátnőd, nem hagyhatom, hogy ezt a csizmát viseld végzős éved első napján. – Túl késő – felelem vidáman. – Ráadásul valakinek úgyis fel kell dobnia a hangulatot. – Ha nem cseréled le… – jobb kezével pisztolyt formáz, megcsókolja mutatóujját, rám céloz, aztán elindul az öltözőszekrénye felé. – Sok szerencsét, Puncimókus! – mondom. Lecserélni. Na ja. Nem sok esély van rá. A levél után nem sok. Ez állt benne: Kedves Ms. Bradshaw! Köszönjük, hogy jelentkezett a New School haladó nyári kreatív írás szemináriumára. Bár az ön által beküldött történetek ígéretesek, és jó képzelőerőről tesznek tanúságot, sajnálattal értesítjük, hogy jelenleg nem áll módunkban fogadni önt a programban. Múlt kedden kaptam a levelet. A biztonság okáért vagy tizenötször olvastam el, aztán le kellett feküdnöm. Nem mintha úgy gondolnám, hogy nagyon tehetséges vagyok, vagy ilyesmi, de életemben egyszer reméltem, hogy mégis. Senkinek sem említettem. Azt sem mondtam el senkinek, hogy egyáltalán pályáztam. Még apámnak sem. Apám a Brownra járt, és elvárja tőlem, hogy én is oda menjek. Azt hiszi, jó természettudós lenne belőlem. És ha mégsem érdekelnének annyira a molekuláris szerkezetek, még mindig választhatom a biológiát, és bogarászhatom a bogarakat. Félúton járok az aulában, amikor meglátom a Cynthia Viande és Tommy Brewster párost, a Castlebury álompárját. Tommy nem túl okos, de ő a kosárlabdacsapat legjobb dobója. Cynthia azonban osztályelső, a szalagavató-bálbizottság elnöke, a társaság krémjének krémjéhez tartozik, és tízéves korára megkapott minden lehetséges jelvényt a lány cserkészeknél. Három éve jár Tommyval. Igyekszem nem nagyon foglalkozni velük, de a vezetéknevem közvetlenül Tommy-é előtt van a névsorban, következésképpen ő az öltözőszekrény-szomszédom, és ha iskolai gyűlés van, kénytelen vagyok mellette ülni, szóval alapvetően kénytelen vagyok minden nap látni Tommyt… és Cynthiát is. – És ne vágj olyan savanyú képet a gyűlésen – korholja Cynthia. – Ez nekem nagyon fontos nap. És ne feledd, hogy szombaton apával vacsorázunk. – És mi lesz az én bulimmal? – tiltakozik Tommy. – Péntek este megtarthatod a bulidat! – csattan fel Cynthia. Lehet, hogy Cynthiában van valami emberi, de ha így is van, én sosem láttam. Nagy lendülettel kinyitom az öltözőszekrényemet. Cynthia hirtelen felnéz, és észrevesz. Tommy bambán bámul rám, mintha fogalma sem lenne, ki vagyok, de Cynthia túlságosan jól nevelt ahhoz, hogy ilyesmit megengedjen magának. – Helló, Carrie – mondja olyan hangsúllyal, mintha nem tizenhét éves lenne, hanem harminc. Átöltözni. Nehéz észrevétlennek maradni ebben a kisvárosban. – Üdv a pokoli iskolában – mondja egy hang mögöttem. Walt az. Másik legjobb barátnőm, Maggie barátja. Walt és Maggie már két éve randiznak, és mi hárman gyakorlatilag mindent együtt csinálunk. Ez persze elég furcsán hangozhat, de Walt olyan, mintha lány lenne. Befogadtuk.

– Walt! – szól Cynthia. – Te vagy az én emberem! – Ha azt akarod, hogy legyek a szalagavató bizottság tagja, a válaszom: nem. Cynthia tudomást sem vesz Walt kis tréfájáról. – Sebastian Kyddről van szó. Tényleg visszajön a Castleburybe? Jaj ne! Már megint! Összes idegvégződésem úgy felizzik, mint egy karácsonyfa. – Doreen szerint igen. Walt vállat von, mintha ez a téma egy cseppet sem érdekelné. Doreen egyenlő Walt anyja és mentora a Castlebury High intézményes keretei közt. Azt állítja, hogy mindent tud, ami az iskolában és az iskola tanulói körül történik, és minden ilyen információját megosztja Walttal, jót, rosszat és a valóságalapot teljesen nélkülöző híreszteléseket is. – Úgy hallottam, drogot árult vagy osztogatott, ezért kirúgták a magániskolából – mondja Cynthia. – Tudni akarom, hogy lesz-e problémánk vele. – Fogalmam sincs – mondja Walt hatalmas színlelt mosollyal. Walt majdnem ugyanolyan idegesítőnek találja a Cynthia-Tommy párost, mint én. – Miféle drogot? – kérdezem fesztelenül, miközben odébb megyünk. – Talán valami fájdalomcsillapítót. – Mint a Babák völgyében? – Ez a kedvenc titkos könyvem, meg a DSM-III, ami egy kis kézikönyv a mentális betegségekről. – Hol lehet manapság fájdalomcsillapítót szerezni? – Ó, Carrie, halvány fogalmam sincs – feleli Walt; már nem érdekli a téma. – Az anyja? – Nem valószínű. Próbálom agyam mélyéről előkaparni az emléket, mert csak egyszer találkoztam Sebastian Kyddel, de az emlékkép elillan. Tizenkét éves voltam, és furcsa változások kezdődtek rajtam. Pipaszár lábam volt, mellem semmi, mint két pattanás, bongyor haj. Szódásüveg-szemüveget viseltem és Mary Gordon Howard: Én? című szamárfüles opuszát hordoztam magammal. Nagyon odavoltam a feminizmusért. Anyám volt a Kydd család új konyhájának lakberendezője és egyszer megálltunk a házuknál, hogy megnézze, jól halad-e a munka. Hirtelen Sebastian jelent meg az ajtóban. És én minden ok nélkül, teljesen váratlanul kiböktem: – Mary Gordon Howard szerint a szexuális aktus szinte minden formája erőszakként írható le. Egy pillanatig csend volt, aztán Mrs. Kydd elmosolyodott. Nyár vége volt, rózsaszín-zöld fodros rövid nadrágja kiemelte bőre napbarnítottságát. Sminkje fehér szemhéjfesték és rózsaszín ajakrúzs. Anyám mindig azt mondogatta, hogy Mrs. Kydd igen szép nőnek számít. – Remélem, neked más elképzelésed lesz erről, ha majd férjes asszony leszel. – Ó, a férjhez menés nincs a terveim között. Az a prostitúció törvényesített formája. – Ó, jaj! Mrs. Kydd nevetett, és Sebastian, aki megállt a tornác alatt, kifelé menet azt mondta: – Elmentem. – Már megint, Sebastian? – csattant fel Mrs. Kydd némi ingerültséggel. – De hiszen a Bradshaw hölgyek csak most érkeztek! Sebastian vállat vont. – Átmegyek Bobbyhoz dobolni.

Szó nélkül, tátott szájjal bámultam utána. Mary Gordon Howard nyilván soha nem találkozott olyan pasival, mint Sebastian Kydd. Szerelem első látásra. Az volt. A gyűlésen Tommy Brewster mellé ülök, aki éppen füzetével üti az előtte ülő gyerek fejét. Egy lány a széksorok között az iránt érdeklődik, van-e valakinél tampon, mögöttem két csaj izgatottan suttog, a téma Sebastian Kydd, aki mintha nevének minden említésével egyre hírhedtebb lenne. – Úgy hallottam, megjárta a börtönt is, szóval ült már… – Elvesztették minden pénzüket. – Egyetlen lány sem bírta mellette három hétnél tovább… Erővel tuszkolom ki Sebastian Kyddet gondolataimból, és úgy teszek, mintha Cynthia Viande nem diáktársam lenne, hanem valami furcsa madárfaj. Élőhelye: bármilyen környezet, ami befogadja. Tollazat: tweedszoknya, fehér blúz, kasmírpulóver, egész jó cipő, nyakában gyöngysor, valószínűleg igazi. Többször egymás után egyik hóna alól a másik alá csapja a papírjait, szoknyáját igazgatja, szóval lehet, hogy mégis ideges egy kicsit. Az biztos, hogy én az ő helyében az lennék. Ideges. Remegne a kezem, hangom elvékonyodna, és utálnám magamat, hogy képtelen vagyok megállni a helyemet az adott helyzetben. Az igazgató, Mr. Jordán lép a mikrofonhoz, és lenyom egy adag unalmas szöveget arról, hogy ne késsünk el az iskolából, ilyesmi, mond valamit a rossz magaviselet miatti rossz jegyekről, hogy ebben új rendszer lesz, blablabla, aztán Mrs. Smidgens tájékoztat minket, hogy a Nehéz dió című iskolaújságunk riportereket keres, és az aktuális számban van valami világrengető sztori a menzai kajával kapcsolatban. És végül Cynthia lépdel oda a mikrofonhoz. – Ez életünk legfontosabb éve. Nagyon nagy szakadék szélére jutottunk. Kilenc hónap múlva életünk visszavonhatatlanul megváltozik – mondja olyan hangon, mintha legalább Winston Churchillnek képzelné magát. Már-már azt várom, hogy hozzátegye, csak a félelemtől kell félnünk, semmi mástól, de így folytatja: – Ennek az évnek minden pillanata arról szól, hogy végzősök vagyunk. Ezekre a pillanatokra örökké emlékezni fogunk. Cynthia arckifejezése hirtelen megváltozik, sápadt bosszússág látszik rajta, melynek oka, hogy a fejek elfordulnak, mindenki a terem közepe felé néz. Donna LaDonna vonul be a széksorok között. Menyasszonynak öltözött; igen mélyen dekoltált fehér ruha, dús dekoltázsát finom platinaláncról lelógó apró gyémántkereszt ékesíti. Bőre, mint az alabástrom; egyik csuklóján az ezüst karkötők minden mozdulatra apró harangocskák-ként csilingelnek. A terem elcsendesedik. Cynthia Viande a mikrofonhoz hajol. – Helló, Donna. Örülök, hogy sikerült. – Kösz – mondja Donna, és leül. Általános derültség, mindenki nevet. Donna bólint Cynthia felé, elegáns csuklómozdulattal jelez neki, mintha engedélyt adna a folytatásra. Donna és Cynthia barátok a maguk módján, pontosabban fogalmazva kapcsolatuk olyan különös barátság, ami azok között áll fenn, akik ugyanahhoz a klikkhez tartoznak, de nem igazán kedvelik egymást. – Mint említettem – kezdi Cynthia megint, igyekezve visszaszerezni a közönség figyelmét –, ez az év arról szól, hogy végzősök vagyunk. Ennek az évnek minden pillanatára örökké emlékezni fogunk. – Int az egyik technikus srácnak, mire a hangszórókból a The Way We Were című zeneszám kezd áradni. Na

persze. Emlékek. Felsóhajtok, fejemet füzetembe temetem. Diszkréten vihogok, mint mindenki, de aztán eszembe jut a levél, és megint elkap a mélabú. Valahányszor rossz érzésem van, próbálom felidézni, mit mondott nekem egyszer az a kislány. Igazi személyiség volt; olyan ronda, hogy attól aranyos. És érezni lehetett, hogy ezt ő is pontosan tudja. Azt mondta: – Carrie, mi van akkor, ha én egy másik bolygóról való hercegnő vagyok, csak ezt ezen a bolygón senki nem tudja? Ez a kérdés még mindig kiakaszt egy kicsit. Szóval nem ez a valóság? Akárkik vagyunk itt, valahol máshol lehetünk hercegnők. Vagy írók. Vagy tudósok. Vagy elnökök. Vagy bármik, amiről mások itt azt mondják, hogy sosem lehetünk.

2.

Matematika

– Ki tudja, mi a különbség az integrálszámítás és a differenciálszámítás között? Andrew Zion jelentkezik. – Azzal kapcsolatos, ahogy a nemek közötti különbségeket kihasználjuk és egymásba integráljuk? – Akár az is lehetne – mondja Mr. Douglas, a tanár. –Van valakinek valami más elmélete? Egér jelentkezik. – A differenciálszámítás során egy végtelen kicsi pontra vonatkozóan kiszámítjuk az egyik változóról a másikra való változás arányát. Az integrálszámításban egy kis differenciál elemet veszünk, és azt rendezzük egy alsó szintről egy másik szintre. Összegezzük a nagyon kicsi elemeket, és egy nagyobb összegbe rendezzük. Jesszus, honnan a fenéből tudja ezt Egér?! Nem fogom tudni elvégezni ezt a kurzust. Képtelen vagyok rá. Agyilag nem tudom felfogni. Ez az első alkalom, hogy a matematika kifog rajtam. Gyerekkorom óra matekban voltam a legjobb. Játszi könnyedséggel oldottam meg a házi feladatokat, teszteket, alig kellett tanulnom. De ettől kezdve tanulnom kell, ha túl akarom élni. Ott ülök, és azon tűnődöm, hogyan léphetnék ki ebből a kurzusból, amikor kopognak. Sebastian Kydd sétál be, elnyűtt tengerészkék pólóban. Szeme barna, pillái hosszúak, haját sötétszőkére fakította a tengervíz és a nap. Orra kissé elhajlott, mintha verekedésben nyomták volna el és nem kapott volna orvosi segítséget; ez az egyetlen tényező, ami megmenti attól, hogy túl szép legyen. – Ó, Mr. Kydd, azon tűnődtem, mikor méltóztatik megtisztelni minket jelenlétével – mondta Mr. Douglas. Sebastian nem zökken ki nyugalmából, egyenesen a tanár szemébe néz. – Volt egy-két fontos elintéznivalóm, amik az óralátogatásnál nagyobb prioritást élveznek nálam. Kezem rejtekéből rápillantok. Íme valaki, aki tényleg úgy néz ki, mintha egy másik bolygóról való lenne… egy olyan bolygóról, ahol az embereknek tökéletes az alakjuk és csodálatos a hajuk. – Üljön le, kérem! Sebastian körülnéz az osztályteremben, pillantása rajtam állapodik meg. Meglátja fehér gogo csizmámat, tekintete felcsusszan világoskék skót kockás szoknyámon és ujjatlan garbónyakú pólómon egészen arcomig, mely fülig vörös. Szája sarka élvezettel felszalad, aztán zavartnak tűnik egy pillanatra,

majd közönyösségben pihen meg. Valahol hátul ül le. – Carrie – szólít meg Mr. Douglas –, meg tudnád mondani a mozgási energia alapegyenletét? Hál' istennek ezt az alapegyenletet már tavaly megtanultam. Úgy darálom, mint valami robot. – A mozgási energia ( Ek) egyenlő a sebesség (v) és az impulzus (p) skaláris szorzatának az integráljával. – Helyes – mondja Mr. Douglas. Felírja az egyenletet a táblára, hátralép, és egyenesen Sebastianra néz. Szívemhez kapok, nehogy kiugorjon a helyéből. – Mr. Kydd, meg tudná mondani, mit jelent ez az egyenlet? Nem leszek gyáva. Megfordulok, ránézek. Sebastian székestől hátradől, tollával a matekkönyvén dobol. Mosolya feszült, mintha nem tudná a választ, vagy nem tudná és nem is hinné, hogy valaki olyan ostoba, hogy ezt megkérdezze tőle. – A végtelenséget jelképezi, tanár úr. De nem valamiféle régimódi végtelenséget. Azt a végtelenséget, ami a fekete lyukakban van meg. Tekintetünk találkozik, kacsint. Nahát. Fekete lyuk. Persze. – Sebastian Kydd velem jár matekra – súgom Waltnak, és bevágok mögé a menzán a sorba. – Jesszus, Carrie! – szól Walt elképedve. – Már te is? Minden lány erről a Sebastian Kyddről beszél. Még Maggie is. A fő fogás pizza; ugyanaz a pizza, amit az iskolai menza már évek óta szolgál fel ugyanebben a hányadék ízesítésben, és nyilván valami titkos menzarecept szerint készül. Tálcát veszek, aztán almát, meg egy citromos túrótortát. – De hiszen Maggie veled jár. – Ezt tudatosítsd Maggie-ben. Törzsasztalunkhoz visszük a tálcát. A Füvesek a zabálda másik végén ülnek, az étel-ital automaták mellett. Végzősök vagyunk, jogunk lenne valamelyik mellettük levő asztalt követelni. De Walt és én már régen megállapítottuk, hogy ez az iskola idegesítő mértékben hasonlít Indiára, a kasztrendszer tökéletes példája, és úgy döntöttünk, hogy ebben nem veszünk részt, vagyis maradunk annál az asztalnál, ahol voltunk. Sajnálatos módon azonban ahogy emberi természet elemi jelenségei ellen való tiltakozással lenni szokott, a mi tiltakozásunk is nagyrészt észrevétlen maradt. Egér csatlakozik hozzánk, Walttal a latinról kezdenek beszélni, mely tárgyban ők sokkal jobbak nálam. Aztán Maggie is megérkezik. Maggie és Egér barátságosak egymással, de Egér azt mondja, sosem szeretne túl közel kerülni Maggie-hez, akit túl érzelgősnek és érzelemvezéreltnek tart. Szerintem ez a túláradó érzelmi világ érdekes, mert elvonja az ember figyelmét saját problémáiról. És valóban, Maggie a sírás határán áll. – Megint hívattak az igazgatóiba. Anyánk azt mondta, hogy túl átlátszó a blúzom. – Ez botrány! – jegyzem meg. – Szóljatok hozzá! – mondja Maggie, azzal bepréseli magát Walt és Egér közé. – Nagyon pikkel rám. Valósággal rám szállt. Mondtam neki, hogy nincs kötelező öltözködési szabály az iskolában és nincs joga megmondani nekem, hogy mit vehetek fel és mit nem. Egér rám pillant, diszkréten vihog. Valószínűleg ugyanaz jutott az eszébe, ami nekem… hogy Maggie-t egyszer hazaküldték a cserkészek, mert túl rövid volt az egyenruha szoknyája. Jó, jó, ennek már hét éve, de

ha az ember egy örökkévalóságig ugyanabban a kisvárosban lakik, emlékszik az ilyesmire. – És mit mondott erre? – kérdezem. – Azt mondta, hogy most az egyszer nem küld haza, de ha még egyszer meglátja rajtam ezt a blúzt, akkor fegyelmit adat és felfüggeszteti az iskolába járási jogomat. – Hülye picsa. – Hogyan lehet kirekesztő egy blúzzal szemben? – Az is lehet, hogy panaszt tesz ellene az iskolaszéknél. Kirúgatja – mondja Egér. Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan gunyoros, mégis úgy hangzik. Egy kicsit. Maggie sírva fakad, és futásnak ered a női mosdó irányába. Walt körülnéz az asztaltársaságban. – Idióta kurvák. Melyiktek akar utána menni? – Valami rosszat mondtam? – teszi fel a kérdést Egér nagy ártatlanul. – Á, dehogy! – sóhajt fel Walt. – Minden másnap beüt valami világkatasztrófa! – Majd én utánamegyek – ajánlkozom. Még egy harapás az almás pitémből, és Maggie után sietek, nagy lendülettel nyomakodom át a menza ajtaján. Bang. Egyenesen Sebastian Kyddbe ütközöm. – Nahát! – kiált fel. – Tűz van, vagy mi a bánat? – Bocs. – mormogom. Hirtelen időörvénybe kerülök, tizenkét éves módra viselkedek. – Ez a menza? – kérdezi, a még lengő ajtóra mutatva. Beles a kis kerek ablakon. – Elég borzalmasan néz ki. Van valami hely a kampuszon kívül, ahol rendesen lehet enni? Kampuszon kívül? Mióta lett a Castlebury High kampusz? Hiszen nem is egyetem, csak egy középszerű középiskola. És tényleg ebédelni hív? Nem, ez nem lehet. Nem engem. Lehet, nem emlékszik, hogy találkoztunk már. – Az utcában van egy hamburgerező. De elég messze, szóval oda kocsi kéne. – Van kocsim. Aztán csak állunk ott, egymást bámuljuk. Érzem a többieket, mellettünk járkálnak, de nem látom őket. – Oké, koszi – mondja. –Jó. Bólintok, eszembe jut Maggie. – Akkor szia! És laza léptekkel elsétál. Egyes számú szabály: miért van az, hogy az egyetlen alkalommal, amikor egy helyes srác megszólít, egy másik barátnőnket éppen eléri a nagy fene lelki válság? A lányvécébe rontok. – Maggie! El sem hiszed, hogy mi történt! – Benézek a vécéajtók alatt, meglátom Maggie cipőjét a fal melletti fülkében. – Mags?! – Teljesen megaláztak! – hüppögi. Kettes számú szabály: a megalázott legjobb barátnőnek mindig elsőbbsége van a helyes fiúkkal

szemben. – Magwitch, ne vedd annyira a szívedre, mit mondanak mások rólad! Tudom, hogy ez egyáltalán nem használ, de az apám folyton ezt mondogatja, és pillanatnyilag semmi más nem jut az eszembe. – Ezt hogyan kéne elérnem? – Úgy, hogy mindenkit nagy viccnek nézel. Ugyan már, Mags! Hiszen te is tudod, hogy a gimi alapból abszurd intézmény. Nem telik bele egy év, kikerülünk innen és kész, nem találkozunk többé senkivel, akikkel együtt jártunk ide. – Rá kell gyújtanom – nyöszörög Maggie. Nyílik az ajtó, a két Jen jön be. Jen S és Jen P pomponlányok és a Füvesek klikkjéhez tartoznak. Jen S haja egyenes és sötét; úgy néz ki, mint egy szép kis gombóc. Harmadikban Jen P volt a legjobb barátnőm. Egészen normális volt, amíg felsőbe nem kerültünk, ahol sznob és törtető szokásokat vett fel. Két évig járt tornászni, hogy bekerülhessen a pomponcsapatba; még Tommy Brewster legjobb barátjával is kavart, akinek pedig akkora fogai vannak, mint a lónak. Vacillálok, hogy sajnáljam vagy csodáljam elkeseredett elszántságát. Fáradozásaiért tavaly nyerte el jutalmát, amikor végre felvették a Füvesek csapatába, ami azt jelenti, hogy már alig beszél velem. Ma azonban előttem ismeretlen okból az alig-beszélés esete következett be, mert amikor meglátott, felkiáltott: – Szióóóóóóka! Ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha még mindig jó barátnők lennénk. – Sziiiaaaa! – felelem hasonlóan hamis lelkesedéssel. Jen S odabiccent nekem, miközben a két Jen rúzst és szemhéjfestéket kotorász elő táskájából. Egyszer véletlenül meghallottam, ahogy Jen S azt mondta egy másik lánynak, hogy ha pasit akar szerezni, az ember lányának legyen valami védjegye, olyasmi, amit mindig visel, amiről másoknak eszébe jut. Jen S esetében ez nyilvánvalóan a vastag csíknyi tengerészkék szemceruzavonal a felső szemhéján. Füves figura. A tükörhöz hajol, hogy ellenőrizze, a tengerészkék szemceruzavonal teljesen ép. Közben Jen P felém fordul. – Találd ki, ki jött vissza a Castlebury High falai közé! – szólít meg. – Kicsoda? – Sebastian Kydd. – Téééényleg? A tükörbe nézek, szememet dörzsölöm, mintha valami belement volna. – Járni akarok vele – jelenti ki teljes önbizalommal. –Abból, amit hallottam róla, nekem tökéletes pasi lenne. – Miért akarnál járni valakivel, akit nem is ismersz? – Csak úgy. Nem kell megindokolnom. – Ki minden idők legjobb pasija a Castlebury High falai közt? – kérdezi Jen S, mintha szurkolói drukkmondatot kiabálna elő. – Jimmy Watkins. – Randy Sandler. – Bobby Martin. Jimmy Watkins, Randy Sandler és Bobby Martin a futballcsapatban játszottak, amikor másodikosok voltunk. Legalább két éve végeztek. Legszívesebben üvöltenék. Kit érdekel?

– Sebastian Kydd! – kiált fel Jen S. – Rajta van a dicsőségtáblán. Igaz, Carrie? – Kicsoda? – kérdezem, csak hogy bosszantsam. – Sebastian Kydd – szól vissza Jen P kifele menet Jen S mögül. Éppen arra gondolok, milyen lökött a két Jen, amikor valaki megkönnyebbülten felsóhajt az ajtó mögött. – Elmentek végre? – ez Maggie. – Igen. – Hál' istennek! – Előjön és a tükör felé indul. Fésűvel végigszánt a haján. – Nem tudom elhinni, hogy Jen P azt hiszi, megkaphatja Sebastian Kyddet. Ennek a lánynak semmi realitásérzéke nincsen. Szerinted? – Semmi – felelem, és hirtelen rosszul vagyok Sebastiantól. Ha még valaki megemlíti előttem a nevét, lelövöm magam. – Mi volt ez a dolog Sebastian Kyddel? – szegezi nekem Egér a kérdést néhány perccel később. A könyvtárban vagyunk, tanulni próbálunk. – Miféle dolog? – sárga szövegkihúzóval kijelölök egy egyenletet és arra gondolok, milyen haszontalan dolog a szövegkiemelés. Az embernek megvan az illúziója, hogy tanul, de tulajdonképpen csak a szövegkiemelő használatát tanulja. – Rád kacsintott matekórán. – Tényleg? – Bradley! – szól Egér korholón, hitetlenkedve. – Ne is próbáld bemesélni nekem, hogy te, éppen te nem vetted észre. – Honnan tudjam, hogy rám kacsintott? Lehet, hogy a falnak szólt az a kacsintás. – Honnan tudjuk, hogy a végtelen létezik? Csak elmélet. Az én elméletem ebben a dologban az, hogy tetszik neked. Hirtelen valami irritálja a torkomat, mire drámai köhögésroham tör rám. De nem érem el vele a célt. Egér átlát rajtam. – Szerintem járnod kéne vele – közli szenvtelen hangon. – Jó pasid lenne. Jóképű és okos. – És minden lány őt akarja. Még Jen P is. – Na és akkor mi van? Te is szép vagy, és okos. Miért ne járhatnál vele? Hármas számú szabály: a legjobb barátnők mindig úgy gondolják, hogy megérdemeljük a legjobb pasit, akkor is, ha a legjobb pasi alig vesz tudomást létezésünkről. – Esetleg azért, mert csak a pomponlányokat szereti. – Hibás érvelés, Bradley. Ezt nem mondhatod kész tényként. – Aztán csak néz álmodozóan, tekintete a távolba réved, állát a kezén nyugtatja. – A pasik nagy meglepetéseket tudnak okozni. Az álmodozás nem Egér stílusa. Sok fiú barátja van, de mindig is túl józan és gyakorlatias volt ahhoz, hogy szerelmi ügyekbe bonyolódjon. – Ez mit jelent? – teszem fel a kérdést, és nagyon kíváncsivá tesz ez az új Egér. – Csak nem ismerkedtél meg érdekes új pasikkal mostanában? – Csak eggyel.

Négyes számú szabály: a legjobb barátnők is nagy meglepetéseket tudnak okozni. – Bradley… – Hatásszünet. – Pasim van. Micsoda? Annyira meg vagyok döbbenve, hogy szóhoz sem jutok. Egérnek sosem volt pasija. Még csak nem is randizott rendesen. – Elég klassz pasi. – Klassz. Szóval klassz – sziszegem. Megjött a hangom. – Ki az? Mindent tudni akarok erről a klassz karakterről! Egér vihorászik. Ez is nagyon idegen Egér jellemétől. – Idén nyáron ismerkedtünk meg a táborban. – Aha. Kicsit meg vagyok döbbenve, és némiképp sért a dolog, hogy nem hallottam még erről a titokzatos Egér-féle pasiról, de így már érthető. Nyaranta sosem találkozom Egérrel, mert mindig valami különleges állami táborba megy Washingtonba. És hirtelen nagyon örülök neki. Felugrók, átölelem, úgy ugrálok, mint egy gyerek karácsonykor. Nem tudom, miért olyan nagy ügy ez. Hiszen csak egy idétlen pasi. És mégis. – Hogy hívják? – Danny. Tekintete félrerebben, bambán mosolyog, mintha homloka belső vetítővásznán nézne filmet. – Washingtoni. Együtt szívtunk füves cigit, és… – Egy pillanat – felteszem a kezemet. – Jól hallottam? Füves cigit? – Carmen nővérem azt mondja, a füves cigi ellazítja az embert szex előtt. Carmen három évvel idősebb Egérnél, és ő a legilledelmesebb lány, akit a Föld valaha a hátán hordott. Nyáron mindig harisnya van rajta. – Mi köze Carmennek hozzád és Dannyhez? Carmen füvezik? Carmen szexei? – Nézd, Bradley, okos emberek is szoktak szexelni. – Ez azt jelenti, hogy nekünk is szexelnünk kéne? – Csak a magad nevében beszélj! Mi van?! Kiveszem Egér kezéből a nyitott matekkönyvet. Összecsapom. – Ide figyelj, Egér! Miről beszélsz? Lefeküdtél vele? – Aham – feleli és bólint, mintha nem is lenne olyan nagy ügy. – Hogy lehet, hogy te szexeltél, én meg nem? Hiszen pasiügyekben elvileg pancser vagy. Rólad azt feltételezik, hogy feltalálod a rák gyógymódját, nem azt, hogy valami kocsi hátsó ülésen befüvezve hetyegsz! – A szülei lakásának alagsorában csináltuk – közli Egér, azzal visszaveszi a könyvét. – Tényleg? – Próbálom elképzelni Egeret meztelenül valami pasi odújában, egy nyirkos alagsorban. Nem tudom felidézni ezt a képet. – Milyen volt? – Az alagsor? – A szex! – Kis híján sikítok, próbálom visszarántani Egeret a realitás talajára. – Ja, a szex. Jó volt. Tényleg egészen muris. De az ilyesmin dolgozni kell. Az elején még nem tökéletes.

Az embernek tapasztalatra van szüksége. – Valóban? – Gyanakvóan hunyorgók. Nem igazán tudom, hogyan is fogadjam ezt a hírt. Nyáron, miközben én valami idétlen sztorit fabrikáltam, hogy bejussak arra a nyavalyás kreatív írás kurzusra, Egér elvesztette a szüzességét. –Na de először is, hogy jöttél rá, hogyan kell csinálni? – Elolvastam egy könyvet. A nővérem szerint mindenkinek el kéne olvasni egy ilyen használati utasítást vagy ilyesmit, mielőtt belemennek, hogy tudják, mire számítsanak. Különben nagy csalódás lehet. Csak pislogok, és lelki szemeim előtt megjelenik egy szextankönyv Egér és a Danny nevű pasi mellett a srác szülei házának alagsorában. – És… és szerinted lesz köztetek… szóval folytatása következik? – Ó, igen – közli Egér. – Ő is a Yale-re megy, mint én. Mosolyog, és figyelmét újból a matekkönyvre fordítja, mintha ezzel minden el lenne intézve. – Hmmm… – Karba fonom a kezemet. De úgy vélem, logikus. Egér annyira módszeres és pedáns, hogy tizennyolc éves korára meg kell tapasztalnia a szerelmi életet, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Miközben én semmit nem tapasztaltam meg.

3.

Dupla kockázat

– Fogalmam sincs, hogy fogom túlélni ezt az évet – mondja Maggie. Egy csomag cigarettát vesz elő, amit az anyjától lopott, és rágyújt. – Aha… – felelem szórakozottan. Még mindig le vagyok döbbenve attól, hogy Egér lefeküdt valakivel. Lehet, hogy már mindenki szexeit, csak én nem? A fenébe! Kicsit szétszórt vagyok, felkapom a Nehéz dió egy példányát. Ordító főcím: Joghurt a menzán! Micsoda hülyeség! Csak nézek bambán, odébb tolom a lapot. A Nehéz diót a néhány diákmunkatárson kívül szinte senki sem olvassa. De valaki ott hagyta az ócska piknikasztalon a régi tejivónál, ami közvetlenül az iskola mellett van. Az asztal egy örökkévalóság óta ott van, szerelmesek nevei, végzősök érettségi éve, és a Castlebury High iránti általános érzelmek vannak belevésve, többek között egy olyan, minden bizonnyal metaforikus megállapítás, miszerint a Castlebury High szopás. A tanárok sosem jönnek ki ide, tehát ez a nem hivatalos dohányzó terület. – De idén legalább van joghurt – mondom minden különösebb ok nélkül. Mi van akkor, ha nekem sosem lesz részem szexelésben? Mi van akkor, ha autóbalesetben halok meg, mielőtt lehetőségem lenne megtenni? – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezi Maggie. Ajaj! Tudom, mi következik: a rettegett testtéma. Maggie azt fogja mondani, hogy kövérnek tartja magát, én meg azt mondom, hogy szerintem én úgy nézek ki, mint egy fiú. Maggie erre azt mondja, bárcsak úgy nézne ki, mint én, én meg azt, hogy bárcsak úgy néznék ki, mint ő. De ennek semmi jelentősége, mert két perc múlva mind a ketten itt ülünk ugyanabban a testben, csak annyi lesz a különbség, hogy felidegesítjük magunkat olyasmin, amin úgysem tudunk változtatni. Mint az az átkozott New School-dolog. Mi van akkor, ha egy pasi szexelni akar velem, de én túlságosan félek, hogy belemenjek? És persze Maggie azt kérdezi: – Kövér vagyok. Kövér vagyok, ugye? Kövérnek érzem magam. – Maggie! Nem vagy kövér. Maggie körül tizenhárom éves kora óta rajzottak a pasik, csorog utána a nyáluk, mely tényt ő határozottan és szándékosan figyelmen kívül hagyja. Másfelé nézek. Mögötte, a pajta másik végének sötét mélyén cigaretta parázslik, mozdul le-fel. – Van ott valaki – súgom. – Kicsoda?

Hirtelen megfordul. Peter Arnold lép ki az árnyékból Peter a második legokosabb srác az osztályunkban, kissé fura figura. Pufók, amolyan tésztaképű alacsony kölyök volt, de úgy tűnik, valami történt vele a nyáron. Megnőtt. És úgy tűnik, rászokott a cigire. Peter jó barátságban van Egérrel, de nem igazán ismerem. Kapcsolatok viszonylatában olyanok vagyunk, mintha két külön naprendszerhez tartozó bolygón lennénk, íratlan törvény mondja ki, hogy a különálló naprendszerek ritkán keresztezik egymás útját… egészen mostanáig. – Nincs ellenetekre, ha csatlakozom hozzátok? – kérdi. – Ami azt illeti, ellenünkre van. Női dolgokról beszélgetnénk. Nem tudom, miért vagyok ilyen a fiúkkal, különösen az olyan fiúkkal, mint Peter. Rossz szokás, azt hiszem. Rosszabb, mint a dohányzás. De nem akarom, hogy ez az unalmas alak elrontsa a beszélgetésünket. – Dehogyis! Gyere csak! – mondja Maggie, és lábamba rúg az asztal alatt. – Ami azt illeti, nem hiszem, hogy kövér lennél – mondja Peter. Vigyorgok, próbálom elkapni Maggie tekintetét, de nem néz rám. Peterre néz. Ezért én is Peterre nézek. Megnőtt a haja és jórészt elmúltak a pattanásai is, de valami más is látszik rajta. Magabiztosság. Jesszus! Előbb Egér, most meg Peter. Ez egy ilyen év? Idén mindenki megváltozik? Maggie és Peter továbbra sem vesz tudomást rólam, ezért fogom az újságot és olvasást színlelek. Ez felkelti Peter figyelmét. – Mi a véleményed a Nehéz dióról – kérdi. – Üres szájtépés – felelem. – Kösz. Én szerkesztem – feleli Peter. Remek. Megint elbaltáztam valamit. – Ha olyan okos vagy, miért nem próbálsz írni a lapba? – kérdi a szerkesztő. – Hiszen mindenkinek azt mondod, hogy író akarsz lenni. Írtál már bármit is? Lehet, hogy nem akar agresszív lenni, de a kérdés váratlanul ér. Lehet, hogy Peter valahogy tudomást szerzett a New School elutasító leveléről? De hiszen az lehetetlen! Aztán elönt a méreg. – Mit számít, hogy írtam-e, vagy sem? – Ha azt mondod, író vagy, az azt jelenti, hogy írsz – mondja Peter somolyogva. – Különben pomponlánynak kéne lenned, vagy ilyesmi. – Neked meg egy hordó forró olajba kéne dugnod a fejedet. – Lehet, hogy élek a lehetőséggel. Kedélyesen nevet. Peter biztosan abba az utálatos fajtába tartozik, akit annyiszor megsértettek már, hogy hozzászokott és fel sem veszi, ha inzultálják. De akkor is be vagyok pöccenve. Megragadom az úszózsákomat. – Tesiórám van – mondom, mintha nem is bántana az iménti párbeszéd. – Mi baja van? – kérdezi Peter, hallom kifele rohanvást. Lefutok a dombon a tornaterem felé, cipőm sarka csúszik a füvön. Miért van mindig ez? Amikor azt mondom, hogy író akarok lenni, mindenki húzza az orrát. Megőrjít. Különösen azért, mert hatéves korom óta írok. Egészen jó fantáziám van, és egy ideje írok egy sorozatot egy ceruzacsaládról, A HB2 família címmel. Arról szól, hogy igyekeznek elkerülni a Hegyező nevű rosszfiút. Írtam egy lányról is, akinek

valami titokzatos betegsége volt, amitől úgy nézett ki, mintha kilencven éves lenne. Ezen a nyáron, hogy bejuthassak abba az idióta kreatív írás programba, egy egész könyvet írtam egy fiúról, aki tévévé változott, de a családjában senki sem vette észre, míg az összes áramot el nem használta a házban. Ha megmondtam volna Peternek az igazat arról, hogy mit írtam eddig, kinevetett volna. Ahogy a New School bírálóbizottsága is. – Carrie! – kiált utánam Maggie. A pályán át rohan felém. – Ne haragudj Peter miatt! Azt mondja, csak viccelt azzal az írás dologgal. Elég idétlen humora van. – Én viszont nem vicceltem. – Úszás után nem akarsz elmenni egy kicsit a plázába? Végignézek az iskola udvarán, a hatalmas parkolón. Ugyanolyan, mint volt, semmi sem változott. – Elmehetek. Kiveszem a levelet a bioszkönyvemből, összegyűröm, a zsebembe gyömöszölöm. Kit érdekel Peter Arnold? Kit érdekel a New School? Egyszer úgyis író leszek. Egyszer – lehet, hogy ma még nem. – Annyira elegem van ebből a helyből! – mondja Lali, azzal a padra dobja a holmiját az öltözőben. – Nekem is. – Lehúzom a cipzárt a csizmámon. – Első nap úszás. Utálom. Kiráncigálom az egyik régi úszódresszemet a táskából és felakasztom a szekrénybe. Járni még nem tudtam, de már úsztam. Kedvenc képemen öthónapos vagyok, Long Island Soundon vagyunk, sárga úszógumin ülök. Helyes kis fehér kalap van rajtam, pöttyös ruha és szélesen vigyorgok. – Neked ez semmiség – szól Lali. – De nekem problémáim vannak. – Például? – Például Ed – mondja fintorogva, apjára utalva. Bólintok. Ed néha inkább gyerek, mint apa, legalábbis úgy viselkedik, pedig rendőr. Ami azt illeti, nem egyszerű rendőr, hanem nyomozó… az egyetlen a városban. Lali meg én mindig nevetünk ezen, mert nem igazán értjük, mit nyomoz, mivel Castlebury városában soha egyetlen komolyabb bűntény sem fordult elő. – A sulinál tett ki – mondja Lali vetkőzés közben. – Veszekedtünk. – Már megint mi a baj? A Kandesie család úgy veszekszik, mintha a tatárok lennének, de mindig kibékülnek. Iszonyú vicceik vannak, és botrányos dolgokat művelnek, például mezítláb vízisíelnek. Egy ideig összejártunk, befogadtak, és néha úgy érzem, jobb lenne, ha nem a Bradshaw, hanem a Kandesie családba születtem volna, mert akkor egyfolytában nevetnék, rock'n'rollt hallgatnék, és nyári estéken benne lennék a családi baseball csapatban. Apám szörnyethalna, ha megtudná, hogy ilyesmi jár a fejemben, de a tény attól még tény. – Ed nem fizeti a tanulmányaimat. Lali szemben áll velem. Meztelen, kezét csípőre tette. – Micsoda?! – Nem fizeti az egyetemet – ismétli. – Ma mondta meg. Azt mondta, ő sem járt egyetemre, és attól még jól elvan – közli gúnyosan. – Két választásom van. Vagy katonai akadémiára megyek, vagy munkát vállalok. Kibaszottul szarik rá, mit akarok.

– Ó, Lali! Döbbenten nézek rá. Ez hogy lehet? Lali családjában öt gyerek van, sosem voltak bővében a pénznek. De Lali és én is úgy gondoltuk, hogy ő is egyetemre megy meg én is, és valami nagyot alkotunk az életben. A sötétben, a padlón, hálózsákban kucorogva Lali emeletes ágya mellett izgatott suttogással osztottuk meg egymással titkainkat. Én író leszek, Lali meg világbajnok gyorsúszásban. De engem nem vettek fel a New School kreatív írás kurzusára. És Lali még csak nem is mehet egyetemre. – Azt hiszem, örökre itt ragadok Castleburyben – jegyzi meg Lali dühösen. – Lehet, hogy felvesznek az Ann Taylorhoz, és óránként öt dollárt kereshetek. Vagy dolgozhatok a szupermarketben. Vagy… – a homlokára csap dolgozhatnék a banknál! Bár azt hiszem, bankpénztáros is csak diplomával lehet az ember. – Nem így lesz – biztatom. – Biztosan történni fog valami… – Micsoda? – Kapsz sportszakmai ösztöndíjat… – Az úszás nem szakma. – Attól még mehetsz a katonai akadémiára. Két bátyád… – Igen, katonai akadémiára járnak. És utálják! – csattan fel Lali. – Nem hagyhatod, hogy Ed tönkretegye az életedet – mondom nagy virtussal. – Találj ki valamit, amit csinálni akarsz és csináld azt! Ha igazán akarsz valamit, Ed nem akadályozhat meg benne. – Helyes – szól Lali gúnyosan. – Már csak azt kéne kitalálnom, mi az a valami. – Kifeszíti az úszódresszét, beledugja a lábát, egyiket a másik után. – Én nem vagyok olyan, mint te. Érted? Nem tudom, mit akarok csinálni életem hátralévő részében. Miért is kéne tudnom? Hiszen csak tizenhét éves vagyok. Csak azt tudom, hogy nem akarom, hogy valaki megmondja nekem, mit nem tehetek. Megfordul, az úszósapkájáért nyúl, véletlenül leveri a ruháimat. Lehajolok, hogy felvegyem, és látom, hogy a New School levele kicsúszott a zsebemből és Lali lábánál landolt. – Azt majd én felveszem! – mondom, és utánakapok, de Lali gyorsabb. – Mi ez? – kérdezi, a gyűrött papírdarabot kézben tartva. – Semmi, semmi – felelem kétségbeesetten. – Semmi? – Szeme tágra nyílik, meglátta a feladó nevét. – Semmi? – ismétli, és kisimítja a levelet. – Lali, kérlek ne! Tekintete a sorokat pásztázza, mohón olvassa a rövid üzenetet. A fenébe! Tudtam, hogy otthon kellett volna hagynom a levelet. Apró darabokra kellett volna tépnem és eldobni, szemétbe vele! Vagy elégetni. De akármit is írnak ennek drámai jellegéről a könyvek, egyáltalán nem könnyű elégetni egy levelet. Inkább magammal hordozom, remélve, hogy a hatás visszájára fordul és a levél arra ösztönöz, hogy még jobban igyekezzek. Most lebénulok saját ostobaságom következményétől. – Lali, kérlek, ne! – Egy pillanat! – mondja, és még egyszer elolvassa a szöveget. Felnéz, fejét rázza, együttérzőn szorítja össze ajkát. – Carrie, nagyon sajnálom. – Hát még én! Vállat vonok, legyintek, próbálom könnyen venni a dolgot, vagy legalábbis színlelni, hogy könnyen veszem. Úgy érzem magamat, mintha üvegcseréppel lennék kitömve.

– Komolyan. – Összehajtja a levelet, visszaadja, úszószemüvegével pepecsel. – Én meg Edre panaszkodok itt neked. Szóval nem vett fel a New School. Az szívás. – Valami olyasmi. – Úgy látszik, mind a ketten itt ragadunk egy időre – mondja, és átöleli a vállamat. – Még ha elmész is a Brownra, az csak negyvenöt perc ide. Így is gyakran találkozhatunk. Kinyitja az uszodára nyíló ajtót. Klór- és tisztítószerszag árad felénk. Fontolgatom, hogy megkérem, ne mondja el senkinek, hogy nem vettek fel a New Schoolba. De ez csak tovább rontana a helyzeten. Ha nem mutatom ki, mennyire bánt, ha úgy teszek, mintha nem lenne nagy ügy, Lali is elfelejti egy idő után. És valami ilyesmi történhet, mert a tribünre dobja a törülközőjét és futásnak ered a síkosság-mentesített járólapon. – Utolsónak marad a záptojás! – kiáltja, azzal fejest ugrik a vízbe.

4.

Nagy szerelem

Hazamegyek. Otthon bolondokháza van. Punk hajú vézna gyerek fut át az udvaron, mögötte apám, mögötte Dorrit, a húgom, mögötte másik húgom, Missy. – Meg ne lássalak még egyszer a portámon! Be ne merd többé ide tenni a lábadat! – kiáltja apám, miközben a kölyök, Paulie Martin felugrik biciklijére és elpedálozik. – Mi a fene folyik itt? – kérdezem Missyt. – Szegény apa! – Szegény Dorrit! – mondom a könyveimmel babrálva. Mintha helyzetemet gúnyolná, a New School levele kiesik a noteszemből. Elég! Felkapom, a garázsba vonulok, és kidobom. Menten hiányozni kezd és ki is halászom a szemétből. – Láttátok ezt? – kérdi apám büszkén. – Kiűztem ezt a kis nyavalyást az udvarunkból. – Aztán Dorritra mutat: – Te… te most menj vissza a házba. És ne is gondolj rá, hogy felhívod. – Paulie nem olyan rossz fiú, apa. Hiszen csak egy kölyök – mondom húgom védelmében. – Paulie egy kis SZAR – közli apám, aki büszke arra, hogy igen ritkán káromkodik. – Egy semmirekellő. Hallottad, hogy bevitte a rendőr, mert sört vett? – Paulie Martin sört vett? – Benne volt az újságban! – kiált fel apám. – Megírta a Castlebury Citizen. És most azon fáradozik, hogy megrontsa Dorrit húgodat. Missy és én egymásra nézünk. Dorritot ismerve, ennek épp az ellenkezője igaz. Dorrit valaha nagyon édes kislány volt. Mindent megtett, amit Missy meg én mondtunk neki, azt is, hogy úgy tegyen, mintha a macskánk meg ő ikrek lennének. Mindig nagyon készséges volt, apró ajándékokat készített mindenkinek, például képeslapokat és kis albumokat ragasztott tele újságból kivágott képekkel, és kaspókat horgolt, meg ilyesmit. Tavaly elhatározta, hogy állatorvos lesz, és iskola után szinte minden idejét azzal töltötte, hogy beteg állatokat fogott le, hogy beolthassák őket. De már majdnem tizenhárom éves, és minden másnap van valami krízis; Dorrit sír és dührohamai vannak, üvöltözik velem és Missyvel. Apám folyton arról győzköd minket, hogy ez életkori sajátosság,

majd kinövi, de Missy és én ebben nem vagyunk olyan biztosak. Apám a nagy tudós, aki kitalált valami képletet, amivel újfajta fémet állítottak elő, és az Apolló űrhajókban használták, és Missy meg én folyton azzal viccelődünk, hogy ha az emberek elméletek lennének és nem hús-vér emberek, apa mindent tudna rólunk. De Dorrit nem elmélet. És az utóbbi időben Missy meg én azt vettük észre, hogy apró dolgok hiányoznak a szobánkból; hol egy fülbevaló, hol egy szájfény, olyasmi, amit az ember könnyen elveszít vagy elkever. Missy már majdnem szembesítette a tényekkel, de aztán megtaláltuk a holminkat a kanapé egyik párnája mögött. Missy azonban meg van győződve róla, hogy Dorrit a kis bűnözővé válás útjára lépett, én pedig Missy dühe miatt aggódom. Missy és én is rosszcsontok voltunk tizenhárom éves korunkban, de egyikünk sem emlékszik arra, hogy végig ennyire zűrösek lettünk volna. Néhány perc múlva Dorrit jelenik meg szobám ajtajában, láthatóan veszekedhetnékje van. – Mit keresett itt Paulie Martin? – kérdezem. – Tudod, hogy apa szerint túl fiatal vagy a randizáshoz. – Nyolcadikos vagyok – közli Dorrit makacsul. – Vagyis még csak nem is gimnazista. Jó pár évig ráérsz még pasizni. – Mindenkinek van már barátja – szól, és lekapar egy darab lakkot a körméről. – Miért ne lehetne nekem is? Ezért remélem, hogy nekem sosem lesz gyerekem. – Csak azért, mert mindenki más csinál valamit, neked nem kell utánozni őket. Ne feledd – teszem hozzá apánkat utánozva –, te is Bradshaw vagy. Nekünk nem kell olyannak lenni, mint mások. – Lehet, hogy elegem van abból, hogy idétlen Bradshaw legyek. Amúgy mi olyan nagyszerű abban, hogy az ember Bradshaw? Ha azt akarom, hogy legyen barátom, akkor lesz is barátom. Te meg Missy csak féltékenyek vagytok, mert nektek nincs pasitok. Rám bámul, aztán a szobájába rohan és becsapja az ajtót. Apámat a dolgozószobájában találom, gintonikot kortyolgat és a tévét bámulja. – Mit kéne tennem? – kérdi tanácstalanul. – Ne engedjem ki a házból? Amikor én kamasz voltam, a lányok nem viselkedtek így. – Az harminc évvel ezelőtt volt, apa. – Nem számít – mondja a halántékát dörzsölgetve. – A szerelem szent ügy. – Amint felkap egy ilyen témát, bármi reménytelen. – A szerelem spirituális dolog. Önfeláldozás és elkötelezettség. Arról szól. És a fegyelmezettségről. Igaz szerelem nincs fegyelem nélkül. És tisztelet nélkül. Ha az ember elveszti a párja tiszteletét, mindent elveszített. – Kis szünetet tart. – Érthető ez számodra valamilyen szinten? – Persze, apa – mondom, mert nem akarom megbántani. Néhány évvel ezelőtt, anya halála után a húgaim és én megpróbáltuk biztatni apánkat, hogy találjon magának valakit, de a gondolatát is elutasította. Még csak nem is randevúzott. Azt mondta, megvolt már élete nagy szerelme, és ami ennél kevesebb, azt úgyis csak tettetésnek érezné. Azt mondta, áldás, hogy ilyen szerelemben része lehetett, akkor is, ha nem tartott örökké. Azt mondta, az igaz szerelem olyasmi, aminek az emberek többsége nem örülhet az életben, akármeddig élnek is. Az ember nem is gondolná, hogy egy olyan makacs és megrögzött tudós, mint az apám ilyen romantikus lehet, de apám tényleg ilyen. Ez néha aggaszt is. Nem apám, hanem magam miatt. Felmegyek a szobámba, leülök anya Royale írógépe mellé, befűzök egy ív papírt. A nagy szerelem, pötyögöm le, aztán kérdőjelet teszek utána.

És most mi legyen? Kinyitom a fiókot, kiveszem a novellát, amit évekkel ezelőtt, még tizenhárom éves koromban írtam. Idétlen történet volt egy lányról, aki megment egy beteg fiút azzal, hogy egyik veséjét neki adományozza. Mielőtt beteg lett, a fiú észre sem vette a lányt, bár a lány nagyon epekedett utána, de miután odaadta neki a veséjét, a fiú őrülten beleszeret. Ezt a történetet soha senkinek nem mutatnám meg, mert túl nyálas, de nem voltam képes kidobni. Ez megrémiszt. Aggaszt, hogy titokban esetleg én is romantikus vagyok, mint az apám. A romantikusok mindig megégetik magukat. Álljon meg a nászmenet! Hol a tűz? Jen P igazat beszélt. Bele lehet szeretni egy olyan fiúba, akit nem ismerünk. Azon a nyáron, amikor tizenhárom éves voltam, Maggie meg én a Castlebury vízesés környékén bóklásztunk. Van ott egy kiugró szikla, ahonnan a fiúk mély vízbe ugrálnak; én a folyó másik végén ücsörögtem. – Menj! – biztatott Maggie. – Te jobb műugró vagy, mint azok a fiúk. Én meg csak ráztam a fejemet, védekezőn átfogtam felhúzott térdemet. Túlságosan félénk voltam. Szörnyű volt a gondolat, hogy engem nézzenek. Nézni viszont nem volt ellenemre. Alig tudtam levenni a szememet Sebastianról, ahogy négykézláb mászott fel a sziklára, karcsún, biztos mozdulatokkal. A szikla tetején a fiúk évődtek egymással, lökdösődtek, fütyültek, egyre nagyobb ügyességet követelő mutatványokra biztatták egymást. Mindig Sebastian volt a legbátrabb, magasabbra mászott, mint a többiek, és olyan rettenthetetlenül vetette bele magát a vízbe, ami azt súgta nekem, hogy sosem gondolt még a halálra. Szabad volt. Ő az. A nagy szerelem. Aztán elfelejtettem. Egészen mostanáig. Kezembe akad a New School elpiszkolódott elutasító levele, beteszem a fiókba a veséjét adó lány történetével együtt. Államat kezemre támasztom, és az írógépet bámulom. Valami jónak kell történnie velem az idén. Muszáj.

5.

Kőhomár

– Maggie, szállj ki a kocsiból! – Nem tudok. – Kérlek! – Most meg mi a baj? – kérdezi Walt. – Kell egy cigi. Maggie, Walt meg én ülünk Maggie kocsijában, amit Tommyék zsákutcájának végén parkoltam le. Már legalább tizenöt perce ültünk a kocsiban, mert Maggie-nek tömegiszonya van, és ha bulizni megyünk, nem hajlandó kiszállni. Másrészt neki van a legjobb kocsija. Hatalmas, benzinfaló Cadillac, amibe legalább kilenc ember befér, rádió van benne, és a kesztyűtartó tele van az anyja cigarettáival. – Már három szálat elszívtál. – Nem érzem jól magamat – nyöszörög Maggie. – Talán nem lennél rosszul, ha nem szívtad volna egyiket a másik után – mondom, és azon tűnődöm, vajon Maggie anyja észreveszi-e, hogy amikor a drágalátos lánya visszaadja a kocsit, úgy száz cigaretta hiányzik. Egyszer rákérdeztem erre Maggie-nél, de nagyot nézett és azt mondta, az anyja annyira elvont, hogy azt sem venné észre, ha bomba robbanna a házukban. – Ugyan, gyere már! – édesgetem. –Te is tudod, hogy egyszerűen csak félsz. Nagy szemekkel bámul rám. – Nem vagyunk meghívva ebbe a buliba. – Nem vagyunk nem meghívva. Ez azt jelenti, hogy meg vagyunk híva. – Ki nem állhatom Tommy Brewstert – dünnyögi, és karba fonja a kezét. – Mióta kell kedvelni valakit, hogy elmenjünk a bulijába? – teszi fel a költői kérdést Walt. – Elegem volt. Én bemegyek. Maggie nagy szemekkel bámul Waltra, és hirtelen megadóan felemeli a kezét. – Nekem is elegem volt – jelentem ki hirtelen. Kiszállunk a kocsiból. Maggie a szélvédőn át néz minket, és újabb cigire gyújt. Aztán nyomatékosan bezárja mind a négy ajtót. Grimaszt vágok. – Akarod, hogy vele maradjak? – Egész éjjel a kocsiban akarsz ücsörögni? – Nem igazán.

– Én is így vagyok ezzel – feleli Walt. – És végzősként nem akarok belebonyolódni ebbe a nevetségességbe. Meglep Walt hevessége. Általában zokszó nélkül tűri Maggie neurózisait. – Mégis, mi történhetne vele? – teszi hozzá. – Beletolat egy fába? – Igazad van. – Körülnézek. – Nincsenek is fák a környéken. Elindulunk az utcán Tommyék háza felé. Castleburyben az a jó, hogy ha unalmas is, a maga módján szép. Még ezen a vadonatúj házakból álló környéken is élénkzöld a pázsit, és az utca olyan, mint a keményített fekete bársonyszalag. Langyos este van és telihold. A holdfény megvilágítja a házat és a mögötte levő földeket; októberben tele lesz tökkel. – Problémátok van Maggie-vel? – Nem tudom – feleli Walt. – Mostanában kibírhatatlan néha. Fogalmam sincs, mi baja. Régebben egészen jól kijöttünk egymással. – Lehet, hogy rossz időszaka van. – Egész nyáron rossz időszaka volt. Nem mintha nekem nem lenne meg a magam baja. – Például? – Például minden. – Ti szexeltek? – kérdezem hirtelen. Ha információt akarunk valakitől, kérdezd váratlanul. Általában annyira megdöbben a kérdéstől, hogy megmondja az igazat. – Majdnem. Szóval petting – ismeri el Walt. – Ennyi? – Nem vagyok benne biztos, hogy ennél tovább akarok menni. Ciccegek, nem hiszek neki. – Hát nem erre gondolnak a pasik egyfolytában? Mármint hogy a tapogatózásnál tovább jussanak? – Pasifüggő. Nem mindenki. A hangos zene – Jethro Tull – mintha szét akarná vetni Tymmiék házát. Már éppen be akarunk menni, amikor egy sárga autó bődül fel az utcán, lendületből megfordul a zsákutca végén, és mögöttünk, a járdaszegély mellett áll meg. – Ki a fene ez? – kérdezi Walt dühösen. – Fogalmam sincs. De a sárga sokkal menőbb szín, mint a piros. – Ismerünk valakit, aki sárga Corvette-tel jár? – Nem – felelem csodálkozva. Imádom a Corvette-eket. Részben azért, mert apám szerint bóvli kocsik, de főleg azért, mert az én konzervatív városomban a Corvette igézően szépnek számít és annak a jele, hogy vezetőjét nem érdekli, mit gondolnak róla mások. Van egy Corvette karosszéria-lakatos műhely a városban, és valahányszor elmegyek előtte, kinézem magamnak, melyiket vezetném, ha lenne választásom. Aztán apám az egészet elrontotta azzal, hogy megmondta, a Corvette karosszériája nem is fémből van, hanem valami műanyagból, és ha az ember karambolozik, az egész kocsi darabokra hullik. Azóta valahányszor Corvette-et látok, millió darabra széteső műanyag jelenik meg lelki szemeim előtt. A sofőr nem siet kiszállni, villant egyet a reflektorral, aztán feltekeri az ablakot, aztán tolat, mintha ő

sem tudná eldönteni, hogy bemenjen-e a partira, vagy sem. Végül nyílik az ajtó, és Sebastian Kydd jelenik meg a kocsi mögött, mint a Nagy Pöfeteg, feltéve, ha a Nagy Pöfeteg tizennyolc éves, száznyolcvanöt centi magas és Marlborót szív. Felnéz a házra, vigyorog és elindul a járdán. – Jó estét! – mondja, azzal odabiccent nekem meg Waltnak. – Legalábbis remélem, hogy jó este lesz. Bemegyünk? – Csak utánad – feleli Walt, pofákat vágva. Többes szám első személy. Bemegyünk? Alig állok a lábamon. Sebastian eltűnik a sokaságban. Walt és én a tömegen át a bárpult elé nyomakodunk. Felmarkolunk egyegy sört, aztán visszamegyek az ajtóhoz, hogy megnézzem, Maggie kocsija még ott parkol-e. Aztán összefutok Egérrel és Peterrel; az egyik hangszóró előtt állnak. – Remélem, most nem kell a mosdóba menned! – üvölti Egér köszönés gyanánt. – Jen P meglátta Sebastian Kyddet és teljesen kiakadt, hogy milyen jóképű a srác, és nem bírt magával, és hiperventillált, és most ő meg Jen S bezárkóztak a vécébe. – Aha – mondom, és alaposan megnézem magamnak. Kíváncsi vagyok, hogy Egér másképpen néz-e ki azóta, hogy szexeit, de ugyanolyan bájosnak tűnik. – Ha engem kérdeztek, szerintem Jen P-nek hormon-túltengése van – teszi hozzá Egér csak úgy magának. –Törvény kéne az ilyesmire. – Mi az? – kérdezi Peter jó hangosan. – Semmi – feleli Egér. Körülnéz. – Hol van Maggie? – Elbújt a kocsiban. – Persze – bólint Egér, és nagyot kortyol a söréből. – Maggie itt van? – élénkül fel Peter. – Még a kocsiban van – magyarázom. – Te talán ki tudod szedni onnan. Én már feladtam. – No problem – üvölti Peter, azzal elrohan, mint férfi, akinek küldetése van. A mosdójelenet túl érdekesnek tűnik ahhoz, hogy kihagyható legyen, így elindulok felfelé. A vécé egy folyosó végén van, hosszú sor áll előtte, mindenki be akar jutni. Donna LaDonna kopog. – Jen, én vagyok az. Engedj be! – parancsolja. Az ajtó résnyire nyílik, Donna beslisszan. A sor felbolydul. – Hé! És mi?! – kiált valaki. – Azt mondják, van egy kisebb mosdó is odalent. Ideges vendégek nyomakodnak lefelé, Lali pedig felfelé igyekszik a lépcsőn. – Mi a fene folyik itt? – Jen P teljesen elolvadt Sebastian Kydd látványától, és bezárkózott a mosdóba Jen S-szel, és most Donna LaDonna is bement és próbálja kihozni. – Ez egyenesen nevetséges – jelenti ki Lali. Az ajtóhoz lép, dörömböl és azt üvölti: – A büdös pokolba is, gyertek már ki onnan, idióták! Másoknak pisilni kell! Még jó néhány perc telik el, melynek folyamán Lali további dörömböléseket és üvöltözéseket eszközöl hiába, aztán túlmozgásos vállvonással hangosan megjegyzi: – Hát jó. Akkor menjünk a Smaragdba! – Menjünk – jelentem ki teljes meggyőződéssel, mintha folyton oda járnánk.

Kevés bár van a városban, de a Smaragd – apám szerint – arról hírhedt, hogy mindig tele van kétes alakokkal, mint alkoholisták, elvált férfiak és nők és drogosok. Én csak háromszor voltam a Smaragdban, és mindig nagyon kerestem az úgynevezett degeneráltakat, de soha nem láttam egyetlen olyan kuncsaftot sem, aki ennek a leírásnak megfelelt volna. Ami azt illeti, éppen én voltam a gyanús alak… remegtem, mint a nyárfalevél, rettegtem, hogy valaki elkéri a személyimet, és mivel nekem még nincs személyim, hívja a rendőrséget. De ez még tavaly volt. Az idén már tizenhét leszek. Maggie és Egér már majdnem tizennyolc, Walt pedig már legálisan ihat alkoholt, vagyis őt nem rúghatják ki. Lali és én megkeressük Waltot és Egeret, és ők is menni akarnak. Kivonulunk Maggie kocsijához, ahol Maggie és Peter élénk beszélgetésbe merült. Ezt kissé bosszantónak találom, bár tulajdonképpen nem is tudom, miért. Elhatározzuk, hogy Maggie elviszi Waltot a Smaragdba, Egér kocsijával ő és Peter megy, én pedig Lali-jal tartok. Lali gyors vezetési stílusának hála, mi érünk oda először. Az épülettől a lehető legtávolabb parkolunk, hogy ne vegyenek észre minket. – Hát ez elég bizarr – mondom, miközben a többieket várjuk. – Észrevetted, hogy Maggie és Peter mennyire elmerültek a beszélgetésben? Ez nagyon furcsa, különösen azért, mert Walt azt mondja, problémáik vannak Maggie-vel. – Nem nagy meglepetés – horkan fel Lali. – Apám szerint Walt homokos. – Apád szerint mindenki homokos. Még Jimmy Carter is. De Walt nem lehet homokos. Már két éve jár Maggie-vel. És határozottan tudom, hogy nem csak pettingelnek, mert Walt mondta nekem. – A homokosok szexelhetnek nővel, de attól még homokosok – erősködik Lali. – Emlékszel Ms. Crutchinsre? – Szegény Ms. Crutchins – sóhajtott, elismerve az érv erejét. Ő volt tavaly az angoltanárunk. Negyven év körüli nő. Sosem volt férjnél. Aztán megismerkedett egy „csodálatos férfival”, és onnantól másról sem tudott beszélni, csak róla, majd három hónap ismeretség után összeházasodtak. Aztán egy hónap múltán bejelentette az osztálynak, hogy érvényteleníttette a házasságát. Azt pletykálták, a férjéről kiderült, hogy homoszexuális. Ms. Crutchins sosem mondta ki ezt nyíltan, de apró elejtett megjegyzésekkel sejttette: „tudjátok, vannak olyan dolgok, amikkel egy nő egyszerűen nem tud együtt élni”. És ezt követően Ms. Crutchins, aki mindig tele volt élettel és szenvedélyesen rajongott az angol irodalomért, mintha magába roskadt volna, mint egy leeresztett luftballon. Egér áll meg mellettünk zöld Gremlinjével, utána a Cadillac. A női vezetőkről nem sok jót szoktak mondani, de Maggie tényleg nagyon rosszul vezet. Parkolni próbál, de az első kerékkel padkára fut. Kiszáll a kocsiból, megnézi a kereket és vállat von. A lehető legközönyösebben és leglazábban nyomulunk be a Smaragdba, ami egyáltalán nem is olyan lepukkant hely, legalábbis látványra. A fal mellett vörös bőrkárpitos padok, középen kis táncparkett diszkós tükörgömbbel; a hosztesz hidrogénszőke hajú nő, mintha a búval aszott kifejezés két lábon járó definíciója lenne. – Asztal hat személyre? – kérdezi, mintha elég idősek lennénk az ivászathoz. Bezsúfolódunk egy boxba. Jön a pincérnő, én Singapore Slinget rendelek. Valahányszor bárba megyek, mindiga leg-egzotikusabb italt rendelem. A Singapore Slingben számtalan különféle alkohol van, többek között egy Galliano nevű valami. Koktélcseresznyével és kis ernyővel tálalják. Peter whiskeyt rendelt jéggel. Az italomra néz, és vigyorog.

– Nem túl szembetűnő – jegyzi meg. – Miről beszélsz? – kérdezem ártatlanul, szalmaszállal szürcsölgetve. – Az, hogy nem vagy még tizennyolc. Csak a fiatalkorúak rendelnek ernyős-gyümölcsös italt… szívószállal. – Igen, de én legalább hazavihetem az esernyőt. És te mit viszel haza a másnaposságon kívül? Egér és Walt ezt elég mulatságosnak tartja, és úgy határoznak, hogy az este hátralévő részében csak ernyős italokat rendelnek. Maggie, aki általában White Russian koktélt iszik, inkább whiskeyt kér jéggel. Ez megerősíti azt, hogy valami határozottan elkezdődött Maggie és Peter között. Ha Maggie kedvel egy srácot, akkor utánozza. Ugyanazt issza, ugyanolyan ruhákat visel, hirtelen érdeklődést mutat ugyanazok iránt a sportok iránt, amit a srác kedvel, akkor is, ha teljesen agyament sport, mint a vadvízi evezés. Másodikos korunkban, amikor Maggie és Walt elkezdtek járni, Maggie annyira szerette ezt az elvont srácot, hogy őszszel minden hétvégén vadvízi evezőstúrára ment. El nem tudom mondani, hány órát fagyoskodtam sziklatetőkön, hogy meglássam, ahogy a pasi elsuhan a kenujával. Oké, tudom, hogy nem is kenu volt, hanem kajak, de én következetesen kenunak hívtam, hogy bosszantsam egy kicsit Maggie-t, amiért a szerelmes hóbortja miatt szétfagyott a seggem. Aztán nagy lendülettel nyílik a Smaragd ajtaja, és egy pillanatra mindenki elfelejti, ki mit iszik. A hosztesz mellett Donna LaDonna és Sebastian Kydd áll. Donna keze Sebastian Kydd nyakában, és a pasi két ujját emeli, és a csaj a másik kezével a pasi arcához nyúl, maga felé fordítja és csókolni kezdi. A szenvedély nyílt demonstrációja már vagy tíz másodperce folyik, amikor Maggie nem bírja tovább. – Ez nagyon durva! – kiált fel. – Donna egy kurva. Nem tudom elhinni! – Nem olyan rossz – felel erre Peter. – Te ezt honnan tudod ilyen pontosan? – követel választ Maggie. – Néhány éve segítettem korrepetálni. Nem mindennapi lány, az biztos. És okos. – Ez nem jelenti azt, hogy nyilvánosan, a Smaragdban kell nemi életet élnie. – Nem úgy tűnik, hogy a pasi nagyon tiltakozna – dünnyögöm italomat kevergetve. – Ki ez? – kérdi Lali. – Sebastian Kydd – világosítja fel Egér. – A nevét tudom! – csattan fel Lali. – De kicsoda ez a pasi? – Senki sem tudja – mondom. – Magániskolába járt. Lali képtelen levenni róla a szemét. Ami azt illeti, nincs ember a bárban, aki képes lenne lemondani a látványosság élvezetéről. Hirtelen elegem van Sebastian Kyddből és figyelemfelkeltő bohóckodásából. Megpaskolom Lali arcát, hogy elvonjam a figyelmét. – Táncoljunk! Lali meg én a zenegéphez lépünk és kiválasztunk pár számot. Nem szoktunk rendszeresen piálni, kicsit szédülünk, a közepes fokú kapatosság állapotában vagyunk, amikor minden olyan mulatságosnak tűnik. Kiválasztom kedvenc zenémet: We Are Family, a Sister Sledge-től, Lali pedig a ZZ Top Legs című számát fizeti. A táncparkettre megyünk, kipróbálok pár lépést, a tolatóst, a zökkenést, a csúszást, a lökdösőst és egy sereg mást, amit én találtam ki. A zene vált, és Lali meg én nekiállunk azt az idétlen táncot járni, amit néhány évvel ezelőtt egy úszóversenyen találtunk ki: két kéz a magasba lendül, térd hajlít, fenék ráz. Amikor felegyenesedünk, Sebastian Kydd jelenik meg a parketten.

Elég jó táncos, de persze nem is gondoltam volna róla mást. Táncol egy kicsit Lali-jal, aztán felém fordul, megfogja a kezemet és hustle stílusra vált. Ebben a táncban történetesen jó vagyok, és egy bizonyos ponton lába a lábam közé kerül, én pedig a csípőmert riszálom, mert ez a tánchoz hivatalosan hozzátartozik. – Ismerlek valahonnan? – kérdi Sebastian Kydd. Mire én: – Igen. – Persze. Anyád meg anyám barátnők. – Voltak – helyesbítek. – Mind a ketten a Smithre jártak. Aztán vége a zenének, és mindenki visszamegy a saját asztalához. – Ez fantasztikus volt – mondja Egér elismerőn. – Látnod kellett volna Donna LaDonna arcát, amikor Sebastian veled táncolt. – Velem is táncolt – helyesbít Lali. – De főként Carrie-vel. – Ez csak azért van, mert Carrie alacsonyabb, mint én – jegyzi meg Lali. – Mindegy, miért. – Pontosan – mondom, és felállók, a mosdó felé indulok. A mosdó egy keskeny folyosóról nyílik, a helyiség másik végében. Amikor kijövök, Sebastian Kydd áll az ajtó mellett, mintha arra várna, hogy bemehessen. – Helló! – köszön rám. Hamiskásan mondja ezt, mintha valami filmszínész lenne, de olyan átkozottul jóképű, hogy úgy döntök, ezen nem akadok ki. – Hi! – köszönök vissza óvatosan. Sebastian Kydd mosolyog. Aztán meglepően nevetséges dolgot mond: – Hol voltál eddig az életemből? Kis híján felnevetek, de Sebastian Kydd komolynak tűnik. Számos válasz lehetősége villan át agyamon, és végül kiválasztom a legmegfelelőbbnek tűnőt: – Bocsáss meg, de tévedek, ha azt gondolom, most éppen valaki mással randizol? – Ki mondta, hogy randizok? Egy lánnyal vagyok itt, akit egy partin ismertem meg. – Nekem nagyon is randinak tűnik. – Csak szórakozunk – mondja. – Pillanatnyilag. Még ugyanott laksz? – Igen, azt hiszem… – Jó. Akkor majd meglátogatlak – közli, azzal elmegy. Ez a legfurcsább és legérdekesebb dolog, ami valaha történt velem. És annak ellenére, hogy az egésznek olyan rosszfilmes fílingje van, tulajdonképpen remélem, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Izgatottan megyek vissza az asztalhoz, ám a hangulat megváltozott. Egér beszélget Lali-jal, de mintha unná a dolgot, és Walt rosszkedvűnek tűnik, miközben Peter türelmetlenül rázogatja a jégkockákat a poharában. Maggie hirtelen úgy határoz, hogy haza akar menni. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy én is megyek – szól Walt felsóhajtva. – Téged raklak ki előbb – jelenti ki Maggie. – Petert is hazaviszem. A környékünkön lakik. Kocsiba szállunk. Majd' meghalok az izgalomtól, hogy elmesélhessem Lali-nak találkozásomat a hírhedt Sebastian Kyddel, de mielőtt egy szót is szólhatnék, Lali bejelenti, hogy eléggé kiakadt Egértől. – Miért?

