A kiadvány a Harper Collins Publishers engedélyével készült 2011-ben

~2~

Írta: Cynthia Hand A mű eredeti címe: Unearthly Fordította: Komáromy Rudol A fordítást szakmailag ellenőrizte: Galambvölgyi Ágnes Szerkesztő: Nemcsók Adrienn Nyelvi korrektor: Várhidi Gyula Műszaki szerkesztő: Szekretár Attila © Cynthia Hand 2011 © Komáromy Rudolf 2011

A kiadvány a Harper Collins Publishers engedélyével készült 2011-ben.

ISBN: 978 963 261 199 0 Kiadói kód: MX-800

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6726 Szeged, Fürj u. 92/B Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: [email protected] Felelős kiadó: Puskás Norbert Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában nem sokszorosítható.

~3~

Johnnak

~4~

~5~

Óriások éltek akkor aj'olúon (és később is), amikor az angyalok bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik. Ezek a régi idők híres hősei. (Mózes első könyve 6,4)

~6~

~7~

PROLÓGUS

Az elején egy fiú áll a fák közt. Nagyjából korombeli, valahol a gyermekkor és a férfikor között, nemigen több tizenhét évesnél. Fogalmam sincs, honnan veszem ezt, hiszen csak hátulról látom a fejét, barna haja csapzottan göndörödik a nyakára. Érzem a nap tikkasztó hevét, amely erejével mindenből kiszívja az életet. A keleti égboltot furcsán narancssárga fény tölti be. Nehéz szagú füst terjeng. Egy pillanatra olyan torokszorító bánat tör rám, hogy alig kapok levegőt. Nem tudom, mi az oka. Egy lépést teszek a fiú felé, kinyitom a számat, hogy a nevén szólítsam, de nem tudom, hogy hívják. Megzörren az avar a talpam alatt. A fiú meghallja. Lassan hátrafordul. Még egy másodperc, és meglátom az arcát. Ekkor enyészik el a látomás. Egy szempillantás, és már el is tűnt.

~8~

~9~

1 RENDELTETÉS

Első alkalommal — egészen pontosan november 6-án — éjjel kettőkor

ébredek,

úgy

zsibog

a

fejem,

mintha

parányi

szentjánosbogárkák táncolnának a szemem mögött. Füstszagot érzek. Fölkelek, helyiségről helyiségre járok, hogy kiderítsem, nem gyulladt-e ki a ház. Minden rendben, mindenki békésen alszik. Egyébként is inkább tábortűz füstje ez, fanyar és faillatú. Szokott szeszélyességemnek tudom be, világéletemben ilyen voltam. Megpróbálok

visszaaludni, de hiába. Úgyhogy lemegyek a

földszintre. Am ahogy a konyhai mosogatónál egy pohár vizet iszom, minden figyelmeztetés nélkül az égő erdő közepén találom magam. Nem, nem olyan ez, mint egy álom, hanem mintha fizikailag ott

lennék.

Nem

időzöm

~ 10 ~

sokáig,

talán

mindössze

fél percig, azután ismét a konyhában vagyok, víztócsában állok, mert a pohár kiesett a kezemből. Máris futok, hogy fölébresszem anyut. Leülök az ágya végében, és megpróbálom zihálás nélkül elmesélni a látomás minden részletét, amire emlékszem. Végül is nem sok, csak a tűz meg a fiú. —

Egyszerre soktól elszédülnél — mondja anyu. — Ezért je-

lentkezik így, adagokban. —

Nálad is így volt, amikor megkaptad a rendeltetésedet?

—

A legtöbben így vagyunk vele — tér ki ügyesen a kérdésem elől.

Nem fogja elárulni a saját rendeltetését. Ez is a hozzáférhetetlen témák közé tartozik. Nagyon bosszant, mert amióta az eszemet tudom, közel állunk egymáshoz, mégis van az életének egy nagy területe, amelyre nem hajlandó beengedni. —

Mesélj a fákról a látomásodban! — mondja. — Milyenek

voltak? —

Azt hiszem, fenyők. Tűlevelűek, nem lombosak.

Elgondolkodva bólogat, mintha ez fontos jel lenne. Nekem viszont nem a fák járnak a fejemben, hanem a fiú. —

Bárcsak láttam volna az arcát!

—

Majd meglátod.

—

Kíváncsi vagyok, meg kell-e védenem.

Tetszik a gondolat, hogy megmentsem. Az angyalvérűek mind kapnak valamiféle rendeltetést — egyesek hírvivők, mások tanúk, vigasznyújtók, esetleg olyasmit visznek véghez, ami egyéb dolgokat idéz elő — de az oltalmazó szépen cseng. Igazán angyalosnak tűnik.

~ 11 ~

—

El sem tudom hinni, hogy már annyira megnőttél, hogy

rendeltetésed legyen — sóhajtja anyu. — Ettől öregnek érzem magam. —

De hát öreg is vagy.

Ezzel nem vitatkozhat, elvégre elmúlt száz, meg minden, bár egy nappal sem néz ki többnek negyvennél. Én bezzeg pontosan annak érzem magam, ami vagyok: tudatlan (ha nem is teljesen hétköznapi) tizenhat évesnek, aki a délelőttjeit még iskolában tölti. Pillanatnyilag egy csepp angyalvért sem érzek magamban. Vibráló szépségű anyámra nézek, és tudom, bármi volt is a rendeltetése, bátran, derűsen és ügyesen fogott hozzá. —

Mit gondolsz... — szólalok meg kis idő múltán, és nehezen

nyögöm ki a kérdést, mert nem szeretném, ha gyáva kukacnak tartana. — Mit gondolsz, lehetséges, hogy a tűztől meghaljak? —

Clara!

—

Komolyan.

—

Hogy jut eszedbe ilyesmi?

—

Csak mert amikor a fiú háta mögött álltam, nagyon elszo-

morodtam. Nem tudom, mitől. Anyu átkarol, annyira magához szorít, hogy hallom erős, egyenletes szívverését. —Talán azért vagyok szomorú, mert meg fogok halni — suttogom. Erősödik a szorítása. —

Az ritkaság — mondja halkan.

—

De azért előfordul.

~ 12 ~

—

Majd együtt kitaláljuk. — Még jobban magához ölel, és úgy

simítja félre a homlokomba hullott tincseket, ahogyan pici koromban tette mindig, ha rosszat álmodtam. — Most inkább pihenj! Soha nem éreztem ilyen ébernek magam, de végignyújtózom az ágyán, és hagyom, hogy magunkra húzza a takarót. Átölel a karjával. Meleg a teste, késő éjjel is úgy ontja a hőt, mintha mostanáig napsütésben állt volna. Beszívom az illatát: rózsavíz és vanília, öreg hölgyek parfümje. Mindig biztonságérzetet ad. Ha lehunyom a szemem, most is látom a fiút. Áll és vár. Rám. Ez mintha fontosabb lenne, mint a szomorúság vagy a kegyetlen tűzhalál lehetősége. A fiú rám vár. Az eső neszére és a redőny résein beszivárgó lágy, szürke fényre ébredek. Anyut a konyhában találom, a tűzhelynél áll, rántottát lapátol egy tálra, már felöltözött, munkára kész, mint bármely más napon, hosszú, vörösesbarna haja még zuhanyozástól nedves. Magában dúdol. Jókedvűnek látszik. —

Jó reggelt! — köszönök rá. Megfordul, leteszi a szedőlapátot, odalép hozzám a linóleumon,

és gyorsan megölel. Olyan büszkén mosolyog, mint amikor harmadikban megnyertem a kerületi helyesírási versenyt: büszke, de mintha nem is számított volna kevesebbre. —

Hogy vagyunk ma reggel? Már nem búsulunk?

—

Köszi, minden rendben.

—

Mi a helyzet? — kérdi az ajtóból Jeffrey, az öcsém.

Odafordulunk. A félfának támaszkodik, szokás szerint még kócos

~ 13 ~

az alvástól, izzadságszagú és mogorva. Nem az a kimondott korán kelő típus. Merőn néz bennünket. Félelem árnyéka suhan át az arcán, mintha borzalmas hírre készülne, például hogy valami ismerősünk meghalt. —

A nővéred megkapta a rendeltetését — mosolyodik el ismét

anyu, de kevésbé diadalmasan, mint az imént. Inkább óvatosan. Jeffrey olyasformán mér végig, mint aki képes arra, hogy valami égi jelet találjon rajtam. —

Látomásod volt?

—

Az. Egy erdőtűzről. — Behunyom a szemem, és újra látom az

egészet: a fenyővel sűrűn benőtt hegyoldalt, a narancsszínű égboltot, a tovagomolygó füstöt. — Meg egy fiúról. —

Honnan tudod, hogy nem csak álom?

—

Onnan, hogy nem aludtam.

—

Akkor mit jelent ez? — kérdezi. Ez az egész angyalos dolog

újdonság neki. Még abban a korban van, amikor a természetfölötti izgalmasnak és menőnek tűnik. Irigylem érte. —

Nem tudom — mondom neki. — Ezt kell kiderítenem.

Két nap múlva megismétlődik a látomás. Javában loholok körbekörbe a Mountain View-i középiskola tornacsarnokánál, és hirtelen csak úgy rám ront. Az ismerős világ — Kalifornia, Mountain View, a

tornaterem

—

azonnal

eltűnik.

Az

erdőben

vagyok.

Tulajdonképpen a tűz ízét is érzem. Ezúttal meglátom a gerincen lobogó lángokat. És ekkor kis híján beleütközöm az egyik pomponlányba.

~ 14 ~

—Vigyázz, dinka! — szól rám. Oldalra

tántorodom,

hogy

elengedjem.

Zihálva

dőlök

az

összehajtható lelátónak, és próbálom visszahozni a látomást. De olyan ez, mint visszamerülni egy álomba, miután teljesen fölébredtünk. Kész, vége. A fenébe. Eddig senki sem hívott dinkának. Semmivel sem hangzik jobban a dilinyósnál. Nem nyerő. —

Nem álldogálunk! — kiáltja Mrs. Schwartz, a tornatanárnő. —

Pontosan föl kell mérnünk, mennyi idő alatt futod le az ezerötszázat. Hozzád beszélek, Clara! Előző életében bizonyára kiképző őrmester volt. —

Ha nem megy tíz percen belül, akkor a jövő héten újra lefutod —

harsogja. Neki iramodom. Igyekszem az időszerű feladatra összpontosítani. Amint a következő saroknál bekanyarodom, tartom az erős tempót, hogy behozzak valamennyit az elvesztegetett időből. De a gondolataim megint a látomáshoz tévednek. A fák körvonalaihoz. A kővel és fenyőtűvel teleszórt erdőtalajhoz a lábam alatt. A fiúhoz, aki háttal áll nekem, amíg a közeledő tüzet figyeli. Hirtelen rettentően fölgyorsult szívverésemhez. - Utolsó kör, Clara! — figyelmeztet Mrs. Schwartz. Belehúzok. Mit keres ott? — tanakodom, nem csukom be a szememet, mégis látom a fiú képét, mintha a retinámra égett volna. Vajon meglepődik majd, ha észrevesz? Kérdések rajzanak az agyamban, de a háttérben

~ 15 ~

egyetlenegy ismétlődik: Ki ő? Ebben a pillanatban elrobogok Mrs. Schwartz mellett. —

Jól van, Clara! — mondja. Majd egy pillanat múlva: — Ez nem

stimmel. Gyaloglásra lassítok, visszakanyarodom, hogy megtudjam az időmet. —Tíz percen belül maradtam? —

Öt-negyvennyolcnál stoppoltalak le.

Őszintén megrökönyödöttnek látszik. Úgy néz rám, mint akinek szintén látomása van: az, hogy én vagyok az atlétacsapat erőssége. Hoppá! Nem figyeltem, nem fogtam vissza magam. Anyu lekap a tíz körmömről, ha megtudja. Fölvonom a vállam. —

Biztos elromlott az óra — próbálom lazára venni a figurát, re-

ménykedem, hogy a tanárnő bedől a szövegnek, még ha ez azt jelenti is, hogy a jövő héten újra lefuttatja velem ezt a hülyeséget. —

Igen — bólogat szórakozottan. — Nyilván rosszkor indítottam

el. Aznap este, amikor anyu hazaér, a kanapén összekuporodva talál, amint az Imádom Lucyt ismétlését nézem. - Ennyire súlyos? —

Olyankor tör ki rajtam, ha hiába keresem az Angyali érintést —

válaszolom ironikusan. Egy papírzacskóból fél liter Ben and Jerrv-féle Chubby Hubbyt húz

elő.

A

kedvenc

fagyimat!

~ 16 ~

Mintha

olvasott

volna

a

gondolataimban. —Te istennő! — mondom. —

Nem egészen.

Egy könyvet mutat: Észak-Amerikai fás szárú fajainak terephatározója. —

Lehet, hogy az én fám nem Észak-Amerikában van.

—

Mindenesetre kezdjük ezzel!

A konyhaasztalra tesszük a kötetet, és együtt hajolunk fölé, hogy keressünk a látomásomban szereplővel pontosan megegyező fajtájú fenyőt. A külső szemlélő azt hihetné, csupán egy édesanya segít a lányának a házi feladatban, nem pedig két részben angyal végez adatellenőrzést egy mennyei küldetéshez. —

Ez az — mutatok végül egy képre a könyvben, majd elégedetten

hátradőlve hintázom a székemen. — Sziklás-hegységi csavarttűjű fenyő. —

„Párosan ülő, sárgás, csavart tűlevelek” — olvassa anyu a

könyvből. — „Barna, tojásdad toboz”? —

A tobozokat nem néztem meg közelebbről, anyu. De a fa ilyen

alakú, ugyanígy, a törzs felső részén ágazik el, mindenestül éppen ilyen — válaszolom neki egy kanál fagylalt elnyammogása közben. —

Rendben — merül ismét a könyvbe. — Úgy látom, ez az alfaj

kizárólag a Sziklás-hegységben, valamint az Egyesült Államok és Kanada északnyugati partvidékén honos. Az indiánok előszeretettel használták

vigvamjaik

tartóoszlopául,

ezért

hívják

„kunyhópóznafenyőnek” is. És — folytatja — itt az áll, hogy a

~ 17 ~

tobozok rendkívüli hőséget, például erdőtüzet igényelnek, hogy kinyíljanak és elszórják magvaikat. —

Ez rém iskolás — kottyantom közbe, mégis borzongatóan

izgalmas a gondolat, hogy egy fa csak felperzselt helyeken terem. Még a fáknak is van valamilyen előre elrendelt jelentőségük. —

Jó, szóval most már nagyjából tudjuk, hol kerül sor a dologra -

mondja anyu. - Mindössze annyi a feladatunk, hogy leszűkítsük a területet. —

És azután?

Ahogy a fenyőfa fotóját tanulmányozom, hirtelen elképzelem a lángoló ágakat. —

Azután költözünk.

—

Költözünk? Úgy érted, itt hagyjuk Kaliforniát?

—

Úgy — feleli. Szemlátomást komolyan beszél.

—

De hát... nyögöm ki. — Mi lesz a sulival? Mi lesz a barátaimmal,

a munkáddal? —

Gondolom, majd másik iskolába jársz, új barátokat találsz. Én

másik állást szerzek, vagy megoldom, hogy otthon dolgozhassak. - Na és Jeffrey? Elneveti magát, és megpaskolja a kezemet, mintha csacsiságot kérdeztem volna. — —

Jeffrey is jön. Na persze, ugrálni fog örömében — jut eszembe az öcsém

seregnyi barátja, a baseballmeccsek, birkózóviadalok, futballedzések végeérhetetlen sora és minden más. Mindkettőnknek megvan a maga

~ 18 ~

élete. Csak most fogom föl, hogy sokkal több vár rám, mint eddig sejtettem. A rendeltetésem mindent megváltoztat. Anyu becsukja a fákról szóló könyvet, és a konyhaasztal túloldaláról ünnepélyesen a szemembe néz. —

Ez a lényeg, Clara — mondja. — Ez a látomás, ez a rendeltetés,

… ezért vagy itt. —Tudom. Csak azt hittem, nem muszáj költözködnünk. Kinézek az ablakon a kertbe, ahol kicsi koromban játszottam, a régi hintára, amit anyunak sosincs ideje leszerelni, a rózsatövekre, amelyek ott sorakoznak a hátsó kerítésnél, amióta az eszemet tudom. A kerítésen túl alig kivehető a távoli hegylánc ködbe mosódó körvonala, amely eddigi világomat határolja. Hallom a parti körutat keresztező

helyi

vasút

kattogását-csattogását,

és

ha

eléggé

összpontosítok, a Great America kalandparkban szóló zene dallamfoszlányait is három kilométerrel távolabbról. Képtelenségnek tűnik, hogy valaha is elhagyjuk ezt a helyet. Anyu szája szögletében együttérző mosoly bujkál. —

Úgy gondoltad, csak elröppenünk valahová egy hétvégére,

végrehajtjuk a küldetésünket, azután visszaröppenünk? —

Hát, lehet — sütöm le a szemem szégyenlősen. — Jeffreynek

mikor szólsz róla? —

Azt hiszem, jobb, ha várunk, amíg kiderül, hová is megyünk.

—

Ott lehetek, amikor megmondod neki? Nagy szám lesz.

—

Majd Jeffrey-re is sor kerül — feleli anyu néma szomorúsággal a

szemében, akkor szokott így nézni, ha arra gondol, milyen gyorsan

~ 19 ~

felnövünk. Ha ő fogja megkapni a rendeltetését, neked is tudomásul kell venned. —

És akkor megint költözni fogunk?

—

Oda megyünk, ahová a rendeltetése szólít bennünket.

—

Ez őrület — csóválom a fejemet. — Ugye, te is tudod, hogy ez

az egész tiszta őrület? —

Kifürkészhetetlen, Clara. — Fogja a kanalamat, és egy jókora

adag Chubby Hubbyt kanyarít ki a dobozból. Elmosolyodik, a szemem láttára változik vissza az én huncut, játékos anyukámmá. — Erre mondják, hogy kifürkészhetetlen. A következő pár héten a látomás két-három naponta megismétlődik. Teszem a dolgomat, és bumm! — szolgálati közlemény a füstös fenyvesből. Kezdem megszokni, hogy mindenféle helyzetben előjön: a sulibuszon, a zuhany alatt, ebéd közben. Máskor csak az érzetek törnek rám — a hőség, a füstszag —, maga a látomás nem. A barátaim is észreveszik. Új becenevet ragasztanak rám: Ürkadét. Kínos. Jó, tudom, lehetne rosszabb is. A tanáraimnak is feltűnik, de mivel minden tanulmányi kötelezettségemnek eleget teszek, nem nyaggatnak különösebben amiatt, hogy az órákon olyasmit irkálok a naplómba, aminek nem sok köze van a tananyaghoz. Ha valaki bepillantana a néhány évvel ezelőtti, Hello Kitty-s címlapú naplómba, amit akkor kaptam, amikor tizenkettő voltam, és a lakatja pici aranykulcsát nyakláncon hordtam, nehogy Jeffrey kíváncsi szeme elé kerüljön, egy teljesen normális kislány locsogását láthatná. Virágokat meg hercegnőket ábrázoló krikszkrakszok,

~ 20 ~

bejegyzések iskoláról és időjárásról, kedvenc filmekről, számokról, amikre táncoltam, az álmomról, hogy a Cukortündért alakítom A diótörőben, vagy arról, hogy Jeremy Morris az egyik barátját küldte, hogy kérjen meg, hogy legyek a barátnője, de természetesen nemet mondtam, mert miért járjak olyan fiúval, akinek ahhoz sincs mersze, hogy maga kérjen meg rá. Azután jön az angyalos napló, amit tizennégy évesen kezdtem el. Ez sötétkék spirálfüzet, a borítóján egy derűs nyugalmú, nőies angyal, vörös hajú, aranyszárnyú, kísértetiesen hasonlít anyura, csillagokkal körülvett holdsarlón áll, fején sugárkoszorú. Ebbe firkantottam le mindent, amit anyu valaha is mesélt nekem angyalokról és angyalvérűekről, minden adatot vagy feltételezést, amit ki tudtam csikarni belőle. Ugyanitt rögzítettem a kísérleteimet is, például azt, amikor késsel elvágtam az alkaromat, hogy lássam, vérzik-e (vérzett, iszonyúan), majd gondosan följegyeztem, mennyi idő alatt gyógyult be (körülbelül huszonnégy óra telt el a bemetszéstől a vékony rózsaszín vonal teljes eltűnéséig), azt az esetet, amikor a San Franciscó-i repülőtéren szuahéliül szóltam egy férfihoz (képzelhető, mennyire meglepődtünk mindketten), vagy amikor huszonöt grand jetivel szökelltem oda- vissza a balettteremben anélkül, hogy kifulladtam volna. Anyu ekkor kezdett komolyan beszélni a fejemmel, hogy vegyek vissza magamból, legalábbis nyilvánosság előtt. És ekkor kezdtem már nemcsak Clarát, a kislányt, hanem Clarát, az angyalvérűt, Clarát, a természetfölöttit látni magamban.

~ 21 ~

A mostani (sima fekete velúr) naplóm már teljesen a rendeltetésemre koncentrál: vázlatok, feljegyzések, a látomás részletei, különösen a titokzatos fiút illetően. A fiú állandóan valahol a tudatom mélyén lézeng — kivéve azokat a zavarba ejtő pillanatokat, amikor vakítóan ragyog az előtérben. A lelki szemeim előtt megjelenő alakján át kezdem megismerni őt. Ismerem széles vállának lendületes ívét, gondosan összekócolt haját, amely meleg sötétbarna, elég hosszú, hogy eltakarja a fülét, és a tarkóján a gallérját súrolja. A kezét fekete dzsekije zsebébe dugva tartja, a ruhadarab anyaga kicsit bolyhos, talán polár. A súlypontját mindig kissé féloldalra helyezi, mint aki éppen elindulni készül. Vékony alkatú, mégis erősnek látszik. Amikor lassan megfordul, egészen halványan látom az arca körvonalát, ez minden alkalommal megdobogtatja a szívemet, és egy pillanatra elakad a lélegzetem. Kíváncsi vagyok, vajon mit fog szólni hozzám. Szeretném, ha csodálatot ébresztenék benne. Amikor megjelenek előtte az erdőben, amikor végre megfordul, és észreveszi, hogy ott állok, jó lenne, ha legalább úgy festenék, ahogy az angyalszerephez illik. Szeretnék olyan tündöklőnek és légiesnek hatni, mint anyu. Tudom, hogy nem nézek ki rosszul. Az angyalvérűek mind elég szemre valóak. A bőröm nem rossz, az ajkam természettől fogva rózsapiros, úgyhogy sosem használok mást, csak szájfényt. Nagyon szép a térdem, legalábbis azt mondják. Viszont nagyon magas és sovány vagyok, ráadásul nem az a nyúlánk szupermodell alkat, inkább nyakigláb, jóformán csupa végtag. A szemem pedig, amely

~ 22 ~

bizonyos megvilágításban olyan szürke, mint a zivatarfelhő, máskor meg kékes, kissé nagynak tűnik az arcomhoz. A hajam mutat rajtam a legelőnyösebben, hosszú és hullámos, csillogó arany némi vöröses beütéssel, ahogy megyek, úgy libeglobog,

mint

valami

uszály.

Csak

az

a

baj

vele,

hogy

megzabolázhatatlan. Összegubancolódik. Mindig beleakad valamibe: cipzárba, kocsiajtóba, ennivalóba. Hiába kötöm össze vagy fonom be. Ki akar szabadulni, akár egy élőlény. Amint megbirkózom vele, pillanatokon belül tincsek lógnak az arcomba, és egy óra leforgása alatt rendszerint teljesen kibújik a béklyóból. Egészen új szintre emeli a kezelhetetlen szót. Úgyhogy amilyen a szerencsém, nem fogok idejében odaérni, hogy megmentsem a fiút az erdőben, mert a hajam egy kilométerrel odébb belegabalyodik a faágakba. —

Clara, cseng a telefonod! — rikkantja anyu a konyhából.

Meghökkenten ugrok fel. A naplóm kinyitva fekszik előttem az íróasztalon.

Benne

gondosan

kivitelezett

rajz:

a

fiú

feje

hátulnézetből, a nvaka, zilált haja, elővillanó arca és szempillái. Nem emlékszem, mikor skicceltem le. —

Máris! — kurjantok vissza.

Becsukom a naplót, és a matekkönyvem alá csúsztatom, azután leszaladok a földszintre. Olyan illat van, mint egy pékségben. Holnap hálaadás, és anyu pitét süt. Az ötvenes éveket idéző háziasszony köténye — amelyet az ötvenes évek óta hord, bár bizonygatja, hogy akkoriban nem háziasszonykodott — liszttől

~ 23 ~

fehérlik. —

Apád — nyújtja felém a telefont.

Néma kérdéssel vonom fel a szemöldökömet. —

Nem tudom — feleli, a kezembe nyomja a telefont, majd sarkon

fordul, és diszkréten elhagyja a helyiséget. —

Szia, apu! — szólok a telefonba.

—

Szia.

Szünet. Összesen három szót beszéltünk, és máris kifogyott a mondanivalóból. —

Miért hívtál?

Tovább hallgat. Sóhajtok. Éveken át készültem rá, hogy beolvassak neki, amiért itt hagyta anyut. Hároméves koromban futott zátonyra a házasságuk. Nem emlékszem, hogy veszekedtek volna. Abból az időből, amíg együtt voltak, csak villanásnyi képek maradtak bennem. Szülinapi zsúr. Délutáni strandolás. Apu a mosdónál áll, borotválkozik. Azután az iszonyú emlék, ahogy elmegy, én a kocsibejárón állok anyuval, aki Jeffrey-vel a karjában szívszaggatóan

sír,

miközben

apu

elhajt.

Ezt

nem

tudom

megbocsátani neki. Sok mindent nem tudok megbocsátani neki. Hogy az ország másik végébe költözött csak azért, hogy megszabaduljon tőlünk. Hogy ritkán telefonál. Hogy amikor felhív, akkor fogalma sincs, mit mondjon. De legkevésbé azon tudom túltenni magam, ahogy anyu arca elkomorul, valahányszor apu nevét hallja. Egyébként ezzel a témával kapcsolatban sem közlékenyebb, mint

~ 24 ~

a rendeltetését illetően. Azt viszont tudom, hogy anyu annyira közel áll a tökéletes nőhöz, amennyire ezen a világon egyáltalán lehetséges. Utóvégre félig angyal, még ha apu nem is tudja. Csodaszép. Okos és vicces. Elbűvölő. Apu mégis lemondott róla. Mindannyiunkról. És aki ilyet művel, az szerintem nem normális. Csak tudni akartam, jól vagy-e — mondja végül. —

Miért ne lennék jól?

Köhint. —

Ügy értem, nehéz dolog tinédzsernek lenni, nem? Középiskola.

Fiúk. Ez most már nemcsak szokatlan beszélgetés, hanem egyenesen fura. —

Ja — felelem. — Persze, nehéz.

—

Anyád azt mondja, jók a jegyeid.

—

Beszéltél anyuval?

Újabb hallgatás. - Milyen az élet New Yorkban? — kérdezem, hogy eltereljem magamról a szót. - Rémes, mint mindig. Villózó fények. Nagyváros. Tegnap Derek Jetert láttam a Central Parkban. Azért aranyos is tud lenni. Mindig próbálok haragudni rá, közölni vele, hogy kár a gőzért, úgysem fog magához kötni, de nem bírok haragot tartani. Legutóbb két éve láttam, azon a nyáron, amikor betöltöttem a tizennégyet. Egész úton buzgón gyakoroltam a

~ 25 ~

gyűlölködős monológomat: felszállás előtt, a repülőgépen, földet érés után, az érkezési csarnokban. Aztán megláttam, ahogy a poggyászkiadónál várt rám, és csordultig telt a szívem valami érthetetlen boldogsággal, a nyakába ugrottam, és elmondtam neki, mennyire hiányzott. —

Gondolkoztam mondja most. — A szünidőre talán New York-ba

jöhetnétek Jeffrey-vel. Majdnem elnevetem magam az időzítés miatt. —

Jó lenne — felelem —, de most fontos dolgom van.

Például meg kell keresnem egy erdőtüzet. Mert voltaképpen ezért jöttem a világra. Amit soha nem leszek képes megmagyarázni neki. Nem szól semmit. —

Sajnálom — mondom, és magam is megdöbbenek, mert igaz. —

Ha változik a helyzet, jelentkezem. —

Anyádtól úgy hallom, megszerezted a jogsit.

Szemlátomást igyekszik témát váltani. - Igen, letettem a KRESZ-vizsgát, tudok járda mellé parkolni, meg minden. Tizenhat vagyok, hivatalosan már vezethetek, csak anyu nem engedi, hogy használjam a kocsit. —Talán itt az ideje, hogy sajátot vegyünk neked. Leesik az állam. Apu ma csupa meglepetés. Aztán füstszagot érzek. Ezúttal biztosan távolabb ég a tűz, mert nem látom. A fiút sem látom. Forró, poros szélroham cibálja meg lófarokba fogott hajamat. Köhögve fordulok el, félresöpröm az arcomba csapódott tincseket.

~ 26 ~

Ekkor veszem észre az ezüstszínű terepjárót. Néhány lépésnyire tőlem, egy földút szélén áll. Hátulján ezüst betűkkel a modelljelzés: AVALANCHE.

Tulajdonképpen

kisteherautó,

fedett

rakterű.

Valahonnan tudom, hogy a fiúé. Nézzük a rendszámtáblát! — jut eszembe, és arra összpontosítok. Mutatós tábla. Legnagyobbrészt kék: felhős égbolt. A jobb felén sziklás, lapos hátú hegy, ismerősnek tűnik. Balra ágaskodó lovon ülő, kalapját lengető cowboy fekete sziluettje. Ezt is láttam már, de nem ugrik be automatikusan. Megpróbálom leolvasni a táblán álló számokat. Először csak a bal oldali két jókora számjegyet tudom kivenni: 22. Azután a cowboy másik oldalán lévő négy betűt és számot: 99CX. Az ember azt hinné, rögtön táncra perdülök örömömben, hogy ilyen

egyszerűen

hozzájutottam

ehhez

a

rendkívül

fontos

információhoz. De még tart a látomásom, és most folytatódik. Elfordulok a teherautótól, és a fák közé sietek. Füst száll az erdő talaján. Valahonnan a közelből reccsenést hallok, mintha egy faág törne le. Aztán meglátom a fiút, ugyanúgy, mint eddig. Háttal áll. A lángok egyszer csak átcsapnak a hegytetőn. Most már egészen nyilvánvaló, kézzelfoghatóan közeli a veszély. A fojtogató bánat úgy ereszkedik rám, mint egy aláhulló függöny. Összeszorul a torkom. Szeretném a nevén szólítani a fiút. Lépek egyet felé. —

Clara? Jól vagy?

Apám hangjára tétován térek magamhoz. A hűtőszekrénynek

~ 27 ~

támaszkodva bámulok ki a konyhaablakon. Anyu madáretetőjénél egy kolibri lebeg, alig látom a szárnyát, olyan gyorsan mozgatja. Lecsap, szippant az eleségből, azután elrebben. —

Clara? — szólongat riadtan apu.

Még mindig kábán emelem a fülemhez a telefont. —

Apu, most le kell tennem, majd visszahívlak.

~ 28 ~

2 AMOTT VÁR A JACKSON-VÖLGY Wyoming felé menet rengeteg az útjelző. A legtöbb valamiféle veszélyre figyelmeztet: vadátkelő, vigyázat, sziklaomlás! kamionok:

FÉKPRÓBA

KÖTELEZŐ!

LASSÍTS,

ÚTLEZÁRÁS!

SZARVASÁTKELŐ 3 KM. hócsuszamlásveszély,

várakozni,

megállni tilos! Kaliforniától végig anyu kocsija mögött haladok, Jeffrey az anyósülésen gubbaszt, igyekszem nem frászt kapni a helyzettől,

hogy

mindegyik

jelzés

veszedelmes hely felé tartunk.

~ 29 ~

azt

hangsúlyozza:

vad,

Pillanatnyilag egy erdőben vezetek, körös-körül csupa csavar tűjű fenyő. Micsoda elképesztő látvány! A sok wyomingi rendszámot sem bírom megszokni a mellettünk elrobogó kocsikon. Soknak bal felén a sorsdöntő 22-es. Hosszú utat tettünk meg a szám nyomában, röpke hat hét alatt tébolyult iramban készültünk fel, eladtuk a házat, elköszöntünk a barátoktól és szomszédoktól, akiket pici korom óta ismerek, összecsomagoltunk, hogy olyan helyre költözzünk, ahol egy árva lelket sem ismerünk: Wyoming államba,Tetőn megyébe, amely a Google szerint a 22-es számú megye, a lakossága éppen meghaladja a húszezer főt. Nagyjából két ember jut minden négyzetkilométerre. Az isten háta mögé jöttünk. És egyedül énmiattam. Életemben nem láttam ennyi havat. Ijesztő. Uj Priusom (drága apuci figyelmessége) alaposan megkínlódik a havas hegyi úttal. De most már nem fordulhatunk vissza. A benzinkutas megnyugtatott bennünket, hogy a hágó teljesen veszélytelen, hacsak nem fogunk ki viharos időt. Nincs mit tenni, szorongatom a volánt, és próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy az út szélétől alig egy méterre szakadék nyílik a völgybe. Feltűnik egy ÜDVÖZÖLJÜK WYOMINGBAN ! tábla. —

Figyelj! — mondom Jeffrey-nek. — Ez az.

Nem felel. Szinte begubózott az anyósülésen, iPodjából dühös zene

dübörög.

Minél

jobban

eltávolodunk

Kaliforniától,

a

csapattársaitól és a barátaitól, annál sértődöttebb. Kétnapi autózás után kezdem nagyon unni. Megfogom a huzalt, és kirántom a

~ 30 ~

fülhallgatót az egyik füléből. —

Mi van? — bámul rám mérgesen.

—

Ez már Wyoming, Okostojás. Majdnem megérkeztünk.

—

Hogy oda ne rohanjak! — forgatja a szemét, és visszadugja a

fülhallgatót. Most egy darabig utálni fog. Jeffrev egész rendes srác volt, amíg rá nem jött erre az angyalos dologra. Persze tudom, hogy van ez. Az ember az egyik percben még önfeledt tizennégy éves, minden sikerül neki, mindenki kedveli, jól érzi magát, a következőben meg már szárnyas csodabogár. Nem könnyű megszokni a helyzetet. És ezek után talán egy hónap telt el, amikor értesült arról, hogy megkaptam az én kis rendeltetésemet odafentről. Most pedig elhurcoljuk Wyomingba, a világ végére, ráadásul éppen januárban, a tanév kellős közepén. Amikor anyu bejelentette a költözést, Jeffrey felordított: —

Nem megyek sehova!

Ökölbe szorította a kezét, mintha legszívesebben odacsapna valahová. —

De mész — felelte anyu hűvös tekintettel. — Én nem lennék

meglepve, ha Wyomingban te is megtalálnád a rendeltetésedet. —

Kit érdekel?

Ezzel Jeffrey megfordult, és olyan pillantással mért végig, hogy valahányszor eszembe jut, beleborzongok. Ami anyut illeti, ő nyilvánvalóan bírja Wyomingot. Néhányszor már átruccant ide házat keresni, beíratni Jeffrey-t meg engem az új

~ 31 ~

iskolánkba, elrendezni, hogy zökkenőmentes legyen az átmenet a kaliforniai és az itteni munkája között. Az Applenél maradt, de mostantól otthon dolgozik. Órákat lelkendezett a vadregényes tájról, ami ettől kezdve a mindennapi életünkhöz tartozik, a friss levegőről, az élővilágról, az időjárásról, meg arról, hogy mennyire fogjuk imádni télen a havat. Ezért utazik most Jeffrey az én kocsimban. Nem bírja hallgatni anyu áradozásat arról, hogy jaj, de szuper lesz minden. Az első tankolásnál kiszállt, fogta a hátizsákját, átballagott hozzám, és se szó, se beszéd, beült. Gondolom, úgy döntött, pillanatnyilag még kevésbé bírja anyut, mint engem. Megint kihúzom a fülhallgatóját. —

Figyelj, nem én akartam, hogy elköltözzünk — mondom neki. —

Akár hiszed, akár nem, sajnálom. —Tök mindegy. Cseng a mobilom. Előkotrom a zsebemből, és odadobom JefFreynek. Megrökönyödve kapja el. —

Légyszi, vedd föl! — kérem mézesmázos hangon. — Én épp

vezetek. Sóhajtva kinyitja a telefont, és a füléhez emeli. —

Ja — morogja. — Jó, oké.

Összecsattintja a telefont. —

Anyu azt mondja, mindjárt a Teton-hágóhoz érünk. Meg akar

állni a kilátónál. Mintegy végszóra befordulunk a következő kanyarban, és elénk

~ 32 ~

tárul a völgy, ahol lakni fogunk, a háttérben dombok sora és cikcakkos szélű kék-fehér hegyvonulat. Lélegzetelállító, falinaptárra vagy képeslapra illő látvány. Anyu egy kitérőnél lehúzódik a „festői panoráma” kedvéért, én pedig óvatosan megállók mellette. Valósággal kiugrik a kocsiból. —

Gondolom, azt szeretné, ha mi is kiszállnánk — mondom

Jeffrey-nek. Az öcsém csak némán bámulja a műszerfalat. Kinyitom az ajtót, és kipattanok a magaslati levegőre. Olyan, mintha fagyasztóba lépnék. Fejemre húzom egyszeriben vékonnyá változott stanfordos felsőm kapucniját, és könyékig a zsebembe dugom a kezem. Minden kilégzésnél látszik, ahogy tovagomolyog a leheletem. Anyu Jeffrey ajtajához megy, és megkocogtatja az ablakot. —

Kiszállás! — utasítja ellentmondást nem tűrő hangon.

Integetve hív a hegygerincre, ahol nagy fatáblára festett rajzfilmcowboy mutat a lenti völgyre, hahó, idegen! amott VÁR A JACKSON-VÖLGY, A VADNYUGAT HÍRMONDÓJA — csábít a felirat. Odalenn a folyó csillámló ezüstszalagjának két oldalán elszórt épületek. Új városunk, Jackson. —

Arra van a Nagy-Teton Nemzeti Park és a Yellowstone — mutat

anyu a láthatár felé. — Tavasszal okvetlenül elmegyünk oda körülnézni. Jeffrey feljön utánunk a gerincre. Nincs rajta dzseki, csak farmer meg póló, de nem látszik rajta, hogy fázna. A duzzogástól dideregni

~ 33 ~

sem ér rá. Miközben új környezetünket fürkészi, vigyáz, hogy az arca kifejezéstelen maradjon. Felhő takarja el a napot, árnyékot vet a völgyre. Azonnal öt fokkal hűvösebbnek érződik a levegő. Nyugtalanság fog el. Most, hogy hivatalosan megérkeztem Wyomingba, talán lángba borulnak a fák, és azon nyomban teljesítenem kell a rendeltetésemet. Rettentően sok múlik rajtam ezen a helyen. —

Ne izgulj, Clara! — fogja meg két kézzel a vállamat anyu, és

gyöngéden meg is szorítja. — Ide kellett jönnöd. —Tudom — próbálok bizakodóan mosolyogni. —Te meg imádni fogod a sok sportolási lehetőséget — fordul Jeffrey-hez. — Síelés, vízisí, hegymászás, mindenféle extrém sport. Onnan veted le magad, ahonnan csak akarod. —

Uhum — dünnyögi az öcsém.

—

Remek — mondja látszólag elégedetten anyu. Gyorsan le-

fényképez bennünket, azután igyekszik vissza a kocsijához. - Akkor gyerünk! Ismét a nyomába szegődöm a hegyről lefelé kacskaringózó úton. Újabb tábla ötlik a szemembe, VIGYÁZAT, KANYARGÓS ÚTI — figyelmeztet. Közvetlenül Jackson előtt ráfordulunk a Spring Gulch Roadra, amely újabb hosszú, kanyargós úthoz vezet, azt azonban már nagy vaskapu zárja el, belépőkód segítségével jutunk át rajta. Most dereng föl bennem először, hogy szerény hajlékunk igencsak puccos lesz. A következő gyanús jel az, hogy az erdő mélye irdatlan nagy faházakat

~ 34 ~

rejt. Követem anyut, aki egy frissen vágott kocsibejáróra kanyarodik, és lassan halad tovább a csavarttűjú fenyők, nyír- és nyárfák között, amíg egy tisztásra nem jutunk, ahol új házunk egy kis dombon terpeszkedik. —

Hú! — hökkenek meg, a szélvédőn át méregetem az épületet. —

Ezt figyeld, Jeffrey! A házat farankökből és folyami hordalékkőből emelték, a tetejét olyan makulátlan fehér hótakaró borítja, amilyet mézeskalács házikókon látni, az ereszén szebbnél szebb, ezüstös jégcsapok sorakoznak. Nagyobb, mint a kaliforniai házunk, valahogy mégis meghittebbnek tűnik hosszú, fedett tornácával és széles ablakaival, amelyekből észbontóan gyönyörűséges kilátás nyílik a hófödte hegyláncra. —

Íme, az új otthonunk! — Anyu az autójának támaszkodva figyeli

döbbenetünket, ahogy kiszállunk a köríves kocsibejárón. Annyira elégedett, amiért rátalált erre a házra, hogy jóformán dalra fakad. — A legközelebbi szomszédunk több mint egy kilométerre lakik. Ez az erdőcske egyedül a miénk. Fuvallat rezgeti meg a fák lombját, némi hó szállingózik az ágakról, ettől úgy fest a házunk, mint egy kandallópárkányon díszelgő hógömb. Itt egy kicsit melegebb a levegő. Néma csönd honol. Jóleső érzés fog el. Arra gondolok, hogy hazajöttünk. Itt nem érhet baj, s ez óriási megkönnyebbülést jelent, mert miután heteken át mást sem érzékeltem, csak látomásokat, veszélyt és bánatot, a költözéssel járó

~ 35 ~

bizonytalanságot — hiszen hátrahagytunk mindent, amit addig ismertünk

—,

most

végre

elképzelhetem

magunkat,

ahogy

Wyomingban élünk. Ahelyett, hogy csak azt látnám, ahogy begyalogolok valami erdőtűzbe. Anyura pillantok. Valósággal ragyog, másodpercről másodpercre tündöklőbben, és halk zümmögéssel vibráló angyali gyönyörűség sugárzik belőle. Bármelyik pillanatban előtűnhet a szárnya. Jeffrey megköszörüli a torkát. Neki még eléggé újszerű a látvány ahhoz, hogy kiakadjon tőle. —

Anyu — szólal meg. — Megint azt a ragyogós akármit adod elő.

Erre anyu tündöklése megfakul. —

Hát aztán? — kérdezem. — Itt senki sem látja. Magunkban

vagyunk. —

Igaz — ért egyet halkan anyu. — Sőt a kertünk tökéletesen

alkalmas egy kis szárnypróbálgatásra is. Elkeseredetten

nézek

rá.

Eddig

pontosan

kétszer

próbált

megtanítani repülni, és mindkét alkalom csúfos kudarccal végződött. Sőt lényegében teljesen lemondtam a repülésről, és beletörődtem, hogy földhöz kötött angyalvérű leszek, röpképtelen madár, mint egy strucc, vagy az itteni időjárás mellett inkább pingvin. —

Itt szükséged lehet rá, hogy repülj — jegyzi meg kissé mereven

anyu. — És talán neked is kedved szottyan, hogy kipróbáld — teszi hozzá Jeffrey-nek. — Fogadok, hogy őstehetségnek bizonyulsz. Érzem, hogy ég az arcom. Naná, hogy Jeffrey őstehetség, én meg föl sem bírok emelkedni a földről.

~ 36 ~

—

Szeretném megnézni a szobámat — mondom, és a házban

keresek menedéket. Aznap délután először állunk a wyomingi Jackson főutcáján, a Broadway Avenue-n. Még januárban is rengeteg a turista. A gépjármüvek véget nem érő áradatában néhány percenként egy-egy újabb postakocsi vagy más lófogat tűnik fel. Tekintetemmel önkéntelenül egy bizonyos ezüstszínű teherautót keresek: a 99CX-es rendszámú, titokzatos Avalanche-et. —

Ki hitte volna, hogy ekkora itt a forgalom? — bukik ki belőlem

az elhaladó autók láttán. —

Mit tennél, ha most rögtön meglátnád azt a fiút? — kérdezi anyu.

Új szalmakalapot visel, nem tudott ellenállni neki az első ajándékboltban, ahová beléptünk. Cowboyfazonú. Szerény véleményem szerint kissé túlzásba viszi ezt a vadnyugatozást. —

Valószínűleg elájulná — felel helyettem Jeffrey. Vadul rebegteti

a szempilláját, és legyezgeti magát, majd összeesést színlelve rogy anyu karjába. Mindketten nevetnek. Jeffrey már vett magának egy hódeszkás alakkal díszített pólót, és fontolgatja, hogy beszerzi azt az igazi, hiperszuper hódeszkát is, ami megtetszett neki az egyik kirakatban. Amióta megérkeztünk a házhoz, és rájött, hogy nincs minden veszve, sokkal jobb hangulatban van. A viselkedése erősen emlékeztet a régi Jeffrey-ére, aki mosolyog, ugratja az embert, sőt időnként egész mondatokban is hajlandó beszélni. —

Nagyon viccesek vagytok — forgatom a szememet, és to-

~ 37 ~

vábbkocogok a kis park felé, amelyet az utca túloldalán vettem észre. Hatalmas kapuját jávorszarvasagancsokból emelték. - Gyerünk erre! — szólok hátra anyuéknak. Sietünk a gyalogátkelőn, mert a jelzőlámpán már a kis sárga kéz villog. Azután álldogálunk egy percig a boltíves kapuban, bámuljuk az agancsok szövevényét, amely kicsit olyan, mintha csontokból rakták volna össze. Felhők sötétítik el fölöttünk az eget, hideg szél támad. —

Sülthús-illatot érzek — szimatol Jefftrey.

—

Haspók!

—

Miért, hát tehetek én róla, hogy gyorsabb az anyagcserém, mint

a normális embereknek? Mit szólnátok, ha itt ennénk? — int előre az utcán, ahol sorban állók várakoznak, hogy bejuthassanak a Milliomos Cowboy bárba. —

Rendben, sőt még sört is kapsz — mondja anyu.

—

Komolyan?

—

Nem.

Mialatt így evődnek, hirtelen késztetést érzek, hogy megörökítsem ezt a pillanatot, hogy utólag majd visszanézhessem a képet, és azt mondhassam, így kezdődött. Clara rendeltetése, első fejezet. A gondolat büszkeséggel tölt el. Mindannyiunk életében új időszak kezdődik. —

Elnézést, lefényképezne minket? — kérdezem egy arra járó

nénitől. Bólint, és elveszi anyutól a gépet. Pózba vágjuk magunkat az agancsboltív

alatt,

anyu

középen,

~ 38 ~

mi

Jeffrey-vel

kétfelől.

Mosolygunk. A néni exponálni próbál, de semmi sem történik. Anyu odalép hozzá, megmutatja, hogyan működik a vaku. Ebben a pillanatban újra előbújik a nap. Hirtelen teljes erővel tudatosodik bennem, mi történik körülöttem, mintha lelassulna minden, hogy apránként érzékelhessem: a többi járókelő hangja, beszéd közben kivillanó foguk, a motorzúgás és a piros lámpánál megálló autók halk fékcsikorgása. A szívem lassú, erőteljes dobbanásai. A levegő, ahogy beszívom, azután kitódul a tüdőmből. Lótrágya és kősó, a saját levendulasamponom, anyu vaníliaaromája, Jeffrey férfias dezodorja, még az agancsokhoz tapadó enyhe bomlásszag is. Az egyik képzőművészeti galéria üvegajtajának résén komolyzene szűrődik ki. A távolban kutya ugat. Valahol csecsemő sír. Sokallom ezt az egészet, olyan, mintha szétrobbannék attól, hogy megpróbálom befogadni. Furcsán világos minden. A hátunk mögötti park egyik fáján sötét színű, fekete szemű madárka ül, csivitelve borzolja tollait a hidegben. Hogyhogy látom, ha mögöttem van? Mégis érzem rám szegeződő éles tekintetét, látom, ahogy erre-arra billegeti a fejét, egyre engem figyel, majd hirtelen fölhussan a fáról a magas égbe, akár egy füstgomoly, és eltűnik a napsütésben. —

Clara! — suttogja sürgetően a fülembe Jeffrey. — Hahó!

Visszazökkenek a földre. Ez itt a Jackson-völgy. Jeffrey. Anyu. A néni a fényképezőgéppel. Mindannyian rám merednek. —

Mi baj? — kérdezem kábán, bizonytalanul, mintha gondolatban

még odafönt járnék a madárkával. —

A hajad... olyan... fényes — motyogja Jeffrey, és zavartan lesüti

~ 39 ~

a szemét. Lenézek. Elakad a lélegzetem. A „fényes” nem a legjobb jelző. A hajam az ezüst és arany összes árnyalatában pompázik. Egyenesen ragyog.

Napfényt

visszaverő

tükörként

szórja

a

sugarakat.

Végigsimítom a meleg tapintású, sziporkázó tincseket, és a szívem, bár az imént még egészen lassan dobogott, most fájdalmas iramban kalapál. Mi történik velem? —

Anyu! — nyöszörgők. Tágra nyílt, kék szemébe nézek. Azután a

néni felé fordul kikezdhetetlen önuralommal. —

Mit szól, micsoda gyönyörű nap? Nem véletlenül mondják, hogy

ha nem tetszik a wyomingi időjárás, csak tíz percig kell várni. A néni szórakozottan bólint, még mindig az én természetellenesen csillogó hajamat bámulja, mint aki a bűvésztrükköt próbálja megfejteni. Anyu visszajön hozzám, fürgén összefogja a hajamat, mint egy kötelet, a felsőmbe dugja, és a fejemre húzza a kapucnit. - Csak nyugi! — súgja, miközben elhelyezkedik kettőnk között. — Mehet! Most már elkészültünk. A néni egyet-kettőt pislog, a fejét rázza, mintha ködöt próbálna szétoszlatni. Most, hogy eltakartuk a hajamat, mintha minden visszatért volna a rendes kerékvágásba, mintha nem is történt volna semmi rendkívüli. Mintha csak képzelődtünk volna. A néni felemeli a fényképezőgépet. —

Most repül a kismadár! — figyelmeztet, hogy mosolyogjak.

Tőlem telhetőleg igyekszem is. Végül a Hegycsúcs pizzériában kötünk ki, mert az a legegyszerűbb

~ 40 ~

és legközelebbi vacsorázóhely. Jeffrey behabzsolja a pizzáját, mi anyuval csak piszkálgatjuk a miénket. Hallgatunk. Úgy érzem magam, mint akit rajtakaptak valami szörnyűségen. Amit szégyellni illik. Egész idő alatt a fejemen hagyom a kapucnit, még a kocsiban is, ahogy lassan visszahajtunk a házhoz. Amint hazaérünk, anyu egyenesen a dolgozószobájába megy, és bezárkózik. Jeffrey-vel jobb elfoglaltság híján a tévé beállításával bíbelődünk. Az öcsém folyton úgy néz rám, mintha bármelyik pillanatban lángra lobbanhatnék. —

Abbahagynád a szájtátást? — fakadok ki végül. — Kiborító.

—

Irtó fura voltál a városban. Hogy csináltad?

—

Sehogy. Nem csináltam semmit, csak úgy jött.

Anyu jelenik meg a nyitott ajtóban. Kabát van rajta. —

El kell mennem — mondja. — Maradjatok itthon, amíg vissza

nem érek. Mielőtt bármit kérdezhetnénk, már el is viharzik. —

Remek — morogja Jeffrey.

Odadobom neki a távirányítót, és visszavonulok az emeletre, a szobámba. Még rengeteg a kicsomagolni valóm, de a gondolataim újra meg újra ahhoz az agancskapu alatti pillanathoz térnek vissza, amikor mintha az egész világ a fejembe akart volna mászni. És a hajam! Felfoghatatlan! Milyen furcsa képet vágott az a nő, amikor meglátta: először érteden volt, zavarodott, azután kicsit riadt, mintha űrlény lennék, fura szerzet, akinek laboratóriumban a helye, hogy a tudósok mikroszkóp alatt vizsgálgassák a káprázatos haját. Biztosan

~ 41 ~

elaludtam, mert a következő pillanatban anyu a szobám ajtajában áll. Egy doboz Clairol hajfestéket dob az ágyamra. Kézbe veszem.

—

—

„Alkonypír?” — olvasom. — Ugye viccelsz? Vörös?

—

Vörösesbarna. Mint az enyém.

—

De minek kell ez? — kérdezem.

—

Gyere, rendezzük el a hajadat! Azután megbeszéljük.

Így járjak suliba? — nyafogom, miközben anyu a fürdőszobában

keni a festéket a hajamra. A lehajtott vécéülőkén ülök, a vállamon egy régi törülköző. —

Imádom a hajadat. Nem kérnélek ilyesmire, ha nem tartanám

fontosnak. — Hátralép, megszemléli a fejemet, nem maradtak-e befedetlen részek. — így ni! Kész. Most már csak hagyni kell, hogy hasson. —

Jó, akkor végre elmondod, mi ez az egész?

Összesen öt másodpercig látszik idegesnek. Azután leül a kád szélére, és összekulcsolja a kezét. —Teljesen normális, ami ma történt — kezdi. Ez arra emlékeztet, amikor a menstruációmat magyarázta, vagy amikor a szex témáját vetette fel, olyan higgadt és tárgyszerű, és olyan gondosan fogalmaz, mintha éveken át gyakorolta volna be a mondókáját. —

Na ne már! Hogyhogy normális?

—

Jó, nem általában véve normális — helyesbít gyorsan. — Csak

nálunk. Ahogy kibontakoznak a képességeid, az angyali jelleged egyre észrevehetőbben nyilvánul meg. Az angyali jellegem. Hát ez remek. Mintha nem lenne így is elég

~ 42 ~

gondom. —

Nem olyan nagy ügy — nyugtatgat anyu. — Majd megtanulod

kézben tartani. —

Kézben tartani a hajamat?

Elneveti magát. —

Úgy értem, megtanulod elrejteni, annyira letompítani, hogy

emberi szem ne érzékelhesse. Egyelőre azonban a befestés tűnik a legegyszerűbb megoldásnak. Ráeszmélek, hogy mindig kalapot hord. Strandon. Parkban. Nyilvánosság előtt szinte sosem mutatkozik hajadonfőtt. Több tucat kalapja, sapkája, kendője van. Mindig azt hittem, hogy azért, mert régimódi. —

Szóval nálad is ez a helyzet? — kérdezem.

Az ajtó felé fordul, kicsit elmosolyodik. —

Bejöhetsz, Jeffrey!

Jeffrey besomfordál a szobámból, ahol mostanáig hallgatózott. Hamar eltűnik az arcáról a bűntudat. Rögtön átcsap féktelen kíváncsiságba. —

Nálam is lesz ez a hajbigyó? — kérdezi.

—

Nálad is — feleli anyu. — A legtöbbünknél előfordul. Nálam

először 1980 júliusában. Azt hiszem. Egy parkban olvastam a pádon, és hirtelen... —

Ökölbe szorított kezét a feje fölé emeli, és robbanást szem-

léltetve tárja szét az ujjait. És minden lelassult, mintha olyasmit látnál és hallanál, amit különben képtelen lennél? — hajolok előre

~ 43 ~

érdeklődve. Rám néz. A szeme feketéskék, mint az esti égbolt közvetlenül sötétedés után, amelyben apró fénypontocskák szikráznak, ettől teljesen olyan, mintha belülről világítana. Saját magamat látom benne. Nyugtalannak tűnök. —

Nálad így volt? — tudakolja. — Lelassult az idő?

Bólintok. Elgondolkozva hümmög, és meleg kezével megfogja a kezemet. —

Szegénykém! Nem csoda, hogy ennyire felkavart.

—Te mit csináltál, amikor veled történt? — kérdezi Jeffrey. —

Feltettem a kalapomat. Akkoriban a tisztességes ifjú hölgyek

házon kívül kalapban jártak. Mire pedig ez kiment a divatból, szerencsére feltalálták a hajfestéket. Majdnem húsz évig barna voltam — fintorog. — Nem állt jól. —

De hát mi ez? — faggatom. — Mi az oka?

Hallgat, mintha alaposan megválogatná a szavait. —

A dicsfény megjelenésével függ össze. — Kissé feszeng, mintha

tulajdonképpen nem kellene beavatnia bennünket. — Na jó, mára elég az oktatásból! Ha újra előfordul ilyesmi, mármint nyilvánosság előtt, akkor tapasztalataim szerint legjobb úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Az emberek legtöbbször meggyőzik magukat, hogy

valójában

semmit

sem

láttak,

csak

fényjáték

volt,

érzékcsalódás. De a biztonság kedvéért nem ártana, Jeffrey, ha mostantól többet hordanál sapkát. —

Okés — vigyorog az öcsém. Gyakorlatilag a Giants emblémás

~ 44 ~

baseballsapkájában alszik. —

És próbáljuk meg nem felhívni magunkra a figyelmet —

folytatja anyu. Sokat sejtető tekintete félreérthetetlenül arra utal, hogy Jeffrey úgy érzi, neki kell a legjobbnak lennie fociban, baseballban és minden másban. Az a fajta, aki a világért sem maradna ki a suliválogatottból. — Semmi feltűnés! Jeffrey összeszorítja a fogát. —

Nem gond — mondja végül. — Januárban úgysincs mire

benevezni. A birkózócsapatot novemberben töltötték fel. A baseball meg tavaszig szünetel. —

Talán jobb is. így ráérsz szépen beilleszkedni, mielőtt tanításon

kívüli programokat szerveznél magadnak. —

Parancs, értettem — ölti fel ismét a sértődött álarcot, majd

elvonul a szobájába, és becsapja maga mögött az ajtót. —

Na akkor ezt elrendeztük — fordul hozzám mosolyogva anyu. —

Leöblíthetjük a festéket. A hajam narancssárgára sikeredett. Mint a hámozott sárgarépa. Amint meglátom, komolyan fontolóra veszem, hogy kopaszra borotválom a fejemet. —

Helyrehozzuk — ígéri anyu, és nagyon vigyáz, nehogy elnevesse

magát. — Esküszöm, holnap ez lesz a legelső dolgom. - Jó éjt! — csukom be az ajtót az orra előtt, azután az ágyra vetem és jól kisírom magam. Ennyit arról az elképzelésemről, hogy lenyűgözöm a titokzatos srácot a pazar, hullámos, barna hajkoronámmal.

~ 45 ~

Miután lecsillapodom, tovább fekszem az ágyon, hallgatom, ahogy a szél zörgeti az ablakomat. Odakint hatalmasnak látszanak a fenyegetően sötétlő fák. Érzem a ház mögött magasodó roppant hegylánc parancsoló jelenlétét. Olyan dolgok történnek most velem, amelyeket nem tudok befolyásolni — megváltozom, és nem tudom visszavarázsolni a régi állapotokat. A látomás úgy érkezik, mint egy kedves ismerős, elsöpri a szobámat, és máris a füstölgő erdő közepén termek. A levegő olyan forró, olyan száraz és nehéz, hogy alig tudok lélegezni. Látom az út szélén álló ezüstszínű Avalanche-et. Automatikusan a hegyek felé fordulok, tájékozódom, hogy tudjam, hol találom a fiút. Gyalogolok. Azután rám tör a szomorúság, olyan kínzó bánat, mintha a szívemet tépnék ki, és lépésről lépésre erősödik az érzés. Haszontalan könnyek szöknek a szemembe. Kipislogom őket, és elszántan megyek tovább, hogy elérjek a fiúhoz, és miután észreveszem, egy pillanatra megállók, hogy felfogjam a látványt. Fájdalom és vágyakozás tölt el attól, ahogy mit sem sejtve áll ott. Azt hiszem, egyelőre ennyi.

~ 46 ~

3 TÚLÉLTEM A PESTISJÁRVÁNYT Amint bekanyarodom a Jackson-völgyi középiskola parkolójába, mindjárt majd kiszúrja a szememet egy nagy, ezüstszínű teherautó. A parkoló végében áll. Hunyorogva próbálom leolvasni a rendszámát. -

Hé-hé-hé! — üvölt rám Jeffrey, mivel kis híján beleütközöm az

előttem haladó másik, jóval korosabb, jóval rozsdásabb kék teherautóba. — Megtanulhatnál már vezetni! —

Bocs!

Integetve próbálok elnézést kérni a kék teherautót vezető sráctól, de olyasmit ordít ki az ablakán, amit inkább nem szeretnék érteni, és éktelenül visító gumikkal elhúz a parkolóban.

~ 47 ~

Óvatosan leparkolok a Priusszal egy üres helyre, és egy kicsit várok, igyekszem összeszedni magamat. A Jackson-völgyi középsuli nem annyira iskolára, mint inkább üdülőre emlékeztet, a vöröstéglás épület széles homlokzatát vastag farönkök sora tagolja, pillérszerűek, de kifejezetten rusztikusak. Mint új lakóhelyünkön minden más, ez is képeslapra illően kifogástalan a sok csillogó ablakkal meg az egymástól egyenlő távolságra ültetett, fehér törzsű fákkal, amelyek még lombjukat vesztetten is mutatósak, nem is beszélve a három oldalon fenségesen égbe

törő

hegyekről.

Még

a

bárányfelhők

is

tudatosan

elrendezetteknek tűnnek az égen. —

Később találkozunk! — köszön el Jeffrey, és kiugrik a kocsiból.

Felkapja a hátizsákját, és olyan peckesen indul a főbejárat felé, mintha övé lenne az egész hely. A parkolóban ácsorgó lányok felkapják a fejüket, szemrevételezik őt. Fesztelen mosolyt villant rájuk, mire nyomban kezdetét veszi ugyanaz a pusmogós- vihorászós műsor, ami a régi iskolánkban is mindig kísérte. —

Ennyit arról, hogy nem hívjuk fel magunkra a figyelmet -

mormolom. Felviszek még egy réteg szájfényt, és megnézem a tükörképemet a visszapillantóban. Összerezzenek a megalázó hajszíntől. Bárhogy törtük magunkat anyuval a múlt héten, még mindig narancssárga. Mindennel megpróbálkoztunk, vagy ötször újrafestettük, még szénfeketével is kísérleteztünk, de mosás után mindig ugyanaz a förtelmes, rikító narancssárga jön ki belőle. Olyan, mint valami

~ 48 ~

kegyetlen, kozmikus tréfa. —

Az ember nem hagyatkozhat mindig a külsejére, Clara —

jelentette ki anya az ötödik meghiúsult próbálkozás után. Még 6 beszélt! Pont ő, aki minden áldott nap eszméletlenül jól néz ki. —

Én sosem hagyatkozom a külsőmre, anyu.

—

Dehogyisnem — állította kissé gyanúsan vidám hangon. — Nem

vagy éppen hiú, de azért ügyelsz a külsődre. A Mountain View-i suliban nagyon is jól tudtad, hogy amikor rád néznek, egy csinos vörösesszőke lányt látnak. —

Ja, most viszont se vörösesszőke, se csinos nem vagyok —

keseregtem. Jó, kicsit túldramatizáltam a dolgot, de hát tényleg iszonyatos lett a hajam. Anyu a mutatóujjával felemelte az államat, kényszerített, hogy a szemébe nézzek. —

Akár neonzöld is lehetne a hajad, az sem csorbítana a szép-

ségeden — nyugtatgatott. —

Még jó, hogy ilyeneket mondasz, az anyám vagy.

—

Próbáld meg észben tartani, hogy nem szépségversenyt nyerni

jöttél ide! Neked rendeltetésed van. Ez a hajgaliba talán azt jelenti, hogy itt nem megy majd minden olyan egyszerűen, ahogyan Kaliforniában ment. És talán ennek is oka van. —

Aha, persze, nagyon jó oka.

—

A festék legalább a ragyogást eltakarja. így nem kell izgatnod

magad, hogy mindig befedd a fejedet. —

Hurrá.

~ 49 ~

—

Az adott helyzetből kell kihoznod a lehető legjobbat — mondta.

Szóval most itt vagyok, és éppen azon fáradozom, hogy a lehető legjobbat hozzam ki az adott helyzetből. Jó vicc. Mintha lenne más választásom. Kiszállok a kocsiból, és a parkoló végébe lopakodom, hogy ellenőrizzem az ezüstszínű teherautót. A hátsó lökhárítóján ott az ezüst betűs jelzés: AVALANCHE. A rendszáma pedig 99CX. —

Itt van a fiú. Erőlködve szívom be a levegőt. Tényleg itt van.

—

Most már nincs más hátra, mint bemenni az iskolába ezzel a

lehetetlen, zabolátlan, idiótán narancssárga hajjal. Figyelem, ahogy a többi diák kis csoportokban nevetgélve, csevegve, bolondozva szállingózik be az épületbe. Csupa vadidegen, csak egyetlenegy nem, bár ő nem ismer engem. A kezem ragad a hideg verítéktől. A gyomromban egy sereg lepke csapkod a szárnyával. Életemben nem voltam ilyen ideges. —

Ez van. A rendeltetésemhez képest ez a suliügy szinte semmi.

Éppen ezért kihúzom magam, megpróbálok ugyanolyan magabiztosságot mutatni, mint Jeffrey, és elindulok a bejárat felé. Szinte azonnal rájövök, mekkorát tévedtem, amikor azt képzeltem, hogy a dizájnos homlokzat ellenére lényegében ez a suli is olyan, mint a többi. Öcsém, mennyire eltájoltam magam. Ez a suli belülről éppen olyan csúcskategóriás, mint kívülről. A tantermek szinte egytől egyig nagy belmagasságúak és faltól falig ablakosak. Hegyi panorámával. A menza berendezése egy alpesi luxusszálló és egy képzőművészeti kiállítás keveréke. Gyakorlatilag az épület minden zegét-zugát táblaképek, falfestmények, kollázsok dekorálják. Még a

~ 50 ~

levegője is más, mint a szokványos iskoláknak: fenyő, kréta és drága parfümök illatelegye. A salakbeton falú régi kaliforniai iskolám ehhez képest börtönnek tűnik. —

A trendi fazonok világába csöppentem. Én meg még azt hittem,

hogy onnan jövök. Olyan érdekes, amikor a tévében néha bemutatják valamelyik híresség középiskolás fotóját, és az illető teljesen átlagos rajta, semmivel sem vonzóbb, mint bárki más. Mit gondolsz, hogy lehet ez? Mi tette olyan izgalmassá Jennifer Garnert? Megmondom én: a pénz. Arckezelés, extra frizura, márkás cuccok, személyi edzők. A jacksoni diákok pontosan ezt a celebhangulatot árasztották, kivéve azokat, akik hamisítatlan cowboynak festettek: cowboykalap, gyöngyházgombok a kockás westerningen, pattanásig feszülő Wrangler farmer és sarkantyús cowboy csizma. Ráadásul a tantárgyválaszték is extra. Akinek rajztanuláshoz van kedve, természetesen felvehet rajzórát, de választhatja a felsőfokú képzőművészeti stúdiófoglalkozást is, ahol fölkészülhet arra, hogy a jacksoni pezsgő művészeti élet résztvevőjévé váljon. Létezik autómotor

sport

című

tantárgy,

az

ilyesmi

iránt

érdeklődők

kiokosodhatnak, hogyan kell karbantartani a motorjukat, quadjukat vagy motoros szánjukat. Az ember megtanulhatja beindítani saját vállalkozását, megterveztetni álmai házát, hódolhat a francia konyha iránti szenvedélyének, vagy megteheti a mérnöki szakma felé vezető első lépéseket. Ha netán pilótaengedélyre fáj a foga, az iskola repülőgép-vezetői kurzusokat is kínál. A jacksoni suli diákjaié a világ.

~ 51 ~

Hát ezt egy kicsit szokni kell. Azt hittem, a többi diák alig várja, hogy megismerhessen, vagy legalább kíváncsi rám.

Elvégre új arc

vagyok,

egyenesen

Kaliforniából, és talán némi nagyvárosi színt hozok a helybeliek életébe. Újabb tévedés. A túlnyomó többség rám se hederít. Miután úgy küzdők végig három tanórát (trigonometria, francia haladó, kémia egyetemi előkészítő), hogy egy szimpla sziára sem méltatnak, már-már a kocsimhoz rohannék, hogy meg se álljak Kaliforniáig, ahol ezer éve ismerek mindenkit, és engem is ismernek, ahol ebben a szent

pillanatban

a

szünidei

élményeinkről

értekeznénk

a

haverokkal, összehasonlítanánk az órarendünket, és trendi meg népszerű lennék. Mert ott normális az élet. Ekkor veszem észre a srácot. Háttal áll nekem, nem messze a szekrényemtől. Mintha elektromosság futna végig rajtam, ahogy fölismerem a vállát, a haját, a fejformáját. Azonnal elővillan a látomásom, így egyidejűleg kétszeresen is megjelenik előttem a fiú, a fekete polárdzsekijében a fák között, valamint az orrom előtt a folyosón, mintha a látomás finom fátyolként terülne a valóságra. Egy lépést teszek felé, már nyitom a számat, hogy megszólítsam. Azután eszembe jut, hogy nem tudom a nevét. Mint mindig, most is olyan, mintha ennek ellenére meghallana, és lassan felém fordul, most azonban a szívem majd kiugrik a helyéből, mert nem ébredek föl, hanem meglátom a fiú arcát, a szája félmosolyra görbül, miközben tréfálkozik a mellette álló sráccal.

~ 52 ~

Fölpillant, találkozik a tekintetünk. A folyosó ködbe vész, már csak mi ketten vagyunk, az erdőben. A fiú háta mögött kirajzolódik a látomás, a tűz a hegyoldalon recsegve-ropogva közeledik felénk, sokkal gyorsabban, mint ahogy valójában lehetséges. Eszembe jut, hogy meg kell mentenem a fiút. Ebben a pillanatban ájulok el. Amikor magamhoz térek, egy hosszú, szőkésbarna hajú lány ül mellettem a földön, a keze a homlokomon, halkan beszél, mint aki riadt állatot igyekszik megnyugtatni. —

Mi történt? — nézek körül, de a fiú már nincs itt. Valami

kemény nyomja a hátamat, és rájövök, hogy a kémiakönyvemen fekszem. —

Összeestél — mondja a lány, mintha nem lenne nyilvánvaló. —

Talán epilepsziás vagy? Úgy látszott, mintha valamilyen rohamot kaptál volna. Mindenki engem bámul. Érzem, hogy ég az arcom. —

Semmi bajom — ülök fel.

—

Nyugi! — ugrik talpra a lány, és lehajol, hogy felsegítsen.

Megfogom a kezét, hagyom magam lábra állítani. —

Elég béna vagyok — mondom, mintha ez megmagyarázná a

helyzetet. —

Semmi baja, menjetek órára! — hessegeti el a lány a bá-

mészkodókat. — Reggeliztél? — kérdezi. —

Hogyhogy?

—

Talán lement a vércukrod. — Fél kézzel átfogja a derekamat,

~ 53 ~

úgy terelget a folyosón. — Hogy hívnak? —

Clarának.

—Wendy vagyok — mutatkozik be ő is. —

Hová megyünk?

—

A védőnőhöz.

—

Felesleges — szabadulok ki a kezéből. Kihúzom magam,

igyekszem mosolyogni. —Tényleg kutya bajom. Becsengetnek. Egyszeriben elnéptelenedik a folyosó, majd a végén nagy

dérrel-dúrral

megjelenik

egy

dundi,

szőke

nő

kék

egészségügyis ruhában, és gyors léptekkel közeledik. A srác jön utána. Az én srácom. —

Már megint kezdődik — mondja Wendy, ahogy nekiszédülök.

—

Christian! — utasítja a fiút felénk siettükben a védőnő.

Szóval Christiannek hívják. A fiú egyik kezével a térdem alá nyúl, és fölemel. Átkulcsolom a nyakát, az ujjaim majdnem a hajához érnek. Megcsap az illata, natúr bioszappan és valami csodás, fűszeres kölni keveréke. Zöld szemébe nézek, annyira közelről, hogy aranypettyeket látok benne. —

Szia! — köszön.

Istenem, segíts! — gondolom, ahogy elmosolyodik. Ez már sok a jóból. —

Szia! — motyogom, és gyorsan másfelé nézek, de érzem, hogy

kibomlott, jaj-de-narancssárga hajam tövéig elpirultam. Kapaszkodj belém! — mondja, és végigcipel a folyosón. A válla fölött látom, hogy Wendy engem figyel, majd megfordul, és az

~ 54 ~

ellenkező irányba indul. Miután a védőnő szobájába érünk, a fiú óvatosan letesz a vizsgálóasztalra. Nagyon kell vigyáznom, nehogy tátott szájjal bámuljam. —

Köszi! — hebegem.

—

Nincs mit! — mosolyog újra úgy, hogy örülök, amiért ülök. —

Pehelykönnyű vagy. Káoszba zuhant agyamnak még az ilyen egyszerű kijelentés értelmezése is nehéz feladat. —

Köszi! — ismétlem magam nem valami elmésen.

—

Köszönjük, Mr. Prescott! — szólal meg a védőnő. — Most már

mehet az órára. Prescott. Tehát Christian Prescott a teljes neve. —

Még találkozunk! — búcsúzik el tőlem a srác, és távozik.

Integetek neki, mielőtt a folyosó végén befordul, azután hülyén érzem magam. —

Nahát akkor — mondja a védőnő felém fordulva.

—Tényleg jól érzem magam — bizonygatom. Látszik rajta, hogy nincs meggyőzve. —

Annyira jól érzem magam, hogy cigánykereket tudnék hányni —

teszem hozzá, és nem bírom letörölni a bamba vigyort a képemről. A baleset miatt késve érkezem az emelt szintű angolra. A diákok körben helyezték el a székeket. A tanár — rövidre nyírt ősz szakállú, idősebb férfi — int, hogy kerüljek beljebb. —

Hozzon magának széket! Miss Gardner, ugye?

—

Igen.

~ 55 ~

Úgy érzem, az egész osztály tekintete rám szegeződik, ahogy a terem végében megfogok egy széket, és a körhöz húzom. Felismerem Wendyt, azt a lányt, aki a folyosón segített. Odébb csúszik, hogy elférjek mellette. —

Mr. Phibbs vagyok — mutatkozik be a tanár. — Már elkezdtünk

egy gyakorlatot, ami rendkívül hasznos, örülök, hogy maga is csatlakozik hozzánk. Mindenki közöl önmagáról három egyedinek vélt adatot. Ha a körben valaki osztozik valamelyikben, kézfeltevéssel jelzi, és az eredeti közlőnek valami mást kell választania. Most épp Shawnnál tartunk, aki befejezésül azt állította, hogy az ő hódeszkája a legdögösebb egész Tetőn megyében... — Mr. Phibbs fölvonja bozontos szemöldökét. — Jason azonban vitatja ezt. —

Én a rózsaszín csinibabával döngetek — kérkedik a fiú, akiről

feltételezem, hogy ő Shawn. —

Khm-khm — köhint Mr. Phibbs —, senki sem vitatja, hogy ez

egyedi körülmény. — Kay következik. Legyen szíves, mutatkozzon be az új lány kedvéért. Mindenki az őzikeszemű, törékeny alkatú, barna hajú lányra néz, aki úgy mosolyog, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a figyelem középpontjába kerül. -

Kay Patterson vagyok. A szüléimé Jackson legrégebbi édes-

ségboltja. Gyakran találkozom Harrison Forddal — teszi hozzá második tételként —, mert a mi karamellánk a kedvence. Azt mondta, hasonlítok Carrie Fisherre A csillagok háborújából. Szóval hiú a kicsike. Ámbár ha fehér hálóinget vesz föl, és

~ 56 ~

kétoldalt egy-egv kakaós csigát biggyeszt a fejére, tényleg elmegy Leia hercegnőnek. Nagyon csinos, kétségtelenül a trendi fazonokhoz tartozik hibátlan, hamvas arcbőrével és tökéletes hullámokban vállára omló barna hajával, amely olyan fényes, hogy szinte nem is hajnak látszik. -

És — fejezi be a felsorolást — Christian Prescott-tal járok.

Máris utálom. —

Köszönjük, Kay! — mondja Mr. Phibbs.

Wendyn a sor. Elpirul, nyilvánvalóan megbénítja, hogy az egész osztály előtt kell beszélnie önmagáról. —

Wendy Avery vagyok — kezdi váll rándítva. — A szüleim

gazdálkodók, Wilson mellett lakunk. Nem tudom, mi más különlegeset mondhatnék. Állatorvosnak készülök, ez nem nagy meglepetés, elvégre imádom a lovakat. És hatéves korom óta magam varrom a ruháimat. —

Köszönjük, Wendy!

Wendy megkönnyebbülten dől hátra. A mellette ülő Kay elnyom egy ásítást. Előkelően visszafogott, finomkodó gesztus, de ettől még ellenszenvesebb a lány. Csönd. Hű, a fenébe! Rádöbbenek, hogy ezek rám várnak. Tüstént kiröppen az agyamból minden, amit eddig el akartam mondani. Helyette csupa olyasmi jut eszembe, amit nem mondhatok el, például hogy a világ minden nyelvén folyékonyán beszélek. Van szárnyam, ami megjelenik, amikor csak akarom, és elvileg repülni is

~ 57 ~

tudok, de gyakorlatilag pocsékul megy. Természetes szőke vagyok. Csalhatatlanul tájékozódom, aminek állítólag segítenie kellene a repülésben, de ezt még nem tapasztaltam. Ja igen, és azzal a küldetéssel jöttem ide, hogy mentsem meg Kay fiúját. Megköszörülöm a torkom. —

Clara Gardner vagyok, és Kaliforniából költöztem ide.

—

Ez Mr. Lovett egyik különlegessége volt — tájékoztat Mr.

Phibbs —, de ezt a maga érkezése előtt mondta. Látni fogja, hogy jó néhány diákunk jött a napsütötte nyugati partról. —

Jó, akkor még egyszer nekifutok. — Világos, hogy itt ere-

detiséget igényelnek. — Nagyjából egy hete költöztünk ide, mert legendákat meséltek a karamelláról. Az osztály hahotázik, még Kay is, aki elégedettnek látszik. Egyszeriben úgy érzem magam, mint egy pódiumhumorista, aki éppen bedobta az első poénját. Mindegy, bármi jobb a vörös hajú dinkánál, aki harmadik óra után elájult a folyosón. Hát akkor inkább poénkodjunk. —

A madarak furcsa módon vonzódnak hozzám — folytatom. Bárhová megyek, úgyszólván a nyomomba szegődnek.

—

Ez igaz. Pillanatnyilag azzal az elmélettel magyarázom, hogy kiszimatolják a tollaimat, bár ezt persze nem tudhatom biztosan. —

Jelentkezik, Angéla? — kérdezi Mr. Phibbs.

Meghökkenve pillantok jobbra, ahol egy lila tunikás, fekete macskanadrágos, hollófekete hajú lány lekapja a kezét. —

Nem, csak nyújtózkodtam — válaszolja fesztelenül, és most

~ 58 ~

felém fordítja borostyánszínű szemét. — De a madaras dolog tetszik. Vicces. Csakhogy most nem nevetnek. Rám merednek. Nyelek egyet. —

Jó, akkor nézzünk még egyet — próbálkozom kissé elkeseredve.

— Anyukám számítógép-programozó, apukám fizikaprofesszor a NewYork-i Egyetemen, úgyhogy gondolom, ez azt jelenti, hogy jónak kellene lennem matekból — vágok savanyú képet, így érzékeltetve, mennyire nem megy nekem a matek. Ez persze kamu. Nagyon is megy. Elvégre nyelv, ezért érti anyu minden erőfeszítés nélkül, hogyan kommunikálnak egymással a számítógépek. És valószínűleg eleve ezért tetszett meg neki apu, aki olyan, akár egy két lábon járó komputer, még ha egy csepp angyalvér

sem

folyik

az

ereiben.

Jeffrey-vel

nevetségesen

könnyűnek tartjuk a matekot. Nevetést azonban ezzel sem sikerül fakasztanom, csak szánalmas kuncogást Wendyből. A jelek szerint nem humoristának termettem. —

Köszönjük, Clara! — mondja Mr. Phibbs.

—

Az utolsó diák, akinek három sajátosságát kell megneveznie, az a

fekete hajú lány, aki nagyon figyelmesen nézett, amikor arról a különös jelenségről beszéltem a madarakkal. Most azt mondja, Angéla Zerbinónak hívják. Féloldalasan arcába lógó tincseit a füle mögé kanyarítja, és egy szuszra sorolja három egyedülálló vonását: —

Anyámé a Lila Kombiné. Apámat nem ismerem. És költő

vagyok. Újabb kínos csönd. Angéla körülnéz, bele mer-e kötni valaki.

~ 59 ~

Senki nem néz a szemébe. —

Rendben — köszörüli meg a torkát Mr. Phibbs. A jegyzeteit

tanulmányozza. — Most már jobban ismerjük egymást. De hogyan szokták megismerni egymást az emberek? Vajon a tényszerű adatok, konkrét tulajdonságaink különböztetnek meg bennünket bolygónk többi hat és félmilliárd lakójától? Az agyunk tesz mássá, az, ahogyan minden egyes ember olyan, akár egy számítógép, amelybe szoftverek, memóriaegységek, szokások és genetikai felépítés együttesét programozták? A tevékenységünk, a cselekedeteink? Kíváncsi vagyok, milyen felsorolásokat hallottam volna, ha azt kérem, hogy nevezzék meg a három leginkább meghatározó jelentőségű tettüket, amelyet eddigi életükben végrehajtottak. Lelki szemeim előtt felvillan az erdőtűz. —

Idén tavasszal sok időt fogunk szentelni annak megtárgyalására,

hogy mit jelent az, ha valami vagy valaki egyedi — folytatja Mr. Phibbs. Feláll, a terem végében lévő kisasztalhoz ballag, amelyről egy köteg könyvet vesz föl, és elkezdi kiosztani. —Az e félévi első könyvünk. A Frankenstein. —

Ez él! — kurjantja a srác, akinek rózsaszín csinibaba díszíti a

hódeszkáját. Úgy tartja fel a kötetét, mintha arra számítana, hogy mindjárt villám csap belé. Kay Patterson a szemét forgatja. Látom, máris ráhangolódott dr. Frankensteinre. — Mr. Phibbs a táblához fordul, és fekete filccel fölírja Mary Shelley nevét, valamint az 1817-es évszámot. — Ezt a könyvet egy maguknál nem sokkal

~ 60 ~

idősebb nő írta, aki a tudomány és a természet összeütközését kívánta szemléltetni. Előadásba fog Jean-Jacques Rousseau-ról és irodalommal, képzőművészettel kapcsolatos nézeteinek Mary Shelley korára gyakorolt hatásáról. Igyekszem nem feltűnően bámulni Kay Pattersont. Érdekel, miféle lány, hogy le tudott csapni egy olyan srácra, mint Christian. Mivel pedig a fiúról összesen annyit tudok, milyen a feje hátulról, és milyen készségesen siet a folyosón elájuló lányok segítségére, az is érdekel, miféle srác Christian. Azon kapom magam, hogy a ceruzám végén lévő radírt rágcsálom. Leteszem a ceruzát. —

Mary Shelley azt akarta megfejteni, mi tesz bennünket

emberekké — magyaráz tovább Mr. Phibbs. Rám pillant, úgy viszonozza a tekintetemet, mint aki tudja, hogy az elmúlt tíz percben egyetlen szavára sem figyeltem, majd másfelé néz. — Gondolom, majd kiderítjük — emeli föl a könyvet, azután kicsengetnek. —

Ebédelhetsz az asztalomnál, ha akarsz — invitál Wendy az osz-

tályból kifelé menet. — Hoztál otthonról? Vagy ki akartál menni a városba? —

Nem, úgy gondoltam, a menzán eszem.

