Candace Bushnell Ötödik sugárút 1.
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Candace Bushnell: One Fifth Avenue Hyperion, New York Fordította: Bori Erzsébet A könyvet tervezte: Kühne Andrea Copyright © 2008 Candace Bushnell Hungarian Translation © Bori Erzsébet, 2013 Hungarian Edition © GABO Kiadó, 2013 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges Elektronikus kiadás v.1.0. ISBN 978-963-689-762-8 Kiadja a GABO Kiadó www.gabo.hu
[email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva Az EPUB konverziót Kühne Andrea készítette
Bár New York Cityben valóban létezik egy apartmanház, amely az Ötödik sugárút 1. Alatt található, a szerző minden más tekintetben írói szabadsággal ábrázolja a helyszínt, ideértve többek között az épület külső és belső megjelenését, lakóit és működtetését.
Ez a könyv regény. Az események és a szereplők a szerző képzeletének szülöttei, vagy fikciós jelleggel használja őket. Minden hasonlóság valóságos eseményekhez, élő vagy halott személyekhez csak a véletlen műve.
Heather Schrodernek
Prológus Csak egyetlen szerep volt egy tévésorozatban és csak egyetlen egy hálószobás lakás New Yorkban. De bármilyen szerepet, még a legvacakabbat is, nehéz volt megkapni, és tudta mindenki, még Los Angelesben is, mekkora érték egy Manhattanben fenntartott lakás. És a forgatókönyvet ugyanazon a napon kapta meg, mint a válást kimondó iratot. Ha a való élet forgatókönyv volna, erre azt mondaná egy filmes döntnök, hogy az ilyen véletlen egybeesés „nem életszerű”. De Schiffer Diamond szerette a véletleneket és a jeleket. Szerette dédelgetni a gyermeki hitet, hogy semmi nem történik ok nélkül. Színésznő volt, és szinte egész életében a csodából élt. Így hát elvállalta a szerepet, amelyhez hat hónapra vissza kellett költöznie New Yorkba, ahol saját, egy hálószobás lakása volt az Ötödik sugárúton. Kezdetben azt tervezte, hogy csak a forgatás idejére marad New Yorkban, aztán visszatér Los Angelesbe, a Los Feliz-i házába. Két nappal azután, hogy igent mondott a szerepre, bement az Ivyba, és összefutott a legfrissebb exférjével, aki egy fiatal nővel ebédelt. A terem közepén álló asztalnál ült, élvezve új státusát egy hálózat elnökeként. És amilyen tisztelettel bánt a személyzet fiatal partnerével, abból Schiffer rájött, hogy ő az új barátnő. Azt pletykálták, hogy híres családból származó koncertzongorista, de a külsejéből ítélve inkább drága prostituáltnak tűnt. Közhelyes kapcsolat, de a huszonöt hollywoodi év megtanította Schiffert, hogy a férfiakat ez nem szokta zavarni, kivált, ha abban a közhelyben a péniszük is benne foglaltatik. Nem sokkal ezután, miközben a napszemüvegét feltéve a kocsijára várt az étterem előtt, eldöntötte, hogy eladja a házat Los Felizben, és visszaköltözik az Ötödik sugárútra. *** – Schiffer Diamond szerepet kapott egy tévésorozatban – mondta Enid Merle az unokaöccsének, Philip Oaklandnek. – Nagy bajban lehet – válaszolta Philip félig tréfásan. Enid és Philip a második legjobb lakásokból foglaltak el kettőt az Ötödik sugárút 1. tizenkettedik emeletén, közös terasszal, amelyet bájos fehér léckerítés választott el. Most ezen a kerítésen át beszélgettek egymással. – Lehet, hogy jó a szerep – vetette ellen Enid belepillantva a kezében tartott papírba. – Egy zárdafőnöknőt fog játszani, aki elhagyja az egyházat, és egy tinimagazin főszerkesztője lesz. – Roppant életszerű – jegyezte meg Philip azzal a szarkazmussal, amelyet a hollywoodi ügyeknek tartogatott.
– Ez is van annyira életszerű, mint az, hogy egy óriási hüllő terrorizálja New Yorkot. Bárcsak felhagynál a forgatókönyvírással, és visszatérnél a komoly regényekhez! – mondta Enid. – Nem lehet. Nagy bajban vagyok. – Mi van, ha megtörtént eseten alapul? – folytatta Enid. – Volt egy Sandra Miles nevű nő, aki zárdafőnöknőből lett lapszerkesztő. Valamikor a hetvenes években. Egyszer vagy kétszer elhívtam vacsorázni. Szerencsétlen asszony volt, de talán csak azért, mert csalta a férje. Túl sokáig maradt szűz, lehet, hogy soha nem jött neki igazán össze a szex. Viszont ezt a sorozatot – tette hozzá Enid – New Yorkban forgatják. – Hűha – mondta Philip. – Gondolom, előbb-utóbb összefutunk vele a házban. – Kivel? – kérdezte Philip, és megpróbált közönyös képet vágni. – Sandra Milesszal? – Schiffer Diamonddal – válaszolta Enid. – Sandra Miles évekkel ezelőtt elköltözött New Yorkból. Talán már meg is halt. – Szállodába is mehet – mondta Philip, Schiffer Diamondra értve. – Már miért menne? – kérdezte Enid. Amikor a nagynénje visszavonult a lakásába, Philip kint maradt, és a Washington Square-t bámulta; a teraszról nagyszerű kilátás nyílt a parkra. Július volt, minden buja zöld, az augusztusi aszály még csak ezután jön. De Philipet nem érdekelte a növényzet. Mérföldekre és huszonöt évvel ezelőtt járt, a Catalina-sziget egyik stégjén. – Hát te vagy az a csodagyerek – mondta a háta mögött megálló Schiffer Diamond. – Hogyan? – kérdezte Philip megfordulva. – Hallom, hogy te írtad ezt a tetű filmet. Philip begurult. – Ha olyan tetűnek tartod… – Folytasd csak, fiacskám. – …akkor miért játszol benne? – Definíció szerint minden film tetű. Ez nem művészet. De mindenkinek kell a pénz. Még a zseniknek is. – Én nem a pénzért csinálom – mondta Philip. – Hanem miért? – És ha azért, hogy olyan lányokkal találkozzam, mint te? Schiffer nevetett. Fehér farmerban és tengerészkék pólóban volt. Melltartó nélkül, mezítláb, barnára sülten. – Jó válasz, fiam – mondta, és elindult visszafelé. – Hé – szólt utána Philip. – Tényleg tetűnek tartod a filmet? – Szerinted? – kérdezte a nő. – Amúgy csak akkor lehet igazán megítélni egy férfi
munkáját, ha már lefeküdtél vele. – Azt tervezed, hogy lefekszel velem? – Nem szoktam tervezni. Szeretem kivárni, hogy alakul. Így sokkal érdekesebb az élet, nem gondolod? – Azzal ment vissza leforgatni a jelenetét. Egy perc múlva Enid hangja szakította ki a merengéséből. – Most beszéltem Robertóval – mondta a főportásra utalva. – Schiffer Diamond ma érkezik. A gondnok ezen a héten hozta rendbe a lakását. Roberto szerint visszaköltözik. Lehet, hogy állandóra. Hát nem izgalmas? – Lázban égek – közölte Philip. – Kíváncsi vagyok, milyennek fogja találni New Yorkot – mondta Enid. – Nagyon régen ment el innen. – Pontosan ugyanolyannak, nénikém. Tudod, New York nem változik. Csak a szereplők mások, de a darab mindig ugyanaz marad. A délután folyamán Enid Merle az utolsó simításokat végezte a napi pletykarovatán, amikor egy váratlan szélroham bevágta a teraszajtót. Odament, hogy kinyissa, és az égre pillantva akkor látta meg, mi készül. Hegynyi viharfelhő gyülekezett a Hudson folyó túloldalán, és gyorsan tartott a város felé. Furcsa, gondolta Enid, hiszen még csak július elején járnak, és eddig nem volt különösebben meleg. Föltekintve az egyik szomszédot, Mrs. Louise Houghtont látta meg a teraszán, öreg szalmakalapban, kesztyűs kezében metszőollóval. A száz felé közeledő Louise Houghton lelassult az utóbbi öt évben, és díjnyertes rózsái gondozásának szentelte ideje javát. – Helló! – köszönt oda hangosan Enid, mert tudta, hogy Mrs. Houghton nagyothall. – Úgy néz ki, hogy nagy vihart kapunk. – Köszönöm, drágám – mondta Mrs. Houghton olyan gráciával, mint egy királynő, aki hűséges alattvalóihoz beszél. Enidet csak azért nem bántotta a dolog, mert az idős hölgy újabban szinte mindig és mindenkinek ezt válaszolta. – Talán be kéne mennie – javasolta Enid. Fensőséges modora ellenére kedvelte Mrs. Houghtont, akivel már több mint hatvan éve voltak szomszédok. – Köszönöm, drágám – mondta ismét Mrs. Houghton, és talán be is megy, ha el nem vonta volna a figyelmét egy galambraj, amely hirtelen felröppent a Washington Square Parkból. A következő másodpercben elsötétült az ég, és sörétszem nagyságú esőcseppek zúdultak az Ötödik sugárútra. Enid besietett, szem elől vesztve Mrs. Houghtont, aki reszketeg, öreg lábain próbált menekülni az eső elől. Egy újabb erős szélroham leszakított a köteléről egy árnyékolót, és lesodorta a lábáról az elegáns hölgyet. Louise Houghton térdre esett, és nem volt ereje felállni; a csípőjére huppanva beütötte törékeny csontját, és többé mozdulni sem tudott. Hosszú perceken át feküdt az esőben, amíg a négy szobalány egyike, aki hiába kereste asszonyát a hatalmas, 650 négyzetméteres lakásban, ki nem merészkedett a teraszra és rá nem talált a napellenző alatt.
Közben odalent az utcán két bérautó gördült végig kis konvojként az Ötödik sugárúton. Az 1. szám elé érve a sofőrök kiszálltak, és behúzva a nyakukat az eső elől, parancsokat és szitkokat szórva elkezdték kirakodni a poggyászt. Elsőnek egy régimódi Louis Vuitton utazóláda került elő, amelyet csak két ember bírt felemelni. Roberto, a főportás kisietett, megállt a bejárathoz vezető ponyvatető alatt, aztán erősítést kért, mielőtt mutatni kezdte az utat befelé az embereknek. Az alagsorból felbukkant egy kapuőr, nagy, rézrudas poggyászkocsit tolva maga előtt. A sofőrök fújtatva ráemelték az utazóládát a kocsira, majd egyenként feltornyozták az egymáshoz illő bőröndöket és útitáskákat a tetejére. Lejjebb az utcán egy heves szélroham kifordította egy üzletember esernyőjét, és kitépte a kezéből. Boszorkányseprűként pattogott a kövezeten, és egy fényes, fekete városi terepjáró kerekén állapodott meg, amely éppen lefékezett a ház bejárata előtt. Felismerve az utast a hátsó ülésen Roberto úgy döntött, hogy vállalja az esőt. Zöld-fehér golfernyőt ragadva, amelyet úgy forgatott, akár egy kardot, kilépett a ponyvatető alól. A kocsihoz érve rutinosan a szélnek döntötte az ernyőt, hogy megvédje a kiszálló utast. Egy törpetűsarkú, kék és zöld brokát cipellő jelent meg elsőnek, amelyet a szűk fehér farmerba bújtatott, híresen hosszú láb követett. Aztán egy kéz egy művész karcsú, elegáns ujjaival; a középső ujjon nagy akvamaringyűrű. Végül maga Schiffer Diamond szállt ki a kocsiból. Semmit sem változott, gondolta Roberto, megfogva a kezét, hogy kisegítse. – Üdv, Roberto – vetette oda a nő olyan lazán, mintha csak két hétig lett volna távol, nem pedig húsz évet. – Rohadt egy idő, nemde?
ELSŐ FELVONÁS
1 Billy Litchfield naponta legalább kétszer elhaladt az Ötödik sugárút 1. előtt. Régebben volt kutyája, egy „búzaterrier”, amelyet Mrs. Houghtontól kapott, aki ezt a lágyszőrű, Wheaten terrier fajtát tenyésztette hudsoni birtokán. Búzát napi kétszer kellett megfuttatni a Washington Square Parkban, és Billynek, aki északabbra lakott az Ötödik sugárúton, szokásává vált, hogy útjai során mindig elsétáljon az 1. számú ház előtt. Az Ötödik sugárút 1. volt az ő személyes igazodási pontja; Billy, aki fél lábbal az új évezredben, fél lábbal a kávéházak világában állt, mindig csodálattal adózott a halványszürke kőből épült, az art deco klasszikus vonalvezetését követő mesterműnek. Nem számít, hol élsz, csak az a fontos, hogy tisztességesen élj, mondogatta magának, ezzel együtt az Ötödik sugárút 1.-ben szeretett volna lakni. Erre törekedett harmincöt éven át, de eddig nem jött össze. Egy rövid időre eltemette magában ezt a törekvést, vagy legalábbis kiejtette a pikszisből. Ez közvetlenül 9/11 után volt, amikor a város vérében lévő cinizmus és felületesség rossz megítélés alá esett, mert akkor egyszeriben snassz lett minden más vágy a világbékén kívül, és snassz lett nem becsülni azt, amink van. De hat év elteltével New Yorkot, a tüzes versenylovat nem lehetett már kipányvázva tartani, és azt várni tőle, hogy megtagadja a természetét. Míg a város nagy része gyászolt, a bankárok titkos társasága már egy óriási üstben kotyvasztotta és kavarta a pénzt, ifjonti hévvel, számítógépes technológiákkal fűszerezve, és íme, megszületett a szemérmetlenül gazdagok új rendje. Lehet, hogy ez nem volt jó Amerikának, ám annál jobb volt Billynek. Vállalt anakronizmusként lemondva egy úgynevezett rendes állás járulékairól Billy közvetítőként működött a nagyon gazdag, sikeres emberek és a lakberendezők, műkereskedők, klubigazgatók, kulturális intézmények, apartmanházak testületi tagjai között. Amellett, hogy szinte enciklopédikus ismeretekkel rendelkezett a műtárgyak és antikvitások terén, Billy jártas volt a menő repülőgépek és jachtok világában is, tudta, kinek mije van, hová érdemes nyaralni vagy vacsorázni menni. Billynek mindeközben nagyon kevés saját pénze volt. Egy arisztokrata kifinomultságának birtokában Billy sznob volt, különös tekintettel a pénzre. Boldoggá tette, hogy a gazdagok és sikeresek között élhet, hogy sziporkázhat az éttermi asztalnál vagy a partikon, hogy tanácsokat adhat mások pénzének elköltésére, de meghúzott egy határt, és azon túl nem volt hajlandó bepiszkítani a kezét a gazdagság utáni hajszában. Így, ha vágyott is arra, hogy az Ötödik sugárút 1.-ben lakjon, ez a vágy nem uralkodott el rajta annyira, hogy eladja a lelkét az ördögnek a pénzért.
Megelégedett a maga kötött lakbérű apartmanjával, amelyért havi 1100 dollárt fizetett. És gyakran emlékeztette magát arra, hogy akinek nagyon gazdagok a barátai, annak tulajdonképpen nincs is szüksége pénzre. A parkból hazafelé tartva Billyt általában megnyugtatta a reggeli levegőzés. De ezen a bizonyos júliusi reggelen lehangolt volt. A parkban időzve leült egy padra a New York Times aznapi számával, és megtudta, hogy előző este meghalt a szeretett Mrs. Houghton. A három nappal korábbi vihar idején kinn maradt az esőben; tíz percnél nem tovább, de ez is sok volt. A heveny tüdőgyulladás hirtelen és gyors véget vetett hosszú életének, sokakat meglepve New Yorkban. Billy egyedül abban talált vigaszt, hogy a gyászjelentést a címlapon hozták, ami arra utalt, hogy van egy vagy két olyan szerkesztő, aki még emlékszik egy kifinomultabb kor hagyományaira, amikor a művészet többet számított, mint a pénz, amikor a társadalmi értékteremtés fontosabb volt, mint a gazdagság fitogtatása. Mrs. Houghtonra gondolva Billy azon kapta magát, hogy ott ődöng az Ötödik sugárút 1. előtt, felbámulva az impozáns homlokzatra. Ez az épület éveken át volt a minden rendű és rangú művészek – festők, írók, zeneszerzők, karmesterek, színészek és rendezők – nem hivatalos klubja; ők birtokolták azt a kreatív erőt, amely életben tartotta a várost. Maga Mrs. Houghton, aki 1947 óta lakott ebben az épületben, nem művész volt, hanem a művészek legnagyobb mecénása: szervezeteket alapított, és milliókat adományozott a kisebb-nagyobb művészeti intézményeknek. Voltak, akik szentnek nevezték. Az elmúlt órában a paparazzók láthatóan arra jutottak, hogy Mrs. Houghton lakóhelyének fotójával pénzt lehet keresni, mert ott gyülekeztek a bejáratnál. Ahogy Billy felmérte a rosszul öltözött, kinyúlt pólót és farmert viselő kis csapatot, sebzettnek érezte magát. A legjobb emberek mind halottak, gondolta gyászosan. De azután, elvégre New York-i volt, óhatatlanul az ingatlanra terelődött a figyelme. Mi lesz most Mrs. Houghton lakásával? Már a gyerekei is elmúltak hetvenévesek. Arra tippelt, hogy az unokák eladják, és bezsebelik a pénzt, miután az évek során eltapsolták a Houghton-vagyon nagyobbik részét, mely vagyon, megannyi patinás New York-i vagyonhoz hasonlóan, valahogy már nem tett akkora hatást, mint a hetvenes és a nyolcvanas években. A hetvenes években egymillió dollárból szinte bármit megvehettél, amit akartál. Manapság ennyibe kerül egy születésnapi parti. Hogy megváltozott New York, gondolta Billy. – A pénz csak a művészet után jön, Billy – mondogatta Mrs. Houghton. – A pénz mellől hiányzik az, amit nem lehet megvenni. Az elegancia és a tehetség. Azt se felejtse el, hogy bár a pénzcsináláshoz is kell tehetség, az igazi tehetség a pénz megfelelő elköltésében mutatkozik meg. És ez az, amihez maga nagyon ért, Billy. Vajon ki fogja arra költeni a pénzét, hogy megvegye a Houghton-lakást? Legalább
húsz éve nem rendezték át, megrekedt a nyolcvanas évek talmi stílusában. De az alapok fenségesek – és Manhattan egyik legpazarabb apartmanjáról van szó, ami az eredetileg szállodának épült Ötödik sugárút 1. első tulajdonosának háromszintes magánlakosztálya volt. Három és fél méteres belmagasság, bálterem márványkandallóval, és a három szintet körbefogó teraszok. Billy reménykedett, hogy nem olyanok veszik majd meg, mint Brewerék, bár valószínűbb volt, hogy igen. Az avétos belső ellenére legalább húszmillió dollárt ér, és ki engedhetne meg magának ennyit a kockázatialap-kezelőket kivéve? És ezt a fajtát számbavéve Brewerék még nem is a legrosszabbak. Connie, a feleség egykori balerina és Billy barátja. Brewerék most a városon kívül laktak, Hamptonban, egy förtelmes új házban, s Billyt is oda várják a hétvégére. Megemlíti majd Connie-nak az apartmant, és azt is, hogy egyengetheti az útját a lakóközösség vezetőjéhez, a módfelett nehéz eset Mindy Gooch-hoz. „Ezer éve” ismeri Mindyt, ami annyit tesz, hogy a nyolcvanas évek közepe óta, amikor egy estélyen bemutatták őket egymásnak. Akkor fejezte be a Smith College-t, és még Mindy Welch volt a neve. Fűtötte az önbizalom, s ő akart lenni a legnagyobb ász a könyvkiadásban. A kilencvenes évek elején összejött James Gooch-csal, aki éppen elnyert egy újságírói díjat. Mindynek ezzel kapcsolatban is ragyogó tervei voltak, már látta magukat a város legbefolyásosabb párjaként. De semmi nem úgy alakult, ahogy képzelte; a kreativitás pózában tetszelgő Mindy és James ma középosztályba tartozó, középkorú házaspár, aki nem engedheti meg magának, hogy megvásárolja a saját lakását. Billy nem először tűnődött el azon, hogyan jutottak be egyáltalán az Ötödik sugárút 1.-be. Az egyik szülő váratlan és tragikus elhalálozására tippelt. A ház előtt megállva nem értette, mire várhatnak a fotósok. Mrs. Houghton már nem él, a kórházban halt meg. Esélytelen, hogy megjelenik itt valamelyik rokona, de arra sem számíthatnak, hogy kihozzák a holttestét egy hullazsákban, ami néha megesik ezen a környéken, ahol sok idős ember lakik. Ám abban a pillanatban nem más lépett ki a kapun, mint Mindy Gooch. Farmert és bolyhos papucsot viselt, amit úgy hordanak, mintha cipő lenne, és három éve volt divat. Védelmezőn takarta el egy kamasz fiú arcát, de a fotósok ügyet sem vetettek rájuk. – Mi van itt? – kérdezte, amikor felfedezte Billyt, és megindult felé. – Mrs. Houghton miatt lehet. – Meghalt végül? – kérdezte Mindy. – Ha így akarja látni – felelte Billy. – Miért, máshogy is lehet? – A „végül” szóra értem – mondta Billy. – Nem valami szép. – Anya! – szólt közbe a gyerek. – Ő itt a fiam, Sam – mutatta be Mindy. – Szia, Sam – mondta Billy kezet fogva a sráccal. Meglepően vonzó kölyök volt,
borzas szőke hajjal és sötét szemmel. – Nem tudtam, hogy gyereke van. – Tizenhárom éves – mondta Mindy. – Elég régóta megvan. Sam elhúzódott az anyjától. – Kapok egy búcsúpuszit? – kérdezte Mindy. – Nem egy évre megyek el, csak két napra – tiltakozott Sam. – De bármi megtörténhet. Elüthet egy busz, és akkor az lesz rólam az utolsó emléked, hogy nem akartál búcsúpuszit adni az anyádnak, mielőtt elutaztál a hétvégére. – Kérlek, anya! – mondta Sam. De beadta a derekát és arcon csókolta Mindyt. Mindy az úton átszaladó fiú után nézett. – Abban a korban van – mondta Billynek. – Már nincs szüksége a mamájára. Rettenetes. Billy óvatosan bólintott. Mindy az az agresszív New York-i típus volt, aki olyan, mint a két szálból szorosra sodort kötél. Soha nem lehet tudni, mikor bomlik ki és üt el. Ugyanez a kötél, gondolta sokszor Billy, akár tornádóvá is változhat. – Értem, mire céloz – mondta, és sóhajtott. – Igen? – ragyogott fel Mindy szeme. Gyanúsan csillog, gondolta Billy. Lehet, hogy drogozik. De a következő pillanatban a nő lehiggadt, és megismételte: – Tehát Mrs. Houghton végre meghalt. – Igen – mondta Billy megkönnyebbülten. – Nem olvasta az újságban? – Mintha láttam volna valamit ma reggel… – Mindy szeme összeszűkült. – Érdekes lenne megtudni, kik akarják majd megvenni a lakását. – Azt gyanítom, hogy egy gazdag kockázatialap-kezelő lesz az. – Utálom őket – jelentette ki Mindy. Aztán anélkül, hogy elköszönt volna, sarkon fordult, és faképnél hagyta a férfit. Billy megcsóválta a fejét és hazaindult. Mindy a delibe ment a sarkon. Amikor visszaért, a fotósok még mindig ott lebzseltek a ház előtti járdán. Mindy hirtelen haragra lobbant. – Roberto – tolta bele a képét a portás arcába –, azt akarom, hogy szóljon a rendőrségnek. Meg kell szabadulnunk ezektől a fotósoktól. – Igen, asszonyom – válaszolta Roberto. – Komolyan beszélek, Roberto. Nem tűnt fel magának, hogy újabban egyre több ilyen paparazzofélét látni az utcán? – A sok híresség miatt van – mondta Roberto. – Én nem tehetek semmit. – Pedig valakinek tennie kellene valamit – erősködött Mindy. – Beszélni fogok erről a polgármesterrel. Ha legközelebb találkozom vele. Ha el tud bánni a dohányosokkal és a transzzsírsavakkal, akkor ezekkel a naplopó fotósokkal is tehet valamit. – Bizonyára, ha ön kéri – mondta Roberto. – Tudja, ismerjük őt Jamesszel – közölte Mindy. – A polgármestert. Évek óta
ismerjük. Már azt megelőzően is, hogy polgármester lett. – Megpróbálhatom elhessegetni őket – mondta Roberto. – De ez egy szabad ország. – Már nem – mondta Mindy. Elhaladt a lift előtt, és kinyitotta a földszinti lakása ajtaját. Gooch-ék lakása az egyik legfurcsább volt az épületben. Egymásból nyíló helyiségek sorából állt, amelyek egykor személyzeti szállásokként és raktárakként szolgáltak. A dobozszerű terek idomtalan formát adtak ki, zsákutcákkal és sötét benyílókkal, híven tükrözve James és Mindy Gooch pszichózisát és a kis család lélektanát, amit egyetlen szóval lehetne jellemezni: diszfunkcionális. Nyáron túl meleg volt az alacsony mennyezetű szobákban, télen túl hideg. A legnagyobb helyiségben, amelyet nappaliként használtak, keskeny kandalló állt. Mindy úgy gondolta, hogy ez lehetett egykor a háznagyé, aki az egész személyzetet irányította. Talán ide csalta be a fiatal szobalányokat, és elcsábította őket. De az is lehet, hogy meleg volt. És most, nyolcvan év múltán, ő és James lakik ugyanezen a helyen. Történelmi tévedésnek tűnt. Miután oly sok ideje hajszolják már az amerikai álmot, igyekeztek és törekedtek, egyetemi végzettségük van, sokat és keményen dolgoztak. Hová vezetett minden erőfeszítésük? Ide, a szolgák szállására, Manhattanben. És még azt mondják, hogy ennek is örülniük kéne. Miközben odafent üresen áll Manhattan egyik legnagyszerűbb apartmanja, ahová majd valami gazdag bankárféle költözik, bizonyára egy fiatalember, akinek csak a pénz számít, és nem érdekli az ország vagy a nép java, és úgy fog élni, akár egy kiskirály. Abban a lakásban, ami igazság szerint neki és Jamesnek járna. Egy apró szobában az apartman végén James, a férje azzal az aranyos kopasz fejével és a kopaszságára ráfésült, kócos szőke hajjal könyörtelenül kopogott a számítógép billentyűin; a könyvén dolgozik, szétszórtan és végig abban a meggyőződésben, hogy bármikor beüthet a krach. Ez a kudarc élén egyensúlyozás a legerősebb érzése. Minden más érzés eltörpül mellette, mert ez rájuk nehezedik, a tudat szélére szorítja őket, ahol töppedten meglapulnak, mint régi csomagok egy szoba sarkában. Lehetnek jó dolgok is azokban a dobozokban, hasznos dolgok, de Jamesnek soha nem volt ideje kibontani őket. James hallja, hogy a lakás másik végében puhán becsapódik az ajtó Mindy mögött. Bár az is lehet, hogy csak a felesége jelenlétét érzékeli. Olyan régóta vannak együtt, hogy már a Mindy keltette rezgéseket is észleli a levegőben. Nem mondhatni, hogy megnyugtatóak ezek a rezgések, de mindenesetre családiasak. Mindy most bejön, megáll előtte, aztán leül az öreg, bőrhuzatú klubfotelbe, amit végkiárusításon vettek a Plazában, amikor felszámolták a tisztes hotelt, hogy öröklakásokat alakítsanak ki benne a még gazdagabb embereknek. – James.
– Igen – válaszolja James, épp csak felpillantva. – Mrs. Houghton meghalt. – James üres tekintettel meredt rá. – Tudtad? – Ma reggel tele volt vele az internet. – Miért nem szóltál? – Azt hittem, tudod. – Én vagyok a lakóbizottság vezetője, és te nem szóltál nekem – mondja Mindy. – Véletlenül összefutottam Billy Litchfielddel. Tőle tudtam meg. Igazán kínos volt. – Nincs jobb dolgod, mint ezen aggódni? – kérdezi James. – De van. Most például az, hogy mi lesz a lakással. Ki fog oda költözni? Miféle emberek lesznek? Miért nem mi élünk abban a lakásban? – Mert vagy húszmillió dollárba kerül, és történetesen most nem hever nálunk húszmillió dollár – válaszolja James. – És ki tehet erről? – kérdezi Mindy. – Mindy, kérlek – mondja James a fejét vakarva. – Ezt már ezerszer megbeszéltük. És semmi baj nincs a lakásunkkal. *** A tizenkettediken, egy emelettel a néhai Mrs. Houghton háromszintes apartmanja alatt, Enid Merle kint állt a teraszon, és Louise-ra gondolt. Az épület felső része a csúcsig keskenyedett, így lentebbről rá lehetett látni a felsőbb teraszokra. Megrázó, hogy alig három napja ugyanitt állt és Louise-zal társalgott, akinek az arcát beárnyékolta az elmaradhatatlan szalmakalap. Louise soha nem tűrte, hogy nap érje a bőrét, és jóformán nem mozgatta az arcizmait, mert hitt abban, hogy a grimaszolás ráncossá teszi. Legalább kétszer felvarratta az arcát, de akkor is különös, és Enid emlékezett rá, hogy a vihar napján is feltűnt neki, milyen elképesztően sima Louise bőre. Enid egészen más eset volt. Már kislányként is utálta a sok hűhót és a túlzott figyelmet, amelyet a nők a külsejüknek szenteltek. Igaz, közismert személyiséggé válva végül rászánta magát egy ráncfelvarrásra a híres dr. Bakernél, akinek a pácienseit csak Baker-lányokként emlegették a jobb társaságban. Nyolcvankét évesen Enidet hatvanöt évesnek mutatta az arca, a többi testrészén viszont fonnyadt és csúnyán májfoltos volt a bőre. Az épület és a lakók jó ismerői tudták, hogy Enid – Mrs. Houghton után – a második legrégebbi őslakó, de az sem merült feledésbe, hogy a hatvanas-hetvenes években ő volt a ház egyik leghírhedtebb figurája. Soha nem ment férjhez. A Columbia Egyetemen szerzett pszichológusi diplomát, és 1948-ban titkárnőként kezdett dolgozni a New York Starnál; mivel lenyűgözték az emberi gyarlóságok és különcségek, továbbá megértő füle volt, beküzdötte magát a társasági rovatba, ahol végül saját sorozatot indított. Mivel egy texasi gyapotfarmon töltötte a gyerekkorát,
valamelyest mindig kívülállónak érezte magát, és a kedvesség, az együttérzés déli értékeit megőrizve látta el a munkáját. Enidet „jószívű” pletykarovatíróként tartották számon, ami hasznosnak bizonyult: amikor a színészek vagy a politikusok a saját szempontjukból akartak megvilágítani egy sztorit, akkor Enidhez fordultak. A nyolcvanas évek elején a rovatát a lapcsalád tulajdonosa más orgánumaiban is elkezdte közreadni, és Enid meggazdagodott. Immár tíz éve próbál visszavonulni, de a főnökei szerint túl értékes a neve, így azóta egy egész stáb dolgozik neki; ők gyűjtik az információt és írják a rovatot, de a különleges eseteket még mindig Enid vállalja. Louise Houghton halála is ilyen különleges eset volt. A Mrs. Houghtonról írandó cikken gondolkozva Enidbe belehasított a veszteség érzése. Louise-nak ragyogó és teljes, irigyelt és csodált élete volt. Úgy halt meg, hogy nem szerzett ellenségeket, leszámítva talán Flossie Davist, Enid mostohaanyját. Flossie az utca túloldalán lakott, miután a hatvanas évek elején felcserélte az Ötödik sugárút 1.-et egy új építésű felhőkarcoló kényelmi szolgáltatásaira. De Flossie őrült, mindig is az volt, és Enid emlékeztette magát, hogy egész életében végigkísérte a veszteségnek ugyanez az érzése – a vágyódás valami után, ami elérhetetlen. Egyszerűen ez az emberi állapot, gondolta Enid. Mindig vannak az élet mibenlétét érintő kérdések, amelyeket nem lehet megválaszolni, de félresöpörni sem. Enid általában nem lehangolónak, hanem inkább lelkesítőnek találta ezeket a gondolatokat. Úgy tapasztalta, hogy a legtöbb embernek soha nem sikerül felnőnie. A testük megöregszik, de ezzel nem feltétlenül jár együtt a szellemi érés. Ám Enidet ez a felismerés sem zaklatta fel különösebben. Elmúlt már az az idő, amikor még ki tudta borítani az élet igazságtalansága vagy az ember veleszületett megbízhatatlansága, ha a jó és a rossz közötti választásra került a sor. Az öregkort elérve rendkívül szerencsésnek tartotta magát. Ha van egy kis pénzed és többékevésbé egészséges vagy, ha olyan helyen laksz, ahol sokan vannak körülötted, és mindig történik valami érdekes, akkor nagyon is kellemes idősnek lenni. Senki nem vár tőled semmit, azon túl, hogy élsz. Hovatovább már azért is megtapsolnak, hogy reggelente fel tudsz kelni az ágyból. Kiszúrva odalent a paparazzókat Enid rájött, hogy szólnia kéne Philipnek Mrs. Houghton elhalálozásáról. Philip nem volt korán kelő, de ez a hír elég fontos ahhoz, hogy felébressze. Bekopogott hozzá, s várt egy percet, amíg meg nem hallotta Philip álmos és bosszús hangját: – Ki az? – Én vagyok az – mondta Enid. Philip ajtót nyitott. Világoskék bokszeralsóban volt. – Bejöhetek? – kérdezte Enid. – Vagy hölgyvendéged van? – Neked is szép jó reggelt, Nini – mondta Philip, úgy tartva az ajtót, hogy beléphessen. A Nini becenevet Philip adta Enidnek egyéves korában, amikor beszélni tanult. Philip koravén gyerek volt, és még mindig, negyvenöt évesen is az, de erről
talán nem csak ő tehet, gondolta Enid. – És te is tudod, hogy már nem fogadok ifjú hölgyeket – tette hozzá. – Már nincsenek is igazi hölgyek. – De fiatalok még igen – mondta Enid. Követte Philipet a konyhába. – Louise Houghton tegnap este meghalt. Gondoltam, jó, ha tudod. – Szegény Louise – mondta Philip. – A vén tengerész visszatér a tengerhez. Kávét? – Kérek – mondta Enid. – Azon tűnődöm, mi lesz a lakásával. Lehet, hogy felosztják. Megvehetnéd a tizenharmadik emeletet. Rengeteg pénzed van. – Naná – mondta Philip. – Ha megvennéd a tizenharmadik emeletet, megnősülhetnél. Ott lenne hely a gyerekeknek. – Szeretlek, Nini – mondta Philip. – De nem ennyire. Enid mosolygott. Elbűvölőnek találta Philip humorérzékét. És annyira jóvágású – lefegyverzően csinos a maga fiús módján, amiért mindig is odavannak a nők –, hogy soha nem tudott haragudni rá. Sötét haját kissé megnövesztve, a fülcimpája alatt visszanyírva hordja, hogy spánielfülként rágöndörödjön a gallérjára, és amikor Enid ránéz, még mindig ott látja benne az aranyos ötéves fiút, aki átjárt hozzá óvoda után, a kék egyenruhában és sapkában. Már akkor is nagyon jó gyerek volt. – Mama alszik, és nem akarom felébreszteni. Megint kimerült. Nem bánod, ha elüldögélek itt veled, Nini? – kérdezte. És Enid nem bánta. Soha nem bánt semmit, ha Philipről volt szó. – Roberto mesélte, hogy Louise egyik rokona tegnap este megpróbált bejutni a lakásba – mondta Enid –, de ő nem engedte be. – Még csúnyára fordulhat a dolog – jegyezte meg Philip. – Az a sok antikvitás. – Majd a Sotheby’s eladja. Az lesz a vége. Egy egész korszak vége. Philip a kezébe nyomta a kávésbögrét. – Ebben a házban mindig meghal valaki – mondta. – Mrs. Houghton öreg volt – figyelmeztette Enid, majd gyorsan témát váltott. – Mit csinálsz ma? – Folytatom a kutatói állásinterjúkat – mondta Philip. Kitérő válasz, gondolta Enid, de úgy döntött, hogy nem erőlteti a dolgot. Meg tudta állapítani Philip reakciójából, hogy nem halad valami jól az írással. Ha ment neki, derűs volt, ha nem ment, elkenődött. Enid visszament a lakásába, és megpróbált dolgozni a cikkén Mrs. Houghtonról, de kiderült, hogy Philip a szokásosnál jobban elvonta a figyelmét. Philip összetett jellem. Gyakorlatilag nem is az unokaöccse, legfeljebb másodfokon – Flossie Davis, a nagyanyja Enid mostohaanyja. Enid gyerekkorában veszítette el az anyját, és az apja egy New York-i üzleti útján ismerte meg Flossie-t a Radio City Music Hall kulisszái mögött. Flossie a Rockettes egyik táncoslánya volt, és a gyors
házasságkötés után Texasba költözött Enidhez és az apjához. Fél évig bírta ott, ezért Enid apja New Yorkba települt a családdal. Enid húszéves volt, amikor Flossie megszülte Annát, Philip anyját. Anna gyönyörű volt, akárcsak Flossie, de üldözték a démonok. Végül öngyilkos lett. Erőszakos, csúnya halált választott: levetette magát az Ötödik sugárút 1. tetejéről. Philip akkor volt tizenkilenc éves. Az ilyen dolgokról vélik azt az emberek, hogy soha nem fogják elfelejteni, de ez nem igaz, gondolta Enid. Idővel az egészséges lélek megtalálja a módját a kellemetlen részletek kitörlésének. Enid sem emlékezett már arra, mi is történt pontosan Anna halálának napján, ahogy azt sem tudta már felidézni, min ment keresztül Philip az anyja elvesztése után. Csak a vázlatpontok maradtak meg – a drogfüggőség, a letartóztatás, aztán két hét a börtönben, hónapok a rehabon –, de a részletek már elmosódtak. Philip regényben dolgozta fel az élményeit, és a Nyári reggel Pulitzer-díjat hozott neki. De a szépirodalom helyett a kommersznél kötött ki, beszippantotta a hollywoodi glamúr és a pénz. A szomszédos lakásban Philip is a számítógép elé ült azzal az elhatározással, hogy befejez egy jelenetet az új forgatókönyvében, amely a Koszorúslányok cím alatt futott. Megírta egy párbeszéd két sorát, aztán frusztráltan kikapcsolta a gépet. Beállt a zuhany alá, és azon rágódott, nem veszítette-e el végképp az ihletet. Tíz éve, harmincöt évesen, már mindent megkapott, amit egy ember a pályáján elérhet: Pulitzer-díjat, forgatókönyvírói Oscart, pénzt és vitathatatlan elismerést. Aztán kezdtek feltünedezni a hajszálrepedések: filmek, amelyek kevésbé jól teljesítettek a mozipénztárnál; viták a fiatal döntéshozókkal; két projektben is lecserélték… Akkoriban azt mondta magának, hogy nincs jelentősége, hiszen neki ez csak üzlet. De miután ifjú éveiben dőlt hozzá a pénz, ma már csak csurrantcseppent. Nem merte elmondani Nininek, mert csalódást okozna neki, és rémületbe ejtené. A haját samponozva megint önigazolást keresett abban, hogy nincs miért aggódnia: az új tervvel és egy kis szerencsével újra a csúcson lehet. *** Pár perccel később Philip beszállt a liftbe, és felborzolta nedves haját. Még mindig az életén töprengett, és arra riadt fel, hogy kinyílik az ajtó a nyolcadikon és megszólal egy ismerős, dallamos hang: – Philip. – A következő másodpercben Schiffer Diamond szállt be a liftbe. – Fiacskám – mondta, mintha csak tegnap váltak volna el –, nem akarom elhinni, hogy még mindig ebben a tetves házban laksz. Philip nevetett. – Enid mondta, hogy visszajössz. – És máris beletalált a régi, ugratós hangnembe. – Erre nem itt vagy? – Mondta? – nevetett Schiffer is. – Egy egész rovatot szánt rá. Schiffer Diamond visszatér. Ettől úgy érezhetem magam, mint egy középkorú revolverhős.
– Te sosem lehetsz középkorú – mondta Philip. – Lehetek, és vagyok is – válaszolta Schiffer. Elhallgatott és végignézett Philipen. – Nős vagy még? – Már hét éve nem – mondta Philip, szinte büszkén. – Nem rekord ez nálad? – kérdezte Schiffer. – Úgy tudtam, hogy négy évnél tovább soha nem húzod facéran. – Sokat tanultam a két válásomból – felelte Philip. – Nevezetesen azt, hogy sose nősüljek újra. Hát te? Megvan még a második férjed? – Nem, tőle is elváltam. Vagy ő vált el tőlem. Már nem emlékszem. – A férfira villantotta azt a jellegzetes mosolyát, amitől Philip úgy érezte, hogy rajta kívül nem létezik senki a világon. Egy pillanatra még be is vette, de aztán emlékeztette magát, hogy milyen sokan részesültek még ugyanebben a mosolyban. Kinyílt a liftajtó, és Philip elnézve a nő válla felett meglátta a bejáratnál csoportosuló paparazzókat. – Miattad vannak itt? – kérdezte már-már vádlón. – Nem, te buta. Mrs. Houghton miatt. Én nem vagyok olyan híres – válaszolta Schiffer. Átvágva az előcsarnokon elhúzott a villogó vakuk sorfala között, és bevetette magát egy fehér kocsi hátsó ülésére. Dehogyisnem, gondolta Philip. Még mindig híres vagy, sőt még híresebb. Kikerülve a fotósokat elindult az Ötödik sugárúton, aztán a Tizedik utcán átment a Hatodik sugárútra, abba a kis könyvtárba, ahol időnként dolgozni szokott. Egyszerre bosszús lett. Minek jött ez vissza? Megint szenvedést fog okozni neki, aztán lelép. Csak a jó ég tudja, mire képes az a nő. Húsz évvel ezelőtt azzal lepte meg, hogy lakást vett magának az Ötödik sugárút 1.-ben, amit megpróbált úgy beállítani, mintha mindig vele akarna maradni. Színésznő volt, és tisztára lökött. Ezek mind lököttek, és a legutóbbi eset óta, amikor lelépett és hozzáment ahhoz az átkozott grófhoz, Philip megfogadta, hogy színésznővel soha. A könyvtár hűvösében leült egy ütött-kopott karosszékre. Elővetette a Koszorúslányok kéziratát, és miután elolvasta az első néhány oldalt, viszolyogva letette. Hogy jön ő, Philip Oakland Pulitzer-díjas író ehhez a szeméthez? El tudta képzelni Schiffer Diamond reakcióját: – Miért nem végzed a saját munkád, Oakland? Vagy legalább keresnél valakit, aki érdekel. – És a saját védekezését is: – Ezt szórakoztatóiparnak hívják. Nem pedig művészetnek. – Baromság – mondaná erre a nő. – Be vagy ijedve. Schiffer persze mindig azzal büszkélkedett, hogy ő ugyan nem fél semmitől. Mert ő ezzel a baromsággal védekezett: azt hazudta, hogy sebezhetetlen. Ez így nem tisztességes, gondolta Philip. De amikor arról volt szó, hogy mit érez iránta Schiffer, kiderült, hogy kicsit annál is különbnek tartja, mint Philip saját magát. Újra kézbe vette a szöveget, de rájött, hogy a legkevésbé sem érdekli. A Koszorúslányok pontosan az volt, amit a címe sugallt: történet arról, hogyan alakult
annak a négy nőnek az élete, akik huszonkét évesen együtt voltak koszorúslányok. De mi a jó francot tud ő a huszonkét éves lányokról? Az utolsó barátnője, Sondra, távolról sem volt olyan fiatal, mint amit Enid képzelt – valójában harminchárom volt –, és egy független filmgyártónál lépegetett fölfelé a ranglétrán. De kilenc hónap után elege lett Philipből, azt gyanítva – helyesen –, hogy belátható időn belül nem akar házasságot és gyerekeket. Ami az ő korában „szánalmas”, legalábbis Sondra és a barátnői szerint. Erről az jutott Philip eszébe, hogy a szakításuk óta, vagyis két hónapja nem feküdt le senkivel. Nem mintha olyan nagy szám lett volna a szex. Sondra végrehajtotta a kötelező gyakorlatokat, de hiányzott az inspiráció, és Philip azon kapta magát, hogy szinte unottan teszi, amit kell, és ennek kapcsán el kellett töprengenie azon, fogja-e még valaha élvezni a szexet. Ez a gondolat vezette el a Schiffer Diamonddal űzött szex emlékéhez. Na az, gondolta üres tekintettel bámulva a forgatókönyv lapjait, tényleg jó szex volt. Manhattan csücskében a fehér kocsi átkelt a Williamsburg hídon Schiffer Diamonddal, hogy a brooklyni Steiner Studióba vigye. Schiffer szintén egy forgatókönyvet igyekezett olvasni – A zárdafőnöknő nulladik epizódját, a pilotot –, amelynek most az olvasópróbájára tartott. Kivételesen jó szerep volt: egy negyvenöt éves apáca radikálisan megváltoztatja az életét és felfedezi, milyen modern nőnek lenni. A producerek középkorúnak írták le a figurát, bár Schiffernek még nehezére esett elfogadni, hogy a negyvenöt év már középkor. Ezen elmosolyodott, mert eszébe jutott Philip, ahogy megpróbál úgy tenni, mintha nem lepte volna meg a találkozás a liftben. Bizonyára neki sem könnyű elfogadni, hogy a negyvenöt év már középkor. S aztán, akárcsak Philipnek, neki is eszébe jutott a szexuális életük. Csak számára ez az emlék frusztrációt is hordozott. A szexben vannak szabályok: ha elsőre nem jó, később valószínűleg jobb lesz. Ha elsőre remek volt, onnan már csak lefelé vezet az út. A legfőbb szabály viszont az: ha tényleg jó volt a szex, életedben a legjobb; az azt jelenti, hogy annak a két embernek együtt kell maradnia. A szabályok persze zöldfülűek, hiszen zöldfülű lányok találták ki őket, hogy besorolják a férfiakat. De Philippel a szex áthágott minden szabályt. Remek volt először és remek volt mindannyiszor, de ők mégsem maradtak együtt. Ez volt az egyik legkiábrándítóbb dolog, amit az életről megtanult – igen, a férfiak szeretik a szexet. De a jó szex nem jelenti azt, hogy feleségül akarnak venni. A jó szexnek számukra nincs magasabb értelme. Csak jó szex, és annyi. Kinézett az ablakon az East Riverre. A víznek barna színe volt, mégis csillogott, akár egy idős dáma, aki nem mond le az ékszereiről. Miért foglalkozik egyáltalán Philippel? Bolond a pasi. Ha egy férfinak nem elég a jó szex, akkor reménytelen eset. Ezzel visszajutott az egyedüli lehetséges következtetésre: Philipnek talán nem is volt olyan különleges a szex, mint neki. Egyáltalán, mi a jó szex definíciója? Számos
módja van a nemi szervek izgatásának – csók, nyalogatás, határozott, de gyengéd érintések, a pénisz marokra fogása, az ujjak bevezetése a vaginába. A nőnek meg kell nyílnia, kitárulnia, és nem idegen tárgyként, hanem az élvezet eszközeként befogadnia a péniszt. Ez a jó szex mindent eldöntő pillanata – amikor a pénisz találkozik a vaginával. Még tisztán emlékszik a Philippel való szeretkezésüknek erre az első pillanatára: a kölcsönös meglepetésre, hogy milyen jólesik, majd az élményre, hogy többé már nem számít a testük; aztán eltűnt a világ, és mintha az egész élet a molekulák súrlódásába összpontosult volna, amíg be nem következett a robbanás. A teljesség, a kör bezárulásának élményére – ez azért jelentett valamit, nem?
2 Újabban megesett, hogy Mindy Gooch már nem tudta pontosan, mi is az ő munkája, vagy nem látta értelmét a munkájának. Tíz évvel ezelőtt kulturális rovata volt a magazinban; akkor, harminchárom évesen, telve ambícióval, lelkesedéssel, ötletekkel, sőt (legalábbis ő szerette azt gondolni) könyörtelenséggel, sikerült is feltornáznia magát az internetosztály élére (amelyről nem sokan tudták annak idején, hogy eszik-e vagy isszák), a jól hangzó, évi félmillió dolláros fizetéssel. Mindy eleinte lubickolt a pozíciójában (még szép, miután senki nem tudta, hogy igazából mit csinál, vagy mit kellene csinálnia), és a cég legfényesebb csillagai között tartották számon. Divatos, melírozott bubifrizurájával és átlagosan csinos arcával körbehordozták a céges eseményeken, learatta a női médiaszervezetek elismerését, és egyetemistáknak tartott előadásokon tárta fel az előrejutás „receptjét” („kemény munka, nincs méltóságon aluli feladat, nincsenek jelentéktelen részletek”, s bár a fiatalok nem igazán ezt akarták hallani, attól még igaz volt). Aztán híre kelt, hogy előléptetés vár rá, egy döntéshozói poszt, ahol sok kis beosztotton uralkodhat – amit ő szeretett úgy tekinteni, mint a 16. századi lovaggá ütés mai megfelelőjét. Akkoriban, a karrierje felfelé ívelő szakaszában, Mindy határtalan önbizalommal rendelkezett, bátran mozgott az élet minden területén, és sikert sikerre halmozott. Akkor találta meg a lakást az Ötödik sugárút 1.-ben, beköltöztette a családját, beválasztatta magát a lakóbizottságba, új, jobb óvodát szerzett a fiának, Samnek, házi süteményeket készített és dísztököket dekorált ujjal felvihető, nem mérgező festékkel, hetente egyszer házaséletet élt a férjével, és még egy tanfolyamon is részt vett a barátnőivel, ahol banánokon gyakorolva elsajátította a szakszerű fellációt. Elképzelte, hol tart majd öt, tíz, tizenöt év múlva. Elképzelte, hogy körberepüli a világot a cég gépén, és külföldi értekezleteken elnököl. Állócsillagnak látta magát, aki némán és titokban küzd meg az ostromló erőkkel. De múltak az évek, és Mindy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Kiderült, hogy már nincs elég ideje megvalósítani az álmait. Samnek volt egy rövid meccse a „beilleszkedéssel”; a szakemberek az iskolában úgy látták, hogy jót tenne neki, ha többet lenne más gyerekekkel – ami gyakori eset az egy gyerekből és két felnőttből álló családokban –, és ez nemcsak külön szervezési erőfeszítéseket igényelt, de Samet is rá kellett kényszeríteni a tanítás utáni sportolásra, a közös játékra (a lakást betöltötte a videojátékok csengése-bongása, miközben „a srácok” egymás mellett játszottak), a drága sítúrákra Vermontban (az egyik ilyen alkalommal Mindy kificamította a bokáját, és egy hónapig mankóval járt). Aztán James, aki 1992-ben elnyerte az Országos Magazin díjat, úgy döntött, hogy
regényírásra adja a fejét; három év után, ami alatt test-test elleni küzdelmet vívott a szavakkal, sikerült kiadnia egy könyvet, amelyből 7500 példány kelt el. James depressziója és sértettsége megkeserítette az életüket, és a végén Mindy azzal szembesült, hogy a mindennapi élet mindennapi csalódásai elnyűtték. És még ezután is sokszor gondolta úgy, hogy mindezen úrrá tudna lenni, ha nem állná útját a személyisége. Szorongva ébredt fel az éjszaka kellős közepén, hogy vizsgálat alá vegye a kapcsolatait a „vezetőséggel”, és arra jutott, hogy ezek hiányosak. Annak idején olyan emberekből állt a testület, mint Derek Brumminger, a himlőhelyes örök kamasz, aki szűnni nem akaróan kereste önmagát; amikor felfedezte, hogy Mindy semmit sem tud a hetvenes évek rock and roll zenéjéről, jóformán levegőnek nézte az értekezleteken. Nyílt titok volt, hogy a vezetőség tagjának lenni, közéjük tartozni a szó szoros értelmében azt jelenti: egy vagy közülük, lévén egymással töltötték minden idejüket, egymásnál vacsoráztak, estélyi ruhás jótékonysági eseményekre hívták meg egymást, és mind együtt mentek nyaralni, mint a lemmingek. Mindy és James határozottan nem illett közéjük. Mindy nem volt „muris”. Alkatilag idegen volt tőle a szellemes riposztozás vagy a flörtölés; ezzel szemben okos, komoly és szigorú volt, kissé nyomasztó társaság. Bár a vezetőség főként demokratákból állt, James szemében ezek rosszfajta demokraták voltak. Gazdag, kivételezett helyzetű demokratának lenni kiterjedt jövedelemforrásokkal szinte már perverzitás vagy kész oximoron, és a harmadik vacsora után, ahol James hangot adott ennek a véleményének – és Derek Brumminger azzal vágott vissza, hogy James talán kommunista –, soha többé nem hívták meg őket. És ennyi volt. Mindy jövője biztosított, megtalálta a helyét, de onnan már nincs tovább. Innentől ugyanúgy hangzottak az éves értékelések: remek munkát végez és elégedettek a teljesítményével. Nem adtak neki fizetésemelést, de több részvényopciót kapott. Mindy megértette a helyzetét. Megrekedt az önkéntes rabszolgaság egy igen tetszetős állapotában. A részvényekből nem juthat pénzhez, amíg nyugdíjba nem megy, vagy el nem bocsátják. De van egy családja, amelyről gondoskodnia kell. Mrs. Houghton halálának napján – ugyanazon a napon, amelyen Philip Oakland a pályájáról, Schiffer Diamond pedig a szexről elmélkedett – Mindy Gooch bement a munkahelyére, és szokás szerint több értekezletet tartott. Ült a hosszú, fekete asztala mögött a párnázott bőr forgószékben, a bokáját a térdén nyugtatva. Fekete, hegyes orrú cipőt viselt praktikus, négycentis sarokkal. A tizenegy órai megbeszélésen négy nő vett részt, akik a kockás szövethuzatú kanapén és az ugyanolyan csúnya kárpitozású két kis klubfotelban foglaltak helyet. Kávét vagy palackozott vizet ittak. A New York Times egy cikkét vitatták meg az internet elszürküléséről. Tárgyaltak a hirdetőkről. Szembenéznek-e végül a hirdetési pénzekről döntő üzletemberek azzal a ténnyel, hogy a legjelentősebb fogyasztók
olyan nők, mint ők: harmincöt fölött, önálló jövedelemmel rendelkezve? Szóba kerültek a videojátékok. Jók vagy rosszak? Érdemes-e kifejleszteni egy videojátékot a nőknek szóló weboldalukon? Milyen legyen? Az egyik nő cipőket javasolt, a másik a vásárlást. A harmadik azt vetette ellen, hogy olyan már van. Az online katalógusokban. Mi lenne, ha ötvöznék a legjobbakat? És legyenek minőségi ékszerek. Meg babaruhák. Milyen nyomasztó, gondolta Mindy. – Tényleg csak ez érdekel bennünket? A vásárlás? – Nem tehetünk róla – mondta az egyik nő. – A génjeinkben van. A férfiak vadásznak, a nők gyűjtögetnek. A vásárlás a gyűjtögetés egy formája. – A többiek nevettek. – Jó lenne valami provokatív – mondta Mindy. – Olyan provokatívnak kéne lennünk, mint azok a pletykaoldalak. Mint Perez Hilton. Vagy a Szurkapiszka. – De hogyan? – kérdezte az egyik nő udvariasan. – Nem tudom – felelte Mindy. – Megpróbálkozhatnánk az igazmondással. Például arról, milyen szörnyű középkorúnak lenni. Vagy milyen ócska a szex a házasságban. – Ócska a szex a házasságban? – kérdezte az egyik nő. – De ez már közhely, nem igaz? – jelentette ki a másik. – Azon múlik, hogy a nő ambicionálja-e. – Igen, de kinek van arra ideje? – Mindig ugyanolyan. Mintha ugyanazt kéne enned életed minden napján. – Mindennap? – Jó, legyen csak egy héten egyszer. Vagy havonta. – Miről beszélünk most? – kérdezte Mindy. – Arról, hogy a nők szeretik a változatosságot? – Én ugyan nem. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy levetkőzzek egy idegen előtt. – Lehet, hogy szeretnénk, de tudjuk, hogy úgysem jön össze. Még azt sem mondhatjuk el, hogy szeretnénk. – Túl veszélyes. A férfiaknak. – A nők nem ugyanazt akarják, mint a férfiak. Hallottatok ti már olyan nőről, aki elment egy férfi prostituálttal? Undorító. – De mi van, ha az a férfi prostituált Brad Pitt? – Brad Pitt-tel gondolkodás nélkül megcsalnám a férjemet. Vagy George Clooneyval. – Tehát ha a férfi filmsztár, az nem számít megcsalásnak – mondta Mindy. – Igen. – Nem képmutatás ez? – kérdezte Mindy. – Az, de mégis, mennyi ennek a valószínűsége? Mindenki hisztérikusan nevetett.
– Felmerült itt néhány érdekes gondolat – mondta Mindy. – Két hét múlva találkozunk, és meglátjuk, mire jutunk. Miután a nők távoztak az irodájából, Mindy üres tekintettel meredt a drótpostájára. Legalább 250 e-mailt kapott egy nap. Általában igyekezett lépést tartani a levelezésével, de most úgy érezte, mintha belefulladna az aprólékos munka tengerébe. Hol van a lényeg, tűnődött. Csak gyűlik, csak gyűlik, és nem látni a végét. Holnap megint 250, holnapután és azután is, megállás nélkül. Mi lenne, ha egy szép napon feladná? Jelentős akarok lenni, gondolta Mindy. Azt akarom, hogy szeressenek. Miért olyan nehéz ez? Szólt az asszisztensének, hogy megbeszélésre megy és csak ebéd után jön vissza. Lement a lifttel a nagy irodaépület földszintjére – a hivatali szintek alatt, az első három emeleten éttermek és drága üzletek sorakoztak, ahol ötvenezer dolláros órákat árultak a gazdag turistáknak –, onnan a mozgólépcsőn a föld alatti folyosók nyirkos gyomrába, és egy betonalagúton át elballagott a metróig. Húsz éven keresztül heti tízszer szállt metróra, ami vagy százezer utazás. Persze amíg fiatal és tettre kész volt, nem gondolkozott ezen. Kifejezéstelen maszkká merevítve az arcát kapaszkodott a fémrúdba, és reménykedett, hogy egy férfi sem dörgölőzik hozzá, nem nyomja a lábához a péniszét, ahogy néha a férfiak teszik, ösztönösen, mint a kutyák. Minden nő néma szégyene volt ez, aki földalattival utazott. Senki nem lépett fel ellene, nem beszélt róla, mert főleg olyan férfiak csinálták, akik inkább állatok, mint emberek, és senki sem szerette, ha ezeknek a férfiaknak a létezésére vagy a férfitermészet bántó alantasságára emlékeztetik. – Ne járj metrón! – kiáltotta az asszisztense, miután Mindy elmesélt neki egy újabb ilyen esetet. – Jogosult vagy a kocsira. – Nem akarok a manhattani dugóban ülni – válaszolta Mindy. – A kocsiban dolgozhatnál. És telefonálni is tudsz. – Nem – mondta Mindy. – Szeretem nézni az embereket. – Te szenvedni szeretsz – felelte az asszisztense. – Szereted, ha kihasználnak. Mazochista vagy. Tíz évvel ezelőtt egy ilyen megjegyzés fegyelemsértés lett volna. Ma már nem az. Az új demokráciában a fiatalok egyenlőek az idősebbekkel. És ebben az új kultúrában már nehéz olyan fiatalokat találni, akik hajlandók dolgozni, és vállalni némi kényelmetlenséget. Mindy a Tizennegyedik utcánál szállt ki a földalattiból, és három sarkot gyalogolt az edzőteremig. Gépiesen átöltözött, és ráállt a futópadra. Növelte a sebességet, futásra kényszerítve a lábát. Az életem pontos metaforája, gondolta. Csak fut egyre, és nem jut sehová.
Az öltözőbe visszatérve gyorsan letusolt, miután gondosan betűrte a zuhanysapka alá a beszárított bubifrizuráját. Megtörülközött, felöltözött és a napja hátralévő részére gondolva – további megbeszélések és e-mailek, amelyek még több megbeszéléshez és még több e-mailhez vezetnek – kimerültséget érzett. Leült a keskeny fapadra, és felhívta Jamest. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Mintha megbeszéltük volna – mondta James. – Arra az ebédre megyek. – Tegyél meg nekem valamit. – Mit? – kérdezte James. – Hozd el Mrs. Houghton lakásának kulcsait a gondnoktól. Nem hagyhatom, hogy ide-oda hányódjanak. És meg kell mutatnom a lakást az ingatlanügynöknek. Mrs. Houghton rokonai gyorsan el akarják majd adni, és én sem szeretném, ha sokáig állna üresen. Most felment az ingatlanok ára, de bármikor eshet, és annak a lakásnak az ára lesz a viszonyítási pont. A ház minden lakása többet fog érni. James szokás szerint kikapcsolt, amikor Mindy az ingatlanokról beszélt. – Nem hozhatnád el te a kulcsokat hazafelé jövet? – kérdezte. Mindyt hirtelen elfogta a méreg. Olyan sok mindent nézett el Jamesnek az évek során. Elnézte neki, hogy időnként alig lehet kihúzni belőle két szótagnál többet. Elnézte, hogy kopaszodik. Elnézte, hogy megereszkedtek az izmai. Elnézte neki, hogy nem romantikus, és magától soha nem mondaná, hogy szereti, csak Mindy után, és legfeljebb évente háromszor-négyszer. Elnézte neki, hogy soha nem fog sok pénzt keresni és aligha lesz belőle elismert író; még azt is elnézi neki, hogy ez a második regénye valószínűleg egy vicc lesz. Ennél alább már tényleg nem adhatja. – Nem csinálhatok mindent én. Egyszerűen nem megy, James. – Nem kéne orvoshoz menned? – kérdezte James. – Nézesd meg magad. – Ennek semmi köze hozzám – mondta Mindy. – Arról van szó, hogy te is megtedd a magadét. Miért nem akarsz nekem segíteni, James, ha megkérlek valamire? James sóhajtott. Készült erre az ebédre, és Mindy most elveszi a kedvét. A feminizmus, gondolta. Az tett tönkre mindent. Amikor fiatalabb volt, az egyenlőség a szexet jelentette. Sok szexet, annyit, amennyit csak akartál. De most már azt jelenti, hogy olyan dolgokat kell megtenni, amire egy férfi nincs felkészülve. Ráadásul rengeteg időt rabol el. Az egyik, amit a feminizmus elért, hogy a férfiak rájöjjenek, mekkora szívás nőnek lenni. Na, nem mintha addig nem tudták volna, ezért talán ez sem volt akkora felfedezés. – Mindy – mondta kedvesebben –, nem késhetek el az ebédről. Mindy szintén más irányból próbált közelíteni. – Megmondták már, mi a véleményük a könyvedről? – kérdezte. – Nem – felelte James. – Miért nem? – Nem tudom. Mert az ebédnél fogják elmondani. Ezért találkozunk – mondta
James. – Miért nem közölhetik telefonon? Vagy e-mailben? – Talán nem akarják. Talán inkább személyesen szeretnék – felelte James. – Ami valószínűleg rosszat jelent – szögezte le Mindy. – Valószínűleg nem tetszik nekik. Ellenkező esetben megírhatták volna e-mailben, hogy milyen jónak tartják. Egy kis ideig egyikük sem szólalt meg, aztán Mindy folytatta: – Hívni foglak ebéd után. Otthon leszel? És ugye elhozod a kulcsokat? – Igen – mondta James. Egy órakor James elsétált a két sarokra lévő Babbo étterembe. Redmon Richardly, a kiadója nem volt ott, de James nem is számított rá. Leült egy ablak melletti asztalhoz, és bámulta a járókelőket. Mindynek valószínűleg igaza van, gondolta. A regénye valószínűleg vacak, és Redmon azt akarja vele közölni, hogy nem adhatja ki. Miután négy évig dolgozott azon az átkozott könyvön, pontosan úgy érzi magát, mint amikor írni kezdte, azzal a különbséggel, hogy most egy kicsit még szerencsétlenebbnek, még jelentéktelenebbnek érzi magát. Ez a nagy hátulütője az öregedésnek: egyre nehezebben tudsz hazudni magadnak. Redmon Richardly egy óra húszkor érkezett. James több mint egy éve nem látta, és megrázta a változás. Redmon haja megőszült és megritkult, egy madárfióka fejére emlékeztetett. Hetvenévesnek tűnik, gondolta James. Majd az jutott eszébe, nem tűnik-e ő is hetvennek. Nem, az lehetetlen. Ő még csak negyvennyolc. Redmon pedig ötvenöt. De valahogy megváltozott az aurája. Ez boldog, gondolta James megütközve. – Üdv, cimbora – mondta Redmon megveregetve James hátát. Leült vele szemben, és széthajtogatta a szalvétáját. – Iszunk? Lemondtam az alkoholról, de napközben nem tudok ellenállni egy italnak. Pláne, ha kiszabadulok az irodából. Mi lett ebből a szakmából? Nagy a hajtás. Manapság tényleg dolgozni kell. James együttérzően nevetett. – De úgy látom, jól bírod. – Igen – mondta Redmon. – Most született kisbabám. Neked volt valaha gyereked? – Van egy fiam – felelte James. – Elképesztő, nem? – kérdezte Redmon. – Nem is tudtam, hogy terhes lett a feleséged – mondta James. – Hogyan? – Csak úgy. Két hónappal az esküvőnk előtt. Még csak nem is próbálkoztunk. Nyilván az a sok sperma, ami ötven év alatt felgyűlt bennem. Erős anyag – mondta Redmon. – Azért fantasztikus dolog egy kisbaba! Tényleg nem szólt neked senki? – Ezek szerint – válaszolta James egyszerre bosszúsan. Kisbabák. Manapság nem tudsz megszabadulni tőlük. Még egy üzleti ebéden sem. James barátainak a fele újsütetű apa. Ki hitte volna, hogy a középkorú férfiak odavannak a kisbabákért? Aztán Redmon elképzelhetetlen dolgot művelt. Elővette a tárcáját. Egy olyan tárcát, amilyen a tizenéves lányoknak van, külön átlátszó műanyag rekeszekkel
a fényképeknek. – Sidney egy hónaposan – mondta James elé tolva. – Sidney – ismételte James. – Régi név a családban. James fanyar mosollyal pillantott a fotóra a fogatlan, kopasz kisbabára, akinek mintha különösen nagy lett volna a feje. – Ez meg – mondta Redmon lapozva egyet – Sidney hat hónaposan. Catherine-nel. James feltételezte, hogy Catherine Redmon felesége. Csinos kis nőcske volt, nem sokkal nagyobb Sidney-nél. – Szép nagy – mondta James visszaadva a tárcát. – Az orvosok szerint benne van a kilencvenkilenc százalékban. Manapság minden gyerek nagy. A te fiad mekkora? – Ő kicsi – válaszolta James. – Mint a feleségem. – Sajnálom – mondta Redmon őszinte szánalommal, mintha a kis termet kóros lenne. – De ki tudja? Lehet, hogy filmsztár lesz, mint Tom Cruise. Vagy stúdióvezető. Az még jobb is. – Tom Cruise-nak stúdiója is van, nem? – mosolygott sután James, és megpróbált témát váltani. – Nos? – Hát igen. Valószínűleg tudni szeretnéd, mi a véleményem a könyvedről – mondta Redmon. – Úgy gondoltam, hogy ezt inkább Jerry közölje veled. Jamesnek összeszorult a gyomra. Redmon legalább megteszi azt a szívességet, hogy szórakozottnak tűnik. Vagy kényelmetlenül érzi magát. – Jerry? – kérdezte James. – Jerry, a gigaseggfej? – Pontosan. De attól félek, hogy ő most már szeret, s talán te is jobb színben fogod őt látni. – Engem? – hitetlenkedett James. – Jerry Bockman szeret engem? – Majd ő elmagyarázza, amikor ideér. Jerry Bockman is velük ebédel? James nem tudta mire vélni. Jerry Bockman drabális ember volt. Durva vonásokkal, csúnya bőrrel, narancssárga hajjal, és úgy festett, mint aki egy híd alatt rejtőzve megvámolja a gyanútlan arrajárókat. Ilyen külsejű embereknek nem volna szabad a könyvkiadásban dolgozniuk, gondolta finnyáskodva James akkor egyszer, amikor találkozott vele. De Jerry Bockman valójában nem is a könyvkiadásban dolgozik. Hanem a szórakoztatóiparban. Egy sokkal hatalmasabb és jövedelmezőbb vállalkozásban, mint a könyvkiadás, amely ugyanannyi könyvet adott el, mint ötven évvel ezelőtt, azzal a különbséggel, hogy ma ötvenszer annyi könyv jelenik meg évente. A kiadók növelték a választékot, de a kereslet nem nőtt. Így Redmon Richardly, aki rosszfiú déli íróból lett szépirodalmi kiadó saját céggel, amely olyan Pulitzer-díjas szerzőket jelentetett meg, mint Philip Oakland, meg a nemzeti könyvdíj nyerteseit, az Atlantic, a Harper’s Bazaar és a Salon íróit, a PEN-klub tagjait, akik Brooklynban laktak és könyvtári esteken léptek fel, és Richardnak – aki mindenekfelett még törődött azzal,
amiről Hamlet úgy beszél, hogy „szó, szó, szó” – el kellett adnia a cégét egy szórakoztatóipari konglomerátumnak. Ami a fantáziadús SZK nevet viselte. Jerry Bockman nem a vezetője volt az SZK-nak. Abban a székben Jerry egyik barátja ült. Jerry egy részlegnek volt a feje, talán a második, talán a harmadik a parancsnoki láncban. Nyilván kirúgtak valakit, és Jerry kapta meg a helyét. Egy szép napon őt is kirúgják, de akkor ez már nem számít, mert addigra minden életcélját elérte, valószínűleg félmilliárd dollárja lesz a bankban, vagy részvényopcióban, vagy valami azzal egyenértékűben. Addig is Redmon nem képes végezni a fontos kiadói munkáját, mert nem maradt más választása, mint beolvadni. Akár egy amőba. Két évvel ezelőtt, amikor beszámolt Jamesnek a küszöbönálló „egyesülésről” (egyesülésnek nevezte, holott beolvasztás vagy benyelés volt, ahogy a többi is), Redmon azt mondta, hogy semmi nem fog változni. Nem hagyja, hogy Jerry Bockman vagy az SZK hatással legyen a könyveire, a szerzőire vagy a minőségre. – Akkor miért adod el? – kérdezte James. – Muszáj – felelte Redmon. – Ha meg akarok nősülni, ha gyerekeket akarok, ha ebben a városban akarok élni, akkor muszáj. – Mióta akarsz te megnősülni és gyerekeket nemzeni? – érdeklődött James. – Mostantól. Ha középkorú leszel, unalmassá válik az élet. Nem folytathatod már a régi módon. Seggfejnek néznek. Még nem tűnt fel neked? – kérdezte Redmon. – De – mondta James. És most Jerry is velük ebédel. – Láttad azt az írást az Atlanticban az ajatollahról és az unokaöccséről? – kérdezte Redmon. James bólintott, tudva, hogy ami Iránról, Irakról vagy a Közel-Keletről szól, annak óriási jelentőséget tulajdonítanak itt, ezen a Manhattan nevű, kis tizenkét mérföldes szigeten, és rendes körülmények között oda is figyelt volna rá. Megalapozott véleménye volt a témában, de most másra sem tudott gondolni, csak Jerryre. Jerry velük ebédel? Jerry szereti őt? Mi ez az egész? Mindy lelkesedne érte. De ez csak fokozta Jamesben a feszültséget. Most majd szerepelnie kell. Jerry előtt. Egy Jerryvel nem lehet csak úgy elüldögélni. Részt kell venned. Értékesnek kell mutatkoznod. – Újabban sokat gondolkozom Updike-on – mondta James, hogy enyhítse a feszültséget. – Igen? – Redmon nem jött lázba. – Túlértékelt. Nem állta ki az idő próbáját. Nem úgy, mint Roth. – Most került a kezembe a Majd ha fagy – mondta James. – Szerintem elég jól van megírva. Mindenesetre esemény volt a megjelenése. 1975-ben, amikor kiadták. Akkor még esemény volt egy megjelenő könyv. Ma már csak annyi, mint… – …mintha Britney Spears villant? – kérdezte Redmon. James összerándult Jerry Bockman érkezésére. Feltűnt neki, hogy Jerry nem
öltönyben van; manapság már csak a bankárok hordanak öltönyt. Jerry ellenben vászonnadrágot és rövid ujjú pólót viselt. Mellénnyel. És nem is akármilyennel. Horgászmellénnyel. Jézusom, gondolta James. – Nem maradhatok sokáig – jelentette ki Jerry megrázva James kezét. – Van az a dolog L. A.-ben. – Értem. Az a dolog – mondta Redmon. – És mi van vele? – Csak a szokásos – legyintett Jerry. – Corky Pollack egy seggfej. De ő a legjobb barátom. Most mit mondjak? – Az utolsó, aki állva maradt. Mindig is én akartam lenni az az ember – mondta Redmon. – Az utolsó, aki állva maradt a jachtján. Csakhogy ez már egy óriásjacht. Láttál már ilyet? – kérdezte Jerry Jamestől. – Nem – felelte James pironkodva. – Elmondtad Jamesnek, hogy mit gondolok a könyvéről? – kérdezte Jerry Redmontól. – Még nem. Átengedem neked a dicsőséget. Te vagy a főnök. – Én vagyok a főnök. Hallod ezt, James? Azt mondja ez a zseni, hogy én vagyok a főnök. James bólintott. És rettegett. – Hát, hogy finoman fogalmazzak, imádtam a könyvedet – mondta Jerry. – Nagyszerű ponyvaregény. Minden üzletember ilyet akar olvasni a repülőgépen. És nem csak én gondolom ám így. Már Hollywoodban is érdeklődik iránta pár haver. Akiknél hét számjegyű a fizetség. Szóval ráállunk a kiadásra. Ugye, hogy így van? – fordult Jerry megerősítésért Redmonhoz. – Ráadjuk a kakaót a dologra, és tavasszal kijövünk vele. Jövő őszre gondoltunk, de túl jó ez a könyv. Amondó vagyok, hogy azonnal dobjuk piacra, te meg kezdd el írni a következő könyvet. Van számodra egy nagy ötletem. Kockázatitőke-kezelők. Mit szólsz? – Kockázatitőke-kezelők – ismételte meg James. Alig tudta megformálni a szavakat. – Ez most nagyon menő – tette hozzá Jerry. – Elolvastam a könyvedet, és azt mondtam Redmonnak, hogy ez egy aranybánya. Végre van egy igazi kommersz férfiírónk. Mint Chrichton. Vagy Dan Brown. És amint kinn vagy a piacon, folyamatosan nyomatnod kell nekik a terméket. Jerry felállt. – Mennem kell – közölte. – Állapodjatok meg a részletekben. – Jameshez fordult, és kezet rázott vele: – Örülök, hogy találkoztunk. Hamarosan beszélünk. James és Redmon figyelte Jerryt, ahogy kimegy az étteremből és beszáll egy várakozó kocsiba. – Ugye mondtam én neked, hogy innunk kell egyet? – kérdezte Redmon.