– Azért, amit mondott. Arról a Sebastian Kydd srácról. Hogy veled táncolt, nem velem. Hát nem látta, hogy mindkettőnkkel táncolt? Ötös számú szabály: mindig érts egyet a legjobb barátnőddel, akkor is, ha ez a te rovásodra megy, hogy sértődés ne legyen. – Tudom – felelem, és gyűlölöm magamat érte. – Mindkettőnkkel táncolt. – Amúgy miért táncolt veled? – kérdi Lali. – Különösen, hogy Donna LaDonna társaságában volt? – Fogalmam sincs. De ekkor eszembe jutott, mit mondott Egér. Miért ne táncolhatna velem Sebastian? Olyan rossz lennék? Nem hiszem. Lehet, hogy Sebastian okosnak, érdekesnek és cserfesnek tart. Mint Elizabeth Bennet a Büszkeség és balítélethen. A táskámban kotorászok, megtalálom Maggie cigijét. Rágyújtok, letüdőzöm, aztán kifújom a füstöt az ablakon. – Nahát! – mondom hangosan, minden különösebb ok nélkül.

6.

Nem működik a kémia

Korábban is voltak barátaim, de igazából mindegyik srác nagy csalódás volt. Egyikükkel sem volt semmi egetverő nagy gond. Az én hibám. Pasik dolgában meglehetősen sznob vagyok. Eddig az volt a legnagyobb probléma a srácokkal, akikkel randizgattam, hogy nem voltak elég okosak. A végén utáltam magamat, hogy velük töltöttem az időt. Megrémített, hogy olyannak tettessem magamat, amilyen nem vagyok. Ereztem, hogy milyen könnyen menne, és rájöttem, hogy ezt teszi a lányok nagy része is: színlelnek. A lányok már a középiskolában elkezdhetnek színlelni, és egész életükben színlelhetnek, illetve gondolom egészen addig, míg idegösszeomlást nem kapnak, ami megtörtént néhány anyával a környéken. Egy nap hirtelen beüt valami, és három évig fel sem kelnek az ágyból. De elkalandoztam a tárgytól. Pasik. Két jelentősnek számító barátom volt: Sam, aki füvezett és Doug, aki a kosárlabdacsapatban játszott. Kettőjük közül Samet kedveltem jobban. Szerethettem volna akár, de tudtam, hogy az egész nem tart soká. Sam szép volt, és buta. Fafaragó szakkörbe járt; fogalmam sem volt, hogy van ilyen az iskolában, míg Valentin napon meg nem lepett egy maga készítette kis fadobozzal. Annak ellenére, hogy hiányzott belőle az intelligencia – vagy ami még zavaróbb: éppen azért –, amikor a közelében voltam, olyan vonzónak találtam, hogy úgy éreztem, szétrobban a fejem. Iskola után elmentem hozzájuk, a pincében lógtunk a bátyjaival és a Dark Side of the Moont hallgattuk, miközben ők vízipipáztak. Aztán Sam meg én felmentünk a szobájába, és órákig kényeztettük egymást. Folyton aggódtam, hogy nem kéne ott lennem, hogy csak a drága időmet vesztegetem egy olyan tevékenységre, ami sehová sem vezet (más szóval, pontosabban apám szavával élve, nem konstruktívan használom ki az időmet). Másrészt azonban olyan jól éreztem magamat, hogy képtelen voltam csak úgy otthagyni. Az agyam azt mondta: kelj fel, menj haza, tanulj, írj, lépj előre az életben; de a testem olyan volt, mint egy gerinctelen tengeri élőlény, ami szárazföldön mozogni képtelen. Nem emlékszem, hogy valaha beszélgettem volna Sammel. Együttlétünk végtelen csókolózásból és simogatásból állt. Időbuborékban voltunk, aminek a való élettel mintha nem lett volna semmi kapcsolata. Aztán apám elvitt engem meg a húgaimat két hét tanulmányi kirándulásra Alaszkába, és ott megismertem Ryant. Magas volt, sima, mint a politúrozott fa, a Duke-ra járt, és beleszerettem. Amikor visszamentem Castleburybe, alig tudtam Samre nézni. Folyton azt kérdezgette, hogy mással járok-e. Gyáva voltam, és nemmel feleltem, ami részben igaz is volt, mert Ryan a messzi Coloradóban élt és tudtam, hogy soha többé nem találkozom vele. Mégis, Ryan pukkasztotta ki a Sam-féle buborékot, és utána Sam olyan volt, mint egy ázott szappanfolt. A buborék alapból ilyen: egy kis levegő és szappan. Ennyit a személyközi kémia működéséről.

Ha viszont nem működik a kémia, még csak buborék sem alakul ki. Én és Doug? Rossz kémia. Doug egy évvel idősebb volt nálam, végzős, amikor én harmadikos. Lemezlovas, kosárlabda-játékos, Tommy Brewster, Donna LaDonna és a Füvesek barátja. Doug sem volt túl okos. Másrészt nem volt olyan jóképű, hogy a többi lány mind őt akarja, de azért elég szép srác volt. Az egyetlen tényleg rossz dolog a pattanásossága volt. Nem volt sok pattanása, csak egy vagy kettő, amik életciklusuk közepén levőnek tűntek, és tudtam, hogy én sem vagyok tökéletes. Barátot akartam, és úgy véltem, ezért el kell néznem egykét hibát. Jen P mutatott be minket egymásnak. És Doug még annak a hétnek a végén ott sündörgött az öltözőszekrényem körül, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem táncolni menni vele. Volt. Doug kis fehér autóval jött értem. Az anyja kocsijával. A kocsiból következtettem az anyjára: ideges nő, fehér bőrű, haja sűrűn bongyorított, fiának az idegeire megy. Ettől kicsit lehangolt lettem, de azt mondogattam magamnak, hogy végig kell vinnem ezt a kísérletet. A bulin a Jen-kettőssel, Donna LaDonnával és más lányokkal lógtam, akik fél lábbal a parketten kívül álltak, és én is így lettem, vagyis tettettem, hogy nem bánt a dolog. – A Mott Street végéről remek kilátás nyílik a városra – mondta Doug a parti után. – Az a kísértetház mellett van? – Te hiszel a kísértetekben? – Persze. És te? – Én nem. Istenben sem hiszek. Az olyan lányoknak való. Úgy döntöttem, hogy nem akarok annyira lány lenni. A Mott Street végéről tényleg csodás kilátás nyílt. El lehetett látni az almáskertek fölött egészen Hartfordig. Doug nem kapcsolta ki a rádiót; aztán kezét az állam alá simította, maga felé fordította a fejemet és megcsókolt. Szörnyű volt, nem volt benne semmi szenvedély. Amikor azt mondta, jól csókolsz, meglepődtem. – Szerintem sokat csináltad már – tette hozzá. – Nem. Szinte alig. – Tényleg? – Tényleg. – Csak mert nem akarok olyan lánnyal járni, akivel már minden srác volt. – Én nem voltam még senkivel. Arra gondoltam, hogy ez a pasi megvan zakkanva. Hát semmit sem tud rólam? Újabb autók parkoltak mellénk, de mi a helyzettől nem zavartatva tovább tapogattuk egymást. Kezdett az agyamra menni. Ennyi? Ilyen a Füves stílusú randi? Ülni egy kocsiban, más kocsik között, amikben szintén mindenki pettingel, és azt figyelni, milyen messzire jutnak, mintha valami elvárás lenne. Azon tűnődtem, hogy mások is annyira kevésbé élvezik-e ezt az egészet, mint én. Mégis eljártam Doug kosárlabdameccseire, és elmentem hozzá iskola után, annak ellenére, hogy mással, például romantikus regények olvasásával jobban szerettem volna tölteni az időt. A házuk olyan sivár volt, amilyennek képzeltem. Jellegtelen kis ház egy kis utcában (Maple Lane), ami az Egyesült Államok bármelyik városában lehetett volna. Úgy vélem, ha szerelmes lettem volna Dougba, ez nem igazán számított volna. De ha szerelmes lettem

volna Dougba még rosszabb lett volna, mert körülnéztem volna és rájöttem volna, hogy ez lesz az életem, és ez az álmom végét jelentette volna. De ahelyett, hogy azt mondtam volna: Doug, nem akarok többé találkozni veled, fellázadtam. Egy másik parti után történt. Alig engedtem a tapizáson és smároláson kívül többet neki, szóval lehet, hogy úgy gondolta, ideje végre hanyatt döntenie. Az volt a terv, hogy elmegyünk parkolni egy másik párral, Donna LaDonnával és egy Roy nevű sráccal, aki a kosárlabdacsapat kapitánya volt. Ők ülnek az első ülésen. Mi meg hátul. Olyan helyre megyünk, ahol sosem kapnak rajta minket, olyan helyre, ahol senki sem talál meg: a temetőbe. – Remélem, már nem hiszel a kísértetekben – mondta Doug, azzal megszorította a combomat. – Mert ha igen, tudd, hogy figyelnek minket. Nem szóltam semmit. Donna LaDonna arcát figyeltem. Haja olyan volt, mint a fehér vattacukor. Arra gondoltam, hogy Marilyn Monroe-ra hasonlít. Az volt a vágyam, hogy én is Marilyn Monroe-ra hasonlítsak. Mert Marilyn Monroe tudná, hogy ilyenkor mit kell tenni. Amikor Doug lehúzta a cipzárját és megpróbálta lenyomni a fejemet, elegem lett. Kiszálltam a kocsiból. Bizarr. Ez a szó járt az eszemben egyfolytában. Az egész nagyon bizarr. Minden benne volt ebben a szóban, ami a két nem között nem stimmel. De akkor túl dühös voltam ahhoz, hogy féljek. Elindultam a sírkövek között vezető kis úton. Lehet, hogy hiszek a kísértetekben, de alapból nem féltem tőlük. Az élők nagyobb gondot jelentettek. Miért nem tudtam egyszerűen olyan lenni, mint a többi lány, és megadni Dougnak, amire vágyott? Elképzeltem magamat gyurmafiguraként, aztán jött egy kéz, és addig markolászott, míg a gyurma átpréselődött az ujjai közt, és formátlan kupaccá változott. Hogy eltereljem a figyelmemet, a sírfeliratokat kezdtem olvasgatni. A sírok elég régiek voltak, némelyik százévesnél is régibb. Különösen egy típust kerestem. Tudom, hogy ez kísérteties, de akkor ilyen hangulatom volt. Találtam is egyet. JebediahWilton. 4 hónapos. 1888. Jebediah anyjára gondoltam, és hogy milyen fájdalmat érezhetett, amikor ezt a kisbabát a sírba tették. Fogadnék, hogy jobban fájt, mint a szülés. Letérdeltem, kezemet a szám elé kaptam és sikítottam. Gondolom, Doug azt hitte, rögtön visszamegyek, mert egy ideig nem is keresett. Aztán a kocsi megállt mellettem – Szállj be! – szólt ki Doug. – Nem. – Kurva – mondta Roy. – Szállj be a kocsiba – parancsolta Donna LaDonna. –Ne csinálj jelenetet. Azt akarod, hogy ránk jöjjenek a zsaruk? Beszálltam. – Látod? – szólt Donna LaDonna sokat tudón Doughoz. – Mondtam, hogy kár a gőzért. – Nem fogok szexelni egy pasival csak azért, hogy neked tetsszen – mondtam. – Hú! Tényleg kurva – jegyezte meg Roy. – Nem vagyok kurva. Csak egy olyan nő, akinek van józan esze. – Szóval már nő vagy – szólt Doug gúnyosan. – Röhögnöm kell. Tudom, hogy idegesnek kellett volna lennem, de annyira megkönnyebbültem, hogy az egésznek vége, hogy nem érdekelt. Doug nyilván nem hív randizni többet. Hívott. Hétfőn reggel már az öltözőszekrényem mellett találtam. – Beszélnem kell veled – közölte.

– Akkor ki vele! – Nem most. Később. – Sok dolgom van. – Prűd vagy – sziszegte. – És frigid. – Mivel nem válaszoltam, hátborzongatónak szánt hangon hozzátette: – Most már legalább tudom, mi bajod van. – Akkor jó. – Elmegyek hozzátok suli után. – Ne gyere. – Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek és mit ne – mondta, képzeletbeli kosárlabdát pörgetve ujján. – Nem vagy az anyám. – Azzal a képzeletbeli kosárlabdát belökte egy képzeletbeli kosárba, és elsétált. Doug tényleg eljött hozzánk aznap délután. Felnéztem az írógép mögül és megláttam, hogy a szánalmas fehér autó tétován beáll a járda mellé, mint a sajtot óvatosan megközelítő egér. A zongoráról Sztravinszkij-dallam szólt hamisan, aztán Missy futott le a lépcsőn. – Carrie! – kiáltott fel Missy odalentről. – Van itt valaki. – Mondd meg neki, hogy nem vagyok itthon. – Már mondtam, hogy itthon vagy. Doug az. – Menjünk el kocsikázni! – javasolta Doug. – Nem mehetek – mondtam könyörgő hangon. – Sok dolgom van. – Figyelj, nem teheted ezt velem. – Könyörgött, és kezdtem megsajnálni. – Tartozol nekem ennyivel – suttogta. – Csak egy kocsikázás. Engedtem neki. – Hát jó. Úgy éreztem, tartozom neki ennyivel azért, mert kellemetlen helyzetbe hoztam a barátai előtt. – Nézd – mondtam, amikor már a kocsiban voltunk és a házuk felé haladtunk –, sajnálom a múltkori estét. Csak… – Ó, tudom. Még nem vagy készen rá – mondta Doug. – Megértem. Mindazok után, amin keresztülmentél. – Nem, egyáltalán nem arról van szó. Tudtam, hogy ennek az egésznek semmi köze nincs anyám halálához, de nem tudtam rávenni magamat, hogy megmondjam Dougnak az igazat… vonakodásom oka az, hogy egyáltalán nem találom vonzónak. – Semmi baj. Megbocsátok – mondta kegyesen. – Adok még egy esélyt, hogy kibékülj velem. – Hű! – mondtam, és reméltem, hogy csak viccel. Doug elhaladt a házuk mellett, hajtott tovább, a folyóhoz vezető földúton. Szomorú kis utcájuk és a folyó között több mérföldnyi sík föld volt, novemberben teljesen néptelen. Kezdtem megijedni. – Doug, állj meg! – Miért? Beszélnünk kell. Akkor már tudtam, miért utálják a fiúk a beszélnünk kell kifejezést. Rossz érzésem támadt.

– Hova megyünk? Hiszen arrafelé semmi sincs. – Ott a puskafa – felelte. A puskafa egészen a folyónál volt, és azért nevezték így, mert egy villámcsapás kettéhasította, így puska alakja lett. Kezdtem felmérni menekülési esélyeimet. Ha a folyóhoz érünk, kiugorhatok a kocsiból és végigfuthatok a fák között vezető keskeny ösvényen. Doug kocsival nem tud utánam jönni, de nyilván gyorsabban fut nálam. És mit csinál, ha utolér? Megerőszakol? Lehet, hogy megerőszakol, aztán megöl. Az isten szerelemére, nem akarom Doug Haskell-lel elveszíteni a szüzességemet, és határozottan nem így! Úgy döntöttem, nem hagyom magam, ahhoz előbb meg kell ölnie. De lehet, hogy tényleg csak beszélni akar velem. – Figyelj, Doug, tényleg sajnálom, ami a múltkor éjjel történt. – Tényleg? – Persze. Csak nem akartam szexet a kocsiban úgy, hogy mások is ott vannak. Az elég durva lett volna. Fél mérföldre voltunk a civilizációtól. – Persze. Hát, azt hiszem ezt megtudom érteni. De Roy a kosárlabdacsapat kapitánya, és… – Roy gusztustalan. Tényleg, Doug. Te sokkal jobb vagy nála. Az a pasi egy seggfej. – Az egyik legjobb barátom. – Neked kéne a kosárlabdacsapat kapitányának lenned. Magasabb vagy, helyesebb. És okosabb. Ha engem kérdezel, szerintem Roy kihasznál téged. – Tényleg így gondolod? Nem az útra nézett, hanem rám. Az út egyre göröngyösebb lett, mert nem személyautóknak, hanem traktorokiak szánták, és Doug kénytelen volt lelassítani. – Hát persze – feleltem behízelgő, de még éppen hiteles íangon. – Ezt mindenki tudja. Mindenki azt mondja, jobb ember vagy, mint Roy… – Ez így is van. – És… – gyorsan a sebességmérőre pillantottam. Negyven kilométer per óra. De a kocsi úgy rázkódott, mint egy vén bika. Ha véget akarok vetni a dolognak, most kell lépnem. – És Doug, haza kell mennem. – Lehúztam az ablakot. A hideg levegő úgy vágott az arcomba, mintha pofon vágtak volna. – A kocsi csupa sár. Anyád megöl. – Anyám észre sem fogja venni. – Ne hülyéskedj, Doug. Állítsd meg a kocsit! – Elmegyünk a puskafához. Aztán hazaviszlek – mondta, de már kevésbé magabiztosan. – Én kiszállok. Megragadtam a kilincset. , Doug próbálta elhúzni a kezemet, a kocsi letért az útról és becsúszott egy kazal kukoricaszárba. – Az isten szerelmére, Carrie! Miért csináltad ezt? Kiszálltunk a kocsiból, hogy megszemléljük a kárt. Nem volt túl vészes. Csak csuhé szorult a lökhárító mögé. – Ha te nem… – Megkönnyebbülés és düh égette a torkomat. – Csak mert be akartad bizonyítani az ostoba barátaidnak, hogy nem vagy lúzer… Csak bámult rám, lehelete párállott körülötte a levegőben. Aztán a kocsi motorháztetejére csapott. – Akkor sem basználak meg, ha fizetnél érte! – kiáltotta. Alig kapott levegőt. – Szerencséd van…

szerencséd van, hogy egyáltalán gondoltam rá, hogy szexelek veled. Már abban is szerencsés vagy, Hogy egyáltalán találkozgattam veled. Csak azért tettem, mert megsajnáltalak. Mi mást mondhatott volna? – Jó. Akkor most biztosan örülsz. – Ó, persze, hogy örülök! – Nagyot rúgott az első kerékbe. – Pokoli boldog vagyok! Megfordultam, elindultam az úton a város felé. Hátamon tűztáncot jártak az idegek. Úgy tizenöt méternyire juthattam, amikor fütyülni kezdtem. Harmincméternyire jártam, amikor meghallottam a motorzúgást, de csak mentem tovább. Doug elhúzott mellettem, mereven előre nézett, mintha nem is léteznék. Felkaptam egy marék száraz füvet, tépkedtem, szélnek eresztettem, figyeltem, hogy szállnak el a darabok. Elmondtam ezt a történetet Egérnek és Maggie-nek. Még Waltnak is. Újra és újra elmondtam, de mulatságosra vettem. Olyan mulatságosra, hogy Egér nevetőgörcsöt kapott. A vidámság mindig elűzi a rossz dolgokat.

7.

Pingáld pirosra a várost!

– Carrie, ebből nem tudod mókával kivágni magadat – mondja Mrs. Givens a festékes dobozra mutatva. – Nem is akartam mókázni – állítom, mintha teljesen Ártatlan lennék. Problémám van a tekintéllyel. Tényleg. Teljesen paff leszek tőle. Ha felnőttekkel kell szembenéznem, nagyon gyenge vagyok. – Akkor mit tervezel a festékkel?! Mrs. Givens középkorú hölgy, akire ha ránézek, az a gondolatom támad, ha én is ilyen leszek, lőjetek le. Haja kontyba tűzött száraz bokor, úgy néz ki, mintha minden pillanatban tüzet foghatna. Hirtelen elképzelem, ahogy Mrs. Givens hajzata lángra kap, és ő őrülten rohan a Castlebury High aulájában, én pedig majdnem elnevetem magamat. – Carrie?! – A festék apámnak lesz… az egyik munkájához. – Nem ismerek rád, Carrie. Még sosem volt zűrös ügyed. – Esküszöm, Mrs. Givens. Ez sem az. – Hát jó. Akkor nálam hagyod a festéket, és tanítás után elviheted. – Givens elkobozta a festékemet – súgom Egérnek, amikor bemegyünk matekórára. – Hogy találta meg? – Meglátta, amikor megpróbáltam besuvasztani a szekrényembe. – A fenébe! – káromkodik Egér. – Ja. A B tervet kell hatályba léptetni. – Mi a B terv? – Lépnünk kell. Majd kitalálok valamit. Leülök, az ablakon bámulok kifelé. Már október van. Ilyenkor lehet tökéletesen piros leveleket találni, amiket két ív zsírpapír között ki lehet vasalni. Vagy szegfűszeget lehet nyomni ropogós almába, és a lé végigcsorog az ember ujján. Vagy kikanalazni sütőtök puha belsejét és addig sütni a magokat, míg ki nem pukkannak. De főként ideje érettségi évünket a tejcsarnoki pajta tetejére festeni. Ez nagy hagyomány errefelé. Minden évben az érettségiző évfolyam néhány tagja felfirkálja az érettségi évszámát az iskola mögötti pajta tetejére. Általában fiúk. De Egér és én elhatároztuk, hogy idén mi csináljuk. Miért mindig a fiúk szórakoznak? Aztán bevontuk Lali-t is. Lali hozza a létrát, Egér és én a

festéket. Aztán Maggie is jönni akart. Maggie meglehetősen használhatatlan ilyen helyzetekben, de arra gondoltam, hogy jó lesz, ha csatlakozik hozzánk, mert hoz italt és cigarettát. Aztán Maggie nem tudta tartani a száját Peter előtt. Mondtam neki, hogy ne mondja el Peternek, de azt mondta, erre képtelen volt, és most Peter is nagyon izgatott, bár azt mondta, személyesen nem vesz részt az akcióban. Inkább lent áll és irányít minket. Matekóra után kimegyek a pajtához, jól megnézem az épületet. Legalább százéves, és bár elég masszívnak látszik, a tető magasabb és meredekebb, mint gondoltam. De ha visszariadunk a feladattól, jövő héten a fiúk nyilván megteszik, és nem akarom, hogy ez történjen. Nem akarok több elszalasztott lehetőséget. Nyomot akarok hagyni a Castlebury High-on, hogy amikor megöregszem, elmondhassam: „Én tettem. Én festettem az érettségi évszámát az iskola mögötti pajta tetejére.” A gimnázium az utóbbi időben nem okozott nagyobb gondot nekem, mint szokott, úgyhogy meglehetősen jó hangulatban vagyok. Overall van rajtam, Converse cipő és piros-fehér kockás ing, amit direkt erre az alkalomra vettem egy használtruha boltban. Befontam a hajamat, és vékony nyers marhabőr pántot kötöttem a fejemre. Ott állok, bámulom a tetőt, és hirtelen titokzatos boldogság vesz rajtam erőt; ellenállhatatlan kényszert érzek a legjobb John Belushi Animál House imitációra. Körbefutom a pajtát, és amikor visszaérek oda, ahonnan elindultam, Sebastian Kydd is ott van, kíváncsian néz, és kiráz egy cigarettát a Marlboro Reds dobozból. – Jól szórakozol? – kérdi. – Persze. – Zavarban kéne lennem, de nem vagyok. Utálom, hogy a lányoktól folyton elvárják, hogy zavarban legyenek, és már régen elhatároztam, hogy én ebben nem veszek részt. – És te? Jól szórakozol? – Viszonylag. Biztos vagyok benne, hogy jól szórakozik, de nem velem. A Smaragd-beli este után… semmi. Nem hívott, nem is jött el hozzánk… csak elgondolkodva néz, amikor együtt ülünk matekórán, az aulában, vagy időnként itt kint a pajtában lógunk. Győzködöm magamat, hogy ez így van rendjén; amúgy sincs szükségem pasira… de ez nem gátolja, hogy teljesen elveszítsem a fejemet, valahányszor megérzem jelenlétét a közelemben. Majdnem olyan kellemetlen, mintha tizenkét éves lennék… sőt, rosszabb, emlékeztetem magamat, mert már több eszemnek kéne legyen. Sebastianra nézek, és arra gondolok, jó, hogy nem tud olvasni a gondolataimban, de már nem figyel rám. Átnéz a vállam fölött a két Jenre, akik magas sarkú cipőben lépkednek felfelé a dombon, mintha sosem jártak volna még füvön. Megjelenésük nem meglepő. A két Jen felvette azt a furcsa szokást, hogy mindenhová követik Sebastiant, mint két kis vidám vontatóhajó. – Ó! – szólalok meg. – Itt a rajongói klubod. Gúnyosan néz rám, de nem szól semmit. Fantáziámban Sebastian nagyszerű, figyelmes, okos személy. De a valóságban semmit sem tudok róla. Aznap este kilenckor Lali jön értem kocsival. Fekete garbó van rajtunk, fekete farmer és fekete tornacipő. Gyönyörű holdtölte van. Lali a kezembe nyom egy doboz sört, bekapcsolom a rádiót, és a zenével együtt énekelünk. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez lesz a legjobb dolog, amit valaha tettünk. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez igazi végzős pillanat lesz… olyan pillanat, amire emlékezni fogunk. – Kibaszott Cynthia Viande! – visítom minden ésszerű ok nélkül. – Kibaszott Castlebury High! – kontráz Lali. – Kibaszott Füvesek! Beérünk az iskola kocsifelhajtójára, úgy száznegyvennel, és továbbhajtunk a fűre. Próbálunk egyenesen felmenni a dombra, de a furgon besüppedne, ezért úgy döntünk, hogy a parkoló egy sötét zugában tesszük le.

Miközben azzal küszködünk, hogy kivegyük a létrát hátulról, egy nagy gázzal közeledő nyolchengeres motor hangját hallom, és igen, Sebastian Kydd parkol be mellénk. Mi a fenét keres itt? Letekeri az ablakot. – Kéne egy kis segítség, lányok? – Nem. – Igen – mondja Lali, és rám néz, hogy fogjam be. Sebastian kiszáll a kocsiból. Olyan, mint a szundikálásból ébredő párduc. Még ásít is. – Hosszú éjszaka lesz? – Valami olyasmi – mondja Lali. – El tudnál emelkedni a seggedről, hogy segíts nekünk? Mivel nem úgy tűnik, hogy távozni akarnál – teszem hozzá. – Megbízhatunk benned? – kérdi Lali. – Attól függ, mivel akartok megbízni – feleli Sebastian. Végül nekitámasztjuk a létrát a pajta oldalának, és ekkor Egér jelenik meg a festékkel és egy nagy ecsettel. Két hatalmas cukorsüveg alakú fénycsóva suhan végig a parkolón, jelezve, hogy Maggie megjött a Cadillac-kel. Maggie azt állítja, hogy nem tudja követni, mikor van reflektoron és mikor tompítotton a lámpa, és általában elvakítja a vele szemben közlekedő autósokat. Leparkol, és kanyargósán elindul felfelé a dombon, nyomában Walt és Peter. Peter azzal foglalja le magát, hogy megvizsgálja a festéket. – Piros? – kérdezi, és mintha nem hallottuk volna elsőre is, megismétli a kérdést: – Piros? – Mi a baj a pirossal? – Nem az erre rendszeresített hagyományos Castlebury-szín. Kéknek kéne lennie. – Mi pirosat akartunk – vágok vissza. – Az választja a színt, aki fest. – De ez így nem jó – erősködik Peter. – Az év hátralévő részében, ha kinézek az ablakon, azt látom majd, hogy az érettségi évünk nem kékkel, hanem pirossal van a pajta tetejére festve. – Ez tényleg számítana? – kérdezi Sebastian. – A piros az erős érzelem. Ez egy kibaszott hagyomány – mondja Walt. – Úgy értem, nem ez a lényeg? – Pontosan testvér – bólint Sebastian. Maggie összefonja a karját a mellén. – Én félek! – Szívj el egy cigarettát! – jegyzi meg Walt. – Az lecsillapítja az idegeidet. – Ki hozott piát? – kérdezi Lali. Valaki a kezébe ad egy palack whiskey-t, Lali belekortyol, inge ujjába törli a száját. – Oké, Bradley. Mássz fel oda! – rendelkezik Egér. Egyszerre hajtjuk hátra a fejünket, és nézünk az ég felé. A narancsszínű hold a tető fölött jár, dobozszerű fekete árnyékot vet lefelé. A kísérteties fényben a tető olyan magasnak tűnik, mint a Mount Everest. – Te mászol fel? – kérdi Sebastian elképedve. – Bradley mindig nagyon jó volt tornából – közli Egér. – Nagyon jó. Legalábbis tizenkét éves koráig mindenképpen. Emlékszel, amikor felugrottal a gerendára, és…

– Inkább ne – szakítom félbe, és lopva Sebastianra pillantok. – Én felmennék, de tériszonyom van – magyarázza Lali. A tériszony az egyetlen félelme, amit beismer, talán azért, mert úgy gondolja, ettől érdekesebbnek tűnik. – Valahányszor átmegyek a hídon Hartfordba, le kell kuporodnom, hogy ne szédüljek. – És mi van akkor, ha te vezetsz? – kérdi Egér. – Akkor meg kell állnia a forgalom kellős közepén, és ott ül, míg a rendőrség nem jön elvontatni a járművet – mondom, és meglehetősen hisztérikusnak találom ezt a képet. Lali igen sötét pillantást vet rám. – Nem, ez nem igaz. Ha én vezetek, az más. – Hát, bizony! – jegyzi meg Walt. Maggie iszik egy korty whiskey-t. – Inkább el kéne mennünk a Smaragdba. Kezdek fázni. Ó, ne! Most, hogy ennyi erőfeszítésünk van a tervben! – Te csak menj a Smaragdba, Magwitch. Én megcsinálom ezt – mondom lendületesen eltökéltnek remélt hangon. Peter megsimogatja Maggie vállát, mely gesztus nem kerüli el Walt figyelmét. – Maradjunk! A Smaragdba később is elmehetünk. – Rendben – szól Egér határozottan. – Aki nem akar itt lenni, most menjen el. Aki pedig itt akar maradni, az fogja be a száját! – Én maradok – mondja Walt, cigarettára gyújt. – És nem fogom be a számat. A terv egyszerű: Lali és Peter tartja a létrát, míg én felmegyek. Amint fent vagyok, Sebastian felmászik utánam egy doboz festékkel. Megfogom az első fokot. A fém hideg és hornyolt. Felfelé nézz, biztatom magamat. Előtted a jövő. Ne nézz le! Sose nézz vissza! Ne lássák, hogy izzadsz. – Menj, Carrie! – Meg tudod csinálni! – A tetőn van! Jesszus! Felért a tetőre! – sápítozik Maggie. – Carrie? – szólít Sebastian. – Itt vagyok közvetlenül mögötted. A narancsszín telihold élénkfehér gömbbé változott, körülötte millió csillag. – Szép idefent! – kiáltom. – Ezt mindenkinek meg kéne néznie! Lassan felállók, egyensúlyomat próbálgatom, néhány lépést teszek. Nem is olyan nehéz. Tudatosan azokra a végzősökre gondolok, akik ezt megtették már előttem. Sebastian a létra tetején van a festékkel. Egyik kezében a festékes vödör, a másikban az ecset. A tető szélére megyek. Festeni kezdek, odalent a csoport kántál. – Egy… kilenc… nyolc… – EZER – KILENCSZÁZ – NYOLCVAN… – És éppen, amikor az utolsó számjegyet akarom festeni, megcsúszik a lábam. A festékesvödör kiesik a kezemből, egyet bucskázik, és legördül a tetőről, hatalmas pacát hagyva maga után. Maggie sikít. Térdre esem, igyekszem megkapaszkodni a fazsindelyekben. Tompa puffanást hallok, ahogy a vödör a fűre esik. Aztán… semmi. – Carrie?! – szól Egér tétován. – Jól vagy?

– Igen. – Ne mozdulj! – kiáltja Peter. – Nem mozdulok. Igaz. Meg sem moccanok. Aztán gyötrelmes lassúsággal csúszni kezdek. Próbálom nagylábujjamat a zsindelyeknek feszítve gátolni a csúszást, de tornacipőm éppen a vörös festékpacába ér. Győzködöm magamat, hogy nem fogok meghalni. Még nincs itt az időm. Ha meghalás fenyegetne, azt érezném, ugye? Agyam egy része tudatában van, hogy horzsolódik a bőröm, de fájdalmat még nem érzek. Elképzelem magamat tetőtől talpig gipszben, amikor hirtelen egy határozott kéz ragadja meg a csuklómat, és felhúz a tetőcsúcs felé. Látom, hogy mögöttem a létra teteje eltávolodik a tető szélétől, aztán huss és bumm, a bokrok közé csattan. Össznépi sikoltozás. – Jól vagyunk! Nincs bajunk! Nem sérültünk meg? –kiáltja Sebastian. Ebben a pillanatban rendőrségi sziréna hangja hasít a levegőbe. – Ezzel el is úszott a Harvard – mondja Peter. – Dugjátok el a létrát a pajtában! – intézkedik Lali. –Ha a zsaruk kérdezik, csak cigizni jöttünk ide. – Maggie, add ide a piát! – szól Walt. Csörömpölés. A palack a pajtában ér földet. Sebastian karon ragad. – Át kell mennünk a másik oldalra! – Miért? – Ne kérdezd, csak csináld! – parancsolja, azzal átkászálódunk a tető csúcsán. – Felhúzott térddel feküdj hanyatt! – De így nem látom, mi történik – tiltakozom. – Benne vagyok a nyilvántartásban. Ne mozogj, egy szót se szólj és imádkozz, hogy a rendőrök ne találjanak meg. Úgy érzem, hangosan lélegzek, minden szusszanás úgy hangzik, mintha dobot pergetnének. – Jó estét, biztos urak – köszön Walt, amikor a rendőrök odaérnek. – Mi az ittlét célja, fiatalok? – Semmi. Csak cigizünk – feleli Peter. – Italozás volt? – Nem – szól a csoport egyhangú válasza. Csend, aztán csoszogó léptek a nedves füvön. – Hát ez meg mi a fene?! – kérdi az egyik rendőr. Elemlámpával világít fel a tetőre, az ég felé. – Festés a pajtára? Ez szabálysértés. Magántulajdon elleni garázdaság. – Helló, Marone! – köszön rá Lali az egyik rendőrre. –Én vagyok. – Nahát! – felel Marone. – Lali Kandesie! Hé, Jack! Lali az. Ed lánya. – Nem akarsz körülnézni? – kérdi Jack most óvatosan, hogy a főnök lányával találta magát szemben. – Nem. Szerintem minden rendben van – feleli Marone. Jack felhorkan. – Oké, fiatalok. A partinak vége. Meg akarunk győződni róla, hogy kocsiba szálltok, és szépen, biztonságban hazamentek.

Mind elmennek. Sebastian és én ott fekszünk átfagyva a tetőn. Felnézek a csillagokra, igen intenzíven tudatában vagyok, hogy teste alig pár centire van a testemtől. Ha ez nem románc, akkor nem tudom, mi az. Sebastian átles a másik oldalra. – Azt hiszem, elmentek. Hirtelen egymásra nézünk és felnevetünk. Sebastian nevetése – sosem hallottam még ehhez hasonlót – mély, öblös, kissé édeskés, mint az érett gyümölcs. Elképzelem, hogy ajkának is kissé gyümölcsös íze van, de egyben fanyar nikotin íze is. A fiúk szája sosem olyan, mint amilyennek az ember képzeli. Néha merev, éles fogakkal, máskor lágy, mint az ülőpárnákkal teli puha barlang. – Na, Carrie Bradshaw, most mi a nagy terved? Térdemet mellkasomhoz ölelem. – Nincs tervem. – Jól hallom? Nincs terved? Ez nyilván először fordul elő veled. Tényleg? Tényleg ezt gondolja rólam? Racionális, pedáns, hatékony tervezőnek tart? Én mindig spontán típusnak gondoltam magamat. – Nem mindig van tervem. – De mindig úgy viselkedsz, mint aki pontosan tudja mit és miért csinál. – Tényleg? – Igen. Alig tudlak elérni. Mit jelent ez? Valami álom? Tényleg Sebastian Kyddel folytatom ezt a beszélgetést? – Bármikor felhívhattál volna… – Próbáltam. De a telefonotok egyfolytában foglalt volt. Ezért ma este megálltam a házatok előtt, láttam, hogy éppen beszállsz Lali furgonjába, és követtelek benneteket. Az volt a gyanúm, hogy valami érdekes dologra készültök. Ezzel azt akarja mondani, hogy kedvel? – Igazi karakter vagy – tette hozzá. Karakter? Ez most jó vagy rossz? Milyen pasi szeret bele egy karakterbe? – Hát, talán néha… tudok vicces lenni. – Nagyon is az vagy. Figyelemfenntartó. Ez jó. A legtöbb lány unalmas. – Igen? – Ugyan már, Carrie! Te is lány vagy. Ezt tudnod kell. – Szerintem a legtöbb lány elég érdekes. Úgy értem, sokkal érdekesebbek, mint a fiúk. Éppen a fiúk unalmasak. – Én unalmas vagyok? – Te? Te egyáltalán nem vagy unalmas. Úgy értem… – Tudom. – Kissé közelebb húzódik. – Fázol? –Jól vagyok. Leveti a dzsekijét. Miközben felveszem, észreveszi a horzsolást a kezemen. – Jesszus! – mondja. – Ez biztosan fáj. – Igen… egy kicsit. – Mind a két tenyerem pokolian ég a horzsolástól. – Bár volt már rosszabb is. Egyszer leestem Kandesie-ék egyik teherautójáról és eltörött a kulcscsontom. Csak másnap derült ki, hogy

el van törve. Lali vitt el az orvoshoz. – Szóval Lali a legjobb barátnőd? – Eléggé. Úgy értem, tízéves korom óta ő a legjobb barátnőm. Hoppá! Neked ki a legjobb barátod? – Nekem nincs legjobb barátom – feleli, a fákat bámulja. – Lehet, a fiúk már csak ilyenek – mondom elmélázva. A kezemre nézek. – Szerinted lejutunk valaha erről a tetőről? – Le akarsz jutni erről a tetőről? –Nem. – Hát, akkor ne foglalkozz vele. Valaki úgyis jön majd és leszed minket innen. Talán Lali vagy a másik barátnőd, Egér. Menő nő. – Eeegen – bólintok. – Mindent megkapott az élettől, amit csak akart. Előfelvételit pályázott a Yale-re. És biztosan be fog jutni. – Az jó lehet – mondja némi keserűséggel. – Te aggódsz a jövő miatt? – Nem aggódik mindenki a jövő miatt? – Szerintem igen… De én arra gondoltam… Nem tudom. Azt hittem, hogy a Harvardra mész, vagy ilyesmi. Nem magániskolába jártál? – De. Csak rájöttem, hogy nem feltétlenül akarok a Harvardra menni. – Hogy létezhet olyan, hogy valaki nem akar a Harvardra járni? – Mert baromság. Ha a Harvardra megyek, annyi. Akkor jogot kell tanulnom. Vagy üzleti tudományokat. Öltönyben járhatok, nagy cégnek dolgozhatok. Minden nap ingázó vonatra szállhatok, irány New York City, meg vissza. Aztán valami lány rávesz, hogy vegyem feleségül, és egy szempillantás alatt gyerekeim lesznek, meg jelzálogkölcsönöm. Game over. – Hmmm. – Ez nem éppen olyan szöveg, amit egy lány egy fiútól hallani vágyik, másrészt a javára kell írnom, hogy legalább őszinte. – Tudom, mire gondolsz. Én mindig azt mondom, hogy sosem akarok férjhez menni. A házasság túlságosan kiszámítható dolog. – Majd megváltoztatod a véleményedet. Mint minden nő. – Én nem. Én író leszek. – Tényleg úgy nézel ki, mint egy író. – Tényleg? – Igen. Úgy nézel ki, mintha mindig forgatnál valamit a fejedben. – Ennyire átlátszó vagyok? – Eléggé. Hozzám hajol. Megcsókol. És életem hirtelen kettéhasad: előtte és utána.

8.

A szerelem titokzatossága

– Mondd meg szó szerint, mit mondott! – Azt mondta, hogy érdekes vagyok. És karakteres. – Mondta, hogy kedvel? – Azt hiszem, inkább olyasmi volt, hogy szereti a lényemet. – Egy lány lényét szeretni nem ugyanaz, mint konkrétan a lányt szeretni – mondja Maggie. – Szerintem, ha egy pasi azt mondja, hogy érdekes karakter vagy, azt jelenti, hogy különleges vagy… és furcsa – mondja Maggie. – Szóval, mi történt, miután mi elmentünk? – kérdi Egér, tudomást sem véve Maggie megjegyzéséről. – Lali jött és megmentett minket. Sebastian hazament. Azt mondta, egy éjszakára elég izgalmat élt át. – Azóta mondott valamit? – kérdi Maggie. Nem létező viszketést vakargatok. – Nem. De nem számít. – Majd jelentkezik – jelenti ki Egér nagy bizonyossággal. – Persze, hogy jelentkezik. Jelentkeznie kell – teszi hozzá Maggie túl nagy lelkesedéssel. Négy nap telt el a pajtafestő incidens óta, és már vagy huszadszor beszéljük át a történteket. Miután Lali megmentett minket, Egér és Walt is visszajött, de már nem voltunk ott, és a létra is eltűnt, ebből arra következtettek, hogy szerencsésen távoztunk. Hétfőn, amikor az iskolában találkoztunk alig tudtuk abbahagyni a nevetést. Valahányszor kinéztünk az ablakon és megláttuk a 198-at meg a nagy vörös festékpacát, felvihogtunk. Aznap délelőtt az iskolagyűlésen Cynthia Viande utalt az incidensre; azt mondta, hogy a magántulajdon elleni vandalizmus nem maradt észrevétlen, és ha a tetteseket elkapják, szigorú büntetést kapnak. Vinnyogtunk, mint a ma született macska. Kivéve Petert. – A rendőrök tényleg ilyen hülyék? – kérdezgette folyton. – Úgy értem, ott voltak. Láttak minket. – Na, és mit láttak? Néhány fiú meg lány álldogált egy régi tejfarmi pajtánál. – Ez a Peter… jesszus! – jegyezte meg Lali később. –Eléggé paranoid. Amúgy mit keresett ott? – Azt hiszem, szereti Maggie-t, miatta jött. – De hiszen Maggie-nek Walt a barátja. – Tudom.

– És most két pasija van? Hogyan lehet valakinek két pasija? – Figyelj! – mondja Peter később, az aulában mellém osonva. – Nem vagyok benne biztos, hogy megbízhatunk Sebastianban. Mi van, ha beárul minket? – Ne aggódj, ő a legutolsó ember, aki elmondja bárkinek is. Sebastian nevét hallani olyan, mintha sót szórnának a sebeimbe. A csók óta Sebastian jelenléte olyan volt, mintha láthatatlan árnyék lenne a bőrömre varrva. Nem mehetek sehova nélküle. A zuhanyzóban ő adja a kezembe a sampont. Az ő arca lebeg a sorok mögött a könyveimben. Vasárnap Maggie, Walt meg én elmentünk a bolhapiacra, és miközben én régi pólók között válogattam, csak arra tudtam gondolni, melyik tetszene Sebastiannak. Biztosan jelentkezik. De nem jelentkezett. Eltelt egy hét, és szombat reggel vonakodva pakolok egy kis bőröndbe. Döbbent csodálkozással nézek az ágyra terített ruhákra. Olyanok, mint ezer idegen véletlenszerű, összefüggéstelen gondolatai. Mit gondoltam, amikor megvettem azt az ötvenes évekbeli, gyöngyökkel díszített pulóvert? És azt a rózsaszíntarka selyemkendőt? Vagy a sárga csíkos zöld szűk nácit? Nincs mit felvennem az interjúra. Ezekben a ruhákban hogyan lehetek az, aki lenni akarok? De ki is vagyok én valójában? Csak légy önmagad! Na de ki vagyok én? Mi van, ha akkor keres, amikor nem vagyok itthon? Miért nem jelentkezett eddig? Lehet, hogy valami történt vele. Ugyan, Carrie! Mi történhetett volna vele? Mindennap láttad a gimiben és nem úgy tűnt, mintha bármi baja lenne. – Carrie! – Apám szólít. – Készen vagy? – Majdnem. Összehajtogatok egy skótkockás szoknyát, beteszem a bőröndbe, hozzá a gyöngyös pulóvert és egy széles övet, és bedobom még a régi Hermes sálat is, ami anyámé volt. Apámmal vette egy párizsi útjukon néhány évvel ezelőtt. – Carrie? –Jövök már! Lerohanok a lépcsőn. Utazás előtt apám mindig ideges. Térképeket szed elő, időt és távolságot kalkulál. Csak úgy tudja elfogadni az ismeretlent, ha egy egyenletben szereplő érték. Többször emlékeztetem, hogy ez nem olyan nagy ügy. Az ő alma matere és a Brown csak negyvenöt percnyire van. De így is nagyon ideges. Mosatni viszi a kocsit. Pénzt vesz fel a bankból. Ellenőrzi az utazófésűjét. Dorrit grimaszokat vág. – Kevesebb, mint huszonnégy óráig lesztek távol. Egész úton esik. Ahogy kelet felé haladunk, észreveszem, hogy már hullanak a falevelek; úgy hagyják el az ágakat, mint a melegebb éghajlatra csapatosan vonuló madarak.

– Carrie! – szól apám. – Ne izgasd magadat minden apróságon! Ne idegeskedj! Csak lazán! Általában megérzi, ha valami baj van, bár ritkán találja el az okot. – Nem idegeskedek, apa. – Kettőnk között legyen szólva – folytatja, egyik kedvenc témájába melegedve –, kétszer vesztesz. Elveszted, amit elvesztesz, és elveszted a perspektívádat is. Mert az élet már csak olyan, hogy mindenféle megtörténik az emberrel. Az élet hatalmasabb, mint az ember. Az egész a természetről szól. Az élet körforgására… mi nem vagyunk hatással. Nem kéne így lennie. Törvénynek kéne lennie, ami kimondja, hogy valahányszor egy fiú megcsókol egy lányt, három napon belül minimum fel kell hívnia. – Vagyis, öregfiú, ha jól értem, az élet lényege, hogy mindenféle szarba kerülünk, aztán meghalunk. Mindezt úgy mondom, hogy megnevettetem apámat. Sajnos, a hátsó ülés felől Sebastian nevetését is hallom. – Carrie Bradshaw, ugye? – A George nevű férfi egyik karjáról a másikra csúsztatja az aktámat, aztán kezet fog velem. – És ön, uram, bizonyára Mr. Bradshaw. – Igen – feleli apám. – Az 1958-as évfolyamból. George fürkészőn tekint rám. – Nagyon izgulsz? – Egy kicsit. – Ne izgulj – mondja, és biztatóan mosolyog. – Hawkins professzor az egyik legjobb. Angol irodalomból és fizikából van doktori fokozata. Látom a jelentkezési lapodon, hogy érdekel a természettudomány és az írás. Itt a Brownon mindkettőt művelheted. – Kicsit elvörösödik, rájön, hogy ez úgy hangzott, mintha valami házaló ügynök szövege lenne, és hirtelen hozzáteszi: – Ráadásul remekül nézel ki. – Köszönöm – hebegem, és egy kicsit úgy érzem magamat, mint a bárány, amit levágni visznek. Rögtön észlelem, hogy ostoba és túl érzelgős vagyok. George-nak igaza van: a Brownon minden tökéletes, a Pembroke College gyönyörű vörös téglás épületeitől a College Green dús lombú, még zöldellő szilfás terein át a John Carter Brown Library pompás oszlopaiig. Csak be kell illesztenem ezt a manöken énemet ebbe a képeslap környezetbe. De ahogy a nap eseményei folytatódnak – a művészien rendetlen professzori szoba (Mik a céljai, Ms. Bradshaw? Szeretnék hatással lenni a társadalomra. Szeretnék valami értelmeset alkotni.), az egyetemi körséta (kémiai laborok, számítógépterem, az elsőévesek hálóterme az egyik kollégiumban), a Georgedzsal való vacsora egy Thayer Street-i étteremben –, egyre gyengébbnek, egyre sebezhetőbbnek érzem magam, mint valami selyempapírból készített baba. A vacsora felénél George megemlíti, hogy az Avon Theatre-ben egy rock'n'roll banda játszik, és úgy érzem, nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget, annak ellenére, hogy legszívesebben a szállodai szobámban feküdnék és Sebastianra gondolnék. – Menj csak! – biztat apám. Már korábban közölte, hogy George olyan fiatalember (intelligens, jó modorú), akivel szívesen enged randevúzni, ilyen fiút képzelt el mellettem. – Szeretni fogod a Brownt – mondja George a kocsiban. Saabja van. Kiváló mérnöki teljesítmény, kicsit drága, európai stílusú. Azt hiszem, kedvelem George-ot. Ha nem egyfolytában Sebastian járna az eszemben, talán még vonzónak is találnám. – Miért szereted a Brownt annyira? – kérdem.

– New York-i vagyok, szóval ez nagyon kellemes változás. Természetesen nyáron visszamegyek a városba. Ez a nagyszerű a Brownban. A szakmai gyakorlat. A New York Timesnál fogok dolgozni. George hirtelen érdekesebbé válik. – Mindig is szerettem volna New Yorkban élni – mondom. – A legjobb hely a világon. De a Brown egyelőre jó nekem. – Tétova mosollyal néz rám. – Szükségem volt arra, hogy felfedezzem személyiségem egy másik oldalát is. – Milyen voltál előtte? – Zaklatott – feleli George és vigyorog. – És te? – Ó, én is zaklatott vagyok egy kicsit – mondom, és Sebastianra gondolok. De amikor megállunk a színháznál, megfogadom, hogy kiverem Sebastiant a fejemből. Seregnyi egyetemista ül kint apró francia kávéházi asztaloknál, söröznek, flörtölnek. Ahogy átnyomakodunk a tömegen, George kezét a vállamra teszi és megszorítja. Felnézek rá és mosolygok. – Félelmetesen szép vagy, Carrie Bradshaw – súgja a fülembe. Záróráig maradunk, és amikor visszaülünk a kocsiba, George megcsókol. A szálloda előtt újra megcsókol. Tiszta és puhatolózó csók; olyan férfi csókja, akinek egyenesek a szándékai. Tollat vesz ki a kesztyűtartóból. – Elkérhetem a telefonszámodat? – Miért? – kérdezem kuncogva. – Azért, hogy felhívhassalak, te kis buta! Megint meg akar csókolni, de elfordítom a fejemet. Egy kicsi szédülök és a sör teljes erővel megcsap, amikor lefekszem. Azon filózom, vajon megadtam volna Georgenak a telefonszámomat, ha nem lettem volna becsípve? Valószínűleg nem is engedtem volna megcsókolni magamat. De Sebastian biztosan nemsokára jelentkezik. A pasik rögtön jelentkeznek, amint egy másik pasi is érdeklődik a lány iránt. Olyanok, mint a kutyák: észre sem veszik, ha megváltoztatod a frizurádat, de megérzik, ha egy másik pasi szimatol a területükön. Szombaton kora délután érünk vissza Castleburybe, de elméletem nem bizonyul igaznak. Sebastian nem jelentkezett, Maggie viszont igen. Többször felhívott. Éppen vissza akarom hívni, amikor hív. – Mit csinálsz? Át tudnál jönni? – Most értünk vissza – mondom hirtelen lelombozódva. – Történt valami. Valami nagy dolog. Nem mondhatom el telefonban. Csak személyesen. Nagyon komolynak tűnt a hangja, és a lehetőségeket mérlegelve arra gondolok, hogy a szülei válnak. Maggie anyja, Anita nyit ajtót. Anita nyúzottnak tűnik, de látni rajta, hogy régebben szép lehetett. Anita nagyon, nagyon kedves… ami azt illeti, túl kedves. Olyan kedves, hogy mindig olyan érzésem van, mintha a kedvesség felemésztette volna az igazi Anitát, és egyszer valami nagyon durva dolgot csinál, például felgyújtja a házat. – Ó, Carrie! – lelkendezik Anita. – Úgy örülök, hogy itt vagy. Maggie nem hajlandó kijönni a szobájából és nem mondja meg, hogy mi a baj. Talán te rá tudod venni, hogy jöjjön le. Nagyon hálás lennék. – Gondom lesz rá, Mrs. Stevenson – mondom megnyugtatón. Amióta ismerem, megvolt Maggie-nek az a jó szokása, hogy a szobájába bújt. Meg nem tudnám mondani, hányszor beszéltem a lelkére, hogy jöjjön elő.

Maggie szobája hatalmas, három oldalán faltól plafonig ablak, a gardrób a negyedik fal hosszában fut végig. A városban szinte mindenki ismeri a Stevenson házat, mert egy híres kortárs építész tervezte, és legfőbb építőanyaga az üveg. A ház azonban meglehetősen spártai berendezésű, mert Maggie apja ki nem állhatja a rendetlenséget. Résnyire nyitom Maggie szobájának ajtaját, Anita aggódva oldalra húzódik. – Magwitch? Maggie az ágyán fekszik, fehér pamut hálóingben. Kísértetként kel fel a takarók közül, bár elég goromba kísértet. – Anita! Megmondtam, hogy hagyj békén! Anita arcán elképedés, bűntudat és tehetetlenség látszik; ez a szokásos magatartása Maggie viszonylatában. Amint belépek, elsiet. – Mags! – próbálkozom. – Jól vagy? Maggie keresztbe tett lábbal ül az ágyon, fejét kezébe temeti. – Nem tudom. Szörnyűséget követtem el. –Mit? – Nem tudom, hogyan mondjam el neked. Érzem, hogy még várnom kell a szörnyű titok felfedésére, ezért leülök a kárpitozott zsámolyszerű valamire, amit Maggie széknek használ. Apja szerint ez egy svéd tervező ergonomikus ülőbútora, ami meggátolja a hátfájást. Kicsit ruganyos, fel-le rugózok rajta. Aztán hirtelen úgy érzem, elegem van abból, hogy mások problémáit hallgassam. – Figyelj, Mags! – mondom igen határozottan. –Nincs sok időm. Fel kell vennem Dorritot a Hamburger Shacknél. Ami azt illeti, ez igaz. Valószínűleg nekem kell hazavinnem. – De Walt is ott lesz! – kiált fel. –Na és? Walt szülei ragaszkodnak hozzá, hogy Walt iskola utáni munkát vállaljon, hogy pénzt szerezzen az egyetemi tanulmányaira, de az egyetlen állást, amit Walt kapott a Hamburger Shack ajánlotta, óránként négy dollárért. És csak részidős munka, szóval nehéz elképzelni, hogyan tudna Walt összeszedni akár csak egy szemeszterre való pénzt is. – Ezt azt jelenti, hogy találkozol vele – pihegi Maggie. –És? – Elmondod neki, hogy találkoztál velem? Ez kezd egyre idegesítőbb lenni. – Nem tudom. Megmondjam neki, hogy találkoztam veled? – Ne! – kiált fel. – Egész hétvégén kerültem. Azt mondtam neki, hogy meglátogatom a tesómat Philadelphiában. – Miért? – Hát nem érted? – sóhajt nagyon drámai hangon. –Peter. – Peter? – ismétlem, kissé megbotránkozva. – Lefeküdtem vele. – Micsoda?! Lábam összekuszálódik a svéd ülőalkalmatosságon, és az egész feldől. – Csssssssss! – int csendre Maggie. – Nem értem – mondom és próbálok elszakadni a zsámolytól. – Lefeküdtél Peterrel? – Közösültem vele.

A másik hoppon maradt. – Mikor? – kérdezem, amint sikerül felállnom a padlóról. – Tegnap éjjel. A házunk mögötti erdőben. – Bólint. –Emlékszel? Aznap éjjel, amikor a pajtát festettük… nagyon odavolt értem. Tegnap reggel felhívott és azt mondta, hogy találkozni akar velem. Azt mondta, hogy titokban már úgy három éve szeret, de nem mert beszélni velem, mert arra gondolt, olyan gyönyörű vagyok, hogy úgysem állnék szóba vele. Aztán elmentünk sétálni, és rögtön kényeztetni kezdtük egymást. – És aztán? Csak úgy megtettétek? Ott, az erdőben közösültetek? – Ne játszd a meglepettet! – Maggie kissé sértődöttnek, de egyben fölényesnek is tűnik. – Csak azért, mert te még nem tetted, más megteheti. – Honnan tudod, hogy én nem tettem meg? – Megtetted? – Még nem. – Ugye megmondtam?! – Szóval megtettétek. Avaron? És az ágak? Faág fúródhatott volna a hátsódba. – Hidd el, hogy amikor az ember szerelmeskedik, észre sem veszi a gallyakat, meg ilyesmit. – Tényleg? – Be kell vallanom, rendkívül kíváncsi vagyok. – Milyen érzés volt? – Csodálatos! – sóhajtja. – Nem tudom pontosan, hogyan írjam le, de ez volt a legjobb érzés, amit valaha éreztem. Olyan dolog, amit ha egyszer megteszel, egyfolytában csak azt akarod. És… – hatásszünet –, azt hiszem, orgazmusom volt. Tátva marad a szám. – Ez hihetetlen! – Tudom. Peter azt mondja, a lányoknak általában nincs orgazmusuk az első alkalommal. Azt mondta, biztosan nagyon jó az orgazmuskészségem. – Peter már csinálta? Ha igen, főbe lövöm magam. – Úgy tűnik, igen – feleli Maggie somolyogva. Egy percig egyikünk sem szól. Maggie álmodozva tekergeti az ágytakaró egy cérnaszálát, miközben én az ablakon nézek kifelé és azon tűnődöm, hogy lehetek ennyire elmaradva. Hirtelen úgy tűnik, csak kétféle ember van a világon: aki már csinálta, és aki még nem. – Na és, ez most azt jelenti, hogy te meg Peter jártok? – Nem tudom – suttogja. – Azt hiszem, szerelmes vagyok belé. – Na és mi van Walttal? Azt hittem, Waltot szereted. – Nem – ingatja hevesen a fejét. – Két évvel ezelőtt azt hittem, szerelmes vagyok Waltba. De az utóbbi időben inkább barát. – Értem. – Pettingelni szoktunk. De Walt sosem akart tovább lépni. Ez elgondolkoztatott. Lehet, hogy Walt nem is szeretett engem. Két évig voltunk együtt. Nem gondolod, hogy egy pasi két év után már akarja?

Rá akarok mutatni, hogy talán tartogatja magát valakinek, szex csak házasságban, ilyesmi, de az igazat megvallva elég furcsának tűnik a dolog. – Szóval te hajlandó lettél volna, de ő nem? – kérdezek rá, csak a tisztán látás végett. – A születésnapomon akartam csinálni, de ő nem akarta. – Nagyon bizarr. Határozottan bizarr. – És nyilván jelent valamit. Nem feltétlenül. De nincs energiám ellentmondani neki. Hirtelen, bár tudom, hogy ez nem igazán rólam szól, igen nagy veszteséget érzek. Maggie, Walt és én egységet alkottunk. Az utóbbi néhány évben mindenhova együtt mentünk. Éjjel belopóztunk a klubba, golfkocsikat loptunk el, és egy hatpalackos rekesz sört a patakban hűtöttünk le, és csak beszéltünk, beszéltünk és beszéltünk, mindenről, a kvarkoktól egészen addig, hogy kivel jár Jen P. Mi lesz most hármunkkal? Mert valahogy nem tudom elképzelni, hogy Peter veszi át Walt helyét a mi idétlen kalandjainkban. – Azt hiszem, szakítanom kell Walttal – jelenti ki Maggie. – De nem tudom, hogyan. Úgy értem, mit kell mondani ilyenkor? – Megpróbálhatnád esetleg megmondani neki az igazat. – Carrie? – szól behízelgőre váltott hangon. – Azon gondolkodtam, nem tudnál-e… – Micsoda? Szakítani vele? Azt akarod, hogy helyetted szakítsak Walttal? – Csak készítsd fel egy kicsit! Maggie és Peter? El sem tudok képzelni két embert, akik kevésbé illenének össze. Maggie nagyon impulzív és érzelmes. Peter meg komoly. De lehet, hogy személyiségük ellentétes jegyei kioltják egymást. Beállok a Hamburger Shack parkolójába, leállítom a motort, és sajnálom szegény Waltot. A Hamburger Shack a városbeli kevés étterem egyike, arról ismert, hogy a hamburgert sült hagymával és paprikával adják. Ez a konyhaművészet csúcsának számít errefelé. Castlebury népe rajong a sült hagymáért és paprikáért. Én is kedvelem ezt az illatot, de Walt, akinek a hagyma- és paprikagrillezőt kell kezelni, azt mondja, megőrül a szagtól. Beivódik a bőrébe, és éjjel hagymáról és paprikáról álmodik. Már látom, Walt a pult mögött, a grillsütőnél áll. Rajtam kívül csak három vendég van, kamaszlányok, hajuk rózsaszín, kék és zöld árnyalatokban rikít. Majdnem elmegyek mellettük, amikor észreveszem, hogy az egyik punk a húgom. Dorrit hagymakarikát eszik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Szia, Carrie! – köszön rám. Semmi „Tetszik a hajam?” vagy ilyesmi. Felemeli tejturmixos poharát, szájába veszi a szívószálat, és hangos szürcsöléssel kiissza a maradékot. – Apa meg fog ölni – mondom. Dorrit vállat von. Barátnőire nézek, akik hasonló fásult közönyösséggel ücsörögnek. – Menj ki a kocsiba! Egy perc, aztán megyek és beszélgetünk egy kicsit. – Még nem ettem meg a hagymakarikát – közli szemrebbenés nélkül. Utálom, hogy a húgom nem tiszteli a tekintélyt, különösen az én tekintélyemet. – Szállj be a kocsiba! – ismétlem, nyomatékosabban, és tovább lépek. – Hova mész? – Beszélnem kell Walttal.

Walt pecsétes kötényt visel, haja tövénél gyöngyözik az izzadtság. – Utálom ezt a munkát – közli, és a parkolóban cigarettára gyújt. – De a hamburger jó. – Ha kikerülök innen, soha többé nem akarok hamburgert látni. – Walt…. Maggie… A szavamba vág. – Tudom, nem ment el meglátogatni a tesóját Philadelphiába. – Honnan tudod? – Egy: hányszor látogatja meg a bátyját? Egyszer egy évben? És kettő: elég jól ismerem Maggie-t ahhoz, hogy pontosan tudjam, mikor hazudik. Nem tudom, vajon Peterről is tud-e. – És mit akarsz tenni? – Azt hiszem, semmit. Megvárom, míg szakít velem, aztán vége. – Talán neked kéne szakítanod vele. – Az túl nagy erőbedobás lenne. – A bokrok közé dobja a csikket. – Minek strapáljam magamat, amikor az eredmény ugyanaz lesz? Úgy érzem, Walt néha egy kicsit passzív. – De ha te tennéd először… – Hogy azzal megkíméljem Maggie-t a bűntudattól? Nem. Húgom sétál oda hozzánk új, kimosható festékkel színezett frizurájával. – Jobb lenne, ha nem kockáztatnád, hogy apa meglásson cigizni. – Ide figyelj kishúgom! Először is: nem cigiztem. Másodszor: neked nagyobb aggódnivalód is van, mint a cigaretta. Például a hajad. Dorrit beszáll a kocsiba, Walt a fejét rázza. – Az öcsém is ilyen. A mai fiatalokban nincs tisztelet.

9.

A ravasz kamasz

Amikor a húgommal hazaérek, szegény apám egy pillantást vet Dorrit hajára és majdnem elájul. Aztán bemegy a szobájába, hogy beszéljen vele. Az a legrosszabb, amikor apám bemegy valamelyikünk szobájába beszélgetni. Azt akarja, hogy jobban érezzük magunkat, de szinte soha nem ez a hatás kerekedik ki belőle. Általában valami hosszú történetbe kezd, hogy milyen volt, amikor gyerek volt, mik történtek vele, vagy a természetről mesél, és nyilván ezt teszi Dorittal is. Dorrit ajtaja be van csukva, de a házunk százötven éves, és ha az ember az ajtó előtt áll, jól hallhatja a beszélgetés minden szavát. Pontosan ezt tesszük, Missy meg én. – Figyelj, Dorrit! – mondja az apám. – Gyanítom, hogy amit a… hajaddal tettél, annak közvetett módon a túlnépesedéshez van köze, ami egyre nagyobb probléma bolygónkon, ami nem arra van tervezve, hogy ilyen viszonylag kis helyen ekkora embertömeget eltartson. Úgy tűnik, az eredmény az, hogy az emberek megcsonkítják a testüket… piercing, hajfestés, tetoválás. Alapvető emberi ösztön, hogy ki akarunk tűnni a tömegből, és ez az ösztön egyre szélsőségesebb jelenségekben nyilvánul meg. Érted, amit mondok? – Nem. – Azt mondom – folytatja –, hogy minden tőled telhetőt meg kell tenned azért, hogy ellenállj ezeknek a nem kívánt ösztönöknek. A sikeres ember képes legyőzni nem kívánt és nem bölcs vágyait. Ez így már érthető? – Persze, apa – feleli Dorrit gúnyosan. – Akárhogy is, tudd, hogy szeretlek – mondja apám, és ezzel szokott véget érni az ilyen beszélgetés. Aztán mindig elsírja magát. És ilyenkor szörnyen érezzük magunkat, és megfogadjuk, hogy soha többé nem teszünk semmi olyant, ami így felzaklatja. A sírás részt azonban ezúttal telefoncsörgés szakítja meg. Kérlek add, hogy Sebastian legyen! – imádkozom, miközben Missy felveszi és beszél valakivel. Aztán óvatosan félreteszi a kagylót. – Carrie! Téged keresnek. Valami pasi. – Köszönöm – mondom hűvösen. A szobámba viszem a telefont és magamra csukom az ajtót. Biztosan ő hív. Ki más lehetne? – Halló! – szólok bele lazán. – Carrie? – Igen. – Itt George.

– George! – mondom, és nagyon igyekszem, hogy ne hallatsszon csalódottság a hangomban. – Rendben hazaértetek? – Persze. – Nagyon élveztem a szombat estét veled. És arra gondoltam, nem lenne-e kedved újra egy ilyen találkozáshoz. Nem tudom, de túl udvariasan kérdezte ahhoz, hogy elutasítsam. És nem akarom megsérteni az érzéseit. – De… igen. Köszönöm. – Van egy szép vidéki fogadó a Brown és Castlebury kötött. Arra gondoltam, jövő szombaton elmehetnénk. – Remekül hangzik. – Hét óra körül érted megyek. Nyolckor vacsorázunk, és tizenegyre hazaviszlek. Befejezzük a beszélgetést, a fürdőszobába megyek, alaposan megnézem az arcomat. Hirtelen vágyam támad radikálisan megváltoztatni a külsőmet. Talán rózsaszínkékre kéne festetnem a hajamat, mint Dorrit. Vagy nagyon rövidre vágatni. Vagy platinaszőkére festetni. Szájkontúr ceruzát veszek kézbe, körbehúzom az ajkam szélén. A kontúrt vörös rúzzsal töltöm ki, lefelé húzom szájam szélét. Két fekete könnycseppet rajzolok arcomra és hátrébb lépek, hogy ellenőrizzem az eredményt. Nem rossz. Szomorúbohóc-arcomat Dorrit szobájába viszem. Most ő telefonál. Csak őt hallom, de így is érthető, hogy egyik barátnőjével beszélik meg tapasztalataikat. Amikor meglát, lecsapja a telefont. – Na? – Mi van!? – Milyennek találod a sminkemet? Arra gondoltam, hogy így megyek iskolába. – Ezt a hajamra való megjegyzésfélének szántad? – Milyen érzés lenne neked, ha holnap így mennék iskolába? – Nem érdekelne. – Fogadjunk, hogy igen. – Miért vagy ilyen utálatos velem?! – kiált rám Dorrit. – Hogy lennék utálatos? De igaza van. Utálatos vagyok. Rossz a hangulatom. Az egész Sebastian miatt van. Néha arra gondolok, hogy a világ összes baját férfiak okozzák. Ha nem lennének férfiak, a nők mindig boldogok lennének. – Ugyan, Dorrit, csak tréfáltam. Dorrit megérinti a fejét. – Tényleg olyan rondán néz ki? – súgja. Szomorúbohóc-arcom már nem is tűnik olyan viccesnek. Amikor anya beteg lett, Dorrit azt kérdezte, mi fog történni. Mosolygós arcot vágtam, mert olvastam valahol, hogy ha az ember mosolyog, még ha rossz hangulata van is, az izommunka olyan változásokat idéz elő az agyban, hogy azt hisszük, boldogok vagyunk. – Akármi is történik, minden rendben lesz – vigasztalom. – Megígéred?

– Persze, Dorrit. Majd meglátod. – Valaki jött! – kiált Missy. Dorrit és én egymásra nézünk, elfelejtjük a kis összezördülést. Lerohanunk a lépcsőn. A konyhában ott van Sebastian. Az én szomorúbohóc-arcomról Dorrit rózsaszínkék hajára néz. És lassan megcsóválja a fejét. – Ha a Bradshaw családhoz jössz, mindenre fel kell készülnöd. Itt mindenféle őrültség előfordul. Bármi megtörténhet. – Ez nem is vicc – mondja Sebastian. Fekete bőrdzseki van rajta, ugyanaz, amit Tommy Brewster buliján viselt, és amit a pajtafestésnél is, amikor először megcsókoltuk egymást. – Mindig ez a dzseki van rajtad? – kérdezem, amint Sebastian visszakapcsol az autópályára vezető kanyarban. – Tetszik? Akkor vettem, amikor Rómában éltem. Hirtelen úgy érzem, mintha hullám csapott volna át a fejem felett. Voltam Floridában, Texasban és New Englandben, de Európában sosem. Még útlevelem sincs. Bárcsak lenne, mert akkor most tudnám, hogyan reagáljak Sebastianra! Kéne valamiféle kapcsolat útlevél. Egy pasi, aki Rómában lakott. Nagyon romantikus. – Mire gondolsz? – kérdi Sebastian. Arra gondolok, hogy valószínűleg nem fogsz szeretni engem, mert sosem voltam Európában és nem vagyok elég tapasztalt. – Voltál Párizsban is? – kérdem. – Persze. Te nem? – Nem igazán. – Ez olyan, mint kicsit terhesnek lenni. Vagy voltál, vagy nem. – Fizikailag nem jártam Párizsban. De ez nem jelenti azt, hogy gondolatban ne lettem volna ott. Felnevet. – Nagyon furcsa lány vagy. – Köszönöm. – Kinézek az ablakon, ne lássa, hogy mosolygok. Nem bánom, ha furcsának tart. Örülök, hogy vele lehetek. Nem kérdezem meg, miért nem jelentkezett. Nem kérdezem meg, hol volt. Amikor megláttam a konyhában, ahogy a konyhapultra támaszkodott, mintha odatartozna, úgy tettem, mintha ez teljesen természetes lenne, még csak nem is meglepetés. – Zavarok? – kérdezte, mintha nem is lenne furcsa, hogy hirtelen csak úgy beállít. – Attól függ, mit értesz zavarás alatt. Zsigereimet mintha gyémántok töltötték volna meg, és hirtelen rájuk sütne a nap. – Akarsz egy kicsit kimozdulni? – Persze. Felszaladtam, lemostam bohócarcomat. Végig tudtam, hogy nemet kellett volna mondanom, vagy legalábbis egy kicsit vonakodni, mert milyen lány az, aki hirtelen elhatározástól vezéreltetve beleegyezik, hogy randira megy. Rossz precedens, a pasi úgy gondolja, hogy akkor találkozik a lánnyal, amikor csak

akar, és úgy bánhat vele, ahogy csak akar. De nem volt erőm visszautasítani. Csizmát húztam, és azon tűnődtem, megbánom-e, hogy ilyen könnyen engedtem neki. Bár most már egyáltalán nem bánom. Egyébként is, ki hozza a randizás szabályait? És miért ne lehetnék én kivétel? Combomra teszi a kezét. Lazán. Mintha már régóta járnánk. Ha így lenne, talán nem jelentkezne nálam az a reakció, ami jelentkezik: valamiféle zavart, zsibbadós-bizsergős, isteni szédülés. Nem is tudom elképzelni, hogy ne így érezzék, amikor vele vagyok. El fogom veszíteni. – Tudod, nem is olyan nagyon jó. – Micsoda? – Visszafordulok felé, boldogságom meg-magyarázhatatlan pánikká változik. – Európa. – Ó! – sóhajtok megkönnyebbülten. – Európa. – Két nyárral ezelőtt, amikor Rómában éltem, bejártam a kontinenst. Franciaország, Németország, Svájc, Spanyolország. És amikor visszaértem ide, rájöttem, hogy ez a hely milyen gyönyörű. – Castlebury? – kérdem a csodálkozástól szinte felszisszenve. – Olyan szép, mint Svájc. Sebastian Kydd tényleg szereti Castleburyt? – De én mindig úgy képzeltem, hogy… – hebegem –, hogy New Yorkban élsz. Vagy Londonban. Valami izgalmas helyen. Grimaszt vág. – Nem ismersz jól. – És már majdnem meghalok a félelemtől, hogy megsértettem, mire hozzáteszi: – De majd megismersz. Mivel szerintem jobban meg kéne ismernünk egymást, elviszlek egy kiállításra. – Ó! – mondom, és bólintok. A művészetekhez is tökhülye vagyok, semmit nem tudok. Miért nem vettem fel művészettörténet órát, amikor lehetőségem lett volna rá? Igazi lúzer vagyok. Sebastian rá fog jönni, és ejteni fog, még az első igazi randink előtt, szóval nem is lesz első igazi randink. – Max Ernst. Ő a kedvencem a képzőművészetben. És a tied? – Peter Max, esetleg. – Ez az egyetlen név, ami eszembe jut. – Te tényleg vicces vagy – mondja és nevet. Hartfordba, a Wadsworth Atheneum Museum of Art kiállítására megyünk. Milliószor voltam már tanulmányi kiránduláson alsós koromban; egymás kezét kellett fognunk, hogy senki ne vesszen el. Gyűlöltem, ahogy ott masíroztunk, és folyton szidott minket a tanár asszisztense, rendszerint valamelyikünk anyja. Sebastian megfogja a kezemet, én meg azon tűnődöm, hol volt a tanulmányi kirándulásos időkben. Lenézek összefonódott ujjainkra, és meglátok valamit, amitől nagyon megdöbbenek. Sebastian Kydd rágja a körmét? – Gyere! – mondja, és magához húz. Megállunk egy kép előtt; fiú és lány márványpadon, hegyek közt, fantáziabeli tó mellett. Sebastian ott áll mellettem, fejét fejemre hajtja, átöleli a vállamat. – Néha azt kívánom, bárcsak beléphetnék abba a festménybe. Behunynám a szememet, és ott ébrednék fel. Örökre odaát maradnék. És én? És velem mi lenne? – sikít egy belső hang bennem. Hirtelen úgy éreztem, nem szeretnék

kimaradni ebből a fantáziából. – Nem unatkoznál? – Nem, ha ott lennél velem. Majdnem elájulok. Nem számítunk olyasmire, hogy a fiúk ilyen kijelentéseket tegyenek. Illetve lehet, hogy igen, de sosem teszik. Szóval, ki a csoda mond ilyesmit? Olyan pasi, aki őrülten szerelmes beléd. Olyan pasi, aki érzi, hogy milyen hihetetlenül csodálatos vagy, akkor is, ha nem vagy pomponlány, sőt közel sem te vagy a legszebb lány az iskolában. Olyan pasi, aki szépnek lát úgy, ahogy vagy. – A szüleim Bostonban vannak – mondja. – Akarsz eljönni hozzánk? – Persze. Úgy érzem, bárhová elmennék vele. Van egy elméletem. Az emberről, miszerint mindent elárul a szobája, de Sebastian esetében ez nem igaz. Olyan a szobája, mint egy régi fogadó vendégszobája, nem igazán hasonlít fiúodúra. Van benne egy fekete-piros kézzel varrott ágytakaró, a falon régi fahajó kormánykerék. Se poszter, se fénykép, se albumok, se baseball-labdák… még egy piszkos zokni sem. Kinézek az ablakon, fakuló pázsitot látok és azon túl egy szanatórium kopár, sárga téglás épületét. Behunyom a szememet és próbálok úgy tenni, mintha Sebastiannal lennék abban a Max Ernst festményben, az azúrkék ég alatt. Most, hogy a szobájában vagyok, vele, tényleg együtt, egy kicsit félek. Sebastian kézen fog és az ágyhoz vezet. Két tenyerét arcomra simítja és megcsókol. Alig kapok levegőt. Én… és Sebastian Kydd. Tényleg igaz. Egy idő után felemeli a fejét és rám néz. Olyan közel van, hogy látom az apró zöld pontokat az írisze körül. Olyan közel van, hogy megszámolhatnám, ha akarnám. – Hé, meg sem kérdezted, hogy miért nem jelentkeztem? – Meg kellett volna kérdeznem? – A lányok többsége megkérdezte volna. – Lehet, hogy nem vagyok olyan, mint a lányok többsége. Ez egy kicsit arrogánsan hangzik, de nyilván nem fogom elmondani neki, hogy az elmúlt két hetet érzelmi pánikban töltöttem, hogy felugrottam, valahányszor csöngött a telefon, lopva figyeltem az órán, megfogadtam, hogy soha többé nem teszek semmi rosszat, ha még egyszer úgy beszél velem, mint a pajtánál azon az éjszakán… aztán utáltam magamat, hogy olyan ostoba vagyok, és lányos zavaromban teljesen elvesztem a fejemet. – Gondoltál rám? Jesszus! Micsoda ravasz kérdés? Ha azt mondom, hogy nem, akkor megsértődik. Ha azt, hogy igen, érzelgősnek tűnök. – Talán egy kicsit. – Én sokat gondoltam rád. – Akkor miért nem is hívtál fel? – kérdem játékosan. – Féltem.