—

Azt hiszem, ma zsírban tocsogó rántott húst adnak. — Elhúzom a

számat. — De bármikor kaphatsz pizzát vagy mogyoróvajas kenyeret. A mi sulinkban ezek a fő műsorszámok. —

Ez aztán egészséges koszt.

Beállok a sorba, megkapom a kajámat, és Wendy után megyek az

~ 61 ~

asztalához, ahonnan egy csapat szinte teljesen egyforma külsejű lány néz föl rám várakozóan. Wendy elhadarja a nevüket: Lindsey, Emma és Audrey. Elég barátságosnak tűnnek. Cseppet sem menők, mindannyian farmert és pólót viselnek, a hajukat copfban hordják, nincsenek agyonsminkelve. De helyesek. Normálisak. —

Ez valami csoport? — kérdezem, ahogy leülök.

Wendy nevet. —

Láthatatlanoknak hívjuk magunkat.

—

Aha — mondom, mert fogalmam sincs, mit szóljak, és egyáltalán

viccelt-e. —

Nem vagyunk se buggyantak, se kockák — magyarázza Lindsey,

Emma vagy Audrey, nem tudom, melyikük. — Csak egyszerűen... szóval láthatatlanok, és kész. —

Kiknek?

—

A nagymenőknek — mondja Wendy. — Azok észre sem

vesznek bennünket. Szuper. Pont ebbe a csapatba illek. A

szemembe

ötlik

Jeffrey,

aki

az

étkezde

túloldalán

baseballdzsekis srácokkal ül. A dzsekijükön virító embléma jelzi, hogy az iskola élsportolói’. Egy szőke kislány odaadóan bámulja. Az öcsém mond valamit, mire az egész asztal fölkacag. Hihetetlen. Egy nap sem kell, és már ő Mr. Népszerű. Valaki

széket

húz

mellém.

Odafordulok.

Christian

az,

lovaglóülésben foglal helyet a széken. Egy másodpercig csak a zöld szemére tudok figyelni. Talán mégsem vagyok egészen láthatatlan.

~ 62 ~

—

Szóval kaliforniai vagy? — kérdezi.

Uhüm — mormolom, miközben sietve megrágok és lenyelek egy falatot a mogyoróvajas szendvicsemből. Most valamelyest elcsöndesedett a helyiség. A láthatatlanok asztalánál ülő lányok mind tágra nyílt szemmel figyelik a fiút, mint aki még sosem hatolt be a felségterületükre. Ami azt illeti, jóformán az egész menza minket néz, kíváncsi, már-már mohó tekintetek szegeződnek ránk. Gyorsan iszom egy kortyot a tejemből, és a srácra mosolygok (remélhetőleg nincs morzsa a szám szélén). —

Mountain View-ból költöztünk ide. Az San Franciscótól délre

van — sikerül kinyögnöm. —

Én Los Angelesben születtem. Ötéves koromig laktunk ott, bár

nem sokra emlékszem. —

Értem.

Lázasan dolgozik az agyam, hogy megfelelően reagáljak erre az értesülésre, méltassam ezt az elképesztő körülményt, ami közös bennünk. De semmit sem bírok kiötölni. Az égvilágon semmit. Csak egy kis ideges heherészés telik tőlem. Heherészés, nehogy rögtön elbőgjem magam. — —

Christian vagyok — mondja lágyan. – Korábban nem volt alkalmam bemutatkozni. Clara — nyújtom a

kezem, és úgy látszik, megnyerőnek találja a gesztust. Kezet fogunk, és ebben a pillanatban mintha a látomásom összefésülődne a való világgal. A fiú rám villantja borzongatóan félszeg mosolyát. Ez nem látomás. A kézszorítása meleg és magabiztos, pontosan annyira

~ 63 ~

erőteljes, amennyire kell. Azonnal elszédülök. —

Örülök, hogy megismertelek, Clara — mondja, miközben kezet

rázunk. —

Szuper.

Megint mosolyog. Az nem kifejezés, hogy izgató srác. Őrületesen jóképű. Ez valahogy több, mint a vonásai összessége — szándékosan zilált, sötét tincsei; dús szemöldöke, amely kicsit még akkor is komollyá teszi az arckifejezését, ha mosolyog; a szeme, amelyről fölfedezem, hogy a megvilágítástól függően hol smaragdzöld, hol mogyoróbarna; imádni valóan markáns arcéle; telt ajkának íve. Eddig összesen tíz percet láttam szemből, és máris megbabonázott az ajka. —

Köszi, hogy segítettél! — mondom.

—

Nagyon szívesen.

-

Mi a helyzet, indulhatunk? — lép oda Kay, és hangsúlyozottan

birtokló mozdulattal fogja meg a fiú tarkóját, ujjaival beletúr a hajába. Az arckifejezése olyan mesterkélten közönyös, hogy festeni se lehetne különbül. Mint aki fütyül arra, kivel beszélget éppen a fiúja. Christian odafordul, fölnéz rá, az arca gyakorlatilag egy magasságban van a lány mellével. Kay nyakában félszív alakú ezüstfüggő csillog, rajta C. P. monogram. A fiú mosolyog. Lényegében megtört a varázs. —

Persze, csak egy pillanat — mondja. — Kay, ez itt...

—

Clara Gardner — biccent a lány. — Együtt járunk angolra.

Kaliforniából költözött ide. Nem bírja a madarakat. Nem jó

~ 64 ~

matekból. —

Ez volnék dióhéjban — hagyom rá.

—

Kimaradtam valamiből? — kérdezi értetlenül Christian.

—

Á, dehogy. Csak egy hülye gyakorlatot csináltunk Phibbs óráján.

Menjünk, különben nem érünk vissza a szünet végére mondja Kay, majd felém fordul és elmosolyodik, kivillantja

—

hófehér fogsorát. Bármibe lefogadom, hogy valamikor fogszabályzót hordott. — Másfél kilométerre innen van egy szuper kínai kajálda, oda szoktunk járni ebédelni. Egyszer kipróbálhatnád a barátaiddal. Értsd: Mi ketten sosem fogunk összebarátkozni. —

Szeretem a kínait — felelem.

Christian fölpattan a székről. Kay belekarol, szempillája alól rámosolyog, és kifelé indul vele az étkezdéből. —Tényleg örülök, hogy megismertelek — szól vissza a fiú. Ezzel elmennek. —

Hűha! Ezt nevezem hódítási kísérletnek — jegyzi meg Wendy,

aki egész idő alatt néma csöndben ült a jobbomon. —

Azt hiszem, beindultam a sráctól — mondom kicsit még mindig

szédelegve. —

Gondolom, nem sok lány van a suliban, aki ne indulna be

Christian Prescott-tói — feleli, mire a többiek kuncognak. —

A gimi első évében arról ábrándoztam, hogy vele megyek majd a

szalagavatóra, és megkoronáznak bálkirálynőnek — sóhajtja az egyikük, talán Emma, azután elvörösödik. — Már túl vagyok rajta. —

Fogadok, hogy idén Christian lesz a bálkirály — dörgöli az orrát

~ 65 ~

Wendy. — És Kay a bálkirálynő. A helyedben vigyáznék a bőrömre. —

Ennyire veszélyes a csaj?

Wendy nevet, majd vállat von. —

Általánosban barátnők voltunk, pizsamapartikat, babazsúrokat

meg hasonlókat rendeztünk, csak miután gimibe kerültünk, úgy éreztem, hogy egy kicsit... — csóválja szomorúan a fejét — elszaladt vele a ló. De azért rendes, ha jobban megismerkedsz vele. Nagyon aranyos tud lenni. Csak ne húzd ki nála a gyufát! Biztosra veszem, hogy máris kihúztam Kay Pattersonnál a gyufát. Hiába csevegett velem könnyed és barátságos hangon, éreztem benne a megvetést. Körülpillantok az étkezdében. Észreveszem Angéla Zerbinót, a fekete hajú lányt az angolóráról. Egymagában ül, vastag fekete könyvet olvas, előtte érintetlenül az ebédje. Felnéz, bólint, épp csak egy kicsit megbiccenti a fejét, mintegy tudomást vesz a jelenlétemről. Találkozik a tekintetünk, azután elfordulok, ő pedig folytatja az olvasást. —

Vele mi a helyzet? — kérdezem Wendyt, és fejemmel Angéla

felé intek. —

Angélával? Nincs kiközösítve, csak jobban szeret egyedül lenni.

Magának való. Elmélyült. Mindig is ilyen volt. —

Mi az a Lila Kombiné? Úgy hangzik, mint egy... szóval olyan

hely... tudod... —

Kupleráj? — nevet Wendy.

—

Az — mondom zavartan.

~ 66 ~

—

Mulató, műsoros vacsorázóhely a

városban. Romantikus

vadnyugati színdarabok, néha musicalek. —

Vagy úgy — kapcsolok végre. — Furcsállottam, amikor az órán

benyögte, hogy az anyja kupit vezet, az apját meg nem ismeri. Ez azért nem feltétlenül közérdekű infó. A lányok az asztalnál mind nevetnek. Ismét Angélára nézek, aki közben kissé elfordult, így nem látom az arcát. —

Rendesnek látszik — veszek vissza az ítélkezős hangból.

—

Az is — bólint Wendy. — Az öcsém egy időben teljesen be-

lezúgott. —Van öcséd? Úgy horkan föl, mint aki szeretné, ha másként válaszolhatna. —

Van. Az ikertesóm. Egyébként púp a hátamon.

—

Meg tudlak érteni — pillantok Jeffrey-re és új baráti körére.

—

Emlegetett szamár — kapja el Wendy az asztalunknál elhaladó

fiú ingujját. —

Na! — méltatlankodik az ingujj gazdája. — Mi van már?

Semmi. Épp a fantasztikus tesómról mesélek az új lánynak, erre megjelensz — feleli Wendy széles mosollyal, amely arról árulkodik, hogy talán nem a teljes igazságot mondta ki. —

Ime. Tucker Avery! — mutatja be nekem. Az öccse szinte minden tekintetben rá hasonlít: ugyanaz a párás

kék szempár, ugyanaz a napbarnított bőr, ugyanaz a sző- késbarna haj, csak a fiúé rövid, tüsire nyírt, és a srác vagy két fejjel magasabb.

~ 67 ~

Egyértelműen a cowboyokhoz tartozik, bár visszafogottabb a többieknél, egyszerű szürke pólót, farmert és cowboycsizmát visel. Ő is jól néz ki, de egészen másképp, mint Christian, csiszolatlanabb, izmosabb, az arcán már kiütközik a borosta, és jobban lesült, olyan, mint aki egész életében a szabadban dolgozott. -

Ez Clara — mutat be engem is Wendy. Ma reggel te jöttél majdnem belém hátulról a Priusoddal -

—

mondja a fiú. Igen, bocs.

—

Végigmér. Ma már talán századszor érzem, hogy elpirulok. Ugye kaliforniai vagy?

—

Ez a jelző szitokszónak hangzik a szájából. —

Tucker! — rángatja meg figyelmeztetően a karját Wendy.

—

Nem hiszem, hogy nagy kárt tettem volna a teherautódban, ha

összekoccanunk — vágok vissza. — Úgy nézem, a hátulját már csak a rozsda tartja egyben. Wendy szeme elkerekedik. Rémültnek látszik. Tucker nem marad adós a válasszal. —

Könnyen előfordulhat, hogy az első hóvihar után az a rozsdás

tragacs fog kihúzni téged egy hóbuckából. —

Tucker! — szól az öccsére Wendy. - Nincs jobb dolgod,

mondjuk, rodeóedzésed? Lázasan próbálok valami csattanós feleletet kitalálni, például azt, hogy egy rakás pénzt fogok spórolni ebben az évben, mert Priusszal járok, nem benzinfaló teherautóval, de nem akarnak összeállni a

~ 68 ~

szavak. —

Te akartad, hogy csevegjek vele — emlékezteti a nővérét Tucker.

—

Mert nem tudtam, hogy átmész uncsiba.

—

Köszi! Örülök, hogy megismertelek, Répafej! — nézi merőn a

hajamat, és elvigyorodik. — Akarom mondani, Clara! Lángba borul az arcom. —

Részemről a szerencse, Rozsdás! — viszonzom a kedvességét,

de már tovacsörtetett. Remek. Nem egészen öt órája tettem be a lábamat ebbe a suliba, és a puszta jelenlétemmel már sikerült két ellenséget szereznem. —

Mondtam, hogy púp a hátamon — emlékeztet Wendy.

—

Azt hiszem, nagyon szerényen fogalmaztál — felelem, és ezen

jót nevetünk. Amikor a következő órára a tanterembe lépek, elsőként Angéla Zerbinót pillantom meg. Elöl ül, már a füzete fölé görnyed. Néhány sorral hátrébb keresek magamnak helyet, körülnézek a tanteremben, amelynek falain a mennyezet alatti részen brit uralkodók arcképei sorakoznak. Elöl egy asztalon a londoni Tower gyufamakettje és a Stonehenge papírmasé másolata áll. Az egyik sarokban páncélingbe öltöztetett kirakatbaba, a másikban nagy faalkotmány három nyílással: igazi kaloda. Ez érdekesnek ígérkezik. Lassanként a többi diák is megérkezik. A tanár becsöngetéskor a szomszédos helyiségből ballag be.

Langaléta

fickó,

vastag

szemüveget hord, hosszú haja lófarokba fogva, de valahogy jó fejnek

~ 69 ~

látszik. Inget, nyakkendőt, fekete farmert és cowboy csizmát visel. —

Üdvözlök mindenkit a brit történelem tavaszi félévén! Mr.

Erikson vagyok — mutatkozik be. Urnát vesz föl az asztalról, és megrázza a belehelyezett cédulákat. — Először is csoportokat fogunk alkotni. Ebben az edényben tíz cetlin a jobbágy szó áll. Aki ilyet húz, az kénytelen tudomásul venni, hogy majdnem rabszolgasorba fog süllyedni. Három cetlin az egyház szó olvasható, akinek ilyen jut, az nemtől függően apáca, illetve pap lesz. A terem végébe pillant, ahol egy diák éppen beosont az ajtón. —

Igazán kedves, Christian, hogy megtisztel bennünket.

Minden akaraterőmet össze kell szednem, nehogy hátraforduljak. —

Elnézést kérek — hallom Christian hangját —, többé nem fordul

elő. —

Ha mégis, akkor öt percet tölt a kalodában.

—

Biztosan nem fog előfordulni. Kiváló — mondja Mr. Erikson. — Hol is tartottam? Ja igen. Öt

-

papírszeleten a főúr/úrhölgy felirat látható. Akinek ilyet sikerül húznia, annak gratulálok, földet birtokol, talán még egykét jobbágyot is. Háromra a lovag jelzés került, ez nyilván világos. Egyetlenegy papíron található a király szó, és aki ezt szerzi meg, az uralkodik mindannyiunkon. Angélának nyújtja az urnát, aki máris kijelenti, hogy királynő lesz. —

Majd elválik — feleli Mr. Erikson.

Angéla húz egy cédulát, és ahogy elolvassa, lehervad az arcáról a mosoly.

~ 70 ~

—

Úrhölgy.

—

Én nem keserednék el emiatt. Viszonylag jó élet az — biztatja a

tanár. —

Persze, ha az a vágyam, hogy eladjanak a leggazdagabb kérőnek.

—

Talált — ismeri el Mr. Erikson. — Bemutatom Lady Angélát!

Körbejár a teremben. Már ismeri a diákokat, nevükön szólítja őket. —

Hmmm, ezzel a vörös hajjal boszorkány is lehetne — jegyzi

meg, amikor elér hozzám. Valaki vihog mögöttem. Lopva hátrasandítok, és látom, hogy Wendy utálatos öccse, Tucker ül ott. Ördögi vigyorral bámul rám. Húzok egy cédulát. Egyház. —

Nagyon jó, Clara nővér. Mr. Avery következik.

—

Megfordulok, figyelem, ahogy Tucker az urnába nyúl.

—

„Lovag” — olvassa látható önelégültséggel.

—

Sir Tucker.

A király szerepe egy Brady nevű srácnak jut. Nem ismerem, de az izomzatából és abból ítélve, hogy úgy fogadja az uralkodást, mintha nem sorshúzással, hanem jól megérdemelten kapta volna, focista lehet. Christian marad utolsónak. —

Ajjaj! — színlel kétségbeesést, miután elolvassa a papírját. -

Jobbágy vagyok. Mr. Erikson ezután dobókockával jár körbe, és mindannyian dobunk, hogy kiderüljön, túléljük-e a pestisjárványt. A jobbágyok esélyei nem túl jók, és az egyháziaké sem, mivel ők ápolják a

~ 71 ~

betegeket, de én csodával határos módon átvészelem. Mr. Erikson laminált kitűzővel jutalmaz meg, amelynek felirata: TÚLÉLTEM A PESTISJÁRVÁNYT. Anyu nagyon büszke lesz majd rám. Christiannek nincs szerencséje. Az ő kitűzőjét halálfej és lábszárcsontok mellett ODAVESZTEM A PESTISJÁRVÁNYBAN szöveg ékesíti. Mr. Erikson följegyzi a halálozást a noteszába, amelyben a játék fejleményeit rögzíti. Megnyugtat bennünket, hogy élet és halál szokásos szabályai ebben a játékban nem érvényesek. Ennek ellenére óhatatlanul rossz jelnek veszem Christian azonnali pusztulását. Amikor hazaérünk, anyu az ajtóban vár bennünket. -

Mesélj el mindent! — sürget, amint átlépem a küszöböt. - A

legapróbb részletek is érdekelnek. Az iskoládba jár a fiú? Találkoztál vele? —

De még mennyire — előz meg a válasszal Jeffrey. — Látta, és

rögtön el is ájult a folyosó közepén. Az egész iskola ezen csámcsogott. Anyu szeme tágra nyílik. Felém fordul. Vállat vonok. —

Mondtam, hogy el fog ájulni — emlékezteti Jeffrey.

—

Te lángelme, te — emeli föl a kezét anyu, hogy összeborzolja a

haját, de nem éri el, mert Jeffrey félreugrik. —

Gyorsabb vagyok! — kiáltja.

—

Kitettem neked csipszet meg szószt a konyhaasztalra —

hallgattatja el anyu. — Mi történt? — tudakolja, miután Jeffrey

~ 72 ~

elvonul tömni a fejét. —

Nagyjából az, amit Jeffrey mondott. Mindenki szeme láttára

összeestem. —

Jaj, édesem! — biggyeszti le együtt érzően az ajkát.

—

Amikor magamhoz tértem, egy lány segített. Azt hiszem, össze

fogunk barátkozni. Azután... — Nyelek egyet. — A fiú visz- szajött a védőnővel, és a karjában vitt be a védőnő szobájába. Anyunak leesik az álla. Még sosem láttam ilyen döbbentnek. —

A karjában vitt?

—

Igen, mint valami kimerült kislányt.

Nevet. Én meg sóhajtok. —

A srác nevét megmondtad már? — hallatszik Jeffrey hangja a

konyhából. —

Fogd be! — torkolom le.

—

Christiannek hívják — kurjongat tovább az öcsém.

—

Most már tudod a nevét — mondja szelíden anyu.

—

Igen, tudom.

Nem bírok visszafojtani egy mosolyt. —Tehát sínen vagyunk. Kezd összeállni a kép — komolyodik el anyu arca. — Felkészültél, kicsim? Hetek óta más sem jár az eszemben, és két éve tudom, hogy el fog jönni az időm. De vajon tényleg felkészültem-e? —

Azt hiszem — felelem tétován.

Remélem, igaz.

~ 73 ~

4 SZÁRNYPRÓBÁLGATÁS

Tizennégy éves voltam, amikor anyu először mesélt az angyalokról. Egy nap reggelizés közben bejelentette, hogy aznapra kivesz az iskolából, és kettesben elmegyünk valahová. Csak ő meg én, anya és lánya. Jeffrey-t kiraktuk a sulinál, és vagy ötven kilométert autóztunk Mountain View-ból az óceán menti hegyekbe, a Big Basin óriásfenyő-rezervátumba. Anyu a központi parkolóban leállította a kocsit, hátizsákot vett föl, és közölte: —

Aki utolsónak ér föl, az sánta csiga.

Ezzel elindult a kövezett gyalogú tón. Gyakorlatilag kocognom kellett, hogy lépést tudjak tartani vele. —

Más anyukák kifúratják a lányuk fülét — kiabáltam utána.

~ 74 ~

Rajtunk kívül egy lélek sem járt arra. Ködfoszlányok lebegtek a fák közt. Az öt-hat méter átmérőjű törzsek olyan magasba nyúltak, hogy nem látszott a végük, csak az ágak közötti keskeny hézagok, amelyeken rézsútos fénysugarak szűrődtek az avarra. —

Hová megyünk? — érdeklődtem kifulladva.

—

A Sasfészekbe — hangzott anyu odavetett válasza, amitől nem

lettem sokkal okosabb. Néptelen kempingek mellett haladtunk el, patakokon caplattunk át, helyenként az utat gigászi, mohos gerendaként keresztező, kidőlt fák miatt kellett előregörnyednünk. Anyu némán lépkedett. Ez nem olyan anya-lánya program volt, mint amikor San Franciscóban a rakparti plázába vagy a Winchester- kísértetkastélyba vagy az IKEAba vitt. Az erdő nyugalmát csak lélegzésünk és lépteink nesze zavarta, olyan súlyos, fojtogató csend honolt, hogy legszívesebben fölordítottam volna, hogy valami megtörje. Anyu egészen addig hallgatott, amíg a hegyoldalból kiugró hatalmas sziklához nem értünk, amely kőujjként mutatott az ég felé. Hogy följussunk a tetejére, ötméteres csupasz sziklafalat kellett leküzdenünk, amit anyu fürgén és a legcsekélyebb nehézség nélkül tett meg, még csak hátra sem nézett. —

Anyu, várj! — kiáltottam, és esetlenül próbáltam követni. Addigi

életemben még tornatermi mászófallal sem akadt dolgom. Anyu lépései nyomán kőtörmelék potyogott le a lejtőn. Odafent eltűnt a szemem elől. —

Anyu! — kiáltottam újra.

~ 75 ~

Erre kidugta a fejét. Bízz bennem, Clara, neked is sikerülni fog — buzdított. —

—

Meglátod, megéri. Nem nagyon maradt más választásom. Fölnyúltam, megkapaszkodtam a sziklafalon, és nekirugaszkodtam, mászás közben vigyáztam, nehogy lenézzek az alattam tátongó, szédítő mélységbe. Aztán egyszer csak fölértem. Zihálva álltam meg anyu mellett. —

Hű! — ámultam el a kilátástól.

—

Ugye csodálatos?

Alattunk terült el a távoli hegyekkel szegélyezett mamutfenyős völgy. Olyan hely volt ez, ahol az ember körös-körül kilométerekre ellát, és a világ tetején érezheti magát. Behunytam a szemem, kitártam a karom, hagytam, hogy a szél az arcomat simogassa, beszívtam a levegőt — fák, moha, sarjadó fű, nedves föld illata, patakvíz párája és tiszta, éltető oxigén mámorító elegyét. Egy sas körözött lassan az erdő fölött. Könnyen el tudtam képzelni, milyen érzés a levegőben siklani úgy, hogy nincs más köztem és a végtelen kék ég között, csak apró felhőfodrok. Csüccs le! — mondta anyu. Kinyitottam a szemem, és felé

—

fordultam. Megpaskolta maga mellett a sziklát, amelyen ült. Letelepedtem mellé. Hátizsákjából egy palack vizet kotort elő, nagyot húzott belőle, majd engem is megkínált. Elvettem, ittam, anyura néztem. Gondolataiba merült, tekintete a messzeségbe révedt. Valami rosszat csináltam? — kérdeztem.

—

Meghökkent, azután idegesen felnevetett.

~ 76 ~

—

Dehogy, drágám. Csak fontos mondandóm van a számodra.

Zsongott a fejemben az a sok minden, amit közölni akarhatott. —

Nagyon rég jártam erre — folytatta.

—

Megismerkedtél valami pasival — találgattam. Ez kifejezetten

lehetségesnek tűnt. —

Miről beszélsz? — csodálkozott anyu.

Sosem randevúzott sokat, noha aki csak találkozott vele, azonnal megkedvelte, és ha valahová belépett, férfitekintetek kísérték. Előszeretettel hajtogatta, hogy nem ér rá tartós kapcsolatot létesíteni, lefoglalja számítógép-programozói munkája az Apple-nél, s az összes többi idejét leköti az, hogy egyedül neveli gyermekeit. Úgy gondoltam, még mindig apuhoz kötődik, de talán titokban valami szenvedélyes viszonyba bonyolódott, és most ebbe akar beavatni. Elképzeltem, hogy pár hónap múlva talpig rózsaszínben, virággal a hajamban figyelem, amint férjhez megy valami pasihoz, akit majd apunak kell szólítanom. Egyik-másik barátnőm így járt. —

Azért cipeltél ki ide, hogy beszélj a pasasról, akivel meg-

ismerkedtél, és beleszerettél, és feleségül akarsz menni hozzá vagy ilyesmi — hadartam lesütött szemmel, mert nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire irtózom az ötlettől. —

Clara Gardner!

—

Engem tényleg nem zavar.

—

Ez nagyon aranyos tőled, Clara, de tévedsz. Azért hoztalak ide,

mert úgy gondolom, elég nagy vagy már, hogy megtudd az igazságot.

~ 77 ~

—

Jó — mondtam szorongva. Ez nagyon komolynak tűnt. —

Milyen igazságot? Anyu mély lélegzetet vett, kifújta, azután közelebb hajolt. —

Amikor körülbelül annyi idős voltam, mint te most, San

Franciscóban éltem a nagyanyámmal. Erről tudtam valamicskét. Anyai nagyapám, már mielőtt anyu megszületett, kilépett a képből, a nagymama pedig belehalt a szülésbe. Ezt a történetet valahogy mindig tündérmeseszerűnek tartottam, anyu, az elárvult, tragikus hősnő mintha valamelyik könyvemből ugrott volna elő. —

Egy Mason Street-i tágas, fehér házban laktunk — mondta.

—

Miért nem vittél el oda?

Sokszor jártunk San Franciscóban, évente legalább kétszerháromszor, de anyu addig egy szóval sem említette a Mason Street-i házat. —

Évekkel ezelőtt leégett. Azt hiszem, most ajándékbolt működik a

helyén. Szóval egy nap korán reggel arra ébredtem, hogy vadul rázkódik a ház. Az ágy sarokoszlopába kellett kapaszkodnom, nehogy leessek az ágyról. —

Földrengés — feltételeztem.

Mivel Kaliforniában nőttem fel, átéltem néhány földrengést, csupán másodpercekig tartottak, és egyik sem okozott igazi kárt, mégis eléggé megijesztettek. Anyu bólintott. —

Hallottam, hogy a szekrényből a földre borulnak a por-

celánedények, és az egész házban kitörnek az ablakok. Azután

~ 78 ~

fülsiketítő robajjal leomlott a szobám fala, és kéménytéglák potyogtak az ágyamra. Rémülten meredtem rá. —

Nem tudom, mennyi ideig felehettem ott — folytatta anyu rövid

hallgatás után. — Amikor újra kinyitottam a szememet, egy férfialak állt mellettem. Lehajolt, és azt mondta: „Maradj nyugton, gyermekem!” Ezzel fölemelt, és a téglák úgy hullottak le a testemről, akár a tollpihe. Az ablakhoz vitt. Az összes üvegtábla kitört, és láttam, hogy a házakból az utcára szaladnak az emberek. Azután különös dolog történt, és máshová kerültünk. Bár az hasonlított a szobámra, de valahogy más volt, mintha mások laktak volna benne, és sértetlennek látszott, mintha nem is lett volna földrengés. Kintről olyan vakító fény áradt be, hogy fájt tőle a szemem. —

És aztán mi történt?

- A férfi talpra állított. Csodáltam, hogy egyáltalán képes vagyok megállni a lábamon. A hálóingem teljesen tönkrement, és kicsit szédültem, de egyéb bajom nem esett. Kinyögtem egy köszönömöt, de nem tudtam, azon kívül mit mondjak. A férfi aranyszőke haja úgy ragyogott a fényben, amihez foghatót még sosem láttam. Es szép szál férfi volt, a legmagasabb, akivel valaha találkoztam, meg nagyon jóképű is — emlékezett mosolyogva. Megdörgöltem az alkaromat, mert libabőrös lett. Próbáltam elképzelni a magas termetű, csillogó szőke hajú, jó kinézésű pasast, mint valami Brad Pittet, aki az anyukám

~ 79 ~

megmentésére sietett. A homlokomat ráncoltam. Feszélyezett ez a kép, és nem tudtam rájönni, miért. - Végre megszólalt: „Szívesen, Margaret!” — mesélt tovább anyu. —

Honnan tudta a nevedet?

—

Ezt én sem értettem. Megkérdeztem tőle. Azt felelte, hogy apám

barátja, együtt szolgáltak, és a születésem napjától figyel engem. —

Hoppá! Mint a saját külön bejáratú őrangyalod?

—

Pontosan. Mint az őrangyalom — bólogatott anyu. — Bár ő

természetesen nem nevezte annak magát. Vártam, hogy folytassa. —

De az volt, Clara. Szeretném, ha megértenéd. Angyal volt.

—

Na persze. Angyal. Szárnnyal meg minden. Ja, angyal.

—

A szárnyát csak később láttam, de igen.

Halálkomolyan nézett rám. —

Aha. — Magam elé képzeltem az angyalt a templom színes

üvegablakán, glóriával a fején, bíborszínű palástban, háta mögött szélesre terjesztett arany szárnnyal. Úgy gondoltam, furább már nem is lehetne ez az elbeszélés. De tévedtem. —

Elmagyarázta, hogy különleges vagyok.

—

Mennyiben?

—

Azt mondta, apám angyal volt, anyám ember, én pedig dimidius

vagyok, azaz félig ez, félig az. Ezt nem bírtam ki nevetés nélkül.

~ 80 ~

—

Jaj, ne már! Ugye viccelsz?

—

Nem én — nézett rám, és arcizma sem rezdült. — Ez nem tréfa,

Clara. Ez az igazság. Rámeredtem. Az a helyzet, hogy bíztam benne, jobban, mint bárkiben. Tudomásom szerint soha nem csapott be, még olyan kegyes hazugságokkal sem, amilyenekkel sok szülő eteti a gyerekét, hogy rendesen viselkedjen, vagy higgyen a fogtündérben vagy akármi. Persze az anyukám volt, de ugyanakkor a legjobb barátnőm, még ha ez nyálasan hangzik is, való igaz. Es erre most valami elképzelhetetlen marhaságot magyarázott nekem, és úgy nézett rám, mintha rengeteg múlna azon, ahogy reagálok. —

Szóval azt mondod... azt mondod, hogy félig angyal vagy mondtam lassan.

— —

Azt.

—

Jaj, anyu, tényleg ne csináld már! — Szerettem volna, ha

elneveti magát, és azt mondja, csak álmodta azt az angyalos dolgot, mint az Oz, a nagy varázsló bán, ahol Dorothy fölébred és rájön, hogy az egész ózos ügy csak jókora, színes képzelgés volt, mert beütötte a fejét. — Na és azután mi történt? —Visszahozott a földre. Segített megkeresnem a nagymamámat, aki addigra már meg volt győződve arról, hogy meghaltam a romok alatt. Miután pedig tűzvész ütött ki a környékünkön, a Golden Gate parkba menekített bennünket. Három napig ott is maradt velünk, azután évekig nem láttam. Hallgattam, a történet egyes részletei nem hagytak nyugodni. Az

~ 81 ~

osztályunk egy évvel azelőtt látogatta meg a San Francisco-i múzeumot, ahol egy új kiállítás nyílt a városbeli nagy földrengésről. A fényképeken összeomlott hidakat, fölborult villamoskocsikat láttunk, leégett házak feketéllő vázát. Régi felvételekről szemtanúkat hallgattunk meg, éles és remegő hangon számoltak be a borzalmas szerencsétlenségről. Azért csaptak ekkora felhajtást, mert akkor emlékeztünk meg a földrengés századik évfordulójáról. —

Azt mondtad, tűz ütött ki? — kérdeztem.

—

Szörnyű tűzvész. A nagymamám háza porig égett.

—

És mikor volt ez?

—

1906 áprilisában.

Hányinger fogott el. —

Akkor most hány éves vagy, száztíz?

—

Idén töltöm be a száztizenhatot.

—

Egy szavadat se hiszem — dadogtam.

—Tudom, hogy nem könnyű. Fölálltam. Anyu a kezem után nyúlt, de elrántottam. A szemében fájdalom villant. Ő is fölállt, hátralépett, egy kis mozgásteret engedett nekem, közben bólogatott, mint aki pontosan érti, mi zajlik bennem. Mintha tudta volna, hogy mindent szétzilált. Nem kaptam elég levegőt. Anyu megbolondult. Ez volt az egyetlen értelmes magyarázat. Az én anyukám, aki addig a pillanatig a világ legjobb anyukájának látszott, aki fölvehette volna a versenyt a Szívek szállodája hősnőjével, akit az összes barátnőm irigyelt a

~ 82 ~

gyönyörű vörösesbarna hajáért meg a mesésen bársonyos bőréért és csalafinta humoráért, valójában kötözni való bolond. —

Mit művelsz? Miért mesélted el ezt? — kérdeztem dühös

könnyeimmel küszködve. —

Mert tudnod kell, hogy te is különleges vagy.

Hitetlenkedve bámultam rá. —

Különleges — ismételtem. — Ha te félig angyal vagy, akkor én

micsoda vagyok, negyedangyal? —

A negyedvér angyalokat quartariusnak hívják.

—

Haza akarok menni! — mondtam rosszkedvűen. Okvetlenül

telefonálnom kellett apunak, hátha ő tudja, mi a teendő. Keresni akartam valakit, aki segít az anyukámon. —

Én sem hittem volna el — mondta anyu. — Ha nincs rá

bizonyíték. Először azt hittem, a nap bújt elő a felhők mögül, hirtelen fénybe borítva a sziklapárkányt, amelyen álltunk, de azután lassan fölfogtam, hogy ez a fény sokkal ragyogóbb annál. Megfordultam, és tenyeremmel eltakartam a szememet az anyuból áradó világosság elől. Mintha a napba néztem volna, az erős fény könnyeket csalt a szemembe. Azután kissé elhalványult, és megláttam, hogy anyunak szárnya van — hatalmas, hófehér szárny bomlik ki mögötte. Ez a dicsfény — mondta anyu, és értettem a szavait, pedig nem angolul beszélt, hanem valami furcsa nyelven, mintha Minden szótag helyett két zenei hang csendült volna föl, olyan hajmeresztőén idegenül szólt, hogy beleborzongtam.

~ 83 ~

—

Anyu! — nyöszörögtem tehetetlenül.

A szárnya széttárult, mintha felröppenne vele, majd lecsapott. Olyan hangot adott, mint egy szívdobbanás a föld mélyén. A hajam hátralibbent a szelétől. Anyu lassan a levegőbe emelkedett, hihetetlenül kecsesen és könnyedén, továbbra is tetőtől talpig tündökölve. Azután hirtelen kisuhant a fák fölé, villámgyorsan végigrepült a Völgyön, mígnem csak ragyogó fénypontnak tűnt a láthatáron. Döbbenten maradtam magamra az üres és néma sziklapárkányon, amely sötétebbé vált, mivel anyu már nem világította meg. —

Anyu! — kiáltottam utána.

Figyeltem, ahogy kört írt le, és visszasiklott hozzám, ezúttal jóval lassabban. A hegyoldalnál a magasba szárnyalt, és elegánsan lebegett a levegőben. —

Most már hiszek neked — mondtam.

Fölcsillant a szeme. Sírógörcsöt kaptam. —

Minden rendben lesz, édesem — nyugtatgatott.

—

Angyal vagy — hebegtem könnyek között. — Ez pedig azt

jelenti, hogy én... Nem bírtam kimondani. - Azt jelenti, hogy te is részben angyal vagy — fejezte be helyettem. Aznap este bezárkóztam, a szobám közepére álltam, és szuggeráltam a szárnyamat, Hogy jelenjen meg. Anyu bizonygatta,

~ 84 ~

hogy idővel én is képes leszek előhívni a szárnyamat, sőt repülni is tudok majd vele. Nem tudtam elképzelni, olyan vadul hangzott. Pántos felsőben és bugyiban álltam az egész alakos tükör előtt, és az Angel

című

sorozat

reklámjaiban

látott

Victoria’s

Secret

szupermodellek jutottak eszembe, ahogy szexisen szárnyukba burkolóznak. Az én szárnyam azonban nem jelent meg. Az egész elképzelés nevetségesnek tűnt. Majd pont az én lapockámból fog szárny kinőni. Na persze, én, mint részben angyal. Az, hogy anyám félangyal, teljesen értelmesen hangzott mármint ha annak van bármiféle értelme, hogy anyám természetfölötti lény. Mindig is gyanúsan szépnek láttam. Saját csökönyösségemmel, hisztirohamaimmal és epéskedésemmel ellentétben lefegyverzően kedvesnek és kiegyensúlyozottnak. Olyan tökéletesnek, hogy az már szinte bosszantott. Szemernyi hibát sem tudtam találni benne. Leszámítva, hogy egész életemben hazudott nekem. Ez a gondolat kicsit elkeserített. Tényleg, nem kellene lennie valami szabálynak, hogy az angyalok nem hazudhatnak? Ámbár tulajdonképpen nem is hazudott. Egyetlenegyszer sem mondta, hogy „Tudod, mit? Te cseppet sem különbözöl másoktól”. Valójában épp az ellenkezőjét tette. Mindig a különbözőségemet hangsúlyozta. Csak eddig nem hittem neki. Bizonyos dolgokban jobb vagy — mondta, amikor a Sasfészek tetején álltunk. — Erősebb, gyorsabb, okosabb. Nem vetted észre? —

Nem — vágtam rá.

Pedig ez nem volt igaz. Mindig is sejtettem, hogy más vagyok,

~ 85 ~

mint a többiek. Anyu megőrzött egy videofelvételt, amelyen hét hónaposan járok. Hároméves koromra megtanultam olvasni. Az osztályban elsőként sajátítottam el a szorzótáblát, tudtam kívülről az USA ötven államának nevét és az ehhez hasonlókat. Ráadásul tornában is jeleskedtem. Fürge lábú voltam, magasra ugrottam és messzire dobtam. Ha az órákon játszottunk, mindenki velem egy csapatba akart kerülni. Mégsem voltam csodagyerek vagy efféle. Semmiben sem teljesítettem rendkívülit. Háromévesen nem golfoztam úgy, mint Tiger Woods, ötévesen se szimfóniákat nem írtam, se sakkversenyeken nem vettem részt. Általában csak egy kicsivel könnyebben birkóztam meg a feladatokkal, mint a többi gyerek. Igaz, hogy észrevettem ezt, de nem nagyon törtem rajta a fejemet. Legfeljebb azt hittem, azért megy nekem jobban ez vagy az, mert nem fecsérlem arra az időt, hogy hülyeségeket nézzek a tévében. Vagy mert anyu olyan szülő, aki arra buzdít, hogy gyakoroljak, tanuljak, olvassak. Most nem tudtam, mit gondoljak. Egyfelől minden egybevágott, másfelől meg egyáltalán nem. Sokszor egyszerűen azt tesszük, amiről úgy hisszük, elvárják tőlünk — mosolygott anyu, holott a képességeinkből sokkal többre futja. Már annyira szédelegtem, hogy le kellett ülnöm. Anyu pedig ott a sziklán tovább magyarázott, felsorolta a legfontosabb tudnivalókat. Szárny: megvolt. Erősebb, gyorsabb, okosabb: ez is megvolt. A képességeinkből sokkal többre futja. Néhány szó a nyelvekről. És pár szabály: Ne szólj róla Jeffrey-nek, mert még nem

~ 86 ~

elég nagy. Ne szólj róla az embereknek, mert nem hisznek neked, és ha igen, akkor nem tudnak mit kezdeni vele. Még este, a szobámban is elzsibbadt a nyakam, ahogy eszembe jutott, hogyan mondta azt, hogy az „embereknek”, mintha ez a szó egyszeriben nem is vonatkozna ránk. Azután a rendeltetésről beszélt, és arról, hogy hamarosan én is megkapom az enyémet. Azt mondta, fontos, de nem olyasvalami, ami könnyen elmagyarázható. Ezután lényegében elhallgatott, és nem válaszolt több kérdésemre. Azt mondta, vannak dolgok, amiket idővel meg kell tanulnom, ki kell tapasztalnom. És vannak más dolgok, amiket egyelőre nem szükséges tudnom. —

Eddig miért nem mondtad el ezeket? — kérdeztem.

—

Mert azt akartam, hogy ameddig csak lehetséges, normális életet

élj — felelte. — Hogy normális kislány legyél. Hát az már világosan látszott, hogy soha nem leszek normális. A tükörképemre néztem. —

Rendben — szólaltam meg. — Lássuk a szárnyamat!

Semmi. - Gyorsabban, mint a puskagolyó! — parancsoltam képmásomnak a lehető legsupermanesebb pózban. Azután a tükör arcról lehervadt a mosoly, és a velem szemben álló lány kétkedőn bámult vissza rám. —

Rajta! — tártam szét a kezem. Előrehúztam a vállamat, hogy a

lapockám kiálljon, szorosan lehunytam a szememet, és erősen a szárnyra gondoltam. Elképzeltem, amint előtör belőlem, átfúrja a bőrt, úgy bomlik ki mögöttem, ahogy anyunál láttam a hegytetőn.

~ 87 ~

Kinyitottam a szemem. Még mindig nem volt szárnyam. Sóhajtva lehuppantam az ágyra. Lekattintottam a lámpát. A mennyezetre ragasztott, sötétben világító csillagok most bugyutának, gyerekesnek tűntek. Az ébresztőórámra pillantottam. Elmúlt éjfél. Tudtam, hogy másnap tanítás. Meg kellett írnom egy helyesírásdolgozatot, amit a harmadik órán elmulasztottam, ez most még nevetségesebbnek tűnt. —

Quartarius — mondtam ki a negyedangyalok anyutól hallott

nevét. Q-U-A-R-T-A-R-I-U-S. Clara quartarius. Eszembe jutott anyu különös nyelve. O angyalnyelvnek hívta. Hátborzongatóan gyönyörű, akár egy zenei dallam. —

Lássuk a szárnyamat! — mondtam.

Furcsán csengett a hangom, mintha magasabb és alacsonyabb visszhangok is megszólaltak volna. Meghökkentem. Tudtam beszélni azon a nyelven. —

És ekkor éreztem magam alatt a szárnyamat, kissé fölemelt, a két

fele egymás alá volt hajtogatva. Majdnem a sarkamig ért, és még a sötétben is fehéren derengett. Mi a szent szar?! — kiáltottam fel, és mindkét kezemet a számhoz kaptam. Nagyon lassan keltem fel, féltem, hogy újra eltűnik a szárnyam. Meggyújtottam a villanyt, a tükör elé álltam, és végre megnéztem a szárnyamat. Valódi volt — igazi, súlyos szárny igazi, csiklandozós tollakkal, tökéletes bizonysága annak, hogy ami korábban anyuval

~ 88 ~

történt, az komoly. Olyan gyönyörűszép volt, hogy a láttára nagyot dobbant a szívem. Óvatosan megtapogattam. Éreztem, hogy meleg, eleven. Rájöttem, hogy éppúgy mozgatható, mint a karom. Valóban hozzám tartozik, újabb végtag, amelyről mostanáig nem tudtam. Úgy tippeltem, hogy a szárnyfesztávolságom jó három, három és fél méteres lehet, de pontosan nemigen állapíthattam meg, mert az egész nem fért bele a tükörbe. A szárnyfesztávolságom. Megcsóváltam a fejemet. Na tessék, most már szárnyfesztávolságom is van. Őrület. Megvizsgáltam a tollakat. Egyesek nagyon hosszúak, simák és éles szélűek

voltak, mások puhábbak,

lekerekítettebbek.

A

legrövidebbek, a testemhez legközelebbiek, azon a részen, ahol a szárny a vállamhoz csatlakozott, kicsik és pihések voltak, körülbelül akkorák, mint a hüvelykujjam. Megragadtam az egyiket, és addig húztam, amíg ki nem jött, de az úgy fájt, hogy könnybe lábadt a szemem. A kezemben tartott tollra meredtem, nem fért a fejembe, hogy belőlem származik. Egy pillanatig a tenyeremen pihent, majd lassan szertefoszlott, elillant, nyoma sem maradt. Kiderült tehát, hogy van szárnyam, tollam, angyalvér csörgedezik az ereimben. És mi lesz ezek után? Megtanulok repülni? Felhő szélén hárfát pengetve kalimpálok a lábammal? Istentől kapok üzeneteket? Rémület rándította görcsbe a gyomromat. Bár a családunkat nemigen nevezhettem vallásosnak, mindig hittem Istenben. Most azonban

~ 89 ~

rájöttem, egészen más hinni Istenben, vagy pedig tudni, hogy létezik, és a jelek szerint nagyszabású terve van velem. Mit mondjak, ezt legalábbis bizarrnak találtam. Egyik napról a másikra gyökeresen megváltoztak a világmindenséget és benne elfoglalt helyemet illető elképzeléseim. Nem tudtam, hogyan kell ismét eltüntetni a szárnyamat, úgyhogy amennyire csak bírtam, összecsuktam a hátamon, és lefeküdtem az ágyamra. Csönd volt a házban, mintha az egész földkerekség elaludt volna. Mindenki változatlan maradt, csak én alakultam át. Aznap este ettől a tudattól elképedten és ijedten feküdtem le, simogattam a tollaimat magam alatt, amíg el nem aludtam.

~ 90 ~

5 GYUFAFEJ Christiannel csak egy tantárgyunk közös, így nem egyszerű feladat magamra

vonnom

a

figyelmét.

Történelemórán

mindennap

igyekszem úgy kiválasztani a helyemet, hogy jó eséllyel mellém üljön. Az eddigi két hét alatt pontosan háromszor alakult olyan kedvezően a csillagállás, hogy Christian a mellettem lévő széken kötött ki. Ilyenkor mosolyogva köszönök, és ugyanúgy viszonozza. Egy pillanatra tagadhatatlan erő vonz bennünket mágnesként egymáshoz, de azután kinyitja a füzetét, vagy a pad alatt megnézi a mobiltelefonját, ezzel jelzi, hogy a „Szép időnk van”- típusú csevejnek vége. Olyan ez, mintha abban a kulcsfontosságú néhány másodpercben az egyik mágnes a visszájára fordulna és eltaszítaná őt tőlem. Christian nem goromba, szó sincs ilyesmiről, csak nem töri

~ 91 ~

magát azért, hogy megismerjen. Miért is törné? Fogalma sincs a jövőről, ami ránk vár. Így hát napi egy órában titkon lesem őt, próbálok minél többet az emlékezetembe vésni, mert nem tudom, mi jöhet majd egyszer kapóra. Szívesen hord legombolós nyakú, lezserül feltűrt ujjú inget és hozzá Seven farmert, vagy kéket, vagy ugyanolyan fazonú, alig eltérő árnyalatú feketét. Zöld golyóstollal ír újrahasznosított papírból készült füzetébe. Ha Mr. Erikson fölszólítja, szinte mindig tudja a helyes választ, ha pedig nem, akkor megereszt valami tréfát a saját rovására, vagyis nemcsak okos, hanem szerény és humoros is. Kedveli az Altoid mentolos cukorkát. Időről időre kiveszi a farzsebéből az ezüstszínű kis dobozt, és bekap egy szemet. Számomra ez annak a jele, hogy csókolózásra számít. Ha már itt tartunk, Kay mindennap rögtön a tanterem előtt várja. Mintha észrevette volna, hogyan nézett a pasijára első nap az étkezdében az új lány, és soha többé nem akarná ilyesminek kitenni a srácot. Ezért csak az óra előtti néhány becses perc áll rendelkezésemre, és egyelőre semmivel sem tudtam számottevő reakciót kiváltani Christianből. Holnap viszont pólóparádé. Olyan pólót kell fölvennem, amely társalgásra ingerli. —

Ne görcsölj ennyire! — figyelmeztet Wendy tanítás után, amikor

a szobámban kiállítást rendezek neki a pólóimból. Maga alá húzott lábbal ül az ablaknál, pont úgy fest, mint egy testi-lelki barátnő, aki rendkívüli horderejű öltözködési döntés meghozatalában segédkezik. —

Legyen zenekaros? — mutatom a Dixie Chicks-turnéról való

~ 92 ~

fekete trikót. —

Ez nem jó.

—

Miért nem?

—

Bízz bennem!

Kiválasztom az egyik kedvencemet, az elvises lombzöldet, amelyet néhány éve egy gracelandi kiruccanáson kaptam. A fiatal, ábrándos Elvis a gitárja fölé hajol. Wendy nem valami lelkesen hümmög. Egy intenzív rózsaszín pólóval próbálkozom, amelynek felirata: MINDENKI IMÁDJA A KALIFORNIAI LÁNYOKAT. Ez nyerő lehet, meglovagolhatom vele azt, ami Christianben és bennem közös. Viszont üti a narancssárga hajamat. Wendy a homlokát ráncolja. —Azt hiszem, az öcsém azt tervezi, hogy SIPIRCVISSZA KALIFORNIÁBA ! szövegű

trikóban nyomul.

—

Gáz. Tulajdonképpen mi baja a kaliforniaiakkal?

—

Régi história. A lényeg az, hogy a nagyapám hajdani birtoka, a

Tunya Kutya most valami gazdag kaliforniaié, a szüleim csak vezetik a tulaj helyett, és Tucker pipa emiatt. Ezenkívül megsértetted Harangvirágot. —

Harangvirágot?

—

Mifelénk nem sértegetheted büntetlenül egy férfi teherautóját.

- Magára vessen! — nevetek. — A tegnapi töriórán máglyán akart elégetni. Jó kislányhoz illően jegyzetelek, a magam dolgával törődök, Tucker meg teljesen váratlanul jelentkezik, és

~ 93 ~

boszorkánysággal vádol. —

Igen, kitelik tőle ilyesmi — ismeri el Wendy.

—

Szavazni kellett a kérdésről. Hajszál híján hóhérkézre került az

apácám. Nyilván nem hagyhatom ennyiben, kölcsönkenyér visszajár. Kellemes emlék, hogy Christian a máglyára vetésem ellen voksolt. Az ő szavazata persze nem sokat számít, mivel jobbágy, de akkor is fontos, hogy még elméletileg sem akart holtan látni. —

Ugye, tudod, hogy csak olajat öntesz a tűzre? — kérdezi Wendy.

—

Nem félek az öcsédtől. Egyébként akik félév végéig kitartanak,

valami jutalmat kapnak, én pedig igazi túlélő vagyok. Most Wendyn a nevetés sora. —

Ami azt illeti,Tucker is.

—

El sem hiszem, hogy együtt bújtatok elő az anyaméhből.

Elmosolyodik. —

Vannak pillanatok, amikor én sem. De különben jó srác, csak

néha ügyesen titkolja. Kinéz az ablakon, látom, hogy elpirult. Talán megbántottam? Bármennyit poénkodik, hogy Tucker púp a hátán, mégis kényes erre a témára? Meg tudom érteni. Én annyit humorizálok Jeffrey-n, amennyit akarok, de ha valaki más szórakozik az öcsikémmel, az jobb, ha vigyáz. —

Akkor legyen az Elvises? Kifogytam a választékból.

—

Ühüm. — A falnak támaszkodik, és a feje fölött nyújtóztatja a

karját, mintha kimerítette volna a társalgás. —Tulajdonképpen senkit sem érdekel.

~ 94 ~

—

Na persze, te ezer éve itt vagy — emlékeztetem. — Neked már

nem kell elfogadtatnod magadat. Nekem meg az az érzésem, hogy elég egy rossz lépés, és a felbőszült csőcselék kikerget az iskola területéről. —

Ugyan már! Majd elfogadnak. Én is elfogadtalak, nem?

De. Két hete változatlanul a láthatatlanok asztalánál ebédelek. Eddig két alapvető csoportot ismertem föl a Jackson-völgyi középiskolában: a pénzeseket — a jómódú jacksoni vendéglősök, szállodások és galériatulajdonosok trendi csemetéit; valamint a sokkal kisebb és kevésbé szembeötlő társaságot, a pénztelenekét, akiknek a szülei a gazdag jacksoniaknak dolgoznak. A két csoport közötti kiáltó ellentét érzékeléséhez elég a tökéletesen frizírozott fejű,

francia

manikűrözött

Kayről

Wendyre

nézni,

aki

tagadhatatlanul csinos ugyan, de napszívta haját rendszerint simán copfba fonva hordja, a körme rövidre vágott, lakkozatlan. Hát én vajon melyik csoportba illek? Hamar kezdek rájönni, hogy hegyi panorámás, tágas házunk jó sok pénzt jelent, noha Kaliforniában anyu egy szót sem szólt róla. Nyilvánvalóan gazdagok vagyunk, mégis úgy nevelt bennünket, hogy fogalmunk sem volt a vagyonról. Végül is átélte a nagy gazdasági világválságot, elvárja, hogy Jeffrey-vel hétről hétre félretegyünk egy kicsit a zsebpénzünkből, az utolsó falatig eltüntessük, ami a tányérunkon van, zoknit stoppol, ruhát javít, és lecsavarja a fűtést, mert bármikor fölvehetünk még egy pulóvert. —

Persze, elfogadtál, de még mindig nem jöttem rá, miért -

~ 95 ~

felelem Wendynek. — Biztos valami hóbortból. Vagy ha nem, akkor így próbálsz áttéríteni a titkos lókultuszodra. —

Teringettét, most megfogtál! — színészkedik. — Meghiúsí-

tottad ördögi tervemet. —Tudtam! Bírom Wendyt. Agyafúrt, jólelkű, egyszerűen rendes csaj. És megmentett attól, hogy lököttnek könyveljenek el, akivel senki sem áll szóba, és neki köszönhető, hogy a kaliforniai haverok sem hiányoznak annyira. Ha mostanában felhívom őket, már az az érzésem, nincs sok beszélnivalónk, miután kikerültem a brancsból. Nélkülem élik tovább az életüket. Mégsem érek rá azon töprengeni, hogy a pénzesekhez vagy a pénztelenekhez tartozom. Az igazi gondomnak semmi köze nagymenőséghez meg csórósághoz, annál több ahhoz a körülményhez, hogy a jacksoni középiskola diákjainak zöme óvodás kora óta ismeri egymást. Jó pár évvel ezelőtt klikkekbe tömörültek. Bár természetemnél

fogva

a

szerényebbik

csapathoz

vonzódom,

Christian a trendikhez tartozik, tehát ott a helyem. Csakhogy ez akadályokba ütközik. Szembeötlő, durva akadályokba. Az első mindjárt az ebéd. A nagymenők a városban szoktak kajálni. Na persze, akinek tele a zsebe, és kocsival jár, nem ragaszkodik a zsírban tocsogó menzai koszthoz. Nem hát. Nekem pénzem is van ügyein, meg kocsim is, de az első tanítási héten suliba menet száznyolcvan fokos fordulatot mutattam be a jeges úton. Jeffrey azt mondta, ez az országúti kis piruettezés többet ért a vidámparknál.

~ 96 ~

Azóta buszozunk, ami azt jelenti, hogy nem mehetek ki ebédelni, hacsak valaki el nem visz, és egyelőre nem állnak sorba ajánlatokkal. Ezzel eljutottunk a második akadályhoz: eléggé szégyenlősen viselkedem, legalábbis olyanokkal, akik nem nagyon törődnek velem. Kaliforniában sosem tapasztaltam ezt. A régi iskolámban nem kellett keresnem a társaságot, az ottani haverjaim szinte magától értetődően csapódtak hozzám. Itt azonban teljesen más a helyzet, és ennek főként a harmadik akadály az oka: Kay Patterson.

Nem

könnyű

sok

barátot

szerezni,

ha

a

suli

legkörülrajongottabb diáklánya ferde szemmel néz az emberre. Másnap reggel Jeffrey HA AZ IDIÓTÁK REPÜLNI TUDNÁNAK, ÚGY NÉZNE KI EZ

A KÓCERÁj, MINT EGY REPTÉR feliratú pólóban

csámpázik be a konyhába. Tudom, hogy ezt az egész suli viccesnek fogja találni, és egyáltalán nem veszik zokon, mert kedvelik az öcsémet. Könnyű neki. —

Figyi, nincs kedved ma vezetni? — kérdezi. — Nem akarok

ilyen hidegben a buszmegállóig gyalogolni. —

Meguntad az életedet?

—

Csak szeretem a veszélyt. Távlatokat ad az embernek.

Hozzávágom a bucimat, de elkapja. Anyu dolgozószobájának csukott ajtajára sandítok. Jeffrey reménykedve mosolyog. —

Na látod! — mondja, ahogy lassan lefelé indulunk az iskolába

vezető hosszú úton. — Megy neked ez a havon vezetés. Egykettőre profi leszel. Gyanúsan kedves hozzám.

~ 97 ~

—

Oké, térjünk a tárgyra! Mit akarsz tőlem?

—

Bekerültem a birkózócsapatba.

—

Azt meg hogy csináltad, ha novemberben volt az újonc-

válogatás? Vállat von, mintha az egész nem lenne nagy dolog. —

Kihívtam a csapat legjobb birkózóját, és legyőztem. Kicsi ez az

iskola, szükség van versenyzőkre. — —

Anyu tud róla? Szóltam neki, hogy benne vagyok a csapatban. Nem ujjongott,

de minden iskolai tevékenységtől mégsem tilthat el bennünket. Unom már ezt a „húzzuk meg magunkat, különben valaki rájön, hogy mások vagyunk” baromságot. Ha két vállra fektetek valakit, még nem fogják azt mondani, hogy „Nahát, ki ez a srác, tényleg jól birkózik, csak nem angyali” —

Igaz — hagyom rá kelletlenül. De anyu nem az a fajta, aki

öncélú szabályokat hoz. Oka van annak, hogy ilyen óvatos. Az a helyzet, hogy valakinek el kellene vinnie az edzésekre -

—

fészkelődik az ülésen Jeffrey. — Mármint az összesre. Egy ideig hallgatunk, nincs más zaj, csak a fűtésé, ahogy a lábunkra fújja a meleget. - Hánykor? — kérdezem végül, és fölkészülök a rossz hírre. —

Reggel fél hatkor.

—

Álmodik a nyomor.

—

Ne már!

—

Vitesd el magad anyuval.

~ 98 ~

—

Azt mondta, ha ragaszkodom a birkózáshoz, keressek magamnak

fuvarost. Gondoskodjak magamról. —

Akkor sok szerencsét!

—

Légyszi! Csak néhány hétről van szó, aztán Darrin, a haverom

betölti a tizenhatot, és fuvarozhat. —

Az biztos tetszeni fog anyunak.

—

Igazán segíthetnél, Clara. Tartozol ennyivel — teszi hozzá

halkan. Tényleg tartozom, hiszen miattam fordult fel fenekestül az élete. Bár nem úgy nézem, mintha rettenetesen szenvedne ettől. —

Egy fenét tartozom, de rendben. Max hat hét, utána keress

magadnak más sofőrt! Nagyon elégedettnek látszik. Lassanként talán rendeződik a kapcsolatunk, visszazökkenünk a régi kerékvágásba. Hatheti korán kelés nem a világ, elviselhető ár azért, hogy az öcsém ne utáljon. —

De van egy feltételem — mondom.

—

Mi az?

Beteszem a Kelly Clarkson - cédémet. - Én döntöm el, mit hallgatunk. Wendy pólóján A LOVAK MEGETTÉK A H ÁZIMAT felirat olvasható. —

Nem semmi! — súgom oda neki, miközben becsusszanunk a

helyünkre az angolórán. Ügyeletes szívtiprója, Jason Lovett felénk tekinget a terem másik feléből. — Ne nézz föl, de a mesebeli királyfi egyfolytában rajtad legelteti a szemét.

~ 99 ~

—

Dugulj el!

—

Remélem, tud lovagolni, hogy együtt ügethessetek el a

naplementében. Becsengetnek, és Mr. Phibbs siet be a tanterembe. Tíz piros pontot kap az első tanuló, aki pontosan megmondja,

—

honnan való a pólómon látható idézet — jelenti be. Kihúzza magát, és kidülleszti a mellét, hogy mindenki jól láthassa a mondatot. Előrehajolunk, hogy kisilabizáljuk a bolhabetűs szöveget: HA A TUDOMÁNY MEGTANÍT BENNÜNKET VALAMIRE, HÁT

KUDARCAINKAT

ÉS

SIKEREINKET

ARRA, HOGY EGYARÁNT

TÜRELEMMEL ÉS CSÖNDES MÉLTÓSÁGGAL FOGADJUK. Ez könnyű. Csak a múlt héten fejeztük be a könyvet. Körülnézek, de senki sem jelentkezik. Wendy kerüli Mr. Phibbs tekintetét, nehogy fölszólítsa. Jason Lovett éppen Wendyvel próbál szemezni. Angéla Zerbino, akitől általában számítani lehet arra, hogy bekurjantja a helyes választ, vadul körmöl a füzetébe, alighanem valami kificamodott elbeszélő költeményt alkot az élete igazságtalanságairól. A terem végében valaki az orrát fújja, egy másik lány pedig a körmével dobolni kezd a padján, de mindenki hallgat. - Senki? — kérdezi csüggedten Mr. Phibbs. Ennyit vesződött a pólócsináltatással, és az emelt szintű csoportja kiválóságai köziil egy sem képes fölismerni a most tanult könyvből származó idézetet. Á, üsse kő. Fölemelem a kezemet. —

Miss Gardner — derül föl Mr. Phibbs arca.

~ 100 ~

—

Ez a Frankenstein. A szóban forgó részlet annyiból ironikus,

hogy amikor dr. Frankenstein ezt a kijelentést teszi, éppen megfojtani készül a szörnyet, akit teremtett. Ennyit a méltóságról, ugyebár. —

Igen, valóban ironikus — kuncog Mr. Phibbs, és bevési nekem a

tíz piros pontot. Igyekszem lelkesnek látszani. Wendy egy cetlit csúsztat a padomra. Feltűnés nélkül kibontom. Okostojás! — kezdődik az üzenet. — Na ki hiányzik ma? A margóra szmájlit rajzolt. Ismét körülkémlelek, azután rádöbbenek, hogy ezúttal

senki

sem

próbál

lyukat

égetni

a

tekintetével

a

nyakszirtembe. Kay nincs itt. Elmosolyodom. Csodálatos nap lesz ez a mai. —

Elhoztam annak az állatgyógyászati gyakornoki programnak a

prospektusát, amiről meséltem — mondja Wendy, miután kicsöngetnek ebédszünetre. Rögtön kiszaladok a folyosóra, lerobogok a lépcsőn, és megcélzóm a szekrényemet. Wendy kocogni kénytelen mögöttem, nehogy lemaradjon. - Lassíts, nem fogsz éhen halni! — figyeli nevetve, ahogy a számzár kombinációjával bajlódom. — Ma húsgombócos bagett van műsoron. A héjában sült töltött krumpli mellett ez a legjobb menü egész évben. —

Mi az? — kérdezem szórakozottan, és az arra haladó arcok

tengerét fürkészem egy ismerős zöld szempár után. —

Egyébként Montanában hirdették meg a gyakornoki státust.

~ 101 ~

Tényleg káprázatos. Megvan! Az ott Christian, a szekrényénél áll. Kaynek színét sem látom. Christian bebújik a dzsekijébe — fekete polár! —, és megfogja a kulcsát. Izgatott remegés fut át a gyomromon. —

Ma a városban ebédelek — kapom gyorsan magamra az

anorákomat. Wendynek a meglepetéstől tátva marad a szája. —Te kocsival vagy? —

Igen. Jeffrey rábeszélt, hogy néhány hétig fuvarozzam.

—

Frankó. Menjünk Bubba grillbüféjébe. Tucker egy időben ott

dolgozott, úgyhogy mindig kapok árengedményt. Jó a kaja, nekem elhiheted. Csak elszaladok a kabátomért. Christian már indul. Nincs veszteni való időm. —

Az az igazság, Wen, hogy bejelentkeztem az orvoshoz —

mondom tétován, és reménykedem, hogy nem kérdezi meg, melyik orvoshoz. —

Aha.

Látom rajta, hogy hiszi is meg nem is. - Igen, és nem szeretnék elkésni. — Christian már majdnem a kijárathoz ért. Becsukom a szekrényemet, és Wendy felé fordulok, próbálom kerülni a tekintetét. Pocsékul hazudok, de most nem érek rá lelkifurdalással bíbelődni. Elvégre ez a rendeltetésemmel függ össze. —Tanítás után találkozunk, jó? Most mennem kell. Ezzel gyakorlatilag már rohanok is a kijárathoz.

~ 102 ~

A parkolótól követem Christian ezüstszínű Avalanche-ét, kettőnk közé engedek pár kocsit, nehogy úgy tűnjön, mintha ráragadtam volna. A sulitól néhány utcányira lévő Pizza Hutnál száll ki egy másik sráccal, akit látásból ismerek az angolóráról. Haditervet készítek. Úgy fogok tenni, mintha véletlenül botlanék beléjük. —

Nahát, sziasztok! — motyogom magamnak a visszapillantó

tükörbe meglepetést színlelve. —Ti is ide jöttetek, srácok? Leülhetek az asztalotokhoz? Christian majd fölnéz rám azzal az andalító zöld szemével, kissé fátyolos hangon köszön, odébbül, hogy helyet adjon nekem, és a szék még langyos lesz a teste melegétől. Nekem meg valahogy megoldódik a nyelvem, és mondok valami elképesztően szellemeset. És akkor végre láthatja, milyen vagyok valójában. Nem bombabiztos terv, de a legjobb, amit hamarjában kiötölhettem. A hely zsúfolásig megtelt. Látom, hogy Christian hátul hatodmagával szorong egy kerek bokszban. Oda semmiképpen sem férek be, és nem ténfereghetek mintegy véletlenül arrafelé, mert a vak is látná, mi a szándékom. Megint felsültem. Az elülső sarokban, a játékteremmel szemben találok egy kis asztalt. Christiannek és a cimboráinak háttal ülök le, hogy ne láthassák az arcomat, bár biztos, hogy kiszúrnak a katasztrofálisan narancssárga hajamról, ha egy futó pillantásnál többet szentelnek nekem. Másik tervet kell kiagyalnom. Mialatt várakozom, hogy jöjjön valaki felvenni a rendelést,

~ 103 ~

Christian és még két srác fölpattan az asztaluktól. A játékteremhez szaladnak, mint a vakációzó kisiskolások. Most jól látom őket, ahogy az egyik flipper köré tömörülnek, középen Christian dobálja be a negyeddollárosokat. Figyelem, ahogy játék közben a gépre támaszkodik, dús szemöldökét összevonva koncentrál, keze fürgén ide-oda mozog a gép oldalán. Hosszú ujjú, sötétkék felsője azt kérdezi: MI A JELED ? A szöveg alatt fehér sáv fut keresztben a mellkasán, rajta fekete rombusz, kék négyzet és zöld kör. Fogalmam sincs, mit jelent. —

Jaj, anyám! — nyög nagyokat a másik két srác együttérző

barlanglakok módjára, mert úgy tűnik, Christian simán átengedi a golyót a lapátok között, méghozzá nem is egyszer, de kétszerháromszor. A flipperezés nyilvánvalóan nem erőssége. —

Mi bajod, haver? — kérdezi az angolóráról ismerős srác, azt

hiszem, Shawnnak hívják, ő az, aki a hódeszkázás megszállottja. — Ma nem vagy formában. Hová lettek a villámgyors reflexeid? Christian sokáig nem válaszol — tovább játszik. Azután morogva elfordul a géptől. —

Elég sok dolgom van mostanában — mondja.

—

Ja, például húszleveszkét kell főznöd szegény kisz Kaynek.

Christian a fejét ingatja. —

Ne gúnyolódj, a nők imádják a levest. Még jobban, mint a

virágot. Nekem elhiheted. Próbálok bátorságot meríteni, hogy odamenjek és megszólítsam. Kaliforniában köztudomású volt, hogy baromi jól flipperezek. Majd

~ 104 ~

én leszek a menő csajszi, aki arat a játékgépeken. Ezerszer jobb megoldás, mint odasündörögni Christian asztalához, mint egy elveszett kiskutya. Itt a nagy lehetőség. —

Figyuzzatok! — szólal meg Shawn, amint fölállok, hogy

odamenjek. — Az nem Gyufafej? Kiii? —

Micsoda? — kérdezi Christian. — Ki az a Gyufafej?

—Tudod, az új bige. A kaliforniai. Az egészben az a leginkább lehangoló, hogy hosszú másodpercekbe telik, mire felfogom, hogy rólam beszél. Néha tényleg szívás, ha valakinek természetfölöttien jó a hallása. —

Ez egyfolytában téged stíröl, haver — mondja Shawn.

Gyorsan másfelé nézek, közben úgy nyomja a gyomromat a név, mint a nedves beton. Gyufafej. Mint a piros hajú bohóc. Legszívesebben örökre elrejtőznék a nyilvánosság elől. Es a csapások sora még korántsem ért véget. —

Nézd már, milyen bögreszeme van! Mint a bagolynak — véli a

másik srác. — Te, Prescott, ez rád hajt. Csininek csini ugyan, de van benne valami hülye tyúkos, nem? —

Ezt hallgasd: Csinigyufa! — röhög Shawn. — Világbajnok

becenév. Tudom, hogy nem bántani akar, hiszen joggal feltételezi, hogy a zajos étterem másik oldaláról nem hallom, amit mond. Én azonban olyan tisztán hallom, mintha mikrofonba beszélne. Forróság nyilall a fejemből a lábujjaimba. A gyomrom háborog. Azonnal ki kell

~ 105 ~

jutnom innen, mert minél tovább álldogálok, annál biztosabb, hogy csak két választásom marad: vagy kidobom a taccsot, vagy elbőgöm magam. És inkább a halál, mint hogy bármelyiket is műveljem Christian Prescott jelenlétében. Abba lehet hagyni, srácok! — mordul rájuk Christian. —

—

Nyilván csak ebédelni jött. Ó, persze, csakis. Most pedig lelépek. Azonnal.

Harminc perc múlva a töriórán. Az ajtótól legtávolabbi padban táboroztam le. Próbálom elfelejteni a Gyufafej szót. Bárcsak kapucnit húzhatnék a bohócfejemre! Mr. Erikson a tanári asztal szélén ül, túlméretezett fekete pólójának felirata: A CSAJOK CSÍPIKATÖRITANÁROKAT. Mielőtt belefogunk a mai anyagba, párokat alakítunk a további feladatokhoz — közli, és kinyitja az osztálynaplót. — A párok egyegy témát választanak. Bármi megfelel, amennyiben valamilyen módon

kapcsolódik

Anglia,

Wales,

Írország

vagy

Skócia

történelméhez. A következő hónapokban ebben fognak elmélyedni, majd előadják a tanultakat az osztálynak. Valaki hátulról a székembe rúg. Hátrasandítok. Tucker az. Hogyhogy ez a pasi mindig mögöttem köt ki? Rá se hederítek. Újra belerúg a székembe. Jó erősen. Valami bajod van? — kérdezem súgva.

—

~ 106 ~

—

Igen, te.

—

Konkrétabban?

Vigyorog. Ellenállok a kísértésnek, hogy megforduljak és a fejéhez vágjam a Képes brit történelem vaskos kötetét. Ehelyett inkább egy klasszikus mondatot vetek be: —

Hagyjál lógva!

—Valami gond van, Clara nővér? — érdeklődik Mr. Erikson. Fontolgatom, hogy közlöm vele, Tucker nem tud parancsolni a lábának. Érzem, hogy minden tekintet rám szegeződik, márpedig ez hiányzik legkevésbé. Éppen ma. —

Nem, csak izgulok a feladat miatt — mondom.

—

Jó, ha izgatja a történelem — feleli Mr. Erikson —, de próbáljon

uralkodni magán, amíg ki nem jelölöm a partnerét, rendben? Csak ne Tuckert kapjam! — fohászkodom teljes odaadással. Nem tudom, hogy az angyalvérűek imája többet nyom-e a latban, mint az átlagembereké. Talán ha behunyom a szememet, és tiszta szívből azt kívánom, Christiannel osszanak egy párba, akkor valami csoda folytán bekövetkezik. Így tanítás után együtt dolgozhatunk a feladatunkon,

olyankor

Kay

nem

zavarhat,

én

pedig

bebizonyíthatom, hogy nem Gyufafej, a bögreszemű hülye tyúk vagyok, és végre sikerül valamit jól csinálnom. Christian! —

nyomatékosítom kívánságomat

az

Könyörgök! — teszem hozzá az illendőség kedvéért. Christian azonban Brady király mellé kerül. —

Ne feledd, hogy jobbágy vagy! — figyelmezteti Brady.

~ 107 ~

égieknek.

—

Nem, felség — válaszolja alázatosan Christian.

—

És végül, de nem utolsósorban úgy vélem, Clara nővér és Lady

Angéla ütős párost fognak képezni - mondja Mr. Erikson. Most mindenki kap néhány percet, hogy megbeszélje a párjával ,

—

mikor fognak a feladatukon dolgozni. Mosollyal próbálom leplezni csalódottságomat. Angéla szokás szerint a legelső sorban ül. Ledobom magam mellé, és közelebb húzom a székemet. —

Elvis — szemrevételezi a pólómat. — Nem rossz.

—

Koszi. A tiéd is tetszik.

Az ő trikóján a híres Bouguereau - festmény reprodukciója látható a két meztelen angyalkával, a fiú a lány arcához hajol, és puszit nyom rá. —

Ez az II primo bacio, ugye? Az első csók.

—

Igen. Anyám minden nyáron elhurcol látogatóba az olaszországi

rokonaihoz. Ezt a pólót két euróért vettem Rómában. —

Menő.

Nem tudom, mi mást mondhatnék. Tüzetesebben szemügyre veszem a trikóját. Az angyalfiú szárnya pici és fehér. Igen valószínűtlen, hogy föl tudná emelni a dundi testét. Az angyal lány lenéz, mint akit nem is nagyon érdekel ez az egész puszilkodás. Magasabb, vékonyabb, érettebb a Elírnál. A szárnya sötétszürke. —

Szerintem hétfőn találkozhatnánk anyám mulatójában, a Lila

Kombinéban. Most nem próbálnak új műsort, úgyhogy késő estig zavartalanul dolgozhatunk — mondja Angéla.

~ 108 ~

—

Ez fantasztikus! — felelem hangyányi lelkesedéssel. — Akkor

hétfőn suli után? —

Nekem zenekari próbám van. Hét körül végzek. Találkozzunk fél

nyolckor a Kombinéban! —

Pompás! — felelem. — Ott leszek.

Rám mered. Kíváncsi vagyok, vajon ő is Gyufafejnek hív-e a barátnőivel, akárkik is azok. —

Jól vagy? — kérdezi.

—

Semmi baj, bocs. — Az arcbőröm forró, és úgy feszül, mintha

leégtem volna. Műmosolyt erőltetek magamra. — Csak megjött. Aznap éjjel az erdőtűzzel álmodom. Ugyanazt, amit mindig: fenyők és nyárfák, hőség, Christian nekem háttal figyeli a közeledő lángokat. Füst gomolyog a levegőben. Felé gyalogolok. —

Christian! — kiáltom. Felém fordul. Találkozik a tekintetünk. Kinyitja a száját, hogy

mondjon valamit. Tudom, hogy fontos lesz, amit mond, újabb útbaigazítás, nélkülözhetetlen a rendeltetésem megértéséhez. —

Ismerjük egymást? — kérdezi.

—

Ugyanabban az iskolában tanulunk — emlékeztetem.

Hiába. —

Együtt járunk történelemre.

Ez sem mond neki semmit. —

Az első nap te cipeltél be a védőnő szobájába. Elájultam a

folyosón, nem emlékszel? —

De, tényleg, most már emlékszem — mondja. — Hogy is

~ 109 ~

hívnak? —

Clarának. — Nincs időm bizonygatni a létezésemet, mert a tűz

egyre közeledik. — Ki kell, hogy vigyelek innen — ragadom meg a karját. Nem tudom, mit tegyek, csak annyi biztos, hogy mennünk kell. —

Hogyhogy?

—

Azért jöttem, hogy megmentselek.

—

Hogy megments engem? — kérdezi hitetlenkedve.

—

Igen.

Elmosolyodik, majd a szájához emeli a markát, és abba nevet. — —

Bocs — mondja —, de hogy tudnál te megmenteni engem?

Csak álom volt — mondja anyu. Egy csésze málnateát tölt nekem, majd leül a konyhapulthoz. Épp

olyan higgadt és derűs, mint máskor, talán kicsit fáradt és gyűrött, ami nem csoda, elvégre hajnali négyet mutat az óra, és a lánya az imént keltette föl azzal, hogy kiborult. - Cukrot? — kérdezi. A fejemet rázom. —

Honnan tudod, hogy álom volt? — kérdezem.

—

Onnan, hogy úgy tűnik, a látomásod mindig akkor jelenik meg,

ha ébren vagy. Némelyikünk megálmodja a látomásait, de te nem. És onnan is, hogy igen nehezen elképzelhető, hogy Christian ne emlékezne a nevedre. Megvonom a vállamat, azután szokás szerint mindent elmesélek neki. Elárulom, mennyire vonzódom Christianhez, beszámolok a néhány alkalomról, amikor az osztályban szót váltottunk, és

~ 110 ~

megemlítem, hogy sosem tudom, mit mondjak. Beszélek Kayről meg a ragyogó ötletemről, hogy meghívatom magam ebédre Christian asztalához, és hogy végül visszafelé sült el a dolog. És kitérek a gyufafejes ügyre is. —

Gyufafej? — kérdezi anyu szelíd mosollyal, miután végre

elhallgatok. —

Igen. Bár az egyik srácnak jobban tetszett a Csinigyufa —

sóhajtom, és kortyolok a teából. Égeti a nyelvemet. — Csodabogár lettem. —

Ne bomolj, Clara! — lök meg játékosan. — Hiszen csinosnak

neveztek. —

Hát nem egészen.

—

Ne merülj bele az önsajnálatba. Inkább találjunk még néhányat!

—

Néhány mit? Más csúfneveket. Azért, hogy ha újra hallod őket, készen állj a

—

visszavágással* Például?

— —

Paradicsom szőke.

—

Paradicsom szőke — ismétlem bizonytalanul.

—

Ez gyerekkoromban súlyos sértésnek számított.

—

Mikor, 1900 táján?

Meg egy kis teát tölt magának. - Engem sokszor le paradicsom szőkéztek. Hívtak Nebáncsvirágnak is. Meg Marharépának. Azt nagyon utáltam. Nehéz elképzelni őt kislánynak, arról nem is beszélve, hogy a

~ 111 ~

többi gyerek csúfolja őt. így már kicsit (de csak egy kicsit) elviselhetőbb, hogy engem Gyufafejnek hívnak. —

Na jó. Mi jöhet még?

—

Lassúk csak. A Répafej is elég kézenfekvő.

—

Azt már megkaptam valakitől — vallom be.

—

Á, igen, Harisnyás Pippi!

—

Hu, tényleg — nevetem el magam. - Nyomás, Paradicsomszőke!

És így tovább, oda-vissza röpködnek az ötletek, a végén mindketten hisztérikusan nevetünk, és Jeffrey villámló tekintettel jelenik meg az ajtóban. Elnézést — mondja anyu, de még mindig rázkódik a nevetéstől.

—

— Felébresztettünk? —

Nem, Birkózóedzésre kell mennem.

Jeffrey a hűtőhöz nyomul, előkap egy doboz narancslevet. Tölt magának egy pohárral, körülbelül három kortyra felhajtja, és a pultra teszi a poharat, miközben mi próbálunk lecsillapodni. Nem bírok magammal. —

Te nem a Weasley családhoz tartozol véletlenül? — fordulok

anyuhoz. —

Nem rossz. Vörhenyes — lő vissza.

—

Arról azt se tudom, mit jelent. Te viszont világítasz, mint a

stoptábla. Erre megint úgy vihogunk, mint a hiénák. —

Komolyan meg kellene fontolnotok, hogy visszafogjátok a

kofíein fogyasztásotokat — mondja Jeffrey. — Ne felejtsd el, Clara,

~ 112 ~

hogy körülbelül húsz perc múlva edzésre kell vinned! —

Meglesz, öcsi.

Felmegy az emeletre. Végre abbahagyjuk a nevetést. A szememet törölgetem. Szúr az oldalam. —

Ugye tudod, hogy világszám vagy? — kérdezem anyutól.

—

Jót mulattunk — ismeri el. — Rég nevettem ilyen jót.

Elcsöndesedünk. —

Milyen ez a Christian? — szólal meg azután anyu mintegy

mellékesen, könnyed társalgási hangnemben. — Tudom, hogy szívdöglesztő, és alighanem enyhe hőskomplexusban szenved, de egyébként milyen? Sosem beszélsz róla. Elpirulok. —

Nem is tudom — felelem vállrándítva. — Nagy-nagy rejtély, és

úgy érzem, az én feladatom, hogy megfejtsem. Még a mai pólója is titokzatosnak tűnt. Az állt rajta: MI A JELED ? Alatta pedig egy fekete rombusz, egy kék négyzet meg egy zöld kör. Gőzöm sincs, mit akar ez jelenteni. Hmm, ez tényleg titokzatos. Néhány percre beveszi magát a dolgozószobájába, majd mosolyogva hoz ki egy lapot, amit az internetről nyomtatott ki. Az én százéves anyukám böngészésben a legjobbakkal is fölveszi a versenyt. —

Síelés! — közli diadalmasan. — A jelzéseket sípályák tetején

helyezik ki, a lejtő nehézségi fokáról tájékoztatnak. A fekete rombusz nehéz, a kék négyzet közepes, a zöld kör pedig elvileg könnyű. A srác síel.

~ 113 ~

—

Síel? Na tessék, még csak nem is tudtam erről. Úgy értem, azt

tudom, hogy balkezes, hogy Obsession kölnit használ, és hogy az órán unalmában fírkálgat a füzete szélére. De nem ismerem a srácot, ő pedig végképp nem ismer engem. — —

Az még változhat — véli anyu. Gondolod? Fontos egyáltalán, hogy megismerjem? Vagy csak

meg kell mentenem? Folyton azon töprengek, miért pont őt. Úgy értem, az erdőtüzekben meg szoktak halni emberek. Talán nem sokan, de biztos minden évben akadnak halálos áldozatok. Miért kaptam olyan küldetést, hogy őt viszont megmentsem? És mi lesz, ha nem sikerül? Akkor mi történik? Idehallgass, Clara! — hajol előre anyu, és megfogja a két

—

kezemet. Most nem csillog a szeme, olyan sötét, hogy már-már lilásfekete. — Nem kapunk olyan küldetést, aminek a végrehajtásához nincs erőnk. Meg kell magadban találnod ezt az erőt. Neked ez a rendeltetésed, ezért jöttél világra. Christian pedig nem vaktában kiválasztott fiú, akivel különösebb ok nélkül kellene találkoznod. Mindennek oka van. —

Szerinted Christian talán valami fontos személy, mondjuk,

egyszer elnök lesz, vagy megtalálja a rák gyógyszerét? Anyu mosolyog. —

Rettentően fontos — feleli. — Ahogy te is az vagy.