– Benne vagyok – felelte James. – Hát, ezek a nagy hírek. Nekünk – mondta Redmon. – Itt rendes pénzt kereshetünk. – Nagyon úgy hangzik – helyeselt James. Intett a pincérnek, és rendelt egy scotchot vízzel, mert ez volt az egyetlen ital, amire most gondolni tudott. Hülyén érezte magát. – Nem tűnsz túl boldognak, cimbora – jegyezte meg Redmon. – Lehet, hogy ki kéne próbálnod a Prozacet. Másfelől, ha ez a könyv úgy fog teljesíteni, ahogy várom, nem lesz szükséged rá. – Na ja – mondta James. Robotpilóta üzemmódban ette végig az ebédet. Aztán hazasétált az Ötödik sugárút 1.-be, de nem köszönt a portásnak, nem gyűjtötte be a postát. Nem csinált semmit, csak bement a kis dolgozójába abban a fura lakásban, leült a kis székére és kibámult a kis íróasztalával szemközti ablakon. Ugyanazon az ablakon, amelyen inasok és szobalányok százai bámulhattak ki az évek során, a sorsukon elmélkedve. A sors iróniája, gondolta James. Élete utolsó harminc évét egyetlen mindent felülíró idea tette elviselhetővé. Egy titkos, nagy idea, ami James hite szerint erősebb volt, mint Redmon Richardly bőven áradó spermája. Ami nem más volt, mint hogy ő, James művész. Hogy ő valójában egy nagy regényíró, egyike a legnagyobbaknak, akit még csak ezután fedeznek fel. E hosszú évek során végig úgy gondolt önmagára, mint Tolsztojra. Vagy Thomas Mannra. Vagy Flaubert-re. És most, az elkövetkező hat, nyolc vagy tíz hónapban kiderül az igazság. Hogy ő soha nem volt Tolsztoj, csak a derék öreg James Gooch. Egy kommersz író. A pillanat embere, aki nem arra született, hogy kiállja az idő próbáját. És az egészben az volt a legrosszabb, hogy már soha többé nem tehet úgy, mintha Tolsztoj lenne. *** Eközben Mindy nagy irodaépületének egyik alsóbb szintjén Lola Fabrikant egy pamlag szélén ült, amelyet ugyanazzal a csúf barna szövettel húztak be, mint Mindy kanapéját. Szandálos lábát lógatva pörgette át egy esküvői magazin lapjait, látványosan nem véve tudomást arról a két fiatal nőről, akik szintén állásinterjúra várakoztak, de Lola úgy ítélte meg, hogy ő magasan felettük áll. Mindhármuknak középen elválasztott, hosszú haja volt, feltehetően mesterségesen kiegyenesített tincsekkel, csak a frizurák színe különbözött. Loláé fényes fekete, a másik két lányé olyan, amit Lola csak „olcsó szőkének” hívott; az egyiknek jó egy centire még le is nőtt a hajtöve. Ez eleve kizárja, döntötte el Lola fürgén lapozgatva a magazint, hogy megkapja az állást – nem mintha lett volna mit elnyerni. Amióta két hónappal ezelőtt lediplomázott a virginiai Old Vic Egyetem divatmarketing szakán, Lola és az
anyja, Beetelle Fabrikant egyfolytában keresett az interneten, e-maileket küldözgetett, sőt még telefonált is a legígéretesebb állásadóknak, minden eredmény nélkül. Valójában Beetelle végezte a munka dandárját Lola tanácsai alapján, de az anyai erőfeszítések dacára sem haladtak előre. Kivételesen nehéz idők jártak most a divatszakma álláskeresőire New Yorkban, ahol a legtöbb helyet a városban lakókkal töltötték fel, akik a nyári vakációt is az állásvadászatnak szentelték. Lola viszont nem szeretett dolgozni, és inkább a szülei medencéje vagy a szülei barátainak medencéje szélén üldögélve töltötte a nyarait, a barátnőivel csacsogva, SMS-ezve és az álomesküvőjükről beszélgetve. Borús napokra meg ott volt a Facebook, a digitális kábeltévé vagy válogatásokat összeállítani az iPodon, de a fő program a plázajárás volt, a sűrű vásárlások, amelyeket az apjától kapott hitelkártyával fedezett, és ha az apja néha panaszt is tett, az anyja elhallgattatta. Csakhogy, miként arra Beetelle rámutatott, az ifjúkor nem tart örökké, s mivel Lolát nem jegyezték el, mert sem a szülővárosában, sem az egyetemen nem talált olyan fiúkat, akik megütötték volna a szintet – s ezzel az anyja is messzemenőkig egyetértett –, úgy döntöttek, hogy Lola próbáljon szerencsét New Yorkban. Ott nemcsak érdekes munkát találhat, hanem megfelelőbb férfifelhozatalból is válogathat. Hiszen Beetelle is New York Cityben ismerte meg a férjét, Cemet, akivel már huszonhárom éve él boldog házasságban. Lola saját bevallása szerint „legalább százszor” látta a Szex és New York minden egyes epizódját, és tetszett neki az ötlet, hogy a nagyvárosba költözzön és rátaláljon a Nagy Őre. Ha a Nagy Ő nem bukkanna fel, akkor még mindig szerezhet hírnevet, ideális esetben egy saját valóságshow sztárjaként. Mindkét lehetőséget elfogadhatónak tartotta, mert úgy ítélte meg, hogy a végeredmény többé-kevésbé ugyanaz: egy kellemes semmittevéssel töltött élet, amelyben élvezheti a megszokott kényelmet, a vakációkat és bevásárló körutakat a barátnőivel – azzal az egy különbséggel, hogy ehhez még hozzájöhet még egy férj és egy gyerek. De az anyja ragaszkodott ahhoz, hogy legalább próbáljon meg dolgozni, mert szerinte jót fog tenni neki. Hát, ebben az anyja tévedett; úgy tapasztalta, hogy semmi jó nincs a munkában, inkább idegesítő és fárasztó. Azt juttatta az eszébe, amikor kénytelen volt meglátogatni az apja rokonait, akik nem voltak olyan jól eleresztve, mint az ő családja, és ahogy Lola az anyjának megjegyezte, „ijesztően átlagosak”. Egy szépségversenyző szemrevaló egyenvonásaival – amelyeket még szabályosabbá és tetszetősebbé változtatott az orra finom átalakítása – megáldott Lola egyértelműen nem tekintette magát átlagosnak. Sajnos a számos állásinterjú során a különböző divatmagazinok humánerőforrás-osztályain nem sikerült érzékeltetnie a felsőbbrendűségét, és amikor megkérdezték, hogy mit szeretne csinálni, Lola végül csak annyit válaszolt: – Talán jól jönne egy algapakolás. Most, ahogy letette a magazint, és körülnézett a kis váróhelyiségben, Lola úgy
képzelte, hogy ez az állásinterjú is nagyjából olyan lesz, mint az előző. Egy célra törő középkorú nő ismerteti a követelményeket arra az esetre, ha ő kapja meg a munkát. Kilencre be kell járnia a hivatalba, és este hatig, vagy még tovább dolgoznia; a közlekedést és az étkezést neki kell megoldania; ha úgy adódik, vállalnia kell a megalázó drogtesztet, pedig soha életében nem kábítószerezett, leszámítva a különféle receptre kapható gyógyszereket. Mégis mi értelme volna ennek az állásnak? Minden idejét lefoglalná a munkahelye, ami ezért a fizetésért – évi harmincötezer dollár, ami a levonások után már csak tizennyolcezer, ahogy az apja elmagyarázta, vagyis kevesebb, mint kétezer dollár havonta – igazán nem éri meg. Lola az órájára pillantott, amelynek műanyag szíja elöl apró gyémántokkal volt kirakva, és megállapította, hogy már negyvenöt perce vár. Ez túl sok, döntötte el. Megszólította a vele szemben ülő lányt (azt, akinek le volt nőve a haja): – Te mióta vársz? – Egy órája – válaszolta a lány. – Ez nem igazság – szólt bele a harmadik lány is. – Hogy tehetik ezt velünk? Azt hiszik, hogy az én időm nem ér semmit? Valószínűleg nem, gondolta Lola, de ezt a véleményét megtartotta magának. – Tennünk kéne valamit – mondta. – De mit? – kérdezte az első lány. – Nekünk nagyobb szükségünk van rájuk, mint nekik ránk. – Jónak mondod – vette át a szót a második. – Tizenkét állásinterjún voltam az elmúlt két hétben, és semmi. Még kutatási munkára is jelentkeztem Philip Oaklandnél. Pedig fogalmam sincs a kutatásról. Csak azért mentem el, mert bírtam a Nyári reggelt. De neki sem kellettem. Tízperces volt az interjú, azt mondta, hogy majd értesít, de nem hívott vissza. Lola érdeklődését felkeltette ez az információ. Ő is olvasta a Nyári reggelt, és felvette a kedvenc könyvei közé. Vigyázva, hogy ne tűnjön túl lelkesnek, megkérdezte: – Mit kellett volna csinálnod? – Lényegében utánanézni dolgoknak az interneten, de ott úgyis sokat lóg az ember, nem igaz? És néha elmenni a könyvtárba. Ez azért egy jobbfajta meló, mert nincs kötött munkaidő, és nem kell bejárni egy hivatalba. Hanem a lakásán dolgozol. Ami nem semmi. Teraszos. És az Ötödik sugárúton van. És a pasi sem rossz, esküszöm, pedig én általában nem csípem az idősebb férfiakat. És amikor ott voltam, még egy igazi filmsztárral is összefutottam. – Kivel? – tátotta el a száját a második lány. – Schiffer Diamonddal. Ő is játszott a Nyári reggelben. Azt hittem, hogy ez jó jel, és megkapom a munkát, de nem kaptam. – Honnan tudtál az állásról? – kérdezte szórakozottan Lola. – Az anyám barátainak a lánya hallott róla. New Jersey-be való, mint én, csak itt
dolgozik a városban egy irodalmi ügynökségnél. Miután nem kaptam meg az állást, volt pofája elmondani az anyjának, aki elmondta az én anyámnak, hogy Philip Oakland csak csinos lányokat alkalmaz. Ezek szerint én nem vagyok elég csinos. De így megy ez New Yorkban. Csak a külső számít. Van néhány hely, ahol a nők nem vesznek fel csinos lányokat, mert nem akarnak konkurenciát, vagy nem akarják, hogy elvonják a férfiak figyelmét a munkáról. Aztán vannak olyan helyek is, ahol csak akkor van esélyed, ha olyan vékony vagy, mint egy modell. Vagyis nincs esélyed. – Végignézett Lolán. – Te próbálkozhatnál Philip Oaklandnél – mondta. – Csinosabb vagy nálam. Talán te megkapod az állást. *** Lola anyja, Mrs. Beetelle Fabrikant csodálatra méltó asszony volt. Robusztus alkat, de nem túlsúlyos, azzal a fajta vonzerővel, amely kedvező megvilágításban közel állt a szépséghez. Sötét, rövid hajjal, barna szemmel és azzal a kreol bőrtípussal, ami nem ráncosodik. A közösségben remek ízléséről, határozott véleményéről és arról a képességéről volt ismert, hogy mindent el tud intézni. Legújabban sikeres támadást vezetett az üdítőital- és édességautomaták eltávolítására az iskolákból, mely vállalkozása annál is figyelemre méltóbb, hogy Beetelle lánya már nem volt középiskolás. Mindent összevéve nagyszerű ember volt; ha bármit fel lehetett róni neki, azok csak apró makulák voltak. Az élet minden területén fölfelé törekedett, és esetenként az a vád érhette, hogy talán túlságosan is számon tartja, ki hol áll a társadalmi ranglétrán. Az utóbbi tíz évben Beetelle, Cem és Lola egy új, egymillió dolláros házban lakott Atlanta Windsor Fenyves elnevezésű kertvárosában; Beetelle egy könnyelmű pillanatában azt találta mondani, hogy manapság minimum 500 négyzetméteres, öt fürdőszobás ház kell ahhoz, hogy az ember valaki legyen. Beetelle mindenben a legjobbra törekvése természetesen a lányára is kiterjedt; e szülői ambícióját bocsánatosnak tartotta. Az egyik kedvenc jelmondata, amelyet egy regényből szedett fel, így szólt: Az élet a kérdés és a gyerek a válasz. Szerinte ez azt jelentette, hogy nincs annál elfogadhatóbb és érthetőbb, mint hogy az ember mindent megtesz a gyerekeiért. E cél érdekében Beetelle most a trendi Soho House szálló két nagy, egybenyíló szobájába költöztette kis családját. A New Yorkban töltött első három napjukban megfelelő lakóhelyet kerestek Lolának. Lola és Beetelle a West Village-t nézte ki, mert nemcsak szép, de egy fiatalt mindenképpen lelkesítő hely, hiszen a celebmagazinok szerint ott olyan szomszédokra számíthat, mint számos mozi- és tévésztár, divattervező és muzsikus. Bár az eszményi lakást még nem találták meg, a mindig hatékony Beetelle már a berendezésen gondolkodott. Rendelt egy ágyat és
több miegyebet, például ágyneműt és törülközőket az ABC Carpet nevű nagy raktáráruházból. A holmit a hotelszoba bejáratában halmozták fel, középen pedig Beetelle hevert kimerülten egy keskeny díványon, dagadt lábát masszírozva és azon tűnődve, hogy mit kezdjen velük. Fabrikanték kimerítő vita után arra jutottak, hogy legfeljebb háromezer dollár havi bért tudnak vállalni, amely, mint Cem rámutatott, meghaladja a többség havi jelzálogkölcsön-törlesztését. Úgy képzelték, hogy ezért a pénzért tágas lakást kaphatnak terasszal; ezzel szemben mocskos kis szobákat mutattak nekik, amelyekhez rengeteg lépcsőn kellett felkapaszkodni. Beetelle már látta lelki szemeivel, ahogy egy ilyen helyen kést szegeznek Lola nyakának a lépcsőfordulóban. Szó sem lehet róla. Lolának biztonságos, tiszta lakás kell, amely legalább távolról emlékeztet az otthonára. A hotelszoba másik végében Cem feküdt hason az ágyon. Beetelle a kezébe temette az arcát. – Cem, foglaltál helyet az Il Postóban? – kérdezte. A párnába fojtott nyögés volt a válasz. – Elfelejtetted, ugye? – állapította meg Beetelle. – Most akartam telefonálni. – Valószínűleg most már késő. A recepciós szerint egy Mario Batali-vendéglőbe egy hónappal előre kell foglalni. – Ehetünk az itteni étteremben is – mondta Cem reménykedve, noha tudta, hogy még egy vacsora a szállodában, és igen fagyos estére számíthat a feleségétől és a lányától. – Már kétszer ettünk itt – hányta a szemére Beetelle. – Lola annyira szeretett volna az Il Postóba menni. Ez fontos. Ahhoz, hogy sikeres legyen, mindenből a legjobbat kell megtapasztalnia. Erről szól egész New York. A legjobbról. Biztos vagyok benne, hogy az ismerősei egy Mario Batali-vendéglőbe mennének. Vagy legalább egy Bobby Flay-be. Cem Fabrikant ezt nem tartotta valószínűnek – mármint hogy frissen végzett egyetemisták fejenként kétszázötven dollárért vacsorázzanak rendszeresen –, de okosabbnak látta, ha nem vitatkozik. – Felhívom a recepcióst – mondta. És remélem a legjobbakat, tette hozzá magában. Beetelle lehunyta a szemét és úgy tapasztotta össze az ajkait, mintha egy frusztrált sóhajt szorítana vissza. Gyakori eset volt ez a házasságukban: Cem beleegyezik valamibe, de olyan sokáig tart megtennie, hogy Beetelle kénytelen közbelépni. Türelmetlenül felberregett a csengő, mintha vad szélroham készülne betörni a lakosztályba, de eloszlatta a feszültséget. – Megjött Lola – mondta Beetelle fellélegezve, és ment, hogy beengedje. Ahogy kinyitotta az ajtót, Lola elviharzott mellette; nagy, sárga bevásárlótáska volt a vállán. Leengedte a padlóra, és
izgatottan előrenyújtotta a kezét. – Nézd, anyu. Beetelle megvizsgálta a lánya ujjait. – Fekete? – kérdezte meglepődve Lola körömlakkválasztásán. – A tiédet nem kell feketére festeni, úgyhogy megnyugodhatsz – mondta Lola. Letérdelt és kivett egy cipősdobozt a zacskóból. – Hát nem isteni? – kérdezte leemelve a tetejét és kitépve a csomagolópapírt. Felmutatott egy aranyszínű telitalpú csizmát, legalább tizenkét centis sarokkal. – Jaj, drágám – mondta rosszallóan Beetelle. – Mi az? – Nyár van. – Na és? – válaszolta Lola. – A ma esti vacsorához fogom felvenni. Az Il Postóba megyünk, ugye? A csizma és az Il Posto együttes említésére Cem felemelkedett az ágyról. Alacsony, tömzsi ember volt. Egy mogyoróra emlékeztetett, és hajlamos volt beolvadni a háttérbe. – Miért veszel téli cipőt nyáron? – kérdezte. Lola elengedte a füle mellett. Kibújt a lábán lévő cipőből – magas sarkú, telitalpú, fekete bőrszandál – és felhúzta az új csizmát. – Nagyon szép – mondta Cem, megpróbálva észrevétetni magát. Sokéves házassága alatt azt már megtanulta, hogy tartózkodjon a szexista megnyilvánulásoktól. Legyen semleges és lelkes, őrizze meg a kényes egyensúlyt, de ő ezt már régen, nem sokkal Lola születése után elsajátította. Ha nem csal az emlékezete, akkor a gyerek megszületése pillanatában betiltották nála a szexualitást, kivéve azt az évi négy vagy öt alkalmat, amikor a felesége engedélyezte a közösülést. – Ugye megmondtam – közölte Lola megszemlélve magát a kanapé fölötti nagy, kerek tükörben. Nem ment bele annak a kifejtésébe, hogy mit is mondott meg, de nem számított. Lola kihúzva magát a szülei fölé tornyosult, és Beetelle-nek e nagyszerű teremtés látványával szembesülve emlékeztetnie kellett magát arra, hogy mindez az ő génjeiből származik; s máris feledte a rosszallását a csizma és a feketére lakkozott köröm miatt. Lola olyan korszakban nevelkedett, amelyben a fiatal nők úgy kényeztetik magukat, mint a római császárok, s olyan gránittömbbé vált, amelyet addig dörzsöltek és csiszoltak, amíg szinte hasonló nem lett a márványhoz. 173 centi magasra nőtt, már túl volt egy mellnagyobbító műtéten, Victoria’s Secret csipke melltartót viselt, és 59 kiló volt. A fogsora fehér és hibátlan, barna szemét hosszú, festett szempillák keretezték, a bőre tükörsima és hidratált. Úgy találta, hogy nem elég széles a szája, de az ajkait teltté változtatták a rendszeres kollagéninjekciók. Lola a külsejével elégedetten dobta le magát a díványra az anyja mellé. – Megvan az az ágynemű, amit akartam?
– Az ágynemű és a törülközők is. De mi volt az interjún? Megkaptad az állást? – Nem volt állás. Szokás szerint – mondta Lola felkapva a távirányítót, hogy bekapcsolja a tévét. – És az interjút vezető nő elég ellenséges volt. De én ugyanolyan ellenséges voltam vele. – Mindenkihez kedvesnek kell lenned – mondta Beetelle. – Az képmutatás lenne – felelte Lola. Cem felől elfojtott vihogás hallatszott. – Hagyjátok ezt abba – szólt rájuk határozottan Beetelle. Visszafordult a lányához: – Állást kell találnod, drágám. Különben… Lola az anyjára nézett. Rossz néven vette, hogy így rászállt, ezért úgy döntött, hogy megbünteti, és még nem beszél az álláslehetőségről Philip Oaklandnél. Ráérősen váltogatta a csatornákat a tévén, amíg el nem jutott a négyszázig, s miután úgy ítélte meg, hogy semmi sincs, amit érdemes volna nézni, végül megszólalt: – Hallottam ma valamiről. Munka Philip Oaklandnek. Az írónak. – Philip Oaklandnek? – ismételte Beetelle heves érdeklődéssel a hangjában. – Kutatót keres. Találkoztam egy lánnyal az állásinterjún, aki e-mailben elküldte nekem az információkat. Írtam egy e-mailt Oaklandnek, aki rögtön visszaírt. Jövő héten megyek hozzá állásinterjúra. Beetelle alig jutott szóhoz. – Drágám, ez csodálatos! – Magához húzta a lányát, és megölelte. – Philip Oakland pontosan az a fajta ember, aki miatt New Yorkba jöttél. A kategóriás forgatókönyvíró. Gondolj csak bele, kiket ismerhet… és kikkel ismerkedhetsz meg rajta keresztül. – Lendületesen folytatta: – Ez a legjobb, amit kívánhatok neked. De azt én sem gondoltam, hogy ilyen hamar összejön. Lola kibontakozott az anyja öleléséből. – Még nem jött össze – mondta. – Ahhoz fel kell vennie. – Fel fog venni – állította Beetelle. Rugóként pattant föl. – Vennünk kell neked egy új ruhát. Még szerencse, hogy a Jeffrey csak egy sarokra van innen. A „Jeffrey” szó hallatán Cem megborzongott. Az egyik legdrágább áruház volt Manhattanben. – Nem voltunk már ott? – kérdezte óvatosan. – Jaj, Cem – intette le Beetelle. – Ne butáskodj. És légy szíves, kelj fel. Vásárolnunk kell. Azután találkozunk Brenda Lish-sel. Van két lakás, amit meg akar mutatni nekünk. Annyira izgatott vagyok, azt sem tudom, mihez fogjak. Negyed órával később hármasban elhagyták a Soho House-t, és kisétáltak a Kilencedik sugárútra. Lola úgy döntött, hogy betöri az új csizmát; az arany telitalpút tátott szájjal bámulták a járókelők. Néhány méter után meg kellett állniuk, mert Cem lehívott egy térképet az iPhone-ján. – Itt egyenesen. Aztán az elágazásnál balra. – Újra megnézte az iPhone-t. – Legalábbis azt hiszem – tette hozzá. Ez a néhány nap a West Village-ben folyamatos küzdelmet hozott a GPS-szel. – Jaj, apu, gyere már – szólt rá Lola, és elébük vágott. Szó szerint túlnőttem
a szüleimen, gondolta, miközben magas sarkain billegett az utcaköveken. Túl lassúak. Tegnap is tíz percébe került az apjának, hogy erőt gyűjtsön egy taxi leintéséhez. Fabrikanték a Nyugati Tizedik utca egyik fehér háza előtt találkoztak Brenda Lish ingatlanügynökkel. A hatvanas években sok ilyen egyszerű épületet húztak fel New Yorkban a középosztály számára. Brenda normál esetben nem foglalkozott volna olyan kishalakkal, mint Fabrikanték, akik csak bérlakást kerestek, de Cem az egyik legjobb ügyfelének volt az ismerőse, és ő kérte meg Brendát, hogy segítsen nekik. Mivel az ügyfél több millió dollárért vett tőle lakást, Brenda örömmel karolta fel ezeket a kedves embereket a gyönyörű lányukkal. – Azt hiszem, ez tökéletes lesz neked – mondta Brenda boldogan repeső hangon. – Huszonnégy órás portaszolgálat, sok fiatal lakó. És a West Village felülmúlhatatlan. Stúdióapartman volt külön konyhával és öltözővel. Délre nézett, ami azt jelentette, hogy világos. Havi háromezer-ötszáz volt a bére. – Túl kicsi – mondta Lola. – Szerintünk inkább barátságos – felelte Brenda. – Az ágyam ugyanabban a helyiségben lenne, mint a nappali. Mi van, ha vendégeket hívok? Látni fogják az ágyamat – méltatlankodott Lola. – Választhatsz kihúzható kanapét – válaszolta derűsen Brenda. – Az rémes – mondta Lola. – Nem akarok kihúzható kanapén aludni. Brenda nemrég tért vissza egy Indiába tett spirituális utazásról. Vannak emberek a világon, akik egy szál gyékényen alszanak, vannak emberek, akik betontömbökön alszanak és vannak emberek, akiknek egyáltalán nincs ágyuk. De Brenda arcáról nem hervadt le a mosoly. Beetelle Lolára nézett, felmérve a hangulatát. – Nincs valami más? – fordult Brendához. – Valami nagyobb? – Higgyék el, mindent megmutattam, ami ezen az áron elérhető – felelte Brenda. – Ha a város más részén keresnek, biztos találnak egy hálószobást is ugyanezen az áron. – De én a West Village-ben akarok lakni – jelentette ki Lola. – De miért, angyalom? – kérdezte Cem. – Nem elég az, hogy Manhattanben van? – Sokan vélekednek így – mondta Brenda. Várt. Lola összefonta a karját, és hátat fordítva a szüleinek kinézett az utcára. – Carrie Bradshaw a West Village-ben lakott – közölte. – Ó – mondta Brenda. – Van egy másik lakás is ebben az épületben. Valószínűleg az olyan, amilyet keresel. De sokkal drágább. – Mennyivel? – kérdezte Cem. – Havi hatezer. Cem Fabrikant nem aludt jól aznap éjjel. Ami azt illeti, évek óta nem aludt ilyen
rosszul. Azóta, hogy nyolcszázezer dolláros jelzálogkölcsönre megvette azt a házat Windsor Fenyvesben. Akkoriban Beetelle győzte meg, hogy muszáj beruháznia a család jövőjébe, mert ebben a versengő világban a látszat ugyanolyan fontos, mint a valóság. Ahol az a valóság, ami látszik. Cem rosszul volt a gondolatától is, hogy ilyen sok pénzzel tartozik, de a felesége vagy a lánya előtt soha nem mert hangot adni félelmeinek. És most, a mélyen alvó felesége mellett a nagy ágyban, a kikeményített szállodai ágynemű közt az jutott az eszébe, hogy az egész világot, jobban mondva a felfelé törekvő, megbecsült, rendes emberek egész világát a félelem mozgatja. Neki még a megélhetését is a félelem adja – a félelem egy terrortámadástól, egy iskolai lövöldözéstől vagy egy eszelős ámokfutótól. Cem mérnök volt, és az utóbbi három évben egy olyan rendszeren dolgozott, amely SMS-ben értesíti az embereket az ilyen veszélyekről, hogy legalább ne fussanak beléjük fölöslegesen. Néha azonban eltűnődött azon, hogy ezek a nagy veszélyek nem arra jók-e, hogy elrejtsék a kisebb és kevésbé súlyos félelmeket: azt, hogy nem leszel sikeres, hogy lemaradsz, hogy nem tudod maximálisan kihasználni a képességeidet, a lehetőségeidet vagy az előnyeidet. Végül is mindenki boldog, gondtalan életre vágyik, ami tele van kellemes és csodás dolgokkal, amelyben senki nem sérül vagy hal meg szükségtelenül, de mindenekfelett egy olyan életre, amely senkit sem foszt meg az álmaitól. És most, ébredt rá, megint át kell ütemeznie a jelzálogkölcsönét, hogy finanszírozni tudja Lola álmát a nagy életről New York Cityben. Cem nem értette, hogy miért pont ez az álma, valójában azt sem tudta, hogy mit jelent ez az álom vagy miért olyan fontos, de azt nagyon jól tudta, hogy ha nem támogatja, akkor Lola egész életében boldogtalan lesz, és másra sem gondol majd, mint hogy „mi lett volna, ha…” meg „bárcsak…” Vagy ami még ennél is rosszabb: „ennyi volna az egész?”
3 – Én vagyok az, a csodaunokaöcséd – kopogott be másnap délelőtt Philip Enid ajtaján. – A legjobbkor – mondta Enid egy kulcscsomót lóbálva. – Találd ki, mim van! Kulcsok Mrs. Houghton lakásához. – Hogy szerezted meg? – kérdezte Philip. – A lakóbizottság tiszteletbeli elnökeként vannak bizonyos előjogaim. – Tehát a gyerekek el akarják adni – állapította meg Philip. – Méghozzá gyorsan. Szerintük bármikor eshetnek az ingatlanárak. Fölmentek, és kinyitva Mrs. Houghton lakásának ajtaját, azonnal letámadták őket a virágmintás kárpitok. – Társasági hölgy, 1983 – jegyezte meg Enid. – Nem jártál itt azóta? – kérdezte Philip. – Csak egyszer-kétszer. Louise a vége felé már nem szívesen fogadott látogatókat. Kaparászást hallottak az ajtóból, és Mindy Gooch lépett be Brenda Lish ingatlanközvetítővel. – Nocsak – mondta Mindy Philip és Enid láttán –, akár a főpályaudvaron. – Szervusz, Mindy, drágám – köszöntötte Enid. – Üdv – felelte hűvösen Mindy. – Tehát nálad vannak a kulcsok. – Roberto nem szólt? – kérdezte Enid ártatlanul. – Tegnap délután hoztam el. Philip Mindyre pillantott, de a továbbiakban nem vett róla tudomást. Rémlett neki, hogy ki lehet, az is rémlett, hogy a férje valami író, de mivel nem ismerte őket, soha nem köszönt nekik. Így aztán, ami megesik néha az ilyen épületekben, Mindy és James arra jutott, hogy Philip Oakland, aki sikeres és hozzá még beképzelt és arrogáns, túl arrogáns ahhoz, hogy udvariasan köszönjön nekik, az esküdt ellenségük. – Maga Philip Oakland – mondta Mindy, aki a képébe akart mászni, de azért nem lesüllyedni az ő szintjére. – Igen – mondta Philip. – Mindy Gooch vagyok. Tudja, hogy ki vagyok, Philip. Itt lakom. Ahogy a férjem, James Gooch is. Az ég szerelmére, ugyanaz a kiadójuk. Redmon Richardly. – Ó – mondta Philip. – Nem tudtam. – De tudta – közölte Mindy. – Ezért ha legközelebb találkozunk, esetleg köszönhetne. – Nem köszöntem? – kérdezte Philip. – Nem, nem köszönt – mondta Mindy. – Csodálatosak a lakás adottságai – szólt közbe Brenda Lish, hogy leszerelje a civakodó lakótársakat. Számított arra, hogy egy ilyen apartman körül még sok
összetűzés várható. A kis csapat felment a lépcsőn a legfelső szintre, ahol a bálterem volt, öt méter magasban a kupolás mennyezettel, az egyik végében hatalmas márványkandallóval. Mindynek felgyorsult a szívverése. Mindig arról álmodott, hogy egyszer egy ilyen lakásban éljen, teljes körpanorámával egész Manhattanre. Lélegzetelállító volt a világossága. Minden New York-i fényre vágyik, de csak keveseknek jut. Ha itt lakna, ebben az apartmanban, a félszuterén helyett, ahol most a családjával senyved, talán egyszer az életben még boldog is lehetne. – Azon gondolkodtam – mondta Enid –, hogy talán meg kéne osztani a lakást. És emeletenként eladni. Igen, gondolta Mindy. És ő meg James talán megvehetnék a legfelső szintet. – Ahhoz a lakóbizottság különleges határozata kell – mondta. – Mennyi időbe telik? – kérdezte Brenda. Mindy Enidre nézett. – Az attól függ. – Hát, kár lenne érte – mondta Brenda. – Ilyen lakások már nem bukkannak fel Manhattanben. Pláne nem ezen a helyen. Ez egy kincs. Valószínűleg szerepelnie kéne a nemzeti történelmi örökség listáján. – Maga az épület rajta van a listán. A lakások nincsenek. A tulajdonosoknak joguk van azt tenni velük, amit akarnak – mondta Enid. – Nagy kár – erősködött Brenda. – Ha a lakások is rajta lennének a listán, akkor minőségi vevőket vonzanának, olyanokat, akik ragaszkodnak az épülethez. Olyanokat, akik értékelni tudják a szépségét és a történelmét. Akik nem lennének képesek megsemmisíteni ezeket a deco mintákat. – Nem szeretnénk múzeummá változtatni – mondta Mindy. – Mennyit ér? – kérdezte Enid. – Tippeljek? Egyben húszmillió körül. A leválasztás csökkentené az értékét. Emeletenként valószínűleg három és fél millió. Mindy izgatottan ment le a lakásukba. Fullasztó volt a mozdulatlan levegő; egy napsütéses délutánon, amikor a fény a megfelelő szögben esett be, a világos sáv elérte a hátsó helyiségeket, amelyek egy kis, mindössze két és fél méter széles betonteraszra néztek. Mindy és James sokat beszélt arról, hogy rendbe hozatják, de soha nem jutottak el odáig. Minden felújításhoz szükség volt a lakóbizottság jóváhagyására, ami nem is lett volna probléma, de építőanyagok és munkások kellettek volna hozzá, és egy ilyen munka megszervezése a sok más egyéb dolga mellett már meghaladta volna Mindy erejét. Így a tíz év alatt, amióta itt laktak, a terasz maradt, ahogy volt – repedezett betonsáv szívós fűcsomókkal. Egy kis kerti grill meg három összecsukható szék tette teljessé a képet. Mindy bement a dolgozószobájába. Előkereste a legutóbbi bankszámlakivonatot, és összeadta a tételeket. 257 ezer dollárjuk volt lekötött betétben, négyszázezer
a nyugdíjszámlán, harmincezer a folyószámlán és talán tízezer dollár részvényekben. Réges-régen James szeretett volna befektetni a részvénypiacon, de Mindy azt mondta: „Úgy nézek én ki, mint aki az ablakon akarja kidobni a pénzét? A tőzsde nem más, mint legalizált szerencsejáték, és nagyon jól tudod, hogy arról mi a véleményem. Vagy a lottóról, hogy témánál maradjunk.” Mindent összevéve alig hétszázezer dollárt tudnak mozgósítani. Mindy tudta, hogy az amerikaiak legtöbbjének még ennyije sincs, de az ő köreikben ez nem volt sok. Sam magániskolája évi harmincötezer dollár, és az egyetem legalább százötvenezer lesz majd. A bevételi oldalon a lakásuk – amelyet lassan, apránként vásároltak meg és végül a kilencvenes évek közepének ingatlanáresése idején került teljes egészében a birtokukba – legalább egymillió dollárt ér. Míg ők csak kétszázötvenezret fizettek érte. A családi vagyon végösszege így már közel járt a kétmillióhoz. Ha meg akarják venni a penthouse egyik szintjét, akkor még másfél millió dollárjuk hiányzik. Lehet, hogy el kéne adniuk mindenüket és a Karib-szigetekre költözni, gondolta Mindy. Mennyibe kerülhet ott egy ház a tengerparton? Száz-, kétszázezer dollárba? Úszna, salátákat készítene és olvasna. James írhatná tovább a szánalmas regényeit a helyi ügyekről. Itt mindent feladnának, és akkor mi van? Az egyetlen banánhéj Sam. Élvezné, de jó lenne-e neki? Sam egy kis zseni, és nagyon aranyos fiú. Egyáltalán nem vág fel az eszére, nem úgy, mint egyes barátai. De ha elhagyják New Yorkot, az visszavetheti Samet a tanulmányaiban, és az lehet a vége, hogy nem jut be egy borostyánligás egyetemre. Nem, gondolta Mindy a fejét rázva. Nem fogjuk feladni. Kitartunk. New Yorkban maradunk, tíz körömmel kapaszkodva a betonba, ha másért nem, hát Samért. Megszólalt a csengő, és Mindy felpattant, találgatva, hogy ki az. Valószínűleg James, aki a Citarellába ment, hogy túlárazott élelmiszert vásároljon, és itthon felejthette a kulcsát. De Enid Merle volt az. – Sam itthon van? – kérdezte Enid. – Néhány új szoftvert kellene telepíteni, és arra gondoltam, nem segítene-e. – Sam volt a ház bentlakó számítógépes szakértője; bárkinek gondja akadt, Samet hívta, aki komputerzseni, és kisipari tevékenységet indított be az épületben. – Sam nincs itthon – mondta Mindy. – Pár napra elutazott. – Jó neki. Hová? Mindy lecövekelt az ajtóban, elállva Enid útját. Nem akarta, hogy lássa a lakását. Egyrészt kényes volt a magánszférájára, másrészt restelkedett. Ráadásul a Philip iránti ellenérzést gyakran Enidre, a nagynénjére is kiterjesztette. – Vidékre a barátaival. Megmondom neki, hogy csöngessen be hozzád, ha megjött. Enid nem mozdult. – Mit gondolsz? – kérdezte.
– Miről? – Szerintem nem rossz ötlet felosztani a lakást. – Nem tudom, miért érdekel – mondta Mindy. – Több mint hatvan éve lakom ebben a házban. Természetes, hogy minden érdekel, ami itt történik. – Ezt elfogadom, Enid. De már nem vagy tagja a lakóbizottságnak. – Gyakorlatilag nem – felelte Enid. – De vannak ott barátaim. – Ahogy másoknak is – mondta Mindy, noha az ő esetében ez nem feltétlenül volt igaz. – Ha felosztjuk a lakást, akkor olyan embereknek adhatnánk el, akik eddig is a házban laktak. Sok fejfájástól kímélnéd meg magad – mutatott rá Enid. Vagy úgy, gondolta Mindy. Enid Philipnek akarja az alsó szintet. Van benne valami. Philip összeköthetné a saját lakásával. És valószínűleg a pénze is megvan rá. Ha nem is az egész apartmanra, de egy szintre elég. – Gondolkozni fogok rajta – ígérte Mindy. Határozottan csukta be az ajtót Enid után, és visszatért a számításaihoz. Akárhogy is nézte, kevés volt az összeg. Akkor ennek lőttek. És szóba sem jöhet, hogy Philip Oakland megszerezze az apartman alsó szintjét. Ha ő és James nem kaphatja meg az egyik emeletet, akkor Philip sem. *** – Nézz utána a Sanderson–English-ügynek – mondta Annalisa Rice a telefonba. – Teljesen egyértelmű. És persze ott van az erkölcsi tényező is, ami mindig megingatja az esküdtszéket. Mint egy Ezopusz-fabula. – A francba, Rice – mondta a férfihang a vonal másik végén. – Miért teszed ezt velem? Minek kell New Yorkba költöznöd? – Váltani akarok – felelte Annalisa. – Az jó, emlékszel? – Ismerlek – mondta Riley. – Szerintem már rajta vagy a következő nagy fogáson. Elvállaltad valakinek a kampányát? Vagy te jelölteted magad? – Egyik sem – nevetett Annalisa. – Csak csinálok egy száznyolcvan fokos fordulatot, hogy finoman fejezzem ki magam. Úgysem találod ki, hogy most mire készülök. – Támogatod a hajléktalanokat? – Összeállok a gazdagokkal. Hamptonban töltöm a hétvégét. Riley is nevetett. – Mindig mondtam, hogy te túl nagypályás vagy Washingtonhoz. – Elég ebből, Riley – mondta Annalisa. – Hiányoztok nekem. – Bármikor visszajöhetsz – válaszolta Riley. – Késő – mondta Annalisa. Elköszönt, letette a telefont és a védjegyének számító lófarokba csavarta gesztenyebarna haját. Az ablakhoz ment, és félretolva a nehéz
aranybrokátot, kinézett az utcára. Mélyre kellett tekintenie. Friss levegőre vágyva feszegette az ablakot a klimatizált lakosztályban, aztán eszébe jutott, hogy be van csavarozva. Az órájára pillantott: délután három. Két órája van, hogy bepakoljon és odaérjen a helikopter-leszállóhelyhez. Ami rengeteg idő lett volna. Csakhogy nem tudta, mit csomagoljon be. Mit kell viselni egy hétvégén Hamptonban? – Paul, mit vigyek? – kérdezte aznap reggel. – Mit tudom én – mondta Paul, a férje. Azzal volt elfoglalva, hogy pontban hétkor kiléphessen az ajtón, és leülve a padra felhúzta a vékony selyemzoknit és az olasz félcipőt. Paul azelőtt soha nem hordott rendes cipőt. Mielőtt New Yorkba jött, nem is kellett. Washingtonban mindig bőr Adidas teniszcipőt viselt. – Ez új? – kérdezte Annalisa a cipőre értve. – Erre nem tudok mit mondani. Mégis, mit jelent az, hogy új? Féléves? Egynapos? Az ilyen kérdésekre csak akkor lehet válaszolni, ha ismered a kontextust. Annalisa nevetett. – Paul, segítened kell. A te barátaid. – Partnerek – igazította ki Paul. – Különben is, mit számít? Te leszel ott a legszebb nő. – Hamptonba megyünk. Ott biztos van dress code. – Miért nem hívod fel Sandy feleségét, Connie-t? – Nem ismerem – mondta Annalisa. – Dehogynem. Sandy felesége. – Jaj, Paul. – Ez így nem fog menni, gondolta Annalisa, de inkább nem kezdte el magyarázni. Paul úgysem értené. Paul odahajolt az ágyhoz, hogy búcsúzóul megcsókolja. – Nézel ma lakásokat? – kérdezte. – Állandóan lakásokat nézek. Azt hinné az ember, hogy tizenötmillióért már könnyű találni. – Ha nem elég, költs többet – mondta Paul. – Szeretlek – szólt utána Annalisa. Aznap reggel felmerült benne, hogy Emme-et, az ingatlanügynököt kérdezi meg, mit kell viselni Hamptonban, de Emme külseje alapján úgy ítélte meg, hogy nem szívesen hallaná a válaszát. Emme legalább hatvanéves volt, de az arca a plasztikai sebészet legújabb eredményeiről árulkodott. Egész idő alatt Emme túlságosan is ívelt szemöldöke, műanyag ajka és nagy, fehér fogsora tartotta fogva Annalisa figyelmét, meg a haja, amely a tövénél sötét volt, a tincsek végén szőke és sprőd. Emme-et tartották az Upper East Side legjobb ingatlanosának. – Tudom, hogy rengeteg pénzük van – mondta Emme –, de nem az a kérdés. Manapság mindenkinek rengeteg pénze van. Hanem az a kérdés, hogy kit ismer. – Amit fel is tett: – Kit ismer? – Mit szólna az Egyesült Államok elnökéhez? – mondta Annalisa a lófarkát csavargatva.
– Megírna magának egy levelet? – tért a lényegre Emme, nem foglalkozva a gúnnyal. – Valószínűleg nem – mondta Annalisa. – Annál is inkább, mert kínosnak neveztem a kormányzatát. – Mindenki annak mondja – jegyezte meg Emme. – Csakhogy én a tévében mondtam. Rendszeresen behívtak a Washingtoni reggelbe. – Nem jó válasz – közölte Emme. – Mit szólna Sandy Brewerhez? – kockáztatta meg Annalisa. – Ő ki? – kérdezte Emme. – A férjemmel dolgozik. – De kicsoda? – Egy alapot irányít – mondta Annalisa óvatosan, mert Paul számtalanszor figyelmeztette, ne beszéljen arról, mivel és hogyan keresi a pénzét. Ez egy titkos társaság, mondta a férje, mint a Koponya és lábszárcsontok a Yale-en. – Vagyis kockázatitőke-kezelő – értette el Emme. – Senki nem tudja, kik azok, és nem is akarja megismerni őket. Senki nem szeretne egy klubba tartozni velük. – Tetőtől talpig felmérte Annalisát. – És ez nemcsak a férjére vonatkozik, hanem magára is. Szükség van a lakóbizottság jóváhagyására. – Én ügyvéd vagyok – mondta Annalisa. – Nem hiszem, hogy ezt bárki kifogásolhatná. – Milyen típusú ügyvéd? – Csoport nevében indított keresetek, többek közt. – Nagyon is sokan vannak, akik kifogást emelnének maga ellen – mondta Emme. – Végül is ez nem a perre való felbujtás egy előkelőbb formája? – Ingatni kezdte a fejét. – Amondó vagyok, hogy válogassunk a villák közül. Ott nem kell aggódni a lakóbizottság kifogásai miatt. Aznap délelőtt, amikor Annalisa és Paul Hamptonba készült, Emme három házat mutatott meg. Az egyik rémes volt, tejtől és használt pelenkáktól bűzlött, mindenütt szétdobált játékok. A másodikban egy harminc év körüli nő kísérgette őket, egy kétéves kisfiúval a karján. – Fantasztikus ház – mondta. – Miért költöznek el? – kérdezte Annalisa. – Vidékre megyünk. Van ott egy házunk, amit kibővítünk. Jobb ott a gyerekeknek, nem gondolja? A harmadik ház nagyobb volt és olcsóbb. Azért, mert több lakásra osztották fel és jó néhányban még bérlők voltak. – A bérlőket ki lehet tenni. Ez nem szokott probléma lenni. Ad nekik ötvenezret készpénzben, és boldogan távoznak – magyarázta Emme. – De hová mennek? – kérdezte Annalisa.
– Keresnek valahol egy szép, tiszta stúdióapartmant – mondta Emme. – Vagy Floridába költöznek. – Ez nem méltányos – mondta Annalisa. – Embereket kitenni a lakásukból. Ellenkezik az elveimmel. – A fejlődést nem lehet megállítani – válaszolta Emme. – Egészségtelen. Így telt el még egy nap anélkül, hogy a Waldorf egyik lakosztályában élő Annalisa és Paul saját helyet talált volna. Annalisa felhívta Pault. – Nincs semmi, amit megvehetnénk. Talán átmenetileg bérelnünk kéne. – És kétszer költözni? Az ergonómiai veszteség. – Paul, be fogok kattanni, ha még egy napot abban a lakosztályban kell töltenünk. Tulajdonképpen akkor is bekattanok, ha továbbra is találkoznom kell Emme-mel. Megrémülök az arcától. – Akkor vegyünk ki egy nagyobb lakosztályt. A személyzet majd átviszi a holminkat. – Drága – mondta Annalisa. – Nem számít. Szeretlek – mondta Paul. Annalisa lement a hotel nyüzsgő előcsarnokába. Mindig a Waldorfban szállt meg, amikor az ügyvédi iroda munkaügyben New Yorkba küldte, és akkoriban pazarnak látta a szálloda hallját a széles lépcsőkkel, a sok rézzel és a csillogó üvegtárlókban kiállított drága holmikkal. De a Waldorf turistáknak és átutazó üzletembereknek való; olyan, akár egy táncosnő: nem szabad túl közelről nézni a strucctollakat és a flittert. Mert jobban megnézve észrevesszük a színehagyott szőnyegeket, a csillárok piszkos kristálydíszeit és a személyzet egyenruhájának olcsó, műszálas anyagát. És ennek megfigyelésére akkor van ideje az embernek, jött rá Annalisa, ha nincs más dolga. Tájékoztatták, hogy van nagyobb lakosztályuk is, és hívták az igazgatót. A tésztás képű férfi, akinek megereszkedett álla lehúzta a bőrét a szeme alatt, közölte, hogy a rendelkezésre álló lakosztályban két hálószoba, egy nappali, egy bár és négy fürdőszoba van. Kétezerötszáz egy éjszakára, de ha egész hónapra kiveszik, oda tudja adni negyvenezerért. Furcsa érzés lett úrrá Annalisán, megdobta az adrealinszintjét, és igent mondott anélkül, hogy előtte megnézte volna. Hetek óta ez volt a legizgalmasabb dolog. Visszatérve az eredeti lakosztályba kinyitotta a széfet és felvette a gyémántokkal kirakott órát, amit Paultól kapott a születésnapjára. Sejtelme sem volt, hogy mibe kerülhetett, valószínűleg húszezer dollárba, de legalább volt mivel összevetnie a lakosztály árát. Az óra kicsit csicsás volt az ízléséhez, de a férjének feltűnne, ha nem viselné a hétvégén. Paul szeretett volna lazának mutatkozni, pedig lázas, ijedt és büszke volt, miközben ő kibontotta a szalagot az egyedi tervezésű,
bézs szarvasbőrrel bélelt kék dobozon. Amikor felnyitotta, és kivette az órát, Paul ragaszkodott ahhoz, hogy maga erősítse a felesége csuklójára. – Tetszik? – kérdezte. – Gyönyörű – hazudta Annalisa. – Tényleg tetszik. – Mindegyik asszonynak ilyen van. Nem fogsz kilógni – mondta Paul. És az arckifejezését látva még hozzátette: – Ha nem akarsz. – Nem akarunk – mondta Annalisa. – Ezt szeretik bennünk. Csomagolni kezdett: fürdőruhát, khaki színű rövidnadrágot és gombos nyakú pólókat tett a sötétkék, gurulós vászonbőröndbe. Az utolsó pillanatban hozzádobott még egy ujjatlan „kis fekete” ruhát egy szolid, fekete, törpetűsarkúval, arra az esetre, ha kiöltözős vacsora lesz. A ruha ugyan nem nyári, de megteszi. Fehér pólót, farmert és sárga Converse edzőcipőt vett fel, aztán lement, beállt a taxira várók sorába, és fél ötkor megérkezett a Huszonharmadik utcai helikopter-leszállóhelyhez. Fél órával korábban. Úgy tűnt, mintha mostanában szinte mindenhová túl korán érkezne, és rengeteg időt töltene várakozással. A leszállóhelyet az FDR Drive alatt alakították ki. Nehéz volt a levegő a júliusi melegtől, az úton elhúzó kocsik kipufogógázától és az East River szagától. Annalisa elsétált a dokk széléig, és lenézett a zavaros, barna vízre, amelyen egy koton úszott lefelé és egy pillepalack csapódott neki a fának. Újra megnézte az óráját. Paul nem jön sem korán, sem későn, hanem pontban 4.55-kor, ahogy ígérte. És valóban: 4.55-kor egy Lincoln hajtott be a drótkerítésen, és Paul szállt ki belőle. A hátsó ülésről kivette az aktatáskáját és egy fekete kecskebőrrel behúzott, kemény fedelű Louis Vuitton bőröndöt. Annalisa mostanáig nem tudott arról, hogy Paul odafigyelne az ilyen dolgokra. Újabban azonban szinte minden héten vásárolt valami drágát. A múlt héten egy szivardobozt az Asprey-nél, holott nem is dohányzott. Elindult Annalisa felé, s közben beszélt a mobilon. Paul magas volt és kissé görnyedt, mint azok, akik megszokták, hogy le kell húzni a fejüket. Miközben folytatta a telefonbeszélgetést, intett a hidroplán pilótájának, és felügyelte a poggyász berakodását is. Egy légikísérő felsegítette Annalisát a gépre. Nyolc halványsárga bőrülés volt a hidroplánon, s noha ők voltak az egyedüli utasok, Paul a felesége előtti széken helyezkedett el. Amikor végre befejezte a telefonálást, Annalisa kissé megbántva és bizonytalanul megszólította: – Paul? Paul napszemüveget viselt, göndör, sötét haja egy kicsit mindig rendetlen volt. Majdnem jóképű lett volna, eltekintve mélyen ülő szemétől és a kis réstől a fogai között. Matematikai zseni volt, az egyik legfiatalabb, aki valaha doktori fokozatot szerzett a Georgetownon, és azt beszélték róla, hogy egyszer még Nobel-díjat fog kapni. De hat hónappal ezelőtt állást vállalt Sandy Brewernél, és két nap múlva már át is költözött New Yorkba, a Keleti Ötvenhatodik utca egy kis szállodájába. Miután eldöntötték, hogy Paul hosszabb távon marad, Annalisa is utánament, de öt hónapig
távházasságban éltek, amelynek még érezni lehetett a mellékhatásait. – Nem volna jobb egymás mellé ülni? – kérdezte Annalisa. Utált könyörögni. – Olyan szűkek ezek a kabinok – mondta Paul. – Minek nyomorognánk? Úgyis együtt leszünk egész hétvégén. – Igazad van. – Annalisa nem látta értelmét, hogy ilyen apróság miatt megkösse magát. Kinézett az ablakon. Egy középkorú férfi sietett lihegve a gép felé. Az volt az első benyomása a szeplős, jóformán kopasz emberről, hogy olyan, akár egy egzotikus macskafajta. Betétes cipőt és fehér vászonöltönyt viselt tengerészkék selyemsállal; a kezében panamakalap. Odaadta a táskáját a pilótának, és beszállva a kabinba helyet foglalt az Annalisa mögötti sorban. – Üdv – mondta az ülések fölé emelve a kezét. – Billy Litchfield vagyok. – Annalisa Rice. – Gondolom, Brewerékhez mennek a hétvégére. Maga Connie barátnője? – A férjem Sandy Brewernek dolgozik. – Ó – mondta Billy Litchfield. – Akkor maga egy ismeretlen elem. – Igen – mosolygott Annalisa. – És ez az úr a férje? Paul az iPhone-ján olvasott valamit. – Paul – mondta Annalisa, mire éppen csak felpillantott. – Az úr Billy Litchfield. Paul ezt egy futó mosollyal nyugtázta, és visszatért az iPhone-jához. Soha nem érdekelték az idegenek, és szokás szerint Annalisa próbált meg helyette is barátságos lenni. – Connie barátja? – kérdezte. – Mindkettőjüké. De hogy a kérdésére is válaszoljak, igen, régóta ismerjük egymást Connie-val. Szünet állt be. Annalisa nem tudta, mit mondjon, de Billy Litchfield rámosolygott. – Járt már náluk? – kérdezte. Annalisa megrázta a fejét. – Nem mindennapi élményben lesz része. Peter Cook tervezte. Peter a csúcsok csúcsa, de a Brewer-ház akkor is az egyik legjobb munkája. – Értem. – Tudja, ki Peter Cook, ugye? – kérdezte Billy. – Hogy őszinte legyek, nem. Ügyvéd vagyok, és… – Ó! – mondta Billy úgy, mintha ez mindent megmagyarázna. – Peter Cook építész. Egyesek szerint tönkretette az East Endet a családi házaival, de végül mind nála kötnek ki. Mindenki őt akarja… és manapság már nem tervez házat tízmillió alatt. – A pilóta beindította a motorokat. – Szeretem a hétnek ezt a pillanatát, maga nem így van vele? – hajolt közelebb Billy cinkos mosollyal. – Útra kelni a zöldebb legelők felé… Maguk New Yorkban laknak?
– Nemrég költöztünk ide. – Upper East Side? – kérdezte Billy. – Pillanatnyilag sehol. – Drágám – mondta Billy –, nem hiszem, hogy maga és a remek férje abban a kétezer dolláros Paul Smith-ingben egy kartondobozban lakik az utcán. – Jelenleg a Waldorfban. Amíg nem találunk lakást. Vagy házat. – Miért a Waldorfban? – kérdezte Billy. – Mindig ott szálltam meg, ha üzleti úton voltam. – Aha – mondta Billy. Annalisa érezte magán Billy fürkésző tekintetét. Hozzászokott a figyelemhez, hiszen világéletében feltűnő jelenség volt gesztenyebarna hajával, széles járomcsontjával és világosszürke szemével. A férfiak hajlamosak voltak őrülten beleszeretni, és Annalisa megtanulta, hogy ne vegyen tudomást a felé áradó vonzalmakról. De Billy esetében nem erről volt szó. Ez a férfi úgy tanulmányozta őt, mint egy finom porcelánt. Annalisa zavartan elfordult, módot adva Billynek, hogy profilból is megszemlélje. Nem klasszikus szépség, gondolta Billy, de különleges. Aki egyszer látta az arcát, nem felejti el. Egyáltalán nem volt rajta smink, a haja lófarokba fogva. Magabiztos nő, gondolta, hogy minden cicoma nélkül mer mutatkozni, leszámítva azt a platina és gyémánt Chopard-órát a csuklóján. Szép darab. Billy most a férjnek szentelte figyelmét, akinek kevésbé volt érdekes a külseje. Connie Brewertől hallotta, hogy Paul Rice matematikai zseni. Ha Sandy Brewernek dolgozik, akkor gazdag, és egy férfitól nem kívántak többet a New York-i társaságban, mint hogy legyen pénze. A feleségek voltak azok, akik igazán számítottak. Ahogy a hidroplán siklani kezdett az East River fodrozódó vizén, Billy elégedetten dőlt hátra az ülésen. Annalisa és Paul Rice felkeltette a kíváncsiságát. Érdekes hétvégének nézett elébe. A gép növelve a sebességet a víz fölé emelkedett. Queens felett repültek, alattuk apró házak végtelen sora, majd egyenesen végig a Long Island-szoros közepe fölött, amely úgy csillogott, mint a gyémántok Annalisa óráján. A North Fork, a harapófogó fehér sziklás északi szára felett délnek fordultak, zöld legelők és kukoricaföldek suhantak el alattuk. Aztán ismét a víz fölött jártak, majd a gép leereszkedett egy kis öbölben. Billy Litchfield megütögette Annalisa vállát. – Íme, a földi paradicsom – mondta. – Sokfelé jártam, és ez van olyan szép, mint Saint-Tropez vagy Capri, vagy amit csak akar. És ezért nem fog soha a Hamptonnak leáldozni, akárki akármit mond. A gép egy hófehér dokkon állt meg. A gyep, amely olyan tökéletesre volt nyírva, hogy golfpályával vetekedhetne, a hosszú dombhátig emelkedett, a tetején egy hatalmas, zsindelytetős házzal, amelynek fiatornyai mintha rózsaszín kőből épültek volna. A pázsiton, a leszállópálya mellett két golfautó várakozott.
Sandy Brewer a dokkon fogadta őket. A neve volt a legjellegzetesebb vonása; a neve nélkül zavarbaejtően jellegtelen lett volna, meghatározhatatlan színű hajjal és leírhatatlan külsővel. – Connie azt mondta, hogy egyből vigyelek a házba – mondta Sandy Billynek. – Valami gondja van a desszerttel. Én meg körbevezetném Pault és Annalisát a birtokon. Billy elhajtott az egyik golfautón a poggyásszal. Annalisa hátra ült a másik golfautóban. Paul elölre Sandyvel. Sandy lazán vezetett és hátrafordulva beszélt Annalisához. – Volt már Hamptonban? – kérdezte. – Még nem – mondta Annalisa. – Húsz hektárunk van itt – mondta Sandy. – Ez óriási földterület. Nemrég vettünk Connie-val egy ranchet Montanában, ami négyszáz hektár, de Montana más. Ha Montanában nincs az embernek négyszáz hektárja, akkor egy senki. Hamptonban a két hektár is teljesen elfogadható… már annyival is tagja lehet az ember a southamptoni teniszklubnak. De mi Connie-val nem szeretjük az ilyen helyeket. Megvagyunk magunknak. Senki nem tud róla, amikor itt vagyunk. Egy óra múlva, miután megtekintették a két medencét (az egyik olimpiai, a másik olyan, mint egy tó, vízeséssel), a vendégházat, a magánállatkertet és a madárházat, az üvegházat, ahol Sandy ritka tulipánfajták nevelését felügyeli, a miniatűr ló- és kecskeistállót, a három teniszpályát a lelátókkal, a baseball- és a kosárlabdapályát, a gyerekek viktoriánus nyaralóházát, a beltéri fallabdapályát, a borászatot a legmodernebb hordókkal, a kéthektáros szőlőt, a gyümölcsöst és a veteményest, meg a koi halastavat, Sandy beterelte őket a házba. A hallból két széles lépcső vezetett fölfelé. Paul elvonult Sandyvel, hogy munkamegbeszélést tartsanak. Egy guatemalai nő intett Annalisának, hogy kövesse. Az emeleten átmentek egy nappalin, majd csukott ajtók sora előtt. A nő bevezette Annalisát egy szobába, amelyben egy hatalmas, oszlopos-baldachinos ágy állt, és két fürdőszoba nyílt belőle. A balkonra kivezető franciaablakok a gyepre és az óceánra néztek. A bőröndjét már kipakolták; szerény hétvégi ruhatára egy óriási cédrusgardróbban árválkodott. Annalisa belépett az öltözőszobába és beszívta a fa illatát. Ezt el kell mondania Paulnak, gondolta, és lement, hogy megkeresse. Helyette Connie-ra, Sandy feleségére és Billy Litchfieldre bukkant egy üvegverandán, amely rózsaszín selyemszófákkal volt berendezve. – Tudom, hogy szörnyen érzed magad – mondta Connie Billynek. – Elnézést – szabadkozott Annalisa, amikor rájött, hogy megzavarta őket. Connie felpattant. Az egykori híres balerina hosszú, szőke, egyenes haja csaknem a derekáig ért. Hatalmas kék szeme, pici orra volt, és filigrán, akár egy tündér. – Már készültem benézni hozzád – mondta. – Van mindened, ami kell? – Csodálatos a szobánk, köszönöm. Éppen Pault kerestem. – Elmentek Sandyvel. Bármit csinálhatnak, de az a legvalószínűbb, hogy
a világuralomra szőnek összeesküvést. Gyere, ülj ide hozzánk – mondta Connie. – Hallottuk, hogy ügyvéd vagy. Sandy szerint nagyon fontos állásod volt. Az igazságügy-miniszternek dolgoztál. – Az egyetem után gyakornokoskodtam nála. – Akkor biztosan unatkozni fogsz köztünk. A férfiak itt folyton csak az üzletről beszélnek. A nők meg a gyerekeikről. – El ne higgye neki – mondta Billy Annalisának. – Connie a kortárs képzőművészet szakértője. – Csak azért, mert mindenre megtanítottál, Billy. – Connie most Annalisához fordult. – Az ékszerek a gyengéim. Szeretem a csillogó dolgokat. Nem tehetek róla. Neked milyen szégyellnivaló szenvedélyed van, Annalisa? Annalisa elmosolyodott. – Az én problémám az, hogy valószínűleg túl komoly vagyok. Connie új testhelyzetet vett fel a hencseren és színpadiasan közölte: – Az enyém meg az, hogy túl frivol. Gazdag vagyok és buta. De jól érzem magam. Billy fölállt. – Átöltözzünk a vacsorához? – kérdezte. Annalisa is elindult vele a lépcsőhöz. – Connie frivol – mondta Billy –, de csak hét éve van pénzük. Másfelől egyetlen porcikája sem gonosz. Ha összebarátkozik vele, hasznos szövetségese lesz. – Szükségem lesz szövetségesekre? – Azokra mindig szükség van – mosolyodott el Billy. A lépcső tetején hagyta Annalisát. – Találkozunk a koktélnál. Nyolctól szolgálják fel a verandán. Milyen fura alak, gondolta Annalisa, visszatérve a szobájukba. Mintha a 19. századból maradt volna itt. Paul akkor jött meg, amikor Annalisa a kisebb szoba méretű zuhanyfülkében állt. Kinyitotta az üvegajtót. – Gőzkabin – szólt ki Paulnak. – Nem akarsz bejönni? – A férje bejött és Annalisa beszappanozta a mellkasát. – Láttad a cédrusgardróbot? Meg a törülközőmelegítőt? És mit szólsz az ágyhoz? – Lakjunk egy ilyen helyen? – kérdezte Paul félrebillentve a fejét, hogy kimossa a hajából a szappanhabot. – Mármint egy tízezer dolláros Peter Cook-házban rózsaszín kővel és egy olyan emberkével, mint Billy Litchfield, aki jómodorra és ízlésre tanít minket? Kilépett a zuhany alól és megtörülközött. Paul is kilépett, és csöpögő testtel állt meg a fürdőszobaszőnyegen. Annalisa odaadott neki egy vastag törülközőt. – Persze – mondta Paul. – Miért ne? – Paul, tényleg ezt akarjuk? Hogy olyanok legyünk, mint Connie és Sandy Brewer? Újgazdagokhoz hasonuljunk a még újabb pénzünkkel? – Miről beszélsz? – kérdezte Paul. – Milyen régi is a pénzünk? Hat hónapos? És amikor egyéves lesz, rendezhetünk
neki egy születésnapi bulit. – Nem tudlak követni… – Nem baj – mondta Annalisa. – Csak annyi, hogy Billy Litchfieldnek volt egy furcsa megjegyzése. Nem érdekes. A folyosó másik végén, egy csaknem ugyanolyan szobában Billy Litchfield a hátán feküdt; a karját gondosan keresztbe tette a mellén, hogy össze ne gyűrődjön az inge. Becsukta a szemét, és azt remélte, hogy szundíthat egyet. Újabban állandóan fáradtnak érezte magát, és mégsem tudott aludni. Hónapok óta rossz volt a közérzete; pszichofarmakológus helyett, gondolta, talán asztrológushoz kéne fordulnom. Hosszú percek hiábavaló vergődése után feladta, és elővett egy gyógyszeres fiolát a táskájából. Kis, narancssárga tabletták voltak benne. Billy kettétört egyet, lenyelte és visszafeküdt az ágyra. Perceken belül ellazult és álomba merült. Tovább aludt, mint tervezte, csak nyolc után tíz perccel ébredt fel. Lesietett, és egy kis férfikör közepén találta Annalisát. Egyszerű fekete ruhát viselt, amely kiemelte vékony, fiús alakját, gesztenyebarna haja szabadon omlott a vállára. Megint mellőzte a sminket, egyetlen dísze a gyémántokkal kirakott óra volt. Ahogy Connie felé tartva Billy elhaladt mellettük, elcsípte a társalgás egy foszlányát. – Csak azt ne mondja, hogy maga republikánus. – Annalisa Sandy egyik üzlettársához beszélt. – Aki gazdag és fiatal, annak erkölcsi kötelessége demokratának lenni. Billy megállt és visszafordult. Minden erőltetettség nélkül avatkozott közbe, megfogva Annalisa karját. – Ugye nem bánja, ha elrabolom egy percre? – kérdezte. – Találkozott már Connie barátnőivel? Connie egymással szemben elrendezett, széles rattankanapékon üldögélt három másik nővel. Az egyik suttyomban cigarettázott; a többiek egy East Hampton-i boltról beszélgettek. Connie felpillantott a közeledőkre, és maga mellé mutatott. – Itt a helyed – mondta Annalisának. – Ő Beth. – Odaintette a dohányzó nőt. – Szintén a Harvardra járt. Jól mondom? – Harvard jogi kar – mondta Beth gyorsan elnyomva a cigarettáját. – Hát te? – kérdezte Annalisától. – Georgetown – mondta Annalisa. – Még dolgozol? – kérdezte Beth. – Nem. Most hagytam abba. – Beth már évekkel ezelőtt – szólt közbe Connie. – És nem sírta vissza. – Nincs időm dolgozni – mondta Beth. – Ha egy ilyen pasasnak vagy a felesége – mutatott a férfiakra –, az felér egy főállással. – Igazából a gyerekek miatt van – ellenkezett Connie. – Mert egy percet sem szeretnél elmulasztani.
A vacsora kilenckor kezdődött. Egy feketébe öltözött fiatal férfi és nő szolgált fel – egyetemisták, akik így keresnek egy kis pénzt a nyári szünetben. Annalisa Billy Litchfield és Sandy Brewer között ült, a házigazda melletti díszhelyen. – Volt már az Andokban? – kérdezte tőle Sandy. A szemben ülő Beth sietett bekapcsolódni, és élénk társalgásba merült Sandyvel arról, hogy az Andok az „új” Új-Zéland. Innen rátértek a bilbaói művészeti vásárra, egy jótékonysági eseményre, ahol Sandy egymillió dollárt áldozott, és a világ legjobb boraukciójára. Vacsora után véget érni nem akaró biliárdozás vette kezdetét a faburkolatos könyvtárban. Sandy és a férfiak szivarra gyújtottak. A finom bor és a pezsgő a fejükbe szállt, s miközben Billy Paullal mérkőzött, jól hallhatóan azt mondta neki: – Egy rahedli pénzt fog keresni. Zsákszámra… Többet, mint amennyiről valaha is álmodni mert. És nem fog jelenteni semmit. Mert ugyanolyan keményen dolgozik majd, mint korábban, talán még többet is, és nem lesz képes leállni, aztán egy napon körülnéz, és rájön, hogy egyetlen dolog változott meg az életében, a lakóhelye. És akkor eltűnődik azon, hogy mi a fenének töltötte az egész életét azzal, hogy… Minden társalgás abbamaradt. És a csöndben, mint a harang a világítótoronyban, megszólalt Connie Brewer hangja: – Ugye tudod, hogy mit szoktak mondani? – kérdezte elfulladva. – A hely a legfontosabb. A hely, a hely, a hely. A vendégek megkönnyebbülten sóhajtottak. Egyszerre felfigyeltek arra, hogy mennyi az idő, és valaki elkiáltotta magát: – Hajnali kettő. – Mire mindenki felment lefeküdni. – Szerinted mi ütött abba a pasasba? – kérdezte Paul a nadrágját gombolva. – Billy Litchfieldbe? Szerintem a túl sok alkohol. – Túlságosan felcsavarták a légkondicionálót, és Annalisa örömmel bújt be a takaró alá. – De én bírom a pasit. – Akkor jó – mondta Paul, és ő is lefeküdt. – Mit gondolsz, tetszettünk nekik? – kérdezte Annalisa. – Miért ne tetszettünk volna? – Nem tudom. A nők nagyon mások. – Elég helyesnek tűntek. – Ó, abszolút helyesek – mondta Annalisa. – Mi bajod? – kérdezte Paul nagyot ásítva. – Mintha bizonytalan lennél. Nem ismerek rád. – Nem vagyok bizonytalan. Csak kíváncsi. – Egy perc múlva még hozzátette: – Paul, és ha Billy Litchfieldnek igaza van? A pénzzel kapcsolatban. De Paul már elaludt. Másnap a reggelinél Annalisa megtudta, hogy egy kisebb teniszbajnokságon kell részt venniük a tegnap esti vendégekkel. Paul, aki nem volt valami nagy sportember, már az első meccsen kiesett Sandy ellen. Annalisa a tribünről figyelte. Ő középiskolai bajnok volt. Kibújt belőle a versengő természete. Én fogok nyerni, gondolta.