– Tőlem? Nevetek, de Sebastian furcsán komoly. – Attól féltem, hogy beléd szerethetek, és most nem akarok szerelmes lenni senkibe. – Ó! – a szívem akkorát dobban, hogy beleremeg a gyomrom. – Szóval? – kérdezi, és ujját végighúzza az államon. Aha. Mosolygok. Újabb trükkös kérdés. – Lehet, hogy csak nem találtad meg még az igazit – dünnyögöm. Ajkával a fülemhez hajol. – Reméltem, hogy ezt mondod.

10.

Segítség!

A szüleim könyvtárban ismerkedtek meg. Egyetem után anya könyvtáros lett. Apám könyvet kölcsönözni ment, meglátta anyámat, és beleszeretett. Hat hónappal később összeházasodtak. Mindenki azt mondja, hogy anyám úgy nézett ki, mint Elizabeth Taylor, de akkoriban minden szép lányra azt mondták, hogy úgy néz ki, mint Elizabeth Taylor. Mindig úgy képzelem el Elizabeth Taylort, hogy egy nagy tölgyfa íróasztalnál ül tűnődve. Apám magas, szikár, szemüveges, szőke haja rövidre nyírva, az íróasztal felé közelít, és anyám-Elizabeth Taylor feláll, hogy segítsen neki. Bolyhos rózsaszín pomponokkal díszített körszoknyát visel. A szoknya valahol fent van a padláson, ruhazsákba cipzározva, anyám többi régi ruhájával együtt; ott van a menyasszonyi ruhája, a kétszínű félcipője, a balettcipője és a megafon, amire rá van írva a neve: Mimi. A középiskolai időkből, amikor vezérszurkoló volt. Szinte sosem láttam anyámat szépen felöltözve, frizurával, sminkkel. Volt egy időszak, amikor maga varrta a ruháit, és a mieinket is. Több fogásos ebédeket, vacsorákat főzött a Júlia Child-szakácskönyvből. Helyi régiségekkel díszítette a házat, neki volt a legszebb kertje és karácsonyfája, és gyönyörű húsvéti kosarakkal ajándékozott meg minket jóval az után is, hogy már nem hittünk a húsvéti nyusziban. Anyám olyan volt, mint más anya, csak egy kicsit jobb, mert úgy érezte, értelmes cél, ha otthonát és családját a lehető legjobb állapotban tartja, és vele minden olyan könnyűnek tűnt. És bár White Shoulders parfümöt használt, és határozottan az volt a véleménye, hogy a farmernadrág csak farmereknek való viselet, úgy érezte, hogy minden nőnek fel kell karolnia azt a csodálatos mozgalmat, amit feminizmusnak neveznek. Az első és másodikos korom között nyáron, anya és barátnői Mary Gordon Howard Megegyezés című könyvét kezdték olvasni. Nehéz regény volt, törölközőkkel, naptejjel és rovarcsípés-csillapító orvosságokkal együtt cipelték a klub tagjai. Minden reggel, amikor végigdőltek napozóágyaikon a medence partján, egyik nő a másik után vette elő saját példányát a táskájából. Borítójára még mindig emlékszem, tudatomba vésődött: kék tenger elhagyott vitorlással, mellette nyolc fiatal nő fekete-fehér érettségi képe. A hátsó borítón Mary Gordon Howard fényképe, profilból; szép arcél, amit az én fiatal elmém tweedkosztümös, gyöngy nyakékes George Washingtonnak látott. – Olvastad a pesszáriumról szóló részt? – súgta egyik hölgy a másiknak. – Pssssszt. Még nem. Ne is mondd el. – Anya, mi az a pesszárium? – kérdeztem.

– Olyasvalami, amivel neked gyerekként még nem kell törődnöd. – És felnőttként majd törődnöm kell vele? – Lehet. De lehet, hogy nem. Addigra talán más módszerek is lesznek. Az egész nyarat azzal töltöttem, hogy megpróbáljam kitalálni, mi van abban a könyvben, ami ennyire le tudja kötni a klubbeli hölgyek figyelmét, hogy Mrs. Dewittle észre sem vette, hogy fia, Dávid leesett a trambulinról és tíz öltéssel kellett összevarrni a fejét. – Anya! – mondtam később, figyelmét próbálva magamra irányítani. – Miért van Mary Gordon Howardnak két vezetékneve? Anyám összecsukta a könyvet, ujját könyvjelzőként dugva az éppen olvasott lapok közé. – Gordon az anyja lánykori neve, Howard pedig az apja neve. Ezen elgondolkodtam. – És mi lesz, ha férjhez megy? Anyámnak mintha tetszett volna ez a kérdés. – Férjnél van. A harmadik férjénél. Úgy véltem, a legjobb dolog a világon, ha az ember háromszor megy férjhez. Akkor senkit nem ismertem, aki akár csak egyszer is elvált volna. – De sosem vette fel a férje nevét. Mary Gordon Howard nagyon nagy feminista. Úgy érzi, a nőknek képesnek kéne lenniük arra, hogy meghatározzák önmagukat és nem lenne szabad hagyniuk, hogy egy férfi elvegye az identitásukat. Úgy éreztem, feministának lenni a legjobb dolog a világon. Amíg & Megegyezés meg nem jelent, nem gondoltam sokat a könyvek erejéről. Tonnaszám olvastam a képeskönyveket, aztán Roald Dahl regényeit és a Narnia krónikáit C. S. Lewistől, de azon a nyáron kezdett tudatom szélére telepedni a gondolat, hogy egy könyv megváltoztathat embereket. Azt gondoltam magamban, hogy én is író és feminista akarok lenni. Abban az évben, karácsonykor, amikor az asztalt körülülve ettük a Buche de Noék, aminek elkészítésével anyám két napot töltött, bejelentést tett. Azt mondta, újra egyetemre fog járni, hogy építész diplomát szerezzen. Semmi nem változik, csak annyi, hogy ezentúl néhány napon apa ad nekünk vacsorát. Évekkel később anyám állást kapott a Beakon and Beakon Architects cégnél. Szerettem bemenni az építészirodába iskola után. Régi ház volt, a város központjában. Minden szobában süppedős szőnyeg, enyhe papír- és tintaillat. Volt egy furcsa rézsútos asztal, annál dolgozott anyám, elegáns épületeket rajzolt finom, biztos kézzel. Két ember dolgozott a keze alá, két fiatalember, akik láthatóan imádták, és sosem gondoltam, hogy az ember nem lehet feminista, ha harisnyanadrágot és magas sarkú cipőt visel és szép hajcsattal tűzi fel a haját. Azt hittem, feministának lenni arról szól, hogy az ember hogyan él. Tizenhárom éves koromban a helyi újságban olvastam, hogy Mary Gordon Howard a közkönyvtárunkba jön előadást tartani és a könyveit dedikálni. Anyám már nem volt olyan állapotban, hogy elhagyhassa a házat, ezért elhatároztam, hogy egyedül megyek, és meglepem anyámat egy dedikált könyvvel. Két copfba fontam a hajamat, sárga szalagot kötöttem a fonatok végére. Sárga indiai kartonruha volt rajtam és fonott talpú szandál. Mielőtt elindultam, bementem anyámhoz. Agyban feküdt, a spaletták félig csukva. Mint mindig, akkor is folyamatos ketyegés hallatszott a szobában, tik-tak, tik-tak, a nagy ingaóra működött, és képzeletemben a szerkezet fogaskerekeinek fogai minden kattanással, minden feltartóztathatatlan mozdulattal leharapták az idő egy kis darabját.

– Hova mész? – kérdezte anyám. Egykor mézédes hangja karcossá változott. – A könyvtárba – mondtam igen elégedetten mosolyogva. Majd' belehaltam, hogy elmondjam neki a titkomat. – Jó. Csinos vagy. – Mély lélegzetet vett, aztán folytatta: – Tetszik a hajszalagod. Honnan vetted? – A varródobozból. Bólintott. – Apám vette ezeket Belgiumban. Megérintettem a szalagokat, kételyeim támadtak, hogy helyes volt-e felhasználnom. – Nem, nem – szólt anyám –, használd csak. Hiszen azért van, nem? És jól áll. Szép vagy. Köhögés fogta el. Rettegtem erről a hangtól; magas, gyenge, inkább gyámoltalan állat felületes zihálásának tűnt, mint köhögésnek. Egy éve köhögött már, mire felfedezték, hogy beteg. Bejött a nővér, fogával vette le az injekciós tűről a védőtokot, közben két ujjával anyám vénáját tapogatta ki. – Jól van, drága, jól van! – mondta biztatóan, finoman beszúrva a tűt. – Most aludni fog. Egy kicsit alszik, és amikor felébred, jobban lesz. Anyám rám nézett, kacsintott. – Nem hiszem – mondta, de már kezdett kábulni. Biciklire ültem, nyolc kilométert tekertem a főutcái könyvtárig. Késésben voltam, és biciklizés közben az a gondolat formálódott bennem, hogy Mary Gordon Howard megment engem. Mary Gordon Howard felismer engem. Mary Gordon Howard meglát és ösztönösen tudja, hogy én is író és feminista vagyok, és egyszer majd írok egy könyvet, ami megváltoztatja a világot. Állva tekertem, hogy gyorsabban haladjak; nagy reményeim voltak az azonnali lényeges átalakulásra. Amikor a könyvtárba értem, a bokrok közé dobtam a biciklimet és felszaladtam a nagy olvasóterembe. Tizenkét sorban, összecsukható székeken ültek a nők. Ott állt előttük a nagy Mary Gordon Howard, testének alsó felét eltakarta a szónoki emelvény. Úgy nézett ki, mint aki csatára készül: merev, khaki színű nadrágkosztüm, hatalmas válltömésekkel. Ellenségességet éreztem a levegőben, egy oszlop mögé osontam. – Tessék! – vakkantott egy nőre az első sorban, aki felemelte a kezét. Szomszédunk, Mrs. Agnosta volt az. – Amit ön mond az mind nagyon szép és jó – kezdte Mrs. Agnosta óvatosan. – De mi van akkor, ha valaki nem boldogtalan, nem elégedetlen az életével? Úgy értem, nem vagyok benne biztos, hogy a lányom életének másnak kéne lennie, mint az én életemnek. Ami azt illeti, nagyon szeretném, ha a lányom olyan lenne, mint én. Mary Gordon Howard elfintorodott. Fülében hatalmas, kék köves fülbevaló lógott. Ahogy megmozdította a kezét, hogy megigazítsa a fülbevalóját, észrevettem négyszögletes gyémántóráját. Valahogy nem arra számítottam, hogy Mary Gordon Howard ilyen sok ékszert visel. Aztán lehajtotta a fejét, mint a támadásra készülő bika, és úgy bámult Mrs. Agnostára, mintha tényleg neki akarna menni. Egy pillanatig komolyan aggódtam Mrs. Agnostáért, akinek kétségtelenül fogalma sem volt arról, hogy milyen darázsfészekbe nyúlt, és csak azért jött el az előadásra, mert egy kis kulturált délutáni szórakozásra vágyott. – Ez, drágám azért van, mert maga klasszikus nárcisztikus személyiség – jelentette ki Mary Gordon Howard. – Annyira imádja önmagát, hogy azt képzeli, egy nő csak akkor lehet boldog, ha pont olyan mint maga. Maga pontosan olyan, mint akiket arra emlegetek példaként, hogy akadályozzák más nők fejlődését és előrelépését.

Hát, gondoltam, ez talán igaz. Ha Mrs. Agnostán múlna, minden nő sütemény sütögetéssel és vécé suvickolással töltené napjait. Mary Gordon Howard ajkán diadalmas, merev mosollyal körülnézett a teremben. – Ha nincs több kérdés, örömmel dedikálom a könyveiket. Nem volt több kérdés. Szerintem azért, mert a közönség túlságosan megszeppent. Beálltam a sorba, anyám Megegyezés példányát magamhoz szorítva. Mary Gordon Howard mellett ott állt a könyvtárigazgató, Ms. Detooten, akit gyerekkorom óta ismertem, ő adta át dedikálásra a szerzőnek a könyveket. Mary Gordon Howard többször ingerülten felsóhajtott. Aztán Ms. Detootenhez fordult és felmordult. – Attól tartok, mind maradi háziasszonyok. – Ekkor már csak két ember volt előttem. Dehogy, akartam tiltakozni, ez egyáltalán nem így van! Nagyon szerettem volna beszélni neki az anyámról és arról, hogyan változtatta meg a Megegyezés az életét. Ms. Detooten vállat vont és zavarában elpirult, aztán elfordult és meglátott engem. – Nahát, itt van Carrie Bradshaw! – kiáltott fel, túlságosan is örömködő, noszogató hangon, mintha olyan ember lennék, akivel Mary Gordon Howard szívesen találkozik. Ujjaim szorosan a könyvre fonódtak. Mintha képtelen lettem volna megmozdítani arcizmaimat, és azon tűnődtem, hogy nézhetek ki így, hogy ajkam buta, félmosolyba merevedett. Gordon – mert innentől csak így gondoltam rá – felém pillantott, megnézett magának és folytatta a dedikálást. – Carrie író lesz – ömlengett Ms. Detooten. – Igaz, Carrie? Bólintottam. Gordon erre hirtelen felfigyelt. Letette a tollát. – És miért? – kérdezte. – Tessék? – kérdeztem erőtlenül. Arcom szinte égett. – Miért akarsz író lenni? Segítségkérőn néztem Ms. Detootenre, de Ms. Detooten ugyanolyan rémültnek tűnt, mint én. – Én… én… nem is tudom. – Ha nem tudsz nagyon jó okot találni rá, akkor ne akarj az lenni! – csattant fel Gordon. – írónak lenni azt jelenti, hogy az embernek van mondanivalója. És ennek a mondanivalónak ajánlatos érdekesnek is lennie. Ha nincs érdekes mondanivalód, ne legyél író. Inkább válassz valami hasznos foglalkozást. Legyél például orvos. – Köszönöm – hebegtem. Gordon kinyújtotta a kezét anyám könyvéért. Egy pillanatra azt fontolgattam, hogy kikapom a kezéből és elfutok, de ehhez túl gyáva voltam. Gordon éles, apró betűkkel véste bele a nevét. – Köszönöm, hogy eljöttél, Carrie – mondta Ms. Detooten, amikor a könyvet visszaadta nekem. Kiszáradt a szám. Tétován bólintottam és kibotorkáltam. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy felkapjam a biciklimet. Inkább leültem a járdaszegélyre, próbáltam összekapargatni az egómat. Vártam. A szégyen mérgező hullámai csaptak át a fejem fölött, aztán amikor elmúltak, felálltam, és úgy éreztem, mintha elvesztettem volna egy dimenziót. Biciklire szálltam és hazatekertem.

– Milyen volt? – kérdezte anyám súgva, rekedtes hangon később, amikor felébredt. Az ágya melletti széken ültem és a kezét fogtam. Anyám mindig gondosan ápolta a kezét. Csak a kezéből ítélve sosem gondolta volna az ember, hogy beteg. Vállat vontam. – Nem volt bent az a könyv, amit kerestem. Anyám bólintott. – Talán legközelebb. Sosem mondtam el anyámnak, hogy elmentem megnézni a hősét, Mary Gordon Howardot. Nem mondtam meg, hogy Mary Gordon Howard dedikálta a könyvét. Azt pedig pláne nem mondtam meg neki, hogy Mary Gordon Howard nem is feminista. Hogyan lehet valaki, aki más nőket semmibe vesz és megaláz feminista? Aki ilyet tesz, egyszerűen rosszindulatú, mint Donna LaDonna. Soha senkinek nem beszéltem erről az incidensről. De a trauma megmaradt, mint egy szörnyű verés, amit az ember kirekeszthet mindennapi gondolataiból, de igazából sosem felejti el. Ha erre gondolok, még mindig vibráló szégyent érzek. És én még azt vártam, hogy Mary Gordon Howard megment engem! De ez már régen történt. Már nem az a kislány vagyok, aki akkor voltam. Nem kell szégyenkeznem. Hasra fordulok, állam alá gyűröm a párnát, és arra gondolok, hogy együtt voltam Sebastiannal. Engem már egyáltalán nem kell megmenteni.

11.

Versengés

– Hallom, hogy Donna LaDonna randizgat Sebastian Kyddel – mondja Lali, a szemüvegét igazgatva. Micsoda?! Lábujjamat a vízbe mártom, megigazítom úszódresszem pántját, hogy visszanyerjem lelki egyensúlyomat, de legalábbis annak látszatát. – Tényleg? – kérdezem lazán. – Kitől hallottad? – Elmondta a két Jennek, ők meg mindenkinek újságolják. – Lehet, hogy csak kitalálta – mondom a lábamat nyújtóztatva. – Miért tenne ilyent? Mellé állok a szomszéd rajtkőre, és vállat vonok. – Elkészülni! Vigyázz! Kész! – kiált Nipsie edző. Elrugaszkodunk, és még a levegőben vagyunk, amikor odakiáltom Lalinak: – Randiztam Sebastian Kyddel. Még látom döbbent arckifejezését, ahogy a medencébe toccsan. A víz hideg, alig huszonnégy fokos. Leúszok egy hosszt, megfordulok, és amikor látom, hogy Lali mögöttem fordul, vadul csapkodom a vizet. Lali általában gyorsabb nálam, de én jobban rajtolok. Már vagy nyolc éve versenyzünk egymással és egymás ellen. Hajnali négykor kelünk, furcsa kotyvalékokat eszünk, például nyers tojást, hogy erősek legyünk, heteket töltünk úszótáborokban, hülyéskedünk, megrángatjuk egymás úszódresszének pántját, néha úgy, hogy kilóg a fél seggünk, fura győzelmi táncokat járunk, és az iskola színeire festjük arcunkat. Üvöltöznek velünk edzők, korholnak anyák, megríkatunk kisgyerekeket. Rossz társaságnak tartanak bennünket egymás számára, de eddig senki nem volt képes elválasztani minket egymástól. Kimerítő nyolchosszos vegyest úszunk. Lali a hatodik hossznál megelőz, és amikor végre a falra csapok, ő már kapaszkodik, és vizet spriccel a pályámra. – Jó módszer a versenyszellem felizzításához – mondja, és a tenyerembe csap. – Pedig igaz – mondom, azzal felkapom a törülközőmet és megszárítom a hajamat. – Micsoda?! – Tegnap éjjel. Eljött hozzánk. Elmentünk egy múzeumba. Aztán elmentünk hozzá és kényeztettük egymást. – Nahát! – behajlítja a lábát, sarkát a fenekéhez húzza, a combját nyújtja. – Egy nyáron át Rómában lakott. És… – körülnézek, hogy biztosan nem hallgat-e ki senki. – Rágja a körmét.

– Persze, Bradley. – Lali! – suttogom. – Komolyan beszélek. Abbahagyja a nyújtást, rám néz. Egy pillanatra azt hiszem, hogy dühös. Aztán elvigyorodik, és kiböki: – Ugyan már, Carrie! Miért járna Sebastian Kydd éppen veled? Egy pillanatra mind a ketten beledermedünk a helyzetbe, olyan szörnyű pillanatot élünk át, amikor egy barát túl messzire ment, és azon vacillálunk, hogy gorombaságokat vágjunk-e egymás fejéhez. Sértő, kegyetlen megjegyzést tesz. És az ember nem tudja, hogy szóba áll-e még vele az életben. De lehet, hogy nem gondolta komolyan. Adunk neki még egy esélyt. – Miért ne járhatna velem? – kérdezem, próbálom könnyedre venni a figurát. – Csak Donna LaDonna miatt – feleli, hangjában megbánás hallatszik. – Úgy értem, ha Sebastian velejár… nemigen valószínű, hogy elkezdene mással is járni. – Lehet, hogy nem is jár vele – mondom. Torkom elszorult. Nagyon vártam, hogy elmondhassak Lalinak mindent a randiről, a legapróbb részletekig leírjam, mit mondott és mit csinált, de már képtelen vagyok rá. Mi van akkor, ha tényleg Donna LaDonnával jár? Idiótánk érzem magamat. – Bradshaw! – kiált rám Nipsie edző. – Mi a fene bajod van ma? Le vagy eresztve. Irány a trambulin! – Bocsi – mondom Lali-nak, mintha ez valahogy az én hibám lenne. Felkapom a törülközőmet, és a trambulinok felé indulok. – A csütörtöki versenyre meg kell tanulnod a teljes fordulatos fél Auerbach-szaltót – kiált Nipsie edző. Remek. Felmászok a trambulinhoz vezető lépcsőkön, próbálom elképzelni az ugrást. De csak a Donna LaDonna és Sebastian kettőst látom, ahogy aznap este a Smaragdban együtt voltak. Lehet, hogy Lali-nak igaza van. Miért járna velem, ha még mindig Donna LaDonnával találkozgat? Másrészt lehet, hogy nem is találkozgatnak és Lali csak össze akar zavarni. De miért tenné ezt? – Bradshaw! – figyelmeztet Nipsie edző. – Nincs időm egész nap várni! Hát jó. Négy lépést teszek, elrugaszkodom a bal lábamról és ugrok. Már a levegőben tudom, hogy az ugrás katasztrofális. Kezem-lábam oldalra csap, tarkóval érek vizet. – Bradshaw! Mégsem próbáltad! – szid Nipsie edző. Általában elég erős vagyok, de könnyek szöknek a szemembe. Nem tudom megmondani, hogy a tarkótáji fájdalom vagy egóm megalázottsága fájdalmasabb, mert mindkettő az. Lali-ra nézek, együttérzést remélek, de nem figyel rám. A tribünön ül, és mellette, úgy egy könyöknyi-re, Sebastian. Miért jelenik meg folyton teljesen váratlanul? Erre nem készültem fel. Visszamászok a trambulinra. Nem merek ránézni, de érzem, hogy figyel. Második kísérletem egy kicsit jobb, és amikor kikászálódok a vízből, Lali és Sebastian már beszélget. Lali rám néz és felemeli a kezét. – Hajrá, Bradley! – Kösz! – intek vissza. Sebastian elkapja pillantásomat, és kacsint. A harmadik ugrásom elég jó, de Lali és Sebastian ahhoz túlságosan elmerülnek az élénk beszélgetésben, hogy észrevegyék. – Hahó! – szólok hozzájuk, miközben hajamból a vizet csavarva feléjük tartok.

– Ó, szia! – köszön Lali, mintha aznap még nem találkoztunk volna. Most, hogy Sebastian ott van, biztosan elég ramatyul érzi magát azért, amit mondott. – Fájt? – kérdi Sebastian, amint leülök mellé. Megpaskolja a fejem tetejét, és kedvesen azt mondja: – A kobakod. Úgy láttam, megütötted. Lali-ra nézek, tojás méretűre kerekedik a szeme. – Nem – felelek vállat vonva. – Semmiség. – Éppen a pajtatető festés éjszakájáról beszélgettünk – mondja Lali. – Az nagyon égő volt – mondom, és igyekszem úgy viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha nem is lennék meglepődve, hogy Sebastian megvárt. – Hazavigyelek? – kérdi. – Köszi. Elkísér az öltöző ajtajáig, és valami okból megkönnyebbülést érzek. Hirtelen rájövök, hogy nem akarom kettesben hagyni Lali-jal. Egészen magamnak akarom. Túl új, hogy megosszam másokkal. Aztán éles lelkiismeret-furdalást érzek. Lali a legjobb barátnőm. Nem az uszodán, hanem a tornatermen át osonok ki a parkolóba. Hajam még vizes, farmernadrágom kényelmetlenül a combomra tapad. Bézsszínű Toyota húz mellém és megáll. Ablak le. Jen S dugja ki a fejét. – Hé, Carrie! – szól nagyon lazán. – Hova mész? – Sehova. Jen P hajol ki mellette. – Nem akarsz eljönni a Hamburger Shackbe? Kétkedő pillantást vetek rá. Még sosem hívtak a Hamburger Shackbe. A fenébe, hiszen soha sehova nem hívtak! Tényleg hülyének néznek? – Nem mehetek – mondom tétován. – Miért nem? – Haza kell mennem. – Egy hamburgerre biztosan van időd – mondja Jen S. Lehet, hogy csak beképzelem, de halvány fenyegetést érzek a hangjában. Sebastian dudál. Megrezzenek. Jen S és Jen P újabb pillantást vált. – Szállj be! – sürget Jen P. – Kösz. Inkább majd máskor. Jen S csak bámul. Ezúttal már nincs kétség, ellenségesség van a hangjában. – Ahogy gondolod – mondja, és felhúzza az ablakot. És csak ülnek ott, nézik, ahogy odamegyek Sebastian kocsijához és beszállok. – Szia! – Hozzám hajol, hogy megcsókoljon. Elhúzódok. – Most inkább ne. Figyelnek minket – mutatok a Toyotára. – A két Jen. – Kit érdekel? – mondja, és megcsókol. Engedem, de néhány másodperc után megszakítom a csókot. –

A két Jen – mondom nyomatékkal. – Donna LaDonna legjobb barátnői. – És? – Hát nyilván elmondják neki, hogy együtt láttak minket – mondom óvatosan, mert nem akarok indiszkrét lenni. Elfintorodik, indít, kettesbe kapcsol. A kocsi csikorogva nekilendül. Kilesek a hátsó ablakon. A Toyota beállt mögénk. Ültő helyemben magamba roskadok. – Ezt nem hiszem el! Követnek minket! – Ó, az isten szerelmére! – mondja a visszapillantó tükörbe nézve. – Itt az ideje, hogy valaki helyre tegye őket. A motor úgy bőg, mint egy vadállat, ahogy Sebastian negyedikbe kapcsol. Éles kanyarral fordulunk az autópályára, százhússzal repesztünk. Megfordulok, megnézem, hol jár a Toyota. – Azt hiszem, lerázzuk őket. – Miért csinálják ezt? Mi bajuk ezeknek a lányoknak? – Az unalom. Nincs jobb dolguk. – Hát, mindenkinek jobb lenne, ha kitalálnának maguknak valamit. – Mert különben mi lesz? Megvered őket? – kuncogok. – Valami olyasmi. – Megsimogatja a combomat és mosolyog. Éles kanyart veszünk, le az autópályáról, a főutcára. Közeledünk a házunkhoz, lelassít. – Ne itt – pánikolok. – Meglátják a kocsidat a bejárón. – Akkor hol? Egy pillanatra tétovázok. – A könyvtárnál. Senki nem gondol arra, hogy ott keressen minket, kivéve talán Egér, aki tudja, hogy a Castlebury Közkönyvtár a kedvenc titkos helyem. Nagy fehér téglás épületben van, az 1900-as években épült, amikor Castlebury virágzó malomipari város volt, és laktak itt olyan milliomosok, akik azzal akarták mutatni vagyonukat, hogy hatalmas házakat építettek a Connecticut folyó mellett. De ma már szinte senkinek sincs annyi pénze, hogy fenntartsa ezeket, ezért mindegyik közintézmény lett, vagy öregek otthona. Sebastian behajt a parkolóba, megáll az épület mögött. Kiugróm a kocsiból, körülnézek. A bézsszínű Toyota lassan halad a főutcán, elhúz a könyvtár épülete előtt. A két Jen úgy forgatja a fejét, mintha a nyakuk keverőpálca lenne. Nagyon igyekeznek a nyomunkra akadni. Kétrét görnyedve nevetek. Valahányszor ki akarok egyenesedni, Sebastianra nézek, és hisztérikus röhögés vesz rajtam erőt. Pár lépést teszek a parkolóban, elesek, a hasamat fogom. – Carrie? Ez tényleg ennyire mulatságos? – Igen – visítom, és újabb röhögőgörcs kap el. Sebastian rám néz, feladja, és rágyújt. – Gyere! – mondja, és a kezét nyújtja. Felállók, rátámaszkodom. – Nevetséges, nem? – Falrengetően vicces. – Hogyhogy te nem nevetsz? – Nevetek. De jobban szeretem nézni, hogy nevetsz. – Tényleg? – Igen. Boldoggá tesz.

Átölel, bemegyünk a könyvtár épületébe. A negyedik emeletre vezetem. Szinte senki nem jön fel ide, mert itt mérnöki tudományokról, botanikáról és egyéb tudományos témákról szóló könyvek vannak, amikért az emberek többsége nem hajlandó négy emeletet mászni. A terem közepén régi, kartonkárpitos kanapé áll. Már vagy fél órája intenzíven kényeztetjük egymást, amikor hangos, dühös hangra riadunk. – Helló, Sebastian. Csodálkoztam, hova tűntél olyan hirtelen. Sebastian rajtam fekszik. Átnézek a válla fölött, és Donna LaDonnát látom. Bosszúálló valkűrként magasodik fölénk. Kezét melle előtt karba vonja, ezzel hangsúlyozva dús dekoltázsát. Ha mellel ölni lehetne, halott lennék. – Gusztustalan vagy – vicsorog Sebastianra, mielőtt rám fordítaná figyelmét. – És te, Carrie Bradshaw még nála is rosszabb vagy. – Ezt nem értem – mondom alig hallgatóan Sebastian bűntudatosan néz. – Carrie, sajnálom. Fogalmam sem volt, hogy így reagál. Hogyhogy fogalmad sem volt, tűnődöm egyre nagyobb haraggal. Holnap már az egész iskola tudni fogja. És én leszek az, akit vagy hülyének, vagy kurvának néznek. Sebastian egyik kezével a kormányt fogja, rágott körmével a hamis intarziát ütögeti, mintha ő is legalább annyira megdöbbent volna, mint én. Talán üvöltöznöm kéne vele, de olyan szép, és olyan ártatlannak tűnik, hogy nincs hozzá lelki erőm. Áthatón nézek rá, kezemet karba vonom. – Jártok? – Ez bonyolult. – Mármint hogy? – Nem olyan egyszerű. – Ez olyan, mint kicsit terhesnek lenni. Vagy igen, vágy nem. – Nem járok vele, de ő azt hiszi, hogy igen. És ez kinek a hibája? – Nem vagy képes megmondani neki, hogy nem jársz vele? – Ez nem olyan egyszerű. Szüksége van rám. Ekkor már tényleg elegem van. Hogyan reagálhat egy magára valamit is adó lány ilyen ostobaságra? Azt kéne mondanom: kérlek, kérlek, nekem is szükségem van rád! És amúgy, mi is van ezzel a régimódi „szükségem van rád” izével? Beáll a házunk elé, leparkol. – Carrie… – Azt hiszem jobb, ha most megyek. Van némi él a hangomban. De mi mást kéne tennem? Mi van akkor, ha Donna LaDonnát jobban szereti, és engem csak arra használ, hogy őt féltékennyé tegye? Kiszállok a kocsiból, becsapom az ajtót. Rohanok be a járdán. Már majdnem az ajtónál vagyok, amikor meghallom a gyors, megnyugtató lépteket

magam mögött. Megragadja a karomat. – Ne menj még! – mondja. Megengedem, hogy megfordítson, hogy megérintse a hajamat. – Ne menj! – súgja. Arcához húzza az arcomat. – Lehet, hogy szükségem van rád.

12.

Nem mindig kaphatod meg, amit meg akarsz kapni

– Maggie, mi baj? – Semmi – feleli hűvösen. – Dühös vagy rám? – kérdem, alig kapok levegőt. Megáll, megfordul, rám bámul. És látom rajta a nemzetközi csajszi arckifejezést, ami azt jelenti: iszonyú dühös vagyok rád, és nagyon is jól tudhatnád, miért, de ezt nem fogom megmagyarázni. – Mit tettem? – Nem arról van szó, hogy mit tettél, hanem, hogy mit nem. – Oké, akkor mit nem tettem? – Te mondd meg! – mondja, és elindul. Sok lehetőséget lefuttatok, de halvány fogalmam sincs. – Mags! – rohanok utána a hallban. – Sajnálom, ha nem tettem meg valamit. De őszintén mondom, fogalmam sincs, mi az a valami. – Sebastian! – csattan fel. – Mi van? – Te meg Sebastian. Ma reggel bejövök, és már mindenki tud róla. Mindenki, kivéve engem. Pedig állítólag én vagyok a legjobb barátnőd. Már majdnem a nagy előadóban vagyunk, ahová úgy kell bemennem, hogy Donna LaDonna és barátai ellenségességét kell elviselnem, és egy sereg más kölyökét is, akik nem a barátai, de azok szeretnének lenni. – Maggie! – könyörgök. – Egyszerűen csak megtörtént. Nem igazán volt időm felhívni téged. Ma reggel akartam elmondani neked, ez lett volna az első dolgom. – Lali tudta – mondja, nem veszi be a magyarázatomat. – Lali ott volt. A medencénél voltunk, amikor Sebastian odajött, és felajánlotta, hogy hazavisz. – És? – Ugyan, Magwitch! Nem hiányzik, hogy te is dühös legyél rám. – Majd még beszélünk róla – mondja, és kinyitja a nagyterem ajtaját. – Később. – Oké – sóhajtok, ő pedig elindul. A hátsó fal mellett osonok el, lesietek a széksorok között kijelölt

helyemre, próbálok a lehető legészrevétlenebb maradni. Amikor végre odaérek a soromhoz, ledöbbenek. Valami szörnyen nincs rendben. Még egyszer megnézem a B betűt, hogy meggyőződjek róla, nem tévedés. De nem tévedés. A helyemen Donna LaDonna ül. Körülnézek, Sebastiant keresem, de nincs sehol. Gyáva. Nincs más választásom. Kénytelen vagyok megharcolni a helyemért. – Bocs – mondom, és átnyomakodok Susie Beck mellett, aki élete elmúlt két évében minden áldott nap feketében jelent meg; a sorban a következő Ralph Bomenski, törékeny, fehér bőrű fiú – az apjának benzinkútja van és megszabta, hogy Ralphie-nak ott kell dolgoznia, akármilyen idő van –, aztán jön Ellen Brack, aki száznyolcvan centi magas és úgy néz ki, mint aki legszívesebben eltűnne… amit tökéletesen megértek. Donna LaDonna tudomást sem vesz a közeledésemről. Haja, mint valami hatalmas pitypangkaszat akadályozza látását. Igen élénken beszélget Tommy Brewsterrel. Ez a leghosszabb párbeszéd, amit valaha tapasztaltam köztük. De persze természetes, hogy beszélnek, hiszen Tommy is része a klikkjének. Olyan harsány a hangja, hogy három sorral messzebbről is hallani. – Egyesek nem tudják, hol a helyük – mondja. – Az egész arról szól, hogy a rangsort be kell tartani. Tudod, mi történik a szemtelen csirkékkel, akik nem tudják, hol a helyük? – Nem – feleli Tommy bárgyún. Észrevett engem, de gyorsan fegyelmezi magát és oda néz, ahová kell: Donna LaDonna arcára. – Halálra csipkedi őket… a többi csirke – szól Donna vészjóslón. Oké. Ebből elég. Nem állhatok itt örökre. Szegény Ellen Brack a füléig felhúzta a térdét, hogy elengedjen. Egyszerűen nincs elég hely kettőnknek. – Elnézést… – szólok extrém udvariasan. Semmi válasz. Donna LaDonna folytatja a tirádát. – Ráadásul megpróbálja elcsábítani más lányok barátját. Tényleg? Donna LaDonna szinte minden lány barátját elcsábította már egyszer-kétszer, csak azért, hogy megmutassa, megteheti. – Nem véletlenül mondtam, hogy megpróbálja. Mert a legszánalmasabb az, hogy a srác felhívott tegnap este, és elmondta, micsoda… – Donna hirtelen előrehajol és Tommy fülébe suttog – …ez a spiné. Tommy harsányam felröhög. Nincs más megoldás. Nem hagyom, hogy ezt tegye velem. – Elnézést – ismétlem. Ezúttal sokkal hangosabban és erélyesebben. Ha nem fordul meg, teljesen hülyét csinál magából. Megfordul. Tekintete úgy folyik le rajtam, mintha lassan maró erős sav lenne. – Carrie! – mondja mosolyogva. – Mivel minden jel szerint szereted megváltoztatni a szabályokat, arra gondoltam, ma helyet cserélünk. Okos, gondolom. Sajnálatos módon azonban nem megengedett. – Miért nem inkább máskor cserélünk helyet? – javaslom. – Ó! – szól gúnyosan. – Csak nem attól félsz, hogy bajba kerülsz? Egy ilyen álszent jó kislány, mint te? Ugye nem akarod lerontani a magatartásjegyedet? Tommy erre hátraveti a fejét, falrengetően mulatságosnak találja. Jesszus! Egy cipőfűzőn is nevetne, ha valaki azt mondaná neki, hogy tegye azt. – Rendben – mondom. – Ha nem mozdulsz a helyemről, kénytelen leszek rád ülni.

Gyerekes, de hatásos. – Úgysem mered. – Tényleg? – Felemelem a táskámat, mintha a fejére akarnám tenni. – Sajnálom, Tommy – mondja Donna LaDonna, azzal feláll. – De egyesek túl gyerekesek ahhoz, hogy foglalkozzunk velük. Kifele menet szándékosan a lábamra lép, de úgy teszek, mintha nem vettem volna észre. De hiába ment el, távolléte sem hoz megkönnyebbülést. Szívem úgy lüktet, mint egy egész fúvószenekar. Kezem remeg. Tényleg felhívta Sebastian? És különben is, hol van Sebastian? Úgy ülöm végig a gyűlést, hogy szidom magamat idétlen viselkedésemért. Mit gondoltam magamban? Miért haragítottam magamra az iskola legmenőbb lányát egy pasi miatt? Azért, mert lehetőségem volt rá. És kihasználtam a lehetőséget. Nem tudtam türtőztetni magam. Ebből is látszik, hogy nem túl logikus gondolkodású, és talán nem túl kedves nőszemély vagyok. Ezért az esetért nyilván benne vagyok a slamasztikában, és megkapom a magamét. És valószínűleg meg is érdemlem. Mi van akkor, ha mindenki kiakad rám, és ez így marad az év hátralévő részében? Ha így lesz, könyvet írok róluk. Bepályázok vele a New School nyári kreatív írás szemináriumára, és ezúttal be is jutok. Aztán New Yorkba költözöm, ahol sok új barátom lesz, és mindenkinek megmutatom a könyvemet. De amint kifelé megyünk a napi össziskolai eligazításról, Lali megtalál. – Büszke vagyok rád. Szinte hihetetlen, hogy ki mertél állni Donna LaDonna ellen. – Ó, semmiség! – Egész idő alatt figyeltelek. Attól tartottam, hogy elsírod magad, vagy ilyesmi. De nem így történt. Nem számítok bőgő masinának, nem könnyen törik el nálam a mécses. Sosem voltam ilyen. De akkor is. Csatlakozik hozzánk Egér. – Arra gondoltam… Talán te, én meg Danny és Sebastian elmehetnénk dupla randira, amikor Danny átjön hozzánk. – Meg van beszélve – mondom, és azt kívánom, bárcsak ne Lali előtt tette volna ezt az ajánlatot. Most, hogy Maggie haragszik rám, legkevésbé arra van szükségem, hogy Lali is kiakadjon tőlem. – Talán mehetnénk mind együtt. Csak mi, lányok – mondom, és Lali kedvéért hozzáteszem: – Mióta volt szükségünk fiúkra, hogy jól érezzük magunkat? – Igazad van – mondja Egér, érti a dörgést. – Azt szokták mondani, hogy egy nőnek annyira van szüksége pasira, mint a halnak biciklire. Egyetértőn bólogatunk. Lehet, hogy a halnak nincs szüksége biciklire, de barátokra nyilvánvalóan. – Aúúú! Valaki hátulról belém bök. Megfordulok, arra számítva, hogy Donna LaDonna valamelyik segédje az. De Sebastian áll ott, kezében ceruza. Nevet. – Hogy vagy? – kérdi. – Jobban nem is lehetnék – mondom gúnyosan. – Donna LaDonna az én helyemre ült. – Hogy mik vannak! – feleli diplomatikusan. – Nem láttalak a fejtágítón.

– Mert nem voltam ott. – Hol voltál? El sem hiszem, hogy ezt én mondtam. Hiszen nem vagyok az anyja. – Számít ez? – kérdi. – Egy kis jelenet volt Donna LaDonnával. – Remek. – Utálatosan viselkedtem vele. Most már tényleg utál. – Ismered a mottómat – mondja, és játékosan megérinti orromat a ceruzájával. – Minden áron kerüld a női veszekedést. Mit csinálsz ma délután? Lógd el az úszóedzést, és menjünk el valahová! – És Donna LaDonna? Ezzel a kérdéssel jutok legközelebb ahhoz, hogy tényleg felhívta-e. – Mi van vele? Azt akarod, hogy ő is jöjjön? Értetlenül nézek rá. – Akkor felejtsd el. Nem fontos – mondja, és beülünk a matekórára. Igaza van, gondolom, és kinyitom a könyvemet a valós függvényeknél. Donna LaDonna fontos. A matematika is fontos, a valós függvényekkel egyetemben. Sosem lehet tudni, mikor bukkan fel egy nyavalyás prímszám, és teszi tönkre az ember teljes oktatásbeli előmenetelét. Talán így érez Donna LaDonna irántam. Valós függvény vagyok, akit meg kell állítani. – Carrie? – Igen, Mr. Douglas? – Kijönnél ide, hogy befejezd ezt az egyenletet? – Igen. Kézbe veszek egy darabka krétát és a táblán levő számokat bámulom. Ki gondolná, hogy a számolás könnyebb, mint a randizás? – Szóval, ki van ásva a csatabárd – mondja Walt némi elégtétellel a gyűlésen történt incidensre utalva. Cigarettára gyújt, hátraveti a fejét, a pajta gerendái közé fújja a füstöt. – Tudtam, hogy Sebastian kedvel téged – jelenti ki Egér diadalmasan. – Mags? – szólok hozzá. Maggie vállat von és másfelé néz. Még mindig nem beszél velem. Eltapossa a csikkjét, felkapja a könyveit és elsétál. – Mi baja? – kérdi Egér. – Azért haragszik rám, mert nem szóltam neki Sebastianról. – Ez hülyeség – jelenti ki Egér kategorikusan. Waltra néz. – Biztos vagy benne, hogy nem rád haragszik? – Abszolút semmit nem tettem. Engem nem érhet kritika – bizonygatja Walt. Walt szörnyen jól fogadta a szakítást. Már két napja megtörtént köztük a „beszélgetés”, és úgy tűnik, kapcsolatuk nagyjából ugyanolyan, mint volt, kivéve, hogy Maggie most már hivatalosan is Peterrel jár. – Maggie talán éppen azért haragszik rád, mert nem vagy különösebben feldúlt a szakítás miatt – teszem hozzá.

– Azt mondta, barátoknak jobbak vagyunk együtt, mint szeretőknek. És azt feleltem, ebben teljesen egyetértek vele. Olyan nincs, hogy az ember hoz egy döntést a másikkal való kapcsolatáról, és aztán azért dühös, mert a másik egyetért vele. – De van – szól Egér. – Mert ahhoz, amit mondtál, bizonyos fokú logikára lenne szükség. Ezzel nem akarok senkit kritizálni – teszi hozzá gyorsan, figyelmeztető arckifejezésemet látva. – De attól még így van. Maggie-nek nem a logika az erőssége. De ő a legszebb, gondolom, és erős késztetést érzek, hogy utánamenjek, amikor Sebastian jelenik meg. – Menjünk innen – javasolja. – Az előbb találkoztam Tommy Brewsterrel; nyaggatott, hogy beszéljek neki a csajokról. – Túl sokat kell taktikáznotok – mondja Walt a fejét ingatva. – Olyanok vagytok, mint Bonnié és Clyde. – Mihez van kedved? – kérdi Sebastian. – Nem tudom. Mit akarsz csinálni? – Most, hogy Sebastian kocsijában ülünk, hirtelen furcsán bizonytalan vagyok. Ez a harmadik egymást követő nap, amikor találkozunk. Mit jelent ez? Járunk? – Elmehetnénk hozzánk. – Talán csinálhatnánk valami mást. Ha elmegyünk hozzájuk, csak kényeztetjük egymást. Nem akarok az a lány lenni, aki csak szexei vele. Többet akarok. A barátnője akarok lenni. De hogy a pokolban érjem ezt el? – Oké – mondja, azzal térdemre simítja tenyerét, majd feljebb csúsztatja a combomon. – Hova akarsz menni? – Nem tudom – felelem morcosan. – Moziba? – Az jó! – ragadom meg a lehetőséget. – A Chesterfieldben van egy jó Clint Eastwood retrospektív. – Tökéletes! – Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ki az a Clint Eastwood, de ha már beleegyeztem, nem tudom, hogyan valljam ezt be. – Miről szól a film? Rám néz, elhúzza a száját. – Ugyan már! – mondja, mintha el sem tudná hinni, hogy feltettem ezt a kérdést. – Nem egy film. Filmek. A Jó, a Rossz és a Csúf, meg A törvényenkívüli Josey Wales. – Fantasztikus! – felelem, remélve, hogy elég lelkesedés van a hangomban, és ez leplezi tudatlanságomat. Hé, ez nem is az én hibám! Nincsenek bátyáim, teljesen tájékozatlan vagyok a pasik kultúrájában. Hátradőlök az ülésen, mosolygok, antropológiai kalandvággyal várom, mi fog történi ezen a randin. – Nagggyon jó – mondja Sebastian, és bólint. Egyre nagyobb izgalomba jön saját tervétől. – Tényleg nagyszerű. És tudod mit? – Mit? – Remek lány vagy. Jó ideje próbálok eljutni erre a sorozatra, és nincs még egy lány, aki eljönne velem. – Ó! Elégedett vagyok magammal.

– A lányok általában nem szeretik Clint Eastwoodot. De tudod, te teljesen más vagy. – Egy pillanatra nem az útra figyel, hanem rám néz. Tekintete olyan őszinte, hogy szinte látom: szívem elolvad, kis ragadós sziruptócsává változik. – Úgy értem, olyan, mintha több lennél, mint egy lány. – Tétovázik, keresi a legjobb szavakat. – Olyan, mint… mintha fiú lennél lány testben. – Hogy mi?! – Ne vedd a szívedre! Nem azt mondtam, hogy úgy nézel ki, mint egy fiú. Azt mondtam, hogy úgy gondolkozol, mint egy fiú. Szóval gyakorlatias, de kemény vagy. És nem félsz a kalandoktól. – Ide figyelj, te nagyon pasi! Az hogy valaki lány, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem lehet kemény és gyakorlatias, és nem szereti a kalandokat. A lányok többsége igenis kemény gyakorlatias, és szereti a kalandokat, míg nem találkozik valami pasival. Aztán a pasik meghülyítik őket. – Tudod, mit szoktak mondani: minden pasi faszfej, minden nő őrült. Lekapom a cipőmet, azzal ütöm. Négy órával később kibotorkálunk a vetítőteremből. A szám sajog és zsibbad a csókolózástól, járásom kissé bizonytalan, mintha részeg lennék. Hajam kusza boglya, és biztos vagyok benne, hogy a szempillafestékem elkenődött. Ahogy kilépünk a sötétből a fényre, Sebastian magához ölel, megint megcsókol, hátrasimítja hajamat. – Milyen volt? – Egész jó. Tetszett az a jelenet, amikor Clint Eastwood lelövi Ell Wallachot a kötélről. – Igen – mondja, és átölel. – Ez nekem is kedvenc részem. Lesimítom a hajamat, hogy egy kicsit elfogadhatóbban nézzek ki, ne látsszon, hogy fél napig csókolóztam egy pasival a moziban. – Hogy nézek ki? Sebastian hátralép és elgondolkozón méreget. – Pont úgy nézel ki, mint Tuco. A fenekére csapok. Tuco nem más, mint Eli Wallach, más néven a Csúf. – Azt hiszem, mostantól így hívlak – mondja nevetve. – Tuco. Kicsi Tuco. Szerinted? – Megöllek! – mondom, és végigkergetem a parkolón, egészen a kocsiig.

13.

Szerelem, szerelem

A következő néhány napban meghúzom magamat, úgy igyekszem elkerülni, hogy keresztezzem Donna LaDonna útjait, hogy nem megyek a reggeli iskolagyűlésre és délben a menzára sem teszem be a lábamat. A harmadik napon Walt a nyomomra akad a könyvtárban, ahol az önsegítő könyvek között rejtőzöm és titokban Linda Goodman: A szerelem csillagjegyei című könyvét olvasom, abban a hiábavaló igyekezetemben, hogy kiderítsem, Sebastiannal van-e közös jövőm. Csak az a probléma, hogy nem tudom, mikor van a születésnapja. Csak remélni tudom, hogy Kos, és nem Skorpió. – Asztrológiát olvasol? Jaj, ne! Ez nem rád vall, Carrie! – szól rám Walt. Becsapom a könyvet, visszateszem a polcra. – Mi a baj az asztrológiával? – Ostobaság – feleli Walt aljasul. – Azt hiszik, hogy a születési időpontból megjósolható az ember élete. Tudod, hány ember születik naponta? Kétmillió-ötszázkilencvenkilencezer. Hogyan lehet kétmillió ötszáz kilencvenkilenc ezer embernek bármilyen közös vonása? – Mondták már, hogy az utóbbi időben nagyon rossz hangulatban vagy? – Miről beszélsz? Én mindig ilyen vagyok. – A szakítás miatt, ugye? – Nem. – Akkor? – Maggie sír – mondja hirtelen. Felsóhajtok. – Miattam? – Nem minden körülötted forog, Bradley. Úgy tűnik, összekaptak valamin Peterrel. Engem küldött, hogy keresselek meg. A kémiai labor melletti lányvécében van. – Nem kell megbízásokat teljesítened neki. – Nem érdekel – feleli Walt, mintha az egész helyzet reménytelen lenne. – Könnyebb, mind semmit sem tenni. Valami határozottan nincs rendben Walttal. Ezen tűnődöm, miközben futok Maggie-hez. Walt mindig is kissé gúnyos és cinikus volt, és éppen ezt szeretem benne. De sosem volt ennyire kimerült, mintha valami hatalmas sziklatömböt vinne a vállán, és nem lenne ereje továbbmenni vele. Kinyitom az iskola régi részében levő kis lányvécé ajtaját; ezt szinte senki sem használja, mert a tükör

kopott és minden szerelvény vagy hatvanéves. A vakolatba kapart feliratok is hatvanévesnek tűnnek. A kedvencem: „Ha jól akarsz szórakozni, hívd Myrtle-t.” A névből következtetek a felirat korára. Mikor neveztek el valakit Myrtle-nek? Jó régen. – Ki van ott? – szól ki Maggie. – Én vagyok. – Egyedül vagy? –Igen. – Rendben – mondja, és kijön a fülkéből. Arca dagadt, kivörösödött a sírástól. – Jesszus, Maggie! – papír zsebkendőt adok neki. Kifújja az orrát, a zsebkendő fölött rám néz. – Tudom, hogy mostanában egyfolytában Sebastiannal vagy, de szükségem van a segítségedre. – Jó – mondom óvatosan. – Miben segíthetek? – Orvoshoz kell mennem. És képtelen vagyok egyedül menni. – Persze – mosolygok, hálásan, hogy végre kibékültünk. – Mikor? – Most. – Most? – Hacsak nincs valami jobb dolgod. – Nincs. De miért most, Maggie? – kérdem egyre növekvő gyanakvással. – Milyen orvoshoz? – Tudod… – mondja, halkabbra fogva – olyan… női dolgok… szóval… – Abortusz? Képtelen vagyok türtőztetni magamat. Egyszerűen kicsúszik a számon. Maggie arcán látszik a rémület. – Ne is mondj ilyet! – Te ter… – Nem – feleli heves suttogással. – De azt hittem, igen. Aztán hétfőn megjött a vérzésem. – Szóval ti… védekezés nélkül csináltátok? – Tudod, az ilyesmit nem igazán tervezi az ember – védekezett Maggie. – És mindig kihúzta. – Jaj, Maggie! – Még ha én magam nem is szexeltem élesben, elméletben tudom, merre hány lépés, és alapvétő tény, hogy a megszakításos közösülés módszere közismerten nem működik. És ezt Maggie-nek is tudnia kéne. –Szedsz tablettát? – Azon vagyok – bámul rám. – Ezért kell elmennem ahhoz az orvoshoz East Miltonba. East Milton a szomszéd város, de azt mondják, rengeteg ott a bűneset, és senki nem megy oda. Ha lehet, elkerülik. Ami azt illeti, azt sem hiszem el, hogy van ott orvosi rendelő. – Hogyan találtál erre az orvosra? – A telefonkönyvből. – Abból, ahogyan mondja, pontosan tudom, hogy hazudik. – Felhívtam, és ma fél egyre kaptam időpontot. És velem kell jönnöd. Te vagy az egyetlen ember, akiben megbízhatok. Úgy értem, nem mehetek Walttal, ugye? – Miért nem Peterrel mész? Hiszen miatta történt, történik minden. – Mert eléggé semmibe vett. Amikor rájött, hogy esetleg terhes lehetek, kiborult, és huszonnégy órán át

nem is szólt hozzám. Van valami ebben az egészben, ami nem igazán stimmel. – De Maggie! Amikor vasárnap délután találkoztunk, azt mondtad, először feküdtél le Peterrel… – Nem mondtam ilyet. – De igen. – Nem emlékszem. Felkap egy maroknyi vécépapírt, és arca elé fogja. – Ugye nem az volt az első alkalom? – A fejét rázza. –Már korábban is lefeküdtetek. – A smaragdos éjszaka után. Lassan bólintok. A kis ablakhoz sétálok, és kinézek. – Miért nem mondtad ezt el nekem? – Ó, Carrie! Képtelen voltam! – mondja sírva. – Annyira sajnálom! El akartam mondani neked, de féltem. Attól féltem, mi lesz, ha a többiek rájönnek. Mi lesz, ha Walt rájön? Mindenki kurvának nézett volna. – Én sosem néztelek volna kurvának. Akkor sem gondolnálak kurvának, ha száz pasival feküdtél volna le. Erre nevet. – Szerinted egy nő le tud feküdni száz pasival? – Hát, ha nagyon keményen dolgozik rajta, akkor igen. Úgy értem, két évig minden héten egy másik pasival kéne lefeküdnie. Gyakorlatilag a szexen kívül másra nem is lenne ideje. Maggie eldobja a rögtönzött zsebkendőt, hideg vizet paskol az arcára, és megnézi magát a tükörben. – Pont, mint Peter. Ő is csak a szexre tud gondolni. Nem vicc. A fenébe. Ki hitte volna, hogy az idióta Peter ilyen csődör. Az orvos rendelője rendes körülmények között tizenöt percnyi útra lenne, de már harminc perce keressük. Már majdnem beletolattunk két kocsiba, négyszer hajtottunk fel járdaszegélyre, és átmentünk egy maroknyi sült krumplin. Maggie ötlete volt, hogy álljunk meg útközben a McDonald'snál, és amikor a kajával beszálltunk a kocsiba, olyan vehemenciával hajtott ki a parkolóból, hogy az összes krumplim kirepült az ablakon. Legszívesebben elordítanám magamat, hogy elég legyen már, de ezt nem tehetem. Nem tehetem akkor, amikor az a feladatom, hogy elkísérjem a legjobb barátnőmet egy eszement orvos rendelőjébe, hogy fogamzásgátlót írasson fel magának. Ezért aztán, amikor az órámra néztem és láttam, hogy elmúlt fél egy, finoman javasoltam, hogy álljunk meg egy benzinkútnál. – Miért? – kérdi Maggie. – Árulnak térképet. – Nincs szükségünk térképre. – Mi vagy te? Pasi? – Kinyitom a kesztyűtartót, belenézek. Kétségbeesés. Teljesen üres. – És cigarettát is kell vennünk. – A nyavalyás anyám! Le akar szokni. Utálom, amikor ezt csinálja. A cigarettaügy szerencsére elvonja a figyelmünket arról, hogy eltévedtünk, és nem is akárhol, hanem

Connecticut állam legveszélyesebb államában, valamint lúzerek vagyunk. Bemegyünk egy benzinkútra, ahol kénytelen vagyok helyeskedni egy pattanásos bőrű segéddel, míg Maggie idegesen beoson a mocskos klotyóra. Megmutatom a kutasnak a papírt, rajta a cím. – Persze, hogy tudom – mondja. – Ott van a sarkon túl. Aztán árnyfigurákat kezd mutogatni a falon. – Tényleg jól tudsz nyulat utánozni – dicsérem. – Tudom – feleli. – Nemsokára felmondok itt. Önálló leszek. Árnyfigurákkal szórakoztatom a közönséget gyerekpartikon. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon fog szeretni a közönség, és sokfelé hívnak majd. – Hirtelen megsajnálom ezt a kedves, pattanásos arcú srácot, aki gyerekpartikon akar árnyjátékot játszani. Nagyon más, mint a Castlebury High diákjai. Aztán Maggie kijön a vécéből, és gyorsan a kocsi felé terelem. Kifele menet, ugató kutyát formázok kezemmel. – Mi volt ez? – kérdi Maggie. – A kéz. Mióta játszol árnyjátékost? Azt akarom mondani, hogy azóta, amióta úgy döntöttél, lefekszel a pasiddal, de nekem nem mondtad. De nem mondom. Inkább azt felelem: – Mindig is mutogattam árnyfigurákat, csak te nem vetted észre. Az orvos rendelője családi házas övezetben van, bár a házak eléggé egymáshoz vannak zsúfolva. Amikor odaérünk a 46-os számhoz, Maggie és én egymásra nézünk; egyre gondolunk: itt valami mintha nem lenne rendben. Ugyanolyan ház, mint a többi, kis kék épület, piros ajtóval. A ház mögött kis ház, mellette Orvosi rendelő felirat. De most, hogy végre megtaláltuk a címet, Maggie megrémül. – Képtelen vagyok bemenni – mondja a kormányba kapaszkodva. – Egyszerűen képtelen vagyok. Tudom, hogy haragudnom kéne rá, amiért teljesen feleslegesen elrángatott East Miltonba, de azt is tudom, hogy érzi magát. A múlthoz akar ragaszkodni, azt akarja, hogy minden maradjon a régiben, túlságosan fél előre lépni, a jövőbe. Mert ki tudja, mit hoz a jövő? Másrészt, valószínűleg túl késő már ahhoz, hogy visszalépjen. – Nézd, én bemegyek és megnézem, mi a helyzet. Ha minden rendben van, visszajövök érted. Ha öt percen belül nem vagyok itt, hívd a rendőrséget! Az ajtóra egy darab papír van ragasztva, felirata hangos kopogásra kér. Hangosan kopogok. Olyan hangosan kopogok, hogy kis híján felsértem a bőrt az ujjaimon. Az ajtó csikorogva nyílik, fehér köpenyes, nővérfityulás középkorú nő néz ki. – Tessék! – A barátnőmnek időpontja van itt. – Mire? – kérdi a nő. – Fogamzásgátlót akar felíratni, azt hiszem – súgom. – Te vagy az a barátnő? – kérdi kissé túl határozottan. – Nem – mondom döbbenten. – A barátnőm a kocsiban van. – Akkor jobb, ha mielőbb bejön. A doktor úrnak ma nagyon sok dolga van. – Oké – mondom, és bólintok, olyan mozdulattal, mint a bólogató kutya, amit kamionosok szoktak a műszerfalra tenni. – Vagy szólj a barátnődnek, vagy gyere be! – mondja a nővér. Megfordulok, intek Maggie-nek. És egyszer az életben tényleg kiszáll a kocsiból. Bemegyünk. Kis várószobában vagyunk, ami az eredeti háznak talán a reggelizőszobája lehetett. A tapéta teáskanna mintás. Hat fémszék van bent, és egy fautánzatú dohányzóasztal, rajta a Highlights

magazin gyerekkiadása. Az egyik széken korunkbeli lány ül. – A doktor úr hamarosan fogad – mondja a nővér Maggie-nek és kimegy a helyiségből. Leülünk. A lányra nézünk. Ellenségesen szemlél minket. Haja elöl rövid, hátul nagyon hosszú, és szemhéja úgy van fekete ceruzával kihúzva, hogy a vonal a halántéka felé kilóg és felfelé kunkorodik, amitől úgy néz ki, mintha a szeme fel akarna szállni az arcáról. Keménynek, szerencsétlennek és gonosznak tűnik. Ami azt illeti, úgy néz ki, mintha legszívesebben megverne minket. Próbálok mosolyogni rá, de csak bámul rám és feltűnően kézbe veszi az egyik magazint. Aztán leteszi, és azt mondja: – Mit néztek? Nem bírnék ki még egy lányos veszekedést, ezért a lehető legkedvesebben válaszolok: – Semmit. – Igen?! Akkor jobb lenne, ha tényleg a semmit néznétek. – Esküszöm, hogy a semmit nézem. Aztán, mielőtt bármit mondhatnék, nyílik az ajtó és megjelenik a nővér. Egy másik kamaszlányt támogat ki. A lány hasonlít a barátnőjéhez, a különbség az, hogy az orvostól kijövő lány sír, és keze fejével törölgeti könnyeit. – Nincs semmi baj – mondja a nővér meglepő kedvességgel. – A doktor úr azt mondja, minden rendben ment. Három napig nem vehetsz be aszpirint. És legalább két hétig semmi szex. A lány sírva bólint. Barátnője felugrik, a síró lány arcára simítja kezét. – Nyugi, Sal! Minden oké. Minden rendben lesz. Azzal még egy fagyos pillantást vet ránk, és kivezeti barátnőjét a váróból. A nővér a fejét ingatja és Maggie-re néz. – A doktor úr fogad. – Maggie – súgom –, nem kell megtenned. Elmehetünk egy másik helyre… De Maggie feláll, arckifejezése igen határozott. – Meg kell tennem. – Jól van, kedves – szól a nővér. – Sokkal jobb, ha az ember elővigyázatos. Bárcsak minden lány tenne óvintézkedéseket! És valami okból egyenesen rám néz. Egy pillanat, hölgyem! Nyugalom! Én még szűz vagyok! De lehet, hogy már nem sokáig. Lehet, hogy nekem is kéne tablettát felíratnom. Hátha szükségem lesz rá. Tíz perc telik el, és Maggie mosolyogva jön ki, mintha nagy kő esett volna le a szívéről. Terjengősen köszöni meg a nővérnek, amit érte tett. Ami azt illeti, olyan hosszan hálálkodik, hogy figyelmeztetnem kell, ideje visszamennünk az iskolába. Odakint azt mondja: – Olyan könnyű volt! Le sem kellett vetkőznöm. Csak megkérdezte, hogy mikor volt legutóbb vérzésem. – Ez nagyszerű! – mondom, és beülök a kocsiba. Nem tudom kiverni a fejemből a síró lányt. Vajon azért sírt, mert szomorú volt, vagy a megkönnyebbüléstől? Vagy csak félt? Akárhogy is, elég borzalmas volt. Résnyire nyitom az ablakot, és rágyújtok. – Mags, mondd meg őszintén, honnan tudtad, hogy van ez a hely! – Peter mondta. – És ő honnan tudta? – Donna LaDonna mondta neki – súgja. Bólintok, kifújom a füstöt a hidegbe. Nagyon nem vagyok felkészülve erre.

14.

Bent és kint

– Missy! – kopogok a fürdőszoba ajtaján. – Missy! Be kell mennem! Semmi válasz. – Dolgom van – feleli végre. – Mi dolgod van? – Semmi közöd hozzá! – Missy, kérlek! Sebastian egy fél órán belül itt lesz. – Na és akkor mi van? Tud várni, nem? Nem, nem tud várni, gondolom. Illetve én nem tudok várni. Alig várom, hogy kijussak a házból. Egész héten ezt mondogattam magamnak. Bár a kijutni innen részt nem részleteztem. Talán egyszerűen ki akarok lépni a régi életemből. Az elmúlt két hétben, a könyvtári incidens óta a nyomomban van a két Jen. Bepofátlankodnak az úszóedzésre és tehénbőgést hallatnak, amikor a trambulinról fejest ugrok. Követtek a bevásárlóközpontba, az élelmiszerboltba, de még a drogériába is, ahol igen izgalmas kalandban lehetett részük: láthatták, ahogy tampont vásárolok. Tegnap egy lapot találtam az öltözőszekrényemben. Az elején egy karikatúravolt: basset hound szájában hőmérővel, fején melegvizes palack. A hátoldalára a „NE” szót írták a „GYÓGYULJ MEG MIELŐBB” felirat elé, és hozzátették még: „BÁRCSAK DÖGÖLNÉL MEG!” – Donna sosem tenne ilyent! – tiltakozott Peter. Maggie, Egér és én csak bámultunk rá. Peter feltette a kezét. – A véleményemet kérdeztétek. Ez a véleményem. – Ki más tehette? – kérdezte Maggie. – Neki van rá a legnagyobb oka. – Nem feltétlenül – mondta Peter. – Nézd, Carrie, nem akarom megsérteni az érzéseidet, de biztosíthatlak arról, hogy Donna LaDonna azt sem tudja, ki vagy. – De tudja – cáfolta Egér. Maggie kissé kiakadt. – Miért ne ismerné Carrie-t? – Nem azt mondom, hogy szó szerint nem tudja, kicsoda Carrie Bradshaw. De Carrie Bradshaw biztosan nincs elöl a protokoll-listáján.

– Nagyon köszönöm – mondám Peternek. Tényleg kezdtem utálni. Aztán Maggie-re voltam dühös, hogy ezzel a pasival jár. Aztán Egérre haragudtam, mert ez a pasi a barátja. És most a húgomra, Missyre vagyok dühös, mert elfoglalja a fürdőszobát. – Most bemegyek! – szólok be fenyegetőn. Lenyomom a kilincset. Az ajtó nincs bezárva. Odabent Missy áll a kádban, lábán szőrtelenítő hab. – Ugye nincs ellenedre? – szól, és behúzza a zuhanyfüggönyt. – Már húsz perce bent vagy. Nekem is készülődnöm kell. – Mi bajod? – Semmi – vicsorgók. – Jobb, ha leveted ezt a rossz hangulatot, különben Sebastian sem akar majd veled lenni. Kiviharzok a fürdőszobából. Szobámban előveszem a Megegyezés-példányomat, kinyitom a címoldalon és Mary Gordon Howard apró betűs aláírását nézem. Olyan, mint egy boszorkány írása. Az ágy alá rúgom a könyvet. Hanyatt dőlök, arcomat a kezemmel takarom el. Eszembe sem jutott volna az átkozott könyv és az átkozott Mary Gordon Howard, ha nem azzal töltöttem volna az elmúlt órát, hogy azt a különleges ridikülömet keressem, a franciát, amit anyám hagyott rám. Bűntudatot érzett, amiért megvette, mert olyan drága volt. Bár a saját pénzéből fizette, és azt mondta, minden nőnek kell legyen egy igazán elegáns retikülje és egy igazán elegáns pár cipője. A retikül az egyik legféltettebb kincsem. Úgy bánok vele, mintha ékszer lenne, csak különleges alkalmakkor használom, és mindig visszateszem a vászonhuzatába, majd azzal együtt az eredeti dobozába. A dobozt a gardróbom hátsó részében tartom. De most, amikor elő akartam venni, nem találtam a helyén. A helyén a Megegyezést találtam, amit szintén a gardrób hátsó részébe rejtettem. Legutóbb hat hónapja használtam, amikor Lali meg én Bostonba kirándultunk. Folyton a táskámat nézte és megkérdezte, egyszer kölcsönveheti-e, és én igent mondtam, bár a gondolattól, hogy anyám retiküljét használja, a hátamon felállt a szőr. Az ember azt hinné, hogy neki is felállna a hátán a szőr a gondolatra, több esze kellett volna legyen, minthogy ilyesmit kérjen tőlem. Határozottan emlékszem, hogy rendesen eltettem a táskát, mert elhatároztam, hogy nem veszem elő, míg New Yorkba nem megyek. De aztán Sebastian meghívott vacsorázni a Brownstone nevű elegáns francia étterembe Hartfordba, és ha ez nem különleges alkalom, akkor nem tudom, mi az. És most a retikül nincs sehol. Illetve nem ott van, ahol lennie kéne. Egy világ omlott össze bennem. Dorrit, jut eszembe hirtelen. Már nem csak fülbevalókat csen, áttért a retikülökre. Berontok a szobájába. Dorrit feltűnően csendes volt ezen a héten. Nem csinált felfordulást, nem volt csetepaté, ami önmagában is gyanús. Az ágyán fekszik, telefonál. Szobája falán poszter: faágról elrugaszkodó macska. A plakát felirata: „SE ITT, SE OTT”. Dorrit leteszi a telefont. – Mi az? – Nem láttad a táskámat? Félrenéz, amiből arra következtetek, hogy tényleg vaj van a füle mögött. – Melyik táskát? A bőrtarisznyát? Azt hiszem, a konyhában van. – Anya retiküljét.