Nagyon szeretnék hinni neki.

~ 114 ~

6 NINCS MESE, SÍELNI MEGYEK! Vasárnap reggel a Jacksontól néhány kilométernyire lévő, nagy és híres síközpontba, Tetőn Village-be tartunk kocsival. Jeffrey a hátsó ülésen bóbiskol. Anyu fáradtnak látszik, alighanem a sokszor éjszakába nyúló munkától és a lányával gyakran hajnalban folytatott komoly eszmecseréktől. —

Ugye Wilson előtt elkanyarodunk? — kérdezi. Autósiskolás

tartásban szorongatja a volánt, és hunyorog, mintha a szélvédőn besütő nap bántaná a szemét. —

Igen, jobbra. Azt hiszem, a 380-as útra.

—

A 390-esre — helyesbít Jeffrey csukott szemmel.

Anyu megdörgöli az orrnyergét, egyet-kettőt pislog, majd megigazítja a kezét a kormányon.

~ 115 ~

—

Mi a baj? — kérdezem.

—

Fáj a fejem. Dolgozom egy projekten, ami nem akar úgy

összejönni, ahogy terveztem. —

Sokat dolgozol. Milyen projektről van szó?

Óvatosan ráfordul a 390-esre. —

És most merre? — kérdezi.

Megnézem az internetről kinyomtatott útvonaltervet. —

Körülbelül nyolc kilométer egyenesen, aztán valahol balra lesz a

síközpont. El sem lehet téveszteni. Még néhány percig autózunk, éttermek, kereskedelmi létesítmények, itt-ott turistacsalogató farmok mellett haladunk el. Az egyik oldalon hirtelen feltárul a síterep, a hegyoldalban széles fehér sávok hasítanak a fák közé, a drótkötélpálya egészen a csúcsig visz. Őrülten meredeknek látszik az egész. Olyan Mount Everest-esnek. Jeffrey felül, hogy jobban kilásson. —

Eszméletlen egy hegy — jegyzi meg, mint aki egy percet is alig

tud várni, hogy leszáguldhasson rajta. Az órájára pillant. —

Igyekezzünk már, anyu — nyűglődik. — Muszáj ilyen nagy-

mamásan vezetned? —

Adjak pénzt? — hagyja figyelmen kívül a nyafogását anyu. Clarának adtam síleckékre.

— —

Nekem nincs szükségem síleckékre. Csak szeretnék még a

következő évezred vége előtt odaérni. —

Tedd magad takarékra! Majd odaérünk, amikor odaérünk. Alig

több, mint egy kilométer innen. Esetleg hagyhatnátok kiszállni és

~ 116 ~

gyalogolni. Úgy többre mennék. —

Fogjatok be mind a két... — kezdené anyu, de ekkor meg-

csúszunk a jégen. Beletapos a fékbe, ettől a kocsi oldalra sodródik, és még jobban meglódul. Ketten egyszerre sikítunk, ahogy lecsúszunk az útról és egy hóbuckába csapódunk. Kis mező szélén állunk meg. Anyu remegve mély lélegzetet vesz. —

Te mondtad, hogy imádni fogjuk az itteni teleket — emlé-

keztetem. —Tökéletes — epéskedik Jeffrey. Kicsatolja magát, és kinyitja az ajtót. Az autó körülbelül félméteres hóba süppedt. Jeffrey ismét az órájára pillant. — Egyszerűen tökéletes. —

Mi az, talán fontos találkozóra sietsz? — kérdezem.

Válasz helyett megvető pillantást kapok. —

Á, értem már — mondom. — Randizol valakivel. Hogy hívják a

kicsikét? —

Semmi közöd hozzá.

Anyu sóhajtva rükvercbe teszi a kocsit. Negyedméternyit tolatunk, azután kipörögnek a kerekek. Előregurul, újra próbálkozik. Hiába. Elakadtunk.

Egy

hóbuckában.

Karnyújtásnyira

a

sítereptől.

Megalázóbb már nem is lehetne. —

Kiszálljak, hogy megtoljalak? - kérdezi Jeffrey.

- Várj! - feleli anyu. - Majd csak jön valaki. Mintegy végszóra teherautó húzódik le az útszélre. Egy fickó száll ki, és átgázol hozzánk a havon. Anyu letekeri az ablakot. - Nicsak, kit látnak szemeim? — kérdezi a jövevény. Leesik az

~ 117 ~

állam. Tucker fülig érő szájjal hajol be az ablakon. Tévedtem, lehet megalázóbb is. —

Szia, Répafej! — köszön. — Jeff!

Úgy biccent az öcsémnek, mintha a legjobb haverok lennének. Jeffrey visszabiccent. —

Azt hiszem, mi nem ismerjük egymást — mosolyog anyu. Maggie Gardner vagyok.

—

—Tucker Avery. —Te vagy Wendy testvére. —

Igenis, hölgyem.

—

Elkelne egy kis segítség — mondja anyu olyan negédes hangon,

hogy összehúzom magam az ülésen, és legszívesebben meghalnék. —

Hogyne. Várjanak!

Tucker visszakocog a teherautójához, és vontatókábelt hoz, amit olyan gyorsan akaszt be a kocsi alá, mintha már egymilliószor csinálta volna. Beül a kocsijába, mögénk manőverez, és a teherautóhoz csatlakoztatja a kábelt. Azután simán kivontat bennünket az útra. Az egész művelet nem vesz többet igénybe öt percnél. Anyu kiszáll a kocsiból. Int, hogy kövessem a példáját. Úgy nézek rá, mintha meghibbant volna, de nem tágít. —

Illik megköszönni! — szűri a szót a foga közt.

—

De anyu!

—

Nyomás!

- Jó, megyek.

~ 118 ~

Kiszállok. Tucker a hóban térdel, épp lecsatolja a kábelt a teherautójáról. Felpillant rám, újra elmosolyodik, amitől gödröcske jelenik meg a bal arcán. —

Ha esetleg nem jöttél volna rá, a rozsdás tragacsom húzott ki a

hóbuckából. —

Köszönjük szépen a segítséget! — hálálkodik anyu, és fi-

gyelmeztetően néz rám. —

Igen, köszönjük! — mondom szinte fogcsikorgatva.

—

Szóra sem érdemes! — feleli barátságosan Tucker, és csak most

veszem észre, hogy kedves is tud lenni, ha akar. —

Üdvözöljük Wendyt! — teszi hozzá anyu.

- Átadom. Örülök, hogy megismerhettem, asszonyom! Ha Tuckeren lenne a cowboykalapja, megbökné a karimáját. Visszaszáll a teherautójába, és minden további szó nélkül távozik. A sípálya felé fordulok, arra, amerre Tucker elhajtott, és újra átgondolom ezt az egész síelést. De hát Christian síel — emlékeztetem magam. Nincs mese, síelni megyek! —

Ez a Tucker kedves fiatalembernek látszik — jegyzi meg anyu,

ahogy visszaballagunk a kocsihoz. — Hogyhogy eddig nem is hallottam róla? Negyed óra múlva a gyülekezőhelyen állok, ahol az oktatók szoktak találkozni a tanítványaikkal, körülöttem védősisakbanszemüvegben

sivalkodó

kisgyerekek

nyüzsögnek.

Rettentően

idegenül érzem magam, mint egy űrhajós, aki első lépéseit készül

~ 119 ~

megtenni valami távoli bolygón. Kölcsönzői sílécen feszengek, kölcsönzői bakancsom szorít, és olyan ormótlan, hogy járni nem is lehet benne normálisan. Anyu minden egyéb síelős cuccot is fölvetetett velem. A síszemüvegnél vontam meg a határt, az esetlen kötött sapkát pedig a dzsekim zsebébe gyűrtem, de nyaktól lefelé minden négyzetcentiméteremet vastag párnázás borítja. Szerintem mozdulni sem bírok így, nemhogy síelni. Az oktatóm, akinek pontban kilenckor kellett volna érkeznie, már öt percet késik. Az előbb láttam a púp a hátamon öcsémet, úgy pattant fel a síliftre, mint akinek nem nagy ügy ez az egész, néhány perc múlva pedig úgy porzott alá egy szőke lány társaságában, mint aki hódeszkán született. Az élet szívás. Ráadásul fázik a lábam. —

Bocs a késésért — szólal meg mögöttem egy harsány hang. —

Valami kaliforniaiakat kellett kirángatnom egy hóbuckából. Ez nem lehet igaz. A sors nem ilyen kegyetlen. Hátraperdülök, és Tucker kék szemébe nézek. —

Jó nekik — mondom.

Megvonaglik az ajka, mintha nevetést fojtana vissza. Jókedvűnek látszik. —

Szóval idiótákat húzgálsz ki a hóból, és síelni tanítod őket? kérdezem.

—

Vállat von. —

Fedezi a síbérletet.

—

Értesz hozzá egyáltalán?

—

Az idióták hóból kihúzgálásához? Mindenkinél jobban.

~ 120 ~

—

Haha. Nagyon vicces. A síoktatáshoz.

—

Majd meglátod.

Rögtön el is kezdi magyarázni, hogyan kell egyensúlyozni, a sílécet irányítani, kanyarodni és fékezni. Úgy bánik velem, mint bármely más tanítványával, ez nagyszerű. Egy kicsit fel is engedek. Lépésekre bontva elég egyszerűnek tűnik a dolog. Csakhogy azután Tucker azt mondja, szálljak fel a köteles síliftre. —

Nem nehéz. Csak kapaszkodj bele, és vitesd fel magad a hegyre.

Amikor felérsz, engedd el. Nyilván

hülyének

néz.

A felvonóhoz botorkálok,

azután

odaaraszolok, ahol az olajos, fekete drótkötél a hóban húzódik. Lenyúlok, elkapom. Megrántja a karomat, előrelódulok, kis híján orra bukom, de valahogy sikerül egyenesbe hoznom a lécemet, felállnom és felvitetnem magamat. Hátrasandítok, hogy Tucker kiröhög-e. Nem. Olyan képet vág, mint egy pontozáshoz készülődő bíró az olimpián. Vagy mint aki hamarosan borzalmas baleset szemtanújává válik. A hegy tetején elengedem a drótkötelet, és igyekszem elcsoszogni, mielőtt a következő srác belém ütközik. Megállók, lenézek. Tucker lent vár. A lejtő nem meredek, és megnyugtató, hogy nincsenek fák, amelyekbe belerohanhatnék. De Tuckeren túl tovább lejt a terep a sílift, a turistaszálló és a gyalogösvényt szegélyező üzletsor mellett egészen a parkolóig. Hirtelen elképzelem magam félig egy autó alatt fekve. - Gyere már! — nógat Tucker. — Ne félj a hótól, nem harap!

~ 121 ~

Azt hiszi, begyulladtam. Na jó, félni félek ugyan, de a gondolattól, hogy Tucker gyáva nyúlnak hisz, elszántan összeszorítom a fogamat. Gondosan hóekét formálok a sílécemből, ahogy mutatta. Azután elrugaszkodom. A hideg levegő megcsapja az arcomat, belekap a hajamba, és úgy lobogtatja mögöttem, mint valami zászlót. Kissé fél lábra nehezedem, és lassan balra siklóm. Újra próbálkozom, ezúttal jobbos ívben. Ide-oda kanyarogva haladok lefelé. Egy darabig egyenesen csúszom,

ezzel

valamelyest

nekiiramodom,

azután

megint

megpróbálom az előbbit. Könnyű. Miután Tucker közelébe érek, visszaigazítom a súlypontomat középre, és szélesebbre húzom a V alakot, ahogy tanultam. Megállok. Gyerekjáték. —

Talán megpróbálhatnám a másik módszerrel is — mondom. —

Egyenes léccel. Rosszallóan mered rám, a jókedve elpárolgott. —

Gondolom, most azt akarod bemesélni nekem, hogy életedben

először síelsz. Meghökkenve nézek bosszús arcára. Csak nem azt hitte, hogy összetöröm magam ezen a dombocskán? Hátrapillantok a többi kezdőre. Egy sereg zavarodott kiskacsára emlékeztetnek, főleg azon erőlködnek, nehogy egymásnak ütközzenek. Össze nem törik ugyan magukat, de folyton felbuknak. Most hazudnom kellene Tuckernek, azt mondanom, hogy nem most kezdtem. Ezzel simán megúsznám. De nincs kedvem ezen a héten még egy Averynek hazudni.

~ 122 ~

—

Megpróbáljam még egyszer?

—

Persze — feleli. — Próbáld meg még egyszer.

Ezúttal mögöttem liftezik föl, és amikor lesiklom, közvetlenül mellettem halad. Ez annyira idegesít, hogy párszor majdnem elesem, de egyfolytában arra gondolok, milyen megalázó lenne Tucker szeme láttára összetörnöm magamat, és valahogy sikerül talpon maradnom. Amint leérünk, sürget, hogy vágjunk neki még egyszer, most már párhuzamos léccel, ami nekem is sokkal jobban tetszik. Kecsesebb. Szórakoztató. —

Két éve oktatok — mondja, miután vagy ötödször érkezünk le -

és még sosem fordult elő, hogy valaki az egész órát esés nélkül csinálta volna végig. —

Jó az egyensúlyom - magyarázom. — Régebben táncoltam is.

Még Kaliforniában. Balettoztam. Résnyire húzott szemmel figyel, mint aki nem tud rájönni, miért akarok így hazudni, hacsak nem azért, hogy villogjak. Vagy talán azt nem tudja megemészteni, hogy valami kaliforniai trendi gyereknek nem csak a vásárláshoz van esze. —

Hát ennyi — mondja hirtelen. — Vége a leckének.

A turistaszálló felé fordul. —

Most mit csináljak? — kiáltom utána.

—

Próbáld ki a libegőt! — mondja, és elsíel.

Egy ideig oldalról figyelem, hogyan szállnak fel az emberek a székes felvonóra. Elég könnyűnek látszik. Időzítés kérdése az egész. Kár, hogy Tucker olyan görény. Jó lenne, ha valaki erre is kioktatna.

~ 123 ~

Úgy döntök, hogy megpróbálom. Beállók a sorba. Amikor az elejére élek, a felvonókezelő kilyukasztja a jegyemet. —

Egyedül? — kérdezi.

-

Igen.

—

Szingli! — kiáltja a sornak. — Itt egy szingli!

Iszonyú kínos. Most bezzeg sajnálom, hogy nincs rajtam síszemüveg. —

Oké — mondja a libegős fickó, és előretessékel valakit. Amikor

int nekem, a hóba húzott vonalhoz csoszogok, menetirányba fordítom a lécemet, hátrasandítok, és idegesen figyelem a felém lendülő széket. Hátulról erősen a combomhoz ütődik. Ráülök, és a levegőbe emel. Szelíden ringatózva, gyorsan visz föl a hegyoldalon. Megkönnyebbülten sóhajtok. —Vacak, mi? A mellettem ülőhöz fordulok, és azonnal elfogy a levegőm. A másik széken Christian Prescott ül. —

Szia! — köszönök.

—

Szia, Clara!

Megjegyezte a nevemet. Szóval csak álom volt. Buta, nagyon buta álom. —

Remek síelőidőt fogtunk ki — mondja.

—

Aha.

A szívverésemtől őrült ütemben zúg a fülem. Úgy látom, Prescott teljesen otthon érzi magát a libegőn. Lombzöld sídzseki, fekete sínadrág, fekete sapka, feje búbjára tolt szemüveg és valami bolyhos

~ 124 ~

nyakmelegítő — úgy fest, mint egy síelős reklámplakát. A szeme sötét smaragdzöldje istenien megy a dzsekijéhez. A közelség miatt érzem a teste melegét. —

Nem téged láttalak valamelyik nap a Pizza Hutban? — kérdezi.

Pont ezt kellett felhoznia! Hőhullám önti el az arcomat. Ha most a hajamra néz, eszébe juthat Gyufafej, a bohóc. Miért is nem húztam föl azt a hülye sapkát arra a hülye hajamra? —

De, lehet — dadogom. — Mármint az biztos, hogy ott voltam, és

lehet, hogy láttál. Persze, gondolom, láttál. Én is láttalak. —

Odajöhettél volna egy sziára.

—

Hát igen, odamehettem volna.

Lepillantok az alattunk elsuhanó tájra, hátha találok valami társalgási témát. Christian fekete léce extra formájú, valahogy hajlított, egészen másnak látszik, mint az enyém. —

Nem hódeszkázol? — kérdezem.

—

Azt is szoktam — feleli. — De inkább síelek. A válogatott

csapattal versenyzem. Kérsz egy Víg Farmert? -Mit? A combja alá dugja a botját, és lehúzza a kesztyűjét. Azután kicipzározza a dzsekije zsebét, belenyúl, és egy marék savanyúcukrot vesz elő. —

Síeléshez mindig hozok magammal — mondja.

Egyszeriben hihetetlenül kiszárad a szám. —

Persze, kérek.

—

Méregerőset vagy meggyeset?

~ 125 ~

—

Méregerőset.

Kicsomagol egy szemet, és bedobja a szájába. Azután egy másikat nyújt felém. A bumfordi kesztyűmmel meg sem tudom fogni. —

Majd én.

Kibontja a celofánból, és közelebb hajol. Igyekszem félresöpörni a hajamat. —

Ááá! — vezényel és elém tartja a cukorkát.

Kitátom a számat. Végtelenül óvatosan helyezi a cukorkát a nyelvemre. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Miután becsukom a számat, Christian ismét hátradől a székén. —

Köszi! — mondom teli szájjal, és rögtön köhögök, mert a

cukorka meglepetésemre tényleg nagyon erős ízű. Már bánom, hogy nem a meggyesből kértem. —

Szívesen! — húzza vissza a kesztyűjét Christian.

—

Ha a sícsapat tagja vagy, minden hétvégén edzel? — kérdezem.

—

Hétvégéken legtöbbször szórakozásból jövök ide síelni, meg

versenyre, ha itt rendezik. Hétköznap esténként fenn, a Hókirálynál szoktam edzeni. —

Hű, te este síelsz?

—

Persze — nevet. —Végig kivilágítják a pályát. Még jobban is

szeretem este. Olyankor nincs akkora tömeg. Nyugisabb. Látni a város fényeit. Gyönyörű. -

Képzelem.

Egy darabig mindketten hallgatunk. Christian finoman öszszeütögeti a lécét, a hó leszóródik a hegyre. Valószínűtlen érzés a

~ 126 ~

levegőben libegni vele egy hegy oldalában, közvetlen közelről látni őt, hallani a hangját. —

A Hókirály az a síterep közvetlenül Jacksonnál?

—

Az. Csak öt pályája van, de gyakorlásra nem rossz. Amikor pedig

a wyomingi bajnokságon indulunk, az osztálytársaink a parkolóból figyelhetnek. Éppen megjegyezném, hogy szívesen megnézném az egyik versenyét, de ekkor veszem észre, hogy a szék egy kis bódéhoz közeledik a hegyoldalon, és a síelők leszállnak. —

A fenébe!

—

Mi baj? — kérdezi Christian.

—

Nem tudom, hogyan kell leszállni erről a micsodáról.

—

Nem tudod?

—

Ma síelek először — felelem, és pánik kezd fojtogatni. A kis

bódé egyre közelebb kerül. — Most mit csináljak? —

Tarts fölfelé a léced hegyét! — magyarázza gyorsan Christian.

— Odaérünk ahhoz a halomhoz. Amikor kiegyenesedik a terep, állj föl, és húzódj ki oldalra. Ezt jó gyorsan kell csinálni, hogy eltűnj az utánad jövők útjából. —

Jaj, anyám! Ezt inkább kihagytam volna.

—

Lazíts! — nyugtatgat. — Majd segítek.

A széket másodpercek választják el a bódétól. Érzem, hogy minden izmom megfeszül. Markold meg a síbotodat! — instruál Christian. Sikerülni fog — biztatom magam, beledugom az ujjaimat a bot fogantyújának

~ 127 ~

nyílásaiba, és szorítom, ahogy csak bírom. Angyal vérit vagyok. Erősebb, gyorsabb, okosabb. Gyerünk, most az egyszer használjuk ki! -

Fel a hegyét! — hallom a következő vezényszót.

Felemelem a lécemet. Rövid rézsű fölé siklunk, azután pedig, ahogy Christian előre jelezte, sík talaj következik. —

Állj fel! — utasít.

Talpra vergődöm. A szék a lábikrámhoz ütődik, előre ösztökél . Most told ki magad oldalra! — mondja, és már húzódik is ki balra. Követni próbálom, leszúrom a botomat a hóba, és teljes erőből tolom magam. Későn kapok észbe, hogy úgy értette, jobbra menjek, míg ő balra. Visszafordul, hogy ellenőrizze, jól csinálom-e, de én már el is veszítettem az egyensúlyomat, és feléje lódulok. A lécem rácsúszik az ő lécére. Kétségbeesetten hadonászok, és elkaszálom a vállát. —

Vigyázz! — ordít föl, és próbál talpon maradni, de hiába.

Odébb csúszunk, azután egymás hegyén-hátán kötünk ki. —

Jaj, ne haragudj! — mondom, miközben már rajta hasalok. A

méregerős Víg Farmerem közvetlenül a feje mellett piroslik a hóban. A sapkája és a szemüvege hiányzik. Nekem leoldódott a lécem, és eltűnt a botom. Szeretnék levergődni Christianről, de sehogy sem tudok talpra állni. -

Maradj veszteg! — szól rám keményen. Abbahagyom a

rúgkapálást. Átkarol, és gyöngéden oldalra fordítja kettőnket. Azután lenyúl, lepattintja a fél pár lécét, amelyik még a lábam alatt maradt, és elhemperedik tőlem. Hanyatt fekszem a hóban,

~ 128 ~

legszívesebben lyukat ásnék magamnak, és belemásznék a tanév hátralévő részére. Vagy inkább örökre. Lehunyom a szememet. —

Nem esett bajod? — kérdezi Christian.

Kinyitom a szemem. Christian fölém hajolt, az arca most majdnem az enyémhez ér. A leheletén érződik a meggyes cukorka. Mögötte egy felhő úszik el a nap elől, annyira kivilágosodik, mint amikor vihar után egészen kitisztul az ég. Hirtelen minden erőteljesen tudatosodik bennem: az ereimben lüktető vér, a testem alatt olvadozó hó, a lágy szellőben rezgő tűlevelek a fákon, a fenyőillat, ahogy keveredik Christian kölnijével meg még valamivel, talán sívaxszal, a libegő tartóoszlopainál áthaladó székek zörgése. És Christian a barna hajával, a közvetlen közelségből rám nevető szemével. Most nem gondolok az erdőtűzre, se arra, hogy ez a fiú a rendeltetésem. Hogy meg kell őt mentenem. Csak az jár a fejemben, milyen lehet csókolózni vele. — -

Semmi bajom. Tessék! — simít félre egy homlokomba hullott tincset, puszta

keze az arcomat súrolja. — Ez jó móka volt — mondja. — Rég nem fordult elő velem. Először azt hiszem, a hajamra érti ezt, de azután rájövök, hogy az esésre céloz. —

Úgy látom, gyakorolnom kell a libegőzést — jegyzem meg.

Segít felülnöm. —

Talán egy kicsit — ért egyet. — De első próbálkozáshoz képest

egész ügyesen csináltad. Ha nem álltam volna teljesen el az utadat,

~ 129 ~

sikerült volna. —

Na persze, a te hibád.

—

Csakis. — Felpillant a bódéban ülő fickóra, aki éppen telefonál,

alighanem a sírendészetnek, hogy haladéktalanul távolítsanak el engem a hegyről. — Minden rendben, Jim — kiáltja oda Christian, azután visszahozza a lécemet és a botomat, ami szerencsére nem keveredett messzire. —

Rajtad nem volt sapka? — kérdezi, miközben megkeresi a

sajátját, és visszahúzza a fejére. Ráigazítja a szemüvegét. A fejemet rázom, és óvatosan megtapogatom a hajamat. A lófarkam már megint kibújt a hajgumiból, a hótól összetapadt tincsek a vállamat söprik. — —

Nem — felelem. — Az nem, nem volt sapkám. Azt mondják, a test hőveszteségének kilencven százaléka a

fejünkön át távozik — világosít fel. —

Ezt majd észben tartom.

—

Elém fekteti a lécemet, és letérdel, hogy segítsen belelépnem. A

vállára támaszkodva egyensúlyozom. Köszönöm! — mormolom, és lenézek rá. Na tessék, már megint ó a megmentem, holott állítólag nekem kellene megmentenem ót. —

Nincs mit — néz vissza. Hunyorog, mintha tanulmányozná az

arcomat. Egy hópihe landol az ábrázatán. Megváltozik az arckifejezése, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. Feláll, és gyorsan felcsatolja a lécét. —

Abban az irányban találsz egy kezdőknek való pályát, az nem

~ 130 ~

nagyon meredek — mutat a hátam mögé. — Micimacinak hívják. —

Remek.

Szóval a zöld kör a jelem. —

Maradnék, hogy segítsek, de így is késésben vagyok, még le kell

siklanom a fenti részen, a versenypályán — magyarázza. —

Gondolod, hogy baj nélkül lejutsz? —

Persze — vágom rá. — A kölyökpályán is boldogultam. Egész

nap egyszer sem estem el. Mármint eddig. Hogyan lehet följebb menni a hegyen? —

Ott egy másik libegő — int arra, ahol tényleg egy másik, na-

gyobb székes felvonó zümmög, elképesztően meredeknek tűnő emelkedőn szállítja fel az utasokat. — Azután egy harmadik. —

Őrület. Egészen a csúcsig felmehetnénk.

—

Én igen, de kezdőknek nem való.

A nagy pillanat egyértelműen elszállt. —

Hát igen. Még egyszer köszönöm! — mondom félszegen.

—

Mindent köszönök.

—

Igazán nincs mit. — Christian már megy is, a másik felvonóhoz

síel. — Még találkozunk, Clara! — szól hátra a válla fölött. Figyelem, ahogy a libegő felé siklik, és miután odaér, könynyedén elhelyezkedik az ülésen. A szék előre-hátra ringatózva emelkedik a magasba a havas hegyoldalon. Addig nézem, amíg a zöld dzseki el nem tűnik. —

Biztosan találkozunk — suttogom.

Első igazi beszélgetésünkkel óriási lépést tettem előre. Ettől a

~ 131 ~

gondolattól annyira hatalmukba kerítenek az érzelmek, hogy könnyek bizsergetik a szememet. Furcsa, kicsit zavarba jövök tőle. Olyan, mintha reménykednék valamiben.

~ 132 ~

7 EGY HÚRON PENDÜLÜNK Hétfőn este fél nyolc tájban a Lila Kombinéba autózom, ahol Angéla

Zerbinóval

kell

találkoznom.

Az

épület

sötétségbe

burkolózik. Kopogásomra senki sem nyit ajtót. Előveszem a mobilomat, és rádöbbenek, hogy nem is tudom Angéla számát. Megint kopogtatok, most már erősebben. Olyan gyorsan nyílik ki az ajtó, hogy hátraugrom. Hosszú fekete hajú, alacsony, szikár asszony hunyorog föl rám. Ingerültnek látszik. —

Zárva vagyunk — mondja.

—

Angélához jöttem.

Fölszalad a szemöldöke. —

A barátnője vagy?

~ 133 ~

- Hát... —

Kerülj beljebb! — tárja ki az ajtót.

Odabent nyugtalanító a csönd, a levegőben pattogatott kukorica és fűrészpor illata terjeng. Körülnézek. Az üveglapú büfépulton özönvíz előtti pénztárgép áll, az üveg alatt sorokba rendezett édességek. A falat a mulató korábbi műsorainak bekeretezett plakátjai díszítik, legnagyobbrészt vadnyugati témájúak. —

Szép hely — jegyzem meg, és mindjárt bele is ütközöm a

bársonykordon egyik tartóoszlopába, ezzel kis híján földre borítom az egész kordont. Szerencsére sikerül megállítanom az oszlopot, mielőtt láncreakciót indítana el. Riadtan pillantok az asszonyra, aki különös, kifürkészhetetlen arckifejezéssel figyel. Külsőre szakasztott olyan, mint Angéla, csak a szeme sötétbarna, nem pedig borostyánszínű, és a szája körüli mély ráncok idősebbnek mutatják annál, amit egész megjelenése sejtet. Régi filmek cigány asszonyaira emlékeztet. —

Clara Gardner vagyok — mutatkozom be idegesen. —

Angélával közösen dolgozunk egy kiselőadáson. Bólint. Észreveszem, hogy nagy aranykeresztet hord a nyakában, olyat, amin a megfeszített Jézus is látszik. —

Hátul megvárhatod — mondja. — Nemsokára jön.

Boltíves ajtónyíláson át magába a mulatóba vezet. Koromsötét van. Hallom, hogy oldalra megy, azután fénykör jelenik meg a színpadon. —

Ülj le valahová! — biztat.

~ 134 ~

Miután a szemem hozzászokik a viszonyokhoz, látom, hogy a vendégteret fehér abrosszal letakart kerek asztalok töltik meg. A legközelebbihez lépek és leülök. —

Mit tetszik gondolni, mikor jön Angéla? — kérdezem, de az

asszony közben elment. Talán öt perce várhatok, és kezdem úgy érezni, hogy teljesen kikészülök, amikor Angéla egy oldalajtón berobban. —

Jaj, bocs, elhúzódott a zenekari próba — mentegetőzik.

—

Min játszol?

—

Hegedűn.

Nem nehéz elképzelni, hogy álla alá szorítja a hangszerét és eljátszik valami román sirató dallamot. —

Itt laksz? — kérdezem.

—

Aha. Egy emeleti lakásban.

—

Anyukáddal kettesben?

Lesüti a szemét. Igen.

— —

Én sem apámmal élek — mondom. — Csak anyámmal meg az

öcsémmel. Pár pillanatig az arcomat kémleli. —

Miért költöztetek ide? — kérdezi. Az enyémmel átellenes székre

ül, és mézszínű szemével komolyan néz. — Gondolom, valójában nem gyújtottad fel az előző iskoládat. —

Micsoda? — hüledezem.

Együttérzően mosolyog.

~ 135 ~

—

Ma ez a mendemonda terjengett. Szóval nem tudtad, hogy a

családodnak a te botrányos viselkedésed miatt kellett elpályáznia Kaliforniából? Nevetnék, ha nem rémültem volna halálra. —

Ne parázz! — nyugtatgat. — Ez is kifullad majd, ahogy Kay

híresztelései szoktak. Fogadd elismerésemet, hogy ilyen hamar sikerült magadra haragítanod a csajt! —

Köszi! — vigyorgok. — Egyébként a botrányos viselkedésemen

kívül anyukám miatt költöztünk ide. Baromira unta már Kaliforniát. Imádja a hegyeket, és elhatározta, hogy olyan helyen fog nevelni bennünket, ahol kevesebbet kell fagyoskodni. Angéla derül a tréfámon, de csak udvariasságból. Szánakozva. Újabb hosszú hallgatás következik. —

Na jó, elég a szócséplésből! — türelmetlenkedem. — Foglal-

kozzunk a témánkkal. Én Erzsébet királynő uralkodására gondoltam. Beszélhetnénk arról, milyen volt akkoriban egy nő helyzete, még egy nagy hatalmú nőé is. Tehát a nők jogait feszegetnénk. Valamiért az az érzésem, hogy ez nagyon bejönne Angélának. —

Az az igazság, hogy én mást tervezek — feleli.

—

Rendben. Ki vele!

—

Szerintem tarthatnánk előadást a monsi angyalokról.

Elakad a lélegzetem. Ha épp vizet innék, biztosan szétfröcskölném az asztalon. — —

Kik azok a monsi angyalok? Első világháborús história. A németek heves csatát vívtak a

~ 136 ~

britekkel, akik súlyos létszámhátrányuk ellenére győztek. Később híre terjedt, hogy szellemek siettek a brit haderő segítségére. A titokzatos íjászok nyílzáport zúdítottak a németekre. Az egyik verzió szerint ezek az ismeretlenek földöntúli fényben ragyogva álltak a két hadsereg között. —

Érdekes — motyogom.

—

Persze kacsa volt az egész. Valami újságíró agyalta ki, azután

önálló életre kelt. Afféle korai ufómese, képtelen sztori, ami azóta is újra meg újra felbukkan. —

Értem — veszek végre levegőt. — Úgy látom, körüljártad a

témát. Eszembe jut, vajon milyen képet vágna anyu, ha közölném vele, hogy az angyaloknak a brit történelemben játszott szerepéről készítek kiselőadást. —

Úgy gondoltam, érdekelné az osztályt — mondja Angéla. Ez egy konkrét múltbeli mozzanat, ahogyan Mr. Erikson ja-

—

vasolta. És szerintem a jelenhez is köthető. Lázasan dolgozik az agyam, próbálok kiötölni valamit, hogy tapintatosan elhárítsam az ötletét. —

Hát nem is tudom... Az Erzsébet kor nagyon tetszett volna, de

ez... — Elakadok. Angéla vigyorog. — Mi az? —

Ha látnád az arcodat. Totál kikészültél.

—

Én? Dehogy.

Közelebb hajol az asztal fölött. - Én angyalos témából szeretnék anyagot gyűjteni, de britnek kell

~ 137 ~

lennie, mivel a tantárgy brit történelem. Ez pedig a létező legjobb brit angyalos sztori. És mekkora nagy szám lenne, ha kiderülne, hogy igaz. Félek, hogy szívbénulást kapok. —

Mintha azt mondtad volna, hogy kacsa volt.

—

Na persze. Ezt szerették volna mindenkivel elhitetni.

—

Kicsoda szerette volna elhitetni?

—

Hát az angyalvérűek.

Fölállok. —

Ülj le, Clara. Nyugi! Mindent tudok.

—

Hogyhogy mindent?

—

Ülj le! — ismétli Angéla, de most angyalnyelven.

Szó szerint tátva marad a szám. —

De hát honnan...

—

Miért, azt hitted, te vagy az egyetlen? — kérdezi gúnyosan, a

körmét nézegetve. A székre rogyok. Ez aztán az újság. Soha az életben nem számítottam volna arra, hogy egy másik angyalvérűbe botlom a Jackson-völgyi középsuliban. Padlót fogtam. Angéla viszont annyira föl van villany ózva, hogy szinte szikrákat szór. Néhány pillanatig az arcomat kémleli, azután felpattan. —

Gyere!

Változatlanul

önelégült

vigyorral

a

színpadon

terem,

és

türelmetlenül integet, hogy én is menjek. Feltápászkodom, a lépcsőn a színpadra vánszorgok, és lenézek az üres nézőtérre.

~ 138 ~

- Mit akarsz? Angéla leveszi a kabátját, és a sötétbe dobja. Azután hátralép, kartávolságnyira kerül tőlem, majd szembefordul velem. —

Minden rendben — mondja.

Most már tényleg kezdek berezelni. —

Mit művelsz?

—

Mutasd magad! — mondja angyalnyelven.

Fény villan, mintha vakuznának. Pislogva megtántorodom a váratlanul vállamra nehezedő szárnyam súlyától. Angéla kiterjesztett szárnnyal áll. —

Tehát igaz! — néz rám izgalomtól kipirult arccal. Szemében

könnyek csillognak. Kissé összevonja a szemöldökét, erre azonnal eltűnik a szárnya. — Mondd ki! — sürget. —

Mutasd magad! — kiáltom.

Újabb villanás, és Angéla szárnya ismét kibomlik. Tapsol örömében. Még mindig nem térek magamhoz a megdöbbenéstől. — —

Honnan tudtad? — kérdezem. A madarak igazítottak útba — feleli. — Amit az órán mondtál

róluk. Ennyit arról, hogy húzzuk meg magunkat. Anyu meg fog ölni. - A madarak nekem is az agyamra mennek, de nem tudtam, hogy ez valami hülye véletlen vagy mi. Azután hallottam, hogy brillírozol franciaórán - folytatja Angéla. — Én spanyolra járok. Kenem-vágom, mert anyu rokonsága jóvoltából, a sok olaszor-

~ 139 ~

szági nyaralásnak köszönhetően folyékonyan beszélek olaszul. Hasonló nyelv, az is újlatin meg minden. Legalábbis erre szoktam hivatkozni. Önkéntelenül a szárnyát bámulom. Iszonyú megrázkódtatást jelent így látni egy idegent, ráadásul képtelen ez a kontraszt: Angéla féloldalasan arcába fésült, csillogó fekete haja, ujjatlan fekete felsője, lyukasra térdelt, szürke farmerja, erősen kifestett szeme és ajka, bordóra lakkozott körme, és mindehhez a háta mögött kiterjesztett, vakítóan fehér szárny, amelynek kifejezetten mennyei ragyogást kölcsönöz a visszaverődő rivaldafény. —

Biztosat azonban mindaddig nem tudtam, amíg az öcséd meg

nem verte a birkózócsapatot — magyaráz tovább. —

Az egész csapatot?

Jeffrey nem pont így mesélte. - Nem hallottál róla? Felkereste az edzőt, és kérte, hogy vegyék be a csapatba. Az edző nemet mondott, mert az újoncválogatás már novemberben

megtörtént,

talán

majd

jövőre több

szerencsével jár. Erre Jeffrey közölte, hogy az összes súlycsoportban megmérkőzik a csapat legjobb versenyzőivel. Ha legyőzik, rendben, jövőre újból próbálkozik, de ha ő győz, akkor beveszik a csapatba. Ezt terjesztik a suliban. Nekem tesi volt az első órám, úgyhogy éppen ott voltam, de nemigen figyeltem a dologra, amíg az öcséd a középsúly felénél nem járt. Végül gyakorlatilag az egész suli azt leste, hogyan fekteti két vállra a nehézsúlyú bajnokot, Toby Jamesont. Az a srác egy

~ 140 ~

hústorony. Elképesztő látvány volt. Jeffrey egyszerűen leterítette, mint akinek meg sem kottyan az ilyesmi, és amint ezt láttam, rögtön tudtam, Hogy ez emberfeletti. Később az angyalos pólót 'vettem fel töriórára, és láttam, mennyire feszült, töprengő arccal nézegeted. Akkor már biztosra vettem, hogy nem tévedtem. —

Ennyire nyilvánvaló volt?

—

Számomra igen. De örülök, mert eddig senkivel sem találkoztam,

aki olyan, mint én. Nevet,

majd

mielőtt

teljesen

felfoghatnám

a

hallottakat,

megroggyantja a térdét, és felröppen a színpadról, minden erőlködés nélkül siklik körbe az elsötétített nézőtér fölött, fel a mennyezetig. —

Gyere! — hív maga után.

Tágra nyílt szemmel nézem, közben mérlegelem a tetemes kárt, amit alighanem okozok, ha megpróbálkozom. —

Nem hiszem, hogy elég lesz a biztosításotok, ha itt repüléssel

kísérletezem. Könnyedén visszahuppan a színpadra. —

Nem tudok repülni — vallom be.

—

Eleinte nehéz — mondja. — Az egész tavalyi évem azzal ment

el, hogy esténként fölkutyagoltam a hegyekbe, és sziklapárkányokról vetettem le magam, próbáltam valami szelet fogni. Hónapokba tellett, mire igazán kezdtem rájönni az ízére. Most hallok először olyasmit, amitől jobb érzésem támad a repüléssel kapcsolatban.

~ 141 ~

- Anyukád nem tanított? — kérdezem. Hevesen rázza a fejét, mintha nevetségesnek, tartaná az ötletet. —Anyukám annyira emberből van, hogy az már túlzás. Most komolyan, szerinted melyik angyalvérű keresztelné a gyerekét Angélára? Elfojtok egy mosolyt. —

Nincs fantáziája — jelenti ki. — Viszont mindig mellettem volt.

—

Szóval apádtól örökölted.

Egy csapásra elkomolyodik az arca. —

Apa angyal volt.

—

Angyal? Akkor félvér vagy, dimidius.

Bólint. Ezek szerint kétszer akkora a hatalma, mint az enyém. És még repülni is tud. A haja pedig normális színű. Máris megesz a sárga irigység. —

Szóval a te anyukád nem ember — mondja. — Akkor te...

—

Csak quartarius vagyok. Anyukám dimidius, apukám pedig

normális ember. Egyszeriben kissé kiszolgáltatottnak érzem magam, ahogy ott állok szárnyasán a színpadon, úgyhogy összecsukom a szárnyamat, és akaraterőm összpontosításával eltüntetem. Angéla ugyanígy tesz. Egy percig megint egymást méregetjük. —

Az órán azt mondtad, nem ismered apádat — vetem föl.

Óvatosan kifejezéstelen arccal néz rám. Nem hát — állítja magától értetődően. — O fekete szárnyú. Bólintok, mintha pontosan tudnám, miről beszél, holott nem.

~ 142 ~

Elfordul, kilép a színpadi fénykörből az egyik sötét sarokba. —

Anyám az első házasságából még harmincéves kora előtt

megözvegyült. A férje színész volt, itt játszott, anyám meg szerény jelmeztervezőként dolgozott. Miután a férje rákban meghalt, anya római zarándoklatra ment. Katolikus, ezért Róma különlegesen fontos hely a számára, meg a rokonsága is ott él. Egyik este a miséről ment hazafelé, amikor egy férfi a nyomába szegődött. Először ügyet sem vetett rá, de kellemetlen érzése támadt. A férfi felgyorsította a lépteit, erre anyám futásnak eredt. Hazáig meg sem állt. Angéla a színpad szélére telepszik, a lábát a zenekari árokba lógatja. Mesélés közben végig lesüti a szemét, kissé elfordítja a fejét, de a hangja határozottan cseng. —

Azt hitte, a házban nem fenyegeti veszély, de aznap éjjel azt

álmodta, hogy a férfi az ágya lábánál áll. A tekintete szomorú, az arca szenvtelen, szoborszerű, akár Michalangelo Dávidjáé. Anyám sikoltani akart, de a férfi valami érthetetlen nyelven beszélt hozzá. A szavai megbénították, se mozdulni, se hangot adni nem bírt. Felébredni sem tudott. Leülök Angéla mellé. —

És akkor a férfi megerőszakolta — mormolja. — Anyám pedig

ráeszmélt, hogy nem álmodik. Zavartan pillant fel. Elhúzza a száját. —

A dolog árnyoldala, hogy nem éppen szerelemből fogantam —

mondja. —Viszont az a jó benne, hogy mindenféle káprázatos

~ 143 ~

képességem van. —

Igaz — bólogatok.

Még sosem hallottam hasonlót. Embert megerőszakoló angyal? Elképzelni sem tudom. A mai este kezd valami hajmeresztő, az Alkonyzónára. emlékeztető jelleget ölteni. Azért jöttem ide, hogy a történelemórai kiselőadásunkra készüljünk, ehelyett valami színpad szélén üldögélek egy másik angyalvérűvel, aki a nyakamba zúdítja az élettörténetét. Valószínűtlen helyzet. —

Szegény Angéla — mondom. — Hát ez... szívás.

Egy pillanatra behunyja a szemét, mintha maga elé képzelné a történteket. —

Szóval ha anyukád ember, apukáddal pedig sosem találkoztál,

akkor honnan tudtad meg egyáltalán, hogy angyalvérű vagy? — kérdezem. —

Anyutól. Elmesélte, hogy néhány nappal a születésem előtt éjjel

egy másik angyal jelent meg neki, és az angyalvérűekről beszélt. Anyu egy ideig azt hitte, csak zavaros álom volt, de amint rájött, hogy más vagyok, mint a többiek, azonnal elmondta nekem. Tízéves voltam akkor. Ez a történet nem éppen olyan, amilyet az ember örömmel hall az édesanyjától. Eszembe jut, miket mondott anyu alig két esztendeje az angyalvérűekről, és milyen nehezen tudtam feldolgozni. Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna, ha kislány koromban efféle információkkal rohant volna le. Vagy ha őt is megerőszakolták volna.

~ 144 ~

—

Hosszú időbe tellett, hogy bármi egyebet kiderítsek — folytatja

Angéla. — Anyu összesen annyit tudott az angyalokról, amennyi a Bibliában olvasható. Azt mondta, olyan óriás vagyok, amilyenekről Mózes első könyvében van szó, és ha megnövök, olyan hős lesz belőlem, amilyenek Sámson idejében éltek. —

Akkor nálad nem nyerő a hajvágás.

Nevet, és ujjaival végigszánt hosszú, fekete haján. —

De a dimidiusokról és quartariusokról meg minden ilyesmiről

azért tudtál — mondom. —

Innen-onnan felcsipegettem az infókat. Amolyan angyal-

történésznek tartom magamat. Egy kicsit hallgatunk. —

Hát ez nem semmi — szólalok meg azután.

—Tudom. - Továbbra is úgy gondolom, hogy inkább Erzsébet királynőről tartsunk kiselőadást. Nevet. Felém fordul, fölhúzza a lábát törökülésbe, annyira közel kerül hozzám, hogy a térde majdnem érinti az enyémet. —

Mostantól jó barátnők vagyunk — jelenti ki.

Hiszek neki. Tízre haza kell érnem, így nem sok időnk marad beszélgetésre. Hirtelen annyi kérdés jut eszembe, hogy azt sem tudom, melyikkel kezdjem. Egyvalami azonnal világos: Angéla rengeteget tud az angyalokról, mindenféle történelmi adatot, mondabeli csodás képességeket, az irodalomban és vallásos szövegekben szereplő

~ 145 ~

különféle angyalok elnevezését és rangját. Más téren azonban, az angyalokat

és

angyalvérűeket

illető

olyan

információk

szempontjából, amelyekhez csak bennfentesként juthat az ember, korántsem annyira tájékozott. Úgy látom, mi ketten rengeteget tanulhatunk egymástól, mivel anyu legfeljebb annyit árul el nekem, amennyit feltétlenül szükségesnek vél. —

Az egész anyaggyűjtést Rómában végezted? — érdeklődöm.

—

A zömét — feleli Angéla. — Róma kiváló hely, ha valaki az

angyalokról akar tudakozódni. Tömény történelem. Bár tavaly Milánóban találkoztam egy integrusszal, és tőle többet tudtam meg, mint bármilyen más forrásból. —

Álljon meg a menet! Mi az az integrus?

—

Ne butáskodj! — int le, mintha igazán kitalálhattam volna. —

így hívják latinul a tisztavérűeket. Szó szerint azt jelenti, „ép, egész, érintetlen”.Tehát vannak integrusok, dimidiusok és quartariusok. —

Persze — mondom, mintha csak kiment volna a fejemből. Szóval találkoztál egy igazi angyallal?

—

Aha. Megláttam, és gondolom, hogy elvileg nem lett volna szabad meglátnom. Egy félreeső templomocskában történt, és észrevettem, hogy tündököl, erre ráköszöntem angyalnyelven. Rám nézett, karon ragadott, és hirtelen valahol másutt voltunk, de mintha ugyanakkor még mindig a templomban is lettünk volna. —

Talán a mennyországban.

A homlokát ráncolja, és közelebb hajol, mintha rosszul hallott volna.

~ 146 ~

Micsoda?

—

Úgy tűnik, a mennyországba vitt téged. Hirtelen megérti, és elkerekedik a szeme. Mit tudsz a mennyországról? — kérdezi.

—

Elpirulok. Nem valami sokat. Tudom, hogy az egy másik dimenzió, szóval

—

közvetlenül a földi világ fölött létezik. Anyu azt mondja, olyan, mint egy függöny, egy fátyol. Egyszer járt ott, egy angyal vitte oda. Szerencséd, hogy ilyen az anyukád — mondja Angéla irigy-

—

kedve. — Én mit strapálom magam, hogy tájékozódjak, neked meg csak kérdezned kell. Na igen, kérdezni kérdezhetek — jegyzem meg kissé feszengve

—

—, de ez nem jelenti azt, hogy válaszol is a kérdéseimre. —

Miért ne válaszolna? — néz a szemembe Angéla.

—

Nem tudom. Anyu szerint magamtól kell kitalálnom ezeket a

dolgokat, tapasztalatból vagy valami, de az az érzésem, hogy hantázik. Az előbb például azt mondtad, apád fekete szárnyú volt. Gőzöm sincs, mi az. Gondolom, valami rossz angyal, de az biztos, hogy anyu egy szóval sem említett ilyesmit. Angéla elgondolkodik. —A fekete szárnyúak bukott angyalok — mondja végül. — Azt hiszem, jó régen buktak el, még kezdetben. —

Minek a kezdetén?

—

Az idő kezdetén.

—

Ja, persze. És tényleg fekete a szárnyuk?

—

Azt hiszem. Onnan lehet megismerni őket. A fehér szárnyúak jó

~ 147 ~

angyalok, a fekete szárnyúak rosszak. Őrület, mennyi mindent nem tudok! Ettől hülyén érzem magam. Es a kíváncsiskodásom miatt kínosan. Meg ijesztő is ez az egész. —

Szóval csak úgy odamegyünk, és megkérjük őket, hogy legyenek

szívesek megmutatni a szárnyukat? —

Angyalnyelven utasítjuk őket, hogy mutassák meg magukat.

—

Es kötelesek rá? — kérdezem.

—

Amikor utasítottalak, úgy érezted, van más választásod?

—

Nem, azonnal bekövetkezett.

—

Náluk is így van, ez valami azonnali személyazonosító rendszer,

ami beléjük van programozva — mondja Angéla. - Hasznos, nem? —

Honnan tudod mindezt?

—

Phen mondta. Az angyal, akivel a templomban ismerkedtem

meg. Óva intett a fekete szárnyúaktól. Hirtelen elhallgat, lesüti a szemét. —

Mi az? — nógatom. — Mit mondott? Egy pillanatra behunyja a szemét, azután újra kinyitja. Azt

—

mondta, egyszer esetleg megpróbálnak felkutatni engem. —

De hát miért akarnának felkutatni?

Felnéz. —

Mert apám közéjük tartozott. És mert igényt tartanak ránk —

mondja. Aranyló szeme hirtelen vadul felizzik. — Hadsereget szerveznek. —

Anyu! — visítom abban a pillanatban, ahogy becsukódik mö-

göttem a házunk bejárati ajtaja.

~ 148 ~

—

Mi az? — rohan ki riadt arccal a dolgozószobájából. — Mi

történt? Ki bántott? —

Miért nem szóltál, hogy háború dúl az angyalok között?

—

Micsoda? — torpan meg.

—

Angéla Zerbino angyalvérű — közlöm még mindig teljesen

beragva. — Tőle hallottam, hogy a jó angyalok háborúznak a rosszakkal. —

Angéla Zerbino angyalvérű?

—

Dimidius. Légy szíves, válaszolj a kérdésemre!

—

Nézd, édesem — mondja továbbra is zavarodottan —, úgy

gondoltam, hogy tudod. —

Honnan tudnám, ha egyszer nem szóltál róla? Soha semmit nem

mondasz el nekem! Azt megmondtam, hogy jó és gonosz egyaránt létezik ezen a világon - szólal meg hosszas hallgatás után. Látom, milyen gondosan válogatja meg még most is a szavait. Ez dühítő. —

Persze, de fekete szárnyúakról egy kukkot sem szóltál - fakadok ki.

— Még véletlenül sem említetted, hogy maguk közé toboroznak vagy pedig meggyilkolnak minden angyalvérűt, akire jártukbankeltükben ráakadnak. — Megvonaglik az arca. — Szóval igaz. —

Igaz — vallja be. — Bár úgy gondolom, jobban érdeklik őket a

dimidiusok. —

Naná, mert a quartariusoknak nincs annyi hatalmuk — jegyzem

meg epésen. — Ezek szerint most fel kellene lélegeznem. Anyu még nem emésztette meg az újságot.

~ 149 ~

—

Szóval Angéla Zerbino azt mondta, angyalvérű. Ezt csak úgy

mondta? —

Uhüm. Megmutatta a szárnyát is, meg minden.

—

Milyen színű?

—

A szárnya? Fehér.

—

Mennyire fehér? — firtatja.

—

Tökéletesen vakító fehér, anyu. Miért érdekes ez?

—

A szárnyunk árnyalata tükrözi, milyen viszonyban állunk a

világossággal. A fehér szárnyúak szárnya természetesen fehér, a fekete szárnyúaké pedig fekete. A legtöbben a kettő között helyezkedünk el, angyalivadékok lévén, a szárnyunk különféle árnyalatú szürke. - A tiédet mindig is nagyon fehérnek láttam — mondom, és azonnal késztetést érzek, hogy elővarázsoljam a sajátomat, megnézzem, milyen árnyalatú, kiderítsem, miféle szellemi síkon foglalok valójában helyet. Pillanatnyilag lövésem sincs. —

Igaz, meglehetősen fehér a szárnyam — ismeri el anyu —, de

nem annyira, mint a frissen hullott hó. —

Hát Angéláé fehér. Gondolom, ez azt jelenti, hogy tiszta lélek.

Anyu a konyhaszekrényhez lép és poharat vesz elő. A mosogatónál vizet tölt bele, azután lassan, higgadtan megissza. —

Egy fekete szárnyú megerőszakolta az édesanyját. — Figyelem

anyu reakcióját, de semmi. — Fél, hogy egyszer eljönnek érte. Ha láttad volna, milyen ijedt arccal beszélt erről. Mint aki tényleg nagyon retteg.

~ 150 ~

Anyu leteszi a poharat, és rám néz. Egyáltalán nem látszik megrendültnek attól, amit mondtam neki. Ez engem még jobban felkavar. Azután rájövök. —

Már tudtál Angéláról. Hogyhogy?

- Vannak forrásaim. Nem mondhatnám, hogy erősen titkolta a képességeit. Ha tart a fekete szárnyúaktól, hát nem valami óvatos. Előtted meg csak úgy felfedi magát. Ez felelőtlenség. Rámeredek. Ebben a pillanatban döbbenek rá igazán, menynyi mindent hallgatott el előlem anyám. —

Végig hazudtál nekem. Én mindent elmondok neked, és te

hazudtál nekem. Alija a tekintetemet, meghökkenti a vád. —

Nem hazudtam. Csak vannak bizonyos dolgok, amik...

Sok angyalvérű él Jacksonban? Mintha zokon venné váratlan kérdésemet. Nem válaszol. Felemelem a hátizsákomat a konyha padlójáról, ahová ledobtam, és a szobámba indulok. —Várj! — tartóztatna anyu. — Még beszélek hozzád. — —

Nem úgy vettem észre. Clara! — szól utánam elkeseredetten. — Csak azért nem

mondtam el neked mindent, hogy megvédjelek. —

Ennek semmi értelme. Hogyan védhetnél meg, ha sejtelmem

sincs semmiről? —

Mit mondott még Angéla?

—

Semmit.

~ 151 ~

Fölmegyek a szobámba, becsapom az ajtót, leveszem a kabátomat, az ágyra dobom, és viaskodom magammal, nehogy ordítsak vagy

sírjak,

vagy

mindkettő.

Azután

a

tükörhöz

lépek,

elővarázsolom a szárnyamat, és magam elé vonom, hogy közelebbről szemügyre vegyem a tollamat. Ahogy végigsimítok rajta, azt hiszem, eléggé fehér. Nem annyira, mint a frissen hullott hó, ahogy anyu fogalmazott, de azért fehér. Bár nem annyira, mint Angéláé. Hallom, hogy anyu végigmegy a folyosón. Megáll az ajtóm előtt. Várom, hogy kopogjon vagy bejöjjön, és azt mondja, a saját érdekemben ne töltsem többé az időt Angélával. De nem, csak áll néhány pillanatig, azután elmegy. Várok egy kicsit, amíg biztosra nem veszem, hogy anyu szépen visszament a földszintre, azután a folyosón Jeffrey szobájához osonok. Az öcsém az íróasztalánál ül a laptopjával, javában klimpíroz, úgy nézem, esetei valakivel. Amint meglát, villámgyorsan bepötyög valamit, azután felugrik, és elém áll. Egy fokozattal lehalkítom a zenét, mert ebben a ricsajban a saját gondolataimat sem hallom. —

Megmondtad a csajnak, hogy rögtön jössz? — kérdezem

vigyorogva. — Egyébként hogy hívják? Nem érdemes tagadnod. Sokkal kínosabb neked, ha a suliban kell kérdezősködnöm. —

Kimber — ismeri el azonnal. Közömbös arcot vág, de a füle

mintha egy icipicit elvörösödne. —

Bájos név. Ez az a szöszi?

~ 152 ~

—

Ugye nem csak csúfolódni jöttél?

—

Szórakoztató ugyan, de nem. Szeretnék közölni veled valamit.

Lepakolok egy csomó szennyest a babzsákfoteljáról, és leülök. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, mert tulajdonképpen szabályt szegek meg, anyu létfontosságú szabályát, miszerint „a gyerekeknek egy szót se”, de már halálosan unom, hogy sötétben tartanak. Egyébként is kiakadtam, kiakasztott ez a rohadt élet meg mindenki, aki szerepel benne. Muszáj kieresztenem a gőzt. — Angéla Zerbino angyalvérű. — —

Kicsoda? — pislog. Harmadikos, magas, hosszú fekete hajú, olyan emós, aranybarna

szemű. Magának való. Elgondolkodva tanulmányozza a mennyezetet, mintha Angéla arcát idézné fel emlékezetből. —

Honnan veszed, hogy angyalvérű?

—

Ó mondta. De nem ez a helyes kérdésfeltevés, Jeffrey.

—

Hogyhogy?

—

Inkább azt kellene kérdezned, miért mondta el nekem Angéla

Zerbino, hogy angyalvérű. Es ha ezt kérdeznéd, azt felelném, hogy azért, mert tudta rólam, hogy én is angyalvérű vagyok. —

Mi? Honnan tudta, hogy angyalvérű vagy?

—

Na látod, ez már jó kérdés. — Előrehajolok. — Onnan tudta,

hogy a múlt hónapban látta, amikor simán lenyomtad az egész birkózócsapatot. Végignézte, amikor két vállra fektetted Toby Jamesont, aki legalább kilencvenkilós, és még csak meg sem izzadtál. És megállapította, hogy hű, de jól birkózik ez a srác,

~ 153 ~

biztosan angyal. Az öcsém most tényleg elsápad. Ez némi elégtétel. Persze kihagyom a problémásabb részleteket, a buta elszólásomat a madarakról meg a franciaórát meg azt, ahogy a szememet meregettem az angyalos pólóra, vagyis szépen besétáltam Angéla csapdájába. De a lényeg Jeffrey-n múlott: Angéla attól kezdve gyanakodott rám, hogy látta őt aznap a birkózószőnyegen. —

Anyunak szóltál róla?

Úgy tűnik, megszeppent a lehetőségtől. Mert ha szólok anyunak, akkor Jeffrey-nek annyi. Nincs több birkózás, se baseball tavasszal, se foci ősszel, se bármi egyéb, amiről álmodik. Alighanem egészen az egyetemig szobafogságban kuksolhatna. Nem, bár előbb-utóbb óhatatlanul ő is felteszi magának a kérdést. Most jut eszembe, milyen különös, hogy még nem kérdezte meg. Talán a forrásai erről is tájékoztatták. —

És szólni fogsz? — kérdezi Jeffrey olyan halkan, hogy alig

hallom a zenétől. Igazán szánalmas képet vág, és bár az imént mérgelődtem, most csak kimerültséget és szomorúságot érzek. —

Nem. Csak neked akartam elmondani. Nem tudom, miért. Azt

akartam, hogy tudd. —

Köszi! - Kényszeredetten felnevet. — Rendes vagy.

—

Nem tesz semmit. Tényleg.

Feltápászkodom, kifelé indulok. —

Csalónak érzem magam - mondja Jeffrey. — Semmit sem ér a

sok szalag, érem és serleg, amit Kaliforniában nyertem. Olyan,

~ 154 ~

mintha kokszoltam volna, csak nem is tudtam róla. Pontosan tudom, hogy érti. Ezért hagytam abba a balettozást, bármennyire imádtam is, és ezért nem kezdtem újra Jacksonban. Tisztességtelennek tartottam, hogy a kisujjamból kirázok valamit, amiért a többi lánynak keményen meg kell dolgoznia. Úgy gondoltam, nem igazságos elvonni róluk a figyelmet, ha ilyen hatalmas előnyt élvezek. Úgyhogy kiszálltam. —

De ha visszafogom magam, az meg tettetés — folytatja Jeffrey.

— És az még rosszabb. —Tudom. —

Azt nem csinálom — jelenti ki. Halálkomoly szürke szemébe

nézek. Nyel, de állja a tekintetemet. — Nem fogom vissza magam. Nem tettetem magam kevesebbnek annál, ami vagyok. —

Akkor sem, ha ezzel veszélybe sodorsz bennünket? — kérdezem,

és elfordítom a fejemet. —

Milyen veszélybe? Angéla Zerbino talán veszélyes?

Most kellene mesélnem neki a fekete szárnyúakról. A rossz angyalokról, akik vadásznak ránk, némelyikünket meg is ölik. Léteznek a szürkének olyan árnyalatai, amelyekről eddig nem tudtunk, és ezt el kellene mondanom neki, tudnia kellene róla, de a szeme szinte könyörög, hogy ne fosszam meg még többtől. Anyu azt mondta, különlegesek vagyunk, de a dolgok mostani állása szerint miféle „áldás” származhat az angyalok háborújából? Talán nekem sem hiányzik, hogy még többtől fosszanak meg. Talán nem vágyom feltűnésre, nem akarok repülni, furcsa angyalnyelven

~ 155 ~

beszélni, és egyik dögös srácot a másik után megmenteni. Egyszerűen csak ember akarok lenni. —

Légy szíves, vigyázz magadra, jó?

—Vigyázok — feleli az öcsém. — Koszi... — teszi hozzá. —Tudod, néha egész normális vagy. —

Ez majd akkor is jusson eszedbe, ha legközelebb hajnali ötkor

rángatsz ki az ágyból — mondom fáradtan. — Egyébként üdvözlöm Kimbert. Ezzel a szobámba menekülök, mozdulatlanul fekszem a sötétben, és újra meg újra a fekete szárnyú kifejezés jár a fejemben.

~ 156 ~

8 ZÖLD KÖR HELYETT KÉK NÉGYZET

Ma reggel olyan ragyogóan süt a nap, hogy úgy érzem, mintha megfagyott felhőn állnék. Pedig a Tágas elnevezésű pálya tetején állok. A jelzése dupla kék négyzet, vagyis a zöld körnél nehezebb, de nem fekete rombusz. Szóval fejlődöm. A lenti fehér és nyugodalmas völgy lattan szinte hihetetlen, hogy március első hetében járunk. Újra megigazítom a szemüvegemet, megmarkolom a botomat, és előrefeszülök a bakancsomban, hogy ellenőrizzem a kötést. Minden rendben. Nekirugaszkodom. A hideg levegő csípi az arcom fedetlen részét, mégis vigyorgok, mint a vadalma. Iszonyú jó érzés, már-már a repüléshez hasonló. Az ilyen pillanatokban szinte érzem a szárnyamat, pedig most nincs jelen. A pálya egyik felén egy sor bucka helyezkedik el, kipróbálom őket, föl-alá szökkenek rajtuk, ettől tudatosodik bennem, milyen erős a térdem, a lábszáram. Már egész jól megy a buckasízés. A porhó pedig szó szerint olyan, mintha felhőn suhanna át az ember, térdig süppedek a pelyhes, fehér hóba, amely szerteszét száll mögöttem, ahogy továbbhaladok. Hóesés után szeretek korán reggel lesiklani, hogy magamnak vághassak utat a friss hóban.

~ 157 ~

Komolyan rákaptam a síelésre. Kár, hogy nemsokára vége az idénynek. A Tágas a Déli-keresztfolyosóhoz, a hegyet csaknem vízszintesen átszelő túraútvonalhoz visz le. Egyenesbe állítom a lécemet és ellököm magam, hogy felgyorsuljak, átvágok a fák közt. Valahol arrafelé

madár

gyalogösvényről

dalol, egy

és

amikor

másik

odaérek,

gondozott

pályára

elhallgat. látni,

A

egyik

kedvencemre, a Werner nevűre. Megállók a peremén. Óriásműlesikló kapukat helyeznek el a hegyoldalon. Ma verseny. Ami azt jelenti, hogy Christian is itt lesz. —

Mikor kezdődik a verseny? — kérdezem az egyik pályamunkást.

—

Délben! — kurjantja vissza.

Az órámra nézek. Néhány perc múlva tizenegy. Harapnom kellene valamit, azután a négyszemélyes libegővel felvitetnem magam a Werner tetejére, hogy megnézzem a versenyt. A turistaszállónál meglátom Tucker Averyt, egy lánnyal ebédel. Ez új fejlemény. Ezen a télen majdnem minden hétvégét Teton Villágé-ben töltöttem (bravó anyunak, amiért nem morgott a méregdrága síbérlet miatt), és valamikor a délután folyamán majdnem minden hétvégén látom Tuckert, mihelyt végzett a délelőtti oktatással a dedós pályán. De nem szoktam lépten - nyomon beleütközni a hegyen. O inkább terepsíelő fajta, kerüli a kiépített pályákat. Jómagam még nem próbálkoztam ezzel, azt mondják, partner is kell hozzá, hogy ha az egyik síelőt valami szerencsétlenség éri, a másik elmehessen segítséget hívni. Nem rajongok az extrém

~ 158 ~

műfajért, nem óhajtok villogni, csak azt a célt tűztem magam elé, hogy eljussak a fekete rombuszos szintig. Teton Villagé muris hely, a táblák folyton emlékeztetnek arra, hogy EZ

A HEGY

SEMMILYEN MÁS ÉLMÉNYHEZ NEM FOGHATÓ, és aki nincs észnél, AZ ÉLETÉVEL JÁTSZIK. A pályán kívüli feliratok meg olyasmiket közölnek, hogy ITT FOKOZOTTAN VESZÉLYES TERÜLET KEZDŐDIK, TÖBBEK KÖZÖTT LAVINÁKRA, KIÁLLÓ SZIRTEKRE ÉS REJTETT

KELL

SZÁMÍTANI.

A

BAJBA

FELELŐSSÉGGEL

TARTOZNAK

A

MENTÉSI

AKADÁLYOKRA

JUTOTTAK

KÖLTSÉGEKÉRT,

na nem, koszi, én az életet választom.

Vajon az a lány, aki most Tuckerrel beszélget, a terepsíző partnere? Feltűnés nélkül oldalazok néhány lépést, hogy láthassam a lány arcát. Ava Peters az. Együtt járok vele kémiára, egyértelműen trendi fazon, kicsit bögyös, a haja meg olyan világos, hogy majdnem platinaszőke. Az apjának vadvízi evezős cége van. Nem lep meg, hogy Tucker ilyen népszerű csajjal nyomul, habár ő egyértelműen a pénztelen csoport tagja. A suliban megfigyeltem, hogy olyan srác, aki láthatólag mindenkivel jól kijön. Mármint engem leszámítva mindenkivel. Ava vastagon kipingálta a szemét. Kíváncsi vagyok, Tucker csípi-e az ilyesmit. A srác felém pillant, és elvigyorodik, mielőtt másfelé nézhetnék. Visszavigyorgok, azután megpróbálok lazán a büfépulthoz sétálni, de nem jön össze. Síbakancsban nem lehet sétálni. Néhány nézővel a Werner pálya szélén állok, figyelem Christiant, aki lerobog a kapukon, némelyiket súrolja a vállával áthaladtában. A

~ 159 ~

teste kecsesen a kapu felé hajlik, a léce az élén csúszik, a térde majdnem érinti a havat. Kidolgozottak, célirányosak a mozdulatai. Ajkát összeszorítva koncentrál. Miután átszáguld a célvonalon, odakacsázom, ahonnan a többi versenyző lesiklását figyeli, és ráköszönök. —

Győztél? — kérdezem.

—

Mindig győzök. Kivéve, amikor nem. Ez a mostani is ilyen

kivétel. Vállat von, mint akit nem érdekel a dolog, pedig látom az arcán, hogy elégedetlen a teljesítményével. —

Én jónak láttalak. Úgy értem, gyorsnak.

—

Köszi! — mondja.

A mellére szíjazott kilences számot babrálja. A rendszámára, a 99CX-re emlékeztet. — —

Az olimpiára készülsz? Nem — rázza a fejét. — A sícsapat tagja vagyok, nem a

síklubé. Bizonyára értetlen képet vágok, mert elmosolyodik. — A sícsapat a középiskola hivatalos csapata, és csak wyomingi csapatok ellen indul. A síklubhoz a komoly versenyzők tartoznak, akiket szponzorok támogatnak, országosan elismertek, meg minden. —

Nem akarsz aranyérmeket nyerni?

—

Egy ideig a klubban síeltem, de az kicsit kemény nekem. Túl

nagy a nyomás. Nem akarok profi síelővé válni, csak szeretek síelni. A versenyzést is szeretem. — Hirtelen elmosolyodik.

~ 160 ~

Rá lehet szokni a sebességre.

—

Ez tény. Én is mosolygok. —

Én egyelőre azon igyekszem, hogy egy darabban érjek le.

—

Na és hogy megy? Kezdesz ráérezni?

—

Napról napra jobban.

—

Nemsokára megpróbálkozhatsz a versenypályával.

—

Aha, és akkor jobb, ha vigyázol.

Nevet. —

Biztosan lezúzol.

—

Le'hát.

Körülnéz, mintha arra várna, hogy valaki odalép hozzánk. Ez idegesít, mert arra gondolok, hogy Kay bármelyik pillanatban ott teremhet, és rám szól, hogy kopjak le a fiújáról. —

Kay is síel? — kérdezem.

—

Nem, ő ki se dugja az orrát a melegedőből. Már ha egyáltalán

eljön. Tud síelni, de azt mondja, fázik. Utálja a síidényt, mert ilyenkor hétvégéken nem sok mindent tudunk együtt kezdeni. —

Ez szívás.

Újra körülnéz. —

Az — mondja.

—

Kayjel együtt járok angolra. Az órán nemigen hallani a hangját.

Mindig az az érzésem, hogy a kezébe sem veszi az ajánlott olvasmányokat. Tessék, már megint előbb járt a szám, mint hogy gondolkodtam volna. Christianre nézek, hogy megbántottam-e, de csak nevet,

~ 161 ~

ezúttal hosszabban, jólesőbben. Azért vesz föl emelt szintű tárgyakat, hogy jól mutassanak az

—

egyetemi felvételijénél, de az olvasást nem neki találták ki - mondja. Nem akarok arra gondolni, hogy mi az, amit Kaynek találtak ki. Sőt egyáltalán nem akarok rá gondolni, de mivel szóba került, felébredt bennem a kíváncsiság. —

Mióta jártok együtt Kayjel?

—

Második év őszétől. Pomponlány lett, én meg fociztam

akkoriban, és az öregdiákok elleni meccsen Kay megsérült. Csavart leugrással kombinált emelést mutattak be, ő szokta elmesélni a sztorit, de azt hiszem, szabadságcsavarnak hívják. A lényeg az, hogy elejtették, és megsérült a bokája. —

Hadd találjam ki. Te cipelted le a pályáról, és azóta is

turbékoltok. Christian zavartan fordítja el a fejét. —Valahogy úgy. Kínos csönd támad. - Úgy látom, Kay... — kezdem, és azt akarom mondani, hogy „kedves lány”, de nem bírom. — Úgy látszik, nagyon ragaszkodik hozzád. Egy percig nem szól semmit, csak merőn nézi a pályát, ahol valaki most épp hódeszkával jön le. - Hát igen — mondja elgondolkozva, mintha inkább magában beszélne, nem is velem. — Rendes. —

Az jó — nyögöm ki. Nem különösebben hiányzik, hogy Kay

~ 162 ~

rendesnek bizonyuljon. Tökéletesen megfelel nekem, ha gonosz boszorkánynak képzelem. Christian feszélyezetten köhint, és rádöbbenek, hogy leplezetlenül bámulom a nagy szememmel. Elpirulok és a hegyre nézek, ahol a hódeszkás éppen áthalad a célvonalon. Szép volt! — kiáltja Christian. — Uberfrankó!

—

Kösz, haver! — szól vissza a hódeszkás, és lehúzza a szem-

—

üvegét. Shawn Davidson az, a hódeszkamániás Shawn, az a srác, aki a Pizza Hutban elkeresztelt Gyufafejnek. Rám néz, azután Christianre, majd megint rám. Reflektorként szegeződik rám a tekintete. Mennem kell — mondja Christian. — Vége a versenynek. Az edzőnk ilyenkor megbeszélést tart az öltözőben, megnézzük a videókat meg minden. —

Oké — felelem. — Örülök, hogy...

De már el is ment, lefelé repeszt a lejtőn, megint egyedül mehetek le a hegyről. Március végén meleghullám érkezik, és a völgyben úgy két nap alatt elolvad a hó. Piros és lila vadvirágok lepik el az erdőnket. A nyárfák üdezöld

lombot hajtanak.

Az egész télen át

oly

háborítatlanul csöndes táj most csupa szín és zaj. Szívesen álldogálok a hátsó tornácunkon, és hallgatom, ahogy a szellő ütemesen susogtatja a faleveleket, a telkünk sarkát átszelő csermely vígan

csörgedezik,

madarak

énekelnek

(és

időnként

zuhanóbombázósdit játszanak velem), csíkos mókusok zörögnek.

~ 163 ~

Virágok és a naptól melengetett tűlevelek illata száll a levegőben. A ház

mögötti

hegyeken

még

hó

takaró

fehérlik,

de

már

visszavonhatatlanul beköszöntött a tavasz. Vele együtt pedig teljes erővel rám tör a látomás. Az a bizonyos bizsergés a fejemben egész télen át elcsitult; tulajdonképpen csak kétszer jelentkezett az első tanítási nap óta, amikor a folyosón megláttam Christiant. Azt hittem, egy kis égi pihenőt kaptam, de ennek most nyilván vége. Egyik reggel félúton vagyok az iskolába menet, amikor teljesen váratlanul (puff neki!) az ismerős erdőben találom magam, a fák közt lépkedek Christian felé. A nevén szólítom. Felém fordul, a szeme zöld-arany a késő délutáni fényben. —Te vagy az? — szólal meg rekedten. —

Én — felelem. — Itt vagyok.

—

Clara!

Pislogok. Először Jeffrey kezét veszem észre a Prius volánján. A lábammal még könnyedén nyomom a gázt. A kocsi egészen lassan az út széle felé tart. —

Bocs, Jeffrey! — hökkenek meg Azonnal félrehúzódom és

leállók. — Ne haragudj! Semmi baj — mormolja. — A látomásod, igaz? —

Igen.

—

Ezek szerint nem tudod irányítani, hogy mikor jöjjön elő.

—

Nem, de azt gondolnád, hogy olyankor nem fordul elő, amikor

tényleg a vesztemet okozhatná. Mi lett volna, ha karambolozok?

~ 164 ~

Ennyit a látomásról, oké? —

De nem karamboloztál — mondja —, mert itt voltam.

—

Hála az égnek.

—

Szóval az út hátralévő részén vezethetek? — kérdezi huncut

mosollyal. Miután beszámolok anyunak az újabb látomásról, ismét elkezdi, hogy megint tanítani fog repülni, és olyan gyakran használja az edzés szót, hogy a házunk lassanként mintha valamiféle edzőtáborrá alakulna át. Anyu tél eleje óta fura hangulatban van, ideje java részében a dolgozószobájába zárkózva, horgolt takaróba bugyolálva teát szürcsölget. Valahányszor bekopogok vagy bedugom a fejemet, mindig olyan elkínzott arccal néz föl, mint aki jobban szeretné, ha nem háborgatnák. Tulajdonképpen kerülöm is őt, amióta Angéla szavaiból kiderült, hogy anyu szándékosan sötétben tartott engem. Délutánonként nagyon sokszor a Lila Kombinéban lógok Angélával, bár anyu nem örül ennek, de minthogy elvileg iskolai ügy (az Erzsi királynős projektünkön dolgozunk ugyebár), hivatalosan nem kifogásolhatja. A hétvégéken meg irány a sípálya. Az pedig christianes ügy, ennélfogva a rendeltetésemmel függ össze. Vagyis elvileg edzés, nemde? Csakhogy most rettentően vékonyodni kezdett a hegyekben a hó. Wendy a melegre fordult időt kihasználva rábeszél a lovaglásra. Úgyhogy egyszer csak a Tunya Kutya tanyán, a Nyafka nevű feketetarka kanca hátán találom magam. Wendy azt mondja, Nyafka jó ló a tanuláshoz, mert már vagy harmincéves, és nem sok

~ 165 ~

viháncolókedv maradt benne. Ezt nem is bánom, bár azonnal otthon érzem magam a nyeregben, mintha világéletemben lovagoltam volna. —

Nagyon ügyesen csinálod — dicsér Wendy, aki a kerítéstől

figyel, ahogy lassan körbeügetek a legelő szélén. — Mint egy született lovas. Nyafka a fülét hegyezi. A távolban két férfit látok lóháton, a legelő túlsó végén nyargalnak a vörösre mázolt nagy istálló irányába. Nevetésük idáig hallatszik. —

Apu és Tucker — mondja Wendy. — Nemsokára kész a vacsora.

Ideje bevinni Nyafkát. Gyengéden oldalba bököm a kancát, mire elindul az istálló felé. —

Hahó! — üdvözöl Mr. Avery, ahogy odaérünk. — Nem rossz.

—

Köszönöm! Clara vagyok.

—

Tudom — feleli. Nagyon hasonlít Tuckerre. — Wendy hónapok

óta csak rólad mesél — vigyorodik el, ettől még inkább olyan, mint Tucker. – —

Apu!

—

morog

Wendy.

Odalép

az

apja

lovához

és

megvakargatja az állat nyakát. —

Uramatyám — ámul el Tucker. — Wendy erre a vénségre

ültetett téged? Szilárdul elhatároztam, hogy Wendy kedvéért ma nyugisán adom elő magam Tuckerrel, bármit is vág a fejemhez. Nem viszonzom, nem teszek goromba megjegyzéseket. A legjobb formámat mutatom. —

Én kedvelem — hajolok előre és megsimogatom Nyafka nyakát.

~ 166 ~

—

Kisgyerekeket szoktunk ráültetni.

—

Fogd be, Tucker! — szól az öccsére Wendy.

—

De hát ez az igazság. Az a ló kábé öt éve egy csigát sem bír

lehagyni. A hátán ülni gyakorlatilag annyi, mintha fotelban ejtőznél. Na majd mindjárt megmutatjuk neki! —

Jó kislány! — suttogom Nyafkának angyalnyelven. A hangomra

azonnal hátracsapja a fülét. — Futás! — súgom neki. Meglepődöm, milyen hamar engedelmeskedik. Másodpercek alatt teljes gőzzel vágtatunk, megcélozzuk a legelő túlsó végét. Egy pillanatra lelassul körülöttünk a világ. A háttérben a lenyugvó nap fénye aranyló barackszín derengésbe vonja a hegyeket. Élvezem a hús tavaszi levegő simogatását a bőrömön, a ló erős testét alattam — úgy nyújtja előre a lábát, mintha futtában magunk alá húzná a földet —, szénaillatú fújtatását. Csodálatos! Azután egy szélroham az arcomba csapja a hajamat, és egy rémisztő másodpercre nem látok, és minden túlságosan felgyorsul. Elképzelem, amint lerepülök a nyeregből és arccal egy trágyadombra nyekkenek, Tucker pedig megszakad a nevetéstől. Vadul felrántom a fejemet, ettől hirtelen eltűnik a hajam a szemem elől. Összeszedem magam. Rohamosan közeledik a kerítés, és Nyafka semmi jelét sem mutatja, hogy lassítana. —

Át tudod ugrani? — kérdezem még mindig suttogva. Elvégre

mégiscsak vén ez a jószág. Érzem, hogy nekigyürkőzik. Elrebegek egy kurta fohászt, és a kanca nyakára hajolok, azután már a levegőbe is emelkedünk,

~ 167 ~

épphogy átvisszük a kerítést. A túloldalon olyan erősen zökkenünk le, hogy összecsattan a fogam. Az istálló felé fordítom a lovat, kissé behúzom a gyeplőt, hogy lassítson. Odaügetünk Wendyékhez, akik mindhárman tátott szájjal bámulnak rám. Ennyit a kifogástalan viselkedésemről. —

Hó! — mondom, és addig húzom a gyeplőt, amíg Nyalka meg

nem áll. —

Szent szilvamag! — hüledezik Wendy. — Ez meg mi a csuda

volt? —

Nem tudom — erőltetek nevetést magamra. — Azt hiszem,

leginkább a ló ötlete volt. —

Elképesztő!

—

Úgy látszik, mégis van még ebben a lóban spiritusz — pillantok

diadalmasan Tuckerre, aki ez egyszer nem talál szavakat. Ez igen — ismeri el Mr. Avery. — Nem is tudtam, hogy ilyen jól bírja magát az öreglány.

—

—

Mennyi ideje lovagolsz? — kérdezi Tucker.

—

Most először, hát nem fantasztikus? — lelkendezik Wendy.

Őstehetség. —

Ahogy mondod — dörmögi az öccse, és rám szegezi a tekintetét.

— Őstehetség. —

Na, elhívtad már Jason Lovettet a szalagavatóra? — kérdezem

Wendytől néhány perccel később, miközben Nyafkát csutakoljuk az istállóban. Azonnal céklavörösre válik az arca.

~ 168 ~

Ugyan már! — próbál könnyed hangot megütni. — A sza-

—

lagavatóra a fiúk választanak maguknak partnert. Mindenki tudja, milyen szégyenlős Jason. Alighanem el-

—

bátortalanította a szemkápráztató szépséged. Úgyhogy neked kellene kezdeményezned. De lehet, hogy Kaliforniában van barátnője.

—

—Távkapcsolat? Kudarcra van ítélve. Egyébként sem tudhatod biztosan. Kérdezd meg tőle, akkor majd kiderül. - Hát... Jaj, Wen, ne totojázz annyit! Jason bír téged. Angolórán le sem

—

veszi rólad a szemét. És tudom, hogy ő is jó nálad. Tulajdonképpen mi bajod a kaliforniaiakkal? —

Kis időre csend támad, csak a ló egyenletes szuszogását hallani.

Mi folyik köztetek a tesómmal? — kérdezi teljesen váratlanul Wendy. —

A tesóddal? Hogyhogy mi folyik?

—

Úgy tűnik, hogy alakul köztetek valami.

—

Ugye hülyéskedsz? Te is tudod, hogy csak kötözködünk

egymással. —

De kedveled, nem?

Tátva marad a szám. —

Nem, é n . — hallgatok el hirtelen.

—

Te Christian Prescottra hajtasz — fejezi be helyettem Wendy, és

fölvonja fél szemöldökét. — Látom én. De Christian valóságos isten. Az isteneket imádjuk, de nem járunk velük. Az ilyen srácot csak

~ 169 ~

messziről nézegetjük. Nem is tudom, mit mondjak. —

Figyelj, Wendy...

—

Nézd, eszemben sincs rád tukmálni a tesómat. Igazából elég fura

elképzelni, hogy a legjobb barátnőm a tesómmal randizgat. Csak fel akartalak világosítani, hogy ha mégis érdekelne a téma, semmi gond. Meg tudnám szokni. Ha járni akarsz vele... —

De hát nem is tetszem Tuckernek — kottyantom közbe.

—Tetszel. —

Én nem úgy veszem észre.