Öt órán át folyt a torna. A nap magasabbra hágott és egyre melegebb lett. Annalisa négy meccset nyert egymás után, és Sandyvel állt ki a döntőre. Az adogatóvonalon ütögetve a labdát felmérte az ellenfelet. Sandy játékstílusa arról árulkodott, hogy sok teniszleckét vett, a hiányosságait pedig agresszióval pótolta. De nem volt született tehetsége a játékhoz. Ha ki tudja billenteni az egyensúlyából, akkor Annalisa lehet a győztes. Akármilyen gazdag vagy, meg tudlak verni, gondolta, feldobva a labdát a levegőbe. Meglendítette az ütőjét, és mielőtt hozzáért volna a labdához, úgy mozdított egyet a csuklóján, hogy a labda átsüvített a hálón és pontosan az oldalvonalra érkezett. – Ász! – kiáltotta Billy Litchfield. Harminc perccel később véget ért a meccs. Miközben köré gyűltek gratulálni, Annalisa azt mondta magában: Képes vagy rá. Tényleg képes vagy rá. Itt is sikeres lehetsz. – Szép volt – mondta Paul. Szórakozottan meglapogatta, de a fél szeme Sandyn volt. Mindannyian visszaindultak a házba. – Jól mozog a feleséged – mondta Sandy. – Valóban jól – kockáztatta meg Paul. – Igen – mondta Sandy. – Állná a sarat egy háborúban. A mögöttük baktató Billy Litchfield ennek hallatán kissé megborzongott. Ugyanabban a pillanatban Annalisa megállt és visszafordult, hogy bevárja a többieket. Zavartalanul élvezte a dicsőséget. Billy megfogta a karját. – Szép volt – mondta. Aztán megosztotta vele a vendégeknek szóló régi bölcsességet: – Persze az sem rossz gondolat, ha hagyjuk nyerni a házigazdát. Annalisa megtorpant. – De az csalás lett volna. Én soha nem tenném. – Nem, drágám – mondta Billy az ösvényre kormányozva Annalisát. – Értem én, hogy maga olyan lány, aki a saját szabályai szerint játszik. Ez nagyszerű, és ne is változzon meg. De soha nem árt megismerni a szabályokat, mielőtt megszegjük őket.
4 Billy Litchfield vasárnap este hatkor érkezett vissza a városba. Taxiba ült, és elégedetten hajtatott haza a váratlanul gyümölcsözőnek bizonyult hétvégéről. Connie Brewer beleegyezett, hogy háromszázezer dollárért megvesz egy kisebb Diebenkornt, amelyből kétszázalékos közvetítői díjat kap. De a fő attrakció Annalisa Rice volt. Ritkán találkozni manapság ilyen nőkkel – tetőtől talpig eredeti, a gesztenyebarna lófarkától a világosszürke szemén át az éles elméjéig. Billyt lázba hozta a gondolat, hogy az ő iránymutatásával ebből a nőből még nagy szám lehet. Billy lakása az Ötödik sugárúton volt, a Tizenegyedik és a Tizenkettedik utca között; a keskeny barna ház, hajdanán egyedülálló nők otthona, eltörpült a két impozáns, vörös téglás épület mellett, amelyek közrefogták. A házban nem volt portaszolgálat, bár volt egy portás, akit ki lehet csengetni. Billy begyűjtötte a postáját, és felment a lépcsőn a harmadikra. Az épület minden szintje és lakása egyforma volt. Emeletenként négy apartman, mind egy hálószobás és 54 négyzetméteres. Billy szeretett azzal viccelődni, hogy ez már az idősotthon előszobája a hozzá hasonló magányos öregeknek. A lakás otthonosan rendetlen volt, gazdag hölgyektől levetett bútorokkal berendezve. Billy tíz éve mondogatta, hogy átrendezi, és szerez magának egy szeretőt, de még egyikre sem tudta rászánni magát, az idő meg múlt, és egyre kevésbé tűnt fontosnak a dolog. Évek óta nem jártak nála látogatók. Bontogatni kezdte a postáját. Több meghívót, néhány elegáns magazint kapott, egy számlát a MasterCardjához és egy nem szabvány méretű, kézzel címzett borítékot, amit félretett. Válogatni kezdett a legígéretesebb meghívók között, és azonnal felismerte azt a vastag, krémszínű borítékot. Megfordította: az Ötödik sugárút 1.-ből érkezett. Ez a papíráru Mrs. Strongtól származott, és Billy csak egy embert ismert, aki még mindig ilyet használ: Mrs. Louise Houghtont. Felbontotta a borítékot és kivette a kártyát, amelyre ezt a szöveget nyomtatták: PRIVÁT MEGEMLÉKEZÉS MRS. LOUISE HOUGHTONRÓL, ST. AMBROSE-TEMPLOM; a július 12., csütörtöki időpontot kézzel írták alá. Jellemző Louise-ra, gondolta Billy: előre megtervezte a megemlékezést, beleértve a vendéglistát is. Díszhelyre tette a kártyát a keskeny kandalló párkányán. Aztán visszaült a postához. Kézbe vette a nem szabványos borítékot, és látta, hogy a házkezelőségtől jött. Növekvő rémülettel nyitotta ki. „Örömmel értesítjük, hogy létrejött a megállapodás… az épület 2009. július elsején társasházzá alakul… piaci áron megvásárolhatja a lakását… akik nem veszik meg a lakásukat, azoknak a következő határidőre kell kiüríteniük…”
Tompa lüktetést érzett az állkapcsában. Hová menjen? A lakása piaci értéke legalább nyolcszázezer dollár. Két- vagy háromszázezer önrészt kellene fizetnie, aztán havonta a jelzálogkölcsönt és a rezsit. Az havi több ezer dollárra is rúghat. Most csak 1100 dolláros lakbért fizetett havonta. Az a gondolat, hogy másik lakást kell keresnie, összepakolnia és elköltözni, leterítette. Ötvennégy éves. Még nem öreg, emlékeztette magát, de nincs már benne elég energia az ilyesmihez. Kiment a fürdőszobába, kinyitotta a gyógyszerszekrényt és három antidepresszánst vett be a szokásos kettő helyett. Aztán beült a kádba, megnyitotta a csapot és várta, hogy megteljen. Nem költözhetek el, gondolta. Túl fáradt vagyok. Ki kell találnom, hogyan szerezzek pénzt, amiből megvehetem a lakást. Aznap este, már tisztán és valamivel jobb lelkiállapotban, felhívta a WaldorfAstoriát, és Rice-ék lakosztályát kérte. Annalisa vette fel a harmadik csengés után. – Igen? – szólt bele kíváncsian. – Annalisa? Itt Billy Litchfield. A hétvégéről. – Ó, Billy! Hogy van? – Köszönöm, jól. – És? – Azon morfondíroztam – mondta Billy –, vajon hallotta-e már azt a szólást, hogy egy hölgy életében csak háromszor kerülhet bele az újságba… a születésekor, az esküvőjekor és a halálakor? – Ez igaz? – Igaz volt száz évvel ezelőtt. – Azta! – mondta Annalisa. – Nos, az a kérdésem – folytatta Billy –, hogy eljönne-e velem csütörtökön egy temetésre? *** Hétfőn Mindy már ismét az irodájában, a számítógép előtt ült, miután visszatért a családjával Hamptonból, ahol a hétvégét töltötte Redmon és Catherine Richardly házában. Megnyitott egy új dokumentumot. Mint a legtöbb úgynevezett kreatív állás az „életstílusiparban”, az ő munkája is egyre kevésbé volt kreatív és stílusos; napjai jelentős része telt azzal, hogy tartotta a lépést, és másokat szorított rá a lépéstartásra. Az eredetiséget kínos udvariaskodás fogadta. Ám a nem várt fordulatot vett hétvégének köszönhetően támadt egy ötlete, és úgy döntött, hogy megvalósítja. A hazaúton jutott eszébe, miközben James a bérelt kocsit vezette, Mindy pedig vagy maga elé meredt, vagy a BlackBerryjét nézegette. Blogot fog indítani az életéről. Miért is ne? És miért is nem jutott eszébe már korábban? Dehogynem jutott, csak
ódzkodott attól, hogy a saját neve alatt tegye közzé a gondolatait az interneten, ahol mindenki láthatja. És olyan közönségesnek tűnt, hiszen ezt bárki megteheti és meg is teszi. Másfelől, manapság már jobb emberek is vállalkoznak rá. Szinte kötelezővé vált, mint a gyerekszülés, hogy a gondolkodó ember megjelenítse a véleményét a virtuális térben. Mindy most beírta az új blog címét: „Mit nyer az, akinek nincs meg mindene?” Persze nem igazán eredeti, de mégis…, majdnem biztos volt abban, hogy senki más nem ragadta még meg ennyire szarva közt a tőgyit ennek a kifejezetten női panasznak. „Jelenetek egy hétvégéből” – írta le. Keresztbe tette a lábát, és előrehajolva bámulta a szinte üres képernyőt. „A globális felmelegedés dacára látványos hétvége volt Hamptonban” – indított. Majdhogynem tökéletes idő volt, 28 fok, a levelek szélén már megjelent a rózsaszín és a sárga árnyalat, de a pázsit még harsányzöld Redmon Richardly nem egészen egyhektáros birtokán. A levegő bágyadtan mozdulatlan, s már az elmúlás illatától terhes, gondolta Mindy, amitől állni látszik az idő. Mindy, James és Sam péntek késő este indult el Manhattanből, hogy elkerüljék a csúcsforgalmat, és éjfélkor érkeztek meg. Vörösborral és forró csokoládéval várták őket. Redmon és Catherine kisbabája, Sidney kék rugdalózóban aludt a kék kiságyában egy kék szobában, ahol a mennyezet alatt körbefutó tapéta bordűrjén sárga kacsák sorakoztak. A babához hasonlóan a ház is új volt, de kellemesen megnyugtató – arra emlékeztette Mindyt, amije nincs: kisbabája és kellemes háza Hamptonban, ahová minden hétvégén elmenekülhet az ember, de egyszer még végső menedék is lehet belőle a nyugdíjas években. Mindy rádöbbent, hogy egyre nehezebben igazolható, miért nincsenek meg ezek a dolgok az ő és James életében, jóllehet már nemcsak a gazdagok kiváltságai, hanem a középosztály számára is elérhetőek. Richardlyék élete csak még irigylésre méltóbbnak tűnt attól, hogy Catherine egy bizalmas pillanatban, miközben a csetreszeket pakolták a mosogatógépbe a hetvenkét négyzetméteres konyhában, elárulta, hogy Sidney biotechnológiai segítség nélkül fogant. Catherine negyvenkét éves volt. Mindy fájó szívvel tért nyugovóra aznap este, s miután James elaludt (szokás szerint azonnal), ő belemerült annak a rejtélynek a boncolgatásába, hogy kinek mi jut az életben, és miért. Közvetlenül azután, hogy betöltötte a negyvenet és már mutatkoztak az elégedetlenség jelei, Mindy felkeresett egy pszichiátert, aki az életpályakorrekciónak nevezett újfajta terápiára szakosodott. Csinos, érett asszony volt, jó harmincas, feltűnő gonddal ápolt, sima bőrrel; barna, szűk szoknyát viselt párducmintás felsővel és kivágott orrú Manolo Blahnik cipővel. Nemrég vált el, és volt egy ötéves kislánya. – Mit szeretne, Mindy? – kérdezte lényegre törő,
határozott hangon. – Ha kérhetne valamit, mi lenne az? Ne gondolkodjon, csak válaszoljon. – Egy kisbaba – mondta Mindy. – Szeretnék még egy gyereket. – Fogalma sem volt arról, hogy erre vágyik, amíg el nem hagyta a száját. – Miért? – kérdezte a pszichiáter. Mindynek gondolkodnia kellett a válaszon. – Szeretném megosztani magam. Valakivel. – De magának már van férje és gyereke is, nem igaz? – De a fiam már tízéves. – Tehát életbiztosítást akar – mondta a pszichiáter. – Ezt most nem értem. – Még tíz évre be akarja biztosítani, hogy legyen valaki, akinek szüksége van magára. Azután is, hogy a fia elvégzi az egyetemet és önállósul. Mindynek ezen nevetnie kellett: – Neki mindig szüksége lesz rám. – Valóban? És mi van, ha mégsem? – Azt akarja mondani, hogy nem győzhetek? – De győzhet. Bárki győzhet, ha tudja, mit akar, képes arra összpontosítani, és hajlandó érte áldozatokat is hozni. Mindig elmondom a klienseimnek, hogy nincs ingyenebéd. – A pácienseire gondol? – kérdezte Mindy. – Ők az ügyfeleim – erősítette meg a pszichiáter. – Elvégre nem betegek. Mindynek Xanaxot írtak fel, egy tablettát lefekvés előtt, hogy oldja a szorongását, és jobban tudjon aludni (négy óra alvás után minden éjjel felébredt, és legalább két órán át ébren tartották az aggodalmai), valamint elküldték Manhattan legjobb meddőségi szakértőjéhez, aki ugyan a nagymenők orvosa volt, de azoknak a kezelését is vállalta, akiket a kollégái beajánlottak hozzá. Kezdetben magzatvédő vitaminokat és egy kis szerencsét javasolt. Mindy tudta, hogy ez így nem fog menni, mert soha nem volt szerencséje. Sem neki, sem Jamesnek. Kétévi, mind bonyolultabb próbálkozások után Mindy feladta. Felmérte az anyagi helyzetüket és rájött, hogy nem telik folytatásra. „Egy kezemen meg tudom számolni azokat a napokat – írta most –, amikor tényleg elégedett vagyok. Silány eredmény egy olyan országban, ahol a boldogság keresésének a jogát még az alkotmányba is belefoglalták. De talán éppen ez a dolog nyitja. A boldogság keresése, nem pedig az elérése a fontos.” Mindy visszagondolt a hamptoni vasárnapra. Reggel valamennyien lesétáltak a tengerpartra, és ő vitte Sidney-t a süppedős, puha homokban lépkedve. Hatalmas házak terpeszkedtek a dűnéken túl, diadalmas bizonyságául annak, amit egyesek elérhetnek, mások meg nem. Délután, visszatérve a házba, Redmon amerikaifutballmeccset szervezett.
Catherine és Mindy a tornácon ülve figyelte a férfiakat. – Gyönyörű napunk van, ugye? – kérdezte Catherine vagy tizedszerre. – Csodálatos – helyeselt Mindy. Catherine hunyorogva nézte a fiúkat a gyepen. – Sam olyan aranyos – mondta. – Jó külsejű gyerek – büszkélkedett Mindy. – De James is helyes volt fiatalabb korában. – Még most is vonzó – jegyezte meg Catherine kedvesen. – Szép, hogy ezt mondod, de nem igaz – válaszolta Mindy. Catherine megütközött. – Én azon kevesek közé tartozom, akik nem hazudnak maguknak – magyarázta Mindy. – Inkább megpróbálok együtt élni az igazsággal. – Egészséges dolog ez? – kérdezte Catherine. – Talán nem. Némán ültek egy percig. A férfiak ügyetlenül mozogtak a gyepen, nehezen vették a levegőt, ami már az öregedés előjele volt, Mindy mégis irigyelte őket a szabadságukért, amellyel az öröm után vetik magukat. – Boldog vagy Redmonnal? – kérdezte. – Furcsa, hogy ezt kérded – felelte Catherine. – Féltem, amíg vártuk a babát. Fogalmam sem volt, hogy milyen apa lesz. Ez volt az egyik legfélelmetesebb időszak a kapcsolatunkban. – Tényleg? – Akkor még szinte minden este kimaradt. Vajon akkor is így lesz, amikor megszületik a kicsi? És még azt is kérdeztem magamtól, nem követtem-e el még egy szörnyű tévedést, amikor őt választottam? Addig nem ismerhetsz meg igazán egy férfit, amíg nincs közös gyereketek. De utána sok minden kiderül. Kedves? Türelmes? Tud szeretni? Vagy éretlen és önző? Ha gyereked van, kétféleképpen alakulhat a dolog a férjeddel: vagy még jobban fogod szeretni, vagy minden tiszteletet elveszítesz iránta. És ha elveszett a tisztelet, azt már nem lehet visszahozni. Úgy értem – tette hozzá Catherine –, hogy ha Redmon egyszer is megütné Sidney-t, kiabálna vele, vagy panaszkodna a sírása miatt, hát nem tudom, mit tennék. – De ő soha nem tenne ilyet. Redmon nagyon büszke arra, hogy milyen civilizált. – Igen, de az ember akaratlanul is belegondol ezekbe a dolgokba, ha gyereke van. Talán az anyai ösztönből jön. James milyen apa? – Az első perctől nagyszerű – mondta Mindy. – Férfinak nem tökéletes… – Ki az? – …de Samre mindig odafigyelt. Amikor terhes voltam, minden szülőknek írt könyvet elolvasott. Kicsit rágörcsölt… – Mint az újságírók… – Hát, tényleg odavan a részletekért. De Samből remek gyerek lett. Mindy hátradőlt a székben, élvezve a nyári nap melegét. Amit Jamesről elmondott
Catherine-nek, csak az igazság fele volt. James valójában neurotikusan figyelt Samre, nemcsak arra, hogy mit eszik, hanem még a pelenkájára is, mígnem egyszer Mindy azon kapta magát, hogy az áruházban vitatkozik a férjével a legjobb pelenkamárkán. Az egymás iránti neheztelésük mindig ott volt, közvetlenül a felszín alatt. Igaza van Catherine-nek, gondolta Mindy: a házasságuk minden baja a Sam születése utáni első hónapokra vezethető vissza. James ugyanúgy félt, mint ő, s bár Mindy nem akarta bevallani magának, de az anyai alkalmasságát kétségbe vonó támadásként értelmezte a férje viselkedését. Szorongott, hogy James titokban rossz anyának tartja, és ezt próbálja rábizonyítani, amikor kritizálja a döntéseit. Amivel bűntudatot keltett Mindyben. Kivette a hathetes szülési szabadságot, de egy nappal se többet, és azonnal visszament dolgozni, a szíve mélyén fellélegezve, hogy elszabadult otthonról és a kisbabától, aki halálra rémítette, nemcsak a felelősséggel, hanem a túláradó szeretettel is, amelyet kiváltott belőle. Végül belerázódtak a szülői szerepbe, ahogy a legtöbben, és az az érzés, hogy a kis Samet ők együtt teremtették, elég erős volt ahhoz, hogy háttérbe szorítsa az ellenségeskedést, de a gyerek körüli civódások nem tűntek el nyomtalanul. „Nincs meg mindenem, és kezdek rájönni, hogy valószínűleg már soha nem is lesz – írta most Mindy. – Úgy gondolom, hogy együtt tudok élni ezzel. Talán nem is ettől félek igazán, hanem attól, hogy lemondok a boldogság kereséséről. Ki lennék én, ha hagynám, hogy az legyek, aki vagyok?” Mindy feltette az új posztot az internetes blogjába, és elindult, hogy estére hazatérjen az Ötödik sugárútra. Megpillantotta magát a liftek melletti tükörben. Ki ez a középkorú nő? – tette fel magának a kérdést. – Hoztak önöknek egy csomagot – mondta Roberto, a portás. A csomag nagy volt és nehéz, Mindy ügyetlenül egyensúlyozta az alkarján, miközben a kulcsokkal vacakolt. Jamesnek címezték, és amikor bement a hálószobába átöltözni, a vetetlen ágyra dobta. Látva, hogy Redmon Richardly kiadójától jött, úgy gondolta, hogy fontos lehet, és kibontotta. James új könyvének levonatai voltak benne. Kinyitotta a könyvet, elolvasott két bekezdést, aztán bűntudatosan letette. Jobb volt, mint várta. Két évvel ezelőtt elolvasta James első változatának a felét, és megriadt. Annyira, hogy nem is merte folytatni. Úgy gondolta, hogy a könyv nem igazán jó. De nem akarta megsérteni a férje érzéseit, így csak annyit mondott, hogy nem az ő esete. Ezt annál könnyebben tehette, hogy történelmi regény volt valami David Bushnell nevű valóságos alakról, a tengeralattjáró feltalálójáról. Mindy azt gyanította, hogy Bushnell meleg, mert soha nem nősült meg. A történet a 18. században játszódott, és aki akkor nem volt házas, az csak homoszexuális lehetett. Mindy megkérdezte Jamestől, hogy foglalkozik-e David Bushnell szexualitásával, és mit fog kihozni belőle, de James csúnyán nézett rá és nemmel válaszolt. David
Bushnell tudós volt, mondta. Egy parasztgyerek, akiről kiderült, hogy matematikai zseni, eljutott a Yale-re, és nemcsak a tengeralattjárót találta fel, hanem a víz alatti bombát is. Ami nem nagyon vált be. – Vagyis másként fogalmazva – mondta Mindy –, terrorista volt. – Igen, ha úgy tetszik – felelte James, és ez volt az utolsó beszélgetésük, amit a könyvről folytattak. De csak azért, mert nem beszélünk valamiről, az még nem tűnik el. A könyv, mind a nyolcszáz kéziratoldalával, úgy feküdt köztük hónapokon át, akár egy tégla, mígnem James végül átadta a kiadójának. A lakás végében talált rá Jamesre: a betonteraszon ült és scotchot ivott. Mindy leült mellé a fémkarfás műanyag székre, amit egy online katalógusból rendelt évekkel ezelőtt, amikor ez még újdonságnak számított és ámulatot keltett. (Az interneten vettem. – Nem! – De igen. Tényleg egyszerű!). Kibújtatta a lábát a cipőből. – Megjöttek a levonatok – mondta. A pohárra nézett a férje kezében. – Nincs egy kicsit korán az italhoz? – kérdezte. James fölemelte a poharat. – Ünnepelek. Az Apple terjeszteni akarja a könyvemet. Februárban kerül az üzleteikbe. Kísérletet akarnak tenni a könyvekkel, és az enyémmel kezdik. Redmon szerint gyakorlatilag garantált a kétszázezres példányszám. Mert az emberek megbíznak az Apple névben. Nem a szerző nevében. A szerző nem számít. Csak a számítógépről alkotott vélemény. Félmillió dollárt kereshetek. – James elhallgatott, majd kicsit később hozzátette: – Mit gondolsz? – Paff vagyok – mondta Mindy. *** Aznap este Enid átment az Ötödik sugárút másik oldalára, hogy meglátogassa a mostohaanyját, Flossie Davist. Enid nem élvezte ezeket a viziteket, de mivel Flossie már kilencvenhárom éves volt, úgy érezte, kegyetlenség volna elfordulnia tőle. Flossie már nem húzza sokáig, igaz, őt idézve már tizenöt éve áll a halál küszöbén, és azóta sem lépett be a kapuján. Enid szokás szerint ágyban találta Flossie-t. Már csak ritkán hagyta el a két hálószobás lakását, de valahogy mindig sikerült magára tennie azt a groteszk sminket, amelyet tinédzser kóristalányként gyakorolt be. Ősz haját beteges sárgára színezte és feltűzte a feje búbjára. Fiatalabb korában hidrogénezve és kibontva hordta; akkor úgy nézett ki, mint a vattacukor. Enidnek volt egy elmélete, hogy a rengeteg hajfesték az agyába is behatolt, mert soha semmit nem tudott jól, de még akkor is nyafogva erősködött, hogy neki van igaza, amikor minden az ellenkezőjét bizonyította. Flossie egyetlen téren látta többé-kevésbé jól a dolgokat: a férfiakén.
Tizenkilenc évesen megfogta magának Enid apját, Bugsy Merle texasi olajkutatót; amikor a férjét ötvenöt évesen elvitte egy szívroham, hozzáment egy éltes özvegyemberhez, Stanley Davishez, egy sajtólánc-tulajdonosához. Mivel sok pénze és kevés dolga volt, Flossie azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a New York-i társasági élet királynője lesz, de a sikerhez hiányzott belőle az önkontroll vagy a fegyelem. Ma már szívbajban és fogínygyulladásban szenved, kifullasztja a beszéd, és csak a televízió maradt neki, meg Enid és Philip látogatásai. Flossie arra emlékeztette őket, hogy milyen szörnyű megöregedni, és mennyire nincs mit tenni ellene. – Most már Louise is meghalt – mondta Flossie diadalmasan. – Nem állíthatom, hogy sajnálom. Mindenkinél jobban megérdemelte a halált. Én tudtam, hogy rossz véget fog érni. Enid sóhajtott. Ez a logikátlan gondolkodás nagyon jellemző volt Flossie-ra. Enid azt gyanította, hogy azért van, mert soha nem kellett megerőltetnie magát. – Én ezt nem nevezném megérdemelt halálnak – mondta óvatosan Enid. – Kilencvenkilenc éves volt. Egyszer mindenki meghal. Ez nem büntetés. A születésünk pillanatától ebbe az irányba tart az életünk. – Ezt most miért hoztad elő? – kérdezte Flossie. – Szembe kell nézni az igazsággal – mondta Enid. – Én soha nem akartam szembenézni az igazsággal – jelentette ki Flossie. – Mi jó van abban? Ha mindenki szembenézne az igazsággal, megölnék magukat. – Ebben van valami – mondta Enid. – De te nem, Enid – szólalt meg Flossie nagy nehezen a könyökére támaszkodva, hogy felkészüljön a verbális támadásra. – Sosem mentél férjhez, nincsenek gyerekeid. A legtöbb nő öngyilkos lett volna a helyedben. De te nem. Te kitartasz. És én csodállak érte. Én nem bírtam volna vénlány maradni. – Manapság szinglinek szokás nevezni. – Akárhogy is – vágta ki boldogan Flossie –, nyilván nem hiányzik az, ami soha nem volt a tiéd. – Ne légy nevetséges – mondta Enid. – Ha ez igaz volna, akkor nem létezne irigység a világon. Sem boldogtalanság. – Én nem irigyeltem Louise-t – mondta Flossie. – Mindenki azt gondolta, hogy igen, pedig nem. Miért irigyeltem volna? Nem volt jó az alakja. Nem volt melle. – Flossie – figyelmeztette Enid türelmesen –, ha nem irigyelted, akkor miért vádoltad meg rablással? – Mert igaz volt. – Flossie zihálva kapkodta a levegőt, és magához ragadta az inhalátort a dohányzóasztalról. – Az a nő – lihegte két lélegzetvétel között – tolvaj volt! Sőt még rosszabb! Enid felkelt, és hozott Flossie-nak egy pohár vizet. Odaadta neki, és gyöngéden azt mondta: – Idd meg a vizet, és hagyd ezt abba.
– Akkor hol van? – kérdezte Flossie. – Hová lett Véres Mária keresztje? – Semmi bizonyíték rá, hogy létezett az a kereszt – közölte nyomatékosan Enid. – Nincs rá bizonyíték? – Flossie szeme kidülledt. – Hiszen ott van. Ott van Holbein festményén. A nyakában lóg. És vannak iratok, hogy III. Gyula pápa ajándékozta Mária királynőnek azért, amit a katolikus Angliáért tett. – Egy irat van – mondta Enid. – És soha nem bizonyították a hitelességét. – És a fotó? – Az 1910-ben készült. Kábé annyira valódi, mint a híres felvétel a Loch Ness-i szörnyről. – Nem tudom, miért nem akarsz hinni nekem – nézett Flossie sértetten Enidre. – A saját szememmel láttam. A Metropolitan alagsorában. Nem lett volna szabad szem elől vesztenem, de aznap délután volt a Pauline Trigère-divatbemutató. És Louise is járt aznap a Metben. – Flossie, drágám – mondta Enid határozottan. – Nem érted? Azzal az erővel te is elvehetted volna a keresztet, ha létezik egyáltalán. – De nem én vettem el – makacskodott Flossie –, hanem Louise. Enid sóhajtott. Flossie ötven évig terjesztette ezt a pletykát. Konokul állította, hogy Louise ellopta a keresztet, és végül azért távolították el Flossie-t a Metropolitan Múzeum igazgatótanácsából, mert Louise ravaszul azt sugallta, hogy Flossie enyhe szellemi fogyatékosságban szenved. Mivel ezt mindenki elhitte, Louise győzött, és Flossie soha nem bocsátotta meg neki sem az állítólagos lopást, sem az árulását, ami oda vezetett, hogy Flossie kegyvesztett lett a New York-i társaságban. Flossie visszaverekedhette volna magát, de nem volt hajlandó lemondani arról az eszelős gondolatáról, hogy a feddhetetlen Louise Houghton ellopta Véres Mária keresztjét, és elrejtette valahol a lakásában. Flossie most is kimutatott az ablakon, és azt zihálta: – Én mondom neked, ma is ott van az a kereszt a lakásában, és csak arra vár, hogy megtalálja valaki. – De miért vitte volna el Louise Houghton? – kérdezte Enid türelmesen. – Mert katolikus volt. És a katolikusok ilyenek. – Le kéne szállnod erről – mondta Enid. – Itt az ideje. Louise meghalt. Nézz szembe a tényekkel. – Miért? – Gondolj arra, hogy mit hagysz magad után – magyarázta Enid. – Nem akarhatsz úgy sírba szállni, hogy mindenki annak a vén bolondnak tart, aki megvádolta Louise Houghtont. – Nem érdekel, hogy ki mit gondol – mondta Flossie büszkén. – Soha nem is érdekelt. És soha nem fogom megérteni, hogyan volt képes a saját mostohalányom tovább barátkozni Louise-zal. – Jaj, Flossie – ingatta a fejét Enid. – Ha New Yorkban mindenki állást foglalna az
ilyen pitiáner, jelentéktelen vitákban, akkor senki nem barátkozna többé senkivel. *** – Olvastam ma valami furát – mondta a sminkes. – „Mit nyer az, akinek nincs meg mindene?” – Nincs meg mindene? – kérdezett vissza Schiffer. – Ismerős. – Egy barátom küldte el e-mailben. Továbbíthatom neked, ha kéred. – Kösz – felelte Schiffer. – Érdekel. A sminkes hátralépett, hogy megszemlélje a művét a nagy tükörben. – Mi a véleményed? – Tökély. Azt akartuk, hogy legyen természetes. Nem hiszem, hogy egy zárdafőnöknő agyonsminkelné magát. – Majd az első szex után rádobhatunk egy lapáttal. Alan, a vörös hajú asszisztens dugta be a fejét az ajtón. – Várnak minket – mondta Schiffernek. – Kész vagyok – állt fel Schiffer a székből. – Schiffer Diamond elindult – szólt bele Alan a fejmikrofonba. Végigmentek egy rövid folyosón, aztán átvágtak a díszletépítő részlegen. Magas, kétszárnyú vasajtó vezetett a hat díszlet egyikébe. Odabent, a szürke válaszfalak útvesztőjén túl fehér háttérfal; több rendezői szék sorakozott egymástól némi távolságra, szemben a monitorokkal. Asa Williams, a rendező bemutatkozott. Mogorva, hórihorgas férfi volt kopaszra borotvált fejjel és tetoválással a bal csuklóján. Sokat dolgozott a tévének, és újabban két sikerfilmet is jegyzett. Körülötte ott nyüzsögtek a szokásos stábtagok, nyilván kíváncsian arra, hogy milyen lesz Schiffer. Nehéz eset vagy profi? Schiffer barátságos volt, de távolságtartó. – Ismeri a dörgést, ugye? – kérdezte Asa, és bevezette a díszletbe. Azt kérte, hogy induljon el a kamera felé. Forduljon jobbra. Forduljon balra. A kamerában lemerült az elem. Négy percre leálltak, amíg valaki kicserélte. Schiffer a rendezői szék mögé ment. A producerek a tévétársaság embereivel beszélgettek. – Még mindig jól néz ki. – Igen, remekül. – Nem túl sápadt? Visszaküldték a sminkszobába. Beülve a székbe Schiffer felidézte azt a délutánt, amikor Philip bekopogott a lakókocsija ajtaján. Még mindig ki volt borulva, amiért tetűnek nevezte a filmjét. – Ha szerinted szart sem ér a filmem, akkor miért játszol benne? – kérdezte. – Nem mondtam, hogy szart sem ér. Csak azt, hogy tetű. Nagy különbség. És vastagabb bőrre lesz szükséged, ha életben akarsz maradni Hollywoodban.
– Ki mondta, hogy életben akarok maradni Hollywoodban? És miből gondolod, hogy nem elég vastag a bőröm? – Mit tudsz te egyáltalán? – kérdezte Philip később, amikor már a szálloda szabadtéri koktélbárjában ültek az italukkal. – Ez csak a második filmed. – Gyorsan tanulok – mondta Schiffer. – Hát te? Philip rendelt két tequilát, aztán még kettőt. Volt egy biliárdasztal a bár mögött, ők pedig minden elképzelhető ürügyet megragadtak arra, hogy véletlenül megérintsék egymást. Az első csókra a mosdó előtt került sor, amely egy kis kunyhóban volt. Amikor Schiffer kijött, Philip már várta. – Gondolkodtam azon, amit arról mondtál, hogy Hollywood megrontja az embert. Schiffer nekidőlt a kunyhó nyers deszkafalának, és nevetett. – Nem kellene mindent szó szerint venned, amit mondok. Néha csak azért beszélek, hogy halljam a hangomat. Mi rossz van abban? – Semmi – mondta Philip és a falnak támasztotta a tenyerét a nő válla fölött. – De ez azzal jár, hogy sohasem fogom tudni, mikor beszélsz komolyan. – Schiffer félrebillentette a fejét, hogy ránézzen, bár Philip nem sokkal volt magasabb nála – talán tizenöt centivel. De akkor már Schiffer háta mögé csúsztatta a karját, és megcsókolta; milyen puha volt a szája! Mindketten megrémültek, gyorsan szétváltak, visszamentek a bárba, és ittak még két tequilát, de a kocka már el volt vetve, újra csókolózni kezdtek, fogdosták egymás arcát és hátát, míg a bárpincér azt nem mondta: – Vegyenek ki egy szobát. Schiffer nevetett. – Már van. A nő szobájában belebonyolódtak az egymás testével való hosszú és élvezetes ismerkedésbe. Amikor levették az ingüket és összesimultak, nagy élmény volt a bőrük találkozása. Feküdtek egymás mellett egy ideig, mint a kamaszok, akiknek még rengeteg idejük van, és nem akarnak túl gyorsan túl messzire menni; aztán levették a nadrágjukat is, és szexet imitáltak – Philip pénisze a fehérneműn keresztül érintette Schiffer vagináját. Egész éjjel simogatták és csókolgatták egymást, közben el-elszunnyadtak arra az örömteli meglepetésre ébredve, hogy a másik ott van mellettük az ágyban, aztán folytatták a csókolózást, és végül, valamikor hajnalban jött el az idő a behatolásra. Az az első löket semmihez sem volt fogható, s annyira a hatása alá kerültek, hogy Philip leállt, bent hagyva a péniszét, amíg hozzászoktak a két, tökéletesen egymásba illő testrész csodájához. Schiffernek reggel hétkor jelenése volt, de délelőtt tízkor, a forgatási szünetben Philip bement a lakókocsijába, és ott csinálták a műszálas lepedővel letakart kis ágyon. És aznap még háromszor. A közös vacsorán a stábbal Schiffer Philip lábára tette a lábát, Philip pedig az inge alá nyúlva fogta a derekát. Addigra már az egész stáb tudta, de a forgatás alatti viszonyokat elkönyvelték az összezártság és a feszített munka rovására. A film elkészültével együtt általában ezek a szerelmek is
véget értek, de Philip Schiffer után ment Los Angelesbe, és beköltözött a bungalójába. Ugyanúgy élvezték az együttélést, mint a legtöbb fiatal pár, akiknek még újdonság a közös mindennapi élet, és még a bevásárlás a szupermarketben is kész kaland. Az ismeretlenség áldott állapota csak rövid ideig tartott, mert bemutatták a filmet, és hatalmas siker lett. A kapcsolatuk egyszerre nyilvánossá vált. Béreltek egy nagyobb házat Hollywood Hillsben, de a kapuval sem tudták kizárni a külvilágot, és ekkor kezdődtek a bajok. Az első veszekedésük egy magazin miatt tört ki, amely a címlapon hozta Schiffer képét. A cikkben idéztek is tőle: „Nem tudom túl komolyan venni a filmezést. Végül is nem sokban különbözik attól, amikor a kislányok beöltöznek és szerepet játszanak.” Schiffer egy megbeszélésről ment haza egy délután, és ott találta a magazint kinyitva a dohányzóasztalon, Philip pedig dúlt-fúlt az idézet miatt. – Ez a véleményed a munkámról? – kérdezte. – Ennek semmi köze hozzád. – Ez igaz – mondta Philip. – Mert minden csak rólad szól. Megfordult a fejedben egyáltalán, hogy az én filmemről beszélsz? – Ne szívd úgy fel magad. Nem áll jól. – De úgy tűnt, hogy jóvátehetetlenül megsebezte Philip egóját. Húzták még egy darabig, aztán Philip visszaköltözött New Yorkba. Eltelt egy nyomorúságos hónap, mire felhívta. – Gondolkoztam. Nem bennünk van a hiba, hanem Hollywoodban. Miért nem jössz ide New Yorkba? Schiffer huszonnégy volt akkor, és készen állt bármilyen kalandra. De ennek már több mint húsz éve, gondolta most, a saját tükörképét nézve a sminkszobában. A csupasz körték éles fényében nem tagadhatta le, hogy nem úgy fest már, mint az a régi lány. Az arca beérett; szögletesebb és beesettebb, senki nem nézné már naivának. De most sokkal többet tudott arról, hogy mit akar az élettől, és mi az, ami nem fontos. De Philip vajon tudja-e? Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy ellenőrizze a sminkjét, és azon tűnődött, mit gondolhatott Philip, amikor összefutottak a liftben. A középkorú nőt látta benne? Vonzónak találja még egyáltalán? Tíz évvel ezelőtt találkoztak legutóbb. Egy film promóciós turnéján járt New Yorkban, és az Ötödik sugárút 1. előcsarnokában szembetalálta magát Philippel. Több mint egy éve nem beszéltek már, de azonnal visszataláltak a régi szokásaikba, és amikor Schiffer túl volt az utolsó interjún, együtt vacsoráztak a Da Silvanóban. Tizenegykor szörnyű vihar kerekedett, mindenki bemenekült, és a pincérek félretolták az asztalokat, bekapcsolták a zenét, és mindenki táncolt. – Szeretlek – mondta Philip. – Te vagy a legjobb barátom. – Nekem is te vagy a legjobb barátom. – Mi megértjük egymást. És mindig barátok maradunk. Schiffer lakásában kötöttek ki. Volt egy antik, baldachinos ágya, amit Angliából
hozatott; abban az évben két hónapot töltött Londonban, egy színdarabban játszott, és beleszeretett az angol vidéki házakba. Philip félkönyékre támaszkodva hajolt fölé, a haja Schiffer arcába hullt. Hevesen és komolyan szeretkeztek, elámulva, hogy ez még mindig milyen jó, és újra felvetődött, hogy összejöhetnek. Philip rákérdezett a programjára. Schiffernek Európába kellett repülnie, onnan egyenesen vissza L. A.be, de azt mondta, hogy tesz egy kitérőt, és megpróbál legalább néhány napot New Yorkban tölteni. Aztán lesz egy új filmje, amit Vancouverben és Indiában forgatnak. Eltelt hat hónap, és Schiffer azt hallotta valakitől, hogy Philip nősülni készül. Felült egy gépre, és New Yorkba ment, hogy számon kérje. – Nem nősülhetsz meg – mondta neki. – Miért nem? – Miattunk. – Nincs olyan, hogy mi. – Csak mert te nem akarod, hogy legyen. – Nem számít, hogy akarom-e. Nem létezik. – Ki az a nő? – kérdezte Schiffer. – Mit tud? Susannek hívták, és egy manhattani magániskolában tanított. Amikor Schiffer tovább ütötte a vasat, Philip megmutatta neki a fényképét. Huszonhat éves volt, csinos és kenyérre lehetett kenni. – Annyi nő közül miért pont őt választottad? – követelt magyarázatot Schiffer. – Szerelmes vagyok belé – mondta Philip. – Nagyon kedves. Schiffer tombolt, aztán könyörgött. – Mi van benne, ami bennem nincs meg? – Stabil. – Az én is lehetek. – Mindig egy helyben van. – És neked az kell? Egy kisegér, aki mindent megtesz, amit mondasz? – Nem ismered Susant. Nagyon független nő. – Inkább függő. És pontosan ezért akarod elvenni. Legalább valld be. – Szeptember huszonhatodikán esküszünk. – Hol? – Nem mondom meg. Nem akarom, hogy tönkretedd az esküvőt. – Nem akarom tönkretenni. Most mit izgulsz? Fogadok, hogy a szülei kertjében lesz a lagzi. – Valójában a vidéki házukban. East Hamptonban. Schiffer Billy Litchfield segítségével tette tönkre az esküvőt. A birtokot körülvevő bokrok közt bújtak meg. Schiffer figyelte, ahogy a fehér vászonöltönyt viselő Philip kimondja az igent egy másik nőnek. Hónapokkal később azzal igazolta a viselkedését, hogy Philip házassága olyan volt, mint a halál: látnia kellett a holttestet, hogy elhiggye, valóban eltávozott belőle a lélek.
Alig több mint egy év múlva azt hallotta egy ügynöktől, hogy Philip válik. Tizennégy hónapig tartott a házassága. De akkor már késő volt. Schiffer jegyben járt egy angol márkival, egy korosodó arszlánnal, akiről kiderült, hogy durva kábítószerfogyasztó. Amikor Saint-Tropez-ben életét vesztette egy hajóbalesetben, Schiffer visszament L. A.-be, hogy újraindítsa a karrierjét. Nincs munka, közölte vele az ügynöke – túl sokáig volt távol, és már túl van a harmincötön. Azt tanácsolta, hogy kövesse a többi színésznő példáját, és szüljön gyerekeket. Egyedül Los Angelesben, munka nélkül, ami elterelte volna a figyelmét a férje haláláról, Schiffer mély depresszióba zuhant, és egy napon már fel sem kelt az ágyból. Így ment ez hetekig. Philip akkortájt érkezett L. A.-be, de Schiffer különböző kifogásokkal elhárította a találkozást. Senkivel sem akart találkozni. Még elhagyni is alig tudta a Los Feliz-i házát. Már a gondolata is kimerítette, hogy lehajtson a hegyről a szupermarketbe, két óra hosszat gyűjtötte az erőt, hogy összekészüljön, beüljön a kocsiba és kihajtson a garázsból. A hajtűkanyarokban azt nézte, hol térjen le az útról, bele a szakadékba, csak az tartotta vissza, hogy hátha túléli a balesetet, és még rosszabb állapotba kerül, mint amilyenben most van. Az ügynöke kierőszakolta, hogy egyik délután ebédeljen vele a Polo Clubban. Schiffer alig szólalt meg, és csak piszkálta az ételt. – Mi van veled? – kérdezte a férfi. Schiffer megrázta a fejét, és azt motyogta: – Nem tudom. – Így nem közvetíthetlek ki sehová. Hollywood kegyetlen város. Azt fogják mondani, hogy soha többé nem fogsz dolgozni, ha eddig még nem mondták. Miért nem mégy el a sivatagba? Vagy Mexikóba. Vagy akár csak Malibuba, az ég szerelmére. Vegyél ki pár hetet. Vagy egy hónapot. Mire visszajössz, talán szerzek is neked egy anyaszerepet. A véget érni nem akaró ebéd után Schiffer visszaült a kocsijába; a Sunseten hajtott, amikor sírógörcsöt kapott, és órákra meg kellett állnia. Rettenetes volt a kétségbeesés, de még rosszabb a szégyen. Az olyan emberek, mint ő, nem eshetnek depresszióba, de ő összeomlott, és nem tudta, hogyan gyógyíthatná meg magát. Az ügynöke, merő szánalomból, elküldte neki egy tévésorozat forgatókönyvét. Schiffer nem volt hajlandó együtt ebédelni a szerzővel, de fogadta őt a házában. Tomnak hívták, fiatalabb volt nála, lelkes és érzékeny, akit nem riasztott vissza a gyengesége. Azt mondta, hogy szeretne segíteni neki, Schiffer hagyta, aztán szeretők lettek, és a férfi nemsokára hozzáköltözött. Végül nem ő játszotta a szerepet, de a sorozat sikeres lett, Tom meggazdagodott, vele maradt és összeházasodtak. Schiffer újra dolgozni kezdett, játszott három független filmben, az egyik szerepért Oscarra jelölték… visszakerült a térképre. Tommal is jól alakultak a dolgok. A következő tévésorozata is siker lett, de attól fogva megállás nélkül dolgozott, és lassan egymás agyára mentek. Schiffer jóformán minden szerepet
elvállalt, amire csak felkérték, hogy szabaduljon Tomtól és a házasságuktól. Ez így ment még három évig, amikor rájött, hogy Tomnak van valakije, és onnan már könnyen ment. Hat évig voltak házasok, és a hat év alatt soha nem szűnt meg Philipre gondolni, vagy arra, hogy vele milyen lett volna az élete.
5 Mindy lelkére újabban súlyosan nehezedett rá a szex. Ő és James nem csinálták valami gyakran. Ami azt illeti, egyáltalán nem csinálták. A legderűlátóbb forgatókönyv szerint is legfeljebb egyszer vagy kétszer egy évben. Ez szörnyű volt és helytelen, Mindy rossz feleségnek érezte magát tőle, aki nem teljesíti a kötelességét, de ugyanakkor nagy megkönnyebbülést is jelentett számára. Csak ne bántotta volna. Tudta, hogy a nőknek idővel ez problémát szokott okozni. De azt hitte, hogy csak jóval a menopauza után. Az meg sem fordult a fejében, hogy ilyen korán bekövetkezhet. Kezdetben, amikor összejöttek, sőt még a házasságuk negyedik-ötödik évében is, büszke volt arra, hogy milyen jól megy neki a szex. A Sam születése utáni években hetente egyszer csinálták, és akkor tényleg megadták a módját. Voltak dolgok, amiket szerettek. Mindy élvezte, ha kikötözték, és néha ő kötözte meg Jamest (speciális „köteleik” voltak erre a célra – James régi Brooks Brothers nyakkendői, amelyeket egyetemistaként viselt), és amikor Mindy kötözte meg Jamest, démonként lovagolta meg a péniszét. Idővel kezdett megkopni a szex, ami nem meglepő egy házaspár esetében, de havonta egyszer vagy kétszer még mindig sort kerítettek rá, aztán, két évvel ezelőtt, jelentkezett a fájdalom. Elment a nőgyógyászához, hogy megbeszélje vele, de a doktornő azt mondta, hogy nem száraz a vaginája, ez még nem a menopauza, és használjon síkosítót. Mindy sokat tudott a síkosítókról, de azok sem használtak. Vásárolt egy vibrátort. Semmi különöset, csak egy sima, világoskék műanyag hengert. Fogalma sem volt, miért éppen világoskéket választott. Talán elfogadhatóbbnak tartotta, mint a rózsaszínt vagy a vöröset. Egy szombat délután, amikor James elvitte valahová Samet, kipróbálta a vibrátort, de alig dugta be két centire a vaginájába, és már jelentkezett a fájdalom. Ettől fogva kerülte a szexet. James soha nem kérdezett rá, de a szex hiánya a házasságukban úgy feküdt köztük, akár egy krumpliszsák. Mindynek bűntudata volt, szégyenkezett, de azt mondta magának, hogy nem számít. Most viszont, amikor úgy fest, hogy James sikeres lesz, már nagyon is számít. Mindy nem volt hülye. Tudta, hogy a sikeres férfiak válogathatnak. Ha tőle nem kap szexet, hozzájuthat valahol máshol. Kedden azzal az elhatározással tért haza a munkából, hogy aznap este rászánja magát, bármennyire fáj is. Ám keresztülhúzták a számítását. – Megy a temetésre? – kérdezte Roberto, amikor belépett az Ötödik sugárút 1. előcsarnokába. – Milyen temetésre? – kérdezett vissza Mindy. – Mrs. Houghtonéra. Holnap lesz a St. Ambrose-templomban. – A mindig
mosolygós Roberto nevetett. – Úgy hallom, zártkörű lesz. – A temetések nem zártkörűek – mondta Mindy. – Hát ez az lesz. Úgy hallom, meghívó kell hozzá. – Hol hallotta ezt? – kérdezte Mindy. – Csak úgy hallottam – nevetett Roberto. Mindy dúlt-fúlt. A saját lakása helyett egyből felment Enid Merle-hez. – Mi ez az egész Mrs. Houghton temetésével? – kérdezte. – Búcsúztatás lesz, drága. Mrs. Houghtont már eltemették. – Te elmész? – Persze. – Én miért nem kaptam meghívót? A lakóbizottság elnöke vagyok. – Mrs. Houghton sok embert ismert. Ez New York. Nem hívnak meg mindenkit mindenhová. – Tudnál nekem meghívót szerezni? – kérdezte Mindy. – Elképzelni sem tudom, miért akarnál ott lenni – mondta Enid, és becsukta az ajtót. Még mindig haragudott Mindyre, mert nem támogatta a tervét Mrs. Houghton lakosztályának felosztására. Odalent Mindy a dolgozójában találta Jamest. – Meg vagyok sértve – mondta, belevetve magát az öreg bőrfotelba. – Úgy látom, a házból mindenkit meghívtak Mrs. Houghton búcsúztatására. Csak engem nem. – Ne szívd mellre – figyelmeztette James. Ez nem vallott rá. Mindy megkérdezte, mi baja van. – Miért nem mondtad el, hogy blogot írsz? – Mondtam. – Nem mondtad. – De mondtam, csak nem emlékszel. – Hát most rólad írnak a Szurkapiszkán – mondta James. – Jót vagy rosszat? – Szerinted? – kérdezte James. Mindy felállt, és a férje válla fölött bámulta a monitort. Ez volt a címe: MINDY GOOCH INTERNET MOGULETTE ÉS CÉGES MÉDIARIBANC ELMÉLKEDÉSEKKEL TRAKTÁLJA A VILÁGOT. Alatta egy szörnyű színes fotó Mindyről, ahogy az irodaépületből távozik. Leharcoltnak és slamposnak tűnt a régi fekete kabátjában, a praktikus barna táskával a vállán. Nyitva a szája; a fotó látószöge eltúlzottan hegyesnek mutatta az orrát és az állát. Mindynek az volt az első gondolata, hogy a kép bántóbb, mint a szöveg. Az élete nagy részében Mindy kivételes figyelmet fordított arra, hogy ne essen a hiúság bűnébe, mivel lenézte azokat, akik túl sokat törődtek a külsejükkel, amit a felszínesség biztos jelének tekintett. De ez a fotó egyszerre szétzúzta a belső tükrét. Többé nem képzelheti azt, hogy csinos, hogy
még mindig úgy néz ki, mint egy huszonöt éves, amikor az ellenkezőjét bizonyító kép ott van minden számítógépen, a nap huszonnégy órájában, az év minden napján, az idők végezetéig elérhetően. De legalábbis addig, amíg ki nem fogy az olaj, el nem olvad a sarki jégtakaró és/vagy el nem pusztítja a világot egy háború, egy meteor vagy egy óriáscunami. – Ki írta ezt? – csattant fel. Megnézte a nevet a szöveg mellett. – Thayer Core. Ki a fene ez? – Ne szívd mellre – mondta James. – És miért ne? Hogy merészelik? – Kit érdekel? – kérdezte James. – Engem – válaszolta Mindy. – A jó híremről, az imidzsemről van szó. Én nem olyan vagyok, mint te, James. Nem ülök ölbe tett kézzel, ha megsért valaki. Hanem teszek ellene. – Mit? – meregette a szemét James. – Kirúgatom ezt a kölyköt. James legyintett. – Te nem tudod, de ezek a weboldalak mind céges tulajdonban vannak – mondta Mindy. – Vagy lesznek hamarosan. Nekem pedig megvannak a kapcsolataim. A céges világban. Nem véletlenül nevezett „céges médiaribancnak”. Muszáj föltennem a Mozartot. – Újabban megnyugtatónak érezte Mozartot, ami szintén annak a jele lehet, hogy középkorú lett, gondolta. A CD-ért át kellett mennie a saját dolgozójába, a szomszéd szobába. A Varázsfuvolát választotta ki a halomból. A nyitány – a harsány dobok és fuvolák, majd a finom vonósok hangja – kis időre elvonta a figyelmét. De aztán rápillantott a saját számítógépére. A képernyővédő Sam halloweenkor készült fotója volt, dinoszauruszjelmezben. Háromévesen megőrült a dinoszauruszokért. Mindy elfordult, de a számítógép visszahúzta. A Szurkapiszka visszahúzta. Rákeresett és újra elolvasta a szöveget. – Mindy! – mondta szemrehányóan a belépő James. – Mit csinálsz? – Dolgozom. – Nem dolgozol. Itt ülsz, és magadról olvasol. – Aztán szónokolni kezdett. – Ez az új évezred neurózisa. Ez már nem is önmagunkba merülés. Ez önaddikció. És pontosan ezért – hörögte –, pontosan ezért írtam David Bushnellről. – Mi? – kérdezte Mindy. – David Bushnell nem önmagával foglalkozott – mondta James. Leült a kanapéra, és hátradőlt, mint aki hosszú beszélgetésre készül a könyvéről. – Nem úgy, mint az élősködők, akik ma ellepik a világot, a publicisták, a brókerek, az ügyvédek, mindenki, aki másokat próbál meg levenni… Mindy meredten nézte, fogalma sem volt, hová akar kilyukadni. Visszaterelte
a szót önmagára. – Nem tudom túltenni magam rajta – mondta. – Hogy merészelik? Miért éppen velem szórakoznak? Mindy már megint eltereli a szót a könyvemről, gondolta James. Máskor hagyta volna. De most nem volt hangulata kedvében járni a feleségének. Felállt, és turkálni kezdett a CD-k között. – Miért ne szórakozhatnának veled? – kérdezte egy Rolling Stones-sikerválogatást mustrálva. Rajta van a Mother’s Little Helper, észrevételezte; talán meg kéne hallgatni. – Ezt hogy érted? – kérdezte Mindy. – Mert te olyan különleges vagy, és mások felett állsz? – vetette oda James. – De ez annyira bántó – ellenkezett Mindy. – Megalázottnak érzem magam. – Megsemmisítő pillantást vetett Jamesre. – Én csak azt mondom – folytatta James –, hogy a húszéves újságírói működésed alatt te soha nem sértettél meg senkit? – Arra célzol, hogy ez valamilyen megtorlás? – kérdezte Mindy. – Lehet. Vagy a karma. Mindy dühödten felhorkant. – Vagy csak a fiatalok, akik manapság undokok és irigyek. És tiszteletlenek. Mit ártottam én nekik? – Elég sikeres vagy – mondta James. – Vagy kifelé sikeresnek látszol. Hát nem érted? Mi már az elit tagjainak számítunk. – Szünetet tartott, és Mindyre mutatott az ujjával. – Mi. Te meg én. Mi már úgynevezett felnőttek vagyunk. Akiket a fiatalok le szeretnének váltani. Pontosan ugyanolyan fiatalok, mint mi voltunk húszévesen. – Mi nem voltunk ilyenek. – Emlékezz vissza, milyen sztorikat írtál annak idején. Csak azért gondolod, hogy mások voltak, mert te írtad őket. És valahányszor lehúztál valakit, azt mondtad, hogy jogos, mert sikeres ember, ergo egy seggfej. És mindenki azt gondolta, hogy milyen okos vagy, és felfigyeltek rád. Így volt a legkönnyebb figyelmet kelteni. Mindig is így volt ez, Mindy. Kigúnyolni azokat, akik jobbak nálad. Ha tiszteletlenül beszélsz a sikeresekről, azzal észre véteted magad. Rohadtul olcsó megoldás. Minden normális embert elhallgattatott volna ez a megjegyzés, gondolta James. De nem Mindyt. – Mert te annyival jobb vagy? – kérdezte. – Én sose tettem ilyet. – Nem, James – mondta Mindy. – Te nem. Te férfi vagy. Te hosszú, véget nem érő szövegeket írtál… a golfról. Egy évig dolgoztál rajtuk. Tízezer szó a golfról, egy év alatt? Én meg dolgoztam, James. Pénzt kerestem. Ez volt a dolgom. – Helyes – mondta James. – Most meg azoknak a kölyköknek a dolga. – Hát ez remek, James – panaszolta Mindy. – Én támogatást vártam tőled, te pedig ellenem fordulsz. A saját feleséged ellen. – Én csak megpróbálom más nézőpontból láttatni az ügyet – mondta James. – Nem érted? Ezek a srácok olyanok, mint mi. Ők még nem tudják, de húsz év múlva majd
felébrednek, és ők lesznek mi. Álmukban nem jutna eszükbe. Nem győznének tiltakozni ellene. Nem, velük ez soha nem történhet meg. Ők lesznek a kivételek. Ők nem fognak megváltozni. Belőlük ugyan nem lesz megfáradt, középszerű, apatikus és néha vesztes figura. De az élet majd gondoskodik róla. És akkor ráébrednek, hogy olyanok lettek, mint mi. Ez lesz majd a büntetésük. Mindy kihúzott egy hajtincset, és megvizsgálta. – Te meg miről beszélsz? – kérdezte. – Azt mondod, hogy valami baj van velünk? Jamesnek elszállt a harci kedve. – Nem tudom – mondta. És magába roskadt. – Mi folyik itt? – szólalt meg egy hang. Mindy és James felkapta a fejét. Sam, a fiuk érkezett haza, és megállt Mindy dolgozószobájának ajtajában. – Csak beszélgetünk – felelte Mindy. – Miről? – kérdezte Sam. – Az anyádról írnak a Szurkapiszkán – mondta James. – Tudom – vonta meg a vállát Sam. – Ülj le – mondta James. – Mi a véleményed róla? – Semmi – válaszolta Sam. – Nincs róla véleményem. – Nem érzed magad… megsértve? – Nem. – Az anyád igen. – Ez a ti nemzedéketek. A velem egykorú srácoknak nincsenek rossz érzéseik. Ez csak színjáték. Mindenkinek megvan a maga valóságshow-ja. Ennyi. James és Mindy Gooch egymásra nézett és ugyanarra gondolt: az ő fiuk egy zseni! Melyik tizenhárom éves kölyök lát bele ilyen mélyen az emberi létbe? – Enid Merle kérte, hogy nézzem meg a számítógépét. – Nem – mondta Mindy. – Miért? – Haragszom rá. – Samet hagyd ki ebből – mondta James. – Mehetek? – kérdezte Sam. – Igen – válaszolta James. Amikor Sam kiment a szobából, folytatta a kirohanását. – Reality tévé, blogok, kommentátorok, mindez az élősködők kultúrája. – És egyszerre el kellett gondolkoznia azon, miért is mondja ezt. Miért nem fogadja el az új dolgokat? Ezt az új embertípust, amely énközpontú és fogyasztáscentrikus? *** Sam Gooch magán viselte a serdülőkor és a New York-i lét jegyeit. Nem volt ártatlan. Valamikor két és négy éves kora között veszítette el az ártatlanságát, amikor megdicsérték a felnőttes észrevételeit. Mindy rendszeresen elismételte
a megjegyzéseit a munkatársainak, mindig hozzátéve, természetesen a kellő ámulattal: „Honnan tudhat ilyen dolgokat! Hiszen még csak [írja be a megfelelő számot] éves!” Most, tizenhárom évesen, Sam már maga is aggódott, hogy túl sokat tud. Néha úgy érezte magát, mint akit megviselt az élet, és sokat tűnődött azon, hogy mi fog történni vele; hiszen már eddig is történtek vele dolgok, olyan dolgok, amelyek a gyerekekkel szoktak történni New York Cityben. De azt is tudta, hogy ő nem rendelkezik olyan előnyökkel, mint azok a srácok, akiknek a környezetében mozgott. A Village egyik legjobb házában lakott, de az épület legrosszabb lakásában; őt nem vették ki az iskolából, hogy három hétre Kenyába utazzon; soha nem rendeztek neki születésnapi zsúrt a Chelsea Piersben; soha nem volt rockkoncerten a Madison Square Gardenben, hogy lássa az apját szólógitározni. Amikor Sam elhagyta a várost, mindig olyan gyerekeknek a vidéki házába ment, akiknek a szülei gazdagabbak és rangosabbak voltak, mint az ő családja. Az apja arra biztatta, hogy szerezzen „tapasztalatokat”, ragaszkodván ahhoz a hóbortos nézethez, hogy az írói lét része a tapasztalatszerzés; miközben nem úgy tűnt, mintha az apja annyi tapasztalatot gyűjtött volna az életben. Samnek már voltak tapasztalatai, amelyekről inkább lemondott volna, különös tekintettel azokra, amelyek a lányokkal voltak kapcsolatosak. Akik valami olyasmit akartak, amit ő nem tudott nekik megadni. Sam azt gyanította, hogy amire a lányok vágynak, az az állandó figyelem. Amikor elment azokba a vidéki házakba, a szülők magukra hagyták a gyerekeket. A fiúk megjátszották magukat, a lányok őrülten viselkedtek. Aztán elbőgték magukat. Amikor hazaért, olyan fáradt volt, mintha két évet élt volna le két nap alatt. Az anyja már várta. És egy-két óra múlva jött az elkerülhetetlen kérdés: – Sam, írtál köszönőlevelet? – Nem, mama, az kínos. – Még soha senki nem érezte magát kínosan attól, hogy köszönőlevelet kapott. – Nekem kínos. – Miért? – Mert senki másnak nem kell köszönőlevelet írnia. – Mert ők nem olyan jól neveltek, mint te, Sam. Majd meg fogod látni. Valaki majd emlékezni fog a köszönőleveledre, és munkát ad neked. – Nem akarok másoknak dolgozni. – Ilyenkor az anyja átölelte. – Nagyon okos vagy, Sammy. Egyszer még te fogod vezetni a világot. Így hát Sammy számítógépguruvá képezte magát, ami mély benyomást tett a szüleire és mindazokra, akik 1985 előtt születtek. „Sam előbb tudott szörfölni az interneten, mint beszélni” – dicsekedett az anyja. Hatéves korában beíratták New York egyik legelitebb iskolájába – ezt az anyja ellenszenves, levakarhatatlan elszántságának köszönhette (Mindy az a fajta volt, akire az emberek végül azt mondták, „jobban jársz, ha engedsz neki, mert úgysem tudod lerázni”) –, és Sam rájött, hogy magának kell megkeresnie a zsebpénzét, ha fenn akarja tartani a mesterségesen elért státusát. Tízévesen beindította saját
számítógépes vállalkozását a házban. Sam kemény volt, de méltányos. Óránként száz dollárt kért a szolgáltatásaiért a lakóktól, a Philip Oakland-féléktől, a halk szavú orvosoktól és ügyvédektől, a rockbandát menedzselő nőtől, de ingyen segített az ajtónállóknak és a portásoknak. Ezt az anyja helyett is tette. A portások azokat a lakókat utálták legjobban, akik a legkevesebb borravalót adták karácsonykor, és Sam tudta, hogy az anyja az egyik Scrooge-nak van elkönyvelve. Mindy úgy adja át karácsonykor a huszonöt és ötvendolláros borravalókat, mint akinek a fogát húzzák. Újra meg újra ellenőrizte a borítékok tartalmát a huszonöt ajtónálló és portás listája alapján, és ha hibát talált – ami gyakran megesett, mert egy ötvenessel vagy húszassal többet vett ki az automatából –, kiragadta a bankjegyet a borítékból, és gondosan elhelyezte a tárcájában. De Sam erőfeszítései megtérültek. Szerették őt a házban, az anyja iránt pedig elnézést mutattak, úgy jellemezve Mindyt, mint aki talán nem is olyan rossz, mint amilyennek látszik. – Végül is milyen helyes fia van, ami sokat elmond egy nőről – vélekedtek a portások. De most gond támadt Mindy és Enid között, amit szintén Samnek kell helyre raknia. Az előcsarnokban összefutott egy idegen lánnyal, aki a liftek előtt állt, és az iPhone-ját nézegette. Sam mindenkit ismert a házban, és kíváncsi volt, ki lehet ez, mit keres itt, kihez jött. A lány zöld nyakbakötős felsőt, sötét farmert és magas sarkú szandált viselt, és egy bizonyos típusba tartozó szépség volt. Sam ismert szép lányokat az iskolában, aztán ott voltak a modellek és a színésznők, meg néha csinos egyetemista lányok az utcán. De ez a lány, gondolta, a szájfénytől csillogó, duzzadt ajkával, ami szinte obszcén módon kunkorodik a sarkában, egy kicsit más. Drága a ruhája, de valahogy túl tökéletes. Samre pillantott, aztán visszatért a telefonjához, mintha zavarban lenne. A lány Lola Fabrikant volt, és az állásinterjúra tartott Philip Oaklandhez. Sam a sebezhetőség egy ritka pillanatában kapta el Lolát. Amíg végigment az Ötödik sugárúton, némiképp elbizonytalanodott. Mivel jól fejlett érzéke volt a státusszimbólumokhoz, tévedhetetlenül azonosította úgy az ordító, mint a finom különbségeket a lakóhelyek, termékek és szolgáltatások között; az Ötödik sugárút annyival különb volt a Tizenegyedik utcánál, ahol most lakott, hogy az már sértette az önértékelését. Miért nem itt lakik, tette fel magának a kérdést. Aztán megérkezve az Ötödik sugárút 1. égbe szökő, szürke tömbje elé, amelynek nem is egy, hanem két bejárata volt, faburkolatos előcsarnoka (mint egy férfiklubnak), és három egyenruhás, fehér kesztyűs ajtónálló fogadta (mint az inasok egy tündérmesében), megint csak azt gondolta: miért nem lakom én ebben a házban? A liftet várva elhatározta, hogy valami módon ide fog költözni. Mert megérdemli. Fölpillantva egy kamasz fiút látott, aki őt bámulta. Gyerekek is laknak az
épületben? Valahogy azt képzelte, hogy New York kizárólag a felnőtteké. A fiú beszállt utána a liftbe. Megnyomta a tizenkettedik emelet gombját. – Hányadikra? – kérdezte. – A tizenkettedikre – mondta Lola. Sam bólintott. A lány Philip Oaklandhez megy. Stimmelt. Az anyja mindig azt mondta, hogy Philip Oaklandnek könnyű, és hogy igazságtalan az élet. *** Nem sokkal Lola érkezésének megbeszélt időpontja előtt Philipet felhívta az ügynöke. – Már megint ezek a népek – mondta. – Mi a gond? – kérdezte Philip. Bár sokat kínlódott az anyaggal, előző nap sikerült leadnia a Koszorúslányok második fogalmazványát. – Senki nem tudja, mi a jó francot csinálnak – mondta az ügynök. – Én csak továbbítom az infót. A stúdió vésztanácsot akar összehívni ma délutánra. – Rohadjanak meg – mondta Philip. – Hatalmi játszmának tűnik. – Pontosan. Ha bárki is tudná, hogyan kell manapság jó filmet csinálni, akkor nem volna szükség erre a beszélgetésre. Miután az ügynök letette, telefonált egy asszisztens a stúdióból. Tíz percig tartania kellett, várva, amíg kapcsolják a stúdiófőnököt. A nőnek közgazdasági és jogi diplomája volt, amelyeknek ugyan semmi hasznát nem vette a kreatív folyamat megértésében, de ezt újabban mintha egy írói Pulitzer-díjjal egyenértékűnek tekintették volna. – Philip – mondta, szót sem vesztegetve arra, hogy elnézést kérjen a várakoztatásért –, történt valami az anyaggal az első és a mostani fogalmazvány között. – Ezt átírásnak hívják – felelte Philip. – Elveszett valami a főszereplőből. Már nem lehet szeretni. – Tényleg? – Nincs személyisége – mondta a stúdiófőnök. – Ez attól van, hogy mindent kivetetett velem, amitől személyisége lehetne – válaszolta Philip. – Gondolnunk kell a közönségre. A nők nagyon szeretnek ítélkezni. Maga is tudja. Ők a legszigorúbb kritikusai a többi nőnek. – Milyen kár – mondta Philip. – Ha nem így lenne, a nők kormányozhatnák a világot. – Két héten belül kérem az új fogalmazványt. Rázza gatyába, Philip – mondta, és letette. Philip felhívta az ügynökét. – Kiszállhatok ebből a projektből? – kérdezte. – Felejtsd el az egódat, és add meg nekik, amit akarnak. A többi már az ő bajuk.
Philip letette, és azon tűnődött, ami elég gyakran merült fel benne újabban: hová lett a bátorsága? Megszólalt az InterCom. – Miss Lola Fabrikant van idelent – mondta Fritz, a portás. – Felküldjem? A francba, gondolta Philip. A stúdióval huzakodva elfelejtette, hogy találkozót beszélt meg a lánnyal, aki e-mailben jelentkezett állásinterjúra. Már tíz jelöltet hallgatott meg, és mindegyik csalódást okozott. Valószínűleg ezzel a lánnyal is csak az idejét vesztegeti, de ha már itt van, rászán tíz percet udvariasságból. – Küldje fel – mondta. *** Néhány perccel később Lola Fabrikant már Philip kanapéján ült, és igyekezett a legjobb formáját mutatni. Philip Oakland nem volt olyan fiatal, mint a Nyári reggel viharvert példányának szerzői fotója láttatta a hátsó borítón, de öreg sem volt; mindenesetre fiatalabb, mint Lola apja, aki sohasem viselt kifakult fekete pólót, Adidas teniszcipőt, és nem növesztette a füle alá a haját. Elterpeszkedve a széken feltette a lábát az íróasztalra, és hol a tollával kopogtatott egy papírhalmon, hol a haját igazította a füle mögé. A lánynak, aki megadta Lolának az e-mail címét, igaza volt: Philip Oakland tényleg menő. – Beszéljen magáról – mondta Philip. – Mindent tudni akarok. – Már egyáltalán nem sietett megszabadulni Miss Lola Fabrikanttől, aki nem olyan volt, mint amire számított, és kellemes felüdülést jelentett ezen a tetves napon; már-már úgy érezte, mint akinek meghallgatásra találtak az imái. – Látta a Facebook-oldalamat? – kérdezte Lola. – Nem. – Én próbáltam megkeresni magát – mondta a lány. – De nincs fenn. – Kéne? Lola homlokráncolva nézett rá, mintha aggódna az egészségéért. – Mindenkinek van Facebook-oldala. Különben hogy tudná tartani a kapcsolatot a barátaival? Tényleg, hogyan, gondolta Philip. Elbűvölőnek találta a lányt. – Nem akarja megmutatni a Facebook-oldalát? Lola gyorsan megérintette az ujjával az iPhone-t, és Philip elé tartotta. – Ez én vagyok Miamiban. – Philip megbámulta a bikinis Lolát, aki egy kis hajón állt. Tudatosan próbál elcsábítani, vagy akaratlanul? Nem számít, gondolta. – És itt az életrajzom – mondta Lola Philip háta mögé lépve, hogy ismét állítson a telefonon. – Látja? Kedvenc színem: sárga. Mézeshétálmom: körülhajózni egy jachton a görög szigeteket. Kedvenc tévéműsorom… – Lola hátradobta hosszú haját, és egy tincs Philip arcához ért. – Elnézést.