– Nem láttam – mondja túlzott ártatlansággal. – Hát nem elzárva tartod a gardróbodban? – Nincs ott. Dorrit vállat von és folytatni akarja a beszélgetést. – Nem bánod, ha egy kicsit átkutatom a szobádat? – kérdem mintegy mellékesen. – Csináld csak – mondja. A ravasz. Ha bűnös lenne a dologban, nyilván tiltakozna. Átkutatom a gardróbot, a fiókokat, benézek az ágy alá. Semmi. – Na látod?! – mondja Dorris hangon. De második diadalában a szeme megrebben, és a hatalmas kitömött pandára sandít, ami a szoba sarkában, a hintaszékben ül. Az a pandamaci, amit állítólag én adtam neki, amikor megszületett. – Ne, Dorrit – mondom, rosszallóan ingatva fejemet. –Csak nem Mr. Panda? – Ne nyúlj hozzá! – sikítja, azzal leugrik az ágyról, és eldobja a telefont. Elkapom Mr. Pandát, és kirohanok a szobából. Dorrit jön utánam. Mr. Panda gyanúsan nehéz. A szobámba cipelem. – Hagyd békén! – követeli Dorrit. – Miért? – kérdem. – Csak nem követett el Mr. Panda valami disznóságot? – Nem! – Szerintem igen. Körbetapogatom a kitömött játékmedve hátát, és jókora nyílást találok rajta, amit biztosítótűkkel tűztek össze. – Mi folyik itt? – jön be Missy, lábáról csöpög a hab. – Hát ez – mondom, és kibontom a biztosítótűket. – Carrie, ne! – kiált fel Dorrit, ahogy becsúsztatom kezemet a nyílásba. Az első dolog, amit kihúzok egy ezüst karkötő, amit már hónapok óta nem láttam. A” karkötő után egy kis pipa következik, olyan, amit marihuána szívásra használnak. – Ez nem az enyém! Cheryl barátnőmé – győzköd Dorrit. – O kért meg, hogy dugjam el neki. – Na persze – mondom, és átadom a pipát Missynek. Aztán kezem puha bőrfelületre csusszan: anyám retikülje. – Aha! – kiáltok fel, és kirángatom a medve belsejéből. Az ágyra helyezem. Mindhárman döbbenten bámuljuk. A táska teljesen tönkrement. Az egész elülső fele és a sikkes kis szárny, ahol anyám a csekk-könyvét és hitelkártyáit tartotta rózsaszín festékpöttyös. Ez történetesen ugyanaz a szín, amilyen színű körömlakkot Dorrit éppen visel. Túl erős a döbbenet, hogy megszólaljak. – Dorrit, hogy tehetted ezt? – sikolt Missy. – Ez anya retikülje volt! Miért kellett tönkretenned anya táskáját? A változatosság kedvéért nem tudtad volna a saját táskádat tönkretenni? – Miért Carrie-é minden, ami anyáé volt? – sikít vissza Dorrit. – Ez nem így van – mondom, és magam is meglepődök, milyen nyugodt a hangom. – Anya azért hagyta Carrie-re ezt a táskát, mert ő a legidősebb – mondja Missy. – Nem is igaz! – vinnyog Dorrit. – Azért hagyta neki, mert őt szerette a legjobban.

– Dorrit, ez nem igaz… – De igen. Anya azt akarta, hogy Carrie olyan legyen, mint ő. Csakhogy anya meghalt, és Carrie még mindig él – sikítja olyan erősen, amitől megfájdul az ember torka. Dorrit kirohan a szobából, és én hirtelen sírva fakadok. Nem vagyok jó síró. Azt mondják, vannak nők, akik sírás közben is szépek, mint a lányok az Elfújta a szélben. De én ilyet a való életben sosem láttam. Ha sírok, az arcom megdagad, az orrom eldugul, és nem kapok levegőt. – Mit szólna ehhez anya? – kérdem Missyt két zokogás közt. – Attól tartok, anya már nem tud semmit mondani. Helyben vagyunk. Fekete humor. Nem tudom, hová lennénk nélküle. – Hát… – kuncogok fuldokolva, szipogva. – Ez csak egy retikül, ugye? Nem történt személyi sérülés, ilyesmi. – Szerintem rózsaszínre kéne festenünk Mr. Pandát – mondja Missy. – Tanítsuk móresre Dorritot. A mosdó alatt nyitva hagyott egy doboz rózsaszín festéket. Majdnem levertem, amikor a lábszőrtelenítőért benyúltam. – Mit csinálsz? – sikít Missy, amikor dolgozni kezdek a táskán. Amikor végzek, magam elé tartom, megszemlélem. – Kúl – mondja Missy, és elismerően bólint. Megfordítom, elégedetten nézem. Tényleg elég kúl. – Ha szándékosan csináljuk – jelentem ki hirtelen felismeréssel –, az már divat. – Jesszus! De szép táskája van! – áradozik a teremfőnöknő. Csíkos szűk nadrágot visel, haja a feje tetején göndör hullámokba fogva. – Még sosem láttam ilyet. Az ott a neve? Carrie? Bólintok. – Eileen vagyok – mondja. – Én is szeretnék egy ilyen táskát a nevemmel. Két étlapot vesz kézbe, és magasan tartva vezet minket asztalunkhoz, a kandalló mellé. – A ház legromantikusabb asztala – súgja és átadja az étlapokat. – Jó szórakozást, fiatalok! – Meglesz – mondja Sebastian, és kibontja a szalvétáját. Felemelem a táskát. – Tetszik? – Ez egy sima szütyő Carrie. – Ez, Sebastian, nem egyszerű szütyő. És ne nevezz szütyőnek egy retikült. Szütyőben a tizenhetedik században hordták az emberek a pénzt. A ruhájukba rejtették, hogy megtévesszék a tolvajokat. A retikült azonban arra szánták, hogy mindenki lássa. És ez nem valami vén szatyor. Anyámé volt… – Elhallgatok. Nyilván nem érdekli a retikülöm előélete. Pasik, gondolom, és kinyitom az étlapot. – Az viszont tetszik, aki hordja. – Köszönöm. Még mindig haragszom rád egy kicsit. – Mit fogyasztanál? Úgy érzem, be kell tartanunk a formalitásokat egy ilyen elegáns étteremben. – Még nem döntöttem. – Pincér! Két martinit kérünk, citrom helyett olívabogyóval – mondja, és felém hajol. – Itt a legjobb a martini. – Én egy Singapore Slinget kérnék inkább.

– Carrie, nem ihatsz Singapore Slinget. – Miért? – Azért, mert ez egy martinis hely. És a Singapore Sling olyan gyerekes. – Rám pillant az étlap fölött. – És ha már a gyerekesnél tartunk: mi bajod van ma? – Semmi. – Jó. Akkor próbálj meg normálisan viselkedni. Kinyitom az étlapomat, csak bámulok. – A báránysült remek. A francia hagymaleves is. Az volt a kedvencem Franciaországban. – Felnéz, mosolyog. –Csak próbálok segíteni. – Kösz – mondom némi gúnnyal. De rögtön bocsánatot kérek. – Ne haragudj! Mi bajom van? Miért vagyok ilyen rossz hangulatban? Sebastiannal sosem vagyok ilyen morcos. – Szóval – megfogja a kezemet –, milyen volt a heted? – Szörnyű – felelem, pont amikor a pincér kihozza a két martinit. – Egészségedre! A szörnyű hetekre! Belekortyolok az italomba, és óvatosan leteszem. – De tényleg, Sebastian. Ez a hét elég borzasztó volt. – Miattam? – Nem, nem miattad. Úgy értem, nem közvetlenül. Csak… Donna LaDonna utál engem. – Carrie! Ha nem tudod kezelni ezt az vitát, akkor nem kéne találkoznod velem. – Tudom kezelni… – Akkor jó. – Mindig van vita? Mármint amikor az ember jár valakivel. Hátradől, önelégülten néz rám. – Általában. Aha. Sebastian olyan pasi, aki szereti a drámát. De én is szeretem a drámát. Szóval lehet, hogy tökéletesek lennénk egymásnak. Magamban megjegyzem, hogy ezt meg kell beszélnem Egérrel. – Megfelel a francia hagymaleves és a báránysült? – kérdezi, mert a pincér várja a rendelést. – Tökéletes – mondom, és a martinispohár pereme fölött mosolygok rá. De van egy probléma: nem kívánom a francia hagymalevest. Egész életemben hagymát és sajtot ettem. Valami egzotikus és kifinomult ételt akartam kipróbálni, például csigát. De már túl késő. Miért teszem mindig azt, amit Sebastian akar? Amint felemelem a poharamat, egy vörös hajú, vörös ruhás, meztelen lábú nő elbotlik, és kiönti az italom felét. – Nagyon sajnálom, drágám! – mondja némi akcentussal. Hátralép, észleli, hogy romantikus jelenet zajlik Sebastian és köztem. – Ifjúi szerelem – somolyog, és miközben én szalvétámmal próbálom felitatni az italt ruhámról, elbotorkál. – Hát ez meg mi volt? – Semmi, csak egy középkorú, becsípett vendég – von vállat Sebastian. – Tudod, nem tehet róla, hogy középkorú. – Igen. De semmi sem rosszabb egy bizonyos koron túl levő, túl sokat ivott nőnél. – Honnan tanultad ezeket a nagy igazságokat?

– Ugyan, Carrie! Mindenki tudja, hogy a nőknek hamar fejükbe száll az ital. – A férfiak jobbak? – Miért kell most erről beszélnünk? – Szerintem neked meggyőződésed, hogy a nők rosszul vezetnek, és nem értenek a természettudományokhoz. – Vannak kivételek. Például a barátnőd, Egér. Mi van? Megérkezik a hagymalevesünk, tetején olvadt sajt bugyborog. – Vigyázz, forró! – óv Sebastian. Felsóhajtok, egy kanálnyi nyúlós sajtot fújok. – Még mindig szeretnék egyszer elmenni Franciaországba. – Elviszlek – mondja csak úgy, amilyen lazán csak lehet. – Talán nyáron elmehetnénk. – Közelebb hajol, hirtelen nagyon izgalmasnak találja a tervét. – Párizsban kezdünk. Aztán vonattal elmegyünk Bordeaux-ba. Borvidék. Aztán leugrunk Dél-Franciaországba. Cannes, Saint-Tropez… Lelki szemeim előtt megjelenik az Eiffel-torony. Stukkódíszes villa a hegytetőn. Motorcsónakok. Bikinik. Sebastian komoly, érzelmes tekintettel néz. Szeretlek, Carrie, súgja álmomban. Hozzám jössz feleségül? Még mindig reméltem, hogy nyáron New Yorkba megyek, de ha Sebastian el akar vinni Franciaországba, benne vagyok. – Hahó! – Igen? Felnézek, gumimosolyú, fejpántos szőke nő áll az asztalunknál. – Nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem, hol vetted a retikülödet. – Ugye nincs ellenére? – mondja Sebastian célzatosan a szőkének. Azzal felkapja a retikült az asztalról, és a földre teszi. A nő tovább megy, miközben Sebastian még egy kör italt rendel. De a hangulat elromlott, és amikor kihozzák a báránysültet, szótlanul eszünk. – Nahát, éppen úgy viselkedünk, mint az idős házaspárok. – Hogyan? – kérdi színtelen hangon. – Hiszen tudod. Vacsorázunk, de nem beszélgetünk. Ez a legrosszabb félelmem. Mindig elszomorodom, valahányszor ilyen párokat látok éttermekben. Alig néznek egymásra. Szóval azon gondolkodom, egyáltalán miért mozdulnak ki otthonról? Ha nincs semmi mondanivalójuk egymásnak, akár otthon is maradhatnának. – Lehet, hogy az étteremben jobb az étel. – Ez furcsa – leteszem a villámat, óvatosan megtorlóm a számat és körülnézek az étteremben. – Sebastian, mi a baj? – Neked mi bajod? – Semmi. – Akkor jó. – De valami nincs rendben. – Eszem. Nem ehetem meg a báránysültemet úgy, hogy ne nyaggass folyton?

Zavaromban egészen kicsire zsugorodok. Öt centi vagyok. Tágra nyitom a szememet és kényszerítem magam, hogy ne pislogjak. Nem vagyok hajlandó sírni. De fáj. – Persze – felelem a lehető legnyugodtabban. Veszekszünk? Hogy a csodában történhetett? Még egy falatot eszem a báránysültből, aztán leteszem a kést, villát. – Feladom. – Nem szereted a bárányt. – De szeretem a bárányt. De valamiért haragszol rám. – Nem haragszom. – Pedig nagyon úgy látszik, hogy haragszol. Most ő is leteszi az evőeszközt. – Miért csinálják mindig ezt a lányok? Folyton azt kérdezgetik: mi baj? Lehet, hogy az égvilágon semmi baj nincsen. Lehet, hogy a pasi csak enni próbál. – Igazad van – mondom halkan, és felállók. Egy pillanatra mintha pánik venne rajta erőt. – Hova mész? – A mosdóba. Használom a mellékhelyiséget, kezet mosok, alaposan megnézem magamat a tükörben. Miért vagyok ilyen? Lehet, hogy valami bajom van. Aztán hirtelen rájövök, hogy félek. Ha valami történik, és elvesztem Sebastiant, meghalok. Ha meggondolja magát, és visszamegy Donna LaDonná-hoz, duplán halok meg. Ráadásul másnap estére George-dzsal beszéltem meg a randit. Ki akartam menteni magam, de apám nem hagyta. – Az nagyon nagy udvariatlanság lenne – mondta. – De nem is kedvelem – feleltem duzzogva, mint egy gyerek. – Nagyon kedves ember, és nincs rá semmi ok, hogy undok legyél vele. – Nem lenne helyes hamis reményekkel kecsegtetni. – Carrie! – sóhajtott fel apám. – Kérlek, légy óvatos Sebastiannal! – Mi a baj Sebastiannal? – Nagyon sok időt töltesz vele. És egy apa megérzi az ilyesmit. A másik férfi szándékairól. Akkor apámra is dühös voltam. De nem volt bátorságom lemondani a randit George-dzsal. De mi van akkor, ha Sebastian rájön, hogy George és én randiztunk, és ezért szakít velem? Akkor megölöm apámat. Tényleg megölöm. Miért nincs semmi befolyásom a saját életemre? A táskámat keresem, de eszembe jut, hogy nincs ott. Az asztal alatt van, ahova Sebastian rejtette. Nagy levegőt veszek. Összeszedem magam, mosolygós arcot vágok, kimegyek, és úgy viselkedek, mintha mi sem történt volna. Mire visszaérek, a tányérjainkat már elvitték. – Hát, visszajöttem – mondom hamis vidámsággal. – Kérsz desszertet? – kérdi Sebastian. – Te kérsz?

– Téged kérdeztelek. Megkérhetnélek, hogy határozd el magad? – Persze. Együnk desszertet. Vajon miért olyan gyötrelmes ez? A kínai körömkitépéses kínzás ennél kellemesebbnek tűnik. – Két túrótortát kérünk – szól Sebastian a pincérnőnek. Megint helyettem rendel. – Sebastian… – Tessék! Olyan dühös, mintha bármelyik pillanatban kirobbanhatna. – Még mindig mérges vagy? – Nézd, Carrie. Gondosan megterveztem ezt a randevút, elhoztalak ebbe az igazán elegáns étterembe, és te egyfolytában szekálsz. – Mi van? – kérdezem teljesen elvesztve ítélőképességemet, mert igen váratlanul ért a dolog. – Úgy érzem, mintha semmit nem tudnék megfelelően csinálni. Egy pillanatra rémülten megmerevedek. Mit csinálok? Természetesen igaza van. Én vagyok az utálatos, és miért? Annyira félek, hogy elveszítem, hogy próbálom eltávolítani magamtól, mielőtt ő szakíthatna velem? Az isten szerelmére, hiszen azt mondta, hogy el akar vinni Franciaországba! Kívánhatnék ennél többet? – Sebastian! – szólok halk, nyöszörgő hangon. – Mondd! – Ne haragudj! – Semmi baj – feleli, és megpaskolja a kezemet. – Mindenki hibázik. Bólintok. Még jobban besüppedek a székbe, de Sebastian hangulata hirtelen megjavul. Székestől maga mellé húz, és az összes vendég szeme láttára megcsókol. – Egész este erre vágytam – suttogja. – Én is – dünnyögöm. Vagy legalábbis azt gondoltam, hogy erre vágytam. De néhány másodperc múlva elhúzódok. Még mindig mérges és zavart vagyok egy kicsit. De még egy korty martinit iszom és lenyomom magamban a haragot, egészen a sarkamig, ahol remélhetőleg nem okoz több gondot.

15.

Kis bűnözők

– Hű! – mondja George. – Mi hű? – kérdezem, ahogy belépek a konyhába. George és az apám gintonikot isznak, mintha régi barátok lennének. – Az a retikül – feleli George. – Nagyon tetszik. – Tényleg? Hm. A Sebastiannal töltött hullámvasút randi után, ami úgy végződött, hogy a bejárónkon, a kocsijában csókolóztunk és egyéb módokon kényeztettük egymást, míg apám el nem kezdte fel-le kapcsolgatni a kinti lámpákat, legkevésbé George-ot akartam látni. – Arra gondoltam – mondom George-nak –, hogy miért kocsikázzunk olyan sokat a fogadóig; nem mehetnénk inkább a Brownstone-ba? Közelebb van, és igazán jó a konyhájuk. Kegyetlen vagyok, hogy George-dzsal ugyanabba az étterembe megyek, ahol Sebastiannal voltam. De a szerelem gonosszá tett. George-nak ettől természetesen fogalma sincs. Idegesítően kedves. – Bármelyik hely megfelel nekem, ahová menni szeretnél. – Jó szórakozást! – mondja apám reménykedőn. Beszállunk a kocsiba, és George hozzám hajol, hogy megcsókoljon. Elfordítom a fejemet, a csók csak szám szélét éri. – Régen láttalak. Hogy vagy? – kérdi. – Rémesen – felelem. Majdnem elmeséltem neki az egészet, hogy milyen vad két hetet töltöttem Sebastiannal, és hogy kémkedik utánam Donna LaDonna meg a két Jen, és milyen kellemetlen üzenetet találtam az öltözőszekrényemben, de időben leállítottam magamat. George-nak még nem kell tudnia Sebastianról. Inkább azt mondom: – El kellett kísérnem az egyik barátnőmet az orvoshoz, hogy fogamzásgátlót írasson fel magának, és volt ott egy lány, akinek nyilván abortusza volt, és… Bólint, de csak az autópályát figyeli. – A városban nőttem fel, és gyakran elgondolkoztam azon, mit csinálnak az emberek a kisvárosokban. De azt hiszem, sikerül bajba kerülniük, függetlenül attól, hogy hol élnek. – Hm. Olvastad a Peyton Place-t? Grace Metalious. Kisváros. Mindenkinek van valami szörnyű titka. – Az egyetemi olvasmányaimon kívül többnyire életrajzokat olvasok.

Bólintok. Még csak tíz perce vagyunk együtt, de már olyan furcsa az egész, hogy el sem tudom képzelni, hogyan élem túl ezt az estét. – Így hívják? – kérdem tétován. – A város? Nem New York vagy Manhattan? – Igen – feleli röpke nevetéssel. – Tudom, hogy arrogánsnak hangzik. Mintha New York lenne a világ egyetlen városa. De a New York-iak egy kicsit arrogánsak. És tényleg úgy gondolják, hogy Manhattan a világegyetem középpontja. A New York-iak többsége el sem tudná képzelni, hogy máshol éljen. – Rám pillant. – Szörnyen hangzik? Nagyon seggfejnek tűnök? – Egyáltalán nem. Én is szeretnék Manhattanben élni – A városban, ezt akarom mondani, de attól tartok, túlságosan arrogánsnak hatna. – Jártál már ott? – Nem igazán. Egyszer-kétszer, amikor még kicsi voltam. Iskolai kiránduláson elmentünk a Planetáriumba és csillagokat néztünk. – Szinte a Planetáriumban nőttem fel. És a Természettudományi Múzeumban. Mindent tudtam a dinoszauruszokról. És nagyon szerettem a Central Park Zoo-t. A családom háza a Fifth Avenue-n van, és gyerekkoromban éjszakánként oroszlánüvöltést hallottam. Elég kúl, nem? – Nagyon kúl – felelem, és ölelőn magamhoz szorítom karomat. Furcsamód fázok, nyugtalan vagyok. És hirtelen megfogadom magamban: Manhattanben fogok élni. Hallani fogom a Central Park állatkerti oroszlánjainak üvöltését éjszakánként. Nem tudom, hogyan jutok el odáig, de eljutok, az biztos. – A családod házban lakik? – kérdem bután. – Azt hittem, New Yorkban mindenki lakásban lakik. – Lakásban – feleli George. – De vannak házak is: városi házak és barna homokkővel burkolt klasszikus házak is. De a városban mindenki háznak nevezi a lakását. Ne kérdezd, miért. Azt hiszem, ez is egy affektáló kifejezés. – Oldalvást pillant rám. – Igazán meglátogathatnál. Anyám az egész nyarat a southamptoni házában tölti, szóval a lakás gyakorlatilag üres. Négy hálószoba van – teszi hozzá gyorsan, nehogy valami rosszat gondoljak róla. – Persze. Az nagyszerű lenne. És ha bejutnék abba az átkozott kreatív írás programba, az még nagyszerűbb lenne. Hacsak nem megyek inkább Franciaországba Sebastiannal. – Tudod, hogy hiányoztál? – George, nem kéne hiányoznom neked – mondom félénk ingerültséggel. – Hiszen nem is ismersz. – Eléggé ismerlek ahhoz, hogy hiányozzál. Hogy gondoljak rád. Rendben? Meg kéne mondanom neki, hogy van már barátom, de az még túl korai. Alig ismerem. Mosolygok, és nem mondok semmit. – Carrie! – üdvözöl Eileen, a Brownstone teremfőnöknője, mintha régi barátok lennénk. Alaposan megnézi George-ot és elismerőn bólint. George csodálkozik. – Téged ismernek itt? – kérdezi, és karon fog, miközben Eileen az asztalunkhoz vezet minket. Titokzatos mosollyal bólintok. – Mi az, ami jó itt? – kérdi, és kézbe veszi az étlapot. – A martini – mosolygok. – És a francia hagymaleves is finom. Meg a báránysült. George vigyorog.

– Martini jöhet, de francia hagymaleves nem. Ez olyan étel, amit az amerikaiak franciának gondolnak, de magára valamit is adó francia ember sosem rendelne. Elkomorodom, és megint azon tűnődöm, hogyan fogom kibírni ezt a vacsorát. George csigát rendel, amit tegnap este én is rendelni akartam, de nem azt rendeltem, mert Sebastian nem hagyta. – Mindent tudni akarok rólad – mondja George, és az asztalon átnyúlva megfogja a kezemet. Elhúzom a kezem, ellenállásomat azzal leplezem, hogy muszáj innom egy újabb korty martinit. Különben is, hogyan mond el az ember magáról mindent. – Mit akarsz tudni? – Először is azt, hogy várhatom-e, hogy ősszel a Brown hallgatójaként láthatlak viszont. Lesütöm a szememet. – Apám azt akarja, hogy oda menjek. De én mindig is Manhattanben akartam élni. És észre sem veszem, elmondom neki, az az álmom, hogy író legyek, és megpróbáltam bejutni egy nyári kreatív írás táborba, de elutasító levelet kaptam. Ezt nem találja megdöbbentőnek és zavarónak. – Ismerek néhány írót – mondja lazán. – Az elutasítás a folyamat része. Legalábbis kezdetben. Sok író nem is talál kiadót, csak amikor már írt két-három könyvet. – Tényleg? Újra feltámad bennem a remény. – Persze – jelenti ki tekintélyes határozottsággal. – A modern irodalom története tele van olyan sztorikkal, hogy egy kéziratot húsz kiadó utasított el, mire a huszonegyedik megragadta a lehetőséget, kiadták, és bestseller lett belőle. Mint az én esetemben, gondolom. Átlagos lánynak álcázom magamat, de valahol legbelül ott rejtőzik a sztár, aki csak arra vár, hogy valaki esélyt adjon neki. – Ha akarod, boldogan elolvasnám néhány írásodat. Talán segíthetek neked. – Valóban? – kérdem meglepődve. Eddig senki nem ajánlott fel segítséget, és senki nem is bátorított. George melegbarna szemébe nézek. Olyan kedves! És a fenébe is, be akarok jutni abba a kreatív írás programba! A városban akarok élni. És meg akarom látogatni George-ot, és hallani akarom a Central Parkban üvöltő oroszlánok hangját. Hirtelen azt akarom, hogy elkezdődjön a jövőm. – Hát nem kúl dolog lenne, ha te író lennél, én meg a New York Times szerkesztője? Yess! Kiáltani szeretném, hogy igen. De van egy probléma. Nekem barátom van. Nem lehetek ilyen szemét. Meg kell mondanom George-nak. Most. Különben nem vagyok tisztességes. – George, mondanom kell valamit… Már majdnem rázúdítom a titkomat, amikor meglátom, hogy Eileen közeledik az asztalunkhoz fontoskodó arckifejezéssel. – Carrie, telefonon keresnek. – Engem? – vinnyogok George-ról Eileenre nézve. – Ki kereshet itt engem? – Rögtön kiderül – állapítja meg George, miközben felállók az asztaltól. – Halló! – szólok a telefonba. Vad gondolatom támad, hogy Sebastian az. Kiderítette, hogy egy másik pasival randizom és most rettentő dühös rám. De nem Sebastian hív, hanem Missy.

– Carrie! – szól olyan rémült hangon, amitől rögtön azt képzelem, hogy az apám vagy Dorrit meghalt balesetben. –Azonnal haza kell jönnöd! Kis híján összerogyok a félelemtől. Alig bír el a lábam. – Mi történt? – kérdem rekedtesen súgva. – Dorrit. A rendőrségen van. – Missy kis szünetet tart, aztán megadja a kegyelemdöfést: – Letartóztatták. – Nem tudom, maga hogy vagy vele – mondja egy furcsa nő, aki selyempizsamának tűnő öltözete fölött régi szőrmebundát fog össze magán –, de nekem ennyi volt. Kész. Vége. Befejeztem vele. Leveszem a kezemet róla. Apám, aki a nő mellett ül a műanyag széken, zordan bólint. – Már túl régen csinálom ezt – folytatja a nő sűrű pislogások közepette. – Négy fiam van, de addig próbálkoztunk, míg nem született egy lány. Ő. Most azt kell mondanom, bárcsak ne akartam volna. Bárki bármit mond is, a lányokkal sokkal több baj van, mint a fiúkkal. Önnek van fia, Mr… – Bradshaw – feleli apám élesen. – És nincs. Nincs fiam, csak három lányom. A nő bólint, megpaskolja apám térdét. – Szegény ember! Kitalálható, hogy a nő nem más, mint Dorrit hírhedt füves barátnője, Cheryl anyja. – Valóban – feleli apám, és fészkelődik a székében, hogy távolabb kerüljön a nőtől. Szemüvege az orra hegyére csúszik. – Általában – mondja és nekikezd valamelyik gyereknevelési elméletét magyarázni – az, ha a szülőnek valamilyen nemű gyermekre kifejezett preferenciája van, különösen, ha azt a szülő rosszul fejezi ki, gyakran ahhoz vezet, hogy a gyerekből hiányzik… eleve hiányzik… – Apa! – szólok hozzá, megmentésére szaladok felé a kemény padlón. Helyére tolja szemüvegét, feláll, kitárja a karját. – Carrie! – Mr. Bradshaw! – szól George. – George? – Cheryl anyja feláll, szempillája úgy rezeg, mint a pillangó szárnya. – Connie vagyok. – Aha! – bólint George, mintha ez így valahogy értelmet nyerne. Connie már George karjába kapaszkodik. – Cheryl anyja vagyok. És valójában nem is olyan rossz lány… – Biztos vagyok benne, hogy nem is olyan rossz lány – mondja George kedvesen. Jesszus! Cheryl anyja most George-dzsal flörtöl? Intek apámnak, hogy jöjjön egy kicsit távolabb.–A kis marihuánapipa jár a fejemben, amit Mr. Pandában találtam. – Csak nem… – képtelen vagyok rávenni magamat, hogy hangosan kimondjam a drog szót. – Rágógumi – mondja apám nagyon komolyan. – Rágógumi? Azért tartóztatták le, mert rágógumit lopott? – Úgy tűnik, ez már a harmadik szabálysértése. Eddig kétszer kapták el bolti lopásért, de a rendőrség elengedte. Ezúttal nem volt ilyen szerencsés. – Mr. Bradshaw? Chip Marone vagyok, én tartóztattam le a lányát – mondja egy fénylő arcú fiatal, egyenruhás férfi.

Marone. A pajtánál is ott volt. – Beszélhetnék a lányommal? – Ujjlenyomatot kell vennünk tőle, és rabosítási fényképet kell készítenünk. – Rágógumilopásért? – fakadok ki. Képtelen vagyok türtőztetni magamat. Apám elsápad. – Priusza lesz? A tizenhárom éves lányomnak priusza lesz, mint egy közönséges bűnözőnek? – Ez a szabály – közli Marone. Oldalba bököm apámat. – Elnézést, de nagyon jó barátságban vagyunk a Kandesie családdal. – Kicsi ez a város – feleli Marone az arcát dörzsölgetve. – Nagyon sokan ismerik a Kandesie családot. – De Lali olyan, mintha családtag lenne nálunk. Ezer éve ismerem. Igaz, apa? – Figyelj, Carrie! – csitít apám. – Nem kérhetsz senkit arra, hogy szegje meg a szabályokat. Ez nem helyes. – Na de… – Talán felhívhatnánk őket. A Kandesie családot – javasolja George. – Csak hogy megbizonyosodjunk a tényről. – Biztosíthatom, az én kis Cherylem még sosem keveredett bajba – mondja Connie, közben George karjára támaszkodik és szempilláit Marone felé remegteti. Marone-nak nyilván elege lesz. – Meglátom, mit tehetek – mormogja, és felveszi a pult mögött levő telefont. – Rendben – mondja a kagylóba. – Oké. Semmi probléma. – Leteszi a telefont és vigyorog. – Közmunka – hebegi Dorrit. – Szerencséd lesz, ha ennyivel megúszod – mondja apám. George, az apám, Dorrit és én apám dolgozószobájában ülünk, hogy megbeszéljük a helyzetet. Marone azzal a feltétellel engedte ki Dorritot és Cherylt, hogy szerdán jelentkezniük kell a rendőrbírónál, aki büntetésül valószínűleg közmunkára fogja őket kötelezni. – Remélem, szeretsz szemetet szedni – mondja George, játékosan oldalba bökve Dorritot. Apám elküldte Dorritot lefeküdni, de ő nem volt hajlandó szót fogadni. – Te már voltál letartóztatva? – teszi fel Dorrit a kérdést George-nak. – Dorrit! – Mi van? – néz rám. – Ami azt illeti, igen. De én sokkal nagyobb bűnt követtem el, mint te. Átugrottam a metró jegyellenőrző kapuját, és egyenesen egy rendőrrel találtam magamat szemben. Dorrit csak bámul George-ra, tekintetében őszinte csodálat csillog. – És aztán mi történt? – Felhívta az apámat. Az apám meg nagyon oda meg vissza volt. Minden délutánt az irodájában kellett töltenem, az volt a dolgom, hogy az üzleti témájú könyveit ábécé sorrendbe rakjam, és lefűzzem a bankszámlakivonatait. – Tényleg? – Dorrit félelemmel vegyes tisztelettel bámulta George-ot.

– Vagyis a történet tanulsága az, hogy sose bliccelj, mindig rendesen fizesd ki a viteldíjat. – Hallottad ezt, Dorrit? – szól apám. Áll, de válla görnyedt, és hirtelen nagyon fáradtnak tűnik. – Megyek, lefekszem. Te is menj aludni, Dorrit! – De… – Most! – figyelmezteti veszélyesen higgadt hangon. Dorrit még egy utolsó csodáló pillantást vet George-ra, és felszalad a lépcsőn. – Jó éjszakát, gyerekek! – köszön el apám. Szórakozottan lesimítom a szoknyámat. – Sajnálom. Apám, Dorrit… – Semmi baj – feleli George, és újra megfogja a kezemet. – Megértem. Egyeden család sem tökéletes. Az enyém sem. – Tényleg? Próbálom elhúzni a kezemet keze alól, de nem tudom. Inkább témaváltási kísérletet teszek. – Úgy látszik, Dorrit kedvel téged. – Jól elvagyok a gyerekekkel – mondja, és hozzám hajol, hogy megcsókoljon. – Mindig is jól kijöttem velük. – George! – Elfordítom a fejemet. – Én… én tényleg… nagyon fáradt vagyok. Felsóhajt. – Értem. Ideje hazamennem. De ugye hamarosan találkozunk? – Persze. Segít felállni, átöleli a derekamat. Mellkasára hajtom a fejemet, így akarom elkerülni, ami elkerülhetetlenül következik. – Carrie! A hajamat simogatja. Jó érzés, de nem hagyhatom, hogy ennél több legyen. – Annyira fáradt vagyok! – nyöszörgőm. – Oké. – Hátralép, felemeli a fejemet, ajkával az ajkamat súrolja. – Holnap felhívlak.

16.

Milyen messzire vagy hajlandó elmenni?

– Mi a késedelem oka? – kérdi Sebastian. – Sminkelnem kell – felelem. Felcsúsztatja kezét a karomon, és próbál megcsókolni. – Nincs szükséged sminkre. – Hagyd abba – sziszegem. – Ne a házban. – A mi házunkban nincs problémád ezzel. – Neked nincs két húgod, akik közül az egyiket… – Tudom. Letartóztatták rágógumilopásért – mondja megvetőn. – Ami meglehetősen alantasnak tűnik egy bűnügyi évkönyvben. Közvetlenül a szomszéd postaládájába való petárdadobás után következik. – Így kezdődött a te bűnöző életmódod – mondom szelíden, azzal becsukom a fürdőszoba ajtót az orra előtt. Kopog. – Iiiigeen? – Siess! – Sietek – felelem. – Sietek, rohanok. Ami nem igaz. Csak állok és bámulok magam elé. Várom, hogy George hívjon. Két hét telt el a Dorrit-incidens óta, és George betartotta az ígéretét, mert már másnap felhívott. És harmadnap, és negyednap is, és amikor megkérdeztem, valóban komolyan gondolta-e, hogy szívesen elolvasná az egyik történetemet, azt mondta, hogy igen. Elküldtem hát neki, és már öt napja nem hallottam felőle, kivéve tegnap, amikor Dorrit vette fel a telefont és George üzenetet hagyott, hogy ma hat és hét óra között felhív. A fenébe! Ha hatkor hívott volna, Sebastian nem lenne itt a nyakamon. Már majdnem hét óra van. Sebastian nagyon dühös lesz, ha akkor keresnek telefonon, amikor éppen indulni készülünk. Lecsavarom egy tubus szempillafesték tetejét, és a tükörhöz hajolok, a spirállal óvatosan festem pilláimat. Ez már a második réteg, a szempilláim úgy állnak, mint egyenetlen lándzsahegyek. A harmadik réteget készülök felvinni, amikor megcsörren a telefon. – Telefon! – kiált Missy. – Telefon! – üvölt Dorrit.

– Telefon! – sikítom, és úgy rontok ki a fürdőszobából, mintha puskából lőttek volna ki. – Mi az? – kérdi Sebastian, kidugva a hálószobámból a fejét. – Lehet, hogy Dorrit pártfogó felügyelője. – Dorritnak pártfogó felügyelője van? Rágógumilopásért? – kérdi Sebastian, de nem állhatok meg, hogy megmagyarázzam. Apám szobájában veszem fel a telefont, még mielőtt Dorrit elérhetné. – Halló! – Carrie? Itt George. – Ó, szia! – mondom kifulladva, és becsukom az ajtót. – Mi a véleményed az írásomról? Tudnom kell. Most. – Hogy vagy? – kérdi George. – Hogy van Dorrit? – Jól van. Elolvastad? Nagyon nem tetszett? Ha utáltad olvasni, megölöm magamat. – Már beosztották közérdekű munkára? – Igen, George. Az agónia megöl. – Mire osztották be? Kit érdekel? – Szemetet kell szednie az út mentén. – Ó, a szemétrutin. Mindig hatásos. – George – tétovázok. – Elolvastad az írásomat? .– Igen, Carrie. Ami azt illeti, elolvastam. – És? Hosszú csend, mely alatt ereim felvágásának gyakorlati részleteit próbálom kigondolni. – Határozottan az a véleményem, hogy író vagy. Én? író? Fontolgatom, hogy ugrálva és üvöltözve körberohanok a szobában: Író vagyok! Író vagyok! – És van tehetséged. – Ó! Szinte önkívületben hanyatt dőlök az ágyon. – De… Felülök, rémülten markolom a telefont. – Ami azt illeti, Carrie… Ez a történet a lányról, aki Floridában, Key Westen lakókocsiparkban lakik, és egy tejbárban dolgozik… Voltál már Key Westen? – Ami azt illeti, igen. Sokszor – mondom kimérten. – És laktál már lakókocsiban? Dolgoztál már tejbárban? – Nem. De miért ne képzelhetném el, hogy laktam lakókocsiban és dolgoztam tejbárban? – Kitűnő a képzelőerőd – mondja George. – De tudok egy-két dolgot ezekről a kreatív írás kurzusokról. Olyasmit keresnek, amiből a személyes tapasztalat és a hitelesség árad. – Nem értem – dünnyögöm. – Tudod, hány történetet küldenek be nekik gyerekről, aki meghal? Nem hangzik hitelesen. Arról kell írnod, amit tudsz. – De nem tudok semmit!

– Dehogynem! És ha nem tudsz kitalálni semmit, keresd! Örömöm eloszlik, mint a reggeli köd. – Carrie! Sebastian kopog az ajtón. – Felhívhatlak holnap? – kérdezem gyorsan, tenyeremet a telefon köré kerítve. – El kell mennem az úszócsapat partijára. – Majd felhívlak. Kitalálunk valamit, hogy találkozhassunk, rendben? Írói karrieremnek ezennel vége. Pedig még el sem kezdődött. – Carrie! Az ajtó másik oldaláról Sebastian hangja hallatszik, egyre hangosabb és bosszúsabb. – Kész vagyok – mondom és kinyitom az ajtót. – Kivolt az? – Valaki a Brownról. – Oda fogsz járni? – Hivatalosan még be kell jutnom. De igen. Azt hiszem, talán oda fogok járni. Úgy érzem magam, mintha zöld slájmtól fuldokolnék. – És te, hova mész továbbtanulni? – teszem fel a kérdést hirtelen. Furcsa, hogy ezt eddig nem is kérdeztem meg tőle. – Én egy évet kihagyok. Tegnap éjjel az Amherstre szóló jelentkezésem esszé részét írtam éppen, amikor ezt kitaláltam. Nem akarom ezt csinálni. Nem akarok bekerülni a rendszerbe. Ezt biztosan megdöbbentőnek találod. – Nem. A te életed. – Igen, de hogy fogod érezni magad, hogy lecsúszott hülye barátod van? – Te nem vagy lecsúszott hülye. Okos vagy. Nagyon is okos. – Közönséges zseni vagyok – mondja. És egy másodperc múlva hozzáteszi: – Tényleg el kell menned arra a partira? – Igen – bizonygatom. – Lali minden évben megrendezi. Ha nem megyünk el, nagyon megsértődik. – Te vagy a főnök – mondja. Lépkedek utána kifelé, és azt kívánom, bárcsak ne kéne elmennünk arra a partira, írd, amit tudsz. Ez a legjobb, amit George ki tudott találni? Egy ilyen semmitmondó klisé? A fene essen belé! A fene essen mindenbe! A fenét is egye meg a fene! Miért olyan istenverte nehéz? – Ha nem lenne nehéz, mindenki meg tudná csinálni – mondja Peter egy kis csoport kölyöknek, akik a kanapé körül csoportosulnak. Peter alig pár napja tudta meg, hogy előfelvételivel felvették a Harvardra, és ettől mindenki el van ájulva. – A biomérnöki tudományok a jövő reménysége – folytatja, de a többit nem hallgatom meg, mert továbblépek, hogy megkeressem Maggie-t. A sarokban ül, Egérrel. Egér úgy néz ki, mintha túszul ejtették volna. – Igazán, Maggie, nagyon jó hír, hogy Petert felvették. Ha a Castleburyből valaki bejut a Harvardra, az mindannyiunkra jó fényt vet. – Ennek semmi köze hozzánk! – vág vissza Maggie.

– Nem tudom elhinni, hogy Peter bejutott a Harvardra – mondja Lali, a konyha felé menet megállva egy pillanatra. – Hát nem csodálatos? – Nem csodálatos – feleli Maggie határozottan. Mindenki el van bűvölve Peter sikerétől… mindenki, kivéve Maggie-t. Megértem elkeseredését. Maggie azok közé a milliók közé tartozik, akik érettségi évében még nem tudják, mit akarnak kezdeni az életükkel… mint Sebastian, gondolom, és Lali. Ha a közeli ismerősök közül valaki rájön, hogy mit akar, attól az ember kénytelen szembenézni saját döntésképtelenségének masszív falával. – A Harvard ide csak másfél óra – mondom nyugtatón. Próbálom elterelni Maggie figyelmét arról, ami valóban aggasztja. – Nem számít, milyen messze van – feleli komoran. –A Harvard nem olyan, mint a többi régi egyetem. Ha az ember a Harvardra jár, akkor valaki lesz belőle, olyan valaki, aki a Harvardra járt. Egész életében azt fogják róla mondani: a Harvardra járt! Lehet, hogy azért, mert én sosem fogok a Harvardra járni és féltékeny is vagyok, de utálom az ilyen elitista szövegeket. Az embert nem az határozza meg, hogy melyik egyetemre járt, legalábbis így kéne lennie. Pedig valószínűleg mégis sokat számít, melyik egyetemre járt. – És ha Peter mindig is olyan pasi marad, aki a Harvardra járt – folytatja Maggie –, én mindig olyan lány maradok, aki nem a Harvardra járt. Egér és én egymásra pillantunk. – Ha nincs ellenetekre, én most megyek, és magamhoz veszek egy sört – közli Egér. – Mit számít neki! – jegyzi meg Maggie és Egér után néz. – Ő a Yale-re fog járni. Néha arra gondolok, hogy Peternek meg Egérnek járniuk kéne egymással – mondja hangjában váratlan keserűséggel. – Egérnek van barátja – mondom szelíden. – Nem emlékszel? – Persze. Egy olyan pasi, aki jó messze lakik. Legyint. Látom rajta, hogy részeg. – Menjünk egy kicsit sétálni! – Hideg van odakint – tiltakozik. – Jót tesz nekünk. Kifelé menet a konyhában elmegyünk Sebastian és Lali mellett. Lali befogta dolgozni Sebastiant, mini hotdogokat kell a sütőből tányérokra raknia. – Mindjárt visszajövünk! – kiáltok oda nekik. – Jó – szól Lali, de alig pillant ránk. Valamit mond Sebastiannak, és Sebastian nevet. Egy pillanatra igen kényelmetlenül érzem magamat. Aztán próbálom a dolog jó oldalát nézni. A pasim és a legjobb barátnőm legalább jól kijönnek egymással. Amikor kiérünk, Maggie megragadja a karomat és azt súgja: – Milyen messzire mennél el, hogy megkapd, amit akarsz? – Tessék? Nagyon hideg van. Leheletünk felhőként lebeg körülöttünk. – Mi van akkor, ha nagyon, nagyon, de tényleg nagyon akarsz valamit, és nem tudod, hogyan szerezd meg… vagy tudod, hogyan szerezd meg, de nem vagy benne biztos, hogy bölcs dolog-e azt tenned. Milyen messzire mennél el? Egy pillanatra azon tűnődöm, nem Lali-ról és Sebastianról beszél-e. Aztán rájövök, hogy Peter a téma.

– Menjünk be az istállóba! – javaslom. – Ott melegebb van. A ház mögött, a régi istállóban a Kandesie család tart néhány tehenet, főként a látványosság kedvéért. A tehenek fölött szénapadlás van; számtalanszor bújtunk oda Lali-jal, hogy kiontsuk egymásnak a szívünket, elmondjuk legféltettebb, legfontosabb titkainkat. A szénapadlás illatos, és a tehenek meleget adnak. Felülök egy szénabálára. – Maggie, mi a baj? – kérdem, és azon tűnődök, az utóbbi három hónapban hányszor tettem fel ezt a kérdést neki. Bosszantó ismétlésnek tűnik. Egy csomag cigit vesz elő. – Ne! Idefent nem dohányozhatsz. Még tüzet okozol. – Akkor menjünk ki! – Hideg van. És Mags, nem gyújthatsz rá, valahányszor kellemetlen érzésed van. Ez olyan, mintha lelki mankó lenne. – Na és, mi van akkor? Maggie igen vadul néz. – Mit értettél az alatt, amit az előbb mondtál, hogy milyen messzire mennék el? Ugye nem Peterre gondolsz? Ugye nem arra gondolsz, hogy… szeded a fogamzásgátlót? – Persze – félrenéz. – Amikor eszembe jut. – Mags! – odaugrom hozzá. – Meg vagy bolondulva? – Nem. Nem hiszem. Mellé csusszanok, hanyatt dőlök a szénabálán, próbálom összeszedni az érveimet. A tetőt bámulom, amit a természet rendesen kidekorált pókhálókkal, és az egész úgy néz ki, mint valami halloweeni dekoráció. Természetösztön kontra erkölcs és logika. Így fogalmazná meg apám ezt a dilemmát. – Mags! – szólok hozzá. – Tudom, hogy aggódsz, hogy elveszted Petert. De amire gondolsz, azzal nem tudod megtartani magadnak. – Miért nem? – kérdi makacsul. – Azért, mert nem szabad. Mert helytelen. Nem akarhatsz olyan lány lenni, aki úgy kényszerít egy pasit arra, hogy vele maradjon, hogy szándékosan teherbe esik tőle. – Sok nő csinálja ezt. – Ettől még nem helyes. – Anyám is ezt csinálta. De ezt ne mondd el senkinek. Kiszámoltam, hogy a legnagyobb nővérem csak hat hónappal az esküvő után született. – Annak már sok éve. Akkor még nem volt fogamzásgátló tabletta. – Talán jobb lenne, ha most sem lenne. – Maggie, tisztában vagy azzal, hogy mit mondasz? Nem akarhatsz gyereket tizennyolc évesen. A gyerek nagy gond. Csak eszik és kakál. Ugye nem akarsz pelenkázni, amikor mindenki más élvezi az életet? És mi lenne Peterrel? Ez tönkreteheti az életét. Ez így már nem is tűnik nagyon jó dolognak, ugye? – Nem érdekel – mondja. Aztán sírva fakad. Közelebb hajolok hozzá. – Terhes vagy, ugye? – Nem! – feleli heves indulattal. – Ugyan, Mags! Hiszen babázni sem szeretsz. – Tudom – mondja a szemét törölgetve.

– És Peter rajong érted. Lehet, hogy a Harvardra megy, de ez nem jelenti azt, hogy elhagyna téged. – Tudom – mondja a szemét törölgetve. – Nem vettek fel a Bostoni Egyetemre – teszi hozzá hirtelen. – Erről van szó. Tegnap kaptam meg az elutasító levelet, amikor Peter a pozitív választ a Harvardról. – Ó, Mags! – És nemsokára mindenki elmegy. Te, Egér, Walt… – Felvesznek egy másik egyetemre – mondom bátorítom – És mi van akkor, ha mégsem? Jó kérdés. Ezzel még nem néztem szembe. Mi van akkor, ha semmi sem úgy történik, ahogy vártam? Másrészt, ha nem úgy lesz, ahogy vártuk, mi a teendő? Az ember nem ülhet itt csak úgy! – Hiányzik Walt – szólal meg. – Nekem is – felelem, és magamhoz ölelem a térdemet. – Tényleg, hol van Walt? – Jó kérdés. Három hete alig látom. Ez szokatlan tőle. – Igen, Walt nem szokott így eltűnni – mondom, és eszembe jut, milyen cinikus volt Walt az utóbbi időben. –Gyere, hívjuk fel! Odabent a házban a parti teljes erőből tombol. Sebastian táncol Lali-jal, ami egy kicsit bosszant, de fontosabb dolgom is van annál, minthogy a legjobb barátnőm és a pasim miatt aggódjak. Felkapom a telefont, tárcsázom Walt számát. – Halló! Az anyja veszi fel. – Beszélhetnék Walttal? – kérdezem a parti zaját túlüvöltve. – Ki az? – kérdi gyanakvón. – Carrie Bradshaw. – Walt nincs itthon, Carrie. – Nem tudja véletlenül, hol van? – Azt mondta, veled találkozik – csattan fel, és lecsapja a telefont. Ez különös, gondolom fejemet rosszallón ingatva. Határozottan furcsa. Közben Maggie vonta magára a parti közönségének figyelmét azzal, hogy a kanapéra állva sztriptízbe kezdett. Mindenki fütyül és tapsol, kivéve Petert, aki úgy tesz, mintha élvezné, de látszik rajta, hogy meg van döbbenve. Nem hagyhatom, hogy Mags egyedül vigye el a balhét, legalábbis nem abban az állapotban, ahogy van. Lerúgom a cipőmet, és felugróm mellé a kanapéra. Igen, tudom, hogy igazából senki sem akarja látni, ahogy sztriptízelek, de már megszokták, hogy hülyét csinálok magamból. Fehér harisnya van rajtam, és egy kiárusításon vett olcsó, fiitteres szoknya. A sarokrésznél kezdem lassan lehúzni magamról a harisnyát. Másodperceken belül Lali is mellettünk van a kanapén, tenyérrel simítja végig a testét, közben könyökkel odébb löki Maggie-t, és engem is. Fél lábon állok, hanyatt esek és magammal rántom Maggie-t is. Maggie és én a földön fekszünk, hisztérikusan nevetünk. – Jól vagy? – kérdi Peter, és Maggie fölé hajol. – Remekül – kuncog Maggie. Most, hogy Peter rá figyel, minden nagyszerű. Legalábbis egy pillanatig. – Carrie Bradshaw, rossz hatással vagy rá – korhol Peter, és elvezeti Maggie-t. – Te meg egy álszent disznó vagy – dünnyögöm, és megigazítom a harisnyámat.

Peterre nézek. Éppen whiskey-t tölt Maggie-nek, szelíd, de önelégült kifejezéssel. Milyen messzire mennél el, hogy megkapd, amit akarsz? És ekkor eszembe jut. Írhatnék az iskolaújságba. Akkor lenne anyagom, amit beküldhetnék a New Schoolba. És… hmmm… az a való életből vett anyag lenne. Ne tedd, figyelmeztet egy belső hang. Ne a Nehéz dióba! Azzal már tényleg túl messzire mennél! Ráadásul, ha a Nehéz dióba írsz, álszent vagy. Hiszen úton-útfélen, mindenkinek, aki csak hajlandó meghallgatni, egyfolytában azt hangoztatod, hogy utálod a Nehéz diót és Petert, a szerkesztőt is. Igen, de mi más választásod van? – kérdi egy másik hang. Tényleg így akarsz maradni, hogy nem csinálsz semmit, csak hagyod, hogy sodorjon az élet, hogy megtörténjenek veled a dolgok, mintha valami lúzer lennél? Ha nem, akkor legalább próbálj meg írni a Nehéz dióba, különben sosem kerülsz be a kreatív írás programba. Utálom magamat. A bárhoz megyek, töltök magamnak egy vodkás áfonyalét, aztán becsusszanok Maggie és Peter közé. – Sziasztok! – köszönök lazán, italomba kortyolva. –Szóval, Peter-fiú… – tétovázok –, arra gondoltam, hogy talán mégis írnék a lapodba. Italába kortyol, szúrós tekintettel néz rám. – Nem az én lapom. – Hiszen tudod, hogy értem. – Nem tudom. És nagyon nehéz kommunikálni olyan személlyel, aki nem tudja pontosan kifejezni magát. Az írás pontosan erről szól. A pontosságról. És a hitelességről. És arról, hogy arról írj, amit tudsz. Két újabb dolog, aminek én úgy tűnik, híján vagyok. Rosszalló pillantással nézek Peterre. Ha ezt teszi az emberrel, hogy felvették a Harvardra, talán jobb lenne, ha a Harvardot betiltanák. – Tudom, hogy de jure nem a te lapod, Peter – mondom ugyanabban a stílusban, ahogy ő beszélt –, de te vagy a szerkesztő. Olyasvalamivel fordultam hozzád, amiről azt feltételeztem, hogy a te hatásköröd. De ha nem a te hatásköröd-Peter oldalra, Maggie-re pillant, Maggie gúnyos pillantással néz vissza rá. – Nem úgy értettem. Úgy értem, ha írni akarsz a lapba, nincs ellene kifogásom. De beszélned kell a mentorunkkal, Ms. Smidgensszel. – Ez nem gond – felelem negédesen. – Ó, ez remek! – szól Maggie. – Azt akarom, hogy jóban legyetek. Peter meg én egymást méregetjük. Jóban lenni? Majd ha piros hó esik. De Maggie kedvéért hajlandók vagyunk eljátszani.

17.

Hirtelen ferdület

– Walt! – szólítom meg, miközben utolérem az aulában. Megáll, kisimít egy hajtincset a homlokából. Walt haja egy kicsit megnőtt, a szokásosnál hosszabb és enyhén izzad. – Hol voltál szombat éjjel? Lali partiján vártunk. – Nem tudtam elmenni. – Miért? Mi mást lehetett csinálni ebben a városban? –Próbálom viccesen előadni, de Walt nem érti a tréfát. – Akár hiszed, akár nem, vannak más barátaim is. – Igazán? – Van élet a Castlebury High falain kívül is. – Ugyan már! – mondom, és könyökkel oldalba bököm. – Csak tréfáltam. Hiányzol nekem. – Hát, nekem is hiányoztok – mondja, és egyik kezéből a másikba veszi át könyveit. – Plusz műszakot kellett lehúznom a Hamburger Shackban. Ez azt jelenti, hogy az összes szabad időmet tanulással kell töltenem. – Az szívás. – Odaérünk a tanárihoz, megállok, mielőtt bemennék. – Walt, tényleg minden rendben? – Persze – feleli. – Hogy is kérdezhetsz ilyet?! – Nem is tudom. – Majd találkozunk! – mondja. Ahogy távolodik, rájövök, hogy hazudik… a Hamburger Shack-beli plusz műszakról mindenképpen. A múlt héten két este is elvittem oda Missyt és Dorritot, és Walt egyik alkalommal sem dolgozott. Ki kell derítenem, mi baja Waltnak, jegyzem fel magamban, miközben belépek a tanári ajtaján. Ms. Smidgens, a Nehéz dió mentora van odabent, és Ms. Pizchiek, aki háztartásvezetést és gépírást tanít. Mindketten dohányoznak, és arról beszélgetnek, hogy kitűnő színes stílustanácsadó működik a hartforti G. Fox áruházban. – Susie azt mondja, ez megváltoztatta az életét – mondja Ms. Pizchiek. – Egész életében kék ruhákat hordott, és kiderült, hogy az ő színe a narancssárga. – A narancssárga sütőtökszín és tök hülyéknek való – mondja Ms. Smidgens, és ettől megkedvelem, mert egyetértek vele. – Ez az egész színelemzés őrületes hülyeség. Ez is csak arra jó, hogy pénzt szedjenek ki a gyanútlan bolondokból. És szerintem teljesen haszontalan, ha az ember bőre megszürkült a napi három

doboz cigaretta füstjétől. – Ó, de olyan érdekes és szórakoztató! – vág vissza Ms. Pizchiek nem lankadó lelkesedéssel. – Szombat reggel egy csapat lánnyal elmegyünk, aztán együtt ebédelünk… Hirtelen felnéz és meglát engem az ajtóban. – Igen? – kérdi kurtán. A tanáriba diákoknak szigorúan tilos belépni. – Ms. Smidgensszel szeretnék beszélni. Ms. Smidgens nyilván nagyon unja már Ms. Pizchieket, mert nem küld el, hanem azt mondja: – Carrie Bradshaw, ugye? Gyere be, és csukd be magad mögött az ajtót! Mosolygok, közben próbálok alig lélegezni. Bár néha dohányzom, egy olyan térbe bezárva lenni, ahol két nő egyik cigarettát a másik után füstöli, mint a gyárkémény, erősen arra késztet, hogy tenyeremmel befogjam az orromat. De ez túl durva lenne, ezért igyekszem szájon át lélegezni. – Arra gondoltam… – kezdek mondandómba. – Kitalálom. Az újságba szeretnél írni – vág közbe Ms. Smidgens. – Minden évben van ilyen. Valamikor az első negyedév után jön egy-egy végzős, aki hirtelen szeretne a Nehéz dióba írni. Gondolom, a felvételinél, a tanórán kívüli tevékenységhez lenne fontos, ugye? – Nem – felelem, és nagyon remélem, hogy a füsttől nem kapok hányingert. – Akkor miért? – kérdi Smidgens. – Azt hiszem, friss szellemet tudnék vinni a lapba. Ezt nyilván hiba volt mondani. – Valóban? – kérdi, mintha már vagy milliószor hallotta volna et a mondatot. – Azt hiszem, elég jól tudok írni – mondom óvatosan. Elhatároztam, hogy nem adom fel. Ms. Smidgens nincs elragadtatva. – Mindenki írni akar. Nekünk most főleg tördelők kellenek. – Ez egyértelműen azt jelenti, hogy meg akar szabadulni tőlem, de én nem megyek. Csak állok, visszatartom a lélegzetemet, és kiguvad a szemem. Arcom láttán egy kicsit megijedhet, mert enged. – Ha részt veszel a tördelésben, azt hiszem, később megengedhetjük, hogy megpróbálj írni valamit. A szerkesztőbizottság hetente háromszor ülésezik: hétfőn, szerdán, és pénteken négykor. Ha egy héten egynél több ülésről hiányzol, attól kezdve nem vagy a csapatban. – Rendben – hebegem, és hevesen bólogatok. – Akkor ma délután négykor találkozunk. Kecsesen intek és kiosonok a füstös helyiségből. – Fogadni mernék, hogy Peter dobni fogja Maggie-t – mondja Lali vetkőzés közben. Meztelenül nyújtózkodik egy kicsit, aztán belebújik az úszódresszébe. Mindig csodáltam, mennyire hiányzik a női tartózkodás Lali-ból, ha a testéről van szó. Én sosem tudtam levetkőzni bizonytalanságomat a meztelenséggel kapcsolatban, és furcsa pózokba kell csavarnom kezemet, lábamat, hogy vetkőzés közben valamennyire megtartsam méltóságomat. – Ez nem fordulhat elő – felelem, és behúzom a fenekemet, miközben levetem a bugyimat. – Szerelmes Maggie-be. – Legfeljebb a dugásába szerelmes – helyesbít Lali. –Sebastian elmondta, hogy Peter egyfolytában arról kérdezgette, milyenek voltak a lányok, akikkel lefeküdt. Különösen Donna LaDonna érdekelte. Kérdez ilyesmit bárki, aki őrülten szerelmes? Donna LaDonna nevének hallatán még mindig borsózik a hátam. Hetekkel ezelőtt indította ellenem

rágalomhadjáratát, és bár már csak gyilkos pillantásokat kapok az aulában, gyanítom, hogy gyűlölete a felszín alatt fortyog, és bármelyik pillanatban kitörhet. Donna talán azt tervezi, hogy elcsábítja Petert, és ezzel nagy zűrzavart okoz. – Sebastian ezt mondta neked? – elfintorodok. – Érdekes. Nekem nem mondta. Ha Peter elmondta volna Sebastiannak, hogy Donna érdekli, Sebastian nyilván említette volna nekem. – Lehet, hogy nem mindent mond el neked – veti oda Lali lazán. Mit jelentsen ez? – Tűnődöm, és csak nézem őt. De úgy tűnik, egyáltalán nincs tudatában, hogy megsértett volna bármilyen baráti viselkedési szabályt. Lehajol, a karját lazítja. – Szerinted elmondjuk Maggie-nek? – Én nem mondom meg neki – közli Lali. – Peter nem csinált semmit, ugye? Szóval lehet, hogy csak szóbeszéd. Ráadásul Peter mindig azzal dicsekszik, hogy ő meg Donna milyen nagy barátok. – Sebastian nem járt Donnával? – kérdi Lali. Újabb furcsa pillanat. Lali pontosan tudja, hogy Sebastian járt Donnával. Mintha minden alkalmat megragadna, hogy kimondja Sebastian nevét. Igen. Mert a következő mondata: – Jut eszembe, pár hét múlva az Aztec Two-Step játszik a Shaboo Innben. Arra gondoltam, hogy te, én meg Sebastian elmehetnénk együtt. Úgy értem, mehetnénk csak mi ketten, de mivel mostanában minden idődet Sebastiannal töltöd, gondolom, őt is el akarnád hozni. Ráadásul nagyon jól táncol. Volt idő, amikor szívesen elmentem volna meghallgatni a kedvenc zenekarunkat Sebastiannal, de ettől most hirtelen kényelmetlenül érzem magamat. Másrészt, hogyan háríthatnám el úgy, hogy ne érződjön, valami nincs rendben? – Jól hangzik – felelem. – Fenomenális lesz! – lelkendezik Lali. – Ma délután megkérdezem tőle – mondom, azzal összetekerem, és úszósapkám alá dugom a hajamat. – Ó, emiatt ne aggódj – mondja Lali, mintha nem lenne nagy ügy. – Ha találkozom vele, megkérdezem tőle. Azzal kivonul az öltözőből. Kellemetlen emlék gyötör: ahogy Lali táncolt Sebastiannal a partiján. Elfoglalom a helyemet a mellette álló rajtkövön. – Ne törd magad azon, hogy megkérdezed Sebastiant. Ma délután négykor értem jön. Majd én megkérdezem. Rám néz, vállat von. – Nekem tök mindegy. Amint lábam elhagyja a rajtkövet, eszembe jut, hogy délután négykor a szerkesztőségi ülésre kell mennem. Testem megmerevedik, úgy toccsanok a vízbe, mint egy darab fa. Egy pillanatra elkábít a becsapódás, de aztán a rutin megteszi a magáét, és úszni kezdek. A fenébe! Elfelejtettem szólni Sebastiannak a kötelező megbeszélésről. Mi van, ha késik, és én már bementem, amikor keres? Biztos vagyok benne, hogy akkor Lali kiveti rá a hálóját. Annyira elvonja a figyelmemet ez a gondolat, hogy teljesen elbaltázom a fecskeugrást, pedig az a legjobb műugrás a repertoáromban.

– Mi bajod van, Bradshaw? – kérdi Nipsie edző. – Jobb lenne, ha összekaparnád magadat a pénteki versenyre! – Igyekszem – mondom, arcomat törülközővel szárítgatva. – Túl sok időt töltesz a barátoddal – mordul rám az edző. – Ez zavar a koncentrációban. Lali-ra nézek, aki figyeli ezt a szóváltást. Egy pillanatra halvány mosolyt látok az arcán, aztán a mosoly eltűnik. – Azt hittem, elmegyünk a Fox Run Maliba – mondja Sebastian. Félrenéz, dühösnek tűnik. – Ne haragudj, kérlek! Kinyújtom a kezemet, hogy megérintsem, de egy lépést hátrál. – Ne! Csurom víz vagy. – Most másztam ki a medencéből. – Látom – mondja fintorogva. – Csak egy óráig tart. – Egyáltalán, miért akarsz annak a tetves újságnak dolgozni? Hogyan magyarázhatnám meg? A jövőmet próbálom építeni. Sebastian úgysem értené meg. Hiszen ő minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne legyen jövője. – Kérlek! – fogom könyörgőre. – Nem akarok egyedül menni a Fox Run Maliba. Lali érkezik, törölközőjét összecsavarja, és a levegőbe csap vele. – Én szívesen veled megyek! – ajánlkozik. – Remek – feleli Sebastian, és rám mosolyog. – Majd jövünk, oké? – Jó. – Elég ártatlannak tűnik. De vajon miért borzongok bele ebbe a többes szám első személybe? Fontolgatom, hogy hagyom a szerkesztőségi ülést és utánamegyek. Már az ajtónál járok, de amint kilépek, megtorpanok. Egész életemben ilyen leszek? Elkötelezem magamat valami mellett, amit fontosnak tartok, aztán egy pasi miatt az egészet felrúgom? Gyenge. Nagyon gyenge, Bradley, hallom Egér korholó hangját magamban. Elmegyek a szerkesztőségi ülésre. Döntésképtelenségem miatt kicsit kések. A szerkesztőbizottság már ott ül a hosszú asztal körül, kivéve Ms. Smidgens, aki az ablaknál áll és titokban dohányzik. Mivel ő nem vesz részt a beszélgetésben, ő az első, aki meglátja, hogy beléptem. – Carrie Bradshaw! – szól hozzám. – Ezek szerint úgy döntöttél, hogy mégis megtisztelsz minket jelenléteddel. Peter felnéz, tekintetünk találkozik. Szoknyapecér, gondolom, mert eszembe jut, mit mondott Lali az imént Peterről és Donna LaDonnáról. Ha Peter nehézségeket támaszt nekem a Nehéz dió szerkesztőségében, emlékeztetni fogom, mit mondott Sebastiannak. – Mindenki ismeri Carrie-t? Carrie Bradshaw-t? – kérdi. – Végzős. És azt hiszem… úgy döntött, hogy csatlakozik a szerkesztőségi csapathoz. A többiek bambán néznek rám.

Peteren kívül három végzőst ismerek fel. A másik négy ember harmad- és másodéves, és van egy lány, aki olyan fiatal, hogy biztosan elsős. Összességében nem túl ígéretes csapat. – Térjünk vissza az előttünk álló döntésre – mondja Peter, miközben leülök az asztal másik végén. – Milyen cikkjavaslatok érkeztek a következő számhoz? A fiatal lány, akinek fekete haja, elég csúnya bőre van, és az a minden-áron-sikeres-leszek típus, akitől az ember hátán feláll a szőr, felemeli a kezét, szólásra jelentkezik. – Azt hiszem, írnunk kéne a menzai ételről. Hogy honnan szerzik be, és miért olyan rossz. – Ezzel a témával már foglalkoztunk – feleli Peter unottan. – Majdnem minden számban írunk róla így vagy úgy. De semmi hatása nincsen. – Dehogy nincs! – szól egy szódásüveg szemüveget viselő okostojás srác. – Két éve az iskolavezetés beleegyezett, hogy egészséges ételeket áruló automatákat állítsanak be a büfében. Így legalább napraforgómagot vehetünk. Aha. Szóval ezért van az, hogy néhányan folyton napraforgómagot rágcsálnak, mintha egy falkányi egér szállta volna meg az iskolát. – És a tornaterem? – szól egy lány, aki szoros lófarokba kötve viseli a haját. – Miért nem lobbizunk azért, hogy a kosárlabda- helyett aerobikedzések legyenek? – Nem hiszem, hogy sokan járnának aerobikedzésre a tornaterembe – feleli Peter szárazon. – Nem hülyeség olyasmiről írni, amit mindenki otthon is csinálhat? – mutat rá az okostojás srác. – Ez olyan, mintha mindenkit arra kényszerítenénk, hogy vigye mosodába a szennyesét. – És ez az egész a szabad választásról szól, nem? – kérdi az elsős. – Erről jut eszembe, szerintem írnunk kéne a szurkolókórusbeli diszkriminációról. – Ó, már megint! – sóhajt Peter. – Carrie, szerinted? – Nem akart valaki tavaly elfogadni egy szurkolókórusi antidiszkriminációs szabályt, ami nem ment át? – Nem adjuk fel – erősködik az elsős lány. – A szurkolókórus diszkriminálja a csúnya embereket. Ez alkotmányellenes. – Valóban? – kérdi Peter. – Szerintem törvényt kéne hozni a csúnya lányok ellen – szól az okostojás kölyök, és hangosan horkantott egyet, bár a hangból ítélve ezt nevetésnek szánta. Peter megvető pillantást vet felé, és az elsőéveshez fordul. – Gayle, hajói emlékszem, márpedig jól emlékszem, erről már többször beszéltünk. Nem használhatjuk fel az iskolai újságot arra, hogy a családtagjaid ügyét egyengessük. Mindannyian jól tudjuk, hogy a nővéred be akar kerülni a szurkolókórusba, és hogy Donna LaDonna már kétszer elutasította a felvételét. Ha a nővéred nem próbált volna bekerülni, esetleg írhatnál a dologról. De bepróbálkozott. Ha írnánk róla, annak olyan színezete lenne, mintha az újság nyomást akarna gyakorolni a szurkolói csapatra, hogy mégis vegyék fel. Ez súlyosan sérti az újságírói etikai… – Hogyhogy? – kérdezem, mert hirtelen érdekelni kezd a dolog. Különösen, mert úgy hangzik, mintha Peter próbálná védeni Donna LaDonnát. – Nem arról szól az újságírás, hogy felhívjuk az olvasók figyelmét a világ igazságtalanságaira? És az igazságtalanság otthon kezdődik. Itt, a Castlebury High falai közt. – Igaza van! – kiált fel az okostojás, öklével az asztalra csapva. – Oké, Carrie – szól Peter bosszúsan. – Te írod meg a sztorit.

– Ó, nem! Azt nem lehet – szól közbe Ms. Smidgens, azzal belép körünkbe. – Tudom, hogy Carrie végzős, de mint a csapat új tagja, a tördelésen kell dolgoznia. Vállat vonok, mintha nem is bánnám. Néhány perccel később Gayle-t meg engem a terem egyik sarkába küldenek, hogy egy nagy, vonalas papíron cikklevonatokat mozgassunk. A munka kibírhatatlanul unalmas. Gayle-re nézek. Gayle összehúzza a szemöldökét, vagy a koncentrációtól, vagy azért, mert nagyon dühös. A kamaszkor legrosszabb fázisában van, vagyis a haja zsíros, pattanásos arca pedig nem tartott lépést az orrával a növekedésben. – Jellemző, ugye? – mondom. – Mindig a lányokkal végeztetik a leglényegtelenebb munkákat. – Ha jövőre nem lehetek riporter, petíciót indítok – jelenti ki igen határozottan. – Hm. Mindig is úgy gondoltam, hogy az életben kétféleképpen érhetjük el, amit akarunk. Vagy kényszerítjük az embereket, hogy adják oda, vagy rávesszük őket, hogy nekünk akarják adni, amit akarunk. Úgy tűnik, általában az utóbbi a jobb megoldás. Lefogadom, ha beszélnél Ms. Smidgensszel, segítene. Egészen normális nőnek tűnik. – Nem ő az akadály, hanem Peter. – Tényleg? – Nem hajlandó esélyt adni nekem. Talán gyanítja, hogy róla beszélünk, mert Peter odajön hozzánk. – Carrie, neked nem kell ezt csinálnod. – Ó, egyáltalán nincs ellenemre – felelem könnyedén. –Szeretem az ilyen művészi, kézműves munkákat. – Tényleg? – kérdi Gayle, amikor Peter elmegy. – Viccelsz? A legrosszabb rémálmom volt a domborzatostérkép-feladat, és a lánycserkészetben megbuktam varrásból. A kis Gayle kuncog. – Én is. Ha megnövök, olyan akarok lenni, mint a tévés Barbara Walters, akkor is, ha mindenki csúfolja. Nem tudom, neki kellett-e valaha ilyesmit csinálnia. – Valószínűleg. És valószínűleg sokkal rosszabb dolgokat is meg kellett csinálnia. – Tényleg? – kérdi Gayle felbátorodva. – Igen – felelem poénból. Szó nélkül dolgozunk vagy egy percig, aztán rákérdezek: – Mi volt ez a dolog a nővéred és Donna LaDonna között? Gyanakvón mér végig. – Te ismered a nővéremet? – Igen. Ez egy kicsit hazugság. Nem igazán ismerem, csak látásból, de tudom, kicsoda. Gayle nővére biztosan Ramóna, szintén végzős, és úgy néz ki, mint Gayle, bár egy kicsit kevésbé pattanásos és kifinomultabb verzióban. Sosem figyeltem rá túlságosan, mert elsős korunkban költöztek a városba, és rögtön talált magának más barátokat. – Tényleg nagyon jó tornász – mondja Gayle. – Illetve az volt, még New Jersey-ben. Tizenhárom éves korában megnyerte az állami bajnokságot. Ez meglep. – Akkor miért nincs benne a tornászcsapatban?

– Megnőtt. Most már van rendesen melle meg feneke. Valami történt a súlypontjával. – Értem. – De még így is nagyon jól tud spárgázni és cigánykerekezni, és mindent, amit a szurkolókórusban csinálnak. Jelentkezett a szurkolókórusba és biztos volt benne, hogy felveszik, mert sokkal jobb, mint a többi lány, mint Donna LaDonna, akik nem is tudnak teljes spárgába lemenni. De még az ificsapatba sem válogatták be. Tavaly megint próbálkozott, és a felvételi után Donna LaDonna odament hozzá, és a szemébe mondta, hogy nem veszik fel, mert nem elég csinos. – Csak úgy odament hozzá, és ezt mondta? – kérdem teljesen ledöbbenve. Gayle bólint. – Ezt mondta szó szerint: nem vagy elég szép, hogy bevegyünk a csapatba, ne vesztegesd az idődet, és a mienket sem. – Hű! És mit csinált a nővéred? – Megmondta az igazgatónak. Bólintok, és arra gondolok, hogy ez jellemzően Ramona-féle viselkedés: mindig árulkodik a felnőtteknek, és ezért nem akarták befogadni a csapatba. De akkor is. – És mit mondott az igazgató? – Azt, hogy nem akar beleavatkozni a lányok dolgába. És a nővérem kereken megmondta neki, hogy ez diszkrimináció, teljesen egyértelmű. Diszkrimináció olyan lányok ellen, akiknek nem egyenes a hajuk, nem kicsi az orruk, és nem tökéletes a cicijük. Az igazgató meg kinevette. – Szemét. Mindenki tudja. – De attól még nem jöttek helyre a dolgok. Ezért a nővérem ezt a diszkriminációs eljárást forszírozza. – Te meg írni akarsz róla. – írnék, de Peter nem engedi. És Donna LaDonna nem hajlandó szóba állni velem, mert elsőéves vagyok. Aztán elhíresztelte, hogy aki beszélni mer az ügyről, annak vele gyűlik meg a baja. – Tényleg? – Igen. És ki akar ujjat húzni Donna LaDonnával? Nézzünk szembe az igazsággal – sóhajt Gayle. – Ebben az iskolában ő dirigál. – Legalábbis ő így gondolja. Ebben a pillanatban Peter visszatér. – Maggie-vel aFox Run Maliban találkozom. Eljössz? – Persze – mondom, és összeszedem a holmimat. –Úgyis ott találkozom Sebastiannal. – Szia, Carrie – köszön el Gayle. – Örülök, hogy megismertelek. És ne aggódj, nem fogok odamenni hozzád beszélgetni, ha az aulában összefutunk. – Ne butáskodj, Gayle. Nyugodtan gyere oda hozzám, és beszélgessünk, ha kedved van. – Gayle biztosan mindent elmondott neked Donna LaDonna és a nővére, Ramóna incidenséről – mondja Peter a parkolóban, a rozsdás sárga kombi felé menet. – Hmmm – dünnyögöm. – Jó nagy hülyeség. Senkit sem érdekel ez az unalmas, lányos szöveg. – Ez a véleményed? Hogy unalmas lányos szöveg? Így gondolsz rá? Unalmas lányos szöveg?