—

Általánosban sosem fordult elő veled, hogy egy fiú belebokszolt

a karodba? —Tucker harmadikos középiskolás. —Valojaban meg nem nőtt ki az elemiből, nekem elhiheted győzköd Wendy. Rámeredek. —

Szóval szerinted Tucker azért eszetlenkedik, mert tetszem neki?

—

Nagyjából.

—

Ki van zárva — rázom a fejemet hitetlenül.

—

Eddig eszedbe sem jutott a gondolat?

—

Nem hát!

—

Na jó, én nem állok az utatokba vagy ilyesmi. Részemről

rendben. A szívem vadul kalapál. Nyelek egyet. —

Nekem nem tetszik a tesód, Wendy. Illetve nem úgy. Szóval

~ 170 ~

sehogy, na. De ne vedd zokon. Miért venném? - von vállat közönyösen. - Csak tudatni akartam veled, hogy részemről okés, ha te meg Tucker, ha egyáltalán van valami. —

Nincs semmi, világos? Nem beszélhetnénk valami másról?

—

De — mondja Wendy, de töprengő arckifejezéséből látom, hogy

lenne még mondanivalója.

~ 171 ~

9 Sokáig éljen a királynő!

Egyedül is bele tudok bújni ebbe a hogyishívjákba? — kérdezem. —

Öltözz fel annyira, amennyire bírsz — kiáltja vissza Angéla —,

a többinél majd segítek. Méregetem a jelmezt és szögre agasztott számos tartozékát a Lila Kombiné kulisszák mögötti öltözőjében. Bonyolultnak néz ki. Talán mégis Angéla ötleténél, a monsi angyaloknál kellett volna maradnunk. —

Holnap mennyi ideig kell majd viselnem? — érdeklődöm, amíg

felhúzom a selyemharisnyát és térd alatt szalaggal megkötöm.

~ 172 ~

- Nem sokáig. Közvetlenül óra előtt segítek felvenni, azután az egész bemutató alatt rajtad marad. —

Aztán ne csodálkozz, ha belehalok! Az életemet áldozom, hogy

jó osztályzatot kapjunk a kiselőadásunkra. —

Igazán nemes gesztus tőled.

Belepréselődöm a ruhaderékba és a baromi hosszú, abroncsos alsószoknyába. Azután felkapom a vállfát a rajta lógó ruhával, és kivonulok a színpadra. —

Szerintem be kellene fűznöd a ruhaderekat, mielőtt felveszem a

többit. Angéla máris ugrik, hogy segítsen. Egyvalamit el kell ismerni: soha nem végez félmunkát. Megrántja a fűzőzsinórokat. —

Ne olyan szorosra! Levegőt venni azért még szeretnék.

—

Fejezd be a nyávogást! Szerencséd, hogy nem találtunk valódi

halcsontot ehhez az izéhez. Mire a fejemen át rám adja a ruhát, úgy érzem, mintha a Kombiné teljes kosztümtára rajtam lenne. Körbejár, meghúzogatja az alsó darabokat, hogy minden megfelelőén álljon. Hátralép. - Hú, ez nagyon jó! Megfelelő sminkkel és frizurával pont úgy fogsz festeni, mint Erzsébet királynő. —

Remek — mondom neki minden lelkesedés nélkül. — U fogok

festeni, mint egy lisztes képű ribi. —

Jaj, a nyakfodrot elfelejtettem!

Leugrik a színpadról, és a padlón álló hullámpapír dobozhoz szalad. Keményített, kerek gallért vesz elő, amely olyan, mint az a

~ 173 ~

karima, amelyet a kutyákra szoktak tenni, hogy ne tudják nyalogatni magukat. Két másikat is kapok, kézelőnek. Fodrokról szó sem volt — húzódozom.

—

Angéla felém lendül. A szárnya egy szempillantás alatt kibomlik, és egyet-kettőt rebbenve, könnyedén a színpadra emeli, azután eltűnik. Felvágós.

— —

Maradj nyugton! — A ruhaujjam végére igazítja az utolsó

fodrot. — Anyám zseni. Mintegy végszóra Anna Zerbino lép be az előtérből egy köteg asztalneművel. Amikor észrevesz, megáll az asztalok között. —

Szóval jó a méret — állapítja meg, és bánatos, sötét szemével

tetőtől talpig végigmér. —

Csodás lett - mondom. — Köszönöm szépen, hogy ennyit

fáradozott vele! Biccent. Kész a vacsora. Lasagne.

— —

Oké,

akkor

a

szerelésemmel

megvolnánk

—

fordulok

Angélához. — Segíts kimásznom ebből a cuccból! —

Lassabban! — súgja Angéla, és hátrasandít az anyjára. — A

másik kutatásunkkal még nem sokra jutottunk. Fogadni mertem volna. Már megint az angyalos kutatással jön. —

Menjünk föl lasagnét enni! — súgom vissza. - Rögtön megyünk, anyu — mondja Angéla, és úgy tesz, mintha a galléromat igazgatná, amíg az édesanyja ki nem lép a képből.

~ 174 ~

Amint magunkra maradunk, rám néz. — Kiokoskodtam valamit. —

Mi az?

—

Az angyalok, mármint a tisztavérű angyalok egytől egyig férfiak.

—

Mind férfiak?

—

Nőnemű integrusok nincsenek.

—

Érdekes. Akkor segíts kibújni ebből a jelmezből!

—

De szerintem az angyalok nőneműeknek is látszódhatnának, ha

akarnának. Éppúgy változtathatnák a megjelenési formájukat, mint az alakváltók — mondja Angéla, és aranyszeme izgatottan csillog. —

Szóval válhatnak macskává, madárrá meg minden.

—

Pontosan, sőt van még egy elméletem.

—

Na, helyben vagyunk — morgolódom.

—

Szerintem a természetfölötti lényekről, például vámpírokról,

farkasemberekről, kísértetekről, sellőkről, űr varangyokról meg bármi egyébről szóló történetek mind angyalokkal függhetnek össze. Az ember nem tudják, mi az, amit látnak, pedig lehetséges, hogy csupa angyal más-más alakban. Angéla agyament elméletekkel szokott előállni, de mindig szórakoztató eltűnődni rajtuk. —

Fantasztikus! Akkor gyerünk enni.

—Várj! — tartóztat. — A hajaddal kapcsolatban is találtam valamit. —

A hajammal? Azzal a ragyogással, amiről meséltél. — Az

asztalhoz lép, felveszi a füzetét, és lapozgat benne. — A rómaiak

~ 175 ~

úgy hívták: comae caelestis, vagyis „mennyei fürtök”. Azt írták róla: „a hajból áradó szemkápráztató sugárzás, a mennyei lények jele”. —

Na ne, ezt az interneten találtad? — kérdezem döbbent

nevetéssel. Angéla bólint. Szokás szerint aranybányává változtatta a tőlem kapott információs aranyrögöt. —

Bárcsak velem történne ilyesmi! — csavargatja elmerengve egy

hollófekete tincsét. — Biztosan fantasztikus élmény. —

Maradjunk annyiban, hogy lehengerlő. És te is festethetnéd a

hajadat. Vállat von, mint aki nem is tartaná annyira rossznak a dolgot. —

Mit szánsz nekem erre a hétre? — kérdezi.

—

Mit szólsz a rendeltetés fogalmához?

Ez nagy falat, tulajdonképpen már jóval előbb fel kellett volna hoznom, csak azért nem akaródzott a rendeltetésről beszélnem, mert akkor az enyém is terítékre került volna. De mostanára már elmondtam neki minden egyebet, amit csak tudtam. Még az angyalos naplóról is beszámoltam, és megmutattam neki a régi jegyzeteimet. Titkon azt reméltem, hogy végtelen bölcsességében már mindent tud a rendeltetésről. Következő mondata azonban jelzi, hogy nincs ilyen szerencsém. —

Hogyan definiálnád a rendeltetést?

- Előbb szabadíts ki! — intek a ruhára. Siirög - forog körülöttem, meglazítja és kibontja a szalagokat, zsinórokat. Az öltözőbe megyek és visszavedlek az utcai ruhámba.

~ 176 ~

Mire kilépek, Angéla az egyik asztalnál ül, ceruzájával dobol a füzetén. —

Akkor most mesélj!

Helyet foglalok vele szemben. —

Minden angyalvérűnek rendeltetése van ezen a világon.

Általában látomás formájában kapja meg. Buzgón körmöl a füzetbe. —

Mikor jelentkezik ez a látomás? — kérdezi.

—

Mindenkinél másképp, de valamikor tizenhárom és húszéves kor

között

szokott.

Miután

a

különleges

képességek

kezdenek

megnyilatkozni. Én csak tavaly kaptam meg az enyémet. —

Csak egy rendeltetést kapunk?

—Tudtommal igen. Anyu mindig azt mondja, egyedül ezért jöttem a világra. —

És mi történik, ha nem teljesíted?

—

Nem tudom.

—

Na és miután végrehajtod? Attól kezdve boldogan élsz, mint

bárki más? —

Nem tudom — mondom ismét. Szép kis szakértőnek bizonyulok.

— Anyu ilyesmikről egyáltalán nem beszél. —

Mi a rendeltetésed? — kérdezi írás közben. Mivel nem kap

választ, felnéz. — Jaj, ez talán titok? —

Nem tudom. Csak magánügy.

- Semmi baj. Nem muszáj elárulnod nekem. De én szeretném elárulni neki. Szeretnék végre anyun kívül mással is beszélni

~ 177 ~

róla. —

Christian Prescott-tal kapcsolatos.

Angéla leteszi a ceruzáját, olyan meglepett képet vág, hogy majdnem felnevetek. —

Christian

Prescott-tal? —

visszhangozza,

mintha

valami

rettentően idióta vicc poénjával készülnék letaglózni. —

Erdőtüzet látok, azután Christiant, aki a fák között áll. Azt

hiszem, meg kell mentenem őt. - Fú! —

Hát igen.

Egy időre elnémul. —

Ezért költöztetek ide? — kérdezi végül.

—

Aha.

A

látomásomban

megjelent

Christian

teherautója,

leolvastam a rendszámát, és abból tudtuk, hogy ide kell jönnünk. - Fú! —

Igazán abbahagyhatnád ezt.

—

Mikor fog bekövetkezni?

—

Bár tudnám! Csak annyi biztos, hogy abban az évszakban,

amikor gyakoriak az erdőtüzek. —

Nem csoda, hogy ennyire rákattantál a srácra.

—

Angéla!

—

Jaj, ne játszd meg magad! Töriórán állandóan őt bámulod. Azt

hittem, csak belezúgtál, mint láthatólag az összes csaj a suliban. Örülök, hogy ezek szerint más az oka. —

Na jó, most már eleget angyaloztunk — állok fel, és abban a

~ 178 ~

biztos tudatban indulok kifelé, hogy céklavörös a képem. — Kihűl a lasagnénk. —

Még nem is kérdezted, hogy nekem mi a rendeltetésem.

—Tudod, mi a rendeltetésed? — torpanok meg. —

Mostanáig nem tudtam róla, hogy rendeltetés, de már vagy

három éve úgyszólván ébren álmodom, és újra meg újra ugyanazt. —

Mi az? Ha nem vagyok indiszkrét.

Angéla egyszeriben elkomolyodik. —

Nem, dehogy. Tágas udvaron sietek, majdnem futok, mintha

elkéstem volna. Körülöttem rengeteg ember, hátizsákkal, kávés papírpohárral, szóval azt hiszem, egyetem vagy ilyesmi. Délelőtt van. Kőlépcsőn szaladok fel, a tetején szürke öltönyös férfi áll. Megfogom a vállát, erre felém fordul. Elhallgat, úgy mered az elsötétített nézőtérre, mintha lelki szemei előtt éppen lejátszódna a jelenet. —

Na és? — unszolom.

Feszengve pillant rám. —

Nem tudom. Azt hiszem, üzenetet kell átadnom a férfinak.

Mondanom kell

valamit,

valami

szöveget,

de nem bírom

megjegyezni. —

Majd eszedbe jut, ha itt az ideje — vigasztalom.

Mintha anyámat hallanám. Aznap este, miközben lefekvéshez készülődöm, Angélára gondolok. Jólesően emlékeztet arra, hogy nem vagyok egyedül. Talán különben sem kellene egyedül éreznem magamat, hiszen itt van anyu és Jeffrey, mégis olyan, mintha én

~ 179 ~

lennék a világon az egyetlen, akinek égi küldetéssel kell szembenéznie. Illetve most már nem olyan. Ráadásul Angéla, aki először mindentudónak tűnt, semmivel sincs nagyobb mértékben tisztában a rendeltetése értelmével, mint én, és bármennyit kutat, bármennyit töri a fejét, nem jut vele előrébb. Kénytelen kivárni, hogy választ kapjon. Ettől a tudattól jobban érzem magam. így mégsem akkora szívás a helyzetem. Szia! — dugja be a fejét a szobámba anyu. — Jól érezted magad

—

Angélával? Óvatosan szenvtelen az arca, mint mindig, ha Angéla kerül szóba. Jól, befejeztük a felkészülést. Holnap tartjuk meg a kiselőadást,

—

úgyhogy gondolom, ezután kevesebbet lógunk majd együtt. —

Az jó, mert marad időnk repülőleckékre.

—

Pompás — felelem minden lelkesedés nélkül.

Anyu a homlokát ráncolja. Örülök Angéla miatt. — Bejön és leül mellém az ágyra. -

—

Szerintem klassz, hogy találtál egy angyalvérű barátnőt. —

Komolyan?

—

Persze. De azért vigyázz vele!

—

Naná, hiszen mindenki tudja, micsoda gonosztevő. Nézd,

megértem, ha úgy érzed, hogy Angéla társaságában önmagadat adhatod, de az angyalvérűek mások, mint a többi barátod. Sosem tudhatod, valójában mik a szándékaik. —

Nem vagy te üldözési mániás véletlenül?

—

Csak vigyázz!

~ 180 ~

Anyu nem is ismeri Angélát. Se a küldetését. Fogalma sincs, milyen okos, milyen szórakoztató, mennyi jófejséget tanultam tőle. —

Anyu — kezdem tétován. — Neked mennyi ideig tartott, hogy

összeálljon a kép a rendeltetésedről? Mikor tudtad meg teljes bizonyossággal, hogy mit kell tenned? —

Nem tudtam meg.

Néhány pillanatig bánatos a tekintete, azután kifejezéstelenné válik az arca, és látom, hogy minden tagja megfeszül. Úgy érzi, máris túl sokat mondott. Ennél többet nem fog elárulni. —

Miért nem bírod egyszerűen elmondani, anyu? — sóhajtom.

—

Az előbbit úgy értettem, hogy valójában soha nem tudtam teljes

bizonyossággal.

Az

egész

folyamat

rendszerint

ösztönös

megérzéseken alapul. Üvöltő zene harsan föl, ahogy JefFrey kilép a szobájából és a nagy tappancsával végigtrappol a folyosón a fürdőszobába. Mire ismét anyura nézek, már a szokott derűs arcát mutatja. —

Valamennyire a hitre kell támaszkodnod — mondja.

Jó, tudom — felelem beletörődően. Elszorul a torkom. Annyi mindent szeretnék kérdezni, de anyu sosem válaszol. Nem enged be az ő titkos angyal világába, és nem értem, miért nem. — Le kellene feküdnöm — mondom. — Holnap kiselőadás toriból. —

Rendben.

Kimerültnek látszik. A szeme nemcsak karikás, hanem még apró szarkalábakat is észreveszek a sarkában, amelyek eddig nem tűntek fel. Most negyvenöt körülinek mondhatná magát, ami még mindig

~ 181 ~

nem rossz, ha meggondoljuk, hogy valójában száztizennyolc éves. De még sosem láttam ennyire nyúzottnak. —Valami baj van? — kérdezem. Megfogom a kezét. Hűvös, nyirkos a bőre, ez meghökkent. —

Semmi — feleli, és kihúzza a kezét az enyém alól. — Hosszúra

nyúlt ez a hét. Föláll, az ajtóhoz indul. —

Kész vagy? — nyúl a kapcsolóhoz.

—

Kész.

—

Jó éjt! — oltja el a villanyt.

Egy pillanatig az ajtónyílásban áll, körberajzolja a folyosóról beszűrődő fény. —

Szeretlek, Clara — mondja. — Ezt sose felejtsd el!

Sírni tudnék. Hogy távolodhattunk el ennyire egymástól ilyen rövid idő alatt? — —

Én is szeretlek, anyu.

Kilép, becsukja az ajtót, és egyedül maradok a sötétben. Még egy

réteget — mondja Angéla. — A hajad egyszerűen... kiborító! —

Megmondtam — emlékeztetem.

Újabb fullasztó hajlakkfelhőt fúj a fejemre. Köhögök. Miután elmúlik a könnyezés, a tükörbe nézek. Erzsébet királynő néz vissza rám. Nem látszik jókedvűnek. —

Azt hiszem, a végén jelest is kaphatunk.

—

Ehhez eddig sem fért kétség — jelenti ki Angéla, és följebb tolja

az orrán a szemüvegét. - Ne felejtsd el, hogy leginkább én viszem a

~ 182 ~

szót. Neked annyi a dolgod, Hogy kiállsz az osztály elé és tündökölsz. —Te könnyen beszélsz — morgolódom. — Ez a gönc legalább fél mázsa. Angéla a szemét forgatja. —

Egy pillanat! Mióta hordasz szemüveget? Hiszen kifogástalan a

látásod. —

Nekem ez a jelmezem. Te a királynőt játszod, én pedig a

színjeles szorgalmas tanulót, aki mindent tud, ami az Erzsébetkorról tudható. —

Néha az az érzésem, hogy nálad elmentek otthonról.

—

Igyekezzünk! - sürget. - Mindjárt becsöngetnek.

—

A folyosón ácsorgó diákok szétválnak, hogy utat engedjenek

nekem, ahogy követem Angélát. Megpróbálom mosolyogva tűrni, hogy ujjal mutogatnak rám és összesúgnak. A tanterem ajtaja előtt megállunk. Angéla visszafordul, a ruhámat igazgatja. —

Csini a nyakfodrod — ugrat.

—

Ezt még leverem rajtad.

—

Itt várj! — Csak icipicit látszik idegesnek. — Először beje-

lentelek. Belibben az osztályba, én pedig a folyosóról fülelek,

4

szívem

váratlanul nekiiramodik. Hallom, hogy Angéla beszél, és Mr. Erikson válasza megnevetteti az osztályt. Bekukucskálok az ajtó négyszögletes kémlelőablakán. Angéla a tanári asztalnál áll, a poszteren mutogat, amelyre Erzsébet királynő életének eseménysorát

~ 183 ~

vázoltuk föl. Mária királynő halála után fog felkonferálni engem. Most már bármelyik pillanatban. Mély lélegzetet veszek, és kihúzom magam, amennyire a maskarám nyomasztó terhe lehetővé teszi. Christian odabenn, az első sorban ül. A kisablakon át látom, ahogy tenyerére támasztja az állát. Senkinek sincs ilyen szép profilja. —

További teketóriázás helyett — mondja végre fennhangon

Angéla — íme ő királyi fensége,Tudor-házi I. Erzsébet királynő, Anglia és Írország uralkodója.. .Tucker, az ajtót! Kitárul az ajtó, és minden higgadtságomat összeszedve bevonulok. Vigyázok, nehogy elvágódjak a rám nehezedő textiltömegben. Az osztály elé suhogok és megállók Angéla mellett. A jelenlévők egy emberként hőkölnek hátra. Természetesen nem tudtunk tökéletes másolatot készíteni az Erzsébet királynő Wikipédiából kinyomtatott portréin látható, soksok rőfnyi drága kelméből varrott, smaragddal és rubinnal telehintett öltözékekről, de Angéla anyukája príma utánzatot remekelt. Az ezüst brokátmintás, sötétarany ruha ujjának hasítékain elővillan az alsóing fehér

selyme.

A

szélekre

ragasztópisztollyal

mindenütt

üveggvöngyöt és strasszt erősítettünk. A ruhaderék elöl háromszög alakba szorít, alatta a szoknyarész a padlóig bővül. A nyak- és kézelőfodor keményített fehér csipkeanyagát szintén üveggyöngy díszíti. Mindehhez az ábrázatom majdnem fehér, ami Erzsébet szűziességét kívánja megjeleníteni, az ajkam pedig piros. Angéla középen elválasztotta a hajamat, és aprólékos gonddal befonva hátul

~ 184 ~

kontyba fogta, majd drótvázra fűzött gyöngyből összeállított, koronaszerű kis fejékkel tűzte le, amelyről egy pici gyöngy csüng a homlokom kellős közepére, hátul pedig hosszú, fehér bársonydarab hull alá, mint valami menyasszonyi fátyol. Az osztály úgy megbámul, mintha az igazi Erzsébet királynő termett volna itt a régmúltból. Egyszeriben gyönyörűnek és nagy hatalmúnak érzem magam, mintha valóban királyi vér folyna az ereimben. Gyufafej feledésbe merült. —

Mária királynő halott — közli Angéla. — Sokáig éljen Erzsébet

királynő! Most én következem. Behunyom a szemem, annyi levegőt veszek, amennyit a szorosra fűzött ruhaderék enged, majd felemelem a fejemet, és úgy tekintek az osztályra, mint megannyi hűséges alattvalómra. - Nagyurak, a természet törvénye arra indít, hogy megsirassam nénémet - mondom a tőlem telhető legangolosabb ki ejtéssel. — Roppant teher nehezedik reám, de Isten teremtménye lévén, engedelmességgel tartozom akaratának, amely előtt ezennel meghajolok, midőn teljes szívemből óhajtom, hogy az Úr kegyelméből immár rám ruházott hivatalban az ő mennyei akaratának eszközéül szolgálhassak. Az osztály elnémult. Christianre pillantok, aki úgy néz rám, mintha még sosem látott volna. Találkozik a tekintetünk. Christian elmosolyodik. Hirtelen füstszag csapja meg az orromat.

~ 185 ~

Ne most! — gondolom, mintha a látomás személy lenne, akinek parancsolhatok. A beszédem következő sora kimegy a fejemből. Fák körvonalai bontakoznak ki előttem. Könyörgök, tűnj el! — győzködöm kétségbeesetten a látomást. Hiába. Az erdőben vagyok Christiannel. Aranypettyes szemébe nézek. Ezúttal közel áll hozzám, annyira közel, hogy érzem csodás, szappanos és fiús illatelegyét. Ha kinyújtom a kezem, elérhetném. Jó is lenne. Azt hiszem, soha életemben semmit nem kívántam ennyire. De érzem a lelkemben ébredő bánatot, olyan erős és fájdalmas, hogy azonnal megtelik a szemem könnyel. Már majdnem elfelejtettem ezt a szomorúságot. Lehorgasztom a fejem, és ekkor veszem észre, hogy Christian a kezemet fogja, hosszú ujjai az enyémek köré zárulnak. Hüvelykujja a kézfejemre simul. Meghökkenten szívom be a levegőt. Vajon mit jelent ez? Fölnézek. Újra a tanteremben vagyok, Christianre meredek. Valaki kuncog. Mindenki várakozóan néz rám. Érzem, hogy Angélából szinte lökéshullámokban árad a feszültség. Mindjárt kitör. Kis lapocskákra emlékeztetőt akart írni nekem. Talán nem is volt olyan rossz ötlet. —

Felség? — szólongat Mr. Erikson.

Hirtelen eszembe jut a következő sor. —

Bátorság, urak! — mondom gyorsan, bár nem bírom elszakítani

tekintetemet Christiantől. Újra mosolyog, mintha mi ketten külön kis párbeszédet folytatnánk. — Tudom, hogy testem csupán a gyönge és

~ 186 ~

esendő asszonyé — folytatom —, de rettenthetetlen királyi szív dobog benne. —

Úgy van! Úgy van! — helyesel Angéla, és aranyló szeme

elkerekedik a szemüveg mögött. — Sokáig éljen a királynő! —

Sokáig éljen a királynő! — ismétli Mr. Erikson, azután az egész

osztály. Önkéntelenül elmosolyodom. Angéla megkönnyebbült, hogy eljátszottam a szerepemet, és belefog Erzsébet uralkodásának részletes ismertetésébe. Most már csak az a dolgom, hogy az osztály előtt álljak, és tündököljek, mint mondta. Es megpróbáljam lehiggasztani kalapáló szívemet. —

Természetesen jó ideig úgy látszott, egész Angliát kizárólag az

érdekli, hogy megfelelő férjet találjon Erzsébetnek - magyarázza Angéla, és Mr. Eriksonra pillant, mint aki egy tételt bizonyít. — Mindenki kétségbe vonta, hogy ez az asszony képes lehet egymaga uralkodni. Mégis a történelem egyik legjobb és legnagyobb tisztelettel övezett uralkodója vált belőle. Aranykort hozott Angliára. —

Jó-jó, de szűzen halt meg, nem? — kottyantja közbe a terem

végéből Tucker. Angéla habozás nélkül fejtegetésbe kezd a szűz királynőről, arról, ahogy Erzsébet a szüzesség képével igyekezett tetszetősebbé tenni férjezetlen voltát. Tucker a hátsó falnak támaszkodva vigyorog. —

Sir Tucker! - szólok rá hirtelen, félbeszakítva Angélát.

-He?

~ 187 ~

—

Úgy hiszem, a helyes válasz igen, felség — mondom a leggő-

gösebb hangomon. Mégsem hagyhatom ugyebár, hogy az egész osztály előtt hülyét csináljon belőlem. —

Igen, felség — feleli gúnyosan.

—Vigyázat, Sir Tucker, nehogy a kalodában találja magát kegyelmed! Fintorogva néz Mr. Eriksonra. —

Ugye azt nem teheti? Nem ő parancsol az osztálynak, hanem

Brady. —

Ma ő a királynő — mondja Mr. Erikson, és hátradől a székén. —

Én ilyen helyzetben inkább befognám a számat. —

Megfoszthatod a rangjától — indítványozza Brady, akit ezek

szerint egyáltalán nem zavar, hogy elbitorlom a trónját. —Tedd jobbággyá! - Ja — helyesel Christian. — Jobbággyá. Az elég kemény. Szegény Christian, jobbágy' lévén, már többször is életét vesztette a töri órákon. Mindjárt az első nap elvitte a pestisjárvány, azután éhen pusztult, egy cipó ellopásáért mindkét kezét lecsapták, majd az ura merő passzióból agyontapostatta a lovával. Nagyjából az ötödik életét fogyasztja. —

Vagy végképp megszabadulhat tőle. A londoni Towerba

vettetheti. Kibeleztetheti és fölnégyeltetheti. Esetleg kínpadra vonathatja. De a tűzforró beöntés se rossz — neveti el magát Mr. Erikson. Igazán csodálatra méltó, ha egy tanár tűzforró beöntés általi halált

~ 188 ~

javasol. —Talán bocsássuk szavazásra a kérdést — mondom, és hűvös tekintettel nézek Tuckerre, mert eszembe ötlik, hogy boszorkányság vádjával máglyára akart küldeni. Mily édes a bosszú. —

Aki támogatja, hogy Sir Tucker eretnekségért halállal lakó Íjon,

emelje föl a kezét! — vezényel gyorsan Angéla. Körülnézek az osztályban. Kezek erdeje. Egyhangú voksolás, leszámítva Tuckert, aki karba tett kézzel áll a terem végében. —Tehát tüzes beöntés — döntök. —

Följegyzem — közli kárörvendően Mr. Erikson.

—

Most, hogy ezt elrendeztük — néz rám szúrósan Angéla —, hadd

szóljak a spanyol Armada vereségéről. Diadalmas pillantást vetek Tuckerre. A szája szöglete mosolyfélére görbül. Biccent, mintha azt mondaná: Talált, süllyedt! Claránál a pont. Akarsz még kikezdeni velem, öcsi? —

Ez meg mi volt? — sziszegi Angéla, ahogy óra után megcélozzuk a

mosdót. —Tuckerrel? Ez tényleg gáz, nem tudok kiigazodni a srácon. —

Dehogy, az mi volt, amikor beszéd közben ledermedtél, és

pácban hagytál az egész osztály előtt. —

Ja, bocs. Látomásom volt. Mennyi időre fagytam le?

—

Olyan tíz másodpercre, de életem leghosszabb tíz másodpercére.

Már azt hittem, föl kell, hogy pofozzalak. —

Bocs — mondom ismét —, ez nem rajtam múlik.

~ 189 ~

—Tudom. Nincs semmi baj. Berobogunk a lánymosdóba, ott beállók a mozgássérülteknek fenntartott fülkébe, Angéla kibontja a szoknyámat, és kilépek belőle. Azután kifűzi a ruhaderekamat, és megkönnyebbülten sóhajtok föl, végre igazán lélegzetet vehetek. —

Láttad az erdőtüzet? — kérdezi, és körbekukkant, hogy nincs-e

bent más. —

Nem, azt ezúttal nem.

Kajánul vigyorogva nyújtja oda a pulóveremet. —

Szóval Christiant láttad.

Érzem, hogy lángba borul az arcom. Igen.

—

Óvatosan leveszem a fejdíszemet és Angéla kezébe nyomom, azután belebújok a pulcsiba. —Tehát egyik pillanatban az osztályban láttad Christiant, a következőben meg már a jövőben. Ez nagyon durva, kisanyám. —

Nekem mondod? — Felhúzom a farmeromat, és a tükörhöz

lépek, hogy megszemléljem a hajamban esett kárt. — Hú, nem ártana lezuhanyoznom. —

És mi történt a jövőben?

—

Semmi — vágom rá. — Ne felejtsd el, hogy csak tíz másodperc

volt. Annyi idő alatt semmi sem történhet. A mosdókagylóhoz fordulok, lehajtom a fejemet, és vizet löttyintek az arcomra. Figyelem, ahogy a fehér festék a kezemre oldódik, azután a lefolyóba örvénylik. Kipirult bőrömnek jólesik a

~ 190 ~

hideg víz. Angéla papírtörülközőt ad, azzal felitatom a vizet az arcomról, majd letörlöm a tulipiros ajakrúzst. A hátizsákjából hajkefét vesz elő, és nekiáll kiszedegetni a hajtűket. —

Szóval nincs új fejlemény? — kérdezi, és rám néz a tükörben. —

Semmi új mozzanat a látomásban? Sóhajtok. Ezzel az erővel akár el is árulhatom neki. Érti a módját, hogy így vagy úgy kiszedje az emberből az igazságot. Semmi sem kerüli el a figyelmét, ráadásul nagyon kitartó. —

Christian a kezemet... — kezdem halkan. — Egymás kezét

fogtuk. —

Na ne már! — kiált fel Angéla. — Akkor szerelmesek vagytok!

—

Dehogyis! — tiltakozom. — Illetve lehet. Nem tudom. Egymás

kezét fogtuk, hát aztán? Az nem feltétlenül jelent bármit is. Peeersze — néz rám hitetlenkedve Angéla, miközben hajlakkal átitatott hajamat cibálja a kefével. — Ne kábíts! Te is tudod, hogy teljesen bele vagy esve. —

Még csak nem is ismerem annyira. Juj! Ne vadulj!

—

Hát én már az óvodából ismerem — mondja Angéla, és

tiltakozásomra fittyet hányva bontogatja tovább a hajamat. — Nekem elhiheted, hogy Christian Prescott csúcsszuper. Okos, jópofa, kedves és persze baromi dögös pasi. —Talán inkább te vagy beleesve. —

Nyolcadik óta — vallja be Angéla. — Ava Peters szülinapi bu-

liján üvegeztünk. Amikor megforgattam az üveget, Christianre mutatott, úgyhogy kivonultunk a hátsó tornácra smacizni.

~ 191 ~

- És? —

És rendben volt, de semmi villám, semmi bizsergés, semmi a

világon. Mintha a tesómat pusziltam volna meg. Nyugi, tiéd a srác. —

Ne felejtsd el, hogy ez a látomás feladat. Nem randizásról szól.

Szerintem egyébként is Kayé a srác, úgyhogy elég a süket dumából. Kay csinos — mondja gúnyosan Angéla. — És elég eszes ahhoz, hogy magára vonja Christian figyelmét. De Kay egyszerű középiskolás lány, te pedig angyalvérű vagy, minden tekintetben klasszabb és vonzóbb nála. Öröklötten különb vagy. Na jó, itt ez a hajdolog. Szerencsétlen a színe, taszítja az embereket meg minden. De irtóra dögös csaj vagy, kiköpött Scarlett Johansson, a cicit leszámítva. A suliban az összes srác tudja, ki vagy, nekem elhiheted. — Azután hozzáteszi: — Christian és Kay már különben is majdnem szétmentek. —

Ezt meg hogy érted? Mit hallottál?

—

Semmit — feleli hetykén. — Ez szimplán élettartam kérdése. Az

efféle kapcsolatnak korlátozott a szavatossági ideje. —

Miért, pontosan miféle kapcsolat ez?

—Testi — néz rám egykedvűen. — Miért, azt képzelted, hogy Kay a káprázatos eszével vonzza Christiant? Már majdnem lejárt a szavatosságuk. Nekem elhiheted — hangoztatja, miután nem válaszolok. A szája gonosz mosolyra húzódik. Hihetetlen, hogy a szárnya fehérebb az enyémnél. —

Fura vagy, tudod? — csóválom a fejemet. — Fura.

~ 192 ~

—

Csak várd ki a végét, majd meglátod! Nemsokára tiéd a srác.

Elvégre neked szánta a sors — rebegteti a szempilláját. —

Na ne mondd, talán az a rendeltetésem, hogy pasit szerezzek? Ez

irtó rendes lenne meg minden, mert szívügyekben elkelne némi segítség, de nem gondolod, hogy a világ valamivel többről szól, mint Christian és én meg a szerelmünk? —Talán — mondja, és megállapíthatatlan, hogy komolyan beszéle. — Sosem tudhatod. Tanítás után Wendyt várom a parkolóban. Elviszem hozzánk, hogy az

angolból

Tekintetemmel

beígért

Jane

önkéntelenül

Austen-dolgozatra

Christian

kocsiját

tanuljunk.

keresem.

Az

Avalanche szokás szerint egészen hátul áll. Wendy odalép hozzám, és játékosan a karomba bokszol. —Tucker azt mondja, ma királynő voltál. Elszakítom tekintetemet Christian teherautójától. —

Igen, uralkodtam is. Szigorúan.

—

Kár, hogy nem láttalak jelmezben — sajnálkozik. — Ebéd-

szünetben átjöhettél volna, hogy segítsek beöltözni. —

Köszi, de tényleg túlzás lenne, ha töris dolgokkal fárasztanálak

— felelem, mintha csak nem szeretném ilyesmivel terhelni. Pedig az az igazság, hogy nem tudom, hogyan kezeljem egyszerre Angélát és Wendyt. Irtó fura lenne mindenféle hétköznapi témáról, például suliról meg srácokról pletyizni, miután megszoktam, hogy Angélával angyalos ügyekről csevegünk. A legutóbbi p~i hétben leginkább az órákon láttam Wendyt, meg ebédidőben, amikor a láthatatlanok

~ 193 ~

asztalánál szoktam ülni.

Tanítás után

majdnem mindennap

Angélával dolgoztam a kiselőadásunkon. —

Készen állsz a Jane Austen-ezésre? — kérdezem.

—Tudod, hogy fülig szerelmes vagyok Mr. Darcyba — feleli. —

Aha — mondom erre szórakozottan, mert közben észrevettem

Christiant és Kayt. Az ezüstszínű teherautónál állva beszélgetnek. Kay mosolyogva néz föl a fiúra. Beszél hozzá, odasimul, valósággal rátapad. Christian mintha nem bánná. Csókolóznak, de nem ám csak úgy tessék-lássék, hanem hosszasan, Kay a srác nyakába kapaszkodik, Christian pedig a derekánál fogva magához szorítja, fölemeli. Azután hátralép, megsimogatja a lány arcát, a füle mögé igazítja egy hajtincsét. Mond valamit, mire Kay bólint. Christian kinyitja a kocsi bal oldali ajtaját, beengedi a lányt, utána ó is bepattan, majd becsukja az ajtót. A továbbiakat innen nem látom tisztán, de az Avalanche nem mozdul. Ezek nem mennek sehova. Hát nem úgy festenek, mintha rövidesen lejárna a szavatossági idejük. Nagyon is boldognak látszanak. —Te nem is figyelsz! — csattan fel Wendy. Felocsúdok, meghökkenten nézek rá. Kissé oldalra billentette a fejét, kék szemével hunyorít. —

Bocs! — kérek gyorsan elnézést. Elmosolyodom. — Tucker

mesélte, hogy ma kivégeztettem? Nem is rossz ez a királynősködés. — Arra számítok, hogy ettől felderül, valami szellemes megjegyzést tesz, de csak ingatja a fejét. — Mi bajod?

~ 194 ~

—

Ha nem vetted volna észre, Christiannek már van barátnője —

mondja. — Jobban jársz, ha megemészted a dolgot. Eltátom a számat, becsukom, majd újra kinyitom. —

Azért ez durva volt — nyögöm ki végül.

—

De igaz.

—

Semmit se tudsz erről — vágok vissza.

—

Éppenséggel tudhatnék, ha még méltóztatnál szóba állni velem

— fonja össze a karját a mellén. —

Szóval féltékenykedsz. Ezért mentél át pokrócba.

—

Félrekapja a tekintetét, ezzel megerősíti a gyanúmat, tényleg

féltékeny Angélára, akivel annyi időt töltök mostanában. Csak unom, hogy úgy csorog a nyálad, mintha fel akarnád falni Christian Prescottot. Hosszú volt a nap, nem csoda, ha kijövök a sodromból. —

Mi közöd hozzá? Ez az én dolgom, Wen. Kivételesen

félretehetnéd a láthatatlanságot, és törődhetnél a magadéval. Rám mered, lassan elvörösödik, gyanúsan csillog a szeme, de makacsabb annál, semhogy elsírja magát. Elfordul. Látom, hogy rázkódik a válla. —

Figyelj, Wen...

—

Felejts el! — Felkapja a hátizsákját. — Azt hittem, tényleg a

barátnőd vagyok, nem csak addig, amíg nem találsz jobbat. Tévedtem. —Várj, Wendy, persze, hogy a barátnőm vagy — lépek hátra. —

Én csak...

~ 195 ~

—

Ne vedd zokon, Clara, de nem mindig körülötted forog a világ.

Döbbenten nézem. —

Megyek, hogy elérjem a buszt — mondja, és elmegy mellettem.

~ 196 ~

10 REPÜLŐLECKE Szerettem volna kikapcsolódni a tavaszi szünetben, hatalmasat bulizni Miamiban, vagy legalább kiruccanni valahová a haverjaimmal. De Wendy továbbra sem állt szóba velem (apám, micsoda egy haragtartó csaj!), Angéla pedig szorgosan segített az anyukájának a Lila Kombiné tavaszi nagytakarításában. így aztán fantasztikusan végigszórakoztam a tavaszi szünet hét napját: a négy fal között penészedtem JefFrey-vel, aki kétheti szobafogságot kapott azért, mert megnyerte a regionális birkózóbajnokságot. Szerintem két hét tévé, telefon és internet nélkül enyhe túlzás, Jeffrey persze dúlt-fúlt, anyu mogorva képet vágott, és bármennyit sütkéreztem a tornácon, nem feledhettem a házban uralkodó fagyos hangulatot.

~ 197 ~

Megkönnyebbülés, hogy újra suliba járhatok. Ebédidőben alig várom, hogy Angéla felbukkanjon. Épp papírszalvétával igyekszem felitatni a felesleges zsírt egy szelet szalámis pizzáról, amikor Wendy gyakorlatilag besiklik az étkezdébe. Beáll a sorba halért, és kissé görcsösen integet a láthatatlanok asztalánál ülő lányoknak. Az arcára van írva, hogy kikívánkozik belőle valami sürgős közlendő. Hajói sejtem, a szalagavatóval kapcsolatos. Beleharapok a nyúlós pizzába, és emlékeztetem magam, hogy nem, nem akarok elmenni a szalagavatóra. Dehogy akarok. Inkább otthon ülök egy vödör Ben and Jerry-féle Chubby Hubby fagyival, és csajos filmeket nézek anyuval, akire igencsak ráfér a pihenés. Hmm. Vajon miért hangol le annyira ez a program? —

Nem fogjátok kitalálni, mi történt — üti meg a fülemet Wendy

hangja. Ledobja magát a láthatatlanok asztalához, egy két méternyire tőlem, egy pillanatra találkozik a tekintetünk, és tudom, hogy legszívesebben mindketten túllépnénk ezen a hülye összeveszésen, kibékülnénk, aztán töviről hegyire elmesélné nekem az izgalmas újságot. —

Elhívott valaki a szalagavatóra? - kérdezi Emma.

Wendy kék szeme felcsillan. Nem is tudom, nem kellene-e a hűséges barátnőknek ilyen helyzetben kollektív győzelmi visítást hallatniuk. —

Nem — feleli Wendy. — Illetve igen, Jason Lovett-tel megyek,

de nem ez az újság. Megkaptam a gyakornoki helyet!

~ 198 ~

—

A gyakornoki helyet — ismétli kifejezéstelen arccal Lindsey.

Azt hát, bambák! A gyakornoki helyet a montanai állatgyógyászati programon, amiről Wendy egyfolytában áradozik, amióta tudomást szerzett róla! Amit a Washingtoni Állami Egyetemen diplomázott állatorvosok vezetnek. Ugyan már, emberek! Es még ti nevezitek magatokat Wendy barátnőinek? —

A nyugati országrész Központi Állatkórházában — magyarázza.

—

Ja, tényleg — mondja bizonytalanul Lindsey. — Bozemanben?

—

Ott — bólint Wendy, és mintha kicsit lelombozódott volna. Ölni tudtam volna ezért a gyakornoki helyért. Gyakorlatilag az

—

összes ottani állatorvos a Washingtoni Állami Egyetemen végzett, ami az álmaim iskolája, mint tudjátok. Megint rám pillant. Félszeg mosollyal reagálok. Elfordítja a fejét. —

Gratula! — mondják az asztalnál ülő lányok szinte egyszerre.

—

Köszi!

Wendy most tényleg boldognak látszik, és izgatottan néz a jövő elébe, még a győzelmi visítást is hajlandó nélkülözni. —

Várjunk, ez azt jelenti, hogy egész nyárra elmész? — kérdezi

homlokráncolva Audrey. —

Júniustól augusztusig.

—

Hát ez klassz — mondja Emma. — És most mesélj, hogyan

hívott el Jason Lovett! Wendynek jóformán a hangján is érződik, hogy elvörösödött. —Tulajdonképpen én hívtam el őt. Két kézzel az asztalra könyökölök, és a tenyeremre támasztom az

~ 199 ~

államat, mintha halálra unnám magamat, és egyáltalán nem figyelnék arra, ami körülöttem zajlik. Örülök Wendy sikerének. Ez a Jason rendes srácnak tűnik, ábrándos barna szemű, talán kicsit alacsony, a hangja vékony, idővel remélhetőleg még mélyül. De azért helyes fiú. Olyan, aki valószínűleg jól bánik majd Wendyvel. Végre megjelenik Angéla. Barna papírzacskóba csomagolt ebédjét az asztalra dobja, és leül. Tekintete ösztönösen a láthatatlanok asztalára villan, ahol Wendy meg a barátnői még mindig arról tárgyalnak, hogyan hívta el Jasont. Ki kellene békülnöd vele — szólal meg Angéla. — Látszik, hogy

—

ő már túltette magát a dolgon, bármi volt is. Tényleg, mitől rágott be annyira? Azt hiszem, leginkább attól, hogy féltékenykedett, mert sokat

—

lógtam veled — felelem nyomatékosan. —

Hát ezen sajnos nem segíthetek. Tudod, fantasztikus vagyok.

—Tudom — vigyorgok. - Jaj, ha már itt tartunk, fontos hírrel szolgálhatok. — Előrehajol, huncutul csillog a szeme. — Úgy hallottam, Christiannek és Kaynek komoly gondjaik támadtak a tavaszi szünetben — suttogja színpadiasan. Gyorsan áttekintem az étkezdét. Egy másodperc alatt megtalálom Christiant, egyedül ül a helyiség legvégében. Kaynek színét se látom. Se barátoknak. Érdekes. —

Miféle gondjaik?

—

Olyanfélék, hogy egy buli kellős közepén, kábé száz ember előtt

ordították le egymás fejét. Az a csúnya hír járja, hogy Christian a

~ 200 ~

wyomingi

bajnokságon

összejött

egy

csajjal

a

cheyenne-i

sícsapatból. —

Ugyan ki terjesztene ilyen pletykát?

Angéla azzal a bosszantóan sokat sejtető tekintettel mosolyog. —

Az mellékes. Nem megmondtam, hogy csak idő kérdése, és...

Ebben a pillanatban lép be a helyiségbe Kay Patterson. A szoknyája önmagában is az iskolai házirend durva áthágása, és a szokásosnál erősebben festette ki magát, a szeme körül szinte mosómedveszerű, az ajka pedig bikavadító vérvörös. Pillantása azonnal Christiant keresi. A srácot láthatólag teljesen leköti a burgonyakrokettje, föl sem néz, de a testtartásából érzem: tudja, hogy Kay megjött. Kay is tudja, hogy tudja. Egy másodpercig azt hiszem, elbőgi magát, de azután elindul, és egyenesen odariszál a sarokban ülő elsős-másodikos sportolók csoportjához. Az egész étkezdében utánafordulnak a fejek. Kay látszólag találomra választja ki az egyik srácot, és halk, telefonszexesen búgó hangon mond valamit. Ujjaival a fiú hajába túr. Azután megfordul és Jeffrey ölébe ül. Szerintem az összes jelenlévőnek egy emberként esik le az álla. Ez már nem egyszerűen komoly gond. Kay valósággal ráfekszik Jeffrey mellkasára, és olyan közelről duruzsol a fülébe, hogy bele is nyalhatna. Az öcsém szeme kissé elkerekedik, de nyilvánvalóan igyekszik lazának mutatkozni. Nem mozdul. Felállok. —

Bocs egy pillanatra — mondom udvariasan Angélának, mintha a

~ 201 ~

mellékhelyiségbe indulnék, de vörös köd ereszkedik a szememre. Feltett szándékom, hogy odamegyek, és emberfeletti angyalerőm igénybevételével

beverem

Kay

Patterson

finnyásfitos

orrát,

mégpedig számos okból, például azért, mert pont az öcsikémet szemelte ki a beteges játékához, és aki az én öcsikémmel szórakozik, az megkeserüli. —

Várj! — fogja vasmarokba a karomat Angéla. — Csigavér,

Clara. Jeffrey nagyfiú, tud vigyázni magára. Jeffrey úgy fest, mint aki mindjárt lenyeli a saját ádámcsutkáját. —

Hol van Christian? — krákogja.

—

Nem tudom, hol van Christian — turbékolja Kay, mintha a

legkevésbé sem érdekelné a dolog. —Te igen? Elszakítom tekintetemet Kay ellotyósodott új kiadásától. Christian közben abbahagyta az evést, és a tálcájára rakosgatja a cuccokat. Feláll, a tálcaleadóhoz lép, megfordul, megvető pillantást vet Kay irányába, majd a kijárathoz indul. Jól teszi — gondolom, mialatt feltépi az ajtót, majd becsapja maga mögött. Az üvegen át figyelem, ahogy a folyosón a kijárat felé csörtet, úgy árad belőle a düh, hogy szinte füstcsíkot hagy maga után. Végül eltűnik. —

Itt a nagy lehetőség — súgja Angéla. — Menj utána!

Most mondhatnék valamit Christiannek. De mit? —

Szerintem inkább egyedül akar lenni — felelem. — Te nem

akarnál? —

Gyáva! — vágja a szemembe.

Dühösen nézek rá, hirtelen úgy elfut a méreg, hogy összeszorított

~ 202 ~

fogam között alig bírom kipréselni a szavakat. —

Ezt ne! Ne nevezz gyávának!

Lerázom magamról Angélát, és átvonulok az étkezdén Kayhez. Megütögetem a vállát. —

Elnézést — szólítom meg. - Mit képzelsz, mit művelsz?

Kay felpillant, látszik, hogy valamit forgat a fejében. Elmosolyodik. —

Mi a hézag, Pippi?

Pippi. Úgymint Harisnyás. Nevetés csattan fel. De igaza lett anyunak, nem jövök zavarba, mert már hallottam. —

Hu, de eredeti! Na most már le lehet szállni az öcsémről.

Valaki elkapja a karomat, és egészen finoman megszorítja. Oldalra pillantok, és látom, hogy Wendy áll mellettem. —

Ez nem te vagy, Kay — mondja Wendy.

Egyetértek vele. Bármennyire szeretném az ördög megtestesülésének látni Kayt, bármennyire jólesik azt hinnem, hogy ebben a kis színjátékban az igazi arcát mutatta meg, Kay nem ilyen lány. Ez csak szánalmasan nyilvánvaló tettetés. A sebzett vad eszeveszett csapkodása. így már nem is akaródzik annyira bevernem a képét. —Tudom, hogy ki vagy bukva, Kay — kezdem —, de... —

Nem tudsz te semmit! — Valamicskét lazít polipölelésén, és

csokoládébarna szeme dühtől parázslik, ahogy rám néz. Jeffrey tekintete egészen mást mond: Ne! Teljesen leégetsz. Húzz el innét! —

Christian elment — folytatom. — Lelépett. Mire jó más

pasijával kikezdeni? Az étvágyunkat akarod elvenni, vagy mi?

~ 203 ~

Kay talán egy ezredmásodpercig látszik zavartnak vagy bizonytalannak. Jeffrey-hez fordul. —Te jársz valakivel? — kérdezi negédes hangon. Az öcsém Kay kihívóan feketére pingált szemébe néz, majd pillantása Kimber felé lendül, aki mindezek alatt a pizzás sorban állt. A lány a Keebler sütik reklámmanójára emlékeztet, tejfölszőke fonatokban a feje köré tekert haja pedig a Swiss Miss forró csoki alpesi tehenészlánykájára. Csak éppen totál ki van akadva. Falfehér arca jobbról-balról lázrózsás, a szeme szikrákat szór. Lehet, hogy végül nem is én fogom elverni Kayt. —

Járok — feleli Jeffrey, és a szája alig észrevehető mosolyra

húzódik. — Kimber Lane-nel. Ő a barátnőm. Jeffrey és Kimber úgy néznek egymásra, hogy az szirupos háttérzene után kiált. Jaj nekem. Az öcsikém szerelmes. Azért ez durva. —

Akkor jó — játssza meg a fesztelent Kay. Feláll, megigazítja a

szoknyáját, majd felszegett fejjel, erőltetetten nevet, mintha mindez csak játék lett volna, eddig úgy-ahogy szórakoztató, de most már unalmas. — Na csá! — köszön el Jeffrey-től, és tovalibeg, a sleppje azonnal a nyomába szegődik, amint otthagy bennünket. Távoznak az ebédlőből, és robbanásszerű lárma tör ki, mintha az egész suli egyszerre kezdene beszélni. Wendy elengedi a karomat. —

Figyelj — fordulok felé —, bocs, amiért a múltkor annyi

hülyeséget mondtam.

~ 204 ~

Én is hülye voltam.

—

—Találkozunk suli után? Elmosolyodik. Naná! — feleli. — Jó lesz.

—

Bevonulunk a szobámba Wendy-vel, együtt csináljuk meg a házinkat, a tankönyvek fölé hajolunk, nem sokat beszélünk, csak időnként pillantunk föl egy mosoly vagy kérdés erejéig. Nekem persze nem az aerodinamika jár a fejemben, nem a három fizikai elmélet, amely elvileg megmagyarázza a felhajtóerőt. A fizikaóra csupa számadat meg szög, semmit sem mond arról, milyen a repülés a valóságban, de furcsa módon nekem jól megy a fizika. Folyton Christian jut eszembe. Töriórán hiányzott. Hallom, Jason Lovett-tel mész a szalagavatóra — csukom be a

—

könyvemet. Nem bírom tovább a csöndet. — Akkor most dúl a boldogság, mi? Aha — feleli széles mosollyal.

— —

Mit veszel föl? - Az ajkába harap. Rucifronton nyilván nem a

legjobban áll. — Még nincs szerelésed? —

Valami van — próbál derűs képet vágni. — A vasárnapi ruhám,

amiben templomba szoktam járni, de szerintem fel tudom dobni egy kicsit. —

Na nem, templomi cuccban nem hálózhatsz. — Felugróm,

beszaladok a gardróbfülkémbe, előkapom a mélyéről a két hosszú báli szerkómat, amit Kaliforniában az ilyen táncos bulikon viseltem, majd visszasietek Wendyhez. Kétfelől elé tartom a ruhákat.

~ 205 ~

Wendy lesüti a szemét. —

És veled mi lesz? — dadogja.

—

Én nem megyek.

—

Nem tudom elhinni, hogy senki sem hívott meg.

Vállat vonok. —

Miért nem te hívsz el valakit? Mire jó ez az egész egyenjogúság,

ha nem hívhatjuk meg a fiúkat a bálba? Én is magam hívtam el Jasont. —

Egyik srác sem kedvemre való.

—

Ccc.

—

Mi az?

—

Jó, ezt inkább nem bolygatom. - Na mindegy, neked Jason Lovett lesz a mesebeli királyfid a szalagavatón, úgyhogy baromira kell a hamupipőkés cucc. Tessék választani! Már javában szemez a bal kezemben tartott halvány rózsaszín

ruhakölteménnyel. —

Szerintem istenien fog állni rajtad — nyújtom felé.

—

Komolyan? Nem fogom kiröhögtetni magam benne?

—

Próbáld csak fel!

Kikapja a kezemből, és rohan a gardróbba felpróbálni. —

Hosszú rám a ruhád.

—

Arra való a magas sarkú cipő.

—

A melled is nagyobb, mint az enyém.

—

Az kizárt.

~ 206 ~

Kitárul az ajtó. Wendy tétován áll, hosszú, aranybarna haja a nyakára, vállára omlik. Az estélyi ruha a földet söpri, de pillanatok alatt fel lehet tűzni. —

Káprázatosán mutatsz! — Az ékszeres dobozomban kotorászom

a ruhához illő csillogó-villogó nyaklánc után. — Holnap bemegyünk Jacksonba, és keresünk neked fülbevalót. Kár, hogy a legközelebbi pláza Idaho Fallsban van. A legjobb szalag - avatós cuccokat az ottani Claire-nél kapni. —

Mennyi is az, két óra innen?

—

Két és fél — feleli —, de nincs is kifúrva a fülem.

—

Hegyes tűt meg egy szem krumplit még találok itthon.

Meghökkenve tapasztja a fülcimpájára a kezét. —

Mégis mivel szórakoztál, mielőtt engem megismertél? —

kérdezem. - Zabhegyezéssel. Erélyesen kopogtatnak az ajtón, és anyu dugja be a fejét. Wendy azonnal a haja tövéig elvörösödik, és a gardrób felé hátrál, de anyu máris benyomul, hogy szemügyre vegye. —

Micsoda? Kiöltöztök? Hogyhogy nekem nem szóltatok? -

háborog. —

Szombathoz egy hétre szalagavató. Mondtam, nem emlékszel?

—

De, tényleg — jut eszébe. — És azt is mondtad, hogy nem mész

— teszi hozzá csalódottan. —

Egyébként akartál valamit, anyu?

—

Igen, figyelmeztetni téged, nehogy elfelejtsd a ma esti jó-

~ 207 ~

gaóránkat. Ez teljesen kiment a fejemből. Iszonyú bosszantó. —

Nem tehetnénk át máskorra? Most nem nagyon érek...

—

Tudom, hogy éppen jól mulattok, de az anya-lánya programra is

szánhatnánk egy kis időt. —

Különben is mennem kell — motyogja Wendy —, hogy be-

fejezzem a leckémet. —

Istenien áll rajtad a ruha, Wendy! — ragyogtatja rá mosolyát

anyu. — Milyen cipőt veszel fel hozzá? —

Azt hiszem, a fekete körömcipőm jó lesz.

Anyu a fejét rázza. —

Ehhez nem passzol a fekete körömcipő.

- Holnap bemegyünk Jacksonba fülbevalót nézni — szólok közbe. — Cipőt is nézhetünk. Wendy feltűnően feszengeni kezd a javaslattól. A jacksoni üzletek árait mind a turistákhoz szabták. —

Vagy kihagyhatnánk Jacksont — veti föl anyu -, és be-

dobhatnánk a nehéztüzérséget. Hétvégi terepszemle Idaho Fallsban? Nem tudom megállapítani, hogy hallgatózott vagy csak egy hullámhosszon működik az agya az enyémmel. —

Néha az az érzésem, anyu, hogy olvasol a gondolataimban -

vigyorgok rá. —

Tudod, Wendynek nincs sok pénze — magyarázom anyunak,

miután Wendy szerencsésen elment. A nap a hegyek mögé hanyatlik. Tréningnadrágban és ujjatlan felsőben állok a kertünkben, dideregve

~ 208 ~

igyekszem gyapjúsálat tekerni a nyakamra. —

Szóval Idaho Fallsban ne akarj becipelni bennünket valami puccos

divatáruházba! Zavarba hoznád vele. —

A Payless cipődiszkontra gondoltam — mondja anyu kimertem

— Szerintem jót fog tenni egy kis csajos program. Amióta ideköltöztünk, nem sokat foglalkoztál ilyesmivel. —

Persze, rendben.

—

Az is eszembe jutott, hogy elhozhatnád Angélát. Neki már van

partnere a szalagavatóra? Abbahagyom a bajlódást a sállal. —

Igen — nézek anyura jelentőségteljesen. — Neki már van.

—

Akkor ő is jöhet.

—

Minek?

—

Szeretném megismerni a barátnőidet, Clara. Wendy rengeteget

jár hozzánk, de Angélát sosem hozod ide. Szerintem ideje, hogy őt is megismerjem. —

Igen, de... —Tudom, hogy idegeskedsz emiatt, de feleslegesen. Rendesen

fogok viselkedni. Tulajdonképpen nem anyu miatt nyugtalankodom. Vagy talán mégis. —

Jó, majd szólok neki.

—

Pompás! Szabadulj meg attól a sáltól!

—

De hát megfagyok!

—

Akadályozhat.

~ 209 ~

Ez meggyőz. Ledobom a sálat. —

Muszáj most foglalkoznunk ezzel? Tudod, a suliban tanulunk

aerodinamikát. Egyébként spíler vagyok belőle. —

Az a repülőgép működéséről szól, ez meg itt rólad. Gyakorolnod

kell, Clara. Egész télen hagytam, hogy hozzászokj az új környezethez. Most már a rendeltetésedre kell összpontosítanod, hogy készen állj, mire jön az erdőtüzes szezon. Az már csak néhány hónap. —Tudom — felelem morcosán. —

Akkor légy szíves!

—

Jó, mindjárt. Kibontom a hátam mögött a szárnyamat. Már jó ideje nem tettem

láthatóvá. Ez már legalább könnyebben megy; most nem kell angyalnyelven kimondanom a varázsigét. Továbbra is gyönyörűnek találom a szárnyamat — puha, fehér, tökéletes, akár egy bagolyé. Pillanatnyilag azonban hatalmasnak és esetlennek látszik, mint valami vacak mozifilm giccses kelléke. —

Jó, terjeszd ki! — vezényel anyu.

Széttárom, amennyire csak bírom, amíg nem érzem, hogy a súlya megfeszíti a vállamat. —

A levegőbe emelkedéshez fel kell oldódnod.

Mindig ezt hajtogatja, de gőzöm sincs, hogyan csináljam. —

Mindjárt az jön, hogy beszórsz varázsporral, és utasítasz, hogy

gondoljak valami vidámra — morgolódom. —Tisztítsd meg az elmédet!

~ 210 ~

—

Már tök üres.

—

Kezdjük talán a hozzáállásoddal.

Sóhajtok. —

Igyekezz lazítani.

Tehetetlenül nézek anyura. —

Próbáld meg behunyni a szemedet. Vegyél mély lélegzetet az

orrodon át, és fújd ki a szádon. Képzeld azt, hogy könnyebbé válsz, a csontjaid kevesebbet nyomnak. Behunyom a szememet. —

Ez tényleg olyan, mint a jógázás — jegyzem meg.

—

Ki

kell

ürítened

magadat,

elszakadnod

mindattól,

ami

szellemileg a földhöz köt. Megpróbálom kitisztítani az elmémet. Ehelyett Christian arcát látom. Nem a látomásból, tűz és füst között, hanem közvetlen közelről, mint amikor a sípályán fölém hajolt. Dús, sötét szempilla. Aranypettyezett szempár, melengető pillantás. Ráncok a szeme sarkában, ahogy mosolyog. így már nem is olyan nehéz a szárnyam. —

Nagyon jó, Clara — mondja anyu. — Most próbálj fölemel-

kedni! —

Hogyan?

—

Csapkodj a szárnyaddal. Elképzelem, hogy a szárnyam a levegőt szeli, ahogyan tőle láttam

a Sasfészeknél. Arra gondolok, hogy az égbe süvítek, akár egy rakéta, felhők mellett száguldók el, a fák csúcsát súrolom.

~ 211 ~

Csodálatos lenne úgy szárnyalni. Eleget tenni az ég hívásának... A szárnyam meg sem rezdül. —

Nem ártana, ha most már kinyitnád a szemedet — nevet anyu.

Kinyitom. Csap! — parancsolom némán a szárnyamnak. Nem megy — lihegem egy perc elteltével. A dermesztő levegő

—

ellenére izzadok. - Túlspekulálod a dolgot. Ne felejtsd el, hogy a szárnyad olyan, mint a karod. A karod mozgatása sem igényel fejtörést, egyszerűen mozgatod. Bosszúsan nézek rá. Összeszorítom a fogamat. Aztán a szárnyam lassan oda-vissza rebben. Ez az! — dicsér anyu. — Jól csinálod.

—

Csakhogy nem csinálom. A lábam változatlanul szilárdan áll a talajon. A szárnyam mozog, legyezi a levegőt, az arcomba löki a hajamat, de nem emelkedem föl. Nehéz vagyok. —

Könnyítsd meg magadat.

—

Ezt már mondtad!

Próbálok újra Christianre gondolni, a szemére, a mosolyára, bármi kézzelfoghatóra, de most egyszerre csak a látomásban jelenik meg, háttal áll nekem. Közeledik a tűz. Az jut eszembe, mi lesz, ha befuccsolok. Mi lesz, ha az egész ügy az én röpképességemen múlik. Mi lesz, ha Christian meghal? —

Gyerünk már! — ordítom, és minden erőmet megfeszítem. —

Föl! Rugózok a térdemmel, felszökkenek, és körülbelül egy - másfél

~ 212 ~

méternyire emelkedem a földtől. Talán öt másodpercig még azt is hiszem, hogy esetleg sikerülhet. Azután ferde szögben olyan erővel zöttyenek

le,

hogy

kibicsaklik

a

bokám,

elveszítem

az

egyensúlyomat, és elvágódom a gyepen. Kezem- lábam-szárnyam szanaszét áll. Másodpercekig fekszem a vizes füvön, levegő után kapkodok. —

Clara! — szólongat anyu.

—

Ne kezdd már megint!

—

Fáj valamid?

Faj hat. Mindenem. Bárcsak végleg eltűnne a szárnyam! —

Próbálkozz tovább! Majd ráérzel - biztat anyu.

—

Ma biztos nem.

Óvatosan feltápászkodom, leveregetem a nadrágomról a földet meg a füvet, kerülöm anyu tekintetét. - Megszoktad, hogy minden könnyen megy. A repülésért viszont meg kell dolgoznod. Hányszor fogja még ezt elmondani?! És minden alkalommal olyan csalódott arcot vág, mintha többet várt volna tőlem. Ettől persze csődtömegnek érzem magam, nemcsak emberként — elvégre az az elvárás, hogy figyelemre méltót nyújtsak a szépségemmel, a gyorsaságommal, az erőmmel, a határozottságommal, váljak képessé mindarra, amit kérnek tőlem —, hanem angyalként is. Mint közönséges lány, nem mutatok fel semmi különöset. Mint angyal pedig egyszerűen csapnivalónak bizonyultam. —

Clara! — lép hozzám anyu, kitárja a karját, mint aki mindjárt

~ 213 ~

átölel, és akkor minden rendben lesz. — Próbálkozz még! Sikerülni fog. —

Fejezd be a buzdítást, jó? — visítom. — Egyszerűen csak hagyj

békén! —

Jó — néz rám meghökkenten.

Sarkon fordul, és besiet a házba. Becsapódik az ajtó. A konyhából Jeffrey hangját hallom, azután anyut, aki halkan és türelmesen válaszol. Megdörgölöm égő szememet. Legszívesebben elfutnék, de nincs hová. Úgyhogy csak állok, a nyakam, a vállam, a bokám sajog, önsajnálatba merülök, amíg be nem sötétedik a kert, és akkor már nincs más hátra, mint besántikálni.

~ 214 ~

11 IDAHO FALLS

Szombat reggel Angéla egy teljes órával korábban állít be hozzánk, és amint meglátom a tornácunkon ácsorogva, rögtön tudom, hogy ez a csajsziprogram óriási melléfogás. Angéla úgy fest, mint egy kisgyerek, aki karácsonykor a csilingelésre vár. Teljesen felspannolta magát, izgatott, hogy megismerkedhet az anyukámmal. —

Csak nyugi, rendben! — mondom neki, mielőtt beengedem. —

Ne felejtsd el, mit beszéltünk meg! Lazán. Semmi angyalos téma. — —

Oké. Komolyan mondom. Semmiféle angyalos vonatkozású kérdés.

~ 215 ~

Ezt már vagy százszor a lelkemre kötötted.

—

- A második világháborúról faggasd, vagy ilyesmi. Az valószínűleg tetszeni fog neki. Angéla az égnek emeli a tekintetét. Úgy látszik, nem fogja föl, hogy a további barátkozásunk jórészt attól függ, mennyire gyanútlannak mutatkozik anyu előtt. Mert ha anyu megtudná, miről csevegtünk Angélával délutánokon át, az angyalkutatásról és Angéla őrült elméleteiről, hát akkor valószínűleg soha többé nem mehetnék a Lila Kombinéba. - Talán az a legjobb, ha meg sem mukkansz — mondom. Csípőre teszi a kezét, és mérgesen néz. — Jó, jó. Na gyere! A konyhában anyu hatalmas tál gofrit tesz az asztalra. Mosolyog. Szia, Angéla!

—

Csókolom, Mrs. Gardner! - indít Angéla végtelenül tisz-

—

telettudó modorban. Inkább Maggie. Tegeződjünk, jó? Örülök, hogy végre sze-

—

mélyesen megismerhetlek. Clara olyan rengeteget mesélt rólad, hogy úgy érzem, mintha

—

már ismernénk egymást. Remélem, csupa jót mondott.

—

Anyura pillantok. A balul végződött „jógázás” óta alig szóltunk egymáshoz hárommondatnyit. Fegyelmezett üzletasszony módjára, csukott szájjal mosolyog. Nekem nem valami sokat mesélt rólad — mondja.

— —

Hát rólam nincs is sok mesélnivaló - feleli Angéla.

~ 216 ~

—

Oké, gofrizzunk! — javaslom. — Angéla már biztosan meg-

éhezett. Anyu a konyhaszekrény felé fordul, hogy tányért vegyen elő, én pedig közben figyelmeztető pillantást vetek Angélára. —

Mi van? — suttogja.

Teljesen elkápráztatta az anyám. Reggelizés alatt végig őt bámulja. És ez még hagyján - jó, kicsit fura, de hagyján —, viszont kábé két falat gofri után kibukik belőle a kérdés: —

Milyen magasra tud repülni egy angyalvérű? Mit gondolsz,

kirepülhetünk a világűrbe? Anyu nevetve azt feleli, ez izgalmasan hangzik, de oxigénre nekünk is szükségünk van. —

Szóval semmi supermanes holdutazás — mondja.

Összemosolyognak, és ez csípi a szememet. Ha én kérdeznek ilyet, anyu azt mondaná, nem tudja, vagy nem fontos, vagy témát váltana. Értem én, mit művel: próbál eligazodni Angélán. Ki akarja deríteni, mennyit tud Angéla. Ez nekem a legkevésbé sem hiányzik. Angéla azonban leállíthatatlan. —

Mi a helyzet a fénnyel? — kérdezi.

—

Milyen fénnyel?

—

Tudod, amikor az angyalok mennyei fényben ragyognak. Az

micsoda? —

Dicsfénynek hívjuk — válaszolja anyu.

—

És mire jó? — firtatja Angéla.

Anyu leteszi a tejespoharát, és úgy viselkedik, mintha némi

~ 217 ~

komoly megfontolást igénylő, mélyenszántó kérdés hangzott volna el. —

Sokféle haszna van — mondja végül.

—

Fogadok, hogy időnként kapóra jön — lelkesedik Angéla. —

Olyan, mint egy saját elemlámpa. És persze angyali benyomást kelt. Senki sem kételkedik tovább, ha megmutatjuk a szárnyunkat és a dicsfényt. De ugye ez nem szokás? —

Soha nem fedjük fel a kilétünket — jelenti ki anyu és egy

pillanatra rám néz —, bár előfordulnak kivételek. A dicsfény különös hatást gyakorol az emberekre. —

Milyet?

—

Megijeszti őket.

Felfigyelek. Ezt nem tudtam, és Angéla sem tudta. —

Értem — mondja Angéla, és most már teljesen tűzbe jön. De mégis mi ez a dicsfény? Biztosan több egyszerű fénynél, ha

-

ilyen a hatása, nem? Anyu a torkát köszörüli. Ingoványos területre keveredtünk, nekem sohasem beszélt ilyesmiről. —

Mindig azt hajtogatod, mennyivel könnyebben repülnék, ha

kihasználnám a dicsfényt — szólok közbe, mert nem szeretném, ha kitérne a válaszadás elől. — Úgy beszélsz róla, mint valami energiaforrásról. Alig hallhatóan felsóhajt. —

Így kerülünk kapcsolatba Istennel.

Ezen eltűnődünk egy kicsit Angélával.

~ 218 ~

—

Mégis hogyan? — firtatja Angéla. — Mint amikor imádkozik az

ember? —

A dicsfény állapotában mindennel összeköttetésben állunk.

Érezzük a fák lélegzését. Meg tudjuk számolni egy madár tollait. Tudjuk, ha eső készül. Részeseivé válunk az erőnek, amely minden életet összeköt. —

Megtanítod nekünk, hogyan kell ezt csinálni? - kérdezi Angéla.

Szemlátomást kezd meggárgyulni ettől az egész beszélgetéstől. Alig bírja megállni, hogy előkapja a füzetét, és buzgón jegyzeteljen. —

Ez nem tanítható. Önállóan kell megtanulnotok elmélyülni,

levetkőzni mindent, hogy csak az maradjon, ami a lényetekhez tartozik, ami önmagatokká tesz. Nem a gondolatok és erzések fontosak, hanem a mindezek mögötti énetek. — —

Ez elég nehéznek tűnik. Nekem negyvenéves koromra sikerült jól elsajátítanom mondja anyu. - Egyes angyalvérűek egyáltalán nem jutnak el

-

erre a szintre. Bár jelentős események vagy érzelmek elősegíthetik. —

Mint például az a dolog Clara hajával, igaz? Neki is azt

mondtad, hogy azt az érzelmek befolyásolják — jegyzi meg Angéla. Anyu feláll az asztaltól, és az ablakhoz lép. -

Atyaúristen. Fogd már be! - suttogom Angélának. Egy kék teherautó áll a kocsibejárón — mondja anyu pillanatnyi

hallgatás után. — Megjött Wendy. Otthagyom őket Angélával, és rohanok Wendy elé, aki tudtán kívül megment ettől az angyalos társalgástól.

~ 219 ~

Tucker, aki elfuvarozta hozzánk, most Harangvirágnak támaszkodva bámulja az erdőt, és valahogy az az érzésem, mintha nem lenne szabad itt lennie, az én fáimat lesnie, a patakom csobogását, a madaraim csicsergését hallgatnia. -

Szia, Répafej! — köszön, amint meglát. Körülnézek, Wendyt

keresem, aki a teherautóban rámol valamit. — Szép az idő, éppen jó a vásárláshoz — teszi hozzá Tucker. Csúfolódik. Ühüm — felelem, mert frappánsabb nem jut eszembe. Wendy

-

becsapja a teherautó ajtaját, és abban a pillanatban ér fel a tornácra, amikor Angéla kilép a házból. -

Szia, Angéla! — üdvözli vidáman. Láthatólag eltökélte magát,

hogy ha törik, ha szakad, szívélyesen fog bánni a másik kebelbarátnőmmel. — Hogy s mint? -

Szuperül — feleli Angéla.

-

Írtóra izgulok, hogy Idaho Fallsba megyünk. Ezer éve nem

jártam arra. -

Én sem.

Tucker még mindig itt van. Megint az erdőmet nézegeti. Magam sem értem, mi ütött belém, de lemegyek hozzá. -

Báli rucit vesztek? — kérdezi, amint odalépek.

-

Olyasmi. Wendynek cipő kell, Angélának csak kiegészítők, mert

az anyukája varrja a ruháját. Én meg leginkább a kocsikázás kedvéért kísérem el őket. -

Nem mész a szalagavatóra?

~ 220 ~

-

Nem — nézek vissza zavaromban a házra, ahol Wendy hirtelen

mintha nagyon belemerült volna az eddig feszélyezettnek tűnő társalgásba Angélával. -

Miért nem?

Szúrós tekintetet vetek rá. Na mégis mit gondolsz? -

Senki sem hívott el? — néz a szemembe.

A fejemet rázom. -

Most megdöbbentél?

-

Őszintén szólva meg.

Megvakargatja a tarkóját, majd a fákra pillant. A torkát köszörüli. Egy másodpercre az az őrült gondolatom támad, hogy talán mindjárt ő fog elhívni a szalagavatóra, és ijedtemben összevissza kalapál a szívem.

Persze,

hiszen

Wendy

és

Angéla

előtt

kellene

visszautasítanom, akik most úgy tesznek, mintha beszélgetnének, pedig látom én, hogy nagyon is figyelnek, és ezzel megaláznám Tuckert. Holott eszemben sincs megalázni. -

Menj egyedül! — tanácsolja meghívás helyett. — Én azt

tenném. Majdnem elnevetem magam megkönnyebbülésemben. -

Na igen.

Wendy felé fordul. -

Indulnom kell — szól oda neki. — Gyere már egy pillanatra!

-

Clara majd hazavisz, úgyhogy ma nincs szükségem tovább a

szolgálataira, Jeeves — mondja Wendy, mintha a sofőrjéhez beszélne.

~ 221 ~

Tucker bólint, belékarol, és félrevonja a teherautó mellé. -

Nem tudom, mennyibe kerülnek a báli cipők, de ez talán segít —

mondja fojtott hangon. -

Ne komolytalankodj, Tucker! Tudod, hogy ezt nem fogadhatom

el. -

Nem tudok semmit.

-

Aranyos vagy, de ez a rodeós pénzed. Nem vehetem el.

-

Majd még keresek.

Biztosan a nővére kezébe akarja nyomni a pénzt, mert Wendy most még határozottabban mond nemet. -

Hát jó — morogja Tucker, gyorsan megöleli Wendyt, beszáll a

teherautóba, elindul a köríves kocsibejárón, majd megáll, letekeri az ablakot és kihajol. -

Jó mulatást Idahóban! Aztán nehogy magatokra haragítsátok a

burgonyatermelőket! Mert azok kemények ám. Ja igen, és Répafej! —Tessék! -

Ha végül eljössz a szalagavatóra, egyet velem is táncolj, jó?

Mielőtt letorkolhatnám, elhajt. -

Férfiak — szólal meg mellettem Angéla.

-

Szerintem kedves volt — mondja Wendy.

Zavartan sóhajtok. -

Na gyerünk!

Wendynek váratlanul elakad a lélegzete. Pamutfelsője zsebéből egy ötvendollárost húz elő. —

A kis csirkefogó — mondja mosolyogva.

~ 222 ~

Ahogy meglátom a ruhát, rögtön belészeretek. Ha elmennék a szalagavatóra, ezt venném fel. Csakis. Némelyik ruhánál azonnal tudni lehet az ilyesmit. Szinte megszólítja az embert. Ez görögös stílusú, mell alatt elvágott, váll nélküli, csak féloldalasán fut hátra az elejétől egy keskeny pánt. Mélykék, de a tengerészkéknél világosabb. —

Oké, próbáld fel! — mondja Angéla, miután már öt perce

gyönyörködöm a ruhában. —

Hogy? Á, minek? Úgysem megyek a szalagavatóra.

—

Kit érdekel? Maggie, Wendy, gyertek! — kiabál az áruház túlsó

végébe, a cipőosztályra, ahol Wendy anyuval a leárazott tű- sarkúak között keresgél. — Nézzétek meg ezt a ruhát Clarának! Mindent eldobnak, és máris jönnek ruhát nézni. Amint meglátják, elámulnak, és győzködnek, hogy próbáljam fel. —

De hát nem megyek a szalagavatóra — bizonygatom a pró-

bafülkéből, miközben lehúzom a pólómat. —

Nincs szükséged partnerre — magyarázza Angéla az ajtó

túloldaláról. — Mint tudjuk, egyedül is mehetsz. —

Na persze. Egyedül a szalagavatóra. Aztán majd ácsorgok, és

nézem, ahogy a többiek táncolnak. Fantasztikus. —

Én ismerek valakit, aki szívesen táncolna veled — mondja

tétován Wendy. —

Egyébként is most szakított a barátnőjével — közli anyu.

—Tucker? — hökken meg Wendy. —

Christian — feleli anyu.

~ 223 ~

Nagyot dobban a szívem, és miután a lányok semmit sem szólnak erre, kidugom a fejem a próbafülke ajtaján. —

Honnan tudod, hogy Christian szakított Kayjel?

Anyu összenéz Angélával. Ma reggel olyan öt percre hagyhattam őket kettesben, és Angéla nyilván máris bedobta a „Christian és Clara lelki társak” teóriáját. Kíváncsi vagyok, mi a véleménye erről anyunak. —

Christian helyében a közelébe sem mennék a bálnak — jelenti ki

Wendy. — Az olyan lenne neki, mint egy darázsfészek. Ez igaz. Christian ezen a héten kicsit lehangoltnak látszott a suliban — nem feltűnően, de mivel én sokat figyelem, észrevettem rajta. Töriórán nem sütögette el a szokásos poénjait. Nem jegyzetelt. Azután zsinórban két nap hiányzott, ami még sosem fordult elő. Késni szokott, de hiányozni nem. Gondolom, Kay alaposan felzaklatta Belebújok a ruhába. Jó a méret. Mintha rám öntötték volna. Ez nem igazság! —

Hadd lássuk! — sürget Angéla. Kilépek, és a nagy tükör elé

állok. —

Kár, hogy a hajam narancssárga! — söprök ki egy rakoncátlan

tincset az arcomból. —

Meg kellene venned — véli Angéla.

—

De hát nem megyek a szalagavatóra — makacskodom.

—

Már csak azért is el kellene menned, hogy felvehesd ezt a ruhát

— érvel Wendy.

~ 224 ~

—

Az tuti — ért egyet Angéla.

—

Gyönyörű vagy! — dicsér anyu, majd legnagyobb meg-

rökönyödésemre papír zsebkendőt vesz elő a retküljéből, s a szemét törölgeti. — Megveszem a ruhát — mondja azután. — Ha idén nem mész a szalagavatóra, viselheted jövőre. Egyszerűen tökéletes, Clara. Döbbenetes búzavirágkék tőle a szemed. Hiába is vitatkoznék velük, úgyhogy tizenöt perc elteltével a ruhát a karomra terítve lépünk ki az áruházból. Most szétválik a társaság, illetve ahogy anyu mondja, az „oszd meg és uralkodj!” elve érvényesül. Angélával a kiegészítőket árusító boltokat támadjuk meg, anyu pedig Wendyvel rámozdul a cipőkre, mert égen-földön semmi sincs, amit anyu úgy imádna, mint cipőt venni. Abban állapodunk meg, hogy egy óra múlva a pláza bejáratánál találkozunk. Nyűgös vagyok. Elég fura, hogy Angéla meg Wendy mennek a szalagavatóra, és ehhez képest a bevásárlótúránk eddigi összes eredménye egy ruha nekem, pedig én nem is megyek. Az is bosszant, hogy nem hordhatok rendes fülbevalót, mert hiába fúratom ki a fülemet, hamar beforr. A klipszek között meg nem találok olyat, amelyik tetszene. Valami látványosan himbálódzó fülönfüggőt szeretnék erre a bálra. Na nem mintha elmennék. Hirtelen szédülés fog el, a gyomrom is olyan gyönge, úgyhogy megállunk Angélával a perecesnél és veszünk egy-egy fahéjas perecet, hátha jót tesz, ha bekapok egy falatot. A plázában akkora a tömeg, hogy nincs szabad ülőhely, hát a falnak támaszkodva

~ 225 ~

eszegetünk, és figyeljük a Barnes & Noble könyváruháznál ki-be hullámzó sokaságot. —

Haragszol rám? — kérdezi Angéla.

—

Én? Dehogy.

—

Reggeli óta két szót sem szóltál hozzám.

—

Ha jól emlékszem, megígérted, hogy angyalos témákról nem

beszélünk. — —

Bocs! Egy kicsit vegyél vissza anyunál, jó? Nem is kicsit. A bá-

mulásból, a kérdezősködésből meg mindenből. —

Bámulok? — vörösödik el.

—

Mint egy lencsibaba.

—

Bocs! - mondja megint. - Ó az első dimidius, akivel talál-

koztam. Szeretném tudni, milyen. —

Már mondtam. Részben jó fej harmincas, részben higgadt

angyali lény, részben pedig bogaras öregasszony. — —

Az öregasszonyt nem látom benne. Pedig ott van, nekem elhiheted. Te meg részben dilis tini vagy,

részben angyali lény, részben pedig magánnyomozó. —

Megpróbálok viselkedni — mosolyodik el. Ekkor veszem észre, hogy valaki figyel a gyógyszertár bejáratából.

Magas férfi, sötét haját lófarokba kötötte. Kopott farmert és lazán vállára vetett, barna antilopkabátot visel. A plázában hömpölygő emberáradatban talán nem szúrtam volna ki, ha nem néz bennünket olyan merőn.

~ 226 ~

—

Angéla — rebegem, és elejtem a perecemet. Borzasztó bá-

nathullám önt el. Erőlködnöm kell, nehogy összegörnyedjek a váratlanul rám törő érzelemtől. Ökölbe szorul a kezem, körmeim fájdalmasan a tenyerembe vájnak. Sírva fakadok. —

Jaj, Clara, mi bajod? — kérdezi Angéla. — Esküszöm, viselkedni

fogok. Próbálok válaszolni, próbálom szavakba önteni a szomorúságot. Patakzanak a könnyeim. —

Az a férfi — suttogom.

Angéla követi a tekintetemet. Azután akadozva szívja be a levegőt, és elfordul. —

Gyere, keressük meg anyukádat!

Átkarolja a vállamat, és gyorsan kifelé terel. Emberekbe ütközünk, családok és csoportokba verődött kamaszok között furakodunk át. Angéla megint hátranéz. —

Utánunk jön? — kérdezem, de csak suttogást tudok kipréselni a

torkomon. Ügy érzem, mintha sötét, jeges vízbe merülve, csontig fagyva küzdenék, hogy a felszínen tartsam a fejem, lépésről lépésre gyengülök, vészesen fogy az erőm. Szeretnék összerogyni, hadd nyeljen el a fekete mélység. —

Nem látom — mondja Angéla.