– Ez nagyon érdekes – mondta Philip visszaadva a telefont. – Tudom – közölte Lola. – A barátaim mindig mondogatják is, hogy nagy dolgok fognak történni velem. – Milyen nagy dolgok? – kérdezte Philip, megjegyezve magának, hogy milyen sima, makulátlan a bőre. Idiótává változom a jelenlétében, gondolta. – Nem tudom – válaszolta Lola, azon merengve, mennyire különbözik Philip minden eddigi ismerősétől. Igazi személyiség, sőt még annál is jobb, mert híres. Hátradőlt a kanapén. – Tudnom kéne, mert már huszonkettő vagyok, de nem tudom. – Kisbaba – mondta Philip. – Még maga előtt van az egész élet. Lola összecsücsörített szájjal fújta ki a levegőt. – Mindenki ezt mondja, pedig nem is igaz. Manapság nem lehet totojázni. Mert lemaradsz. – Tényleg? – kérdezte Philip. – Bizony – ingatta bájos fejét Lola. – Megváltoztak a dolgok. Ha akarsz valamit, azt még egymillió ember akarja. – Elhallgatott, és felemelve szandálos lábát, félrebillentett fejjel gyönyörködött a feketére lakkozott lábkörmeiben. – De én nem bánom. Én bírom a versenyt. És győzni szoktam. Aha, gondolta Philip, és érezte, hogy megszállja az ihlet. Ez hiányzik a Koszorúslányok főszereplőjéből. A fiatalság megingathatatlan magabiztossága. – És mi lenne ez a munka? – kérdezte Lola. – Mit kéne csinálnom? Nem nekem kéne elvinnem a ruháit a tisztítóba, vagy ilyesmi, ugye? – Az a helyzet, hogy rosszabb – mondta Philip. – Kutatómunkát kellene végeznie nekem, de asszisztensre is szükségem van. Amikor konferenciahívásom van, maga a másik készüléknél ül, és jegyzetel. Ha tollal belejavítok egy kéziratba, maga újragépeli. El kell olvasnia minden fogalmazványt, mielőtt elküldi, javítani a félreütéseket és ellenőrizni a folyamatosságot. Esetenként pedig maga lenne a hallgatóságom. – Vagyis? – kérdezte Lola. – Például – magyarázta Philip – most egy Koszorúslányok című forgatókönyvön dolgozom, és arra a kérdésre keresem a választ, hogy mennyire foglalkoztat egy huszonkét éves nőt az esküvője. – Nem szokta nézni a Menyasszörnyeket? – döbbent meg Lola. – Az mi? – kérdezte Philip. – Te jó isten! – hüledezett Lola, és már készült belemerülni a valóságshow-król folyó társalgásba, ami az egyik kedvenc témája volt. – Olyan nők vannak benne, akik totál megszállottak lesznek az esküvőjük miatt, de annyira, hogy szó szerint bekattannak. Philip kopogott a tollával. – De miért? – kérdezte. – Mi olyan nagy szám a férjhez menésben? – Ma minden lány férjhez akar menni. Méghozzá fiatalon.
– Én azt hittem, hogy karrierre vágynak, és világuralomra, amikor elérik a harmincat. – Az a régebbi Y-generáció volt – mondta Lola. – Minden lány, akit csak ismerek, férjhez akar menni, és egyből gyerekeket is akar. Nem akarják úgy végezni, mint az anyjuk. – Mi a baj az anyákkal? – Boldogtalanok – mondta Lola. – A velem egykorú lányok nem törődnek bele a boldogtalanságba. Philip késztetést érzett, hogy visszatérjen a munkájához. Levette a lábát az asztalról, és felállt. – Ennyi volt? – kérdezte Lola. – Igen. Felemelte a szürke kígyóbőr táskáját, ami akkora volt, hogy Philip szerint egy egész boa constrictor bőre kellett hozzá. – Megkapom az állást? – kérdezte. – Mi lenne, ha mindketten aludnánk rá egyet, és majd holnap megbeszéljük – mondta Philip. Lola lesújtottnak tűnt. – Nem tetszem magának? – kérdezte. Philip kinyitotta az ajtót. – De tetszik – felelte. – Nagyon is. Éppen ez a probléma. Miután a lány távozott, Philip kiment a teraszra. Délre nézett. Zömök, modern középkori tájkép terült el előtte szürkéskékben és terrakottában. Közvetlenül alatta a Washington Square Park zöld foltja, a dolguk után siető apró emberkékkel. Ne tedd meg, figyelmeztette magát. Nem szabad felvenned ezt a lányt. Le fogsz feküdni vele, és kész a katasztrófa. De végre ráérzett a forgatókönyvre. Összeszedte a holmiját, és elindult a kis könyvtárba a Hatodik sugárúton, amely későig nyitva van, és ahol zavartalanul dolgozhat. *** Schiffer Diamond este hétkor fejezte be a forgatást, és a visszaúton a városba megnyitotta a csatolmányt, amelyet a sminkese küldött a BlackBerryjére Mindy blogjáról: „Nincs meg mindenem, és kezdek rájönni, hogy valószínűleg már soha nem is lesz. Talán nem is ettől félek igazán, hanem attól, hogy lemondok a boldogság kereséséről.” Nem, az ember soha nem tehet ilyet, gondolta Schiffer, és megérkezve az Ötödik sugárút 1.-be, azonnal felment a tizenharmadikra, és becsöngetett Philiphez. Nem volt otthon. A lakásában szólt a telefon, felkapta, abban a hitben, hogy hátha Philip hívja – nagyon kevesen ismerték ezt a telefonszámát. De Billy Litchfield volt az. – Egy kismadár azt csicseregte, hogy a városban vagy. Miért nem hívtál fel? – kérdezte
szemrehányóan. – Akartalak. De éjjel-nappal dolgozom. – Ha ebben a pillanatban éppen nem dolgozol, igyunk meg valamit a Da Silvanónál. Csodás esténk van. Valóban csodás este van, ébredt rá Schiffer. Miért ülne egyedül a lakásában? Találkozik Billyvel, aztán később visszanéz Philiphez. Addigra talán hazaér. Ő érkezett meg előbb Da Silvanóhoz, rendelt egy pohár bort, és Billyre gondolt. Szerette Billyt – ahogy mindenki. Tulajdonosnak érezte magát a barátságukban. Noha évek telhettek el úgy, hogy alig látták egymást, az érzésein ez mit sem változtatott, kivált, ha arra gondolt, hogy Billy az első emberek között volt, akikkel New Yorkban találkozott. Billy nélkül valójában el sem jutott volna oda, ahol most van. A Columbia Egyetemen tanult francia irodalmat, meg egy kis fotózást, és másodév végén egy híres divatfotós mellett volt nyári gyakorlaton. Egy kicsapongással egybekötött fotózás alkalmával, a Soho egy műteremlakásában ismerkedett meg Billyvel, aki akkor a Vogue munkatársa volt. Az idő tájt hegyekben állt a pezsgő és a kokain, a modell három órát késett, aztán elvonult szexelni a fotóssal a hálószobába, miközben a magnón végtelenítve ment a Talk Talk. – Tudja, hogy maga szebb, mint az a modell? – kérdezte Billy Schiffertől, amíg várták, hogy a fotós végezzen a dologgal. – Tudom – vonta meg a vállát Schiffer. – Mindig ilyen magabiztos? – Miért kéne hazudnom a külsőmről? Nem én választottam. Ezt kaptam, ennyi. – A kamera előtt kellene állnia – mondta Billy. – Túl félénk vagyok. Ám amikor Billy ragaszkodott ahhoz, hogy találkozzon egy szereposztó barátjával, nem ellenkezett. És amikor a castingigazgató benevezte egy meghallgatásra, nem ellenkezett, és amikor megkapta a filmszerepet, nem utasította vissza. Elkényeztetett, gazdag, kertvárosi lányt játszott, és ragyogott a szépsége a vásznon. Aztán címlapon hozta a fotóját a Vogue, aztán egy kozmetikai kampányban szerepelt, és szakított a fiújával, egy kedves, helyes chicagói sráccal, aki orvosnak tanult a Columbián. Az ICM ügynökséggel írt alá szerződést, közölték vele, Los Angelesbe kéne költöznie, amit meg is tett, a Sunset Boulevard közelében bérelt egy kis házat. Rögtön ezután megkapta a tragikus szende ikonikus szerepét a Nyári reggelben. És találkozott Philippel, emlékeztette magát. Ekkor tűnt fel a járdán a sietős léptekkel közeledő Billy, a jó öreg Billy a halszálkacsíkos vászonöltönyében. Schiffer felállt, hogy megölelje. – El sem hiszem, hogy itt vagy. Hihetetlen, hogy New Yorkba költöztél. – Billy
leült, és intett a pincérnek. – A hollywoodiak mindig azt mondják, hogy itt akarnak maradni, de sohasem maradnak. – Csakhogy én sosem tekintettem magam hollywoodinak – mondta Schiffer. – Mindig is New York-iként gondoltam magamra. Különben nem bírtam volna ki ilyen sokáig L. A.-ben. – New York megváltozott – mondta Billy gyászos hangon. – Sajnálom Mrs. Houghtont – mondta Schiffer. – Tudom, hogy közel álltatok egymáshoz. – Nagyon öreg volt már. És azt hiszem, találtam egy házaspárt a lakására. – Remek – mondta Schiffer, de nem akart ingatlanügyekről beszélgetni. – Billy – hajolt közelebb –, nem láttad Philip Oaklandet? – Pontosan erre céloztam azzal, hogy New York megváltozott. Szinte sohasem látom újabban. Enidet persze igen, különböző eseményeken. De Philipet nem. Azt hallottam, hogy kicsit ziláltak a dolgai. – Mindig is zilált volt egy kicsit – mondta Schiffer. – De egy bizonyos ponton rendbe kell tenni a dolgokat. Még Redmon Richardly is megnősült. – Billy lesöpört egy porszemet a vászonnadrágjáról. – Ezt az egyet például soha nem értettem. Miért nem maradtatok ti együtt? – Fogalmam sincs. – Nem vagy ráutalva – mondta Billy. – Az olyan férfinak, mint Philip, fontos, hogy szükség legyen rá. De te nagy színésznő voltál… Schiffer a fejét rázta. – Dehogy voltam én nagy színésznő. Ha újranézem a Nyári reggelt, elborzadok. – Csodálatos voltál benne – mondta Philip. – Fenéket – nevetett magán gúnyosan Schiffer. – Tudod, mit mondott nekem egyszer Philip Oakland? – kérdezte. – Azt mondta, hogy sohasem leszek nagy színésznő, mert nem vagyok sebezhető. – Erről van szó! – csattant fel Billy. – Philip irigykedett. – Irigykedhet valaki, aki Pulitzer-díjat és Oscart nyert? – Hát persze – mondta Billy. – Irigység, féltékenység, hiúság… ezekből áll össze a siker. Mást sem látok ezekben az új emberekben, akik most New Yorkba jönnek. Ebben az értelemben New York nem változott. – Billy ivott egy kortyot a borából. – Azért mégiscsak kár Philip Oaklandért, mert tényleg tehetséges volt. – Elszomorítasz – mondta Schiffer. – Drágám, ne vesztegesd az időd arra, hogy Philip miatt aggódsz. Öt év múlva ötvenéves lesz, és egyike azoknak az öreg férfiaknak, akik mindig fiatal nőkkel kezdenek, és a fiatal nőik egyre rosszabbak és egyre ostobábbak lesznek. Míg te minden valószínűség szerint begyűjtesz három Emmyt. Verd ki a fejedből Philip Oaklandet.
– De én szeretem Philipet. Billy vállat vont. – Mindannyian szeretjük Philipet. De mit lehet tenni? Nem változtathatjuk meg az emberi természetet. Később, Da Silvanótól hazafelé menet, Schiffer arra gondolt, hogy újra becsönget Philiphez. De eszébe jutott, mit mondott Billy Philipről, és úgy döntött, hogy valószínűleg semmi értelme. Minek csinálna bohócot magából? Billynek igaza van. Philip nem fog megváltozni. A lakásába érve gratulált magának, amiért életében egyszer okosan viselkedett.
6 – Miért mész el egy olyan nő temetésére, akit nem is ismertél? – kérdezte Paul Rice. Aznap este a La Grenouille-ban vacsoráztak Annalisával. Paul imádta ezt a híres francia éttermet, nem a kosztért, hanem azért, mert nevetségesen drága (hatvanhat dollár egy lepényhal), és közel van a szállodához, már-már „kantinnak” lehet nevezni. – Ő nem csak „egy nő” – mondta Annalisa. – Mrs. Houghton a város legjelentősebb társasági személyisége volt. Billy Litchfield hívott meg, és úgy tűnik, hogy igen exkluzív esemény lesz. Paul a borlapot tanulmányozta. – És ki az a Billy Litchfield? – Connie barátja – felelte Annalisa. Kezdte fárasztani a dolog. – Nem emlékszel? Vele voltunk a hétvégén. – Igen – mondta Paul. – A kopasz homár. Annalisa elmosolyodott. Paul ezt ugyanis viccnek szánta. – Remélem, mások előtt nem mondasz ilyeneket. – Mi rossz van ebben. Hiszen meleg, vagy nem? – Még meghallja valaki, és rosszra gondol. Paul körülnézett az étteremben. – Ki? – kérdezte. – Nincs itt senki. – Billy azt mondja, hogy valószínűleg meg tudja nekünk szerezni Mrs. Houghton lakosztályát. Fantasztikus lehet… három szint, körbefutó terasszal, a város egyik legjobb házában. A sommelier jelent meg az asztaluknál. – A bordeaux-it kérjük – mondta Paul. Átadta a borlapot és visszafordult Annalisához. – Még mindig nem értem. Miért kell elmenned a temetésre ahhoz, hogy megszerezd a lakást? A kemény valuta nem elég? – Ez nem így működik – mondta Annalisa, letörve egy darabka kenyeret. – Az a lényeg, hogy kiket ismersz. Ezért megyek el a temetésre. Hogy találkozzam a lakókkal. Végül neked is találkoznod kell velük. És ha sor kerül rá, kérlek, hogy ne nevezz senkit homárnak. – Mennyit kér? – tudakolta Paul. – Ki? – Ez a Billy Litchfield fazon. – Nem tudom. – Te bíztad meg, és nem kérdeztél rá, hogy mennyibe kerül? – Ő nem egy tárgy, Paul, hanem személy. Nem akartam goromba lenni. – Ő a közvetítő. – Te fogsz fizetni. Te beszéld meg vele – mondta Annalisa.
– Ez a te munkaköröd. – Most már munkaköreink vannak? – Lesznek. Ha jönnek a gyerekek. – Ne ugrass, Paul. – Nem ugratlak. – Visszatért az asztalukhoz a sommelier, kinyitotta a bort és töltött Paul poharába. Paul megkóstolta és bólintott. – Ha már szóba került, gondolkoztam a dolgom. Most volna a legjobb elkezdeni. Annalisa kortyolt a borából. – Húha – mondta –, nem tudom, hogy készen állok-e rá. – Eddig te akartál gyerekeket. – Igen. Csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar. – Miért ne? – kérdezte Paul. – Rengeteg pénzünk van. És most nem dolgozol. – De szeretnék visszamenni. – Egyik feleség sem dolgozik – mondta Paul. – Nem praktikus. – Ki szerint? – kérdezte Annalisa. – Sandy Brewer szerint. – Sandy Brewer egy pöcs. – Annalisa ivott még egy kortyot. – Nem arról van szó, hogy nem szeretnék gyereket. De még lakásunk sincs. – Ez nem lesz probléma – mondta Paul. – Hiszen megszerezheted ennek a Mrs. Houghtonnak a lakását, ha ráhajtasz. – Fölemelte az étlapot, belemélyedt, és közben szórakozottan megveregette Annalisa kezét. *** – Ma nem mész be dolgozni? – kérdezte James Gooch a feleségétől másnap reggel. – Mondtam. Mrs. Houghton búcsúztatására megyek. – Úgy tudtam, hogy nem hívtak meg – mondta James. – Nem – válaszolta Mindy. – De mikor akadályozott ez engem? Odafönt Philip Oakland bekopogott a nagynénjéhez. Enid fekete szoknyában és gyöngyös fekete blúzban fogadta. – Itt volt tegnap Sam Gooch – mondta lefelé menet a liftben. – Látta, hogy egy fiatal hölgy ment be a lakásodba. Philip nevetett. – Na és, ha igen? – Ki volt az? – kérdezte Enid. – Egy fiatal hölgy – ugratta Philip. – Állásinterjúra jött. – Jaj, Philip – mondta Enid. – Nem kéne ezt csinálnod. Lassan belépsz abba a korba, amikor már észnél kell lenned a nőkkel. Ahogy kinyílt a liftajtó, Mindy Gooch állt előttük. Enid elnapolta a Philip szerelmi életét illető aggodalmait. Mindy szintén feketében volt, amiből Enid azt gyanította, hogy tönkre akarja tenni Mrs. Houghton búcsúztatását. De úgy döntött, hogy nem
reagál. – Mindy, drágám – mondta. – Szomorú nap, nem igaz? – Ha erről az oldaláról akarod látni – felelte Mindy. – Volt már külső érdeklődés a lakás iránt? – kérdezte Enid szórakozottan. – Még nem. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan lesz – válaszolta Mindy. – Ne feledkezz meg az érdekeinkről – figyelmeztette kedvesen Enid. – Nem kell mondanod – felelte Mindy. Enid és Philip előtt ment ki a házból, magában füstölögve. A búcsúztatás a St. Ambrose-templomban volt, a Broadway és a Tizenegyedik utca sarkán. A bejárat előtt feltorlódott a forgalom; a hangos dudálásba sziréna hasított, ahogy egy rendőrautó megpróbálta feloszlatni a dugót. Mindy a fülére szorította a kezét. – Csendet! – kiáltotta. A kitörés után valamivel jobban érezte magát. Csatlakozott a templom előtti tömeghez, amely lassan araszolt befelé. Elhaladt a rendőrsorfal mellett, amely mögött a szokásos paparazzohad tülekedett. A lépcsőhöz érve nagydarab biztonsági őr állta útját. – Meghívó? – kérdezte. – Otthon felejtettem – mondta Mindy. – Kérem, álljon félre – mondta az őr. – Mrs. Houghton nagyon jó barátom volt. Egy házban laktunk – mondta Mindy. A biztonsági őr több embert is bebocsátott, és Mindy megpróbálta kihasználni az alkalmat, hogy besurranjon mögöttük. – Álljon félre, asszonyom. A megfenyített Mindy kissé hátrébb lépett, és abban az örömben lehetett része, hogy lássa a mellette elhaladó Enidet és Philip Oaklandet. Az utolsó pillanatban Enid észrevette Mindyt, és átfurakodva a tömegen megérintette a karját: – Majd’ elfelejtettem, drágám, pedig feltétlenül el akartam mondani, milyen sokat segített tegnap Sam. Nem lehetünk elég hálásak a fiataloknak. Mi, öregek létezni sem tudnánk nélkülük az új technológiák világában. S mielőtt még Mindy válaszolhatott volna, Enid ott hagyta; Mindyben forrt a düh. Nem elég, hogy Enid megsértette, amikor úgy beszélt róla, mintha egykorúak lennének („öregek”, ahogy fogalmazott), de kíméletlenül és szándékosan kint hagyta Mindyt. Semmibe sem került volna neki, hogy bevigye, hiszen Enid Merle-nek senki nem mond nemet. A kislányok úgy nevezik az ilyeneket, hogy a szép idő kegyeltjei, gondolta Mindy, és eldöntötte, hogy ezt még visszaadja. A Tizenegyedik utcán közeledő Billy Litchfield kiszúrta, hogy Mindy Gooch a tömegen kívül várakozik. Ez a gondviselés keze, gondolta boldogan. Mintha maga Mrs. Houghton üzenné ezzel, hogy Annalisa Rice-nak kell megkapnia a lakosztályát. Billy azt remélte, hogy bemutathatja Annalisát Enid Merle-nek, és Eniden keresztül bevezetheti az Ötödik sugárút 1.-be. De Mindy Gooch, a lakóbizottság feje még nagyobb – bár kevésbé csillogó – hal. Mindy felé tartva Billy önkéntelenül is azt gondolta, szegény Mindy. Egykor viszonylag csinos volt, de az évek során kiélesedtek
a vonásai, az orcája besüppedt, mintha szó szerint megette volna a keserűség. Kellően gyászos kifejezést igazítva az arcára Billy megfogta Mindy kezét, és kétfelől arcon csókolta. – Mindy, drágám – mondta. – Billy. – Bejön? – kérdezte Billy. Mindy elfordította a tekintetét. – Úgy gondoltam, illene lerónom a tiszteletemet. – Ah. – Billy bólintott, azonnal ráérezve az igazságra. Nem létezik, gondolta, hogy Mrs. Houghton meghívta Mindyt a búcsúztatására; noha Mindy volt a lakóbizottság feje, Mrs. Houghton soha nem beszélt róla, az a legvalószínűbb, hogy nem is tudott, vagy tudni sem akart Mindy létezéséről. De Mindy, aki tele volt konok és mindig rossz helyen kimutatott büszkeséggel, kötelezőnek érezte a megjelenést, hogy nyomatékosítsa státusát. – Egy barátomat várom – mondta Billy. – Volna kedve bejönni velünk? – Hát persze – bólintott Mindy. Mondjanak róla, amit akarnak, gondolta, de Billy Litchfield legalább talpig úriember. Billy megfogta Mindy karját. – Nagyon közel állt Mrs. Houghtonhoz? Mindy rezzenéstelenül nézett rá. – Nem igazán – válaszolta. – Többnyire csak az előcsarnokban láttam. De maguk közel álltak egymáshoz, igaz? – Nagyon – mondta Billy. – Legalább kétszer egy hónapban meglátogattam. – Hiányozhat magának – mondta Mindy. – Igen – sóhajtott Billy. – Bámulatra méltó asszony volt, de hiszen ezt mindenki tudta. – Elhallgatott, s felmérte Mindy hangulatát, mielőtt a lényegre tért. – És az a lakás – mondta. – Az jár a fejemben, hogy mi lesz vele. Bejött a terve. Mindy sokkal szívesebben beszélt Mrs. Houghton lakásáról, mint magáról Mrs. Houghtonról. – Hát ez jó kérdés – mondta. Közelebb hajolva Billyhez izgatottan suttogta: – Vannak egyesek a házban, akik fel szeretnék osztani. Billy döbbenten hátrált egy lépést. – Az szentségtörés volna – mondta. – Egy olyan lakást nem szabad felosztani. Az egy kuriózum. – Én is így gondolom – mondta Mindy mély átéléssel, elégedetten a felfedezéstől, hogy egy nézeten vannak Billyvel. Billy lehalkította a hangját. – Lehet, hogy tudok magának segíteni. Ismerek valakit, aki ideális lakó lenne. – Tényleg? – kérdezte Mindy. Billy bólintott. – Egy kedves fiatalasszony Washingtonból. Csak azért merek ilyet mondani, drágám, mert maga pontosan érteni fogja, miről beszélek. A hölgy határozottan közénk való. Mindynek hízelgett a dolog, de mindent megtett, hogy ne mutassa ki. – Megengedhet magának egy húszmillió dolláros lakást? – Természetesen a férjével jönne. Aki pénzügyi vonalon van. Drágám – tette
hozzá gyorsan Billy –, mindketten tudjuk, hogy az Ötödik sugárút régi hagyománya otthont adni a kreatív embereknek. De azt is tudjuk, hogy mi történik az ingatlanpiacon. A művészvilágban többé senki nem engedhet meg magának egy ilyen lakást. Hacsak az nem lesz, amit mondott, hogy felosztják. – Abba én soha nem egyeznék bele – mondta Mindy összefonva a karját. – Jól teszi – helyeselt Billy. – Mindenesetre ismerje meg a barátomat. – Elnézve Mindy válla fölött látta, hogy Annalisa száll ki egy taxiból. – Már itt is jön. Mindy megfordult. Magas, fiatal nőt látott közeledni, gesztenyebarna haja borzas lófarokba fogva. Érdekes, komoly arca volt, olyan arc, amelyet a többi nő szépnek lát, nyilván azért, mert személyiséget társít hozzá. – Hadd mutassam be Mindy Goochnak – mondta Billy Annalisának. – Mindy az Ötödik sugárút 1.-ben lakik. És szintén Mrs. Houghton barátja volt. – Örvendek a találkozásnak – mondta Annalisa. Határozott volt a kézfogása, és Mindy azt is értékelte, hogy Annalisa meg sem próbálta európai divat szerint arcon csókolni, Billy pedig Mrs. Houghton barátjaként mutatta be. Billy, gondolta Mindy, tökéletes példája annak, ahogyan az Ötödik sugárút civilizált lakóinak érintkeznie kellene egymással. Bent, a templomban helyet foglaltak az egyik padsorban. Két sorral előttük Mindy felismerte Enid kiszőkített frizuráját (eredetileg barna volt, de az őszülés jobb belátásra bírta), és mellette Philip fényes barna fejét. Miféle középkorú férfi az, aki ilyen hosszúra növeszti a haját? Nevetséges párost alkotnak, gondolta Mindy – az öreg aggszűz és az ostoba unokaöcs – a modorukkal és az arroganciájukkal. Ez már több a soknál. Enid Merle megérdemel egy jó kis leckét. Gyászosan megkondult a templom harangja, és tíz órát ütött. Aztán megszólalt az orgona, és két fehér csuhás pap jelent meg füstölőt lóbálva, mögöttük a kékbe öltözött, mitrás püspökkel. A gyülekezet felállt. Mindy lehajtotta a fejét. Billy odahajolt hozzá. – Ki akarja felosztani a lakást? – suttogta. – Enid Merle. És Philip, az unokaöccse. Billy bólintott. A püspök az oltárhoz ment, és a gyülekezet leült. A hagyományos katolikus szertartás, amelyet Mrs. Houghton kért, latin és angol nyelven folyt. Billy elengedte a szavakat a füle mellett. Elsőre nehezen hitte el, hogy Enid Merle fel akarja osztani Mrs. Houghton lakosztályát. De jó oka volt annak, hogy Enid pletykarovata már több mint ötven éve tartja magát. Nem volt ő olyan nyájas, mint amilyennek látszott, és miközben mindenki úgy tartotta számon, hogy Enid és Louise Houghton kebelbarátnők, Billy gyanította, hogy ezzel még nincs vége a történetnek. Emlékezett bizonyos bajkeverésekre Enid mostohaanyja részéről, amelyek akkor oldódhattak meg, amikor a mostoha elköltözött az Ötödik sugárút 1.-ből. Lehetséges, hogy Enid Merle jottányit sem törődik Mrs. Houghton hagyatékának megőrzésével. Mégis erkölcsi dilemma volt ebben a helyzetben: Billy nem akarta maga ellen
hangolni Enidet, ami veszélyes lehet, mivel Enid jelentős befolyással van a közvéleményre a széles körben ismert rovatán keresztül. Csakhogy az a lakosztály Mrs. Houghton öröme és büszkesége volt. Magasan az égben trónolva uralkodott a manhattani társaság felett, és Mrs. Houghton még a hetvenes vagy a nyolcvanas években sem, amikor a belváros fénye megkopott, és az Upper East Side lett a divatosabb, gondolt arra, hogy elköltözzön. Amikor megosztotta ezt az információt Billyvel, a padlóra koppintott márványvégű botjával. – Ez itt a New York-i társaság középpontja – jelentette ki tiszteletet parancsoló hangon. – Nem a fönti provinciák – mondta a manhattani Upper East és West Side-ra utalva. – Tudta, hogy egész napba telt elmenni a Dakotába? És aztán az ember kénytelen volt abban a gótikus szörnyűségben tölteni az éjszakát. – Újra megkopogtatta a padlót a botjával. – A társaság itt kezdődött, és itt fog befejeződni. Soha ne tagadja meg a gyökereit, Billy. A társaság egy jelentős része fog elveszni, ha Enid Merle megvalósítja a tervét a lakosztállyal. Tisztán állt előtte a küldetése: bármennyire csodálja is Enid Merle-t, hűnek kell maradnia Mrs. Houghton akaratához. További imák hangzottak el, majd a gyülekezet letérdelt. Mindy összekulcsolta a kezét az arca előtt. – Az jutott eszembe – suttogta Billy az összezárt tenyere mögül –, hogy ráér-e a búcsúztatás után. Mi lenne, ha beosonnánk, és vetnénk egy pillantást a lakásra? Mindy meglepetten nézett Billyre. Gyanította, hogy van valami oka a hirtelen kedvességének, de nem számított arra, hogy ilyen messzire megy, és az isten házában akar üzletelni. Ámbár ez itt New York, ahol semmi sem szent. Az ujjai résén át kilesett a szomszédai fejére, és ismét fellobbant benne a harag. A püspök keresztet vetett a gyászoló gyülekezetre. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – mondta Mindy. Visszaült a helyére a padon, és egyenesen maga elé nézve odasúgta Billynek: – Azt hiszem, meg tudjuk oldani. *** A búcsúztatást követően Enid húszfős ebédet szervezett a Kilencedik utcai Village étterembe, ahová Philip Oakland is elkísérte a nagynénjét. Noha a vendéglő nem nyitott ki ebédre, de Enid kedvéért, aki évek óta törzsvendég volt – ahogy szinte mindenki, aki a környéken lakott –, és a szomorú alkalom tiszteletére kivételt tettek. Philipet jól ismerték Enid köreiben, amely New York legjobb, legragyogóbb társasága volt egykor. Ezek az emberek és sajátos szertartásaik – amelyeknek része volt az is, hogy az előétel alatt a jobb oldaladon ülő hölggyel, a főétel alatt a bal oldalival kell társalogni, bennfentes információkat cserélve politikáról, üzletről, médiáról és művészetről; végül felállva szónokolni a kávé alatt – annyira hozzátartoztak Philip
életéhez, hogy szinte fel sem tűnt neki, milyen ősöregek lettek. Szokás szerint élénk volt a társalgás. Noha Mrs. Houghton szerencsétlen balesetének és idő előtti halálának tragédiájáról – „még öt jó éve lehetett volna”, értett egyet a többség – is szó esett, végül rátértek a közelgő választások és a fenyegető recesszió témájára. Philip nagynénje mellett egy koros férfi ült, aki mereven kiegyenesedve tartotta magát a székében. Az egykori szenátor és Jack Kennedy beszédírója a demokrata jelöltek szónoki stílusának különbségeiről értekezett. Amikor megérkezett a második fogás – borjúszelet vajas citrommártásban –, Enid fogta a kését, villáját, és anélkül, hogy akár egy ütemet is kihagyott volna a társalgásban, elkezdte felszeletelni a szenátor húsát. Enidnek ez a figyelmessége elborzasztotta Philipet. Végignézve az asztal körül ülőkön egyszerre a vénség groteszk jelenetét látta maga előtt. Letette a villáját. Ide vezet az ő élete is; valójában csak egy rövid megállóra van innen. A felismerés pánikba ejtette, és hirtelen megrohanta mindaz, ami újabban rosszul alakult az életében. Baj volt a legújabb forgatókönyvével, baj lesz a következővel is, ha egyáltalán lesz következő, és ha még egy könyvet írna, azzal is baja lenne. Egy szép napon majd itt találja magát, mint impotens, súlytalan figura, akinek úgy kell felszeletelni a húst. És még egy nő sincs, aki vigaszt nyújtana. Felállt, és kimentette magát. Konferenciahívást vár Los Angelesből, amit nem lehet elhalasztani – éppen most kapta meg az üzenetet a BlackBerryjén. – A desszertet sem tudod megvárni? – kérdezte Enid. Aztán felkiáltott: – A fenébe! Borulnak a számok! – A megjegyzés arra vonatkozott, hogy páratlanul lesznek nők és férfiak. – Muszáj mennem, Nini – mondta csókot nyomva Enid felé tartott arcára. – Majd csak megoldod. Alig ért fél háztömbnyire a vendéglőtől, és már hívta Lolát. A könnyed üdvözlés hallatán meglódult a szívverése, amit a szándékoltnál komolyabb hangvétellel leplezett. – Itt Philip Oakland. – Mizu? – kérdezte Lola, de hallatszott, hogy örül a hívásnak. – Azért keresem, mert magáé az állás. A kutatóm lesz. Tud kezdeni ma délután? – Nem – mondta Lola. – Nem érek rá. – És holnap reggel? – Nem jó. Az anyám elutazik, és el kell köszönnöm tőle. – Mikor indul? – kérdezte Philip, azon tűnődve, hogyan keveredett ebbe a kétségbeejtő alkudozásba. – Nem tudom. Tíz? Vagy tizenegy? – Akkor legyen délután. – Szerintem az menni fog – mondta Lola kissé bizonytalanul. A medence szélén ült a Soho House-ban, és beledugta a lábujját a meleg, sötétlő vízbe.
Meg akarta kapni az állást, de nem akart túl lelkesnek mutatkozni. Végtére is, bár Philip papírforma szerint a munkaadója lesz, azért férfi. És ami a férfiakat illeti, mindig kézben kell tartani őket. – Jó a két óra? – Tökéletes – mondta Philip fellélegezve, és letette a telefont. A Soho House-ban a pincér odament Lolához, és figyelmeztette, hogy a klubban tilos a mobiltelefon használata, még a tetőn is. Lola jeges pillantást vetett rá, majd szöveges üzenetet írt az anyjának, hogy tudassa vele a jó hírt. Aztán újabb réteg naptejet kent magára, és elterült az egyik nyugágyon. Behunyva a szemét Philip Oaklandről és az Ötödik sugárút 1.-ről fantáziált. Philip talán beleszeret, feleségül veszi, és akkor ő is ott lakhat. *** – Gyönyörű – mondta Annalisa, belépve Mrs. Houghton lakásának előterébe. Billynek elszorult a szíve. – Szétdúlták. Látnia kellett volna akkor, amikor Mrs. Houghton még itt élt. – Én láttam – mondta Mindy. – Nagyon öreg hölgyes volt. A lakásból eltűntek az antik bútorok, festmények, szőnyegek és selyemdrapériák; csak a pormacskák és a megfakult tapéta maradt utánuk. A délután közepén jártak, és a lakás fényárban úszott, felfedve a pergő vakolatot, a megkopott parkettát. A kis előtérből egy nagyobba jutottak, amelynek napsugármozaik díszítette a márványpadlóját; innen széles lépcső vezetett felfelé. Három magas, szárnyas ajtó nyílt a nappaliba, az ebédlőbe és a könyvtárszobába. Billy emlékekbe merülve lépett a hatalmas nappaliba, amely végigfutott a lakás Ötödik sugárúti frontján. Két franciaablak vezetett ki a három méter széles teraszra. – Micsoda partik voltak itt – mondta Billy végigmutatva a szobán. – Európai szalonnak volt berendezve, kanapékkal, szófákkal, beszélgetősarkokkal. Száz embert tudott leültetni ebben a szobában, és fel sem tűnt, hogy milyen sokan vannak. – Bevezette a nőket az ebédlőbe. – Mindenki vacsorázott nála, aki számít. Az egyik alkalomra nagyon jól emlékszem. Grace hercegnő. Gyönyörű volt. Senki nem sejtette, hogy egy hónap múlva halott lesz. – Azt ritkán lehet sejteni – jegyezte meg szárazon Mindy. Billy nem vett róla tudomást. – Egyetlen hosszú, negyvenfős asztal volt. Szerintem egy hosszú asztal sokkal elegánsabb, mint azok a tízfős kerek asztalok, amelyek ma úgy elterjedtek. De hát nincs is más választás. Hol találni ma már nagy ebédlőasztalt, noha Mrs. Houghton mindig azt mondta, hogy az ember ne akarjon negyven embernél többet leültetni vacsorához. Az volt a lényeg, hogy a vendégek úgy érezzék, egy kiválasztott csoport tagjai. – Hol van a konyha? – kérdezte Mindy. Bár egyszer már járt a lakásban, az csak
egy futó látogatás volt, és most megfélemlítve érezte magát, és irigykedett. Fogalma sem volt, hogy Mrs. Houghton ilyen fényűzően élt, de ezt a nagy életet még azelőtt vihette, hogy ő és James a házba költözött. Lengőajtókon áthaladva Billy megmutatta nekik a tálalóhelyiséget, majd magát a konyhát, ami meglepően szegényes volt, linóleumpadlóval és műanyag borítású pultokkal. – Ő soha nem jött be ide, természetesen – magyarázta Billy. – Más sem, a személyzeten kívül. Amit a tiszteletadás egy formájának tekintettek. – És ha meg akart inni egy pohár vizet? – kérdezte Annalisa. – Akkor felvette a telefont. Minden szobában volt telefon, és mindegyiknek saját vonala volt. Ezt nagyon modernnek tartották a nyolcvanas évek elején. Annalisa Mindyre nézett, elkapta a tekintetét, és rámosolygott. Eddig a pillanatig Mindy nem tudta hová tenni Annalisát, akinek sikerült tartózkodónak és magabiztosnak mutatkoznia úgy, hogy semmit nem árult el magáról. Most kiderült, hogy Annalisa Rice-nak talán humora is van. Fölmentek a második szintre, megnézték Mrs. Houghton hálószobáját, a nagy fürdőszobát és a kisebb szalont, ahol Billy és Louise megannyi kellemes órát töltött el. Bekukkantottak a folyosóról nyíló három másik hálószobába, aztán fölmentek a harmadik szintre. – És íme – mondta Billy kitárva a kétszárnyas ajtót –, a fénypont. A bálterem. Annalisa elindult a fekete-fehér sakktáblamintás márványpadlón, és megállva a szoba közepén végigjáratta a szemét a kupolás mennyezeten, a kandallón, a franciaablakokon. Túláradóan szép volt a terem – nem is képzelte volna, hogy ilyen szoba, ilyen lakosztály létezhet egy New York-i házban. Manhattan tele van csodás titkokkal és meglepetésekkel. Bámészkodás közben Annalisa arra gondolt, hogy még soha életében nem vágyott úgy semmire, mint erre a lakásra. Billy megállt a háta mögött. – Mindig azt mondtam, hogy ha valaki nem tud boldog lenni ebben az apartmanban, akkor sehol a világon. – Még Mindynek sem jutott eszébe csípős megjegyzés. A bálterem légköre csupa nosztalgia, gondolta Billy, és ez volt az, amit ő „sajgásnak” nevezett. Ez a sajgás, a kínzó vágy egy álomlakás után hozzátartozott a manhattani élethez. Mindenféle dologra vette rá az embereket – hazudtak, benne maradtak egy rossz házasságban, prostituálták magukat, sőt gyilkoltak érte. – Mi a véleménye? – kérdezte Billy Annalisától. Annalisának hevesen vert a szíve. Az járt a fejében, hogy neki és Paulnak most rögtön meg kell venniük ezt a lakást, még ma délután, mielőtt más is látja, és meg akarja szerezni. De győzött a rutinos ügyvédi énje, és megőrizte a nyugalmát. – Csodálatos. Mindenképp érdemes fontolóra venni. – Mindyre nézett. A kulcs, amivel bejutottak az apartmanba, ott volt ennek a neurotikus, pattogó, enyhén kidülledő szemű nőnek a kezében. – Paul, a férjem már csak olyan – mondta Annalisa –, hogy szeretné látni az épület pénzügyi mutatóit.
– Ez egy csúcsingatlan – mondta Mindy. – Nekünk a legmagasabb a jelzáloghitelalapunk. – Kinyitotta a franciaablakot és kiment a teraszra. Oldalra pillantva éppen rálátott Enid Merle teraszának sarkára. – Látta már ezt a kilátást? – fordult hátra Annalisához. Annalisa kiment utána. A teraszon állni olyan volt, mintha egy hajóorrban állva szelné a habokat Manhattan háztetőinek tengerén. – Fenséges – mondta. – Honnan is jött? – kérdezte Mindy. – Washingtonból – válaszolta Annalisa. – Paul munkája miatt költöztünk ide. Pénzügyi vonalon dolgozik. – Billy Litchfield már megsúgta neki a templomban, hogy a „kockázatialap-kezelő” helyett mondjon inkább „pénzügyi vonalat”, ami kellőképp homályos és menőbbnek hangzik. És amikor Mindyvel beszél, azt emelje ki, hogy mennyire normális, tanácsolta még Billy. – Mióta lakik itt? – kérdezte Annalisa, udvariasan elterelve a szót magáról. – Tíz éve – felelte Mindy. – Szeretjük ezt az épületet. Meg a környéket. A fiam a Village-ben jár iskolába, ami megkönnyíti a dolgot. – Ó – mondta Annalisa diplomatikusan. – Vannak gyerekeik? – érdeklődött Mindy. – Még nincsenek. – Ez igazán gyerekbarát ház – mondta Mindy. – Samet mindenki szereti. Billy Litchfield is csatlakozott hozzájuk, és Annalisa úgy döntött, most jött el az ideje a végső csapásnak. – James Gooch a férje? – kérdezte meg mintegy véletlenül. – Igen. Honnan ismeri? – nézett rá meglepetve Mindy. – Olvastam a legutóbbi könyvét, A magányos katonát – mondta Annalisa. – Mindössze kétezer ember olvasta azt a könyvet – vetette ellen Mindy. – Nekem tetszett. Az amerikai történelem az egyik szenvedélyem. Nagyszerű író a férje. Mindy hátralépett. Nem tudta, hihet-e Annalisának, de értékelte, hogy igyekszik jó benyomást tenni. És az Apple mostani ajánlatát tekintve lehet, hogy Mindy rosszul ítélte meg James szépírói erényeit. Az igaz, hogy egykor csodálatos író volt; részben ezért is ment hozzá. És talán újra csodálatos író válik belőle. – A férjemnek most jelenik meg az új könyve – mondta. – A kiadónál azt beszélik, hogy nagyobbat üt majd, mint Dan Brown. Ha hihetünk nekik. Hangosan kimondva ezeket a szavakat, Mindy rájött, hogy jóleső hallani, és lassan maga is hinni kezdett James sikerének távoli lehetőségében. Philip Oakland most majd megnézheti magát, gondolta. És ha Rice-ék megveszik a lakást, azzal egyszerre üt Eniden és Philipen. – Vissza kell mennem dolgozni – mondta Mindy a kezét nyújtva Annalisának. – De remélem, hamarosan látjuk egymást. – Le vagyok nyűgözve – mondta Billy Annalisának, amikor kiléptek a járdára az
Ötödik sugárút 1. előtt. – Mindy Gooch megkedvelte magát, pedig ő nem kedvel senkit. Annalisa mosolygott, és leintett egy taxit. – Tényleg olvasta A magányos katonát? – kérdezte Billy. – Nyolcszáz oldal és száraz, mint a fűrészpor. – Tényleg – mondta Annalisa. – Akkor hát tudta, hogy James Gooch a férje? – Nem. Rákerestem a Google-on a templomból kifelé jövet. Volt egy cikk, ami megemlítette, hogy James Gooch a férje. – Ügyes – mondta Billy. Megállt a taxi, és Billy kinyitotta az ajtót Annalisának. Annalisa becsusszant a hátsó ülésre. – Mindig elvégzem a házi feladatom – mondta. *** Mint az várható is volt, nem okozott nehézséget Philip kutatójának lenni. Heti három délután – hétfő, szerda, péntek – Lola megjelent Philip lakásán. Leült egy kis asztalhoz a nagy, fényárban úszó nappaliban, és előadta, hogy ég a keze alatt a munka; legalábbis az első néhány napon. Philip nyitott ajtó mellett a szomszédos dolgozószobában ült az íróasztalánál. Időnként bedugta a fejét az ajtón, és megkérte Lolát, hogy keressen meg neki valamit, például egy bizonyos étterem pontos címét, ami a nyolcvanas években létezett az Első sugárúton. Lola nem értette, miért kell neki ez az információ, hiszen forgatókönyvet ír, miért ne találhatná ki ezt is ugyanúgy, mint a karaktereket? Amikor rákérdezett, Philip leült mellé a kandalló előtt álló bőr klubfotel karfájára, és kioktatta arról, milyen fontos a hitelesség a szépirodalomban. Lola először álmélkodott, aztán unatkozott, végül odáig volt a gyönyörtől. Nem azért, amit Philip mondott, hanem azért, mert úgy beszélt vele, mintha közös érdeklődésük és ismereteik volnának. Ez többször is megtörtént, és amikor Philip hirtelen visszatért a dolgozószobájába, mintha eszébe jutott volna valami, és hallatszott, ahogy kopognak az ujjai a billentyűzeten, Lola a füle mögé simította a haját, és a homlokát ráncolva megpróbált összpontosítani, hogy megkeresse a kívánt információt. De csak rövid ideig tartott ki a figyelme, és néhány perc múlva már egészen másutt kalandozott: Perez Hiltont olvasta, ellenőrizte a Facebook-oldalát, The Hills valóságshow-epizódokat nézett, vagy videókra vadászott a YouTube-on. Tudta, hogy ha rendes állása lenne egy irodában, akkor ezt rossz néven vennék tőle – egy főiskolai barátnőjét nemrég pontosan ezért rúgták ki az asszisztensi állásából egy ügyvédi irodában –, de úgy tűnt, hogy Philip nem bánja. Éppen ellenkezőleg: mintha úgy tekintette volna, mint Lola munkájának a részét.
A második délutánon, miközben a YouTube videói között böngészett, Lola ráakadt egy klipre: egy vállpánt nélküli ruhát viselő menyasszony esernyővel ütlegelt egy férfit az út szélén. A háttérben egy fehér limuzin – a kocsi nyilván lerobbant, és a menyasszony a sofőrön vezette le a dühét. – Philip! – dugta be a fejét Lola a dolgozószobába. Philip a számítógép monitora előtt görnyedt, sötét haja a homlokába hullt. – Igen? – nézett föl, félresöpörve a haját. – Azt hiszem, találtam valamit, amit használni tud. – A Peartree címét? – Valami jobbat. – És megmutatta neki a videót. – Hú! – mondta Philip. – Ez igazi? – Persze. – Hallgatták a válogatott sértéseket, amelyeket a menyasszony üvöltött a sofőrnek. – Na – mondta Lola hátradőlve –, ez az, ami hiteles. – Van ebből több is? – kérdezte Philip. – Valószínűleg több száz – felelte Lola. – Szép munka – mondta Philip elismerően. Lola arra jutott, hogy Philip a könyvek embere, és hiába vágyakozik a hitelességre, mert nem sokat tud a való világról. Másfelől Lola való élete sem egészen úgy alakult New Yorkban, ahogy remélte. Szombat este bulizni ment azzal a két lánnyal, akikkel az állásinterjún ismerkedett meg. Bár „átlagosnak” tartotta őket, nem ismert mást a városban. Klubot keresni a Meatpacking negyedben egyszerre jelentett izgalmas és lehangoló élményt. Úgy indult az este, hogy két klubba sem jutottak be, de találtak egy harmadikat, ahol beállhattak a sorba. Háromnegyed óráig vártak egy rendőrkordon mögött, miközben nagy kocsik gördültek a bejárat elé, és akik benne ültek, azokat egyből beengedték – Lola rosszul viselte, hogy ő nem tagja ennek az exkluzív társaságnak, viszont várakozás közben hat igazi hírességet is láthatott bemenni. A sor felbolydult, úgy izgett-mozgott, mint a csörgőkígyó farka, és a következő pillanatban mindenki előkapta a mobiltelefonját, hogy hátha sikerül lefényképeznie a celebet. Bent a klubban továbbra is elkülönültek a Valakik és azok, akik sorban álltak azért, hogy valakik legyenek. A Valakik kötéllel elkerített asztalait, amelyeken vodkás- és pezsgőspalackok álltak, szekrény méretű biztonsági őrök védelmezték, míg a Senkik a pultnál taposták egymást. Fél órát kellett küzdeni egy italért, amit aztán két kézzel fogva, oltalmazón dajkáltak, mert ki tudja, lesz-e következő. Nem élet ez így. Lola tudta, hogy be kell törnie valahogy New York ragyogó belső köreibe. A munkába állását követő második szerdán Lola Philip kanapéján elnyúlva bulvármagazinokat lapozgatott. Philip a könyvtárba ment írni, egyedül hagyva őt
a lakásban, ahol a forgatókönyv kéziratát kellett volna olvasnia, elütéseket keresve benne. – Nincs helyesírás-ellenőrzője? – kérdezte Lola, amikor Philip a kezébe nyomta a kéziratot. – Van, de nem bízom benne – felelte Philip. Lola tehát olvasni kezdte a forgatókönyvet, de aztán eszébe jutott, hogy ma jelenik meg a bulvárlapok új száma. Félretette a szöveget, és lement az Universityn lévő újságosstandhoz. Szeretett ki-be járni az Ötödik sugárút 1.-ben, és amikor elhaladt a portások előtt, kurtán biccentett, mint aki itt lakik. De a bulvármagazinok unalmasak voltak ezen a héten – egyetlen komolyabb híresség sem vonult be a rehabra, nem hízott (vagy fogyott) több kilót, vagy csábította el valakinek a férjét. Lola csalódottan dobta félre a lapokat. Körülnézve Philip lakásában rájött, hogy a házigazda távollétében sokkal izgalmasabb dolgot is tehet: kutathat. A könyvszekrényekkel kezdte. Három teljes polcot töltöttek meg Philip első könyvének, a Nyári reggelnek a példányai, különböző kiadásokban és nyelveken. Egy másik polcon klasszikusok kemény fedelű első kiadásai sorakoztak; Philip elmondta neki, hogy gyűjti őket, és képes volt ötezer dollárt fizetni A nagy Gatsby első kiadásáért, ami Lola szerint őrültség volt. Legalul régi újságok és magazinok hevertek. Lola kézbe vette a New York Review of Books 1992. februári számát. Addig lapozgatott benne, amíg rá nem bukkant egy kritikára Philip Sötét csillag című könyvéről. Unalmas, gondolta Lola, és visszatette a folyóiratot. A kupac legalján kiszúrta a Vogue magazin egy régi számát. Kirángatta, és megnézte a címlapot: 1989. szeptember. Az egyik kiemelt cím ez volt: ÚJ HÍRES PÁROK. Minek őrizgeti Philip a Vogue régi számát? Lola kíváncsian lapozott bele, hogy kiderítse. A magazin közepén találta meg a választ. Egy tízoldalas anyagot a sokkal fiatalabb Philipről és a még fiatalabbnak látszó Diamond Schifferről, akik az Eiffeltorony előtt állnak; egy kiülős kávéházban croissant-nal etetik egymást; estélyi ruhába és szmokingba öltözve ballagnak egy párizsi utcán. TAVASZI SZERELEM: SCHIFFER DIAMOND OSCAR-DÍJAS SZÍNÉSZNŐ ÉS PHILIP OAKLAND PULITZER-DÍJAS ÍRÓ BEMUTATJA AZ ÚJ PÁRIZSI DIVATOT. Lola visszavonult a kanapéra a magazinnal, és alaposan áttanulmányozta a képeket. Nem tudta, hogy Philip Oakland és Schiffer Diamond valaha együtt járt, és elfogta a féltékenység. Az elmúlt héten egy-egy pillanatra vonzalmat érzett Philip iránt, de mindig elbizonytalanodott a kora miatt. Elvégre húsz évvel öregebb nála. Igaz, hogy fiatalabbnak néz ki és jó formában van – minden reggel lemegy az edzőterembe –, és amúgy is rengeteg fiatal nő ment feleségül idősebb hírességekhez, elég megnézni Billy Joel feleségét, de Lola attól félt, hogy ha „oda” jut a dolog Philippel, kellemetlen meglepetés érheti. Mi van, ha májfoltjai vannak? Mi van, ha nem áll fel neki? De ahogy most a Vogue fotóriportját nézegette, átértékelte magában Philipet, és
azt kezdte tervezgetni, hogyan csábítsa el. Délután ötkor Philip távozott a könyvtárból, és hazasétált az Ötödik sugárút 1.be. Arra számított, hogy Lola már elment, és egy újabb nap telt el úgy, hogy sikerült ellenállnia a kísértésnek. Pedig úgy tűnt, hogy Lola vonzódik hozzá, abból ítélve, ahogy a hajtincsén át nézett rá, amit folyton az arca előtt csavargatott, mint aki zavarban van. De ez a lány még neki is túl fiatal volt; dacára mindannak, amit a celebekről és az internetről tudott, nem tűnt kitanultnak. Nem sok minden történt vele az eddigi életében, és kissé még éretlen volt. A liftben fölfelé menet gondolt egyet, és megnyomta a nyolcadik emelet gombját. Ezen a szinten hat lakás volt, Schifferé a folyosó végén. Amíg az ajtajáig ért, felidézte, milyen sokszor jött ide a nappal és az éjszaka legkülönbözőbb óráiban. Becsöngetett, aztán megrázta a kilincset. Semmi. Hát persze hogy nincs itthon. Soha nincs itthon. Fölment a saját lakásába, és ahogy elfordította a kulcsot a zárban, meglepetten hallotta Lola hangját: – Philip? Belépve egy kis rózsaszín lakkbőröndön akadt meg a szeme. Lola a nappaliban ült a kanapén. Hátrapillantott. – Még itt van? – kérdezte Philip. Csodálkozott rajta, de rájött, hogy egyáltalán nem bánja. – Valami szörnyű, de tényleg szörnyű dolog történt – mondta Lola. – Remélem, nem fog megharagudni. – Mi történt? – kérdezte ijedten Philip, mert azt hitte, hogy a forgatókönyvével kapcsolatos. Megint hívta a stúdiófőnök? – Nincs meleg víz a házunkban. – Ó – mondta Philip. Tehát ezért van itt a bőrönd. – És itt szeretne lezuhanyozni? – Nem csak erről van szó. Azt mondta valaki, hogy egész éjjel dolgozni fognak a vízvezeték-szerelők. Amikor hazamentem, hangosan kopácsoltak. – De biztosan abbahagyják. Hat után már nem lehet. Lola megrázta a fejét. – A mi házunk nem olyan, mint a magáé. Az egy bérház, ahol azt csinálnak, amit akarnak. Amikor csak akarják – tette hozzá nyomatékkal. – És mit szeretne? – kérdezte Philip. Arra készül, hogy nála töltse az éjszakát? Ami nagyon rossz – vagy nagyon jó – ötlet lenne. – Arra gondoltam, hogy talán alhatnék itt a kanapén. Csak egy éjszakáról van szó. Holnapra már meg kell javítaniuk a vízvezetéket. Philip habozott, azon tűnődve, hogy nem csak ürügy-e a vízvezeték. Ha igen, bolond lenne nemet mondani. – Rendben – egyezett bele. – Jaj, de jó! – kiáltott fel Lola, és felugorva a kanapéról megragadta a táskáját. – Esküszöm, észre sem fogja venni, hogy itt vagyok. Megülök itt, a kanapén és nézem a tévét. Maga nyugodtan dolgozhat, ha akar. Ahogy gondolja.
– Nem kell itt eljátszania a kis virágáruslányt – mondta Philip. – Elviszem vacsorázni. Amíg Lola a fürdőszobában volt, Philip bement a dolgozószobába, hogy elolvassa az e-mailjeit. Volt köztük jó néhány, amire válaszolnia kellett volna, de a zuhany hangját hallva maga elé képzelte Lola meztelen testét, és mivel nem tudott koncentrálni, inkább a Varietyt kezdte el lapozgatni. Aztán megjelent Lola az ajtóban, még nedvesen, de már ujjatlan ruhába öltözve, és egy törülközővel szárogatva a haját. – Hol szeretne vacsorázni? – kérdezte. Philip kikapcsolta a számítógépet. – Gondoltam, elviszem a Knickerbockerbe. Itt van a sarkon túl, és az egyik kedvenc éttermem. Nem igazán menő, de jól főznek. Kicsit később beültek egy bokszba, és Lola a hosszú étlapot tanulmányozta, miközben Philip egy palack bort rendelt. – Én itt mindig osztrigát és steaket eszem – mondta. – Szereti az osztrigát? – Szeretem – felelte Lola, és letéve az étlapot lelkesen mosolygott Philipre. – Ivott már osztrigára? Fognak egy osztrigát, és beteszik egy pálinkáspohárba, amiben vodka és koktélszósz van. Folyton ezt rendeltük, amikor Miamiban voltam. Philip nem tudta, mit feleljen, mert soha nem kóstolta még az osztrigakoktélt, sőt undorítónak találta, de egy huszonkét éves lánynak biztos tetszik. – És aztán mi történt? – kérdezte. Csak úgy kicsúszott a száján, mégis kapott rá választ. – Hát – mondta Lola az asztalra könyökölve és a tenyerébe támasztva az állát –, sokat vesztett. És az egyik lány, nem volt a barátnőm, de a brancshoz tartozott, annyira berúgott, hogy levette az ingét a Meri vagy nem merinek. És az apja is látta. Persze kikészült. Milyen ciki már, ha valakinek az apja nézi a Meri vagy nem merit. – Lehet, hogy csak azért nézte meg, mert figyelmeztették. És biztos akart lenni. Lola felhúzta a szemöldökét. – Ilyet senki nem mond el az apjának. De vannak lányok, akik tényleg bevállalják, hogy felkeltsék a fiúk érdeklődését. Azt hiszik, hogy ettől dögösek lesznek. – Maga mit gondol? – kérdezte Philip. – Hülyeség. Ja, egy pasi le fog feküdni veled, és aztán? Jó kérdés, gondolta Philip, azon tűnődve, hány fiúval fekhetett már le. – Maga benne volt? – A Meri vagy nem meriben? Még csak az kéne! A Playboynak talán levetkőznék. Vagy a Vanity Fairnek, mert azok menő lapok. És előtte jóváhagyatják a fotókat. Philip mosolyogva kortyolt a borából. Egyértelmű, hogy Lola le akar feküdni vele. Mi másért hozta volna fel a szex és a vetkőzés témáját? Az őrületbe fogja kergetni, ha nem hagyja abba. Ám egy kis angyal a vállán azt súgta a fülébe, hogy nem fekhet le vele, míg az ördög a másik vállán azt mondta: „Miért ne? Nyilván nem először csinálja, még csak nem is másodszor.” Kompromisszumos megoldásként a lehető leghosszabbra
nyújtotta a vacsorát, rendelt még egy üveg bort, és a desszerthez vacsora utáni italt. Amikor bekövetkezett az elkerülhetetlen pillanat, hogy hazamenjenek, Lola felállt, és a kígyóbőr táska után tapogatott, láthatóan spiccesen. Távozva a vendéglőből Philip átfogta a vállát, hogy támogassa; az utcára lépve Lola a férfi derekára csúsztatta a karját, és kuncogva hozzábújt. Philip pénisze nem maradt érzéketlen. – Nagyon jól szórakoztam – mondta Lola. Aztán elkomolyodott, és hozzátette: – Fogalmam sem volt, hogy ilyen nehéz a filmipar. – De megéri – felelte Philip. Az erotikus témáktól és a bortól oldottan Philip elmesélte neki, milyen gondjai vannak a stúdióval, és Lola elragadtatottan hallgatta. Közben a lány válláról a tarkójára tette a kezét. – Itt az ideje ágyba dugni magát – mondta. – Nem szeretném, ha reggel másnapos lenne. Lola kacarászott. A lakásba érve nagy hűhót csapva bevonult a fürdőszobába átöltözni, miközben Philip párnát és takarót tett a kanapéra. Mindketten tudták, hogy úgysem ott fog aludni, de jobb, ha úgy tesznek, gondolta Philip. Lola mezítláb került elő a fürdőből, egy rövidke, a nyakrészen selyemszalaggal szegett babydollban, amelyet nem gombolt végig, hogy látni lehessen a dekoltázsát. Philip sóhajtott, majd összeszedve minden ellenálló erejét a lányhoz lépett, homlokon csókolta, és bement a szobájába. – Jó éjszakát – köszönt el. És valahogy kényszeríteni tudta magát, hogy becsukja az ajtót. Levetkőzött, csak a bokszeralsót hagyva magán, és bebújt az ágyba. Nem kapcsolta le a villanyt, és kézbe vette A Buddenbrook-háza t. De megint nem tudott a szövegre koncentrálni, hiszen az ajtó túloldalán ott volt Lola abban a csöppnyi babydollban. Meredten bámulva a könyvlapot emlékeztette magát, hogy a lány mindössze huszonkét éves. Lefektetheti – és aztán? Többé nem dolgozhat neki, ha szexpartnerek lesznek. Vagy mégis? Bármikor kirúghatja, és felvehet egy másik kutatót. Végtére is valószínűleg könnyebb másik kutatót találni, mint egy gyönyörű huszonkét évest, aki hajlandó lefeküdni vele. De mi legyen most? Keljen fel és menjen át hozzá? Egy pillanatra nyugtalanító gondolata támadt: mi van, ha téved? Ha egyáltalán nem is akart lefeküdni vele, és tényleg elromlott a vízvezeték a házában? Mi van, ha átmegy hozzá, és a lány visszautasítja? Milyen idétlen lenne azután vele dolgozni. Akkor tényleg ki kellene rúgnia. Eltelt egy perc, majd kettő. És megkapta a választ, mert kopogtak az ajtón. – Philip? – szólt be Lola. – Szabad. A lány kinyitotta az ajtót, Philip pedig letette az olvasószemüvegét. Lola eljátszotta, hogy sajnálja, amiért megzavarta, és az ajtófélfának dőlve gyermekien összefonta maga előtt a kezét. – Kaphatnék egy pohár vizet?
– Persze – mondta Philip. – Behozná nekem? Nem tudom, hol vannak a poharak. – Jöjjön. – Philip fölkelt. Észrevette, hogy csak egy bokszeralsó van rajta, és rájött, hogy nem bánja. Lola a felsőtestét bámulta, a göndör, sötét szőrt, amely szabályos mintát adott ki a mellizmain. – Nem akartam zavarni. – Nem zavar – szólt vissza Philip a konyha felé menet. Lola követte. Philip elővett egy poharat, és csapvizet töltött bele. Amikor megfordult, Lola ott állt az orra előtt. Át akarta adni neki a poharat, de aztán letette, és átkarolta a lány vállát. – Lola – mondta –, elég volt a színházból. – Miről beszél? – kérdezte Lola huncutul, és a mellkasára tette a kezét. – Le akarsz feküdni velem? – súgta Philip. – Mert én szeretném. – Persze. – Lola Philip testéhez nyomakodott, és csókolózni kezdtek. A hálóing vékony anyagán át érezte a feszes, telt kebleket, sőt úgy vélte, hogy még a megkeményedő mellbimbók szúrását is érzi. Becsúsztatta a kezét a babydoll alá, felhúzta a hasán a melléig, és az ujjai közé fogva morzsolgatta a mellbimbóit. Lola felnyögött és hátradőlt, amíg Philip kibújtatta a fejét a hálóingből. Istenem, milyen gyönyörű, gondolta. Felültette a konyhapultra, széttárta a két lábát, és közéjük nyomult. Csókolózás közben az ágyékára tette a kezét, félrehúzva a kisnadrágot, ami szintén csipkés selyem volt, aztán olyat érzett, hogy meglepetten leállt, és hátralépett. – Nincs szőr? – kérdezte. – Természetesen, nincs – válaszolta büszkén Lola. Minden lány ismerőse havonta egyszer brazil gyantáztatott. – De miért? – akarta tudni Philip, megérintve a sima bőrt. – Mert a férfiak így szeretik – mondta Lola. – Most ez a menő. – Nagy levegőt vett. – Ne mondd, hogy nem láttál még ilyet! – nevetett. – Tetszik – mondta Philip megvizsgálva a szőrtelen vaginát. – Látványos. – Olyan, mint azok a puha, szőrtelen macskák, gondolta. Fölemelte a lányt, és bevitte a nappaliba. A kanapé szélére ültetve szétnyitotta a lábát, és nyalogatni kezdte a bíbor ajkakat. – Ne – mondta váratlanul Lola. – Miért? – Nem szeretem. – Csak azért, mert még senki nem csinálta jól – mondta Philip. Óráknak tűnt, amíg „ott lent” csókolgatta, és a lány végre elengedte magát: remegni kezdett a lába, a vaginája lüktetett. Aztán könnyekben tört ki felindultságában. Philip szájon csókolta, hogy megízlelhesse önmagát a száján és a nyelvén. Lolának azt súgta az esze, hogy undorodnia kéne, de nem is volt olyan rossz; inkább a tiszta,
kicsit még nyirkos ruhákra emlékeztetett, ahogy kikerülnek a szárítógépből. Philip szőrébe merítette a kezét. A szemébe nézett. Most azt fogja mondani, hogy szereti? – Élvezted? – suttogta Philip. – Igen – felelte Lola. Philip kiment a konyhába. – Ennyi volt? – kérdezte Lola. – Te nem akarsz… Philip két kis pohár vodkával tért vissza. – Hogy kitartsunk – mondta, átnyújtva neki az egyik poharat. – Osztriga ugyan nincs benne, de így is megteszi. – Megfogta Lola kezét, bevezette a hálószobába, és megszabadult a bokszeralsójától. A pénisze vastag volt, és egy kidudorodó ér futott végig az oldalán, a heréi kissé lengedeztek a szúrós, rózsaszín zacskóban. Lola hanyatt feküdt, és Philip az álláig tolva a lány behajlított lábait közéjük térdelt. Amikor bedugta a péniszét, Lola felkészült némi fájdalomra, de meglepetésére csak a gyönyör lüktetését érezte. – Lola, Lola, Lola – ismételgette a nevét Philip. Aztán megmerevedett a teste, ívbe görbült a háta, majd a lány testére rogyott. Lola magához ölelte és megcsókolta a nyakát. Az éjszaka közepén Philip fölkeltette, és újra szeretkeztek. Lola elaludt, és másnap reggel arra ébredt, hogy Philip őt nézi. – Jaj, Lola – mondta. – Mi legyen most veled? – Velem? – Veled és velem. Lola maga sem tudta, hogy mire számítson. – Philip – mondta félénken, megbökve a péniszét a körme hegyével. A következő pillanatban Philip rávetette magát. Lola széttárta a lábát, és miután Philip elélvezett, és kimerülten feküdt el rajta, Lola azt suttogta: – Azt hiszem, szeretlek. Philip felkapta a fejét, és meglepetten nézett rá. Aztán mosolyogva megcsókolta az orra hegyét, és azt mondta. – A szerelem nagy szó, Lola. – Nyújtózkodott és kimászott az ágyból. – Elmegyek és hozok valami reggelit. Mit szólsz a bagelhez? Milyen bagelt szeretsz? – Melyik a legjobb? – kérdezte Lola. Philip nevetve csóválta meg a fejét. – Nincs olyan, hogy legjobb. Attól függ, milyet szeretsz. – Te milyet szeretsz? – A szezámosat. – Akkor én is azt kérem. Philip felhúzta a farmerját, és mosolyogva nézte a meztelen Lolát az ágyában. Ettől olyan remek hely New York, gondolta. Soha nem tudhatod, mi fog történni. Szó szerint egyik napról a másikra megváltozhat az életed. Amíg távol volt, Enid Merle, aki előző este gyanús hangokat hallott átszűrődni Philip lakásából, úgy döntött, hogy ellenőrzi az unokaöccsét. Átment a kis kapun, ami
elválasztotta kettejük teraszát, és bekopogott a franciaablakon. Legrosszabb félelme vált valóra, amikor egy ifjú hölgy, aki mintha Philip egyik pólóját viselte volna, alatta pedig semmit, jelent meg a teraszajtóban. Kíváncsian méregette Enidet. – Tessék. Enid félretolta az útból. – Philip itt van? – Nem tudom – felelte a lány. – Ki maga? – Maga ki? – kérdezett vissza Enid undokul. – Philip barátnője vagyok – mondta büszkén a lány. – Tényleg? – kérdezte Enid arra gondolva, hogy ez gyorsan ment. – Én meg Philip nagynénje. – Ó – mondta a lány. – Nem tudtam, hogy Philipnek nagynénje van. – Én sem tudtam a barátnőjéről – vágott vissza Enid. – Itt van? A lány összefonta maga előtt a karját, mintha csak most jönne rá, hogy gyakorlatilag meztelen. – Elment bagelért. – Mondja meg neki, hogy itt volt a nagynénje. – Rendben – mondta Lola. Kiment Enid után a franciaablakon, és figyelte, ahogy átbújik a kapun a saját teraszára. Aztán visszament, és leült a kanapéra. Tehát Philipnek itt lakik egy rokona a szomszédban. Erre nem számított – valamiért azt feltételezte, hogy az olyan embereknek, mint Philip, nincsenek rokonaik. Lustán lapozgatva egy magazint felidézte, milyen fagyosan nézett rá Enid, de azt mondta magában, hogy nem érdekes. Ősöreg a nagynénje. Nem sok vizet zavarhat.
7 – James, mi baj van? – kérdezte másnap reggel Mindy. – Félek, hogy nem vagyok alkalmas a hírnévre – felelte James. – Azt sem tudom, mit kéne fölvennem. Mindy megfordult az ágyban, és az órára nézett. Alig múlt hajnali hat. Depressziós vagyok, gondolta. – Nem lehetne kicsit halkabban? – kérdezte. – Fáradt vagyok. – Nem tehetek róla. – Muszáj olyan hangosan zörögnöd a vállfákkal? Miért nem tudsz csendben felöltözni? – Miért nem kelsz fel, hogy segíts nekem? – Felnőtt ember vagy, James. Egyedül is el tudod dönteni, mit vegyél fel. – Jó, akkor azt veszem fel, amit mindig. Farmert és pólót. – Próbálkozhatnál egy öltönnyel – mondta Mindy. – Három hónapja színét sem láttam annak az öltönynek. Valószínűleg elveszett a tisztítóban – mondta James kissé vádló hangon, mintha a felesége tehetne róla. – Kérlek, James, hagyd abba. Csak egy hülye fotóról van szó. – Amit a nyilvánosságnak szánnak. – De miért ilyen korán? – Mondtam már. Valami híres divatfotós készíti. Aki csak 9-től 11-ig ér rá. – Jézusom, én is le tudnálak fényképezni. A mobilommal. Jaj, az ég szerelmére, maradj már csendben! Ha nem alszom ki magam, meg fogok bolondulni. Ha már eddig meg nem bolondultál, gondolta James felnyalábolva egy adag ruhát, és kicsoszogott a szobából. Ez az ő nagy napja. Miért akarja Mindy, hogy mindig minden róla szóljon? Bevitte a ruhákat a dolgozószobájába, és ledobta egy székre. Ebből a szögből nézve úgy festettek a ruhái, mintha egy hajléktalan bevásárlókocsijából kerültek volna elő. Redmon kiadójának sajtósa, aki a hihetetlen Cherry becenevet viselte, azt az utasítást adta, hogy háromfélét vigyen. Három inget, három nadrágot, egy vagy két zakót és több pár cipőt. – De én leginkább csak edzőcipőt hordok. Converse-t – mondta James. – Hozza a legjobbat – válaszolta Cherry. – A fotónak magát kell visszatükröznie. Remek, gondolta James. Ezek szerint egy kopaszodó, középkorú férfi fotója lesz. Bement a fürdőszobába, és tanulmányozni kezdte magát. Talán le kellene borotválnia a fejét. De attól úgy nézne ki, mint bármelyik középkorú férfi, aki kopaszodik, és megpróbálja elleplezni. Amúgy sem hitte, hogy menne az arcához a kopaszság.