– Igen. Miért, nem az? Kinyitom a jobb első ajtót, egy adag papírt lökök le az ülésről, és beszállok. – Érdekes. Mindig azt hittem, hogy ennél előbbre jársz szellemileg, ha nőkről van szó. – Ezt hogy érted? – kérdezi Peter, a gázpedálra lép és indít. Beletelik néhány próbálkozásba, hogy beinduljon a motor. – Sosem gondoltam volna, hogy olyan pasi vagy, aki nem bírja a nők hangját. Tudod, az a típusú fickó, aki rámordul a barátnőjére, hogy fogja be a száját, amikor az mondani akar neki valamit. – Ki mondta neked, hogy ilyen pasi lennék? Maggie? Biztosíthatlak, hogy nem vagyok olyan pasi. – Akkor miért nem engeded meg Gayle-nek, hogy megírja a történetét? Netán Donna LaDonna miatt? – kérdem. – Ennek semmi köze hozzá – mondja, ügyetlenül sebességet váltva. – Milyen jól ismered Donnát? Őszintén. Gyanakodva néz rám. – Miért? Vállat vonok. – Hallottam, hogy róla beszéltél Lali partiján. –Na és? – És Maggie történetesen nagyon jó barátnőm. És nagyszerű lány. Nem szeretném, ha lelkileg sérülne. – Ki mondta, hogy sérülni fog? – Jobb, ha nem sérül. Ennyi. Alig haladunk egy kicsit, Peter azt mondja: – Nem kell ezt csinálnod. – Mit? – Nem kell kedvesnek lenned Gayle-hez. Púp a háton. Ha egyszer szóba állsz vele, nem tudod levakarni magadtól. – Nekem teljesen rendben levőnek tűnik – mondom, és igen csúnyán nézek rá, mert eszembe jut, arra sem volt képes, hogy elvigye Maggie-t az orvoshoz fogamzásgátlót felíratni. Peter láthatóan bűntudatot érez. – Ha akarsz írni a lapba, írhatsz. Azt hiszem, bizonyos szinten tartozom neked ennyivel. – Azért, mert elkísértem Maggie-t az orvoshoz? Igen, szerintem is. – Nem jobb, ha az ilyen helyekre a lányok lányokkal mennek? – Nem tudom, jobb-e – felelem igen komor hangon. –És mi lett volna, ha Maggie terhes? – Ezt próbálom elkerülni. Azt hiszem, megérdemlek néhány piros pontot, mert jó barátja vagyok és rábeszéltem, hogy szedjen fogamzásgátlót – mondja, mintha hátba veregetést várna. Miért mindig a pasik járnak jól? – Szerintem Maggie elég okos ahhoz, hogy magától is tudja, tablettát kéne szednie. – Hé, ezzel nem azt akartam mondani, hogy… – Felejtsd el – szólok rá ingerülten. Hirtelen eszembe jut a klinikán látott lány, aki sírt, mint a záporeső, mert abortusza volt. A pasi, aki teherbe ejtette, nem volt ott vele sem. Beszélnem kéne róla Peternek, de nem tudom, hol kezdjem. – Akárhogy is, nagyon kedves volt tőled – ismeri el. –Maggie mondta, hogy nagyszerűen viselkedtél. – És ez téged meglep? – Nem tudom, Carrie – hebeg. – Úgy értem… mindig is úgy hittem, hogy egy kicsit… esztelen vagy.

– Esztelen? – Úgy értem, folyton viccelődsz. Sosem értettem, mit csinálsz az egyetemi előkészítő órákon. – Miért? Csak azért, mert vicces vagyok? Egy lány nem lehet vicces és okos? – Nem mondtam, hogy nem vagy okos… – Vagy ez már azért van, mert a Harvardra mész? Maggie folyton azt mondogatja, milyen nagyszerű srác vagy. De én ezt nemigen látom. Vagy csak az utóbbi három napban vagy kiemelkedően seggfej. – Hű! Nyugi! Lazíts! Nem kell ennyire felingerelni magadat. Miért vesznek a lányok mindig mindent személyes sértésnek? Ott ülök karba font kézzel, és nem szólok egy szót sem. Peter kezd zavarba jönni, fészkelődik a sofőrülésben. – Hmm… szóval… írnod kéne egy cikket a lapba. Talán valamelyik tanárról portrét, vagy ilyesmit. Az mindig jó. A műszerfalra teszem a lábamat. – Majd gondolkodom rajta. Még mindig dühös vagyok, amikor beérünk a Fox Run Mali parkolójába. Annyira ki vagyok akadva, hogy nem vagyok biztos abban sem, hogy barátkozhatok Maggie-vel, míg ezzel a balfasszal jár. Kiszállok a kocsiból és becsapom az ajtót, mert nem vagyok képes türtőztetni magamat. – Majd odabent találkozunk, oké? – Oké – mondja. Láthatóan ideges. – A Mrs. Fieldsnél leszünk. Bólintok, aztán elindulok a parkolóban, közben a táskámban kutatok cigaretta után, találok egyet és rágyújtok. Szívom rendesen, és már kezdem egészen normálisan érezni magamat, amikor a sárga Corvette behúz a parkolóba és tőlem úgy három méterre beáll egy helyre. Sebastian. És Lali. Nevetve szállnak ki a kocsiból. A gyomrom liftezik. Hol voltak az elmúlt másfél órában? – Hé, szivi! – köszön Sebastian és egy gyors puszit ad. –Éhesek voltunk, elmentünk a Hamburger Shackbe. – Láttátok Waltot? – Bizony! – feleli Lali. Sebastian belém karol, aztán másik karját Lali-nak nyújtja, így összefogózva sétálunk be a bevásárlóközpontba. Egyetlen vigaszom, hogy tudom, Sebastian nem hazudik a Hamburger Shack dologban. Amikor megcsókolt, leheletében hagyma-, paprika- és erős cigarettaszag keveredett.

18.

Minden baráti kötelék szakad

– Mit gondolsz? – kérdezem Egeret, tollammal az asztalon dobolva. – Arról, hogy Donna LaDonnának nekimenj a Nehéz dióba írt első cikkedben? Azt, hogy kockázatos, Bradley. Különösen, hogy még nem raktad helyre rendesen. – Nem mintha nem próbáltam volna – vágom rá, ami nem egészen igaz. Tényleg követtem egy kicsit, de nem igazán próbáltam konfrontálódni vele. De tényleg elhajtottam a házuk előtt kétszer-háromszor. A LaDonna család a hegytetőn lakik, egy nagy, új, megdöbbentően ronda házban. Két oszlopa van. Az egyik fal tégla, a másik műmárvány, a maradék kettő fa, mintha a tervező nem tudott volna dönteni, milyen anyagot használjon, és inkább mindegyiket használta. Az jár a fejemben, hogy Donna LaDonna valahogy a fiúkhoz hasonlít inkább. A ház kétszer üres volt, de a harmadik alkalommal Tommy Brewstert láttam kijönni, utána ballagott Donna. Közvetlenül az előtt, hogy Tommy beszállt a kocsijába, hirtelen Donna felé hajolt, hogy megcsókolja, de Donna a mutatóujjával eltolta magától, és nevetett. Tommy még a kocsibejárón volt, és igencsak dühöngött magában, amikor egy másik autó érkezett a házhoz, egy kék Mercedes. Magas, nagyon jóképű pasi szállt ki belőle, elsétált Tommy mellett és átkarolta Donna derekát. Elindultak, vissza se nézve bementek a házba. Ha pasikról van szó, Donna tényleg nagyon érdekes életmódot folytat. – Miért nem kezded valami kevésbé ellentmondásos témával? Miért rögtön Donna LaDonna? – kérdi Egér. –Hadd szokjanak hozzá a gondolathoz, hogy az újságnak írsz. – De ha nem írok Donnáról, akkor nincs más témám – panaszkodom. – Az a jó Donnában, hogy mindenki fél tőle. Úgy értem, a suliban nincs más, ami hozzá hasonlóan általános szorongást keltene. – A klikkek. – írjak a klikkekről? Hiszen nem is vagyunk benne egy klikkben sem! – Abban az értelemben, hogy az utóbbi tíz évben szinte ugyanazokkal lógunk, talán mégis. – Mindig úgy hittem, hogy mi a klikkek ellen vagyunk. – A klikkek elleni társaság is klikk, nem? – kérdi Egér. – Hát, lehet, hogy mégis van itt egy sztori – tűnődöm, miközben hintázom a székemmel. Már majdnem merőlegesben van, amikor a lába kicsúszik alólam és leverek egy halom könyvet. A szék valahogy a fejemre esik, és amikor körülnézek, a kis Gayle hajol fölém. Valaki mondja már meg neki, mik a leghatásosabb pattanástalanítók!

– Carrie! – hebegi. – Jól vagy? – Gyorsan körülnéz, felkap egy-két könyvet a földről. – Jobb, ha felkelsz, mielőtt a könyvtáros így talál. Mert ha így talál, kirúg innen. Egér nevetésben tör ki. – Nem értem – szól Gayle egy stósz könyvet ölelve magához. Szemében könny csillog. – Kedves Gayle! – mondom. – Nem rajtad nevetünk. Csak végzősök vagyunk, és minket nem érdekel, hogy a könyvtáros kirúg-e, vagy sem. – Ha ilyesmivel próbálkozna, valószínűleg fityiszt mutatnánk neki – teszi hozzá Egér. Egymásra nézünk és önfeledten vihogunk. – Semmi baj. – Gayle idegesen az ajkába harap. Kihúzom a mellettem álló széket. – Ülj csak ide! – Igazán? – Bemutatom Roberta Castellt – mondom, miközben Gayle óvatosan helyet foglal. – Más néven a remek Egér, vagy egyszerűen csak Egér. – Szia! – köszön Gayle félénken. – Mindent tudok rólad. Valóságos legenda vagy. Azt mondják, te vagy a legokosabb lány az iskolában. Bárcsak én is valami ilyesmit érhetnék el! Hogy én legyek a legokosabb. Mert azt tudom, hogy sosem leszek a legszebb. A két Jen lép be a könyvtárba, vérebként szimatolnak körbe. Meglátnak minket, két asztallal távolabb leülnek. – Látod azokat a lányokat? – biccentek feléjük. – Szerinted szépek? – A két Jen? Szépek. – Nem – világosítom fel. – Most lehet, hogy szépek. De két év múlva… – Két év múlva nagyon Öregnek néznek majd ki. Mintha negyvenévesek lennének – közli Egér. A kis Gayle kezével eltakarja a száját. – Miért? Mi történt velük? – A suliban vannak a csúcson – magyarázom. – Nem értem. – Itt a suliban vannak a csúcson – ismétli Egér bólogatva. – És érettségi után rögtön jön a lejtmenet. Gyerekek. Félrekúró férjek. Zsákutca állások. Normális ember nem akar gimnazista korában a csúcson lenni. Ha mégis, élete hátralévő része katasztrófa lesz. – Erre még sosem gondoltam – mondja, és úgy néz a két Jenre, mintha egy másik bolygóról való szörnyű idegenek lennének. – Erről jut eszembe – kérdezem. – Mit utálsz a legjobban ebben a gimiben? – Hm. Talán a menzakosztot. – Nem elég ütős. A menzasztorik unalmasak. És nem lehet szóba hozni Donna LaDonnát sem. – Akkor azt hiszem, a klikkeket mondanám. – Klikkek. – Bólintok, sokatmondón Egérre nézek. –Miért utálod a klikkeket? – Mert elbizonytalanítják az embert. Csak onnan tudod, hogy van klikk, de te nem vagy benne, hogy a klikk tagjai nem beszélnek veled. És néha, ha benne vagy egy klikkben, az olyan, mintha A legyek urában találnád magad. Találgatsz, benned van a félsz, hogy te leszel az, akit megölnek. – Megint a szája elé kapja a kezét. – Jaj, megint túl sokat beszéltem? – Nem, nem. Mondd csak tovább, kérlek!

Lapozok egyet a noteszomban és jegyzetelni kezdek. – Szóval ez a sztori, amit a Nehéz diónak írok, elég jónak ígérkezik – mondom, és kiveszek egy adag csokis teasütit a sütőből. Sebastian lapoz egyet a Time magazinban. – Miről is szól? Már vagy tucatszor elmondtam neki. – A klikkekről. Már vagy tíz embert meginterjúvoltam és nagyon érdekes történeteket kaptam. – Hmmm – feleli Sebastian. Nyilvánvalóan nem igazán érdekli. Én azonban akkor is folytatom. – Walt azt mondta, hogy bár a klikkek védelmet nyújtanak, egyben megakaszthatják az ember személyiségfejlődését. Te mit gondolsz erről? – Azt gondolom erről – mondja Sebastian, fel sem pillantva a magazinból –, hogy Waltnak is vannak dolgai. – Milyen dolgai? – Tudsz titkot tartani? Rám néz RayBan stílusú olvasószemüvegének pereme fölött. Valahányszor Sebastian olvasószemüveget visel, a szívem elolvad. Van valami hibája. Nem tökéletes a látása. Ez olyan iszonyúan aranyos! – Igen. – Én is. Ne foglalkozz vele – mondja, és újra belemerül az olvasásba. Leveszem a meleg süteményt a tepsiről, és óvatosan tányérra rakom. Leteszem a tányért Sebastian elé az asztalra és leülök vele szemben. Szórakozottan elvesz egyet és beleharap. – Mit olvasol? – Egy újabb cikket a recesszióról – mondja, és lapoz. –Az már biztos, hogy teljesen felesleges állást keresni, mert állás mostanában nincs. A fenébe, és valószínűleg egyetemre menni sincs értelme. Arra leszünk kárhoztatva, hogy életünk végéig a szülői ház szuterénjében lakjunk. Hirtelen megragadom a csuklóját. – Mit tudsz Waltról? – Láttam. – Megvonja a vállát. –Hol? – Egy olyan helyen, amit nem ismersz és nem is akarsz ismerni. Miről beszél? – Milyen helyen? Leveszi a szemüvegét. – Felejtsd el. Unatkozom. Menjünk el a Fox Run Maliba! – Én nem unatkozom. És többet akarok tudni Waltról. – Én pedig nem akarok beszélni róla – mondja és feláll. Hm. Elveszek egy sutit, felét a számba gyömöszölöm. – Nem mehetek el a Maliba. Az írásomon akarok dolgozni. – Zavartnak tűnik, ezért hozzáteszem: – A Nehéz diónak szánt cikkemen. Megint vállat von. – Ahogy jó neked. De én nem fogok itt ücsörögni, míg te írsz.

– De azt akarom, hogy jó legyen. – Rendben. Később találkozunk. – Várj! – Felkapom a kabátomat, utána szaladok. Átkarolja a derekamat és az egyik Smaragd-beli éjszakán kitalált furcsa léptekkel megyünk egészen a kocsiig. De amikor kihajtunk a kocsibejárónkon, visszanézek a házba és úgy érzem, mintha a bűntudat párája burkolna be. Nem kéne ezt tennem. A cikkemen kéne dolgoznom. Hogyan lesz belőlem író, ha nem tudom fegyelmezni magamat? De Lali-nak új állása van a bevásárlóközpontban; a Gap üzletben dolgozik, és ha Sebastian magára marad, nyilván beugrik hozzá és megint kettesben lesznek, nélkülem. Rosszul érzem magamat, hogy arra gondolok, nem bízhatok meg Lali-ban, ha Sebastiannal van, de az utóbbi időben ők ketten egyre jobban összemelegedtek. Valahányszor meglátom őket viccelődni vagy egymás tenyerébe csapni, rossz előérzetem támad. Olyan, mint az óraketyegés, kivéve hogy a kattanások egyre távolabbról hallatszanak, míg aztán teljesen elhalnak, és csend lesz, csak csend. Cynthia Viande áll a nagyterem színpadán az iskolagyűlésen és a Nehéz dió legújabb számát mutatja. – És ezen a héten a klikkekről olvashattok Carrie Bradshaw tollából. Lagymatag taps, aztán mindenki feláll. – Benne van a cikked, Bradley. Szép munka volt – mondja Egér hozzám sietve. – Alig várom, hogy olvashassam – mormogja néhány gyerek szemforgatva, ahogy elhaladnak mellettünk. – Örülsz, hogy túl vagy rajta, mi? – szól közbe Sebastian és Egérre kacsint. – Ezt hogy érted? – kérdem. – A Nehéz dió – mondja Egérnek. – Téged is macerált a véget nem érő ravasz és merész riporteri kérdéseivel? Egér meglepettnek tűnik. –Nem. Zavaromban elpirulok. – Akárhogy is, kész, megjelent – mondja Sebastian mosolyogva. Egér kíváncsian néz rám, de elhessegetem kíváncsiságát: – Pasik… A pasik már csak ilyenek. – Szerintem nagyszerű cikk lett – jelenti ki Egér. – Itt jön! – kiált fel Maggie. – Itt jön a mi hősünk! – Ugyan már, Magwitch. Ez csak egy szimpla cikk a Nehéz dióban*. De akkor is jólesik. Becsusszanok mellé a piknikasztalhoz a pajtában. A talaj fagyott, és nedves hideg van, ami hónapokig megmarad. Kötött sapka van rajtam, tetején hosszú zsinór, a végén bojt. Tüntetően viselem. Maggie, aki úgy tesz, mintha a tél nem is létezne és nem hajlandó se fejfedőt, se kesztyűt viselni, csak ha síel, a kezét dörzsölgeti két slukk között. Egy cigarettát szívnak, Peter és ő. Lali férfi munkásbakancsot visel, ami túl nagynak tűnik. – Kérek egy slukkot! – kéri Lali Maggie-t, ami furcsa, mert Lali ritkán dohányzik. – Jó volt a cikk – mondja Peter vonakodva. – Minden, amit Carrie csinál, az jó – jelenti ki Lali. Füst gomolyog az orrlyukából. – Igaz? Carrie-nek mindig mindenben sikert kell elérnie.

Szándékosan ellenséges? Vagy csak a megszokott Lali stílus? Nem tudom megmondani. Egyenesen a szemembe néz, mintha provokálni akarna, hogy találjam ki. – Nekem sem sikerül mindig minden – vágok vissza. Kiveszek egy szál cigarettát a dobozból. Úgy tűnik, Maggie anyja leszokott a leszokásról. – Ami azt illeti, általában nem úgy sikerülnek a dolgaim, ahogy eltervezem. – Tréfával próbálom elütni a dolog élét. Rágyújtok, megszívom, a számban tartom a füstöt, aztán tökéletes füstkarikákat fújok. – De időnként szerencsém van. – Ugyan már! – szól Lali élesen. – írsz a Nehéz dióba, van vagy négy műugró aranyérmed, és Sebastiant elcsábítottad Donna LaDonnátóI. Nekem úgy tűnik, megkapsz mindent, amit csak akarsz. Egy pillanatig kínos csend van. – Ilyesmiről nem tudok – mondja Egér. – Van olyan ember, aki megkapja, amit igazán akar? – Te – szól Maggie. – Te és Peter. – És Lali. És te is, Maggie – bizonygatom. – Ráadásul nem mondhatnám, hogy Sebastiant elcsábítottam Donna LaDonnátóI. Hiszen Sebastian azt mondta, hogy nem is jártak. És még ha jártak volna is… az a nő nem éppen barátnőm. Nem tartozom neki semmivel, vagy ilyesmi. – Ezt próbáld neki elmondani – vigyorog Lali, és bakancsa vastag talpával eltapossa a csikket. – Kit érdekel Donna LaDonna? – szól Maggie jó hangosan. Peterre néz. – Undorodom tőle. Nem akarom, hogy bárki is még egyszer kimondja a nevét. – Egyetértek – mondja Peter vonakodva. – Helyes – zárom le a vitát. Peter másfelé néz, miközben cigarettára gyújt, aztán hozzám fordul. – Remélem, tudod, Smidgens elvárja, hogy a következő számba is írj valami sztorit. – Remek. – Miről fogsz írni? – kérdi Lali. Kivesz még egy szál cigit a dobozból, nézegeti, aztán a füle mögé dugja. – Azt hiszem, kitalálok valamit – felelem, és megint az jár az eszemben, hogy milyen furcsa lett.

19.

Vá-vá-vá-változások

– Maggie, ez így nincs rendben – sziszegem. Nemrég lett vége a tanításnak, Egér, Maggie és én Maggie Cadillacjében rejtőzünk. – Oké. Mi van Lali-jal? – kérdi Egér témát váltva. –Nem találtátok nagyon furcsának ma délelőtt a pajtában? – Féltékeny – állapítja meg Maggie. – Én is ezt gondolom – ért egyet vele Egér. – Eleve irigy személyiség – teszi hozzá Maggie. – Nem – tiltakozom. – Lali magabiztos, ennyi az egész. Mindenki félreérti. – Nem tudom, Bradley – szól Egér. – Én a te helyedben vigyáznék vele. – Oké, lányok. Itt van. Mindenki húzza le a fejét! – parancsol Maggie, és lebújunk. – Ez nem helyes – mormolom. – Te akarsz író lenni – korhol Maggie. – Neked alapból kíváncsinak kell lenned, ki kell derítened, ami érdekel. – Azt teszem, de nem így. Miért nem kérdezzük meg egyenesen? – Azért, mert nem köti az orrunkra – feleli Maggie. – Egér, neked mi a véleményed? – Nekem mindegy – feleli Egér a hátsó ülésről. – Én csak autókázni jöttem. – Feljebb csusszan, kiles a hátsó ablakon. – A kocsiban van! Kihúz a parkolóból! Siessünk, különben szem elől tévesztjük! Ennyit Egér érdektelenségéről, gondolom. Maggie indít, sebességbe kapcsolja a kocsit, a gázba tapos. Rossz felé hajt ki a parkolóból, és amikor a zsákutcába érünk, áthajt a járdaszegélyen. – Jesszus Mária! – kiált fel Egér az első ülésbe kapaszkodva, amikor Maggie éles bal kanyart vesz. Másodperceken belül már csak két kocsira vagyunk Walt narancsszínű ötajtósa mögött. – Nem is olyan feltűnő, Mags – jegyzem meg elég kimérten. – Ó, Walt sosem vesz észre minket – feleli fölényesen. –Walt csak előre figyel, ha vezet. Szegény Walt! Miért mentem bele, Maggie idétlen tervébe, hogy kövessük? Valami okból elmentem vele fogamzásgátlót felíratni is. Soha senkinek nem tudok nemet mondani. Sem Maggie-nek, sem

Sebastiannak, és Lali-nak sem. Lali megvette azokat az átkozott jegyeket az Aztec Two-Step koncertjére és a karácsonyi szünet utáni hétvégén mind ott leszünk. De addig még hetek vannak hátra. Ráadásul el kell ismernem, majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy hova oson Walt mindig iskola után. – Fogadok, hogy új barátnője van – mondja Maggie. –És abban is fogadok, hogy idősebb nála. Mint Mrs. Robinson. Talán már gyereke is van a nőnek sőt, lehet, hogy egy iskolatársunk anyja. Azért kell ilyen lopva oda mennie. – Lehet, hogy tényleg tanul. Maggie igen furcsán néz rám. – Ugyan már! Hiszen tudod, hogy Walt milyen okos. Sosem kell tanulnia. Még akkor is, amikor azt mondja, hogy tanul, mindig valami mást csinál. Például tizennyolcadik századi éjjeliedényekről olvas. – Waltot érdeklik az antik dolgok? – kérdi Egér meglepetten. – Mindent tud róluk – jelenti ki Maggie büszkén. – Az volt a tervünk, hogy Vermontba költözünk, Walt régiségboltot nyit, én birkákat tenyésztek, a gyapjút lenyírom, megfonom és pulóvereket kötök. – Milyen… érdekes – mondja Egér, és tekintetünk találkozik. – Úgy volt, hogy zöldséget is termesztek – teszi hozzá Maggie. És nyáron termelői standot nyitunk. És vegetáriánusok leszünk. És lám, mi lett a tervből. Már kiértünk a város másik végén Walt nyomában. Elhalad a Fox Run Mail mellett és továbbmegy a fő utcán. A két közlekedési lámpa egyikénél balra fordul és a folyó felé tart. – Tudtam – mondja Maggie a kormánykereket markolva. – Titkos megbízatása van. – Az erdőben? – csattan fel Egér. – Nincs ott semmi, csak fák és kopár mezők. – Lehet, hogy véletlenül megölt valakit. Elásta a holttestet és most visszajár megnézni, hogy nem került felszínre – mondom, azzal cigarettára gyújtok, és azon gondolkodom, milyen messzire lehet ebben menni. Az út egyenesen a folyóhoz visz, de Walt nem a földúton halad tovább, hanem éles kanyarral átmegy az autópálya alatt. – Milton keleti részébe megy! – kiált fel Maggie, a nyilvánvalót megállapítva. – Mi van Milton keleti részében? – kérdi Egér. – Bizonyos orvosi rendelő. – Carrie! – kiált rám Maggie. – Lehet, hogy ápolóként dolgozik – mondom nagy ártatlanul. – Carrie, befognád végre a szádat? – csattan fel Maggie. – Ez komoly dolog! – Lehetne ápoló. A következő tíz évben felkapott szakma lesz. – Az orvosok nők lesznek, az ápolók férfiak – teszi hozzá Egér. – Én nem akarnám, hogy férfi ápoló foglalkozzon velem – borzong Maggie. – Nem akarom, hogy olyan férfi érjen a testemhez, akit nem ismerek. – És az egyéjszakás kalandok? – kérdem kissé gúnyosan. – Úgy értem, mi van akkor, ha egy este elmész szórakozni, és megismerkedsz egy pasival, és úgy érzed,

őrülten beleszerettél, és három órával később vadul szexelsz vele? – Őrülten szerelmes vagyok Peterbe, oké? – Akárhogy is, az nem számít – mondja Egér. – Ha három órája ismered, akkor már valamennyire ismered, nem? – Ez olyan lenne, mint a cipzárlehúzás mentes baszás a Rettegés a repüléstőlben. – Kérlek, ne mondd azt, hogy baszás. Utálom ezt a szót. Mondd helyette azt, hogy szeretkezés – mondja Maggie. – Na de komolyan, mi a különbség a szeretkezés és a baszás között? – kérdezem. – A baszás csak egészségügyi orgazmus. A szeretkezés, az baszás plusz az összes többi dolog – világosít fel Egér. – Nem tudom elhinni, hogy még nem feküdtél le Sebastiannal! – jelenti ki Maggie. – Hát… Maggie hátrapillant, hitetlenkedve néz Egérre, amitől majdnem lehajt az útról. Amikor visszazökkenünk a rendes kerékvágásba, Maggie megszólal: – Szóval még mindig szűz vagy. Mondja ezt úgy, mintha az valami főben járó bűn lenne. – Nem szeretek szűzként gondolni magamra. Inkább azt mondanám, hogy szexuálisan hiányos. Tudod. Mint amikor az ember nem fejez be egy kurzust, vagy ilyesmi. – De miért? – kérdi Maggie. – Nem is olyan nagy dolog. Csak addig gondolod nagy dolognak, amíg nem tetted meg. Aztán meg arra gondolsz: szent ég, miért nem csináltam én ezt előbb?! – Ugyan, Maggie! Mindenkinek megvan a maga menetrendje. Lehet, hogy Carrie még nem kész rá – fejti ki véleményét Egér. – Csak annyit mondhatok, hogy ha hamarosan nem csinálod Sebastiannal, akkor ő valaki mással fogja csinálni – mondja Maggie vészjóslón. – Ha ez megtörténik, az azt jelenti, hogy nem Sebastian volt a megfelelő pasi Carrie számára – ítéli meg a helyzetet Egér. – Ráadásul úgy vélem, már meg is tette valakivel – szólok közbe. – Legalábbis korábban. Ő már biztosan nem szűz. És a fenébe is, még csak két hónapja járunk! – Csak két napja jártam Peterrel, amikor megtettük. Persze a mi körülményeink különlegesek voltak. Peter már évek óta szerelmes volt belém. – Maggie, ha már Petert szóba hoztad… – kezdi Egér. Figyelmeztetni akarom, hogy a pillanat valószínűleg nem alkalmas arra, hogy elmondja az igazat Peterről, de már túl késő. – Azt hiszem, a gimnázium és az egyetem két külön kategória a számára. Ha a Harvardra megy, maga mögött hagyja Castleburyt. Kénytelen ezt tenni, Különben nem lesz sikeres. – Ugyan miért nem? – Mags! – szólok közbe, és gyilkos pillantással nézek Egérre. – Egér nem feltétlenül rólad beszél. Csak azt akarja mondani, hogy Peternek sokat kell tanulnia, és talán nem lesz annyi ideje a kapcsolatotokra. Igaz, Egér? – Persze. Mindegyikünk élete teljesen más lesz. Mindannyiunknak változni kell. – Én a magam részéről nem fogok változni – jelenti ki Maggie makacsul. – Akármi is történjék, én mindig önmagam leszek. Szerintem így kéne viselkedni mindenkinek. Tisztességesen. Egyetértek vele.

– Akármi is történjék, esküdjünk meg, hogy minden körülmények között önmagunk maradunk. – Van más választásunk? – kérdi Egér kissé cinikusan. – Hol vagyunk? – nézek körül. – Jó kérdés – dünnyög Egér. Nyomvályús aszfaltúton vagyunk a nagy semmi kellős közepén. Egyik oldalon sziklás pusztaság, néhány lepusztult ház. Elhaladunk egy autójavító műhely és egy sárga ház előtt, aminek felirata: NAPFÉNY BABASZERVIZ. KIS ÉS NAGY BABÁK. Előttünk Walt egy fehér, ipari létesítménynek látszó épület mellett hirtelen befordul egy kis beállóra. Az épületnek hatalmas fémajtaja van és egy kicsi, elkoszosodott ablaka; elhagyatottnak tűnik. – Mi ez a hely? – kérdi Maggie, ahogy lassan elhajtunk előtte. Egér hátradől és karba fonja kezét. – Az biztos, hogy nem valami szívderítő. Egy kicsit tovább megyünk, míg Maggie talál egy helyet, ahol megfordulhat. – Olyan hely, amiről nem akarsz tudni – mondom ki hangosan Sebastian figyelmeztetését idézve. – Mi van? – kérdi Maggie. – Semmi – vágom rá hirtelen; Egér és én gyors pillantást váltunk. Egér megkocogtatja Maggie vállát. – Azt hiszem, jobb, ha hazamegyünk. Ez nem fog tetszeni neked. – Mi nem fog tetszeni? – kérdi Maggie. – Ez egy épület. És mint Walt barátainak, kötelességünk kideríteni, hogy mire készül. – Vagy nem – von vállat Egér. Maggie tudomást sem vesz róla. Behajt a bejárón, megkerüli az épületet. A másik oldalon parkoló van; sok kocsi áll bent, köztük Walté. A titkos hátsó ajtót neonreklámok világítják meg. VIDEÓK, JÁTÉKOK, és ha ez még nem lenne elég: ÉLŐ SZEX. – Nem értem – Maggie a hupilila és mélykék neonokat bámulja. – Pornós hely. – Maggie, tényleg nem akarhatsz bemenni oda – figyelmeztet újra Egér. – Miért nem? Azt hiszed, nem tudom kezelni a helyzetet? – Nem hiszem. – De én nem tudom kezelni a helyzetet – mondom együttérzően. – És nem is az én exbarátom van odabent. – Nem érdekel. – Maggie leparkol egy Dumpster mellé, felmarkol egy doboz cigarettát és kiszáll. – Ha jönni akartok, jó. Ha nem, úgy is jó. Maradhattok a kocsiban. Micsoda változás! Áthajolok az ő oldalára, a lehúzott ablakon át kiáltok neki: – Mags, nem tudhatod, mi van ott. – Majd kiderítem. – Veszekedni akarsz Walttal? Mit fog szólni, ha rájön, hogy kémkedtél utána? Maggie csak megy tovább. Egér és én egymásra nézünk, kiszállunk a kocsiból, és utánamegyünk.

– Legyen eszed, Magwitch! Nem helyes így követni valakit. Különösen, ha az illető igyekszik titokban tartani. Menjünk innen! – Nem! – Oké – mondom, és hátrálok. A Dumpsterre mutatok. – Elbújunk a mögött a kocsi mögött. Várunk pár percet, és ha nem történik semmi, hazamegyünk. Maggie újra megnézi a bejáratot. A szeme összeszűkül. – Jó. Lebújunk a Dumpster mögé. Fagy van, karba fonom a kezemet, a testemet dörzsölgetem, hogy ne fázzak olyan nagyon. – Abbahagynád végre? – sziszegi Maggie. – Jön valaki! A Dumpster melletti bokorba húzódom, egy kicsit fészkelődöm, aztán a sarkamra ülök. Feltuningolt Mustang húz be a parkolóba. Nyílik az ajtó, Black Sabbath üvölt a kocsiból. Kiszáll a sofőr. Nagydarab, izmos pasi; lopva körülnéz, és amikor felém fordul, felismerem Randy Sandlert, aki két évvel előttünk végzett. Ő volt a focicsapatban a középcsatár. – Szent ég! Az előbb Randy Sandler ment be. – Randy Sandler? – kérdi Egér. Odamásznak hozzám. – Az én hibám – mondja Maggie. – Ha nem szakítottam volna Walttal, nem kéne ide jönnie szexért. Biztosan nagyon szenved nő nélkül. Azt mondják, a kangörcs nagyon fájdalmas tud lenni – A kangörcs csak mítosz – súgom hangosan. – Azon hazugságok közé tartozik, amit a pasik mondanak a nőknek azért, hogy szexhez jussanak. – Nem hiszem. Szegény Walt! – nyöszörög Maggie. – Cssssss – szól rá Egér, mert nyílik az ajtó. Randy Sandler jelenik meg újra, de ezúttal nincs egyedül. Walt jön ki mögötte, pislog a fényben. Walt és Randy váltanak néhány szót, aztán nevetve beszállnak Randy kocsijába. Felbőg a motor, de mielőtt elhúznak, Randy jobbra hajol, és szájon csókolja Waltot. Úgy egy perc telik el, mire szétválnak; aztán Walt lehajtja a tükröt és lesimítja a haját. Egy pillanatig csend van, csak a kipufogó pöfögése hallatszik. Aztán a kocsi elhúz. Ott guggolunk mozdulatlanul, hallgatjuk a motor zúgását, míg egészen el nem halkul. – Hát… – Maggie feláll, leporolja magát. – Ezt gyanítottam. – Hé! – szól Egér szelíden. – Te ezt tudtad? Ez mindenkinek így a legjobb. Te már Peterrel vagy, Walt meg Randyvel. – Ez tisztára olyan, mint a Szentivánéji álomban – teszem hozzá a dolgok végleges rendbe jövetele reményében –, ahol a végén mindenki megtalálja azt, akivel lennie kell. – Bizony! – mondja Maggie fakó hangon, azzal elindul a kocsi felé. – És el kell ismerni, hogy Randy Sandler elképesztően jóképű. A focicsapat egyik legszebb játékosa volt. – Aham – mondom. – De gondolj csak bele, hány csaj féltékenykedett volna, ha tudták volna, hogy Randy… – Homokos? – sikolt fel hirtelen Maggie. – Hogy Randy és Walt homokosok? És mindenkinek hazudnak? –Feltépi az ajtót. – Ez remek! Ez nagyszerű! Két évig abban a hitben élni, hogy egy pasi szerelmes belém, aztán megtudni, hogy nem is a lányokat szereti? És végig, amíg vele voltál,

egyfolytában… – Elhallgat egy kicsit, szusszan, aztán valósággal sikít: – Egy másik pasira gondol! – Maggie, ne vedd a szívedre! – csitítja Egér. – De igenis a szívemre veszem. Miért ne venném a szívemre? – Maggie indítózik, aztán leállítja a motort, és arcát a kezébe temeti. – Vermontba akartunk költözni. Régiségboltot akartunk nyitni. És zöldséget árulni standon. Hittem neki. Pedig egész végig hazudott nekem! – Biztos vagyok benne, hogy nem hazudott neked – vigasztalja Egér. – Valószínűleg fogalma sem volt saját nemi irányultságáról. Aztán, amikor szakítottatok… – Szeretett téged, Mags. Tényleg szeretett. Ezt mindenki tudja – mondom. – És most mindenki meg fogja tudni, milyen ostoba voltam. Van fogalmatok arról, milyen végtelenül hülyén érzem most magamat? Úgy értem, lehetnék ennél ostobább? – Maggie! – kicsit megrázom a karjánál fogva. – Honnan tudhattad volna? Úgy értem, az ember szexualitása… szóval az ő dolga. A legszemélyesebb magánügye. Érted? – Akkor nem, ha ezzel másokat bánt. – Walt sosem bántott volna téged szándékosan. – Próbálok az eszére hatni. – Ráadásul, Mag, ez Walt dolga. És nincs is köze hozzád. Ajjaj. Maggie arcán soha nem látott dühöt látok. . – Valóban? – vicsorog. – Akkor a változatosság kedvéért miért nem próbálod magadat egy kicsit az én helyembe képzelni? Zokogásban tör ki.

20.

Sikamlós lejtők

– Állítólag ezek életünk legszebb napjai – jegyzem meg szomorúan. – Ó, Carrie! – George mosolyra húzza ajkát. – Honnan veszed ezeket a nagyon szentimentális gondolatokat? Ha körbekérdeznél egy kicsit, megtudhatnád, hogy a felnőtt lakosság fele utált iskolába járni és soha nem akarna visszamenni. – De én nem akarok közéjük tartozni! – Ez a veszély nem fenyeget. Benned túlságosan sok életöröm van. És úgy tűnik, nagyszerűen meg tudod bocsátani az emberi gyarlóságot. – Azt hiszem, már egy ideje rájöttem, hogy az emberek többsége nem tehet arról, amit tesz – mondom, érdeklődésétől felbuzdulva. – És annak, amit tesznek, általában nem sok köze van a másik emberhez. Úgy értem, az ember ösztönösen azt teszi, ami neki az adott időben a legjobb, és csak később gondolkodik el a következményeken. George nevet, és belém nyilall a kín, hogy amit az imént mondtam, viselkedésem tökéletes leírása. Egy szélfuvallat a fák tetejéről a porhavat arcunkba söpri. Megborzongok. – Fázol? – George vállamra csúsztatja a karját, átölel, közelebb húz magához. Bólintok, mélyen belélegzem a csípős levegőt. Nézem a havat, a fenyőket, a szép rönkkunyhókat, amik azt az illúziót próbálják kelteni, hogy valami messzi vidéken vagyunk, mondjuk Svájcban. Egér meg én rákényszerítettük Maggie-t, hogy esküdjön meg, soha senkinek nem mondja el, mit láttunk azon a bizonyos napon East Miltonban, mert az kizárólag Waltra tartozik, az ő magánügye, és az ő dolga feldolgozni is. Maggie beleegyezett, hogy nem mondja el senkinek, még Peternek sem, de ez nem akadályozta meg abban, hogy érzelmi roncs ne legyen belőle. Két napig nem jött iskolába. Agyban maradt. A harmadik napon, amikor végre megjelent a reggeli gyűlésen, arca dagadt volt és napszemüveget viselt. A hét többi napján tiszta feketében jelent meg. Egér és én minden tőlünk telhetőt megtettünk, vigyáztunk rá, egyikünk mindig vele volt szünetben, vettünk neki ebédet a menzán, hogy ne kelljen sorba állnia, de olyan volt, mintha élete nagy szerelme halt volna meg. Ami egy kicsit idegesítő, mert ha logikusan nézzük, csak annyi történt, hogy két évig egy homokos pasival járt, aztán szakított vele, és mindketten találtak maguknak valaki mást. Tényleg számít, hogy az a valaki fiú vagy lány? De Maggie nem hajlandó ezt így látni. Rögeszméje lett, hogy ez az egész az ő hibája, mert nem volt eléggé nő Waltnak. Így aztán, amikor George telefonált és síelni hívott, megragadtam az alkalmat, hogy néhány órára kiszakadjak megszokott életemből. És abban a pillanatban, amikor megláttam becsületes, boldog arcát, azon kaptam magam, hogy

elmondtam neki minden problémámat Walttal és Maggie-vel kapcsolatban, és azt is, hogyan jelent meg a cikkem a Nehéz dióban, és hogy a legjobb barátnőm igen furcsán reagált rá. Mindent elmondtam neki, kivéve azt, hogy történetesen van pasim. Ma elmondom neki, amikor megfelelő pillanat ígérkezik. De addig is, olyan nagy megkönnyebbülés könnyíteni a lelkemen, hogy nem akarom elrontani a szórakozást. Tudom, hogy önző vagyok. Másrészt azonban George láthatóan nagyon szórakoztatónak tartja, amit mesélek neki. – Ezt mind felhasználhatod az írásaidban – mondta, a kocsiban a hegyre menet. – Nem tehetem. Ha ennek egy töredéke is megjelenne a Nehéz dióban, nem lenne maradásom a gimiben. – Ezek szerint te is megtapasztaltad az írói dilemmát. Művészet versus védeni azokat, akiket ismersz… és szeretsz. – Sosem fogok megbántani senkit az írás miatt. Ha megtenném, képtelen lennék együtt élni magammal. – Ha mozgunk, majd felmelegszel – mondja George. – Ha mozgunk – emlékeztetem. A felvonó korlátja mellett lepillantok a pályára. Széles sáv, a szélén fenyők. Színes ruhás síelők csúsznak lefelé, cérnavékony fehér nyomot hagyva maguk után, mint a varrótű. A magas kilátópontból nézve nem tűnnek kiváló sportembereknek. Ha ők meg tudják csinálni, én miért ne tudnám? – Félsz? – kérdi George. – Nem – felelem bátran, bár egész életemben összesen vagy háromszor síeltem, de csak Lali-ék hátsó udvarában. – Ne feledd, hogy a síléc orra mindig felfelé mutasson, így biztonságos az ülés. – Persze – mondom a felvonószék karfáját szorongatva. Már majdnem a csúcson vagyunk, amikor bevallom, hogy még sosem ültem sífelvonóban. – Csak ki kell szállnod – mondja George. Láthatóan mulattatja a helyzet. – Ha nem szállsz ki, az egész szerkezetet le kell állítaniuk, és a többi síelő dühös lesz. – Nem akarom, hogy bepöccenjenek azok a hónyulak – dünnyögöm, és felkészülök a legrosszabbra. Ám másodperceken belül lazán siklok az enyhe lejtőn, a sílift mögöttem. – Nahát, ez könnyű volt! – mondom, azzal hátrafordulnék George felé, de ebben a pillanatban elesek. – Nem rossz egy kezdőtől. – George felsegít. – Majd meglátod, hogy igen hamar megtanulod. Látom, hogy természetes tehetséged van hozzá. George nagyon kedves. Előbb a kezdők lejtőjén siklunk le, ahol sikerül elsajátítanom a hóeke figurát és a kanyarodást. Néhány kanyar után elég magabiztosságot szerzek, hogy átmenjünk a közepes nehézségű pályára. – Tetszik? – kérdi George, amikor negyedszer megyünk fel a sílifttel. – Imádom! – kiáltok fel. – Nagyon jó mulatság. – Élvezet veled lenni. – Hozzám hajol, hogy megcsókoljon, de csak egy gyors puszit engedek neki, és hirtelen nagyon feslettnek érzem magamat. Mit szólna Sebastian, ha meglátna itt George-dzsal? – George… – Elhatároztam, hogy mindent elmondok neki Sebastianról, de mielőtt megszólalhatnék, megelőz. – Amióta megismertelek, azon gondolkodom, kire emlékeztetsz. De végre eszembe jutott. – Kire emlékeztetlek? – kérdem, és majd' kifúrja az oldalamat a kíváncsiság.

– A nagynénimre. – A nagynénidre? – kérdezem színlelt haraggal. – Olyan öregnek nézek ki? – Nem a külsőd. A szellemed, a jellemed. Ő is ilyen életörömteli ember. Olyan ember, akivel mások szeretnek együtt lenni. – Aztán beveti a nagyágyút. – A nagynéném iró. – Író? – A lélegzetem is eláll. – Igazi író? Bólint. – A maga idejében nagyon híres volt. De már úgy nyolcvanéves lehet… – Hogy hívják? – Nem mondom meg – feleli fortélyosan. – Még nem. De egyszer elviszlek hozzá látogatóba. – Mondd el! – követelem, és játékosan a karjára csapok. – Nem. Azt akarom, hogy meglepetés legyen. George ma csupa meglepetés. Tulajdonképpen nagyon jól érzem magamat vele. – Alig várom, hogy találkozz vele. Nagyon megkedvelitek egymást, azt hiszem. – Én is alig várom, hogy találkozzam vele – áradozom. Nahát! Egy igazi író! Sosem találkoztam igazi íróval, csak Mary Gordon Howarddal. Kiszállunk a sífelvonóból és megállunk a pálya elején. Aztán lenézek a hegyről. A lejtő meredek. Nagyon meredek. – Bár előbb ezen a hegyen szeretnék lecsúszni – teszem hozzá idegesen. – Minden rendben lesz – mondja biztatón. – Lassan csússz, sok kanyarral. A hegy tetején még egészen jól megy. De amikor az első meredekhez érünk, hirtelen rémület fog el. Megállok. Szédülök a pániktól. – Ezt nem tudom megcsinálni – mondom eltorzult arccal. – Le vehetem a sílécet? Simán legyalogolok. – Ha ezt teszed, abszolút gyávának néznek. Gyere, kislány! Előtted megyek. Kövess, csinálj mindent úgy, ahogy én és nem lesz semmi baj. George elrugaszkodik. Behajlítom a térdemet. Lelki szemeim előtt megjelenik a kép: kórházi ágyon fekszem, teljes testem gipszben. Ekkor azonban egy nő suhan el mellettem. Arca furcsán ismerős. Aztán elér a tudatomig, hogy a nő hihetetlenül elbűvölő, hosszú, egyenes szálú szőke haj, nyúlszőr fejpánt, oldalán ezüst csíkos fehér síoveráll. Ám nem én vagyok az egyetlen, aki észrevettem. – Amelia! – kiált fel George. A gyönyörű Amelia, aki úgy néz ki, mintha valami fog-pasztareklám óriásplakátról lépett volna le, kecses siklással megáll, felemeli síszemüvegét és ragyogó mosollyal néz. – George! – kiált fel. – Nahát! – mondja George, és felé csusszan. Ennyit a gyengébb síelők megsegítéséről. George a lány mellé ér, kétfelől arcon csókolja, néhány szót váltanak, aztán felnéz. – Carrie! – kiált és integet. – Gyere! Szeretném bemutatni egy barátomat. – Örülök, hogy megismerhetlek – kiáltom távolról. – Gyere le! – kiált George. – Mi nem tudunk felmenni hozzád, neked kell lejönni hozzánk – teszi hozzá Amelia személyesen. Könnyed tökéletessége kezd irritálni. Nyilván azon kevés profi klikkjébe tartozik, akik előbb tudtak síelni, mint járni.

Nincs mit tenni. Behajlítom a térdemet, a bottal elrugaszkodom. Fantasztikus. Egyenesen feléjük tartok. Csak egy probléma van, nem tudok megállni. – Vigyááááázz! – sikítom. A természet valami nagy csodája következtében nem döntöm fel Ameliát, csak síléce elejét karcolom meg. Ám megragadom a karját, hogy meg tudjak állni. Ezen a ponton azonban elesem, és magammal rántom. Pár másodpercig csak fekszünk a hóban, fejünk egymástól alig pár centire. Megint elkap az émelyítő érzés, hogy ismerem Ameliát. Talán valami színésznő, vagy ilyesmi? Aztán emberek vesznek minket körül. Azt senki nem mondta a síelésről, hogy ha az ember elesik, másodperceken belül megmentésünkre sietnek mások, akik mind sokkal jobb síelők, és mindenféle tanácsot osztogatnak, és nem sokkal később megjelenik a pályajárőr, hordággyal. – Jól vagyok – bizonygatom. – Semmiség volt. Amelia is talpon van már, és kész tovább csúszni. Hiszen csak elesett. Én azonban egy tapodtat sem tudok tovább menni. Sóbálvánnyá, akarom mondani hóbálvánnyá dermedek a gondolatra, hogy még egy fejest bucskázom a hegyen. De aztán közlik, hogy – szerencsére – a sílécem leoldott és fának ütközött. Nevezett síléc most kissé repedt. – Még szerencse, hogy csak a síléc repedt el, és nem a fejed – mondogatja George. Sajnálatos módon azonban csak egyetlen módja van, hogy lejussak a hegyről: a hordágy. Ez szörnyen kínos, és rendkívül drámainak tűnik. Felemelem kesztyűs kezemet, erőtlen mozdulattal intek George és Amelia felé, látom, hogy szemükre húzzák a síszemüveget, a hóba szúrják botjaikat, lendületet vesznek és a mélység felé rugaszkodnak el. – Sokat síeltél már? – kérdi a pályafelügyelő pasi, miközben mellemen megigazítja a biztonsági szíjat. – Nem igazán. – Nem lenne szabad a középhaladó pályán lenned – korhol. – Itt nagyon igyekszünk hangsúlyozni a biztonságot. Egyetlen síelőnek sem lenne szabad olyan pályára menni, ami meghaladja a képességeiket… Ez a balesetek leggyakoribb oka – teszi hozzá másodpercnyi szünet után. – Ezúttal szerencséd volt. De ha még egyszer megpróbálod, az nem csak magadra, hanem a többi síelőre is veszélyt jelent. – Hát… bocsáááánat – tüsszentek. Teljesen idiótának érzem magamat. George, a jó öreg, hűséges George vár a hegy alján. – Tényleg jól vagy? – hajol a hordágy fölé. – Jól vagyok. Az egóm súlyos sérüléseket szenvedett, de a testem úgy látszik ép. – És úgy tűnik, újabb megaláztatások elé néz. – Remek – mondja, és belém karol. – Megígértem Ameliának, hogy találkozunk a menedékházban és megiszunk együtt egy ír kávét. Régi barátom a Brownról. Ne aggódj – teszi hozzá, arckifejezésemet látva. – Nem konkurencia. Jó pár évvel idősebb. Becsörtetünk a menedékházba. Párás és hangos a helyiség. Csupa boldog ember, akik elhencegnek a lejtőkön elért aznapi sikereikkel. Amelia a kandalló mellett ül; levetette síoverallját, sikerült megfésülködnie és kirúzsozta a száját, amitől úgy néz ki, mint egy hajlakkreklám. – Amelia, bemutatom Carrie-t – mondja George. –Nem hiszem, hogy rendesen bemutattalak volna benneteket egymásnak.

– Valóban nem – mondja Amelia kedvesen a kezemet rázva. – Akárhogy is, nem az én hibám. Georgenak nem lett volna szabad téged arra a pályára vinni. Nagyon veszélyes ember. – Valóban? – kérdem, és leülök. – Emlékszel a vadvízi evezésre? – teszi fel George-nak a kérdést Amelia, aztán felém fordul és hozzáteszi: – Colorado. Mintha én is pontosan tudnám, milyen kalandról van szó. – De te nem féltél – védekezik George. – De igen. Halálra rémültem. – Tudom, hogy csak viccelsz – mutat George a lányra a nyomaték kedvéért, és megpaskolja a kezemet. – Amelia semmitől sem fél. – Ez nem igaz. Félek attól, hogy jogot tanuljak. Te jó ég! Ezek szerint ez az Amelia nem csak szép, hanem okos is. – Hová való vagy, Carrie? – kérdi. Igyekszik bevonni a társalgásba. – Castleburybe. De biztosan nem is hallottál róla. Kisváros a folyónál… – Ó, mindent tudok róla – mosolyog barátságosan. –Ott nőttem fel. Hirtelen émelygés fog el. – Mi a családi neved? – kérdi kíváncsian. – Bradshaw – feleli George, a pincérnőnek intve. Amelia a felismeréstől homloka ráncba rándul. – Amelia Kydd vagyok. Ha jól tudom, az öcsémmel jársz. – Hoppá! – mondja George, és felváltva néz rám és Ameliára. Elvörösödök. – Sebastian? – hebegem rekedtes hangon. Emlékszem, Sebastian mesélt arról, hogy van egy nővére, és hogy milyen fantasztikus, de úgy tudtam, ez a fantasztikus nővér Kaliforniában tanul. – Egyfolytában rólad beszél. – Valóban? – dünnyögöm. Lopva George-ra nézek. Arca nagyon fehér, csak két vörös folt van az orra mellett. Szándékosan nem vesz tudomást rólam. – Mindent tudni akarok rólad. Mit csináltál, mióta nem találkoztunk? – szól Ameliához. Feszengve ücsörgök a helyemen, és azt kívánom, bárcsak eltört volna a lábam. Hazafelé alig szólunk egymáshoz. Igen, el kellett volna mondanom George-nak, hogy van barátom. Már az első este el kellett volna mondanom, amikor vacsorázni voltunk. Már a telefonban meg kellett volna mondanom, de nézzünk szembe a tényekkel: segített nekem az írásban, és ezt nem akartam elszalasztani. És ma is megmondhattam volna neki, de összefutottunk Ameliával. Aki történetesen éppen Sebastian nővére. Mondhatnám, hogy ez nem egészen az én hibám, mert George sosem kérdezte, hogy van-e barátom. Másrészt talán nem elvárás, hogy az ember rákérdezzen, nem jár-e véletlenül mással az, aki elmegy vele randira… nem egyszer, nem kétszer. Lehet, hogy a randizás olyan,

mint a bizalmon alapuló rendszerek: ha más elkötelezettséged van, erkölcsi kötelességed a másik féllel azonnal tudatni. Csak az a probléma, hogy az emberek nem mindig tartják be a szabályokat. Hogyan fogom ezt megmagyarázni George-nak? És Sebastian? Egyfolytában attól féltem, hogy Sebastian megcsal, pedig éppen magam miatt kellett volna aggódnom. George-ra pillantok. Komoran néz, az útra koncentrál, mintha az élete függne tőle. – George – szólok gyenge, panaszos hangon. – Nagyon sajnálom. Őszintén. Már többször meg akartam neked mondani… – Ami azt illeti, én is találkozgatok más nőkkel – mondja hűvösen. – Rendben. – De egyáltalán nem tetszik, ha olyan helyzetbe kerülök, hogy totális seggfejnek látszom. – Egyáltalán nem vagy seggfej. És igazán, tényleg kedvellek… – De Sebastian Kyddet talán jobban kedveled! – csattan fel. – Ne aggódj. Értem. Megállunk a kocsifelhajtónkon. – De ugye barátok lehetünk? – könyörgök, még egy utolsó kísérletet téve a helyzet elsimítására. Egyenesen a szemembe néz. – Persze, Carrie Bradshaw. Tudod mit? Hívj fel, ha véget ér ez a kis flörtöd Sebastiannal. Mert nem fog sokáig tartani, arra mérget vehetsz. Egy pillanatig csak ülök, mozdulni sem tudok. Nagyon fáj. – Ha így akarod, legyen. De nem akartalak megbántani. És mondtam, hogy sajnálom. Már majdnem kiszállok a kocsiból, amikor megragadja a csuklómat. – Sajnálom, Carrie – mondja hirtelen bűnbánón. – Nem akartam ilyen nyers lenni veled. De ugye tudod, hogy miért rúgták ki Sebastiant az iskolából? – Drogot árult? – kérdem kimérten. – Ugyan már, Carrie! – Felsóhajt. – Sebastiannak nincs elég vér a pucájában, hogy drogdíler legyen. Azért rúgták ki, mert csalt. Semmit sem szólok. Aztán hirtelen elönt a méreg. – Köszönöm, George – mondom, és kiszállok. – Köszönöm ezt a csodás napot! A kocsibejárón állok, nézem, hogy elmegy. Azt hiszem, mégsem látogatom meg New Yorkban, és biztosan nem találkozok nagynénjével, az írónővel. Akárki is legyen. Dorrit jön ki a házból, mellém áll. – Hova megy George? – kérdi szomorúan. – Miért nem jött be? – Nem hiszem, hogy viszontlátjuk George Cartert – mondom a megmásíthatatlanság és a megkönnyebbülés elegyével. Otthagyom Dorritot, aki csak áll a kocsibehajtón és nagyon csalódottnak látszik.

21.

A fal

A bírók felmutatják pontozótábláikat: négy egész három. Négy egész egy. Három egész kilenc. A lelátóról kollektív moraj. Így az utolsó előtti vagyok. Törülközőt ragadok, megszárítom a hajamat. Nipsie edző áll a medence oldalánál, kezét karba fonva nézi az eredményjelzőt. – Koncentrálj, Bradshaw – mormogja. Elfoglalom a helyemet a rajtkövön, Lali mellett. – Csak balszerencse! – szól oda nekem. Lali nagyszerűen teljesít ezen a versenyen. Magára vonta a figyelmet, ő a favorit, hogy megnyerje a kétszáz méteres gyorsúszást. – Még van egy ugrásod – mondja biztatón. Bólintok, a másik oldalra nézek, a rajtköveken túlra. Sebastiant keresem. Ott ül a harmadik sorban, Walt és Maggie mellett. – Menstruálsz? – kérdi Lali. Talán mert olyan sok időt töltünk együtt, Lali-nak meg nekem általában egyszerre jön meg a havibajunk. Bárcsak a hormonoknak tudhatnám be teljesítményemet, de nem erről van szó. Túl sok időt töltöttem Sebastiannal, és ennek most megvan a böjtje. – Nem – felelem komoran. – És te? – Múlt héten volt. – Átnéz a medence másik oldalára, észreveszi Sebastiant, és integet neki. Sebastian visszainteget. – Sebastian figyel – mondja Lali, amikor az utolsó ugrásomra készülők. – Ezt ne szúrd el! Felsóhajtok, koncentrálni próbálok, ahogy felfelé megyek a létrán. Készen állok, karom a testem mellett, tenyerem hátrafelé, amikor nagyon nyugtalanító, de ijesztően tiszta megvilágosodásom támad: ezt nem akarom többé csinálni. Négy lépést teszek, és egyenesen a levegőbe vetem a testemet, de ahelyett, hogy felemelkednék, hirtelen zuhanni kezdek. A másodperc törtrészéig látom magamat, ahogy egy szikláról zuhanok, és arra gondolok, vajon mi történik, ha leérek. Felébredek, vagy halott leszek? Behúzott térddel érek vizet, utánam ronda loccsanás. Kész, vége. Az öltözőbe indulok, lehámozom magamról az úszódresszt, és belépek a zuhanyzóba. Mindig is tudtam, hogy egy napon majd magam mögött hagyom a műugrást. Sosem éreztem úgy, hogy ez lenne a jövőm. Tudtam, sosem leszek olyan jó, hogy bevegyenek az egyetemi csapatba. De nem is a

sportot élveztem benne a legjobban, hanem azt, hogy rekedtre énekeltük magunkat a buszon, amikor másik iskolákban tartott versenyekre mentünk, végtelen triktrakjátszmákat játszottunk a versenyszámok között, nagy volt az izgalom, hogy az ember nyerésre áll, aztán elúszik az esély. Voltak rossz napok is, amikor tudtam, hogy nem vagyok formában. Korholtam magamat és megfogadtam, hogy még keményebben próbálkozom, és minden ment tovább. De ma a gyatra ugrásaim egy elfuserált napnál többet jelentenek. Elkerülhetetlennek látszik, mintha elértem volna képességeim határát. Kész. Nekem annyi. Kilépek a zuhany alól, fürdőköpenybe burkolózom. Egy csíkban letörlöm a tükörről a párát, és az arcomat bámulom. A külsőmben nincs változás. De másképpen érzek. Ez nem én vagyok. Megrázom a hajamat, a hajvégeket visszahajtom, hogy lássam, hogy néznék ki rövidebb hajjal. Lali nemrég vágatta le a haját, a tetejét bedaueroltatta, és mindig lakkozza az öltözőszekrényében tartott flakon hajlakkal. Lali korábban nemigen törődött a hajával, és amikor ezt megjegyeztem, azt mondta: – Abban a korban vagyunk, hogy el kell gondolkoznunk azon, milyennek látnak minket a pasik. Elvégre nekik kell tetszenünk. Ezt akkor viccnek gondoltam. – Miféle pasiknak? – kérdeztem, mire ő azt felelte: – Minden pasinak. Aztán alaposan végigmért és elmosolyodott. Vajon Sebastianra utalt? Ha kilépek az úszócsapatból, több időt tölthetek vele. Már két hét telt el a George-féle síeléses incidens óta. Napokig rémületben éltem, hogy Sebastian nővére, Amelia elmondja öccsének, hogy találkozott velem és George-dzsal, de Sebastian eddig egy szóval sem említette. Ami azt jelenti, hogy Amelia vagy nem mondta meg neki, vagy megmondta, de Sebastiant nem érdekli. Próbáltam a végére járni, a nővéréről kérdeztem Sebastiant, de csak annyit mondott: – Remek lány. – És: – Lehet, hogy egyszer majd találkoztok. Aztán az iránt érdeklődtem, hogy miért hagyta el a magániskolát, ahonnan egyenes út vezetett volna az egyetemre, és miért jött vissza a Castlebury Highba. Nem hittem, hogy igaz lenne, amit George mondott… hiszen miért kellett volna Sebastiannak puskázni, csalni, ha olyan okos, hogy matematikaórát is felvehet? De erre a kérdésre csak nevetett és azt mondta: – Egy kis változásra volt szükségem. Eldöntöttem magamban, hogy George egyszerűen féltékeny. Mivel a George-fronton éppen tartós fegyverszünet állt be, elhatároztam, hogy jobb barátnője leszek Sebastiannak. Sajnálatos módon ez eddig azt jelenti, hogy le kell mondanom a legtöbb eddigi szokásos elfoglaltságomról. Például az úszásról. Sebastian szinte minden nap éles bevetést tervez, alternatív tervekkel kísért: – Menjünk el a Mystic Aquariumba, nézzük meg a gyilkos bálnákat! – Úszóedzésem van. Aztán tanulnom kell. – Az akváriumban sokat tanulhatsz. – Nem hiszem, hogy a gyilkos bálnák nézegetése segít bejutnom az egyetemre. – Olyan unalmas vagy! – szokta erre mondani olyan hangon, amiből egyértelművé vált, hogy ha nem akarok vele menni, más lány szívesen elfoglalja a helyemet. – Lógj el az edzésről, és nézzük meg inkább Városi cowboyt – mondta egyik délután. – A moziban csókolózhatunk, meg ilyesmi. Ekkor elmentem vele. Szörnyű napom volt, és legkevésbé a medence hideg vizében akartam lenni… de a film alatt végig bűntudatom volt, és Sebastian halálra idegesített, amikor a kezemet folyton a farmernadrágja sliccére húzta, hogy a péniszét markolásszam. Szex terén Sebastian sokkal tapasztaltabb

volt nálam… gyakran tett elejtett megjegyzéseket barátnőkre, akikkel a magániskolában randizgatott, de ezek a barátnők mintha sosem tartottak volna tovább néhány hétnél. – Mi lett velük? – kérdeztem. – Bolondok voltak – mondta tényszerűen, mintha a megbolondulás a vele való randizás elkerülhetetlen mellékhatása lenne. Nagy lendülettel kinyitom az öltözőszekrényemet, és azon tűnődöm, vajon engem is ugyanaz a szerencsétlenség ér-e. Az öltözőszekrényem üres. Becsukom, még egyszer ellenőrzöm a számot. Igen, ez az én öltözőszekrényem. Megint kinyitom, hátha tévedtem, de még mindig üres. Megnézem a két szomszédos öltözőszekrényt. Azok is üresek. Derekam köré tekerem a törülközőt, és leülök apádra. Hol a fenében van a holmim? Aztán eszembe jut: Donna LaDonna és a két Jen. A verseny előtt láttam őket, a tribünön ültek és vihogtak, de nem gondoltam, hogy ennek bármilyen jelentősége van. Ami azt illeti, valójában gondoltam róla valamit, de azt sosem, hogy ilyen messzire mennek. Különösen azért, mert Donnának nyilvánvalóan új barátja van. A két Jen egyfolytában azzal foglalatoskodott, hogy elhintsék a pletykát erről az új pasiról, és mindenkinek elmondták, aki hajlandó volt meghallhatni őket, hogy az illető egy idősebb férfiú, a Boston University hallgatója, egyben híres férfimodell, a Paco Rabanne reklámarca. Donna LaDonna öltözőszekrényének ajtaján nem sokkal később megjelent egy magazinból kivágott oldal, rajta egy palack aftershave-et tartó pasi. A képfiú napokig látható volt, míg Lali nem bírta tovább, buborékot rajzolt a pasi szájához, és beleírta: HŰJE BÚNKO VOGYOK. Donna talán azt hiszi, én voltam, és bosszút esküdött ellenem. Elég. Feltépem a medencére nyíló ajtót, kész vagyok kivonulni, amikor látom, hogy éppen verseny van és Lali is úszik. Nem vonulhatok ki verseny közben egy szál törülközőben. Körülnézek az ajtótól, a lelátók felé. Donna LaDonna és a két Jen eltűntek. Sebastian a versenyt figyeli, felemeli a kezét, amikor Lali kitűnően fordul a falnál és átveszi a vezetést. Walt nézelődik, mintha a menekülését tervezné, mellette Maggie ásítozik. Maggie. El kell jutnom Maggie-hez. Az öltöző másik végébe megyek, kinézek az előcsarnokba nyíló ajtón, aztán kimegyek az előcsarnokba, onnan pedig át egy, a szabadba nyíló ajtón. Nagyon hideg van, én mezítláb, de még senki nem látott meg. Körbefutom az épületet, hátul, a lelátok alatti ajtón megyek be. Lábak erdeje alatt haladok, azonosítom a helyet, megfogom Maggie bokáját. Megriad, körülnéz. – Mags – sziszegem. – Carrie? – szól, a lelátó résein lenézve. – Mit keresel itt? És hol vannak a ruháid? – Kérlek, add ide a kabátodat! – kérem határozottan. – Miért? – Maggie, kérlek! – Lerángatom a kabátját a mellette levő székről. – Ne kérdezd. Gyere az öltözőbe, és megmagyarázom. Felkapom a kabátot és futok. – Carrie? – szólít pár perccel később. Hangja visszhangzik az üres öltözőben. – Itt vagyok! – Átkutatom a használt törülközők szennyesládáját, arra gondolok, Donna talán oda gyömöszölte be a ruháimat. Találok egy nagy tornagatyát, egy fél pár koszos zoknit és egy sárga

selyemkendőt. – Donna LaDonna elvitte a ruháimat – mondom, és feladom a keresést. Maggie szeme összeszűkül – Honnan tudod? – Ugyan, Mags! – Összehúzom magamon a kabátját. Még mindig fázom a kinti hidegtől. – Ki más tenne ilyet? Lehuppan egy padra. – Ez így nem mehet tovább. – Van valami ötleted? – Nem. De tényleg, Carrie. Ez így nem mehet tovább. – Mit tegyek? – Semmit. De vedd rá Sebastiant, hogy tegyen valamit. Mondd meg neki, mondja meg Donnának, hogy hagyja ezt abba! – Ez nem igazán Sebastian hibája. – Ami azt illeti, dehogynem. Már elfelejtetted, hogy Sebastian hogyan vezette meg Donna LaDonnát, és miattad ejtette? – Azt mondta neki, nem gondolta komolyan, hogy vele járjon, visszalépett és másokkal barátkozik. – Persze, minden jel szerint. De végső soron ez a te Sebastianod megkapta, amit akart. – Igaz – mondom. Donna LaDonna iránti gyűlöletem szinte testet ölt: kerek, kemény, és a hasamban érzem. – És téged kéne védenie Donna LaDonna ellenében. – És mi van akkor, ha nem ezt teszi? – Akkor szakítanod kell vele. – De nem akarok szakítani vele. – Én csak azt tudom, hogy Peter megvédene engem? –jelenti ki Maggie igen hevesen. Vajon Maggie ezt szándékosan csinálja? Össze akar minket ugrasztani Sebastiannal, hogy szakítsunk? Valami konspiráció van folyamatban, amiről én nem tudok? – Miért kell pasi, hogy megvédjem minket? Ez olyan régimódi! – felelem élesen. – Nem kéne képesnek lennünk, hogy megvédjük magunkat? – Én olyan pasit akarok, aki kiáll mellettem – jelenti ki Maggie makacsul. – Ez olyan, mint a barátság. Barátkoznál valakivel, akiről tudod, hogy nem állna ki melletted? – Nem – ismerem el vonakodva. – Akkor helyben vagyunk. Kivágódik az öltöző ajtaja, Lali rohan be, utána sok csapattárs. Egymás tenyerébe csapnak, és nedves törülközőkkel paskolják egymást. – Hol voltál? – kérdi Lali, és kezdi lehámozni magáról az úszódresszt. – Nyertem. – Tudtam, hogy nyerni fogsz – mondom, és kinyújtott tenyerébe csapok. – Na de komolyan. Teljesen eltűntél. Dühös vagy, hajói látom. A műugrásod miatt? – Nem. Az nem érdekel. – Túl sok más dolog van, ami miatt aggódnom kell. – Nincs véletlenül egy pár tartalék cipőd?

– Hát, ez vidám! – jelenti ki Lali. – Úgy röhögtem, hogy majdnem a bugyimba pisiltem. – Hahaha – mondom merev gúnnyal. – Még mindig ezen röhögök. – El kell ismerned, ez elég mulatságos – mondja Sebastian. – Semmit nem kell elismernem – mondom kezemet karba fonva, ahogy beérünk a kocsibejárónkra. Hirtelen égető düh fog el. – És egyáltalán nem találom mulatságosnak. Kinyitom az ajtót, kiszállok, és teljes erőből becsapom magam után. Befutok a házba, és elképzelem, hogy Lali és Sebastian döbbenten ülnek a kocsiban. Aztán egymásra néznek és elnevetik magukat. Rajtam nevetnek. Felrohanok a szobámba. – Mi folyik itt? – kérdi Missy, ahogy elrohanok mellette és megcsapja a menetszél. – Semmi! – Azt hittem, táncolni mész! – Azt teszem! Becsapom a hálószobám ajtaját. – Jesszus! – szól Dorrit az ajtó túloldaláról. Túl vagyok rajta. Kész. Kinyitom a gardróbom ajtaját, cipőket dobálok a szoba másik felébe. – Carrie! – Missy kopog az ajtón. – Bejöhetek? – Ha nem bánod, hogy a szemedet kiveri egy repülő cipő. – Mi a baj? – kiált fel Missy a szobába lépve. – Tele van a hócipőm azzal, hogy szórakozni megyek a barátommal, miközben a legjobb barátnőm folyton rajtunk lóg. Rosszul vagyok attól, hogy mindig az én rovásomra nevetnek. És tele van a hócipőm ezekkel a kis idióta lányokkal! – Ezt már sikítom, ahogy a torkomon kifér. –Mindenhová követnek, pokollá teszik az életemet! Olyan erővel dobok el egy tűsarkú cipőt, ami még a nagyanyámé volt, hogy beléáll egy könyv gerincébe. Missy nyugodt marad. Keresztbe tett lábbal ül az ágyon és elgondolkodva bólogat. – Örülök, hogy felhoztad ezt a témát. Már egy ideje akartam beszélni erről veled. Azt hiszem, Lali megpróbálja aláásni a Sebastiannal való kapcsolatodat. – Na ne viccelj! – vicsorgók, aztán elhúzom a függönyt, és kinézek az ablakon. Még mindig a kocsiban ülnek és nevetgélnek. De mit tehetek? Ha kimegyek és szembesítem őket a dilemmával, akkor úgy néz ki, hogy gyenge vagyok. Ha semmit nem szólok, akkor tovább csinálják. Missy összefonja a kezét álla alatt. – Tudod, mi a probléma? Az, hogy anya sosem tanította meg nekünk a női fortélyokat. – Meg kellett volna tanítania ezeket nekünk? – Úgy értem, itt vagyunk, és semmit sem tudunk a pasikról. Nem tudjuk, hogyan kell pasit szerezni és megtartani. – Mert amikor anya és apa megismerkedtek, rögtön egymásba szerettek, és apa rögtön feleségül kérte

anyát – mondom gyászosan. – Anyának nem kellett sírnia. Nem kellett mesterkednie. Nem kellett Lali-jal taktikáznia. Se Donna LaDonnával foglalkoznia. A két Jen sem járt a nyomában. Talán azt hitte, olyanok leszünk, mint ő. Jön egy férfi, rögtön belénk szeret, és sosem kell aggódnunk. – Azt hiszem, pasidologban el vagyunk átkozva – jelenti ki Missy.