Azután, mintha meghallgatták volna imánkat, megtaláljuk anyut. A cipődiszkontból jönnek ki Wendyvel, bevásárlószatyrokat cipelnek.

~ 227 ~

—

Sziasztok! — örül anyu, azután meglátja az arcunkat. — Mi

történt? —

Beszélhetnénk pár szót? — ragadja karon Angéla, és elhúzza

Wendytől, aki értetlenül és kissé sértődötten nézi, amint elvonulunk. —Van itt egy férfi — suttogja Angéla. — Bámult minket, és Clara most... Clara egyszerűen... —

Az az ember elszomorít — nyögöm ki.

—

Hol van? — kérdezi anyu.

—

Mögöttünk — mondja Angéla. — Elveszítettem szem elől, de

biztos, hogy itt van valahol. Anyu becipzározza a felsőjét, fejére húzza a kapucnit. Viszszamegy Wendyhez, mosolyogni próbál. —

Minden rendben? — kérdezi Wendy.

—

Clara rosszul van — mondja anyu. — Menjünk!

Nem hazudik, tényleg alig bírom rakosgatni a lábamat, ahogy a nagyáruház felé igyekszünk. —

Ne nézz hátra! — súgja a fülembe anyu. — Gyerünk, Clara,

szedd a lábad! Átsietünk az illatszer- és a fehérneműosztályon, elhaladunk az alkalmi ruhák részlege mellett, ahol kezdtük a napot. Pillanatok alatt kiérünk a parkolóba. Amint anyu meglátja a kocsinkat, futásnak ered, kézen fogva húz maga után. —

Mi ez? — kérdezi Wendy loholás közben.

—

Szálljatok be! — vezényel anyu, és egymás hegyén-hátán vágjuk

be magunkat a kocsiba.

~ 228 ~

Kilövünk a parkolóból. A szomorúság csak Idaho Fallstól kilométerekre kezd eloszlani, mint egy fellibbenő függöny. Reszketve veszek mély lélegzetet. —

Jobban vagy? — kérdezi Wendy még mindig teljesen zava-

rodottan. —

Csak haza kell jutnom.

—

Otthon maradt a gyógyszere — magyarázza Angéla. —

Clarának egészségügyi problémája van. —

Egészségügyi problémája? - visszhangozza Wendy. — Milyen

egészségügyi problémája? Ööö...

—

Anyu elkeseredett pillantást vet Angélára. A

vérszegénység

egy

ritka

formája

-

folytatja

Angéla

szemrebbenés nélkül. — Néha olyan rosszullét jön rá, hogy alig áll a lábán. —

Mint aznap, amikor elájult a suliban — bólogat megértően

Wendy. —

Pontosan. Be kell vennie a tablettáját.

—

Nekem miért nem szóltatok erről? - kérdezi Wendy. Angélára,

majd megint rám néz, mintha valójában azt kérdezné, hogyhogy Angélának szóltam, neki pedig nem. Most tényleg sértődöttnek látszik. —

Általában nem nagy ügy — mondom. — Már sokkal jobban

vagyok. Összenézünk Angélával. Mindketten tudjuk, hogy - főleg, ha

~ 229 ~

figyelembe vesszük, hogyan reagált anyu — óriási nagy ügy. Három órával később, miután kiraktuk Wendyt a Tunya Kutyánál és hazaérünk, anyu így szól: —

Jó, most menjetek fel a szobádba, ott várjatok meg. Egy kis

időbe fog telni. Bemegyünk a házba Angélával. Még nincs sötét, de valami arra késztet, hogy az összes villanyt felgyújtsam a szobámban. Egymás mellé ülünk az ágyra. Hallom, hogy anyu bekopog Jeffrey-hez. —

Figyelj — mondja, miután az öcsém ajtót nyit —, arra gon-

doltam, elviszlek Jacksonba moziba, elvégre egész nap a nővéredet kényeztettem. Ennyi igazán jár neked. Amint elmennek, Angéla átkarolja a vállamat, és kettőnkre húzza a takarómat, mert megállíthatatlanul reszketek. így várakozunk. Körülbelül egy óra elteltével anyu kocsija csikorog végig a bejárón. Becsapódik az ajtó. Halljuk, ahogy anyu óvatos léptei alatt nyikorog a lépcső. Azután egészen halkan kopog. —

Gyere! — szólok ki rekedten.

Mosolyog, amikor látja, hogy összebújtunk. —

Nem kellett volna elvinned Jeffrey-t — mondom. — Mi lesz, ha

az a pasas arrafelé mászkál? —

Ne féljetek, jó? Itt biztonságban vagyunk.

—

Ki volt az? — kérdezi Angéla.

Anyu fáradtan, lemondóan sóhajt. —

Egy fekete szárnyú. Lehet, hogy épp csak arra járt.

~ 230 ~

—

Bukott angyal ólálkodik az Idaho Falls-i plázában? — kérdezi

Angéla. —

Amikor megláttam, rögtön... — kezdem, de összeszorul a

torkom az emléktől. — —

Átérezted a bánatát. A bánatát? — ismétli Angéla.

—Az angyalok nem cselekedhetnek szabad akaratukból, mint te vagy én. Ha szembefordulnak a hivatásukkal, rettenetes testi-lelki fájdalom tör rájuk. Minden fekete szárnyú ezt érzi. —Ti Angélával miért nem éreztétek? — kérdezem. —

Egyesek közülünk fogékonyabbak a fekete szárnyúak jelenlétére.

Ez tulajdonképpen előny, hiszen megérzed a közeledésüket. —

Es mit teszünk, ha meglátjuk őket?

—

Azt, amit ma tettünk. Elfutunk.

—

Nem szállhatunk szembe velük? — kérdezi Angéla a szokottnál

vékonyabb hangon. Anyu a fejét rázza. — Még te sem? —

Nem. Az angyalok hatalma szinte végtelen. A legjobb, ha

elmenekülsz előlük. Szerencsés esetben, mint ez a mai volt, az angyal úgy dönt, hogy nem fecsérli rád az idejét. Egy időre mindhárman elhallgatunk. —

A legbiztosabb védekezés, ha észrevétlen maradsz — mondja

azután anyu. —

Akkor miért nem akartad, hogy tudjak róluk? — rezdül

óhatatlanul szemrehányás a hangomban. — Miért nem akarod még most sem, hogy Jeffrey tudjon róluk?

~ 231 ~

—

Mert a gondolataid vonzzák őket, Clara. Ha tisztában vagy a

létezésükkel, könnyebben felfedeznek. Anyu merőn nézi Angélát, aki néhány másodpercig állja a tekintetét, azután elfordul, a takaróm szélét szorongatja. O mesélt nekem a fekete szárnyúakról. —

Sajnálom! — suttogja Angéla.

—

Semmi baj — mondja anyu. — Nem tudhattad.

Később bebújok anyuhoz az ágyba, hogy sugárzó melegében biztonságban érezzem magam, de hideg a teste. Az arca sápadt és beesett, mintha kimerítette volna, hogy igyekezett bölcsnek és bátornak mutatkozni, megóvni bennünket. A lába akár egy-egy jégtömb. Odadugom hozzá az enyémet, szeretném felmelegíteni. —

Gondolkoztam, anyu — szólalok meg a sötétben.

—

Hmm.

—

Amikor a látomásomban hirtelen szomorúság fog el, az egy

fekete szárnyú miatt van? Csönd. Majd újabb sóhaj. —

Amikor a bánatról beszéltél, amit éreztél, a leírásod alapján

felmerült bennem ez a lehetőség. — Anyu megfogja a derekamat és közelebb húz magához. — Ne rágódj ilyesmin, Clara! Az nem vezet semmire. Még nem tudod, mi a rendeltetésed. Továbbra is egészen apró lépésekkel haladsz előre. Nem akarok előre kialakított elképzeléseket plántálni a fejedbe, jobb, ha mindenre magadtól jössz rá. Megint borzongás fut végig rajtam.

~ 232 ~

12 SOK A SZÖVEG, TÁNCOLJUNK!

Hétfőre lassan minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Ugyanazok a diákok jönnek-mennek körülöttem a suli folyosóin, ugyanazokat az unalmas órákat ülöm végig (kivéve persze a brit történelmet, ahol meghallgatom Christian és Brady kiselőadását William Wallace-ról, és egy pillanatra elképzelem Christiant skótszoknyában), a fekete szárnyú pedig nemsokára már csak rossz álomnak tűnik, újra biztonságban érzem magam. Mégis úgy látom, komolyabban kellene vennem ezt az egész rendeltetésdolgot. Nem játszhatom többé a hétköznapi lányt. Nem az vagyok, hanem angyalvérű. Feladat vár rám. Ideje abbahagynom a nyafogást, vége a halogatásnak, elég a folytonos akadékoskodásból. A tetteken a sor.

~ 233 ~

Szerdán tanítás után tehát elcsípem Christiant a szekrényénél. Egyenesen odamegyek hozzá és megfogom a vállát. Abban a pillanatban bzzz! — mintha áramütés érne. Megfordul és rám néz azzal a zöld szemével. Úgy tűnik, nincs sok kedve beszélgetni. — —

Szia, Clara! Miben segíthetek? Arra gondoltam, hogy inkább én segíthetek neked. Észre-

vettem, hogy a múlt héten hiányoztál töriről. —

A nagybátyám elvitt kempingezni.

—

Kölcsönadjam az órai jegyzetemet?

—

Köszi, az szuper — feleli, mint akit hidegen hagy ugyan a töri,

de nem akarja kedvemet szegni. Teljesen szokatlan a viselkedése, semmi viccelődés, nyoma sincs a magabiztosságának, a ruganyos lépteinek. Árnyék sötétlik a szeme alatt. Kezébe nyomom a füzetemet. Amint elveszi, lány csapat húz el mellettünk, népszerű lányok, Kay barátnői. Sutyorognak, szúrós pillantásokat vetnek rá. Feszültté válik. —

Majd elfelejtik — mondom neki. — Ma címlapsztorinak

számítasz, de várj csak egy hetet, és lehiggadnak a kedélyek. —

Na ne mondd! Honnan tudsz ilyen sokat?

—

Onnan, hogy eddig rajtam köszörülték a nyelvüket. Amióta

idejöttem, hetente terjed el rólam valami szóbeszéd. Gondolom, ez az

új

lányok

sorsa.

Azt

hallottad,

hogy

elcsábítottam

a

kosárlabdaedzőt? Nekem az a kedvencem. —

Amit rólam pletykálnak, abból egy szó sem igaz — heves- kedik

Christian. - Én szakítottam Kayjel, nem fordítva.

~ 234 ~

—Tapasztalataim szerint a pletykák rendszerint nem... —

Igyekeztem tisztességesen eljárni. Nem bírtam megadni neki azt,

amit igényelt, és igyekeztem tisztességesen eljárni — mondja, és szenvedélyes tekintete a látomásomat juttatja eszembe. Vadság és védtelenség egyszerre tükröződik benne, s a kettő együtt hihetetlenül izgalmassá teszi. —

Ez tulajdonképpen nem tartozik rám.

—

Nem tudtam, hogy ez lesz belőle.

Állunk a folyosón jövő-menő diákok közt. A mennyezetre felfüggesztett szalagavatós transzparens égszínkék betűkkel szinte pontosan Christian feje fölött hirdeti a bál mottóját: mítosz És szerelem. Szombaton héttől éjfélig. Mítosz és szerelem. Az agyam hirtelen ezerrel kezd pörögni, mint a Szerencsekerék a tévében. Azután megáll. —

Nincs kedved eljönni velem a szalagavatóra? — bukik ki

belőlem. —

Hogy mondtad?

—

Nincs partnerem, és mivel neked sincs, esetleg mehetnénk

együtt. Rám mered. Ha a szívem ennél is vadabbul dobog, menten elájulok. Igyekszem higgadtnak, lazának mutatkozni, mintha nem nagyon számítana, ha nemet mond. —

Még senki sem hívott el? — kérdezi.

Miért muszáj mindenkinek ezt firtatnia? —

Senki.

~ 235 ~

Felcsillan a szeme. —

Hát persze, egész jó ötlet. Megtáncoltatom Erzsébet királynőt —

mosolyodik el. Nem bírom megállni, hogy visszamosolyogjak. —

Eszerint héttől éjfélig tart — intek a transzparensre.

Megfordul, odanéz. —

Azt se tudom, hová menjek érted — mondja.

Elhadarom a címemet, és már magyaráznám, hogyan jut oda, de nevetve leállít. A fejét rázza, és a szekrényéből golyóstollat vesz elő. Azután megfogja a csuklómat, és rögtön bizseregni kezd a nyakam. —

Küldd el a címedet e-mailen!

Kinyitja az ujjaimat, és zölddel a tenyerembe írja az e-mail címét. —

Oké — ígérem.

Váratlanul nevetségesen vékonnyá és remegőssé változott a hangom. Az arcomba hull egy tincs, a fülem mögé simítom. Christian visszacsattintja a tollát, és vállára kapja a hátizsákját. —

Hétkor?

—

Oké — ismétlem. Úgy látszik, a szókincsem egy csapásra

jelentősen leszűkült. Lehet, hogy igaza van Angélának. Az az eszméletlen kézfogás a látomásomban talán azt jelenti, hogy a rendeltetésem értelmében megszerzem magamnak ezt az abszolút szívdöglesztő pasit. Ennél nagyobb szívást is el tudok képzelni. —

Rendben, most lépnem kell — zökkent ki ábrándozásomból

Christian. Az ajka arra a fanyar, féloldalas mosolyra húzódik, amit a

~ 236 ~

csajoknak

tartogat.

Hirtelen

visszaváltozott

önmagává,

Kay

pillanatnyilag feledésbe merült. —

Akkor szombaton — búcsúzik.

—

Szombaton.

Ahogy elballag, ökölbe szorítom a kezem az e-mail címmel. Hiába, zseniális vagyok. Ezt zseniálisan megoldottam. Christian Prescott-tal fogok bálozni! Anyu megint sír. A szalagavató estéjén hét óra előtt néhány perccel a hálószobájában az egész alakos tükör előtt állok, ő pedig sír. Nem zokog vagy ilyesmi, mert az méltóságán aluli lenne, de potyognak a könnyei. Riasztó látvány. Az egyik percben még két ezüstszínű szalagot segített a hajamba fűzni, azt mondta, az olyan görögös, a következőben meg már az ágya szélén ül és itatja az egereket. -

Anyu! — mondom tehetetlenül.

—

Csak örülök neked — szipogja zavartan.

—

Persze, örülsz. — Nem bírom elhessegetni az érzést, hogy

mostanában kezd szétesni. — Szedjük össze magunkat, jó? Christian bármelyik percben itt lehet. Elmosolyodik. —

Ezüst Avalanche jön a bejárón! — tudósít Jeffrey a földszintről.

Anyu föláll. —Te maradj idefent! — mondja a szemét törölgetve. — Hadd várjon egy kicsit. Az ablakhoz lépek, és suttyomban figyelem Christiant, ahogy beáll

~ 237 ~

a ház elé a kocsival. Megigazítja a nyakkendőjét és végigsimít kócos barna haján, mielőtt az ajtóhoz indul. Még egyszer megszemlélem a külsőmet a tükörben. A „Mítosz és szerelem”mottó elvileg istenekre, istennőkre, Herkulesre meg effélékre utal, úgyhogy az én görögös stílusú ruhám éppen megfelel. Kibontottam a hajamat, úgyhogy nem kell az összefogásával küszködnöm. Ráférne egy újabb festés, a szőke tövek már kezdenek előcsillanni. —

Itt is van — mondja anyu, ahogy megjelenek a lépcső tetején.

Felnéznek rám.

Elmosolyodom, és óvatosan megyek

le a

lépcsőfokokon. —

Hű! — ámul el Christian, amikor megállók előtte. Tetőtől talpig

végigsiklik rajtam a pillantása. — Gyönyörű! Nem tudom, hogy ez rám vagy a ruhámra vonatkozik. Így is, úgy is jól jön. Christian

jól

szabott

fekete

szmokingot

visel

ezüstszínű

mellénnyel és nyakkendővel, mandzsettagombos inggel meg mindennel. Mindjárt megzabálom. Még anyu sem tudja levenni róla a szemét. —

Istenien nézel ki — dicsérem meg.

—

Christian most említette, hogy egészen közel lakik — újságolja

anyu csillogó szemmel, az arcán nyoma sincs az iménti könnyeknek. — Mit is mondtál, öt kilométerre kelet felé? —

Nagyjából — feleli a srác, de továbbra is engem néz. —To-

ronyiránt. —Vannak testvéreid? — faggatja anyu.

~ 238 ~

—

Nincsenek, egyke vagyok.

—

Indulnunk kellene — jegyzem meg, mert sejtem, hogy anyu

igyekszik kitalálni, miként alakul végül a látomásom, és attól félek, elriasztja őt. —

Csodásán mutattok együtt — örvendezik anyu. — Lefény-

képezhetlek titeket? —

Persze — egyezik bele Christian.

Anyu beszalad a dolgozószobájába a gépéért. Christiannel szótlanul várakozunk. Eszméletlen jó az illata, csodálatosan elegyedik a szappan, a kölni meg valami önmagából. Gondolom, feromon, de úgy tűnik, ez nem pusztán vegyi kérdés. —

Köszi a türelmet! — mosolygok rá. — Tudod, milyenek néha az

anyák. Nem válaszol, és egy pillanatra elmerengek, vajon ma este nagyot lépünk-e előre. Azután visszajön anyu, és az ajtó elé állít bennünket a fotózáshoz. Christian mögém nyúl, fél keze könnyedén érinti a derekamat. Remegés fut végig rajtam. Valami történik közöttünk, ha egymáshoz érünk, egyszerre gyöngülök el és válók erőssé tőle, tudatosodik bennem, ahogy a vér zubog az ereimben, és a levegő kibe áramlik a tüdőmben. Olyan, mintha a testem felismerné az ő testét. Nem tudom, mi ez, de nem rossz. -

Jaj, majdnem elfelejtettem a kitűződet! — mondom, miután

elmúlik a pillanatnyi mámor. — A konyhába szaladok, hogy kivegyem a hűtőből. — Tessék! — megyek vissza Christianhez. A hajtókájára erősíteném a virágot — egy szál fehér rózsát némi

~ 239 ~

zölddel —, de mindjárt magamba döföm a biztosítótűt. Fölszisszen, mintha őt szúrtam volna meg. Vércsepp buggyan ki az ujjamból. Christian megfogja a kezemet, és közelről vizsgálgatja. Elakad a lélegzetem. Ezt meg tudnám szokni. —

Mit gondolsz, megmaradsz? — kérdezi, a szemembe néz,

úgyhogy egy pillanatra kénytelen vagyok behunyni, különben nem kapnék levegőt. —

Azt hiszem. Már nem is vérzik — nyomom a vérpettyre az

anyutól kapott papír zsebkendőt, és vigyázok, nehogy összekenjem a ruhámat. — Próbáljuk meg még egyszer! — mondom, és ezúttal közel hajolok, a leheletünk összevegyül, miközben óvatosan fölerősítem a virágot. Ugyanazt a közelséget érzem, mint a hegyen, amikor elestünk. Gyorsan hátralépek, és arra gondolok, hogy ma este vagy nagyon jól alakulnak a dolgok, vagy nagyon rosszul. —

Köszi! — mondja Christian, és lenéz a művemre. — Én is

hoztam neked virágot, de az a kocsiban van. Örülök, hogy megismerkedtünk, asszonyom! — fordul anyuhoz. —

Nyugodtan tegezhetsz, Maggie vagyok.

Udvariasan bólint. —

Éjfélre hozd haza! — figyelmezteti anyu. Rámeredek. Ezt nem

gondolhatja komolyan. Éjfélig véget sem ér a bál. —

Mehetünk? — kérdezi Christian, mielőtt kitalálhatnék valami

hatásos érvet. A karját nyújtja, én pedig belekapaszkodom. —

Mehetünk — válaszolom, azután elhúzunk onnan.

~ 240 ~

A szalagavató helyszínéül szolgáló jacksoni képzőművészeti múzeum kapujában a lányoknak ezüstfestékkel befújt finom babérkoszorút osztogatnak, a fiúknak pedig fehér stólaszerűséget, amelyet a zakójukon félvállra vetve kellene viselniük, mint valami lepelruhát. Most, hogy hivatalosan ógörögös a kinézetünk, már beléphetünk az előcsarnokba, ahol javában zajlik a bál. —

Fotózkodunk előbb? — indítványozza Christian. — Nem hosszú

a sor. -

Jó.

Ahogy a fényképezéshez indulunk, egy lassú szám csendül fel. Látom, hogy Jason Lovett felkéri Wendyt táncolni. Wendy vérbeli hercegnőnek is beillene a rózsaszín ruhámban. Biccent, majd összefogózkodnak, és félszegen ringatózni kezdenek a zenére. Imádni valóak. Tuckert is észreveszem, a sarokban táncol egy vörös lánnyal, akit nem ismerek. Meglát, már-már integet, de azután megpillantja Christiant. Ide-oda cikázik a tekintete kettőnk között, mintha próbálná kitalálni, mi történhetett múlt szombat óta, amikor azt mondtam, nincs partnerem. —

Rendben, ti következtek! — szól a fotós.

Fellépünk Christiannel az erre a célra készült emelvényre. Christian mögém áll, és a világ legtermészetesebb módján lazán átfog a karjával. Mosolygok. Villan a vaku. - Gyerünk táncolni! — mondja Christian. Boldogan követem a fehér rózsával behintett táncparkettre, amely

~ 241 ~

fölött köd lebeg. Fél kézzel megforgat, azután átkarol, de a kezemet gyöngéden tovább fogja. Elmerülök az érzésben, amely úgy bizsereg át rajtam, mintha erős feketekávét hajtottam volna föl. —

Tehát tudsz táncolni — állapítom meg, miközben ügyesen

manőverez velem a tömegben. —

Egy kicsit.

Remekül vezet, feloldódva hagyom, hogy arra vigyen, amerre csak akar, tudatosan igyekszem az arcát nézni a lábunk helyett, amint ideoda siklunk a ködön át, a rózsák és az emberek közt, akik úgy érzem, bennünket figyelnek. Christian lábára lépek. Kétszer is. Szép kis táncosnő. Próbálom nem tolakodóan

bámulni.

Néha

még most

is

megdöbbenek, hogy szemből látom. Azt a történetet juttatja eszembe, amelyet anyutól hallottam egy szobrászról, akinek váratlanul életre kelt a műve. így érzek most Christiannel kapcsolatban. Lehetetlennek tűnik, hogy ilyen eleven, olyan, mintha az első látomásom után rajzolt vázlatom alapján alkottam volna. Az álmaimból. De ne feledjük el, hogy ez nem tündérmese. Rendeltetéssel jöttem ide. Igyekeznem kell megérteni, mi hoz majd össze kettőnket az erdőben. —

Szóval azt mondtad, a nagybátyád kempingezni vitt? A közelben

sátoroztatok? - Meghökkentnek látszik. —

Nem, a Tetonokban. Valami félreeső helyen.

—

Akkor nem kocsival mentetek?

~ 242 ~

—

Nem, gyalogtúráztunk.

Még mindig zavart a témaválasztásomtól. —

Csak azért kérdezem, mert szeretnék idén nyáron sátorozni. A

gyalogtúrázás is érdekel. A szabad ég alatt éjszakázás. Kaliforniában sosem csináltunk ilyesmit. —

Akkor a legjobb helyre költöztetek — mondja. — Köteteket írtak

tele az itteni fantasztikus kirándulóhelyekről. Kíváncsi vagyok, vajon együtt leszünk-e valamelyiken, amikor kigyullad az erdő. Szorosan összekapaszkodva táncoljuk végig az utolsó refrént, és miután befejeződik a szám, kissé félszegen húzódunk el egymástól. —

Tudod, mit kívánok hirtelen? — kérdezem, hogy megtörjem a

csöndet. — Puncsot. Átvágunk a büféasztalhoz, ahol kis műanyag tányérra görög olajbogyót, sós kekszet meg egy kis feta sajtot rakunk. Nem veszek sokat, mert nem tudom, hogyan hat a leheletemre. Keresünk egy üres asztalt és leülünk. Megpillantom Angélát, egy magas, szőke fiúval forgolódik, akit már láttam néhányszor az iskola folyosóján. Úgy rémlik, valami Tylernek hívják. Angéla fantasztikusan mutat a vérvörös ruhában, amit az anyukája varrt. Arany ló szemét vastagon kihúzta feketével, a sarkában felfelé kanyarítva, mint az ókori egyiptomiak. Ha ez a bál a mítoszok világát idézi, akkor Angéla igazi istennő. Csak épp az a fajta istennő, aki véráldozatot követel. Elkapja a tekintetemet, és hüvelykujját föltartva jelzi, hogy minden rendben, majd sokat sejtetően körbetáncolja a fiút, aki közben a zene

~ 243 ~

ütemére bólogatva áll egy helyben. —

Angéla a barátnőd? — kérdezi Christian.

—

Igen.

—

Elég fárasztó csaj.

—

Más is mondta — felelem nevetve, mert Christiannek fogalma

sincs, milyen fárasztó tud lenni Angéla. Bezzeg ha hallotta volna, amikor az integrusok gondolatolvasó képességeit részletezte! — Azt hiszem, sokan megszeppennek az eszétől. Ahogyan tőled is... — hallgatok el hirtelen. —

Hogyhogy? Szerinted ijesztő vagyok? Ugyan miért?

—

Mert olyan... tökéletes vagy, és népszerű, és mindent jól csinálsz,

amibe belefogsz. —

Még hogy tökéletes — ráncolja a homlokát, és van benne annyi

jó érzés, hogy őszintén megilletődöttnek mutatkozzon. —

Az az igazság, hogy ez elég bosszantó.

Nevet, majd átnyúl az asztalon, megfogja a kezemet, és tüstént fölvillanyozza az összes idegvégződésemet. —

Hidd el, egyáltalán nem vagyok tökéletes! — mondja.

Ettől a pillanattól kezdve minden a lehető legpompásabban alakul. Christian csodálatos partner. Kedves, figyelmes, előzékeny. Arról nem

is

beszélve,

hogy

szívdöglesztő.

Egy

időre

teljesen

megfeledkezem a rendeltetésemről. Csak táncolok. Hagyom, hogy átjárjon közelségének varázsa és megszűnjön körülöttem minden más. Soha életemben nem éreztem ilyen jól magam. Ez egészen addig tart, amíg föl nem bukkan Kay. Természetesen

~ 244 ~

észbontóan néz ki levendulakék csipkeruhájában, amely félig szabadon hagyja a vállát, és hangsúlyozza darázsderekát. Sötét haját föltűzte, fürtjei függönyként hullanak alá a tarkójára. Valamitől csillámlik a frizurája. Könyökig érő fehér szaténkesztyűbe bújtatott kezével partnere derekát fogva vonul be, úgy nevet a fiúra, mint aki istenien érzi magát. Felénk sem néz. Ahogy rázendítenek a következő lassúra, a táncparkettre húzza a partnerét. Christian közelebb von magához. A testünk összeér. A fejem pontosan belesimul a válla hajlatába. Önkéntelenül behunyom a szemem, és beszívom az illatát. Hirtelen újra megjelenik a látomás, erősebben, mint eddig bármikor. Az erdei földúton gyalogolok. Christian teherautója az út szélén áll. Füst terjeng. Megfájdul tőle a fejem. Letérek az útról, be a fák közé. Nem nyugtalankodom. Pontosan tudom, merre találom a fiút. Magától odavisz a lábam, irányítanom sem kell. Amikor meglátom őt — háttal áll nekem a fekete polárdzsekijében, zsebre dugott kézzel —, elfog a már jól ismert, gyötrő szomorúság. Olyan heves ez az érzés, hogy levegőt is alig kapok tőle. Ebben a pillanatban annyira törékennyé válók, mintha millió darabkára zúzódhatnék. - Christian! — szólok neki. Felém

fordul.

Szemében

szomorúság

és

megkönnyebbülés

tükröződik. —Te vagy az? — kérdezi. Elindul hozzám. A háta mögött a tűz már a hegytetőn tombol. Fenyegetően közeledik felénk, mégsem félek. Christiannel mind-

~ 245 ~

ketten tovább lépkedünk, amíg szemtől szemben nem állunk. —

Én — felelem. — Itt vagyok.

A kezéért nyúlok, és megfogom, ez olyan egyszerűnek tűnik, mintha világéletünkben egymáshoz tartoztunk volna. Másik kezével megérinti az arcomat. Forró a bőre, szinte perzsel, de nem húzódom el. Egy pillanatig így maradunk mozdulatlanul, mintha megállt volna az idő, mintha nem is jönne a tűz. Azután hirtelen egymás karjában vagyunk, szorosan összeölelkezve, a testem úgy tapad a testéhez, mintha eggyé válnánk, és megnyílik alattunk a föld. Visszazökkenek a bálba, levegő után kapkodok. Fölnézek Christian tágra nyílt zöld szemébe. Közben abbahagytuk a táncot, a parkett közepén állva bámuljuk egymást. A szívem mintha ki akarna ugrani a helyéből. Szédüléshullám borít el, megingok, elgyöngül a térdem. Christian támogat a karjával. —

Rosszul vagy?

Gyorsan körbesandít, nem figyelnek-e bennünket. De, figyelnek. Christian válla fölött Kayre látok, aki leplezetlen gyűlölettel néz rám. Ki kell mennem a levegőre. Kibontakozom a karjából, a teraszajtóhoz szaladok, és kirontok a hűvös éjszakába. A falnak támaszkodom, és behunyt szemmel próbálom lecsillapítani zaklatott szívemet. —

Clara?

Fölnézek. Christian áll előttem, éppolyan feldúltnak látszik, amilyennek magamat érzem, az arca sápadt a lámpafényben.

~ 246 ~

—

Semmi bajom — válaszolom neki, és bizonyságképpen

mosolygok. — Csak kicsit fülledt volt benn a levegő. —

Hozok neked valami innivalót — ajánlkozik, de nem megy

sehová. —

Semmi bajom — ismétlem.

Ostobán érzem magam. Azután a harag szikrája hasít belém. Nem kértem ezt a feladatot. Jó, kéz a kézben elmenekülök Christiannel. Hát aztán? A szívdöglesztő Christian

Prescott továbbhalad

világmegváltó útján, az én szerepem pedig befejeződik. Kész, passz, lezárul a rendeltetésem. Mintha kellékül szolgálnék valaki más életében. —

Hozok abból a puncsból — mondja Christian.

Megrázom a fejemet. —

Rossz ötlet volt.

—

Micsoda?

—

Nem hiányzik neked a társaságom — nézek a szemébe. — Még

mindig minden Kayről szól. Nem felel. - Azt hittem, érzek valamit kettőnk között... Egyszerűen csak arra vágytam, hogy kedvelj engem, hogy tényleg megkedvelj. Ami Kay és közted volt, vagy van, tudom is én, szóval az velem sosem volt. Elszörnyedek, mert könnybe lábad a szemem. —

Sajnálom — mondja végül Christian, és ő is a falnak tá-

maszkodik. Komolyan néz rám. — Én igazán kedvellek, Clara.

~ 247 ~

Kezdek lenullázódni az egész esti érzelmi hullám vasúttól. Ráadásul a fejem is fáj. —

Hiszen nem is ismersz.

—

De szeretnélek megismerni.

Ha tudná, milyen fontos ez nekem! Mielőtt azonban válaszolhatnék, nyílik az ajtó. Brady Hunt lép ki rajta. Most hirdetik ki a bálkirályt — közli, és várakozásteljesen néz

—

Christianre. Christian tétovázik. Menj csak! — mondom neki. Brady kíváncsi pillantást vet rám,

—

mielőtt visszamegy. Christian az ajtóhoz lép, kinyitja előttem, de én a fejemet rázom. — Még egy percet maradok, jó? Behunyom a szememet, és várok, amíg nem hallom az ajtó csukódását. Hirtelen lehűl a levegő. Mr. Erikson sorra megnevezi a király udvartartásának tagjait, majdnem kivétel nélkül sportolókat. A bálkirály pedig... — mondja a tanár úr. Elnémul a terem.

— —

...Christian Prescott.” Éppen idejében lépek be, hogy láthassam, amint a francia-

tanárnőm, Miss Colbert aranyjogart nyújt át Christiannek. Christian előkelően mosolyog. Olyan jól viseli a közfigyelmet, akár egy filmcsillag vagy egy politikus. Egy szép napon talán tényleg megválasztják elnöknek. Miss Colbert a kelleténél jobban kiélvezi, amikor letérdelteti őt, hogy a fejére tegye az aranylevelekből készült koronát. Christian megköszöni, föláll, és integet a lelkesen éljenző tömegnek.

~ 248 ~

Azután oldalra húzódik, miközben Mr. Erikson fölolvassa a bálkirálynő udvarhölgyeinek nevét, és most kezdek csak igazán idegeskedni. En természetesen nem szerepelek a névsorban. Még csak nem is jelöltek. Miért jelölték volna Gyufafejet, a bohócot? Az udvarhölgyek azonban egytől egyig Kay barátnői. Ami nem jelenthet mást, mint hogy... —

És most következzen a bálkirálynő! — mondja Mr. Erikson. Kay Patterson!

—

A termet megrengeti azoknak a diákoknak a mennydörgő tapsa, akik Kayre szavaztak. Kay végtelen eleganciával és hidegvérrel lép az emelvényre. Átveszi a fehér rózsacsokrot, és lehajol, amíg Mr. Erikson a kis ezüstkoszorút nagy aranyra cseréli. —

Most pedig a hagyományokhoz híven a király táncba viszi a

királynőt — jelenti be Mr. Erikson. Angyalhoz igencsak méltatlan káromkodások hosszú sora ötlik az eszembe. Kay várakozóan néz Christianre. A fiú lepillant, mint aki fontolgat valamit, majd felnéz, és újra mosolyog. Ahogy felcsendül a zene, Kayhez lép, és kézen fogja. A lány a másik kezét Christian vállára helyezi. Táncra perdülnek. Körülöttem mindenki izgatottan fecsegve figyeli, amint a páros szemet gyönyörködtetően kering a zenére. Christian és Kay újra együtt. Úgy érzem, mintha pokolbeli dimenzióba csúsztam volna át. —

Szia, Répafej! — köszön rám egy hang.

Összerezzenek.

~ 249 ~

—

Kímélj meg, Tucker. Most nem vagyok vevő erre.

—

Szabad egy táncra? — kérdezi.

—

Nem.

—

Ne csináld, szánalmas látványt nyújtasz, ahogy a partneredet

lesed, aki mással táncol. Megfordulok, dühösen nézek rá, de egy dolgot meg kell hagyni: rendesen kicsípte magát. A fehér ing kiemeli napbarnított bőrét. A szmoking szélesnek, erősnek mutatja a vállát. Rövidre nyírt, szőkésbarna haját gondosan megfésülte. Kék szeme csillog a lámpafényben. Még kölniillatot is érzek. —

Ez igen — ismerem el.

A kezét nyújtja, megfogom, majd a táncparkett szélére vonulok vele és átkulcsolom a nyakát. Nem szól semmit, csak jobbra-balra lépked, az arcomat kémleli. Minden haragom elpárolog. Úgy tűnik, ez a srác épp szívességet tesz nekem. A mennyezetre sandítok, hol az árulkodó vödör, amiből disznóvért készül zúdítani a nyakamba. —

Hol a partnered? — kérdezem.

—

Hát ez egy komplikált kérdés. Attól függ, hogy értjük.

—

Kivel jöttél ide?

—

Vele — int fejével a vörös hajú lány felé, aki a puncsosasztalnál

áll. — Meg vele — néz a DJ felé, ahol egy ismeretlen barna lány — gondolom, negyedikes — épp kívánságot diktál le. — És vele — mutat végül egy szőkére, aki a második legtöbb szavazatot kapott bálkirályjelölttel szorosan összebújva táncol. —

Három lánnyal jöttél?

~ 250 ~

A rodeócsapat tagjai — mondja, mintha ez megmagyarázná a

—

helyzetet. — Egyiküknek sem volt partnere, és úgy okoskodtam, hogy én vagyok az egyetlen pasi, aki képes mindhármukkal elboldogulni. —

Elképesztő vagy.

—

Te pedig Christian Prescott-tal jöttél. Valóra vált az álmod.

Pillanatnyilag eléggé lidércesnek tűnik ez az álom. Hátrasandítok Christianre és Kayre. Ahogy előre tudtam, Kay sír. Christian vállába csimpaszkodva zokog. Tucker is odafordul, követi a pillantásomat. Christian közelebb hajol Kayhez, és súg valamit. Bármi is az, nem esik jól Kaynek, mert a lány még jobban sír. Apám, most tutira nem cserélnék a sráccal — mondja Tucker.

—

Mérgesen nézek rá. —

Bocs — mondja —, befogom a számat.

—

Azt jól teszed.

Elfojt egy mosolyt, és a szám végéig hallgatunk. —

Köszönöm a táncot! — szólal meg azután Tucker.

—

Köszönöm, hogy felkértél! — felelem, továbbra is Christiant

figyelve, aki most átkarolja Kayt. A lány Christian mellére hajtja a fejét. Nem tudom, mitévő legyek, úgyhogy csak állok, nézem Christiant. Elhúzódik Kaytől, halkan mond neki valamit, majd egy asztalhoz vezeti és széket tol alá. Még puncsot is hoz neki, de a lány int, hogy nem kér. A szemfestéke elmaszatolódott. Elcsigázottnak látszik. Először azt hittem, ez

~ 251 ~

valami mesterkedés, a Kaytől megszokott alattomos, csalárd praktika, de ebben az összeroppant állapotban látva már nemigen kételkedhetem abban, hogy tényleg elkeseredett. —

Ne haragudj — lép hozzám Christian. Egyértelműen zavarban

van. — Erre nem számítottam. —Tudom — mondom csöndesen. — Semmi baj. Kay partnere hová tűnt? Elvégre az a fiú is vigasztalhatná őnagyságát. —

Elment — feleli Christian.

—

Elment? — visszhangozom hitetlenkedve.

—

Szóval arra gondoltam — mondja Christian most már el-

vörösödve —, hogy haza kellene vinnem Kayt. Döbbenten meredek rá. —

Utána rögtön visszajövök érted — folytatja gyorsan. — Úgy

képzeltem, hogy szépen hazaviszem, azután téged is. —

Majd én hazaviszem Clarát — szólal meg Tucker, aki egész idő

alatt mellettem állt. —

Nem, nem, csak egy perc az egész — ellenkezik Christian, és

kihúzza magát. —

A bálnak tíz perc múlva vége — figyelmezteti Tucker. — Clara

talán a parkolóban várjon rád? Úgy érzem magam, mint Hamupipőke, aki az út közepén ül egy tökkel meg pár egérrel, miközben a királyfi elrobog, hogy megmentsen egy másik csajt. Christianről lerí a bűntudat.

~ 252 ~

—

Menj csak, vidd el Kayt! — mondom, de majdnem torkomon

akadnak a szavak. — Én majd Tuckerrel megyek haza. —

Ez így nem gond neked?

—

Nem hát. Tudod, hogy éjfélre otthon kell lennem.

—

Ezt még meghálálom — mondja.

Szinte látom, ahogy Tucker a szemét forgatja. —

Na jó — fordulok Tuckerhez. — Indulhatunk?

—

Naná.

Megkeresem Wendyt és Angélát, elköszönök tőlük, majd a kijáratnál várom, hogy Tucker összeterelje a partnereit. A három lány kissé szánakozva néz rám, és egy pillanatra kifejezetten utálom Christian Prescottot. Velem együtt négy báli ruhás utas zsúfolódik be a rozsdás kisteherautóba. Tucker elsőként a szőkét teszi ki, mivel jacksoni, azután a vörös, majd a barna következik. —

Szia, Baresz! — búcsúzik kiszálláskor az utóbbi.

Most már csak ketten maradunk a kocsiban. Tucker hallgatagon vezet a Spring Creek Roadon. - Szóval Baresz? — kérdezem kötözködve, mert nem bírom a csöndet. — Ez honnan jön? Megcsóválja a fejét, mintha maga sem értené a dolgot. —

Még felső tagozatban neveztek el Tuck barátnak, ez később

lerövidült Bareszra. A legjobb haverjaim viszont Tucknak hívnak. Mire a bejárónkra kanyarodunk, már tizenöt perccel túlléptem a határidőt. Kinyitom az ajtót, majd megtorpanok, Tuckerre nézek. —

Megtennéd, hogy... erről a kínos esetről senkinek sem szólsz a

~ 253 ~

suliban? —

Már tudnak róla — mondja. — Nálunk alapszabály, hogy

mindenki beleüti az orrát a mások dolgába. Sóhajtok. —

Ne izgasd magad emiatt! — nyugtatgat.

—

Ja, persze, talán hétfőre elfelejtik?

—

El hát.

Nem tudom, hogy komolyan gondolja vagy csúfolódik. —

Mindenesetre kösz a fuvart... Baresz.

Fölmordul, azután elvigyorodik. —

Nagyon szívesen!

Fura egy srác. Percről percre furább. —

Szia! — ugrok le a teherautóról, becsapom az ajtót és a házhoz

indulok. —

Figyelj, Gyufafej! — szól utánam.

Visszafordulok felé. —

Valószínűleg jobban kijönnénk egymással, ha leszoknál erről a

névről. —

Neked is tetszik.

—

Egy nyavalyát.

—

Mit látsz egy olyan srácban, mint Christian Prescott? — kérdezi.

—

Nem tudom — felelem kimerültén. — Érdekel még valami?

Megjelenik a gödröcskéje. —

Nem.

—

Akkor jó éjszakát!

~ 254 ~

—

Jó éjt! — mondja, és elhajt a sötétbe.

Amint felosonok a tornáclépcsőn, meggyullad a külső világítás. Anyu az ajtóban áll. —

Ez nem Christian volt — mondja.

—

Bámulatos megfigyelés, anyukám.

—

Mi történt?

—

Másik lányba szerelmes — magyarázom, és lehúzom a hajamról

az ezüstbabért. Később, az éjszaka kellős közepén látomásom lidércnyomássá változik. Az erdőben vagyok. Figyelnek. Érzem, hogy egy fekete szárnyú szegezi rám a tekintetét. Azután leteper, a hideg földre présel, a teste eltakarja a fényt. Fenyőtűk szúródnak a hatamba. Sikoltozva rúgkapálok. Fél kezem a szárnyához csapódik, egy marék fekete tollat tépek ki. A tollak elpárolognak a kezemben. Tovább rángatom az angyal szárnyát, minden tollával a gonoszságának egyegy darabkáját szakítom ki belőle, mígnem váratlanul sűrű füstfelhővé oszlik szét, én pedig köhögve-zihálva maradok magamra a földön. A takaróba gabalyodva riadok fel. Valaki áll az ágyamnál. Teleszívom a tüdőmet, ismét sikítanék, de betapasztja a számat. —

Clara, én vagyok az — szólal meg Jeffrey. Elveszi a kezét, és az

ágyam szélére ül. — Hallottam, hogy sikoltoztál. Rosszat álmodtál? A szívem olyan vadul ver, hogy harcias dobpergésnek hallom. Bólintok. —

Idehívjam anyut?

~ 255 ~

—

Nem kell. Semmi bajom.

—

Mit álmodtál?

Jeffrey még mindig nem tud a fekete szárnyúakról. Ha elmondom neki, anyu szerint védtelenebbé válik velük szemben. Nyelek egyet. —

A szalagavató nem pont úgy alakult, ahogy terveztem.

A homlokát ráncolja. —

A szalagavató miatt álmodtál rosszat?

—Tudod, ez egy ilyen este volt. Úgy néz rám, mint aki nem nagyon hisz nekem, de fáradt vagyok, nem akarok magyarázkodni, hogy úgy érzem, darabjaira hullik az életem.

~ 256 ~

13 EMÓS CSINGILING

Pittyeg a mobilom. Kiveszem a zsebemből, megnézem, megnyomom az elutasít gombot, azután újra elrakom a telefont. Az étkezőasztal túloldalán anyu felvonja a szemöldökét. —

Megint Christian?

Levágok egy falatot a bundáskenyeremből és bekapom. Annyira dühös vagyok, hogy még az ízét is alig érzem. Ez még inkább feldühít. Rendes körülmények között imádom a bundáskenyeret. - Talán beszélned kellene vele. Esélyt adhatnál neki, hogy helyrehozza a dolgot — véli anyu. Leteszem a villámat.

~ 257 ~

—

Kizárólag úgy hozhatja helyre, ha időgépet épít, visszamegy a

múltba, és... — akad el a hangom. És mi? És faképnél hagyja Kayt, aki éppen teljesen kiborult? És engem visz haza helyette? És a kapuban megcsókol? — Muszáj egy kicsit dühöngenem, oké? Tudom, hogy nem a legérettebb viselkedés, de ez van. Cseng a konyhai telefon. Egymásra nézünk. —

Majd én fölveszem — mondja anyu, lecsusszan a székéről, és

lekapja a falról a készüléket. — Halló? — szól bele. — Sajnálom, de nem akar beszélni veled. Összegörnyedek az asztalnál. A bundáskenyerem kihűlt. A tányérral a konyhába megyek, ahol anyu a pultnak támaszkodva bólogat, miközben hallgatja, amit Christian mond. Mintha teljesen a srác pártját fogná. A kagylóra tapasztja a tenyerét. —Tényleg azt hiszem, hogy beszélned kellene vele. A szemetesbe csúsztatom a bundáskenyeremet, majd komótosan leöblítem a tányért a mosogatóban, beteszem a mosogatógépbe, és konyharuhába törlőm a kezem. A telefonért nyúlok. Anyu meglepetten adja át. A fülemhez emelem. —

Clara? — hallom Christian reménykedő hangját.

—

Hármat találgathatsz — felelem, majd bontom a vonalat.

Visszaadom a telefont anyunak. Van annyi esze, hogy ne faggasson. Elmegyek mellette, fel a lépcsőn, be a szobámba. Becsukom az ajtót, és az ágyra vetem magam. Legszívesebben a párnámba üvöltenék.

~ 258 ~

Nem fogok hason csúszni egy pasi előtt, aki úgy bánik velem, mint a ronggyal. Abból, hogy Christian Prescott-tal báloztam, nem feltétlenül következik se bűvölet, se romantikázás. De az se, hogy a báli este végén Tucker teherautójával pateroljanak haza. Úgyhogy döntöttem: részemről ennyi. Mostantól szigorúan hivatalos keretek közé helyezzük ezt a christianezést. Elmegyek az erdőbe, nyilván kiröpítem onnan a srácot, elviszem oda, ahová kell, és kész. Nem kell a pasimnak lennie, se semmi ilyesmi. Nem szorongatom a kezét, nem bámulok elragadtatottan a szemébe. A látomás emlékétől, az elevenségétől elszorul a szívem. Ahogy a forró keze az arcomhoz ért. Behunyom a szememet. A fene essen ebbe a melegségbe, ami szétárad bennem ! Ez a hülye látomás... nem is tudom... teljesen átvert. Cseng a mobilom. Angéla az. Fogadom a hívást. —

Egy szót se szólj! — kezdem.

A vonal végén süket csönd. —

Halló, ott vagy?

—

Azt mondtad, egy szót se szóljak.

—

A tegnap estére értettem.

—

Rendben. Képzeld, anyu úgy döntött, idén ősszel az Oklahomá!-

t tűzi műsorra a Kombinéban. Próbálom lebeszélni róla. Ki hallott Wyomingban az Oklahomá!-ról? —

Miután elmentünk, mindenki arról beszélt?

Néhány másodpercig hallgat, majd kötelességtudóan témát vált. —

Szép időnk van. Majdhogynem nyárias.

~ 259 ~

—

Angéla!

Sóhajt. —

Mindenki — ismeri el.

Felnyögök. —

Most teljesen hülyének tartanak?

—

Csak a saját nevemben nyilatkozhatok. — Szinte hallom a

hangján a vigyorgást. Legnagyobb meglepetésemre magam is elmosolyodom. — Gyere át vacsorára! — invitál. — Anyukám vajas-parmezános metéltet főz. Addig keresek neked valamit pofozó zsáknak. Szó szerint elgyengülök a megkönnyebbüléstől. Az ég áldja meg Angélát! Semmiképpen nem bírnám ki egész nap a házban az állandóan csengő telefonnal és anyuval, aki a nyakamba liheg. —

Mikor mehetek?

—

Milyen hamar tudsz ideérni? — kérdez vissza.

Angélával dupla előadásra váltunk jegyet a Teton moziban, az első rész horror, a második akciófilm, agyzsibbasztó szórakozás, egyáltalán nem kell hozzá gondolkodni, kimondottan gyógyhatású. Utána bevesszük magunkat a Kombiné üres színpadára. Kezdem megszeretni ezt a helyet. Olyan, mintha csak a miénk lenne Angélával, titkos búvóhely, ahol senki sem találhat ránk. És Angéla a figyelemelterelés mestere. —

Figyelj, mindjárt jobb kedvre derítelek — mondja, ahogy a

színpad szélén, lábunkat a zenekari árokba lógatva ülünk. Föl áll, elővarázsolja a szárnyát. Behunyja a szemét. Egy légy hullik a

~ 260 ~

vállamra. Gyorsan leverem. Frászt kapok az itteni legyektől. Folyton belerepülnek a reflektorokba, megégetik a szárnyukat, azután a színpadra esnek, és a deszkákon zümmögve kínlódnak. Angélára nézek. Semmi változás. —

Látnom kellene valamit? — kérdezem néhány másodperc

elteltével. A homlokát ráncolja. - Várj! Még egy ideig semmi sem történik, azután a szárnya fényleni kezd, ahogy forró nyári napokon az út fölötti levegő szokott. Lassan átalakul, kisimul, új formát ölt. Angéla kinyitja a szemét. Most olyan a szárnya, mint egy óriási lepkéé, továbbra is patyolatfehér, de simább, részekre tagolt,

és apró fehér pikkelyek borítják,

amilyeneket a pillangókén látni, ha igazán közel hajol az ember. Leesik az állam. —

Ezt hogy csináltad?

Elmosolyodik. —

A színét nem tudom megváltoztatni — mondja. — Úgy

gondoltam, szuper lenne egy lila szárny, de az nem sikerült. Viszont szinte akármilyen kinézetűre alakíthatom, ha eléggé összpontosítok. —

És milyennek érzed ilyenkor? — kérdezem, ahogy gigantikus

lepkeszárnya előre-hátra csapkod, kinyílik és újra összecsukódik mögötte, egészen más a mozgása, mint a tollas szárnyunké. Ügy fest, mint valami emós Csingiling. —Törékenyebbnek. És nem hiszem, hogy ugyanúgy tudnék

~ 261 ~

repülni vele. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán tudnék-e így repülni. De ez az agyam korlátozottsága. Szerintem bármivé válhat a szárnyunk, csak akarni kell. Azért látunk tollas szárnyakat, mert az kapcsolódik az angyalság képzetéhez. Holott valójában csupán szimbólum. A formáját magunk választjuk. Angélára meredek. Egymillió év alatt sem jutott volna eszembe, hogy megpróbáljam másmilyenné formálni a szárnyamat. —

Nahát! — ámuldozom, épp hogy meg nem némulok a döb-

benettől. —

Hát igen, aki tud, az tud.

—

Hogy érted azt, hogy csupán szimbólum? En valóságosnak érzem

— mondom, és arra gondolok, hogyan nehezedik a szárnyam a lapockámra, mennyi izom, csont és toll van benne. —

Még sosem ütött szöget a fejedbe, hová tűnik a szárnyunk,

amikor nem látható? Pislogok. —

Nem.

—

Szerintem valahol a dimenziók között létezhet. — Fűrészport

söpör le a nadrágjáról. — Ezt figyeld! Újra becsukja a szemét. A lepkeszárny szertefoszlik, párafelhővé válik, amely Angéla feje és válla fölött lebeg. - Mit gondolsz, ezt én is meg tudnám csinálni? — állok föl, és félszegen elővarázsolom a szárnyamat. Nem tehetek róla, de belém hasít a féltékenység. Angéla sokkal erősebb nálam, sokkal okosabb mindenben. Kétszer annyi benne az angyalvér.

~ 262 ~

—

Nem tudom — tűnődik el. — Én talán örököltem ezt az

átalakítós dolgot. De logikusabban hangzana az, hogy mindannyian képesek vagyunk rá. Behunyom a szememet. —

Pillangó! — suttogom.

Újra kinyitom a szemem. Most is tollas a szárnyam. —

Szabadítsd föl az elmédet! — mondja Angéla.

—

Úgy beszélsz, mint Yoda.

—

Szabadítsd föl az elmédet! — ismétli tőle telhetőleg yodásra

manósított hangon. A feje fölé emeli a kezét, nyújtózkodik. A szárnya eltűnik. —

Ez irtó frankó — lelkendezem.

—

Szerintem is.

Ebben a pillanatban újabb légy hullik pontosan a pólóm elejébe, és miközben visítva próbálom kibányászni, majd pedig hisztérikusan vihogunk Angélával, hálával tölt el a tudat, hogy ilyen barátnőt találtam, aki szüntelenül arra emlékeztet, milyen klassz dolog az angyalvérűség, pedig máskülönben a természet torzszülöttjének hinném magamat. Aki legalább egy percre el tudja velem feledtetni Christian Prescottot. Amikor hazaérek, Christian a bejárati lépcsőn ül. A tornácvilágítás lágy fénykörbe vonja, mintha reflektor irányulna rá. A kezében bögre, gondolom, anyu málnateájával, de most leteszi a tornácra, és talpra ugrik. Bárcsak el tudnék repülni innen! —

Ne haragudj! — mondja komolyan. — Idiótán viselkedtem.

~ 263 ~

Agyalágyult barom vagyok. Valljuk be, imádni való látvány, ahogy azzal az ábrándos pillantásával magyarázgatja, mekkora barom. Nem igazság, hogy egyeseknek még ez is jól áll. Sóhajtok. —

Mennyi ideje ültél itt? — kérdezem.

—

Nem régóta. Olyan három órája. — A bögrére mutat. — Az

ingyenes italellátás jóvoltából csak kettőnek tűnt. Juszt sem mosolygok a viccén, benyomulok mellette a házba, ahol anyu felpattan a kanapéról, és szó nélkül a dolgozószobájába indul. Ezért nagyon hálás vagyok. —

Gyere be! — hívom Christiant, mert nyilvánvaló, hogy

egyhamar úgysem megy el. Követ a konyhába. — Állapodjunk meg valamiben. A szalagavatóról soha többé nem beszélünk. Megkönnyebbülten villan rám a szeme. Elveszem a bögréjét és a mosogató mellé rakom. Egy pillanatra a pultba kapaszkodom. —

Kezdjük elölről — mondom háttal állva.

Ezt az újrakezdést jó ötletnek tartom. Semmi látomás, semmi elvárás, semmi megalázás. Csak ő meg én. Egy fiú találkozik egy lánnyal. —

Oké.

- Clara vagyok — fordulok szembe vele, és a kezemet nyújtom. A szája szöglete meglepett mosolyra görbül. —

Engem Christiannek hívnak - motyogja, és finoman kezet fog

velem.

~ 264 ~

—

Örülök, hogy megismerhetlek, Christian!

Ezt úgy mondom, mintha hétköznapi srác lenne. Mintha behunyt szemmel nem erdőtűz közepén látnám. Mintha az érintése nem indítaná el bennem most is a vágy és a hála hullámát. —

Hát még én.

Visszamegyünk a tornácra. Újabb adag teát főzök, kiviszek magunknak egy-egy plédet, a bejárati lépcsőre telepszünk, és a gyémántokkal telehintett égboltot nézzük. —

Kaliforniában sosem ragyogtak így a csillagok — jegyzi meg.

- Én is pont ezen gondolkoztam. Mire anyu kijön a dolgozószobájából, és tapintatosan (mindazonáltal ellentmondást nem tűrő hangon) közli velünk, hogy későre jár, holnap tanítás, szóval Christiannek haza kellene mennie, már sokkal többet tudok a srácról. Például azt, hogy a nagybátyjánál lakik, aki a Jackson-völgyi Bank tulajdonosa, meg pár ingatlanügynökségé a városban. A szüleiről nem nagyon beszél, de határozottan az a benyomásom, hogy meghaltak, méghozzá már jó ideje. A srác erősen kötődik Martához, a házvezetőnőjükhöz, aki tízéves kora óta gondoskodik róla. Imádja a mexikói kaját és persze a síelést, azonkívül a gitározást. Ennyi elég rólam — mondja egy idő után. — Most beszéljünk rólad! Miért költöztetek ide? — kérdezi. —

Hát a... — keresgélem az agyamban a betanult választ. -

Anyukám miatt. El akart jönni Kaliforniából, valami kevésbé zsúfolt helyre, friss levegőre vágyott. Úgy gondolta, az mindannyiunknak jót tesz.

~ 265 ~

—

Es jót tett? Mármint neked.

—

Fogjuk rá. Ügy értem, a suliban nem valami könnyű a dolgom,

barátokat találni, meg minden. — Elpirulok, lesütöm a szemem, az jut eszembe, vajon a haverjai még mindig csípik-e a Csinigyufa csúfnevet. — Mégis szeretek itt lenni, mert... úgy érzem, ide tartozom. —Tudom, milyen az — mondja. —

Hogyhogy?

Most ő jön zavarba. —

Miután idekerültem, egy darabig nehéz volt. Nem tudtam

beilleszkedni. —

De hát mennyi idős voltál akkor? Ötéves?

—Tényleg öt, de az ilyesmi annyi idősen is nehéz. Sok szempontból fura lakóhely ez, különösen Kalifornia után. Emlékszem, az első hóviharnál azt hittem, leszakad az ég. Nevetek, kicsit fészkelődöm, és a vállunk összeér. Bzzz! Még ruhán át is. Elhúzódom. A feladatra kell koncentrálnom — győzködöm magamat —, a feladatra. Most nem veszíthetem el a fejemet a srác miatt. Kissé megköszörülöm a torkomat. - De most már megtaláltad a helyedet, nem? Bólint. —

Persze, meg. Most már egyértelmű, hogy itt a helyem.

Ezután elmondja, hogy nyáron New Yorkba megy, valami üzleti főiskolai gyakorlatot szerveznek középiskolás diákoknak. —

A gyakornokoskodás gondolatáért nem rajongok, de a New

~ 266 ~

York-i nyár jó kalandnak ígérkezik - mondja. - Valószínűleg elmegyek. —

Egész nyárra? — kérdezem kissé megrettenve. Már a nyelvemen

van, hogy: De hát a tűz? Nem mehetsz el! —

A bácsikám — mondja, majd egy pillanatra elhallgat. — Az a

kívánsága, hogy közgazdász diplomát szerezzek, és egyszer majd átvegyem a bank vezetését. Elvárásai vannak, tudod, olyasmik, amiket szerinte meg kell tennem, hogy képezzem magam, felkészüljek a nagybetűs életre, blablabla. Nekem még fogalmam sincs, mit akarok. —

Értelek — felelem, és arra gondolok, hogy ez még mind semmi.

Anyukám is ilyen, mindig rengeteget vár tőlem. Folyton azt hajtogatja, hogy rendeltetésem van az életben, azért születtem, hogy azt végrehajtsam, most már csak ki kellene okoskodnom, mi az. Mit mondjak, szép kis nyomás. Persze félek, hogy lebőgök előtte. —

Hat — fordul felém Christian, és úgy mosolyog rám, hogy

szaporábban kezd verni a szívem — úgy néz ki, mindketten benne vagyunk a lekvárban. A tanév hátralévő hetei úgy rohannak el, hogy minden egybemosódik. Christian néhány naponta felhív, és semmiségekről csevegünk. Az órákon mellettem ül, és egész idő alatt poénkodik. Párszor még az asztalomnál is ebédel, és ezzel teljesen kiakasztja a láthatatlanokat. Egy teljes hétig az egész suli azon filózik, vajon mi vagyunk-e az új világszenzáció. Magam sem tudom. —

Megmondtam — fölényeskedik Angéla, amikor szóba hozom

~ 267 ~

nála a témát. — Sosem tévedek, Clara. —

Nagyon megnyugtató, de ne felejtsd el, hogy nem ez a lényeg.

Még mindig semmit sem tudok a tűzről. Nem tudom, mit keres ott aznap Christian. Azt sem tudom, hol következik be a dolog. Azt hittem, ha jobban megismerem a srácot, majd kiderítem, de... —

Ráérsz. Addig is élvezd a társaságot!

Wendy viszont alig leplezi az egész Christian-ügy miatti rosszallását. Persze neki kezdettől fogva nem tetszett az ötlet. —

Megmondtam — jelenti ki ő is. — Christian olyan, akár egy

isten. Az pedig sosem nyerő, ha isten a pasid. —

Ha megint Tuckerrel akarsz összehozni, ne fáradj. Ámbár

nagyon rendes volt tőle, hogy hazavitt a szalagavatóról. —

Figyelj, én a te oldaladon állok. Szurkolok nektek Christiannel,

ha ezt várod tőlem. —

Köszi!

—

Még akkor is, ha súlyos tévedésnek tartom.

Szép kis barátnőim vannak. Összezavar, hogy Christian egyszerre ennyire rám startolt. Épp

elhatároztam,

hogy szigorúan a

feladatomra, csakis az angyali dolgokra összpontosítok, és tessék, annyira nyomul, hogy beleszédülök. De közben nem hív randira, és egy ujjal sem nyúl hozzám. Győzködöm magamat, hogy ezzel nem is kéne törődnöm. —

Ezüst Avalanche jön a bejárón! — tudósít Jeffrey ezúttal az

emeletről. —

Mi az, felcsaptál biztonsági őrnek? — kurjantom vissza.

~ 268 ~

—Valahogy úgy. Kösz a bátorítást!

—

A tornácon állok, amikor Christian a ház elé kanyarodik. —

Halihó, idegen! — üdvözlöm.

—

Szia! — mosolyodik el.

—

Milyen kedves meglepetés. El akartam köszönni — mondja. — Holnap New Yorkba

—

menesztenek. Úgy viselkedik, mint akit legalábbis internátusba küldenek. Nehogy már sajnáltasd magad, jó kis kaland lesz. Tudod, az

—

apám New York-i, de csak egyszer jártam nála. Állandóan dolgozott, úgyhogy egy hétig a kanapén gubbasztottam és tévéztem. —

Az apád? Még nem is meséltél róla.

—

Mert nincs sok mesélnivaló.

Vállat von. Az enyémmel ugyanez az ábra.

—

Ez láthatólag kényes téma. Vajon én is ilyen arcot vágok, ha apámról beszélek? Mintha csöppet sem érdekelne, hogy a szülőm egyáltalán nem is foglakozik velem. —

Azért ez mekkora szívás — próbálom fintorogva másra terelni a

szót. — Csak két napja tört ki a vakáció, és mindenki lepattan — nyafogok. — Te, Wendy, Angéla, még az anyám is. A jövő héten a munkája miatt visszamegy Kaliforniába. Úgy érzem, mint az egyetlen patkány, aki olyan hülye, hogy a süllyedő hajón marad. —

Bocsi! — mondja Christian. — Majd SMS-ezek, jó?

~ 269 ~

- Jó. A mobilja megcsörren a zsebében. Sóhajt. Nem veszi fel, inkább lép egyet felém. Csökkenti a távolságot. Olyan ez, mint a látomásban. Mintha mindjárt megfogná a kezemet. —

Clara! — Érdekes, az ő szájából másképp hangzik a nevem. Hiányozni fogsz.

—

Tényleg? —

Harangvirág jön a bejárón! — hallatszik Jeffrey hangja az

emeleti ablakból. —

Köszi! — kiabálom vissza.

—

Ki ez? Az öcséd? — kérdezi Christian.

—

Ja. Rájött a házőrzés.

—

Ki az a Harangvirág?

—

Az? Hát a...

Tucker rozsdás kék teherautója áll be Christian Avalanche-e mögé. Wendy száll ki belőle. Borús az arckifejezése, mintha nem értené, hogy itt találja Christiant. Mindazonáltal igyekszik mosolyogni. —

Szia, Christian!

—

Szia! — köszön vissza neki a srác.

—

Csak be akartam ugrani - magyarázza Wendy. — Tucker kivisz

a repülőtérre. —

Ma? Azt hittem, csak holnap utazol — szontyolodom el. — Még

be sem csomagoltam a búcsúajándékodat. Várj egy percet! Beszaladok a házba az iPod Shuffle lejátszóért, amit vettem neki. A kezébe nyomom. — Nem nagyon tudtam ki okoskodni, mire

~ 270 ~

lehet szükséged az állatgyógyászati gyakorlaton, hacsak nem tartalék zoknira. De zenét hallgatnod biztos szabad. Még döbbentebbnek látszik, mint amire számítottam, a mosolya továbbra is kissé erőltetett. —

Jaj, Clara, ez túl...

—

Már rá is raktam pár számot, ami tetszeni fog. És megkerestem A

suttogó zenéjét. Tudom, hogy azt a filmet gyakorlatilag kívülről fújod. Nézegeti az iPodot, azután a markába szorítja. —

Köszönöm!

—

Szívesen!

Tucker dudál. —

Bocs, nincs több időm — fordul felém mentegetőzve Wendy. —

Mennem kell. Összeölelkezünk. —

Borzasztóan fogsz hiányozni! — súgom neki.

—

A vegyesboltban van nyilvános telefon. Majd felhívlak.

—

Ajánlom is! Szörnyen elhagyatottnak érzem magam. —

Bocs, Wendy — dugja ki a fejét Tucker a kocsiablakon —, de

indulnunk kell, nehogy lekéssük a gépedet. —

Jól van, megyek már!

Wendy még egyszer megölel, azután szalad a teherautóhoz. —

Helló Chris — köszön Tucker a kocsi ablakán kihajolva.

Christian mosolyog. —

Mi a pálya, Tuck barát?

~ 271 ~

Tucker nem látszik valami jókedvűnek. —

Elállod az utamat — feleli. — Kikerülhetnélek, de nem akarom

összegányolni a gyepüket. —

Oké, semmi gond. Nekem is mennem kell — néz rám Christian.

—

Nem maradhatnál még egy percet? — próbálom úgy feltenni a

kérdést, hogy ne könyörgésnek tűnjön. Nem, tényleg mennem kell.

—

Átölel, néhány pillanatig félszegen, mintha nem tudná, mit csináljon a kezével, de azután hatni kezd az ismerős delejes vonzerő, és tökéletesen egymáshoz illik a testünk. A vállára hajtom a fejemet, behunyom a szememet, ezzel átmenetileg kikapcsolom az agyam rendeltetésorientált részlegét. Tucker túráztatja a motort. Hirtelen hátrahúzódom. Na jó, majd hívj!

— —

Augusztus első hetében jövök vissza. Akkor majd többet lógunk

együtt, jó? Megfelelő programnak hangzik. Remélem, nem lesz olyan... erdőtűz, mielőtt visszajön. Ámbár hogy lehetne? Ha ő nincs itt, akkor tűz sincs, nem igaz? Vagy előfordulhat, hogy nem tudom teljesíteni a rendeltetésemet, mert az alanya nem hajlandó együttműködni? —

Szia, Clara! — búcsúzik Christian. Biccent Tuckernek, és

visszaballag az Avalanche-hez, amely berregve életre kel, így Harangvirág még rozsdásabbnak és lepusztultabbnak hat. Integetek, ahogy a két teherautó elindul és eltűnik a fák közt, én meg szó

~ 272 ~

szerint porfelhőben maradok. Sóhajtva gondolok arra, milyen véglegesnek tűnt Christian elköszönése. Néhány nap múlva Angélának segítek a csomagolásban. Olaszországba készül, minden évben ott tölti a nyarat az anyukája rokonainál. —

Fogd fel úgy, mint egy sarokba állítást! - javasolja Angéla, mert

látja, milyen bánatosan lézengek a szobájában. —

Megvesztél? Már kinőttem az óvodából, ha nem vetted volna

észre. —

Képletesen értettem. Most több időd jut, hogy átgondold a

történteket. A jó ég áldjon meg, végre megtanulhatnál repülni, próbálkozhatnál a dicsfénnyel meg a többi frankó dologgal, amire képes vagy. Sóhajtva dobok egy pár zoknit a bőröndjébe. —

Én más vagyok, mint te, Angéla. Nem tudok megcsinálni

mindent, amit te tudsz. —

Fogalmad sincs, mit tudsz — jelenti ki magától értetődően. —

Nem is lesz, amíg nem próbálkozol. Hogy témát váltsak, fölemelek egy fekete selyem hálóinget, amit a többi ruhájával együtt kikészített. —

Hát ez meg minek? — kérdezem álmélkodva.

Kikapja a kezemből, és szenvtelen arccal a bőrönd aljára dugja. —

Van valami szexi olasz srác, akiről nem tudok? — faggatom.

Nem válaszol, de halovány arca hirtelen kipirul. Levegő után kapkodok.

~ 273 ~

—

Van valami szexi olasz srác, akiről nem tudok!

—

Ma korán kell lefeküdnöm. Holnap hosszú lesz a repülőút.

—

Giovanni. Alberto. Marcello — próbálkozom az eszembe jutó

olasz nevekkel, és figyelem Angéla arcát, hátha reagál valamelyikre. —

Állítsd le magad!

—

Anyukád tud róla? Nem — kapja el a kezemet, s ránt le maga mellé az ágyra —,

—

és te sem mondhatod el neki, világos? Kiborulna. Miért mondanék bármit is az anyukádnak? Talán összejárok

—

vele? Azért ez nagy dolog. Angéla rendszerint önfeledten cseveg, ha a fiúk kerülnek szóba: „Á, semmi komoly!” Most pedig elképzelem, amint kéz a kézben lófrál egy fekete hajú római sráccal a szűk utcácskákon, és csókolóznak az árkádok alatt. Azonnal hatalmába kerít a féltékenység. - A lényeg az, hogy ne szólj neki, rendben? Ígérd meg, hogy senkinek sem szólsz! Megígérem — felelem. Szerintem kissé túljátssza. Egyáltalán

—

nem hajlandó beszélni a témáról, behúzódik a csigaházába. Segítek bepakolni a többi holmiját. Holnap tényleg korán fog kelni, kocsival mennek Idaho Fallsba, ahonnan hajnalok hajnalán indul a gépe, úgyhogy ma este kell elbúcsúzkodnunk. A mulató bejáratánál szorosan átöleljük egymást. —Te fogsz leginkább hiányozni a nyáron — mondom neki. —

Nyugi, mire észbe kapsz, már vissza is jövök — ígéri. — És több

~ 274 ~

tonna infót hozok, amin majd elcsámcsoghatunk. —

Az jó.

—

Csak ügyesen! — bokszol játékosan a karomba. — És most már

tanulj meg repülni! —

Úgy lesz — szipogom.

Rettentő magányosnak ígérkezik az idei nyár. Másnap vacsora után a Nagy -Teton Nemzeti Parkba autózom. A Jenny- tónál parkolok le. A fákkal övezett tavacska csöndesen húzódik meg a hegyek tövében. Egy ideig álldogálok a partján, miközben a lenyugvó nap megcsillogtatja a vizet, majd a hegyek mögé süllyed. Egy fehér pelikán siklik a víz fölött. Alábukik, és egy hallal bukkan föl. Gyönyörű látvány. Miután besötétedik, útnak eredek. Hihetetlen a csönd. Mintha senki más nem létezne a világon. Igyekszem ellazulni, mélyen belélegezni a fenyőillatú, hűs levegőt, hadd töltse meg a tüdőmet. Szeretném, ha most az életem minden egyéb mozzanata háttérbe szorulna, és egyszerűen élvezném izmaim erejét, ahogy mászom. Egyre följebb megyek, túl a fahatáron, közelebb a végtelen égbolthoz. Addig mászom, amíg fel nem melegszem, akkor valami alkalmas pihenőhelyet keresek. Egy kiugró szirtre akadok a hegyoldalban. A térkép szerint ez az Ihlet-fok. A neve alapján is éppen megfelel a kísérletemhez. Kimászom a szirtre és lenézek. Jókora mélység tátong alattam. Látom a tóban tükröződő holdat. —Vágjunk bele! — dünnyögöm.

~ 275 ~

Kinyújtom a karom, elővarázsolom és széttárom a szárnyam. Újra lenézek. Ezt nem kellett volna. De most már repülni fogok, ha addig élek is. Muszáj. A látomásomban szerepelt. —

Biztos nem nehéz — mondom, és összedörzsölöm a tenyeremet.

— Nem nagy durranás. Könnyű. Még egy mély lélegzetet veszek. Az imént a tó fölött látott pelikánra gondolok. Arra, hogy mintha a szél a hátán hordozta volna. Széttárom a szárnyamat. Es elrugaszkodom. Zuhanok, akár a kő. A szél az arcomba vág, úgy kiszippantja a lélegzetet a tüdőmből, hogy még sikítani sem tudok. A fák felém nyújtogatják ágaikat. Próbálok lelkileg felkészülni a becsapódásra, bár halvány gőzöm sincs, hogyan készüljek fel rá lelkileg. Kissé későn kapok észbe, hogy nem is nagyon gondoltam végig ezt az egészet. Még ha valami csoda folytán nem halok szörnyet a zuhanástól, akkor is a lenti sziklákra esem, eltörhetem a lábamat, és mivel senki sem tud az ittlétemről, nem fognak megtalálni. Csak úgy leugrani a hegyről! Hát én tényleg nem vagyok százas! Ekkor azonban a szárnyam levegőt fog és kinyílik. A testem visszarándul, mint az ejtőernyősé, amikor végre kibomlik az ernyője. Ügyetlenül

kalimpálok

a

levegőben,

próbálok

egyensúlyban

maradni. A szárnyam nehezen bírja el a súlyomat, de megtart. A szél hátán széles ívben eltávolodom az Ihlet-foktól. —

Repülök! — suttogom. Egyszerre hihetetlenül könnyűnek,

~ 276 ~

felszabadultnak érzem magam attól, hogy nem fogok mindjárt meghalni, megszédít az adrenalin és egyszerűen az a tudat, hogy a hűs levegő megtart, fölemel. Soha, de soha nem éltem még át ilyen kellemes dolgot. — Repülök! Na persze nem annyira repülök, mint inkább lassan ereszkedem a fák koronája fölött, akár egy sárkányrepülő vagy valami betegesen túlméretezett

repülőmókus.

Szerintem

a

környék

madarai

megszakadnak a röhögéstől, ahogy figyelik, mennyire igyekszem megúszni a lezuhanást. Szóval nem bizonyultam őstehetségnek, szemet gyönyörködtető angyali lénynek, aki feltartóztathatatlanul szárnyal az ég felé. Viszont egyelőre életben maradtam, és ha jól meggonduljuk, ez nem Csapok egyet a szárnyammal, így próbálok magasabbra jutni. Ehelyett még közelebb huppanok a fákhoz, a lábam már-már súrolja a felső ágakat. Próbálok előkotorni azt emlékezetemből akármit, amit aerodinamikából tanultam, de a repülőgépekről szerzett ismereteket — a felhajtóerőt, a tolóerőt, a légellenállást — sehogy sem bírom összefüggésbe hozni azzal, amit a szárnyam most művel. A repülés a való életben nem matematikai egyenlet. Valahányszor irányváltoztatással kísérletezem, túlzásba viszem a dolgot, összevissza hánykolódom a levegőben, és lepereg a szemem előtt az életem, mire nagy nehezen újra uralni tudom a helyzetet. Pillanatnyilag legfeljebb annyi telik tőlem, hogy időről időre megrebbentem a szárnyamat, és olyan szögbe igazítom, hogy a levegőben tartson. A tóhoz érek. Ahogy áthaladok fölötte, a tükörképem elmosódó

~ 277 ~

fehér csillogás a holdfény simogatta sötét felszínen. Egy pillanatra olyannak látom magamat, mint a víz fölött sikló pelikánt. Lejjebb ereszkedem, és ujjaimmal végiggereblyézem a tó hűvös habjait. Táncra kelek a holdfény sziporkáival. Boldogan nevetek. Sikerülni fog — döntöm el magamban. — Megfogom menteni a srácot.

~ 278 ~

14 AZ UGRÓ FA

Június 20-a a tizenhetedik születésnapom. Aznap reggel teljesen kihalt házban ébredek. Anyu erre a hétre munkaügyben visszautazott

Kaliforniába. Jeffrey gyakorlatilag egész héten

csavarog. Most ment át a gépjárművezetői vizsgán, így megkapta a nappali jogsiját (amint megtudta, hogy Wyomingban nappal már a tizenöt évesek is volánhoz ülhetnek, még inkább túltette magát Kalifornián), és azóta nemigen látom, egész nap halaszthatatlan furikázni valója van Jacksonban az aputól kapott új kocsijával. Csak a mosogatóban egyre magasodó szennyes edény halom tanúskodik a létezéséről. Amióta az eszemet tudom, először fordul elő velem, hogy nincs ünnepség a szülinapomon. Se torta, se ajándékok.

~ 279 ~

Anyutól azért kaptam valamit, mielőtt elrepült Kaliforniába: egy napsárga nyári ruhát, amelynek a szoknyarésze járás közben suhogva hullámzik a lábszáram körül. Imádom, de ha a szobámban állva nézem, hogy a vállfán lóg ez a bűbájos darab, pedig milyen szuper lenne szülinapi bulizáshoz vagy randira vagy esti szórakozáshoz, az élettől is elmegy a kedvem. Levánszorgok a földszintre, a konyhapulthoz telepszem, sajtos csipszet majszolok, még inkább letör,

hogy

nincs

itthon

banán,

amit

a

gabonapelyhembe

szeletelhetnék, végül bekapcsolom a kis képernyős konyhai tévét, hogy megnézzem a híradót. A riporternő arról beszél, mennyire száraz az időjárás ebben az évben a Jackson-völgyben. A szokásos hőmennyiségnek csak a kétharmada hullott, és a tavaszi csapadékszint is nagyon alacsony maradt. A víztározó jócskán leapadt. A nő a tóparton magyaráz, mutatja az alacsony vízállást. Egyértelműen lát szik, meddig ér rendszerint a víz, a sziklák világosabbak addig, ameddig el szokta lepni őket. —

Az idei aszály egyelőre nem nagyon érint bennünket — mondja

a nő komoly képpel a kamerának —, de a nyár előrehaladtával egyre szárazabbá válik a talaj. Ebben az évben valószínűleg korábban köszönt be az erdőtüzes időszak, és várhatóan nagyobb pusztítást is végez majd. Tegnap este a kertünkben újra kísérleteztem a repüléssel, ezúttal egy sporttáskát is vittem magammal. Nem találtam alkalmasabbat egy emberi test helyett. Telepakoltam egy csomó ételkonzervvel

~ 280 ~

meg jó néhány palack vízzel, kipárnáztam plédekkel és hasonlókkal, kicipeltem a ház mögé, és megpróbáltam fölszállni vele. Nem jártam szerencsével.

Valószínűleg

feleannyit

vagy

még

kevesebbet

nyomott, mint Christian, és hasztalanul erőlködtem, sehogy sem tudtam a levegőbe emelni. Abban a pillanatban, hogy valami nehezet akarok feljuttatni, hiábavalóvá válik a nagy összpontosítás, ellazulás, mert olyan gyenge vagyok, hogy semmit sem bírok el. A tévében most korábbi Jackson környéki erdőtüzeket mutatnak felvételről, és ahogy nézem, libabőrös leszek, mintha a riporternő egyenesen hozzám beszélne. Veszem az adást. Jobban kell iparkodnom, mert hamarosan jön a tűz. Addigra fel kell készülnöm. A

délelőttöt

lábkörömlakkozással

és

tévézéssel

töltöm.

Győzködöm magam, hogy ki kellene mozdulnom, de nem jut eszembe olyan program, amitől nem törne rám még nyomasztóbban a magány. Déltájban kopognak. Nem számítottam arra, hogy Tucker Avery toppan be, pedig ő áll a küszöbön, a hóna alatt cipősdoboz. A nap éppen rásüt. Ajtót nyitok. —

Szia, Tucker!

—

Szia! — Gyorsan összeszorítja az ajkát, nehogy elmosolyodjon.

— Most keltél föl? Rádöbbenek, hogy szörnyen gyagyás rózsaszín kockás pizsama van rajtam, a mellén bal oldalt belehímzett HERCEGNŐ felirattal. Nem az én ízlésemet dicséri ez a pizsi, de jó meleg és kényelmes.

~ 281 ~

Hátralépek, beleütközöm az ajtótokba. —

Mi szél hozott? — kérdezem.

—

Wendy megkért, hogy ezt hozzam el neked — nyújtja át a

dobozt. — Méghozzá ma. Óvatosan kiveszem a kezéből a dobozt. —

Ugye nem kígyó van benne?

Elvigyorodik. —

Szerintem majd kideríted.

Befelé indulok a házba. Tucker nem mozdul. Egy intéssel betessékelem. —

Itt várj meg!

A cipősdobozt a konyhapultra teszem, és felsprintelek az emeletre, ahol farmert meg egy sárga-kék flanelinget kapok magamra. Egy pillantást vetek a tükörbe, és megdermedek. A narancssárga hajam kész szénakazal. Beugróm a fürdőszobába, megpróbálom a fésűvel gyorsan kigubancolni, aztán középen copfba fonom. Egy kis pirosítót paskolok a képemre, egy réteg szájfény, és máris újra elfogadható a külsőm. Mire ismét leérek a nappaliba, Tucker a kanapén terpeszkedik, bakancsos lábát a dohányzóasztalon pihenteti. Az ablakon át figyeli, ahogy a szél rezgeti a terebélyes nyárfát, az ágak hajladoznak, minden levél élettől remeg. Imádom ezt a fát, és el- bizonytalanít a látvány,

ahogy

Tucker

csodálja.

Szeretném

biztonságosan

begyömöszölni a srácot egy skatulyába, ahol előre megjósolhatom, mit akar, de nem hajlandó benne maradni. - Szép fa — jegyzi meg.

~ 282 ~

Ki hitte volna, hogy ilyen mély érzésű? —

Nyisd ki! — biztat anélkül, hogy akár rám, akár a konyhapulton

álló dobozra nézne. Kezembe veszem a dobozt, és fölemelem a fedelét. Belül, fehér selyempapírba burkolva egy párVasque túrabakancs. Észrevehetően használt, a kérgénél meg a talpán kissé kopott, de tiszta és gondosan ápolt. Ez a márka nagyon sokba kerül. Kérdés, hogy azonos méretű-e a lábunk, noha én jóval magasabb vagyok Wendynél. Nem tudom, miből futotta neki ilyen drága lábbelire, és mi a csudának mondott most le róla. —

Levél is van benne! — figyelmeztet Tucker.