Szabálytalanok a vonásai, az orra úgy fest, mintha betört volna valamikor, és rosszul forrt össze, pedig ez csak az örökletes Gooch-orr, amelyet nemzedékről nemzedékre adtak tovább a nehéz sorsú elődök. Szeretett volna különlegesnek tűnni; milyen jól jönne, például egy művész borongós, merengő tekintete. Összehúzta a szemét, lefelé görbítette a száját, de ettől csak úgy nézett ki, mint aki fintorog. Lemondva magáról belehányt annyi ruhát Mindy gondosan összehajtva őrzött Barneys bevásárlótáskáiba, amennyit csak tudott, és kiment az előcsarnokba. Esett. Nagyon. A ház hátsó frontján, a kis ablakon át nehéz volt megítélni, milyen az idő, így megesett, hogy kimenve sokkal jobbnak találta, bár többnyire rosszabb volt a vártnál. Még reggel hét óra sem volt, ám James már úgy érezte, hogy ez a nap vereséget hozott. Visszament a lakásba esernyőért, de csak egy esetlen, összecsukható példányt talált a rendetlen előszobaszekrényben, amelyről kiderült, hogy mindössze négy merevítője van. Az előcsarnokból aggódva bámulta a zuhogó esőt. A járda mellett fekete szedán várakozott. A háta mögött Fritz, a portás műanyag futószőnyeget terített le. Egy pillanatra megállt James mellett. – Mintha dézsából öntenék – mondta. – Ne kerítsek taxit? – tette hozzá figyelmesen. – Nem, köszönöm – válaszolta James. Jól jött volna a taxi, de sohasem engedte, hogy a portások fogjanak neki. Tudta, mi a véleményük Mindy borravalóiról, és nem fért össze a lelkiismeretével, hogy olyan feladatok elvégzését kérje tőlük, mint a rendes borravalót adó lakók. Ha pénzhez jut ebből a könyvből, gondolta, idén pluszborravalót fog nekik adni. Kinyílt a liftajtó, és Schiffer Diamond lépett ki rajta. James egyszerre izgatott lett, és jelentéktelennek érezte magát. A nő lófarokba fogta a haját, fényeszöld kabátot, farmert és alacsony sarkú fekete csizmát viselt. Nem éppen úgy fest, mint egy filmsztár, gondolta James, de valahogy jobban nézett ki, mint egy átlagember, így bárhová ment is, az emberek úgy vélték, hogy ez a nő valaki, és kíváncsian megbámulták. James nem tudta, hogy lehet elviselni, ha folyton megnézik az embert. Már bizonyára hozzászokott. Végül is nem ezért lesz valaki színész? Hogy megbámulják? – Rémes idő, igaz, Fritz? – jegyezte meg Schiffer. – És csak rosszabb lesz. James kiment a kapun, és megállt a védőponyva alatt. Végignézett az utcán. Sehol egy taxi. Schiffer Diamond jelent meg mögötte. – Hová megy? – kérdezte. James ijedten felelt: – Chelsea-be. – Én is. Jöjjön, elviszem. – Nem, én… – Ne butáskodjon. Ingyen van a kocsi. És zuhog. – Fritz lépett elő, és kinyitotta a kocsiajtót. Schiffer Diamond beszállt a hátsó ülésre.
James Fritzre nézett. Mi a fene, gondolta, és ő is beszállt. – Két helyre megyünk – mondta Schiffer a vezetőnek. – Hová? – fordult Jameshez. – Nem is tudom pontosan. – James a farmerja zsebében kotorászott a cetli után, amire felírta a címet. – Industria Super Studios. – Én ugyanoda megyek – mondta Schiffer. – Mégis csak egy helyen állunk meg – közölte a sofőrrel. A táskájába nyúlt, és elővett egy iPhone-t. James mereven ült mellette; szerencsére ott volt közöttük a karfa, így mégsem érezte olyan kínosan magát. Odakint beleerősített az eső és megdördült az ég. Csodás, gondolta James. Elviselhető, ha nem kell aggódni azért, hogy kap-e taxit az ember. Vagy ha nem kell földalattin menni. – Szörnyű ez az idő, nem? – kérdezte Schiffer. – Még ilyen nyirkos augusztust… Nem emlékszem, hogy a nyarak esősek lettek volna. Inkább kánikula volt. Karácsonykor meg havazott. – Biztos benne? Mostanában sose havazik január előtt – mondta James. – Lehet, hogy túl romantikus emlékeim vannak New Yorkról. – Évek óta nem láttunk havat – mondta James. – Globális felmelegedés. – Úgy beszélek, mint egy hülye, gondolta. Schiffer rámosolygott, és James azon tűnődött, vajon ő is olyan színésznő-e, aki minden férfit elcsábít. Eszébe jutott egy újságíró barátja, egy teljesen hétköznapi figura esete, akit egy interjú során elcsábított egy híres filmcsillag. – Maga Mindy Gooch férje, ugye? – kérdezte Schiffer. – James – mutatkozott be. A nő persze nem mondta meg a nevét, nyilván tudta, hogy semmi szükség rá. Schiffer bólintott. – A maga felesége… – A bizottsági elnök. A házban. – Ő írja azt a blogot – fejezte be a mondatát Schiffer. – Olvassa? – Nagyon megindító – mondta Schiffer. – Tényleg? – James zavartan simogatta az állát. Még itt, a kocsiban egy mozisztárral, a fotózására menet is a feleségéről van szó. – Én próbálom nem elolvasni – mondta távolságtartón. – Ó. – Schiffer bólintott. Jamesnek fogalma sem volt, mire értse, és néhány sarkot süket csendben tettek meg. Aztán Schiffer megint előhozta a felesége témáját. – Még nem ő volt a lakóközösség vezetője, amikor én beköltöztem. Hanem Enid Merle. Más volt akkor a ház. Nem volt ennyire… csendes. James összerándult Enid nevének hallatára. – Enid – mondta. – Csodálatos személyiség, nem gondolja? Én rajongok érte. – Nem igazán ismerem – mondta óvatosan James, azzal a dilemmával szembesülve, hogy elárulja a feleségét, vagy elidegenít magától egy filmcsillagot.
– De az unokaöccsét, Philip Oaklandet ismernie kell – folytatta Schiffer. – Na tessék, gondolta, megint előhozom Philip nevét, információra vadászva. – Maga is regényíró, nem igaz? – kérdezte. – Nem ugyanúgy. Ő sokkal… kommerszebb. Forgatókönyveket ír. Én meg inkább… irodalmat – mondta James. – Ami azt jelenti, hogy ötezer példányt ad el – jegyezte meg Schiffer. Jamesnek rosszulesett, de próbálta nem kimutatni. – Ugyan már – mondta Schiffer megérintve a karját. – Csak vicceltem. Randa egy humorom van. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű író. James nem tudta, hogy tiltakozzon vagy helyeseljen. – Ne vegye komolyan, amit mondok – tette hozzá Schiffer. A kocsi megállt egy piros lámpánál. Most Jamesen volt a sor, hogy előhozzon egy társalgási témát, de nem jutott eszébe semmi. – Mi lesz most Mrs. Houghton lakásával? – kérdezte Schiffer. – Eladják – válaszolta James megkönnyebbülve. – Tényleg? Ez gyors volt, nem igaz? – Ezen a héten ül össze a bizottság. A feleségem szerint rá fognak bólintani. Neki tetszettek. Teljesen normális házaspár. Akiknek persze dollármillióik vannak – tette hozzá. – Milyen unalmas – mondta Schiffer. Megérkeztek. Adódott még egy kínos pillanat, miközben várták a liftet. – Filmet forgat? – kérdezte James. – Tévéfilmet – felelte Schiffer. – Soha nem gondoltam, hogy egyszer még tévézni fogok. De az ember megnézi a kollégákat, és azt kérdi magától, hogy így akarja-e végezni. Plasztikai műtétekkel, örökbefogadással meg eszelős önéletrajzokkal, amelyben mindent megírnak, de senki nem kíváncsi rájuk. Vagy egy megunt és hűtlen férj mellett… – El tudom képzelni, milyen nehéz – mondta James. – Szeretek dolgozni. Egy időre abbahagytam, de hiányzott. Beszálltak a liftbe. – Itt forgatják a tévéfilmet? – érdeklődött James udvariasan. – Most egy fotózásra jöttem. Egy olyan érett nőknek szóló magazin címlapja leszek. – Nem ideges? – kérdezte James. – Úgy teszek, mintha valaki más volnék. Ez a titka a dolognak. – Kinyílt a liftajtó, és Schiffer kiszállt. Egy óra múlva James, miután a sminkes végzett vele, egy magas széken ült egy kifeszített kék papír háttér előtt, egy mosoly rádermedt halálmaszkjával az arcán. – Maga egy híres író, nem? – kérdezte a fotós, aki francia volt, és bár jó tíz évvel idősebb lehetett Jamesnél, a fején rengeteg hajjal és egy harminc évvel fiatalabb
feleséggel tüntetett, legalábbis a sminkes szerint. – Nem – mondta James az összeszorított fogai között. – De hamarosan az lesz, nem igaz? – erősködött a fotós. – Különben nem fizetne értem a kiadója. – Letette a fényképezőgépet, és odahívta a közelben várakozó sminkest. – Túl merev. Mint egy hulla. Én képtelen vagyok lefotózni egy hullát – közölte, és James kényszeredetten mosolygott. – Tennünk kell valamit. Anita majd ellazítja. – A sminkes beállt James háta mögé, és a vállára tette a kezét. – Jól vagyok – mondta James, miközben a fiatal nő a hátába fúrta az ujjait. – És házas vagyok. Komolyan. A feleségem nem örülne. – Nem látom sehol a feleségét, vagy tévedek? – kérdezte Anita. – Nincs itt, de… – Csitt. – Látom, nincs hozzászokva a fiatal hölgyek figyelmességéhez – mondta a fotós. – Majd hozzászokik. Ha híres lesz, körül fogják dongani a nők. – Nem hinném – mondta James. A fotós és a sminkes elnevette magát. Aztán úgy tűnt, hogy már mindenki nevet a stúdióban. James elvörösödött. Egyszerre nyolcévesnek érezte magát. A gyerekcsapatban játszott a lakókörzetük baseballpályáján, és háromszor egymás után engedte el a labdát a lába között. – Gyere le, fiam – mondta az edző Jamesnek, nevetés kísérte, miközben elhagyta a pályát. – Minden azon múlik, hogy milyen képet mutatsz magadról. Egy győztes képét kell mutatnod. És akkor győztes is lehetsz. – James a kispadon ülte végig a meccset gyulladt szemmel és taknyos orral (szénanáthája volt), és megpróbálta a hazafutó győztes képében látni magát. De csak az jelent meg a szeme előtt, ahogy újra meg újra kötényt kap, és az apja majd megkérdezi: – Hogy ment, fiam? – És James azt válaszolja: – Nem valami jól. – Most sem? – Igen, apa, nem túl jól. – Már nyolcévesen nyilvánvaló volt a számára, hogy ő soha nem lesz más, mint Jimmy Gooch, az a kölyök, aki nem igazán tud beilleszkedni. James fölnézett. A fotós elbújt a gépe mögött. Kattintott egyet. – Ez nagyon jó lett, James. Szomorúnak tűnik. Mélyérzésűnek. Igen? Lehet, hogy a végén nem is fog olyan rosszul menni ez a híres író dolog, gondolta. *** Aznap este Schiffer megint bekopogott Philip ajtaján, azt remélve, hogy végre otthon találja. Amikor kiderült, hogy nem, becsöngetett Enidhez. – Te vagy az, Philip? – szólt ki Enid. – Schiffer vagyok. – Már azt hittem, felém sem fogsz nézni.
– Nincs mentségem. – Talán azt hitted, hogy már meghaltam – mondta Enid. Schiffer elmosolyodott. – Azt Philip elmondta volna. – Találkoztál vele? – Csak a liftben. – Kár. Nem vitt el vacsorázni? – Nem – felelte Schiffer. – Az a nyavalyás lány – mondta Enid. – Tudtam, hogy ez lesz. Philip fölvett valami kis libát kutatónak, és lefekszik vele. – Ó – bólintott Schiffer. Egy pillanatra megrendült. Tehát Billynek volt igaza. Aztán vállat vont, és megpróbálva elrejteni csalódottságát azt mondta: – Philip nem fog megváltozni. – Ki tudhatja – válaszolta Enid. – Talán történik valami, amitől észhez tér. – Kétlem – mondta Schiffer. – Fogadok, hogy a lány odavan érte. Ez a különbség a lányok és a nők között. A lányokat lenyűgözik a férfiak, a nők már tudják, amit tudnak. – Valaha te is lenyűgözőnek találtad Philipet – jegyezte meg Enid. – Még most is annak találom – mondta Schiffer, mert nem akarta megsérteni Enid érzéseit. – Csak már nem ugyanúgy. – Aztán gyorsan témát váltott. – Hallom, hogy új lakók költöznek Mrs. Houghton apartmanjába. Enid sóhajtott. – Így van. És nem nagyon örülök neki. Billy Litchfield tehet mindenről. – De Billy olyan aranyos. – Nagy gondot okozott a házban. Ő szedte össze ezt a házaspárt, és mutatta be Mindy Goochnak. Én Philipnek szerettem volna az alsó szintet. De Mindy hallani sem akart róla. Rendkívüli ülést hívott össze, és keresztülverte a bizottságon. Inkább idegeneket költöztet az épületbe. Találkoztam vele az előcsarnokban, és megmondtam neki, hogy tudom, miben sántikál, mire ő azzal vágott vissza, hogy tavaly háromszor késve utaltam át a közös költséget. – Enid elhallgatott, majd hozzátette: – Philip az, aki bögyében van. Mert Philip sikeres, az ő férje pedig nem. – Tehát semmi sem változott. – Semmi – mondta Enid. – Hát nem csodálatos? De te változtál. Visszajöttél. *** Néhány nappal később Mindy az otthoni dolgozószobájában böngészte Rice-ék iratait. A házbizottság vezetőjének lenni azzal az előnnyel járt, hogy pontos információi voltak minden lakó anyagi helyzetéről, aki az utóbbi tíz évben az épületbe költözött. A jelöltek a vételár 50 százalékát készpénzben voltak kötelesek
fizetni, és ezzel megegyező nagyságú összeggel kellett rendelkezniük bankszámlán, részvényben, nyugdíj-előtakarékossági alapban és egyéb vagyonban, ami lényegében azt jelentette, hogy a jelölt vagyona fedezni tudta a lakás teljes vételárát. Amikor Mindy és James beköltözött, még mások voltak a szabályok. A jelölteknek csak az összeg 25 százalékával kellett rendelkezniük, és elég volt azt bizonyítaniuk, hogy öt évre elegendő fedezetük van a közös költségre. De Mindy szavazást kezdeményezett a szigorításról. Azzal érvelt, hogy túl sok kétes egzisztencia lakik a házban, a nyolcvanas évek nemkívánatos hordalékaként, amikor tele volt az épület rockerekkel, színészekkel, modellekkel, a divatszakmában működőkkel, meg olyan emberekkel, akik ismerték Andy Warholt, és ezek a város legfőbb bulihelyszínévé tették az épületet. Mindy bizottsági elnökségének első éve alatt két lakó ment csődbe, egy meghalt heroin-túladagolásban, egy másik öngyilkos lett, miközben az ötéves fia aludt. A nő azelőtt modell volt, és egy híres dobos barátnője, aki aztán mást vett feleségül és Connecticutba költözött, sorsára hagyva a gyereket és a barátnőt egy két hálószobás lakásban, amelyet a nő nem tudott fenntartani. Altatót vett be, és egy ruhászsákot húzott a fejére, számolt be Roberto. – A ház rangját a lakói adják – jelentette ki Mindy a bizottsághoz intézett (saját maga szerint) híres beszédében. – Ha az épületnek rossz a reputációja, azt mindannyian megszenvedjük. Esik a lakásunk értéke. Senki nem szeretne olyan helyen élni, ahol ki-be járnak a rendőrök meg a mentők. – Itt kreatív emberek laknak, akiknek izgalmas az életük – vetette ellen Enid. – És gyerekek is. A túladagolást és az öngyilkosságot én nem nevezném „izgalmasnak” – vágott vissza Mindy. – Talán jobban éreznéd magad az Upper East Side valamelyik házában. Ott csupa orvos, ügyvéd és bankár lakik. Úgy hallottam, hogy ezek soha nem halnak meg – mondta Enid. De végül vereséget szenvedett, egyedül maradva öt ellenszavazattal szemben. – Láthatólag nagyon mások az értékeink – mondta Mindy. – Láthatólag – bólintott Enid. Enid csaknem negyven évvel volt idősebb Mindynél. Akkor hogy lehet, hogy Mindy rendszeresen öreg hölgynek érzi magát Enid mellett? Nem sokkal ezután Enid lemondott a lakóbizottsági tagságáról. Mindy egy Mark Vaily nevű kedves meleg férfit nyomott be a helyére, aki a Középnyugatról jött, díszlettervező volt, és az élettársával, akivel tizenöt éve voltak együtt, örökbefogadott egy gyönyörű latino kislányt Texasból. A házban mindenki egyetértett abban, hogy Mark aranyos, de ami a legfőbb, hogy Mark mindig egyetértett Mindyvel. A Rice házaspárral történő megbeszélésen Mindy, Mark és egy Grace Waggins nevű nő vett részt. Grace húsz éve volt tagja a lakóbizottságnak, a New York-i
Városi Könyvtárban dolgozott, és két pudlival élte csendes életét az egy hálószobás lakásában. Az a fajta volt, aki nem változik, csak öregszik, és nincs más vágya és törekvése, mint hogy maradjon minden ugyanúgy. Este hétkor Mark és Grace megjelent Mindy lakásán előzetes megbeszélésre. – Alapvető fontosságú, hogy készpénzzel fizetnek – mondta Mindy. – Szilárd az anyagi helyzetük. Mintegy negyvenmillió dollárjuk van… – És hány évesek? – érdeklődött Grace. – Fiatalok. Harminc-egynehány. – Én azt reméltem, hogy Julia Roberts veszi meg a lakást. Hát nem lenne cuki, ha itt lakna Julia Roberts? – Valószínűleg még Julia Robertsnek sincs húszmillió dollár készpénze lakásvásárlásra – mondta Mark. – Milyen kár, nem igaz? – A színésznők nem jó lakók – jelentette ki Mindy. – Nézzék meg Schiffer Diamondot. Évekre üresen hagyta a lakását. Szörnyű egérproblémát okozott. – Nem – csóválta meg a fejét –, nekünk egy kedves, megállapodott házaspár kell, aki húsz évig itt marad. Nem óhajtunk több színészt, hírességet, vagy olyan valakit, aki figyelmet kelt. Elég bajt okozott az is, hogy meghalt Mrs. Houghton. Nincs szükségünk arra, hogy paparazzók üssenek tábort az épület előtt. Rice-ék hét harminckor érkeztek. Mindy bevezette őket a nappaliba, ahol Mark és Grace már merev háttal ült a kanapén. Mindy hozott nekik két széket, és jelezte, hogy foglaljanak helyet. Paul vonzóbb volt, mint amire Mindy számított, kifejezetten szexi azzal a sötét, gyűrűs hajával, ami a fiatal Cat Stevensre emlékeztette. Mindy kis palack vizeket osztogatott, majd beült Mark és Grace közé. – Kezdhetjük? – kérdezte hivatalos hangon. Annalisa megfogta Paul kezét. Több alkalommal is jártak Paullal az apartmanban, Brenda Lish ingatlanügynök társaságában, és Paul ugyanúgy beleszeretett a lakásba, mint Annalisa. És most ennek a három fura embernek a kezében van a jövőjük, akik üres, kicsit inkább ellenséges arccal merednek rájuk, de Annalisa nem félt. Átélt már ennél keményebb állásinterjúkat, részt vett televíziós vitákban, sőt az elnökkel is találkozott. – Hogy néz ki egy átlagos napjuk? – érdeklődött Mindy. Annalisa Paulra nézett, és elmosolyodott. – Paul korán kel, és elmegy dolgozni. Szeretnénk családot alapítani. Remélem, hogy én hamarosan egy kisbabával leszek elfoglalva. – És mi lesz, ha éjszaka sír a gyerek? – kérdezte Grace. Ő maga gyermektelen volt, és bár imádta a kicsiket, a valóságban idegesítették. – Remélem, nem lesz sírós – mondta Annalisa, megpróbálva tréfára venni a dolgot. – De lesz dajkánk. Az első időben pedig csecsemőgondozónk.
– Az nem okoz majd gondot, hogy elhelyezzék a lakásban – bólintott egyetértően Grace. – Igen – mondta Annalisa. – És Paulnak is fontos a jó alvás. – Mit csinálnak esténként? – kérdezte Mindy. – Nagyon csendesek vagyunk. Paul kilenc körül ér haza, és vagy elmegyünk valahová vacsorázni, vagy otthon eszünk valamit, és lefekszünk. Paul reggel hatkor kel. – Sok barátjuk van? – tudakolta Mark. – Nem – felelte Paul. Már majdnem azt mondta, hogy „nem szeretjük a sok embert”, de Annalisa megszorította a kezét. – Nem sokat járunk társaságba. Kivéve hétvégén. Időnként elmegyünk víkendezni. – Néha el kell utazni a városból – hagyta helyben Paul. – Van olyan hobbijuk, amiről tudnunk kéne? – akarta tudni Grace. – Játszanak valamilyen hangszeren? Jobb, ha tisztázzuk, hogy a házirend szerint este tizenegy után tilos zenélni. Annalisa mosolygott. – Ez a szabály még a jazzkorszakból maradhatott fenn. Az Ötödik sugárút 1. nem sokkal azelőtt épült, hogy vége lett a szép időknek. 1927-ben? Az építész pedig… – szünetet tartott, mint aki gondolkozik, noha fejből vágta a választ. – Harvey Wiley Corbett volt – folytatta. – Az ő cége tervezte a Rockefeller Center jó részét is. A jövőbe látó építésznek tartották, bár a terve a megemelt szintű járdáról nem valósult meg. – Le vagyok nyűgözve – mondta Grace. – Azt hittem, hogy csak én ismerem a házunk történetét. – Paul és én szeretjük ezt az épületet – mondta Annalisa. – Mindent meg fogunk tenni, hogy megőrizzük a lakás történelmi értékeit. – Helyes – mondta Mindy Grace-ről Markra nézve. – Gondolom, valamennyien egyetértünk. – Mark és Grace bólintott. Mindy felállt és a kezét nyújtotta. – Isten hozta önöket az Ötödik sugárút 1.-ben. *** – Ez könnyen ment. Könnyű volt, igaz? – kérdezte Annalisa Paultól a kocsiban, ami visszavitte őket a szállodába. – Kizárt, hogy elutasíthattak volna minket – mondta Paul. – Láttad ezeket? Mind kretének. – Szerintem nagyon kedvesek voltak. – És az a Mindy Gooch? – kérdezte Paul. – Tipikus megkeseredett karrierista nő. – Honnan veszed? – Eleget látok belőlük. Az irodában.
Annalisa nevetett. – Nem is dolgoznak nők az irodádban. Az egész szakmátokban alig van nő. – Pedig vannak – mondta Paul. – És mind olyanok, mint Mindy Gooch. Aszott kórók, akik egész életükben azért tepernek, hogy olyanok legyenek, mint a férfiak. De nem jön össze nekik – tette hozzá. – Ne légy olyan szigorú az emberekhez, Paul. Végül is mit számít? Valószínűleg soha többé nem találkozunk velük. A szobájukba érve Annalisa leült az ágyra, és olvasni kezdte az épület házirendjét, amelyet Mindy állított össze és nyomtatott ki az új lakóknak. – Ezt hallgasd meg – mondta Paulnak, aki közben fogat mosott és selymezett. – Van egy raktárhelyiségünk az alagsorban. És van egy parkolónk is. Az épület mögött, a Washington Mewsban. – Tényleg? – mondta Paul vetkőzés közben. – Lehet, hogy mégsem – olvasott tovább Annalisa. – Sorsolják. Minden évben kihúznak egy nevet a kalapból. És arra az évre az illetőé lesz a parkolóhely. – Meg kell szereznünk – mondta Paul. – Nincs is kocsink – ellenkezett Annalisa. – Majd szerzünk. Sofőrrel. Annalisa letette a házirendet, és játékosan Paul dereka köré fonta a lábát. – Hát nem izgalmas? – kérdezte. – Új életet kezdünk. Paul tudta, hogy szeretkezni akar; egy gyors csók után kezelésbe vette a vagináját. A szexuális életük némiképp steril volt, és mindig ugyanazt a mintát követte. Hosszú percekig tartó cunnilingus, amelynek során Annalisa elélvezett, majd háromperces közösülés. Amikor végül Paul háta ívbe feszült, Annalisa magához ölelte és simogatta. Ez újabb egy perc volt, akkor Paul lefordult róla, kiment a fürdőszobába, felvette a bokszeralsóját és visszafeküdt. Nem volt különösebben izgalmas, de kielégítő, már ami az orgazmust illeti. Ma este azonban Paul szórakozott volt, és megszűnt az erekciója. – Mi a baj? – kérdezte Annalisa a könyökére támaszkodva. – Semmi – mondta a férje, és felhúzta a sortját. Járkálni kezdett a szobában. – Akarod, hogy leszopjalak? – ajánlotta fel Annalisa. Paul megrázta a fejét. – Csak a lakáson jár az eszem. – Nekem is. – Meg azon a parkolóhelyen. Miért sorshúzással döntenek? És miért csak egy évre kaphatod meg? – Nem tudom. Ez a szabály, gondolom. – Miénk a legnagyobb apartman a házban. És mi fizetjük a legtöbb közös költséget – jelentette ki. – Előnyt kellene élveznünk.
*** Három héttel később, amikor Annalisa és Paul Rice beköltözött a lakosztályba, Mrs. Houghton ügyvédje felhívta Billy Litchfieldet, és arra kérte, hogy keresse fel az irodájában. Mrs. Houghton választhatott volna ügyvédet New York régi családjaiból, hogy arra bízza a jogi ügyeit, de ő megtartotta Johnnie Toochint, egy magas, harcias fickót, aki Bronxban nőtt fel. Louise egy vacsorapartin „fedezte fel” Johnnie-t, ahol a korszak legragyogóbb feltörekvő ügyvédjeként – aki a várost képviselte a kormányzattal szemben egy iskolafenntartási perben – egész udvartartás fogta körül. Johnnie győzött, és a jövője immár duplán biztosított lett, amikor Mrs. Houghton állandó megbízást adott neki. – Legalább annyi bűnöző van az „elitben”, mint a gettókban – szerette mondogatni Mrs. Houghton. – Ne felejtsük el, hogy milyen könnyű egy embernek jó ruhák mögé rejtenie a rossz szándékait. Mrs. Houghton szerencséjére Johnnie Toochin soha nem volt jól öltözött, de miután bekerült a gazdagok és előkelőek társaságába, határozottan az elit tagja lett. Az irodája már-már egy modern ipar- és képzőművészeti múzeum volt, ahol többek között két Eames-széket, egy cápabőr dohányzóasztalt, a falakon egy Klee-, egy DeKooning- és egy David Salle-képet tett közszemlére. – Gyakrabban kéne találkoznunk – mondta Johnnie a hatalmas íróasztala mögül Billynek. – Persze nem így. Hanem partikon, ahogy régen. A feleségem folyton mondogatja, hogy többet kellene eljárnunk. Aztán valahogy soha nincs rá idő. De maga még járogat, ugye? – Nem annyit, mint valaha – mondta Billy, átkozva magában a társalgást. Mostanában túl gyakran volt része ilyen beszélgetésekben, valahányszor összefutott valakivel, akit ezer éve nem látott, és feltehetően ezután sem fog. – Bizony, mindannyian öregszünk – mondta Johnnie. – Én idén leszek hatvan. – Ne is említse – mondta Billy. – Még ugyanott lakik? – kérdezte Johnnie. – Ötödik sugárút – mondta Billy, azt várva, hogy végre rátérnek a tárgyra, amiért idehívták. Johnnie bólintott. – Közel lakott Mrs. Houghtonhoz. Tudja-e, hogy imádta magát? És hagyott magára valamit. – Az ügyvéd felállt. – Ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen adjam át. Ezért kellett az irodámba jönnie. – Semmi gond – felelte Billy. – Örülök, hogy láthatom. – Nos – mondta Johnnie. Kidugta a fejét az ajtón, és beszólította az asszisztensét. – Hozza be, kérem, azt a dobozt, amit Mrs. Houghton Billy Litchfieldre hagyott! – Visszafordult Billyhez: – Félek, hogy nem nagy ajándék. Ahhoz képest, milyen sok pénze volt.
Erről inkább ne beszéljünk, gondolta Billy. Nem illendő. – Nem vártam el tőle semmit – mondta határozottan. – Beértem a barátságunkkal. Az asszisztens egy nyersfa dobozzal érkezett meg, amire Billy egyből ráismert. A nagyon értékes csecsebecsék közül kiríva trónolt Mrs. Houghton komódjának tetején. – Gondolja, hogy ér valamit? – kérdezte Johnnie. – Nem – válaszolta Billy. – Csak érzelmi értéke van. A régi bizsujait tartotta benne. – De a bizsuk hátha érnek valamit. – Nem hinném – mondta Billy. – Amúgy sem válnék meg tőlük. Magához vette a dobozt, és távozott; hazafelé menet a taxiban a térdén egyensúlyozta. Louise Houghton mindig büszke volt arra, hogy alacsony sorból származik. – Csontszegény farmerek voltak a szüleim Oklahomában – mondta. A dobozt még iskolásként az első udvarlójától kapta, aki a saját kezével készítette. Louise magával vitte, amikor tizenhét évesen eljött otthonról, és egészen Kínáig cipelte, ahol három éven át dolgozott misszionáriusként. 1928-ban érkezett New Yorkba, hogy támogatókat nyerjen meg az ügynek, és találkozott az első férjével, Richard Stuyvesanttal, aki a családja és a New York-i jó társaság megrökönyödésére feleségül vette. – Kis parasztlánynak tartottak, aki nem tudja, hol a helye – mondta el Louise Billynek az egyik hosszú délutánon, amit együtt töltöttek. – És igazuk is volt. Nem tudtam, hol van a helyem. És amíg valaki nem hajlandó elfogadni a számára kijelölt helyet, addig nem lehet tudni, mihez fog kezdeni magával a világban. Hazaérkezve a lakásába Billy letette a dobozt a dohányzóasztalra. Fölemelte a fedelét, és kivett belőle egy hosszú hamisgyöngy láncot. Louise-nak pénztelen fiatal lányként is volt stílusa, maga varrta a ruháit maradék anyagokból, és üveggyöngyökkel, olcsó fémmel, tollakkal ékesítette magát. Az a ritka nő volt, akin a legvacakabb dolgok is értékesnek tűntek, mert önbizalommal tudta viselni őket. Persze miután rohammal bevette New Yorkot, többé nem kellett bizsukat hordania: legendás ékszerkollekciója volt, amelyet a lakásán tartott egy széfben. De soha nem felejtette el, honnan jött, és a doboz a bizsukkal mindig ott volt a szeme előtt. Délutánonként, amikor Louise budoárjában üldögéltek, ahol nyugodtan pletykálkodhattak, néha azzal a buta kis játékkal szórakoztak, hogy beöltöztek, és különböző bizsukat vettek magukra, úgy téve, mintha más emberek volnának. Billy most felállt, és a kandalló fölötti tükörben nézve magát a nyakára tette a gyöngysort, és pofákat vágott. – Nem, nem – mondta volna Louise nevetve. – Úgy nézel ki, mint az a rémes Flossie Davis. Nem való hozzád a gyöngy, drágám. Mit szólnál egy tollhoz? Billy visszaült a kanapéra, és elkezdte egyenként, óvatosan kirakosgatni a tárgyakat a dohányzóasztalra. Némelyik már vagy kilencvenéves volt, és szétesett. Billy elhatározta, hogy darabonként selyempapírba és buborékos fóliába
fogja csomagolni őket, nehogy még bajuk essék. Aztán fölemelte a dobozt, hogy a saját komódja tetejére állítsa, mert így ezt fogja utolsónak látni, mielőtt elalszik, és elsőnek meglátni reggel, amikor felébred; így tudja elevenen megőrizni magában Louise emlékét. Ahogy kézbe vette a dobozt, a fedél rácsapódott az ujjára. Billy fölemelte és belenézett. Soha nem vizsgálta még meg üresen a dobozt, és most egy kis reteszt vett észre a hátuljában. Nem csoda, hogy Louise úgy őrizte ezt a dobozt, gondolta. Romantikusnak érezhette – egy doboz titkos rekesszel. Varázslatos tárgy lehetett egy tizennégy éves lány számára, aki kizárólag tündérmesékből meríthette az álmait. Egyszerű kis bronzretesz volt, amelynek a nyelvét egy apró gömb tartotta a helyén. Billy kiakasztotta a reteszt és a körme hegyével fölpattintotta a falemezt. És valóban volt valami a titkos rekeszben, egy puha, szürke bőriszákba csomagolva, amelynek a nyakát fekete szalag fogta össze. Billynek figyelmeztetnie kellett magát, hogy lenyugodjon: Louise-t ismerve bizonyára egy nyúlláb lesz benne. Kibontotta a szalagot, és belenézett. Ami benne volt, annak a láttán Billy azon nyomban szerette volna visszakötni a szalagot, és úgy tenni, mintha soha nem nézte volna meg. De a perverz kíváncsiság erősebb volt, és lassan becsúsztatta az ujjait a zsákocskába. Óarany, durván metszett smaragdok és rubinok tárultak a szeme elé, középen pedig egy óriási, kezdetleges csiszolású gyémánt. A tárgy akkora volt, mint a keze. Billyt reszketés fogta el az izgalomtól, amelyhez kisvártatva félelem és zavar társult. Fogta az ékszert, és az ablakhoz vitte, hogy a fényben alaposabban is megvizsgálja. De nem volt kétsége afelől, hogy mit tart a kezében. Véres Mária keresztjét.
MÁSODIK FELVONÁS
8 Enid Merle szerette úgy beállítani magát, mint aki nem haragtartó. Persze ez alól is voltak kivételek, például Mindy Gooch. Újabban, ha találkozott vele az előcsarnokban, elfordította a fejét, szó szerint levegőnek nézte. Ám Robertón, a portáson keresztül, aki mindenkiről mindent tudott a házban, számon tartotta Mindy jövésmenését. Értesült arról, hogy Mindy vett egy kutyát – egy pici cocker spánielt –, és hogy Rice-ék a falon át légkondicionálókat szeretnének beszereltetni a lakásukba, de Mindy el akarja utasítani a kérésüket. Miért van az, kérdezte magában Enid, hogy manapság mindenkinek a klíma az első gondolata? Noha Mindynek még nem bocsátott meg, az a harag, amelyet a Rice házaspár iránt érzett, elolvadt az augusztusi forróságban. Leginkább azért, mert érdekesnek találta a gesztenyebarna hajú, széles szájú Annalisa Rice-t. Naponta többször is megpillantotta a teraszon, ahová Annalisa kiment megpihenni a dobozok kipakolása közben a foltos pólójában és rövidnadrágjában. Át-áthajolt a korláton, hogy levegőt kapjon, és egy percre kiszabadította a lófarokból és megrázta a szélben a haját, mielőtt újra összefogta volna a feje tetején. Csütörtökön, az év addigi legforróbb délutánján Enid írásos üzenetet hagyott Robertónál, hogy adja át „Mrs. Rice-nak”. A mindig készséges Roberto személyesen kézbesítette. Átadás közben, nem éppen feltűnés nélkül, megpróbált körülpillantani a lakásban. Hatalmasnak és visszhangosnak tűnt a bútorok és szőnyegek nélkül, noha Roberto csak a második előszobát és azon túl az ebédlőt láthatta. Annalisa megköszönte, és becsukta Roberto orra előtt az ajtót, majd kinyitotta a borítékot. Egy világoskék kártya volt benne, a tetején dombornyomásos arany betűkkel az ENID MERLE név, alatta pedig a következő szöveg: KÉREM, JÖJJÖN ÁT TEÁZNI. MA HÁROM ÉS ÖT KÖZÖTT OTTHON TALÁL. Annalisa azonnal abbahagyta a munkát, hogy rendbe szedje magát. Levágta és lereszelte a körmét, luffával átdörzsölte a testét. Vászonnadrágot vett, hozzá fehér inget, aminek a két sarkát összekötötte a derekán. Otthonias, de rendezett hatást keltett. Enid lakása nem olyan volt, mint várta. Úgy képzelte, hogy teli lesz csecsebecsékkel és nehéz drapériákkal, mint Louise Houghtoné, de ehelyett a hetvenes évek iparművészeti múzeuma volt, fehér, bolyhos szőnyeggel a nappaliban és egy Warhol-képpel a kandalló fölött. – Szép a lakása – mondta Annalisa, miután kezet fogtak, és Enid beljebb invitálta. – Köszönöm, drágám. Jó lesz az Earl Grey tea? – Bármi jó.
Enid kiment a konyhába, Annalisa pedig helyet foglalt a fehér bőrkanapén. Néhány perc múlva Enid visszatért egy papírmasé tálcával, amit letett a dohányzóasztalra. – Nagyon örülök a találkozásnak – mondta. – Általában én ismerkedem meg először az új lakókkal, de ezúttal sajnos erre nem volt lehetőség. Annalisa egy kanál cukrot tett a teájába. – Olyan gyorsan történt minden – mondta. Enid legyintett. – Nem a maguk hibája. Mindy Gooch siettette a kérelmük elfogadását. De biztos vagyok abban, hogy minden a legjobban fog alakulni. Senki sem szereti, ha reménybeli vevők tömege járkál az épületben… pluszmunkát ad a portásoknak és bosszantja a lakókat. De szeretünk időt szánni arra, hogy megismerjük a jelölteket. Egy urat egy évig várattunk. Annalisa feszülten mosolygott, nem tudva, mire készül Enid Merle. Azt tudta, kicsoda Enid, de a befogadásukról tett megjegyzései után kérdéses volt, hogy baráte, vagy ellenség. – Egy úgynevezett meddőségi szakértő volt az illető – folytatta Enid –, és jól tettük, hogy vártunk. Kiderült, hogy a saját spermájával termékenyítette meg a pácienseit. Folyton mondogattam Mindynek, hogy valami nincs rendben körülötte, bár azt nem tudhattam, hogy mi a bibi. Mindynek nem tűnt fel semmi, de nem ő tehetett róla, szegénykém. Éppen akkor szeretett volna ő is teherbe esni, és nem volt képes tisztán gondolkodni. És amikor kitört a botrány, el kellett ismernie, hogy végig nekem volt igazam. – Mindy Gooch nagyon kedvesnek tűnik – mondta Annalisa óvatosan. Várta az alkalmat, hogy többet is beszéljenek Mindyről. Paul jóformán mindennap szóba hozta a parkolóhelyet, és Annalisa szerette volna megtalálni a módját, hogy megszerezze neki, s úgy gondolta, hogy Mindy Gooch kezében van a kulcsa. – Tud kedves lenni – mondta Enid belekortyolva a teájába. – De meg is tudja nehezíteni az ember dolgát. Konok. És nagyon elszánt. Sajnos ez a fajta elszántság nem mindig vezet sikerhez. – Közelebb hajolt és suttogóra fogta: – Mindy nem tud bánni az emberekkel. – Azt hiszem, értem, hogy mire gondol – válaszolta Annalisa. – De magukhoz kedves lesz… eleinte – mondta Enid. – Mindig kedves, amíg el nem éri azt, amit akar. – És most mit akar? – kérdezte Annalisa. Enid nevetett. Váratlan volt ez a hangos, örömteli kacaj. – Jó kérdés – mondta. – Hatalmat akar, gondolom, de hogy azon túl mit, arról, azt hiszem, fogalma sincs. És pontosan ez a baj Mindyvel. Nem tudja, hogy mit akar. És ezért nem lehet kiszámítani, hogy mit vár magától. – Enid újratöltötte a csészéket. – Másfelől, a férjét, James Goochot kenyérre lehet kenni. És a fiuk, Sam, remek gyerek. Kész komputerzseni, bár manapság minden kölyök az… kicsit félelmetes, nem gondolja?
– A férjem is az a típus volt, akit számítógépzseninek mondtak. – Természetesen – bólintott Enid. – Pénzügyi vonalon van, ugye? És manapság ott már mindent számítógépekkel végeznek. – Valójában matematikus. – Ah, a számok – mondta Enid. – Káprázik tőlük a szemem. De én csak egy buta öreg nő vagyok, akinek még alig tanítottak valamit az iskolában. Akkoriban a lányok nem tanultak több matematikát, mint összeadást és kivonást, hogy ki tudjuk számolni a visszajáró pénzt. De úgy tűnik, hogy a férjének ez nem okoz gondot. Úgy hallottam, hogy egy kockázati alapnál dolgozik. – Igen, új partnerként – mondta Annalisa. – De azt meg ne kérdezze, hogy mit csinál. Én csak annyit tudok, hogy valamilyen algoritmusokat. A részvénypiachoz. Enid felállt. – Elég volt a szórakozásból – közölte. – Tessék? – kérdezte Annalisa. – Délután négy óra van. Én egész nap dolgoztam, maga pedig dobozokat pakolt. Ezer fok van odakint. Megérdemlünk egy jó gin-tonicot. Percekkel később Enid már a penthouse lakosztály korábbi tulajdonosairól mesélt Annalisának. – Louise Houghton egyáltalán nem szerette a férjét – mondta. – Randolf Houghton gazember volt. De ő már a harmadik férje volt, és pontosan ez volt az oka annak, hogy ide költöztek a belvárosba. Louise, nagyon helyesen, úgy vélte, hogy az Upper East Side társasága soha nem fogadna be igazán egy kétszeresen elvált asszonyt. Meggyőzte a férjét, hogy jöjjenek ide, mert akkoriban nagyon bohémnek és eredetinek tartották a környéket, ráadásul feledtetni tudta, hogy Randolf már a harmadik férje. – Miért volt gazember? – érdeklődött udvariasan Annalisa. – A szokásos okokból – mosolygott Enid, és kiitta a koktélját. – Részeges volt. Csalta. Persze annak idején ezekkel minden nő együtt tudott élni, de Randolffal nem lehetett együtt élni. Durva és arrogáns volt, minden bizonnyal erőszakos is. Szörnyű veszekedéseik voltak. Azt hiszem, a férje meg is ütötte. Akkoriban személyzet is volt a házban, de senki nem beszélt egy szót sem. – És nem vált el tőle? – Végül nem kellett neki. Szerencséje volt. Randolf meghalt. – Értem. – Veszélyesebb hely volt akkor a világ – magyarázta Enid. – Szepszisben halt meg. Dél-Afrikában járt, megpróbált bejutni a gyémántbizniszbe, és elvágta az ujját. Mire visszautazott az Államokba, a seb elfertőződött. Még eljutott az Ötödik sugárút 1.-be, de néhány nap múlva meghalt. – Nem akarom elhinni, hogy a férje egy elvágott ujjba halt bele. Enid mosolygott. – Staphylococcus. Az egy nagyon veszélyes baktérium. Egyszer járványt okozott a házban. Évekkel ezelőtt. Egy házikedvenc teknős volt a forrás.
Víziállatok nem valók egy bérházba. Mindegy. Louise-ra maradt a fényűző lakás, Randolf minden pénze, és a hátralévő élete már zavartalanul telt. Annak idején némileg megpróbáltatásnak számított a házasság a nőknek. Ha egy nő megengedhette magának, hogy független legyen, a házasság kötelékén kívül éljen, az szerencsésnek mondhatta magát. Aznap este Annalisa vett egy üveg bort és egy pizzát, és papírtányéron tálalta fel a lakomát Paulnak. – Roppant érdekes napom volt – mesélte lelkesen. Törökülésben foglalt helyet az ebédlő nemrég lakkozott parkettáján. A lenyugvó nap fényében a fa úgy ragyogott, mint a tűz utolsót pislákoló parazsa. – Találkoztam Enid Merle-lel. Meghívott teára. – Tudott valamit mondani a parkolóhelyről? – Majd arra is rátérünk. El akarom mesélni az egészet. – Annalisa tépett egy darabot a pizzából. – Először teát ittunk, aztán gin-tonicot. Kiderült, hogy Mindy Gooch és Enid Merle nincsenek jóban egymással. Enid szerint Goochék kizárólag a kilencvenes évek eleji ingatlankrachnak köszönhetik, hogy bejutottak a házba. A lakóbizottság akkor döntött úgy, hogy eladják a földszinti, hat kis helyiségből álló lakást, amit addig ruhatárnak és személyzeti szobának használtak, illetve ott tárolták a vendégek poggyászát, amikor az épületben még szálloda volt. – Ha nem lett volna poggyászuk, Goochék most nem lennének itt – mondta Annalisa, utánozva Enid hangját. – Látnod kellett volna. Micsoda figura! – Ki? – kérdezte Paul. – Enid Merle. Paul – szólt rá Annalisa –, volnál szíves figyelni rám? Paul levette a szemét a pizzáról, hogy kedvében járjon a feleségének. – Csak ne okozzon nekünk gondot – mondta. – Már miért okozna nekünk gondot? – Miért akarna nekünk bárki is gondot okozni? – kérdezte Paul. – Ha már itt tartunk, találkoztam Mindy Goochcsal. Az előcsarnokban. Közölte, hogy nem szerelhetünk be a falon át légkondicionálókat a lakásba. – Marhaság – mondta Annalisa. – De legalább kedves volt? – Mit értesz az alatt, hogy „kedves”? Annalisa összeszedte a papírtányérokat. – Ne állj le veszekedni vele, ennyi az egész. Enid azt mondta, hogy Mindy bajt tud okozni. Feltehetően a fián, Samen keresztül lehet hatni rá. Számítógépzseni… a házban mindenkinek ő szereli a gépét. E-mailezhetek neki. – Nem – mondta Paul. – Nem engedem, hogy valami kölyök kotorásszon a gépemben. Tudod te, mi van a merevlemezemen? Dollármilliárdokat érő pénzügyi információ. Bedönthetnék egy kisebb országot, ha olyan kedvem lenne. Annalisa megfordult és lehajolt, hogy homlokon csókolja Pault. – Tudom, hogy ti, fiúk, mennyire szerettek kémet játszani – mondta. – De én nem a te számítógépedre
gondoltam. Hanem a sajátomra. Elindult kifelé a konyhába, de Paul utánaszólt: – Nem intézhetnénk ezt el a jól bevált módon? Nincs valaki a házban, akit meg lehetne vesztegetni? – Nem, Paul – jelentette ki Annalisa. – Csak azért, mert pénzünk van, nem követelhetünk meg kivételes elbánást. Hadd próbálkozzak Enid módszerével. Újak vagyunk a házban, tiszteletben kell tartanunk a szokásokat. *** Mélyen odalent, Goochék zsúfolt lakásának konyhájában, Mindy zöldséget aprított. – Paul Rice gyakorlatilag közölte velem, hogy kopjak le – mondta Jamesnek. – Szó szerint? Azt mondta neked, hogy kopj le? – kérdezte James. – Nem. De látnod kellett volna az arckifejezését, amikor tudtára adtam, hogy nem szerelhetnek be légkondicionálót a falon át. Az volt az arcára írva: kopj le. – Kezdesz paranoiás lenni – mondta James. – Nem – tiltakozott Mindy. A kölyökkutya, Skippy felugrott a lábára. Mindy a szájába nyomott egy darab sárgarépát. – Nem kéne emberi koszttal etetned a kutyát – jegyezte meg James. – Ez egészséges koszt. Még soha senki nem lett beteg a sárgarépától. – Mindy felvette a kutyát, és a karjában dajkálta. – Te ragaszkodtál ahhoz, hogy bebocsátást nyerjenek a házba – mondta James. – Te vagy a felelős értük. – Ne légy nevetséges – mondta Mindy. Az ajtóhoz vitte a kutyát, és kitette a tornácnak nevezett betonpadkára. Skippy megszaglászta a betont, aztán leguggolt és oda vizelt. – Jó kutya! – dicsérte meg Mindy. – Láttad ezt, James? Odakint pisilt. Még csak három napja van nálunk, és már szobatiszta. Okos kutyus vagy! – mondta Skippynek. – És ha már erről van szó. Skippyért is te vagy a felelős – mondta James. – Nem várhatod el, hogy én sétáltassam. Most, hogy mindjárt kijön a könyvem. James maga sem tudta, hogyan áll Skippyvel. Soha nem volt kutyája gyerekkorában, sőt semmilyen háziállata, mivel a szülei nem tűrtek meg állatokat a házban. – A parasztok tartanak állatokat a házukban – mondta mindig az anyja. – Nekem nem lehet valamim? – kérdezte Mindy. – Valamim, ami csak az enyém? És nem kritizálnak miatta? – Dehogynem – felelte James. A kutya átszaladt a konyhán, be a nappaliba. James üldözőbe vette. – Skippy! – parancsolt rá. – Ide gyere! – Az eb a füle botját sem mozgatta; beiszkolt Sam szobájába, és felugrott az ágyára. – Skippy úgy döntött, hogy meglátogat – mondta James.
– Skippy, kicsi fiú – becézte Sam. A gyerek a kis asztalánál ült, a számítógépe előtt. – Ezt nézd meg – mondta az apjának. – Mi az? – kérdezte James. – Most kaptam egy e-mailt Annalisa Rice-tól. Paul Rice feleségétől. Nem azzal a pasassal vitatkozott az anyu? – Nem vitatkoztak – mondta James. – Tárgyaltak. – Azzal bement a saját kis dolgozószobájába, és becsukta maga után az ajtót. A szobának magas, keskeny ablaka volt, és azon az ablakon volt egy öreg légkondicionáló, ami úgy szörtyögött, mint egy náthás gyerek. James odahúzta a székét, és leült, hogy egy kis hűvös levegőhöz jusson az állott melegben. *** Kop-kop-kop. Ezzel kezdődött a zaj. Reggel nyolc óra volt, és Enid Merle homlokráncolva nézett fölfelé a teraszáról. Az épületen kívül állványzatot ácsoltak, köszönhetően Rice-éknak, akik renoválni készültek a lakásukat. Az állványozás estére befejeződik, de csak aztán jön a java. Ha megkezdődik a tényleges építkezés, az heteken át tartó fúrást-faragást, csiszolást és kalapálást jelent. És semmit sem tehetnek a lárma ellen: Rice-éknak joguk van felújítani a lakásukat. Eddig mindenben a nagykönyv szerint jártak el, értesítve a ház minden lakóját, hogy mi készül és előreláthatólag meddig fog tartani. Felújítják az elektromos hálózatot és a vízvezetéket, mosó-szárító gépet kötnek be, éttermi minőségi konyhai berendezést építenek be és, Roberto szerint, egy „nagy teljesítményű számítógépes rendszert”. Mindy megnyerte az első csatát légkondicionáló-ügyben, de Rice-ék még próbálkoznak. Sam elmondta Enidnek, hogy Annalisa megbízta őt a King David Alapítvány weboldalának megszerkesztésével; az alapítvány hátrányos helyzetű tizenévesek zenei és képzőművészeti oktatását támogatta. Enid ismerte ezt a jótékonysági kezdeményezést, amelyet Sandy és Connie Brewer indított el. Azt beszélték, hogy a tavalyi gálájukon húszmillió dollárt gyűjtöttek egy élő aukción, ahol a kockázatialap-kezelők nem győztek egymásra licitálni olyan díjakért, mint egy Eric Clapton-koncert. Tehát Annalisa irányt vett az új társaság felé, gondolta Enid. Igen mozgalmas és zajos ősznek nézhetnek elébe. A szomszéd lakásban Philipet és Lolát felébresztette a kopácsolás. – Mi ez? – nyafogott Lola, a fülére szorítva a kezét. – Ha nem hagyják abba, kiugrom a bőrömből. Philip az oldalára fordult, hogy lássa az arcát. Semmi sem fogható azokhoz az első reggelekhez, gondolta, amikor egy új ember mellett ébredsz fel, egyszerre meglepetten és boldogan. – Mindjárt elfeledtetem veled – mondta, és Lola mellére tette a kezét. Az
implantátumoknak köszönhetően nagyon kemény volt a melle. A tizennyolcadik születésnapjára kapta ajándékba a szüleitől – úgy tűnik, hogy ez a rítus hovatovább kikerülhetetlen mérföldkővé válik a felnőttkorhoz közeledő lányok útján. A műtétet egy medencepartival ünnepelték meg, ahol is Lola bemutatta új kebleit az iskolatársaknak. Lola most eltolta Philip kezét. – Nem tudok koncentrálni – mondta. – Olyan, mintha a fejemben kalapálnának. – Ah – sóhajtott Philip. Noha még csak egy hónapja voltak szeretők, feltűnt neki, hogy a lány betegesen érzékeny minden fizikai hatásra, legyen az valóságos, vagy képzelt. Gyakran fájt a feje, sokszor volt fáradt, vagy érzett furcsa fájdalmat az ujjában – ez valószínűleg a túl sok SMS következménye, mutatott rá Philip. A fájdalmai miatt pihenésre vagy tévénézésre volt szüksége, többnyire az ő lakásában, ami egyáltalán nem volt Philip ellenére, mert a pihenést általában szex követte. – Azt hiszem, másnapos vagy, kicsim – mondta Philip, csókot nyomva a homlokára. Felkelt az ágyból, és kiment a fürdőszobába. – Kérsz egy aszpirint? – Nincs valami erősebb? Mondjuk Vicodin. – Nincs – mondta Philip, ismételten megütközve a lány nemzedékének sajátos szokásain. Lola a farmakológia gyermeke, abban nőtt fel, hogy minden létező bajra vannak pirulák. – Nálad nincs valami a táskádban? – kérdezte. Felfedezte, hogy Lola soha nem megy sehová a tablettái nélkül, amelyek között ott volt a Xanax, az Ambien és a Ritalin. – Ez tisztára olyan, mint a Valley of the Dolls – mondta riadtan Philip. – Ne legyél már hülye – torkolta le Lola. – Abban a filmben gyerekeknek adják az ilyen gyógyszert. A nők pedig gyógyszerfüggők. – És kissé megborzongott. – De, lehet – válaszolta most Lola, és kúszni kezdett az ágyon. Csábos pózban elterülve lehajolt a padlóra dobott kígyóbőr táskához. Magához húzta, és belekotort. Meztelen testének látványa – barnítótól bronzszínű bőre és tökéletesre formált alakja (egy gyenge pillanatában elárulta, hogy kissé feltöltette a combját és a fenekét) – örömmel töltötte el Philipet. Amióta csak Lola megjelent a lakásában azon a júliusi délutánon, megfordult a szerencséje. A stúdió imádta a Koszorúslányok újraírt változatát, és januárban már el is kezdenék a forgatást; további jó hír, hogy az ügynöke tuti megbízást szerzett neki egy történelmi film forgatókönyvére, valami Véres Mária nevű, alig ismert angol királynőről, amiért egymillió dollárt fizetnek. – Felszálló ágban vagy, öreg – mondta az ügynöke a jó hír közlése után. – Oscarszagot érzek. Philip az előző napon kapta a telefonhívást, és elvitte Lolát ünnepelni a Waverly Innbe. Olyan estét fogtak ki, amikor mindenki ott volt, és a bokszokat megtöltötték a hírességek, köztük régi barátok. Rövidesen már két összetolt asztalnál ült a vidám,
lármás társaság, a többi vendég irigykedő pillantásainak kereszttüzében. Lola mindenkinek a kutatójaként mutatkozott be, de Philip, csordultig telve mindazzal, ami jó az életben, kiigazította, és a múzsájának nevezte, megszorítva a kezét az asztal felett. Egyik palack vörösbort itták a másik után, és végül hajnali kettőkor tántorogtak haza a forró, párás éjszakában, amelyben reneszánsz festménynek látszott a Village. – Gyere, te, álomszuszék – mondta most Philip, két aszpirinnel érkezve. Lola bebújt a takaró alá, magzatpózt vett fel, és kinyújtotta a kezét a tablettákért. – Nem maradhatnék ágyban egész nap? – kérdezte, úgy bámulva föl rá, mint egy szép kutya, amelynek úgyis mindent megengednek. – Fáj a fejem. – Vár a munka. Nekem írnom kell, neked pedig könyvtárba menned. – Nem vehetsz ki egy szabadnapot? Nem várhatják el tőled, hogy azonnal elkezdj írni, nem igaz? Hiszen csak most kaptad meg a munkát. Ez nem azt jelenti, hogy van két hét szabadságod? Tudom már – mondta, és felült. – Menjünk shoppingolni. Legyen a Barneys. Vagy a Madison Avenue. – Szó sem lehet róla – mondta Philip. A forgatás megkezdése előtt még dolgoznia kellett a Koszorúslányok új szövegén, és decemberre el kellett készülnie a Véres Mária-forgatókönyv első változatával. Most nagyon mennek a királyokról szóló történelmi filmek, mondta az ügynöke, és a stúdió minél előbb el akarja indítani a produkciót. – Szükségem van arra az anyagra – mondta Philip, és játékosan megrántotta Lola lábujját. – Majd rendelek pár könyvet az Amazonról. Akkor egész nap itt maradhatnék veled. – Ha itt maradsz velem, akkor én sem fogok dolgozni. És mostantól ez nem fog menni. – Farmert és pólót húzott. – Lemegyek bagelért. Kérsz valamit? – Hoznál nekem egy zöld tea és alma VitaWatert? – kérdezte Lola. – De tényleg zöld tea és alma legyen! A zöld tea és mangót utálom. A mangó undorító. És hozol nekem egy Snickers jégkrémet? Éhes vagyok. Philip kiment, a fejét csóválva, hogyan ehet valaki édességet reggelire. Az utcán beleszaladt Schiffer Diamondba, akit épp akkor segítettek ki egy fehér mikrobuszból. – Hé! – kiáltott rá Philip. – Jó kedvedben vagy – mondta Schiffer, és arcon csókolta. – Eladtam tegnap egy forgatókönyvet. Véres Máriáról. Játszanod kéne benne. – Egy koktélt akarsz eljátszatni velem? – Nem a koktélt. A királynőt. VIII. Henrik idősebb lányát. Képzeld csak el – unszolta Philip. – Mindenkinek leüttethetnéd a fejét. – Hogy a végén az én fejemet is levágják? Köszönöm, de nem – mondta Schiffer, és elindult a ház bejárata felé. – Egész éjszaka egy istenverte templomban forgattam a Madisonon, ahol nem volt légkondicionálás. Pillanatnyilag elegem van
a katolikusokból. – Komolyan gondoltam – mondta Philip, mert rájött, hogy tényleg ideális lenne a szerepre. – Legalább fontold meg. Személyesen szállítanám le neked a forgatókönyvet, amikor befejeztem, egy palack Cristal és kaviár kíséretében. – A Cristal már kiment a divatból, fiacskám. Legyen Grande Dame, és hajlandó vagyok gondolkozni a róla – szólt vissza Schiffer a válla felett. Mindig faképnél hagy, gondolta Philip. Szívesen folytatta volna az évődést, ezért megkérdezte, hová készül. Schiffer összetette a kezét és az álla alá tette. – Aludni – válaszolta. – Este hatkor újabb jelenésem van. – Akkor majd később beszélünk – mondta Philip. Menet közben felidézte, miért nem működött köztük a kapcsolat Schifferrel. Mert elérhetetlen volt a számára. Mindig is az volt, mindig is az lesz. És éppen ez a nagyszerű Lolában. Hogy ő elérhető. Philip lakásában Lola felkelt az ágyból, és kivonszolta magát a konyhába. Futólag felmerült benne, hogy meglepi Philipet egy kávéval, de amikor a kis daráló mellett meglátta az egész kávészemeket, úgy döntött, hogy túl sok munka lenne vele. Bement a fürdőbe, alaposan megmosta a fogát, aztán grimaszolva széthúzta az ajkát, hogy ellenőrizze a fehérségét. Belegondolt, hogy el kell kutyagolnia a könyvtárba a Negyvenkettedik utcában, egy ilyen kánikulai napon, és ingerült lett. Miért is vállalta el ezt a kutatói állást? Egyáltalán, miért kellene neki ez a munka? Abban a pillanatban abba fogja hagyni, amint férjhez megy. De amíg nem történik meg az eljegyzés, az anyja nem engedné meg, hogy állás nélkül New Yorkban maradjon: „Az olyan kurvás” – mondaná. Kósza gondolatait szövögetve Lola emlékeztette magát, hogy ha nem vállalja el az állást, akkor nem jöhetett volna össze Philippel és nem lehetett volna, ahogy fogalmazott, a múzsája. Milyen romantikus ez, egy művész múzsájának lenni, és ahogyan az lenni szokott, a nagy művész beleszeret a múzsába, feleségül veszi, és gyönyörű gyermekeik lesznek. De addig is, amíg mindez valóra válik, Lola – mivel nagyon is jól ismerte a társasági élet klikkjeit és szabályait –, tisztában volt azzal, hogy ez a múzsaszerep nem lesz elég. Egy dolog híres emberek közelében forgolódni, de az már egészen más kérdés, hogy befogadják maguk közé. Felidézett egy előző éjszakai esetet a világhírű filmsztárral, aki az asztaluknál ült. A nem különösebben vonzó középkorú férfi Lola ideje előtt volt nagy szám; nem is emlékezett pontosan, hogy ki is lehet, vagy milyen filmekben játszott. De miután mindenki nagy hűhót csapott körülötte, úgy csüggtek a szavain, mintha Jézus lenne, Lola rájött, hogy neki is be kellene dobnia magát. És amikor a férfi, befejezve hosszú tirádáját a hetvenes évek mozijának szépségéről, lehuppant mellette egy székre, Lola megkérdezte: – Régóta lakik New Yorkban? A férfi lassan felé fordította a fejét és rábámult, s mivel ehhez a művelethez egy
teljes percre volt szüksége, Lolában felmerült, hogy talán félnie kéne tőle. És ha a férfi azt hitte, hogy egy pillantással elbátortalaníthatja Lola Fabrikantet, akkor tévedett. De más is volt a tarsolyában. – Maga mivel foglalkozik? – kérdezte, gúnyosan utánozva Lola hangját. – Csak azt ne mondja, hogy színésznő. – Philip kutatója vagyok – válaszolta Lola élesen, ami rendszerint bevált az idegenek elnémítására. De most nem. A férfi Loláról Philipre nézett, majd vissza, és elvigyorodott: – Szóval a kutatója? – nevetett. – És azt mondtam már, hogy én vagyok a Mikulás? Az egész asztal, még Philip is kacagott. Lola, érzékelve, hogy ez nem a megfelelő pillanat a dühöngésre, együtt nevetett velük, de valójában rosszul esett neki. Nem volt hozzászokva, hogy így bánjanak vele. Ez egyszer eltűri, de legközelebb már nem. Persze azt is tervbe vette, hogy szóba hozza Philipnek a dolgot, de óvatosnak kell lennie, hogy ezt milyen formában teszi. Általában nem jó ötlet nyíltan panaszkodni egy férfi barátjára – megsértődhet, és később negatív érzéseket társíthat hozzánk. Addig is, gondolta Lola, meg kell találnia a módját, hogy komolyabban vegyék. Egy férfi sem vágyik olyan nőre, akit mások ostobának tartanak – ez esetben viszont nem is olyan rossz választás elmenni a könyvtárba. Ám amikor Philip visszatért a lakásba, már újra ágyban találta Lolát; úgy tűnt, hogy mélyen alszik. Bement a dolgozószobájába, és gyorsan lekopogott öt oldalt. A szomszédból áthallatszott Lola halk horkolása. Milyen természetes, gondolta Philip. Átolvasta, amit írt, kiválónak találta, és úgy döntött, hogy Lola az ő szerencsetalizmánja. *** Rice-ék lakása lassan alakot öltött. Az egykor üres ebédlőben most egy díszes asztal állt hat Queen Anne székkel, amit Billy kerített elő csodával határos módon egy barátja raktárából, valahol az Upper East Side-on. Az asztalt kölcsönbe kapták addig, amíg megfelelőt (értsd nagyobbat) nem találnak; most lakberendezési könyvek, szín- és szövetminták, különböző bútordarabok internetről kinyomtatott fotói borították. Annalisa az asztalra nézett, és elmosolyodott; eszébe jutott valami, amit Billy Litchfield mondott hetekkel ezelőtt. – Drágám – figyelmeztette, amikor Annalisa felvetette, hogy talán, a jövőben vissza kellene térnie az ügyvédi hivatáshoz –, hogyan tudna helytállni két állásban? – Tessék? – Most is van állása – magyarázta Billy. – Mostantól a férjével folytatott élete lesz a munkája. Sőt – helyesbítette magát –, ez több is, mint munka. Ez életpálya. A férje
keresi a pénzt, maga pedig megalkotja az életüket. Ami nem lesz könnyű. Minden reggel fölkel, és edzeni megy, nemcsak azért, hogy vonzó legyen, hanem azért is, hogy bírja erővel. A hölgyek többnyire a jógát választják. Aztán felöltözik. Megszervezi az időbeosztását és e-maileket ír. Délelőtt egy jótékonysági szervezet megbeszélésére megy, esetleg ellátogat egy műkereskedőhöz vagy egy stúdióba. Megebédel, majd lakberendezőkkel, ételszállítókkal és divattanácsadókkal találkozik; havonta kétszer kell festetnie, heti háromszor beszáríttatnia a haját. Múzeumokba kell járnia és három napilapot olvasnia: New York Times, New York Post, Wall Street Journal. A nap végén készülnie kell az estére, amely két vagy három koktélpartit és egy vacsorát jelenthet. Időnként tiszteletét kell tennie jótékonysági eseményeken, ahol estélyi ruhát kell viselnie, de nem veheti fel kétszer ugyanazt. Előtte fodrász és kozmetikus. Meg kell terveznie a nyaralásokat és a hétvégéket. Vennie kell egy vidéki házat, amihez szervezőmunka, személyzet és berendezés kell. Találkoznia kell a megfelelő emberekkel, és egyszerre finoman és gátlástalanul körüludvarolni őket. És azután, drágám, jönnek a gyermekek. Lássunk tehát munkához, fejezte be Billy. És munkához láttak. Rengeteg apró részletre kellett odafigyelni: kézműves délkarolinai csempe a fürdőszobába, ami illik a márványpadlóhoz (a lakásban öt fürdőszoba volt, és mindegyiknek más a stílusa), szőnyegek, függönyök, sőt ajtókilincsek. Annalisa a Keleti és a Nyugati Húszas utcák lakberendezési negyedében töltötte ideje javát, de körül kellett néznie a Madison régiségboltjaiban és az aukciós házakban is. Aztán ott volt maga a lakásfelújítás. Minden helyiséget egyenként szétszedtek, új vezetékeket húztak be, újravakoltak és visszaállítottak. Az első hónapban Annalisa és Paul egyik szobából a másikba hurcolkodott a gumimatracával, ahogy haladt előre a renoválás, de mostanra legalább a fő hálószoba elkészült, és Annalisa, Billy kifejezésével élve, nekiláthatott egy kis gardrób összeállításának. Pontosan délben megszólalt az InterCom. – Itt van egy ember, aki magához jött – szólt bele Fritz. – Milyen ember? – kérdezte Annalisa, de Fritz már letette. A házitelefon a konyhában volt, a lakás alsó szintjén. Annalisa átszaladt a csaknem üres nappaliba, s a lépcsőn fel a hálószobába, hogy gyorsan befejezze az öltözködést. – Maria! – kiáltotta a házvezetőnőnek, akit az egyik hátsó hálószobában hallott motozni, kidugva a fejét a folyosóra. – Igen, Mrs. Rice? – válaszolt Maria, kilépve a folyosóra. Mariát egy ügynökség küldte; főzött, takarított és egyéb feladatokat teljesített, feltehetően sétáltatta volna a kutyát, ha lett volna nekik, de Annalisa egyelőre kínosnak érezte túl sok mindent kérni tőle, mert nem szokta még meg, hogy bentlakó házvezetőnője van. – Jön fel valaki – mondta Annalisa. – Azt hiszem, Billy Litchfield az. Megtenné,
hogy beengedi? Visszament a hálóba, és belépett a nagy öltözőszobába. A gardrób összeállítása nem a berendezését jelentette, hanem a tartalmát. Billy szerint különböző cipőkre, táskákra, övekre, farmerekre, fehér blúzokra, kiskosztümökre, koktélruhákra, estélyikre és a hegyekben vagy a szigeteken viselhető ruházatra van szüksége, valamint sportfelszerelésre azokhoz a tevékenységekhez, amelyeket űzni fog: golf, tenisz, lovaglás, siklóernyőzés, sziklamászás, sőt hoki. Billy megszervezte, hogy egy híres stylist, név szerint Norine Norton legyen a segítségére a gardróbja összeállításában: ő választja ki a megfelelő ruhákat és elhozza a lakására. Norine köztudottan be volt táblázva, és csak két héttel későbbre volt szabad időpontja, de Billy így is lelkesedett. – Norine olyan, mint a legjobb plasztikai sebészek. Hat hónappal előre kell bejelentkezni nála, és az még csak a konzultáció. Norine hat asszisztensének egyike addig is megkezdte Annalisa felöltöztetésének munkáját, és egy alsó polcon már ott sorakozott több cipősdoboz, rajta a benne lévő cipő fotójával. Annalisa kiválasztott egy fekete körömcipőt tízcentis sarokkal. Utált magas sarkú cipőt viselni napközben, de Billy közölte, hogy ez elengedhetetlen. – Az emberek Annalisa Rice-t akarják látni, tehát Annalisa Rice-t kell adnia nekik. – De kicsoda Annalisa Rice? – kérdezte Annalisa tréfásan. – Pontosan ez az, amit ki kell találnunk, drágám. Hát nem izgalmas? De a látogató nem Billy Litchfield volt, hanem az az ember, aki Paul akváriumát jött megnézni. Annalisa fölkísérte a bálterembe, és sajnálkozva nézte a mennyezetet a rózsaszín glóriás kövér felhőkkel, amelyeken pufók angyalkák ültek. Időnként, ha akadt néhány szabad perce, Annalisa feljött ide egy rövid pihenésre, hanyatt feküdt a padlón egy fénypászmában, s tökéletes elégedettséget érzett. Paul azonban kijelentette, hogy a bálterem az ő magánterülete lesz, itt rendezi be a „parancsnoki központját”, ahonnan, ugratta Annalisa, átveheti a világ feletti uralmat. A franciaablakokat újraüvegezték, és most egy olyan elektromos összetevőt tartalmaztak, amelyek gombnyomásra tökéletesen átláthatatlanná tették őket – így akadályozva meg, hogy teleobjektívvel egy helikopterről lefotózhassák a szobát és a benne tartózkodókat –, a kandalló fölött pedig háromdimenziós kivetítő lesz. A tetőn különleges antenna biztosítja a kódolt mobil- és műholdas kapcsolatot. Paul legújabb hobbiját, a drága és ritka halak gyűjtését egy hatszor két méteres hipermodern akvárium fogja szolgálni. Nagy kár, hogy így tönkreteszik a szobát, de Paul erről nem volt hajlandó vitát nyitni. – A lakás többi részével azt csinálsz, amit akarsz – mondta. – De ez a terem az enyém. Az akváriumos ember méricskélni kezdett, Annalisától érdeklődve az áramellátásról és a padló alulról történő megerősítésének lehetőségéről, hogy elbírja az akvárium súlyát. Annalisa igyekezett minden kérdésre megfelelni, de aztán feladta, és lement.