22.

Bolondok tánca

– Szerinted milyen? – kérdi Egér félénken, azzal ujját egy tégely szájfénybe mártja, és szétkeni az ajkán. – Csodálatos. Tényleg. Egér végül beváltotta ígéretét, bemutatta titokzatos washingtoni barátját, Danny Chait, és elhozta a bálba. Magas, érzékeny fiú, haja fekete, szemüveget visel és nagyon kedves a modora. Helyet talált kabátunknak és hozott nekünk két pohár puncsot, amit a zakózsebébe előrelátóan elrejtett Máskából némi vodkával javított fel. Sosem láttam Egeret bizonytalannak, se gyengének, de folyton a mosdóba cipel, hogy megbizonyosodjon arról, frizurája még rendesen áll és inge jól be van gyűrve a farmerjába. – És nagyon bájos, hogy szájfényt használsz – teszem hozzá évődőn. – Túl sok? – kérdi riadtan. – Nem, remekül néz ki. Csak még sosem láttam rajtad szájfényt. A tükörbe néz, tűnődik. – Talán le kéne törölnöm. Nem akarom, hogy azt gondolja, nagyon ráhajtottam. – Egér! Nem gondolja, hogy nagyon ráhajtottál. Csak azt fogja gondolni, hogy szép vagy. – Carrie – suttogja, mint valami óvodás a titkát –, azt hiszem nagyon, nagyon kedvelem. Azt hiszem, ő az igazi. – Ez fantasztikus! – Átölelem. – Igazán nagyszerű pasit érdemelsz. – Te is, Bradley. – Tétovázik. – Mi van Sebastiannal? –kérdi lazán, könnyeden. Vállat vonok, és úgy teszek, mintha valamit keresnék a táskámban. Hogyan magyarázhatnám meg? Rajongok Sebastianért; megsemmisítő erejű ez az érzés, és csodálatos, és felkavaró, és valószínűleg egészségtelen. És az elején Sebastiannal lenni olyan volt, mintha legjobb álmomba csöppentem volna… de most szinte mindig kimerítő. Egyik pillanatban fent vagyok, a másikban lent, és nem vagyok biztos benne, jó-e amit mondok és teszek. Abban sem vagyok biztos, hogy épelméjű vagyok-e még. – Bradley? – Nem tudom – mondom, és arra gondolok, hogy Lali és Sebastian nevettek azon, hogy Donna LaDonna és a kér Jen ellopta a ruháimat. – Néha azt gondolom… – Mit? – kérdi Egér élesen. A fejemet ingatom. Képtelen vagyok megtenni. Képtelen vagyok elmondani Egérnek, hogy néha azt gondolom, hogy a pasim jobban szereti a legjobb barátnőmet, mint engem. Ez túl paranoid és túl

hátborzongató gondolat. – Azt hiszem, Lali-nak pasira van szüksége – mondja Egér. – Nincs Sebastiannak valami barátja, akivel összehozhatná? Megvan a megoldás. Ha Lali-nak lenne barátja, vele lenne elfoglalva, és nem lógna folyton rajtunk, amikor Sebastiannal vagyok. Nem mintha valaha akár egyetlen szóval is megakadályoztam volna, hogy rajtunk lógjon. Azt hiszem, egy kis bűntudatot érzek, hogy nekem van pasim és neki nincs. Nem akarom, hogy elhagyatottnak érezze magát. Nem akarok olyan lány lenni, aki elfeledkezik a barátnőiről, amint megjelenik a színen egy pasi. – Dolgozom rajta – mondom, és úgy érzem, régi maga-biztosságom kezd visszatérni. De azonnal el is párolog, amint kinyitom a tornaterem ajtaját. A hangszórókból diszkózene bömböl és meglátom Sebastian fejét, fel-le bukdácsol a hangosan biztató, tapsoló tömegben. Hustle-t táncol. És kivel? A torkom összeszorul. Talán Lali-jal. De nem. Lali mellém lép és karon ragad. – Szerintem szükséged van egy italra. – Van italom – mutatok a vodkával bélelt puncsra. – Akkor szükséged van még egy italra. Tovább nyomakodom a tömegben. – Bradley! Ezt nem akarhatod látni. Ahogy közelebb érek a terem közepéhez, Lali hangjában egyre nagyobb a pánik. Sebastian partnere Donna LaDonna. Legyőzöm magamban a vágyat, hogy lerohanjam, és az arcába loccsantsam az italt. Bár el tudom képzelni: a kezem előrelendül, a ragadós, édes folyadék Sebastian halovány bőrére loccsan, döbbenten néz, aztán hevesen, kézzel törölgeti magát. De Lali megállít. – Ne tedd ezt, Bradley. Ne add meg nekik ezt az örömöt. – Megpördül, és meglátja az Egér-Danny kettőst. Egér éppen dühösen suttog valamit Danny fülébe, kétségtelenül a helyzet borzalmasságát magyarázza. – Elnézést – szól Lali és közéjük nyomakodik. – Nem bánod, ha egy kicsit kölcsönveszem a barátodat? És mielőtt szegény Danny tiltakozni tudna, Lali karon fogja, és a táncparkettre vezeti, miközben engem is csuklón ragad. Közrefogjuk Dannyt, hozzá simulunk, körbeforgatjuk, és olyan felfordulást okozunk, melynek következtében a szemüvege leesik. Szegény Danny! Sajnos azonban nemigen tudok aggódni miatta, mert túlságosan leköt, hogy tudomást se vegyek a Sebastiannal táncoló Donna LaDonnáról. Bolondozásunk felkelti a tömeg figyelmét, Lali meg én testhez simuló do-si-do lépésekkel kényeztetjük Dannyt a parketten. Donna LaDonna visszavonul a szélekre, ajka feszes mosolyra húzódik. Sebastian hirtelen mögöttem terem, keze a derekamon. Megpördülök, egészen közelről a fülébe súgom: – Baszd meg! – Tessék? Megdöbben. Aztán elmosolyodik, azt hiszi, ezt nem mondhatom komolyan. – Azt mondtam, baszd meg! El sem tudom hinni, hogy ezt mondtam. Egy pillanatra, haragom csúcspontján fejem lüktetése minden más hangot elnyom. Aztán a kimondott szó hatása áthatol a terem nyüzsgő zaján, és elszörnyedek, és zavarban vagyok. Nem hiszem, hogy valaha is kimondtam volna a baszd meg kifejezést célzatosan valakinek, legfeljebb egyszer-kétszer futólag magamban motyogtam, de sosem szemtől szembe, mással, vita hevében. Ez a két hatalmas és igen csúnya szó úgy feszül közöttünk, mint két nagy sziklatömb, és nem látok lehetőséget arra, hogy megkerüljem.

Elnézést kérni túl késő. És nem is akarok elnézést kérni, mert egyáltalán nem sajnálom, hogy kimondtam. Donna LaDonnával táncolt. Mindenki szeme láttára. Ez megbocsáthatatlan, nemde? Arca kemény, szeme összeszűkült, mint a rajtakapott gyerek, akinek első reflexe, hogy tagadja a csínyt és vádlóját hibáztassa. – Hogy tehetted? – mondom, a szándékoltnál metszőbb hangon, és elég hangosan ahhoz, hogy a hozzánk közelebb álló kis csoport hallhassa. – Bolond vagy – mondja, és egy lépést hátralép. Hirtelen észreveszem a tömeg reakcióját. Kíváncsi, bólogató arcok furcsa mosolyra húzódnak. Megdermeszt a döntésképtelenség. Ha felé mozdulok, esetleg ellök magától. Ha elsétálok, az valószínűleg a kapcsolatunk végét jelenti. – Sebastian… – Mi van? – mordul. – Felejtsd el! És mielőtt bármit is válaszolhatna, elviharzok. Rögtön körülvesznek a barátaim. – Mi történt? – Mit mondott? – Miért táncolt Donna LaDonnaával? – Kiverem belőle a szart! Ezt Lali mondta. – Ne. Ne ronts a helyzeten. – Szakítasz vele? – kérdi Maggie. – Van más választása? – szól Lali. Bódult vagyok. – Nem volt igazam? – kérdem Egértől. – Dehogynem. Ocsmányul viselkedett. – Mit csináljak? – Mindegy, csak ne menj oda hozzá – mondja Danny közénk lépve. – Nézd levegőnek. Hadd menjen ő hozzád! Különben azt hiheti, kétségbe vagy esve, és nagyon odavagy érte. Ez a Danny… nagyon bölcs. Mégsem tudom megállni, hogy ne pásztázzam végig a termet, hogy hol lehet Sebastian. Eltűnt. Szívem szinte jéggé dermed. – Azt hiszem, jobb, ha hazamegyek – mondom bizonytalanul. Egér és Danny egymásra néznek. – Hazaviszünk – jelenti ki Egér határozottan. – Lali? Szerinted? – kérdem. – Talán tényleg jobb lenne, ha hazamennél, Bradley. Elég pocsék napod volt. Kösz. – Ha Sebastian… – Ne aggódj. Majd gondoskodom róla – mondja, és ököllel a levegőbe csap.

Hagyom, hogy Egér és Danny elvezessen. Sebastian kocsija még mindig a parkolóban van, pontosan ott, ahol egy órával ezelőtt hagytuk, amikor még elég boldogszerelmesek voltunk. Hogyan lehetséges ez? Hogyan végződhet egy három hónapos kapcsolat kevesebb, mint tizenöt perc alatt? De a világ másodpercek alatt meg tud változni. Vannak hirtelen autóbalesetek. És halálok. Azt mondják, szerencsés az, aki tudja, hogy meg fog halni, mert akkor van ideje mindenkitől elbúcsúzni. A térdem megbicsaklik. Megbotlom a járdaszegélyben és összecsuklom. – Carrie! Jól vagy? Nyomorultul érzem magamat. Bólintok. – Talán nem lenne szabad hazamennem. Talán itt kéne maradnom és szembenézni vele. Egér és Danny megint egymásra néznek, mintha valami titkos hetedik érzék dolog működne közöttük. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – mondja Danny nyugtatón. – Valószínűleg részeg. És te is becsíptél egy kicsit. Nyilván nem akarsz veszekedni vele, amikor részeg. – Miért ne? – kérdezem, és azon tűnődök, hol találta Egér ezt a pasit. – Mert ha egy pasi részeg, csak a győzelemre tud gondolni. És arra, hogy ne veszítse el a tekintélyét. – Walt – mondom. – Walttal akarok beszélni. Walt ez egyszer tényleg a Hamburger Shackban van és dolgozik. – Biztos vagy benne, hogy jól vagy? – kérdezi Egér megint. – Jól vagyok – felelem könnyeden, mert tudom, hogy kettesben akar maradni Dannyvel. Danny a bejárathoz kísér. Amikor elbúcsúzunk, a szemembe néz, mély, együttérző megértést látok a tekintetében, és hirtelen irigylem Egeret. Egy ilyen pasi mellet, mint Danny egy lány biztonságban érezheti magát. Nem kell azon aggódnia, hogy a pasi éppen a legjobb barátnőjével flörtöl vagy a legnagyobb ellenségével táncol. Nem tudom, találok-e valaha ilyen férfit. És ha igen, leszek-e olyan okos, hogy őt akarjam. – Hé! – szól Walt, ahogy a pulthoz botorkálok. Majdnem fél tíz van, nemsokára záróra és Walt már pakol, a felvágott hagymát és paprikát Tupperware edénybe teszi. – Remélem, nem enni akarsz. – Csak beszélni akarok veled – bizonygatom, de hirtelen úgy érzem, nagyon éhes vagyok. – Bár jólesne egy sajtburger. Walt az órájára néz. – Mennem kell. – Walt, kérlek! Furcsán néz rám, de elővesz egy hamburgerfasírtot, és a grillre teszi. – Hol a pasid? – kérdezi olyan hangsúllyal, mintha a pasi szó alig lenne kimondásra érdemes. – Szakítottunk. – Ez szép – mondja Walt. – Ezek szerint legalább olyan jó heted volt, mint nekem. – Miért? – kiveszek néhány szalvétát a tartóból. – Te is szakítottál valakivel? Élesen rám néz. – Ez mit akar jelenteni? – Semmit – mondom ártatlanságot színlelve. – Ugyan már, Walt! Hiszen a legjobb barátok voltunk.

Mindent elmondtunk egymásnak. – Nem mindent, Carrie. – Hát, nagyon sok mindent. – Ez még az előtt volt, hogy dobtál engem Maggie miatt – mondja gúnyosan. Aztán gyorsan hozzáteszi: – Ne izgasd magad emiatt! Engem nem bánt. Számítottam rá, hogy amikor Maggie meg én elválunk, mindenki állást foglal. Ki erre, ki arra. Minden barátunk Maggie-hez pártolt. Ez megnevettet. – Nekem hiányoztál. – Igen. Azt hiszem, nekem is hiányoztál. – Megfordítja a hamburgert, előrecsomagolt sajtot tesz a tetejére, szétnyit egy zsemlét és belerakja a húspogácsát. – Kérsz bele hagymát és paprikát? – Persze. A mustáros és ketchupos flakonokkal szórakozok egy kicsit, aztán nem bírom tovább. – Walt, mondanom kell neked valamit. Tényleg nagyon szörnyű, és talán meg akarsz majd ölni érte, de mégse tedd, kérlek! Oké? Megigazítja a hamburgert. – Hadd találjam ki! Maggie terhes. – Tényleg? – kérdem döbbenten. – Honnan tudnám? – kérdi, és a kész hamburgert műanyag tányéron tolja elém. A hamburgert bámulom. – Walt. Tudom. – Szóval terhes – mondja beletörődőn, mintha előre eldöntött dolog lenne. – Nem Maggie-ről – Nagyot harapok a burgerbe. – Rólad van szó. Konyharuhával törli a pultot. – Biztosíthatlak, hogy nem vagyok terhes. – Ugyan, Walt! – tétovázom, pajzsként, két kézzel tartva magam elé a hamburgert. Ha elmondom neki, most kell megtennem, vagy örökre hallgatok. – Kérlek, ne légy dühös. De az utóbbi időben olyan furcsán viselkedtél. Azt hittem, valami bajba keveredtél. De aztán Sebastian… – Mi van Sebastiannal? – kérdi egyre feszültebb hangon. – Azt mondta, hogy látott téged… egy bizonyos helyen. Aztán Egér és én… követtünk téged. Tessék. Kimondtam. De azt nem fogom elmondani neki, hogy Maggie is ott volt. Illetve majd esetleg később. Miután megemésztette ezt az információt. Walt ideges nevetésben tör ki. – Na, és mit láttatok? Annyira megkönnyebbülök, amiért nem dühös, hogy még egyet harapok a hamburgerbe. – Téged – mondom tele szájjal. – És Randy Sandlert. Megdermed, aztán hirtelen mozdulattal lerántja magáról a kötényt, és áthúzza a fején. – Ez remek – mondja keserűen. – És rajtatok kívül hányan tudnak még róla? – Senki – bizonygatom. – Nem mondtuk el senkinek. Nem tennénk ilyet. Végső soron nem a mi dolgunk, igaz?

– Pedig úgy tűnik, beleütöttétek az orrotokat. A mosogatóba dobja a kötényt, és kiviharzik a hátsó lengőajtón. Felsóhajtok. Lehet ez az este ennél rosszabb? Felkapom a kabátomat, utána rohanok. Az étterem hátsó falánál áll, cigarettát próbál meggyújtani. – Walt, sajnálom. A fejét ingatja, letüdőzi a füstöt és lassan fújja ki. – Előbb-utóbb úgyis kiszivárgott volna. – Újabb slukkot szív. – Bár reméltem, hogy titokban tarthatom, míg egyetemre megyek és elkerülök apám házából. – Miért? Mit fog csinálni? – Elevenen megnyúz. A földbe döngöl. Vagy dilidokihoz küld, aki állítólag vissza tudja téríteni az embert a heteroszexualitásra. Vagy paphoz, aki a fejemre olvassa, micsoda bűnös vagyok. Hát nem lenne ironikus? – Szörnyen érzem magamat. – Miért kéne neked rosszul érezni emiatt? Nem te vagy homokos. – Kifújja a füstöt, felnéz az égre. – Akárhogy is, nem hiszem, hogy nagy meglepetés lenne neki. Így is köcsögnek és faszkalapnak nevez… ja, és a hátam mögött hímringyónak titulál. – A saját apád? – Igen, Carrie, a saját apám – mondja, azzal eltapossa a csikket. – Bassza meg! – mondja hirtelen. – Nem érdemli meg, hogy tiszteljem. Ha zavarja, az ő baja. – Órájára néz. – Gondolom, nem mész vissza a bálba. – Nem tehetem. – Randy jön értem. Elmegyünk valahová. Akarsz velünk jönni? Randy körülbelül öt perc múlva érkezik feltuningolt Mustangjával. Ő meg Walt halkan beszélgetnek, aztán Walt int, hogy szálljak be a kocsiba. Tíz perccel később a szűk hátsó ülésen ülök összekuporodva, és délnek tartunk a 9l-es úton. A zene fülsüketítő, és még mindig nem tudtam feldolgozni a tényt, hogy a nagyon macsó Randy Sandler, a Castlebury High focicsapata ex-középhátvédjének kocsijában ülök, aki most Walt pasija. Azt hiszem, nem tudok annyit az emberekről, mint gondoltam. Sokat kell még tanulnom, de elég izgalmas. – Hova megyünk? – üvöltöm túl a zenét. – P-Townba – üvölti Walt. – Provincetown? – Egy másik államba kell átmennünk, ha jól akarjuk érezni magunkat – mondja Randy. – Kibaszott egy helyzet. Jesszus! Provincetown egészen Cape Cod csúcsán van, majdnem egy óra az út. Talán nem kéne ezt tennem. Ezt nem úszom meg szárazon. De aztán eszembe jut Donna LaDonna és Sebastian, és az egész nyavalyás életem, és arra gondolok… a rohadt életbe, én mindig igyekeztem jó lenni, és mit értem el vele? Semmit. – Neked oké? – üvölt Randy. – Nekem minden oké.

– Sóval ez a srác, ez a Sebastian Kydd, a legnagyobb ellenségeddel táncolt? – üvölti túl Randy a zenét. – Igen – küszködök, hogy meghallja. – És ez a Sebastian meglátott minket. A Chuckie'sben – ordít Walt a mellette ülő Randynek. – Lehet, hogy homokos – sikítom. – Azt hiszem, ismerem ezt a srácot – kiabál Randy, és bólint Walt felé. – Magas, szőke, úgy néz ki, mint valami seggfej egy Ralph Lauren-reklámból? – Ő az! – kiáltok. – Jó pasi – mondja Randy. – De nem homokos. Láttam, hogy pornókazettákat kölcsönzött. Nagy csöcsök… Ilyesmit. Pornó? Csöcsök? Ki ez a Sebastian? – Remek! – sikítom. – Felejtsd el azt a seggfejet! – üvölt Randy. – Lesz helyette kétszáz pasi, aki szeret.

23.

Az x hipotézis

– Carrie? – szólít Missy. – Ébredj! – üvölt a fülembe Dorrit. Nyöszörgők, lelki szemeim előtt csípők riszálnak. – Carrie? Élsz? – Nmtdm – nyeldeklek. – Naaaaa! – sikolt Dorrit, amikor lerúgom magamról a takarót. – Menj innen! – kiugróm az ágyból, rohanok a fürdőszobába, okádok. Felnézek. Missy és Dorrit ott állnak mellettem. Dorrit szája gonosz, diadalmas mosolyra húzódik, úgy vigyorog, mint a karácsonyt ellopó grincs. – Apa tudja? – kérdem. – Azt, hogy hajnali háromkor jöttél haza? Nem hiszem – súgja Missy. – Ne mondjátok meg neki! – mondom figyelmeztetőn, Dorritra bámulva. – Sebastian odalent van – közli negédesen. Mi van!? Az ebédlőasztalnál ül, apámmal szemben. – Ha feltételezzük, hogy x egyenlő mínusz y a tizediken – mondja apám, boríték hátoldalára írva az egyenletet –, akkor nyilvánvaló, hogy z csak valamilyen egész szám lehet. Áttolja az asztalon a borítékot, Sebastian udvariasan rápillant. – Helló! – mondom, és integetek. – Jó reggelt! – köszön vissza apám. Modora arra enged következtetni, hogy kérdőre akar vonni nyúzott külsőm miatt, de nyilvánvalóan érdekesebbnek találja az egyenletet. – Érted, Sebastian? – folytatja, ceruzájával az x-en kopogva. – Itt az x-hipotézis az, ami veszélyes… Elosonok mellettük a konyhába, előbányászok egy üveg régi instant kávét, felét bögrébe töltöm és várok, míg a víz felforr. Azt mondják, sosem forr fel a víz, ha figyelik. De ez csak amolyan szólásmondás. A valóságban nem igaz. Megfelelő hő közlésével a víz felforr, akár figyelik, akár nem. Ami valahogy relevánsnak tűnik ebben a helyzetben. Vagy csak arról van szó, hogy úgy érzem, felforrt az agyam. Az ebédlőbe viszem a kávésbögrét és leülök. Apám a matematikatémát hanyagolva a jövőre vonatkozó terveiről faggatja Sebastiant. – Mit mondtál, melyik egyetemre mész? – kérdi feszült hangon.

Ebből arra következtetek, hogy nem nyűgözte le Sebastian tudása az integrálszámítás területén. – Nem mondtam ilyesmit – feleli Sebastian és birtoklón megpaskolja a lábamat, amitől apám biztosan megőrül. Megszorítom a kezét, hogy hagyja abba. – Arra gondoltam, hogy egy évet kihagyok. Utazgatok a világban. Megnézem a Himaláját, ilyesmi. Apám kétkedőn néz. A kávémba kortyolok. Még mindig túl forró, állaga, mint a híg csatornalé. – Még nem vagyok kész arra, hogy bedaráljon a rendszer – folytatja Sebastian, mintha ez megmagyarázná az ambíció hiányát. – Akkor biztosan van elég pénzed. – Apa! – kiáltok fel. – Ami azt illeti, igen. Nagyanyám meghalt; rám és a nővéremre hagyta a birtokát. – Aha. – Apám bólint. – Értem. Nagyon szerencsés fiatalember vagy. Gondolom, ha bajban vagy, mindig ki tudsz mászni belőle. – Ezt nem tudom, uram – feleli Sebastian udvariasan. – De szerencsés vagyok. – Rám néz, kezemre teszi a kezét. – Eleve szerencsés vagyok, mert megismertem a lányát. Azt hiszem, ettől gyönyörrel kéne borzongnom, de csak megint hányingerem támad. Milyen új játékot játszik? Apám jelentőségteljesen rám néz, mintha nem hinne ennek a pasinak, de én csak egy bágyadt mosolyt tudok magamra erőltetni. – Szóval – mondja Sebastian, és összeüti tenyerét –, arra gondoltam, hogy elmehetnénk korcsolyázni. Siess, idd meg a kávédat. – Feláll, kezet fog apámmal. – Köszönöm a beszélgetést, Mr. Bradshaw. – Köszönöm a látogatást – mondja apám. Látom rajta, hogy nem kifejezetten hálás, és fogalma sincs, mit gondoljon Sebastianról, mert megveregeti a vállát. A pasik olyan furcsák! Nekem kéne kezdeni a beszélgetést, vagy neki? Vagy tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna tegnap éjjel? – Hogy van Donna LaDonna? Mit gondolsz, rá tudod venni, hogy visszaadja a ruháimat? Támadásom hirtelensége megdöbbenti. Korcsolyája megbicsaklik, és kapálóznia kell, hogy el ne essen. – Ha! Megszólaltál! Visszanyeri egyensúlyát; szó nélkül siklunk, közben a helyzeten rágódom. Az én hibám? Mit tettem? Sapkámat a fülemre húzom; egy hokikorcsolyás fiú siklik felénk, válla fölött hátranézve nevet barátaira, észre sem veszi a többi korcsolyázót. Már majdnem összeütközünk, amikor Sebastian megragadja a kölyök vállát és más irányba tolja. – Vigyázz! – mondja. – Te vigyázz! – csattan fel a kölyök. Odébb siklok, oda, ahol fűrészbakokkal kerítettek körül egy veszélyes jégszakaszt. A szabálytalan szélű lyuk oldalát fekete víz nyaldossa. – Te tűntél el tegnap éjjel – mutat rá Sebastian, hangjában halvány önelégültség cseng. – Bosszús, egyben csodálkozó pillantást vetek rá. – Mindenütt kerestelek. Aztán Lali mondta, hogy elmentél. Ejnye,

Carrie… – mondja, fejét ingatva. – Ez nagyon durva volt. – És tőled nem volt durva, hogy Donna LaDonnával táncoltál? – Bál volt. Bálokon az emberek ezt szokták tenni. Táncolnak. Egy csomag cigarettát vesz elő bőrdzsekije belső zsebéből. – Na ne viccelj. És az is kedves szokás a bálokon, hogy a pasik a barátnőjük legádázabb ellenségével táncolnak? Aki ráadásul ellopta a barátnő ruháit is! – Carrie! – mondja türelmesen. – Nem Donna LaDonna lopta el a ruháidat. – Akkor kicsoda? – Lali. – Micsoda?! – Hosszan beszélgettem Lali-jal, miután elmentél. –Hüvelykujja és mutatóujja közt tart egy szál cigarettát, és rágyújt. – Viccnek szánta. Hirtelen meg émelygés fog el. Illetve még jobban émelygek, mert a hideg levegő nemigen csillapította másnaposságomat. – Ne dühöngj, kérlek! Félt megmondani neked, mert olyan nagy hűhót csaptál. Megmondtam neki, hogy elmondom neked, ő arra kért, hogy ne tegyem, mert nem akarja, hogy dühös legyél. – Elhallgat, a csikket a sötét vízbe pöcköli, a csikk sistereg, mint valami selejtes petárda, aztán lassan besodródik a jég alá. – Mind a ketten tudjuk, milyen érzékeny vagy. – Szóval, most is csak érzékeny vagyok? – Ugyan! Úgy értem, azok után, ami anyáddal történt… – Lali az anyámról is beszélt neked? – Nem – védekezik. – Úgy értem, néhányszor megemlítette. De ez olyan nagy dolog? Mindenki tudja… Úgy érzem, mindjárt megint elhányom magamat. Ne keverd bele ebbe az anyámat. Ma ne! Nem bírom ki! Szó nélkül felkapok egy darab fát és a vizes lyukba csapom. – Te sírsz? – kérdezi félig affektálva, félig együttérzően. – Nem sírok! – De sírsz. – Mintha örülne neki. – Kívülről nézve hűvös vagy, mintha semmi sem érdekelne, legalábbis ezt mutatod magadról, de legbelül igenis érzékeny vagy. És romantikus. Azt akarod, hogy valaki szeressen. Hát nem ezt akarja mindenki? Majdnem megszólalok, de van valami az arckifejezésében, ami megállít. A kémlelő szánalomba egy árnyalatnyi rosszindulat vegyült. Most felajánlja a szerelmét, vagy visszadobja az arcomba. Megingok, és arra gondolok, hogy mindig is emlékezni fogok az arcára, milyen volt ebben a pillanatban, mert nem tudom kitalálni szándékát. – Miért? – kérdezem. – Miért lopta el Lali a ruháimat? – Mert úgy gondolta, kiszúrtál vele. – Hogyan? – Nem tudom. Azt mondta, ti ketten folyton ugratjátok és megtréfáljátok egymást. Azt is mondta, hogy egyik verseny előtt hashajtós rágót adtál neki.

– Tizenketten voltunk azon a versenyen. –És? – És… – Most szakítasz velem? – kérdi hirtelen. – Szent isten! – kötött sapkámat arcomba húzom. Szóval ezért volt nálunk ma reggel. Ezért hozott el korcsolyázni. Szakítani akar velem, de fél megtenni, azt akarja, hogy én tegyem meg. Ezért táncolt tegnap este Donna LaDonnával. A lehető legocsmányabbul akar viselkedni, míg nem lesz más választásom. Nem mintha nem fontolgattam volna ezt az utóbbi tizenkét órában. Miközben Walttal és Randyvel táncoltam a providence-i klubban, a – kirúgom a nyavalyást! – gondolat olyan volt számomra, mint rakétának az üzemanyag: a gondtalan boldogság sztratoszférájába repített. Egyre nagyobb lendülettel táncoltam, kilüktettem magamból az agressziót és azon tűnődtem, miért volt szükségem Sebastianra, amikor itt van nekem ez… izzadó testek karneválja, úgy villódznak, cikáznak mint a szentjánosbogarak. Ez nagggyon jó. – Baszd meg, Sebastian! – sikítottam, kezemmel a fejem fölött hadonászva, mint egy őrült hívő az újjászületési ceremónián. A mellettem parádézó Randy felelt: – Édesem, semmi sem történik ok nélkül. De most már nem vagyok ebben olyan biztos. Tényleg szakítanom kell vele? Hiányozni fog. És az biztos, hogy unatkozni fogok nélküle. Hogyan változtathatja meg valaki az érzéseit egy nap alatt? És talán – csak talán – Sebastian az, aki fél. Lehet, hogy attól fél, hogy csalódást okoz egy lánynak, mert nem elég jó, ezért elidegeníti magától a lányt, mielőtt a lány rájön, hogy Sebastian Kydd nem az a hihetetlen, különleges pasi, akinek mutatja magát. Amikor azt mondta, hogy kívül hűvös vagyok, de lelkem mélyén szeretetre, szerelemre vágyok… lehet, hogy ez nem rólam szólt. Lehet, hogy titkon magára utalt ezzel. – Nem tudom. Ezt itt és most kell eldöntenem? Visszahámozom a sapkámat, ránézek. És úgy tűnik, ez a megfelelő mondat, mert rám néz és nevet. – Bolond vagy. – Te is. – Biztos vagy benne, hogy nem akarsz szakítani velem? – Csak azért, mert te annyira biztos vagy benne, hogy szakítani akarok veled. Nem vagyok olyan könnyű eset. Tudod? – Tudom. Kézen fog, siklunk keresztbe a tavon. – Meg akarom tenni, de nem tudom – suttogom. – Miért nem? A szobájában vagyunk. – Félsz? – kérdi. – Egy kicsit. – Felkönyökölök. – Nem tudom. – Nem mindig fáj. Vannak lányok, akik nagyon élvezik, már a legelső alkalommal. – Igen. Mint Maggie. – Látod? Minden barátnőd csinálja. Nem érzed magad furcsán, hogy te vagy az egyetlen, aki még szűz?

Nem. – De igen. – Akkor miért nem csinálod velem? – Lehet, hogy nem miattad van. – De igen – mondja, azzal felül és felhúzza a zokniját. –Különben megtennéd. – De még senkivel sem csináltam! – Utána mászom, átölelem a vállát. – Kérlek, ne haragudj rám! Egyszerűen nem tudom megtenni… ma nem. Máskor majd igen. Megígérem. – Mindig ezt mondod. – De komolyan gondolom. – Oké – mondja figyelmeztetőn. – De ne számíts arra, hogy sokáig várok. Magára húzza a farmernadrágot, én kuncogva hanyatt dőlök az ágyon. – Mi olyan mulatságos? – kérdi. Alig tudom kimondani a szavakat. – Bármikor nézhetsz pornóvideót helyette. Nagy csúcsok! – Erről honnan tudsz? – kérdi dühösen. Párnájával takarom el az arcomat. – Még nem jöttél rá? Én mindent tudok.

24.

Cirkusz jön a városba

– Még két nap – mondja Walt, és megszívja a füves cigit. –Még két nap szabadság, aztán vége. – És a nyár? – kérdi Maggie. – Ó, persze. Maggie hosszú nyara – mormolja Walt. –Napozni a medence partján, babaolajjal kenni magát… – Hajsprével szőkíttetni a haját… – Nem én szőke sprézem a hajamat, hanem te – mondja Maggie, és megfordul. – Igaz – ismerem el. – Ez unalmas. – Lali felkel a díványról. – Egy halom ingyenélő. Adjatok abból egy slukkot! – Azt hittük, sosem kérdezed meg – mondja Egér, és odaadja neki a dzsointot. – Biztos vagy benne, hogy szívni akarsz? – kérdem evődön. – Legutóbb megettél egy fél kiló szalonnát. Nyersen. Emlékszel? – Főtt szalonna volt! – kiált fel. – Az isten szerelmére, Carrie! Miért kell neked mindig kitalálni dolgokat? – Talán mert mulatságos? Hatan – Walt, Maggie, Egér, Lali, Peter és én – az Egér-ék garázsa feletti régi játékszobában tespedünk. Szilveszter van, és önelégülten gratulálunk magunknak, amiért olyan kúlok vagyunk, hogy nem mentünk el valami partira. Nem mintha lenne olyan parti, amire el akarnánk menni. A Country klubban idősek táncmulatsága van, Egér szerint halálos. A könyvtárban fílméjszakát tartanak. Walt szerint középosztálybeli konzervatívok mennek oda, akik értelmiséginek akarják tettetni magukat. És van egy elegáns vacsoraparti Cynthia Viande-nél, ahol a lányoknak nagyestélyiben kell megjelenniük, a fiúk frakkot kölcsönöznek, valószínűleg kölyökpezsgőt isznak, és úgy tesznek, mintha már felnőttek lennének. De oda csak Cynthia húsz legkedvesebb barátját hívták meg, már ha kedves kebelbarátnak lehet titulálni a két Jent és Donna LaDonnát. Egyikünk sem felelt meg ennek a követelménynek, kivéve Petert, akinek Cynthia az utolsó percben szólt, hogy egy extra férfira lenne szüksége. Hogy megkíméljük Petert ettől a méltatlanságtól, elhatároztuk, hogy Egéréknél leszünk, füvezünk, White Russian koktélt iszunk, és úgy teszünk, mintha nem lennénk lúzerek. – Hé! – Peter szól Maggie-hez sörösüvege oldalán dobolva. – Az extra pasinak még egy serre van szüksége. – Az extra pasi fel tud állni és meg tudja szerezni, amit akar – mondja Maggie kuncogva. – Nem erre

való az extra pasi? Hogy az extra munkát elvégezze? – Na és az extra nő? – kérdi Lali, és átadja nekem a dzsointot. – Hogyhogy senkinek nem kell extra nő? – Mert az extra nő, az más nő. – Vagyis harmadik kerék – teszi hozzá Egér. Köhögök, kicsusszanok a régi fotelből, amin az elmúlt órában ültem. – Kér valaki még egy italt? – kérdezem, hangsúlyosan Egérre nézve. Vállat von, pontosan tudja, mit mondott. Ha Lali meg is sértődött, nem mutatja. – Én kérek még egyet. Rögtön duplát tölts – szól Lali. – Mindjárt hozom. Egy zacskó jégkocka, műanyag poharak és különféle alkoholos italok vannak a régi kártyaasztalon. Nekifogok, hogy két italt keverjek, de Lali poharába jócskán töltök vodkát. Ez kicsit gonosz dolog, de kissé gonosz érzéseim vannak Lali iránt azóta, hogy Sebastian elmondta, 6 lopta el a ruháimat. Kinevettük magunkból az incidenst, de csendes feszültség van köztünk, mint felhő árnyéka szép nyári napon. Az ember felnéz és hirtelen rájön, hogy mindjárt dörög, villámlik. – Mikor jön vissza Sebastian? – kérdi Lali szándékos lazasággal, ami tulajdonképpen Egér harmadik kerék megjegyzésére lehet válasz. Pontosan tudja, hogy Sebastian holnap jön vissza a családi vakációról. Azt is tudja, hogy jegyünk van az Aztec Two-Step koncertre a Shaboo Innbe. Képtelen volt másról beszélni. Egészen mostanáig. – Holnap – közlöm közönyösen, mintha nem lenne nagy ügy. Lali-nak nem kell tudnia, milyen kétségbeesetten számoltam a napokat visszatéréséig. Lelki szemeim előtt újra és újra lejátszódik, hogy lesz, amikor viszontlátjuk egymást. Megáll a házunk előtt sárga Corvette-jével. Odaszaladok hozzá, a karjába vesz, szenvedélyesen megcsókol, és azt suttogja: szeretlek! De amikor elképzelem a jelenetet, nem magamat látom, hanem Julié Christie-t a Doktor Zsivágóból. Húszas éveim elején járok, hajam sötét, és fehér hermelinsapka van rajtam. – Mennyi az idő? – kérdi Walt hirtelen. – Fél tizenegy. – Nem tudom, hogy kibírom-e éjfélig – nyöszörög Maggie. – Muszáj kibírnod – biztatom. – Csak mert lúzerek vagyunk, nem jelenti azt, hogy gyengék is vagyunk. – A magad nevében beszélj! – szól Walt, azzal felkap egy üveg vodkát, és jól meghúzza. – Walt, ez durva! – korholja Maggie. – Nem gondoltál a durvaságra, amikor szakítottunk – mondja. – Hé! – Peter talpra ugrik, bokszoló mozdulatokat tesz Walt feje felé. – Nyugodj le, haver! – Walt rám néz, és még egy nagy korty vodkát iszik. – Kérsz egy poharat? – Nem. – Visszateszi a palackot az asztalra, tapsol. –Oké, emberek! – mondja hangosan. – Bejelentést kell tennem! A francba! Ez az. Erre a pillanatra vártunk. Egérre és Maggie-re pillantok. Egér aprókat bólint biztatásul, kedvesen mosolyog, ahogy a családja pálcikaember rajzát mutató ötéves gyerekre mosolyog az ember. Maggie a szája elé kapja a kezét és vadul pillantgat hol rám, hol Egérre, mintha azt remélné, valaki megmondja neki, mit kell ilyenkor csinálni.

– Felvettek a Pennre – mondja Peter. –Nem. Walt mögé lépek, és célzatosan Maggie-re bámulok, grimaszt vágok és mutatóujjamat szám elé teszem. – Hé! Mi folyik itt? – kérdezi Lali belém kapaszkodva. – Tudom. Te leszel a Hamburger Shack üzletvezetője. – A fene essen beléd! – feleli Walt. Ezt a kifejezést még sosem használta, legalábbis nem hallottam tőle, talán Randytől szedte fel. – Ez a meglepetés sokkal jobb – folytatja egyik lábáról a másikra nehezedve, ringatózva. – Meg akartam várni az éjfélt, de sokat ittam, addigra lehet, hogy kiütöm magam. – Körülnéz a szobában, hogy meggyőződjön róla, mindenki rá figyel. És bedobja a bombát: – Azok kedvéért, akik még nem jöttek volna rá, bejelentem, hogy mostantól hivatalosan is meleg vagyok. Egy pillanatig csend van, mind azon filózunk, hogy miként reagáljunk erre a hírre, attól függően, hogy volt-e róla korábbról információnk, vagy nem. A csendet halk kuncogás töri meg. – Ennyi? – kérdezi Lali. – Hogy buzi vagy? Ennyi a nagyhír? – Nagyon köszönöm! – mondja Walt tettetett felháborodással. – Gratulálok, ember – mondja Peter. Átsétál a szoba másik végébe, óvatosan megöleli Waltot és megpaskolja a hátát. – Mikor jöttél rá? – kérdi, mintha Walt azt jelentette volna be, hogy terhes. – És te mikor jöttél rá, hogy hetero vagy, Peter? – kérdezem vihogva. – Hát – szól közbe Maggie szerényen –, már mindenki tudta. Ami azt illeti, mindenki nem tudta. De szerencsére tíz nappal az után, hogy mindenki, azaz Maggie rájött, már nagyban tervezgették, hogy kempingezős túrára megy Peterrel és teljesen elfeledkezett arról, hogy nőiességét milyen inzultus érte Walt részéről. Emelem poharamat. – Waltra! – Waltra! – És ránk – teszem hozzá. – Ezerkilencszáz… Hangos kopogás az ajtón. – A francba! Egér felkapja a marihuánás holmit, és a kanapé egyik párnája mögé rejti. Peter szék mögé dugja a vodkásüveget. Megigazítjuk hajunkat, leporoljuk magunkról a cigarettahamut. – Tessék! – szól ki Egér. Az apja, Mr. Castells lép be. Bár már elég idős, mindig csodálom, hogy milyen jóképű. Egér azt mondja, fiatalkorában úgy hívták, a kubai Cary Grant. – Remélem, jól érzitek magatokat – mondja udvariasan, azzal beljebb jön. Látom rajta, hogy nem udvariassági látogatást tesz. – Carrie, apád van a telefonnál. Azt mondja, azonnal beszélnie kell veled. – Úgy tűnik, van egy régi kocsijuk, amit senki nem használ. Nem is tűnt fel nekik, hogy hiányzik, míg nem telefonáltam. – mondja apám. Arca falfehér. Sokkot kapott… lehet, hogy nagyon fél. – Apa, biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi baj – mondom, és azon imádkozom, ne tudatosuljon benne, hogy már két fiatalkorú bűnelkövető lánya van… Dorrit a szökevény és én, a füvező. Kivéve, hogy én félelmetesen józannak és tisztafejűnek érzem magamat. – Milyen messzire juthattak? Egyiküknek sincs jogosítványa. Honnan tudhat egyáltalán Cheryl vezetni? – Semmit sem tudok róluk azon kívül, hogy Cheryl anyja háromszor ment férjhez. Bólintok, az utat nézem. Bár szilveszter van, az utak sötétek, szinte senki sem közlekedik. Meg vagyok

győződve róla, hogy a Dorrit-féle új krízis valamiféleképpen az én hibám. Jobban kellett volna figyelnem rá. De honnan tudhattam volna? Azt mondta, hogy a könyvtárba megy a filmestre… apám négykor tette ki a könyvtárnál és megvárta, amíg megjön a barátnője, Maura, akiket évek óta ismerünk. Úgy volt, hogy Maura anyja megy értük hétre, és egy partira menet leteszi nálunk Dorritot. De amikor a könyvtárhoz ért, Maura elmondta neki, hogy Dorrit a bevásárlóközpontba ment, és onnan majd én viszem haza. Mivel este kilencre nem volt otthon, apám pánikba esett. Próbálta felhívni Maura anyját, de csak tíz óra után vették fel a telefont. Felhívta Cheryléket, mert arra gondolt, hogy Dorrit esetleg vele lehet, de Cheryl öccse azt mondta, hogy a nővére nincs otthon, a szülei pedig a Smaragdba mentek. Ezért apám felhívta a Smaragdot, és Cheryl anyja és mostohaapja hazamentek, és észrevették, hogy nincs meg az autó. És most Cherylék háza felé tartunk, hogy kiderítsük, mit tegyünk. – Nagyon sajnálom, apa. Nem szól, csak a fejét rázza. – Valószínűleg a bevásárlóközpontban van. Vagy a golfpályán. Vagy a mezőn. – Nem hiszem – mondja az apám. – Elvett ötven dollárt a zoknis fiókomból. Elfordítom a fejemet, amikor a főutcán, a Smaragd előtt hajtunk el, mintha sosem vettem volna észre a helyet. Egy kicsit tovább megyünk egy kis utcába; kopott házak között járunk. Megállunk egy hámló kék falú, nemrégiben átépített verandájú ranch előtt. A behúzott spaletták lécei közt fény szűrődik ki, és éppen a bejutási lehetőségeket próbáljuk felmérni, amikor kinéz egy férfi. Arca kicsit vöröses, de ez lehet a fényviszonyok miatt is. – Tudhattam volna – szól apám komoran. – Mack Kelter. – Kicsoda ez a Mack Kelter? – Egy helyi építési vállalkozó – mondja apám, mintha ez mindent megmagyarázna. Beáll a kocsibejáróra, a teherautó mögé. A ház mellett rozoga, két kocsibeállós garázs van. Az egyik ajtó nyitva, a helyiségben csupasz villanykörte ég. . – Mit jelent ez? – kérdezem. – Mack Keltért sötét alaknak ismerik. Apám kioldja biztonsági övét és leveszi a szemüvegét. Késlelteti az elkerülhetetlen találkozást. – Anyád nem volt hajlandó szóba állni vele. Volt valami összetűzésük egy építkezéssel kapcsolatban. Egyik este ott találtuk Mack Keltért a kocsibejárónkon állni, kezében bontórúd. Döbbenet, hogy erre nem emlékszem. De lehet, hogy mégis. Halványan rémlik valami hisztéria, és hogy nekünk, lányoknak a pincében kellett elbújnunk. – Hívtátok a rendőrséget? – Nem. Anyád kiment és veszekedett vele. Én halálosan féltem, de ő nem. Ismerted anyát – mondja, és könnyek szöktek a szemébe. – Kicsi volt, de kemény, mint a gránit. Mimibe senki nem tudott belekötni. – Tudom. És sosem kellett felemelnie a hangját – teszem hozzá szomorúan, és felidézem az anyámról szóló közös történeteinket. – Volt valami a modorában… Igazi hölgy volt, tetőtől talpig hölgy, és a férfiak ezt tudták – sóhajt apám. – Csak pár szót váltott Mack Kelterrel, és Mack Kelter behúzott farokkal távozott. Ilyen volt az anyám. Lady. Nagy L-lel. Hölgy. Kicsi koromban is tudtam, hogy sosem leszek olyan, mint az anyám. Én túl zabolátlan és fegyelmezetlen voltam. Mindenhova el akartam menni, amiről a szüleim azt mondták, hogy rossz, például New York Citybe. Rávettem Missyt és Dorritot, hogy máglyán égessék el a Barbie-babáikat. Elárultam az unokatestvéreimnek, hogy nincs Mikulás. Gyanítom, anyám mindig is tudta, hogy nem leszek hölgy, hogy sosem leszek olyan, mint ő. De ez mintha sosem számított volna neki.

– Gondolod, hogy Dorrit emlékszik a Mack Kelter-féle esetre? És arra, amit anya mondott neki? – Ha igen, ez részben megmagyarázza Dorrit viselkedését. – Apa, szerintem Dorritot pszichológushoz kéne vinni. Már többször felvetettem ezt a javaslatot, de apám mindig ellenállt. Olyan generációból való, ahol a pszichológust rossznak tartják. Apám még ilyen komoly körülmények között sem engedi. – Nem most, Carrie – mondja. És mintha kivégzésre menne, kiszáll a kocsiból. Éppen kopogni akarunk, de máris nyílik az ajtó, és Mack Kelter áll ott, elállva az utat. Jóképű, mocskosul macsó, olyannyira, hogy az ember kissé elszégyelli magát attól is, ha ránéz. – Bradshaw? – vigyorog. – Eeegen – válaszolja meg saját kérdését. – Jöjjön be! Remélem, nincs a keze ügyében bontórúd vagy ilyesmi. – Ide be – int a nappali felé kezében egy palack sörrel. Tétován beosonunk, nem tudjuk, mire számítsunk. Az egyik fal mellett hatalmas tévékészülék, mellette két hangszóró. Téglakandalló, a bolyhos fehér szőnyegen szanaszét játékok, két csipás szemű kis sárga uszkár, és egy hosszú kanapé. A kanapén hever Cheryl anyja, Connie, egyik kezében gintonikszerű ital, a másikban jég, zacskóban. – Az én kicsi babám! – nyöszörög, amikor meglát minket. Leteszi az italt, kinyújtja a kezét. Nincs más választásunk, kezet kell fognunk vele. – Az én kicsi lányom! Hiszen csak kislány! – zokogja. – Nem olyan kicsi! – vakkant Mack Kelter. – Es ha elrabolták őket? – mondja Connie sűrű pislogások közepette. – Mi van akkor, ha valahol egy árokban hevernek? – Hanyagold ezt a témát, Connie – szól Mack Kelter. – Elvitték a kocsit. Elmentek inni. Ha Cheryl visszajön, alapos verést kap. Ennyi. Apámnak sikerült udvariasan kiszabadítani a kezét Connie kezéből, csak áll szálfa egyenesen, és próbál úgy tenni, mintha semmi köze nem lenne ehhez a helyzethez. – Hívták a rendőrséget? – Miért kéne őket ebbe belekeverni? – kérdi Mack Kelter. – A rendőrség csak bajt csinál. Ráadásul eltűnt személyeket csak huszonnégy órával az eltűnésük után kezdenek keresni. – Addigra halottak lesznek! – kiált fel Connie. Szívéhez kap, levegő után kapkod. – Hát ezt kapom egy életnyi nyomorúság után! A lányom fiatalkorú bűnöző, a férjem meg félholtra itta magát. – Akarsz egyet a pofádra? – kérdi Mack Kelter. – Mondtam, hogy fogd be! Apám meg én elszörnyedve nézünk egymásra. – Azt hiszem, el kéne indulnunk keresni őket. – Az órámra nézek. – Háromnegyed tizenegy. Már vagy három órája elmentek… – Most már akár Bostonig érhettek! – kiált fel Connie. A férfire néz. – Visszamegyek a Smaragdba – mondja a pasi. Látja, hogy teljesen te vagyunk döbbenve ettől. – Hé! Nem az én kölyköm. És egy Jack Dániel nevű pasas vár a bárban. Apám, Connie és én végigjárjuk a várost Dorrit és Cheryl nyomában. Benézünk a mezőre is, a country klubba és számos kis bárba, amiket Connie ismer, bár számomra és apám számára is rejtély, miért szolgálna ki bárki is tizenhárom éves gyerekeket alkohollal. De azért tovább keresünk. Végül hajnali kettőkor feladjuk. – Megtaláltátok? – kérdi Missy reménykedve, amint belépünk a házba. – Nem.

– És most mit csináljunk? – Mit tehetünk? – Hogyan történhetett ez meg? – Nem tudom. Ha reggel hatra nem ér haza, elmegyünk a rendőrségre. Rémült csendben állunk ott, aztán lábujjhegyen a dolgozószoba ajtajáig osonok. Apám oda vonult vissza. Egyedül akar szenvedni. A kanapén ül, lassan forgatja egy régi fotóalbum lapjait, amit még anya kezdett, amikor eljegyezték egymást apával. Visszamegyek a konyhába, felkészülök a hosszú éjszakára: kenyeret, sajtot, majonézt veszek ki a hűtőből, és szendvicset csinálok. Csörög a telefon. Ledobom a kenyeret, felkapom a telefont. – Carrie? – szól egy férfihang. – George? – kérdezem döbbenten. És csalódottan. És dühösen. Miért hív George most? Jóval elmúlt éjfél. És újév van. Biztosan részeg. – George, ez nem alkalmas idő… A szavamba vág: – Van itt valaki, aki beszélni akar veled. – Kicsoda? – Boldog újévet! – mondja a telefonba nevetve Dorrit.

25.

Szigorú szobafogság

Egész délelőtt kerültem a telefont. Tudom, hogy azt kell tennem, ami helyes. És minél hamarabb megteszi az ember azt, ami jó, annál jobb. Túl leszünk rajta, és nem kell többet aggódnunk miatta. De ki követi ezt a való életben? Inkább halogatjuk, és gondolkodunk rajta, és megint elodázzuk, és gondolkodunk rajta még, egészen addig, míg a kis kavics hatalmas sziklatömbbé nem növekszik a fejünkben. Hiszen csak egy telefonhívás, biztatom magamat. De előbb annyi fontos dolgom van. Például ki kell takarítanom a padlást; ezt csinálom most; pufidzseki van rajtam, bolyhos kesztyű és menyét-prém stóla. A menyétprém stóla a nagyanyámé volt; elég ijesztő darab, a menyét kis feje és apró lábai is rajta vannak, két állatból rakták össze, én meg összeillesztem a két állat orrát, a stóla két végét, mintha báboznék, beszélgetnek. – Halló? –Hogy vagy? – Nem túl jól. Valaki levágta a farkamat és a két hátsó lábamat. – Ugyan már, kinek kell egy farok? A stólát úgy találtam meg, hogy egy régi dobozban kutattam, ami tele volt nagyanyám holmijával, ami a stóla kivételével valóságos kincsesbányának bizonyult: fantasztikus fátylas, tollas kalapok. Fejemre teszem az egyik kalapot, orromig húzom le a fátylat. Elképzelem, ahogy a Fifth Avenue-n sétálok, a Plaza Hotelbe igyekszem ebédre, de megállok a Tiffany kirakata előtt. Nem veszem le a kalapot a fejemről, odébb tolok néhány dobozt. Keresek valamit, de nem tudom pontosan, mit. De ha megtalálom, pontosan tudni fogom, hogy az volt, amit kerestem. Orromat éles dohszag csapja meg, amikor felemelem a Del Monté kukoricakonzerv reklámjával nyomott kartondoboz fedelét; régi papírkötésű könyvek szaga. Nagyanyám mindig nagy olvasóként kategorizálta magát és büszke volt rá, hogy hetente öt könyvet elolvasott, bár olvasmányait jellemzően romantikus regények és görög mítoszok közül válogatta. A tengerparti házában töltött nyári hétvégeken versenyre keltem vele, úgy faltam a regényeket, mint a cukrot, és arra gondoltam, hogy én is írni fogok egyszer. Megfordítottam a könyveket és megnéztem a szerzők fényképeit: feltupírozott frizura, ahogy ott ülnek rózsaszín kanapékon, vagy baldachinos ágyban könyökölnek. Tudtam, hogy ezek az írónők fantasztikusan gazdagok és könyveik női karaktereivel ellentétben úgy szerezték a vagyonukat, hogy nem volt hozzá szükségük arra, hogy egy férfi megmentse őket. A gondolat, hogy én is ilyen írónő lehetek, titkos izgalommal töltött el, szexualitásközeli, de egyben borzasztó izgalommal: ha egy nő gondoskodni tud magáról, miért van szüksége még férfira? És ha nem akar férfit, akkor miféle nő? Attól még nő

egyáltalán? Mert úgy tűnt, hogy ha az ember nő, azt várják el tőle, hogy eredendően csak egy dolgot akarjon: férfit. Azt hiszem, úgy nyolcéves lehettem akkor. Talán tíz. De lehet, hogy tizenkettő. A régi papírfedelű könyvek illatát beszívni olyan volt, mintha kislánykorom illatát szívtam volna be. Azóta megtanultam valamit: akármi történhet, én valószínűleg mindig inkább fiú akarnék lenni. Van ebben valami szánalmas? Becsukom a dobozt, másikat nyitok. És hirtelen megtalálom: megsárgult sarkú, négyszögletes fehér doboz, amibe a tisztítóban férfiinget szoktak tenni. Felemelem a tetejét, kiveszem a régi fogalmazásfüzetet, kinyitom az első oldalon. Pinky Weatherton kalandjai. Az én írásommal. Ákombákom kiskori írásom. Szegény Pinky! Hatéves koromban találtam ki. Pinky különleges képességű kém volt: képes volt gyűszűnyire összezsugorodni, és tudott lélegezni a víz alatt. Pinkyt szinte mindig lemosták a mosogatóban, aztán a csöveken át valakinek a fürdőkádjában bukkant fel. Óvatosan kiemelem a doboz tartalmát, leteszem a padlóra. Pinky mellett vannak rajzok, házi gyártású kártyák, és fémkapcsos naplók, emlékkönyvek. (Egyikbe sem voltam képes néhány sornál többet írni, bár emlékszem, hogy mindig korholtam magamat amiatt, hogy nem vagyok elég fegyelmezett, mert azt már akkor is tudtam, hogy az íróknak naplót kell vezetniük). A doboz alján megtaláltam azokat a történeteket is, amiket már anyám Royale írógépén pötyögtem. Ez olyan, mint egy meglepetés parti: hirtelen belép az ember egy szobába, ahol ott van minden barátja. De egyben jel is, gondolom, azzal felkapom a dobozt, és leviszem magammal. Ez annak a jele, hogy most már tényleg fel kell hívnom George-ot. – Fel kell hívnod George-ot! – Ezek voltak apám első szavai ma reggel. – Felhívom, apa. Ne aggódj, majd felhívom. Ettől egy kicsit mérges lett. Amikor azt mondta Sebastianról, amit mondott, megesküdtem, hogy soha többé nem állok szóba George-dzsal. Még ha a Brownra kerülök is, ami egyre valószínűbbnek látszik, mivel nem voltam képes alternatív modellt kitalálni, úgy terveztem, hogy mindenképpen kerülni fogom a társaságát. És mégis, megint sikerült magát beilleszteni az életünkbe, az én életembe, és ez így nincs rendjén. Nem akarom, hogy így legyen. Tudom, hogy nem helyesek az érzéseim, hiszen ez nem George hibája, de meg voltam győződve arról, hogy ez a dolog valahogy mégis felróható neki. Ha nem fordított volna annyi figyelmet Dorritra, amikor letartóztatták, ha nem lett volna olyan kedves a húgomhoz, akkor Dorrit sosem kedvelte volna meg. Egyszerű kamaszos rajongás volt, amilyet fiatal lányok alakítanak ki magukban szép énekes pasik iránt. Na de George hogyan illik ebbe a kategóriába? Elég kedves, de nyilván nem egy szépség. Még csak nem is veszélyes. Lehet, hogy Dorrit nem is veszélyt keresett, hanem stabilitásra vágyott. És talán volt benne egy adag versengés is. Dorrit minden szabályszegéssel egyre merészebb lett; rúzs- és szájfénylopással kezdte, és eljutott anyám táskájáig. Lehet, hogy George a következő kiszemelt trófea. Odalent a házban apám ugyanúgy ült az asztalnál, ahogy két órával ezelőtt hagytam. Ennél az asztalnál intézzük a postát. Üres papírra bámul, kezében ceruza. – Felhívtad már George-ot? – kérdi és felnéz. – Felhívom. Mindjárt. – Tartozol neki egy telefonhívással. Mi lett volna, ha George nem lett volna? Most pedig ki kell találnom valamit, hogy megháláljuk neki, amit értünk tett. Szörnyű gondolatom támad: lehet, hogy nekem kell felajánlanom magamat hálából, fizetségként, mint nagyanyám romantikus regényeinek hősnői, akiket családjuk olyan férfihoz kényszerít feleségül, akit a lány

egyáltalán nem szeret. Aztán Sebastiannak kell megmentenie engem. Csakhogy nem tud megmenteni, mert apám megtiltotta, hogy felnőtt kíséret nélkül elhagyjuk a házat. Nem mehetünk egyedül sehová, se én, se Missy sem Dorrit. Nem is telefonálhatunk, ha apánk nem engedélyezte. Feltrappolok a lépcsőn a szobámba, utálom apámat, Dorritot, és legfőképpen George-ot. Az írások dobozát az ágy alá csúsztatom, és kézbe veszem a telefont. Lehet, hogy George már alszik. Vagy nincs otthon. Legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. Második csengetésre felveszi. – Hogy bírod? – kérdi. – Kösz, jól vagyok. – És Dorrit? – Szobafogságban. – Elhallgatok. Kis idő múlva folytatom: – Mindenesetre szeretném megköszönni neked, amit tettél. Nem boldogultunk volna vele nélküled. Nagyon igyekszem ez utóbbi mondatot úgy mondani, hogy nagyon őszintének hangozzon, de nemigen sikerül. Mindazonáltal George mintha nem venné ezt észre. – Szívesen tettem. Semmi gond – mondja vidáman. –Van ilyen. Bárkivel megtörténhet. Örülök, hogy segíthettem. – Még egyszer köszönöm. – Megtettem a kötelességemet, már majdnem elbúcsúzok és leteszem a telefont, amikor végzetes hibát követek cl. – George, miért választott éppen téged? Felnevet. – Ez a vérig sértés határát súrolja. – Nem akartalak megsérteni. Nagyszerű srác vagy. – Valóban? – kérdi igen megélénkülve. – Igen, persze – mondom, és azon gondolkodom, hogyan kerülhetek ki ebből a csapdából. – De Dorrit még csak tizenhárom éves. Igen extrém dolog egy ilyen korú gyerektől, hogy kocsit lop és elmegy egészen Providence-ig. Hallom a kis kattanást, ami arról árulkodik, hogy apám odalent felvette az ikertelefont és lehallgatja beszélgetésünket. – Beszélni akartam veled erről – mondja George, hangját lehalkítva. – Jövő héten meg tudlak látogatni. – Meg kell kérdeznem apámat – sóhajtok, bár tudom, hogy apám engedélyezni fogja a látogatást, és meglep, hogy még nem kapcsolódott be a beszélgetésbe. Amikor befejezzük a beszélgetést, lerohanok, hogy kérdőre vonjam apámat. – Mostantól minden telefonbeszélgetésemet lehallgatod? – Sajnálom, Carrie, de a válasz igen. És nem nevezném lehallgatásnak. Mondjuk, hogy megfigyelem. – Nagyszerű! – mondom gúnyosan. – És ha arra gondoltál, hogy később majd találkozol Sebastiannal, felejtsd el. Nem akarom azt a kis SZAR ALAKOT meglátni ennek a háznak a közelében. – De apa! – Sajnálom, Carrie. – De ő a barátom! – Éppen erről van szó – mondja, és egyáltalán nem hatja meg látható fájdalmam. – Fiúk letiltva. És ebbe a kategóriába tartozik Sebastian is.

– Mi ez? Az Alcatraz? A Sing-Sing? Apám egy szót sem szól. Grrrrrrkkhhhrrr. Dühöm olyan, mint valami fejetlen, egysejtű vadállat, robbanásszerűen osztódó vírus, ami megbénítja racionális gondolkodásomat és elvakít, hogy csak egyetlen célt látok… – Megöllek! – sikítom, és felrohanok Dorrit szobájába. Ráugrom, de fel van készülve rá, lábait védekezőn húzza fel. Tudom, hogy valahol a világban, az igazán tökéletes családokban a lánytestvérek nem verekednek. De mi nem vagyunk tökéletes család. Nálunk rendszeres a testvéri verekedés: rúgás, karcsavarás, gereblyével és ásóval kergetni egymást, bezárni az autóba vagy kizárni a házból, egymás gardróbjában vagy ágya alatt rejtőzni, illetve lerohanni nyúlszerű módon. – Meeeegööölleeeek! – sikítom megint, és párnát emelek a fejem fölé, Dorrit azonban lágyékon rúg. Próbálom a fejére szorítani a párnát, de elrugaszkodik, a földre esik. Feláll, a hátamra próbál ugrani. Rúgok, hánykolódok, mint a hátasló, de nem ereszt. Nagy nehezen felállók, mind a ketten elesünk. Az ágyra zuhanunk, én vagyok felül. Aztán hisztérikus nevetés kap el minket. – Ez egyáltalán nem mulatságos! – bizonygatom. Úgy nevetek, hogy a könnyem is folyik. – Tönkretetted az életemet. Megérdemled a halált! – Mi folyik itt? – szól be az ajtóban megjelenő Missy. Dorrit rámutat, ami szintén nem vicces, de újabb hisztérikus röhögést vált ki. – Hagyjátok már abba ezt a vinnyogást! – korhol Missy. – Most beszéltem apával. Azon gondolkodik, hogy Dorritot reformiskolába küldi. – Egyenruhát kell hordanom? – visít Dorrit vihogva. – Apa most komolyan gondolja – közli Missy. – Azt mondja, egyáltalán nem viccel. Nagy bajban vagyunk. Mindannyian. Már barátaink sem lehetnek. – Alcatraz. Nem. A Bradshaw család börtöne: Bralcatraz – mondom. – Ha! – szól Dorrit lenézően. Felkel az ágyról, megnézi magát a tükörben, egy kék tincset tekerget az arca előtt. –Majd túljut rajta. Mindig így van – mondja gonoszkodón. – Dorrit… – Nem tudom, miért ő marad életben. Neki kellett volna meghalnia, és anyának élnie – néz dacosan ránk, figyeli, mennyire vagyunk megdöbbenve. Ez az érzés mind a hármunkban lappangott, de soha nem mertük kimondani. – Nem bánom, ha bentlakásos reformiskolába küldenek. Minden jobb, mint ebben a családban ragadni.

26.

Kitör a botrány

A kocsibeállón autó dudál, a csend megtörik. Bárcsak Egér lenne, imádkozom. Missy, Dorrit, apám és én az asztalnál ülünk, és a normalitásra való hiábavaló kísérletként együtt vacsorázunk. A dudálás hangjára apám az ablakhoz megy, elhúzza a függönyt, és kiles. – Roberta jött – közli. Felugrók, felkapom a kabátomat és festett Carrie-táskámat, amit már előkészítettem. – Ne olyan hevesen! Vegyük át még egyszer, hogy lesz, mint lesz – mondja apám, miközben Dorrit pofákat vág. –Ugye a Hartfort Stage Színházba mész, a Bunbury, avagy jó, ha szilárd az embert nézitek meg, és a szünetben hazatelefonálsz. Tizenegyre itthon vagy. – Igen, nagyjából tizenegykor – mondom, és a kabátomba bújok. – Ébren leszek, amikor megjössz. Megvárlak – mondja, és Missyre és Dorritra néz. Lehajtott fejjel ülnek az asztalnál, evést színlelnek. – Igen, apa – felelem engedelmesen és összehúzom nyakamon nagyanyám menyétstóláját. Alapesetben nem viselném, de feltételezem, hogy színházba szoktak ilyet felvenni, és jól kell játszanom a szerepemet. Gyorsan a kocsihoz lépkedek, úgy érzem magamat, mintha céltábla lenne a hátamon. Hazudtam. De nem egészen. Egér és én valóban szórakozni megyünk, és tényleg előadás, de nem a Hartford Stage-en. Lali-jal és Sebastiannal az Aztec Two-Step koncerten találkozunk. Nem éppen így képzeltem újratalálkozásomat Sebastiannal, de nem számít. Testem minden molekulája lüktet a várakozástól. Meleg, száraz levegő csapja meg arcomat, amikor kinyitom a Gremlin ajtaját. Egér diadalmas pillantással néz rám; a biztonsági övért nyúlok, gondosan bekötöm magamat, mert tudom, hogy apám árgus szemekkel figyel. – Valami baj van? – kérdi. – Nincs. Semmit sem sejt. Amikor már biztonságban vagyunk, az autópályára vezető úton hajtunk, az izgalomtól bódultan nevetek, idegesen ellenőrzöm rúzsomat a napellenzőbe rejtett kis tükörben. – El sem hiszem, hogy sikerült elszabadulnunk! – visítom. – Egér, te vagy a legjobb barátnőm. – Semmiség. Hát nem ezért vannak a barátok? Hátradőlök, úgy vigyorgok, mint akinek elment az esze. Amikor Sebastian tegnap délután háromkor hívott, és apám azt mondta, hogy nem vagyok elérhető, a

dolgok Chez Bradshaw-nál igen csúnya fordulatot vettek. Sikoltoztam és azzal fenyegetőztem, hogy kitépem a hajamat, de ennek semmi hatása nem volt. Apám kihúzott minden telefont, és elbarikádozta magát a hálószobájában. Aztán húgaimmal tervet eszeltünk ki, hogy elkötjük a kocsit, de apám túljárt az eszünkön és eldugta a kulcsot. Próbáltunk betörni a szobájába, de aztán mintha sírni hallottuk volna, ezért lementünk a dolgozószobába és összekucorodva ücsörögtünk a kanapén, mint három rémült árva. Végül apám bejött, Missy megtört és azt mondta: – Apa, nagyon sajnálom… – és sírva fakadt. – Nem a te hibád – felelte apám. – Csak túlságosan szeretem a lányaimat. És megállapodtunk, hogy a jövőben igyekszünk jobban viselkedni. Ám igazából csak Sebastianra voltam képes gondolni, és arra, hogy miképpen kerülhetnék kapcsolatba vele. Átélni a sanyarú valóságot, hogy alig pár percnyire van tőlem és mégsem láthatom, olyan érzés volt, mintha patkány rágná a gyomromat belülről. Végül felmentem, elővettem a dobozt, amiben régi történeteimet tartom, és azzal próbáltam vigasztalni magamat, hogy elképzeltem egy jobb jövőt, amikor New Yorkban élek, könyveket írok és teljesen más életem van. Úgy képzeltem el a jövőmet, mint belsőmben mélyen elrejtett ékszert, amit nem lehet elvenni tőlem akkor sem, ha egész hátralévő életemre a Bralcatrazba leszek zárva. Aztán apám halkan belépett a szobámba. – Nem akarok ilyen szigorú lenni veled. Úgy válaszoltam, mintha értelmes és nyugodt tudnék maradni. – Semmi baj, apa. – Csak igazságos akarok lenni. Ha neked és Missynek szabad lenne elmennetek itthonról, el kéne engednem Dorritot is. És mi van, ha megint elszökik? – Persze, apa – mondom nyugtatón. – Nem tart örökké ez a szigor. Csak egy-két hétig. Amíg kitalálom, mit tegyek. – Értem. – Tudod, Carrie – mondta, és leült az ágy szélére –, az egész a rendszerről szól. És ebben a házban minden van, csak rendszer nincs. Ha a siker érdekében rendszert viszünk az emberek cselekedeteibe… ha az emberi lényt legelemibb molekuláris szintjéig lebontva vizsgáljuk… hiszen csak molekulák, atomok, elektronok vagyunk, az elektronokra pedig nagyon szigorú szabályok vonatkoznak. Szóval…- mondta, azzal felállt, mintha megoldást talált volna a problémánkra, tudtam, hogy számíthatok rád. Nagyra értékelem. Tényleg. – Furcsán megölelt, és újra elmondta, amit ilyenkor mindig mondani szokott: – Ne feledd, hogy nem csak szeretlek. Kedvellek. – Én is kedvellek, apa – mondtam mesterkedve. – Apa! Telefonálhatok egyet? – És mielőtt tiltakozhatott volna, gyorsan hozzátettem: – Fel kell hívnom Egeret. Megbeszéltük, hogy találkozunk. Azt hiszem, nagyon rosszul érezte magát, mert engedett. Ma reggel, amikor a dolgok egy kicsit lecsillapodtak és apám beleegyezett, hogy visszaállítja a telefonszolgáltatást – bár még mindig ragaszkodott hozzá, hogy mindig ő vegye fel a telefont –, Egér telefonált, én pedig a másik készülékkel kihallgattam a beszélgetésüket. – Tudom, hogy Carrie szobafogságban van, de hónapokkal ezelőtt megvettük a jegyeket. A Hartford Stage nem téríti vissza a fel nem használt jegyek árát. És az angol irodalom tanulmányaink része. Nem kötelező elmennünk, de ha nem megyünk el, annak hatása lehet az év végi jegyünkre. És most eljött a szabadság. A Gremlinben zötyögve, a rádiót teljes hangerőre állítva Egér meg én együtt

üvöltünk a zenével. Fejem kóvályog szökésem merészségétől. Kész vagyok kirúgni a ház oldalát. Legyőzhetetlenség-érzésem van. Vagy mégsem. Titkos úti célunk felé félúton aggódni kezdek. Mi van akkor, ha Sebastian késik? Mi van akkor, ha egyáltalán nem jön el? És miért érzem úgy, hogy a lehető legrosszabb eshetőségre kell felkészülnöm? Lehet, hogy ha az embernek rossz gondolata támad, az valóra válik? Vagy ez valami figyelmeztetés? De a sárga Corvette ott van, a földes bejárón parkol. Nagy lendülettel kinyitom a klub ajtaját. Sebastian a bárnál ül és halványan észlelem, hogy Lali is ott van. – Hahó! – kiáltom. Lali vesz észre először. Arcizmai elernyednek a csalódottságtól. Valami nincs rendben. Megfordul és súg valamit Sebastian fülébe. Sebastian lebarnult, még mindig a gondtalan nyári fiú légköre veszi körül édes sós auraként. Bólint nekem, mosolya feszes, nem ezt a reakciót várom életem szerelmétől, miután két hétig nem láttuk egymást. De lehet, hogy olyan, mint a kutya, akit magára hagyott a gazdája… időbe telik, míg újra hozzám szokik. – Szia! – kiáltok fel. Hangon túl hangos és túl lelkes. Átölelem, ugrálok örömömben. – Nahát! – üdvözöl és nyakon csókol. – Jól vagy? – Persze. – Mi van Dorrittal? – kérdi Lali. – Ó! – legyintek. – Semmi. Minden rendben. Úgy örülök, hogy itt lehetek! Felülök a mellette levő bárszékre, és sört rendelek. – Hol van Egér? – kérdi Sebastian. Hogyhogy Egér? És én? – A mosdóban van. Mikor jöttél vissza? – kérdem kíváncsian, bár pontosan tudom, mikor jött vissza, amikor felhívott. – Tegnap délután – feleli a kezét vakargatva. – Sajnálom, hogy nem tudtunk beszélni… de Egér ugye felhívott, és elmondta, hogy mi történt Dorrittal? Lali és Sebastian egymásra nézett. – Ami azt illeti – feleli Sebastian –, amikor apád lecsapta a telefont, rögtön felhívtam Lali-t. Ő mondta, hogy történt valami Dorrittal péntek éjjel, és… – Szóval elmentünk a Smaragdba – közli Lali, befejezve a mondatot. – Tudtam, hogy indiszponált vagy – teszi hozzá Sebastian rögtön, ujjával orromat érintve. – Nem akartam még egy estét otthon ülni a szüleimmel. Szikla szakad le belsőmből, gyomrom zugába zuhan. – És milyen volt a vakáció? – Unalmas. Válla fölött látom, milyen képet vág Lali. Mint aki rosszul van. Történt valami tegnap éjjel? Lali és Sebastian? Nem. Lali a legjobb barátnőm. Sebastian a pasim. Biztosan csak barátok. Ne légy féltékeny, korholom magamat. Ettől csak gyengének látszol. – Sziasztok! – Egér lép a bárpulthoz. Sebastian átöleli. – Egér! – üdvözli lelkesen.