A bakancsba dugott tízszer tizenötös kartonlap mindkét oldalát betölti Wendy dőlt betűs macskakaparása. Elolvasom. Kedves Clara! Borzasztóan sajnálom, hogy nem lehelek/ veled a szülinapodon. Amikor ezt olvasod, én már valószínűleg a legjobb esetben lótrutyit lapátolok, szóval ne sopánkodj, hogy milyen rossz neked! A bakancs nem szülinapi ajándék csak kölcsönkapod, úgyhogy vigyázz rá. Tucker a szülinapi ajándékod. Mielőtt képeket vágsz, légy szíves, hallgass végig! Amikor legutóbb beszélgettünk, nagyon magányosnak tűntél, és mintha nem sokat jártál volna el otthonról. Nem hagyhatom, hogy ki se dugd az orrod a házból, amikor a világ legszebb tájéka vesz körül. Senki sem ismeri annyira ezt a vidéket, mint Tucker. Közel s távol aligha találsz nála jobb túravezetőt. Úgyhogy szedd össze magad, Clara, húzd fel a bakancsot, és néhány napig kalauzoltasd magad a

~ 283 ~

tesómmal. Ez tényleg a lehető legjobb ajándék, amit adhatok Maciölelés! Szeretettel: Wendy

Felnézek. Tucker még mindig a fát bámulja. Nem tudom, mit mondjak. —Azt akarta, hogy valami reklámdallamot is eldúdoljak neked, mintha éneklő árukihordó lennék — sandít rám, és szája szögletében mosoly bujkál —, de megmondtam neki, mit és hova. —

Azt írja...

—Tudom. Sóhajt, mint aki különösen terhes tennivalóra készül. Feláll, és tetőtől talpig végigmér, mintha most elbizonytalanodott volna, bármit is tervezett eddig. —

Mi az? — kérdezem bosszúsan.

—

Ez egész jó. De most menj vissza a szobádba, és húzz magadra

dresszt. —

Dresszt?

Ez elég valószínűtlenül hangzik, elvégre nem óhajtok tornázni. —

Uszódresszt — pontosít Tucker.

- Úszni megyünk? — kérdezem, és most rajtam az elbizonytalanodás sora, bármilyen szándék vezérelte is Wendyt. A fiúra pillantok. Tudom, rengeteg lány ujjongana, ha Tucker Averyt kapná ajándékba, a kék szemével, napbarnított bőrével,

~ 284 ~

szőkésbarna hajával meg a gödröcskével a bal arcán. Bénító kép villan az agyamba: Tucker áll előttem, és nincs rajta más, csak egy nagy piros masni. Boldog szülinapot, Clara! Azonnal kellemetlenül égni kezd az arcom. Tucker nem válaszol az úszást illető kérdésemre. Gondolom, a meglepetés is az élményhez tartozik. A lépcső felé int. Mosolyogva szaladok fel, aztán szenvedek egy sort, hogy vajon melyik kaliforniai strandbikinim a legkevésbé megalázó ebben a helyzetben. Végül azért maradok egy sötét zafírszínű kétrészesnél, mert az takarja a legtöbbet. Visszarántom magamra a farmert meg a flanelinget, előkapok a szekrényből egy törülközőt, és lemegyek Tuckerhez. Azt mondja, vegyek bakancsot. Miután a srác tetszése szerint öltözködtem fel, kikísér a teherautójához, kinyitja nekem az ajtót, majd átmegy a másik oldalra, és ő is beszáll. Szótlanul zötyögünk el a földúton a háztól. Majd megsülök a flanelingben. Hét ágra süt a nap, az egen sehol egy fátyolfelhő, és ha nincs is olyan hőség, mint Kaliforniában, azért ez sortos idő. Vajon hosszú gyalogtúrát tervezünk? —

Nincs ebben a járgányban klíma?

Az ingem már kezd a hátamhoz tapadni. Tucker sebességet vált, azután átnyúl előttem, és letekeri az ablakot. —

Így én is megoldottam volna — mondom abban a biztos tu-

datban, hogy ezt most csak azért csinálta, mert idegesíthet vele.

~ 285 ~

Elmosolyodik, és ez a laza, fesztelen mosoly furcsa módon megnyugtat. —

Néha beragad az az ablak — összesen ennyit válaszol.

Kidugom a kezem az ablakon, a hűs hegyi levegő átsuhan az ujjaim között. Tucker halk fütyörészésbe kezd, végül ráismerek a „Danny Boy”-ra, amit Wendy a tavaszi iskolai dalversenyen énekelt. Kellemesen telt hangú a fütyülése, és egyáltalán nem hamis. Felkanyarodunk az iskola felé vezető műútra. —

Mi a célunk? — érdeklődöm.

—

Hoback.

Az iskolában már hallottam ezt a nevet, és útjelző táblákon is láttam. Létezik ilyen szurdok, ha jól emlékszem, hágó is, és vasútállomás. Fogalmam sincs, most melyik felé tartunk. Elhúzunk az iskola előtt, körülbelül még fél órán át haladunk a műúton, mígnem eltünedeznek az épületek, és újra csak hegyeket és erdőt látok. Egyszer csak tenyérnyi, egyetlen stoptáblás településre érkezünk: ezt is Hobacknek hívják. Az út mindjárt a vegyesbolt után villásan

elágazik.

Tucker

balra

fordul,

majd

pedig

újra

felkapaszkodunk a hegyoldalon, és jobbra egy gyors sodrású, zöld folyó jelenik meg. —

Ez a Kígyó-folyó? — kérdezem. Ahogy a kocsi felgyorsul, a

nyitva hagyott ablakon bezúdul a légáramlat. Visszahúzom a kezemet. —

Nem — feleli Tucker. — Ez a Hoback.

Érzem a víz illatát, a hegyoldalon guggoló csenevész fenyőkét és

~ 286 ~

az utat kétfelől szegélyező ürmösét. —

Imádom az üröm illatát. — Jó mélyet lélegzem.

—

Undok egy gaz — horkan fel Tucker. — Egykettőre elbur-

jánzik, felszívja az összes vizet, az összes tápanyagot, és minden más kipusztul körülötte. Virgonc növény, az igaz, de ocsmány szürke kullancsfészek. Láttál már kullancsot? — pillant rám. Biztos megbotránkozott arcot vághatok, mert hirtelen kényszeredetten köhint, és halkan azt mondja: — Az illata tényleg jó. Azután lekanyarodik az útról egy kis füves letérőre. —

Megérkeztünk — fordul felém.

Ócska deszkakerítés mellett állunk, közvetlenül egy jókora narancssárga tábla mellett, amelynek felirata idegeneknek belépni tilos, a birtokháborítókra lövünk! Tucker provokatívan felvonja a szemöldökét, majd átveti magát a kerítés hézagán, és a kezét nyújtja nekem. Megfogom. Áthúz a kerítésen. A túloldalon a hegyoldal meredeken lejt a folyóhoz. Az ürömbozótban eldobált sörösdobozok éktelenkednek. Tucker nem engedi el a kezemet, így indulunk el a kacskaringós ösvényen, amely egy vízparti terebélyes fához vezet. Most már cseppet sem bánom a jó erős bakancsot, amiről Wendy gondoskodott. Odalent Tucker a nagy fa tövébe dobja a törülközőjét, és lehányja magáról a ruháit. Elfordulok, és kelletlenül gombolom ki a flanelingemet. Nyugtatgatom magam, hogy egész helyes ez a fürdőruha. Elvégre nem vagyok prűd. Mély lélegzetet veszek, és lecsúsztatom az inget a vállamról, azután gyorsan elbánok a

~ 287 ~

farmerral meg a bakanccsal. Visszafordulok Tuckerhez. Megkönnyebbülök, mert a folyót kémleli, ámbár nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy a szeme sarkából végigpásztázza a testemet. Piros-fekete úszónadrágja térdig ér. Minden porcikája bronzbarna. Lekapom róla a tekintetemet, és a ruhámat meg a törülközőmet az övé mellé halmozom. —

És most? — kérdezem.

—

Most felmászunk a fára.

Az ágakra pillantok, amelyek könnyedén hajladoznak a szélben. Létraféleség gyanánt deszkákat szögeitek a törzsére. Az egyik legvastagabb ágra, amely jócskán a víz fölé nyúlik, valaki hosszú, fekete zsineget kötött. Arról a madzagról fogunk a folyóba ugrani. Megint a vízre nézek, amely képtelenül mélynek és gyors folyásúnak tűnik. —

Az a gyanúm, hogy ki akarsz nyírni a szülinapomon — jegyzem

meg évődve, és reménykedem, hogy Tucker nem veszi észre a szememben

tükröződő

félszet.

Az

angyalvérűek

is

vízbe

fulladhatnak. Ugyanúgy kell nekünk az oxigén, mint más embereknek, csak valószínűleg tovább tudjuk visszatartani a lélegzetünket. Megjelenik Tucker gödröcskéje. - Én megyek elsőnek! — Minden további nélkül felmászik a fára, keze-lába úgy talál rá a megszokott kapaszkodókra, mintha már ezerszer megtette volna ezt az utat, és ez némileg meg

~ 288 ~

nyugtatóan hat rám. Mire a felső ágakhoz ér, már alig látom, csak a barnára sült lábszára vagy a haja villan elő időnként a lombok közül a napfényben. Azután teljesen eltűnik a szemem elől, de váratlanul megrándul a kötél. — Gyere! - szól le. — Ketten is elférünk. Félszegen indulok fel a fára. Közben sikerül lehorzsolnom a térdemet, és szilánk fúródik a tenyerembe, de nem siránkozom. Még csak az hiányozna, hogy Tucker dedósnak nézzen. Egyszer csak az orrom elé dugja a kezét, elkapom, és felhúz a legfelső ágakhoz. Messzire ellátunk a folyón. Olyan részt keresek, ahol kevésbé hullámzik vagy lelassul a sodra, de nem találok. Tucker most megragadja mellettem a kötelet, amely olyan feszesnek látszik, mint amilyet bungee jumpinghoz szoktak használni. A napfény felé fordítja az arcát, és egy pillanatra behunyja a szemét. —

Napozónak hívják ezt a helyet — mondja.

—

Mármint ezt, ahol állunk? A fa tetejét?

—

Ja. — Kinyitja a szemét. Annyira közel állok hozzá, hogy látom,

amint a pupillája összehúzódik. - A srácok a suliból generációk óta járnak ide. —

Szóval emiatt tették ki a „Belépni tilos” táblát - intek az út felé.

—

Azt hiszem, a tulaj Kaliforniában lakik — feleli közönyösen

Tucker. —

Milyen szerencse. Legalább a tizenhetedik szülinapomon nem

fognak lepuffantani. —

Nem hát. —Tucker megigazítja a kezében a kötelet. — Csak

~ 289 ~

vizes leszel — figyelmeztet, és leugrik a fáról. A kötél ferdén a víz fölé lendül, Tucker elengedi, és egyenesen becsobban. A kötél visszapattan, kinyúlok érte, elkapom, és ahogy lepillantok, Tucker feje éppen a felszínre bukkan. Felém fordul, és integet, miközben a sodrás lejjebb viszi. —

Gyere! Imádni fogod.

Mély lélegzetet veszek, még jobban megszorítom a kötelet, és leugrom. Elképesztő a különbség a szabadesés és a repülés között, márpedig én mindkettőből bőven szereztem tapasztalatot. A kötél kileng a folyó fölött, és megfeszül a súlyomtól. Fogcsikorgatva kell nyugalmat parancsolnom a szárnyamnak, annyira erős a vágy, hogy repüljek. Aztán sikítva elengedem a kötelet, mert tudom, hogy ellenkező esetben visszacsapódom a fának. Olyan hideg a víz, hogy egy pillanatra elakad a lélegzetem. Prüszkölve merülök fel. Hirtelen nem tudom, mi a teendő. Tűrhetően úszom, de nem kiválóan. Eddig leginkább medencében vagy csendes-óceáni strandokon úsztam, így egyáltalán nem készültem fel arra, hogy a folyó elkap és magával sodor. Még egy adag vizet nyelek. Föld- és jégíze van, meg még valami más is, talán ásvány. Köpködve vetem fel ismét a fejem, és komolyan úszni kezdek a part irányába, nehogy végleg elragadjon a folyó, és többé senki se lásson. Egyelőre azonban én nem látom Tuckert. Páni félelem szorítja össze a torkomat. Most nincs más a szemem előtt, csak anyu szomorú arca, Angéláé és Wendyé, amikor rádöbbennek, hogy ők tehetnek az

~ 290 ~

egészről. Egy kar kúszik a derekam köré. Megfordulok, és kis híján összeütöm a fejemet Tuckerrel. Erősebben magához ölel, és lendületes karcsapásokkal tart a part felé. Jó úszó. Kétségkívül nem ártanak azok a duzzadó karizmok. Én nemigen segíthetek mással, mint hogy a vállába csimpaszkodom, és a megfelelő irányba rúgok a lábammal. Pillanatokon belül a fövenyes parton zihálunk. Hanyatt fordulok, és figyelem a fölöttünk fehérlő pihés felhőt. —

Nem rossz — állapítja meg egyszerűen Tucker. — Bátor csaj

vagy. Mérgesen nézek rá. Csepeg a víz a hajáról, lecsorog a nyakán, aztán fölkapom a fejem, újra a szemébe nézek, hihetetlenül kék és csupa derű. Legszívesebben orrba vágnám. —

Ez hülye ötlet volt. Mind a ketten belefulladhattunk volna.

—

Egy fityfenét. Most nem is olyan nagy a sodrás. Láttam már

durvábbat is. Felülök, visszanézek a fa felé, amely most mintha majdnem egy kilométernyire állna tőlünk. —

Gondolom, most az következik, hogy visszagyalogolunk a fához.

Tucker kuncog ingerült hangomon. —

Aha.

—

Mezítláb.

—

Homokos a part, nem nagy ügy. Fázol? — kérdezi, és azonnal

átlátom, hogy ha igennel válaszolok, szívesen átkarol. De tulajdonképpen nem fázom, hiszen előbújt a nap, és a víz már

~ 291 ~

majdnem teljesen elpárolgott rólam. Csak egy kicsit nyirkos és hűvös tapintású a bőröm. Igyekszem nem gondolni Tucker pucér mellkasára, közvetlen közelről felém áradó testmelegére és jómagamra a falatnyi bikiniben, amelynek két része között libabőrös a hasam. Feltápászkodom, és útnak indulok a parton. Tucker felugrik, mellém szegődik. Bocs — mondja. —Talán szólnom kellett volna, hogy erős a

—

sodrás. Talán — hagyom rá, de utálok haragudni Tuckerre, hisz

—

végeredményben ő sietett a megmentésemre a szalagavatón. Ezt nem felejtettem el. Most pedig itt van. — Semmi gond. Megpróbáljuk még egyszer? — kérdezi, és ahogy rám mosolyog,

—

megjelenik a gödröcskéje. — Másodszorra sokkal könnyebb. Te tényleg az életemre törsz. — Hitetlenkedve rázom a fejemet.

—

—Tisztára megőrültél. Nyaranta a Megvadult Folyó vadvízi túraszervezőnél dolgozom.

—

Hetente öt napot a vízen töltök, néha többet is. Tehát eléggé biztos volt a dolgában, hogy ki tud húzni, bármilyen pocsékul úszom is. Na és ha egyből elsüllyedtem volna? —

Tucker — kurjantja valaki a felső partszakaszról. — Milyen a

víz? Legalább négyen-öten figyelnek bennünket a fáról, ahogy feléjük tartunk a parton. Tucker integet. —

Frankó! — kiáltja vissza Tucker. — Nyugis.

~ 292 ~

Mire a fához érünk, még ketten másznak fel és ugranak a vízbe. Úgy tűnik, egyiküknek sem okoz gondot, hogy baj nélkül partra jusson. Ez a látvány visz fel újra a fára. Ezúttal igyekszem zuhanás közben rikoltani, ahogyan Tucker, és amint becsobbanok, erélyesen úszni kezdek a part felé. A negyedik ugrásnál már egyáltalán nem félek. Legyőzhetetlennek érzem magam. Most értem meg, hogy ez adja az ilyen helyek vonzerejét. —

Ugye te Clara Gardner vagy? — kérdezi egy lány, aki a sorára

vár, hogy felmászhasson. Bólintok. Bemutatkozik, hogy ő Ava Peters, pedig együtt járunk kémiára. Őt láttam egyszer Tuckerrel a sípályán. —

Szombaton bulit rendezek nálunk, eljöhetsz, ha van kedved —

mondja, mintha hirtelen beengedett volna a köreibe. —

Jaj, köszi! — felelem meglepetten. — Persze, elmegyek.

Hálás mosolyt villantok Tuckerre, aki úgy biccent, mintha a kalapja karimáját bökné meg. Most először támad olyan érzésem, hogy ki tudja, egyszer talán akár még össze is barátkozhatnánk. Tucker aznap este Bubbához visz vacsorázni. Még ebben a kötetlen légkörű grillbüfében is olyan, mintha igazából randiznánk, és ettől kissé feszengek. De miután megkapjuk a rendelésünket, olyan finom, hogy feloldódom, és mindent befalok. A reggeli sajtos csipsz óta nem ettem, és úgy megéheztem, mint még soha. Tucker nézi, ahogy olyan lelkesedéssel kebelezem be a roston sült csirkeszárnyat, mint aki életében nem evett ilyen finomat. A mártás is őrült fincsi. Miután eltüntetek egy negyed csirkét, hozzá sült babot meg egy nagy

~ 293 ~

adag krumplisalátát, megkockáztatok egy pillantást Tuckerre. Féligmeddig valami kaján megjegyzésre számítok a falánkságommal kapcsolatban. Már készülök is a visszavágással, olyasfélével, ami felhívja a figyelmet arra, hogy nyugodtan felszedhetek egy-két kilót, mert zörögnek a csontjaim. Kérj vaníliasodós pitét! — javasolja a legcsekélyebb elítélő

—

hangsúly nélkül. Sőt csodálat tükröződik a tekintetében. — Egy szelet citromot adnak hozzá, és ha a citromba harapsz, azután bekapsz egy falatot, pontosan olyan ízű, mint a citromos habcsóktorta. Nem egyszerűbb, ha citromos habcsóktortát eszem?

—

Hallgass rám! — biztat, és azon veszem észre magam, hogy

—

hallgatok rá. —

Oké. — Intek a pincérnek, megrendelem a vaníliasodós pitét.

Mennyei. Én csak tudom, milyen az. — Hű, mindjárt kidurranok! — sóhajtom. — Úgy kell hazagurítanod. Lecseng a kijelentés, néhány másodpercig egyikünk sem szól. —

Köszönöm a mai napot! — mondom végül, és nehezemre esik

Tucker szemébe néznem. —

Megfelelt szülinapnak?

—

Meg. És azt is köszi, hogy nem súgtál az itteni személyzetnek, és

nem jöttek ide köszöntőt énekelni. —Wendy azt mondta, azt utálnád. Kíváncsi vagyok, vajon a mai napból mennyi Wendy szervezése. —

Holnap mit csinálsz? — kérdezi Tucker.

~ 294 ~

—

Ööö...

-

Szabadnapos

vagyok,

és

ha

van

kedved,

elvihetlek

a

Yellowstone-ba körülnézni. -

Még sosem jártam a Yellowstone-ban.

—Tudom. Szép kis ajándék: folyton csak ad. A yellowstone-i kiruccanás ezerszer jobban hangzik, mint otthon nyomkodni a távirányítót, aggódni Jeffrey miatt, és egy Christian-méretű sporttáska levegőbe emelésével kísérletezni. -

Szeretném megnézni az Old Faithfult - teszem hozzá.

-

Rendben. — Gyanúsan önelégültnek látszik. — A jó öreg

gejzírnél kezdünk.

~ 295 ~

15 TUCKER A KÖBÖN

A yellowstone-i túránkat csupán az árnyékolja be, hogy óvatlanul az anyanyelvén beszélgetek egy Koreából érkezett asszonnyal, aki szem elől tévesztette ötéves csemetéjét. Tolmácsolok a parkőrnek, azután együtt megtalálják a gyereket. Hepiend, nem? Kivéve, hogy Tucker úgy bámul rám, mint valami mutánsra, amíg bénán meg nem magyarázom, hogy Kaliforniában volt egy koreai barátnőm, és jó vagyok nyelvekből. Ezek után azt hiszem, többé felém se néz, a Wendytől kapott születésnapi ajándékom ezzel elhasználódott. Szombaton mégis kopognak, újra ő áll a küszöbön, egy óra múlva pedig egy nagy gumicsónakban ülő turistacsoport közepén találom magam, debellának nézek ki a narancssárga mentőmellényben, és mindannyiunknak eveznünk kell. Tucker

~ 296 ~

hátulról felügyeli a társaságot, és a zúgok felé kormányoz bennünket, a másik kalauzunk pedig a csónak orrából harsog utasításokat. Figyelem Tucker napbarnított karjának megfeszülő izmait, ahogy vízbe meríti az evezőt. Elérjük az első zugokat. A csónak meglódul, mindenfelől fröcsköl a víz, és a gumicsónak utasai úgy sikoltoznak, akár a hullámvasúton. Tucker rám vigyorog. Visszavigyorgok. Aznap este elvisz Ava Petersékhez a bulira, és végig mellettem marad, és mindenkinek bemutat, aki eddig a nevemen kívül semmit sem tudott rólam. Elképesztő, mennyire megváltoztatja a jelenléte minden szempontból a társasági életemet. Amikor bevonultam a Jackson-völgyi

középsuliba,

a

többi

diák

tartózkodó

közömbösséggel tekintett rám, nem kimondottan ellenségesen, de határozottan úgy, mint valami betolakodó idegenre. Bár a tanév utolsó heteiben Christian megkülönböztetett figyelemben részesített, még ez sem nagyon tudta rávenni az embereket, hogy ne rólam, hanem velem beszéljenek. Most Tuckerrel az oldalamon már szóba álltak velem. Egyszeriben nem csak udvarias, kimért mosolyokat kapok. Könnyen látható, hogy bármelyik klikkhez tartoznak, és a szüleik bármennyi pénzt is szakítanak le, mindannyian őszintén kedvelik Tuckert. —

Baresz! — rikkantanak a fiúk, és üdvözlésül összeütögetik vele

az öklüket vagy a vállukat. A lányok megölelik, sziát motyognak, és kíváncsi, de barátságos arccal néznek rám. Amíg Tucker a konyhába megy, hogy innivalót hozzon nekem,

~ 297 ~

Ava Peters karon ragad. —

Mennyi ideje jártok Tuckerrel? — érdeklődik alamuszi

mosollyal. —

Csak barátok vagyunk — hebegem.

—Tényleg? — Kicsit felszalad a szemöldöke. — Bocs, azt hittem... —

Mit hittél? — kérdezi Tucker, aki váratlanul mellettem terem,

mindkét kezében egy-egy piros műanyag pohár. —

Azt hittem, összetartoztok — mondja Ava.

—

Csak barátok vagyunk — erősíti meg Tucker. Egy pillanatra a

szemembe néz, majd a kezembe nyomja az egyik poharat. —

Mi ez?

—

Rumos kóla. Remélem, szereted a kókuszos rumot.

Még sosem ittam rumot. Se tequilát, se vodkát, se whiskey-t, se semmi mást, csak hébe-hóba, különleges vacsorákhoz egy gyűszűnyi bort. Anyu már a húszas években, a szesztilalom idején is élt, de pillanatnyilag több ezer kilométer választja el tőlem, alighanem mélyen alszik Mountain View-i hotelszobájában, mit sem sejtve arról, hogy a leánykája szülői felügyelet nélkül tartózkodik egy tinibulin, és éppen az első pohár tömény szeszét készül felhajtani. Amiről nem tud, az nem zavarhatja. Egészségünkre! Belekortyintok

az

italomba.

Kókuszdiónak,

alkoholnak

a

legcsekélyebb nyomát sem észlelem benne. Éppen olyan ízű, mint a hagyományos Coca-Cola. —

Köszi, finom! — dicsérem.

~ 298 ~

—

Klassz a bulid, Ava — mondja Tucker. — Tényleg kitettél

magadért. —

Köszi! — derül fel a lány. — Örülök, hogy el tudtál jönni.

Neked is örülök, Clara. Jó, hogy végre megismertelek. —

Ja — felelem. — Jó, ha megismerik az embert.

A buliról hazafele menet azon tűnődöm, hogy Tuckert egy napon sem lehet említeni Christiannel. Egészen másként népszerű, nem azért, mert gazdag (sokféle munkája ellenére egyértelműen nem az, hiszen még mobiltelefonja sincs), hanem mert jóképű (egyértelműen az, bár inkább az a vonzó benne, hogy markánsan szexis, Christian meg inkább olyan ábrándosán szexis). Christian népszerűsége abból fakad, hogy - miként Wendy mondogatni szokta — olyan, akár valami isten. Gyönyörű, tökéletes, kissé elérhetetlen. Arra termett, hogy hódolattal vegyék körül. Tucker viszont annak köszönheti a népszerűségét, hogy mindenki jól érzi magát a társaságában. —

Min agyalsz? - kérdezi, mert már jó ideje egy szót sem szólok.

—

Más vagy, mint amilyennek hittelek.

Nem veszi le a szemét az útról, de sovány arcán megjelenik a gödröcske. —

Milyennek hittél?

—

Goromba taplónak.

—

Jesszus, ez őszinte volt — neveti el magát.

—

Nem mintha nem tudtad volna. Pontosan azt akartad, hogy annak

higgyelek. Nem válaszol. Talán túl sokat mondtam? Úgy látszik, sosem bírom

~ 299 ~

befogni a számat a jelenlétében. —Te is más vagy, mint amilyennek hittelek — szólal meg végül. —

Elkényeztetett kaliforniai csajnak hittél.

—

Még most is azt hiszem, hogy elkényeztetett kaliforniai csaj

vagy. — Mérgesen vállon öklözöm. — Juj! Na mit mondtam? —

Na és mennyiben vagyok más? — kérdezem, miközben

igyekszem leplezni idegességemet. Elképesztő, mennyire fontossá vált hirtelen, mi a véleménye rólam. Kinézek az ablakon, kilógatom a kezemet, ahogy az erdőn át a házunk felé autózunk. A langymeleg nyáresti levegő simogatja az arcomat. A telihold álmatag ezüstfénybe öltözteti a fákat. Tücskök ciripelnek. Hűs, fenyőillatú fuvallat zizegteti a tűleveleket. Csodálatos este. —

Ki vele, mennyiben vagyok más? — faggatom Tuckert.

—

Nehéz elmagyarázni — vakargatja meg a tarkóját. — Annyi

minden lappang a felszín alatt. —

Hű, de titokzatosan hangzik — próbálok könnyed hangot

megütni. —

Szóval, olyan vagy, mint egy jéghegy.

—

Jézus! Köszi! Azt hiszem, az a gond, hogy folyton alábecsülsz

engem. A házunk elé kanyarodunk, az épület sötét és kihalt, szívesebben maradnék a teherautóban. Nehezemre esik véget vetnem ennek az estének. —

Dehogy — mondja Tucker. Leállítja a kocsit, és komoly

tekintettel fordul felém. — Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a

~ 300 ~

holdig tudsz repülni. Elakad a lélegzetem. —

Nincs kedved holnap tőzegáfonyát szedni? — kérdezi.

—Tőzegáfonyát? —

A városban tizenöt dolcsit adnak literjéért. Tudok egy helyet,

ahol van vagy száz bokor. Minden nyáron elmegyek oda néhányszor. Csak most kezdődik az idény, de már biztosan termett valamennyi, mert mostanában jó meleg az idő. Szép pénz az. —

Rendben — lepem meg magamat is a válasszal. — Mehetünk.

Kiugrik, átjön a másik oldalra, hogy ajtót nyisson nekem. A kezét nyújtja, segít kiszállni a teherautóból. —

Köszi! — motyogom.

—

Jó éjt, Répafej!

— Jó éjt, Tuck! A kocsinak támaszkodva vár, amíg be nem megyek. Fölkattintom a tornácvilágítást, és a nappali ablakának széléről lesem, ahogy a rozsdás teherautó fara eltűnik a fák között. Azután felszaladok a szobámba, és nézem a hátsó lámpát, amint a fénye egyenletesen távolodik hosszú kocsibejárónkon a műútig. Megnézem magam a gardróbfülkém ajtajának egész alakos tükrében. A lány, aki visszabámul rám, a folyóban hánykolódott, és mandarinszínű haja laza hullámokba száradva keretezi az arcát. Kezd lebarnulni a bőre, bár az angyalvérűek nehezen égnek vagy sülnek le. Holnap pedig valami hegyoldalban fog tőzegáfonyára vadászni egy igazi rodeócowboyjal.

~ 301 ~

—

Mit művelsz? — kérdezem a tükörlánytól, de nem felel. Úgy

mereszti rám csillogó szemét, mintha tudna valamit, amit én nem. Teljesen azért nem vagyok elvágva a világtól. Angéla időről időre e-mailez, mesél Rómáról, és a maga virágnyelvén arról tájékoztat, hogy fantasztikus dolgokat derít ki az angyalokról. Olyasmiket ír, hogy: Sötét van odakint, felgyújtom a villanyt. Ebből azt hámozom ki, hogy rengeteg hasznos infót gyűjtött a fekete szárnyúakról. Máskor meg azt írja: Akkora a hőség, hogy folyton át kell öltöznöm. Ezt úgy értem, hogy a szárnya alakváltogatását gyakorolja. Sokkal többet nem is mond. A titokzatos olasz fiújáról semmit, de boldognak tűnik. Mint aki gyanúsan jól érzi magát. Időnként Wendy is hallat magáról, valahányszor sikerül eljutnia egy nyilvános telefonhoz. Fáradt, de elégedett a hangja, lovak között tölti a napjait, a legjobb szakemberektől tanul. Tuckert nem hozza szóba, se azt, amit mostanában az öccsével csináltam, de gyanítom, hogy mindenről tud. Amikor SMS-t kapok Christiantől, ráeszmélek, hogy egy ideje eszembe sem jutott. Annyira lekötött az ide-oda futkosás Tuckerrel, Hogy még a látomásom sem jelent meg. Ezen a héten szinte megfeledkeztem

az

angyalvérűségemről,

hétköznapi

lánnyá

változtam, aki élvezte az abszolút közönséges nyarát. Ez nagyon szép, de most furdal a lelkiismeret, mert a rendeltetésemre kellene koncentrálnom. Az SMS így szól: J ÁRTÁL MÁR OLYAN HELYEN, AMIT ELVILEG IMÁDNOD KELLETT VOL-

~ 302 ~

NA ,

DE EGYFOLYTÁBAN HAZAVÁGYÓDTÁL?

Titokzatos. És ahogy Christiannél már megszokhattam, nem tudom, mit válaszoljak. Hallom, hogy kocsi fordul a bejáróra, majd nyílik a garázsajtó. Anyu hazajött. Körbeszaladok a házban, ellenőrzőm, hogy minden rendben

van-e:

az

edények

elmosogatva,

a

tiszta

ruha

összehajtogatva, Jeffrey még degeszre tömött hassal heverészik a szobájában. Semmi hiba a Gardner-portán. Amikor anyu becipeli az óriási bőröndjét, a konyhapultnál ülök két nagy pohár jeges teával. —

Üdv itthon! — köszöntőm vidáman.

Leteszi a bőröndöt, és kitárja a karját. Felugrok az ülőkéről, és cicásan hozzábújok. Magához ölel, és ettől újra kislánynak érzem magam. Biztonságban. Rendben. Mintha a távollétében semmi sem stimmelt volna. Hátralép, és tetőtől talpig végigmér. —

Idősebbnek látszol - mondja. — Jól áll neked, hogy betöltötted a

tizenhetet. —

Idősebbnek is érzem magam. És mostanában

valahogy

erősebbnek is. —

Tudom. Természetes, hogy napról napra erősebbnek érzed

magad, minél közelebb kerülünk a rendeltetésedhez. Növekszik az erőd. Feszült csend támad. Tulajdonképpen miféle erőm? —

Már tudok repülni — bukik ki belőlem.

Két hét telt el az Ihlet-fok óta, száz zuhanáson és zúzódáson

~ 303 ~

jutottam túl, de végül ráéreztem az ízére. Úgy gondolom, erről anyunak is tudnia kell. Fölhúzom a nadrágszáramat, megmutatom a sípcsontomon a karcolást, amelyet egy fenyőfa csúcsától szereztem, mert túlságosan közel suhantam el fölötte. —

Clara! — csapja össze a kezét anyu, és megpróbál elégedettnek

mutatkozni, pedig látom rajta, hogy csalódott, amiért a távollétében következett be a nagy fejlemény, mint amikor a kisbaba megteszi első lépéseit, és a mamája épp nincs ott. —

Könnyebb nekem, ha nem figyelsz — magyarázom. — Kisebb

rajtam a nyomás, vagy mit tudom én. —

Nos, én tudtam, hogy sikerülni fog.

—

Irtó cuki a ruha, amit kaptam tőled — próbálok témát váltani. —

Esetleg elmehetnénk ma vacsorázni, és akkor fölvenném. —

Nem rossz ötlet.

Elenged, felkapja a bőröndjét, és végigvonszolja az előtéren a szobájáig. Utánamegyek. A munkáddal mi a helyzet? — kérdezem, miközben az ágyára

-

teszi a bőröndjét, kihúzza a komódja felső fiókját, és elkezdi szépen berakosgatni megcsóválom

a a

összehajtogatva,

fehérneműt

meg

a

fejemet

rendmániája

színek

szerint

zoknikat. láttán:

szabályos

Önkéntelenül minden

kis

bugyi

sorokban.

Lehetetlennek tűnik, hogy mi ketten ugyanahhoz a családhoz tartozunk. — Mindent megoldottál? —

Igen. Majdnem. Tényleg muszáj volt odamennem. — Áttér a

következő fiókra. — Viszont sajnálom, hogy nem voltam itt a

~ 304 ~

szülinapodon. —

Semmi baj.

—

Hogyan töltötted?

Valamiért félek elmesélni Tuckert, az ugrófát meg az egész hetet a fiúval, a túrázást, áfonyaszedést, vadvízi evezést, a koreai tolmácsolást egy vadidegennel Tucker orra előtt. Talán attól rettegek, hogy annak fogja titulálni a srácot, amit a lelkem mélyén magam is tudok: figyelemelterelésnek. Kioktat, hogy iparkodjak újra a Christian-mentő küldetésemmel foglalkozni. Akkor pedig be kell majd vallanom, hogy még ha mostanában erősebbnek érzem is magamat, és végre tudok repülni, a nehéz sporttáskát továbbra sem bírom felemelni. Anyu erre előveszi azt a speciális pillantását, és nekiáll prédikálni ellazulásról, erőről, meg hogy mi mindenre vagyok képes, ha összpontosítok. Ezt most nem szeretném. Egyelőre nem. Valamit azonban válaszolnom kell. -

Wendy kölcsönadta az öccsét meg egy pár túrabakancsot, és a

srác elvitt egy helyre, ahonnan az itteniek a Hoback-folyóba szoktak ugrálni — hadarom egy szuszra. Anyu gyanakodva néz rám. —

Wendy kölcsönadta neked az öccsét?

—

Tuckert. Akkor találkoztál vele, amikor az autónk lecsúszott az

útról, nem emlékszel? —

A fiú, aki hazahozott a szalagavatóról — mondja elgondol-

kozva. —

Igen, ő az. Bár jobban örültem volna, ha ezt nem hozod szóba.

~ 305 ~

Néhány másodpercig mindketten hallgatunk. —

Hoztam neked valamit — szólal meg végül anyu. — Aján-

dékot. Kicipzározza a bőröndje egyik rekeszét, és valami sötétlila anyagot húz elő. Egy dzseki, szuper kordzseki, pontosan olyan árnyalatú, mint anyu fokföldi ibolyája a konyhaablakban. Tompítja majd a hajam narancssárgáját, és kiemeli a szemem kékségét. Tökéletes. —

Tudom, hogy van egy anorákod — magyarázza anyu —, de

gondoltam, nem ártana valami vékonyabb. Wyomingban különben sem lehet elég dzsekije az embernek. —

Köszi! Nagyon tetszik. Elveszem tőle a dzsekit. Abban a pillanatban, ahogy az ujjam a

puha kordbársonyhoz ér, a látomásom közepén találom magam, az erdőben gyalogolok. Megbotlom, elesem, felhorzsolom a jobb tenyeremet. Több hete nem volt látomásom, a szalagavató óta, amikor azt láttám, hogy Christiannel a karomban repülök el a tűztől. Most nem tűnik annyira ismerősnek a helyzet, ahogy a hegyoldalon lépkedek a fiú felé. Pedig ott van, vár rám, és amikor meglátom, a nevén szólítom, felém fordul, és odarohanok hozzá. Ráeszmélek, hogy már hiányzott, noha nem tudom, hogy ezt most érzem, vagy majd a jövőben fogom. Christian jelenléte valahogy kiteljesít. Az, ahogy a szemembe szokott nézni, mintha szüksége lenne rám. Éppen rám, nem valaki másra.

~ 306 ~

Megfogom a kezét. Már itt a szomorúság is, és még sok egyeb: felajzottság, félelem, elszántság, sőt egy adag hamisítatlan, békebeli kéjvágy. Mindez kavarog bennem, de a bánat a legerősebb, az a sejtelem, hogy a világon a legfontosabbat veszítettem el, még ha most úgy tűnik is, mintha éppen megszerezném. Lehajtom a fejem, kettőnk kezére nézek, Christiané olyan finom, akár egy sebészkéz. A körme gondosan vágott, a bőre sima és szinte forró tapintású. A hüvelykujja a kézfejemet simogatja, ettől megborzongok. Azután észbe kapok. A lila dzseki van rajtam. Arra ocsúdok fel, hogy anyu mellettem ül az ágyán, átkarolja a vállamat. Együttérzően mosolyog, csak a tekintete aggodalmas. —

Ne haragudj! — mondom.

—

Ne butáskodj! Tudom, milyen ez.

Néha elfelejtem, hogy valaha anyunak is volt rendeltetése. Alighanem vagy száz éve, ha akkor volt annyi idős, mint most én. Ez — állapítom meg gyors fejszámolással — azt jelenti, hogy nagyjából 1907 és 1914 között. Tehát a hölgyek hosszú, fehér ruhát, alatta fűzőt, az urak cilindert és kackiás bajuszt viseltek, fogaton jártak, Leo DiCaprio éppen megnyerni készült a menetjegyét a Titanicra. Szeretném elképzelni anyut akkoriban, ahogy szédeleg a saját látomásától, vagy álmatlanul fekszik a sötétben, próbálja összerakni a mozaik darabkáit, megérteni, mit kell tennie. —

Mi baj? — kérdezi.

—

Fel fogom venni ezt a dzsekit — mondom remegve. Most az ágy

~ 307 ~

mellett fekszik a szőnyegen. Nyilván kicsúszott a kezemből, amikor rám tört a látomás. —

Persze — feleli anyu. — Gondoltam, hogy nem hagyod a földön.

—

Nem úgy értettem. A látomásban ez a dzseki van rajtam.

Elkerekedik a szeme. —

Alakul a dolog. — Nyugodtan a fülem mögé simítja egy

tincsemet. — Minden összejön. Ebben az évben kerül sor rá, az idei erdőtüzes szezonban. Ez biztos. Addig már csak hetek vannak hátra. Csak hetek. —

És ha nem készülök fel addig?

Bölcsen mosolyog. Megint megcsillan a szemében az a különös belső fény. Felemeli a kezét, nyújtózkodik, ásít. Most sokkal jobb színben van. Nem olyan fáradt, megviselt, bosszús. Megint a régi önmaga,

mint

aki

alig

várja,

hogy

felpattanhasson,

újra

hozzáfoghasson az edzésemhez, mint aki izgatott a rendeltetésem miatt, és eltökélte magát, hogy sikerhez segít. —

Felkészülsz — nyugtatgat.

—

Honnét tudod?

—Tudom — mondja határozottan. Másnap reggel leosonok a lépcsőn, gyorsan kiöntök magamnak egy tálka müzlit, a konyha közepén állva kanalazgatom, Tucker teherautójának ismerős csörömpölésére várok a bejárón. Váratlanul anyu jelenik meg, amikor már egy pohár narancslevet töltök ki. —

Korán keltél. — Megszemléli új, természetjáró kiadásomat:

túrabakancs, vízlepergető sort, sportos póló, félvállra vetett hátizsák,

~ 308 ~

úgy festhetek, mint aki egy szabadidő-ruházati cég hirdetéséből lépett ki. — Hová készülsz? Gyorsan lenyelem a dzsúszt. —

Horgászni.

Felvonja a szemöldökét. Soha életemben nem horgásztam. Halügyben eddig legfeljebb arra vettem a fáradságot, hogy lazacszeleteket pácoljak vacsorára. —

Kivel?

—

Srácokkal a suliból — felelem, és gondolatban behúzom a

nyakam. Győzködöm magam, hogy tulajdonképpen nem hazudtam, elvégre Tucker egy srác a suliból. Anyu féloldalra hajtja a fejét. —

Mi ez a szag? — húzza fel az orrát.

Szúnyogriasztó. Engem sosem bántanak a szúnyogok, de Tuckert a jelek

szerint

elevenen

felfalják,

ha

megfeledkezik

a

szúnyogriasztóról. Úgyhogy szolidaritásból használom a sprayt. — A srácok mind befújják magukat — magyarázom anyunak. — Azt mondják, a szúnyog a wyomingiak madara. —

Most már tényleg kezdesz beilleszkedni.

—

Eddig sem nélkülöztem teljesen a barátokat — felelem a

kelleténél kissé hetykébben. —

Persze, hogy nem, de szerintem ez valami új. Valami más.

—

Egy fityfenét.

-

Egy fityfenét? — nevet anyu.

Elpirulok.

~ 309 ~

—

Bocs, kezdek úgy beszélni, mint a srácok a suliban — mondom.

— Annyit hallom, hogy rám ragad. Jeffrey is így van vele. De állítólag még mindig gyorsabban pörög a nyelvem, mint a tősgyökeres wyomingiaké. —

Szóval beilleszkedsz. Az jó.

—

Jobb, mint kilógni — felelem idegesen, ugyanis éppen ész-

reveszem a rozsdás kék teherautót, amint a fák között a házunk felé döcög. —

Rohannom kell, anyu.

Gyors ölelés, és már ki is futok a házból, le a kocsibejárón, és beugrom Tucker teherautójába, pedig még meg sem állt. A srác meglepetésében felkiált és a fékbe tapos. —

Gyerünk! — villantok rá ártatlan mosolyt.

—

Mi bajod? — hunyorít.

—

Semmi.

—

A homlokát ráncolja. Mindig tudja, ha hazudok. Bosszantó, hogy

ennyi mindent kell rejtegetnem előle. Sóhajtok. —

Anyám hazajött — vallom be.

—

És nem szeretnéd, hogy együtt lásson velem? — kérdezi

megrökönyödve. Kisandítok, tisztán látom anyu arcát a nappali ablakában. Integetek neki, majd ismét Tuckerre nézek. —

Ugyan már, ne hülyéskedj! Csak parázok a műlegyes hor-

gászástól, és kész. Továbbra sem hisz nekem, de ennyiben hagyja. Megböki

~ 310 ~

cowboykalapja karimáját, így üdvözli a szélvédőn át anyut, aki azután eltűnik az ablakból. Megkönnyebbülök. Nem azt nem szeretném, hogy együtt lásson Tuckerrel, csak arra nem akarok lehetőséget nyújtani, hogy kérdezősködhessen a sráctól. Vagy engem vonjon kérdőre, hogy mit képzelek, mit művelek ezzel a sráccal. Mert fogalmam sincs, mit művelek Tucker Averyvei. —

A műlegyes pecázás nem nehéz — magyarázza Tucker körülbelül

két órával később, miután a Kígyó-folyó menti gyep viszonylagos biztonságából megmutatta a horgászás minden mozzanatát. — Csak úgy kell gondolkoznod, mint egy halnak. —

Na persze. Úgy kell gondolkoznom, mint egy halnak.

—

Ne gúnyolódj! — int le. — Nézz a folyóra! Mit látsz?

—

Vizet. Köveket, letört ágakat és iszapot.

—

Nézd meg közelebbről! A folyó egy külön világ, gyorsabb -

lassabb, mélyebb-sekélyebb és világosabb-árnyékosabb részekkel. Ha úgy tekintesz rá, mint olyan tájra, ahol a halak élnek, könnyebben kifogsz egyet. —

Szépen hangzik. Egy költő veszett el benned.

Elpirul, és ezt irtó aranyosnak találom. —

Csak figyelj! — dünnyögi.

Végigpillantok a folyón. Úgy fest, mint a paradicsom egy félreeső kis zuga. Aranyló fénykévék hasítják a levegőt, széles árnyékos szakaszok húzódnak a parton, nyárfák lombját susogtatja a szellő. De mindennél fontosabb a csillámló folyó.

Nyughatatlanul

hullámzik, zubog, zöld mélye ezer titkot rejt. És állítólag

~ 311 ~

nyüzsögnek benne a csodás, ízletesebbnél ízletesebb halak. —

Fogjunk hozzá! — emelem fel a műlegyes botot. — ígérem, úgy

fogok gondolkodni, mint egy hal. Tucker felhorkan, és égnek emeli a tekintetét. —

Rendben, halacska — mutat a folyóra. — Ott egy homokzátony,

arra állhatsz. —Várjunk csak, hátha félreértettem. Azt akarod, hogy a folyó közepére álljak? —

Azt hát. Kicsit hideg a víz, de szerintem kibírod. Nincs

horgászcsizmám a méretedben. —

Ez valami újabb mesterkedés, hogy aztán kimenthess? —

Oldalra hajtom a fejemet, és a napsütésben hunyorogva nézek rá. — Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem az ugrófát! —

Egy fityfenét — vigyorog.

—

Akkor jó.

Belelépek a vízbe, meghökkenek a hidegtől, azután továbbmegyek, amíg éppen el nem lepi a térdemet. A keskeny homokzátony szélénél állok meg, amelyet Tucker mutatott, próbálom megvetni a lábamat a folyómeder simára koptatott kövein. Meztelen lábszáramat erélyesen csapkodja a hideg víz. Kihúzom magam, és megigazítom a kezemben a botot, ahogyan az előbb Tuckertől tanultam, átvezetem a zsinórt a gyűrűkön, azután várok, amíg a srác oda nem gázol mellém. —

Ez az egyik kedvencem — mondja, miközben elkezdi felkötni a

műlegyet. Gyakorlottan, fürgén mozog a keze, felerősíti a pihés

~ 312 ~

horgot, amely vízbe hullott rovart utánoz. — A kérész. —

Csinos — mondom, bár fogalmam sincs, miről beszél. Szerintem

inkább molylepkére hasonlít. A hal szemében bizonyára ínyencfalat. —

Kész a szerelék - engedi el a botot. — Most próbáld meg, ahogy

a füvön gyakoroltuk! Két rántás hátra két óráig, egy előre tízig. Eressz ki egy kis zsinórt, azután húzd vissza. Amint kivetetted a horgot, döntsd meg a botot körülbelül kilenc óráig. —

Tízig és kettőig — ismétlem. Fölemelem a botot és hátravetem a

zsinórt, reményeim szerint kábé két óráig, azután előrehajítom. —

Érzéssel! — okít Tucker. — Próbáld a mellé a farönk mellé

bevágni, hogy a hal azt higgye, szép, szaftos rovar. —

Persze, úgy gondolkozom, mint egy hal — mondom zavart

heherészéssel. Megpróbálom. Tízig és kettőig, tízig és kettőig, ide-oda, a zsinór körbe-körbe hurkolódik. Úgy érzem, kapiskálom már, de körülbelül tíz perc elteltével úgy tűnik, a halak oda se bagóznak a kérészemre. —

Nem hiszem, hogy át tudom verni ókét.

—

Túl feszes a zsinórod, vonszolódik a légy. Próbáld meg nem úgy

lóbálni, mint a kocsi ablaktörlőjét – mondja Tucker. — A hátravetésnél tarts szünetet! Elfeledkezel a szünetről. —

Bocs!

Magamon érzem a tekintetét, és az az igazság, hogy ez tönkreteszi az összpontosításomat. Rájövök, hogy ez a műlegyes horgászat szívás. Nem mintha nem igyekeznék, de egyszerűen szívás.

~ 313 ~

—

Jó móka - mondom. — Koszi, hogy magaddal hoztál!

—

Ja, én is kedvelem. El sem hinnéd, mi mindent fogtam már

ebben a folyóban: pataki pisztrángot, szivárványos pisztrángot, Clark-pisztrángot, pár sebes pisztrángot is. Az őshonos Clarkok azonban megritkultak, a betelepített szivárvanyosok kiszorítják őket. —

Amit fogsz, visszadobod? — kérdezem.

—

Általában. így nagyobbra nőnek, okosabb halak lesznek.

Legközelebb még jobb kifogni őket. A Clarkokat mindig elengedem, de ha szivárványosokat fogok, azokat hazaviszem. Anyu felséges hal vacsorát rittyent belőlük, egyszerűen vajban megsüti a pisztrángot egy kis sóval, borssal, néha pici Cayenne- borssal, és szinte elolvad az ember szájában. —

Istenien hangzik.

—Talán te is fogsz ma egyet. —Talán. —

Holnap szabadnapos vagyok — mondja Tucker. — Van kedved

kora hajnalban találkozni, és kirándulni a környék legjobb helyére, ahonnan megnézhetjük a napfelkeltét? Ez nekem elég különleges nap. —

Persze. — El kell ismernem, hogy figyelemelterelésben Tucker

verhetetlen. Folyton javasol valamit, én meg folyton igent mondok. — Hihetetlen, hogy elszaladt ez a nyár. És én még azt hittem, sose lesz vége. Hű, szerintem halat látok! —

Figyelj! — mordul rám Tucker. — Most lengesd meg!

Pontosan abban a pillanatban lép felém, amikor hátravetem a

~ 314 ~

zsinórt. A műlégy beleakad a cowboykalapjába, és lerántja a fejéről. Tucker káromkodik a bajsza alatt, ugrik, hogy elkapja, de elvéti. —

Hoppá! Ne haragudj!

Behúzom a zsinórt, megfogom a kalapot és leszedem a horogról. Tuckernek nyújtom, igyekszem nem vihogni. Megjátszott haraggal néz rám, és kirántja a kezemből. Nevetünk. —

Szerencse, hogy nem a fülem akadt horogra. Maradj így egy

pillanatig! —

Melles csizmájában begázol a folyóba, odacaplat hozzám, és

megáll mögöttem, hirtelen olyan közel kerül, hogy érzem az illatát: naptej, valami titokzatos okból csokis keksz, aztán szúnyogriasztó és folyóvíz keveréke, meg egy kis pézsmaaromájú kölni. Mosolygok, váratlan idegesség fog el. Tucker a fejemhez nyúl, és ujjai közé csippenti egy tincsemet. —

Ugye igazából nem is vörös a hajad? — kérdezi, és megdermed a

tüdőmben a levegő. —

Ezt hogy érted? — nyögöm ki. Anyutól azt tanultam, kétség

esetén kérdésre kérdéssel felelünk. A fejét ingatja. —

A szemöldököd sötétszőke.

—

Most meg a szemöldökömet lesed?

—

Téged nézlek. Miért próbálod mindig elrejteni, milyen csinos

vagy? Mintha belém látna, mintha látná, milyen vagyok valójában. Ebben a pillanatban szeretném elárulni neki az igazságot. Tudom, hülye

~ 315 ~

ötlet. Butaság. Nem szabad. Hátralépek, de megcsúszom, és fejjel előre a folyóba csobbannék, de Tucker elkap. —

Hohó! — mondja, és átfogja a derekamat, hogy megtartson.

Közelebb von magához, megvéd a sodrástól. A jéghideg víz szétválik körülöttünk, kérlelhetetlenül rángat ide-oda bennünket, miközben néhány lassan múló másodpercen át próbáljuk megőrizni az egyensúlyunkat. —

Alattad van a lábad? — kérdezi Tucker, a szája majdhogynem a

fülemre tapad. Csupa libabőr a karom. Kissé elfordulok, és közvetlen közelről látom a gödröcskéjét. A nyakán kidagadnak az erek. A teste melegíti a hátamat. A keze a kezemre szorul a horgászboton. —

Igen — krákogom. — Minden rendben.

Kábán tűnődöm, mit is keresek itt. Ez már több figyelemelterelésnél. Nem tudom, mi ez. Most kellene... Nem tudom, mit kellene most. Az agyam hirtelen leblokkolt. Tucker megköszörüli a torkát. —

Most kivételesen vigyázz a kalapomra!

Együtt emeljük föl és lendítjük hátra, majd előre a botot, Tucker vezeti a kezemet. —

Mintha kalapálnál — mondja. — Lassan hátra, ott szünet, azután

meg — lendíti előre a botot, hogy a zsinór elzúg a fejünk fölött és szépen a vízre csapódik — nyomás előre! Akár egy baseballdobás. A kérész kissé megcsillan a felszínen, és egy pillanatig tétovázik, majd az áramlat megpördíti, tovaragadja. Ahogy elúszik, valóban rovarra hasonlít, megcsodálom, miként játszik vele a víz. Ám a

~ 316 ~

zsinór csakhamar természetellenesen visszahúzza, és ideje ismét bevetni. Néhányszor újra megpróbáljuk, hátra-előre, Tucker diktálja az ütemet. Szinte megbabonáz az egyre ismétlődő lassan hátra, szünet, előre. Elengedem magam, jóformán teljesen Tuckerre támaszkodom, miközben bevetjük a horgot, s várjuk, hogy egy hal feljöjjön, rákapjon a légyre. —

Megpróbálod újra egyedül? — kérdezi Tucker egy idő múlva.

Már-már elcsábulok, hogy nemet mondjak, de nem jut eszembe semmi jó kifogás. Bólintok. Elengedi a kezemet, és eltávolodik tőlem, vissza a partra, ahol fölveszi a saját botját. —

Szerinted csinos vagyok? — kérdezem.

—

Most ne dumáljunk! — szól rám kissé mogorván. — Elriasztjuk

a halakat. —

Jó, bocs!

Az ajkamba harapok, azután mosolygok. Egy ideig csöndben horgászunk, nincs más zaj, csak a vízcsobogás és a fák susogása. Tucker három halat fog ki és dob vissza. Egy pillanatra megmutatja a Clarkokat, a skarlátvörös sávot a kopoltyújuk alatt. Nekem viszont egyetlen kapásom sincs, amíg visszavonulásra nem kényszerülök a hideg vízből. Leülök a partra, és próbálok életet dörzsölgetni a lábamba. Nézzünk szembe a keserű igazsággal: pocsékul horgászom. Tudom, furcsán hangzik, ha azt mondom, jó, hogy így van. Élvezem, hogy végre nem mindenben jeleskedem. Szívesen nézem

~ 317 ~

Tuckert, ahogy pecázik, ahogy tekintetével a habokat pásztázza, ahogy tökéletes, elegáns ívben beveti a horgot. Mintha beszélgetne a folyóval. Békés látvány. És Tucker szerint csinos vagyok. Este kiviszem az ócska sporttáskát a ház mögé, és újra próbálkozom. Emlékeztetem magam, hogy vissza kell térnem a valóságba, vár a kötelesség. Anyu a dolgozószobájában, a számítógépénél ül, éppen teázik, ahogy akkor szokott, ha igyekszik levezetni a feszültséget. Mindössze egy napja jött haza, és máris újra fáradtnak látszik. Kitárom a karom és a szárnyam. Behunyom a szemem. Könnyedén! — szuggerálom magam. Csak könnyedén! Az éjszaka, áfák, a szél részévé válók. Próbálom magam elé képzelni Christian arcát, de hirtelen elmosódnak a vonásai. Felidézném a szemét, zöldarany csillogását, de hiába, most az sem megy. Helyette Tucker képei jelennek meg. Piros maszatos szája, ahogy a hegyoldalban guggolva, üres jégkrémes vödrökbe szedjük a tőzegáfonyát. Rekedtes nevetése. A keze a derekamon, ahogy a folyóban tart, magához szorít. A jólesően, szédítően kék szeme. —

A francba! - suttogom.

Kinyitom a szememet. Annyira könnyű lettem, hogy csak a cipőm orrának hegye ér a földhöz. Lebegek. Nem, ez nincs rendjén. Christiantől kellene így éreznem magamat. Christian Prescott miatt jöttem ide. A francba! A gondolat lehúz, visszasüllyedek a földre. Tuckert mégsem tudom kiverni a fejemből. Közös pillanataink újra meg újra

~ 318 ~

lejátszódnak bennem. Aznap este, amikor hazahozott a szalagavatóról, azt kérdezte, mit látok egy olyan srácban, mint Christian Prescott. Valójában persze, ha nem vagyok teljesen vak és süket, az ordított volna a kérdésből, hogy miért nem őt, Tuckert látom. Tudom, mit érezhetett. Gyerünk! — biztatom magamat. Fel! Megmarkolom a sporttáska fülét. Kiterjesztem a szárnyamat. Megfeszítem minden izmomat, a sok-sok hónapi gyakorlás alatt gyűjtött összes erőmet. Egy-két méternyire felröppen a testem, és sikerül megtartanom a sporttáskát. Még följebb emelkedem, majdnem a fahatárig. Az újhold sarlója alig

kivehető.

Afelé

tartok,

de

a

sporttáska

kibillent

az

egyensúlyomból. Oldalra lódulok, vad szárnycsapkodás közben elejtem a táskát. A karom mintha tőből ki akarna szakadni. Azután lezuhanok, a kertünk szélén álló fenyőfába csapódom, és közben szünet nélkül szitkozódom. Amikor horzsolásokkal és véraláfutásokkal díszítve, sírással küszködve bevánszorgok a hátsó ajtón, Jeffrey a mosogatónál áll. —

Szép — kajánkodik.

—

Szűnj meg!

—

Nekem sem megy — neveti el magát.

—

Micsoda nem megy?

—

Nem bírok repülés közben cipekedni. Felborítja az egyen-

súlyomat.

~ 319 ~

Nem tudom eldönteni, jobban érezzem-e magam attól, hogy Jeffrey-nek sem sikerül, vagy pedig rosszabbul, mert nyilvánvalóan leskelődik utánam. —

Megpróbáltad?

—

Rengetegszer.

A fejemhez nyúl, fenyőtobozt húz ki a hajamból. Barátságos, együttérző a tekintete. Rajta kívül senkit sem ismerek, aki igazán megértené, min megyek keresztül. O is ugyanazt éli át. Vagy legalábbis fogja, amint megkapja a küldetését. —

Nincs kedved...

—

Habozom. Jeffrey mögé, az anyu dolgozószobájához vezető

folyosóra nézek. Ő is odasandít, majd kíváncsian ismét rám. —

Mihez?

—

Nem próbáljuk meg együtt?

Egy pillanatra rám mered. —

De — mondja végül. — Gyere!

A kert olyan sötét, hogy a gyep szélén túlra nemigen látni. —

Nappal sokkal könnyebb lenne — mondom. — Ez az esti

gyakorlás kezd az agyamra menni. —

Miért nem gyakorlunk nappal?

—

Miért? Hát mert megláthatnának.

—

Kit érdekel? — kérdezi kópés mosollyal.

—

Hogyhogy?

—

Igazából nem látnának. Az emberek nem is nagyon szoktak

felnézni.

~ 320 ~

—

Ne beszélj zöldségeket! — ingatom a fejem.

—

Ez az igazság. Ha egyáltalán észrevesznek, valami nagy

madárnak néznek. Mondjuk, pelikánnak. —

Kizárt dolog.

De azonnal emlékezetembe villan, hogy amikor átrepültem a Jenny-tavat, a tükörképem hófehér sávnak látszott, akár egy madáré. —

Nem nagy ügy. Anyu mindig ezt csinálja.

- Mit? —

Majdnem minden reggel repül. Mindjárt napkeltekor.

—

En hogyhogy nem vettem észre?

Vállat von. —

Én korábban szoktam felébredni.

—

Hihetetlen, hogy nem is tudtam erről!

—

A lényeg az, hogy repülhetünk nappal. Probléma egy szál se.

De most már lássunk hozzá, rendben? Más dolgom is van. —

Ó, hát persze. Máris. Ezt figyeld! Mutasd magad! — kiáltom.

Elő villan a szárnya. —

Ez meg mi volt? — hápogja.

—Trükk, amit Angélától tanultam. Az öcsém szárnya világosszürke, több árnyalattal sötétebb, mint az enyém. De ez valószínűleg nem ok az aggodalomra. Anyu azt mondta, a szürke minden árnyalata előfordul nálunk. És Jeffrey szárnya nem is annyira sötétnek látszik, mint inkább... koszosnak. —

Jó, de legközelebb leszel szíves előre figyelmeztetni!

Jeffrey félig összecsukja a szárnyát, így kisebbnek tűnik. Hátat

~ 321 ~

fordít, és a gyep széléhez megy, ahol a sporttáskát hagytam. Könnyedén felemeli, és visszakocog hozzám. Az a sok izom a birkózástól nagy előny. Oké, akkor csináljuk — nyújtja felém a táskát, amelynek

—

megfogom az egyik fülét. — Háromra! Hirtelen elképzelem, ahogy felemelkedés közben összekoccantjuk a fejünket. Hátralépek, akkora távolságot hagyok kettőnk között, amekkorát a táska enged. Mivel most ketten osztozunk a súlyán, egyáltalán nem is nehéz. —

Egy! — mondja Jeffrey.

—Várj! Milyen irányba menjünk? - Arra — int fejével a telkünk északi vége felé, ahol ritkábbak a fák. —

Kettő!

Milyen magasra? — —

•

Azt majd kitaláljuk — feleli türelmetlenül. Tudod, kezd apuéra hasonlítani a hangod. Ez nem nagyon

tetszik. —

Három! — kiáltja, s amint behajlítja a térdét, kiterjeszti a

szárnyát, és elrugaszkodik, tőlem telhetően igyekszem én is ugyanúgy tenni. Tétovázásra nincs mód. Összehangolt szárnycsapásokkal egyre feljebb és feljebb emelkedünk, kissé imbolyogva tartjuk kettőnk között a táskát, de azért elbírunk vele. Körülbelül tíz másodperc alatt a fahatár fölé érünk. Akkor észak felé indulunk. Jeffrey-re nézek, magabiztosan, sőt önelégülten mosolyog rám, mint aki egész idő

~ 322 ~

alatt tudta, hogy ez nem nehéz. Én szinte megdöbbenek, hogy ennyire könnyű. Kétszer ennyit is fel tudtunk volna emelni. Az agyamban lázasan kavarognak a gondolatok, hogy ez mi mindent jelenthet. Ha egymagam is fel tudom emelni Christiant, szabad-e segítséget igénybe vennem? Előírásszerű-e az? —Talán ez lesz az, Jeffrey? —

Micsoda lesz ez? — kérdezi kissé szórakozottan, miközben

igyekszik kicsit feljebb húzni a sporttáskát, hogy jobb fogás essen rajta. A rendeltetésed. Talán együtt hajtjuk végre. Elengedi a táskát, az meg azonnal leránt, úgyhogy én is elengedem. Figyeljük, ahogy az erdei aljnövényzetre zuhan. —

Nekem nem ez a rendeltetésem - közli színtelen hangon.

Szürke szeme most hideg, elutasító. — —

Mi a baj? Semmi. Csak nem mindig körülötted forog a világ, Clara.

Ugyanezt mondta Wendy is. Mintha gyomorszájon vágtak volna. —

Ne haragudj! - motyogom. - Úgy látszik, lázba hozott az

elképzelés, hogy segítséget kaphatok. Egyedül nehezemre esik. —

Márpedig egyedül kell boldogulnunk — fordul meg röpteében

Jeffrey, és visszaindul a házhoz. — Ez így megy. Sokáig bámulok utána, majd leereszkedem a földre a sporttáskáért. Az egyik pillepalack elrepedt, a víz a kiszáradt földre csordogál belőle.

~ 323 ~

16 MEDVERIASZTÓ

Másnap reggel istentelenül korán cseng a mobilom. Felmordulok a takaró alatt, az éjjeliszekrényen tapogatok a telefon után, megtalálom, behúzom magamhoz, és vidáman szólok bele: —

Mi az?

—

Jaj, de jó, hogy ébren vagy.

Tucker. —

Hány óra?

- Öt. — —

Kinyírlak. Most indulok hozzád - mondja. - Körülbelül fél óra múlva erek

oda. Gondoltam, felhívlak, hogy maradjon időd megfésülködni és kipingálni magad.

~ 324 ~

—

Csak nem képzeled, hogy sminkelek a túrázáshoz?

—

Látod, ezt csípem benned, Répafej. Hogy nem vacakolsz

ilyesmivel. Leteszem. Ledobom magamról a takarót, és egy pillanatig a mennyezetet bámulom fektemben. Odakint koromsötét. Ráeszmélek, hogy Tuckerrel álmodtam, bár a részletekre nem emlékszem. Valamit a Tunya Kutyával és a nagy vörös istállóval kapcsolatban. Ásítok, azután erőt gyűjtök, hogy felkeljek és felöltözzek. Nem zuhanyozom, mert a zaj felébresztené anyut. Hideg vizet paskolok az arcomra, és egy kis hidratálót kenek rá. Sminkre nincs szüksége. Az utóbbi időben természetes rózsás színt kapott, ez is a változás jele, kezdenek felgyorsulni az események, ahogy anyu előre megmondta. Csak szemspirált használok, na jó, egy kis szájfényt is, majd zabolátlan hajzuhatagomra fordítom a figyelmemet. Az egyik tincsemre gyanta ragadt, a tegnap esti repülőgyakorlat nyoma. A következő negyed órában attól próbálok megszabadulni, és amint végre eltüntetem - nagy csomó hajjal együtt —, kerékcsikorgást hallok a kinti kavicsos útról. Nesztelenül leosonok. Jeffrey-nek igaza volt. Anyu nincs a szobájában. Cetlit hagyok a konyhapulton: Anyu! Elmentem napfelkeltét nézni a barátaimmal. Majd jövök. Magammal vittem a mobilomat. C. Es már le is léptem. Most kicsit ideges vagyok, Tucker mégis úgy tesz, mintha semmi sem változott volna, annyira szuper normális, hogy kezdem azt hinni, csak képzeltem tegnap a kettőnk közti feszültséget.

~ 325 ~

Feloldódom szokásos évődésünkben. A mosolya ragályos. A gödröcskéje egész úton látható, és olyan gyorsan vezet, hogy a kanyarokban az ajtóba kapaszkodom. Ismer egy titkos utat

a

Nagy-

Tetonba, kikerüli a főkaput, azután végigrobogunk a néptelen országúton. —

Szóval milyen nap ez? — kérdezem.

—

Hogy?

—

Azt mondtad, különleges nap.

—

Ja igen. Majd meglátod.

A Jackson-tóhoz hajtunk. Tucker leparkol, kipattan a teherautóból. Megvárom, hogy átjöjjön, és kinyissa nekem az ajtót. Annyira kezdem megszokni a lovagias húzásait, hogy már aranyosnak is találom a modorát. Az órájára pillant. —

Szednünk kell a lábunkat, huszonhat perc múlva napkelte magyarázza.

—

Lehajolok, szorosabbra fűzöm a bakancsomat, azután útnak eredünk. Tucker nyomában haladok, ki a parkolóból, be az erdőbe. —

Idén milyen tárgyakat veszel fel? — szól hátra, ahogy a tó

túloldalán felfelé kapaszkodunk a hegyoldalon. —

A szokásosakat - felelem. - Felsőfokú matekot, emelt szintű

angolt, állampolgári ismereteket, franciát, fizikát, ilyesmit. —

Nocsak, fizikát?

—

Az a helyzet, hogy az apám fizikaprofesszor.

—

Komolyan? Hol?

~ 326 ~

—

A New York-i Egyetemen.

Füttyent. —

Az jó messze van. Mikor mentek szét az őseid?

—

Mitől támadt hirtelen ilyen csevegős kedved? — kérdezem a

kelleténél egy árnyalattal élesebben. Feszélyez a gondolat, hogy kiteregessem előtte a családi életemet. Mintha attól félnék, hogy ha elkezdem, nem bírok leállni. Kifecsegem az egész históriát: hogy anyám félangyal,

én

negyedangyal vagyok, a látomásomat, a különleges képességeimet, a rendeltetésemet, Christiant, és aztán mi jön? Tucker a rodeós világról mesél? Megtorpan, felém fordul, rám néz. Szemében huncut fény villan. —

A medvék miatt kell beszélgetnünk — mondja ripacskodva.

—

A medvék miatt.

—

Zajt csapunk, nehogy meglepjünk egy grizzlyt.

—

Nem, azt tényleg nem kellene.

Újra elindul a gyalogösvényen. —

Akkor meséld el, mi történt a nagyapáddal, amikor a családotok

elveszítette a birtokát — kérem gyorsan, mielőtt visszatérhetne az én családom témájára. Lassítás nélkül halad tovább, de szinte érzem rajta a feszültséget. Fordult a kocka. — Wendy azt mondja, amiatt utálod a kaliforniaiakat. Mi történt annak idején? —

Nem utálom a kaliforniaiakat. Egyáltalán nem.

—

Fú, micsoda megkönnyebbülés!

—

Hosszú história, és most nem gyalogolunk annyit.

~ 327 ~

—

Értem. Bocs, nem akartam...

—

Semmi baj, Répafej. Egyszer majd elmondom, de nem most.

Ezután fütyörészni kezd, és abbamarad a beszélgetésünk. Úgy tűnik, medvék ide vagy oda, ez mindkettőnknek megfelel. Még néhány percnyi meredek kaptató után egy kisebb magaslaton lévő tisztásra érünk. Az ég szürke és halványsárga színekben fürdik, közvetlenül a Teton-hegység fölött élénk rózsáspiros felhősáv húzódik. Az égbe törő hegyek fenséges bíborba öltözött királyokként trónolnak a láthatáron. A lábuknál a Jackson- tó olyan tiszta, hogy tükrében tökéletesen megkettőződik a hegylánc és az égbolt. Tucker az órájára néz. —

Még hatvan másodperc. Időben érkeztünk.

Nem tudom elszakítani a tekintetemet a hegyektől. Még sosem láttam ilyen zordon szépséget. Valami hozzájuk köt, mint még soha semmihez. Mintha érezném a jelenlétüket. Ha az ég előterében magasodó, csipkés ormokra nézek, máris békesség önt el, ahogy a lenti tó hullámai nyaldossák a partot. Angéla felállított egy elméletet, miszerint az angyalvérűek vonzódnak a hegyekhez, mert ott valahogy kevésbé válik szét menny és föld, ahogy a levegő is ritkább. Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy ha rájuk nézek, tüstént repülni vágyom, fentről látni a földet. —

Erre! — fordít Tucker ellenkező irányba, ahol a nap a völgyön

túl egy távoli, kevésbé ismerős hegy vonulat fölé emelkedik. Senki sincs itt rajtunk kívül. Csak nekünk kel fel a nap. Amint aranykorongja elválik a hegyek körvonalától, Tucker finoman

~ 328 ~

megfogja a vállamat, és visszafordít a Tetonok felé, ahol most milliónyi aranyszikra táncol a tavon. —

Hű! — ámulok el.

—

Ettől muszáj hinni Istenben, nem?

Meghökkenten pillantok Tuckerre. Még sosem hallottam Istenről beszélni, bár Wendytől tudom, hogy Averyék majdnem minden vasárnap templomba járnak. Nem gondoltam volna, hogy Tucker vallásos fajta. —

De — értek egyet.

—

Tudod, hogy a hegyek neve „melleket” jelent? — görbül

hamiskás mosolyra a szája. A Nagy-Teton tehát „nagy mellek”. —

Remek, Tucker — ráncolom a homlokomat. — Igen, tudom.

Elfelejtetted, hogy harmadik éve tanulok franciául? Gondolom, a francia felfedezők akkor már jó régen nem láttak nőt. —

Szerintem meg csak egy jót akartak röhögni.

Sokáig állunk egymás mellett, néma csöndben figyeljük a hegyeken terjeszkedő fény játékát. Könnyű szél támad, oldalra fújja a hajamat, így Tucker vállának csapódik. Tucker rám néz. Nyel egyet. Mintha valami fontosat készülne mondani. A szívem a torkomban dobog. —

Szerintem te... — kezdi.

Mindketten egyszerre halljuk meg a zajt a hátunk mögötti aljnövényzet felől. Megfordulunk. Egy medve jött ki az ösvényre. Azonnal tudom, hogy grizzly. Robusztus válla csillog a napfényben, ahogy megáll és ránk néz.

~ 329 ~

Mögötte két bocs csetlik-botlik elő a bozótból. Ez gáz. —

Ne fuss el! — figyelmeztet Tucker. Nem is tudnék. A lábam

földbe gyökerezett. A szemem sarkából látom, hogy lecsúsztatja a hátizsákot a válláról. A medve leszegi a fejét, szimatoló hangot ad. —

Ne fuss el! — ismétli Tucker, ezúttal hangosabban. Hallom,

hogy babrál valamit. Talán meg akarja ütni az anyamedvét valamilyen tárggyal. A medve most őt figyeli. A válla megfeszül, támadásra készül. —

Ne! — mormolom angyalnyelven, és fölemelem a kezemet,

mintha puszta akaraterőmmel visszatarthatnám. — Ne! A medve vár. Pillantása az arcomra siklik, a szeme világosbarna, semmiféle értelmet-érzelmet nem tükröz. Közönséges ösztönlény. Merőn nézi a kezemet, majd fújtatva hátsó lábára ágaskodik. Nem bántunk — mondom angyalnyelven, igyekszem nem fölemelni a hangomat. Nem tudom, Tucker fülének hogyan szólhat. Azt sem tudom, hogy hat-e a medvére. Nincs időm gondolkodni, de meg kell próbálnom. A medve félig bömbölő, félig vakkan tó hangot ad. Nem hátrálok. A szemébe nézek. —Távozz innen! — mondom határozottan. Érzem, hogy idegen erő munkál bennem, ettől kissé elszédülök. Amint kinyújtott kezemre nézek, látom, hogy halvány derengés gerjesztődik a bőröm alatt. A medve négy lábra ereszkedik. Újra lehajtja a fejét, dörmög a bocsainak.

~ 330 ~

Eredj! — suttogom.

—

Szót fogad. Megfordul, visszacsörtet a bokrok közé, a bocsai követik. Éppolyan gyorsan tűnik el, ahogy megjelent. A térdem összecsuklik. Tucker elkap. Egy pillanatra magához szorít, egyik kezével a derekamat, a másikkal a tarkómat fogja. A fejemet a mellére húzza. Kalapál a szíve, szaggatott lélegzése páni félelemről árulkodik. —Te jó ég! — nyögi. Valami van a kezében. Elhúzódom, hogy szemügyre vegyem. Hosszú, ezüstös henger, némileg tűzoltó készülékre emlékeztet, de kisebb és könnyebb. Medveriasztó — mondja Tucker. Az arca sápadt, kék szeme

—

riadtan cikáz ide-oda. — —

Ezek szerint megoldottad volna a problémát. Most akartam elolvasni, hogy kell kifújni ezt az izét —

mondja kínjában nevetve. — Nem tudom, hogy idejében kitaláltam volna-e. —

A saját hibánk — rogyok le a lába mellé, a sziklás aljzatra. -

Abbahagytuk a beszélgetést. —

Igaz.

Nem tudom, mennyit hallott az előbb, és most mit gondol. —

Szomjas vagyok — próbálok némi időt nyerni a magyaráz-

kodáshoz. Visszacsúsztatja a sprayt a hátizsákjába, egy palack vizet vesz elő, kibontja, és letérdel mellém. Az ajkamhoz emeli a palackot, az

~ 331 ~

arckifejezése még mindig riadt, mozdulatai olyan idegesek, hogy az államra lötyögteti a vizet. —

Pedig még figyelmeztettél is a medvékre - dadogom, miután

megpróbálok lenyelni néhány kortyot. — Szerencsésen megúsztuk. —

Igen. — Megfordul, abba az irányba néz, amerre a medve

elment, majd ismét rám. Tekintetében ott a néma kérdés, amelyre nem felelhetek. —Tényleg nagyon szerencsésen. Nem beszélünk a dologról. Legyalogolunk a kocsihoz, és beugrunk

Jacksonba

reggelizni.

Később

visszamegyünk

Tuckerékhez a srác csónakjáért, és a délutánt horgászással töltjük a Kígyó-folyón. Tucker visszadobja, ami a horgára akad, csak egy nagy szivárványos pisztrángnál döntünk úgy, hogy megesszük vacsorára azzal a hallal együtt, amit előző nap fogott. Már Averyék farmjának konyhájában állunk, Tucker a hal kizsigerelésére tanítgat, amikor újra szóba hozza a medvét. —

Mit műveltél ma azzal a medvével? — kérdezi, ahogy a

mosogatónál állok a hallal, és próbálok egyenes bemetszést ejteni a hasán, ahogy Tucker mutatta. —

Ez iszonyú gusztustalan — nyafogok.

Odafordul, rám néz, olyan komor a tekintete, mint máskor is, ha valami nem fér a fejébe. Nem tudom, mit mondjak. Mik is a lehetőségeim? Az első az, hogy megsértem az egyetlen szigorú szabályt, amit anyu az angyalvérűséggel kapcsolatban előírt: Ne szólj róla az embereknek, mert nem hisznek neked, és ha igen, akkor nem tudnak mit kezdeni vele. A második pedig az, hogy valami nevetséges

~ 332 ~

hazugsággal rukkolok elő. —

Énekeltem a medvének — próbálkozom.

—

Beszéltél hozzá.

—

Dúdoltam — mondom tétován. — Ennyi az egész.

—

Nem ejtettek ám a fejemre.

—Tudom, Tuck. Nézd... — A kés megcsúszik. Érzem, ahogy belesiklik a hüvelykujjam alatti tény érpárnába, elmetéli a bőrt és a húst. Kispriccel a vér. Ösztönösen a vágásra szorítom az ujjaimat. — Na, kinek támadt az a briliáns ötlete, hogy kést adjon a kezembe? Csúnyán fölhasítottad. Tessék! — fejti le Tucker az ujjaimat, és konyharuhát nyom a sebre. — Szorítsd rá! — utasít, és elengedi a kezemet. Kirohan a helyiségből. Egy pillanatig szorítom, ahogy mondta, de a vérzés már el is állt. Hirtelen megint különös, szédítő érzésem támad. Kábán támaszkodom a konyhapultnak. A kezem lüktetni kezd, majd hőhullám söpör végig a könyökömtől a kisujjam hegyéig, mint egy kis lángnyelv. Levegő után kapkodok. Érzem, ahogy a vágás magától összezárul, a szövetek mély rétegei összeforrnak. Igaza volt anyunak. Gyarapszik a hatalmam. Egy másodperc, és elmúlik az iménti érzet. Lehámozom a konyharuhát, és megvizsgálom a kezemet. Már csak felületes a vágás, alig több karcolásnál. Úgy látszik, ezen a szinten magától abbamarad a behegedés. Óvatosan begörbítem és kiegyenesítem az ujjaimat. Tucker egy tubus fertőtlenítő kenőccsel és egy kisebb hadsereg

~ 333 ~

ellátására elegendő kötszerrel jelenik meg. Az egészet a pultra borítja, és hozzám siet. Tenyeremre szorítom a konyharuhát, és védelmezően eldugom a kezemet. —

Jobban vagyok — jelentem ki gyorsan.

—

Hadd nézzem meg! - nyújtja ki ellentmondást nem túróén a

kezét. —

Nem kell, már rendben van. Csak karcolás.

—

Az egy mély vágás. El kell látni.

Lassan a kezébe eresztem a kezemet. Vigyázva megfordítja, hogy a sérült tenyérfelület fölfelé kerüljön. Lehúzza a konyharuhát. —

Látod? Jelentéktelen lágyrészsérülés.

Merőn nézi. Azon veszem észre magam, hogy visszafojtom a lélegzetemet. Igyekszem lazítani. Normálisan viselkedni, ahogy anyu

mondaná.

Majd

megmagyarázom

a

dolgot.

Muszáj

megmagyaráznom. —

Tenyérből olvasol? — próbálom tréfával elütni.

Tucker gondterhelten csücsörít. —

Biztosra vettem, hogy össze kell ölteni.

—

Dehogy. Vaklárma volt.

Nekiáll ellátni a sebet. Vízzel kimossa, egy kis kenőcsöt tesz rá, majd óvatosan ragtapaszt simít a tenyeremre. Megkönnyebbülök, amint a tapasz eltakarja a vágást, és Tucker végre nem bámulja tovább. —

Köszönöm! — mondom.

—

Mi történik veled, Clara?

~ 334 ~

Ahogy rám néz, tekintetében annyi sértődöttség és szemrehányás izzik, hogy eláll tőle a lélegzetem. —

Ezt meg hogy érted? — dadogom.

—

Nem tudom, hogy értem — kezdi. — Fogalmam sincs. En

csak...Te egyszerűen... Aztán nem szól többet. Képzeljük ide a hosszú, kínos hallgatások történetének leghosszabb, legkínosabb hallgatását. Tuckerre meredek. Egyszeriben kimerít a sok hazugság, amivel mindeddig traktáltam. A barátom, és nap nap után hazudok neki. Ennél jobbat érdemel. Most aztán tényleg szeretnék kipakolni neki, még soha semmit nem kívántam ennyire. Bárcsak eléállhatnék, őszintén önmagamat adhatnám, és mindent föltárhatnék. De a szabályok nem engedik. És ezeket a szabályokat nem lehet csak úgy áthágni. Nem is tudom, milyen következményekkel járna. —

Én egyszerűen én vagyok — mondom halkan.

Haragosan néz. Fogja a konyharuhát, és az orrom alá dugja: a fehér frottíranyag közepén hihetetlenül élénkpiros vérfolt. —

így legalább tudom, hogy vérezhetsz — mondja. — Ez már

valami. Nem vagy teljesen legyőzhetetlen, igaz? -

Jaj, ne fárassz! — mutatok annyi maró gúnyt, amennyi csak telik

tőlem. — Minek hittél, Supergirlnek, akinek csak a kriptonit árthat? -

Nem tudom, mit higgyek. - Nagy nehezen elszakítja a tekintetét

a konyharuhától, és most megint rám néz. —Te nem vagy... normális, Clara. Próbálod annak tettetni magad, de nem vagy az.

~ 335 ~

Beszéltél a grizzly medvéhez, és engedelmeskedett neked. A madarak úgy követnek, mint valami Disney-rajz- filmben, vagy talán nem vetted észre? És miután visszajöttetek Idaho Fallsból, Wendy egy ideig úgy gondolta, valaki vagy valami elől menekülsz. Bármibe fogsz, jól megy neked. Úgy ülöd meg a lovat, mintha nyeregbe születtél volna, mindjárt a legelső nap tökéletes párhuzamos lécvezetéssel kanyarogsz a sípályán, láthatólag folyékonyan beszélsz franciául és koreaiul meg még ki tudja, milyen nyelven. Es van valami a mozgásodban, ami több mint kecses, már-már emberfeletti. Olyan mintha... mintha valami más lennél. Tetőtől talpig heves remegés fut végig rajtam. Tucker szépen összerakta a képet. Csak a végeredményt nem látja. —

És szerinted erre nem is lehet racionális magyarázatot adni? Az

öcsédet elnézve, legfeljebb arra juthatok, hogy a családotok valami titkos állami kísérletben vett részt, amelynek során génmódosított, állatbarát szuperembereket hoztak létre - mondja. — Most pedig bujkáltok. Felfortyanok. Viccesnek találnám, ha az igazság nem festene még sokkal kacifántosabban. —Tudod, milyen hülyén hangzik, amit összehordtál? A jegyzőkönyvbe most újabb hallgatás kerülhetne. —

Tudom — sóhajt fel azután Tucker. — Hülyeség. Legszíve-

sebben... — akad el, és hirtelen olyan szerencsétlen képet vág, hogy a szívem szakad meg érte. Utálom az életemet.