Megérkezett Billy Litchfield, és öt perc múlva már egy vadonatúj Lincoln hátsó ülésén tartottak a belváros felé. – Kellemes meglepetésem van a maga számára, drágám – mondta Billy. – A sok bútornézés után, úgy gondoltam, jólesne a szünet. Ma műtárgyakat fogunk nézni. Tegnap este ragyogó ötletem támadt. – Billy vett egy nagy levegőt. – Magára gondolva, feminista művészetet fogunk nézni. – Értem. – Maga feminista? – Természetesen – válaszolta Annalisa. – Mindegy, ez úgysem számít. Azt például kétlem, hogy kubista lenne. De gondoljon bele, milyen sokat érnek ma a kubista művek. Megfizethetetlenek. – De nem Paulnak. – Még Paulnak is – mondta Billy. – Csak a multimilliárdosok engedhetik meg maguknak, és Paulnak még dolgoznia kell, hogy felküzdje magát abba a kategóriába. A kubista művészet különben sem sikk. Nem fiatal pároknak való. De a feminista művészet… az a jövő. Csak most kezd felfutni, és az igazán jó munkák legtöbbje még elérhető. Ma egy fotót fogunk megnézni. A gyermekét dajkáló művész önarcképe. Csodásan sokkoló. Döbbenetes színekkel. És nincs várólista. – Azt hittem, hogy a várólista jó – mondta Annalisa óvatosan. – A várólista nagyszerű – felelte Billy. – Különösen az olyan, amire rendkívül nehéz felkerülni. És már előre fizetni kell egy festményért, amit még nem is látott az ember. De majd arra is sor kerül. Ám addig szükségünk lesz egy-két látványos darabra, amelyek még növelni fogják az értéküket. – Billy? – kérdezte Annalisa. – Magának mi haszna ebből? – Az élvezet – mondta Billy. Annalisára nézett, és megveregette a kezét. – Miattam nem kell aggódnia, drágám. Én esztéta vagyok. Boldogan tölteném a hátralévő életemet műtárgyak nézegetésével. Minden munka egyedi, egyetlen ember, egyetlen agy, egyetlen nézőpont lenyomata. Ebben az iparosított világban már csak ez nyújthat vigaszt. – Nem erre gondoltam – mondta Annalisa. – Hanem arra, hogy mennyit keres vele? Billy mosolygott. – Tudja, hogy nem szívesen beszélek az anyagiakról. Annalisa bólintott. Számtalanszor próbálta már felhozni a témát, de Billy mindig másra terelte a szót. – Muszáj tudnom, Billy. Különben nem érzem méltányosnak, hogy ilyen sok idejét szánja rám. Az emberek munkáját meg kell fizetni. – Kétszázalékos jutalékot kapok a műtárgyak után. A kereskedőtől – mondta Billy összepréselt szájjal. Annalisa fellélegzett. Billy néha említést tett milliós eladásról, amelyben érintett volt, és Annalisa most kiszámolta, hogy ez húszezer dollárt hozott neki. – Akkor
maga jó gazdag lehet, Billy – jegyezte meg félig tréfásan. – Drágám – mondta Billy –, alig engedhetem meg magamnak, hogy Manhattanben lakjam. A galériában Billy hátrált egy lépést, és összefont karral, helyeslően rábólintott a fotográfiára. – Nagyon modern, de klasszikus anya gyermekével kompozíció – mondta. A fotó százezer dollárba került. Annalisába beléhasított a lelkiismeret, ami mindig ott volt a felszín alatt, amiért ilyen gazdag, és megvette. MasterCarddal fizetett, mert Billy szerint mindenki azt használja a nagy összegű vásárlásokhoz, hogy repülőútmérföldeket érő pontokat gyűjtsön. Nem mintha ezeknek az embereknek szükségük volna repülőútmérföldekre, hiszen a többségük magángéppel utazik. Mindenesetre, elhagyva a galériát a buborékos fóliába csomagolt fotóval a kocsi csomagtartójában, Annalisa emlékeztette magát arra, hogy Billynek kétezer dollár ütötte a markát. És ez a legkevesebb, amit megérdemel. *** Lola a hosszú pultnál ült a Starbucks ablakában, és egy kinyomtatott cikket olvasott, amit az interneten talált. Végül mégsem volt képes rászánni magát arra, hogy elmenjen a könyvtárba. Ahogy azt gyanította is, csak időpocsékolás lett volna. Rengeteg információ volt a neten. Lola megigazította a szemüvegét és felkészült az olvasásra. A Starbucksba menet vett egy fekete keretes szemüveget, hogy komolyabb kinézete legyen. A jelek szerint a szemüveg megtette a kívánt hatást. Miközben Mária királynő katolikus megszállottságáról olvasott, egy okostojás külsejű ifjú ült le mellé, kinyitotta a laptopját, de folyton Lola felé fordította a fejét, hogy őt bámulja. Lola igyekezett tudomást sem venni róla, lehajtotta a fejét, és úgy tett, mint aki belemerül a szövegbe. Annyit sikerült kivennie, hogy Mária királynő „beteges és törékeny” volt, amit Lola úgy fordított le magának, hogy anorexiás, valamiféle 16. századi divatfetisiszta, aki soha meg nem jelent volna a nyilvánosság előtt a dollármilliókat érő ékszerei nélkül, hogy a saját hatalmára és a katolikus egyház gazdagságára emlékeztesse a tömegeket. Lola felnézett a papírból, és látta, hogy a nagyokos őt bámulja. Tovább olvasott, és amikor felpillantott, még mindig bámult. Vörösesszőke hajú és szeplős volt, de jobb külsejű, mint elsőre megítélte. Végül megszólalt: – Tudtad, hogy férfi? – kérdezte. – Mi? – mondta Lola egy megsemmisítő pillantás kíséretében, amelynek le kellett volna koptatnia. De a fiú nem zavartatta magát. – A szemüveged – mondta. – Az egy férfiszemüveg. Valódi egyáltalán? – Természetesen valódi – mondta Lola. A srác a szemét meregette. – Orvos írta fel? Vagy csak kellék? – Semmi közöd hozzá – felelte Lola, és a miheztartás végett fenyegetően
hozzátette: – Remélem, felfogtad. – Újabban minden lány szemüveget hord – folytatta zavartalanul a srác. – Látszik rajtuk, hogy nem valódiak. Hány huszonévesnek van szüksége szemüvegre? Az öregeknek kell pápaszem. Ez is csak olyan mesterkélt dolog a lányoknál. Lola hátradőlt a széken. – Na és? – Csak azon gondolkodtam, hogy te is olyan mesterkélt lány vagy-e. Olyannak tűnsz. De lehetsz igazi is. – Mit érdekel az téged? – Azt gondolod, hogy helyesnek tartalak? – kérdezte gúnyosan. – Mi lenne, ha megmondanád a neved, és üzennék neked a Facebookon? Lola hideg, fensőbbséges pillantást vetett rá. – Köszönöm, de már van barátom. – Ki mondta, hogy a barátodnak ajánlkozom? Jézusom, milyen arrogánsak a lányok New Yorkban. – Szánalmas vagy – közölte Lola. – Hát persze – mondta a fiú. – Nézz magadra. Márkás ruháid vannak, Starbucksba jársz, fodrászolt a hajad és szoláriumban barnultál le. Nyilván a City Sunban. Csak ott lehet szert tenni erre a sajátos bronz árnyalatra. Lola kíváncsi lett volna rá, honnan tud ilyeneket. – Te is megnézhetnéd magad – vágott vissza fölényes hangnemben. – Kockás nadrágot hordasz. – De márkás – mondta a fiú. – Az azért különbség. Lola összeszedte a papírjait, és felállt. – Elmész? – kérdezte a srác. – Ilyen hamar? – Ő is felállt, és belenyúlt a rémes kockás gatyája farzsebébe. Még csak nem is Burberry, gondolta Lola, ami még elfogadható lett volna. Átadott neki egy kártyát. THAYER CORE, ez állt rajta. A jobb alsó sarokban egy 212-es telefonszám. – Most, hogy már tudod a nevem, megmondanád a tiéd? – kérdezte. – Miért mondanám meg? – kérdezett vissza Lola. – New York trükkös hely – mondta a fiú. – És én trükkmester vagyok.
9 Néhány héttel később James Gooch a kiadó irodájában ült. – A könyvek ma olyanok, mint a filmek – mondta Redmon Richardly, és lemondóan legyintett. – Akkora hírverést csapsz, amekkorát csak bírsz, az első héten nagyot szól, aztán visszaesik. Nincs már olyan, hogy tartós siker. Mint a régi szép időkben. A közönségnek minden héten valami új kell. Meg aztán ott vannak a nagyvállalatok. Azokat csak a végeredmény érdekli. Rákényszerítik a kiadókat, hogy mindig új termékkel álljanak elő. Hogy úgy érezzék, csinálnak valamit az embereik. Kegyetlen, ahogy a nagyvállalatok elnyomják a kreativitást. Rosszabb, mint a kormánypropaganda. – Hát igen – sóhajtott James. Körülnézett Redmon új irodájában, és elszomorodott. A régi iroda a West Village egyik sorházában volt, mindenütt kéziratok és könyvek, meg azok a kopott keleti szőnyegek, amelyeket Redmon Délről, a nagyanyja házából hozott el. Volt egy öreg, besüppedt, sárga kanapé, azon ült, amíg Redmonra várt, magazinokat lapozgatva és bámulva a ki-be járkáló csinos lányokat. Redmon nagy név volt akkoriban. Új tehetségeket fedezett fel, ütős szépirodalmat jelentetett meg, és a jövő óriásait látták a szerzőiben. Egy időben el tudta hitetni az emberekkel, hogy számít a könyvkiadás – egészen 1998-ig, gondolta James, amíg az internet át nem vette az uralmat. James elnézett Redmon fölött, ki az üvegfalon. A Hudson folyót lehetett látni a távolban, de csak sovány vigasz volt a hideg, személytelen térrel szemben. – Manapság szórakoztató terméket adunk ki – folytatta Redmon. Redmon elveszítette azt a képességét, hogy nagyokat mondjon a semmiről, gondolta James, és ebben különös megnyugvást talált. – Oakland tökéletes példája ennek. Már távolról sem olyan jó, de ez nem érdekes. Még mindig eladható… bár nem fogy már olyan jól, önmagához képest sem. – Redmon széttárta a karját. – Nincs többé művészet. Régen a szépirodalom művészet volt. De már nem az. Jó-e, rossz-e, nem számít. A közönséget csak a téma fogja meg. „Miről szól?” Ezt kérdezik. Hát számít az, mondom erre én. Az életről. Minden nagy könyv erről az egy dologról szól: az életről. De ők már nem érik be ennyivel. A témát akarják tudni. Ha cipőkről vagy gyerekrablásról szól, akkor el akarják olvasni. És ez nekünk nem megy, James. Ha akarnánk, sem menne. – Hát nem – helyeselt James. – Persze, hogy nem – mondta Redmon. – De nem erről szerettem volna beszélni… Nagyszerű könyvet írtál, James, igazi regényt, de nem akarom, hogy csalódás érjen. Holtbiztosan felkerül a listára, reményeim szerint azonnal. De hogy meddig marad
fenn azon a listán… – Nekem nem ez a lényeg – mondta James. – Nem azért írtam a könyvet, hogy sok példányt adjak el belőle. Azért írtam meg, mert ezt a történetet el kellett mesélni. – És nem hagyom, hogy Redmon cinizmusa megfertőzzön, gondolta. – Én még hiszek a közönségben. Az olvasók felismerik a különbséget. És azt veszik meg, ami jó – tette hozzá konokul. – Nem szeretném, ha összetörne a szíved – mondta Redmon. – Negyvennyolc éves vagyok – mondta James. – Már vagy negyven éve összetört a szívem. – Jó hírem is van – mondta Redmon. – Nagyon jó hírem. Megegyeztünk az ügynököddel, hogy én közlöm elsőnek veled. Egymillió dolláros előleget ajánlhatok fel a következő könyvedre. A nagyvállalatok rosszak, de van bennük jó is. Van pénzük, és én azt el fogom költeni. James annyira megrendült, hogy mozdulni sem bírt. Jól hallotta? – Egyharmadot kapsz az aláíráskor – folytatta Redmon, mintha mi sem lenne természetesebb, mint egymillió dolláros előlegeket osztogatni. – Ezzel a pénzzel, meg azzal, amit az iStore-terjesztésből kapni fogsz, szerintem igen jó évnek nézel elébe. – Remek – mondta James. Még mindig nem tudta, hogyan reagáljon. Fel kéne ugrania a székből, és eljárni az indiántáncot? De Redmon megőrizte a nyugalmát. – Mit fogsz kezdeni a pénzzel? – kérdezte. – Félreteszem. Sam egyetemi tandíjára – mondta James. – Az fel is fogja emészteni – állapította meg Redmon. – Hat… hétszázezer dollár… mi az manapság? Az adók levonása után… Jézusom. Miközben azok a pasasok a Wall Streeten ötvenmilliókért vesznek Picassókat. – Feltartotta a tenyerét, mintha el akarná tolni magától a valóságot. – Ez a mi új világrendünk, ha jól veszem ki. – Én is így látom – értett egyet James. – De még mindig valóra válthatók a kamaszkori álmok. Venni egy kis hajót a Karib-szigeteken, és eltűnni néhány évre. – Nekem nem jönne be – mondta Redmon. – Két nap múlva megunnám. A nyaralásoknak is alig bírom kivárni a végét. Én a nagyvárost szeretem. – Helyes – bólintott James. Redmonra nézett. Milyen jó annak, aki tudja, mit akar. Redmon mindig is elégedett volt önmagával, gondolta James. És ráébredt, hogy Redmonnal ellentétben ő soha nem tudta, mit akar valójában. – Itt kell, hogy hagyjalak – mondta Redmon. Felállt, elfintorodott és az állára tette a kezét. – Átkozott fog – mondta. – Nagyon úgy néz, hogy ebből egy újabb gyökérkezelés lesz. Te hogy vagy a fogaiddal? Szörnyű ez az öregedés. Tényleg olyan nehéz, ahogy mondják. – Kilépve az irodából munkaállomások útvesztőjén haladtak át. – De vannak előnyei is – tette hozzá Redmon, mert nem kellett sok idő, hogy visszataláljon alapvető magabiztosságához. – Például hogy mi már tudunk mindent.
Nekünk már nem lehet újat mutatni. Tudjuk, hogy nincs új a nap alatt. Neked már feltűnt? Egyetlen dolog változik csak, a technológia. – Amihez sajnos nem értünk – jegyezte meg James. – Marhaság – mondta Redmon. – Csak egy rakás gomb. Elég annyit tudnod, hogy melyiket nyomd meg. – Mint a pánikgomb, ami a levegőbe röpíti a világot. – Azt nem hatástalanították? – kérdezte Redmon. – Miért nem lehet a következő is hidegháború? Sokkal ésszerűbb, mint az igazi. – Megnyomta a lift gombját. – Az emberiség hátrafelé megy – mondta James. Megérkezett a lift, és beszállt. – Üdvözöld a nevemben a családot – szólt utána Redmon őszinte melegséggel, miközben bezárult az ajtó. Jamest váratlanul érte Redmon felszólítása. Ha volt valami, ami tíz évvel ezelőtt a legkevésbé sem foglalkoztatta Redmont, hát a család. Akkoriban minden este más nőt vitt ágyba a kiadói szakmából, és hajnalig ivott meg kokainozott. Az emberek éveken át azt jósolták, hogy valami szörnyű fog történni vele – úgy tűnt, hogy keresi a bajt, de hogy mi is lenne az a szörnyűség, azt senki nem nevezte meg. Talán a rehab? Vagy valami csúnya halálnem? De soha semmi szörnyű nem történt Redmonnal. Hovatovább egy sífutó agilitásával új életet kezdett mint férj, apa és nagyvállalati vezető. James soha nem értette, hogyan, de úgy gondolta, hogy szörnyülködés helyett ihletadó forrásként kellene rátekinteni. Ha Redmon meg tudott változni, akkor ő miért ne? Most már van pénzem, gondolta James, és ez olyan váratlanul érte, mint a csípős őszi levegő az utcán. Úgy tűnt, hogy idén végre igazi ősz lesz New Yorkban. A hétköznapi jelenségek most élvezetet és megkönnyebbülést jelentettek, arra emlékeztették, hogy bizonyos értelemben az élet megy tovább, ahogy eddig. De valóban nem változik semmi attól, hogy pénze van? Elhaladva az üzletláncok mellett, amelyek az Ötödik sugárút alsó szakaszát szegélyezték, a középosztály álmait megtestesítő árukkal a nagy kirakatokban, arra intette magát, hogy nem is olyan sok pénz az. Arra sem elég, hogy egy kis stúdióapartmant vegyen magának ebben a hatalmas, drága metropoliszban. De egy kis pénze mégiscsak van. Már nem tekinthető – legalábbis pillanatnyilag – vesztesnek. A Tizenhatodik utcán elment a Paul Smith előtt, és megszokásból megállva egy pillanatra benézett az üvegen. A Paul Smith-ruházat státusszimbólum volt, az elegáns, nagyvárosi férfi választása. Mindy évekkel ezelőtt egy Paul Smith-inget vett neki karácsonyra, amikor még büszke volt a férjére, és nyilván úgy érezte, hogy megérdemel ennyi felvágást. Megbámulva egy bársonynadrágot a kirakatban James rádöbbent, hogy életében először bármit megengedhetne magának ebben az áruházban. Ez az új érzés erővel töltötte el, és bement. Szinte ugyanabban a pillanatban megszólalt a telefonja. Mindy volt az.
– Mit csinálsz? – kérdezte. – Vásárolok. – Vásárolsz? Te? – A mesterkélt megdöbbenés a hangjában enyhe lesajnálást érzékeltetett. – És mit vásárolsz? – A Paul Smith-ben vagyok. – De ugye nem mondtad komolyan, hogy vásárolni akarsz? – kérdezte Mindy. – Ki tudja. – Ne csináld. Az a hely túl drága. – James először úgy gondolta, hogy ő fogja felhívni Mindyt, és közli vele a jó hírt, de most magát is meglepte azzal, hogy inkább nem. – Mikor jössz haza? – Nemsokára. – Hogy ment Redmonnál? – Jól – mondta James, és letette. Megcsóválta a fejét. Úgy ő, mint Mindy fura puritanizmussal viszonyult a pénzhez. Mintha mindig el akarna fogyni. Mintha nem volna szabad pazarolni. A pénzzel kapcsolatos érzések örökletesek. Ha a szüleid féltek a pénztől, te is félni fogsz. Mindy New Englandből származott, ahol snassz volt sokat költeni. James emigráns családból, ahol ételre és a gyerekek taníttatására kellett a pénz. Úgy tudták fenntartani magukat New Yorkban, hogy spóroltak, és nem a külső megjelenésre alapozták az önbecsülésüket. De lehet, hogy nem ez a megoldás, gondolta James. Hiszen sem ő, sem Mindy nincs jól eleresztve önbecsülésből. James körülnézett az áruházban, aztán odament egy zakóállványhoz, és az ujjai közé fogott egy kasmírfelöltőt. Nem tudta, milyen érzés, amikor az embernek van pénze. A pénztelenség tartotta Mindy köténye mellett. James tudta ezt, már évek óta tudja, csak letagadta, racionalizálta, szégyellte, de a legnagyobb szégyen az volt, hogy soha nem akart tenni ellene. Mert azt mondta magának, hitt az irodalmi törekvések tisztaságában. Kész volt feláldozni magában a férfit ennek az eszménynek az oltárán. Megerősítést nyert abból, hogy becsületes küzdő. De most van pénze! Körbehordozta a tekintetét, beszívta a bőr és a férfikölni illatát. Az üzlet a faburkolatával olyan volt, mint egy színpadi díszlet – mindannak a bőségszaruja, amit csak egy kifinomult ízlésű, stílusos férfi kívánhat. És, gondolta megnézve a háromezer dolláros árcédulát a kasmírzakón, megvan annak az iróniája, hogy mennyibe kerül melegen tartani ezt a férfit. Elhatározva magát leemelte a zakót a vállfáról, és bevitte a próbafülkébe. Levette a saját zakóját, egy praktikus tengerészkék gyapjút, amelyet öt éve vettek egy leértékelésen a Barneysban, és megnézte magát a tükörben. A magassága megvan, de esetlenül lógnak a végtagjai és puha a hasa. A lába még erős, de a feneke lapos, a mellizma petyhüdt (ezt hívhatják férficicinek), ám mindezt elrejtheti
a megfelelő öltözék. Bedugta a karját a zakó ujjába, és összegombolta. Olyan férfivá alakult át, akit valami nagy dolog vár az életben. Kilépett a próbafülkéből, és belefutott Philip Oaklandbe. James önbizalma úgy foszlott szét, akár a pára. Nem való ő ebbe az üzletbe, gondolta pánikba esve. Még egy áruház is törzsi hely, és ő nem volt tagja a törzsnek. Philip Oakland ezt bizonyára érzékeli is. James gyakran látta Philipet az előcsarnokban vagy a környékbeli utcákon. Philip soha nem vett róla tudomást, de talán itt, ebben a boltban, ezt a zakót viselve, amelyet akár Philip is hordhatna, kénytelen lesz. És valóban, Philip Oakland felpillantott a pulóverek halmából, és mintha alkalmi barátok lennének, odaköszönt: – Üdv. – Üdv – mondta James. Itt vége is lehetett volna, ha nincs ott a lány, az a gyönyörű lány Philippel, akit James többször látott már a házban, a nap legkülönbözőbb óráiban. Kíváncsi volt, hogy ki lehet, és mit keres az Ötödik sugárút 1.-ben. De most már tudta: ő Philip barátnője. És a lány, James ijedelmére, megszólalt: – Nagyon jól néz ki – mondta neki. – Tényleg? – kérdezte James a lányra meredve. Megtörhetetlen önbizalom áradt belőle, amilyen csak a szép emberekből. – Én mindent tudok a ruhákról – közölte Lola. – A barátnőim folyton azt mondják, hogy bármikor lehetnék stylist. – Lola, kérlek – szólt rá Philip. – De igen – mondta Lola Philiphez fordulva. – Te is sokkal jobban nézel ki, amióta segítek neked ruhát választani. Philip megrántotta a vállát, és pofákat vágott Jamesnek, mintha azt mondaná: nők. James megragadta az alkalmat a bemutatkozásra. – Láttam már magát – mondta Lola. – Igen – válaszolta James –, én is abban a házban lakom. És író vagyok. – Az Ötödik sugárút 1.-ben mindenki író – jelentette ki Lola fölényes arroganciával, ami megnevettette Jamest. – Mennünk kéne – mondta Philip. – De még nem is vettünk semmit – tiltakozott Lola. – „Mi” – mondta Philip Jamesnek. – Figyelte ezt? Miért is csapatsport a nőkkel vásárolni? – Nem tudom – felelte James. Lolára pillantott, azon tűnődve, hogyan lehet szert tenni egy ilyen gyönyörű lányra. Milyen aranyos. Tetszett neki, ahogy szembeszállt a nagy Philip Oaklanddel, és szerette volna tudni, hogy érzi magát Philip. – A férfiak maguktól soha nem tudják, hogy mit vegyenek – mondta Lola. – Az anyám egyszer elengedte az apámat egyedül vásárolni, és egy csíkos akrilpulóverrel jött haza. Azóta nem engedi el többé. Mit ír? – kérdezte Jamestől egy ütem kihagyás
nélkül. – Regényeket – válaszolta James. – Most februárban jön ki egy könyvem. – Elégedett volt, hogy Philip füle hallatára közölheti ezt az információt. Na, erre mit lépsz, gondolta. – Ugyanaz a kiadónk – mondta Philip, és James arra gondolt: talán végre rájött, hogy ki vagyok. – Hány példánnyal indul? – Nem tudom – mondta James. – De kétszázezer példányt vesz át az iStore az első héten. Philip kellőképp megütközött. – Érdekes – mondta. – Valóban – felelte James. – Azt mondták, hogy ez a könyvkiadás jövője. Lola egyszerre elunta magát. – Ha nem veszünk itt semmit, akkor mi lenne, ha átmennénk a Pradába? – Rendben – mondta Philip. – Viszlát – köszönt el Jamestől. – Viszlát – mondta James. Elmenőben Lola visszafordult hozzá. – Meg kéne vennie azt a zakót. Tényleg jól néz ki. – Úgy lesz – felelte James. És kifizette a zakót. Amikor az eladó bele akarta tenni egy bevásárlótáskába, James hirtelen ötlettől vezérelve rászólt: – Hagyja csak. Ebben megyek haza. *** Aznap délután Norine Norton, a stylist harmadszor jelent meg Annalisa lakásán. Hajpótlásával, finomra szabott arcával és látszólag enciklopédikus tudásával a legújabb táska-, cipő-, ruha-, jósnő- és kozmetikaikezelés-divatról kényelmetlen érzéseket keltett Annalisában. Duracell nyuszi a beceneve – tájékoztatta már az első találkozójukon Annalisát, aki azt gyanította, hogy ezt a kimeríthetetlenséget drogok segítik elő. Norine levegővétel nélkül beszélt; Annalisa hiába próbálta magát emlékeztetni arra, hogy Norine egy valóságos emberi lény, mert a nőnek mindig sikerült őt meggyőznie az ellenkezőjéről. – Van magának valamim, amitől berosál – közölte Norine. Pattintott az ujjával, és a Julee nevű asszisztensére bökött. – Az aranylamét, kérlek. – A golfcuccot? – kérdezte Julee. Törékeny lány volt, vékony szálú, szőke hajjal és ijedt őzikeszemekkel. – Igen – mondta Norine tettetett türelemmel. Az asszisztensével mindig ingerült volt, mint aki bármelyik pillanatban robbanhat. De amikor visszafordult Annalisához, egy kereskedő ünnepélyességével kínálta fel árucikkeit az úri hölgynek. Julee felmutatott egy áttetsző műanyag vállfát, amelyen egy parányi aranyszínű felső és hozzáillő miniszoknya volt.
Annalisa méla undorral nézte. – Nem hiszem, hogy ez Paulnak tetszene. – Figyeljen ide, aranyom – mondta Norine. Leült az oszlopos és selyembaldachinos ágy szélére, megveregetve a helyet maga mellett. – Beszélnünk kell. – Igen? – kérdezte Annalisa. Nem akart leülni Norine mellé; és nem kért Norine kioktatásából sem. Eddig erőt vett magán, hogy elviselje, de ma nem volt olyan hangulatban. Annalisa Norine-ról Julee-ra nézett, aki még mindig ott állt, felmutatva a vállfát, mint azok a lányok a vetélkedő műsorokban. Már biztos elfáradt a karja, sajnálta meg Annalisa. – Remek – mondta, és kiment a fürdőszobába, hogy felpróbálja. – Milyen szégyenlős – szólt utána Norine. – Hogyan? – kérdezte Annalisa, kidugva a fejét az ajtón. – Szégyenlős. A fürdőszobában öltözik át. Itt kéne felvennie, hogy segíthessek – mondta Norine. – Nincs semmije, amit én már ne láttam volna. – Oké – mondta Annalisa, és becsapta az ajtót. Megfordult, és grimaszolva nézte magát a tükörben. Hogy a fenébe keveredhetett ilyen helyzetbe? Eleinte jó ötletnek tűnt egy stylist felfogadása. Billy azt mondta, hogy manapság mindenki így csinálja, értsd: mindenki, akinek pénze van, vagy olyan pozíciója, hogy ha kiteszi a lábát, fotografálják. Billy szerint csak ezen a módon lehet hozzájutni a legjobb ruhákhoz. De ez itt már kezelhetetlen. Norine folyton telefonál, vagy e-mailt küld, a csatolmányban a ruhákkal, kiegészítőkkel és ékszerekkel, amelyeket lefényképez shoppingolás vagy a divatstúdiók látogatása közben. Annalisának fogalma sem volt, hogy ennyi trend létezik. Nemcsak tavaszi és őszi, hanem üdőlőhelyi, vitorlás, nyári meg karácsonyi. És mindegyik szezonban másként kell megjelenni, amely legalább annyi tervezést igényel, mint egy katonai hadjárat. Ruhákat választani és rendelni, méghozzá hónapokkal előre, nehogy elfogyjon. Annalisa maga elé tartotta az aranylamét. Nem, gondolta. Ez már túl sok. De talán nem csak ez túl sok, hanem mindenben túl messzire ment. Dacára a lakásban elért haladásnak, Paul boldogtalan. Megtartották a sorsolást a parkolóhelyre a Washington Mewsban, és nem Paul nyert. A csalódást csak megkettőzte, hogy megérkezett Mindy Gooch levele, amelyben hivatalosan is közölte velük, hogy a falon át beszerelt légkondicionálókra vonatkozó kérelmüket elutasították. – Megoldjuk nélkülük is – mondta Annalisa, próbálva lecsillapítani Pault. – Nem megy. – De muszáj. Paul villámló szemmel nézett rá. – Ez összeesküvés – jelentette ki. – Mert nekünk van pénzünk, nekik meg nincs. – Mrs. Houghtonnak is volt pénze – mondta Annalisa, aki most érvekkel igyekezett meggyőzni a férjét. – Mégis zavartalanul élt itt éveken át.
– Mert ő közülük való volt – vetette ellen Paul. – Mi meg nem. – Paul – kérdezte türelmesen –, miről beszélsz? – Én most nagy pénzeket keresek. És elvárom, hogy bizonyos mértékű tisztelettel bánjanak velem. – Úgy tudtam, hogy hat hónappal ezelőtt kerestél nagy pénzt – mondta Annalisa, hogy oldja a feszültséget. – Negyvenmillió nem nagy pénz. Most a százmillió következik. Annalisát émelygés fogta el. Tudta, hogy Paul sok pénzt termel, és még többet fog. De az valahogy soha nem esett le neki, hogy ez valósággá válik. – Ez őrület, Paul – tiltakozott. De izgatta is a dolog, ahogy a mocskos képek izgatják az embert, akarata ellenére is, miközben bűntudatot érez a saját izgatottsága miatt. Talán a túl sok pénz olyan, mint a túl sok szex. Átlépi a határt, és pornográfia lesz. – Ugyan már, Annalisa. Nyissa ki az ajtót, hadd lássam – mondta Norine. Ebben is van valami pornográf. Ebben a láttatásban, ebben a szűnni nem akaró igényben, hogy az ember mindenhol megmutassa magát. Annalisa meztelennek érezte magát, sőt rosszabbul, mintha a nemi szerveit tenné közszemlére, tárná fel, hogy mindenki megvizsgálhassa. – Nem is tudom – mondta Annalisa kilépve a fürdőszobából. Az aranylamé golfruha combközépig érő szoknyából és pólóingből állt (gyerekkorában ezt hívták Lacosteingnek; ő aligátortrikónak nevezte, ami elárulja, hogy boldog, divatmentes gyermekkora volt), amelyet mélyen a csípőre csúsztatott, széles öv fogott össze. – Mit kell ez alatt viselni? – kérdezte. – Semmit – felelte Norine. – Alsóneműt sem? – Hívja inkább bugyinak, ha kérhetem – mondta Norine. – Ha akar, vehet alá aranylamé bugyit. Vagy ezüstlamét. A kontraszt kedvéért. – Paul soha nem egyezne bele – mondta Annalisa határozottan, remélve, hogy ez lezárja a vitát. Norine a keze közé fogta Annalisa arcát, és úgy szorította össze manikűrözött ujjaival, mint egy gyerekét. A fejét csóválva lebiggyesztette az ajkát. – Nem szabad, soha többé nem szabad ilyet mondania – gügyögte. – Nem érdekel minket, hogy mi tetszik, vagy mi nem tetszik Paulie papának. Ismételje utánam: én választom ki a saját ruháimat. – Én választom ki a saját ruháimat – ismételte Annalisa vonakodva. Kutyaszorítóba került. Norine, úgy látszik, nem fogja fel, hogy amikor Annalisa azt mondja, Paulnak nem fog tetszeni valami, az azt jelenti, hogy neki nem tetszik, csak nem akarja megbántani Norine-t. – Nagyon helyes – mondta Norine. – Régóta foglalkozom már ezzel… túl régóta, de azt az egyet tudom, hogy a férfiakat nem érdekli, mit visel a feleségük, amíg
a feleség boldog. És istenien néz ki. Jobban, mint a többi férfi felesége. – És mi van, ha nem? – kérdezte Annalisa, úgy érezve, hogy elege van a leckéztetésből. – Azért vagyok én – válaszolta Norine töretlen önbizalommal. Csettintett az asszisztensének. – Fotót kérek! Julee fogta a telefonját, és lefotózta Annalisát. – Milyen? – kérdezte Norine. – Jó – mondta Julee rettegve. Átadta a telefont Norine-nak, aki megszemlélte a kis képet. – Nagyon jó – közölte, és odamutatta Annalisának. – Nevetséges – mondta Annalisa. – Szerintem mesés – mondta Norine. Visszaadta Julee-nak a telefont, és keresztbe téve a karját felkészült egy újabb előadásra. – Nézze, Annalisa – kezdte. – Maga gazdag. Azt csinál, amit akar. Nincs mumus, hogy előugorjon a sarokból, és megbüntesse. – Én úgy tudtam, hogy Isten büntet – morogta Annalisa a bajusza alatt. – Isten? – kérdezte Norine. – Soha nem hallottam róla. A spiritualitás csak megjátszás. Van asztrológia. Van tarot-kártya. Van szellemidézés, kundala, szcientológia, sőt még újjászületés is. De hogy Isten? Az nincs. Csak kényelmetlen lenne. *** Mindy az irodájában volt, és blogot írt: „Miért kínozzuk a férjünket? A másik nemmel szemben érzett frusztrációnk szükségszerű és elkerülhetetlen eredménye volna?” Hátradőlt a székben, és elégedetten olvasta vissza a mondatot. A blogja sikeres volt – az utóbbi két hónapban 872 e-mailt kapott, amelyekben gratuláltak a bátorságához, hogy kényes témákat mer pedzegetni, például azt, hogy egy nőnek tényleg szüksége van-e még a férjére, miután az gyermekeket nemzett neki. „Ez mind az egzisztenciális kérdést járja körül – írta Mindy. – A nők nem tehetnek fel egzisztenciális kérdéseket. Nekünk hálásaknak kellene lennünk azért, amink van, és aki nem hálás, az vesztes. Elszabadulhatunk-e a ránk erőltetett boldogság elől, és beismerhetjük-e, hogy dacára annak, amink van, jogos, ha ürességet érzünk? Jogunk van azt érezni, hogy hiányzik valami az életünkből, és hogy az élet értelmetlen lehet? Nem kell rosszul éreznünk magunkat emiatt, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy ez normális.” Ugyanezzel a száraz szemmel nézte meg a férfiakat és a kapcsolatokat is. Mindy arra a következtetésre jutott, hogy a házasság olyan, mint a demokrácia – nem tökéletes, de még mindig ez a legjobb, ami a nőknek elérhető. Kétségtelenül jobb,
mint a prostitúció. Mindy újraolvasta a heti blogbejegyzés nyitó mondatát, és már a következőt fontolgatta. Blogolni kicsit olyan, mint pszichiáterhez járni, gondolta – rákényszerít, hogy megvizsgáld az igazi érzéseidet. De annyival jobb a pszichiáternél, hogy nem egy ember előtt végzed a köldöknézést, hanem többezres közönség előtt. És az volt a személyes tapasztalata, hogy az az egy ember – a lélekkurkász – rendszerint bóbiskolt, és pénzt kért. „Ezen a héten jöttem rá, hogy egy nap legalább harminc percet töltök a férjem nyaggatásával – írta. – És mivégre? Minden következmény nélkül.” Felnézett, és látta, hogy az asszisztense ott áll az íróasztala előtt. – Van megbeszélése egy Paul Rice-szal? – kérdezte az asszisztens, mintha Paul Rice nem személy, hanem tárgy lenne. Észlelve a meglepődést Mindy arcán hozzátette: – Gondoltam, hogy nincs. Szólok a biztonságiaknak, hogy küldjék el. – Ne – mondta, talán túl gyorsan, Mindy. – A házunkban lakik. Küldjék fel. Visszabújt a cipőjébe, és felállt. Lesimította a szoknyáját, megigazgatta a blúzát, amely fölött gyapjúmellényt viselt. A mellény nem szexi, és felmerült benne, hogy le kéne venni, de akkor már nyilvánvalóvá válik az erőlködés. Aztán ráébredt, hogy nevetséges az aggodalma: Paul Rice nem tudhatja, hogy ő egész nap mellényben volt. Levette. Visszaült az asztala mögé, és felborzolta a haját. Kotorászni kezdett a felső fiókban, és megtalálta a régi szájfényt, amit az ajkára kent. Paul Rice jelent meg az ajtóban. Gyönyörű szabású öltönyt viselt ropogós fehér inggel. Mindy észrevételezte, hogy drága lehet. Inkább emlékeztetett kifinomult európaira, mint szakadt, tintafoltos ujjú matematikusra. De újabban már a matematikusok sem szakadtak meg tintafoltosak. Ugyanúgy számítógéppel dolgoznak, mint mindenki más. Mindy felállt, áthajolt az íróasztalon, és kezet nyújtott. – Üdvözlöm, Paul – mondta. – Meglep a látogatása. Foglaljon helyet. – A kis fotelre mutatott az íróasztallal szemben. – Nem maradok sokáig – mondta Paul. Feltűnően visszahúzta a zakója ujját, hogy megnézze az óráját, egy nagy, antik arany-Rolexet: – Pontosan hét percem van. Ennyi ideig tart a sofőrömnek, amíg megkerüli a háztömböt. – De nem délután fél ötkor – akadékoskodott Mindy. – Legalább tizenöt perc lesz ebben a csúcsforgalomban. Paul Rice rábámult, de nem szólt semmit. Mindy enyhe izgatottságot érzett. – Mit tehetek magáért? – kérdezte. Amióta először találkozott Paullal a lakóbizottsági megbeszélésen, gyanítani kezdte, hogy titokban vonzódik hozzá. Szexisnek találta. Mindy világéletében bukott a zsenikre, és Paul Rice-ról is azt rebesgették, hogy lángelme. Ráadásul tele van pénzzel. A pénz nem számított, de mindig érdekesek azok a férfiak, akik sokat keresnek. – Szükségem van azokra a légkondicionálókra – mondta Paul.
– Nos, Paul – mondta Mindy olyan hangon, ami a saját fülében is enyhén tanító nénisnek rémlett. Hátradőlt a székben, keresztbe tette a lábát és egyre inkább Mrs. Robinsonnak érezte magát. Elmosolyodott. – Azt hittem, elmagyaráztam a levelemben. Az Ötödik sugárút 1. híres történelmi épület. Semmilyen formában nem engedhető meg a homlokzat vagy a struktúra megváltoztatása. – És nekem mi közöm ehhez? – kérdezte Paul összehúzott szemmel. – Az, hogy nem törheti át a falat a légkondicionálóknak. Ahogy más sem – mondta Mindy. – Kivételt lehetne tenni. – Nem lehet – felelte Mindy. – Törvényellenes. – Van egy csomó drága számítógépes berendezésem. Muszáj megfelelő hőmérsékletet biztosítani a lakásban. – És mennyi lenne az? – kérdezte Mindy. – 17,71 fok. – Szeretnék magának segíteni, Paul, de nem tehetem. – Mennyibe kerülne? – kérdezte Paul. – Meg akar vesztegetni? – Nevezze, aminek akarja – mondta Paul. – Nekem kell az a légkondicionáló. Meg a parkolóhely a Mewsban. Könnyítse meg a dolgot mindkettőnknek, amennyire csak lehet. Nevezzen meg egy árat. – Paul – mondta lassan Mindy. – Ez nem pénzkérdés. – Minden pénzkérdés. Minden a számok kérdése. – A maga világában, talán. De nem az Ötödik sugárút 1.-ben – mondta Mindy a legfensőségesebb hangján. – Meg kell őriznünk a kulturális örökségünket. Ami pénzen nem megvehető. Paul nem hatódott meg. – Húszmillió dollárt fizettem azért a lakásért – mondta. – Maga pedig engedélyezni fogja a légkondicionálóimat. – Megnézte az óráját és felállt. – Nem – jelentette ki Mindy. – Nem engedélyezem. – És ő is felállt. – Ez – mondta Paul és közelebb ment egy lépéssel – háborút jelent. Mindy önkéntelenül elharapta a levegőt. Tudta, hogy már hetekkel ezelőtt el kellett volna küldenie a hivatalos levelet Rice-éknak, amelyben megtagadja a légkondicionálók engedélyezését, amikor először bemutatták a felújítás terveit, de örült, hogy van valamilyen ürügye, amellyel szóba elegyedhet Paullal, ha összefutnak az előcsarnokban. Ám arra nem számított, hogy ide fut ki a játszma. – Tessék? – kérdezte. – Maga fenyeget engem? – Én soha nem fenyegetek senkit, Mrs. Gooch – mondta Paul érzelemmentesen. – Pusztán a tényeket közlöm. Ha nem engedélyezi a légkondicionálóimat, az háborút jelent. És én fogok győzni.
10 – Ezt nézd – mondta Enid másnap délután. – Schiffer Diamond új tévésorozata 2,0 nézettségi mutatóval kezdett. És négymillió nézővel. – Az jó? – kérdezte Philip. – Minden idők legnézettebb kábeltévés premierje. – Jaj, Nini – mondta Philip. – Miért foglalkozol te ezekkel a dolgokkal? – Miért ne foglalkozhatnék? – kérdezte Enid. – Mindenesetre óriási siker volt. – Olvastam a kritikákat – mondta Philip. SCHIFFER DIAMOND RAGYOG, írta az egyik. A GYÉMÁNT ÖRÖK, adta hírül egy másik. – Schiffer sztár – mondta Enid. – Mindig is az volt, mindig is az lesz. – Letette a Varietyt. – Bárcsak… – Ne, Nini – fojtotta bele a szót Philip, tudva, hogy mi következik. – Ez nem fog menni. – De Schiffer annyira… – Csodálatos? – kérdezte Philip gúnyolódva. Eniden látszott, hogy megsértődött. – Tudom, hogy imádod – mondta békítően Philip –, de egy színésznő mellett nem lehet megmaradni. Te is tudod. – Most már mind a ketten felnőttek vagytok – ellenkezett Enid. – És rossz nézni, ahogy te… – Hogy Lola mellett kötök ki? – kérdezte Philip. Megtörténhet. Lola nagyon üti a vasat. – Bárcsak megpróbálnád egy kicsit jobban megismerni! Sokat jelentene nekem. – Meglátjuk – mondta Enid. Philip visszament a lakásába. Lola összegömbölyödve hevert a kanapén a tévé előtt. – Hol voltál? – kérdezte. – Átmentem a nagynénémhez. – De tegnap is találkoztatok. Philip felcsattant. – Te meg mindennap felhívod az anyádat. – De ő az anyám. Philip bement a dolgozószobájába és becsukta az ajtót. Néhány perc elteltével fölállt az íróasztaltól, kinyitotta az ajtót és bedugta a fejét a nappaliba. – Lola – mondta. – Lennél szíves kikapcsolni azt a rohadt tévét? – Miért? – Szeretnék dolgozni. – És? – ásított Lola. – Négy napon belül le kell adnom az újraírt szöveget. Ha nem fejezem be, nem
tudják időben elkezdeni a forgatást. – Akkor írj – mondta Lola. – Mi tart vissza? – Te. – Én nem csinálok semmit, csak itt ülök, és nézem a tévét. – Hát erről van szó. Nem tudok koncentrálni, ha szól a tévé. – Miért kéne nekem abbahagynom azt, amit csinálok, hogy te azt csinálhasd, amit szeretnél? – Amit csinálnom kell. – Ha nem akarod, ha nem szívesen csinálod, akkor ne csináld – jelentette ki Lola. – Azt akarom, hogy kapcsold ki a tévét. Vagy legalább vedd le a hangot. – Most miért kritizálsz? Philip feladta. Becsukta az ajtót. Aztán megint kinyitotta. – Neked is volna mit csinálnod – mondta. – Miért nem mész el a könyvtárba? – Mert most manikűröztettem. És pedikűröztettem is. – Fölemelte a lábát és megmozgatva a lábujjait odamutatta Philipnek. – Szép lett, ugye? – kérdezte selypegő kislányhangon. Philip visszament az íróasztalához. A tévé zavartalanul szólt tovább. Beletúrt a hajába. Hogy a francba történhetett ez meg? A lány átvette az uralmat a lakása, az élete, a munkája felett. A fürdőszobája tele van szépítőszerekkel. Soha nem csavarja vissza a kupakot a fogkrémestubusra. Nem vesz vécépapírt. Amikor elfogyott a vécépapír, papír zsebkendőt használt. És vádlón nézett Philipre, mintha kudarcot vallott volna a feladattal, hogy kényelmessé tegye az életét. Minden áldott napja a kényeztetés véget nem érő orgiája. Jelenések a fodrásznál, a masszázsszalonban, valami ázsiai harcművészeti gyakorlaton. Ez mind a felkészülést szolgálja, magyarázta Lola, a nagy, eljövendő, megnevezhetetlen és meghatározhatatlan eseményre, amely mindenképpen megtörténik és megváltoztatja az életét, és neki erre készen kell állnia. Kamerakészen. És nem volt hajlandó hazamenni a lakásába. – Hazamehetnél a saját lakásodba – javasolta Philip. – De a te lakásod sokkal kellemesebb, mint az enyém. – Sokkal kellemesebb lakásod van, mint a huszonévesek többségének – hívta fel a figyelmét Philip. – Vannak, akik Brooklyn-külsőn élnek. Vagy New Jersey-ben. Komppal kelnek át a folyón. – Ezt most miért mondod? Én tehetek róla? Bűntudatot kéne éreznem azért, ahogy mások élnek? Semmi közöm hozzájuk. Értelmetlen dolgokat beszélsz. Philip megpróbálta elmagyarázni neki, hogy az embernek azért kellene bűntudatot éreznie mások nehézségei és küszködései miatt, mert egy rendes ember így közelíti meg a világot, ezt hívják lelkiismeretnek, de amikor Lola megszorongatta, be kellett ismernie, hogy a lelkiismeret-furdalás az ő
nemzedékének a sajátossága, nem a lányé. Ő, szögezte le Lola, kívánt gyermek – a szülei akarták, hogy legyen. Nem úgy, mint a korábbi generációk esetében, ahol a szülőknek, mint Philip anyjának is, nem volt választásuk, hogy legyenek-e gyerekeik, ezért bűntudatot ültettek el bennük, amiért a világra jöttek. Néha olyan volt, mintha egy másik bolygóról érkezett lénnyel próbálna vitatkozni. Philip felállt és megint kinyitotta az ajtót. – Lola! – mondta. – Mi bajod van? – kérdezte Lola. – Nem csináltam semmit. Rossz hangulatban vagy, mert nem megy jól az írás. Ne merészelj engem hibáztatni! Nem tűröm! – És felállt. – Hová mész? – kérdezte Philip. – El. – Remek – mondta Philip, és becsapta az ajtót. De elfogta a bűntudat. Lolának igaza van, nem tett semmi rosszat. Ő van rossz hangulatban. Hogy mitől, azt nem tudta. Kinyitotta az ajtót. Lola éppen a balerinacipőt igazította a lábára. – Nem kell elmenned. – De elmegyek – mondta a lány. – Mikor jössz vissza? – Fogalmam sincs. – S azzal távozott. A liftben Lola megnézte a Facebook-oldalát. Naná, hogy ott volt az üzenet Thayer Core-tól. A fiú rendszeresen hagyott neki üzeneteket, bár Lola csak ritkán válaszolt. Kiderítette a Facebookon, hogy Atlantába való, és a Lola által feltett képekből arra következtetett, hogy igazi partiarc. – Helló, déli lány! – írta a fiú. – Fussunk össze. – Minek? – írta vissza Lola SMS-ben. – Mert odavagy értem. Minden csaj odavan értem. – K5ve hiszM – válaszolta Lola. Ami annyit tesz: „kötve hiszem”. Most azonban itt az alkalom elfogadnia Thayer Core ajánlatát. A férfi visszaszerzésének legjobb módszere, hogy féltékennyé tesszük, bár Lola nem tudta biztosan, hogy Philipnek elég lenne-e ehhez Thayer Core. De Thayer fiatal, menő és jobb a semminél. – Mit csinálsz? – írta Lola. Azonnal megérkezett a válasz: – Gyötröm a gazdagokat. – Talizzunk – írta Lola. Thayer elküldte a címét. A C sugárút és a Tizenharmadik utca sarkán lakott egy alacsony téglaházban, egy koszos kínai étterem fölött. Lola fölment a szűk lifttel a másodikra. A járólapos folyosón nagy, barna linóleumkockák voltak lefektetve. Kinyílt egy ajtó a rövid folyosó végében, és egy foltos atlétatrikós férfi nézett ki rajta, majd visszament. Egy másik ajtó is kinyílt, azon meg egy pattanásos képű srác dugta ki a fejét. – Te jöttél Thayerhez?
– Igen – felelte Lola. – Mi volt ez? – kérdezte a másik lakóra célozva. – Ne is törődj vele. Drogos a csávó. Biztos a dílerét várja, hogy mikor jön már a következő adaggal – mesélte, mintha izgalmas tudás birtokában lenne. – Josh vagyok – mutatkozott be. – Thayer szobatársa. – A lakás olyan volt, mint amire Lola számított, csak még rosszabb. Két műanyag láda deszkalappal a tetején alkotta a dohányzóasztalt; az egyik sarokban futon, kétes színű ágyneművel, ami alig látszott ki a rádobált ruhák alól. Pizzásdobozok, kínaikajás-dobozok, csipszeszacskók, egy vízipipa, maszatos poharak, egy vodkásüveg azon a pulton, ami elválasztotta a kis nappalirészt a konyhától. Koszos zoknik, éjszakai kipárolgások és marihuána szaga terjengett a levegőben. – Te vagy Thayer új barátnője? – kérdezte Josh. – Én aztán nem. – Thayer három vagy négy lányt fűz egyszerre. Már nem tudom követni őket, de ő sem. – Josh bekopogott egy rozoga faajtón a pozdorjalemezekből összetákolt válaszfalon. – Thay? – Mi a fasz van? – szólt ki egy hang. – Thayer komoly író – mondta Josh. – Biztos dolgozik. – Én már megyek is – mondta Lola. Hirtelen kinyílt az ajtó és megjelent Thayer Core. Magasabb volt, mint amire Lola emlékezett, legalább 188 centi, kárómintás nadrágot, vietnami papucsot és szakadt, rózsaszín Lacoste-inget viselt. Ironikusan szakadt, gondolta Lola. – Szia – mondta Thayer. – Szia. – Mondtam Lolának, hogy író vagy. Igazi író – magyarázta Josh Lola felé fordulva. – Az mit jelent? – kérdezte Lola. – Fizetnek, hogy szart írjak – vigyorgott Thayer. – Kiadják – mondta Josh. – Írtál egy könyvet? – kérdezte Lola. – Josh hülye. – A Szurkapiszkának ír – mondta büszkén Josh. – Adj az anyagodból, Josh – mondta Thayer. Josh nem örült. – Már alig maradt. – És? Add nekem. Majd később még szerzek. – Tegnap este is ezt mondtad. – Szállj le rólam. Volt valami koktélparti a Cartiernél, ahová nem engedtek be minket. Aztán valami művészbuli, a Whitney-ben, ahová szintén nem engedtek be. Aztán jött a Box. Az király volt. Csupa hipszter. De fű az nem volt. Csak koksz. A francba, Josh, hozzad már. Kell az anyagod. Josh kelletlenül benyúlt a zsebébe, és átadott egy kis zacskó marihuánát.
– Magadnál tartod? Milyen köcsög vagy – mondta Thayer. – Sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség. – Például most – mondta Thayer. – Én megyek – mondta Lola. – Miért? – kérdezte Thayer. – Azt hittem, hogy együtt fogunk lógni. Van jobb hely, ahol lehetnél? Ez itt a legjobb hely Manhattanben. A világegyetem központja. Ebből a kis havi háromezer dolláros patkánylyukból fogom lerombolni Manhattant. – Szép program – mondta Lola. Thayer a kezébe nyomta a bongot, és Lola megszívta. Nem akart füvezni, de mivel itt volt a fű, meg itt volt ő is, úgy gondolta, hogy miért ne? Ráadásul Thayer izgató módon irritálta. Mintha nem akarná észrevenni, hogy Lola fölötte áll. – Hol hagytad a barátod? – kérdezte Thayer. – Feldühített. – Látod, Josh? – mondta Thayer. – Minden út hozzám vezet. Lolának megszólalt a telefonja. Megnézte a számot. Philip hívta. Lola kinyomta. – Ki volt az? – kérdezte Thayer. – Közöd? Thayer megszívta a bongot. – Fogadok, hogy a fiúja – mondta Joshnak. – Fogadok, hogy valami unalmas orvosi előkészítős Délről. – Nem az – mondta Lola büszkén. – Híres. – Huhú, Josh fiam. Hallottad ezt? Híres. Mindenből a legjobbat a mi déli hercegnőnknek. Ismerhetem? – kérdezte Lolától. – Még szép – mondta Lola. – Philip Oakland. A regényíró! – Az a pasid? – kérdezte Thayer. – Babám, az már öreg. – Már negyven is elmúlhatott – helyeselt Josh. – Ő férfi – mondta Lola. – Hallod ezt, Josh? Ő férfi. Mi pedig nem. – Hát te biztosan nem – mondta Lola Thayernek. – Akkor mi vagyok? – Seggfej? – vetette fel Lola. Thayer nevetett. – Én sem így kezdtem – mondta. – Amíg ide nem jöttem. Amíg bele nem kerültem ebbe a médiának nevezett bűzlő, korrupt szakmába. – De még ott van neked a könyved – vigasztalta Josh. – Thayer nagy író lesz. – Kétlem – mondta Lola. – Tetszik, hogy feldugod magad a csúcsra – mondta Thayer. – Én is ezt tenném a helyedben. De valahogy nem lelkesít a gondolat, hogy fenékbe dugjanak. – Ezt metaforikusan kell érteni – mondta Josh. – És miről beszélsz Philip Oaklanddel? – kérdezte Thayer. – Az egy öregember. – Veled miről beszélnek a lányok? – tromfolt Josh. – Azt hittem, nem a beszéd
a lényeg. – Te aztán tudod – nézett rá megvetően Thayer. Így ment ez egy darabig, aztán megérkezett még néhány ember. Köztük egy lány nagyon fehér bőrrel, feketére festett hajjal, akinek olyan arca volt, mint egy mopszlinak. – Utálom a szépségkirálynőket – rikoltotta, amikor meglátta Lolát. – Fogd be, Emily. Lola oké – mondta Thayer. Telt-múlt az idő. Thayer a hetvenes évek zenéjét nyomatta, megitták a vodkát és furán táncoltak, Josh pedig lefilmezte a telefonjával. Aztán jött egy fiú és egy lány. Szépek és magasak voltak, mint a modellek, de Thayer elmondta, hogy nem modellek, hanem gazdag kölykök híres New York-i szülőkkel, akik kitagadnák a gyerekeiket, ha nem úgy néznének ki, mint a modellek. A lányt Francescának hívták, hosszú, keskeny keze volt, amivel gesztikulált beszéd közben. – Téged már láttalak – mondta Lolának. – Azon a Nicole Kidman-vetítésen. – Igen – mondta hangosan Lola, hogy túlkiabálja a zenét. – A pasimmal, Philip Oaklanddel voltam. – Szeretem Nicole-t – sóhajtotta a lány. – Ismered? – kérdezte Lola. – Születésem óta. Eljött a harmadik születésnapi zsúromra. – Francesca bevitte Lolát a fürdőszobába, és kirúzsozták magukat. A fürdőszoba nyirkos törülközők és hányás szagát árasztotta. – Philip Oakland menő – mondta Francesca. – Hogy találkoztál vele? – A kutatója vagyok – válaszolta Lola. – A tanárommal randiztam, amikor tizenhat éves voltam. Szeretem az idősebb férfiakat. – Én is – mondta Lola, kipillantva Thayerre és Joshra, akik úgy tettek, mintha bokszolnának. Lola elfintorodott, és úgy döntött, hogy már eleget kínozta Philipet. – Mennem kell – mondta. Amikor visszaérkezett az Ötödik sugárút 1.-be, Philipet a konyhában találta; éppen egy pohár bort töltött magának. – Kiscicám! – kiáltotta. Letette a poharat, és azonnal átölelte, majd megfogva a mellét máris próbálkozott. Lola megmerevedett és elhúzódott tőle. – Mi a baj? – kérdezte Philip. – Hívtalak. – Nem értem rá. – Tényleg? – kérdezte, mintha meglepődne, hogy más dolga is lehet. – Hol voltál? Lola vállat vont. – Barátoknál. – Elővett egy poharat, töltött magának, és bevitte a bort a hálószobába. Philip várt egy kicsit, aztán utánament. – Kiscicám – mondta, és leült mellé az ágyra. – Mit csinálsz? – Olvasom a Star magazint. – Nem kell megsértődnöd – mondta Philip, és megpróbálta elhúzni előle az
újságot. – Hagyd abba – mondta Lola a kezére ütve, és úgy tett, mintha teljesen lekötné egy halloweenes jelmez hirdetése. – Ki kell találnom, minek öltözzem halloweenkor. – Szünetet tartott. – Lehetnék Lindsay Lohan vagy Paris Hilton, de nem tudom, hogy te akkor mi lennél. Vagy lehetnék domina. Akkor te üzletember lennél, mint az a pasas a penthouse lakosztályban. Akit úgy utálsz. – Paul Rice? – mondta Philip. – Az a tetű kockázati alapos fickó? Lola! – Megsimogatta a lábát. – Szinte bármit megtennék érted. De nem fogok beöltözni egy gyerekünnepre. Lola felült és villámló szemmel nézett rá. – Ezt a halloweenre mondtad? – kérdezte fenyegetően, mint aki erről nem hajlandó vitát nyitni. – Partikra akarok menni. Ezt teszik az emberek halloweenkor. Az az év legnagyobb ünnepe. – Tudod, mit? – mondta Philip. – Felöltözhetsz nekem, amibe csak akarsz. Itthon maradunk, és saját halloweent tartunk. – Nem – jelentette ki Lola. – Mi értelme jelmezt venni, ha senki sem látja? – Én látni fogom – mondta Philip. – Én senki vagyok? Lola elfordította a tekintetét. – El akarok menni. Lesz egy halloweenparti a Bowery Hotelben. Egy Thayer Core nevű srác beszélt róla. – Ki az a Thayer Core? – Az a srác, aki a Szurkapiszkának ír. – Mi az a Szurkapiszka? – kérdezte Philip. Lola színpadiasan sóhajtott, és félrelökve a magazint leugrott az ágyról. Kiment a fürdőszobába. – Miért van az, hogy mi sohasem csináljuk azt, amit én szeretnék? Miért kell nekünk mindig a te barátaiddal lenni? – A barátaim történetesen nagyon érdekes emberek – mondta Philip. – De legyen. Ha el akarsz menni arra a halloweenpartira, akkor elmegyünk. – Felöltözöl? – Nem – mondta Philip. – Akkor egyedül megyek. – Remek – mondta Philip, és kiment a szobából. Mit művelek én, mi ez a huzavona? Túl öreg vagyok én már ehhez, döntötte el. Fölemelte a telefont, és a Koszorúslányok rendezőjét tárcsázta, aki véletlenül otthon volt, és tárgyalni kezdtek a filmről. Néhány perc múlva Lola bejött a dolgozószobába, és keresztbefont karral megállt előtte. Philip ránézett, majd elfordult és folytatta a beszélgetést. Lola dúlva-fúlva átment a nappaliba. Törni kezdte a fejét, hogy mivel tudna hatni rá, és eszébe jutott a róla és Schiffer Diamondról készült fotóriport a Vogue magazinban. Elővette a polc aljáról, hangosan lecsapta a dohányzóasztalra és fellapozta. Néhány perccel később valóban megjelent Philip, ránézett, meglátta, hogy mit
olvas és megdermedt. – Mit csinálsz? – támadt neki. – Szerinted mit csinálok? – Hol találtad azt? – állt meg fölötte Philip. – A könyvespolcodon – mondta Lola ártatlanul. – Tedd vissza – követelte Philip. – Miért? – Mert én azt kértem. – Ki vagy te? Az apám? – kérdezte Lola ugratva, elégedetten a kiváltott reakcióval. Philip kitépte a kezéből a folyóiratot. – Ez túlmegy minden határon – mondta. – Zavar talán? – Nem. – Ó, értem már – mondta Lola összehúzva a szemét. – Még mindig szerelmes vagy belé. – Felugrott, berohant a hálószobába és öklözni kezdett egy párnát. – Lola, hagyd abba – mondta Philip. – Hogy lehetsz szerelmes belém, amikor még mindig őt szereted? – visította Lola. – Az már nagyon régen volt. És soha nem mondtam azt, hogy szerelmes vagyok beléd – közölte határozottan Philip, de azonnal rájött, hogy ez hiba volt. – Tehát nem vagy szerelmes belém? – kérdezte Lola feldúltan, megemelt hangon. – Nem mondtam, hogy nem vagyok szerelmes beléd. De még csak két hónapja ismerjük egymást. – Több, mint két hónapja. Tíz hete. Minimum. – Oké – sóhajtott Philip. – Akkor tíz hete. Mi a különbség? – Szerelmes voltál belé? – kérdezte Lola. – Ugyan már, kiscicám – mondta Philip. – Ne légy buta. – Odament hozzá, de Lola megpróbálta félretolni… bár nem túl erősen, konstatálta Philip. – Figyelj ide – mondta. – Nagyon, nagyon kedvellek téged. De még túl korai volna azt mondanom, hogy szeretlek. Lola összefonta a karját. – Elmegyek. – Lola – mondta Philip –, mit akarsz tőlem? – Azt akarom, hogy szeress. És el akarok menni arra a halloweenpartira. Philip sóhajtott. Megkönnyebbülten, hogy az érzelmei lekerültek a terítékről, azt mondta: – Ha el akarsz menni a partira, hát elmegyünk. Úgy tűnt, hogy ez végre megbékíti Lolát; Philip farmerjának a derekára tette a kezét. Lehúzta a cipzárt, és Philip ellenállásra képtelenül az előtte térdelő lány hajába dugta a kezét. Egy ponton Lola kicsúsztatta a szájából a péniszét, fölnézett rá, és megkérdezte: – Beöltözöl? – Hogyan? – Halloweenre.
Philip becsukta a szemét. – Persze – mondta, arra gondolva, hogy ha ez több szopást jelent, akkor miért ne? *** A halloween előtti héten hideghullám érte el a várost. Fagypont közelébe esett a hőmérséklet, amit olyan megjegyzésekkel kommentáltak az emberek, hogy talán mégsem fenyeget a globális felmelegedés. Ami Thayer Core-t illeti, őt csak rosszkedvűvé tette az időjárás. Még kabátja sem volt, és a korán jött lehűlés arra emlékeztette, hogy ez már a harmadik tele lesz New Yorkban, ahol megfelelő ruházat híján meggyűlölte a hideget, meggyűlölte a hosszú kasmírkabátban, kasmírsállal és vastag bőrtalpú cipőben közlekedő üzletembereket. Mindent gyűlölt a télben: a latyakos hó hatalmas tócsáit az utcasarkokon, a mocskos vízfoltokat a földalattiban és a műszálas pufidzsekit, amit viselni kényszerült, ha öt fok alá esett a hőmérséklet. Az egyetlen védelme a fagy ellen ez az idétlen sídzseki volt, amit az anyjától kapott a születésnapjára abban az évben, amikor New Yorkba költözött. Az anyja nagy hűhót csapott az ajándék körül, fénytelen, barna szemének ritkán látott csillogást adott a várakozás izgalma, és ez sértette Thayert, mert az anyja szánalmas, és dühítő érzés volt a fiának lenni. De az anyja szerette őt, bármit is tett. Szerette, noha fogalma sem volt, hogy ki ő és mit gondol valójában. A puszta feltételezés, hogy örülni fog a praktikus ajándéknak, felbőszítette, ivással és droggal akart megszabadulni a dühétől, de amikor New Yorkban megjött a tél, felvette a síkabátot. Nem volt más, amit felvegyen. A nap közepén és a hét közepén, amikor úgy gondolta, hogy az amerikaiak többsége az unalmas és hálátlan irodai munkájával lopja a vállalat idejét, Thayer Core metróra szállt az Ötvenegyedik utcáig, és az Ötvenkettedik utcán elgyalogolt a Four Seasons hotelig, ahol kaviárt ehetett és pezsgőt ihatott azzal az ürüggyel, hogy riportot ír a kiváltságosok bőséges szabadidejének eltöltéséről. Harmadszor vett részt ilyen ebéden, ami rendszeres heti eseménynek tűnt, és filmpromóció (független, gyakran értékes és általában unalmas mozidarab) kedvéért szervezték. A vendégeknek a filmet kellett volna megvitatniuk, mint azoknak a középkorú hölgyeknek a könyvklubjában, ahová az anyja is eljárt, de erre soha nem került sor. A vendégek ehelyett egymást dicsérték, ami különösen visszatetsző volt Thayernek, mert ő öregnek, rémisztőnek és haszontalannak látta valamennyit. Viszont hétről hétre sikerült meghívatnia magát, noha még nem írta meg az eseményről a cikket a Szurkapiszkának. Már nem húzhatja sokáig. De addig is kiélvezi az ingyenebédeket. Thayer mindig az elsők között érkezett, hogy névtelen maradhasson. Levette a kabátját, és már oda akarta adni a ruhatárosnak, amikor meglátta a mögötte
belépő Billy Litchfieldet. Billy látványától elöntötte az epe. Thayer szerint Billy testesítette meg azt, ami egy emberrel történik, ha túl sokáig él New Yorkban. Mire fel? Úgy tűnik, nem csinál semmit, csak partikra jár. Élősködik a gazdagokon és kiváltságosokon. Nem unja még? Thayer csak az utóbbi két évben járt el partikra, de már halálra unta magát. Ha nem vigyáz, telik-múlik az idő, és úgy fogja végezni, mint Billy Litchfield. És most Billy meglátta a kabátját. – Üdv, fiatalember – mondta Billy szívélyesen. – Üdv – morogta Thayer. Billy persze nem emlékezhet a nevére. Thayer agresszíven nyújtotta a kezét, hogy Billy kénytelen legyen elfogadni. – Thayer Core vagyok – mondta. – A Szurkapiszkától. – Nagyon jól tudom, hogy ki maga – válaszolta Billy. – Helyes – mondta Thayer. Utolsó pillantást vetve a hátramaradó Billyre felvágtatott a lépcsőn, mintha emlékeztetni akarná magát – és Billyt – a fiatalságára és az energiájára. Aztán elfoglalta szokásos helyét a bárpultnál, ahol megfigyelhetett, hallgatózhatott és nagyrészt észrevétlen maradhatott ebédig. Billy átadta a kabátját a ruhatárosnak, azt kívánva, bár elkerülhette volna a kézfogást Thayer Core-ral. Mit keres itt, tűnődött Billy. Thayer Core az egyik új, gonoszkodó weboldal bloggere, amelyek az utóbbi években bukkantak fel, olyan gyűlöletet és vitriolos gúnyt árasztva, amire korábban nem volt példa a civilizált New Yorkban. Billy nem tudta értelmezni azokat a dolgokat, amelyekről a bloggerek írtak. Mintha nem is emberi lények lennének, legalábbis nem olyanok, akiket Billy ismert. Ez a gond az internettel: minél nyitottabb lesz a világ, annál kellemetlenebbé válnak az emberek. Ez volt az egyik oka annak, hogy ő is elkezdett tablettát szedni. A jó öreg Prozacet. – Már húsz éve a piacon van. Gyerekek is szedik – mondta a pszichiáter. – Önnek anhedoniája van. Nem talál élvezetet semmiben. – Nem az élvezet hiányáról van szó – tiltakozott Billy. – Ez inkább világundor. Az orvos rendelője a Tizenegyedik utcában, egy sorház két hálószobás apartmanjában volt. – Mi már találkoztunk – mondta, amikor Billy először megjelent nála. – Valóban? – kérdezte Billy. Erősen remélte, hogy ez nem igaz, és nincsenek közös ismerőseik a pszichiáterével. – Ismeri az anyámat. – Tényleg? – próbált rájönni Billy, hogy ki lehet. Az információ némiképp megnyugtatta. – Cee Cee Lighfoot – mondta az orvos. – Ah, Cee Cee – sóhajtott Billy. Tényleg jól ismerte. Egy AIDS-ben elhunyt híres divattervező múzsája volt, még abban az időben, amikor a divattervezőknek
múzsájuk volt. Mennyire hiányoznak azok az idők, gondolta. – Mi lett az anyjával? – kérdezte. – Még él – mondta az orvos olyan hangon, amelyben mintha a kétségbeesés keveredett volna a vidámsággal. – Még megvan az itteni egy hálószobás lakása. És van egy háza a Berkshiresben. Többnyire ott tartózkodik. – És mit csinál? – kérdezte Billy. – Még mindig nagyon, nagyon aktív. Jótékonysági munkát végez. Lovakat ment. – Milyen csodálatos – mondta Billy. – És ön hogy van? – kérdezte az orvos. – Nem valami jól – felelte Billy. – Akkor a legjobb helyre jött – mondta az orvos. – Nagyon hamar jól fogja érezni magát. És a pirulák tényleg hatottak! Nos, a problémákat nem oldották meg vagy tüntették el. De az ember már nem aggasztotta úgy magát miattuk. Billy most helyet foglalt a bárpultnál és kért egy pohár vizet. Thayer Core-ra nézett, és egy pillanatra megsajnálta. Milyen szörnyű módja ez a pénzkeresetnek! A fiatalember teli lehet önmegvetéssel. Csak néhány lépésre volt tőle, de harminc év tapasztalatának hatalmás óceánja úgy választotta el őket, mint két földrészt, amelynek a lakosai nem értik a másik szokásait és erkölcseit. Billy úgy döntött, hogy ezen sem fogja aggasztani magát, és a pohár vízzel a kezében elindult felderíteni a termet. Harminc perccel később már javában tartott az ebéd. – Imádom a műsorát – sivította egy gyöngyös ruhába öltözött nő Schiffer Diamondnak, áthajolva Billy előtt. Schiffer Billyre nézett és rákacsintott. – Azt hittem, hogy a tévéműsorról nem lesz szó. Megígérték. Amióta három héttel ezelőtt a Showtime sugározni kezdte A zárdafőnöknőt, Schiffert mindenhová meghívták, és ő úgy döntött, hogy kiélvezi magát a New York-i társaság kis játszóterén. Mindenki őt akarta. Már randevúzott egy híres milliárdossal, aki intelligensebb és megnyerőbb volt, mint várta, de aki egy háromórás vacsora után közölte, hogy szerinte nem egymásnak valók, és inkább lépjenek tovább; majd egy híres filmrendező következett, aki nagy erőkkel keresett magának harmadik feleséget. Ma Derek Brumminger mellett ült, aki hatvanhárom éves, viharvert és ragyás (a pattanásoktól meg az élettől, gondolta Schiffer); két éve rúgták ki egy média-nagyvállalat vezetői állásából, nyolcvanmillió dolláros végkielégítéssel. Nemrég érkezett vissza egyéves világ körüli útjáról, amelyen önmagára szeretett v olna találni, de nem járt sikerrel. – Rájöttem, hogy még nem állok készen a nyugdíjas életre. Nem akarok még lelépni a színpadról. Ezért jöttem vissza – mondta. – Hát maga? – Én sem állok még készen arra, hogy lelépjek a színpadról – mondta Schiffer.