– Hé! – Egér megveregeti Sebastian hátát, és legalább annyira meg van lepődve ettől a túláradó lelkesedéstől, mint én. Sebastian még sosem volt vele ilyen barátságos. A sörömbe kortyolok. Megbolondultam, vagy tényleg valami nagyon furcsa dolog történik. – Ki kell mennem a mosdóba – ugrok le a bárszékről, és Lali-ra nézek. – Nem jössz? Tétovázik, Sebastianra néz, leteszi a sörét. –De. – Csak én képzelem, vagy Sebastian tényleg furcsán viselkedik? – kérdezem a fülkéből. – Én semmit sem vettem észre rajta. – Ugyan már! Tényleg nagyon furcsa volt. Amikor kilépek, Lali a mosdónál áll, a megfakult tükörben nézegeti magát és haját igazgatja. Nem néz a szemembe. – Talán azért van, mert távol volt. – Szerinted történt valami? Míg vakációzott. Talán egy másik lány. – Lehet. Ez nem a megfelelő válasz. A megfelelő válasz: nem. Semmiképpen. Nagyon beléd van zúgva. Vagy valami ilyesmi. – Szóval elmentetek a Smaragdba tegnap este. – Igen. – Nem említette a másik lányt. – Nem. – Egy hajtincset igyekszik igazgatni a nyakán. – Mennyi ideig voltatok ott? – Nem tudom. Ittunk egy italt. Azt mondta, nem akar otthon maradni. Én is így voltam ezzel. Szóval… – Értem – bólintok és többet, még többet akarok tudni. Milyen zenéket hallgattak, mit ittak, és táncoltake, vagy sem. Ki akarom fürkészni, be akarok jutni az agyába, kitalálni, hogy pontosan mi történt. De képtelen vagyok rá. Nem akarok olyasmit hallani, amit nem bírnék ki. Amikor visszaérünk, Egér mély beszélgetést folytat Sebastiannal. – Miről beszélgettek? – kérdem. – Rólad – feleli Sebastian, rá egyáltalán nem jellemző komolysággal fordulva hozzám. – Mi van velem? – nevetek könnyeden. – Arról beszélünk, hogy milyen nehéz lehet neked. Na ne! Már megint. – Nem olyan nehéz – mondom hárítón. Kiiszom a sörömet, még egyet rendelek. Aztán egy rövidet. – Igyunk rövidet! – javasolja Sebastian mindannyiunknak. Az alkohol gondolata feldobja a hangulatot. Elemeljük poharainkat, koccintunk… az újévre, a következő nyárra, a jövőnkre. Sebastian cigarettázik, keze a vállamon. Egér Lali-jal beszélget. Közelebb hajolok Sebastianhoz, szívok egy slukkot a cigijéből. – Valami gond van? – Ezt hogy érted? – kérdi, és elfordítja a fejét. Hangjában némi agressziót vélek felfedezni. – Nem tudom. Olyan furcsa vagy. – Tényleg? Szerintem meg te viselkedsz furcsán. – Én?

– Igen – feleli, és tágra nyílt szemmel bámul. Meghátrálok. – Lehet. Annyi gond volt Dorrittal… – Hmmm… – Nem néz rám, ahogy elnyomja a csikket. – De nem hagyom, hogy ez hatással legyen rám. Jól akarom érezni magamat – mondom, és a táncparkettre húzom. Aztán túl jól érzem magamat. A banda rázendít, és együtt énekelünk velük. Az alkohol megteszi a hatását, és hirtelen nem érdekel senki, semmi más. Leveszem a stólámat, és a menyétfejeket sörrel itatom. Mások is körénk gyűlnek, hogy részük legyen a mulatságban. Kilenc óra lesz, el is múlik, és csak későn veszem észre. Negyed tizenegykor Egér az órájára mutat. – Bradley, mennünk kéne. – Nem akarok menni. – Még két szám – figyelmeztet. – Aztán megyünk. – Oké. Megragadom a sörömet, átnyomakszom a tömegen a színpadig, az énekessel szemezek, mosolyog rám. Szép pasi. Nagyon szép. Olyan sima az arca és göndör a haja, amilyent reneszánsz festmények férfiportréin lehet látni. Lali tizennégy éves korunk óta rajong érte. Az ő zenéit hallgattuk, Lali vágyakozón nézte a poszterét. Amikor a zenének vége, odahajol hozzám és megkérdezi, mit akarok hallani tőlük. – My Cosmos Lady!– kiáltom. Játszani kezdik. Az énekes továbbra is rám néz, szája mozog a mikrofon mögött, ahogy a zene egyre hangosabb; körülvesz, mint valami puha héliumfelhő. Aztán nincs más, csak a zene, és telt, puha ajka, és hirtelen az egész olyan, mintha megint ott lennék a provincetowni klubban Walttal és Randyvel, vadon, szabadon. Nem elég hallgatni a zenét, részese akarok lenni. Muszáj… énekelni. A színpadon. Mindenki előtt. Aztán, mintha megérezné, mit akarok, az énekes kinyújtja a kezét. Megfogom. Felhúz a színpadra, helyet csinál nekem a mikrofon mellett. És ott vagyok, kiéneklem a szívemet, és alig ocsúdok, a zenének vége, a tömeg nevet és tapsol. Az énekes a mikrofonhoz hajol és beleszól: – Aki énekelt… Rám néz. – Carrie Bradshaw! – kiáltom. Hangom robajként visszhangzik. – Tapsoljuk meg Carrie Bradshaw-t! Integetek a közönségnek, lebotorkálok a színpadról, és átnyomakodom a tömegen. Szédülök a gondolattól, hogy milyen idétlenül viselkedtem. Az vagyok. Idétlen. Itt vagyok. – El sem hiszem, hogy megtetted – mondja Lali döbbenten, amikor a bárhoz érek. Lali-ról Egérre, Sebastianra nézek, és remegő kézzel kapom fel a sörömet. – Miért? – Ahogy a sör hűvösen csorog le a torkomon, érzem, hogy önbizalmam is lefolyik vele. – Annyira rossz volt? – Nem éppen rossz – feleli Sebastian. – Bradley, nagyszerű voltál! – kiált Egér. Rosszallóan nézek Sebastianra. – Nem is tudtam, hogy tudsz énekelni – mondja megint védekezőn. – Csak meg vagyok lepődve. – Ó, Carrie folyton énekel – mondja Lali vitriolos hangon. – Harmadikban az iskolai kórusban is énekelt.

– Jobb, ha most megyünk – szól Egér. – A partinak vége. – Sebastian hozzám hajol, és futólag megcsókol. – Elmentek? – kérdem. Lali és Sebastian újabb titokzatos pillantást vált, Lali hirtelen másfelé néz. – Egy perc, és mi is megyünk – mondja legjobb barátnőm. – Gyere már, Bradley! Apádnak nem hiányzik egy újabb gond – sürget Egér idegesen. – Persze – felelem, és nyakamba veszem a menyétstólát. – Hát… – tétovázok. – Hát… – szól Sebastian. – Holnap találkozunk, oké? – Persze. Megfordulok, elindulok Egér után. Aztán a parkolóban hirtelen lelkiismeret-furdalásom támad. – Lehet, hogy nem kellett volna ezt tennem. –Mit? – Felmenni a színpadra. Lehet, hogy Sebastiannak nem tetszett. – Ha nem tetszett neki, az ő baja. Szerintem nagyon jó voltál – jelenti ki Egér határozottan. Beszállunk a kocsiba, indít. Tolatunk kifelé, mire elkezdem verni a műszerfalat. – Állj meg! – Mi az? – kérdi egér, és a fékbe tapos. – Valami nincs rendben. Bocsánatot kell kérnem tőle. Sebastian rosszkedvű. Nem mehetek haza ilyen érzéssel. – Carrie, ne! – kiáltja Egér, de már késő. Az ajtón belül megállok, végigpásztázom a tömeget. A bárnál ülőket nézem, és hirtelen zavar fog el. Hogyan mehettek el előbb, mint mi? Pár lépést közeledek és észreveszem, hogy tévedtem. Ott vannak. Még mindig a bárnál. De nem vettem észre őket, mert arcuk egymáshoz simul, testük szorosan összefonódik; úgy csókolóznak, mintha rajtuk kívül senki nem lenne a világon. Ez nem lehet. Biztosan hallucinálok. Túl sokat ittam. – Hé! – kiáltok. Mégsem csal a szemem. Tényleg csókolóznak. De elmém még nem fogta fel a jelenet valóságosságát. – Hé! – ismétlem magamat. – Hé! Tekintetük felém réved, aztán úgy tűnik, vonakodva válik szét ajkuk. Egy pillanatra minden mozdulatlan, mintha hógömbben lennének merev üvegfigurák. Aztán érzem, hogy bólintok. Igen, mondja egy hang a fejemben. Tudtad, hogy ez fog történni. Tudtad, hogy elkerülhetetlen. Aztán hallom magamat beszélni. – Azt hittétek, hogy nem jövök rá? – Megfordulni készülök, de szemem sarkából látom, hogy Lali leugrik a bárszékről, ajka az én nevemet formálja, Sebastian keze mozdul, elkapja a csuklóját. Megfordulok, elindulok, ki az ajtón. Nem nézek vissza. A Gremlin a bejárat előtt áll. Beszállok, becsapom az ajtót. – Menjünk! Félúton vagyunk hazafelé, amikor Egérnek még egyszer meg kell állnia. Az útpadkára húzódik, kiszállok, több adagban hányok. A földszinten világos van, amikor végül beérünk a kocsibejárónkra. Határozott léptekkel megyek a járdán, be a házba; megállok a dolgozószoba ajtaja előtt. Apám a kanapén ül, újságot olvas, de óvatosan leteszi a dohányzóasztalra.

– Örülök, hogy hazajöttél – mondja. – Én is. Hálás vagyok, hogy nem szid meg, amiért nem telefonáltam haza kilenckor. – Milyen volt a darab? – Jó. Lelki szemeim előtt kártyavár jelenik meg, mindegyik kártyára a „mi lett volna, ha” kifejezés van írva. A kártyavár megremeg, az építmény összedől, egy kupac hamuvá lesz. Mi lett volna, ha Dorrit nem szökik el? Mi lett volna, ha találkozhattam volna Sebastiannal tegnap este? Mi lett volna, ha nem mentem volna fel a színpadra, és nem csináltam volna hülyét magamból? Mi lett volna, ha megadtam volna Sebastiannak, amit akart? Mi lett volna, ha lefeküdtem volna vele? – Jó éjszakát, apa! – Jó éjszakát, Carrie.

27.

A lány, aki…

Koporsó. Kivéve, hogy nem koporsó. Inkább csónak. És elindul. Fel kell jutnom rá, de emberek állnak az utamban. Nem tudom megkerülni őket, és az egyik ember Mary Gordon Howard. Elkapja a kabátom ujját és visszahúz. Gúnyolódik. Úgysem jutsz fel rá. Ez a seb sosem gyógyul be. Egyetlen férfi sem fog szeretni téged… Nem. Neeeeeeeeeeem. Ébredés. Úgy érzem magam, mint a mosott szar. Emlékszem, valami rossz történt tegnap este. Arra is emlékszem, hogy mi az. Tagadom. Nem igaz. Pedig tudom, hogy igaz. Nem tudom, mit csináljak. Menjen el az eszem, hívjam fel Lali-t és Sebastiant, és sikítsak? Vagy öntsem le őket egy vödör disznóvérrel – film á la Carrie (eltekintve attól, hogy undorító, kérdés, honnan szerezhetnék nevezett vért). Színlelhetnék betegséget, megkísérelhetnék öngyilkosságot (akkor sajnálnának, de ugyan miért adnám meg nekik ezt az örömöt?); vagy tegyek úgy, mintha az égvilágon semmi sem történt volna? Játsszam el, hogy Sebastian meg én még mindig járunk, és a Lali-incidens egy hosszú és boldog románc során előforduló puszta aberrációnak tekinthető? Öt perc telik el. Furcsa gondolataim vannak. Például: az életben csak négyféle lány van. A lány, aki a tűzzel játszott. A lány, aki kinyitotta Pandora szelencéjét. A lány, aki Ádámot almával kínálta. A lány, akinek a legjobb barátnője elcsábította a pasiját. Nem. Az nem lehet, hogy Lali-t jobban szereti, mint engem. Az nem lehet. De persze nagyon is lehet. Miért? Ököllel verem az ágyat, próbálom megszaggatni ruháimat (flanelpizsama, nem emlékszem, hogy felvettem), a párnámba sikítok. Döbbenten hanyatlók vissza az ágyra. A mennyezetet bámulom, amikor rám tör a szörnyű felismerés: mi van akkor, ha soha senki nem akar szexelni velem? Mi van akkor, ha egész életemre szűz maradok? Kimászom az ágyból, lerohanok, felkapom a telefont. – Nem nézel ki valami jól – mondja Dorrit. – Majd később számolunk! – mordulok rá, aztán, mint egy mókus, beosonok a telefonnal a szobámba. Óvatosan becsukom az ajtót. Remegő kézzel tárcsázom Lali számát. – Lali-jal szeretnék beszélni. – Carrie? – kérdezi Lali. Kissé mintha félne, de nem annyira, amennyire reméltem. Ez rossz jel.

– Kérlek, mondd, hogy ami tegnap éjjel történt, nem is történt meg. – Hát… szóval… megtörtént. – Miért? – Miért? – Hogy tehetted ezt? – Gyötrelmes sírás. Csend. Aztán: – Nem akartam megmondani neked… – Szünet. Érzelmi futóhomokban fuldoklók. A halál elkerülhetetlennek látszik. – De Sebastiannal járok. Ilyen egyszerűen. Ilyen tényszerűen. Ilyen vitathatatlanul. Ez nem történhet meg. – Már egy ideje járunk – teszi hozzá. Tudtam. Tudtam, hogy valami van kettejük között, de nem hittem el. És még mindig nem hiszem el. – Mióta? – Tényleg tudni akarod? – Igen! – vágom rá. – Együtt voltunk már akkor is, mielőtt elment. – Micsoda? – Csak annyit tudok, hogy szüksége van rám. – Nekem azt mondta, hogy rám is szüksége van. – Szerintem meggondolta magát. – Vagy te intézted úgy, hogy meggondolja magát. – Gondolj, amit csak akarsz! – mondja durván. – Engem akar. – Nem, nem téged akar! – fröcsögöm. – Csak őt jobban akarod, mint engem. – Mit jelentsen ez? – Nem érted? Már nem vagyunk barátok. És soha többé nem is leszünk azok. Hogyan állhatnék szóba veled ezek után? Hosszú, szörnyű csend. Aztán: – Szeretem, Carrie. Klikk. Tárcsahang. Döbbenten ülök az ágyon. Képtelen vagyok bemenni a nagyterembe. Inkább kiosonok a pajtába. Lehet, hogy egész nap itt leszek. Három cigarettát szívok el egymás után. Kibaszottul hideg van. Elhatároztam, hogy minden lehető alkalommal használni fogom a kibaszott szót. Hogy történhetett ez? Mit tud ő, amit én nem? Mije van, amim nekem nincs? Oké, ezen már túl vagyunk. Úgy tűnik, alkalmatlan vagyok. Vagy megérdemlem. Donna LaDonnától szerettem el, és most Lali elvette tőlem. Könnyen jött, könnyen megy. Ebül szerzett pasi ebül vész el. És nyilván egy másik lány majd Lalitói csábítja el. Miért voltam olyan ostoba? Egész végig tudtam, hogy nem tarthatom meg. Nem voltam elég érdekes. Vagy elég szexi. Vagy elég szép. Vagy elég okos. Vagy túl okos voltam? Kezembe temetem a fejemet. Néha ostobán viselkedtem vele. Visszakérdeztem, amikor pontosan tudtam, miről beszél. Ettől úgy éreztem magamat, mintha nem tudnám pontosan, ki vagyok, vagy kinek kéne lennem. Idegesen vihorásztam olyan dolgokon, amik egyáltalán nem voltak mulatságosak. Túlságosan figyeltem a számra vagy arra, hogy hogyan mozgatom a kezemet. Kezdtem együtt élni a bizonytalanság fekete lyukával, ami úgy lépett be tudatomba, mint egy nem szívesen látott rokon, aki nem hajlandó

távozni, ám folyamatosan panaszkodik az ellátásra. Megkönnyebbülést kéne éreznem. Úgy érzem magamat, mintha háborúban lettem volna. – Carrie? – szólít Maggie próbaképpen. Felnézek. Ott áll vöröslő arccal, haja kétfelől hosszú copfba fonva. Kesztyűs kezét a szája előtt tartja. – Jól vagy? – Nem. A hangomat alig hallani. Rekedt, fakó. – Egér elmondta nekem, hogy mi történt – suttogja. Bólintok. Nemsokára mindenki megtudja. Rólam beszélnek, a hátam mögött gúnyolnak. A lány, aki nem tudta megtartani a barátját. A lány, aki nem volt elég jó. A lány, akit a legjobb barátnője vert át. A lány, akin taposni lehet. A lány, aki nem számít. – Mit fogsz csinálni? – kérdi Maggie felháborodottan. – Mit tehetnék? Lali közlése szerint Sebastian azt mondta, szüksége van rá. – Hazudik! – kiált fel Maggie. – Lali egy nagy hazug! Mindig fényezi magát. Ez nagyon rá vall. Elcsábította Sebastiant, mert féltékeny. – Lehet, hogy Sebastian tényleg jobban szereti, mint engem – mondom kimerülten. – Az nem lehet. És ha így van, akkor bolond. Mindketten gonosz, alávaló emberek, akik megérdemlik egymást. Örülj, hogy megszabadultál tőlük. Sebastian nem volt elég jó neked. De igen. Az volt, amit mindig is akartam. Összetartoztunk. Sosem fogok pasit szeretni úgy, ahogy őt szerettem. – Tenned kell valamit – mondja Maggie. – Legalább egy kicsit árts neki. Robbantsd fel a furgonját! – Ó, Magwitch! – felemelem a fejemet. – Csak nagyon fáradt vagyok. Matekóra helyett a könyvtárba bujdokolok. Dühösen olvasom a horoszkópkönyvet. Lali Oroszlán, ami érthető. Sebastian meg Skorpió. Nyilván heves szexuális életet élnek. Próbálom eldönteni, hogy mit utálok a legjobban ebben a helyzetben. A szégyent és a zavarodottságot? Azt, hogy elvesztettem a barátomat és a legjobb barátnőmet? A megcsalatást? Már hetek óta tervezgethették. Rólam beszéltek, és arról, hogy miképp szabaduljanak meg tőlem. Titkos találkákat beszéltek meg. Megbeszélték, hogyan mondják majd meg nekem. De nem volt gerincük hozzá. Egyszerűen a szemem előtt csinálták. Mintha az egyetlen elintézési módnak azt találták volna, ha hagyják magukat rajtakapni. Nem gondoltak arra, hogy hogyan érzem magamat ettől. Én csak akadály voltam a képben, mert nem számítok nekik. Senki vagyok nekik. Annyi év barátság… Végig hazugság volt? Emlékszem, egyszer még hatodikban Lali születésnapi partit rendezett, és engem nem hívott meg. Egy nap bementem az iskolába, és Lali nem állt szóba velem, de senki más sem. Legalábbis úgy tűnt. Maggie és Egér akkor is szóba állt velem. De Lali nem, és a többi lány sem, akivel együtt szoktunk lenni, köztük Jen P. Nem tudtam, mit csináljak. Anyám azt mondta, hívjam fel Lali-t, és amikor felhívtam, Lali anyja azt mondta, nincs otthon, bár hallottam, hogy a háttérben Lali és Jen P vihorászik. – Miért csinálják ezt velem? – kérdeztem anyámat. – Nem tudom megmagyarázni – felelte tanácstalanul. – Ez amolyan lányszokás. – De miért? A fejét ingatta. – Féltékenység.

De nem hittem, hogy féltékenység. Ösztönösebb dolognak gondoltam, mint vadállatoknál a csorda részének lenni, és a csorda kivet magából egy állatot, hogy a pusztaságban pusztuljon el. Félelmetes volt, mennyire nem tud egy lány barátok nélkül meglenni. – Ne vegyél róla tudomást – tanácsolta anyám. – Viselkedj úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. És Lali szóba fog állni veled. Majd meglátod. Anyámnak igaza lett. Nem vettem róla tudomást. Lali születésnapi partija lezajlott, és Lali meg én négy nappal később valami titokzatos módon megint barátok voltunk. Ám utána még hetekig elpirultam a szégyentől és a kirekesztettség emlékétől, valahányszor Lali megemlítette a születésnapi partiját. Hat lányt vitt el a vidámparkba. Engem nem. Amikor aztán rákérdeztem nála, hogy miért nem hívott meg, csodálkozva nézett rám. – De hiszen ott voltál, nem? A fejemet ráztam. – Ó! Akkor talán bután viselkedtél vagy ilyesmi. – Ez a Lali egy tökfej – mondta anyám; a tökfej nála olyan inzultus volt, amivel a legalantasabb emberi létformát illette. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az esetnek. Úgy gondoltam, a lányok néha ilyenek. De ez… ez a csalás… ez is csak amolyan lányos szokás? – Hé! – szólít meg Egér. Észrevett a kazalban. – Sebastian nem volt matekórán. És a reggeli gyűlésen sem. Biztosan nagyon dolgozik bennük a bűntudat. – Vagy valami szállodában vannak és basznak. – Bradley, nem hagyhatod, hogy így kiszúrjanak veled. Nem hagyhatod, hogy nyerjenek. Úgy kell viselkedned, mintha nem is törődnél az egésszel. – Pedig törődök. – Tudom. De néha éppen az ellenkezőjét kell eljátszanod annak, amire mások számítanak tőled. Azt akarják, hogy megbolondulj. Azt akarják, hogy utáld őket. Minél jobban utálod őket, annál erősebbek lesznek. – Csak tudni akarom, hogy miért. – A gyávák! – mondja Walt, leteszi a tálcáját az enyém mellé. – Nincs vér a pucájukban, hogy megjelenjenek a suliban. A tányéromra bámulok. A sült csirke hirtelen hatalmas féregre, a tört krumpli gyöngyházszínű ragasztóra emlékeztet. Félreteszem. – Miért tette ezt Sebastian? Mondd meg, pasi szempontból. – Mert Lali más. Könnyebb préda. Mindig könnyebb az elején – mondja Walt, és elhallgat. – Lehet, hogy ennek semmi köze sincs hozzád. Akkor miért érzem úgy, hogy mégis? A többi órára bemegyek. Testileg ott vagyok, de lelki szemeim előtt még mindig csak azt a jelenetet látom: Lali döbbent arckifejezését, amikor látja, hogy látom, hogy Sebastiannal csókolózik, és ahogy Sebastian szája lefittyed a csalódástól, amikor észreveszi, hogy visszamentem. Lehet, azt remélte, hogy mind a kettőnket megtarthat.

– Lali egy kis kurva – mondja Maggie. – Azt hittem, kedveled – felelem ravaszul. Tudnom kell, ki van igazán az én oldalamon és ki nem. – Valóban kedveltem – mondja Maggie, és éles kanyart vesz, ami nem egészen sikerül, túlfut, így a másik sávban hajtunk. – Egészen addig, amíg ezt nem tette. – Szóval, ha nem tette volna, még mindig kedvelnéd. – Nemtom. Asszem. De sosem rajongtam érte. Elég arrogáns, és nagyon el van telve magával. Mintha minden, amit csak tesz, olyan nagyszerű lenne. – Aham – mondom keserűen. Lali hangja cseng a fülemben: szüksége van rám. Kinyitom a kesztyűtartót, kiveszek egy cigarettát. Remeg a kezem. – Tudod, mi a félelmetes? Az, hogy ha nem tette volna ezt, még mindig barátnők lennénk. – És? – És ez olyan hátborzongató. Az, hogy olyan sokáig barátja vagy valakinek, és aztán csinál valamit és az egésznek vége. És addig nem is volt rossz ember. Legalábbis nem gondoltuk, hogy az. Szóval, elkezd az ember gondolkozni, hogy az a rossz mindig is benne volt-e a másikban, és csak arra várt, hogy megnyilvánulhasson, vagy csak egyszeri dolog és attól még jó ember, csak nem tudunk benne bízni többé. – Carrie, Lali megtette – közli Maggie tényszerűen. –Ez azt jelenti, hogy rossz ember. De előbb-utóbb rájöttél volna. A fékre lép, amint közeledünk Sebastianék házának tégla homlokzatához. Lassan elhajtunk előtte. Lali piros furgonja parkol Sebastian sárga Corvette-je mögött a bejárón. Összerándulok, mintha gyomron rúgtak volna. – Megmondtam – mondja Maggie diadalmasan. – Megtennéd, hogy normálisan viselkedsz, és elismered, hogy utálod Lali képét? Második nap: elgyötört, dühös ébredés. Egész éjjel arról álmodtam, hogy pofon akarom ütni Sebastiant, de képtelen vagyok hozzáérni. Az utolsó pillanatig fekszem az ágyban. Nem tudom elhinni, hogy még mindig ezzel kell foglalkoznom. Sosem lesz vége? Ma nyilván jönnek iskolába. Nem hiányozhatok két nap egymás után a reggeli gyűlésről és a matekóráról. Megérkezem az iskolába. Úgy határozok, feltétlenül szükségem van egy cigarettára, mielőtt szembe tudok nézni vele. Úgy tűnik, Sebastian is így érez. Ott van a pajtában, a piknikasztalnál Lali-jal és Walttal. – Szia! – köszön lazán. – Ó, de jó! – kiált fel Walt idegesen. – Van egy cigarettád? – Nincs – felelem. A szemem összeszűkül. – És neked? Lali még nem vett észre. – Vegyél az enyémből! – mondja Sebastian, elém tartva a dobozt. Gyanakodva nézek rá, elveszek egy szál cigit. Kipattintja az öngyújtóját, az ágaskodó ló vésetűt, és odatartja nekem. – Kösz – azonnal beszívom, aztán rögtön ki, nagy pöffentessél. Mit keresnek itt? Egy pillanatra felcsillan a halvány remény, hogy bocsánatot próbálnak kérni, hogy Sebastian azt mondja, hibázott, és amit két éjszakával korábban láttam, nem az, amit gondoltam. De szorosan átöleli Lali derekát és megfogja a kezét. Tekintete rám siklik, látja, hogy zavart mosollyal nyugtázom a jelenetet.

Próba. Próbálgatják, milyen messzire mehetnek el, míg fel nem robbanok. Másfelé nézek. – Lali azt mondja, hogy nagy bejelentést tettél szilveszterkor – fordul Walthoz. – Ó, fogd már be a szádat! – szól Walt. Eldobja a cigijét és kisétál. A kezem mozdul, én is eldobom a cigit, cipőm orrával eltaposom. Walt odakint vár rám. Aztán megszólal. – Egy szót mondok neked: bosszú.

28.

Szép képek

Eltelik egy hét. De valahányszor meglátom Lali-t, szívem hevesen ver, és szörnyű félelem vesz rajtam erőt, mintha életveszélyben lennék. Igyekszem elkerülni, ami azt jelenti, hogy folyton őt figyelem, az aulát pásztázom, hol látom meg tupírozott haját, gyakran nézek lopva hátra, hogy nem követ-e piros furgonjával, sőt a mosdóban lehajolok, hogy megnézzem, milyen cipők vannak a vécéfülkékben. Olyan jól ismerem Lali-t – a járását, kicsit kiálló metszőfogát, és ahogy, ha magyaráz valamit, az arca mellett lengeti kezét –, hogy egy mérföldről megismerném. Ám egy-két alkalommal elkerülhetetlenül szembekerültünk egymással. Ilyenkor alig kaptam levegőt, mindketten gyorsan másfelé néztünk, és úgy siklottunk el egymás mellett, mint két néma jéghegy. Amikor nem néz oda, sokat nézem. Nem akarom, de nem tehetek róla, önkéntelenül őt nézem. Lali és Sebastian már nem ülnek hozzánk ebédnél. Nem mindig jönnek be ebédelni, és néha, amikor szünetben felgyalogolok a pajtához a dombra, meglátom, hogy Sebastian Corvette-je kihúz a parkolóból, Lali-jal az anyósülésen. Ha mégis a menzán esznek, akkor a két Jen, Donna LaDonna, Cynthia Viande és Tommy Brewster társaságában vannak. Lehet, hogy Sebastian mindig is közéjük tartozónak gondolta magát, de velem nem juthatott be ebbe a körbe. Lehet, hogy ezért választotta inkább Lali-t. Közben Jen P furcsán viselkedik. Egyszer leült hozzánk ebédnél. Jópofizott, és úgy csinált, mintha jó barátok lennénk. – Mi történt közted és Sebastian között? – kérdezte lányos aggodalommal. – Szerintem szépek voltatok együtt. Az őszintétlenség, az álszentség látványos. Aztán megkérdezte Maggie-t és Petert, nem akarnak-e benne lenni a szalagavató bizottságban. – De – felelte Peter, és jóváhagyásért Maggie-re nézett. – Miért ne? – kiáltott fel Maggie. Mondja ezt egy olyan lány, aki utálja a partikat, és a kocsiból sem akar kiszállni, hogy ilyen helyre menjen. Néha azon tűnődöm, nem kezdek-e mindenkit utálni. Két ember van, akit bírok: Egér és Walt. Walt és én mindenkit kigúnyolunk. Minden szabadidőnket a pajtában töltjük. Nevetünk azon, hogy Tommy Brewster milyen béna, és Jen P-nek anyajegy van a nyakán, és milyen hülyén veszi ki magát, hogy Maggie és Peter benne van a szalagavató-bizottságban. Megesküszünk, hogy nem megyünk el a szalagavató bálba, mert nem vagyunk sznobok, aztán úgy határozunk, hogy mégis elmegyünk, de csak

együtt és punknak öltözve. Szerda délután Peter megáll az öltözőszekrényem mellett. – Hé! – mondja olyan hangon, hogy arra gyanakszom, így igyekszik eljátszani, hogy nem tudja, mi történt köztem és Sebastian között. – Jössz a szerkesztőségi megbeszélésre? – Miért? – kérdezem, és gyanítom, Maggie megbízásából beszél velem. – Azt hittem, talán akarsz jönni. – Vállat von. – Nekem mindegy. A szekrényembe bámulok, ő elsétál. Becsapom az ajtót, utánafutok. Miért úszna meg ilyen könnyen? – Mit gondolsz Sebastianról és Lali-ról? – szegezem neki a kérdést. – Azt, hogy ez egy középiskola. – Vagyis? – Vagyis nem számít. Ez egy középiskola, mondom, ahol gyakran rosszul érzi magát az ember, de életének csak viszonylag rövid szakaszát tölti itt. Öt hónap, és itt sem leszünk. Öt hónap múlva már senkit sem érdekel. Ez nem igaz. Lehet, hogy senkit sem érdekel, de én nem vagyok senki. Engem érdekel. Megyek utána a szerkesztőségi megbeszélésre. Senki nincs különösebben meglepődve, amikor a tördelőpulthoz ülök. Ms. Smidgens bólint. Úgy tűnik, nem tartja már magát olyan szigorúan a jelenléti szabályhoz. Nemsokára vége az évnek, és nyilván nem éri meg a fáradságot. Belép a kis Gayle, odajön hozzám és leül mellém. – Csalódtam benned – közli. Jesszus! Már az elsősök is tudnak rólam és Sebastianról? Ez rosszabb, mint gondoltam. – Azt mondtad, megírod azt a sztorit a szurkolókórusról. Azt mondtad, kipellengérezed Donna LaDonnát. Azt mondtad… – Sok mindent mondok, oké? – Miért mondtad, hogy megteszed, ha nem volt szándékodban… Mutatóujjamat a szám elé teszem, hogy hallgasson el. – Nem mondtam, hogy nem teszem meg. Csak azt mondtam, hogy még nem jutottam hozzá, hogy megtegyem. – De megteszed, ugye? – Meglátjuk. – De… Hirtelen nem bírom Gayle nyaggatását. Gondolkodás nélkül olyat teszek, amit még sosem tettem, de mindig meg akartam tenni: fogom a könyveimet, felállók és kimegyek. Csak így, senkitől sem búcsúzva. Jó érzés. Hangos kopogással lerohanok a lépcsőn, ki a téli hidegbe. És most? A könyvtár. Azon kevés helyek egyike, amit nem rontott el Sebastian és Lali jelenléte. Lali sosem szeretett a könyvtárba menni. És az egyetlen alkalommal, amikor Sebastiannal ott jártam, boldog voltam. Leszek még valaha boldog? Nem hiszem. Néhány perccel később már a piszkos hólében vergődöm a főbejárat felé. Sokan elmennek mellettem.

Úgy tűnik, a könyvtárban rendkívüli a forgalom ezen a napon. A kedves könyvtáros, Ms. Detooten áll a lépcsőn. – Helló, Carrie. Régen láttalak. – Sok dolgom volt – dünnyögöm. – A fotótanfolyamra jöttél? Odafent van. Fotótanfolyam? Miért ne? Mindig érdekelt egy kicsit a fotográfia. Felmegyek, megnézem. A terem kicsi, úgy húsz összecsukható szék van benne. Többségük foglalt, különböző korú emberek ülnek. Ez biztosan olyan ingyenes tanfolyam, amivel igyekeznek több embert becsalogatni a könyvtárba. Leülök hátul. Az asztal mögött harmincas, sötét hajú, vékony bajszos, nem csúnya pasi áll. Körülnéz a teremben és elmosolyodik. – Üdv mindenkinek! Todd Upsky vagyok. Hivatásos fotósként dolgozom a városban. A Castlebury Citizen fotóriportere vagyok. Fotóművésznek tekintem magamat, de esküvőkön is fotózok. Szóval, ha van az ismeretségükben nősülő vagy férjhez menő személy, nyugodtan küldjék hozzám. Könnyeden mosolyog, mintha már sokszor elsütötte volna ezt a viccet. A tömeg elismerő hangzatokkal reagál. – Ez egy tizenkét hetes tanfolyam – folyatja. – Hetente egyszer találkozunk. Minden héten készítenek egy fényképet, kidolgozzák és megbeszéljük, mi jó és mi nem… Hirtelen elhallgat, és mintha kellemes meglepetés érte volna, az ajtó felé néz. Megfordulok. Jaj, ne! Ez nem lehet! Donna LaDonna jön be pufidzsekiben, nyúlszőr fülvédővel. Mi a fenét keres itt? – Elnézést, hogy elkéstem – mondja kifulladva. – Semmi baj – feleli Todd Upsky hatalmas mosollyal. – Üljön le bárhova. Oda – mutat a mellettem álló szabad székre. A francba! Alig veszek levegőt abban a jó néhány percben, amíg Donna LaDonna leveti kabátját meg a nyúlszőr fülvédőt, és a fotóstáskát becsúsztatja a széke alá. Ez nem lehet igaz! – Na tehát! – mondja Todd Upsky, és összeüti a tenyerét, hogy mindenki rá figyeljen. – Kinél van fényképezőgép? Többen felemelik a kezüket, köztük Donna. – Kinél nincs? Jelentkezem, és azon tűnődöm, milyen gyorsan tudnék kijutni innen. – Nagyszerű. Csoportokban fogunk dolgozni. Azok, akiknél van kamera, keressenek maguknak olyan párt, akinél nincs. Kisasszony! – bólint Donna felé. – Miért nem alkot párt az ön mellett ülő lánnyal? Lány? – Csapataink kimennek a szabadba és természeti témát fényképeznek: fát, gyökeret, bármit, amit érdekesnek találnak, és megragadja a fantáziájukat. Tizenöt percük van a feladatra. Donna odafordul hozzám, ajkai közt rés támad, és mosolyog. Olyan, mint egyenesen egy alligátor szájába nézni.

– Csak hogy tudd: annyira élvezem ezt a tanfolyamot, mint te – mondom. Donna felemeli a gépet. – Akkor miért iratkoztál be? – És te? – vágok vissza. Nem is vagyok biztos benne, hogy járni akarok. Különösen most, hogy Donna is itt van. – Ha még nem jöttél volna rá, azért, mert modell leszek. – Úgy tudtam, a modellek a kamera másik végén vannak. Felkapok egy ágat, teljes erőből elhajítom. Megpördül a levegőben. Félméternyire ér földet. – A legjobb modellek mindent tudnak a fényképezésről. Tudom, hogy különlegesnek gondolod magad, de nem te vagy az egyetlen, aki kikerül a Castleburyből. Az unokanővérem azt mondja, legyek modell. New Yorkban él. Küldtem neki néhány fényképet, és elküldi Eileen Fordnak. – Helyes, így kell ezt – mondom gúnyosan. – Remélem, minden álmod valóra válik. Remélem, tényleg modell leszel, és az arcod ott lesz minden magazin címlapján szerte az országban. – Ó, ez a tervem. – Ebben nem kételkedem – hangomból szinte csöpög a cinizmus. Donna lefényképez egy kopasz ágú bokrot. – Mit akar ez jelenteni? – Semmit. Kinyújtom a kezemet a fényképezőgépért. Észrevettem egy érdekesnek tűnő farönköt. Mintha pontosan kifejezné életérzésemet: mozdulatlan, tőből van levágva és kissé rohad. – Ide figyelj, Miss Izé! – csattan fel. – Ha azt akarod ezzel mondani, hogy nem vagyok elég szép… – Mi van? – gúnyolódom. Teljesen ledöbbent, hogy Donna LaDonna bizonytalan a külsejét illetően. Úgy tűnik, neki is vannak hibái. – Hadd emlékeztesselek, hogy egész életében mindenféle ilyen szarságot hallottam hozzád hasonló seggektől. – Valóban? Exponálok, visszaadom a kamerát. Szarságot kellett elviselnie? És mi van azzal a szarsággal, amit ő tálalt? Mi van azokkal a kölykökkel, akiknek az életét Donna LaDonna keserítette meg? – Bocsáss meg, de bátorkodom megjegyezni, hogy a többség vélekedése szerint éppen ennek ellenkezője igaz – jegyzem meg. Amikor ideges vagyok, olyan kifejezéseket használok, mint a bátorkodom megjegyezni, bár erre egyáltalán nem vagyok büszke. Nyilván túl sokat olvastam. – Bocsáss meg – válaszol. – Neked fogalmad sincs, mi a retkes fenéről beszélsz. – Ramóna Marquart? – Kicsoda?! – Az a lány, aki be akart kerülni a szurkolói csapatba. Akit olyan otrombán utasítottál el. – Mi van vele? – kérdi csodálkozva. – Megfordult valaha a fejedben, hogy esetleg tönkretetted az életét? Önelégülten vigyorog. – így is fel lehet fogni.

– Milyen más szempont van? – Lehet, hogy megmentettem egy sor kellemetlenségtől és csalódástól. Szerinted mi lett volna, ha beengedem a csapatba? Ha még nem vetted volna észre, az emberek kegyetlenek. Nevetség tárgya lett volna. Az összes pasi rajta élcelődött volna. A pasik nem azért járnak meccsre, hogy ronda nőket lássanak. – Ugye csak hülyéskedsz? – mondom, mintha nem hinnék neki. De hiszek. Egy kicsit. A világ úgy, ahogy van, szörnyű. De nem vagyok hajlandó elfogadni ezt az álláspontot. – így tervezed az életedet? Mindennek az alapja az, hogy mit szeretnek a pasik és kit tartanak szépnek? Szánalmas. Magabiztosan mosolyog. – Na és? Ez a valóság. És ha valaki itt szánalmas, az te vagy. Azok a lányok, akik nem tudnak pasit szerezni maguknak, mindig azt mondják, hogy azokkal a lányokkal van valami baj, akik tudnak. Ha te is tudnál pasit szerezni magadnak, ez a beszélgetés most nem jött volna létre. – Valóban? – Csak két szót mondok: Sebastian Kydd. Vihog. Össze kell szorítanom a fogamat, hogy fékezzem magamat, ne ugorjak rá, és ne verjem be azt a nagyon szép arcát. Aztán felnevetek. – Dobott téged, már nem emlékszel? Miattam hagyott el. – Gonoszul vigyorgok. – És hadd emlékeztesselek, hogy az ősz nagy részét életem megkeserítésével töltötted azért, mert Sebastian nem veled járt, hanem velem. – Sebastian Kydd? – vicsorog. – Azt hiszed, érdekel Sebastian Kydd? Persze jól néz ki. És elég szexi. És megvolt. De egyébként teljesen használhatatlan. Sebastian Kyddnek nincs jelentősége az életemben. – Akkor miért akartad annyira… Vállat von. – Meg akartam keseríteni az életedet, mert egy senki vagy. Én egy senki? – Akkor azt hiszem, egyenrangúak vagyunk. Mert te is egy senki vagy. – Ami azt illeti, te rosszabb vagy egy senkinél. Te sznob vagy. Mi van? – Ha tudni akarod az igazat – mondja csak úgy, lazán –, már az óvodában utáltalak. És nem én vagyok az egyetlen. – Az óvodában? – kérdem csodálkozva. – Piros lakkbőr Mary Janes-cipőt hordtál. És azt hitted, különleges vagy. Azt hitted, mindenkinél különb vagy. Mert neked volt piros cipőd, ami senki másnak. Oké. Emlékszem arra a cipőre. Anyám vette, különleges ajándékként, hogy örömmel menjek az óvodába. Folyton az volt rajtam. Aludni is abban akartam. De akkor is, csak egy pár cipő. Ki gondolta volna, hogy egy pár cipő ilyen gyűlölet forrása lehet? – A négyéves kori cipőm miatt utálsz? – kérdem hitetlenkedve. – Nemcsak a cipő miatt. Ahogy viselkedtél, azért. Te, meg a tökéletes kis családod. A Bradshaw

lányok – mondja gúnyosan. – Hát nem aranyosak? És olyan illedelmesek! Ha tudta volna… Hirtelen kimerültség fog el. Miért hordozzák a lányok az ilyen sérelmeket hosszú évekig? A fiúk is ilyenek? Lali-ra gondolok és megborzongok. Donna LaDonna rám néz, a diadal rövid kiáltását hallatja és bemegy. Én meg csak ott állok, és azon tűnődöm, mit csináljak. Hazamenjek? Legyen vége a napnak? De ha elmegyek, azt jelenti, hogy Donna LaDonna nyert. Ezt a tanfolyamot a saját territóriumának fogja tekinteni, és távollétem azt jelenti neki, hogy sikeresen elüldözött. Nem hagyom, hogy nyerjen. Akkor sem, ha ez azzal jár, hogy hetente egyszer egy órát kénytelen vagyok együtt tölteni vele. Hiszen lehet az életem ennél is rosszabb? Kinyitom a nehéz ajtót, felszaladok a lépcsőn, és elfoglalom a helyemet Donna LaDonna mellett. És a következő harminc percben, miközben Todd Upsky zársebességről és blendenyílásról beszél, szótlanul ülünk egymás mellett, és mindketten nagyon úgy viselkedünk, mintha a másik nem is létezne. Pontosan úgy, mint én meg Lali.

29.

A szörnyeteg

– Miért nem írsz róla? – kérdi George. – Mert nem – felelem, és lecsípem egy ág finom hegyét. Nézegetem, ujjaim között dörzsölöm a puha, száraz fát, aztán visszadobom az erdőbe. – Miért nem? – Csak. – Megyek tovább a meredek hegyre vezető ösvényen. Hallom, hogy mögöttem George erősen zihál az erőfeszítéstől. Megragadom egy facsemete erős szárát, abba kapaszkodva húzom fel magamat a csúcsra. – Nem azért akarok író lenni, hogy a saját életemről írjak. Éppen azért akarok író lenni, hogy elmeneküljek előle. – Akkor jobb, ha nem akarsz író lenni – mondja George lihegve. Helyben vagyunk. – Rosszul vagyok attól, hogy mindenki kifejti a véleményét, hogy mit kéne tennem, és mit nem. Lehet, hogy nem a te szád íze szerinti író akarok lenni. Gondoltál már erre? – Ne vedd a szívedre, Carrie! – De a szívemre veszem. És nem hallgatok se rád, se másra. Mert tudod mit? Mindenki azt hiszi, hogy rohadt sokat tud mindenről, és senki sem tud mindent semmiről. – Sajnálom – mondja, és ajka rosszalló egyenesbe húzódik. – Csak segíteni próbáltam. Szusszanok. Sebastian nevetett volna rajtam. Nevetése egy kicsit rosszul esett volna, de aztán már én is mulatságosnak találnám. George azonban olyan kibaszottul komoly! De igaza van. Csak segíteni akart. És Sebastian nincs már velem. Dobott, ahogy George előre megmondta. Hálásnak kéne lennem. George legalább volt olyan tisztességes, hogy nem az ugye-megmondtam szöveggel jött. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy bemutatlak a nagynénémnek? – Az írónak? – kérdezem még mindig kissé morcosan. – Igen. Akarsz találkozni vele? – Ó, George! Bűntudatom van. – Jövő hétre megbeszélem vele. Azt hiszem, ez majd jobb kedvre derít. Meg tudnám rugdalni magamat. George tényleg a legjobb. Bárcsak belé tudnék szeretni!

Áthajtunk Hartfordon, befordulunk egy juharfákkal szegélyezett széles útra. A házak az úttól messzebb állnak: nagy, fehér falú, előkelő házak, oszlopokkal, dekoratív apró osztatú ablakokkal. Ez West Hartford, ahol a régi gazdag családok élnek; talán kertész gondozza a rózsáikat, úszómedencéiket és vörös salakos teniszpályáikat. Nem lep meg, hogy George ide hoz. George családja gazdag. Erről sosem beszél, de nyilván ez a helyzet. Aki négy hálószobás lakásban lakik a Fifth Avenue-n, és akinek az apja a Wall Streeten dolgozik, és az anyja a nyarakat South Hampton környékén tölti, nyilván gazdag. Beérünk a sövénnyel szegélyezett, kaviccsal felszórt beállóra és kupolás tetejű kocsiszín előtt parkolunk. – Itt lakik a nagynénéd? – Mondtam, hogy sikeres író – feleli George titokzatos mosollyal. Hirtelen rémület fog el. Egy dolog elképzelni, hogy valakinek van pénze, de egészen más dolog szembesülni azzal, amit ezen a pénzen összehozott. Kockaköves út vezet a ház mellett az üvegházhoz, ami tele van növénnyel és gondosan faragott kerti bútorokkal. George bekopog az ajtón, kinyitja, meleg, párás levegő árad ki. – Bunny? – kiált be. Bunny? Szóval Nyuszika. Szürke egyenruhás vörös hajú, középkorú nő közeledik. – Mr. George! – kiált fel. – Megijesztett. – Helló, Gwyneth. Ő itt a barátnőm, Carrie Bradshaw. Nyusz itthon van? – Várja magukat. Ballagunk Gwyneth után a tágas előcsarnokban, el az ebédlő, a könyvtár előtt, be a hatalmas nappaliba. Egyik végén márvány kandalló, felette festmény, fiatal lány rózsaszín tüllruhában. Szeme nagy, barna, tekintete határozott… biztos vagyok benne, hogy láttam már. De mikor? George a bárkocsihoz lép és felemel egy palack sherryt. – Egy italt? – kérdi. – Szabad ezt nekünk? – kérdezem, még mindig a festményt bámulva. – Persze. Bunny mindig szeret egy kis sherryt inni. És nagyon megharagszik, ha a vendégei nem isznak vele. – Ez a… Nyuszika. Nem édes és bolyhos? – Nem igazán. – George szeme tágra nyílik a visszafojtott nevetéstől, ahogy átadja nekem a borostyánszínű itallal töltött kristálypoharat. – Egyesek szerint valóságos szörnyeteg. – Ki mond ilyet? – szól egy mennydörgő hang. Ha nem tudnám, hogy Bunny nő, azt hittem volna, hogy férfi. – Szervusz, öreglány – mondja George, azzal elindul felé, hogy üdvözölje. – És mi van itt? – kérdi rám mutatva. – Már megint kit vonszoltál el, hogy találkozzon velem? George fel sem veszi ezt az inzultust. Biztosan már megszokta a hölgy utálatos humorát. – Carrie – mondja büszkén –, ő a nagynéném, Bunny. Halványan bólintok, a kezemet nyújtom. – Bu-bu-bu… – hebegem. Képtelen vagyok megszólalni. Bunny ugyanis nem más, mint Mary Gordon Howard. Mary Gordon Howard úgy helyezkedik el egy kanapén, mintha értékes porcelán lenne. Testileg

törékenyebb, mint emlékeimben, bár George említette, hogy már nyolcvanéves. Személye viszont ugyanolyan félelmetes, mint négy éve, amikor a könyvtárban rám förmedt. Ez nem lehet igaz. Haja ősz és dús, homlokáról hátrafésülve viseli. De szeme gyengének tűnik, írisze vizenyős barna, mintha az idő megfakította volna. – Szóval, kedvesem – szól hozzám, aztán iszik egy korty sherryt, és gyorsan lenyalja ajkáról a félrement cseppet –, George azt mondja, író akarsz lenni. Jaj, ne! Már megint! Remegő kézzel emelem fel a poharat. – Nem akar író lenni. Már író – vág közbe George ragyogó büszkeséggel. – Elolvastam néhány írását. Tehetséges… – Értem – mondja MGH sóhajtva. Semmi kétség, ezt már elég sokszor hallotta. És szinte gépiesen okításba fog: – Csak kétféle emberből lesz nagy író… és nagy művész, a felsőbb osztálybeliekből, akik a legjobb neveléshez juthatnak, és azokból, akik sokat szenvedtek. A középosztálybeliek – rosszallóan néz rám –, néha ki tudnak hozni magukból valami művészetfélét, de az jellemzően középszerű, kissé kommersz és nincs igazi értéke. Pusztán hamis szórakoztatás. Elképedten bólintok. – Ami azt illeti, már találkoztunk – mondom alig hallhatóan. – A Castlebury Könyvtárban. – Jesszus! Olyan sok ilyen kis hakni felolvasást tartok! – Dedikáltattam önnel egy könyvét az anyámnak. Haldoklott. – És megtette? Mármint meg is halt? – Igen. Meghalt. – Ó, Carrie! – George feszeng, egyik lábáról a másikra áll. – Milyen kedves dolog. Dedikáltatni a könyvét Bunnyval. Bunny hirtelen előrehajol és félelmetes intenzitással így szól: – Aha. Már emlékszem rád. Sárga szalag volt a hajadban. – Igen. – Hogyan emlékezhet ilyen pontosan? Lehet, hogy mégis hatással voltam rá? – És ha jól emlékszem, azt mondtam neked, hogy ne legyél író. Úgy tűnik, nem fogadtad meg a tanácsomat. –Bunny diadalmasan hátrasimítja a haját. – Ha egyszer látok egy arcot, sosem felejtem el. – Nénikém, zseni vagy! – kiált fel George. Hol egyiket, hol a másikat nézem csodálkozva. Aztán rájövök, valamiféle beteges játékot játszanak. – Miért ne legyen Carrie író? – nevet George, mintha mindent nagyon mulatságosnak találna, amit Bunny néni csak mond. Játszani viszont én is tudok. – Mert túl szép – feleli Bun-Bun néni. – Tessék? – félrenyelem a sherryt; olyan íze van, mint a köhögéscsillapító szirupnak. Az irónia csúcsa: túl szép, hogy író legyen, de nem elég szép ahhoz, hogy megtartsa a pasiját. – Nem elég szép, hogy filmsztár legyen. Nem olyan fajta szépség – folytatja a nagy írónő, és hozzám fordul. – De elég szép vagy ahhoz, hogy arra gondolj, a szépségeddel elboldogulsz az életben. – Mire használjam a szépségemet? – Arra, hogy fogj magadnak férjet – mondja George-ra nézve. Aha. Azt hiszi, az unokaöccsére hajtok. Ez túl Jane Austen-es és nagyon bizarr.

– Szerintem Carrie nagyon szép – mondja George. – És aztán persze gyerekeket akarsz – mondta MGH vitriolosan. – Bun néni! – szól George fültől-fülig mosollyal. –Honnan tudod? – Onnan, hogy minden nő gyerekeket akar. Hacsak nem vagy nagyon nagy kivétel. Én magam sosem akartam gyerekeket. – George felé tartja poharát, jelezve, hogy újratöltést kér. – Ha nagyon nagy író akarsz lenni, nem lehetnek gyerekeid. A könyveidnek kell a gyerekeidnek lenniük! Azon tűnődöm, hogy Bunny talán egy kicsit sokat ivott és ez kezd meglátszani rajta. És hirtelen nem tudom türtőztetni magamat. A szavak egyszerűen kicsúsznak a számon: – És pelenkázni is kell a könyveket? Hangomból szinte csöpög a gúny. Bunny álla leesik a csodálkozástól. Nyilván nem szokott hozzá, hogy feleseljenek neki. George-ra néz, és George vállat von, mintha én lennék a legbájosabb lény a világon. És Bunny elneveti magát. Sőt, egyenesen hahotázik. A kanapét csapkodja, úgy nevet. – Hogy is hívnak, drágám? Carrie Bradshaw? – felnéz George-ra és kacsint. – Gyere, ülj ide mellém. George folyton azt mondogatja nekem, hogy megkeseredett öregasszonnyá válok, és rám férne egy kis szórakozás. Az író élete. Írta Mary Gordon Howard. Kinyitom, elolvasom az ajánlást: Carrie Bradshaw-nak. Ne feledd pelenkázni a gyerekeidet! Lapozok. Első fejezet: A naplóírás fontossága. Brrr. Leteszem, kézbe veszek egy nehéz, fekete bőrkötéses könyvet, amit George ajándékozott nekem. – Mondtam, hogy kedvelni fog – kiáltott fel a kocsiban hazafelé menet. Aztán annyira izgatott volt a látogatás sikerétől, hogy ragaszkodott hozzá, álljunk meg egy papírírószer boltnál, és megvette nekem a naplót. Bunny könyvét a naplón egyensúlyozom, és találomra belelapozok. A negyedik fejezetnél nyílik ki: Karakteralkotás. A közönség gyakran kérdezi, vajon a karakterek igazi emberekről vannak-e mintázva. Valóban, az amatőrösztön azt sugallja, hogy olyanokról írjunk, akiket tényleg ismerünk. A profi azonban megérti az ilyenfeladat lehetetlenségét. A karakter alkotójának többet kell tudnia a karakterről, mint amennyi egy igazi emberről megtudható. A szerzőnek teljes tudással kell rendelkeznie: mit viselt a karakter karácsony reggelén ötéves korában, mit kapott ajándékba, kitől és pontosan milyen körülmények között. A karakter tehát valós személy, aki egy másik valóságban, a szerző valóságfelfogásán alapuló másik univerzumban él. Azt írd, amit tudsz… nem felszínesen, hanem belülről.

30.

Mindenkit érhet baleset

Írok egy novellát Mary Gordon Howardról. A szobalánya mérget tesz az írónő sherryjébe és a nagyasszony hosszú, kínos halált hal. Hat oldal, okádék. Az asztalfiókomba dugom. Sokat beszélgetek George-dzsal telefonon. Dorritot dilidokihoz hordom, akit George talált neki West Hartfordban. Úgy érzem, egy helyben topogok. Dorrit goromba, de nem került újabb bajba. – Apa azt mondja, a Brownra mész – mondja egyik délután, amikor kocsival hozom haza a dilidokitól. – Még nem vettek fel. – Remélem, felvesznek. Apa minden vágya, hogy egyik lánya az ő szeretett alma materében tanuljon. Ha te bejutsz, nekünk már nem lesz ilyen gondunk. – És mi van akkor, ha nem akarok a Brownra menni? – Akkor hülye vagy – feleli Dorrit. – Carrie! – szalad elénk Missy a házból. – Carrie? –Vastag boríték van a kezében. – A Brownról jött leveled! – Látod?! – mondja Dorrit. Ő is izgatott. Feltépem a borítékot. Órarendek vannak benne, térképek, brosúrák. Remegő kézzel nyitom ki a levelet. Kedves Ms. Bradshaw, olvasom. Gratulálunk… Szent ég! – Felvettek a Brownra! Ugrálok örömömben, körbefutom a kocsit. Az életem csak annyiban változik, hogy egyetemista leszek. Ráadásul a Brownon. Ami eléggé veszettül jó. Elég nagy dolog. – A Brown! – sikít Missy. – Apa nagyon fog örülni. – Tudom – mondom a pillanat örömében úszva. Lehet, hogy megfordult a szerencsém. Lehet, hogy az életem végre jó irányba megy. – Szóval, apa – mondom később, miután megölelt, meglapogatta a hátamat és olyasmiket mondott, hogy mindig tudtam, hogy meg tudod csinálni, akkor is felvettek volna, ha nem megyek veled. – Mivel a Brownra megyek… – tétovázok, a lehető legjobb színben akarom feltüntetni mondandómat. – Azon tűnődtem, hogy esetleg New Yorkban tölthetném a nyarat.

A kérés meglepetésként éri, de túlságosan örül, hogy felvételt nyertem a Brownra ahhoz, hogy ezt most elemezze. – George-dzsal? – kérdi. – Nem feltétlenül George-dzsal – mondom gyorsan. –De van egy írói szeminárium, amin szeretnék részt venni… – Írni? De most, hogy a Brownra mész, talán mérnök akarsz lenni. – Apa, nem vagyok biztos… – Nem számít – mondja, és legyint, mintha elhessegetné a témát. – Az a fontos, hogy a Brownra mész. Nem kell ebben a szent pillanatban megtervezned az egész életedet. Aztán megint elkezdődnek az úszóedzések. A szünetnek vége. Kénytelen vagyok találkozni Lali-val. Hat hét telt el, és még mindig Sebastiannal jár. Nem kell mennem úszóedzésre. Ami azt illeti, semmit nem kell többé csinálnom az iskolában. Felvettek az egyetemre. Apám küldött egy csekket az iskolának. Azt csinálok, amit akarok. Hiányozhatok az órákról, ha akarok, nem megyek többet úszóedzésre, akár részegen is mehetek suliba, semmit sem tehetnek velem. Bent vagyok az egyetemen. Tehát lehet, puszta perverzitás hajt, hogy lemenjek az öltözőbe. Ott van. Az öltözőszekrények előtt áll. Mintha magának követelné egykori közös területünket úgy, ahogy Sebastiant magának követelte. Felforr a vérem. Ö a rossz ember itt, ő tett rosszat, nem én. Legalább annyi becsületmaradványnak kéne lennie benne, hogy az öltöző más részén öltözik. Hirtelen úgy érzem, mintha betonból lenne a fejem. Ledobom a tornazsákomat az övé mellé. Megmered, érzi jelenlétemet, ahogy én is érzem az ő jelenlétét az aula másik végéből is. Nagy slunggal kinyitom az öltözőszekrényem ajtaját. Az ő szekrényének csapódik, kis híján kilapítja az ujját. Az utolsó pillanatban rántja el a kezét. Meglepetten, aztán dühösen néz rám. Vállat vonok. Levetkőzünk. De most nem roskadok magamba, ahogy általában, és nem próbálom elrejteni meztelenségemet. Úgysem néz rám, éppen az úszódresszébe próbálja begyömöszkölni magát, kinyújtja vállán a pántot, nagy hanggal csattan vissza a bőrére. Egy pillanat, és már ott sem lesz. – Hogy van Sebastian? – kérdezem. Amikor rám néz, látok és értek mindent, amit tudnom kell. Sosem fog bocsánatot kérni. Sosem fogja elismerni, hogy bármit vétett ellenem. Sosem fogja elismerni, hogy megbántott. Nem fogja azt mondani, hogy hiányzom neki, sőt azt sem, hogy sajnálja, vagy halvány rossz érzése van. Így folytatja, mintha semmi sem történt volna, mintha barátok lennénk, de sosem lettünk volna elég közel egymáshoz. – Jól. Elsétál, az úszószemüvegét lóbálva. Akkor jó. Felöltözök. Nem kell a közelében lennem. Hadd ússzon. Hadd legyen az övé Sebastian is. Ha annyira kell neki, hogy tönkretegyen egy barátságot, sajnálom. Kifelé menet kiabálást hallok a tornateremből. Belesek az ajtó kihajtott alsó szárnya alatt. A szurkolókórus gyakorol. Végigmegyek a fényes parketten a lelátóra, leülök a negyedik sorba, fejemet a kezemre támasztom, és

azon tűnődöm, miért csinálom ezt. A csapat tagjai tornadresszt, pólót, harisnyát viselnek, hajuk lófarokba kötve. Régimódi, kétszínű, betétes félcipő van rajtuk. A sarokban a magnóból a Bad, Bad, Leroy Brown üvölt, a lányok pomponjaikat rázzák, előre-hátra lépegetnek, jobbra fordulnak, az előttük álló lány vállára teszik a kezüket, aztán változó kecsességgel, egyik a másik után lemegy spárgába. A zenének vége, talpra ugranak, a fejük felett rázzák a pomponokat, és azt kiáltják: „Haaaajrááá csapat!” Őszintén? Szánalmasak. A csoport oszoljba megy át. Donna LaDonna fehér hajpántjával törli le az izzadságot az arcáról. Ő és egy másik lány, Naomi elindulnak a tribün felé, és anélkül, hogy jelenlétemről tudomást vennének, két sorral előttem leülnek. Donna megrázza a fejét, a haja kibomlik. – Beckynek muszáj valamit tennie a testszaga ellen – mondja az egyik fiatalabb lányra utalva. – Talán meg kéne ajándékoznunk egy flakon dezodorral – javasolja Naomi. – Az ilyen szagra a dezodor nem jó. Én inkább a női higiénére gondolok – vigyorog Donna azon, ahogy Naomi kuncog a szellemes megjegyzésen. Donna hangját felemelve témát vált. – El tudod hinni, hogy Sebastian Kydd most Lali Kandesie-vel jár? – Hallottam, hogy szereti a szüzeket – mondja Naomi. – Egészen addig, amíg már nem szüzek. Akkor dobja őket. – Olyan, mintha szűztelenítő szolgáltatást nyújtana – mondja Donna LaDonna még hangosabban. – Kíváncsi vagyok, ki lesz a következő. Nem lehet szép lány… a szép lányok már mind szexeltek. Biztosan valami bányarém lesz az áldozat. Mint az a Ramona-lány. Aki egymás utáni három évben próbált bejutni a csapatba. Vannak, akik sosem értik meg, amit finoman közölnek velük. Szomorú. – Hirtelen megfordul, és meglepetten felkiált. – Carrie Bradshaw? –ajka széles mosolyra húzódik. – Éppen rólad beszéltünk. Mondd, milyen Sebastian? Úgy értem, az ágyban. Tényleg olyan jól dug, amennyire Lali áradozik róla? Már vártam ezt a megjegyzést. Mindig is erre vártam. – Nahát, Donna! – mondom nagy ártatlanul. – Te nem tapasztaltad? Hát nem dugtatok egy órával az után, hogy megismerkedtetek? Illetve lehet, hogy csak egy negyed óra kellett. – Nahát, Carrie! – A szeme összeszűkül. – Azt hittem, jobban ismersz ennél. Sebastian nekem túl tapasztalatlan. Kisfiúkkal nem kezdek. Előrehajolok, mélyen a szemébe nézek. – Mindig azon tűnődtem, milyen lenne a helyedben lenni. – Körülnézek a tornateremben és felsóhajtok. –Olyan… kimerítő lehet. Összeszedem a holmimat, leugrom a lelátóról. Az ajtó felé menet hallom, ahogy utánam kiált: – Irigyelsz, Carrie Bradshaw. Szerencsés lennél, ha a helyemben lennél. Te is. Halott vagy. Miért csinálom ezt folyton? Miért hozom magamat szörnyű helyzetekbe, amikben tudom, hogy nem nyerhetek? Ez olyan, mint hogy egyszer már megégettem magamat, hozzászokom, és újra meg újra megégetem magam. Csak hogy bizonyítsam, még élek. Így emlékeztetem magamat arra, hogy még képes vagyok érezni. Dorrit dilidokija azt mondja, jobb érezni valamit, mint semmit sem érezni. És Dorrit nem érez. Félt érezni, aztán félt ettől az érzéketlenségtől. Ezért kezdte kiélni a nem érzett érzéseket. Mind nagyon frappáns és ügyes. Kösd át a problémáidat egy nagy szalaggal, és tegyél úgy, mintha

ajándék lenne. Odakint, a medencére nyíló ajtó előtt meglátom Sebastian Kydd kocsiját. Futásnak eredek. Nem el tőle, ahogy minden normális ember tenné, hanem felé. Szerencsére egyáltalán nincs tudatában annak, hogy mi fog történni, mert éppen a borostáját nézegeti a visszapillantó tükörben. Felkapom a legnehezebb könyvemet – a matekot –, és a kocsija felé hajítom. A könyv alig súrolja a csomagtartót, kinyílik, gerincével a járdára esik, a lapok kalimpálnak, mint egy szurkolókórustag lábai. A csattanás elég hangos ahhoz, hogy kizökkentse Sebastiant önimádó révedéséből, hirtelen megfordul, hogy lássa, mi történt, ha egyáltalán történt valami. Közelebb futok, és még egy könyvet dobok a kocsi felé. Ez papírfedelű könyv – A nap is felkel, Hemingway –, és az első ablaknak csapódik. A következő másodpercben már kint van a kocsiból, harcra készen. – Mit csinálsz? – Szerinted mit csinálok? – üvöltöm, és biológiakönyvemet próbálom a fejéhez vágni. Majdnem kicsúszik a kezemből a fényes borító, ezért a fejem fölé emelem a könyvet és felé rohanok. Védelmezőn terjeszti ki kezét a kocsi elé. – Ne csináld ezt, Carrie! – mondja figyelmeztetőn. – Ne nyúlj a kocsimhoz! Senki nem nyúlhat a bébimhez büntetlenül. Elképzelem, ahogy a kocsija millió apró műanyag és fémszilánkra esik szét, és úgy terül el a parkolóban, mintha robbanás utáni törmelék lenne, de ekkor a kijelentés nevetségességétől megtorpanok. De ez csak pillanatnyi állapot. Elönti az agyamat a vér, és megint rárontok. – Nem érdekel a kocsid! Téged akarlak bántani! Meglendítem a biológiakönyvet, de kicsavarja a kezemből, mielőtt elérné. De visz a lendület, elhaladok mellette, el a kocsi mellett, át a makadámúton, átugrom a járdaszegélyt és egy kis halmon, fagyott füvön érek földet. Utánam repül a biológiakönyvem, tompa puffanással landol alig egyméternyire tőlem. Nem vagyok büszke a viselkedésemre. De már túl messzire mentem, és nincs visszaút. – Hogy merészeled? – kiáltom felkászálódva. – Hagyd abba! Hagyd abba! – ordítja, és megragadja a csuklómat. – Te meg vagy bolondulva! – Miért is? – Azért! – mondja dühösen. Örömmel látom, hogy végre ő is bepöccent. – Tartozol nekem. – Semmivel sem tartozom neked! – Ellöki a kezemet, mintha ki nem állhatná, hogy hozzám érjen. Üldözöm, úgy bukkanok fel mögötte, mint a dobozból kiugró krampusz. – Na mi van? Félsz? – gúnyolódom vele. –Kopj le! – Magyarázattal tartozol nekem. – Tényleg tudni akarod? Megáll, megfordul, szembenéz velem. – Igen. – Szebb – mondja egyszerűen.

– Szebb? Mi a fenét jelent ez? – Szép vagyok – mondom, és végigsimítom mellemet. Orrom szúr, figyelmeztetés, könnyközeli állapot. – Hagyd már abba, jó? – szól, és végigsimít a haján. – Nem tudom. Nem akarom. Ez nem fair… – Egyszerűen szebb, érted? – Vagyishogy? – nyöszörgők. – Ö nem… tudod… nem verseng. Lali? Nem verseng? – Lali a legversengőbb, legirigyebb lány, akit ismerek. Sebastian a fejét ingatja. – Szép. Szép… szép? Miért ismételgeti ezt folyton? Mit jelent ez? Aztán minden világos. A szép egyenlő szex. Lali lefekszik vele. Mindent hagy. Amit én nem tettem. – Remélem, nagyon boldogok vagytok egymással. –Egy lépést hátrálok. – Remélem, olyan boldogok vagytok, hogy összeházasodtok és gyerekeitek lesznek. Es remélem, örökre ebben a városban maradtok, és itt rohadtok meg… mint két férges alma. – Kösz – mondja gúnyosan, és a tornaterem felé indul. Ezúttal nem állok az útjába. Inkább ostoba szavakat kiabálok utána, bár csak távolodó hátát látom. Olyanokat, hogy tetű, rohadék és szemét. Tudom, hogy hülye vagyok. De már nem érdekel. Felkapok egy darab fehér papírt, és befűzöm anyám régi Royale írógépébe. Néhány perc múlva leírom: A méhkirálynőség trükkje nem feltétlenül a szépség, hanem a szorgalom. A szépség persze nem árt, de ha nincs meg a késztetés, hogy az egyed a csúcsra kerüljön, és ott is maradjon, csupán a szépség segítségével maximum méh udvarhölgy lehet. Három órával később átolvasom a művemet. Nem rossz. Már csak írói álnévre van szükségem. Olyan névre, amiből az emberek tudják, hogy komolyan gondolom a hivatásomat, nem csak úgy odabaszom a szavakat. Másrészt, annak is nyilvánvalónak kell lennie, hogy van humorom, sőt. Szórakozottan rendezgetem a lapokat, miközben ezen gondolkodom. Átolvasom a címet: Castlebury kézikönyv: egy középiskola flórája és faunája. Aztán: Első fejezet. A méhkirálynő. Tollat ragadok, bekapcsolom, kikapcsolom, klikk-klikk, míg végül eszembe jut a név: Pinky Weatherton. Szép nyomtatott betűkkel írom a címlapra.

31.

Pinky beveszi a Castleburyt

– Maggie azt akarja, hogy kísérjem el a szalagavató-bizottság ülésére – mondja Peter feltűnés nélkül. – Nem bánod, ha nem megyek a szerkesztőségi ülésre? – Semmi baj. Erezd jól magad. Gayle meg én majd megoldjuk. – Ne mondd meg Smidgensnek, oké? – Nem mondom meg – biztosítom. – Teljesen megbízhatsz bennem. Peter mintha nem lenne abszolút meggyőződve erről, de nincs más választása. Maggie bement a művészeti terembe és mögötte áll. – Peter? – szólítja. –Jövök. – Oké, Gayle – mondom, amikor már biztonságban, az aulában vagyunk. – Ideje munkához látni. – Nem félsz, hogy bajba kerülsz? – Nem. Egy írónak nem szabad félnie. Az írónak olyannak kell lennie, mint egy karmos állatnak. – Ezt ki mondja? – Mary Gordon Howard. – Az meg kicsoda? – Nem számít. Örülsz, hogy bosszút állunk Donna LaDonnán? – Igen. De mi van akkor, ha nem ismeri fel magát? – Még ha nem is ismeri fel magát, biztosíthatlak, hogy mindenki más felismeri. Gyorsan dolgozunk, Gayle meg én. Eltávolítjuk Peter írását a felsőbb évesek testnevelési követelményeiről, és betesszük helyette az én cikkemet a méhkirálynő, alias Donna LaDonna témában. Aztán Gayle-lel átsétálunk néhány másnapi Nehéz dió levonatával az médiaterembe, ahol néhány okostojás újságot csinál belőle. Peter és Ms. Smidgens persze dühöngeni fog. De mit tehetnek? Kirúgnak? Nem hiszem. Másnap reggel korán kelek. Régóta nem mentem már izgalommal az iskolába. Leszaladok a konyhába, ahol apám éppen tojást süt. – Hát ébren vagy! – kiált fel. – Aham – mondom, pirítóst csinálok magamnak, és vajjal kenem meg.

– Boldognak tűnsz – mondja óvatosan, és az asztalhoz viszi a tojást. – Boldog vagy? – Igen, apa. Miért ne lennék boldog? – Nem akartam ezt felhozni – mondja, és zavartan fészkelődik –, de Missy elmondott egy-két dolgot arról, hogy mi történt közted és… hm… Sebastian között, és nem akarok tovább rontani a helyzeten, de már hetek óta el akartam mondani neked, hogy senki másra nem számíthatsz, magad vagy boldogságod kovácsa. – Kiszedi a tojás sárgáját, elismeréssel bólint saját bölcsességére. – Tudom, azt gondolod, hogy én csak egy öregember vagyok, és nem sokat tudok arról, mi történik veletek, de tudod, nagyon jó megfigyelő vagyok. És láttam, hogy milyen szomorú voltál ettől az incidenstől. Segíteni akartam neked… hidd el, semmi sem fáj jobban egy apának, mint ha saját gyermekét szomorúnak látja… de azt is tudtam, hogy nem tehetem. Ha ilyesmi történik, egyedül vagy. Bárcsak ne lenne igaz, pedig az. És ha képes vagy egyedül túljutni ezeken a dolgokon, erősebb leszel. Az ilyen krízisek nagy hatással vannak a fejlődésedre és sokat segítenek abban, hogy megismerd erősségeidet, amikre támaszkodhatsz, és… – Köszi, apa – mondom, és puszit nyomok feje tetejére. – Értem. Visszamegyek a szobámba, a gardróbomban kutatok. Azt fontolgatom, hogy valami nagyon botrányos öltözékben jelenek meg, például csíkos harisnyában és skót kockás ingben, de meggondolom magam. Nem akarom szükségtelenül magamra vonni a figyelmet. Garbónyakú pamutpulcsit veszek fel, kordbársony nadrágot és papucscipőt. Az évszakhoz képest meleg áprilisi nap van, mintha a tavasz már közel lenne. Úgy döntök, kihasználom a jó időt és gyalog megyek iskolába. Busszal az út úgy hét kilométer. De ismerem az összes egérutat, zegzugos kis utcákon haladok az iskola mögött, és huszonöt perc alatt ott vagyok. Az út Walték háza előtt visz el; szép kis ház, csak egyik homlokzatán van emelet, előtte hosszú sövény. A kert Walt erőfeszítéseinek köszönhetően tökéletesen rendben van tartva, de mindig csodálkozom, hogyan fér el az egész család abban a kis házban. Öt gyerek van és négy hálószoba, ami azt jelenti, hogy Waltnak mindig osztoznia kellett a szobáján az öccsével, akit utál. Amikor azonban elérek Walték házához, valami nagyon furcsát látok. Az udvar hátsó végében zöld kempingsátrat vertek, a háztól a sátorig élénk narancsvörös villanyvezeték fut. Tudom, hogy Walt sosem engedné meg, hogy sátrat verjenek a hátsó udvarban… rondának tartaná. Közelebb megyek, mire kinyílik a sátorlap, és maga Walt bukkan elő. Sápadt, gondozatlan, gyűrött a pólója, farmere, mintha ruhástól aludt volna. A szemét dörzsöli és mereven bámul egy kukacokat kereső feketerigót. – Tűnj el a fenébe! – mondja, és karját lengetve megindul a rigó felé. – Átkozott madarak! – szidja, mire a rigó felreppen. – Walt! – He? – hunyorog. Waltnak szemüveget kéne viselnie, de nem hajlandó, mert azt mondja, hogy attól csak tovább romlik a szeme. – Carrie? Mit keresel te itt? – Te mit keresel a sátorban? – kérdem hasonló csodálkozással. – Ez az új otthonom. – Hangjában irónia és gúny keveredik. – Hát nem csodálatos? – Nem értem. – Egy pillanat. Vizelnem kell. Mindjárt jövök. Bemegy a házba, eltelik néhány perc, mire visszajön. Egy bögre kávé van a kezében. – Behívnálak, de biztosan nem éreznéd jól magadat odabent.