~ 336 ~

—

Semmi baj, Tuck — mondom gyöngéden. — Eléggé zűrös

napunk volt. Meg akarom fogni a vállát, de lerázza a kezemet. Épp mondana még valamit, de nyílik a szúnyoghálós ajtó, és az Avery házaspár lép be. Hangosan beszélgetnek, mert tudják, hogy itt találnak bennünket, és nem akarnak meglepni. Az asszony megpillantja a pulton a kötszerhalmot és a sebkenőcsöt. —

Ajjaj, valakit baleset ért?

—

Megvágtam magam — szólok gyorsan, és kerülöm Tucker

tekintetét. —Tucker megtanított halat tisztítani, és nem vigyáztam. De már rendben vagyok. —

Akkor jó — örül Avery anyuka.

—

Szép hal — állapítja meg a férje a mosogatóba kukkantva, ahová

a nagy szivárványos pisztrángot ejtettem. — Ma fogtátok? —

Tucker, még tegnap. Ma azt a másikat fogta - mutatok a nyitott

hűtőre. A férfi megnézi, és elismerően füttyent. — Ma jót eszünk. —

Biztos, hogy ezt kéred születésnapi vacsorára? — kérdezi az

anyuka. — Bármit elkészítek, amit szeretnél. —

Ma van a születésnapod! — hökkenek meg.

—

Neked nem szólt róla? — nevet Avery apuka. — Ma tizenhét

éves. Kész férfi. —

Kösz, apa! — morog Tucker.

—

Nincs mit, fiam.

—

Kaptál volna tőlem valamit — jegyzem meg halkan.

—

Így is kaptam. Az életemet. Képzeljétek! - fordul a szüleihez, és

~ 337 ~

szokott dörmögésével ellentétben most jól kinyitja a száját — Ma a Colter-öböl fölötti gerincen egy medvemamába meg két bocsába botlottunk, Clara énekelt nekik, és ettől elmentek. A házaspár döbbenten mered rám. —

Ettől elmentek? — hitetlenkedik az asszony.

—

Olyan hamisan énekel — mondja Tucker, és mindannyian

nevetnek. Azt hiszik, viccel. —

Hát igen — hagyom helyben bágyadt mosollyal. - Olyan

hamisan énekelek. Miután Tucker mamája megsüti a halat vacsorára, torta és fagyi következik, és persze ajándékozás. Az ajándékok zömét Tucker díjnyertes rodeólova, Midasz kapja. Szerintem ez elég muris név egy lónak. Mr. Avery eldicsekszik, hogy Tucker és Midasz képesek egyetlen tehenet különválasztani a gulyából. —

A rodeóversenyeken induló legtöbb lovat hivatásos trénerek

készítik föl, és jóval negyven lepedő fölött kezdődik az áruk — mondja. — Midaszt viszont kiscsikó korától Tucker nevelte és idomította. —

Bámulatos!

Tucker nyugtalanul fészkelődik. A tarkóját vakargatja, erről a mozdulatáról már tudom, hogy azt jelzi, nem tetszik neki a társalgás iránya. —

Kár, hogy még nem láttalak versenyezni! — sajnálkozom. Biztos nagyon érdekes.

— —

Idén utol kell ám érned — buzdít Avery apuka.

~ 338 ~

—Tudom! — felelem lelkesen, a konyhaasztalra könyökölök, a tenyeremre támasztom az államat, és Tuckerre vigyorgok. Tudom, tovább nehezítem a helyzetet azzal, hogy cukkolom a srácot, de talán ha egyszerűen normálisan viselkedem, akkor visszaállnak a korábbi viszonyok. —

Gyerünk ki az istállóba, mutassuk meg Midasznak az új zablát!

— javasolja Tucker. Ezzel uzsgyi! — meg sem állunk az istállóig, ahol végre senki sem zavar. Abban a pillanatban, ahogy belépünk, a ló kijön a boksza elejére, várakozóan hegyezi a fülét. Gyönyörű, gesztenyeszínű, fényes szőrű, nagy, okos barna szemű mén. Tucker megsimogatja az álla alatt, majd felteszi rá a szüleitől kapott új zablát. —

Szólhattál volna, hogy ma van a születésnapod. Akartam, de

aztán majdnem megevett bennünket egy grizzly. —

Az igaz. Mi a helyzet Wendyvel?

—

Hogyhogy?

—

Neki is ma van a szülinapja. A világ legutálatosabb barátnője

vagyok. Küldenem kellett volna neki valamit. Ti megajándékoztátok egymást? Meg nem, illetve én — fordul felém — tökéletes ajándékot

—

kaptam tőle. Úgy néz rám, hogy beleborzongok. -

Mit?

-

Téged.

Nem tudom, mit mondjak. Az idei nyár egyáltalán nem úgy

~ 339 ~

alakult, ahogy terveztem. Elvileg nem egy istálló közepén kellene állnom egy kék szemű cowboyjal, aki úgy néz rám, mintha mindjárt meg akarna csókolni. Nem kellene kívánnom a csókját. —

Mit művelünk? — kérdezem.

—

Répafej...

—

Ne hívj így! - mondom remegve. - Az nem én vagyok.

—

Hogy érted?

—

Egy órája még valami csodabogárnak hittél.

Ujjaival izgatottan végigszánt a haján, azután egyenesen a szemembe néz. Egyáltalán nem hittelek csodabogárnak. Inkább... varázslatnak vagy effélének. Úgy gondoltam, túl tökéletes vagy ahhoz, hogy igaz legyél. Most aztán szeretném megmutatni neki, felrepülni a szénapadlás tetejéig, onnan lemosolyogni rá, és mindent elmondani. Szeretném, ha megismerné az igazi énemet. —Tudom, hogy ma ostobaságokat fecsegtem, de tetszel nekem, Clara. Komolyan tetszel. Talán ez a legelső alkalom, hogy a rendes nevemen szólít. Látja a szememben a tétovázást. —

Oké, semmit sem kell válaszolnod, csak azt akartam, hogy tudd.

—

Nem — mondom. Tucker figyelemelterelő. Nekem ren-

deltetésem, kötelességem van. Nem miatta jöttem ide. — Nem tehetem, Tuck. Nekem muszáj... Elkomorul a tekintete. —

Mondd, hogy nem Christian Prescott az oka! Mondd, hogy

~ 340 ~

túltetted magad azon a srácon! Egy pillanatra elfut a pulykaméreg ettől az apáskodó hangnemtől, mintha fülig szerelmes, buta kislánnyal beszélne. —

Még nem tudsz rólam mindent — próbálom féken tartani

indulataimat. —

Gyere ide! — hív olyan meleg és fátyolos hangon, hogy

borzongás fut végig a gerincemen. —

Nem.

—

Nem hiszem, hogy tényleg Christian Prescott-tal akarsz járni —

mondja. —Tudod is te, hogy mit akarok! —Tudom. Ismerlek. Christian nem az eseted. Tanácstalanul sütöm le a szememet, nem merek Tuckerre nézni. —

Miért, talán te vagy az esetem?

—

Szerintem igen - feleli, majd átszeli a kettőnk közötti távolságot,

és két kezébe fogja az arcomat, mielőtt eszembe juthatna, hogy megállítsam. —Tuck, légy szíves, ne! — nyögöm ki. —Tetszem neked, Clara — mondja. —Tudom, hogy tetszem. Bárcsak ki tudnám nevetni! Bárcsak nevetve elhúzódhatnék, és azt mondhatnám, butaságokat beszél, eltévesztette a házszámot. —

Próbáld azt állítani, hogy nem! - suttogja olyan közelről, hogy a

lehelete az arcomat éri. Fölnézek a szemébe, és látom benne az epekedést. Nem tudok gondolkodni. Az ajka közeledik az enyémhez, a keze magához von.

~ 341 ~

—Tuck — pihegem, de már meg is csókol. Csókolóztam már, de egyik sem hasonlított ehhez. Vagány szövegét meghazudtoló gyöngédséggel csókol. Még mindig fogja az arcomat, ajka finoman, lassan végigtapogatja az ajkamat, mintha emlékezetébe akarná vésni. Becsukódik a szemem. Elkábít az illata, a fű, a napfény meg a pézsmás kölni. Újra megcsókol, kicsit határozottabban, azután hátrahúzódik, és lenéz az arcomra. Szeretném, ha ez örökké tartana. Minden más gondolat elillan az agyamból. Kinyitom a szememet. -

Még egyszer! — suttogom.

A szája szöglete felfelé görbül, és most én csókolom meg őt. Immár kevésbé óvatosan. Leereszti a kezét az arcomról, elkapja a derekamat, és magához ölel. Halk nyögés tör fel a torkából, és ez a hang teljesen megőrjít. Elveszítem a fejemet. Átkulcsolom a nyakát, és féktelenül csókolom. Érzem a szíve dübögését az enyém alatt, a lélegzete szaporábbá válik, karjával magához szorít. És akkor én is érzem, amit ő. Rettentő régóta várt erre a pillanatra. Imádja, hogy jól érzem magam a karjában. Imádja a hajam illatát. Imádja azt, ahogy most ránézek, örömmámorosan és egyre követelőbben. Imádja az ajkam színét, és most a szám ízétől remeg a térde, és nem akar gyöngének mutatkozni előttem. Úgyhogy hátrahúzódik, és mélyet sóhajt. Leejti a kezét. Kinyitom a szememet. —

Mi baj? — kérdezem.

Nem tud megszólalni. Az arca a napbarnítottság ellenére elsápad.

~ 342 ~

Hirtelen ráeszmélek, hogy túl erős itt a fény, a félhomályos istálló kivilágosodott, és ez a fény belőlem árad, hullámokban sugárzik. A dicsfényem. Tucker dermedten bámul. Fizikailag érzem a döbbenetét. Most mindent pontosan lát ebben a tündöklő fényben, amely a ruhámon is átragyog, úgyhogy ezzel az erővel pucéran is állhatnék előtte. Sziszegve szívom tele a tüdőmet. A szemében tükröződő rémülettől fájdalmasan összerándul bennem valami, és ekkor egy pillanat alatt kialszik a fény. Tucker jelenlétének érzete úgy halványul az elmémben, ahogy az istálló sötétbe borul. —

Ne haragudj! — mondom.

Figyelem, ahogy lassan visszatér a szín az arcába. —

Nem tudom, mi... — próbálja megfogalmazni, majd elhallgat.

—

Bocsáss meg, nem akartam, hogy...

—

Mi vagy te?

Megrázkódom. —

Clara vagyok.

Legalább a nevem nem változott. Előrelépek, kinyújtom a kezem, hogy megérintsem az arcát, de elriad. Azután megfogja a kezemet, azt, amelyiket megvágtam. Meghökkenek, ahogy lerántja róla a kötést. A seb teljesen begyógyult. Még forradás sem maradt a helyén. Mindketten a tenyeremre meredünk. Azután Tucker leejti a kezét. —Tudtam — mondja. Páni félelem és megkönnyebbülés furcsa elegye borít el. Ebből

~ 343 ~

már nem lehet kimagyarázkodni. El kell mondanom neki. —Tuck... —

Mi vagy te? — kérdezi újra, és hátratántorodik.

—

Ez komplikált ügy.

Nem - rázza meg hirtelen a fejét. Az arca megint olyan sápadt, zöldes, mintha rosszullét környékezné. Egyre hátrál tőlem, végül eléri az istálló ajtaját, sarkon fordul, és elrohan a ház felé. Tehetetlenül figyelem, ahogy távolodik. Mintha idegenként szemlélném magamat, reszketek az átélt megdöbbenéstől. Nincs, aki hazafuvarozzon, Tucker pedig talán vadászpuskáért szaladt be a házba. Úgyhogy futásnak eredek. A tanya hátsó részét borító erdő felé botladozom, örülök, hogy a fák elrejtenek. Már sötétedik is. Amint valamelyest beljebb érek, a szárnyam magától bomlik ki, elő sem kell varázsolnom. Semmivel sem törődve repülök, előbb teljesen eltévedek, majd megérzem a hazafelé vezető utat, azonnal átázom a felhők között, és didergek a hidegben, hangosan vacog a fogam, elvakítanak a könnyek, és már-már bepánikolok. Sírva szárnyalok hazáig. Egyre csak sírok, mintha el sem akarnának állni a könnyeim. Anyu néhány óra múlva talál rám a szobámban, ahol a fejemet a párnába fúrva zokogok. Látja a karcolásokat, horzsolásokat, könny áztatta arcomat, első kérdése mégis az: —

Mi történt a hajaddal?

—

Hogyhogy?

Elkeseredetten próbálom összeszedni magamat, hogy kitaláljam,

~ 344 ~

mennyit mondjak el neki a Tucker-ügyből. Visszakapta a természetes színét. A vörös teljesen eltűnt. Vagy úgy. Kitört rajtam a dicsfény. Biztos rögtön elpárologtatta a hajfestéket. - Kiteljesedett a dicsfényed? — kérdezi anyu, és kék szeme elkerekedik. -Ki. - Jaj, drágaságom! Nem csoda, hogy ez fölzaklatott. Lehengerlő élmény. Hát még ha a többit is tudná! —

Pihenj csak! - nyom csókot a homlokomra. - Majd reggel

mindent elmesélsz. Amint

elmegy,

kétségbeesett

e-mailt

küldök

Angélának:

Vészhelyzet - írom, az ujjaim egy szimpla üzenet erejéig is alig képesek együttműködni az agyammal. Hívj, amint tudsz! Nincs kivel beszélgetnem. Nincs kinek elmondanom. És máris hiányzik Tucker. Megadom magam a vágynak, hogy halljam a hangját, és a mobilomon felhívom. Első csengetésre felveszi. Néhány másodpercig egyikünk sem szól bele. —

Hagyj békén! — mondja végül, azután leteszi.

~ 345 ~

17 EGYSZERŰEN ANGYAL

Három nap, három gyötrelmes nap múlik el, miközben nem hívom Tuckert újra, és nem próbálok találkozni vele, de egyre fölidézem azt a csókot, mígnem kezdem azt hinni, hogy becsavarodom, és marokszámra tépkedem ki a tollaimat. Folyton azt hajtogatom magamnak, hogy így a legjobb. Illetve annyira azért nem a legjobb, elvégre lényegében felfedtem magam egy ember előtt, és még azt sem tudom, hogyan kell bűnhődnöm ezért, ha valaha kiderül. Az viszont talán tényleg jó, hogy Tucker elutasított. Tehát tudja, hogy valami nem stimmel körülöttem, ez világos. Na és be tudja bizonyítani? Nem. Hinni fognak neki? Aligha. Még az sem valószínű, hogy egyáltalán elmondja valakinek. Ha igen, nyugodtan letagadhatom. Visszatérhetünk a korábbi állapotokhoz, ő ezzel-azzal

~ 346 ~

vádol, én meg úgy teszek, mintha sejtelmem sem lenne, miről beszél. Rendben. Hazudni persze nem nagyon tudok, még magamnak sem. Bárcsak Angéla visszahívna, és tanácsot kérhetnék tőle! Mintha a nappal nem lenne elég rémes, ráadásul Tuckerről álmodom. Egymás után három éjjel. Nem tudom túltenni magam azon a mozzanaton, hogy beleláttam az agyába, éreztem, amit ő, hallottam a gondolatait, mialatt csókolt. Éreztem, hogy szeret. És belepusztulok, amikor érzem, hogy a szerelme félelembe csap át. Negyednap reggel úgy ébredek, hogy könnyek csorognak le az arcomon, és amikor a szerencsétlenségemen őrlődve felnézek a mennyezetre, eszembe jut valami. Hiszen szerelmes belém. Minden gondolata és reakciója szerelemből fakadt, mindent betöltő, féktelen, esztelen (és egyértelműen némi testi vággyal hangsúlyozott) szerelemből. Szerelmes belém, és ezért rémítette meg, amikor látta, hogy fénybe borulok, mint egy karácsonyfa. Nem tudja, mi vagyok, de szerelmes belém. Felülök. Talán már jóval korábban kiokoskodhattam volna ezt. Nem kellett Tucker szívébe látni ahhoz, hogy megérthessem. De amikor éreztem a benne ébredő szerelmet, nem tudtam, hogy valójában az ő elméjében olvasok. Nem vettem észre, hogy azok nem az én érzéseim. És vajon miért nem vettem észre? Egyszerű. Mert ez a saját énem, az emberi része is, meg az angyali is. Szeretem Tucker Averyt.

~ 347 ~

Ezt nevezem megvilágosodásnak. Hát ezért várok most a Megvadult Folyó vadvízi túraszervező bejáratánál, ezért ücsörgők Tucker munkahelye előtt, mint valami megunt barátnő, aki betegesen ráakaszkodik, és csak az alkalmat lesi, hogy lerohanhassa a szerelmével, amint Tucker kilép az épületből. Csakhogy Tucker nem lép ki. Már több mint egy órája rostokolok itt, és nem jön ki más, csak egy szőkeség, akiről feltételezem, hogy a titkárnő. —

Segíthetek? — kérdezi.

—

Nem hiszem.

Habozik, nemigen tudja mire vélni a válaszomat. —Vár valakit? —Tuckert. Elmosolyodik. Szóval kedveli Tuckert. Minden épelméjű ember kedveli Tuckert. —

Még nem jött vissza a folyóról — mondja a nő. — Felborult a

gumicsónakjuk, semmi komoly, csak egy kicsit később érnek vissza. Ha óhajtja, odaszólok neki rádión, megmondom, hogy keresi. —

Nem szükséges — vágom rá. —Várok.

Néhány percenként az órámra nézek, és valahányszor teherautó közeledik, visszafojtom a lélegzetemet. Többször is úgy érzem, nagyon rossz ötlet ez az egész, és felállók, hogy elmenjek. Mégsem bírom rávenni magam, hogy beszálljak a kocsimba. Történjék bármi, egyszerűen látnom kell őt. Végül egy nagy piros teherautó kanyarodik be a parkolóba,

~ 348 ~

gumicsónakokkal megrakott utánfutót vontat. A volánnál egy idősebb pasas ül, Tucker mellette, beszélgetnek. Látásból már ismerem a férfit, ő vezette a vadvízi evezős túrát. Tucker Murphynek hívta, bár nem tudom, hogy ez a vezeték- vagy a keresztneve. A csónaktúra előtt, amikor ismertették a szabályokat, Tucker azt mondta, azok Murphy törvényei. Tucker egyelőre nem vesz észre. Fanyar mosolya olyan, mint amikor elsüt egy poént, kivillan a fogsora, és előtűnik az a gödröcske. Elolvadok ettől a mosolytól, azt juttatja eszembe, amikor énrám irányult. Murphy nevet, majd mindketten kipattannak a vezetőfülkéből, hátramennek az utánfutóhoz, és hozzáfognak a lerakodáshoz. Felállók, a szívem olyan szaporán ver, hogy azt hiszem, mindjárt kiugrik a helyéből, és eltalálj a Tuckert. Murphy hatalmas garázsajtót nyit föl, majd visszafordul a teherautó felé, s ekkor veszi észre, hogy ott állok. Megtorpan, rám néz. Tucker szorgosan bontja le a rögzítést a csónakokról. —

Tuck! Azt hiszem, ez a lány rád vár — mondja lassan Murphy.

Tucker néhány pillanatra mozdulatlanná dermed, mint akit bénítósugárral vettek célba. Hátizmai megfeszülnek, kihúzza magát, és felém fordítja a fejét. Érzelmek sora váltja egymást az arcán: meglepetés, riadalom, harag, fájdalom. Azután megint harag. A tekintete

fagyossá

válik.

Az

állán

megrándul

egy

izom.

Elbizonytalanít a pillantása. —

Akarsz beszélni vele? - kérdezi Murphy.

—

Nem — feleli Tucker halkan, olyan hangon, amitől összetörne a

~ 349 ~

szívem, ha nem heverne máris darabokban a lábam előtt. — Intézzük el ezt! Úgy állok, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, amíg Tucker és Murphy lehúzzák a gumicsónakokat az utánfutóról, és beviszik az irodaépület

oldalán

megvizsgálják,

lévő

garázsba.

valamiféle

Azután

ellenőrzőlista

szerint

mindegyiket átnézik

a

mentőmellényeket, végül bezárják a garázst. —

Szevasz! — köszön el Murphy, bepattan egy Jeepbe és elhúz.

Tuckerrel a parkolóban állva bámuljuk egymást. Továbbra sem találok szavakat. Annyi mindent akartam mondani, de kiröppent a fejemből, amint megláttam őt. Olyan szép ez a srác, ahogy ott áll zsebre dugott kézzel, a haja még nedves az evezéstől, a szeme észvesztőén kék. Az enyém meg könnybe lábad, muszáj pislognom. Tucker sóhajt. —

Mit akarsz, Clara?

A nevem rettentő idegenül hangzik a szájából. Már nem Répafejnek hív. A hajam visszaszőkült. Tucker most már valószínűleg azt is látja, hogy nem egészen az vagyok, akinek tűnök. —

Sajnálom, hogy hazudtam neked — szólalok meg végül. — Nem

is tudod, mennyire szerettem volna elmondani neked az igazságot. —

Akkor miért nem mondtad?

—

Mert a szabályok tiltják.

—

Miféle szabályok? És mi az az igazság?

—

Most mindent elmondok, ha végighallgatsz.

—

Minek? — kérdezi élesen. — Most minek mondanád el, ha

~ 350 ~

tiltják a szabályok? —

Mert szeretlek.

Tessék. Kimondtam. El sem akarom hinni, hogy tényleg kimondtam. Az emberek olyan könnyedén dobálóznak ezzel a szóval. Én mindig összerezzenek, ha a srácoktól hallom, miközben a suli folyosóján nagyban megy a lamúr. Szeretlek, kicsim. Én is szeretlek. Vannak már vagy tizenhat évesek, és meg vannak győződve róla, hogy rátaláltak az igaz szerelemre. Mindig azt hittem, hogy nekem több eszem lesz ennél, kicsit jobban átlátom az összefüggéseket. És most tessék, kimondtam, és komolyan is gondolom. Tucker nyel egyet. A harag elillan a tekintetéből, de a félelem árnyékát továbbra is látom. —

Nem mehetnénk el valahová? — kérdezem. — Gyerünk ki az

erdőbe, és megmutatom. Természetesen tétovázik. Hátha űrlény vagyok, aki valami félreeső helyre akarja csalni őt, aztán kiszívni az agyát? Vagy vámpír, aki az ő vérére szomjazik? —

Nem bántalak.

Ne félj! Olyan haragosan villan a szeme, mintha egyenesen nyuszinak neveztem volna. —

Rendben. — Az állkapcsa megfeszül. — De én vezetek.

—

Persze.

Tucker egy órán át vezet, egészen Idahóig, a Palisades - víztározó fölötti hegyekbe. Fojtogató a csönd. Alattomban lesegetjük egymást.

~ 351 ~

Ha nem rólunk lenne szó, nevetségesen bénának találnám ezt. Egy földútra kanyarodik, amelynél tábla jelzi, hogy ez magánterület. A fák között megbújó rönkházak mellett haladunk el, fel a hegyoldalon, amíg nagy drótkerítéshez nem érünk. Tucker kiugrik, a kulcscsomójával bíbelődik, majd kinyitja a rozsdás lakatot, amely a kaput tartja, visszaszáll a teherautóba, és áthajt. Miután egy tágas, üres tisztásra érünk, leállítja a motort, és végre rám néz. —

Hol vagyunk? — kérdezem.

—

A földemen.

—Van földed? —

A nagyapám faházat akart itt építeni, de aztán rákos lett. Rám

hagyta a földjét. Körülbelül három hektár. Ide jönnék, ha például hullát kellene eltüntetnem, vagy ilyesmi. Rámeredek. —

Akkor mesélj! — mondja.

Mély lélegzetet veszek, és próbálok nem a rám szegezett tekintetére koncentrálni. El akarom mondani neki. Mindig is el akartam mondani neki. Csak azt nem tudom, pontosan hogyan. -

Azt sem tudom, hol kezdjem.

-

Talán annál a résznél, hogy valamiféle természetfölötti lény

vagy, aki fényből van. Elakad a lélegzetem. -

Szerinted fényből vagyok?

-

Én úgy láttam.

Újra érzem benne a félelmet, abban, ahogy lesüti a szemét, es

~ 352 ~

fészkelődik, hogy kicsit távolabb kerüljön tőlem. -

Nem hiszem, hogy fényből volnék. Amit láttál, azt dicsfénynek

hívják.

Elég

nehéz

elmagyarázni,

de

ez

közlési

mód,

kapcsolatteremtés. -

Közlési mód. Valamit közölni akartál velem?

-

Nem tudatosan - pirulok el. - Nem én idéztem elő. Tu-

lajdonképpen eddig nem is műveltem ilyet. Anyu azt mondta, olykor erős érzelmek válthatják ki. - Hebegek-habogok. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. A dicsfény ilyen hatást gyakorolhat az emberekre. —Te pedig nem ember vagy — mondja színtelen hangon. —Túlnyomórészt ember vagyok. Tucker a teherautó ajtajának támaszkodik, és keserűen sóhajt. —Viccelsz, Clara? Ez valami átverés? Úgynevezett óriás vagyok, héberül najil. Általában nem használjuk ezt a megjelölést, hiszen valójában nem vagyunk óriások, de a héber Bibliában szereplő nefilim szó ezt jelenti. Mi jobban szeretjük az angyalvérüek kifejezést. —

Angyal vérűek — ismétli.

—

Anyukám félangyal. Az apja angyal volt, az anyja ember. Ennek

alapján én negyedangyal vagyok, mert az apám teljesen átlagos ember. Egymás hegyén-hátán buknak ki belőlem a szavak, mielőtt meggondolhatnám magam. Tucker úgy mered rám, mintha kinőtt volna még egy fejem.

~ 353 ~

—

Szóval részben angyal vagy.

Pontosan úgy beszél, ahogy én beszéltem annak idején, amikor anyu először közölte velem a hírt. Mint aki gondolatban számba veszi a környékbeli elmegyógyintézeteket. —

Igen. Szálljunk ki!

Kissé elkerekedik a szeme. —

Miért?

—

Mert úgysem hiszed el, ha nem mutatom meg.

—

Ez meg mit jelent? Megint azt a fénydolgot adod elő?

—

Nem, nem azt.

Finoman megfogom a karját, hogy megnyugtassam, de úgy látszik, érintésem éppen ellenkező hatást vált ki. Tucker gyorsan elhúzódik, kinyitja az ajtót, és kiugrik a kocsiból, hogy szabaduljon tőlem. Én is kiszállok. A tisztás közepére megyek, és szembenézek vele. —

Nem kell félned — mondom neki.

—

Persze. Mert mindjárt bebizonyítod, hogy angyal vagy.

—

Részben angyal.

Elővarázsolom a szárnyamat, és kissé oldalra fordulok, hogy megmutassam neki. Nem terjesztem szét, nem röppenek fel vele, ahogyan anyu tette, hogy meggyőzzön. Úgy gondolom, most elég, ha Tucker a vállamon, nyugalmi állapotban látja. —Te jó ég! — lép hátra. — —

Hát igen. Te nem kamuzol. Ez nem valami hókuszpókusz. Frankón

szárnyad van.

~ 354 ~

Frankón.

—

Lassan elindulok felé, nem akarom elijeszteni, azután hátat fordítok, hogy jól szemügyre vehessen. Felemeli a kezét, mintha meg akarna érinteni a tollaimat. A szívem szinte megáll a feszült várakozástól. Még soha senki nem nyúlt a szárnyamhoz, kíváncsi vagyok, milyen érzés, ha megfogja. De azután visszahúzza a kezét. —Tudsz repülni? — kérdezi fojtott hangon. —Tudok, de alapvetően olyan lány vagyok, mint a többi. Világos, hogy ezt nem fogja elhinni. Kérdés, hogy valaha is úgy kezel-e újra, mint egy normális lányt. Pedig többek között azért szerettem belé. Mellette normálisnak érzem magam, nem jellegtelen, szürke alaknak, hanem olyannak, akit önmagáért, minden angyalos sallang nélkül fogadnak el. Sírni tudnék, ha arra gondolok, hogy ezt most elveszítem. És mi van még? Mi mást tudsz?

— —

Nem sokat. Csak negyedangyal vagyok. Még a félangyalok is

képesek olyasmikre, amire én nem. Bármilyen nyelven tudok beszélni. Gondolom, ez jól jön az angyaloknál, ha valami üzenetet kell átadniuk. —

így értetted meg a koreai nőt a kanyonnál. És így beszéltél a

grizzlymedvéhez is. —

igen. Lesütöm a szememet. Nem merek a szemébe nézni, nem akarom

tudomásul venni, hogy mindennek vége. Csak három napja csókolt meg, de mintha nem is velem történt volna. Egy másik lány állt az

~ 355 ~

istállóban, csókolózott Tuckerrel. Egy másik lány a szerelme, nem én. Nem ez a rakás szerencsétlenség, aki porig alázza magát azzal, hogy sírva fakad. —

Borzasztóan sajnálom — nyögöm ki.

Tucker hallgat. Könnyek gördülnek le az arcomon. Hosszan, szaggatottan felsóhajt. —

Ne sírj! — mondja. — Ez nem igazságos.

Egyszerre zokogok és nevetek. —

Jól van — suttogja. Megsimogatja könnyáztatta arcomat. - Ne sírj! Azután átölel, szárnyastul-mindenestül. A nyakába kapaszkodom,

mellére hajtom a fejemet, és beszívom róla a folyó illatát. Valahol az erdőben varjú károg. Egy csiröge felel neki. Azután csókolózunk, és Tuckeren kívül minden megszűnik létezni. —

Várjunk csak! — húzódik el egy perc múlva. Kábán nézek föl rá.

Könyörgöm, most nehogy az következzen, hogy meggondolod magad! —

Szabad téged megcsókolni? — kérdezi.

—

Hogyhogy?

—

Nem fog villám csapni belém, vagy ilyesmi?

Nevetek, majd odahajolok hozzá, és az ajkammal finoman végigdörzsölöm az ajkát. Még jobban magához szorít. —

Nem fog villámlani — mondom.

Elmosolyodik. Az ujjam hegyével végigsimítom a gödröcskéjét. Fölemeli egy hajtincsemet (amelyik kiszabadult a lófarokból), és megvizsgálgatja a napfényben. —

Nem vörös — rándítom meg a vállamat.

~ 356 ~

—

Mindig tudtam, hogy valami nincs rendjén a hajaddal.

—

És hogy kiderítsd az igazságot, kínvallatás céljából hívtál

Répafejnek? —

Sosem láttam olyan szép lányt, mint te.

Lehajtja a fejét, zavarában megvakargatja a tarkóját. Elpirul. —

Micsoda Rómeó!

Én is elpirulok, ezzel az évődéssel próbálom leplezni, de azután Tucker újra átölel, és a keze a szárnyamra vándorol. Az érintése könnyed, elővigyázatos, mégis olyan erőteljes gyönyörhullámot indít el, hogy a térdem remegni kezd. Hozzásimulok, a vállához szorítom az arcomat, erőfeszítésembe telik, hogy a tüdőmben ki-be áramoljon a levegő, miközben Tucker lassan föl-alá cirógatja a szárnyamat. —

Szóval egyszerűen angyal vagy — mormolja.

—

Részben — csókolom meg a vállát.

—

Mondj valamit angyalnyelven!

—

Mit mondjak?

—

Valami egyszerűt. Valami igazat.

—

Szeretlek! — suttogom gondolkodás nélkül, újra megdöbbentve

magamat. Ez a szó angyalnyelven olyan, akár a szél zsongása, a csillagok vibrálása, halk, kristálytiszta muzsika. Tucker magához szorít. A szemébe nézek. —

Mit mondtál? — kérdezi, de a tekintete azt jelzi, hogy jól

hallotta. —Tudod te azt. Valami olyasmit, hogy bírlak. —

Aha. — Csókot lehel a szám szögletébe, és félresimít az

~ 357 ~

arcomból egy hajtincset. — Én is nagyon, nagyon bírlak. Szóval szerelmes vagyok, na. Olyan őrülten szerelmes, hogy még enni is elfelejtek, ködös elmével kóválygok, egész este a telefonon lógok, és minden reggel abban a reményben pattanok ki az ágyból, hogy megint láthatom Tuckert. Ilyen szerelmes vagyok. A nyári napok szélsebesen suhannak el, és minden egyes nap találok még valamit, amit imádok Tuckerben. Úgy érzem, mintha senki más nem ismerné őt úgy, ahogy én. Tudom, hogy nincs odáig a countryzenéért, de mivel hozzátartozik ehhez az egész vadnyugati műsorhoz, elviseli. Nem tagadja, hogy valahányszor meghallja egy steelgitár vinnyogását, felborzolódnak az idegei. Ennek tudatában valahányszor én hallom, murisnak találom. Imádja a sajtos csipszet. Szerinte a legsúlyosabb szerencsétlenség a világon az, hogy folyamatosan pusztul a természet, lassan nem marad érintetlen terület, mindent beépítenek vagy turistalátványossággá silányítanak. Ezért egyszerre szereti és gyűlöli a Tunya Kutyát. Arról ábrándozik, hogy visszautazik a múltba, a kerítések előtti időbe, és szabadon terelgetheti a teheneket, mint egy vérbeli cowboy. Rendesen, tisztelettudóan bánik az emberekkel. Nem káromkodik. Jólelkű. Megfontolt. Szívesen szed nekem mezei virágot, amelyből koszorút fonok a hajamba, hogy egész nap élvezhessem az illatát. Nem csinál nagy ügyet abból, hogy más vagyok. Sőt, jóformán soha nem hozza szóba ezt az egész angyalosdit, bár néha észreveszem,

~ 358 ~

hogy fürkész tekintettel figyel engem. Tetszik, ahogy időnként zavarba hozza a kettőnk közti érzelmeskedés, olyankor egészen fátyolos lesz a hangja, és megcsikiz vagy megcsókol, hogy mindketten elhallgassunk. Hú, mekkorákat csókolózunk! Enyelgésben világbajnokok vagyunk. Sosem ragadtatja el magát túlságosan, pedig néha nem bánnám. Csak csókol, csókol, csókol, amíg el nem szédülök, a testem egyszerre súlytalan és ólomnehéz, csókol, amíg rángatni nem kezdem a ruhánkat, mert szeretnék minél inkább érintkezni vele. Akkor felnyög, elkapja a csuklómat, elhátrál tőlem, behunyja a szemét, és néhány mély lélegzetet vesz. Szerintem komolyan azt képzeli, hogy aki elveszi egy angyal ártatlanságát, örökkön-örökké a pokol tüzén fog égni. —

És mi a helyzet a templommal? — kérdezi egyik este, miután

elhúzódik, és levegő után kapkod. Augusztus első hetében járunk. A kisteherautója platójára terített pléden fekszünk, fejünk fölött csillagtenger ragyog. Megcsókolja a kézfejemet, azután összekulcsolja az ujjainkat. Egy másodpercre elfelejtem a kérdést. —

Hogy mit?

Nevet. —

A templommal. A családod miért nem jár templomba?

Még valami, amit általában imádok Tuckerben: a szemrebbenés nélküli őszintesége, lefegyverző nyitottsága. Felnézek a csillagokra. —

Nem tudom. Kiskorunkban anyukám minden vasárnap elvitt

~ 359 ~

bennünket, de amióta megnőttünk, már nem. Az oldalára fordul, rám néz. —

De tudod, hogy van Isten. Úgy értem, részben angyalként van

bizonyítékod, nem? Tulajdonképpen miféle bizonyítékom van? A szárnyam. A nyelvtudásom. A dicsfény. Mind Istentől ered, legalábbis azt mondják. Isten tűnik a legvalószínűbb magyarázatnak. —

Hát ez a dicsfényes dolog — felelem. — így kerülünk kap-

csolatba Istennel. De nem sokat tudok erről. Eddig csak egyszer éreztem. —

Milyen volt?

—

Jó. Nem nagyon tudom leírni. Olyan, mintha érzékelnék

mindent, amit te érzel, a szívverésedet, a vér lüktetését az ereidben, a lélegzetedet, mintha ketten összeforrnánk, és ráadásul fantasztikus... örömöt ad. Te nem érezted? —

Asszem, nem — vallja be, és másfelé pillant. — Csak őrült

boldog voltam, hogy csókolózom veled. Aztán elkezdtél fényleni, és végül úgy ragyogtál, hogy nem bírtam rád nézni. —

Sajnálom.

—

En nem — mondja. — Örülök, hogy megtörtént. Mert akkor

tudtam meg, ki vagy valójában. —Tényleg? Na és ki vagyok? —

Egy nagyon-nagyon átszellemült és elkényeztetett kaliforniai

csaj. —

Fogd be!

~ 360 ~

—

Egyébként ez királyság. Angyal a csajom.

—

Nem vagyok angyal. Nem a mennyekben lakom, nem játszom

arany hárfán, és nem folytatok bensőséges eszmecseréket a Mindenhatóval. —

Nahát! Szóval szenteste se vele vacsizol?

—

Nem — kuncogok. — Megvannak a magunk hagyományai, de az

a helyzet, hogy nem szoktunk Istennel diskurálni. Ámbár anyu azt mondja, hogy végül, földi rendeltetésének beteljesítése után minden angyalvérű találkozik Istennel, szemtől szemben. Nem nagyon tudom elképzelni, de anyu ezt állítja. —

Na jó, de ez ugyanígy érvényes mindenkire. Az emberekre is,

nem? —

Mármint micsoda?

—

Állítólag mindannyian találkozunk Istennel. Miután meghalunk.

Rámeredek. Ez eddig eszembe se jutott. Úgy gondoltam, az a találkozás olyan, mint valami beszámoló a küldetésünkről. Es már a gondolat is megrémített. —

Igaz — bólogatok. — Egyszer mindannyian találkozunk Is-

tennel. —

Akkor talán továbbra is járhatnátok templomba.

—

Ártani biztos nem árt.

Megsimogatom az arcát, imádom a borostás tapintását. Szeretnék valami mélyenszántót mondani, valamit arról, menynyire hálás vagyok, amiért el tud fogadni annak, aki vagyok, szárnyastulmindenestül, de tudom, ez olyan nyálasan hangzana, hogy nem

~ 361 ~

kifejezés. Aztán elgondolkozom a templomba járásról. Anyu meg Jeffrey meg én kislány koromban, ahogy ott ültünk a padban, énekeltünk és imádkoztunk a többiekkel. Es az üvegablakok angyalai színes fényeket vetítettek ránk. Földúton zötykölődünk Harangvirággal, és igyekszem moderálni magam, ildomos távolságot tartani kettőnk között, hogy ezúttal tényleg eljussunk a horgászáshoz, nem úgy, mint legutóbb. De most Tucker a sebváltóhoz nyúl, utána pedig a térdemre teszi a kezét, és ettől rögtön minden porcikám remegni kezd. —Te pernahajder! —

Néha olyanokat szólsz, hogy eldobom az agyamat.

—

Ez van, ha valakinek százéves múlt az anyukája. Meg a sok

nyelv — magyarázom. — Minden szót első hallásra megértek. Ettől baromi szókincsre lehet szert tenni. —

Baromi — kötözködik Tucker.

—

Jó, akkor legyen pallérozott. Figyelj, beszéltél mostanában a

nővéreddel? —

Ja, egyik este.

—

Beszéltél neki kettőnkről?

—

Nem szabad? — ráncolja a homlokát.

Elmosolyodom. —

Nyugodtan elmondhatod neki. Bár szerintem már tudja. Tegnap

dumcsiztunk, és irtó furán viselkedett. —

Szóval te nem szóltál neki?

—

Nem, úgy gondoltam, bénán jönne ki, hogy „képzeld, az

~ 362 ~

öcséddel járok”. Talán jobb lenne, ha tőled hallaná. Én elmondtam — vallja be. — Nem nagyon tudok titkot tartani

—

Wendy előtt. Próbáltam. Nem megy. —

De ugye... — Habozom. — Arról nem szóltál neki. Tudod, miről.

—

Miről? — mereszt ártatlan szemeket. —Van valami, amiről

tudnom kéne? —

Ó, csak egy földre szállt angyal.

Nevet. —

Persze, hogy nem szóltam neki. Nem is tudom, hogy mondanám

el neki. De ha hazajön — teszi hozzá gyorsan —, akkor nehéz lesz. Kinézek az ablakon. Az út mindkét oldalán csavarttűjű fenyők suhannak el mellettünk, itt-ott nyárfák is, az utóbbiak lombja már kezd sárgulni. Meleg az idő, még wyomingi viszonylatban is. Száraznak és porosnak érződik a levegő. Azután egyszerre minden olyan ismerős. Elképzelni sem tudok ennél vadabb déjá vu-t. Megszorítom Tucker kezét. —

Álljunk meg! — zihálom.

—

Mi az?

Állj meg! Tucker a fékbe tapos, porfelhő csap fel mögöttünk. A kocsi még meg sem áll egészen, mire kikászálódom. Ahogy leülepszik a por, a széles ívben kanyarodó út közepén állok. Kábán indulok az út széle felé, elhaladok egy ezüstszínű kisteherautó fantomképe mellett. Megfordulok, visz a lábam, beljebb

~ 363 ~

az erdőbe. Messziről hallom, hogy Tucker szólongat, de csak megyek

tovább.

Fogalmam

sincs,

meg tudnék-e

állni,

ha

megpróbálnám. Nyomulok előre. Egyszer megbotlom, féltérdre esem a fenyőtűkkel borított talajon, de akkor is folytatom az utam az erdő mélyére, még azzal sem bajlódom, hogy leporoljam magam. Aztán megtorpanok. Itt van minden. A kis tisztás. A gerinc. A levegő füsttel teli. Az égbolt narancssárga. Christian a fekete polárdzsekijében, zsebre dugott kézzel áll, súlypontját kissé féloldalra helyezi. Teljesen mozdulatlan, fel, a hegytetőre néz. Jaj, istenem! Látom a lángokat. A fiú felé lépek. Minden csontszáraz. Megnyalom az ajkamat, lepillantok reszkető kezemre. Mintha ebben a pillanatban az egész életemet magam mögött hagynám. Olyan szomorú vagyok, hogy sírni tudnék. —

Christian! — szólalok meg rekedten.

Megfordul. Nem tudom mire vélni az arckifejezését. —Te vagy az? — kérdezi. —

Én. Én...

Elindul felém. En is tovább közeledem hozzá. Azután karnyújtásnyi távolságban mindketten megállunk, és nézzük egymást. Úgy érzem magam, mintha bevettem volna valamit. Annyira szeretném megérinteni Christiant, hogy az már fáj. Kinyújtom a kezem. Megfogja. Lázforró a bőre. Olyan erőteljes ez az érzés, hogy egy másodpercre behunyom a szemem. Belém hasít a felismerés. Összetartozunk.

~ 364 ~

Kinyitom a szemem. Christian közelebb lép. Tekintete szinte simogat. Az ajkamra néz, majd a szemembe, azután megint az ajkamra.

Felemeli

a

kezét,

hogy

megérintse

az

arcomat.

Rádöbbenek, hogy sírok, könnyek gördülnek le az arcomon. -

Tényleg te vagy — suttogja. Azután a karja átölel, a tűz pedig

felénk törtet, sebesen közeledik, mint egy bennünket üldöző szörnyeteg,

orrlyukaiból

sűrű,

fehér

füstfelhők

bodorodnak,

recsegés-ropogás

figyelmeztet

jöttére.

Christianhez

simulok,

elővarázsolom

szárnyamat,

minden

erőmmel

levegőbe

a

a

kapaszkodom, és az ég felé lököm magunkat. Csakhogy nem szállok fel. Az erdei talajra rogyok, kezem a puszta levegőt markolássza, mert Christian nincs itt. Azután minden elsötétül. Ködösen érzékelem, hogy cipelnek. Ki sem kell nyitnom a szememet, tudom, hogy Tucker az. Bárhol megismerném ezt a napsütötte férfiillatot. A fejem visszahanyatlik a vállára, a karom tehetetlenül lecsüng. Látomásom volt. Megint. Ha egyáltalán alkalmas szó erre az, hogy „látomás”. Sokkal több ez annál: nem csak láttam. Benne jártam. És a jelek szerint elájultam. Már megint. Megpróbálok felülni egy kicsit, ismét birtokba venni kezemetlábamat, de abban a pillanatban, ahogy megmozdulok, rám jön a köhögés. Mintha belélegeztem volna egy kis füstöt. —

Jaj, hál’ istennek! — hallom Tuckert. — Semmi baj.

Hát ezt azért nem mondanám. A „semmi” erős túlzás. Újra meg újra köhögés kínoz, végre kitisztul a tüdőm, felnézek Tucker

~ 365 ~

aggodalomtól elgyötört szemébe, és mosolyogni próbálok. Erre rögtön még egy kicsit köhögök. —

Jól vagyok — mondom. Hogy az a...!

—Tarts ki, mindjárt odaérünk! Megint elindul, és egy-két perc múlva visszaérünk a teherautóhoz. Lenyitja a plató hátfalát, megfogja a már ismerős, nagy plédet, kiteríti, mindezt fél kézzel, mert közben engem is tart. Gyöngéden a platóra fektet. Azután felmászik mellém. —

Köszi! — krákogom. — Én hősöm!

Enyhén szólva. De a köhögés legalább elállt. —

Mi történt? — kérdezi. Felnézek az égre, a nagy, pelyhes felhők

lassan úsznak felettünk. Megremegek. Tucker észreveszi. — Nekem elmondhatod. —Tudom. Ránézek. Az az édes kék szeme csupa szeretet és aggodalom. Ettől mintha gombóc nőne a torkomban. —

Rosszul vagy? Vigyelek orvoshoz?

—

Nem, csak elájultam.

Vár. Mély lélegzetet veszek. —

Látomásom volt — mondom.

Aztán kibukik belőlem az egész história. —

Hol állunk most? — kérdezem, miután a végére érek. Közben

mindketten felültünk, Tucker a vezetőfülkének támasztja a hátát, próbálja megemészteni a hallottakat. Nem tudom megállapítani, hogy dühös-e az egész ügy christianes vonatkozása miatt, vagy pedig

~ 366 ~

megkönnyebbült, mert jó okot adtam Christian Prescott iránti megszállott érdeklődésemre. Tíz teljes perce meg sem mukkan. —

Mit szólsz? - kérdezem, amikor már nem bírom tovább.

—

Azt, hogy elképesztő.

Ebben egyetértünk. —

Olyan, mintha valami szent kötelességet kellene teljesítened.

—

Igaz.

Természetesen a Tuckernek feltálalt verzió nem tartalmaz olyan zavaró apróságokat, mint a kézszorongatás és arcsimogatás, egyáltalán az, hogy abban a pillanatban Christiannel mindketten az összes lehetséges szempontból totálisan egymásba feledkezünk. A dolognak erről az oldaláról magam sem tudom, hogyan vélekedjek. —

Szóval hol is állunk? — kérdezem ismét.

—

Azt hiszem, rendben vagyunk. Vagy te másképp látod?

—

Nem úgy értettem, hanem szó szerint. Hol vagyunk most?

—

Ja, a Fox Creek Roadon.

Fox Creek Road. Róka-patak út. Milyen egyszerű, szerény nevű útvonal vezet erre a sorsdöntő helyre. Most már tehát tudom, hol, kivel és mit. Mindössze a mikort kell kideríteni. És a miértet.

~ 367 ~

18 RENDELTETÉSSZERŰ ÉLETEM

Épp a Jackson-tó közepén ringó csónakban smárolunk Tuckerrel, amikor Angéla végre visszahív. —

Na mi az ábra? — kérdezi. A háttérben harangzúgást hallok. —

Megvolt már a tűz? —

Még nem.

—

Dűlőre jutottál végre Christiannel?

—

Nem! — hebegem iszonyú zavarban. — O most... En nem...

Most nincs a városban. — Tuckerre pillantok. Felvonja a szemöldökét, és ajkával hangtalanul formálja a kérdést: „Ki az?” Kicsit megrázom a fejem. —

Akkor mi az a borzalmas vészhelyzet? — kérdezi türelmetlenül

Angéla.

~ 368 ~

—

Azt az e-mailt hetekkel ezelőtt küldtem. Csak most kaptad meg?

—

Egy ideig nem volt internet-hozzáférésem — feleli kissé

mentegetőzve. — Eléggé zűrösen teltek a napjaim. Szóval most már minden rendben? Válság elhárítva? —

El. — Még mindig Tuckert nézem. Mosolyog. — Minden

rendben. —Tulajdonképpen mi történt? —

Engem nem akarsz bevonni? — kérdezi Tucker. Újra a fejemet

rázom, és mosolygok, hogy jelezzem, minden a legnagyobb rendben, miként mondtam is. —

Visszahívhatlak később, Angéla?

—

Nem, nem hívhatsz vissza később! Ki volt ez?

—Tucker — felelem megjátszott könnyedséggel. Tucker átjön a csónak innenső végébe, és mellém csusszan az ülésre, közben végig olyan kajánul vigyorog, hogy elakad a lélegzetem, és fölgyorsul a szívverésem. —Tucker Avery — mondja Angéla. —

Igen.

—

És Wendy is ott van?

—

Nincs, még nem jött vissza Montanából.

Tucker megfogja a szabad kezemet, és egyenként megcsókolgatja az ujjaimat. Borzongva próbálom elhúzni a kezemet, de nem engedi. Szóval csak Tucker — mondja Angéla.

— —

Úgy van — fojtom vissza a nevetést, mialatt Tucker az egyik

ujjamat harapdálja.

~ 369 ~

—

Mit csinálsz Tucker Averyvel?

—

Horgászom.

Egész délután lassan köröztünk a tavon, csókolóztunk, lefröcsköltük egymást, szőlőt, perecet és pulykás szendvicset ettünk, megint csókolóztunk, összebújtunk, csikiztük egymást, nevettünk, de még mennyit!, aztán egy kicsit csókolóztunk is, de közben valamikor tényleg sort kerítettünk horgászásra. Határozottan emlékszem, hogy a nap folyamán egyszer horgászbotot tartottam a kezemben. —

Na ne! — dörmögi Angéla.

—

Most mit ne?

—

Mit csinálsz Tucker Averyvel? - kérdezi újra, nyomatékosan.

Néha jobban vág az esze a kelleténél. Felülök, elhúzódom Tucker-tól. —

Figyelj, most tényleg nem alkalmas. Majd visszahívlak.

Nem hagyja magát lepöccinteni. —

Elcseszed, mi? — kérdezi. - Pont akkor téveszted szem elöl a

lényeget, amikor a leginkább kellene tervezgetned, felkészülnöd rá. Nem bírom elhinni, hogy most szórakozol Tucker Averyvel. Mi lesz Christiannel? Mi lesz a sors rendelésével, Clara? —

Nem cseszem el — állok fel, és óvatosan a csónak másik végébe

megyek. —Továbbra is meg tudom tenni, amit tennem kell. —

Aha, persze. Nagyszerűen kézben tartasz mindent.

—

Szállj le rólam! Fogalmad sincs semmiről.

—

Anyukádnak van?

Miután nem válaszolok, keserűen felkacag.

~ 370 ~

—

Hát ez tökéletes! — mondja. — Király!

—

Ez az én életem.

—

Igen, a tiéd. És totálisan elcseszed.

Megszakítom a vonalat. Azután megfordulok, és Tucker szeme kérdőn néz rám. —

Mi volt ez az egész?

Nem tud Angéla angyalvérűségéről, és mások titkait nem adhatom ki. —

Semmi. Csak egy állítólagos barátnőm.

A homlokát ráncolja. —

Azt hiszem, ki kellene eveznünk. Eleget lógtunk itt.

—

Még ne! — kérlelem.

A fejünk fölött viharfelhők gyülekeznek. Tucker fölpillant. —

Tényleg el kellene húznunk a tóról. Kezdődik a viharszezon,

ilyenkor egyik pillanatról a másikra kitörhet a felhőszakadás. Csak kábé húsz percig tart, de brutális tud lenni. Menjünk! - Várj! Kézen fogva a csónak végébe húzom, leültetem, hozzábújok, a derekamra vonom a karját, és testének melegében, ismerős, megnyugtató illatában keresek menedéket. Csókot nyomok a nyakán lüktető érre. —

Clara...

Az ajkára teszem az ujjamat. —

Még ne! — suttogom. — Csak még egy kicsit maradjunk!

Amikor legközelebb csipog a telefonom, éppen sertésjavát eszem

~ 371 ~

almával és édesköménnyel, anyu egyik extra receptje szerint. Természetesen nagyon finom, de most nem az ennivalón jár az eszem. Meg nem is Angélán. Két nap telt el azóta, hogy a tavon hívott, és azóta igyekszem elfelejteni. Inkább éjt nappallá téve Tuckerről ábrándozom. A legutóbbi pár napban kinn időzik a folyón, azt mondta, azért dolgozik, hogy pénzt keressen, amiből elviszi a barátnőjét hófordulós bifsztekvacsira. Egy teljes hónapja jöttünk össze, kész őrület. Valahányszor a barátnőjének hív, még mindig beleborzongok.

Azt

ígérte,

elvisz

countrytáncolni,

megtanít

lánctáncra, texasi csűrdöngölőre meg mindenre. —

Nem veszed fel? — csodálkozik anyu az étkezőasztal túloldalán.

Jeffrey

is

felvonja

a

szemöldökét.

Rendezni

próbálom

összekuszálódott gondolataimat. Előhúzom a mobilt a zsebemből, és ránézek. Nem ismerős a szám. Erőt vesz rajtam a kíváncsiság, megnyomom a zöld gombot. —

Halló! — szólok bele.

—

Halló, idegen! — válaszol egy eltéveszthetetlen hang.

Christiané. Kis híján elejtem a telefont. —

Á, szia! Nem ismertem föl a számodat. Mesélj, mi van veled?

Hogy telik a nyarad? Milyen New York? - árasztom el kérdésekkel. —

Untam magam. De most visszajöttem.

—

Máris?

—

Elvégre augusztus van. Nemsokára megint kezdődik a suli. Még

~ 372 ~

az is eszembe jutott, hogy esetleg tanulok. Leérettségizem meg ilyenek. —

Eredeti ötlet — felelem, és megpróbálok nevetni.

—

Na szóval, mint mondtam, visszajöttem, és egész nyáron rád

gondoltam, és most arra kérlek, hogy holnap gyere el velem vacsorázni. Vagyis randizzunk, ha nem elég világosan fejeztem volna ki magam — mondja eléggé könnyeden ugyan, de annyi komoly felhanggal, hogy hirtelen elfogy a levegő körülöttem. Felnézek, látom, hogy anyu és Jeffrey feszülten figyelnek. Christian arra vár, hogy igent mondjak. Igen, szívesen megyek veled vacsorázni, hánykor tudsz értem jönni, már alig várom — de nem mondok semmit. Mit mondhatnék? Bocs, tudom, hogy úgy nézett ki, mintha beléd zúgtam volna, de az akkor volt. Most már van pasim. Későn ébredtél. —

Ott vagy még? — kérdezi.

—

Igen, persze. Bocs!

—

Semmi baj.

—

Holnap este nem jó — hadarom halkan, de tudom, hogy anyu így

is hallotta. Nagyon jó a füle. —

Értem — mondja Christian meglepetten. — Hát jó. Na és

szombaton? —

Még nem tudom. Majd visszahívlak — futamodom meg.

—

Jó — próbál Christian úgy tenni, mintha nem számítana az

egész, de mindannyian tudjuk, ő is, anyu is, Jeffrey is meg én is, hogy nagyon is számít. - Tudod a számom. - Gyorsan elköszön, és

~ 373 ~

leteszi. Összecsukom a telefont. Néhány pillanatig némán feszengünk, anyu és Jeffrey arckifejezése szinte egyforma: mintha teljesen elvesztettem volna az eszemet. —

Miért mondtál nemet? — teszi fel anyu a fogós kérdést, amelyre

iszonyúan nem akaródzik válaszolnom. —

Nem mondtam nemet, csak holnap nem érek rá.

—

Miért nem?

—

Programom van. Magánügy.

Anyu mérges képet vág. —

Magánügy? Ugyan mi lehet fontosabb e pillanatban a ma-

gánéletedben, mint Christian? —

Elígérkeztem Tuckernek.

Egészen mostanáig azt magyaráztam neki, hogy sulibeli haverokkal járok el, és el is hitte. Sosem adtam rá okot, hogy kételkedjen a szavamban. Meg aztán annyira lekötötte és kifárasztotta a munkája, hogy nem is figyelt rám. —

Hát mondd le! — javasolja.

—

Nem — rázom a fejemet, jelezve, hogy félreértett. A szemébe

nézek. —Tuckerrel járok. —

Ne hülyíts! — hördül fel Jeffrey, és tudom, hogy nem azért,

mintha nem kedvelné Tuckert, hanem mert a családtagjaim számára teljesen hihetetlen, hogy Christianen kívül bárki is érdekelhet. Elvégre miatta jöttünk ide. —

Nem vicc. Tuckerrel járok.

~ 374 ~

Legszívesebben azt mondanám, szerelmes vagyok belé, de tudom, hogy ez kiverné a biztosítékot. Anyu leteszi a villáját. —

Ne haragudj, hogy nem mondtam el hamarabb! — magya-

rázkodom félszegen. — Azt hittem... nem is tudom, mit hittem. Ettől még meg fogom menteni Christiant, ugyanúgy, ahogyan a látomásban. Kivéve, hogy nem ugyanúgy, semmi kézszorongatás meg arcsimogatás meg egyéb csöpögős műsor. De akkor is meg fogom menteni. Ezt már elhatároztam. —

Gyakoroltam a repülést. Tényleg erősödöm, ahogy mondtad. Azt

hiszem, most már elbírom Christiant. —

Honnan tudod, hogy a rendeltetésed Christian megmentéséről

szól? —

Onnan, hogy a látomásban kirepítem a tűzből. Ezt hívják

megmentésnek, nem? —

Es ennyi az egész?

Lesütöm a szemem anyu mindentudó pillantása elől. Christian meg én összetartozunk. Ez a gondolat a látomás legutóbbi változatával üvegszilánkként fúródott az agyamba. Rengeteget töprengek rajta, próbálom kiokoskodni, hátha félreértelmeztem valahogy. Nem akarok Christian Prescottba szeretni. Már nem. —

Nem tudom — felelem. — De ott leszek. Meg fogom menteni.

—

Ez nem valami vaktában kapott ügyes-bajos intéznivaló, Clara

— figyelmeztet halkan anyu. — Ez a rendeltetésed ezen a világon.

~ 375 ~

Es elérkezett az ideje. Tetőn megyében tegnap fokozott tűzvédelmi készültséget hirdettek. Bármelyik pillanatban fellobbanhat a tűz. Összpontosítanod kell. Most nem engedheted meg magadnak, hogy másra terelődjön a figyelmed. Az életedről van szó. —

Pontosan — szegem fel egy picit a fejemet. — A saját életemről.

Ezt mostanában elég gyakran hangoztatom. Anyu elsápad, a tekintete merev, fénytelen. Kicsi korunkban egyik reggel Jeffrey csörgőkígyót talált a házunk teraszán. A kígyó még az éjszakai hidegtől dermedten összetekeredve pihent. Anyu kapát hozott a garázsból, hátraparancsolt bennünket, aztán fölemelte a kapát, és egyetlen csapással lecsapta a hüllő fejét. Most ugyanaz a higgadt és elszánt kifejezés ül az arcán. Megijeszt. —

Minden rendben, anyu — próbálkozom.

- Semmi sincs rendben — mondja nagyon lassan. — Nem mész sehová! Aznap este olyat teszek, amit még soha: ellógok hazulról. Pofonegyszerű, tényleg nincs benne semmi nehéz, kinyitom a tetőablakot, kilépek, egy pillanatig egyensúlyozom az ereszen, majd elővarázsolom a szárnyamat, és elszököm. Csak hát egész életemben jó kislány voltam, szót fogadtam anyukámnak. Soha nem tértem le az útról, amelyet kijelölt nekem. Ettől az apró engedetlenségtől olyan nehéz a szívem, hogy alig bírok a levegőben maradni. Tucker ablaka előtt szállok le. Az ágyán X-Men képregényt olvas, és ettől mosolyognom kell. A haja rövidebb, mint tegnap. Biztos a hófordulónkra nyiratkozott meg. Megkocogtatom az ablaküveget.

~ 376 ~

Tucker fölnéz, elvigyorodik örömében, hogy lát, és a szívem elfacsarodik. Szerencse, hogy a jelek szerint nem hírnök angyalvérű vagyok. Utálok rossz hírt hozni. A párnája alá dugja a képregényt, és az ablakhoz lép. Kicsit erőlködnie kell az ablakkal, mert az a fülledt melegben megdagadt, nehezen nyílik. A szeme a szárnyamra villan, látom, hogy próbálja legyűrni az ösztönös félelmet, amely minden alkalommal rátör, ha szembekerül a bizonyítékkal, hogy a világon nem minden pontosan olyan, amilyennek látszik. Azután kihajol, megfogja a kezemet. Eltüntetem a szárnyamat. Mosolyogni próbálok. Behúz a szobájába. —

Szia! Mi újság? Úgy nézel ki, mint aki... tiszta ideg.

Az ágyára ültet. Odahúzza az íróasztalától a széket, letelepszik velem szemben, a tekintete aggódó, mégis nyugodt, mint aki úgy gondolja, bármivel meg tud birkózni, amit kitálalok. Mert velem van. Ezt olvasom ki a szeméből. — —

Jól vagy? — kérdezi. Fogjuk rá. — Nincs más hátra, muszáj elmondanom neki. Nem lenne szabad itt lennem. Szobafogságot kaptam.

— —

Mennyi ideig? — néz rám értetlenül.

—

Nem tudom — nyögöm ki elkeseredetten. — Anyu nem

részletezte. Gondolom, örökre. —

De hát miért? Mit követtél el?

—

Ááá...

Hogy magyarázzam meg, hogy az egész azért történt, mert

~ 377 ~

elutasítottam Christian Prescott randiajánlatát? Hogy azért vagyok büntiben, mert nem mondtam el az anyukámnak, hogy Tucker barátnője vagyok. Nem titkoltam el, csak épp nem szóltam róla, mert attól tartottam, hogy neheztelni fog. Arra nem számítottam, hogy ennyire. Az arcom bizonyára elárul valamit, mert Tucker azt kérdezi: —

Én vagyok az oka? Anyukád nem helyesli, hogy velem jársz?

Megbántottság csendül ki a hangjából, és ez borzasztó. Nézni is rossz ezt a tipikusan averys dacosságot az arcán. Ez nem igazság! A legtöbb anyuka ugrálna örömében, hogy a lánya olyan fickóval jár, mint Tucker. Tisztelettudó, udvarias, sőt kimondottan lovagias. Ráadásul nem dohányzik, nem iszik, nincs se hülyegyerekpiercingje, se tetkója. Valóságos kincs. De az én mamámat nem ez érdekli. Miután szobafogságra ítélt, kijelentette: ha normális lány lennék, nem zavarná, hogy Tucker Averyvel járok. De nem vagyok normális lány. Rendeltetésem van, amelynek Tucker nem része. —

Christian miatt? — kérdezi.

—

Olyasmi — sóhajtom.

—

Miért, mi van vele?

—

Christianre kellene koncentrálnom. Anyu úgy gondolja, te

eltereled róla a figyelmemet. Ezért a szobafogság. Tudom, ennél különb magyarázatot érdemel, de többet nem akarok elmondani. Nem szeretném úgy érezni, hogy becsapom, mikor ezt az egészet nem én akartam így, pedig most úgy néz rám, mintha azt hinné, hogy igen.

~ 378 ~

Megint hallgat egy sort. —

És te mit gondolsz? — kérdezi.

Habozom. Nem hallottam olyan esetről, hogy egy angyalvérű nem teljesítette a küldetését. Persze alig hallottam bármilyen esetről is az angyalvérűekkel

kapcsolatban.

Legjobb

tudomásom

szerint

elsorvadtak és meghaltak, ha kudarcot vallottak. Az biztos, hogy anyu sosem említett más lehetőséget. Mindig úgy fogalmazott, mintha a rendeltetésem elkerülhetetlen lenne. Hiszen ezért jöttem a világra. —

Nem tudom, mit gondoljak — vallom be.

Rossz válasz. Tucker nagyot szusszant. —

Az a gyanúm, hogy mással kell járnunk. Neked legalábbis.

Hogyhogy? Elfordul. —

Szakítasz velem? — meredek rá, a megdöbbenés hullámai úgy

ráznak meg, mint valami földrengés. Tucker kifújja a levegőt, ujjaival végigszánt rövidre nyírt haján, azután újra a szemembe néz. —

Azt hiszem.

Felállók. —

Tuck, ne! Majd kitalálok valamit, elrendezem valahogy.

—

Ugye anyukád nem tudja?

—

Mit nem tud?

—

Nem tudja, hogy tudok rólatok. Hogy tudok az angyalvérűekről

meg minden. Sóhajtva rázom a fejemet. —

És ha megtudná, még nagyobb bajba kerülnél.

~ 379 ~

—

Az nem számít...

—

Nagyon is számít. - Elkezd föl-alá járkálni. - Nem fogom

összezavarni az életedet, Clara. Nem fogom akadályozni, hogy teljesítsd a feladatodat. —

Légy szíves, ne!

—

Így lesz jó — mondja, talán inkább önmagának, mintsem nekem.

— Lehetséges, hogy ha lezajlik ez az egész, bekövetkezik az erdőtűz, megmented a srácot meg minden, akkor folytathatjuk. - Persze — helyeselek erőtlenül. Csak néhány hét, legfeljebb egy-két hónap, és vége az erdőtüzes szezonnak, lezárul az egész Christian-ügy, visszamehetek Tuckerhez, többé semmi sem áll közénk. Kivéve, hogy ezt magam sem hiszem el. Nem hihetem. Valami azt súgja, ha bemegyek Christiannel az erdőbe, soha nem találok vissza Tuckerhez. Ennek örökre vége lesz. Már nem is néz a szemembe. —

Fiatalok vagyunk - mondja. — Sokáig ráérünk még szerel-

mesnek lenni. Két napig föl sem kelek, a világ színtelen, az ételnek nincs íze. Tudom, idiótának tűnök, elvégre Tucker csak egy srác. Másokat is dobtak már; ilyen az élet. Egy kicsit vigasztalhatna, hogy tulajdonképpen nem akart dobni engem, csak úgy gondolta, ez a helyes. Nem ezt mondta Christian is, amikor dobta Kayt? Igyekeztem tisztességesen eljárni. Nem bírtam megadni neki azt, amit igényelt. Hát én most nagyon is igénylem Tuckert. Hiányzik. Harmadnap

reggel

csengetnek,

~ 380 ~

ami

csak

elvétve

szokott

előfordulni, így persze mindjárt az jut eszembe, hogy ez biztosan Tucker, meggondolta magát, mégiscsak együtt maradhatunk. Anyu vásárolni ment. Hallom, hogy Jeffrey lekocog ajtót nyitni. Kiugrók az ágyból, rohanok a fürdőszobába, megfésül- ködöm, megmosom könnytől maszatos arcomat. Magamra kapok valamit, megszemlélem az eredményt a tükörben, másik felsőt veszek föl, a flanelinget, amit Tucker a legjobban szeret rajtam, azt mondja, kiemeli a szemem mély óceánját. Az volt rajtam aznap, amikor az ugrófához mentünk. De mire megfogom a kilincset, és kilépek a folyosóra, már tudom, hogy nem Tucker az. A lelkem mélyén tudom, hogy Tucker nem olyan, aki meggondolja magát. Angéla az. Jeffrey-vel beszélget Olaszországról. Mosolyog. Fáradtnak, de elégedettnek tűnik. Legutóbbi beszélgetésünk alapján nem is tudom, örüljek-e a találkozásnak, úgyhogy kelletlenül vánszorgok le a földszintre. Lépteim zajára az öcsémmel együtt felém fordul. Amint meglát, lehervad az arcáról a mosoly. —

Hű — hebegi, mint aki megdöbbent, hogy valaki ilyen ramatyul

tud kinézni. —

Elfelejtettem, hogy ezen a héten jössz haza — mondom a legalsó

lépcsőfokról. —

Hm, én is örülök neked - feleli, és a szája széle felgörbül.

Odalép hozzám, lehúz a lépcsőről, aztán a hajamba markol, és az ablakon beáradó fény felé tartja. — Hű! — mondja megint. Elneveti magát. — Ez sokkal jobb, mint a narancssárga. Megváltoztál, Clara. Hamvas a bőröd. — A homlokomra tapasztja a tenyerét, mint egy

~ 381 ~

beteg kisgyereknek. — És meleg. Mi történt veled? Nem tudom, mit válaszoljak. Nyilvánvalóan nem azt látja, amit én láttam

az

imént

odafönt,

amikor

a

tükörbe

néztem.

Én

tulajdonképpen csak egy vérző szívet láttam. —

Gondolom, a küldetésem közeledik. Anyu szerint erősödöm.

—

Ez eszméletlen. — Nem értem az aranyló szempárban tükröződő

leplezetlen irigységet. Nem szoktam hozzá, hogy irigykedjenek rám, ez rendszerint fordítva történik. — Gyönyörű vagy. —

Igaz — szólal meg váratlanul Jeffrey. — Kábé úgy festesz, mint

egy angyal. Csakhogy engem ez sem érdekel. Pocsékul érzem magam. Kibuggyannak a könnyeim. —

Jaj, Clara! — ölelget meg Angéla.

—

Csak azzal ne gyere, hogy előre megmondtad, jó?

—

Mióta ilyen a nővéred? — kérdezi Jeffrey-től.

—

Pár napja. Anyu miatt szakítania kellett Tuckerrel.

Ez nem egészen így van, de nem bajlódom azzal, hogy kiigazítsam. —

Fel a fejjel! — biztat Angéla. — Gyere, mosakodj meg, mert

hamvas bőr ide vagy oda, elég gyűrött vagy. Aztán bekapsz egy falatot, kicsit banyabulizunk, és meglátod, mindjárt jobban érzed magad. — Hátralép, és izgatott arca elárulja, hogy az angyal vérűkutatás is terítékre fog kerülni. — Elképesztő dolgokat fogok mesélni. Egy szó, mint száz, mégis jó, hogy Angéla megjött.

~ 382 ~

Amikor anyu hazaér a városból, a nappaliban talál bennünket, Angéla málnavörösre lakkozza a lábkörmömet, az előbb fejeztem be a zuhanyozást. Egymásra néznek, anyu pillantása elárulja, mennyire örül, hogy végre előbújtam a szobámból, Angéláé meg azt mondja, tökéletesen kézben tartja az irányítást. Bevallom, tényleg jobb a kedvem, nem azért, mert Angéla különösen vigasztaló egyéniség, hanem mert utálok gyöngének mutatkozni előtte, aki mindig erős, határozott, céltudatos. Akármit csinálunk együtt, mindig olyan, mintha vagy igazmondó székeset, vagy bátorságpróbát játszanánk, most éppen az utóbbinál tartunk, Angéla arra vett rá, hogy fejezzem be a búslakodást, és menjek át végre fékezhetetlen angyalvérűbe. Hát jó, a sebzett szívű tinilánynak egyszer s mindenkorra vége. Ideje továbblépni. -

Gyönyörű az idő — mondja anyu. — Nem akartok kirándulni,

lányok? Összeütök egy kis útravalót. —

Nem lehet. Én nem mehetek sehová.

Még mindig haragszom rá, mert miatta veszítettem el Tuckert, és továbbra sem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennek így kellett történnie. Tulajdonképpen ez az egész rumli, a rendeltetésem, a zátonyra futott érzelmi életem, a jelenlegi nyomorúságos állapotom, nem is beszélve a végtelen tanácstalanságomról, hogy ebből mi fog kisülni, szóval ez mind tőle indult ki. Ő beszélte tele a fejemet, hogy miféle égi kötelezettségnek kell eleget tennem. Ó találta ki, hogy költözzünk Wyomingba. Ő győzködött és nyugtatgatott, hogy semmi sem történik ok nélkül, ő hozott ostoba rendszabályokat, ő tartott

~ 383 ~

végig sötétben. Ő tehet mindenről. Csakis ő. Mert ha nem ő, akkor Isten a hibás, a Mindenhatóra pedig egyelőre nem óhajtok bepöccenni. Angéla homlokráncolva néz rám, azután mosolyogva fordul anyuhoz. Kirándulni? Az szuper lenne! Muszáj egy kicsit kimennünk a

-

levegőre. Angéla a szabadban akar uzsonnázni, valamelyik turistapihenőnél a hegyekben, talán a Jenny-tónál, de nem bírom rávenni magamat. A természetjárástól rögtön Tucker után kezdek sóvárogni. Már beletörődtem, hogy talán soha többé nem megyek a zöldbe. Úgyhogy inkább a Kombinéba megyünk. A színpadon az Oklahoma! díszlete: lerobbant ekhósszekér a kukoricatábla szélén, fák, bokrok, sárga tanyaház, a háttérben kék égbolt. Angéla a színpad közepén plédet terít le, letelepszünk, és elfogyasztjuk az elemózsiánkat. —

Tanulmányoztam a fekete szárnyúakat — mondja, és nagyot

harap egy zöld almába. —

Nem veszélyes ez? Azok után, amiket anyu mondott, hogy a

gondolataink vonzzák őket, meg minden? Vállat von. —

Nem hiszem, hogy többet gondolnék rájuk, mint azelőtt. Csak

többet tudok. Új füzetet húz elő, félvászon borítású, fekete-fehér márványozott fedőlapút, amilyet naplónak is szoktak használni. Vonalas lapjait

~ 384 ~

mindkét oldalukon telekörmölte azzal, amit az angyalokról összegyűjtött. Angéla általában sűrűn egymás mellett sorakozó, lendületesen hurkolt betűkkel ír, de az efféle jegyzetei mindig sebtében lefirkantottak, itt-ott elmázolódottak, mintha nagyon sietett volna papírra vetni őket. Most átpergeti a lapokat, keres valamit. A saját naplóm jut eszembe, amelyet a látomásom első hetében óriási lelkesedéssel és elszántsággal kezdtem vezetni. Már hónapok óta hozzá sem nyúltam. Angéla komolyan megszégyenít. —

Ez az! — mondja. — Moestifer, vagyis „bánatos” a nevük. Egy

firenzei könyvtárban találtam egy régi könyvet, amelyik említést tesz róluk. A címe lefordítva Szomorú démonok. —

Démonok? Hát nem angyalok?

—

A démonok is angyalok — magyarázza Angéla. — Ez inkább

csak amolyan művészi különbségtétel. A festők mindig gyönyörű hófehér madárszárnnyal ábrázolják az angyalokat, tehát a bukott angyaloknak is szárnyat kellett adniuk, de nem elégedtek meg azzal, hogy egyszerűen befeketítették a tollaikat, denevérszárnyat aggattak rájuk, ebből alakult ki idővel a szarvas-farkas-vasvillás kép, ahogyan ma az emberek gondolataiban megjelennek. —

De az a pasas, akit a plázában láttunk, az úgy nézett ki, mint egy

közönséges férfi. —

Mint már mondtam, szerintem olyan alakot öltenek, amilyet csak

akarnak. Azt hiszem, inkább az a fontos, hogy milyen érzést ébresztenek benned. Ha például hirtelen kisírod a két szemedet, az rossz jel.

~ 385 ~

—

Anyu azt mondta, a látomásomban a szomorúság egy fekete

szárnyúra utalhat. Angéla együttérzően néz rám. —

Mostanában gyakoribb a látomásod?

Bólintok. Az elmúlt héten mindennap jelentkezett, naponta egyszer. Csupán pillanatokig tart, jóformán csak egy villanás az egész. Semmivel sem több annál, amit eddig is tudtam: az Avalanche, az erdő, a gyaloglás, a tűz, Christian, a néhány szó, amit egymásnak mondunk, a kézfogás, az ölelés, az elrepülés. Próbálok nem tudomást venni róla. —

Anyu folyton azzal jön, hogy edzenem kell. Jó, de mégis

hogyan? Már egész rendesen repülök, terhet is elbírok, egyre erősödöm, de valójában nem az izmaimnak kell erősödniük, igaz? Akkor meg hogyan eddzek? Mit kéne tennem? Egy kicsit töpreng a kérdésemen. —

Az elmédet kell edzened, ahogy anyukád mondta egyszer, el kell

szakadnod a sok butaságtól, hogy a lényegre figyelj, összpontosíts. Majd én segítek — mosolyog rám. — Együtt sikerülni fog. Itt az idő, Clara. Tudom, ez a dolog Tuckerrel szívás, de a feladatodnak nem fordíthatsz hátat. Ugye, te is tudod? —

Persze.

—

Akkor lássunk hozzá! — csapja össze a tenyerét, és úgy pattan

föl, mintha nyomban elkezdenénk. — Nincs vesztegetni való időnk. Eddzünk! Igaza van, mint mindig. Itt az idő.

~ 386 ~

19 A KORDBARSONY DZSEKI

Tehát edzünk. Minden reggel a nappal együtt kelek, és próbálok nem gondolni Tuckerre. Lezuhanyozom, megfésülködöm, fogat mosok, és próbálok nem gondolni Tuckerre. Lemegyek a földszintre, gyümölcsturmixot keverek magamnak — Angéla nyers kosztra állított bennünket; azt mondja, ez az étrend tisztább, inkább jót tesz az elmének. Úgyhogy betartom. Még a tengeri moszatot is hajlandó vagyok elfogyasztani, ez viszont furcsa módon Tuckert juttatja eszembe. Meg a horgászást. Meg a csókolózást. Alig bírom lenyelni. Reggeli végeztével a tornácon meditálok, ami többé-kevésbé hiábavaló próbálkozás, hogy ne gondoljak Tuckerre. Azután bemegyek, és egy kicsit internetezem. Kikeresem az időjárásjelentést, a szélirányt és

~ 387 ~

sebességet, no meg a legfontosabbat, a tűzvédelmi készültségi fokozatot. Most, augusztus utolsó napjaiban állandóan hol sárga, hol piros. Szüntelenül küszöbön áll a veszély. Sárga napokon a ház mögötti erdőben röpködöm a sporttáskával, edzem a szárnyamat, egyre növelem a terhelést, és próbálok nem arra gondolni, hogy Tuckert tartom a karomban. Angéla olykor elkísér, és egymás mellett repülünk, különféle mintákat rajzolunk a levegőbe. Ha eléggé igyekszem, elég sokáig kényszerítem magam, néhány órára ki tudom rekeszteni Tuckert az agyamból. Olykor pedig előjön a látomásom, és egy ideig egyáltalán nem gondolok a srácra. Angéla

mindent

feljegyez

a

látomásommal

kapcsolatban.

Táblázatba rendezi az adatokat. Azokon a napokon, amikor nincs velem, hogy segítsen, legalább telefonál, rendszerint vacsoraidőben — a háttérből az Oklahoma! zenéje hallatszik —, és a látomásomról faggat. Kaptam tőle egy kis noteszt, amit a farmerom farzsebében tartok, és ha látomásom támad, az a dolgom, hogy azonnal eldobjak mindent (amikor látomásom van, rendszerint egyébként is eldobok mindent), és a noteszban rögzítsem a részleteket. Időpontot. Helyet. Időtartamot. A látomás minden aspektusát, minden mozzanatát, amire vissza tudok emlékezni. Ennek köszönhető, hogy kezdem észrevenni az eltéréseket. Először úgy érzékelem, hogy a látomás minden alkalommal pontosan ugyanolyan, újra meg újra ugyanúgy zajlik le, de miután le kell írnom, rájövök, hogy napról napra apró módosulások

~ 388 ~

mutatkoznak. A lényeg továbbra is változatlan: az erdőben vagyok, közeledik a tűz, megkeresem Chrtistiant, és elrepülünk. Minden egyes alkalommal a lila dzseki van rajtam, Christianen pedig a fekete polár. Ezek a dolgok állandónak, megváltoztathatatlannak tűnnek. Olykor azonban más oldalról érek föl a hegyre, vagy Christian néhány lépéssel jobbra, illetve balra áll, mint előző nap, vagy másképpen, esetleg más sorrendben mondjuk el a szövegünket, hogy „Te vagy az?” és „Én.” És észreveszem, hogy a szomorúság is változik. Néha az első pillanattól átérzem a fájdalmát, máskor csak attól kezdve, hogy meglátom Christiant, azután pedig árhullámként borít el. Egyszer-egyszer feljajdulok, de az is előfordul, hogy Christian iránti vonzalmam, a kettőnk közötti delejes erő elfojtja a gyötrelmet. Hol az egyik, hol a másik irányba repülünk el. Nem tudom, mivel magyarázzam ezt. Angéla úgy véli, a változatok a jövő árnyalatnyira eltérő verziói, mindegyik az aznap meghozandó döntéseim sorozatán alapul. Ez elgondolkodtat: vajon mennyire döntés kérdése mindez? Tevőleges szerepet játszom ebben a történetben, vagy tehetetlen bábként mozgok? Azt hiszem, végeredményben teljesen mindegy. így rendeltetett, és kész. Piros riasztásos napokon a Fox Creek Road környéki hegyekben röpködök, terepszemlét tartok, füst nyomai után kutatok. Annak alapján, amilyen irányból a látomásomban szokott jönni a tűz, Angélával kiokoskodtuk, hogy a legnagyobb valószínűseggel a hegyekben fog fellobbanni, fentről söpör végig a — szerintem hátborzongatóan találó nevű — Halál-kanyonon, míg végül a Fox

~ 389 ~

Creek Roadhoz nem ér. Tehát azon a részen, harminc kilométer sugarú körben járőrözöm. Nem félek, hogy repülés közben meglátnak. Ez még levert, önsajnálós hangulatomban is egész frankó. Hamar megszeretem a nappali repülést, hiszen ilyenkor láthatom az alattam elterülő földet, a békés és érintetlen természetet. Csakugyan úgy festek, mint egy madár, hosszú árnyékot vetek a talajra. Bárcsak madár lehetnék! Nem akarok Tuckerre gondolni. —

Sajnálom, hogy ennyire rosszkedvű vagy mostanában — mondja

anyu egyik este, miközben unottan nyomkodom a távirányítót. A vállam izomlázas. A fejem mindjárt szétpattan. Több mint egy hete nem eszem rendesen. Ma reggel Angéla azt gondolta, irtó izgis kísérlet, ha gyufát tart az ujjamhoz, hogy vajon éghető vagyok-e. Kiderült, hogy igen. És annak dacára, hogy most Angéla jóvoltából, egyem a szívét, engedelmes csapatjátékosként azt teszem, amit anyu kíván, kettőnk között továbbra is feszült a légkör. Nem tudok megbocsátani neki. Nem tudom, pontosan mit nem tudok megbocsátani neki, de ez a helyzet. —

Látod ezt a szerkentyűt? Olyan, mint egy miniturmix.

Használhatod

fokhagymanyomónak,

bébiétel-pépesítésre

vagy

margarita keveréshez, az ára pedig potom negyvenkilenc dollár és kilencvenkilenc cent — mondom anélkül, hogy ránéznék. Ez részben az én hibám. Erre felfigyelek. Elnémítom a tévét. —

Hogyhogy?

~ 390 ~

—

Elhanyagoltalak ezen a nyáron. Teljesen szabadjára engedtelek.

—

Á, szóval azért a te hibád, mert ha több figyelmet fordítasz ram,

akkor eleve megakadályozod, hogy randizzak Tuckerrel. Csírájában fojtod el a nemkívánatos érzelmeket. —

Igen — engedi el a füle mellett a maró gúnyt.

—

Aludj jól, anyu! adom rá újra a hangerőt. Átkapcsolok a híradóra.