A szomszéd asztalnál Annalisa Rice ült Thayer Core mellett. – Ez nagyon érdekes lehet, blogot írni – mondta Annalisa. – Próbálta már? – kérdezte Thayer. – Csak e-mailt írok. – Bárki írhat blogot. És meg is teszik – válaszolta Thayer egyszerre lenézően és rosszallóan. – Szerintem ez nem igaz. – De igaz – mondta Thayer. – Kamu dolog ebből élni. – Ügyvédségből élni rosszabb is lehet – tréfált Annalisa. – Talán – értett egyet Thayer. – Én regényíró szerettem volna lenni. Hát maga? – Én mindig is ügyvédnek készültem. Aki egyszer ügyvéd lett, az mindig is ügyvéd marad, gondolom. De ma elmentem megnézni egy műalkotást, mert mindenki arról beszél… és kiderült, hogy egy pár futócipő és egy műanyag dinoszaurusz egy bébitakaróra ragasztva. Félmillió dollárért. – Ez nem dühíti magát? Mert engem igen. Olyan világban élünk, ami tetvektől hemzseg. – Én úgy fogom fel, hogy az egyik ember babaplédje egy másiknak művészet – mondta Annalisa rámosolyogva. – Ez nem túl eredeti gondolat – mondta Thayer, és kiitta a harmadik pohár pezsgőt. – Ó, én nem törekszem az eredetiségre – mondta Annalisa minden rosszmájúság nélkül. – Ez a terem eredeti emberekkel van tele. Én még csak próbálom megismerni New Yorkot. Thayer úgy gondolta, hogy Annalisa az egyik legnormálisabb ember, akivel mostanában találkozott. – Ha hangulatjelet választana magának, mi lenne az? Egy szmájli? – kérdezte. Annalisa nevetett. – Meg lennék lőve. Talán egy céltábla? – A félmillió dolláros bébipléd miatt. Remélem, nem vette meg. – Nem – felelte Annalisa. – De a férjem egy óriási akváriumot épít a lakásunkban. – Hol laknak? – kérdezte Thayer szórakozottan. – Az Ötödik sugárút 1.-ben. Thayerben összeállt a kép: Annalisa Rice annak a párosnak a fele, amelyik megvette Mrs. Houghton lakását. A másik fél Paul Rice, valami tetves kockázati alapos pasi, aki alig harminckét éves, és már milliókat keres. A lakásvétel benne volt a New York Observer ingatlanrovatában. Ebéd után Thayer Core visszatért a lakására, amit a Four Seasons makulátlan ragyogásához képest különösen lehangoló volt. Az ablakok becsukva, az öreg radiátor sziszegve adta ki a gőzt. Josh, a lakótársa nyitott szájjal, a száraz levegőben zihálva aludt a ruhák halmán, amit az ágyának nevezett.
Kit akar Thayer átverni? Josh egy lúzer, soha nem maradna életben ebben a városban. Itt a seggfejek törnek fel, mint Paul Rice, aki a hatalmas lakásában halakat bámul, miközben a kecses, gyönyörű felesége, akit meg sem érdemel, kénytelen kamu műalkotások nézegetésével tölteni az idejét, annak a görény Billy Litchfieldnek a társaságában. Erkölcsi felháborodásától vezettetve Thayer bevonult a szobájába és leült a számítógépéhez, hogy ádáz rohamot intézzen a Rice-ok, Billy Litchfield és a Four Seasons ebédje ellen. Rendszerint egy 500 szavas undok hiperbolára volt elég a dühe, de most azonnal elpárolgott, és egy ritka jelenségnek, a körültekintésnek adta át a helyét. Felidéződött benne Annalisa arca, a mosolya, amely arra utalt, hogy élvezi a társaságát, miközben mit sem sejt a valódi szándékairól. Igen, „gyűlölte” azokat az embereket, de nem azért-e jött-e New Yorkba, hogy közéjük kerülhessen? Ő a következő F. Scott Fitzgerald, emlékeztette magát, és egy nap majd megírja a Nagy Amerikai Regényt, és akkor meghajolnak a lángelméje előtt. Addig is Annalisa Rice lesz az ő Daisy Buchananje. „Az ember időről időre találkozik egy nőnemű teremtménnyel, aki annyira természetes és bájos, hogy felmerül bennünk, talán mégsem kéne itt hagynunk azt a pokolbugyrát, ami New York” – írta. Két órával később a blogbejegyzése megjelent a Szurkapiszkán, amellyel húsz dollárt keresett. Eközben Mindy Gooch a maga jellegtelen manhattani irodájában szintén a blogján dolgozott. „Amikor megszületett a fiam – írta –, rájöttem, hogy nem vagyok Szupernő. Különösen az érzelmek terén. Egyszeriben kifogytam a másoknak adható érzelmi tartalékaimból, ideértve a férjemet is. Minden érzelmem a fiamé lett. Megtanultam, hogy az érzelmek csak korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésemre. És a fiam mindet felemésztette. A férjemnek már nem maradt semmi. Tudtam, hogy furdalnia kellene a lelkiismeretnek. És furdalt is. De nem azért, amiért jogos lett volna. Azért volt bűntudatom, mert tökéletesen boldog voltam.” Elküldte a fájlt az asszisztensének. Aztán böngészni kezdte a rendszeresen látogatott blogokat: The Huffington Post, Slate, The Green Thumb (egy kertészeti blog, amely valamiért idegnyugtató hatással volt Mindyre). S végül, megacélozva magát a rá váró csapással és megaláztatással szemben, megnyitotta a Szurkapiszkát. A Szurkapiszka minden héten gúnyt űzött a blogjából a „Középkorú mami panaszai” rovatban. Nem volt egészséges, hogy gyűlölködő kommenteket olvas saját magáról (egyik-másik csak annyiból állt: „Utálom azt a nőt. Bár meghalna!”), de Mindy rászokott. Ezzel etette az öngyűlölete és bizonytalansága démonjait. Ez az önmaga vagdosásának virtuális változata, gondolta. Te csináltad, hát érezd is. És a szörnyű érzés is jobb, mint nem érezni semmit. Ma azonban nem volt róla új bejegyzés. Mindy megkönnyebbült – és némiképp
csalódott. Ettől csak még unalmasabb lesz a ma estéje a férjével, mert nem lesz miről morgolódnia Jamesnek. Már be akarta zárni a weblapot, amikor megjelent az új poszt. Mindy elolvasta az első mondatot, és összevonta a szemöldökét. Annalisa Rice-ról szólt az egész. És Paul Rice-ról. Meg az akváriumáról. Pontosan ez az, amit nem szerettem volna, gondolta Mindy. Az Ötödik sugárút 1.et illetően a jó publicitás a nem létező publicitás. Másnap kora reggel Mindy Gooch lecövekelt a kukucskálónál, hogy elcsípje az előcsarnokban a munkába induló Paul Rice-t, és felelősségre vonja. Skippy, a cocker spániel is vele volt. Talán nem a természete, hanem a lakás atmoszférája okolható azért, hogy rossz tulajdonság fejlődött ki benne. Órákon át tökéletesen barátságos volt, majd minden előzmény nélkül támadott. Pontban reggel 7-kor Paul Rice kilépett a liftből. Mindy kinyitotta az ajtót. – Elnézést – mondta. Paul megfordult. – Mi az? – kérdezte. Abban a pillanatban Skippy kisurrant az ajtón. Fogát vicsorgatva vetette rá magát Paul nadrágszárára. Paul elfehéredett. – Szedje le rólam a kutyáját! – kiáltotta féllábon ugrálva, miközben megpróbálta lerázni magáról Skippyt. Mindy várt egy kicsit, majd kijött, és elhúzta az ebet Paul lábától. – Ezért beperelhetném – mondta Paul. – A kutyatartás teljesen legális ebben a házban – felelte Mindy, szintén kimutatva a foga fehérjét. – A halakban már nem lennék ilyen biztos. Igen – tette hozzá, érzékelve a meglepődést Paul arcán. – Mindent tudok az akváriumáról. Ebben a házban nincsenek titkok. – Visszament a lakásba és megcsókolta Skippy fejebúbját. – Jó kutya – gügyögte. És ettől fogva rutinná vált a dolog. *** A halloweenparti, amire Lola mindenáron el akart menni, nem a Bowery Hotelben volt, hanem a következő háztömb egy üres épületében. Lola táncosnőnek öltözött, flitteres melltartóban és nadrágocskában, hálós harisnyában és magas sarkú cipőben domborítva. Szenzációsan nézett ki, ott lett volna a helye egy férfimagazin címlapján. – Biztos, hogy így akarsz jönni? – kérdezte Philip. – Mi a baj vele? – Gyakorlatilag meztelen vagy. – Semmivel sem meztelenebb, mint a strandon. – Tollboát kanyarított a nyakába. – Most jobb? Philip, hogy megpróbálja hangulatba hozni magát, stricinek öltözött: csíkos öltöny, fehér keretes napszemüveg, szőrmekalap. Lola vett neki a Nyolcadik utcában egy gyémántutánzat nyakláncot, amelyről egy gyémántfaragású koponya lógott. – Hát nem jó buli? – kiáltotta Lola a partira menet. Az utcák tele voltak a legkülönbözőbb jelmezeket viselő mulatozókkal. Igen, gondolta Philip, megfogva
a kezét. Jó buli. Évek óta nem engedte már meg magának, hogy ilyen ostoba szórakozás részese legyen. Mi történt vele? Mióta komolyodott így meg? – Imádni fogod Thayer Core-t – mondta Lola a kezét rángatva, hogy sietségre ösztökélje. – Az ki? – De látva Lola bosszús arckifejezését, gyorsan azt mondta: – Tudom, tudom… a fiatal impresszárió, aki író akar lenni. – Nem akar, hanem az is – mondta Lola. – Mindennap ír a Szurkapiszkának. Philip mosolygott. Lola képtelen különbséget tenni a művész és a firkász, az elismert és az önjelölt között. Az ő fejében egy blogger ugyanannyit ér, mint egy regényíró, a valóságshow sztárja ugyanannyit, mint a színésznő. Az egész nemzedéke így van vele, emlékeztette magát. Egy posztmodern demokratikus kultúrában nőttek fel, amelyben mindenki ugyanannyit ér és mindenki győztes. Nagy tömeg gyülekezett egy lepusztult épület előtt. Megszorítva Lola kezét Philip előrenyomakodott. Két piercinges pasi állt a bejáratban, az egyik egy transzvesztita rózsaszín parókában, a másik maga Thayer Core, cigarettázva. Kezet fogott Philippel. – Ez egy önmegsemmisítő parti – mondta Thayer. – Holnap lerombolják az épületet. És mi mindent megteszünk azért, hogy megsemmisítsük a helyet, mire a rendőrség ideér. Philip és Lola bement az ajtón, majd fel egy falépcsőn. Meleg volt odabent, vágni lehetett a füstöt és egy szál csupasz izzó világított. Öklendezés hallatszott, és odafent dübörgött a zene a két, ablakba állított hangszóróból. Zsúfolásig megtelt a helyiség. – Mi értelme van ennek? – ordította Philip Lola fülébe. – Semmi. Hát nem isteni? – kérdezte Lola. Elverekedték magukat az összetákolt bárpultig, ahol vodkát és áfonyalevet kaptak piros műanyag pohárban, jég nélkül. – Mikor juthatunk ki innen? – üvöltötte túl a zenét Philip. – Már menni akarsz? – kérdezte Lola. Philip körülnézett. Nem ismerek itt senkit, gondolta. És mindenki olyan fiatal, látszik az arcuk simaságán és a viselkedésükön, ahogy teszik-veszik magukat és odakiabálnak egymásnak. Meg ez a zene. Hangos, dübörgő, kivehető dallam nélkül. Mégis mindenki táncol, mozgatva a csípőjét, de mereven tartva a felsőtestét. Nekem ez nem megy, gondolta Philip. – Lola – üvöltötte a fülébe. – Én hazamegyek. – Ne! – visította Lola. – Te maradj csak. Érezd jól magad. Egy óra múlva otthon találkozunk. Visszaballagva az Ötödik sugárút 1.-be Philip megkönnyebbülést, majd zavart érzett. Elképzelni sem tudott rosszabbat, mint beszorulni abba a tömegbe a forróságban, a piszokban. Hogy lehet ezt élvezni? De ő is járt ilyen partikra, amikor huszonkét éves volt, és akkor élvezte. Voltak kincsvadászatok limuzinokban,
végtelen esték apró, füstös klubokban vagy hatalmas hodályokban, minden éjjel valami más; működött klub egy régi templomban, ahol az oltáron táncoltak, máskor egy elhagyott metróállomáson volt a buli, ahonnan az emberek az alagútba mentek drogozni. Manhattan óriási játszótér volt, ahol mindig szólt a zene, mindig volt egy parti. Egy forró augusztusi este beestek Schifferrel egy transzvesztitabuliba a Hudson folyó egyik rogyadozó mólóján, többen a vízbe estek, és a tűzoltók mentették ki őket. Ő meg Schiffer csak nevetett és nevetett, hogy már csurgott a könnyük. – Hé, fiacskám – kapkodott levegő után Schiffer széles jókedvében –, csináljunk ezt örökre. Ne dolgozzunk soha többé, hanem legyünk nonstop partiarcok. Az volna csak remek! És ha megelégeljük, leköltözünk egy öreg farmra Vermontban. Hová tűntek azok az idők, tűnődött Philip megérkezve az Ötödik sugárút 1.-be, és amikor megpillantotta magát a liftek melletti tükörben, egy bolond, középkorú férfira ismert, aki megpróbál úgy tenni, mintha fiatal volna. Mikor öregedett így meg? – Philip Oakland? – Szólalt meg egy hang. – Te vagy az, Philip? – és felharsant az ismerős, gyöngyöző kacagás. Philip megfordult. Schiffer Diamond érkezett meg, és egy köteg kéziratot fogva a melléhez megállt mellette. Nyilván a forgatásról jött, frizurával, kisminkelve, farmerban, szőrös csizmában, élénk narancssárga kapucnis kabátban. A nyakában fehér kasmírsál. Jól nézett ki – gunyoros, játékos arckifejezése arra emlékeztette Philipet, amikor megismerte. Hogy lehet az, hogy Schiffer mintha semmit nem öregedett volna, miközben ő szemmel láthatólag áldozatul esett az időnek? – Fiacskám – mondta Schiffer. – Hát te vagy az. Mi az ördög ez rajtad? – Halloween van – mondta Philip. – Tudom. De mégis, minek öltöztél? Philip zavarba jött és ingerült lett. – Semminek – mondta, és hívta a liftet. Kinyílt az ajtó és beszálltak. – Tetszik a kalapod – mondta Schiffer végignézve rajta. – De soha nem jól választottál álruhát, Oakland. – A lift megállt Schiffer emeletén. Még egyszer végigmustrálta Philipet, megcsóválta a fejét és kiszállt. És megint itt hagyott, gondolta Philip. *** Belevetve magát Thayerrel a buliba Lola elvesztette az időérzékét. Thayer mintha minden jelenlévőt ismert volna, és sorra mutatta be nekik Lolát. Lola az ölében ült. – Érzed, milyen kemény vagyok? – kérdezte Thayer. Előkerült Francesca. Fölmentek Lolával a lépcsőpihenőre és füvet szívtak. Aztán jött valaki, akinek volt egy üveg vodkája. Az egyik hangszóró kiesett az ablakon. Folytatódott a parti. Hajnali háromkor rendőrautók piros és fehér villogói világították be a helyet.
A zsaruk zseblámpákkal érkeztek, és Lola futott, ahogy csak bírt, le a lépcsőn és végig a Harmadik sugárúton. Az Ötödik utcában megállt, és rájött, hogy egyedül van az éjszaka közepén. Hideg volt, fájt a lába, és annyira kiszáradt a szája, hogy bármit megivott volna. Nem tudta, mit tegyen. Nekiindult gyalog, összefonva a karját a melle előtt, hogy melegen tartsa magát. Az utcákon még egymást érték az emberek és a taxik, és Lola rájött, hogy jóformán bugyiban és melltartóban járkál odakint. – Imádom a feneked – mondogatta neki Thayer Core. Ha nem volna Philip, talán összejönne vele. De az lesújtó lenne. Az agyára menne, ha Thayer borzalmas lakásában töltené az idejét, azzal a folyton ott lebzselő rémes Josh-sal. Így jár a legtöbb lány. Örülnek, ha találnak egy pasit, aki érdeklődik irántuk, aztán ilyen borzalmas helyeken kötnek ki. Ilyen körülmények között soha nem élne New Yorkban. Ahogy az anyja mondaná: „Ez nem élet, ez csak vegetálás.” Végre megérkezett az Ötödik sugárútra. Néptelen volt az utca, és kicsit ijesztő a lámpák sárga fényében. Soha nem ment még ilyen későn a házba, és zárva találta a kaput. Kétségbeesetten dörömbölt, felébresztve a portást, aki egy széken aludt. Az nem ismerte Lolát, szívóskodott vele, és mindenáron fel akarta hívni Philipet a házitelefonon. Amikor Lola végül fölért az emeletre, Philip a folyosón várta bokszeralsóban és Rolling Stones-pólóban. – Jézusom, Lola. Hajnali három van – mondta. – Jól éreztem magam. – Lola kuncogott. – Azt látom. – Próbáltalak hívni – tiltakozott ártatlan képpel –, de nem vetted fel a telefont. – Ühüm. – Nem én tehetek róla – erősködött Lola. – Mindig ez van, ha nem veszed föl a telefont. – Jó éjszakát – mondta Philip hidegen. Elfordult, és bement a hálószobába. – Hát jó – mondta Lola. Kiment a konyhába. Dühös volt. Nem ilyen fogadtatásra számított. Bemasírozott a hálóba, hogy kérdőre vonja Philipet. – Jól éreztem magam, oké? Miért olyan nagy baj ez? – Feküdj le. Vagy menj haza a saját lakásodba. Lola úgy döntött, hogy taktikát változtat. Bebújt a takaró alá, és Philip péniszére tette a kezét. – Te nem szeretnéd jól érezni magad? Philip határozottan eltolta a kezét. – Aludj. Légy szíves. Ha meg nem tudsz aludni, menj ki a kanapéra. Lola lesújtó pillantást vetett rá, aztán kibújt a ruháiból és bemászott az ágyba. Philip csukott szemmel hevert. Lola szorosan mellé feküdt. Aztán az oldalára fordult. Közben véletlenül megrúgta. Philip felült. – Komolyan gondoltam – mondta. – Ha nem tudsz aludni, menj ki
a kanapéra. – Most mi bajod? – kérdezte Lola. – Figyelj – mondta Philip. – Muszáj valamit aludnom. Holnap nehéz napom lesz. – Nyugi – mondta Lola. – Beveszek egy altatót. – Mindenre van megoldás, igaz? – morogta Philip. – Egy tabletta. – Undok vagy – mondta Lola. Nem aludt el rögtön. Feküdt a sötétben, és gyűlölte Philipet. Nem jó vele, úgyhogy valószínűleg ejteni fogja, és inkább ráhajt Thayerre. De akkor megint eszébe jutott Thayer lakása, meg hogy nincs pénze, és gyakorlatilag egy seggfej. Ha szakít Philippel, akkor ugyanott tart majd, ahol akkor volt, amikor New Yorkba érkezett. Visszamehet abba a kicsi lakásba a Tizenegyedik utcában, és járhat minden este önmegsemmisítő partikra. Nem lennének mozipremierek, sem vacsorák a Waverly Innben, sem ismerkedés híres emberekkel. Philip mellett kell maradnia, legalábbis egy darabig. Amíg feleségül nem veszi, vagy amíg nem történik valami, ami őt, Lolát is hírességgé teszi. Másnap reggel Philip fagyos jó reggelttel köszöntötte. Lola úgy érezte, hogy egy tekegolyó van a feje helyén, de most az egyszer nem panaszkodott, mert tudta, hogy meg kell békítenie Philipet. Feltápászkodott az ágyból és kiment a fürdőszobába, ahol Philip éppen borotválkozott. Leült a vécédeszkára, és a lába közé téve a kezét felnézett rá sötét haja kócos zuhatagán át. – Ne haragudj rám – mondta. – Nem gondoltam, hogy így kiborítalak. Philip letette a borotvát és Lolára nézett. Tegnap este, a zavarba ejtő találkozás után Schifferrel, egyedül feküdt az ágyban, és amíg várta Lolát, azon kezdett el töprengeni, hogy mibe keveredett. Talán Nininek van igaza: túl öreg már ahhoz, hogy egy huszonkét éves lánnyal járjon. De mi mást kéne tennie? Schiffer Diamond nem foglalkozik vele, csakis a karrierje érdekli. Feltehetően találhatna egy kedves, érett, korban hozzáillő nőt, mint például Sondra, de az azt jelentené, hogy vége az izgalmas szexuális kalandozásoknak. Ebbe nem tudott belenyugodni. Ez olyan lenne, mintha feladná. És itt van a dögös Lola Fabrikant, a fürdőszobájában, bűnbánóan és simulékonyan. Philip sóhajtott. – Oké, Lola – mondta. – De máskor ne tedd. – Nem – mondta Lola felugorva. – Ígérem. Jaj, Philip, én annyira szeretlek. – És visszament az ágyba. Philip mosolygott. Honnan szedte ez a lány a bomlott elképzeléseit a szerelemről? – Hé, Lola – szólt be neki. – Mi lenne, ha csinálnál valami reggelit? Lola nevetett. – Tudod, hogy nem tudok főzni. – Talán meg kéne tanulnod. – Minek? – kérdezte Lola. Philip befejezte a borotválkozást és megvizsgálta a bőrét a tükörben. Voltak már fiatal barátnői, de egyik sem olyan, mint Lola,
gondolta. A fiatal nők általában sokkal alkalmazkodóbbak. Hátralépett, és az arcát ütögetve megcsóválta a fejét. Kit akar átverni? Schiffer Diamond sokkal vadabb volt, mint Lola. De Schifferbe szerelmes volt, és megőrjítették a szeszélyei – egyszer azt javasolta, hogy szexeljenek egy harmadik férfival. Talán csak viccelt, de nála sosem lehetett tudni. Másfelől Lolába nem szerelmes, tehát nincs veszélyben, mondta magának – bármit is csinál, az igazából nincs hatással rá. Philip bement a hálószobába. Lola hason feküdt, és meztelen volt a takaró alatt, mintha őt várná. – Szia – üdvözölte, felé fordítva a fejét. Amikor Philip lehúzta róla a takarót, és megszemlélte a testét, elfeledkezett Schiffer Diamondról. Lola hívogatóan tárta szét a lábát. Philip ledobta magáról a törülközőt, és mögé térdelve megemelte a lány csípőjét, hogy hátulról hatoljon belé. Gyorsan elélvezett, és átjárta a kielégülést követő álmos nyugalom. Lehunyta a szemét. Lola felé fordult, és a hajával kezdett játszani. – Philip? – szólalt meg behízelgően. – Mit fogsz csinálni hálaadáskor? Nem akarsz eljönni velem Atlantába? – Talán – válaszolta Philip, mielőtt elaludt.
11 Rice-ék lakásában újra kezdődött a fúrás. Enid Merle bosszúsan állt fel az íróasztalától, és ment ki a teraszra. Fölnézve rézcsövek halmát látta. Rice-éknál tehát még nem fejeződött be a fürdőszobák felújítása. Bár az is lehet, hogy Paul Rice akváriumához kellenek a csövek, amelyet a szóbeszéd szerint Mrs. Houghton báltermében készül felállítani. Enid reménykedett, hogy a renoválás hatására nem válik ő is olyan öreggé, aki a szomszédok megszállott figyelésével kárpótolja magát az élete ürességéért. Bekapcsolta a History Channelt, hogy valamivel lekösse magát. A műsorok az örök emberi természetre emlékeztették – miközben mindig voltak néhányan, akik nagyságra törtek, a többség a létfenntartás, a szaporodás és az alja ösztönök kiélését hajszolta olyan primitív formákban, mint a gyilkosság, a paranoia és a háború. Megszólalt a csengő. Philipre számítva nyitott ajtót, de Mindy Gooch állt a küszöbön. Mindy keresztbefonta maga előtt a karját, és a szokott gyászos arckifejezését viselte. – Van valami, amiről beszélnünk kell – mondta. – Gyere be. – Enid szélesebbre tárta az ajtót, hogy Mindy bemehessen. Meglepő ez a látogatás, gondolta Enid, hiszen Mrs. Houghton temetése óta nem álltak szóba egymással. – Azt hiszem, van egy problémánk – mondta Mindy. Enid mosolygott. – Én egész életemben ebben a házban laktam, drágám – mondta azt gyanítva, hogy Mindy a kommunikáció hiányára céloz. – Már rég itt voltam, amikor te beköltöztél. És úgy vélem, itt leszek azután is, hogy te elköltözöl. Ha a következő öt évben nem beszélünk egymással, az nekem nem okoz gondot. – Nem rólad van szó – mondta Mindy. – Hanem Rice-ékról. Tennünk kell valamit. – Vagy úgy – mondta hidegen Enid. – Paul Rice a múlt héten bejött a munkahelyemre. – Baráti vizit, gondolom. – Meg akart vesztegetni, hogy járuljak hozzá a falon át felszerelt légkondicionálókhoz. – Mit mondtál neki? – Nemet mondtam. – Akkor nem értem, hol itt a probléma? – Itt – mondta Mindy. Kinyitotta a tenyerét, amelyben egy pici, zöld műanyag játékkatona volt, előreszegezett szuronnyal. – Még mindig nem értem – mondta Enid. – Ma reggel, amikor kinyitottam az ajtót, hogy bevigyem az újságot, egy egész
hadsereget találtam ezekből a lábtörlőn. – És azt hiszed, hogy Paul Rice tette oda. – Enidnek kételkedő volt a hangja. – Nem hiszem, hanem tudom, hogy ő tette – mondta Mindy. – Közölte velem, hogy ha nem járulok hozzá a légkondicionálóhoz, az háborút jelent. Ha ez nem hadüzenet – folytatta Mindy a játékkatonával hadonászva Enid orra előtt –, akkor nem tudom, hogy mi akar lenni. – Kérdőre kell vonnod – mondta Enid. – Egyedül nem megy – felelte Mindy. – Szükségem van a támogatásodra. – Nem látom be, hogyan támogathatnálak – mondta Enid hidegen. – A te dolgod foglalkozni a kellemetlenkedő lakókkal. Végtére is te vagy a lakóbizottság elnöke. – Tizenöt évig te voltál az elnök – mondta Mindy. – Lennie kell valamilyen megoldásnak. Arra, hogy elköltözzenek. Enid mosolygott. – Még csak most költöztek be. – Nézd, Enid – Mindy kezdte elveszíteni a türelmét –, mi egykor baráti viszonyban voltunk. – Igen, egykor – bólintott Enid. – Hosszú ideig jóban voltunk. Még azután is, hogy összeesküvést szőttél a leváltásomra. – Azt hittem, hogy te nem akarsz már elnök lenni – tiltakozott Mindy. – Valóban nem akartam, és ezért bocsátottam meg neked. Úgy gondoltam, hogy ha ennyire akarod a posztot, miért álljak az utadba? Mindy elfordította a tekintetét. – Mi van akkor, ha tévedés volt a befogadásuk? – kérdezte tapogatózva. Enid sóhajtott. – Nem tehetünk semmit. Csak egy módon szabadulhatunk meg tőlük, ha nem fizetik a közös költséget. És az adott körülmények között ez elég valószínűtlen. – Nem tudom, képes leszek-e egy házban élni azzal az emberrel – mondta Mindy. – Akkor talán neked kéne elköltöznöd – javasolta Enid. Kitárta az ajtót. – Sajnálom, de nem segíthetek, drágám. Minden jót. *** Lola letette a regényt, a Vágy és vezeklést, és kinyitva a teraszajtót kilépett a jeges kőre magas sarkú Chloé csizmájában. Lenézett a mellvéden, és amikor nyomát sem látta Philipnek, visszament. Becsukta a könyvet és a borítóra bámult. Philiptől kapta ajándékba, bár az „ajándék” talán nem a megfelelő szó. A „javaslat” pontosabb lenne. Azután adta neki a könyvet, hogy volt az a katasztrofális vacsora Philip egyik régi barátjával. – Nagyon jó regény – mondta. – Arra gondoltam, hogy tetszene neked. – Köszönöm – felelte Lola hálásan, pedig pontosan tudta, hogy mi a szándéka vele.
Azt szeretné, ha műveltebb lenne, ami igazán kedves tőle, de Lola nem értette, hogy mi szükség van rá. Lola szemszögéből Philip volt az, aki kiművelésre szorult. Valahányszor megemlített neki egy menő új színészt, vagy egy YouTube-videót, amiről mindenki beszél, vagy csak lejátszott egy zeneszámot az iPodján, Philip közölte, hogy még sohasem hallott róla. Ez frusztráló volt, de Lola tartóztatta magát a bíráló megjegyzésektől. Mert ő legalább tapintatos, nem sérti meg az érzéseit, és nem dörgöli az orra alá, hogy öreg. Elsajátítva ezt a viselkedést Lola rájött, hogy többé-kevésbé bármire rá tudja venni Philipet. Ma például Schiffer Diamond új tévésorozatának a forgatására mennek. Mindenki erről beszél, és miután tudta, hogy ők (ahogy Philip fogalmazott) „régi barátok” Schifferrel, Lola nem értette, hogy miért nem megy el hozzá. Úgy tűnt, hogy ezt Philip sem érti, és Lola unszolására lement Schiffer lakására, és hagyott neki egy üzenetet. Egyik este Schiffer felhívta, Philip pedig bement a dolgozószobájába, és egy órán át telefonált vele a csukott ajtó mögött, miközben Lola türelmetlenül várakozott. Amikor Philip végre kijött, közölte, hogy elmegy Schiffer forgatására, de Lola ne akarjon vele menni, mert nincs ott semmi érdekes, és csak unatkozna. Amikor Lola ötlete volt eredetileg, hogy elmenjenek! Ezután Lola bevetett egy lábmasszázst, és miközben Philip lábát dörzsölte, rámutatott, hogy a forgatás felkeresése elősegítené a művelődését. Mint a kutatója és barátnője, természetes, hogy minél többet szeretne tudni a munkájáról. – Nagyon jól tudod, hogy miből áll – ellenkezett Philip, de csak félszívvel. – Egész nap ülök a számítógépnél. – Ez nem igaz – mondta Lola. – Januárban két hétre elutazol Los Angelesbe. És egy hetet valószínűleg én is veled fogok tölteni. De ott úgyis el kell vinned a forgatásra. Nem kívánhatod tőlem, hogy egész nap a szállodai szobában ücsörögjek. – Azt hittem, hogy L. A.-t már megbeszéltük – mondta Philip megfeszítve a lábát. – Rémálom lesz. A forgatások első két hete mindig az. Napi tizenhat órát fogok dolgozni. Egyáltalán nem éreznéd jól magad. – Úgy érted, hogy két hétig látni sem foglak? – kiáltotta Lola. Philipnek bűntudata lehetett, mert szinte azonnal beleegyezett, hogy magával vigye A zárdafőnöknő forgatására. Lola ennek annyira örült, hogy azt sem bánta, ha nem kíséri el a szüleihez hálaadáskor; úgy gondolta, túl új még a kapcsolatuk ahhoz, hogy egymás családjánál töltsék az ünnepeket. Ő sem szerette volna Eniddel tölteni a hálaadást, amire Philip készült: egy unalmas ebédre akarta elvinni a nagynénjét a Century Clubba. Egyszer Lolát is elcipelte oda, de akkor megfogadta, hogy soha többé. Mindenki nyolcvanéves volt. Így Lola boldogan hazament a Windsor Fenyvesbe, találkozott a barátnőivel, és péntek este hajnali kettőig velük maradt; képeket mutogatott nekik magáról és Philipről, meg Philip lakásáról. Az egyik barátnőjét
eljegyezték, és már az esküvőjét tervezgette; a többiek még csak próbálták rávenni a barátjukat, hogy vegye feleségül őket. Megnézték a fotókat Philipről és a lakásáról, s irigyen sóhajtoztak. Ez három héttel ezelőtt volt, most mindjárt itt a karácsony, és Philip végre megnevezte az időpontot, amikor elmennek a forgatásra. Lola két napot töltött a készülődéssel. Masszázsra és szoláriumba ment, aranyszínű tincseket festetett a sötét hajába, és vett egy ruhát a Marc Jacobsban. A vásárlás után telefonált az anyja, hogy megkérdezze, tényleg elköltött-e kétezer-háromszáz dollárt. Lola azzal vádolta meg, hogy a hitelkártyáján keresztül kémkedik utána. Csak ritkán veszekedtek, és Lola olyan szörnyen érezte magát a beszélgetés után, hogy visszahívta az anyját. Beetelle majdhogynem zokogott. – Anyu, mi történt? – kérdezte Lola. Amikor az anyja nem válaszolt, pánikba esett: – El fogtok válni apuval? – Apád és köztem minden rendben. – Akkor mi a baj? – Lola – mondta az anyja sóhajtva –, majd mindent megbeszélünk, amikor hazajössz karácsonyra. Addig is bánj óvatosan a pénzzel. Nagyon furcsa volt ez az egész, és Lola értetlenül tette le a telefont. De aztán úgy döntött, hogy nem fontos. Az anyja folyton aggódik a pénz miatt, de aztán megnyugszik, lelkifurdalása lesz, és általában vesz Lolának valami apróságot, például egy Chanel napszemüveget. *** Philip eközben hajat vágatott a szomszéd utcában. Harminc éve járt már ebbe a szalonba a Kilencedik utca és az Ötödik sugárút sarkánál. Még az anyja kezdett el ide járni a hetvenes években, amikor a vendégek és a fodrászok hordozható rádión bömböltették a zenét, és kokaint szívtak. A tulajdonos természetesen az anyja jó barátja volt. Az anyjával mindenki barátkozott. Megvolt benne az a megejtő elesettség, ami arra indította az embereket, hogy törődjenek vele. Elkényeztetett lány volt és igazi szépségnek tartották, de valahogy körüllengte a tragédia levegője, ami csak fokozta a vonzerejét. Senki sem csodálkozott, amikor 1983-ban öngyilkos lett. Peter, a tulajdonos évek óta ugyanúgy vágta le Philip haját, és már csaknem elkészült, de Philip húzni akarta az időt. Peter nemrég gyógyult ki a rákból, és mindennap edzőterembe járt, úgyhogy az edzéstervekről beszélgettek. Aztán Peter házáról odafönt a Catskill hegyekben. Aztán arról, hogyan változik meg a környék. Philip rettegett a forgatáson teendő látogatásról, és attól, hogy a régi szerelme meg a mostani szeretője találkozni fog egymással. Erős különbség volt a „szerelem” és a „szerető” között, az előbbi elfogadott és tiszteletre méltó, az utóbbi átmeneti és jelentéktelen, gondolta, Lolára való tekintettel némiképp zavartan.
A kellemetlen igazságra a jugoszláv filmrendezővel elköltött vacsorán derült fény. A kétszeres Oscar-díjas rendező öreg volt és nyáladzott, az arany Dolce & Gabbanába öltözött orosz feleségének (aki vagy húsz évvel fiatalabb nála; Philip arra tippelt, hogy annyi köztük a korkülönbség, mint Lola és közte) kellett a szájába kanalaznia a levest. A rendező goromba pokróc volt, a felesége nevetséges, de ez az ember akkor is élő legenda, és a kora (amiről nem tehetett) meg az ostoba felesége ellenére Philip a legmélyebb tisztelettel volt iránta, és hónapokig izgatottan készült erre a vacsorára. Lola, szándékosan-e vagy nem, a legrosszabb formáját hozta. Egy hosszú társalgás alatt, melynek során a rendező az új projektjét (a film egy elfeledett jugoszláviai polgárháborúról szólt a harmincas években) fejtegette, Lola az iPhoneját nyomkodta, SMS-eket küldözgetett, sőt fogadta egy atlantai barátnője hívását. – Tedd el – sziszegte oda neki Philip. A lány sértett pillantást vetett rá, intett a pincérnek, és rendelt egy Jell-O koktélt, közölve az asztalnál ülőkkel, hogy ő nem iszik bort, mert az öregeknek való. – Hagyd abba, Lola – szólt rá Philip. – Igyál bort. Azt fogod inni, amit mindenki iszik. – Nem iszom vörösbort – jelentette ki Lola. – Különben is, valami erősebbre van szükségem, hogy túléljem ezt a vacsorát. – Megkérdezte a rendezőt, hogy készített-e valaha populáris mozit. – Populáris? – kérdezett vissza hökkenten. – Az mi? – Tudja – mondta Lola –, normális embereknek szóló mozi. – Kik a normális emberek? – kérdezte a rendező megbántottan. – Félek, hogy túl kifinomult az ízlésem egy olyan ifjú hölgynek, mint maga. Az öreg nem sértésnek szánta, de úgy sült el. És Lola ráharapott. – Ezt meg hogy érti? – támadt neki. – Én azt hittem, hogy a művészet az emberekért van. Ha az emberek nem értik, akkor mire jó az egész? – Ez a probléma Amerikával – mondta a rendező. A szájához emelte a borospoharát, de annyira remegett a keze, hogy a felét kiöntötte. – Túl nagy a demokrácia – kiáltott fel. – Ez a művészet halála. Az este hátralévő részében ügyet sem vetettek Lolára. Hazafelé a taxiban Lola duzzogott, csak bámult ki az ablakon és a hajával játszott. – Most meg mi a baj? – kérdezte Philip. – Senki sem figyelt oda rám. – Miről beszélsz? – Levegőnek néztek, Philip. Miért kellett ott lennem egyáltalán, ha egyszer levegőnek néztek? – Nem néztek volna levegőnek, ha nem tetted volna azt a buta megjegyzést a filmjeire. – Ez egy jelentéktelen öregember. Ki törődik vele vagy a mozijaival? Jaj, bocsánat
– tette hozzá hangsúlyosan –, a filmjeivel. – Ez az ember zseni, Lola. Joga van különcnek lenni. És megérdemli a tiszteletet. Meg kell tanulnod értékelni. – Megint kritizálsz? – kérdezte Lola vészjóslóan. – Csak rámutattam, hogy volna mit tanulnod az életről. – Figyelj ide, Philip – mondta Lola. – Ha még nem jöttél volna rá, én senkit nem ismerek el fölöttem állónak. Nem érdekel, hogy milyen eredményeik vannak. Én is érek annyit, mint bárki más. Még ha két Oscar-díjuk van is. Te tényleg azt hiszed, hogy valaki ettől különb lesz másoknál? – Igen, Lola – felelte Philip. Fagyos némaságban mentek be a házba. Ez megint olyan összetűzés volt, ami szexbe torkollott. Lolának mintha hatodik érzéke lett volna ahhoz, hogy mikor lehet dühös rá, és mindig el tudta terelni a figyelmét valami új szexuális trükkel. Aznap este elöl kivágott bugyiban jött ki a fürdőszobából, Philipnek szánt különleges ajándékként mutatva be az aznap délutáni brazil gyantázás eredményét. Ő pedig tehetetlen volt az efféle szexuális kísértéssel szemben, és másnap reggel úgy folytatódott minden, mint azelőtt. Most, miközben a fejét csóválva gondolt Lolára, míg a fodrász lesöpörte a válláról a hajszálakat, nem más sétált el a kirakat ablaktáblái előtt, mint James Gooch. Miért is kell újabban folyton összefutnom vele, tette fel magában a kérdést Philip. Mi történik itt? Évek óta laktak már ugyanabban a házban békés egymás mellett élésben anélkül, hogy tudomást kellett volna venniük a másik létezéséről, aztán hirtelen, a Paul Smith-ben esett találkozás óta, James Gooch szinte minden második napon felbukkant előtte. Philip nem óhajtotta elmélyíteni az ismeretséget, de valószínűleg elkerülhetetlen lesz, lévén James olyan figurának bizonyult, aki csak annál inkább nyomul, ha tudja, hogy nem kívánatos. Persze most is kiszúrta Philipet a kirakati parókák között az üvegen át, és meglepett arccal belépett a fodrászszalonba. – Hogy s mint? – kérdezte lelkesen. Philip biccentett, próbálta megúszni a beszédet. Ha megszólal, akkor annyi. – Nem tudtam, hogy férfiaknak is vágnak itt hajat – mondta James felmérve a piros bársonyszékeket és drapériákat. – Pedig ezer éve így van – morogta Philip a bajusza alatt. – Nagyon közel van a házunkhoz. Talán át kéne szoknom ide. Még mindig az Upper East Side-ra járok egy pasashoz. Philip udvariasan bólintott. – Azelőtt ott laktunk – folytatta James. – Mondom is mindenkinek, hogy a feleségem mentett ki a stúdióapartmanomból meg a galériaágyamból. Nélküle talán még mindig ott laknék.
– Tán csak nem – állt fel Philip. – És maga? – kérdezte James. – Mindig a belvárosban lakott? – Mindig az Ötödik sugárút 1.-ben éltem – mondta Philip. – Ott nőttem fel. – Szép – bólogatott Gooch. – Mi a véleménye Rice-ékról, ha már itt tartunk? A pasas nekem seggfejnek tűnik. Zaklatja a feleségemet, és nyolcezer literes akváriumot akar betenni a lakásba. – Én megtanultam, hogy ne ártsam bele magam a többi lakó dolgába – mondta Philip szárazon. – Ez a nagynéném felségterülete. – Úgy tudom, ismeri Schiffer Diamondot – váltott témát James. – Valaha együtt jártak, nem igaz? – Nagyon régen – felelte Philip. Átadott a pénztárosnak negyven dollárt, és úgy próbált megszabadulni Jamestől, hogy gyorsan kisurrant az ajtón. De James követte. Így aztán Philip kénytelen volt vele megtenni a két háztömbnyi utat hazáig. Végtelenül hosszúnak tűnt. – Egyszer vacsorázhatnánk együtt – javasolta James. – A feleségem, én és maga a barátnőjével. Hogy is hívják? – Lola – mondta Philip. – Elég fiatal, nem igaz? – ejtette el James. – Huszonkettő – válaszolta Philip. – Az tényleg fiatal – mondta James. – A lánya lehetne. – Szerencsére nem az – mondta Philip. Megérkeztek a házhoz, és James megismételte a vacsorameghívást. – Elmehetnénk valahová a környéken. Talán a Knickerbockerbe? Philip nem látott kiutat. Most erre mit feleljen? Azt, hogy eszemben sincs együtt vacsorázni magával és a feleségével? – Esetleg karácsony után – mondta végül. – Tökéletes – csapott le James. – Január első vagy második hetében megejthetjük. Februárban jelenik meg a könyvem, és akkor már nem érek rá. *** – Mit csinálsz karácsonykor? – kérdezte Brumminger a telefonban Schiffer Diamondtól. – Nincs tervem – válaszolta Schiffer előrehajolva a sminkesszékben. Négyszer randevúzott Brummingerrel, és a negyedik vacsora után úgy döntöttek, hogy lefekszenek: egyrészt, hogy „ne legyen útban a dolog”, másrészt kiderüljön, vajon összeillenek-e. A szex rendben volt – érett, technikailag jól kivitelezett, némiképp szenvedélymentes, de azért kielégítő –, maga Brumminger pedig laza és intelligens, bár eléggé humortalan. A humorérzék hiánya a vezető állásából történt két évvel ezelőtti kirúgásából visszamaradt keserűségnek és a társadalmi státusa vélt elvesztésének volt betudható. Ha már nem főnök, ha nincs ott a neve mellett
a titulusa, akkor ki ő? Egyéves zarándoklata valamire megtanította Brummingert: önmagunk keresése jó, de a kézzelfogható eredmény még jobb. Ő is újrakezdeni tért vissza New Yorkba, és azokkal az egykori vezetőkkel próbált közösen összehozni valamit, akiket hatvanévesen szintén lapátra tettek. – A főnökök első klubja – tréfálkozott. Most azt mondta: – Érdekel Saint Barths? Lesz ott egy villám huszonharmadikától január tizedikéig. Ha tudsz jönni 23-án, akkor elvihetlek. Magángépen megyek. Alan, a produkciós asszisztens dugta be a fejét az ajtón. – Látogatói vannak – mondta hangtalanul mozgó szájjal. Schiffer bólintott. Philip és a fiatal barátnője, Lola lépett a szobába. Philip említette, hogy magával hozná, és Schiffer beleegyezett, mert kíváncsi volt a lányra, akinek a vártnál tovább sikerült megtartania Philipet. – Elhoztam Lolát – jelentette be fölöslegesen Philip. Schiffer a kezét nyújtotta. – Már sokat hallottam magáról Enidtől. – Tényleg? – kérdezte Lola, és elégedettnek tűnt. Schiffer fölemelte az ujját és visszament a telefonhoz. – Mi a válaszod? – kérdezte Brumminger. – Remek ötlet. Alig várom – mondta Schiffer, és letette. – Mi az, amit alig vársz? – érdeklődött Philip annak a kíváncsiságával, akinek erre alapot ad az egykori intim kapcsolat. – Saint Barths. Karácsonykor. – Mindig szerettem volna elmenni oda – mondta Lola lenyűgözve. – Beszélje rá Philipet, hogy vigye el – mondta Schiffer Philipre nézve. – Az az egyik kedvenc szigete. – Mindenki egyik kedvenc szigete – morogta Philip. – Te kivel mész? – Brummingerrel – mondta Schiffer lefelé nézve, hogy a sminkes dolgozhasson a szempilláján. – Derek Brummingerrel? – kérdezte Philip. – Igen. – Most vele jársz? – Mondhatjuk. – Ó – mondta Philip. Leült egy szabad székre Schiffer mellett. – És mióta? – Nemrégóta – felelte Schiffer. – Ki az a Brumminger? – kérdezte Lola, hogy bekapcsolódhasson a társalgásba. Schiffer mosolygott. – Egy ember, aki egykor gazdag és hatalmas volt, de ma már nem olyan hatalmas. Viszont sokkal gazdagabb. – Öreg? – kérdezte Lola. – Kifejezetten vén – válaszolta Schiffer. – Lehet, hogy még Philipnél is öregebb. – Várják – dugta be ismét a fejét Alan. – Köszönöm, drágám – mondta Schiffer.
Elindult Lolával és Philippel a forgatás helyszínére. Folyosók útvesztőjén haladtak át, miközben Lola kedvesen fecsegett arról, milyen izgalmas, hogy itt lehet, hüledezett és álmélkodott a díszletet adó manhattani látképen, a sürgölődő sokaságon, a kábelek, lámpák és berendezések tömegén. Schiffer nem csodálta, hogy Enid utálja a lányt – látszott, hogy Lola a feketére lakkozott körmei közé kaparintotta Philipet –, de nem volt olyan rémes. Határozottan barátságos, és kétségtelenül van szexepilje. Csak nagyon fiatal. Philip valahogy kétségbeesettnek tűnt mellette. De ez legyen az ő problémája, figyelmeztette magát Schiffer. Ők már évekkel ezelőtt túlléptek egymáson Philippel. Nincs visszaút. Vetett egy pillantást Lolára, aki önfeledten beült a rendező székébe, mit sem sejtve baklövéséről, majd belépett a díszletbe, és igyekezett kizárni az agyából Philipet meg a barátnőjét. A most forgatott jelenet az irodájában játszódik a magazin szerkesztőségében, és egy fiatal beosztottat kell kérdőre vonnia, aki viszonyt kezdett a főnökkel. Schiffer leült az íróasztal mögé, és föltette a kellékestől kapott fekete keretes olvasószemüveget. – Kész – szólt a rendező. – És csapó. Schiffer felállt, és miközben a fiatal színésznő az asztala felé tartott, levette a szemüvegét. – Jaj, istenem, Ramblin Payne! – sikoltott fel Lola a monitorok mögött. – Állj! – kiáltotta a rendező. Körülnézett, és felfedezve a bajkeverőt a székében Lola felé csörtetett. Schiffer kikecmergett az asztal mögül, és megpróbált közbeavatkozni. – Semmi gond. Csak egy barát. A rendező megállt, a fejét csóválva Schifferre nézett, aztán észrevette a Lola mellett álló Philipet. – Oakland? – kérdezte. Odament, kezet fogott Philippel és meglapogatta a hátát. – Miért nem szóltál, hogy Oakland is itt van? – fordult Schifferhez. – Meglepetésnek szántam. – Hogy vagy, mi van veled? – kérdezte a rendező. – Hallom, hogy te írod a Koszorúslányokat. – Igen – mondta Philip. – Januárban kezdjük forgatni. A rendező zavartan pillantott Lolára. – Ő a lányod? – érdeklődött. Schiffer el akarta kapni Philip tekintetét, de az nem volt hajlandó ránézni. Szegény Philip, gondolta. Később, a kocsiban, amikor már visszafelé tartottak a városba, a mélabú sötét felhője ereszkedett Philipre, amiből Lola láthatólag semmit nem vett észre. Zavartalanul csevegett, nem figyelve fel a némaságára, csak mondta és mondta, hogy micsoda megdicsőülés filmben szerepelni. Rájött, közölte, hogy ott a helye. Már látta is magát a kamerák előtt, Ramblin Payne szerepében, amit nem is lenne olyan nehéz
utána csinálni. Tényleg nem tűnt nehéznek. De talán egy valóságshow lehetne a kezdet. Készülhetne egy valóságshow az életéről… egy fiatal nőről, aki meghódítja a nagyvárost. Végül is, mutatott rá Lola, remek élete van és csinos is… van olyan csinos, mint azok a lányok a valóságshow-kban. De ő érdekesebb. – Ugye – kérdezte Philiptől –, hogy érdekes vagyok? – Ja – válaszolta Philip gépiesen. Éppen a Williamsburg hídon hajtottak át AlsóManhattanbe, amely egészen más képet mutatott, mint a belváros a híres felhőkarcolókkal. Az itteni épületek barnák vagy szürkék, alacsonyak és lepusztultak; a kétségbeesést és a lemondást juttatják az ember eszébe, szemben a megújulással és az álmok valóra váltásával. Ezeknek az épületeknek a látványa a saját megdicsőülését hozta el Philipnek. Schiffer Diamond visszatért New Yorkba, és könnyedén új életet kezdett; ünneplik és már partnere is van. De mi van az ő életével, gondolta Philip. Egy jottányit sem mozdult előre; évek óta nem tett új lépéseket. Az írásainak a témája változott, a barátnői változtak, de ez nem ugyanaz. A közeledő karácsonyra gondolva csak nőtt az elégedetlensége. A nagynénjével fogja tölteni az ünnepeket – rendszerint a Plazába mentek vacsorázni, de a Plaza sincs már meg, csillagászati árú lakásokat alakítanak ki a helyén, és Philip nem tudta, hogy idén hová fognak menni. Schiffer Saint Barths szigetére megy. Még Lola is hazautazik a szüleihez. Öregnek, elhagyottnak érezte magát, és erővel kellett az emlékezetébe idéznie, hogy ez nem igaz. És akkor meglátta a fényt az alagút végén. – Lola – szólt, megfogva a lány kezét. – Mit szólnál hozzá, ha a Karib-szigeteken szilvesztereznénk? – Legyen Saint Barths – csapott le a kínálkozó alkalomra Lola. – Nem – mondta Philip, mert nem szeretett volna összefutni a vakáción Schiffer Diamonddal és az új szeretőjével. – Nem Saint Barths. Vannak más, ugyanolyan jó helyek is. – Jaj, Philip – ölelte át Lola. – Olyan boldog vagyok. Már attól féltem, hogy nem csinálunk semmit szilveszterkor…, azt hittem, hogy talán el is felejtetted. De már látom, hogy meglepetésnek tartogattad. Lola képtelen volt fékezni az izgatottságát, és azonnal telefonált az anyjának, hogy megossza vele a nagy hírt. Legutóbb olyan furcsán viselkedett az anyja, de Lola azt remélte, hogy ennek majd örülni fog. *** Három nap múlva Lola lázban égve repült haza Atlantába. Máson sem járt az esze, mint az utazáson Philippel; huszonhetedikén indul, közvetlen járattal Barbadosra, ott találkoznak Philippel, és együtt repülnek Mustique szigetére. Mindenki tudta, hogy amikor egy férfi vakációzni visz egy lányt, akkor azt akarja kipróbálni, hogy jönnek
ki hosszabb ideig egész nap összezárva; ha jól sikerül a nyaralás, jöhet az eljegyzés. Ezért az utazást megelőző héten majdnem annyi teendője volt, mint egy menyasszonynak: fürdőruhákat és strandholmit kellett vásárolnia, tetőtől talpig gyantáztatnia, leradíroztatnia a bőrkeményedéseket a lábáról és a könyökéről, kiszedetnie a szemöldökét. A gépen ülve már az esküvőjéről álmodozott. Manhattanben kelnének egybe Philippel; így meghívhatnák Schiffer Diamondot és azt a James Gooch nevű fura regényírót, az esküvő bekerülne a New York Timesba és a Postba, talán még a bulvárlapokba is, és az egész világ tudomást szerezne Lola Fabrikant létezéséről. E boldog képekkel eltelve szedte össze a csomagjait és találkozott az anyjával, aki kiment elé a reptérre. Mindkét szülőjének Mercedese volt, kétévenként lízingeltek egy újat, és Lolát dagasztotta a büszkeség, hogy milyen kényelmes, felsőbbrendű életük van. – Hiányoztál, anya – mondta beszállva a kocsiba. – Mehetünk a Buckhead Mallba? – Anya és lánya régi karácsonyi hagyománya volt ez. Amióta Lola beiratkozott az Old Vic Egyetemre, az ünnepekre hazatérve mindig a bevásárlóközpontba vezetett az első útjuk Beetelle-lel. Anya és lánya cipőket, kiegészítőket és ruhákat válogatott, amelyeket Lola felpróbált, miközben Beetelle a fülke előtt várakozott, hogy aztán „Milyen aranyos!” felkiáltással csodáljon meg egy farmert vagy egy Nicole Miller-ruhát. De idén Beetelle nem shoppingoláshoz volt öltözve. Kötelezővé tette magának, hogy soha nem jelenik meg nyilvános helyen hibátlan, beszárított frizura és smink nélkül; mindig középkategóriás, de márkás ruhákat viselt (általában szoknyát és blúzt, gyakran Hermès sállal és több vastag aranylánccal), de Beetelle ma csak farmerban és pulóverben érkezett, hátul összefogva természetes göndör haját. Ez a „munkaruhája” volt, amit otthon vett fel, amikor beugrott segíteni a házvezetőnőnek olyan különleges feladatok esetén, mint az ezüsttisztítás, a Tiffany-üveg lemosása vagy egy nehezebb tölgyfa bútordarab mozgatása a szőnyegek alaposabb porszívózásakor. – Hajgumi, anya? – kérdezte Lola szeretettel és bosszúsan; a New York-i élet túlságosan is láthatóvá tette Beetelle hiányosságait. – Így nem jöhetsz a plázába. Az anyja arra koncentrált, hogy az ünnepi áruszállítók között manőverezzen a kocsival. Napok óta készült már erre a jelenetre a lányával, elpróbálta magában, ahogy a pszichológusok javasolják egy nehéz beszélgetés előtt. – Idén kissé másként alakulnak a dolgok – mondta. – Tényleg? – kérdezte Lola. Szörnyen csalódott volt, hiszen arra számított, hogy most rögtön elkezdhetnek vásárolgatni. De aztán elvonta a figyelmét a műholdas rádió, amelyben a hetvenes évek slágerei mentek. – Jaj, anya – mondta. – Miért hallgatod ezt az érzelgős vacakot? Beetelle réges-rég megszokta már Lola fölényes megjegyzéseit; azzal tette túl magát rajtuk, hogy Lola a lánya, aki szereti őt, és soha nem akarná szándékosan
megbántani; egyszerűen csak olyan, mint általában a fiatalok, időnként nincs tekintettel mások érzéseire. De ezúttal a szokásos lekicsinylő megjegyzés úgy érte Beetelle-t, mintha gyomorszájon vágták volna. – Anya, nem válthatnánk állomást? – ütötte tovább a vasat Lola. – Nem – mondta Beetelle. – De miért? – Mert nekem tetszik. – De ez olyan rémes, anya – nyafogott Lola. – Olyan… avíttos. Beetelle egy pillanatra levette a szemét az útról, hogy felmérje a lányát, aki türelmetlenül és bosszúsan fészkelődött mellette az utasülésen. Irracionális harag szállta meg; hirtelen úgy érezte, hogy gyűlöli a lányát. – Lola – mondta. – Befognád végre? Ahogy tátva maradt a szája, Lola olyan volt, mint egy kis hal. Az anyja felé fordult, s látszott rajta, hogy nem akar hinni a fülének. Beetelle vonásai megfeszültek; ezt az arckifejezését csak ritkán, pillanatokra látta eddig Lola, például akkor, amikor az iskolatanácsban az igazgató elvetette azt a javaslatát, hogy kizárólag organikus salátát adjanak a gyerekeknek. De a dühe soha nem irányult Lola ellen, aki most egészen megrendült. – Komolyan mondtam – erősítette meg Beetelle. – Én csak azt kértem… – próbált tiltakozni Lola. Beetelle megrázta a fejét. – Ne most, Lola – mondta. Az autópályán hajtottak. Beetelle a negyvenperces útra gondolt a sűrű forgalomban, és úgy döntött, hogy nem bírja addig. Lolának meg kell tudnia. Beetelle az első adandó alkalommal letért az útról. – Anya! – visított Lola. – Mi ütött beléd? Nem itt kellett volna lehajtani. Beetelle behajtott egy benzinkútra, és leállította a kocsit. Emlékeztette magát arra, hogy ő bátor nő és becsületes ember, aki a legnehezebb helyzettel is szembe tud nézni, és győztesen kerül ki belőle. – Mi ez az egész? – követelőzött Lola. – Apáról van szó, igaz? Viszonya van. – Nem – mondta Beetelle. A lányára nézett, azon tűnődve, hogyan fog reagálni a hírre. Valószínűleg jajveszékeléssel és sírással. Beetelle is jajveszékelt és sírt, amikor megtudta. De azóta megacélozta magát – ahogy a halálos betegek mondták neki, akiket időnként meglátogatott –, még az állandó fizikai fájdalomhoz is hozzá lehet szokni. – Lola – kezdte Beetelle gyöngéden –, csődbe mentünk. Elveszett minden pénzünk. Tessék, elmondtam, most már tudod. Lola némán ült egy percig, aztán hisztérikus nevetésben tört ki. – Jaj, anyu – mondta. – Ne légy már ilyen drámai. Hogyan mehettünk volna csődbe? Azt sem tudom, mit jelent.
– Azt jelenti, hogy nincs pénzünk – válaszolta Beetelle. – Az meg hogy lehet? Természetesen van pénzünk. Apa elvesztette a munkáját? – kérdezte, és kezdett pánikba esni. – Felmondott. – Mikor? – kérdezte Lola rémülten. – Három hónapja. – Miért nem szóltatok nekem? – kérdezte Lola vádlón. – Nem akartunk kiborítani – mondta Beetelle. – Nem szerettük volna elvonni a figyelmedet a munkádról. Lola nem válaszolt, még fel kellett dolgoznia a helyzet iróniáját. – A papa szerezhet másik állást – motyogta. – Talán igen – mondta Beetelle –, de az nem fogja megoldani a problémáinkat. Jó ideig nem. Lola túl ijedt volt ahhoz, hogy megkérdezze az anyját, mit ért ez alatt. Beetelle elindította a kocsit, és szótlanul tették meg az út hátralévő részét. A Windsor Fenyves inkább eszmény volt, mint tényleges város – a plázák és gyorséttermek sorának meghosszabbítása, amelyek úgy nyúltak kifelé Atlantából, mint a pók lábai. De a Windsor Fenyvesben minőségi üzletek voltak, Mercedes-, Porsche- és Rolls-Royce-szalonokkal a belvárosban. Volt még egy Four Seasons hotel és egy fehér téglából épült új városháza, amelyet széles, zöld pázsit és egy zenepavilon választott el az úttól. A Windsor Fenyvesnek, amelyet 1983-ban nyilvánítottak várossá, ötvenezer lakosa és tizenkét golfpályája volt, ami a legtöbb egy főre eső golfpálya Georgiában. A Fabrikant-ház az egyik ilyen golfpálya mellett állt egy zárt lakóparkban. Eklektikus stílusban épült – leginkább Tudor korabeli, mert Beetelle mindent imádott, ami „vidéki Anglia”, de a bejáratot közrefogó magas, fehér oszlopok formájában a déli ültetvényes birtokok udvarházai is visszaköszöntek. Volt egy háromautós garázs, amely fölött a „szórakoztatóközpont” kapott helyet, biliárdasztallal, óriási lapostévével, bárral és osztott bőrkanapékkal. A tágas konyhában, amely a nagyszobára nyílt, márványpultok; de volt a háznak „hivatalos” nappalija és ebédlője is (amelyet ritkán használtak), négy háló- és hat fürdőszobája. A minden tavasszal megújított fehér kavicsos behajtó egy széles forduló után az oszlopos bejáratnál ért véget. Ahogy az úton behajtva a házhoz közeledtek, Lolának elakadt a lélegzete. A kocsifeljáró mindkét oldalán egy ELADÓ táblát szúrtak a fűbe. – Áruljátok a házat? – kérdezte elborzadva. – A bank árulja. – Az mit jelent? – tudakolta Lola. Csak most kezdte felfogni, hogy az anyja komolyan beszélt. Rémület szorította el a torkát; alig bírt megszólalni. – Hogy az övék lesz a pénz.
– De miért? – hebegte Lola. – Majd később megbeszéljük – mondta Beetelle. Felnyitotta a csomagtartót, és kivette Lola nehéz bőröndjeit. Elindult, hogy becipelje őket a házba, de a lépcső alján megállt, és eltörpülni látszott az oszlopokhoz, a házhoz, a helyzet roppant súlyához képest. – Lola – szólt vissza –, nem jössz? *** Sam Gooch soha nem várta a karácsonyt. Mindenki, akit ismert, elutazott, míg ő a városban rekedt a szüleivel. Mindy szerint ilyenkor a legjobb New Yorkban, amikor mindenki elmegy, csak a turisták maradnak, akik ritkán kalandoznak erre a környékre. Sam az új évben arra tért vissza az iskolába, hogy minden osztálytársa az egzotikus vakációjáról mesél. – Te hol jártál, Sam? – tréfálkozott az egyik. Mire valaki így válaszolt: – Sam megtekintette az Empire State Buildinget. Az egyik évben a Gooch család Jamaicára utazott. De Sam akkor még csak hároméves volt, alig emlékezett rá, noha Mindy néha felidézte Jamesnek, hogy az orra alá dörgölje azt a délutánt, amit egy rasztafárival töltött. Visszafelé baktatva a Washington Square Parkból, ahová levitte megfuttatni Skippyt (a kutya megtámadott egy rottweilert, ami perverz büszkeséggel töltötte el Samet), azon tűnődött, miért nem utaztak el idén sem. Végül is az apja most várhatóan pénzhez jut a könyvéből, de a karácsonyi terven ez sem változtatott. Szokás szerint kora reggel autóba ülnek, és elhajtanak Pennsylvaniába az anyja szüleihez; a hagyományos karácsonyi vacsora – marhasült és Yorkshire puding – után elmennek Long Islandre meglátogatni James apját. Mivel zsidó a család, nem ünneplik a karácsonyt, hanem egy kínai étteremben vacsoráznak. Skippynek kiengedhető póráza volt; sétáltatáskor szeretett minél messzebb menni a gazdájától. Most is jóval Sam előtt rohant be az Ötödik sugárút 1.-be; mire Sam beért a házba, Skippy már körültekerte a pórázát Roberto lábán. – Fegyelemre kéne tanítani ezt a kutyát, fiatalember – mondta Roberto. – Az anyám kutyája – emlékeztette Sam. – Azt hiszi, hogy a kutya olyan, mint a gyerek – mondta Roberto. – Jó, hogy jössz, mert Mrs. Rice keresett. Valami gond van a számítógépével. Annalisa Rice éppen telefonált, amikor Sam bekopogott. – Nagyon sajnálom, anya – mondta. – De Paul el akar menni ezekkel az emberekkel… – Annalisa intett Samnek, hogy jöjjön beljebb. Valahányszor Sam megjelent Rice-ék lakásában, hiába igyekezett természetesen viselkedni, mindig lenyűgözte a környezet: az előtér szikrázóan fehér márványpadlója, a stukkó a sárga krémszínű falon, ami olyan volt, akár a cukormáz.