– Mi folyik itt? – Követem a sátorba. Odabent a földön szivacs, hálózsák, durva katonai takaró, egy halom ruha, egy kis műanyag asztal, azon egy régi lámpa és egy megkezdett doboz keksz. Walt a ruhakupacba nyúl, kivesz egy csomag cigit, felmutatja. – Ez az egyik előnye annak, ha az ember nem a házban lakik. Senki nem mondhatja, hogy ne cigizz. – Haha. Törökülésben leülök a hálózsákjára. Rágyújtok, próbálom értelmezni a helyzetet. – Szóval nem laksz már a házban? – Nem. Néhány napja kiköltöztem. – Nincs még egy kicsit hideg a kempingezéshez? – Ma nincs. – Odébb gördül, a sátor sarkába veri a hamut. – Mindegy, megszoktam már. Szeretem a nehézségeket. – Tényleg? Felsóhajt. – Szerinted? – Akkor miért vagy idekint? Mély levegőt vesz. – Apám miatt. Richárd rájött, hogy meleg vagyok. Ja – folytatja, döbbent arckifejezésemet látva –, az öcsém elolvasta a naplómat… – Te naplót írsz? – Persze, Carrie! – feleli ingerülten. – Mindig is vezettem naplót. Főként építészeti ötleteket jegyeztem fel. Újságkivágások a kedvenc épületeim fotóival, meg rajzok. De volt benne személyes anyag is, néhány polaroid kép rólam és Randyről, és az én az én hülye öcsémnek valahogy leesett a tantusz, és szólt a szüleimnek. – A francba! – Hát, ez van – elnyomja a csikket, és megint rágyújt. – Anyámat persze egyáltalán nem érdekelte… az egyik bátyja is meleg, bár erről soha senki nem beszél nyíltan. Megrögzött agglegénynek nevezik. De apám szörnyen kiakadt. Olyan seggfej, hogy senki nem hinné, hogy vallásos, pedig az. Azt hiszi, hogy homoszexuálisnak lenni halálos bűn vagy ilyesmi. Szóval most nem mehetek többet templomba, ami megkönnyebbülés, de apám úgy döntött, nem bízik bennem, és nem engedi, hogy a házban aludjak. Attól fél, hogy megrontom az öcséimet. – Walt, ez nevetséges! Vállat von. – Lehetne rosszabb is. Azt legalább megengedik, hogy a konyhát és a fürdőszobát használjam. – Miért nem mondtad el ezt nekem? – Mintha neked nem lenne meg a magad baja! – Megvan, de mindig van időm mások bajára. – Lehet, hogy kinevettél volna. – Jesszus, hát ilyen rossz barátod voltam? – Nem. Csak el vagy foglalva a saját problémáiddal. Átölelem a térdemet, üres tekintettel bámulom a durva sátorvásznat. – Sajnálom, Walt. Fogalmam sem volt erről. Gyere hozzánk lakni, amíg le nem ülepszik ez az egész.

Apád nem haragudhat rád örökké. – Fogadunk? Szerinte én vagyok az ördög karma. Kitagadott, azt mondta, nem vagyok a fia. – Miért nem mész el? Miért nem szöksz meg? – És hova menjek? – csattan fel. – Ráadásul mi értelme lenne? Richárd nem hajlandó fizetni az egyetemi tanulmányaimat. Ez a büntetés azért, mert meleg vagyok. Attól fél, hogy az egyetemen csak kiöltözöm és diszkókba járok, meg ilyesmi… szóval spórolnom kell, minden centre szükségem van. Úgy tervezem, hogy szeptemberig a sátorban lakom, aztán elmegyek Providence-be, a Rhode Island School of Design hallgatója leszek. – Hátradől, a nyirkos párnának támaszkodik. – Nem olyan rossz. Egészen megszerettem itt. – Hát, nekem nem tetszik. Nálunk fogsz lakni. Átadom neked a szobámat. Én átmegyek a húgomhoz… – Nem akarok jótékonykodást, Carrie. – De anyád biztosan… – Sosem áll apám útjába ilyesmiben. Ettől csak rosszabb. – Utálom a hetero pasikat. – Hm. Érdekes. Én is. Annyira ledöbbent Walt helyzete, hogy eltelik néhány perc, mire észlelem, hogy valami nincs rendben a reggeli gyűlésen. Az auditórium a szokásosnál egy kicsit csendesebb, és amikor leülök a helyemre Tommy Brewster mellé, észreveszem, hogy a Nehéz diót olvassa. – Láttad ezt? – kérdezi, megzizzentve a lapot. – Nem – felelem könnyedén. – Miért? – Azt hittem, dolgozol ennek a szennylapnak. – Dolgoztam. Egyszer. De annak már két hónapja. – Hát, jobb lenne, ha elolvasnád – mondja vészjóslón. – Oké. Megvonom a vállam. És hogy tovább hangsúlyozzam érdektelenségemet az ügyben, felállók, az auditórium elejébe megyek, és veszek egy példányt a színpad sarkában álló Nehéz dió stószból. Amikor megfordulok, három másodéves lány áll mögöttem. – Kaphatnánk egy példányt? – kérdezi egyikük, és egymásba botolnak. – Azt hallottam, Donna LaDonnáról szól – mondja a másik. – Te ezt el tudod hinni? El tudod hinni, hogy bárki ilyet tenne? Átadok nekik három példányt és elindulok vissza, a helyemre. Ökölbe szorítom a kezemet, hogy ne lássák, mennyire remeg. A fenébe! Mi van, ha elkapnak? De nem kapnak el, ha teljesen természetesen viselkedem, és Gayle befogja a száját. Az elméletem: mindent megúszhat az ember, ha úgy viselkedik, mintha semmi rosszat nem tett volna. Kinyitom a lapot és olvasást színlelek, közben titokban azt figyelem, hogy megjött-e Peter. Megjött, és ő is a Nehéz diót olvassa. Egész arca céklavörös, homlokától az álláig, egyenletesen. Visszamegyek a helyemre, ahol Tommy láthatóan elolvasta a cikket, és igencsak felhúzta magát. – Akárki írta ezt, ki kéne rúgni az iskolából. Visszalapoz a címlapra, még egyszer elolvassa a nevet. – Ki az a Pinky Weatherton? Sosem hallottam erről a pasiról. Pasi?

– Én sem. – Összeszorítom a számat, mintha engem is zavarba hozna. Nem tudom elhinni, hogy Tommy úgy véli, Pinky Weatherton létező diák… és fiú. De most, hogy Tommy felvetette ezt a lehetőséget, továbbviszem. – Biztosan nemrégen tanul nálunk. – Az egyetlen új gyerek az iskolában Sebastian Kydd. Szerinted ő tette? Karba fonom a kezemet, a mennyezetet bámulom, mintha ott rejtőzne a válasz. – Hát, tény, hogy Donna LaDonnával járt. És Donna dobta, vagy valami ilyesmi. Lehet, úgy gondolta, hogy így bosszút tud állni rajta. – Lehet, hogy igazad van – mondja Tommy, ujjal mutogatva. – Tudtam, hogy valami nincs rendben ezzel a pasival. Van benne valami hátborzongató. Tudtad, hogy magániskolába járt? Hallom, a családja elég gazdag. Lehet, hogy lenézi az átlagkölyköket. Azt hiszi, különb nálunk. – Hát, bizony! – bólogatok lelkesen. Tommy ökölbe szorítja a kezét. – Tennünk kell valamit ezzel a pasival. Kilyukasztani a kerekeit. Vagy kirúgatni a suliból. Hé! – Hirtelen elhallgat, a fejét vakarja. – Te nem jártál vele? Nem azt hallottam, hogy… – Igen, egy darabig jártam vele – ismerem el, mielőtt képes lenne összerakni a darabokat. – De kiderült, hogy olyan, amilyennek mondtad. Különc, és tényleg van benne valami hátborzongató. Matekórán végig érzem, hogy Peter tekintete engem pásztáz. Sebastian is ott van, de a parkolóbeli incidens óta kifejezetten kerültem, hogy ránézzek vagy találkozzon a tekintetünk. Ma azonban nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak, amikor belép az órára. Döbbenten néz rám és visszamosolyog, mintha örülne, hogy már nem vagyok dühös rá. Ha. Ha tudná! Amint kicsengetnek, kirohanok a teremből, de Peter a nyomomban van. – Hogyan történhetett ez meg? – kérdi nagyon idegesen. – Micsoda? – kérdezem, mintha fel lennék háborodva. – Mi van? – Csak pislog, mintha nem hinné el, hogy játszom vele. – Az a cikk a Nehéz Szobán. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – felelem és elindulok. – Pontosan azt tettem, amit mondtál. Elvittem a levonatot a médiaterembe… – De csináltál valamit – erősködik. – Peter! – sóhajtok fel. – Tényleg nem tudom, miről beszélsz. – Jobb lenne, ha rájönnél. Smidgens az irodájába hívatott. És te velem jössz. Megragadja a karomat, de én elhúzom. – Biztos vagy benne? Tényleg meg akarod mondani neki, hogy felelős szerkesztőként nem felügyelted a lapzártát? – A fenébe! – mondja, és csak bámul rám. – Csak azt tudom mondani, hogy jobb lenne, ha gyorsan gondolkodnál. – Nem probléma. A gondolat, hogy tanúja legyek a Peter és Ms. Smidgens közti jelenetnek, túl nagy kísértés ahhoz, hogy ellent tudjak állni neki. Olyan vagyok, mint a piromániás, aki képtelen elhagyni az általa okozott tűz helyszínét, muszáj végignéznie az égést. Ms. Smidgens az íróasztala mögött ül, előtte a Nehéz dió kiterítve. Jó öt centi hamut egyensúlyoz cigarettája végén.

– Helló, Peter – köszön, és a szájához viszi a cigarettát. Nézem, és azt várom, mikor esik le a hamu. Aztán a csikket a csikkhalomra dobja, de a hamu még mindig egyben van. Füstcsík száll fel a még égő csikkekből, a nagy kerámiatálból. Peter leül. Smidgens bólint nekem. Nyilván nem érdekli a jelenlétem. Azért leülök. – Szóval – szól újabb cigarettára gyújtva –, ki az a Pinky Weatherton? Peter csak bámul rá, aztán hirtelen hátrafordul és rám néz. – Új fiú – mondom. –Fiú? – Vagy lány – mondja Peter. – Akár fiú, akár lány, nemrégen költöztek ide. Ms. Smidgens nincs elragadtatva a választól. – Valóban? Honnan? – Talán Missouriból – feleli Peter. – Miért nem találom a tanulói névsorban? – Nemrégiben költöztek ide – mondom. – Tegnap talán. Illetve nem pontosan tegnap. Múlt hét környékén lehetett. – Talán még nem került be a rendszerbe – teszi hozzá Peter. – Értem – mondja Smidgens és felemeli a Nehéz diót. –Ez a Pinky Weatherton történetesen nagyon jól ír. Szeretnék többet látni az írásaiból a lapban, akár fiú, akár lány. – Értem – mondja Peter tétován. Ms. Smidgens gonosz mosollyal néz Peterre, cigarettája mozdul, mintha mondani akarna még valamit, és ekkor hosszú hamu pottyan a dekoltázsába. Felugrik, kirázza a blúzából. Peter meg én feltűnés nélkül el akarunk osonni. Már az ajtónál vagyunk, amikor utánunk szól. – Várjatok! Lassan visszafordulunk. – Ezzel a Pinkyvel – mondja a füstön át bandzsítva komisz mosollyal – találkozni akarok, akár fiú, akár lány. És mondjátok meg ennek a Pinkynek, hogy addig döntse el, hogy fiú vagy lány. – Láttad ezt? – kérdi Maggie és lecsapja a Nehéz diót az ebédlőasztalra. – Aham – feleli Egér, és forró vizet enged az instant levesre. – Az egész iskola erről beszél. – Hogy lehet, hogy én ezt csak most tudom meg? – kérdi Maggie, vádlón nézve Peterre. – Talán mert nagyon el vagy foglalva a szalagavató bizottságbeli történésekkel? – dobja vissza a kérdést Peter. Becsusszan Maggie és Egér közé. Maggie felkapja a lapot és a főcímre mutat. – Különben is, milyen név ez a Pinky Weatherton? – Lehet, hogy valami becenév. Mint az Egér – mondom. – De az Egér nem Roberta igazi neve. Úgy értem, sosem írna alá cikket úgy, hogy Egér. Peter rám néz és megpaskolja Maggie fejét. – Nem kell a Nehéz dió belső ügyeivel törődnöd. Kézben tartom a dolgokat. – Valóban? – néz rá Maggie meglepetten. – Akkor mit akarsz tenni a Donna LaDonna-ügyben? Lefogadom, hogy igen szarul érzi magát. – Ami azt illeti – feleli Egér a levesét fújkálva –, úgy tűnik, egészen élvezi.

– Valóban? – kérdi Maggie. Mocorog egy kicsit a széken, aztán megfordul és az ebédlő másik végébe néz. Egérnek igaza van. Donna LaDonna sütkérezik a rá irányuló figyelemben. Ott ül a társaság kellős közepén a törzsasztalánál, és szorosan körülveszik apródai és méh udvarhölgyei, mintha valami filmsztár lenne, akit meg kell védeni a rajongók tömegétől. Donna ragyog, felszegi az állát, csábosán néz, felemeli a vállát, egyenesen ül, mintha minden mozdulatát láthatatlan kamera venné. Közben Lali és Sebastian titokzatos módon nincs jelen. Csak akkor veszem őket észre, amikor az üres tálcát visszaviszem. A menza sarkában egy üres asztalnál ülnek összebújva. Már majdnem kimegyek, amikor maga Donna LaDonna szólít meg. – Carrie! Hangja olyan hangos, mint a nagyharang. Megfordulok, látom, hogy Tommy Brewster feje fölött integet. – Mi az? – kérdezem óvatosan közeledve. – Láttad a sztorit a lapban? – kérdi szégyentelenül elégedetten. – Hogy kerülhette volna el a figyelmemet, amikor mindenki erről beszél? – Ez nagyon őrült dolog. De azt mondtam Tommynak és Jen P-nek, hogy akárki írta ezt a cikket, biztosan nagyon, de nagyon jól ismer engem. – Gondolom, így van – mondom szelíden. Szempilláját rezegtetve néz rám, és hirtelen, bármenynyire is próbálom, nem tudom többé gyűlölni. Igyekeztem legyőzni, de valahogy sikerült ezt a maga javára fordítania. Ügyes, gondolom kifele menet.

32.

A morcos herceg

– Tudtad, hogy Walt sátorban lakik? – kérdezem Maggie-t. Karunkon teli kosár konfetti. – Nem – feleli Maggie olyan hangon, ami arról árulkodik, hogy azt hiszi, csak kitalálom az egészet. – Miért lakna sátorban? – Az apja rájött, hogy Walt meleg, és nem engedi a házban aludni. Maggie a fejét rázza. – Ez a Richárd! Tényleg nagyon lökött pasi. De sosem zavarná ki Waltot a házból. – Hozzám hajol és hangos, színpadi suttogással azt mondja: – Walt nagy tragikát játszik… drámai királynő. Most, hogy… tudod. – Most, hogy homokos? – Akárhogy is – mondja, amint belépünk a tornaterembe. Hm. Ennyit arról, hogy jobb barát akarok lenni. Miután felfedeztem, hogy Walt sátorban lakik, rájöttem, hogy igaza van… annyira lefoglalt Sebastian és aztán a megcsaltság, hogy alig vettem észre, mi történik a barátaimmal. Ezért fogadtam el Maggie meghívását, hogy segítsek neki feldíszíteni a tornatermet a szalagavatóra. Csak egyszer van ilyen, emlékeztetem magamat, és így legalább Maggie-vel tölthetem az időt. – Ó, remek! – mondja Jen P és odaszalad hozzánk. –Konfetti. Mind a tizenkét zacskóval elhoztátok? – Aham – bólint Maggie. Jen P kritikus szemmel nézi a kezünkben tartott mennyiséget. – Nem vagyok biztos benne, hogy elég lesz. Szerintetek kell még? Maggie letörtnek látszik. Sosem volt jó szervező… én pedig csodálkozom, hogy idáig bírta a szervezési munkát. – Mennyi konfettire van valójában szükségünk? – kérdezem. – Tegyétek le oda, és majd később kitaláljuk – rendelkezik Jen P a sarokba mutatva, ahol szerpentin és törlőkendők vannak felhalmozva. – Jut eszembe – szól oda Maggie-nek. – Láttad azt a cikket a Nehéz dióban'} Arról hogy ki lesz a szalagavató-király és – királynő? Pinky Weathertonnak igaza van. Hogyan lehetne Donna LaDonna a szalagavató királynő, ha külső partnert hoz? Ki akarja úgy visszanézni a szalagavató képeit, hogy nem is ismeri a bálkirályt? És Cynthia Viande persze úgy gondolja, hogy ő és Tommy a befutók. De nekem nagyon tetszett a rólam szóló rész, az, hogy ha pasit tudnék fogni magamnak,

akkor versenybe szállhatnék. – Szusszan egyet, megböki Maggie-t és folytatja: – De mint Pinky mondja, sosem lehet tudni. Lehet, hogy te meg Peter vagytok a sötét ló… hiszen már hat hónapja jártok. Szörnyet teremtettem. Erre gondolok, amikor lerakom a konfettit. Ezen a héten Pinky Weatherton a Nehéz dióban lerontotta mindenki esélyét, hogy szalagavató-királynő vagy -király legyen, és most senki sem képes másról beszélni, csak erről. Ahány beszélgetésbe véletlenül belehallgatok, mindenki a cikket idézi. „Számításba kell vennünk minden párt, akik jelentősek az iskola életében… és az igaz szerelem jelképei lehetnek.” Nem tudom, miért dobtam be ezt az igaz szerelem dolgot, de azt hiszem azért, hogy Lali és Sebastian ne merje magát szóba jöhetőnek tekinteni. Maggie elpirul. – Sosem akartam a szalagavató bál királynője lenni. Meghalnék, ha annyi ember előtt kéne szerepelnem. – Tényleg? Én nagyon élvezném. Persze ízlések és pofonok… – mondja Jen P, és megveregeti Maggie vállát, aztán éles pillantást vet rám, és elsétál. – Helyes – dünnyögöm magamban. Lopva Maggie-re nézek. Zavartnak tűnik. Lehet, hogy nem kellett volna megírnom azt a cikket. Egy hónap telt el Pinky Weatherton Nehéz dió szerzőként való debütálása óta, és Pinky azóta nagyon serényen dolgozott. Minden héten írt egy cikket. A klikk-karrierista egy olyan lányról szólt, akinek mindenkin keresztülgázolva sikerül felkapaszkodni a csúcsra úgy. A morcos herceg arról, hogy egy stréber, rosszkedvű fiúból végzős korára hogyan lehet jó pasi; a Castlehury lóverseny, avagy ki lesz a szalagavató bál királynője és királyai után Pinky egy másik cikket is írt Pasi-elszeretők és a pasik, akik szeretik őket címmel. Alig leplezett beszámoló Lali és Sebastian kapcsolatáról. Ez még nem jelent meg, és Pinky úgy tervezi, hogy az iskolaév utolsó hetében történik meg. Közben lefénymásoltam mind a négy cikket, és beküldtem a New School felvételi bizottságához. George unszolt, hogy hívjam fel őket és kérdezzem meg, megkapták-e. Általában nem teszek ilyet, de George azt mondta, a világ tele van olyanokkal, akik ugyanazt akarják, és egy kis pluszt kell teljesíteni ahhoz, hogy emlékezzenek az emberre. Erre azt mondtam, hogy ennyi erővel átfuthatok az aulán meztelenül, de nem értette a viccet. Ezért hát felhívtam őket. – Igen, Ms. Bradshaw – közölte egy mély, zengő férfihang a vonal másik végén –, megkaptuk a történeteit és hamarosan jelentkezünk. – De mikor? – Hamarosan jelentkezünk – ismételte, azzal letette a telefont. Sosem jutok be arra a szemináriumra. – Olyan tolakodó! – kiált fel Maggie fintorogva. – Jen P? Azt hittem, kedveled. – Kezdetben kedveltem is. De tudod, túl barátságos – mondja, és lábával igazítja helyére a konfettis zacskókat. – Mindig körülöttem sündörög. Esküszöm, Carrie, alig tudom levakarni magamról, amióta Pinky Weatherton megírta azt a cikket Peterről… Jaj, ne! Már megint? – A morcos herceget? – kérdem. – Honnan tudod, hogy Peterről szól? – Ki másról szólhatna? Ismersz más pasit ebben az iskolában, aki morcos és stréber volt, aztán jöttem

én, és jó pasit csináltam belőle? – Hmmmm. – Gondolatban felidézem a cikket. Általában szeptemberben történik ilyesmi. A végzős lányok körülnéznek és eltűnődnek: vajon lesz pasim a szalagavatóra? Ha nem, hogyan szerezhetnék egyet? És itt kép a képbe a morcos herceg. Az a pasi, akin elsős, másodikos és harmadikos korukban a lányok keresztülnéztek. Először magas hangú, alacsony fiú volt. Aztán magasabb, pattanásos. Aztán valami történt. Elmélyült a hangja. Barátai vannak. És a lányok hirtelen azon kapják magukat, hogy mellé ülnek biológia órán és arra gondolnak, nahát, ez a pasi tulajdonképpen tetszik nekem. És a morcos hercegnek megvannak a maga előnyei, mert nem rontották el azzal, hogy egész életében jó pasinak tartották. Es mivel nem üvöltöttek vele edzők és nem trappolt a focicsapattal, egész jó fej. Megbízható… Maggie karba fonja a kezét, Jen P hátát nézi és folytatja: – Amióta Peterről az a sztori megjelent, Jen P folyton utána koslat. Látnod kéne, hogy néz rá… – Ugyan, Magwitch! Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. Ráadásul Peter sosem szerette Jen P-t. Utálja az ilyen lányokat. Maggie azonban a fejét rázza. – Nem tudom, Carrie. Megváltozott. – Hogyan? – Mintha azt gondolná, hogy többet érdemel. – Nálad jobbat nem talál, Mags – mondom szelíden. –Ezt ő is tudja. – Lehet, hogy ő tudja, de Jen P nem. Aztán, mintha igaza illusztrálására történne, Peter vonul be a tornaterembe. Maggie integet neki, de Peter nem látja, talán azért, mert élőbbjén P rohanja le nevetve, integetve. Peter bólint, mosolyog. – Maggie… – fordulok hozzá, de addigra eltűnik. A parkolóban találom, a Cadillacjében ül. Sír, magára zárta az ajtót. – Maggie! – kopogok a szélvédőn. A fejét rázza, rágyújt, és nagy nehezen lehúzza az ablakot. – Mi van? – Ugyan, Maggie, hiszen csak beszélgetnek. – Mint Sebastian és Lali… csak beszélgettek… az elején. Szörnyen érzem magam. – Engedj be! Kinyitja az ajtót, bemászok a hátsó ülésre. – Kedves Maggie, paranoiás vagy – de aggódom, hogy mégsem az. Lehet, hogy ez valamiképpen az én hibám? Ha nem írtam volna meg azt a történetet a morcos hercegről… – Gyűlölöm Pinky Weathertont – nyöszörög panaszosan. – Ha találkozom azzal a lökött pasival, jól megmondom neki a magamét. Azóta a cikk óta Peter fejébe szállt a dicsőség, és azt hiszi, ő isten ajándéka. – Hirtelen megfordul. – Hiszen te dolgozol a lapnak. Ismerned kell Pinky Weathertont. – Maggie, esküszöm, nem ismerem. – Hát jó – mondja, de szeme összeszűkül a gyanakvástól. – Ki ismeri? – Nem tudom – felelem kétségbeesetten. – Ez a Pinky Weatherton illető… Gayle-nek adja a sztorijait…

és Gayle… – Ki az a Gayle? – kérdezi. – Lehet, hogy Gayle azonos Pinky Weathertonnal. – Nem hiszem, Mags – felelem. – Gayle még csak elsős. – Beszélnem kell Peterrel. – Ez jó ötlet. Biztos vagyok benne, hogy Peter mindent helyre tud hozni. – Szóval most az ő oldalán állsz. – A te oldaladon állok, Maggie. Csak segíteni próbálok. – Akkor hozd ide! – rendelkezik. – Menj vissza a tornaterembe, és találd meg. Mondd meg neki, hogy beszélni akarok vele. Most azonnal. – Rendben. Kiugróm a kocsiból és rohanok vissza. Jen P még mindig feltartja Petert, a héliumos léggömbök fontosságáról hadovál. Félbeszakítom a beszélgetést, és átadom Peternek Maggie üzenetét. Dühösnek tűnik, de megadón int Jen P-nek, és közli, hogy rögtön visszajön, aztán kijön utánam a tornateremből. Nézem, ahogy a parkolóban halad, minden lépéssel nő benne a harag. Mire a kocsihoz ér, annyira felhúzza magát, hogy feltépi az ajtót és becsapja maga után. Lehet, eljött az ideje, hogy Pinky visszaköltözzön Missouriba.

33.

Kösd fel a bugyid!

Vasárnap este Egér jön át vacsorázni. A főétel coq au vin, aminek elkészítése az egész napomat igénybe veszi, de rájöttem, hogy a főzés jó módszer, remekül el lehet vele terelni a figyelmet a napi gondokról, és egyben sikerélményt is ad. Az ember úgy érzi, hogy valami hasznosat csinál, annak ellenére, hogy néhány óra múltán felfalja az eredményt. Ezen kívül próbálok több időt otthon tölteni, hogy többet lehessek Dorrittal, akinek a dilidoki szerint szüksége van arra, hogy úgy érezze, még egy működő család tagja. Ezért hetente egyszer valami bonyolult és időigényes ételt készítek a Júlia Child-szakácskönyvből. Apám természetesen nagyon szereti Egeret – ő is olyan jól tud beszélni a matematikai teorémákról, mint apám –, és a matematikáról való beszélgetés után az egyetem kerül szóba, meg az, hogy Egér a Yale-re megy, én meg a Brownra, aztán valahogy a pasikra terelődik a szó. Egér mindent elmond apámnak Dannyről, és véletlenül felmerül George neve is. – Carrie iránt érdeklődött egy nagyon kedves egyetemista fiatalember – mondja apám célzatosan. – De Carrie elhárította a közeledését. Felsóhajtok. – Nem hárítottam el George közeledését, apa. Sokszor beszélünk telefonon. Barátok vagyunk. – Amikor én fiatal voltam, a fiúk és lányok nem voltak barátok. Ha barátok voltak, az azt jelentette, hogy… – Tudom, mit jelentett, apa! – vágok a szavába. – De most már nem úgy van. A fiúk és lányok tényleg lehetnek barátok. – Ki ez a George? – kérdi Egér. Felnyögök. Valahányszor George hív, ami körülbelül egy héten egyszer fordul elő, randevúra invitál, én pedig elutasítom a közeledését, mert azt mondom, hogy még nem állok készen. De ha George-ról van szó, nem tudom, készen állok-e majd valaha. Hangosan azonban azt mondom: – Csak egy fiú a Brownról. – Nagyon kedves fiatalember – mondja apám. – Pontosan olyan, amilyet egy apa kívánhat a lányának udvarlóul. – És pontosan olyan, akiről a lány tudja, hogy vele kéne randiznia, de egyszerűen képtelen rá, mert nem tartja vonzónak. Apám felteszi a kezét. – Micsoda hűhó van manapság a vonzóság körül! Csak a szerelem számít. Egér és én egymásra nézünk, kuncogunk. Mintha az, hogy vonzódom George-hoz, minden problémámat egy csapásra megoldaná. Lenne pasim a szalagavató bálra is. Megkérhetném és el is jönne, de nem

akarom megint hamis reménnyel kecsegtetni. Nem lenne tisztességes. – Beszélhetnénk valami másról? És hirtelen, mintha imáim meghallgatásra találtak volna, valaki erősen dörömböl a hátsó ajtón. – Maggie van itt! – kiáltja Missy. Megkérhetnélek, hogy mondd meg neki, jöjjön be? – szól apám. – Azt mondja, nem jön be. Négyszemközt akar beszélni Carrie-vel. Azt mondja, nagyon sürgős. Egér igen zavartan néz. – Mi legyen? Leteszem a szalvétámat és az ajtóhoz megyek. Maggie arca könnytől dagadt, haja olyan kusza, mintha gyökerestől akarta volna kitépni. Int, hogy lépjek kijjebb. Meg akarom ölelni, de elhúzódik, remeg az idegességtől. – Tudtam, hogy ez fog történni. Tudtam! – Mit tudtál? – kérdezem egyre nagyobb riadalommal. – Nem tudok itt beszélni róla. Itt van az apád… Találkozzunk öt perc múlva a Smaragdban! – Na de… – visszanézek a házra. – Itt van Egér is, és… – Akkor hozd Egeret is! – csattan fel. – A Smaragdban. Öt perc múlva. Legyetek ott! – Most meg mi a fene baj van? – kérdi Egér, ahogy leparkolunk Maggie kocsija mellett. Nem ül benne, vagyis egyedül ment be, ami önmagában is aggodalomra ad okot. – Nem tudom – mondom, és pocsék érzésem van. – Azt hiszem, Peterrel kapcsolatos. És a Nehéz dióban megjelent Morcos herceg-cikkhez van köze. Egér elkomorul. – Az nem feltétlenül Peterről szólt. – Maggie szerint igen. – Tipikus. Maggie szerint minden róla szól. – Tudom, de… – Azt fontolgatom, hogy felfedem Pinky Weatherton valódi kilétét, amikor kinyílik a Smaragd ajtaja és Maggie dugja ki a fejét. – Hát itt vagytok! – kiált fel mogorván, azzal visszamegy. A bárnál ül, poharában mintha vodka lenne, jég nélkül. Egy kortyra felhajtja az egészet és rendel még egyet. Egér skót whiskyt kér, én a szokásos Singapore Slinget. Olyan érzésem van, hogy ez elég kellemetlen ügy lesz, és szükségem van valami kellemes ízű italra. – Hát, az a nő megszerezte magának – jelenti ki Maggie. – Ki az a nő, és kit szerzett meg? – kérdi Egér. Tudom, hogy nem szándékosan gúnyos a hangja, de egy kicsit akkor is az. – Roberta! – szól Maggie rosszallón. – Most ne! Egér megadón teszi fel a kezét és vállat von. – Csak rákérdeztem. – De úgy érzem, ez részben a te hibád is – mondja Maggie, azzal még egy nagy korty vodkát tölt magába. –Te mutattál be minket egymásnak.

– Peternek? Ugyan, Maggie. Hiszen már évek óta ismerted. Csak addig sosem vetted észre. És nem emlékszem, hogy olyasmit mondtam volna, hajts rá. – Igen – szólok közbe. – És senki sem kényszerített arra, hogy szexelj vele. – Azért, mert te nem… – Tudom, tudom. Szűz vagyok. Nem az én hibám. Valószínűleg már lefeküdtem volna Sebastiannal, ha Lali nem csábítja el tőlem. – Tényleg? – kérdi Egér. – Igen. Úgy értem, miért ne? Ki mással szexelhetnék? – körülnézek a bárban. – Találomra felszedhetnék egy pasit, és a parkolóban megejthetnénk a dolgot. – Bocsánat – szól közbe Maggie, poharával a bárpulton kopogva. – Ez most rólam szól, oké? Én vagyok bajban. Én vagyok tiszta ideg. Én vagyok abban az állapotban, hogy megölöm magamat… – Ne tedd – mondja Egér. – Túl piszkos munka… – Hagyd abba! – ordít Maggie. Egér meg én egymásra nézünk. Oké. – Maggie nagy levegőt vesz. – Megtörtént. A legrosszabb álmom. Valóra vált. Egér a mennyezetet bámulja. – Maggie! Nem tudunk segíteni neked, ha nem mondod el, mi történt. – Hát nem tudjátok? – nyöszörgi. – Peter szakított velem. Szakított velem, és most Jen P-vel jár. Majdnem leesek a bárszékről. – Igen, ez történt – vicsorog. – Miután nagyot veszekedtünk szerda délután. Erről tudsz – mondja és rám néz. – Aznap, amikor Jen P-vel flörtölt a tornateremben. Jót ordítoztunk egymással, aztán nagyot szeretkeztünk, és azt hittem, minden rendben van. Aztán ma délután felhívott, és azt mondta, beszélnünk kell. – Ajjaj! – Szóval átjött hozzám, és… – Maggie válla megroskad a friss emléktől. – Azt… azt mondta, hogy nem akar velem járni többé. Azt mondta, vége. – De miért? – Mert Jen P érdekli. Vele akar járni. A francba! Az én hibám. Hogy lehettem ilyen ostoba? De sosem gondoltam volna, hogy valaki komolyan veszi a Nehéz dióba írt cikkeket. – A francba – mondja Egér végül. – A francba – feleli Maggie. Még egy vodkát rendel, belekortyol és leteszi. Beszéde kezd elmosódottá válni. – Azd mondta, megkérdezte az annyát; az annyát, el dudjádog ezt hinni? Az annyát, hogy mid gondol, és az annya aszonta, még túl fiatal, hogy komolyan elkötelezze magát egy lánynyal, és inkább fedezze fel a lehetőségeket. Hallottatok már ilyet? És ez persze nem az annya ödlede volt, az biztos. Az övé. És az annyát használja kifogásként. – Ez gusztustalan. Micsoda balfasz! – Erősen megszívom a szívószálat. – Peter igazából nem balfasz – fejti ki véleményét Egér. – Lehet, hogy jelentéktelen seggfej, de… – Balfasz, de jó a frizurája. – Én beszéltem rá, hogy úgy vágassa le a haját! – kiált Maggie. – Én mondtam neki, hogy egyáltalán

vágassa le a haját! Ez olyan mint… Én csináltam belőle jó pasit, és most minden lány őt akarja. Én csináltam meg. És így hálálja meg! – Ez egyáltalán nem példa nélkül való. – Ugyan már, Maggie! Ez nem a te hibád. Peter egyszerűen tipikus pasi. Az egyetlen helyes szemléletmód a pasikkal, ha azt képzeled, hogy elektronok. Plusztöltésük van, és mindig lyukat keresnek, ahova elsüthetik ezt a plusztöltést. – Úgy érted, mint a pénisz? – mondja Maggie engem bámulva. – A pénisz túlzás lenne – mondja Egér az elméletemet továbbgondolva. – Most nem konkrét dologról beszélünk. Inkább arról, hogy a pasik olyanok, mint az elektromosság elemi formája… Maggie a fogát csikorgatja. – Öt viszi a szalagavató bálra. A bárpultra hanyatlók, mardos a bűntudat. Meg kell mondanom Maggie-nek az igazságot. Lehet, hogy soha többet nem áll szóba velem, de akkor is… Egy férfi sétál felénk, felül a Maggie melletti székre. – Elég felindultnak látszol – mondja, kissé megérintve a karját. – Meghívhatlak egy italra? Mi van? Egér meg én egymásra nézünk, aztán Maggie-re. – Miért ne? – mutatja üres poharát. – Kérem tölteni. – Maggie! – mondom figyelmeztetőn. – Mi az? Szomjas vagyok. Próbálok tágra nyílt szemmel nézni rá, amivel azt akarom jelezni, hogy nem ismerjük ezt a pasit, és nem lenne szabad megengedni neki, hogy meghívja egy italra, de nem veszi az üzenetet. – Vodka – mondja flörtös mosollyal. – Vodkát iszom. – Elnézést – szól Egér a pasihoz. – Ismerünk téged? – Nem hiszem – mondja. Csupa bűbáj. Nem éppen idős, úgy huszonöt lehet, de hozzánk túl öreg. Kékfehér csíkos, hagyományos inget visel, hozzá aranygombos, tengerészkék zakót. – Jackson vagyok – mondja, és a kezét nyújtja. Maggie kezet fog vele. – Maggie vagyok. Ő pedig Carrie. És Egér. – Csuklik. –Úgy értem, Roberta. – Egészségedre! – emeli poharát Jackson. Aztán a pultoshoz szól: – Még egy kört a barátaimnak. Egér és én megint egymásra nézünk. – Maggie – megérintem a vállát. – Azt hiszem, mennünk kéne. – Addig nem, amíg meg nem iszom az italomat – feleli és bokán rúg. – És beszélgetni akarok Jacksonnal. Szóval, Jackson – mondja oldalra hajtva fejét –, mit csinálsz itt? – Most költöztem Castleburybe. – Egészen elfogadható pasinak látszik… abból a szempontból, hogy nem teljesen részeg… még nem. – Bankár vagyok. – Óóóóó. Bangár – dünnyögi Maggie. – Anyám mindig aszonda, hangárhoz mennyek veleségül. – Valóban? – Jackson Maggie háta mögé csúsztatja a kezét, hogy megtartsa. – Maggie! – szólok rá erélyesen. – Pssssssssssssszt! – teszi ujját ajka elé. – Jól érzem magam. Már egy kicsit szórakozni sem lehet?

Lekászálódik a pult mellől. – Mosdó! – kiált fel, és eltántorog. Egy perc sem telik el, Jackson is kimenti magát és eltűnik. Mit kéne tennünk? – kérdem Egeret. – Szerintem dobjuk be a kocsija hátsó ülésére, és vidd haza. – Jó terv. De eltelik tíz perc és Maggie még mindig nem jött vissza. A mosdó mellett egy kis folyosó van. A parkolóra nyílik. Kirohanunk. – A kocsija még itt van – mondom megkönnyebbülten. – Nem lehet messze. – Lehet, hogy elaludt a hátsó ülésen. Előfordulhat, hogy Maggie alszik, de a kocsiban valamiféle vad tevékenység folyik. Előre-hátra ring, az ablakok bepárásodtak. – Maggie! – visítom, a hátsó ablakon dörömbölve. –Maggie!!! Egyenként próbáljuk kinyitni az ajtókat. Zárva. Zárva. Zárva. Nyitva. Feltépem. Maggie a hátsó ülésen fekszik, rajta Jackson. – A rohadt életbe! – kiált fel Jackson. Egér dugja be a fejét. – Mit csinálsz? Szállj ki! Szállj ki a kocsiból! Most! Jackson az ajtókilincset keresi, a feje fölött van. Sikerül megtalálnia, és amikor az ajtó hirtelen kinyílik, Jackson kiesik a betonjárdára. Megkönnyebbüléssel látom, hogy nagyjából fel van öltözve. És Maggie is. Egér odafut a pasihoz és a képébe néz. – Mi vagy te? Valami perverz? – Nyugi, nyugi – mondja hátrálva. – Nem az én ötletem volt. Ő akart… – Nem érdekel! – üvölti Egér. Felkapja Jackson zakóját, hozzávágja. – Vidd a hülye zakódat és tűnj el innen, mielőtt hívom a rendőrséget. És ne merj visszajönni! – teszi hozzá, miközben Jackson a zakójába bújva eloldalog. – Mi folyik itt? – kérdi Maggie álmodozón. – Maggie – mondom az arcát paskolva. – Jól vagy? Meg… nem… – Hogy megtámadott-e? Neeeem – kuncog. – Én támadtam le. Vagy legalábbis megpróbáltam. De nem tudtam lehúzni a nadrágját. És tudjátok mit? – Csuklik. – Élveztem. Nagyon. Carrie? Nagyon haragszol rám? – Nem – felelem nyugtatóan. – Miért kéne haragudnom rád, Magwitch? – Mert nekem több pasim volt, mint neked – mondja, és megint csuklik és mosolyog. – Ne aggódj! Egyszer úgyis utolérlek. – Remélem. Mert tényleg nagy élvezet, tudod? És olyan… olyan, mint a hatalom. Mintha hatalmad lenne ezek felett a pasik felett. – Ajaj – kommentálom e kijelentést igen óvatosan. – Ne mondd meg Peternek, oké? – Nem mondom el Peternek. Ez a mi kis titkunk marad. – És Egér se, jó? Az ő kis titka is marad?

– Természetesen… – Illetve ha jobban belegondolok – mondja mutatóujját feltartva –, talán mégis jobb lenne, ha elmondanátok Peternek. Azt akarom, hogy féltékeny legyen. Azt akarom, hogy arra gondoljon, mit veszített. – Hirtelen mély levegőt vesz, szája elé kapja a kezét. Lehúzódok az útpadkára, megállok, Maggie kikászálódik, hány, én közben fogom a haját. Amikor visszaült a kocsiba, mintha sokat józanodott volna, de rosszkedvű lett. – Nagy hülyeséget csináltam, ugye? – nyöszörög. – Ne aggódj, Mags. Időnként mindenki csinál nagy hülyeséget. – Ó, istenem! Kurva vagyok – a szája elé kapja a kezét. – Majdnem két pasival szexeltem. – Ugyan, Maggie, dehogy vagy kurva! – nyugtatom. –Nem az számít, hogy hány pasival feküdtél le. Csak az számít, hogyan feküdtél le velük. – Ez mit jelent? – Fogalmam sincs. De jól hangzik, nem? Óvatosan beállok a kocsibejáróra. Maggie szülei mélyen alszanak, sikerül észrevétlenül feltámogatnom a szobájába és hálóinget adnom rá. Arról is meggyőzöm, hogy igyon egy pohár vizet és vegyen be pár aszpirint. Bemászik az ágyba, a plafont bámulja, aztán magzati pózba gömbölyödik. – Tudod, néha arra vágyom, bárcsak kislány lennék még. – Igen – sóhajtok. – Tudom, milyen érzés. Várok még egy kicsit, meggyőződöm róla, hogy elaludt, aztán lekapcsolom a lámpát és kiosonok a házból.

34.

Átváltozás

Kedves Ms. Bradshaw, így kezdődik a levél. Örömmel tájékoztatjuk, hogy felszabadult egy hely a National Book Award-díjjal kitüntetett Viktor Greene regényíró nyári kurzusán. Ha szeretne rész venni a szemináriumon, kérjük, szándékát haladéktalanul jelezze, mivel a kurzuson csak korlátozott számú hallgatót tudunk fogadni. A New School. Felvettek! Felvettek felvettek felvettek! Vagy legalábbis azt hiszem, felvettek. Konkrétan azt írják, hogy felvettek? Felszabadult egy hely… Az utolsó pillanatban? Valaki kihullott a rostán? Lemondta a részvételt? Vagy én valamiféle tartalék diák vagyok? Korlátozott számú hallgató… Aha. Szóval, ha én nem töltöm be a helyet, akkor megy helyettem valaki más. Több tucat, sőt lehet, hogy több száz ember áll sorban… – Apaaaa! – Mi az? – kérdezi meglepetten. – Levelet kaptam… én…. New York… – Ne ugrálj, mondd, miről van szó! A szívemhez kapok, hogy csillapítsam az erős dobogást. – Felvettek az írószemináriumra. New York City. És ha nem mondok igent most rögtön, valaki másnak adják a helyemet. – New York?! – kiált fel apám. – És a Brown?! – Apa, nem érted? Nézd! Itt van: nyári írói szeminárium. Június huszonkettedikétől augusztus tizenkilencedikéig. És a Brown csak szeptemberben kezdődik. Szóval sok idő van… – Nem tudom, Carrie. – De apa! – Azt hittem, ez az írás dolog csak hobbi nálad. Döbbenten nézek rá. – Nem az. Úgy értem, olyasmi, amit igazán csinálni akarok. – El sem tudom mondani, milyen nagyon akarom. Nem akarom megijeszteni apámat. – Majd meggondoljuk, jó? – Nem! – kiáltok fel. Csak gondolkodik és gondolkodik róla, és mire kitalálja, hogy mi legyen, már túl késő lesz. Az orra alá dugom a levelet. – Most kell döntenem, különben…

Végül leül és elolvassa. – Nem is tudom – mondja. – New York City nyáron? Veszélyes lehet. – Több millió ember él ott. És jól vannak. Semmi bajuk. – Hmmm – mondja elgondolkodva. – George ezt tudja? – Azt, hogy felvettek? Még nem. De ő biztatott, hogy írjak. George ebben nagyon is támogat. – Hát… – Apa, kérlek! – Ha George is ott lesz… Miért kell ebbe George-ot belekeverni? Kit érdekel George? Ez rólam szól, nem George-ról. – Egész nyáron ott lesz. Gyakornoki helyet kapott a New York Timesná.1. – Tényleg? – apámat mintha érdekelné a dolog. – Igen. Szóval New Yorkba menni a nyárra nagyon brownos dolog. Apám leveszi a szemüvegét, megvakarja az orra tövét. – Elég messze van… – Két óra. – Az egy teljesen más világ… Gyűlölöm a gondolatot, hogy máris elveszítselek. – Apa, így is, úgy is elvesztesz előbb-utóbb. Miért ne legyünk túl rajta? Akkor több időd lesz hozzászokni. Apám felnevet. Nyert ügyem van. – Azt hiszem, két hónap New Yorkban nem árthat – mondja, mintegy rábeszélve önmagát. – A Brownon az első év nagyon húzós. És tudom, milyen nehéz volt neked ez a tanév. – Az orrát vakarja, próbálja elodázni az elkerülhetetlent. – A lányaim sokat jelentenek nekem… És persze sírva fakad. – Meglepődtem rajtad – mondja nekem Donna LaDonna néhány nappal később. – Sokkal keményebb vagy, mint gondoltam. – Hát, igen – hunyorgók a keresőbe. – Fordítsd a fejedet jobbra. És próbálj meg kevésbé boldognak látszani. Ez a kép arról szól, hogy az életed nem fenékig tejfel. – Nem akarok rondának látszani. Felsóhajtok, felemelem a fejemet. – Csak próbálj ne úgy nézni, mint egy kibaszott pomponlány, oké? – Oké – egyezik bele vonakodva. Állig húzza fel a térdét, és erősen festett szempillái közül néz rám. – Remek. – Exponálok. Eszembe jut Donna LaDonna nagy titka: utálja a szempilláját. Szempillafesték nélkül halvány, zömök tüskék, mint a kutya szempillája. Donna legnagyobb félelme, hogy egyszer egy pasi meglátja szempillafesték nélkül, és üvöltve kirohan a szobából. Szomorú. Még párat exponálok, aztán felkiáltok: – Kész! – Leteszem a kamerát, Donna kecsesen leemeli a lábát a veranda korlátjáról. – Mikor csináljuk Marilynt? – kérdezi. Követem be a házba. – Marilynt esetleg ma délután. De a punkot akkor holnapra kell halasztani.

Elindul felfelé a lépcsőn, oldalt kihajol. – Utálom a punkot. Szörnyű. – Androgünre maszkírozunk – mondom, és a lehető legjobb színben igyekszem feltüntetni a feladatot. – Mint Dávid Bowie. Az egész testedet vörösre festjük. – Te meg vagy bolondulva – rázza a fejét, és elrohan átöltözni, de igazából nem is mérges. Ennyit már megtanultam róla. A hisztériás roham Donna LaDonna sajátságos incselkedési módja. Félretolok egy nyitott doboz gabonapelyhet és felülök a márvány konyhapultra. Várok. Donna háza a textúrák svédasztala: márvány, arany, nehéz selyemdrapériák, amik valahogy nem illenek össze, és az embernek olyan érzése van, hogy a rossz ízlés vidámparki palotájába lépett. De az utóbbi pár napban hozzászoktam. Azt hiszem, mindenhez hozzá lehet szokni, ha elég időt töltünk vele. Ahhoz a gondolathoz is hozzá lehet szokni, hogy az ember exlegjobb barátnője még mindig az elcsábított ex-barátjával jár, és együtt mennek a szalagavatóra. De ez nem jelenti azt, hogy szóba is kell állni velük. Azt sem jelenti, hogy bármilyen szinten szóba kéne hozni őket. Azok után semmiképpen, hogy négy hónapig él az ember ebben a tudatban. Ezt is túl kell élni. Kézbe veszem a fényképezőgépet, megvizsgálom az objektív lencséjét. Finoman lefújok róla egy porszemet, és visszateszem rá a lencsevédőt. – Donna! – kiáltok neki. – Siess! – Nem tudom felhúzni a cipzárt! – kiált vissza. Fennakad a szemem, óvatosan leteszem a kamerát a pultra. Már megint alsóneműben kell látnom? Rájöttem, Donna olyan lány, aki a legkisebb adekvát ingerre ledobja magáról a ruhát. Ami azt illeti, ez így nem igaz. Adekvát inger sem kell hozzá, csak a nyilvánosság minimális hiánya. Amikor hazavitt az iskolából, elmondta, ha hazaér, az első dolga, hogy ledobja magáról a ruhát. – Szerintem az emberi test nagyon szép – mondta, és mentem megszabadult szoknyájától és pulóverétől, a kanapéra dobva e ruhadarabokat. Próbáltam nem odanézni, de nem tudtam ellenállni. – Persze. Ha valakinek olyan teste van, mint neked. – Ó, a te tested sem rossz – mondta könnyeden. – De rád férne még némi domborulat. – Tudod, a tökéletes mellet nem lehet úgy venni, mint a cukorkát. Szóval nem lehet csak úgy bemenni az üzletbe és megfizetni. – Érdekes vagy. Amikor kicsi voltam, a nagyanyám azt mondta, hogy a kisbabákat üzletben veszik. – Hát, nem sokat tévedett. Felmegyek Donna szobájába, és megint azon tűnődöm, hogyan lettünk barátok. Vagy legalábbis barátságosak egymással. Nem vagyunk igazi barátok. Ahhoz túlságosan különbözőek vagyunk. Sosem fogom teljesen megérteni, őt pedig nem érdekli, hogy megértsen engem. De ezen kívül nagyszerű lány. Mintha millió éve lett volna, hogy besétáltam a könyvtárba arra a fotószakköri órára, és éppen mellé osztottak be párba. Tovább jártam az órára, ahogy ő is, és miután megjelent a méhkirálynőről szóló cikk, kezdett felengedni irántam volt ellenségeskedése. – Még mindig nem értem a blendézést. Valahányszor meglátom a B betűt a gépen, a baszni szó jut az eszembe. Nem tehetek róla.

– B mint blende. Az a különbség a blende és a baszás között, hogy a blendét akkor szűkíted, amikor nő a fényerő, a baszás meg akkor kezdődik, amikor csökken. Ez után Donna már nem utált, és megváltozott a rólam alkotott véleménye is: mókásnak, különcnek, hibbantnak tartott. És amikor megint párban kellett dolgoznunk, engem választott. Ezen a héten egy témát kellett kitalálnunk és azt lefotózni. Donna meg én az „átváltozás” témát választottuk. Tulajdonképpen az én ötletem volt, és Donna készségesen beleegyezett. Arra gondoltam, hogy Donna elég jól néz ki, különböző ruhákba öltözhetne, és három különböző nőt csinálnánk belőle, és ezt fotóznám. – Donna! – szólok be. Nyitva az ajtaja, de azért az udvariasság kedvéért kopogok. Előrehajol, a régi fekete selyemruha cipzárjával bajlódik, amit anyám régi ruhái között találtam. Felkapja a fejét, csípőre teszi a kezét. – Carrie, az isten szerelmére, nem kell kopognod! Megtennéd, hogy idejössz és segítesz? Megfordul, és egy pillanatra olyan érzésem van, mintha a múlt és a jövő összefolyna, mint a tengerbe torkolló két folyó. Elhagyatottnak érzem magam… túlélő vagyok, a hajó elsüllyedt, uszadékba kapaszkodók, és szárazföld sehol. – Carrie! Valami gond van? Mély levegőt veszek, a fejemet ingatom. Már van evezőm, emlékeztetem magam. Ideje elevezni a jövőmbe. Előrelépek és felhúzom azt a cipzárt. – Kösz. Odalent Donna csábosán elhelyezkedik a kanapén, miközben felállítom az állványt. – Tudod, hogy nagyon mókás vagy? – Aham – felelem mosolyogva. – Nem nevetségesen mókás – mondja könyökére támaszkodva –, hanem másképpen mókás. Nem az vagy, aminek látszol. – Hogyhogy? – Hát, mindig azt hittem, hogy nincs vér a pucádban, hogy balfék vagy meg ilyesmi. Úgy értem, elég szép vagy meg minden, de mintha ezt sosem akartad volna használni. – Talán inkább az agyamat akartam használni. – Nem, nem erről van szó – mondja tűnődőn. – Azt hiszem arra gondoltam, hogy el tudlak taposni. De aztán elolvastam azt a cikket a Nehéz dióban. Nyomorultul kellett volna éreznem magamat, tombolnom kellett volna meg ilyesmi, de csodáltalak érte. Azt mondtam magamban: ez egy olyan lány, aki ki tud állni magáért. Aki szembe mer szállni velem. Nem sok lány van, aki képes erre. – Felnéz. –Te vagy Pinky Weatherton, igaz? Szólni akarok, számtalan érv és magyarázat jut eszembe, hogy miért nem én vagyok, de visszacsukom a számat. Már nem kell színlelnem. – Igen – felelem egyszerűen. – Hmmmm. Egy sereg embert átvertél ezzel. Nem félsz, hogy rájönnek? – Nem számít. Már úgysem kell a Nehéz diónak írnom – tétovázok egy kicsit, aztán közlöm a hírt. – Felvettek egy írói programba. Nyáron New York Cityben leszek. – Hát… – szól Donna kissé csodálkozó és kissé irigykedő hangon. Hogy ne maradjon le, hozzáteszi: –

Tudod, hogy van egy unokanővérem, aki New Yorkban él? – Aham – bólintok. – Már milliószor mondtad. – Nagyon benne van a reklámüzletben. És millió pasi udvarolna neki. És nagyon szép. – Jól hangzik. – Úgy értem, tényleg nagyon szép. És sikeres. Akárhogy is… – elhallgat, megigazgatja a ruháját. – Feltétlenül meg kell ismerned. – Oké. – Nem. De komolyan. Megadom a telefonszámát. Hívd fel, és találkozzatok. Kedvelni fogod Még nálam is vadabb. Beállok a kocsibejárónkra. Össze vagyok zavarodva. A garázs előtt piros furgon áll. Egy egész másodpercbe telik rájönnöm, hogy ez Lali kocsija. Eljött hozzám és most rám vár. Lehet, hogy ő meg Sebastian szakítottak. Ez a vad gondolat fut át agyamon. Lehet, hogy szakítottak, és azért jött, hogy bocsánatot kérjen, ami azt jelenti, hogy talán, csak talán megint járhatok Sebastiannal és Lali meg én barátok lehetünk. Grimaszt vágok, ahogy leparkolok a furgon mellett. Mit is gondolok? Most már soha nem járhatok Sebastiannal. Ezek után nem. Tönkrement, mint kedvenc pulóver egy kivehetetlen folttól. És a Lali-jal való barátságom? Szintén véglegesen sérült. Akkor mi a fenét keres itt? A hátsó teraszon találom, Missy húgommal ücsörög. Missy, aki természeténél fogva udvarias, most legalább olyan zavartan próbál udvarias társalgást fenntartani, amilyen zavart én vagyok Lali jelenlététől. – És hogy van anyukád? – kérdi Missy esetlenül. – Jól – közli Lali. – Apám vett neki egy új kutyakölyköt, és most boldog. – Az jó – mondja Missy kissé mesterkélt mosollyal. Félrekapja a tekintetét, meglátja, hogy közeledek. – Carrie! – Felugrik. – Hál' istennek, hogy megjöttél. Gyakorolnom kell – mondja, és zongorázó ujjmozdulatokat tesz. – Örülök, hogy beszélgethettünk – szól Lali. Missy távolodó hátát nézi, míg húgom hallótávolságon kívülre, a házba ér. Aztán hozzám fordul. – Mi járatban? – kérdem kezemet karba fonva. – Hogy voltál erre képes?! – kérdi számonkérőn. – Mi van? – kérdezek vissza döbbenten. Arra számítok, hogy bocsánatért könyörög, és e helyett rám támad? – Te hogy voltál erre képes?! Aztán észreveszem kezében az összetekert kéziratot. Egy világ omlik össze bennem. Rögtön tudom, mi a helyzet. A Sebastianról szóló történetem. Amit hetekkel korábban odaadtam Gayle-nek, és azt mondtam, hogy tartsa magánál. Azt terveztem, hogy megmondom neki, ne tegye be az újságba. – Hogy voltál képes ezt írni?! – kérdi Lali. Egy lépést teszek felé, tétovázom, aztán kecsesen leülök az asztal másik végébe. Megjátssza a kemény nőt, de szeme tágra nyílt és csillog, mintha bármelyik pillanatban sírva fakadhatna. – Miről beszélsz? – Erről! – csapja a lapokat az asztalra. Az ívek szétszóródnak, gyorsan összeszedi őket. – Ne is próbálj

hazudni erről! Te is tudod, hogy te írtad! – Tényleg? Sietve megtörli egyik szeme sarkát. – Engem nem tudsz becsapni. Olyan dolgok vannak benne, amiket csak te tudhatsz. Duplán gáz. Most tényleg rosszul érzem magam. És bűntudatom van. De így is az ő hibája az egész kavarodás. Hátradőlök a székkel, az asztalra teszem a lábamat. – Amúgy, honnan is szerezted ezt? –Jen P-től. Jen P nyilván Peterrel hetyegett a művészeti részlegen, a szerkesztőségi sarokban, megtalálta Gayle mappájában, és ellopta. – Miért adta volna Jen P ezt éppen neked? – Régóta ismerem – mondja halkan. – Tudod, vannak, őszinte, hűséges barátok. Most már tényleg elvetette a sulykot. Engem is régóta ismer. Lehet, hogy ezt szándékosan el akarja felejteni. – Úgy tűnik, hogy a zsák megtalálta a foltját. Te Sebastiant csábítottad el, ő meg Petert. – Ó, Carrie! – sóhajt. – Te mindig olyan idétlen voltál a pasikkal! Nem ismered őket. Senkit nem lehet elcsábítani, hacsak nem akarja, hogy elcsábítsák. – Valóban? – Olyan gonosz vagy! – mondja a kéziratot lobogtatva. – Hogy tehetted ezt? Miért? – Az nem jutott eszedbe, hogy talán, mert megérdemled? – Ki vagy te, hogy eldöntsd, ki mit érdemel?! Kinek hiszed magad? Istennek? Megvagy győződve róla, hogy egy kicsit jobb vagy, mint bárki más. Mindig azt hiszed, hogy veled jobb dolgok történnek, mint másokkal. Mint ez itt – mutat a hátsó udvarunkra –, mintha ez nem az igazi életed lenne. Mintha ez csak ugródeszka lenne egy jobb helyre. – Lehet, hogy pontosan így van – vágok vissza. – De lehet, hogy mégsem. Egy darabig némán nézzük egymást. – És… – szólalok meg végül. – Sebastian már látta? Ettől a kérdéstől még izgatottabb lesz. Félrenéz, ujjait a szemére szorítja. Mély levegőt vesz, mintha döntést hozna éppen, aztán áthajol az asztalon. Arca eltorzul a fájdalomtól. – Nem. – Miért nem? Szerintem újabb hasznos tégla lenne a ti kis nagyon-utáljuk-Carrie-Bradshaw-t építményetekhez. – Még nem látta, és soha nem is fogja látni. – Arca megmerevedik. – Szakítottunk. – Valóban? – Kis híján felvisítok. – Na és miért? – Azért, mert rajtakaptam a húgommal. Összeszedem az asztallapra dobott papírokat, kisimítom a gyűrődéseket, pedáns stószba rendezem őket. Aztán felnevetek. Próbálom türtőztetni magamat, de lehetetlen. A szám elé kapom a kezemet, de önkéntelenül valami horkanásszerű hang jön ki a számon. Fejemet a két térdem közé hajtom, de nem használ. A szám kinyílik, kibuggyan rajta a nevetés. – Ez egyáltalán nem nevetséges! – mozdul, mintha fel akarna állni, de ököllel az asztalra csap. – Ez

egyáltalán nem nevetséges! – ismétli meg. – Dehogynem' – bólintok, és hisztérikusan felnevetek. – Ez nagyon vicces!

35.

Egy szabad pasi Párizsban

Június 20., írom. Behajtott ujjaimat ajkamhoz húzom és kinézek az ablakon. Amtrak vonat. Apa, Missy és Dorrit kikísért az állomásra, hogy elbúcsúzzanak. Sokszor mondtam, hogy Missynek és Dorritnak nem kell jönnie. Azt mondtam, hogy ez nem olyan nagy dolog. Hogy csak egy nyárra megyek el. De mind nagyon idegesek voltak, egymásba botlottak, hogy kiengedjenek az ajtón. Pedig ez nem olyan, mintha még 1893-at írnánk és Kínába mennék, vagy ilyesmi, de úgy viselkedtünk. Aztán ott álltunk a rozoga peronon, és próbáltunk kellemes beszélgetést folytatni egymással. – Nálad van a cím? – kérdi apa ikszedikszer. – Igen, apa. Beírtam a noteszembe. Csak a biztonság kedvéért kiveszem a noteszemet a Carrie-retikülömből, és hangosan felolvasom: – Keleti Negyvenhetedik utca kettőszáznegyvenötös szám. – És a pénz? Nálad van a pénz? – Kétszáz dollár. – Ez csak végszükség esetére. Ugye nem költöd el egyszerre? – Nem. – És felhívsz, ha megérkezel? – Igyekszem. – Igyekszem, de szavaimat elnyomja a közeledő vonat mély dübörgése. Megszólal a hangosbeszélő. „A tizenegy óra három perces expressz vonat érkezik körülbelül egy perc múlva, és indul Penn Station, New York és Washington D.C. felé.” – Viszlát, viszlát – ölelések mindenfelé, ahogy a hatalmas szerelvény lassan behúz az állomásra. Keréknyikorgás, mintha száz tehén bőgne. – Viszlát, viszlát – apám felteszi a bőröndömet a lépcsőn, és én kalapomat fejembe húzom. – Viszlát, viszlát… – a vonat rándulva indul, az ajtók becsukódnak és szívem a gyomrom mélyéig ugrik. – Viszlát, viszlát – megkönnyebbülés. Úgy imbolygók az ülések között, mint a részeg tengerész. New York! Lehuppanok egy kirepedezett vörös bőrülésre és előveszem a naplómat. Tegnap köszöntem el a barátaimtól. Maggie, Walt, Egér meg én a Hamburger Shackben jöttünk össze még egy utolsó sült hagymás, sült paprikás hamburgerre. Walt már nem dolgozik ott. Egy ügyvédi irodában kapott állást, telefonos ügyintéző lett. Az apja azt mondta, bár nem tudja megbocsátani neki, hogy

meleg, hajlandó ezt elnézni neki, ha sikeres lesz az életben. Egér Washingtonban van állami tárborban, Maggie a nyarat Hilton Headben tölti, ahol a nővére és a sógora nyaralót bérelt. Maggie a gyerekeikre vigyáz majd, és nem kétséges, hogy közben beakad neki egykét vízi mentő. Úgy hallottam, hogy Lali a University of Hartford hallgatója lesz, és könyvelést fog tanulni. De volt még valaki, akit meg kellett látogatnom. Tudtam, hogy nem kéne, de mégis. Képtelen voltam úgy elmenni, hogy nem látom. Kíváncsi voltam. Vagy talán meg kellett győződnöm arról, hogy tényleg vége. Bizonyíték kellett, hogy egyáltalán nem szeret, és soha nem is szeretett. Szombaton este hét óra körül kocsival elmentem a házuk előtt. Nem számítottam arra, hogy otthon lesz. Az a gondolat járt a fejemben, hogy üzenetet hagyok neki, megírom, hogy New Yorkba megyek és remélem, jól tölti a nyarat. Meggyőztem magamat, hogy ez a helyes, ez a dolog udvarias elintézési módja, és ettől valahogy nagyobb ember leszek. A kocsija ott volt a bejárón. Azt mondtam magamnak, hogy be sem kopogok. A kocsija szélvédőjén hagyom a cetlit. De aztán zenét hallottam a házból. Csak a szúnyoghálós ajtó volt becsukva, és hirtelen úgy éreztem, még egyszer utoljára látnom kell őt. Kopogtam. – Eeeegen! – hallatszott kissé bosszús hangja a nappali mélyéről. Megint kopogtam. – Ki az? – kérdezte, ezúttal ingerültebben. – Sebastian? – szóltam be. Aztán ott volt, a szúnyogháló mögül bámult rám. Szeretném azt mondani, hogy nem volt rám hatással, hogy csalódás volt viszontlátni. De ez nem igaz. Olyan erős érzéseim voltak vele kapcsolatban, mint a legelső napon, amikor megláttam a matekórán. Meglepettnek tűnt. – Mi az? – Búcsúzni jöttem. – Ó! – Kinyitotta az ajtót, kilépett. – Hova mész? – New Yorkba. Felvettek egy írói szemináriumra – mondtam sietve. – írtam neked üzenetet. A kocsidon akartam hagyni, de… Elővettem az összehajtott papírt, és átadtam neki. Gyorsan átfutotta. – Hát… – önelégült vigyor. – Sok szerencsét! Összegyűrte a papírt, és visszaadta. – Mit csinálsz? Mármint a nyáron – kérdeztem gyorsan, mert hirtelen nagyon vágytam arra, hogy csak még egy pillanatig velem legyen. – Franciaországba megyek – felelte. – A franciákhoz. –Aztán elvigyorodott. – Akarsz jönni? Van egy elméletem: ha az ember megbocsát valakinek, az a valaki nem sértheti meg többé. A vonat zötyög, rázkódik. Grafittivel borított épületek és reklámtáblák előtt haladunk: fogkrém, visszérkenőcs, nagybetűs HÍVJ FEL! mondatra mutató, sellőnek öltözött mosolygós lány. Aztán a városkép

eltűnik, alagúton megyünk át. – New York City! – kiált a kalauz. – Penn pályaudvar. Becsukom a naplómat, a táskámba csúsztatom. A vagon fényei vibrálnak, aztán teljesen sötét lesz. És mint az újszülött, sötétből lépek ki új jövőmbe. Szünet nélkül működő mozgólépcső. Aztán hatalmas tér, csempével kirakott, mint valami fürdőszoba; vizelet csípős, és izzadtság meleg, édeskés szaga. Penn pályaudvar. Mindenütt emberek. Megállok és megigazítom a kalapomat. Még a nagyanyámé volt, kis tüllfátylas, hosszú zöld tolldíszes darab. Valami okból ezt találtam megfelelőnek. Kalapban akartam New Yorkba érkezni. Így élt a megérkezés fantáziámban. – Vigyázzon! – Álljon el az útból! – Merre akar menni tulajdonképpen?! – Ezt egy fekete kosztümös, még sötétebb ábrázatú középkorú hölgy mondja. – A kijárat? Taxik? – kérdem. – Arra – mondja egy másik, a semmibe emelkedni látszó mozgólépcső felé mutatva. Ráállok, a bőröndömet magam mögött egyensúlyozva. Imbolygó férfi ér mögém: csíkos nadrág, hetyke kalap, szemét nem látni az aranykeretes, sötétzöld üvegű napszemüvegtől. – Hé kislány! Hajói látom, eltévedtél. – Nem tévedtem el. – Biztos? – kérdi. – Van egy nagyon jó helyem, ahol megszállhatsz, tényleg jó hely, forró fürdő, szép ruhák. Hadd segítsek a bőrönddel, szívem, elég nehéznek tűnik… – Köszönöm, van szállásom. Vállat von, elsétál. – Hé! Hé! – kiált valaki türelmetlenül. – Most akar taxit, vagy nem akar? Nem várhatok egész nap… – Igen, kérem – mondom kifulladva és a járda másik oldalára egy sárga taxihoz lépek. A járdaszegélyhez állítom a bőröndömet, ráteszem a Carrie-táskámat, és behajolok a nyitott ablakon. – Mennyi? – kérdezem. – Hova? Megfordulok, hogy a táskámból elővegyem a címet. Mi van?! – Egy pillanat, uram… – Mi a baj? – Semmi. – a bőröndöm körül matatok, a retikülömet keresem. Biztosan leesett. A szívem majd' kiugrik a helyéből. Zavarodottság, félelem vesz erőt rajtam. – Eltűnt. – Szóval hova? – mordul rám a taxisofőr megint. – Kell magának ez a taxi vagy nem? – szól rám erélyesen egy szürke öltönyös férfi. – Nem… én… szóval… Ellép mellettem, beszáll a taxiba és becsapja az ajtót. Kiraboltak. A Penn pályaudvar tátongó épületét nézem. Nem, nem mehetek vissza. Nem megyek vissza.

De nincs pénzem. Még csak a címet sem tudom, ahova mennem kell. Felhívhatnám George-ot, de az ő száma sincs meg. Két férfi sétál el a közelben, hatalmas magnós rádiókkal. Diszkózene bömböl a hangszórókból: Macho Man. Felkapom a bőröndömet. Az emberáradat átsodor a Seventh Avenue-n. Egy bank és telefonfülkék előtt találom magamat. – Elnézést! – szólítok meg több járókelőt is. – Van egy tízcentese? Kérhetnék egy tízcentest telefonra? Castleburyben sosem tenném ezt. Nem koldulnék. De rájöttem, hogy már nem Castleburyben vagyok. És el vagyok keseredve. – Ötven centet adok a kalapodért – mondja egy felvont szemöldökű pasi szórakozottan. – A kalapomért? – Az a toll túlzás rajta. – A nagyanyámé volt. – Persze. Ötven cent. Kell, vagy nem? – Kell. Öt tízcentest számol a tenyerembe. Bedobom az elsőt a készülékbe. – Tudakozó. – Meg tudná mondani George Carter számát? – Tizenöt George Carter van. Mi a cím? – Fifth Avenue? – William Carter a Fifth Avenue és a Seventysecond Street sarkán. Kéri a számot? – Igen. – Megmondja a számot, fejben ismétlem, hogy el ne felejtsem, és bedobom a második érmét. Egy nő veszi fel a telefont. – Halló! – szól bele erős német akcentussal. – Ott lakik George Carter kérem? – Mr. Carter? Igen. Megkönnyebbülés. – Beszélhetnék vele? – Nincs itthon. – Tessék? – Nincs itthon. Nem tudom, mikor jön vissza. Sosem mondja meg nekem. – De… – Kíván üzenetet hagyni? – Igen – mondom leforrázva. – Megmondaná neki, hogy Carrie Bradshaw kereste? Leteszem a telefont, arcomat a kezembe temetem. Es most mi lesz? Hirtelen minden bajom van; kimerült vagyok, félek, és száguld véremben az adrenalin. Felkapom bőröndömet, elindulok. Egy háztömböt sikerül gyalogolnom, aztán meg kell állnom. A bőröndömre ülök pihenni. A francba! Harminc centem maradt, néhány ruha és a naplóm.

Hirtelen felállók, kinyitom a bőröndömet, kiveszem a naplómat. Lehetséges ez? Aznap Donna LaDonnánál végig velem volt a naplóm. Végiglapozom az oldalakat, a méhkirálynős jegyzetet, a morcos herceget, Lali és Sebastian történetét és végül… ott van. Csak ez van azon az oldalon. Donna LaDonna macskakaparásával, háromszor bekarikázva. Egy telefonszám. Es alatta egy név. A sarokra vonszolom a bőröndömet, újabb telefonfülke- sorhoz. Remegő kézzel dobom be a harmadik tízcentest a nyílásba. Tárcsázom a számot. A telefon kicseng. Hétszer. Kilencszer. Tízszer. A tizenkettedik csengetésre valaki felveszi. – Nyilván nagyon jó okod van rá, hogy ilyenkor felhívsz – szól bele egy bágyadt, szexi hang. Mintha a hang gazdája éppen most kelt volna fel az ágyból. Alig kapok levegőt, nem tudom, mit mondjak. – Halló! Te vagy az, Charlie? – évődik. – Ha nem szólsz hozzám… – Várjon! – könyörgök. – Ki az? – kérdi a hirtelen gyanakvóvá vált hang. Mély levegőt veszek, összeszedem bátorságomat. – Samantha Jones?

Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solytnosi Éva ISBN 978-963-689-380-4