Időjárás-jelentés. Száraz, meleg idő. Helyenként felerősödik a szél. Erdőtűzveszély. A hét második felében vihar valószínű, egyetlen villámcsapás az egész környéket lángra lobbanthatja. Szóval buli a láthatáron. —

Clara — mondja anyu nyomatékosan, nyilván még nem végzett

a gyónással. —

Felfogtam - vágom rá. — Rosszul érzed magad. En viszont

megyek lefeküdni, hátha holnap kell beteljesítenem a rendeltetésemet. Kikapcsolom a televíziót, levágom a távirányítót a kanapéra, fölállok, és anyu orra előtt a lépcső felé nyomulok. —

Sajnálom, kicsim — mondja olyan halkan, hogy nem tudom,

nekem szánja-e egyáltalán. — Fogalmad sincs, mennyire sajnálom. A lépcső közepén megállók és visszafordulok. —

Jó, akkor mesélj! Ha annyira sajnálod, mesélj!

—

Mit meséljek?

—

Mindent, amit csak tudsz. A rendeltetéseddel kezdve. Nem

gondolod, hogy igazán kellemes dolog lenne, ha egy csésze tea mellett elcsevegnénk a rendeltetésünkről?

~ 391 ~

—

Azt nem lehet — feleli.

Elkomorul a tekintete, úgy tágul ki a pupillája, mintha szavaimmal fizikai fájdalmat okoztam volna. Azután mintha ajtó zárulna be kettőnk között, kifejezéstelenné válik az arca. Elszorul a szívem, részben azért, mert baromira dühít, hogy képes így bánni velem, lényegében kirekeszteni, de azért is, mert most eszmélek rá, hogy egyetlen okból igyekezhet ennyire sötétben tartani: azt hiszi, nem tudok megbirkózni az igazsággal. Az pedig egyértelműen azt jelenti, hogy az igazság nagyon csúnyán hangzik. Vagy ha mégsem, akkor bármennyire támogató édesanyának mutatkozik is, valójában cseppet sem bízik bennem. Másnap piros riasztás. Reggel az előszobában állok, azon morfondírozom, fölvegyem-e a lila dzsekit. Ha nem veszem föl, akkor is kitörhet a tűz? Vagy ilyen egyszerű az egész? Az egész sorsom egyetlen öltözködési döntéstől függ? Úgy határozok, nem kísérletezem. Pillanatnyilag egyébként sem óhajtom elkerülni a tüzet. Szeretnék túl lenni rajta. Es kezd hűvösre fordulni itt, a hegyekben. Fölveszem a dzsekit, és útnak indulok. Járőrözésem felénél tartok, amikor bánathullám tör rám. Ez nem a szokásos bánat. Nem Tuckerrel, nem Christiannel, nem is a szüleimmel kapcsolatos. Se nem önsajnálat, se nem kamaszos világfájdalom. Ez színtiszta, hamisítatlan gyász, mintha a szeretteim hirtelen egytől egyig meghaltak volna. Úgy tombol a fejemben, hogy elködösül a látásom. Fojtogat, nem kapok tőle levegőt. A

~ 392 ~

könnyedségemnek vége, zuhanok, hiába markolászom a levegőt. Elnehezedtem, úgy hullok alá, mint egy kő. —

Szerencsére fának ütközöm, nem zúzom rögtön agyon magam

egy sziklán. Rézsútosan egy fa felső ágaira esem, jobb karom és szárnyam egy ághoz csapódik. Reccsenés hallatszik, majd a valaha érzett legirtózatosabb fájdalom hasít belém, egészen fönt, a vállamnál. Sikoltva látom, hogy a föld rohamosan közeledik. Mozgásképes kezemet az arcom elé kapom, estemben ütnek-vágnakcsípnek

a

hozzácsapódó

hajtások.

Azután

öt-hat

méteres

magasságban megállók, a szárnyam az ágakba gabalyodott, a testem tehetetlenül csüng lefelé. —

Tudom, hogy itt egy fekete szárnyú. Fájdalmam és páni félel-

mem ellenére képes maradtam arra, hogy levonjam ezt az egyszerű következtetést. Nincs más értelmes magyarázat. Ez pedig azt jelenti, hogy gyorsan el kell pályáznom innen. Az ajkamba harapok, és megpróbálom kiszabadítani magam a faágak fogságából. A szárnyam tényleg beakadt, és szinte biztosra veszem, hogy a jobb el is törött. Néhány másodpercbe telik, hogy eszembe jusson: el is tüntethetem, és így lebukfencezem a földre. Nagy erővel csapódom a talajhoz. Újra felsikoltok, torkom szakadtából. A leérkezéskor akkora fájdalom rázkódtatja meg a vállamat, hogy kis híján elájulok. Nem kapok levegőt. Olyan ködbe borítja az agyamat a szomorúság, hogy nem tudok tisztán gondolkozni.

Ha

ez

egyáltalán

lehetséges,

másodpercről

másodpercre még fokozódik is, végül már úgy érzem, megszakad

~ 393 ~

tőle a szívem. Ez azt jelenti, hogy a fekete szárnyú közeledik hozzám. Ülő helyzetbe vergődöm, és azt tapasztalom, hogy nem tudom mozgatni a karomat. Sután lógatom. Még soha nem éreztem ilyen fájdalmat. Hol marad ilyenkor a híres gyógyerőm? Óvatosan feltápászkodom. Az arcom nedves. Odanyúlok, és véres lesz a kezem. Ez most nem számít. Azonnal el kell mennem. Minden mozdulattól megvonaglik a vállam, a fájdalom újabb lökéshulláma indul el a testemben. Ebben a pillanatban legszívesebben meghalnék. Nincs remény, nincs fény, nincs imádság az ajkamon. Teljesen kikészültem. Kísértés fog el, hogy lefeküdjek, hagyjam, hogy a fekete szárnyú elbánjon velem. De nem! Ezt csak 6 érezteti velem. Gyerünk tovább! Egyik lábat a másik után. El innen! Még néhány lépésnyit tántorgok, majd zihálva egy fának támaszkodom, próbálok erőt gyűjteni. Azután férfihangot hallok a hátam mögül, úgy száll a fák között, mintha a szél szárnyán repülne. Egyértelműen nem emberi. —

Szia, madárkám! — köszön.

Megdermedek. —

Elég nagyot estél. Nem ütötted meg magad?

~ 394 ~

20 POKOLI FÁJDALOM

Végtelenül lassan fordulok meg. A férfi legfeljebb három méterre áll, és kíváncsian figyel. Eszelősen vonzó. Hihetetlen, hogy a plázában nem vettem észre. Gondolom, a telivér angyalok mind olyan jóképűek, hogy meg kell értük dögleni, de azt eddig nem fogtam fel, hogy ez szó szerint értendő. Ha létezik öntőforma a tökéletes férfitesthez, akkor ezt a pasast abból öntötték. Egészen más, mint amilyennek látszik. Ránézésre se nem fiatal, se nem öreg, a bőre teljesen ránctalan és hibátlan, a haja csillogó szénfekete. Mégis tudom, hogy vén, mint a sziklák a talpam alatt. Természetellenesen mozdulatlan. A minden idegszálamat átjáró szomorúság

az

arcán

nem

~ 395 ~

tükröződik.

Az

ajka

még kissé felfelé is görbül, ami elvileg rokonszenvező mosolyt jelentene. Ha nem lenne több eszem, azt hihetném, hogy nyájas a hangja, és őszintén segíteni akar nekem. Mintha nem valami nagy, csúnya angyal lenne, aki a kisujjával elpusztíthat, hanem csak holmi aggódó járókelő. Nem tudok elfutni. Nincs rá mód. Nem tudok repülni. A fájdalom megfosztott minden könnyedségemtől, mintha árnyék kúszott volna a nap elé. Most valószínűleg halál vár rám. A fekete szárnyú okozta kétségbeesésen át, amely nedves pokrócként nehezedik rám, próbálom emlékeztetni magamat, hogy egy vékony fátylon túl ott a mennyország, és ez a férfi, ez a gonosztevő a testemet megölheti, de a lelkemhez nem nyúlhat. Mostanáig nem tudtam, hogy tényleg hiszek ebben. A gondolat egy pillanatra felbátorít. Próbálok nem gondolni Tuckerre, Jeffrey-re és a többiekre, akiket itt hagyok, ha ez a pasas most megöl. Küszködve igyekszem kihúzni magam, és a szemébe nézni. —

Kicsoda maga? — vallatom.

Felvonja az egyik szemöldökét. —

Milyen bátor kis teremtés — mondja, és közelebb lép. Ahogy

megmozdul, remegés támad körülötte a levegőben, ami elül, mihelyt a férfi megáll. Minél tovább nézem, annál kevésbé látszik emberinek, mintha az előttem álló test csupán köntös lenne, amelyet ma reggel öltött fel, alatta valami más, fájdalomtól és dühtől lüktető lény rejtőzne, aki alig bírja türtőztetni magát, hogy ne törjön elő. Még egyet lép felém.

~ 396 ~

Hátrálok. Halkan fölnevet, inkább kuncog, de félelmetes hangja tetőtől talpig megremegtet. —

A nevem Sam — feleli. Sajátos a kiejtése, de nem tudom hová

tenni. Halk, fülbemászó hangon beszél, próbál magához édesgetni. Elég komikusnak találom, hogy így hívják ezt a lényt, akiből hideg, sötét erő hullámai áradnak, mint valami ellendicsfény. Majdnem fölnevetek. Nem tudom, hogy a vállamat sanyargató borzalmas fájdalom vagy a férfi nyomasztó érzelmi terhe okozza, de úgy tűnik, mintha minden realitásérzékemet elveszíteném. Máris összeroppanok, pedig a kínzás még el sem kezdődött. Lassan mindenem

elgémberedik,

mintha

a

testem

nem

bírná

a

megpróbáltatást, és egyik porcikám a másik után ernyedne bénultságba. Ez óriási megkönnyebbülés. —

Hát te ki vagy? — kérdezi nyomatékosan.

—

Clara.

—

Clara — ismétli, mintha ízlelgetve forgatná a nevemet a nyelvén,

és tetszene neki. — Azt hiszem, megfelel. Melyik szinthez tartozol? Most az egyszer hasznomra válik, hogy anyám folyamatosan sötétben tartott. Fogalmam sincs, mire céloz a pasas. Gondolom, lerí az arcomról a tanácstalanság. —

Kik a szüleid? — hangzik a következő kérdés.

Véresre harapdálom az ajkamat. Különös nyomást érzek a fejemben, mintha a pasas böködné az agyamat, hogy kicsikarja belőle a kívánt információkat. Ha megtudja, az végzetes lesz mindenkire, akit ismerek. Fölvillan előttem anyu arca, azután

~ 397 ~

elkeseredetten próbálok valami másra gondolni. Bármi másra. Jöjjenek a jegesmedvék! Jegesmedvék az Északi-sarkon A hóban az anyjuk után csetlő - botló jegesmedvebocsok. Coca-Colát ivó jegesmedvék. A férfi rám mered. Jegesmedvék férkőznek át a jégen, hogy a fóka bébikhez jussanak. Hosszú, hegyes jegesmedvefogak. Rózsaszín pofájú és tappancsú jegesmedvék. Szóra tudlak bírni - mondja az angyal. - Jobban jársz, ha

-

magadtól elárulod. Éhen pusztuló jegesmedvék. Fáradhatatlanul úszó, szárazföldet kereső jegesmedvék. Fuldokló jegesmedvék, a testük hánykolódik a vizen. A szemük üveges, élettelen. Szegény kimúlt jegesmedvék? Lassan még egy határozott lépést tesz felem, lehetetlenül figyelem. Hiába sürgetem a testemet, hogy meneküljön, nem engedelmeskedik. Kik a szüleid? — kérdezi a férfi türelmesen.

-

Kifogytam a jegesmedvékből. A fejemben fokozódik a nyomás. Behunyom a szememet. -

Apám ember. Anyám dimidius - hadarom abban a reményben,

hogy megelégszik ennyivel. Máris könnyebb a fejem. Kinyitom a szememet. -

Erős vagy ahhoz képest, hogy ilyen híg a véred - mondja a

férfi.

~ 398 ~

Vállat vonok. Megkönnyebbültem, hogy nem próbál tovább kalózkodni az agyamban. A lelkem mélyén azonban érzem, hogy újra meg fogja próbálni. Kiszedi belőlem a neveket. Megtudja a lakcímünket.

Mindent.

Bárcsak

figyelmeztethetném

valahogy

anyukámat! Azután eszembe jut a telefon. —

Nem sokat érek magának. Miért nem ereszt el?

Miközben kimondom a szavakat, a dzsekim zsebébe csúsztatom a kezemet. Jó, hogy a bal zsebembe tettem a mobilomat, mert úgy tűnik, a jobb kezemet nem tudom mozgatni. Kitapogatom a kettes számot,

és

megnyomom,

összerezzenek

a

billentyű

halk

pittyenésétől. Kicsöng. Fohászkodom, hogy a fekete szárnyú ebből a távolságból ne hallja meg. A hangszóróra tapasztom az ujjamat. —

Csak beszélni akarok veled — mondja gyöngéden.

Úgy beszél, mint az anyám, egyik pillanatban teljesen normálisnak, mainak tűnik, a következőben meg annyira ódivatúnak, mintha egy viktoriánus regény lapjai közül lépett volna ki. —

Halló? — szól a telefonba anya. Ne félj! — lép közelebb a férfi. — Almomban sem jutna

eszembe, hogy bántsalak. —Te vagy az, Clara? — kérdezi halkan anyám. El kell juttatnom hozzá az üzenetet. Nem azt, hogy jöjjön ide, mentsen meg, hiszen tudom, semmiképpen nem győzhet egy angyallal szemben. Hanem azt, hogy a saját bőrét mentse. —

Csak szeretnék kijutni innen — mondom olyan hangosan és

~ 399 ~

tagoltan, hogy az angyal azért még ne fogjon gyanút. — Kijutni innen, és többé vissza se jönni. Még egy lépést tesz felém, és hirtelen bekerülök sötét erejének hatósugarába. A zsibbadtság elillan. Teljes valójában érzem a szomorúságot, olyan mély, kínzó fájdalomként, mintha mellbe vágtak volna egy tetőléccel. Hogy is mondta anyu? Az angyalok nem cselekedhetnek szabad akaratukból, és ha szembefordulnak a hivatásukkal, rettenetes testilelki fájdalom tör rájuk. Ez a pasas komoly fájdalomtól szenved. Semmi jó sem varható tőle. —

Kificamodott a vállad - mondja. — Maradj veszteg!

Mire észbe kapok, hideg, kőkemény ujjai a csuklómra fonódnak, azután hangos pattanást hallok, és sikoltozom, amíg ki nem fulladok. Szürke függöny ereszkedik a látásomra. Az angyal karja átölel. A mellére von, miközben összerogyok. —

Nyugodj meg! — mondja a fejemet simogatva.

Hagyom, hogy a szürkeség elborítson. Miután magamhoz térek, lassanként két dolog tudatosodik bennem. Először az, hogy a karom már szinte egyáltalán nem sajog. Másodszor pedig lényegében az, hogy egy fekete szárnyút ölelek. Az arcom

a

mellkasához

simul.

A

teste

szoborszerűen

mozdíthatatlannak és merevnek érződik. És javában fogdos, tapogatja a bőrömet, egyik kezével a tarkómat simogatja, a másikat a derekamon nyugtatja. A pólóm alatt. Olyan hidegek az ujjai, mint

~ 400 ~

egy hullának. Libabőrös leszek tőle. A legrosszabb az, hogy úgy érzékelem az elméjét, mintha tudatának jéghideg medencéjében úszkálnék. Érzem, hogy egyre inkább érdeklődik irántam. Úgy gondolja, aranyos gyerek vagyok, kár, hogy ennyire híg vérű. Emlékeztetem valakire. Kellemesnek találja az illatomat, levendulasampon, vér és kevés felhőpára keverékét. És a jóságét. Jóságot szimatol bennem, és megkívánja. Engem kíván. Megszerez magának, újabb zsákmányként. Erre gondol, ahogy tombol benne a kéj vágy. Milyen egyszerű. Megfeszítem magam a karjában. —

Ne félj! — mondja ismét.

—

Eresszen! — támasztom a tenyeremet mellkasa téglafalának, és

teljes erőből ellököm. Azaz lökném, de meg sem moccan. Válaszul leteper a sziklás földre. Hasztalanul csépelem az öklömmel. Sikoltok. Az agyam lázasan dolgozik. Lepisiljem? Leokádjam, megharapjam, összekarmoljam? Úgyis veszítek, de ha megjelöl engem, majd én is megjelölöm őt, már ha ez egyáltalán lehetséges. —

Hiába minden, madárkám.

Ajka a nyakamat súrolja. Érzem a gondolatait. Végtelenül magányos. Kitaszított. Nem térhet vissza többé. A fülébe sikítok. Szánakozva sóhajt, és egyik kezével betapasztja a számat, a másikkal összefogja a csuklómat, és fölhúzza a kezemet a fejem fölé, a földhöz szögez. Ujjai hideg acélként mélyednek a húsomba.

~ 401 ~

Olyan ízű, akár a hamu. A mennyországról szőtt bátor gondolataimat elhomályosítja a pillanatnyi valóság. —

Állj! — parancsolja egy hang.

A fekete szárnyú leveszi a kezét a számról, majd egyetlen gyors, lendületes mozdulattal fölpattan, és rongybaba gyanánt a karjába kap. Valaki áll előttünk. Hosszú vörös hajú asszony. Az anyám. —

Á, Maggie! — szívélyeskedik a férfi, mintha anyu teára toppant

volna be. Anya tőlünk háromméternyire áll a fák alatt, kisterpeszben, mint aki összecsapásra készül. Olyan harcias az arckifejezése, hogy szinte rá sem ismerek. A szemét még sosem láttam ilyennek: kék, akár a láng forró magja, tekintetét a fekete szárnyú arcára szegezi. —

Kíváncsi voltam, mi lett belőled — mondja amaz. Egyszeriben

fiatalabbnak tűnik. Már-már kölyökképűnek. — Nemrégiben mintha téged láttalak volna. És épp egy plázában. -

Nicsak, Samjeeza — méltatja figyelemre anyu.

—

Gondolom, a tiéd — pillant felém a férfi. Még most is a

fejemben érzem. Irántam táplált vágya abban a pillanatban elhomályosult, ahogy meglátta anyut. Gyönyörűnek találja őt. Ráeszmél, hogy én is őrá emlékeztetem. Az ő kedves lényére. A bátorságára. Az apjától örökölt vonásaira. —

Megleptél, Maggie — üt meg barátságos hangot a fekete

szárnyú. — Sosem hittem volna, hogy anyaságra vállalkozol.

~ 402 ~

Ráadásul ilyen érett fejjel. —

Vedd le róla a kezedet, Sam! — mondja anyu olyan fáradtan,

mint akit agyonbosszantott ez a sok halandzsa. A férfi még jobban szorít. —

Ne légy tiszteletlen!

—

Csak negyedvér, kár az idődet vesztegetned rá. Nem sokkal több

az embereknél. Anyu szeme futólag rám villan. Már kieszelt valamit. —

Nem érdekel — utasítja el mereven Sam. — Megkívántam. Vagy

felajánlkozol helyette? —

Eredj a pokolba! — csattan fel anyu.

A férfi dühe mintha gombafelhőként gomolyogna, bár az arckifejezése változatlan. —

Ám legyen! — mondja.

Mormol valamit angyalnyelven, egy olyan szót, amit kivételesen nem értek, s a bennünket körülvevő levegő hirtelen vibrálva szétválik. Visító hang hallatszik, valami felszakad. Talpunk alatt olyasféleképpen döccen egyet a talaj, mintha valami nehezet ejtettek volna le. Azután az általam ismert földet szürke világ váltja föl. Olyan, mint az eddigi erdő, de kietlen, vigasztalan pusztasággá silányult. A táj formára ugyanolyan, mint az iménti, vagyis fás hegyoldal, csak a fákon egyetlen levél sincs. Teljesen kopasz, szürke törzsek és göcsörtös ágak a szemcsés, morajló ég alatt. Se szín, se illat, se hang az időnkénti dörgésen kívül. Sehol egy madár. A fény megfogyatkozott,

mint

napnyugtakor,

~ 403 ~

és

fekete

viharfelhők

tornyosulnak ott, ahol az előbb a földön még a tökéletesen derült égbolt kéklett. Mindig úgy képzeltem a poklot, hogy csupa tűz es kénkő meg bűzösen fortyogó tavak között hegyes szarvú, parázsló szemű démonok kínozzák az elkárhozott lelkeket. Itt azonban olyan hideg a levegő, hogy meglátszik a leheletem. Nyálkas, dermesztő köd száll le, a csontomig hatol. Veszettül didergek. Anyu minden másnál fényesebb, ő is fekete-fehér ugyan, de az árnyalatok még jobban elütnek rajta, mint eddig. A boré fehéren ragyog, a haja tusfekete. A fekete szárnyú szorítása lazul a karomon. Velem együtt tudja, hogy most nincs hová menekülnöm. Jóval oldottabbnak tűnik. A pokolban nagyobb, magasabb, testesebb, ha ez egyáltalán lehetséges. Hatalmasabb. A szeme villog. Egy pillanatra lehunyja, mély lélegzetet vesz, mintha élvezné az itteni levegőt, azután megjelenik mögötte a szárnya. Óriási — sokkal nagyobb, mint anyué vagy az enyém — és zsíros koromfekete, szinte egy sötét lyuk tárul föl a háta mögött, amely minden fényt magába szippant. Mosolyog, gyászosan mosolyog. Büszke önmagára. Az átmenet előbbi tartózkodási helyünkről a pokolba nem csekélység. Le akarja nyűgözni anyámat. —

Még ostobább vagy, mint hittem — mondja anyu szenvtelenül.

Úgy tűnik, nincs lenyűgözve. — Nem tudsz itt tartani bennünket. Ez nekem újdonság. —

Elfelejted, ki vagyok, Margaret. - A fekete szárnyút egyáltalán

~ 404 ~

nem zavarja anyu vakmerősége. Még tetszik is neki. Mert ő olyan türelmes. Sütkérezik a saját türelmességében. Tudja, Hogy anyu tart tőle. Arra vár, hogy anyu higgadtsága megtörjön. —

Nem — feleli halkan anyám. — Te felejted el, hogy én ki

vagyok. Figyelő. Érzem, hogy azon nyomban éles félelem hasít a férfiba. Voltaképpen nem az anyámtól ijedt meg, hanem másoktól. Két személytől. Homályosan látom is őket az elméjében, a távolban állnak. Két férfi, hófehér szárnyúak. Az egyikük égővörös hajú es szikrázó kék szemű. A másik szőke, aranyló bőrű és vad, bár az arcvonásait nem tudom kivenni. De lángpallost markol. —

Kik ezek? — szalad ki a számon a kérdés.

Sam homlokráncolva pillant rám. —

Mit kérdeztél?

Ismét az elmémet kémleli, egy másodpercig érzem a nyomást, de azután mintha ajtó csapódna be kettőnk gondolatai között. Úgy kapja le rólam a kezét, mintha megégettem volna. Abban a pillanatban, ahogy

már

nem

érintkezem

vele,

eltűnnek

a

gondolatai.

Félbevágódik a düh és a szomorúság. Érzem, hogy újra tudok mozogni. Levegőt venni. Futni. Nem fontolgatom. Rátaposok a lábfejére — nem mintha ezzel bármiféle kárt tennék benne —, azután nekiiramodom, meg sem állok anyuig, és elkapom felém nyújtott kezét. Maga mögé ránt, de közben nem engedi el a kezemet.

~ 405 ~

A fekete szárnyú mordulásszerű hangot hallat, amelytől a karomon minden szál szőr fölmered. A férfi arckifejezése félreérthetetlen. El fog pusztítani bennünket. Kiterjeszti a szárnyát. A felhők a fejünk fölött energiakisülésektől sisteregnek. Anyu megszorítja a kezemet. Hunyd be a szemedet! — utasít szavak nélkül. Nem tudom, mi ráz meg jobban, az, hogy beszél a fejemben, vagy pedig hogy ilyen pillanatban azt kívánja, csukjam be a szememet. Nem is vár, hogy engedelmeskedjek: vakító fény gyűl ki körülöttünk. Sugarai színt és melegséget kölcsönöznek mindannak, amit csak érnek. Ez a dicsfény. A fekete szárnyú rögtön meghátrál, eltakarja a szemét. Arca eltorzul a fájdalomtól. Most az egyszer azt tükrözi, amit valóban érez, mintha belülről marcangolná valami. Ne nézz RÁ! Hunyd be a szemed! — vezényel ismét anyu. Becsukom a szememet. Jól van, kislányom — szól a hangja újra a fejemben. Most bontsd ki a szárnyad! Nem tudom. A fél szárnyam eltört. Nem számít. Elővarázsolom a szárnyamat. Olyan heves fájdalom nyilall belém, hogy elakad a lélegzetem, és kis híján kinyitom a szememet, de ez egyetlen másodpercig tart. Forróság perzseli végig a szárnyamat, átizzik izmokon, inakon és csontokon, azután pedig, akárcsak a vágás a tenyeremen, elmúlik a fájdalom. Nem csak a szárnyamban.

~ 406 ~

Eltűnnek a karcolások a karomról és az arcomról, a zúzódások, a sajgás a vállamból. Mind eltűnik. Teljesen meggyógyultam. Még rémült vagyok, de meggyógyultam. És újra fölmelegedtem. Még a pokolban vagyunk? — kérdezem anyutól. Ott. Magamtól nem tudom visszajuttatni kettőnket a földre. Ahhoz nem elég az erőm. A segítségedre szorulok. Mit tehetek? Gondolj a földre! Gondolj mindarra, ami zöld és növekszik! Virágokra, fákra. A fűre a talpad alatt. A kedvenc helyeidre. Elképzelem a nappalink ablaka előtti nyárfát, a szellőben susogó lombját, a zöld levéltenger ezer hullámfodrát, az együtt libegő, táncolni látszó leveleket. Eszembe jut apu. Régi hitelkártyából borotvaformát

vágott

ki,

és

vasárnap

reggelente

együtt

borotválkoztunk, húzogattam a műanyagot az arcomon, majmoltam őt. Szürke szeme simogatóan pillantott rám a bepárásodott tükörből. A mostani házunkra gondolok, a cédrus- és fenyőillatra, amely azonnal megcsapja az orromat, ahogy belépek az ajtón. Anyu botrányosan finom omlós sütijére. A nyelvemen olvadozó barna cukorra. És Tuckerre. Olyan közel állok hozzá, hogy ugyanazt a levegőt szívjuk be. Tucker! Megremeg alattunk a talaj, de anyu biztos kézzel fog. Tökéletes. Most nyisd ki a szemedet! — mondja. De ne engedd el a kezemet! Pislogok a ragyogó fényben. Újra a földön vagyunk, majdnem pontosan ott állunk, ahol korábban, a dicsfény úgy ölel körül

~ 407 ~

bennünket, mint valami mennyei erőtér. Mosolygok. Olyan, mintha órákra távoztunk volna, bár tudom, hogy csak percek teltek el. Nagyon jó ismét színeket látni. Mintha lidérces álomból ébrednék, és minden visszaváltozna olyanná, amilyennek lennie kell. —

Tudod, hogy nem győztetek — mondja az ismerős, rideg hang.

Lehervad a mosolyom. Sam még most is ott áll, a dicsfény hatókörén kívül, de nyugodtan, magabiztosan figyel bennünket. —Vég nélkül nem tudtok kitartani — mondja. —

De éppen elég sokáig — feleli anyu.

A válasz idegesíti a férfit. Cikázó tekintete az eget fürkészi. —

Hozzátok sem kell érnem.

Felénk nyújtja a tenyerét. Készülj a repülésre! — mondja a fejemben anyu. Füst bodorodik a fekete szárnyú kezéből. Azután lángocska sarjad belőle. A férfi anyura mered, ő pedig még jobban szorít, mialatt Sam lefordítja a kezét, és a tűz az erdő talajára csorog. A száraz aljnövényzet hamar meggyullad, a lángok átterjednek a legközelebbi fa törzsére. Sam sértetlenül áll a tűzben, noha jókora füstnyelvek csapnak fel körülötte. Tudom, hogy mi nem úszhatjuk meg ilyen könnyen. Azután a férfi előlép a hirtelen képződött füstfüggönyből, és anyámra néz. —

Mindig úgy gondoltam, hogy az összes nafil közül te vagy a

legszebb. —

Érdekes, én meg mindig úgy gondoltam, hogy az összes angyal

közül te vagy a legrondább.

~ 408 ~

Mi tagadás, ez jó poén, de attól tartok, a fekete szárnyúaknak nincs humorérzékük. Mindkettőnket váratlanul ér a férfi kezéből kilövellő lángsugár. Mellbe találja anyut, és azonnal belekap a hajába. Sugárzó dicsfényünk pislogva kialszik, és az angyal abban a pillanatban ránk ront, keze anyu nyakára szorul, a levegőbe emeli. Anyu tehetetlenül rugdalózik, csapkod a szárnyával. Olyan erősen kapaszkodik belem, hogy hiába próbálom kihúzni magam a szorításából. Visítva ütömverem szabad kezemmel a férfit, ci- bálom a karját, de semmi haszna. —

Nincs több derűs gondolat - jelenti ki, és bánatosan néz anyu

szemébe. Ismét telítődöm a szomorúságával. Sajnálja, hogy most megöli anyámat. A szemében látom anyu emlékképét: a haja barna és rövid, cigarettázik, fölényesen mosolyog a férfira. Az angyal csaknem száz éve őrzi az elméjében ezt a képet. Őszintén úgy gondolja, hogy szerelmes anyámba. Szerelmes belé, mégis meg fogja fojtani. Anyu ajka elkékül. Szünet nélkül sikoltozom. Hallgass! — szólal meg szigorú hangja ismét a fejemben, meglepően erős ahhoz képest, hogy ránézésre azt hinném, a haláltusáját vívja. Torkomon akad a sikoly, visszhangja tovább cseng a fülemben. Fájdalmasan nyelek. Szeretlek, anyu! Most gondolj Tuckerre, kicsim! Ne haragudj, anyu!

~ 409 ~

Azonnal gondolj rá! — hajtogatja. Egyre erőtlenebbül rúgkapál, a szárnya bénultan lóg. Hunyd le a szemed, és azonnal gondolj TUCKERRE! Lehunyom a szememet, igyekszem Tuckerre összpontosítani a gondolataimat, de az tölti be az agyamat, hogy anyu keze ernyedten pihen az enyémben, és most senki sem fog megmenteni bennünket. Gondolj valami szép emlékre! — suttogja a fejemben. Idézz fel egy olyan pillanatot, amikor szerelmes voltál belé! Es most minden további nélkül sikerül is. —

Milyen messze van az akvárium az istállótól? — kérdezi Tucker.

Folyóparton ülünk, legyet köt a horgászbotomra, imádni való a cowboy kalapjában, szürke pólójában, kívül hordós, piros kockás flanelingében. —

Hogyhogy? — lepődöm meg, és nevetés csiklandozza a torkomat,

pedig a csattanó még el sem hangzott. Tucker vigyorog. Hihetetlen, milyen jóképű srác. Es az enyém. Szerelmes belém, én pedig belé, jaj, de gyönyörű szép dolog ez, hát nem ritkaság? —

Éppen HAL-LÓ-távolságra! — mondja.

Fölkacagok az emléktől. Hagyom, hogy eltöltsön az a derű, ami akkor. Az érzés, ami az istállóban járt át, ahol csókolóztunk, magamhoz szorítottam, gondolatban eggyé váltam vele és a világ minden élőlényével. Hirtelen ráeszmélek, mit kíván anyám. Nekem kell előidéznem a dicsfényt. Le kell vetnem minden mást, csak az énem lényege

~ 410 ~

maradhat, az, ami összeköt a környezetemmel, ami képessé tesz arra, hogy szeressek. Megértem, hogy ez a titok nyitja, az hiányzott eddig a dicsfényhez. Ezért tudtam meggyújtani aznap Tuckerrel az istállóban. Nem kell semmi más, csak szeretni. Szeretni. Szeretni. Ez az! — mondja anyu a fejemben. Ez az. Kinyitom a szememet, és egy kis időbe telik, amíg alkalmazkodik az erős fényhez, amely most belőlem árad -ragyog- tündököl. Világítok, mint a fáklya, sziporkázom, akár a csillagszóró. A fekete szárnyú megvonaglik. Még most is fogom a karját, és érintésemtől szétmállik a bőre, mintha áthatolnék testének álságos részén, a magára öltött embermezen, és megragadnám az alatta rejtőző lényt. Felizzik az ujjam hegye. -

Ne! — lihegi hitetlenkedve a férfi.

Elereszti anyámat, aki összecsuklik, arccal elterül a földön. En is elengedem anyu kezét, és elkapom az angyal fülét. Erre nem számított. Hátrálna, de könnyedén tartom. Félelmetes ereje semmivé lett. Füstölgő pára száll fel belőle, mint a szárazjégből. Elillan. Azután a füle leválik, a kezemben marad. Annyira megdöbbenek, hogy majdnem elveszítem a dicsfényt. Ledobom a végtelenül visszataszító fület, amely földet érése pillanatában apró szilánkokra robban szét. Ismét az angyal után nyúlok, arra gondolok, hogy ezúttal talán nyakon ragadom, de elrántja magát. A karját markolom meg, ott is szertefoszlik a bőre, eloszlik, mint hamu az esőben. Nem is. Mint a por. Mint a szélbe szórt por.

~ 411 ~

—

Eressz el! — mondja.

—

Eredj a pokolba! — taszítom el magunktól. Hátratántorodik.

Megrebben a levegő, hideg szél csap meg, és a férfi már el is tűnt. Anyu köhög. Letérdelek mellé, óvatosan hanyatt fordítom. Kinyitja a szemét, rám néz, tátog, de nem jön ki hang a torkán. —

Jaj, anyu! — vizsgálgatom sóhajtva a liluló véraláfutásokat a

nyakán. Még a férfi ujjainak nyoma is kivehető. A dicsfény halványulni kezd. Anyu a kezemért nyúl, megfogja. Még ne hagyd kialudni! — mondja az agyamban. Kapaszkodj belém! Föléhajolok, a fényemben fürdetem. Miközben figyelem, a fején és

nyakán

éktelenkedő

zúzódások

kifakulnak,

eltűnnek.

Megperzselődött haja visszanő. Mély lélegzetet vesz, mint a vízből felbukkanó úszó. —

Jaj, hál’ istennek!

Érzem, hogy szinte elgyöngülök a megkönnyebbüléstől. Anyu felül. Meredten néz valamit a hátam mögött. -

Menjünk innen! — mondja.

Megfordulok. A tűz, amelyet a fekete szárnyú gyújtott, közben igazi,

recsegő-ropogó

erdőtűzzé

változott.

Féktelen

és

feltartóztathatatlan, mindent fölemészt, ami az útjába kerül, bennünket is, ha nem távozunk pillanatokon belül. Ismét anyura nézek. Lassan tápaszkodik fel, óvatos mozdulatai arra emlékeztetnek, ahogyan egy idős ember kel fel a ke-

~ 412 ~

rekesszékből. —

Hogy érzed magad?

—

Gyöngén. De repülni azért tudok. Gyerünk!

Együtt, kéz a kézben körözve emelkedünk a levegőbe. Amint elég magasra jutunk, látom, mennyire elharapózott a tűz. Föltámad a szél, tovább szítja, csakhamar már kétszer akkora, mint egy perccel ezelőtt, a lángfüggöny kérlelhetetlenül nyomul előre a Halálkanyonban. Ismerem ezt a tüzet. Ezer közül is felismerném. —

Gyerünk! — sürget anyu.

Hazafelé indulunk. Repülés közben megpróbálom elcsigázott agyamat arra a tényre irányítani, hogy ez az a tűz, a látomásomból ismert, nekem pedig mindezek után most az a dolgom, hogy elrepüljek Christianért, és megmentsem őt. Fura, hogy a látomásban konkrétan sosem jelent meg a fekete szárnyú. Se a pokol. Se sok más, ami hasznos lehetett volna. —Várj, édesem! — szólal meg anyu. — Álljunk meg! Egy kis tó szélén ereszkedünk le. Anyu egy kidőlt fatörzsre ül. Sápadtan zihál, megerőltette magát azzal, hogy ilyen hirtelen ennyire messzire repültünk. Elgondolkodom. Hátha a fekete szárnyú olyan kárt tett benne, hogy a dicsfénye nem fog helyreállni? Hátha meg fog halni? Hirtelen eszembe jut a telefon. Előhúzom a zsebemből, és kapkodva ütögetem be a segélyhívó központ számát. —

Nem kell — mondja anyu. — Rendbe jövök, csak ki kell fújnom

~ 413 ~

magam. A Fox Creek Roadra kellene menned. —

De hát megsérültél.

—

Mondtam, hogy rendbe jövök. Igyekezz már!

-

Előbb hazaviszlek.

—

Arra most nem érünk rá — lök el magától. — így is sokáig

vesztegettük az időt. Eredj Christianért! —

De anyu...

—

Eredj Christianért! — ismétli. — Indulás!

~ 414 ~

21 EMÉSZTŐ TŰZ

Egyenesen a Fox Creek Road felé tartok. A történtektől iszonyatosan kimerültem, mégis repülök, a szárnyaim mintha magúktól tudnák az utat. Pontosan ott suhanok le az útra, ahol a látomásom rendszerint kezdődni szokott. Körülnézek. Se útszélen parkoló ezüstszínű Avalanche, se narancssárga égbolt, se tűz. Minden teljesen normálisnak tűnik. Mi több, békésnek. Madárcsivitelés, a nyárfák lombja halkan susog, mintha minden tökéletes egyetértésben lenne a világgal. Korán érkeztem. Tudom, hogy a tűz a hegy másik oldaláról terjed folyamatosan ebbe az irányba. Ide fog érni. Nincs más dolgom, mint várni.

~ 415 ~

Letérek az útról, egy fa tövébe telepszem, megpróbálok összpontosítani. Reménytelen. Nem tudom, mit kereshetne itt egyáltalán Christian. Ugyan minek jönne el egészen a Fox Creek Roadig? Valahogy nehezen tudom elképzelni melles csizmában, a horgászzsinórt ide-oda lengetve a víz fölött. Sehogy sem stimmel. Nem, ahogy végiggondolom, ez az egész nem stimmel. A látomásban nem ücsörgők, nem arra várok, hogy Christian befusson. O ér ide előbb. En akkor gyalogolok erre, amikor a kisteherautó már itt áll, bemegyek az erdőbe, és ott találom őt, amint a közeledő tüzet figyeli. Az órámra pillantok. A mutató nem mozog. Tizenegy-negyvenkettőkor állt meg. Reggel kilenc körül jöttem el otthonról, nagyjából fél tizenegy tájban zuhantam le, tehát tizenegy-negyvenkettőkor éppen... Tizenegy-negyvenkettőkor a pokolban jártam. És fogalmam sincs, hogy most mennyi az idő. Anyuval kellett volna maradnom. Ráértem. Haza kellett volna vinnem. Vagy pedig kórházba. Miért ragaszkodott hozzá, hogy hagyjam egyedül? Miért akart magára maradni? Összeszorul a szívem a félelemtől, hogy talán nagyobb baja esett, mint mutatta, és tudta, hogy már nem sokáig leplezheti, hát inkább elküldött. Elképzelem, amint a tóparton fekszik, a víz a lábát nyaldossa. Haldoklik. Egyedül néz szembe a halállal. Csak ezt ne! Próbálok erőt venni magamon. Még feladat vár rám. Hosszú hónapok óta kísér ez a látomás, újra meg újra átélem,

~ 416 ~

egyre próbálom értelmezni, most pedig végre itt vagyok, mégsem tudom, mi a teendőm, és miért kell elvégeznem. Nem bírok szabadulni az érzéstől, hogy tévútra keveredtem. Hogy el kellett volna mennem a randira Christiannel, és akkor talán valami fontos történt volna, ami ma idevezette volna őt. Lehet, hogy máris kudarcot vallottam? Ez igencsak komor kilátás. Éppen hátrahajtom a fejemet a fatörzsre, amikor cseng a telefonom. A kijelzett szám nem mond semmit. —

Halló?

—

Clara? — szólal meg egy ismerős, aggódó hang. Wendy?

—

Próbálom összeszedni magamat. Letörölgetem az arcomat. Nagyon furcsa érzés, hogy egyszeriben normálisan társalgók valakivel. —

Otthonról hívsz?

—

Nem. Pénteken megyek haza. Tucker miatt kereslek. Ott van

veled? Fájdalom hasít belém. Tucker! Nincs — felelem sután. — Szakítottunk. Egy hete nem láttam.

—

Anyukám is ezt mondta. Nem is tudom, talán azt reméltem, újra

—

összejöttetek, vagy ilyesmi, és veled van, mert ma szabadnapos. Körülnézek. Valahogy nehezebb a levegő. Határozottan füstszagot érzek. Közeledik a tűz. —

Anyukám azután hívott, hogy hallotta a híreket. A szüleim

~ 417 ~

Cheyenne-be mentek, árverésre, és nem tudják, hol van az öcsém. —

Miféle híreket hallott?

—Te nem is tudsz a tűzről? Szóval a tűz bekerült a hírekbe. Hát persze. —

Mit mondtak, mekkora?

—

Mármint melyik? — kérdez vissza zavartan.

—

Hogyhogy?

—

Két tűz van. Az egyik egészen közel, rohamosan terjed a Halál-

kanyonban. A másik meg odaát Idahóban, a Palisades- víztározónál. Dermesztő rettegés fog el. —

Két tűz — motyogom döbbenten.

—

Hazatelefonáltam, de Tucker nem vette föl. Gondolom,

kirándulni mehetett. Szeret a Halál-kanyon végében horgászni. És a víztározónál is. Azt reméltem, együtt vagytok, így a mobilodon utolérlek. —

Sajnos ez van.

—

Nagyon rosszat sejtek — mondja Wendy sírós hangon.

Nekem is rossz érzésem támad. Nagyon-nagyon rossz érzésem. —

Biztos, hogy nincs otthon?

—

Esetleg kimehetett az istállóba. Ott nem hallja a telefoncsengést.

Kismillió üzenetet hagytam neki. Nem tudnál elnézni hozzánk? Nincs választásom. Nem mehetek el innen most, hogy ennyire közeledik a tűz, hiszen nem tudhatom, mikor ér ide. —

Nem — felelem tehetetlenül. — Most nem.

A vonal végén néma csönd.

~ 418 ~

—

Rettentően sajnálom, Wendy. Amint tudom, megkeresem az

öcsédet, jó? —

Jó — mondja. — Koszi!

Leteszi. Néhány másodpercig a telefonra meredek. Agyamban lázasan kavarognak a gondolatok. A biztonság kedvéért én is felhívom Wendyéket, és gyötrődve hallgatom, ahogy a telefon csak cseng és cseng. Amikor bekapcsol az üzenetrögzítő, bontom a vonalat. Mennyi idő kellhet, hogy elrepüljek innen a Tunya Kutya tanyáig? Tíz perc? Tizenöt? Nincs messze. Föl-alá kezdek járkálni. A zsigereimben érzem a bajt. Tucker eltévedt. Veszély fenyegeti. Én meg itt tipródom, a jó ég tudja, mire várok. Odamegyek. Odarepülök, amilyen gyorsan csak tudok, azután rögtön visszajövök. Elővarázsolom a szárnyamat, de egy pillanatig még a Fox Creek Road közepén állok, nem bírok dönteni. Senki sem mondta, hogy nem lesznek áldozatok. Nekem most itt a helyem. Nem tudok gondolkozni. Egyszer csak a levegőben találom magam, Tucker ék háza felé száguldók, ahogy a szárnyam bírja. Semmi gond — nyugtatgatom magam. Ennyi még belefér. Csak megkeresem Tuckert, és már jövök is vissza. Azután röstelkedve abbahagyom a tépelődést, és a sebességre összpontosítok, igyekszem nem gondolkodni azon, mit is jelent mindez, Tucker, Christian, a most meghozott döntés.

~ 419 ~

Csak néhány percig tart az út a Tunya Kutyáig. Már a levegőből kiáltozom Tucker után. A kisteherautója nincs a bejárón. Arra a helyre bámulok, ahol állni szokott, a földön elmázolódott olajfoltra, a letiport fűre és mezei virágra, és a gyomrom görcsbe rándul. Tucker nincs itt. Az istállóba rohanok. Ránézésre minden rendben, a munka elvégezve, az állások kitakarítva, a lószerszám tisztán szögre akasztva. De rádöbbenek, hogy Midasz sincs itt. Se Tucker lova nincs itt, se a születésnapjára kapott zabla, se a nyereg, amit a túlsó falnál szokott tárolni. Kilépek az udvarra, és látom, hogy a lószállító utánfutó is hiányzik. Tucker csavarogni ment. Lóháton. Se telefonon, se rádión nem elérhető, és a híreket sem hallhatja. Az ég a jól ismert narancssárgára színeződik. Közeledik a tűz. Vissza kell mennem a Fox Creek Roadhoz. Tudom, hogy ütött az óra, itt az igazság pillanata. Muszáj volt idejönnöm, hogy megnézzem Tuckert, de ennyi. Mire visszatérek a Fox Creek Roadra, ott fogom találni az ezüstszínű teherautót. Christian várni fog rám. Megmentem őt. Hirtelen a látomásban vagyok. Az út szélén állok, Christian ezüstszínű Avalanche-ét nézem, már-már a srác keresésére indulok. Ökölbe szorul a kezem, olyan vadul, hogy a körmeim a tenyerembe vájnak, mert tudom: Trucker csapdába került. Lelki szemeimmel tisztán látom, Midasz nyakára támaszkodva körülnéz, kiutat keres a körülötte tomboló pokolból, engem keres. A nevemet suttogja.

~ 420 ~

Azután nyel egyet, és lehorgasztja a fejét. A lóhoz fordul, gyöngéden megsimogatja a nyakát. Figyelem az arcát, ahogy belenyugszik a saját halálába. Csak néhány szívdobbanás, és a tűz eléri. Én pedig kilométerekre tőle éppen az első lépéseket teszem Christian felé. Messze vagyok, nagyon messze. Most értem meg, hogy a bánat a látomásomban nem a fekete szárnyútól ered. Ez egészen a sajátom. Olyan erővel sújt le rám, mintha baseballütővel csapnának mellbe. Forró, keserves könnyek árasztják el a szememet. Tucker meg fog halni. Ez az én próbatételem. Zokogva zökkenek vissza a Tunya Kutyára. Felnézek az égre, keleten viharfelhők gyülekeznek, hogy másfajta poklot zúdítsanak a földre. Te nem közönséges lány vagy, Clara. —

Ez igazságtalanság! — sziszegem dühösen. — Hát ezt ér-

demlem? —

Milyen messze van az akvárium az istállótól?

—

Hogyhogy?

—

Éppen HAL—LÓ-távolságra! Szeretem Tuckert. Az enyém, és én az övé vagyok. Ma ő mentett

meg. Az mentett meg, hogy szeretem. Nem hagyhatom meghalni. Nem is hagyom. —

Hallasz, Tucker?

Fölszállok, és Idaho felé repülök. Az ösztöneim azt súgják, a

~ 421 ~

víztározónál, a földjén találom Tuckert. Ez legalábbis kiindulópont. Egyenesen a víztározóhoz tartok, és a közelében megpillantom a másik tüzet. Hatalmas. Már végigperzselte a partvonalat, most fölfelé terjed a hegyoldalon, nem az avarban, hanem a lombkorona- szinten. A lobogó lángok legalább húsz-harminc méterre csapnak föl, szó szerint pokoli táncot járnak. Gondolkodás nélkül odarepülök. Tucker földje valahol azok mögött a fák mögött fekszik. A tűz valahogy saját szelet támaszt, erős, egyenletes légáramlatot, amelyet le kell küzdenem, hogy jó irányban haladjak. A sűrű füst még inkább megnehezíti a tájékozódást. Lejjebb ereszkedem, próbálok a füst alá kerülni, hogy lássam az utat, de az orromig se látok. Vakon repülök, remélem, hogy angyali érzékem valamiképp vezérelni fog. —Tucker! — kiáltom. A szárnyam egy kilógó ágnak ütközik, elveszítem az egyensúlyomat, a föld felé lódulok. Az utolsó pillanatban sikerül úgy fordulnom, hogy erősen a talajhoz csapódom ugyan, de talpon tudok maradni. Azt hiszem, közel járok Tucker földjéhez. Idén nyáron talán ötször is voltam ott, és felismerem a hegy domborzatát. Most egy pillanatra felszáll a füst, és világosan látom a felfele kanyargó utat. A repüléssel már nem próbálkozom, sok az akadály, inkább futásnak eredek. —Tucker! Eszembe jut, hogy talán nincs is itt. A tüdőm megtelik füsttel,

~ 422 ~

köhögnöm kell. Könnybe lábad a szemem. Talán tévedtem, talán fölöslegesen vesződöm itt, ő meg közben Bubbánál falatozik. Csak egy pillanatra fogalmazódik meg bennem a kétely, gyorsan elhessegetem. Tucker nincs messze, csak épp nem hall. Nem tudom, miért, de biztosra veszem, hogy meg fogom találni, így miután kanyarodik az út, és a földje határán elterülő tisztáshoz érek, nem lep meg az utánfutóval együtt leállított kisteherautó látványa. —

Tucker! — kiáltom ismét rekedt hangon. — Tucker, hol vagy?

Nincs válasz. Idegesen pillantok körbe, valami jelet keresek, ami elarulja, merre ment. A tisztás szélén ösvény vezet, alig kivehető, de egyértelműen ösvény. Látom a földbe mélyedő patanyomokat. Elindulok az úton. A hegy lábánál már a tűz az úr. Hallom a közeledését, égő ágak törnek le, éktelen recsegés-ropogás hallatszik. Az erdei állatok, nyulak, mókusok, még kígyók is ész nélkül menekülnek a lángok elől. Füst nyomul felém a földön, mint valami föltekert, kiterülő szőnyeg. Azonnal meg kell találnom Tuckert. Most, hogy a tűz elé kerültem, sokkal jobban látok, de azért ez sem az igazi. Rengeteg a füst. Az ösvény fölött suhanok, Tucker nevét kiáltozom, és meregetem a szememet a fák között. —Tuck! — szólongatom újra meg újra. —

Clara!

Végre meglátom, Midasz hátán üget felém, amilyen gyorsan a ló csak mozogni tud ezen a meredek terepen. Ugyanakkor huppanok le az ösvényre, amikor Tucker leugrik a nyeregből. Egymás felé

~ 423 ~

szaladunk a füstben. Tucker megbotlik, de tovább rohan. Azután összeölelkezünk. Tucker szárnyastul - mindenestül magához szorít. —

Szeretlek! — súgja a fülembe kifulladva. — Azt hittem, már nem

tudom elmondani. Elfordítja a fejét, vadul köhög. —

Mennünk kell — bontakozom ki az ölelésből.

—

Tudom. A tűz elzárja az utat. A hegytetőn át próbáltam

elpályázni, de Midasz nem bírt fölkapaszkodni. —

Repülnünk kell.

Kék szeme értetlenül mered rám. —

Várjunk csak! És mit csinálunk Midasszal?

—

Őt itt kell hagynunk, Tucker.

—

Azt nem lehet.

—

Muszáj. Azonnal el kell mennünk.

—

Nem hagyhatom itt a lovamat.

Tudom, mit érezhet. Ez a legbecsesebb tulajdona a világon. A sok rodeózás, a nagy vágták, az együtt töltött idő a legjobb barátjává tették. De most nincs más választása. - Mindannyian itt pusztulunk — nézek a szemébe. — Őt nem bírom elvinni, de téged igen. Hirtelen sarkon fordul, és Midaszhoz fut. Egy pillanatig azt hiszem, faképnél hagy, és lóháton próbál menekülni, de azután leoldja a ló kantárját, és az ösvény mellé dobja. Irányt vált a szél, mintha a hegy lélegzetet venne. A tűz sebesen terjed

ágról

ágra,

a

környező

~ 424 ~

fák

bármelyik

pillanatban

meggyulladhatnak. —

Gyerünk már, Tuck! — ordítom.

—

Eredj! — rivall Midaszra. — El innen!

Az állat farára csap, mire az éles hangon fölnyerít, és visszavágtat a hegytetőre. Tuckerhez szaladok, és a hóna alatt szorosan átfogom. Könyörgöm, csak most legyen elég erőm! — fohászkodom, bár tudom, hogy nincs jogom kérni. Egy pillanatra testem minden izmát megfeszítem: a karomat, a lábamat, a szárnyamat, minden porcikámat. Teljes erőbedobással az ég felé rugaszkodom. Mintha a puszta akarat röpítene bennünket a fák fölé, a füstön át, el a földtől. Tucker belém kapaszkodik, arca a nyakamhoz

simul.

A

szívem

csordultig

telik

szerelemmel.

Testemben új erő ébred. Könnyedén emelem magasba Tuckert, még sosem mozogtam ilyen kecsesen a levegőben. Tényleg nem nehéz, olyan, mintha a széllel vitetném magamat. Tucker levegő után kapkod. Néhány másodpercig látjuk Midaszt, ahogy a hegy oldalán vágtat, és érzem, hogy bánkódik Tucker, amiért elveszíti ezt a gyönyörű lovat. Miután magasabbra emelkedünk, azt is látjuk, hogy a lángok egyre följebb nyomulnak. Megállapíthatatlan, hogy a ló ki tud-e jutni. Úgy tűnik, nincs sok esélye. Alattunk Tucker földjét, a kis tisztást, ahol először mutattam meg neki a szárnyamat, már elnyelték a lángok. Harangvirág ég, sűrű, fekete füstöt okád. Fölfelé törekszem, azután eltávolodom a hegytől, ki a nyitott légtérbe, ahol akadálytalanul repülhetek, és a levegő is tisztább. A

~ 425 ~

műúton három zöld tűzoltóautó robog vijjogó szirénával a tűzvész felé. —Vigyázz! — kiáltja Tucker. Helikopter húz el mellettünk a tűz irányában, annyira közel halad el, hogy érezzük, amint rotorszárnyai a levegőt hasítják. Vizet zúdít a lángokra, majd visszafordul a tóhoz. Tucker megborzong a karomban. Jobban magamhoz szorítom, és a legközelebbi helyre igyekszem, ahol biztonságban tudhatom. Miután földet érünk a kertben, elengedem Tucker t, és mindketten a gyepre bukfencezünk. Tucker a hátára hemperedik a fűben, befogja a szemét,

és

halkan

felnyög.

Annyira

úrrá

lesz

rajtam

a

megkönnyebbülés, hogy legszívesebben kacagnék. Pillanatnyilag semmi más nem érdekel, csak hogy Tucker megmenekült. El. —

A szárnyad! — szólal meg.

Hátrasandítok a nappalink ablakában tükröződő képmásomra. A lányból, aki visszabámul rám, úgy vibrál az erő, ahogy a hőségben az aszfaltút fölött reszket a levegő. Hirtelen meglátom benne a másik lényt, ahogyan a fekete szárnyúnál is láttam. Bánat felhőzi a tekintetét. Félig összecsukott szárnya bársonyos sötétszürke. Ez még az ablaküvegbeli homályos képen is nyilvánvaló. —

Ez mit jelent? — kérdezi Tucker.

—

Mennem kell.

Anyu pontosan ebben a pillanatban kanyarodik a ház elé a Priusszal. —

Mi történt? — kérdezi. — A rádióban hallottam, hogy a tűz most

~ 426 ~

érte el a Fox Creek Roadot. Hol hagytad... Észreveszi a fűben térdelő Tuckert. Elkomorul az arca. Tágra nyílt szemmel, sebzetten néz rám. —

Hol hagytad Christiant? — kérdezi.

Nem bírom a tekintetét. Azt mondta, a tűz elérte a Fox Creek Roadot. Odaugrik hozzám, megragadja a szárnyamat, úgy fordít, hogy jól szemügyre vehesse sötét tollaimat. —

Mit tettél, Clara?

—

Meg kellett mentenem Tuckert. Meghalt volna.

Anyu ebben a pillanatban végtelenül törékenynek, kimerültnek, megtörtnek és elveszettnek látszik. Elkeseredetten hunyja le a szemét, majd ismét fölnéz. —

Azonnal meg kell keresned Christiant — mondja azután. —

Tuckert bízd rám! Siess! Homlokon csókol, mintha végleg búcsúzna, és a ház felé fordul.

~ 427 ~

22 AZ ÉG CSATORNÁI

Elkéstem, de hát előre tudhattam. A tűz már végigsöpört a tájon. Leszállok. A hely, ahol a látomásom kezdődni szokott, most feketére perzselődött. Életnek semmi jele. A fák üszkös oszlopok. Az ezüstszínű Avalanche az út szélén áll, még füst gomolyog belőle, teljesen kiégett. Felrohanok a hegyoldalon oda, ahol a látomásomban rendszerint megtalálom Christiant. Nincs ott. Feltámad a szel, forró hamut vág a képembe. Az erdő pokolivá torzult, olyan, amilyennek ismerem, de szénné égett. Minden szép es jó kiveszett belőle. Se szín, se hang, se remény. Christian nincs itt.

~ 428 ~

Ráeszmélek a helyzet súlyosságára. Ez a rendeltetésem, és kudarcot vallottam. Egész idő alatt csak Tuckerre gondoltam. Megmentettem, mert nem akartam nélküle élni ezen a világon. Nem akartam elveszíteni őt. Micsoda önzés! És tessék, most Christian tűnt el. Pedig anyu azt mondta, ő biztosan fontos. Valamit terveznek vele, fontosabbat, mint én, Tucker vagy bármi más. Valamit, amiért a világra jött. Most pedig nincs többé. —

Christian! — kiáltozom kétségbeesetten, a név visszhangzik az

elszenesedett fatörzsek között. Senki sem válaszol. Egy ideig Christian holtteste után kutatok. Nem tudom, elhamvadhatott-e, elég hőt fejleszt-e ahhoz a tűz. Visszaballagok a teherautóhoz. A kulcs még az indítózárban, ez az egyetlen jele, hogy Christian itt járt. Kábán kóválygok az erdőben, keresem őt. Lenyugszik a nap, vörös tűzgömbként bukik a hegyek mögé. Besötétedik. A kelet felől érkezett viharfelhők megnyílnak, és szakad az eső, mintha dézsából öntenék. Pillanatok alatt bőrig ázom. Di- dergek. Sehol senki. Így nem mehetek haza. Nem tudnám elviselni anyám csalódott arcát. Azt hiszem, önmagamat sem tudom elviselni. Vizesen, fogvacogva lépkedek, hajam csapzottan tapad az arcomhoz, nyakamhoz. Felmegyek a hegygerincre, figyelem a távolban égő tüzet, a lángok az ég alját nyalogatják. Tulajdonképpen szemet gyönyörködtető látvány ez a narancssárga izzás, a fellebbenő füst, ~ 429 ~

azután a vihar, a feketén gomolygó felhők között itt-ott előcsapó villámok. Az eső kellemesen hűsíti az arcomat, lemossa a kormot. Talán ilyen az egész világ. Szépség és pusztulás. A hátam mögött valami megmozgatja az aljnövényzetet. Odafordulok. Christian lép ki a fák közül. Furán működik az idő. Néha csigalassúsággal vánszorog. Például franciaórán. Vagy ha horgászbottal a kezemben kapásra várok. Máskor meg nekiiramodik, és csak úgy peregnek a napok. Emlékszem, első osztályos koromban egyszer az iskolaudvaron a mászókánál álltam, és egy csomó harmadikos szaladt el mellettem. Arra gondoltam, hogy valamikor, jó sokára majd én is harmadikos leszek. Ennek már több mint tíz éve, de mintha csak tíz perce történt volna. Csak az imént. „Repül az idő” — nem ezt szokták mondani? A Tuckerrel töltött nyaram. A látomásom első jelentkezésétől mostanáig eltelt jó néhány hónap. Olykor pedig szinte megáll az idő. Úgy meredünk egymásra Christiannel, mintha mindkettőnket megbűvöltek volna, és attól félnénk, ha egyikünk megmozdul, a másik eltűnik. —

Jaj, Clara! — suttogja Christian. — Azt hittem, meghaltál.

—

Te hitted azt, hogy én...

A hajamhoz nyúl, megfogja egy nedves tincsemet. Hirtelen elszédülök. Kimerültem. Teljesen összezavarodtam. Megingok. Christian elkapja a vállamat, megtart. Szorosan lehunyom a ~ 430 ~

szememet. Nem képzelődöm. Ez a valóság. Christian él. —

Bőrig áztál — állapítja meg.

Leveszi a fekete polárdzsekijét, amely csak alig szárazabb, és a vállamra teríti. —

Mit keresel itt? — rebegem.

—

Úgy tudtam, hogy ki kell mentenem téged a tűzből.

Olyan merőn nézek rá, hogy elvörösödik. —

Bocs, ez biztos hülyén hangzik. Azt akartam mondani, hogy...

—

Christian...

—

Szóval örülök, hogy nem esett bajod. De most már ideje, hogy

fedél alá vigyelek, mielőtt megfázol vagy valami. —Várj! — fogom meg a karját. — Légy szíves, várj! —Tudom, hogy ez érthetetlen... —

Nagyon is érthető — hangsúlyozom —, kivéve, hogy meg kellett

volna mentened. —

Hogyhogy?

—

Nekem kellett volna megmentenem téged.

—

Micsoda? Most én nem értek semmit — mondja.

—

Hacsak...

Néhány lépést hátrálok. Utánam jönne, de remegve feltartom a kezemet. —

Ne félj! — motyogja. — Nem bántalak. Soha nem bántanálak.

- Mutasd magad! — suttogom. Hirtelen fény villan. Miután a szemem hozzászokik a világossághoz, látom, hogy Christian az elszenesedett fák tövében áll. ~ 431 ~

Köhint, és szinte megilletődötten süti le a szemét. A vállán széles, tarka szárny nőtt, elefántcsontszínű alapon fekete foltos, mintha festéket fröcsköltek volna rá. Óvatosan megrebbenti, majd a hátára hajtogatja. —

Ezt meg hogy...

—

A látomásodban ott találkoztunk? — intek a Fox Creek Road

felé. — Azt kérdezed: „Te vagy az?”, erre azt felelem: „Igen, én vagyok”, azután elrepülünk? —

Honnét tudod?

Elővarázsolom a szárnyamat. Tudom, hogy már sötét a tollam, és hogy ez mit jelenthet neki, de joga van megtudni az igazságot. Elkerekedik a szeme. Meghökkent hangot hallat, mint néha olyankor, ha nevet. —Te angyalvérű vagy. —

Novemberben jelentkezett először a látomásom - buknak ki

belőlem a szavak. — Amiatt költöztünk ide. Úgy volt, hogy megmentelek téged. Döbbenten bámul. —

Az én hibám — mondja rövid gondolkozás után. — Nem értem

ide időben. Nem számítottam két tűzre. Nem tudtam, melyik az enyém. Rám pillant.

- Eleinte nem tudtam, hogy te vagy az. A hajad miatt. Vörös hajjal nem ismertem rád. Tudom, hülyeség. Tudtam, hogy valami más rajtad, mindig is sejtettem. A látomásomban mindig ~ 432 ~

szőke voltál. Egy ideig nem is láttam mást, csak hallottam, hogy valaki jön a hátam mögött, de mire teljesen megfordultam, véget ért a látomás. Az arcodat csak akkor láttam, amikor a szalagavatón látomásom volt. —

Nem a te hibád, Christian, hanem az enyém. En nem voltam itt,

ezért nem találkozhattunk. Nem mentettelek meg. A hangom most erősen és bántóan élesen cseng a kiégett erdő ürességében. Eltakarom a szememet, görcsösen igyekszem, nehogy elsírjam magam. —

De hát nem is kellett megmentened — mondja halkan Christian.

—Talán egymást kellett megmentenünk. Egymást? Ugyan mitől? Leeresztem a kezemet, és látom, hogy Christian közelebb lép. Ez most nem a látomás, mégis szépnek találom őt, még esőtől csapzottan, pernyétől maszatosan is. Megfogja a két kezemet. —

Élsz — sóhajtom, és a fejemet ingatom.

Megszorítja a kezemet, azután magához ölel.

- Hát ez nekem is örömhír. Lassan végigsimítja a szárnyamat, ettől borzongás fut át rajtam. Azután hátralép, maga elé tartja a kezét, jól megnézi. Fekete a tenyere. Rámeredek. —

Csupa korom a szárnyad — mondja nevetve. Elkapom a kezét, megdörzsölöm az ujjammal, és csakugyan

esővízzel kevert korom jön le róla. A farmerja oldalába törölgeti a kezét. ~ 433 ~

- Most mihez kezdjünk? — kérdezem. —

Szerintem rögtönözzünk!

Újra a szemembe néz, majd a számra. Újabb rengéshullámot indít el bennem. Megnedvesíti az ajkát, és megint a szemembe néz. A tekintetével kér. Ez lehetne a második esélyem. Ha egyikünk sem szorult megmentésre, akkor mi más értelme lehet, mint ez? Úgy fest, mintha valami égben elrendelt találkára csaltak volna bennünket. Nincs szükség a tűzre. Itt és most újra átélhetjük a látomást. —

Mindig is csak te voltál — mondja annyira közel, hogy az

arcomon érzem a leheletét. Fuldoklom. Kívánom, hogy megcsókoljon. Szeretnék újra rendbe hozni mindent. Büszkévé tenni anyámat. Elvégezni a feladatomat. Beleszeretni Christianbe, ha így rendeltetett. Christian közelebb hajol. —

Ne! — suttogom, nem jön ki erősebb hang a torkomon.

Elhúzódom. A szívem már nem szabad. Tuckeré. Ezt nem titkolhatom el. - Nem megy. Azonnal hátralép. —

Rendben — mondja.

Megköszörüli a torkát. —

Mély lélegzetet veszek, jó lenne, ha kitisztulna a fejem. Végre

elállt az eső. Beesteledett. Mindketten csuromvizesek, dermedtek és zavarodottak vagyunk. Még mindig fogom Christian kezét. Megszorítom az ujjait. ~ 434 ~

Szerelmes vagyok Tucker Averybe — közlöm egyszerűen.

—

Christian meglepetten néz, mintha eddig meg sem fordult volna a fejében, hogy esetleg már foglalt vagyok. Jaj, ne haragudj!

—

Semmi baj, nincs miért haragudnom. Egyébként még szerelmes

—

vagy Kaybe? Megugrik az ádámcsutkája, ahogy nyel. Hülyén érzem magam. Mintha ez az egész valami nagy vicc

—

lenne. Már nem tudom, mit gondoljak. Én sem.

—

Elengedem a kezét. Kiterjesztem a szárnyamat, a levegőbe emelkedem, a hegytető és a leégett erdő fölé. Christian egy pillanatig figyel, azután maga is szárnyra kap. Nézem, ahogy szeli a levegőt azzal a gyönyörű, tarka szárnyával, és a látványtól végigfut a hideg a gerincemen, a zavarodottság hulláma önti el amúgy is légnyomás sújtotta agyamat. Na ezt jól összekutyultam! Gyere! — szólok neki, ahogy még egy utolsó pillantást vet a Fox

—

Creek Roadra. — Kísérj el! Sokáig ácsorgunk a bejárati ajtó előtt. Már teljesen besötétedett. A tornácon ég a villany. Egy lepke valamiféle ritmusban újra meg újra a lámpa üvegéhez verődik. Összehajtom és eltüntetem a szárnyamat. Christianhez fordulok. Bár már neki sincs elöl a szárnya, úgy fest, mint aki most legszívesebben elrepülne, és soha vissza se térne. Úgy tenne, mintha meg sem történt volna mindez. Nem gyulladt volna ki ~ 435 ~

az erdő. Nem tudnánk, amit most tudunk, és nem gubancolódott volna ilyen képtelenül össze minden. —

Semmi baj — mondom, de nem tudom, hogy magamnak vagy

neki. Ez itt az otthonom, ez a takaros, erdő mélyén megbúvó faház, amelyet nyolc hónapja a szívembe zártam, de hirtelen vadidegennek érzem magam, mintha először lépném át ezt a küszöböt. Sok minden változott az elmúlt néhány órában. Elborítja az agyamat mindaz, amit láttam, amit átvészeltem, a gonosz angyallal, erdőtűzzel vívott küzdelem, a cselekedeteim különféle kihatása. Christian él, éppolyan nyugtalanul áll itt, mint én, megcsapta a füst, de így is szép, sokkalta szebb, mint valaha is gondoltam volna. A rendeltetésemet illetően viszont kudarcot vallottam. Nem tudom, mi lesz most. Csak azt tudom, hogy szembe kell néznem vele. Zajt hallok a hátunk mögül, Christiannel egyszerre fordulunk meg és meresztjük a szemünket a sűrűsödő sötétségbe. Egy alak repül felénk a fák között. Fogalmam sincs, Christian tud-e a fekete szárnyúak létezéséről, de ösztönösen megfogjuk egymás kezét, mintha attól tartanánk, hogy elérkezett a vég, utolsó percünk ezen a világon. Kiderül, hogy csak Jeffrey az. A pázsit szélén landol, a tekintete olyan riadt, mintha valaki üldözte volna. Hátizsákját félvállra vette, fél kézzel magához fogja, hogy ne legyen a szárnya útjában. Megfordul, végignéz a kocsibejárónkon. Egy pillanatra háttal kerül nekem, és csak a szárnyát látom. A tolla ólomszürke, majdnem ~ 436 ~

fekete. —

Az öcséd az? — kérdezi Christian.

Jeffrey meghallja, és úgy perdül hátra, mint aki összecsapásra készül. Amikor meglát bennünket a tornácon, a szeméhez emeli a kezét, hogy eltakarja a lámpafényt, és hunyorogva próbál azonosítani minket. —

Clara? — kérdezi. Kisfiú korára emlékeztet, amikor félt a

sötétben. —

Én vagyok — felelem. — Minden rendben?

Néhány lépést tesz előre, a tornácvilágítás fénykörébe. Az arca kifehérlik a sötétből. A felperzselt erdő illatát hozza. —

Christian? — szólal meg ismét.

—Teljes életnagyságban — válaszol Christian. —

Akkor sikerült. Megmentetted Christiant — mondja meg-

könnyebbülten Jeffrey. Önkéntelenül sötét szárnyát bámulom. —

Hol jártál, Jeffrey?

Felhussan a tetőhöz, óvatosan száll le a szobája kitárva hagyott ablaka előtt. —Téged kerestelek — mondja fojtott hangon, majd bebújik. —

Ne szólj anyunak! Felnézek a csillagtalan égboltra. —

Menjünk be, mielőtt még történik valami! — javaslom

Christiannek.

- Várj! ~ 437 ~

Felemeli a kezét, mintha az arcomhoz akarna nyúlni. Összerezzenek, azután ő is. Az arcomtól néhány centiméterre megáll a keze, szinte hajszálpontosan úgy, ahogy a látomásomban százszor is előfordult. Ezt mindketten tudjuk. —

Bocs, valami maszat — mondja. Mély lélegzetet vesz, mint aki

tudatosan felkészül valamire, és az ujjai a bőrömhöz súrolódnak. Hüvelykujja megérint egy pontot az arcomon, megdörzsöli. — Tessék, meg is van. —

Köszönöm! — pirulok el.

Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, a másik oldalán Tucker áll, előbb rám néz, pillantása tetőtől talpig végigsiklik rajtam, mintegy megbizonyosodik arról, hogy egyben maradtam, azután Christianre és még mindig az arcom közelében tanyázó kezére vándorol. Látom, hogy arckifejezése szerelmesen aggódóból valami komorabbra változik, azt a beletörődő elszántságot tükrözi, amelyet akkor mutatott, amikor szakított velem. Elrántom a fejem Christiantől. —

De jó, hogy még itt vagy, Tucker! — mondom.

A karjába vetem magam. Szorosan átölel. —

Nem bírtam elmenni.

—Tudom. —

Mármint szó szerint. Nincs mivel.

—

Anyu hol van?

—

A kanapén alszik. Úgy látom, nincs komoly baja, csak ki van

ütve. Nem nagyon hiányzott neki, hogy velem csevegjen. ~ 438 ~

—

Christian feszélyezetten köszörüli a torkát.

—

Mennem kéne — mondja.

Habozom. Úgy terveztem, hogy beviszem a házba, leültetem anyuval, elmondatom vele a történteket a saját szemszögéből, és megpróbáljuk kiokoskodni, mit jelent ez az egész. Úgy tűnik, erre most nincs mód. —

Majd hívlak — búcsúzik el.

Bólintok. Gyorsan megfordul, és lemegy a tornác lépcsőjén. —

Hogy jutsz haza? — kérdezi Tucker.

Christian szeme az enyémre villan. Telefonálok a bácsikámnak — feleli tétován. — Kigyalogolok

—

elé az útig. Nem lakom messze. —

Oké — mondj a Tucker szemlátomást értetlenül.

—

Sziasztok! — köszön Christian, hátat fordít, és elkocog a

kocsibejárón a sötétbe. Behúzom Tuckert, mielőtt megláthatná, hogy Christian elrepül. —

Szóval kimentetted a tűzből? — kérdezi, miután becsukom az

ajtót. —

Hosszú história, és sok mindent magam sem értek belőle. Egy

részét nem is az én dolgom elmondani. —

De vége? Mármint a tűznek. Teljesítetted a rendeltetésedet?

Ez a szó még most is mintha kést döfne belém. — —

Igen. Vége. Ez igaz is. A tűznek vége. A látomásom elmúlt. Akkor meg ~ 439 ~

miért az az érzésem, hogy megint hazudok Tuckernek? —

Köszönöm, hogy ma megmentetted az életemet! — mondja.

—Véletlenül így alakult — próbálom tréfával elütni, de egyikünk sem mosolyog. Szerelmet sem vallunk egymásnak, pedig mindketten vágyunk rá. Ehelyett fölajánlom, hogy hazaviszem. —

Légi úton? — kérdezi bizonytalanul.

—

Kocsival gondoltam.

—

Az jó.

Hozzám hajol, és gyors, lovagias csókot próbál lehelni az ajkamra, de nem hagyom ennyiben. Elkapom a pólóját, belekapaszkodom, a szájára tapasztom a számat, mindent beleadok ebbe a csókba, minden érzésemet, minden félelmemet, minden szerelmemet, olyan vadul csókolom, hogy az már fáj. Felnyög, a hajamba markol, és szenvedélyesen csókol, miközben az ajtóig hátráltat. Remegek, de nem tudom, melyikünktől ered. Csak azt tudom, hogy soha többé nem akarom elengedni Tuckert. A háta mögött anyu köszörüli a torkát. Tucker vadul zihálva lép el tőlem. Mosolyogva nézek a szemébe. —

Szia, anyu! Hogy érzed magad?

—

Köszönöm, jól, Clara. Hát te?

—

Én is. — Csak most fordulok anyám felé. — Épp hazavinni

készültem Tuckert. —

Rendben, de azután rögtön gyere vissza!

Miután megjöttem Tucker hazafuvarozásából, lezuhanyozom. Folyatom magamra a vízsugarat, és olyan forróra állítom, amilyet ~ 440 ~

még el tudok viselni. Végigcsorog a hajamon, le az arcomon, csak azután erednek el a könnyeim, addig patakzanak, amíg föl nem enged a mellemre nehezedő nyomás. Akkor elővarázsolom a szárnyamat, és óvatosan lemosom róla a kormot. A víz szürkén örvénylik a lábam körül. Lesúrolom a tollaimat, megtisztulnak, de nem olyan fehérek, mint voltak. Nem tudom, lesznek-e valaha is újra olyan tündöklő szépségűek. Elzárom a forró vizet, megtörülközöm, és jó alaposan kifésülöm a hajamat. Nem bírok a tükörbe nézni. Kimerültem fekszem az ágyamon, de nem jön álom a szememre. Végül feladom, lemegyek a földszintre. Kinyitom a hűtőszekrényt, bámulom egy ideig, majd rájövök, hogy nem is vagyok éhes. Megpróbálok tévét nézni, de semmi sem köti le a figyelmemet, viszont a képernyőről villódzó fény olyan kísérteties árnyékokat vetít a falra, hogy frászt kapok tőle, pedig tudom, hogy nincs itt semmi. —

Ha ez így megy tovább, félni fogok a sötétben.

Bemegyek anyuhoz. Arra számítottam, hogy miután hazajövök Tuckeréktől, ki fog vallatni, de már ágyba bújt, újra elaludt. Most csak nézem, ahogy ott fekszik, szeretnék a közelében lenni, de anélkül, hogy háborgatnám. A nyitott ajtón át fénykéve hull rá. Végtelenül esendőnek, kicsinek tűnik az ágy közepén, ahogy összekuporodva fekszik az oldalán, fél kézzel betakarva a fejét. Közelebb lépek, megérintem a vállát, a hűvös bőrét. Összevonja a szemöldökét. Menj innen! — mondja. Sértődötten lépek hátra. Haragszik rám a ~ 441 ~

ma történtek miatt? Mert Tuckert választottam? Légy szíves! — mondja. Hirtelen nem is tudom, hogy hangosan-e vagy csak a fejemben, de rájövök, hogy nem hozzám szól, hanem álmodik. Ismét megérintem, és most érzem, amit ő: haragot, félelmet. Eszembe jut a képe a fekete szárnyú emlékeiben, az a kép, amit a férfi oly sokáig hordozott magában: a rövidre vágott, barna haj, az élénkvörös rúzs, a fityegő cigaretta, a fölényes mosoly. Akkor nem félt, az angyaltól semmiképpen. És mástól sem. Anyámnak ez a fiatalabb kiadása idegennek tűnik. Nem tudom, megismerem-e őt valaha is. Most, hogy túljutottunk a rendeltetésemen, már szabadon elmondhatja nekem a titkait. Anyu sóhajt. Felhúzom rá a paplant, betakargatom, félresöprök egy homlokába hullott tincset. Azután kisurranok a szobából. Visszamegyek a konyhába, de továbbra is érzékelem az álmát, mintha rá lennék hangolva. Úgy gondolom, ez valami új, ez a képesség, hogy érzem azt, amit mások, például Tucker, amikor megcsókolt, vagy a fekete szárnyú, amikor hozzám nyúlt. Tudatommal anyu felé fordulok, és sikerül elérnem, „kitapintanom”. Bámulatos, egyszersmind ijesztő élmény. Az emeletet veszem célba, Jeffrey szobáját, és őt is érzem. Alszik, álmodik, az ő álmába is félelem vegyül, és valami szégyenkezésféle. Aggodalom. Ettől meg én kezdek aggódni őérte. Nem tudom, merre járt a tűz idején, mit csinált, ami most nyomasztja. A mosogatóhoz lépek, töltök magamnak egy pohár vizet, lassan kortyolgatom. Füstszagot érzek, a tűz illata még a levegőben lebeg. ~ 442 ~

Ez Christiant juttatja eszembe. Azt mondta, öt kilométerre kelet felé, toronyiránt. Öt kilométer nem olyan sok. Elképzelem magam, amint átsuhanok a földön, mintha a fák és füvek gyökerei között haladnék, vezetéket húznék Christianék házáig, olyat, akár egy darab zsineg két konzervdoboz között, az én hevenyészett telefonom. Erezni szeretném, amit érez. És sikerül. Rátalálok. Valahonnét tudom, hogy ő az, nem más. Nem alszik. Ó is rám gondol. Arra a pillanatra, amikor letörölte az arcomon elmázolódott pernyét, a bőröm tapintására, a tekintetemre. Christian most zavarodott, zaklatott, szorong. Már nem tudja, mit várnak tőle. Megértem. Egyikünk sem maga választotta ezt; beleszülettünk. Mégis azt kívánják tőlünk, hogy vakon engedelmeskedjünk, olyan szabályokat tartsunk be, amelyeket fel sem tudunk fogni, hagyjuk, hogy egy felsőbb erő szabjon irányt az életünknek, az írja elő, kit szeressünk,

és

mit

merészeljünk

álmodni,

ha

álmodhatunk

egyáltalán. Végül, amikor együtt repültünk el Christiannel, nem lobogtak alattunk lángok. Nem kergetett bennünket tűz. Nem mentettük meg egymást.

Nem

voltunk

szerelmesek

egymásba.

Viszont

megváltoztunk. Irdatlan nagy kanyart tettünk. Nem tudom, kiestem-e a kegyekből, vagy valamiféle Mennyei B-tervben veszek részt. Talán nem is számít. Annyit biztosan tudok, hogy többé nincs visszaút.

~ 443 ~

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A könyvek létrehozása éppolyan csapatmunka, mint a gyermeknevelés. Az alábbi személyek mind köszönetét érdemelnek: A HarperCollins kiváló, fáradhatatlan munkatársai, köztük Kate Jackson meg Susan Katz, akik lelkesen támogattak Clara és világa bemutatásában; Sasha Illingworth, aki az én szerény külsejű kéziratomat pazar, ragyogó kötetté formálta; Catherine Wallace a színfalak mögötti szorgos munkájáért; és még sokan mások, legfőképpen szerkesztőm, Farrin Jacobs. Igazán szerencsés csillagzat alatt születtem, hogy ilyen bölcs és alapos szerkesztőnél kötöttem ki. Minden színes ceruzás javítását szívesen látom, még a kékeket is. Katherine Fausset, akinél jobb ügynököt író nem is kívánhat, mert zökkenőmentesen

kalauzol

a

legmerészebb

álmaim

megvalósításához vezető úton. Édesanyám, CarolWare, aki hajlandó késő estig fenn maradni, hogy meghallgassa a legújabb fejezetet, és (eszem a lelkét) mindig tetszik is neki, illetve édesapám, Rodney Hand, aki tiszta szívből helyeselte döntésemet, amikor írásművészetet akartam tanulni, pedig szinte biztosan tudta, hogy koplalni is fogok emiatt. Joan Kremer, társam az írásban, akinek komoly része van abban, hogy e könyv megalkotása annyi örömet szerzett. Kebelbarátnőm, LindseyTerrell, aki a legzűrösebb időszakban a szeretet és józan ész lobogó fáklyájaként viselkedett. Lektoraim: Kristin Naca, Cali Lovett, Robin Marushia, Amy ~ 444 ~

Lowell és Melissa Stockham, a lehető leghűségesebb szurkolók és legmókásabb kötözködők. Olvasóim a Bishop Kelly Középiskolából: kivált Victoria Agee és Katy Dalrymple. Eszméletlen jó fejek vagytok! A Tetőn Nemzeti Park barátságos és informatív parkőrei, továbbá a Jackson-völgyi középiskola diákjai és tanárai — külön említendő az immár nyugalmazott igazgató, Gary Elliott —, akik nagyon szívélyesen fogadtak, és megtisztelő lelkesedéssel válaszoltak vég nélküli kérdéseimre. Clara világa sokkal, de sokkal szürkébben festett volna nélkülük. Shannon Fields (és Emily!), akik úgy vigyáztak a fiamra, hogy aggodalom nélkül tudtam dolgozni. Bámulatos tehetségű diákjaim a Pepperdine Egyetemen, akik mindig készségesen hallgatják legfrissebb könyves híreimet, és arra késztetnek, hogy megőrizzem írói őszinteségemet, ráadásul nap nap után örömöt leljek ebben a hivatásban. Végül, de semmiképpen sem utolsósorban szeretnék köszönetét mondani John Struloeffnak, aki férjem, cinkostársam, szerkesztőm, szócsövem, létfenntartó rendszerem, és fölsorolni sem tudnám, mennyi más módon segítőm. Valamint Will fiamnak, aki miatt egyáltalán hozzáfogtam, hogy angyalokról írjak.

~ 445 ~