Az előteret szándékosan szinte üresen hagyták, csak egy rabul ejtő fotó lógott a falon: egy dús fekete hajú nő dajkált egy angyali szőke fiúcsecsemőt. A nő arckifejezése egyszerre volt anyai és kihívó, mintha kikérné magának, hogy a néző szerint nem az övé a gyerek. Samet megbabonázta az asszony hatalmas melle a teniszlabda méretű bimbókkal. Különös teremtmények a nők, gondolta Sam, de az anyja és Annalisa iránti tiszteletből elszakadt a kép bámulásától. Az előtéren túl, a hallból vezetett fölfelé a nagy lépcső, amelyhez hasonlót már csak a fekete-fehér filmekben látni. Volt néhány kétszintes lakás a házban, de azokban keskeny, élesen forduló lépcső vitt fel az emeletre, ezért a hetvenöt éven felüliek mindig elköltöztek. Ez a lépcső azonban, Sam becslése szerint, legalább két méter széles volt. Akár partit lehetne rendezni rajta. – Sam? – szólította Annalisa. Élesen metszett, intelligens arca volt, mint egy rókának, és az is volt, róka. Amikor beköltöztek a házba, kopott farmert és pólót viselt, mint egy normális ember, de újabban mindig ki volt öltözve. Ma fehér blúzt, grafitszürke szoknyát vett fel alacsony sarkú bársonycipővel és puha, vastag kasmírkardigánnal, és Sam a magániskolai lányokkal szerzett tapasztalatai alapján arra tippelt, hogy dollárezrekbe kerülhetett. Ha Sam feljött segíteni a weboldal frissítésében, Annalisa rendszerint elbeszélgetett vele, mesélt azokról az időkről, amikor ügyvédként otthonról megszökött lányokat védett, akik legtöbbször a bántalmazás elől menekültek, és gyakran börtönben végezték. Minden államban járt, hogy segítsen ezeken a lányokon, és néha elvesztette a hitét az emberekben. Egyesek szörnyű dolgokra képesek, sorsukra hagyják a gyerekeiket, vagy agyonverik őket. Samnek úgy tűnt, mintha ezek az emberek egy másik korszakban éltek volna, de Annalisa azt mondta, hogy minden percben történnek ilyen dolgok – valahol Amerikában, minden tizenkilencedik másodpercben bántalmaznak egy lányt. Időnként azt is elmesélte, hogyan találkozott az elnökkel. Kétszer is – először meghívták egy fogadásra a Fehér Házba, másodszor pedig egy szenátusi bizottságban szólalt fel. Sam sokkal érdekesebbnek találta mindezt, mint Annalisa jelenlegi életét. A múlt héten, mondta, egy új retikül miatt ment el egy ebédre. Fura elgondolás, jegyezte meg, hozzátéve, hogy csodálkozott, miért nem adnak a retikülnek saját széket és egy pohár pezsgőt. Annalisa mindenből viccet csinált, de Sam gyanította, hogy egyáltalán nem lelkesedik az új életéért. – Hát, igen – mondta, amikor Sam rákérdezett. – Engem boldoggá tesz, hogy megszervezhetek egy ebédet, amelyen pénzt gyűjtünk számítógépekre a hátrányos helyzetű afrikai gyerekeknek. De a bundás hölgyek, akik eljönnek, ebéd után mind távoznak a sofőr vezette autóikkal. – New York mindig is ilyen volt – sietett a segítségére Sam. – Nem érdemes harcolni ellene. És mindig lesznek más hölgyek, akik boldogan állnak be a helyére. Ma azonban rohanásban volt Annalisa. – Hála az égnek, hogy itt vagy, Sam –
mondta, és előreindult a lépcsőn. – Nem tudom, mihez kezdtem volna. Ma este utazunk – szólt vissza a válla felett. – Hová mennek? – érdeklődött udvariasan Sam. – Annyi hely közül, micsoda esztelenség, Londonba. Kínába. Aztán Aspenbe. Aspent szánhatták a vakációnak, gondolom. Paulnak üzleti ügyei vannak Kínában, és a kínaiak nyilván nem tartanak karácsonyt. Három hétig leszünk távol. Annalisa bevezette Samet a folyosóról egy vidám kis szobába, amit a dolgozójának nevezett ki, és ahol a világoskék meg a zöld volt az uralkodó szín. Felnyitotta a laptopját. – Nem tudok csatlakozni az internetre – mondta. – Ez valami vezeték nélküli kapcsolat, amivel bárhol a világon netezhetek. De sokra megyek vele, ha még a saját lakásomban sem működik. Sam leült a gép elé. Végigfuttatta az ujjait a billentyűkön. – Furcsa – mondta. – Kódolva van a jel. – Az mit jelent? – Laikus nyelven azt, hogy egy óriási számítógép, még az is lehet, hogy műhold, elfogja a jelet. Kérdés, honnan jön ez a műholdas rendszer. – De hiszen mindenütt vannak műholdak – vetette ellen Annalisa. – Például a GPShez. Vagy sokan azzal fogják a televízióadást. – Ez erősebb – ráncolta a homlokát Sam. – Lehet, hogy odafentről jön? – kérdezte Annalisa. – A férjem irodájából? – Miért lenne neki műholdas rendszere? Annalisa vállat vont. – Tudod, milyenek a férfiak. Paulnak ez csak egy újabb játékszer. – A szatellit nem éppen játék – közölte Sam felnőttes szigorral. – A kormányoknak vannak ilyen rendszereik. – A nagy vagy a kis országokban? – próbált viccelni Annalisa. – Itthon van a férje? Tőle kellene megkérdeznünk – mondta Sam. – Szinte soha nincs itthon – felelte Annalisa. – Az irodájában van. Úgy tervezte, hogy onnan megy a repülőtérre. – Valószínűleg nélküle is meg tudom oldani – mondta Sam. – Megváltoztatom a beállításokat, és újraindítok. Onnantól működni fog. – Hála az égnek – mondta Annalisa. Tudta, hogy Paul dühös lenne, ha beengedné Samet az irodájába, másfelől viszont miért kéne elmondania Paulnak? Mert mi is van abban az irodában a halakon kívül? Mi van, ha történik valami, amíg távol lesznek? Így is elég bajuk volt a házzal – a falon át szerelt légkondicionálókhoz nem járultak hozzá, ezért Paulnak félbe kellett vágatnia a franciaablakokat, és az alsó részükön vezetni át a berendezéseket; Annalisa szerint eleve ezzel kellett volna kezdenie –, de Mindy Gooch azóta sem áll szóba vele. Amikor Annalisa megszólította az előcsarnokban, hidegen csak ennyit mondott: – Remélem, élvezik a lakásukat – s
azzal ott hagyta. Még a portások is, akik eleinte barátságosak voltak, valahogy ridegebbek lettek. Paul azt gyanította, hogy nem kézbesítik időben a csomagjaikat, s bár Annalisa paranoiásnak nevezte, Paul nem tévedett akkorát. Volt egy bosszantó eset azzal a több ezer dollárt érő Chanel blézerrel: a csomagküldő szolgálatnál esküdöztek, hogy ők leszállították, és végül két nap múlva került elő, mert véletlenül Schiffer Diamond lakásába kézbesítették. Igaz, hogy nem címezték meg rendesen, de Annalisában így is felmerült, hogy a többi lakó talán nem kedveli őket. Most pedig Paul számítógépei miatt aggódhat. Mi van, ha történik valami, amíg ők a világ túlsó végében, Kínában vannak? – Sam – fordult a fiúhoz. – Bízhatok benned? Ha átadom neked a kulcsokat… megőrzésre, arra az esetre, ha netán előadódik valami, amíg távol vagyunk, titokban tudnád tartani? Nem mondanád el az anyádnak, vagy valakinek? Hacsak nincs vészhelyzet. A férjem egy kicsit paranoiás… – Értem – mondta Sam. – Úgy fogok vigyázni rájuk, mint az életemre. Nem sokkal később, már lefelé tartva a pazar lakosztályból, ólomsúlyúnak érezte a kulcsokat a farmerja zsebében. *** Később, a Windsor Fenyvesben Beetelle a fésülködőasztalánál ült, és a La Mer arckrém maradékát masszírozta a bőrébe. Tudta, hogy Cem a szórakoztatóközpontban bujkál, ahol újabban minden idejét töltötte. Amióta a bank két héttel ezelőtt megküldte az értesítést a jelzálogjog érvényesítéséről, Cem a kanapén tölti az éjszakáit, és az óriási lapostévé előtt merül álomba. Beetelle úgy gondolta, hogy Lola a szobájában van, és próbálja megemészteni a keserű valóságot. De hogyan érthetné meg Lola azt, amit még ő, Beetelle is alig ért? Beetelle a drága krém utolsó morzsáit kaparta ki manikűrözött körmével a tégelyből. Mikor kezdődött a baj? Hat hónappal ezelőtt? Tudta, hogy Cem nincs megelégedve a cégével. Soha nem beszélt erről kifejezetten – Cem mindig megtartotta magának a gondolatait –, s noha Beetelle érzékelte, hogy valami nincs rendben, elhessegette a rossz érzéseit, meggyőzve magát arról, hogy hála a mobiltelefonos riasztórendszernek, amit Cem feltalált, nagyon gazdagok lesznek. De három hónappal ezelőtt Cem váratlanul korábban jött haza a munkából. – Beteg vagy? – kérdezte Beetelle. – Felmondtam – válaszolta Cem. – Bennem is van büszkeség. Egyszer csak megelégeli az ember. – Mit elégel meg? – kiáltotta Beetelle. – A tiszteletlenséget. Végül kihúzta belőle, hogy azért mondott fel, mert a főnöke a sajátjaként adta el
Cem találmányát. A főnök szerint a cégé a szabadalom, és Cem nem kap egy fillért sem. Beetelle és Cem felfogadott egy szabadalmi jogászt Atlantából, akit nagyon dicsértek, de nem ért el semmit. Beetelle rájött, hogy az ügyvédet megkenték – és nem abból jött rá, hogy fénylett a bőre a tengerészkék hajszálcsíkos öltönyben a vörös nyakkendővel. Az egyórás megbeszélés hétszáz dollárjukba került. Ezt követően az ügyvéd állítólag tanulmányozta az iratokat. – Nincs bizonyíték arra, hogy Cem egyedül fejlesztette ki a találmányt – mondta a telefonban. – Pedig így volt. Láttam, ahogy dolgozik rajta – tiltakozott Beetelle. – Hogyan? – kérdezte az ügyvéd. – A számítógépén. – Attól félek, hogy ez nem lesz elég, Mrs. Fabrikant. Pert indíthat, ha akar, de százezrekbe fog kerülni, hogy ezt a bíróság elé vigyék. És valószínűleg veszíteni fognak. – Letéve a telefont Beetelle gyanítani kezdte, hogy Cem végig hazudott neki. A mobiltelefonos riasztórendszer nem az ő kizárólagos találmánya; pusztán egy elképzelés, amelyen másokkal együtt dolgozott. De miért kellett hazudnia? Hogy a kedvemre tegyen, gondolta, hogy fontosabbnak tüntesse fel magát előttem. Mivel Beetelle örökké elégedetlen volt, úgy érezhette, hogy nem elég férfias, és hazudott, hogy a felesége kedvezőbb színben lássa. Cem jól keresett: évi háromszázötvenezer dollárt, de a munkanélküliség első hete után Beetelle rájött, hogy a jövedelmük nagyrészt csak szemfényvesztés. A fizetését minden hónapban felélték, háromféle jelzálog volt a házukon, az utolsót azért terhelték rá fél évvel ezelőtt, hogy Lola New Yorkba költözhessen. Több mint egymillió dollárral tartoztak. Túlélhették volna a ház eladásával, de pangott az ingatlanpiac. Az egy éve még 1,2 millió dollárt érő házért most csak hétszázezret kaphattak. – Nézzék meg – mondta a bankos, aki előtt remegve ültek Cemmel –, háromszázharmincháromezer dollárral tartoznak. És még negyvenkét centtel – tette hozzá. Háromszázharmincháromezer dollár. És még negyvenkét cent, tette hozzá magában Beetelle. Olyan sokszor elmondta már, hogy többé nem volt hatása. Csak egy szám volt, amelynek semmi köze a való élethez. New York, gondolta fájdalommal Beetelle. Ha másként alakultak volna a körülmények, milyen élete lehetne most, és nem kéne rettegnie a nélkülözéstől. A szerencsés Lola előnyös helyzetben költözhetett New Yorkba, nem úgy, mint Beetelle, amikor megkapta első asszisztensi állását a Columbia Kórházban, amivel évi tizenkétezer dollárt keresett. Egy lerobbant két hálószobás lakásban élt három másik lánnyal, és élvezte minden percét. De nem tartott sokáig. Három boldog hónap után megismerkedett Cemmel a régi kongresszusi központban, a Columbus körtéren, ahol most egy hipermodern irodaháztorony áll bevásárlóközponttal. Akkoriban egészen más volt. Gipszkarton falakkal elválasztott standok soraiban árusítottak
minden elképzelhetőt, a golyóscsapágytól a mindent kúráló csodamágnesig. Akkoriban a technika csak egy kicsivel előzte meg a boszorkányságot és a kuruzslást. És ott, a titánból készült szelepek és a rákot elhárító mágnesek között talált rá Cemre. Tőle kérdezte meg, hogy merre van a kijárat, és mire Beetelle észbe kapott, már beültek egy kávéra. Fiatalok voltak, nagy célokkal és reményekkel, New Yorkban voltak, és tequila sunrise-t ittak a Lincoln Center látképét bámulva. Tavasz volt, és szikrázott a szökőkút magasba törő vízpermete. Aztán eljött az ideje a szexnek – annak a fajtának, amit 1984-ben szexnek ismertek az emberek. Beetelle-nek telt, nehéz keble volt, olyan, ami szinte azonnal megereszkedik, de rövid virágkorában jelentős vonzerővel bír, és ez esetben Cem volt az, akit vonzott. Ő is szexi volt akkor. Legalábbis Beetelle tapasztalatlan fejével gondolkozva. Nem volt összehasonlítási alapja, és már attól lázba jött, hogy Cem érdeklődik iránta. Életében először volt saját élete – titkos, felfedezésre váró, tiltott élete. Másnap reggel szabad és modern nőként ébredt, arra számítva, hogy soha többé nem látja Cemet. Úgy volt, hogy a férfi még aznap délután visszautazik Atlantába. De a rá következő napokban folyamatosan üldözte Beetelle-t, virágot küldött, telefonált, még képeslapot is írt. A nő megőrizte őket, de aztán találkozott egy másik férfival, beleszeretett, és nem fogadta többé Cem közeledését. A másik férfi orvos volt. Beetelle heteken át mindent megtett, hogy fenntartsa az érdeklődését. Bolondot csinált magából, teniszezett. Kitakarította a férfi konyháját. Megjelent a rendelőjében egy szendviccsel. Sikeresen megállta, hogy hat héten keresztül csak a csókot engedélyezze (és onnan léptek tovább a második, majd a harmadik szintre). Aztán megadta magát. Másnap reggel a pasas közölte, hogy jegyben jár valaki mással. Beetelle összezavarodott, és miután a férfi nem fogadta a hívásait, teljesen elkeseredett. Egy hét múlva, egy rutinvizsgálat során, a nőgyógyász megállapította, hogy terhes. Magától is kitalálhatta volna, de összetévesztette a rosszulléteit a szerelmet kísérő kótyagossággal. Először arra gondolt, hogy az orvostól van a gyerek, és elkezdett jeleneteket lejátszani a fejében arról, mikor és hogyan jelenti be neki, minek hatására a férfi rájön, hogy mégis ő az igazi, és feleségül veszi. Gyorsan sort kellett rá keríteni, mielőtt bárki gyanút fogna. De megjött a terhességi teszt eredménye, és a nőgyógyász közölte vele, hogy a magzat már csaknem három hónapos. Beetelle visszaszámolt, és úgy érezte, mintha az egész élete hátramenetbe kapcsolt volna. Nem az orvostól volt a gyerek. Hanem Cemtől. A nőgyógyász közölte, hogy meg kell tartania, mert az abortuszt már rég lekéste. Beetelle sírt, aztán felhívta Cemet. Elmondta neki a telefonban, hogy terhes.
A férfi túláradó örömmel repült New Yorkba a hétvégére, a Carlyle szállóban vett ki szobát (már ott elkezdődött a nem létező pénzek költése) és romantikus éttermekben vacsoráztatta Beetelle-t. Félkarátos gyémántgyűrűt vett neki a Tiffanyban, kijelentve, hogy mindenből a legjobbat akarja megadni számára. Két hónap múlva egy békebíró összeadta őket Beetelle szüleinek Grand Rapids-i házában. A szertartás után a country clubba mentek vacsorázni. Aztán megszületett Lola, és Beetelle megértette, hogy semmi nem történt ok nélkül. Mennyire szerette Lolát! Természetesen Beetelle már nem táplált gyengéd érzelmeket a doktor iránt, de megesett, hogy elnézve, milyen gyönyörű és tüneményes is Lola, különös vágy lett úrrá rajta. A szíve mélyén egy picit még mindig hitt abban, sőt remélte, hogy valamilyen tévedés folytán Lola mégiscsak Leonard Pierce, a híres onkológus gyermeke. Beetelle felállt az öltözőasztaltól, bement a hálószobába, és megállva a kiöblösödő ablakban a golfpályát bámulta. Mi lesz most vele és Lolával? Régen előfordult néha, hogy elgondolkodott, mihez fog kezdeni, ha Cemmel történik valami. Amikor késett, vagy Floridából hajtott haza, ahol minden évben meglátogatta az anyját, felmerült benne, hogy meghalhat autóbalesetben. Elképzelte magát gyászoló özvegyként a Windsor Fenyvesben, fekete ruhában, fátylas kis tokkalapban, noha manapság már senki nem visel sem kalapot, sem fátylat, ahogy megjelenik Cem búcsúszertartásán az ökomenikus templomban, ahová az ő köreik tartoztak. Soha többé nem menne férjhez. De a veszteség érzéséhez egy kis fantáziakép is társult. Eladná a házat, és szabadon rendelkezne az életével. Akár Olaszországba költözhetne, mint az a nő, aki a Napsütötte Toszkánát írta. De ez csak akkor lehetséges, ha a ház ér valamit. A csőd nem volt benne a pakliban, és bizonyos pillanataiban, a legszörnyűbb pillanatokban az is megfordult a fejében, hogy nem boldogulna-e jobban Cem nélkül. Átfutott az agyán, hogy New Yorkba költözhetne, és együtt élhetne Lolával abban a helyes kis lakásban a Tizenegyedik utcában. De már arra sem telik. Nem engedhetik meg maguknak, hogy tovább fizessék a lakást, és valahogy ezt is el kell majd mondania Lolának. Beetelle hirtelen tudatára ébredt annak, hogy Lola ott van a szobában. – Átgondoltam a dolgokat, anya – jelentette be, miközben körülményesen helyet foglalt az ágy szélén. Egy rutinellenőrzés a házban feltárta előtte, hogy a helyzet még a vártnál is rosszabb: a hűtőben delikátesz helyett a szupermarketben vásárolt élelmiszerek; megszűnt az internet-szolgáltatás, és csak alapcsomagra fizetnek elő a kábeltévénél. – Nem muszáj Philipnek dolgoznom. Szerintem találnék rendes állást is. Talán a divatszakmában. Vagy tanulhatnék színjátszást. Philip mindenkit ismer, ő tudni fogja, ki a legjobb tanár. Biztos vagyok benne, hogy menni fog. Láttam Schiffer Diamondot játszani, és egyáltalán nem tűnt nehéznek. Vagy kipróbálhatnám magam
egy valóságshow-ban. Philip szerint egyre több realityt forgatnak New Yorkban. Ahhoz meg végképp nem kell tehetség. – Lola, drágám – mondta Beetelle mélyen meghatódva attól, hogy a lánya segíteni szeretne –, ez mind csodálatos lenne. De sajnos nem engedhetjük meg magunknak, hogy New Yorkban maradj. Lola szeme összeszűkült. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte. Beetelle a fejét ingatta. – Nem engedhetjük meg magunknak a lakás bérlését. Rettegtem elmondani neked, de már intézkedtünk a cégnél, és január végén felmondhatjuk a bérletet. Lolának elakadt a lélegzete. – Visszamondtad a lakásomat a hátam mögött? – Nem akartalak elkeseríteni – szabadkozott Beetelle. – Hogy tehettél ilyet? – támadt rá Lola. – Kérlek, drágám… Nem volt más választásom. Januárban visszaveszik a két Mercedest is… – Hogy engedhetted ezt meg, anya? – Nem tudom – jajdult fel Beetelle. – Megbíztam apádban. És ezt teszi velünk. Most majd valamennyiünknek egy bérházban kell laknunk valahol… ahol nem ismernek minket. És aztán meg kell próbálnunk újrakezdeni… Lola hangos nevetésben tört ki. – Azt várod el tőlem, hogy egy bérházban lakjak? Veled és apával? Nem, anya – mondta határozottan. – Erről szó sem lehet. Nem költözöm el New Yorkból. Pont most, amikor ilyen előrehaladást értem el. Az az egyetlen reményünk, hogy én New Yorkban maradok. – De hol fogsz lakni? – kiáltotta Beetelle. – Nem lakhatsz az utcán! – Philipnél fogok lakni – mondta Lola. – Gyakorlatilag már nála is lakom. – Jaj, Lola – mondta Beetelle. – Egy férfival lakni? Házasságon kívül? Mit fognak szólni az emberek? – Nincs más választásunk, anya. És amikor összeházasodunk Philippel, senki nem fog emlékezni arra, hogy előtte együtt éltünk. És Philipnek most rengeteg pénze van. Most kapott egymillió dollárt, hogy írjon egy forgatókönyvet. És amint a felesége leszek – Lola az anyjára nézett –, kitalálunk valamit. Valószínűleg már meg is kérte volna a kezem, ha nincs a nagynénje. Mindig ott ólálkodik, és ellenőrzi. Hála istennek már öreg. Talán rákos lesz, vagy történik vele valami, és fel kell adnia a lakását. Akkor oda költözhetnétek apuval. – Jaj, drágám – érzékenyült el Beetelle, és megpróbálta átölelni. Lola elhúzódott. Tudta, hogy ha az anyja megérinti, elszáll minden ereje, és bőgni kezd. De most nem gyengülhet el. És mintha a nehézségekkel szembenézve átvett volna valamennyit az anyja egykori legendás erejéből, kihúzta magát. – Gyere, anya – mondta. – Elmegyünk a bevásárlóközpontba. Lehet, hogy nincs pénzünk, de ez még nem jelenti azt, hogy elhagyhatom magam. Még kellett
maradnia valamennyi hitelnek a MasterCardon.
12 Billy Litchfield a massachusettsi Springfieldbe tartó vonaton ült, amikor telefonált a húga, hogy az anyjuk elesett, combnyaktörése van, és kórházba vitték. A bevásárlásból ment haza, amikor elcsúszott egy jeges folton. Életben marad, de a sebészeknek fémprotézisekkel kell megfoltozniuk a medencecsontját, ami csak sokára fog összeforrni, és az anyjuk élete végéig tolószékbe kényszerül. Mindössze nyolcvanhárom éves: akár tíz vagy tizenöt éve is lehet hátra. – Én nem érek rá gondoskodni róla – panaszolta Billy húga, Laura a telefonban. Laura vállalati jogász és kétszeresen elvált egyedülálló anya, egy tizennyolc és egy tizenkét éves gyerekkel. – És arra sincs pénzem, hogy otthonba vigyem. Jacob jövőre kezdi az egyetemet. Az is túl sokba kerül. – Megoldjuk – mondta Billy. Higgadtabban fogadta a rossz hírt, mint várta volna. – Hogy oldanánk meg? – kérdezte a húga. – Ha ilyesmi történik, máris lejtőre kerül az ember. – Kell legyen valamennyi pénze – mondta Billy. – Miért lenne? – ellenkezett Laura. – Nem mindenki olyan gazdag, mint a te New York-i barátaid. – Tisztában vagyok vele, hogy élnek mások – mondta Billy. – Vissza kellene költöznöd Streathambe, hogy gondoskodni tudj róla – figyelmeztette a húga. – Neked vásárolt be, amikor elesett. Egyébként csak csütörtök délelőtt megy vásárolni – tette hozzá vádlón, mintha Billy okozta volna a balesetet. – A kedvedért tett kivételt. – Köszönöm, drágám – mondta Billy. Letette, és kibámult az ablakon. A vonat most ért be New Havenbe, ahol ismerősen lehangoló és sivár volt a táj. A hazatérés mindig szomorú és kellemetlen érzéseket keltett benne; nem volt boldog gyerekkora, sem boldog otthona. Az apja, foglalkozására nézve fogszabályozó, betegségnek tartotta a homoszexualitást és másodrendű állampolgároknak a nőket, így Billyt és a húgát egyaránt megvetette. Amikor tizenöt évvel ezelőtt meghalt, megkönnyebbülést jelentett. Laura azonban mindig is neheztelt Billyre, aki a mama kedvence volt. Billy tudta, hogy Laura léhának tartja őt, és az anyjukat hibáztatta, amiért megengedte Billynek, hogy olyan haszontalan tárgyakat tanuljon az egyetemen, mint a képzőművészet, a zene és a filozófia. Billy viszont a maga részéről dögunalmasnak látta a húgát. Laura abszolút átlagember, és a bátyja számára felfoghatatlan volt, hogyan alkothatott a természet két ilyen különböző testvért. A húga egy robot – mindannak a megtestesülése, amitől Billy irtózott. Nem voltak szenvedélyei, nem élvezte az életet, ezért hajlamos volt
aránytalanul eltúlozni minden apró kis eseményt. Billy gyanította, hogy az anyjuk esését is túldramatizálja. De amikor megérkezett a Springfield kertvárosában lévő kórházba, rosszabb állapotban találta az anyját, mint várta. Mindig is robusztus volt, de a balesete után egy fakó öreg hölgy feküdt a fehér kórházi ágyban, holott a fia karácsonyi látogatására készülve festetett és daueroltatott. – Jaj, Billy – sóhajtotta. – Hát megjöttél. – Persze hogy megjöttem, anya. Miből gondoltad, hogy nem jövök? – Morfiumot kap – mondta a nővér. – Néhány napig még zavart lehet, nem igaz, drága? Az anyja elsírta magát. – Nem akarok a terhetekre lenni a húgoddal. Talán az volna a legjobb, ha elaltatnának. – Ne légy nevetséges, anya – mondta Billy. – Rendbe fogsz jönni. Amikor lejárt a látogatási idő, az orvos félrehívta. A műtét jól sikerült, de azt nem tudják, fog-e még járni az anyja, és mikor. Addig kerekes székre szorul. Billy bólintott, és magához vette a Gaultier táskáját, arra gondolva, mennyire nem illik ez a drága francia táska ebbe a szomorú vidéki kórházba, aztán harminc percet várt a kinti hidegben taxira, ami elvitte az anyja húsz mérföldre lévő házához. A taxi százharminc dollárba került, és Billy megütközött az áron. Most, hogy az anyja lerobbant, spórolnia kell majd. A kocsifeljáró mellett a hóban, ahol elesett, még látszott az anyja testének lenyomata. A hátsó ajtó nem volt bezárva, és belépve a konyhába Billy meglátta a pulton a két bevásárlózacskót, amit nyilván egy segítőkész mentős helyezett oda. Noha mindig is cinikusnak tartotta magát, újabban feltűnt neki, hogy az emberi jóság alkalmi megnyilvánulásai szentimentális érzéseket keltenek benne. Nehéz szívvel látott hozzá a kipakoláshoz. Az egyik zacskóban zsírszegény tejszín volt. Ezért szánhatta rá magát az anyja a balul sikerült bevásárlásra. Billy ugyanis zsírszegény tejszínnel itta a kávét. Másnap reggel kilencre ment be a kórházba. A húga nem sokkal utána érkezett, Dominique, a kisebb gyereke kíséretében; a vékony szálú szőke hajú, sovány kislány a csőrszerű orrával pont úgy nézett ki, mint az apja, egy helybeli ács, aki nyaranta marihuánát termesztett, és végül lebukott. Billy megpróbált beszélgetni a gyerekkel, de Dominique vagy érdektelen volt, vagy tudatlan. Bevallotta, hogy utálja a könyveket, és nem olvasta a Harry Pottert. Akkor mit szeret, kérdezte Billy. Csevegni a barátnőivel az interneten. Billy felvont szemöldökkel nézett a húgára, de az csak rántott egyet a vállán. – Nem tilthatom el tőle. Senki nem tilthatja meg a gyerekeinek, és különben is, kinek van ideje minden percben ellenőrizni őket? Nekem végképp nincs. Billy nem volt közömbös a kislány iránt, elvégre vérrokonok, de leginkább
szánalmat érzett iránta. Úgy ítélte meg, hogy egy lépés választja el a fehér lumpenproletárrá válástól, és a sors iróniájaként gondolt arra, milyen keményen dolgoztak a szülei, hogy felküzdjék magukat a felső középosztályba, taníttatták a gyerekeiket, bevezették őket a kultúrába (az apja Beethovent hallgatott munka közben), hogy a végén az unokájuk még csak ne is olvasson. Visszatérhet az új barbárság kora, gondolta Billy. Az egész napot az anyjával töltötte, aki a térdétől a derekáig gipszben feküdt. Billy megfogta a kezét. – Mi lesz velem? – kérdezte az anyja. – Rendbe fogsz jönni, mama, meglátod. – Mi lesz, ha nem tudok autót vezetni? – Majd csak megoldjuk. – Mi lesz, ha otthonba kell költöznöm? Nem akarok otthonban lakni. Meghalnék ott. – Ez nem fog megtörténni, mama. – Billy gyomrát összeszorította a félelem. Ha arra kerül a sor, hogyan akadályozhatná meg? Semmit sem tehetne ellene. A húga meghívta magukhoz vacsorázni, semmi különös, csak sajtos makaróni lesz. Laura nem messze lakott az anyjától egy nagy tanyaházban, amit az apjuk vásárolt neki még az első válása után. A család szemében rejtély volt, hogy az ügyvéd Laura miért nem tud ötről a hatra jutni, de mivel csak összefoglalókat készített a joganyagból, Billy gyanította, hogy korántsem keres olyan jól, mint a végzettsége sejteti. Ráadásul költekezett. Faltól falig szőnyeg a házban, étkezőbútor, vitrinek porcelánfigurákkal, régi mackógyűjtemény, négy tévékészülék és átrendezhető kanapék a nappaliban, minden elemhez rögzíthető kisasztallal és kihúzható lábtartóval. Billyt rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy ebben a környezetben kell töltenie az estét – tudta, hogy elviselhetetlen depressziót mérne rá –, ezért inkább ő hívta át Laurát és a kislányt az anyja házába. Fűszeres csirkét sütött roston, rozmaringos burgonyával, zöldbabbal és rukolasalátával. A gazdag barátok privát séfjeitől tanult meg főzni, mert adott rá, hogy jóban legyen a konyhai személyzettel. Az unokahúga, Dominique el volt bűvölve – nyilván nem látott még senkit főzni. A kislányt figyelve Billy úgy döntött, hogy nem reménytelen eset. Szép a szeme, bájos a mosolya, noha olyan hegyesek a metszőfogai, mint egy kutyának. – Mihez fog kezdeni Dominique, ha felnő? – kérdezte a húgától, miközben rendet raktak a konyhában a vacsora után. – Honnan tudjam? Még csak tizenkét éves – mondta Laura. – Érdekli valami? Van valamihez tehetsége? – Azon kívül, hogy engem kiborítson? Azt mondja, hogy állatorvos szeretne lenni. De én ugyanezt mondtam tizenkét évesen. Úgy látszik, minden kislány így van vele. – Szeretnéd, ha állatorvos lenne? – kérdezte Billy.
– Én azt szerettem volna, ha Donald Trump a férjem, és Palm Beachben lakom – mondta Laura. Megveregette a homlokát. – Tudtam, hogy elfelejtettem valamit. Egy gazdag pasashoz kellett volna hozzámennem. – Gondoltál már arra, hogy Miss Porter connecticuti iskolájába kellene küldened? – De még mennyire! – mondta Laura. – Hogy legalább ő egy gazdag pasashoz menjen feleségül. Csak egy gond van. A pénz mindig oda megy, ahol már van belőle, emlékszel? Hacsak nem fedezi a taníttatását az egyik gazdag barátnőd. – Vannak kapcsolataim – mondta Billy. – Még ez is megtörténhet. A húga szembefordult vele. – Kapcsolataid? – kérdezte. – Mégis, te melyik bolygón élsz, Billy? Anya kórházban van, és én másra sem tudok gondolni, mint hogy magániskolába küldjem a lányom, ahol megtanítják teát kortyolgatni? – Sokkal elviselhetőbbnek éreznéd az életet, ha te tanulnál meg civilizáltan beszélni az emberekkel – felelte Billy. – Azt akarod mondani, hogy én nem vagyok civilizált? – Laura ledobta a konyharuhát a pultra. – Elegem van! Idejössz azokkal a beképzelt New York-i allűrjeiddel, és úgy teszel, mintha mindenki alattad állna. Mintha te különb volnál. Mit értél te el az életedben? Még munkád sincs. Hacsak azt nem nevezed munkának, hogy öreg hölgyeket kísérgetsz. – Állt a konyha közepén, a járólapos padlón, terpeszben, mint egy díjbirkózó. – És ne is álmodj arról, hogy visszamehetsz New Yorkba! – sziszegte. – Nem fogsz itt hagyni, hogy egyedül takarítsam el a mocskot. Tizenöt éve én viselem gondját anyának. Részemről végeztem. Most te jössz. Gyűlölködve meredtek egymásra. – Bocsáss meg, Laura – mondta Billy, és elindult befelé. – Én is végeztem ma estére. Visszavonulok. – Azzal felment a szobájába. Megvolt a régi szobája, változatlanul, pedig Lauráét vendégszobává alakította át az anyja. Feküdt az oszlopos ágyon, a nyolcvanas évek elején Ralph Lauren tervezte ágynemű közt, mert akkoriban Ralph lakástextillel is foglalkozott. Ez az ágynemű már-már antik, gondolta Philip, ahogy ő maga is. Bevett egy Xanaxot, hogy enyhítse a szorongását, és találomra kihúzott egy könyvet az egyik ablak köré épített polcról. Megfordította, és elolvasta a címet: a Halál Velencében volt Thomas Manntól. Ez túlságosan is passzolt; Billy letette a könyvet, és sajnálta, hogy nem vásárolt néhány bulvárlapot a szupermarketben. Bevett egy Ambient, eloltotta a lámpát, és felkészült a mindent feledtető álomra, de az nem jött. Helyette a valóságos gondjai rohanták meg, súlyoknak képzelte őket, amelyek egyenként ránehezednek a testére, lassan összenyomják, amíg a mellkasa a gerincéig horpad, és ő fájdalmas fulladásos halált hal. De aztán támadt egy ötlete, amelynek hatására felült, és villanyt gyújtott. Kiszállt az ágyból és fel-alá járkált a kandalló előtt. Megoldhatná a problémáit, az anyja problémáit, de még a húga problémáit is, egyetlen tranzakcióval. Eladhatná
Véres Mária keresztjét. Könnyen megkaphatna érte hárommillió dollárt, még többet is. Fizetni tudná az ápolónőket, akik vigyáznának az anyjára, magániskolába küldhetné az unokahúgát és megvehetné a lakását is. Ha az övé lenne a lakás, élete végéig az Ötödik sugárúton maradhatna, a civilizált viselkedés kellemes védőburkában. De a következő pillanatban jött a felismerés. Nem tudná eladni a keresztet. Az egy ellopott relikvia, veszélyesebb a töltött fegyvernél. Persze vannak emberek, akik ilyesmivel kereskednek, a fél világon átcsempészve juttatják el a legtöbbet ígérőnek, aki bármit megadna, hogy az övé lehessen. A múlt hónapban is letartóztattak egy ilyen csempészt Rómában, és ötven év börtönt kapott. Másnap reggel még rosszabb állapotban találta az anyját: fertőzést kapott. Még egy hétig, vagy tovább is a kórházban kell maradnia. De arra már nem futja a biztosítása, a Medicaidhez kell folyamodnia, ami azt jelenti, hogy átpaterolják egy kevésbé drága, belvárosi kórházba. – Sajnálom, Billy – mondta megszorítva a fia kezét. Elgyötört volt, a szeme könnyel telt meg. – Ki gondolta, hogy ide vezet az életünk? – suttogta. Amikor elaludt, Billy kiment friss levegőt szívni. Vett egy csomag cigarettát az újságosnál, noha már nyolc éve leszokott a dohányzásról, amikor a háziasszonyok elkezdték száműzni a lakásukból. Leült egy padra. Újabb hideg, szürke, New England-i nap volt, havazás fenyegetett, ami végül elmaradt. Billy nagyot slukkolt. A füst azonnal a tüdejére ment, elszédítette és enyhe émelygést okozott. Levegőt vett, és tovább dohányzott. A következő néhány napban, amíg az anyja a kórházban volt, Billy visszaszokott a dohányzásra, hogy enyhítse a feszültségét. Valahányszor rágyújtott, ugyanazt a párbeszédet folytatta le önmagával: mindegy, mit tesz, neki így is, úgy is befellegzett. Ha – félreértelmezett erkölcsösségből – nem adja el a keresztet, az anyja fölöslegesen fog szenvedni, és valószínűleg meg is hal. Ha eladja a keresztet, ő fog szenvedni a lelkiismeret-furdalástól. Még ha nem kapják is el, bűnözőnek fogja érezni magát abban a válogatott társaságban, amelyben mozog. Emlékeztette magát arra, hogy az ő erkölcsisége már különben is elavult. Senkit nem érdekel többé. A harmadik napon megjelent egy ápolónő. – Boldog karácsonyt! – mondta. – Boldog karácsonyt! – válaszolta Billy, és csak ekkor jött rá, hogy karácsony első napja van. A Prada cipője orrával taposta el a cigarettát. El fogja adni a keresztet. Nincs más választása. Ha megfelelő magánvásárlót talál rá, akár még meg is úszhatja. *** Mindy szerette az ünnepeket New Yorkban. Minden évben fát állított, amit a szomszéd sarkon vett meg – Manhattanben már csak ilyen kényelmes az élet! –,
vásárolt négy új díszt is a helyi ajándékboltban, betekerte a fa alját egy régi, fehér lepedővel, és a hajtások között helyezte el a kis betlehemet. Ott volt Mária és József, öt bárány, a Kisjézus a jászolban, a három napkeleti bölcs, fölöttük pedig, a fa legalsó ágára függesztve a Dávid-csillag. James minden évben megnézte a betlehemet, és megcsóválta a fejét. Aztán ott voltak a hagyományos családi események. El kellett menniük korcsolyázni a Wollman-pályára (Meg foglak ölelni, Sammy! – mondta Mindy, és üldözőbe vette a korcsolyáján, a frászt hozva a gyerekre, miközben James a pálya szélén a palánkba kapaszkodott) és a Diótörőre a New York City Balettbe. Sam az utóbbi három évben megpróbálta elbliccelni az előadást, azt állítva, hogy már túl nagy ehhez, de Mindy hallani sem akart róla. Amikor a színpadon fenyőfa nőtt, és hótól csillogó meseerdővé változott a szín, Mindy még sírt is. Sam összehúzta magát az ülésben, de nem menekülhetett. Az előadás után elmentek a Shun Lee Westbe, ahol Mindy ragaszkodott ahhoz, hogy tegyenek úgy, mintha turisták lennének, és csodálják meg a húszméteres arany papírmasé sárkányt, amelyet darabonként hoztak Manhattanbe a hetvenes évek második felében. Egy „Hangyák másznak a fára” elnevezésű ételt rendelt, amelyről kiderült, hogy marhahús brokkolival. De – hívta fel rá a figyelmét Jamesnek és Samnek – nem tudott ellenállni a névnek. Az idei is olyannak ígérkezett, mint a többi karácsony, egy kis különbséggel. Samnek volt egy titka. Roberto egy elejtett megjegyzéséből Mindy megtudta, hogy Sam közvetlenül karácsony előtt Rice-ék lakásában járt, hogy megnézzen valamit Annalisa számítógépén. Sam általában megbeszélte vele ezeket a dolgokat, de most eljött, majd elmúlt a karácsony, és Sam nem szólt egy szót sem. Ez furcsa volt, és Mindy meg is tárgyalta a férjével. – Miért hazudna? – kérdezte Jamest. – Nem hazudott. Csak elmulasztott szólni. Nagy különbség – mutatott rá James. Étkezés közben a Shun Lee Westben Mindy úgy döntött, hogy túl régóta tart már a „mulasztás”. – Sam – mondta –, nem felejtettél el valamit elmondani nekem? Sam egy pillanatra ijedtnek tűnt. Rögtön sejtette, mire céloz Mindy, és átkozta magát, amiért nem kérte meg Robertót, hogy hallgasson. Az Ötödik sugárút 1.-ben mindenki fenemód fontoskodó. Miért nem törődik ki-ki a saját dolgával? – Nem hinném – mondta Sam teletömve a száját rákfalatkákkal. – Robertótól tudom, hogy karácsony előtt fenn jártál Rice-ék lakásában. – Ja, arra gondolsz? – kérdezte Sam. – Igen. Az a hölgy, mi is a neve, nem tudta elindítani a számítógépét. – Légy szíves, ne mondd egy nőre, hogy „az a hölgy” – utasította rendre Mindy. – Csak mondd azt, hogy „nő”. – Oké – bólintott Sam. – Annak a nőnek gondja volt az internetkapcsolatával. Mindy nem reagált a gúnyra. – Ennyi volt az egész?
– Igen – mondta Sam. – Esküszöm. – Hallani akarom az egészet – ütötte tovább a vasat Mindy. – Ha van valami új vagy más abban a lakásban, arról nekem tudnom kell. – Nincs semmi új – vonta meg a vállát Sam. – Az is csak egy lakás. Sam egyszerű okból hallgatta el Mindy elől a látogatást. Még mindig nem tudott meggyőzően hazudni az anyjának. Végül még kiszedi belőle, hogy Annalisa Rice rábízta a kulcsait, és követelni fogja, hogy adja át neki, és belopózik a lakásba. Szó szerint ez történt. – Sam! – környékezte meg Mindy alattomosan, miután hazaértek. – Mit titkolsz? – Semmit – mondta Sam. – Miért viselkedsz ilyen furcsán? – erősködött Mindy. – Te láttál valamit. És Annalisa Rice azt kérte, hogy ne mondd el nekem. Mi az? – Semmi. Csak ideadta nekem a kulcsokat – tört ki belőle. – Add át nekem – követelte Mindy. – Nem – mondta Sam. – Nekem adta a kulcsát, nem neked. Ha azt akarta volna, hogy nálad legyenek a kulcsai, akkor neked adta volna őket. Mindy másnap reggelig jegelte az ügyet. De akkor újrakezdte. – Mint a lakóbizottság elnökének, kötelességem megbizonyosodni arról, hogy semmi nemkívánatos dolog nem folyik abban a lakásban. – Nemkívánatos? – kérdezte James, felnézve a müzlijéből. – Ebben a házban te vagy az egyetlen nemkívánatos elem. – Különben is van házvezetőnőjük, aki valószínűleg a lakásban van – tette hozzá Sam. – Elutazott. Hazament Írországba az ünnepekre – mondta Mindy. – Robertótól tudom. – Még szerencse, hogy Roberto nem a nemzetbiztonságiaknak dolgozik – jegyezte meg James. – Hajlandó volnál nekem segíteni, James? – kérdezte Mindy. – Nem. Nem vagyok hajlandó illegális tevékenységben részt venni. Sam – fordult a fiához. – Add át anyádnak a kulcsokat. Addig nem lesz itt nyugalom, amíg meg nem teszed. Sam vonakodva odaadta a kulcsokat. Mindy pedig azonnal beszállt a liftbe, hogy felmenjen. Felfelé menet visszaidézte az irigység mardosó érzését, mert ő soha nem lehetett ott a válogatott kevesek között, akiket meghívtak Mrs. Houghton lakásába teára, vagy a karácsonyi partira. Mit sem törődve a házban elfoglalt pozíciójával, Mrs. Houghton jóformán tudomást sem vett Mindyről – igaz, ami igaz, amikor Goochék beköltöztek, Mrs. Houghton már csaknem kilencvenéves volt, és alig mozdult ki hazulról. De időnként, mint egy angyal (vagy mint egy görög istennő), még alászállt
a földre, hogy elvegyüljön a halandók között. Cobolystólában, gyémántokkal és igazgyöngyökkel a nyakában lépett ki a liftből – azt beszélték, hogy mindig valódi ékszereket visel, mert híre és ismertsége olyan magabiztossá tette, hogy nem tartott rablástól –, és olyan egyenesen állt rozoga, öreg lábain, akár egy elszánt hadvezér. Az ápolónő vagy a házvezetőnő már előre leszólt a portásoknak, hogy felkészülhessenek őfelsége fogadására, és amikor kinyílt a liftajtó az előcsarnokban, legalább két portás és kifutófiú üdvözölte Mrs. Houghtont. – Megengedi, Mrs. Houghton? – kérdezte a főportás a karját nyújtva, hogy kikísérje a régi Cadillac limuzinhoz. Mrs. Houghton egyik alászállásakor Mindy mindent megtett, hogy a közelébe kerüljön, s bár elvből soha nem volt hajlandó bókolni vagy meghajolni senki előtt, most azon kapta magát, hogy pontosan ezt teszi. – Mrs. Houghton – szólította meg félénken, behúzott vállal, mintha meghajolna. – Mindy Gooch vagyok. A házból… A lakóbizottságból… – S noha Mindy jól láthatta, hogy Mrs. Houghtonnak fogalma sincs arról, hogy ki ő, a reakciója egészen másra utalt. – Igen, drágám! – kiáltotta lelkesen, mintha egy rég látott rokona lenne, és megérintette Mindy csuklóját. – Hogy van? – De a rövid találkozó nem alakult át beszélgetéssé. Miközben Mindy a következő mondatán gondolkozott, Mrs. Houghton már odafordult az egyik portáshoz. És most, az előkelő Mrs. Houghton helyett az alávaló Paul Rice lakik a házban. Mindy juttatta be, és ezért aztán, győzte meg magát, minden joga megvan arra, hogy körülnézzen a lakásában. Paul Rice bizonyára illegális és elítélendő tevékenységet folytat, és neki kötelessége megvédeni a többi lakót. Nehezen boldogult a kulcsokkal, mert elektronikus volt a zár, ami már önmagában a házirend megsértése lehet. Amikor végre kinyílt az ajtó, csaknem hasra esett az előtérben. Mindy nem volt műértő („Nem kísérhetünk figyelemmel mindent ebben a városban, mert különben nem maradna időnk a saját feladatainkra” – írta nemrég a blogjában), így nem sok ügyet vetett a leszbikus fotóra. A szándékosan, vagy csak egyelőre kevés bútorral berendezett nappaliban egy szabadon álló mobil papírmasé autókkal akadályozta a rálátást a kandallóra. Gyereknek való holmi, gondolta Mindy megvetően, és kiment a konyhába, ahol újabb csalódás érte. Csak a mostanában modernnek számító konyha volt márványpultokkal és éttermi minőségű felszereléssel. Bekukkantott a cselédszobába. Itt sem volt semmi meglepő: egyszemélyes ágy, lapostévé. Sok-sok párna és steppelt ágytakaró; amikor Mindy felemelte a sarkát, felfedezte, hogy az ágynemű Pratesitől van. Ez kissé felingerelte. Ezek aztán tudják, hogyan kell szórni a pénzt, gondolta. Neki és Jamesnek tíz éve van meg ugyanaz az ágyneműjük, amit leértékelve vettek a Bloomingdale-ben. Mindy fölment az emeletre. Elhaladt két – üres – hálószoba és egy fürdőszoba mellett. Távolabb a folyosón benyitott Annalisa Rice dolgozószobájába. Egy alacsony könyvespolc tetején bekeretezett fényképek –
alighanem az egyedüli személyes tárgyak az egész lakásban. Volt egy nagy, giccses fotó, ami Annalisa és Paul esküvőjén készült. Paul szmokingot viselt, és vékonyabb volt, mint most. Annalisa haján kis, gyöngyös diadém a menyasszonyi csipkefátyollal. Boldognak tűntek, de ki nem az az esküvőjén? Volt néhány amatőr kép Annalisáról és Paulról egy születésnapi partin, papírcsákóval a fejükön; egy fotó Pault és Annalisát ábrázolta, valószínűleg a szülőkkel egy georgetowni ház előtt; Paul kajakozik; Annalisa Rómában a spanyol lépcsőn. Kiábrándítóan normális az egész, gondolta Mindy. Átment a hálószobába. Itt kandalló és beépített könyvespolcok voltak. Megcsodálta a nagy, baldachinos ágyat, de az ágynemű láttán megborzongott – arany! Milyen közönséges, gondolta Mindy, miközben a tükrös szekreterhez lépett, amelynek a tetején illatszerek sorakoztak ezüsttálcán. Mindy kiválasztott egy kis üveg Joyt. Ez itt a parfüm volt, nem a kölni, amit ő kapott Jamestől és Samtől anyák napjára jó néhány évvel ezelőtt, s amelyet sohasem használt, mert eszébe sem jutottak olyan lányos dolgok, mint az illatszerek. De most, egy idegen nő hálószobájában, Mindy vigyázva lecsavarta a kupakot, és tett egy kis parfümöt a füle mögé. Leült az ágy szélére és körülnézett a szobában. Milyen lenne Annalisa Ricenak lenni, akinek soha nem kell aggódnia a pénz miatt? De az efféle képzelgésnek mindig ára van, és az ár ez esetben Paul Rice volt. Hogy tud egy nő egy ilyen férfival élni? Mindy legalább kezelni tudja Jamest. James távolról sem tökéletes, de mellette mindig önmaga lehetett, és ez többet ér az életben, mint a Pratesi-ágynemű. Mindy fölállt, és látva, hogy résnyire nyitva van a gardróbajtó, szélesre tárta. Nagy öltözőszoba volt mögötte, legalább háromszor akkora, mint náluk Sam szobája. Az egyik fal mentén cipősdobozok sorakoztak a polcokon; egy másik polcon a táskák, kendők és övek; a másik fal mentén ruhaállványok, egyik-másik darabon még rajta volt az árcédula. Mindy megtapogatott egy bőrdzsekit, ami 8800 dollárba került, és elöntötte a düh. És ez csak egy apró példája volt annak, hogyan élnek a gazdagok. Többé esély sem volt arra, hogy lépést tartsanak az olyanokkal, akik nyolcezer dollárt adhatnak egy bőrdzsekiért, amit még csak nem is hordanak. Mindy már távozni készült, amikor kiszúrt néhány viseltes nadrágkosztümöt, amelyek drótvállfákon lógtak. Aha, gondolta, ezek Annalisa régi ruhái az előző életéből. De miért őrizte meg őket? Hogy emlékeztessék arra, ahonnan jött? Vagy épp ellenkezőleg: arra az esetre tartogatja, ha egy napon oda kell majd visszatérnie? Mindy legyintett, megnyugvással véve tudomásul, milyen unalmas népség a gazdagok. Ő és James százszor érdekesebb, még ha századannyi pénzük van is. Otthagyta a hálószobát, és felment a lépcsőn a bálterembe. Az újabb márványpadlós előtér után magas, kétszárnyú faajtó állta útját. Zárva volt, de Mindy úgy vélte, hogy ehhez is van kulcsa. Kinyitotta az ajtót és megállt. Tompa fény volt a helyiségben, mintha behúzták volna a függönyöket, de Mindy sehol nem látott függönyt. Óvatosan
belépett a szobába, és körülnézett. Ez lett tehát Mrs. Houghton legendás bálterméből! Most biztos forog a sírjában. Az eredeti helyiségből jóformán csak a kandalló és a mennyezet maradt meg. A híres festett faltáblák a görög mitológiai jelenetekkel eltűntek, és fehér gipszkarton került a helyükre. A szoba közepén állt a hatalmas akvárium, de még üresen. A kandalló fölött fekete fémkeret. Mindy közelebb ment, és lábujjhegyre állva megvizsgálta. A keretben gombostűfejnyi színes fények. Ez lehet a 3D-s kivetítő, döntötte el Mindy a jövőben játszódó kémfilmbe illő tárgyról. Kíváncsi lett volna, hogy működik-e, vagy csak hatáselem. A kandalló mindkét oldalán szekrény, de zárva voltak, és ezekhez nem volt kulcsa. A fára tapasztotta a fülét, és halk, magas, zümmögő hangot hallott. A francba, gondolta, nincs itt semmi. Samnek igaza volt, ez csak egy lakás. Bosszúsan ült le Paul íróasztalához. A csokoládébarna bőrpárnás forgószék nagyon modern és áramvonalas volt, akárcsak az asztal, amely egyetlen hosszú, polírozott táblából állt. Gyakorlatilag nem volt rajta semmi, csupán egy kis szállodai írótömb, egy sterlingezüst tartó hat HB-s ceruzával, amelyek radíros vége a levegőbe mutatott, és egy ezüstkeretes fotó egy ír farkaskutyáról. Valószínűleg Paul gyerekkori kutyája. Az ő Rózsabimbója, gondolta Mindy utálkozva. Visszatette a képet és kézbe vette az írótömböt. A bangkoki Four Seasons hotelból származott. A legfelső lap üres volt, de a következő kettő tele volt ceruzával írt matematikai egyenletekkel, amelyek semmit sem mondtak Mindynek. A negyediken valami angol szöveg, parányi, szabályos nagybetűkkel. Mindynek a szeméhez kellett tartania, hogy el tudja olvasni: MI VAGYUNK AZ ÚJ GAZDAGOK. Meg a seggfejek, gondolta Mindy. Zsebre vágta az írótömböt, hogy amikor Paul Rice hazajön a vakációból és észreveszi a hiányát, tudja meg, hogy járt valaki a lakásban, és ez lesz Mindy üzenete a számára. A saját lakásuk zsúfoltnak és rendetlennek tűnt Rice-ék otthonának tiszta visszafogottságához képest. Rice-ék apartmanja olyan, akár egy hotelszoba, döntötte el, amikor leült az íróasztalához, hogy folytassa a blogját. „Ma egy újabb örömforrást fedeztem fel abban, hogy nincs meg mindenem: azt, hogy nem is akarok mindent” – írta elégedetten. *** Ne gondolkozz, csak tedd meg, emlékeztette magát Philip. Ez az egyetlen lehetséges filozófia, ha a nőkről van szó. Ha túl sokat töpreng rajtuk az ember, ha tényleg mérlegre teszi egy kapcsolat értelmét, akkor rendszerint kész a baj. Valaki (általában a nő) csalódik, noha erről (általában) nem a férfi tehet. Egy férfi sem tehet arról, hogy szereti a nőket és a szexet. Így aztán ma reggel Philip végre kapitulált, és megkérte Lolát, hogy költözzön hozzá.
Azonnal rájött, hogy alighanem hibát követett el, de már kimondta, és nem vonhatta vissza. Lola a nyakába ugrott. – Jól van, jól van – lapogatta Philip a hátát. – Nem fogunk összeházasodni. Csak együtt élni. Kísérleti jelleggel. – Annyira boldogok leszünk – mondta Lola. Aztán odament a bőröndjéhez és kihalászta a bikinijét. Egy apró saronggal a derekán végig szökdécselve tette meg az utat a strandig. És most úgy lubickol a hullámok között, mint egy kölyökkutya, és visszanézve rá a válla fölött integet, hogy menjen be utána. – Még túl korai – kiáltja Philip a nyugágyból. – Már tizenegy óra van, te buta – mondta Lola, és lefröcskölte. – Ebédig nem szeretem bevizezni magam – válaszolta Philip. – De hát reggel tusolsz, nem igaz? – ellenkezett játékosan Lola. – Az más. – Philip elnézően mosolygott, és tovább olvasta az Economistját. Lola mindent szó szerint vesz, gondolta. De számít ez? Ne gondolkozz, figyelmeztette magát. Hozzá fog költözni, és ha beválik a dolog, jó, ha nem, mindketten továbblépnek. Nem olyan nagy ügy. Lapozgatta a folyóiratot – a Time Warnert felosztják, olvasta –, aztán ledobta a homokba. Becsukta a szemét. Szüksége volt erre a vakációra. Most, hogy Lolát leszerelte, talán végre pihenhet. Ez a kilátás két nappal ezelőtt, amikor találkozott Lolával a barbadosi reptéren, még teljességgel valószínűtlennek tűnt. A tarka nyári ruhákba öltözött turisták nyüzsgő tömegében Lola elveszetten ült a bőröndjén – egy gurulós Louis Vuittonon –, és csak a hatalmas, fehér keretes napszemüvege látszott ki az előrehulló haja mögül. Amikor Philip odament hozzá, Lola levette a szemüvegét. Duzzadt volt a szeme a sírástól. – Nem kellett volna eljönnöm – mondta. – Nem tudtam, mit tegyek. Fel akartalak hívni, de nem akartam elrontani a karácsonyod. És csalódást sem akartam okozni. Bármit teszek, nem lett volna jó. Totál depressziós vagyok. – Meghalt valaki? – kérdezte Philip. – Bár meghalt volna… – válaszolta Lola. – Csődbe mentek a szüleim. És most el kell költöznöm New Yorkból. Philip nem értette, hogyan veszíthették el a szülei minden pénzüket. Hát nincsenek megtakarításaik az embereknek? Fabrikantékról az volt a benyomása, hogy felszínesen ostoba, de ugyanakkor egyszerű, gyakorlatias emberek, akik soha nem engednék meg, hogy bármilyen botrányba keveredjenek. Különösen Beetelle. Az a nő túlságosan önelégült és túlságosan jól forog a maga szűk kis körében, de annyira szeret ítélkezni, hogy semmiképp nem akarna olyan helyzetbe kerülni, amelyben őt ítélik meg. De Lola állította, hogy ez van. Nem maradhat New Yorkban, de nem tudja, hová mehetne. Arról hallani sem akart, hogy visszamenjen a szüleihez. A legrosszabb az egészben, hogy akkor nem dolgozhat többé neki. Philip azonnal megértette, mire megy ki a dolog. Egyetlen szóval megoldhatná
Lola minden problémáját. Anyagilag nem lenne számára megterhelő gondoskodni róla, hiszen rengeteg pénze van és nincsenek gyerekei. Kérdés, hogy jól teszi-e. Az ösztöne azt súgta, hogy nem. Eddig nem volt felelős a lányért, de ha hozzáköltözik, már az lesz. Amikor megérkeztek a mustique-i Cotton House szállóba, azonnal szeretkeztek, de mielőtt Philip elélvezhetett volna, Lola hangtalanul sírni kezdett, és elfordította tőle a fejét, mintha látni sem bírná. – Mi a baj? – kérdezte Philip Lola lábaival a vállán. – Semmi – nyiszogta a lány. – De igen – mondta Philip. – Fájdalmat okoztam? – Nem. – Már majdnem elmentem – mondta Philip. – Nem sokáig szeretkezhetünk már – sóhajtotta Lola. – És ez úgy elszomorít. Philipnek megszűnt a merevedése, s elfeküdt a lány mellett. – Ne haragudj – simogatta meg Lola az arcát. – Előttünk az egész hét – mondta Philip. – Tudom. – Lola felkelt, odament a tükörhöz és szórakozottan kefélni kezdte hosszú haját a meztelen melle előtt, szomorkásan bámulva magát, majd elkapta Philip pillantását a tükörben. – De ha véget ér ez a hét, talán soha többé nem látjuk egymást. – Jaj, Lola, ilyesmi csak a filmekben történik – mondta Philip. – Meg Nicholas Sparks regényeiben. – Miért kell mindig viccelned, amikor én komoly vagyok? – kérdezte Lola. – Téged nyilván nem izgat, hogy én New Yorkban maradok-e, vagy nem. – Ez nem igaz – mondta Philip. És úgy gondolva, hogy ez majd boldoggá teszi, elvitte őt a Basil’s Bárba, amely Mick Jagger egyik kedvenc helyeként híresült el. Mick Jagger ott is volt, de Lola úgy tett, mintha nem venné észre, vagy nem érdekelné, csak szürcsölte a rumpuncsot egy szalmaszálon át és meredten bámulta a kikötőt, ahol számos jacht horgonyzott. A kérdéseire csak egyszavas válaszokat adott, és amikor Philip elszánta magát, fölállt, odament Mickhez és áthívta magukhoz, hogy bemutassa, Lola csak ráemelte nagy, szomorú szemét, ernyedten kezet fogott vele, és úgy viselkedett, mintha Philip a titkos megrontója lenne. – Találkoztál Mick Jaggerrel – mondta Philip, miután Mick ott hagyta őket. – Nem hozott lázba? – De – vonta meg a vállát Lola. – És mit számít az? Talán segíteni tud rajtam? Visszatértek a szállodába. Lola egyedül ment le sétálni a partra, közölve, hogy gondolkozni akar. Philip megpróbált szundítani egyet. Az oszlopos ágyat moszkitóhálós baldachin védte, de nem sikerült jól összezárnia, mert bejutottak
a szúnyogok, s miután háromszor megcsípték, Philip feladta, lement a bárba és megivott még néhány pohárral. Lola a vacsoránál egy nagy homárt rendelt, de csak piszkálgatta. Amikor a pincér meglátta az érintetlen homárt, és odajött megkérdezni, hogy mi a baj vele, Lola ismét hangtalan sírásra fakadt. A következő nap sem alakult sokkal jobban. Lementek a strandra, ahol Lola vagy a törülközőjén elfeküdve búslakodott, vagy két fiatal angollal flörtölt, hogy féltékennyé tegye Philipet. Philip rájött, hogy vagy beadja a derekát, vagy szélnek ereszti. Miért kell a nőknek folyton kikényszeríteni a döntést? Délután Philip masszíroztatni ment, Lola pedig azt mondta, hogy alszik egyet. Amikor Philip visszaért a bungalójukba, nem találta ott Lolát. Pánikba esett. Mi van, ha alábecsülte a lányt, és mégis tett magával valamit? Megpróbálta hívni a mobilján, de kiderült, hogy a szobában hagyta a telefont a táskájával együtt. Ez még nyugtalanítóbbá tette a dolgot, és Philip átment a főépületbe, ahol talált egy portást, akivel a lány keresésére indult a szállodához tartozó birtokon egy golfautóval. Egy órán át kutattak, de úgy tűnt, hogy Lolának rejtélyes módon nyoma veszett. A portás azzal vigasztalta, hogy nem juthatott messze – elvégre egy szigeten vannak. De Philip ettől csak még idegesebb lett, mert eszébe jutott az az amerikai lány, aki két évvel ezelőtt tűnt el egy kis karibi szigeten. Talán vásárolni ment, vetette fel a portás. Philip taxival a kikötőbe hajtatott, végigjárta a bárokat és az üzletsort. Lesújtva tért vissza a Cotton House-ba. Most mit csináljon? Hívja fel a szüleit azzal, hogy hallom, elveszítették minden pénzüket, és sajnálattal közlöm, hogy a lányukat is elveszítették? Újra megpróbálta hívni, abban a hiú reményben, hogy hátha visszament a bungalóba, amíg ő távol volt, de a mobil csak csöngött az ott hagyott táskájában. Philip, amikor már nem bírta tovább hallgatni, letette. Végül, este hatkor, megjelent Lola. Szomorú volt a szeme, de a bőre csillogott, mintha úszásból jönne. – Jaj, Philip – mondta tompán. – Hát visszajöttél. – Még szép, hogy visszajöttem – válaszolta Philip. – Hol voltál? Három órán át kutattam utánad a szigeten. Lola egy pillanatra felderült, de aztán visszasüppedt a depressziójába. – Úgy gondoltam, hogy szeretnél egy időre eltűnni mellőlem. – Miről beszélsz? – kérdezte Philip. – Csak masszázsra mentem. – Tudom. De én csak ünneprontónak vagyok itt. Nem akarom tönkretenni a vakációdat. – Hol voltál? – Egy barlangban. – Egy barlangban? – kiáltott fel Philip. – Találtam egy kis barlangot. A sziklák között, a víznél. – Egy barlangban voltál három órán át? – ismételte meg Philip. Lola bólintott. – Szükségem volt egy helyre, ahol gondolkozhatom. És rájöttem,
hogy nem számít, mi lesz, akkor is szeretlek. Mindig szeretni foglak. Nem tehetek ellene semmit. Philip elérzékenyült. Milyen fiatal. És ártatlan. Még formálható. Mi ütött belé, hogy hajlandó lenne lemondani róla. Magához húzta. Lola ezúttal bedobta magát a szexbe. Lelkesen szopott, miközben az ujjával ingerelte az ánuszát. Philip hatalmasat élvezett, még a lélegzete is elakadt. Hogyan is tudna lemondani erről? Valamilyen okból aznap este még nem kérte meg, hogy költözzön hozzá. A vacsora alatt Lola már majdnem a régi volt, végig SMS-ezett, flörtölt a pincérrel és a lábujjaival simogatta Philip lábát. Nem hozta szóba a kapcsolatukat, a délutáni eltűnését vagy a szülei pénzügyi helyzetét, ahogy Philip sem. De másnap reggel, amikor fölébredt, látta, hogy Lola csomagol. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Jaj, Philip – sóhajtott Lola. – Az egyik dolog, amire rájöttem ott, a barlangban, hogy túlságosan szeretlek, ezért nem folytathatom így tovább. Ha nem maradhatunk együtt, akkor nincs értelme még jobban beléd szeretnem, hogy a végén annál rosszabb legyen. Inkább elmegyek. Az anyámnak szüksége van rám, de az nem biztos, hogy neked is. Igaza van, ismerte fel Philip. Ő sem folytathatja így tovább. Lola lehajolt, hogy lezárja a bőröndjét, és Philipnek eszébe jutott a tegnap esti szex. – Lola – mondta. – Nem kell elmenned. – De igen, Philip – válaszolta, és nem nézett rá. – Úgy értem… – Philip habozott –, odaköltözhetsz hozzám is. Ha akarsz – tette hozzá, mintha nem ő döntene. Most, a strandon, Philip hátradőlt a nyugágyban és összefonta a kezét a feje mögött. Lola természetesen igent mondott. Hiszen szereti őt. Merengéséből a mobil berregése szakította ki. 212-es szám, valószínűleg Enid hívja, hogy boldog új évet kívánjon. Egy pillanatra émelygés fogta el. El kell mondania Enidnek, hogy Lola hozzá költözik. Nem fog neki tetszeni. – Halló! Kellemes meglepetésként érte, hogy ki a hívó. – Fiacskám – rikkantotta Schiffer. – Hogy vagy? Mit csinálsz? – Hát te mit csinálsz? – kérdezett vissza Philip, és felült. – Azt hittem, Saint Barthson vagy. – Nem jött össze – mondta Schiffer. – Átgondoltam, és máshogy döntöttem. Minek tartsak fenn egy kapcsolatot olyan férfival, akit nem szeretek? Nincs szükségem a pasasra, nem igaz? – Nem tudom – felelte Philip. – Én azt hittem… Schiffer nevetett. – Nem hihetted, hogy komoly lehet a dolog Brummingerrel. – Miért nem? – kérdezte Philip. – Mindenki azt mondja, hogy jó fej.
– Térj észhez, Oakland – mondta Schiffer, aztán témát váltott. – Különben hol vagy? Ha itt valahol, akkor összefuthatnánk Enidnél. Újabban elhanyagoltam. Philip nyelt egy nagyot. – Nem lehet – suttogta. – Miért? – kérdezte Schiffer. – Hol vagy? Alig hallak. Beszélj hangosabban, fiacskám, ha azt akarod, hogy megértsenek. – Mustique – rebegte Philip. – Mi? – Mustique! – kiáltotta. – Mi a túrót keresel te ott? Philip összegörnyedt a nyugágyban. – Lolával vagyok. – Ahh! – Schiffernek végre leesett. – Én azt hittem, hogy… te meg Brumminger… Nem számít, megkértem, hogy költözzön hozzám. – Ez remek, Oakland – mondta Schiffer pillanatnyi szünet nélkül. – Ideje megállapodnod. – Én nem állapodom meg. Én csak… – Értem, fiacskám – mondta Schiffer. – Nem nagy ügy. Csak azért hívtalak, hogy nincs-e kedved meginni valamit. De majd összefutunk, ha megjöttél. Azzal letette. Philip bámulta a telefont és a fejét ingatta. Soha nem fogja megérteni a nőket. Eltette a mobilt, és Lolát kereste a tekintetével. Még mindig lubickolt a vízben, de európai szokás szerint levette a bikinifelsőjét. Az egész strand őt bámulta, miközben Lola pancsikolt, és úgy tett, mintha nem venné észre. A rövid partszakasz másik végéből két ősz hajú öregember indult el felé. – Gyere, kislány! – kiáltotta az egyik brit akcentussal. – Mulassunk egyet! – Lola! – szólt rá Philip metsző hangon. Közölni akarta vele, hogy vegye vissza a felsőjét, de rájött, hogy ez milyen öregesen hangzana tőle – mintha az apja lenne. Így hát mosolyogva felállt, és úgy tett, mintha utána akarna menni a vízbe. Levette a napszemüvegét, és gondosan elhelyezte az asztalon a napernyő alatt. Most vagy a világ legszerencsésebb emberének fognak nézni a strandon Lola mellett, vagy címeres ökörnek.
HARMADIK FELVONÁS
13 – Ez hallgasd – mondta Mindy, belépve a hálószobába. – „Tényleg szükség van a szexre?” – Mi? – kérdezte James, fölpillantva a zoknikat tartalmazó fiókból. – „Tényleg szükség van a szexre? – ismételte meg Mindy, ami a blogjából kinyomtatott papíron állt. – A szex fontosságát adottnak tekintjük. De ha jobban belegondolunk, egy bizonyos életkor után már egyáltalán nincs szükség a szexre…” James talált egy pár összeillő zoknit, és felmutatta. Az egyetlen dolog, amire nincs szükség, gondolta, az Mindy blogja. – „Ha valaki már túl van a reprodukciós életszakaszon, akkor miért kéne szexelnie? – folytatta Mindy az olvasást. – Az irodámba menet mindennap legalább öt óriásplakát mellett haladok el, amely csipkés fehérneműk alakjában a szexet reklámozza…” – James a zokniját húzva elképzelte, hogy nézne ki Lola Fabrikant csipkés fehérneműben. – „Mintha a csipkés fehérnemű választ adhatna arra, hogy elégedetlenek vagyunk az életünkkel” – olvasta Mindy. Ebben van valami, gondolta James, de kit zavar? – „Azt mondom – folytatta Mindy –, hogy tépjük le az óriásplakátokat. Gyújtsuk fel a Victoria’s Secret üzleteket. Gondoljunk arra, milyen nagy dolgokat vihetnénk végbe mi, nők, ha nem kellene a szexszel foglalkoznunk.” – Elhallgatott és diadalmasan nézett Jamesre. – Na, mit szólsz? – Légy szíves, rólam ne írj többet – mondta James. – Nem írok rólad – felelte Mindy. – Láttad valahol a nevedet szerepelni? – Még nem, de nem biztos, hogy ez így is marad. – Tény, hogy te nem szerepelsz ebben a blogban. – És van arra esély, hogy ez a jövőre is érvényes? – Nincs – mondta Mindy. – A feleséged vagyok, te pedig a férjem. A blog az életemről szól. Úgy kellene tennem, mintha nem is léteznél? – Igen – válaszolta James. Persze költői kérdés volt. Számára kifürkészhetetlen okokból Mindy blogja egyre népszerűbb lett – annyira népszerű, hogy már találkozott is a View egyik producerével, aki azt tervezte, hogy rendszeresen szerepeltetni fogja Mindyt a műsorban. Azóta nem lehetett leállítani. Nem számított, hogy Jamesnek hamarosan megjelenik a könyve, hogy most kapott egymillió dolláros előleget, hogy úgy nézett ki, végre megtalálja a siker. Csak Mindy számított. – Legalább a nevem megváltoztathatnád – próbálkozott James. – Hogy tehetnék ilyet? – kérdezte Mindy. – Már késő. Mindenki tudja, hogy te
vagy a férjem. Ráadásul mindketten írók vagyunk. Tudjuk, hogy működik ez. Semmi nincs az életünkben, amiről ne beszélhetnénk. Kivéve, gondolta James, a szexuális életünket. Arról is csak azért nem beszélhetünk, mert nem létezik. – Készülődnél végre a vacsorához? – kérdezte. – Kész vagyok – mondta, magára mutatva a szürke szövetszoknyában és garbóban. – Csak ide megyünk a szomszédba. A Knickerbockerbe. Röpködnek odakint a mínuszok. És nem vagyok hajlandó kiöltözni egy huszonkét éves butuska pipi kedvéért. – Nem tudhatod, hogy Lola Fabrikant butuska pipi-e. – Ez tipikus férfiszöveg volt – jegyezte meg Mindy. – Sem te, sem Philip Oakland nem lát túl az orrán. Mert mind a ketten a kisebbik fejetekkel gondolkodtok. – Én nem – mondta James ártatlanul. – Valóban? – kérdezte Mindy. – Ez esetben miért van rajtad nyakkendő? – Mindig nyakkendőt viselek. – Soha nem viselsz nyakkendőt. – Lehet, hogy ez már az új énem – vont vállat James, megpróbálva könnyedén venni a dolgot. Szerencsére Mindy nem lovagolt tovább az ügyön. – Hülyén fogsz kinézni a nyakkendőben és a V nyakú pulóverben – mondta. James kibújt a pulóverből, aztán megadta magát, és a nyakkendőt is levette. – Egyáltalán, miért kell ez a vacsora? – kérdezte Mindy, aznap már negyedszerre vagy ötödszörre. – Oakland hívott meg minket, nem emlékszel? Tíz éve lakunk egy házban, és még sosem jöttünk össze. Úgy gondoltam, hogy ideje lenne. – Megkedvelted Oaklandet? – kérdezte kétkedve Mindy. – Nincs vele bajom. – Úgy tudtam, hogy utálod. Mert még arra sem emlékezett, hogy ki vagy. Házasság, gondolta James. Tényleg olyan, mint a kurtavas, ami örökre a múltadhoz láncol. – Én ilyet soha nem mondtam – tiltakozott. – De mondtál – állította Mindy. – Folyton ezt mondtad. James kiment a fürdőszobába, hogy megszabaduljon a felesége kérdéseitől. Mindynek igaza volt – James hazudott a vacsorameghívásról. Egyáltalán nem Philip hívta meg őket; épp ellenkezőleg, január első két hetében mindent megtett azért, hogy elkerülje a találkozást az előcsarnokban. De James kitartott, és Philip végül beadta a derekát. James nem bírta Philipet, de annál jobban bírta Lolát. Amióta csak összefutottak a Paul Smith üzletben, azt az irracionális elképzelést dédelgette magában, hogy a lány talán érdeklődik iránta. Emlékeztetve magát arra, hogy néhány percen belül hús-vér valójában látni fogja a bájos Lola Fabrikantet, James levette a szemüvegét, és a tükörhöz hajolt.
Csupasznak tűnt a szeme, mintha Platón egyik barlanglakójáé lenne, aki még soha nem látta a napfényt. A szemei között két mély barázda húzódott, ahová olyan gyakran vetették el az elégedetlenség magvait, hogy örökre belevésődtek. Feszesre húzta a bőrét, mintha el akarná törölni a boldogtalanság nyomát. Megállt a fürdőszobaajtóban. – Mi az a cucc? – kérdezte Mindytől. – Milyen cucc? – Mindy levette a szoknyát és egy vastag, fekete harisnyanadrágot húzott magára. – Amit a társaság krémje használ – mondta James. – Hogy eltüntesse a ráncait. – Botox? – kérdezte Mindy. – Mi van vele? – Gondoltam, nekem sem ártana. – A felesége döbbent arcát látva hozzátette: – Jól jöhet a könyv turnéján, ha az ember fiatalabbnak látszik. Hát nem ezt mondja mindenki? *** Lola gyűlölte a Knickerbocker éttermet, ami tele volt öregekkel és helybeliekkel – vegyes felvágott, gondolta, egyáltalán nem egy fényes társaság a kibolyhosodott pulóvereikkel és olvasószemüvegeikkel. Ha ilyen élet vár rá Philip mellett, akkor inkább megöli magát. Azzal vigasztalódott, hogy James Gooch is ott lesz a vacsorán, akinek most fog megjelenni a könyve, és már mindenki arról beszél, bár Philip azt mondta, hogy nem érti, miért. James Gooch szerinte másodrendű író. Tegyük fel, hogy az, de Lola még így sem értette, miért nem kedveli Philip Jamest. James aranyos, döntötte el, és könnyen kezelhető. Folyton őt lesi, és amikor találkozik a tekintetük, James lesüti a szemét. A felesége, Mindy Gooch egészen más eset. Valahányszor Mindy megszólalt, Lolát majd’ szétvetette a düh. Mindy meg sem próbált titkot csinálni abból, hogy szándékosan tesz úgy, mintha Lola nem ugyanabban a bokszban ülne, közvetlenül mellette. Még csak a fejét sem fordítja felé, hogy ránézzen, hanem Philipnek szenteli minden figyelmét. Nem mintha Lola társalogni akart volna Mindyvel. Mindy kicsit ijesztő azzal a nyolcvanas évekbeli bubifrizurájával, a hegyes orrával, a fakó bőrével, és ami végképp rejtélyes, hogy úgy viselkedik, mintha csinos volna. Lolának az is megfordult a fejében, hogy talán, egymillió évvel ezelőtt, amikor tizennyolc éves volt, Mindy akár még vonzó is lehetett. Ha igen, akkor gyorsan elhervadt. Lola úgy gondolta, hogy tizennyolc évesen bármelyik lány lehet csinos, de később válik el, ki az igazi szépség. Csinos voltál huszonkét éves korodban? És harminc-, hovatovább negyvenévesen? Erről Schiffer Diamond jutott az eszébe, akiről Philip azt állította, hogy még negyvenöt évesen is gyönyörű. Lola ezzel elvből nem értett egyet. Philip erre azt mondta, hogy féltékeny. Lola tagadta, kijelentve, hogy ennek éppen az
ellenkezője az igaz – más nők féltékenyek rá. Philip ezt nem fogadta el, és Lolának végül el kellett ismernie azt, hogy Schiffer Diamond jól néz ki „a korához képest”. Mindy Gooch esetében a féltékenység szóba sem jöhetett. Lola legszívesebben beleszúrta volna a villáját. – Szeretném, ha jól átsütnék a steakemet – közölte Mindy a pincérrel. – Párolt zöldséggel kérem. Párolt, nem sauté! Ha meglátom a vajat, visszaküldöm. – Természetesen, asszonyom – mondta a pincér. Ha valaha olyan lennék, mint Mindy Gooch, megölném magam, gondolta Lola. Mindy nyilván mindig így viselkedik, mert Philip és James szemrebbenés nélkül hallgatta, majd visszatértek az emelkedett férfitémákhoz. – Mi a művész hivatása a mai társadalomban? – tette fel a kérdést James. – Néha eltűnődöm azon, hogy van-e még értelme az ember munkájának. – Az ember? – szólt közbe Mindy. – És mi van a nővel? – Régen az embert mutatta fel – folytatta zavartalanul James. – A művész tükröt tartott a társadalomnak. Feltárta az igazságot, vagy inspirációt adott. – Ha a művészet a társadalmat tükrözi, akkor nincs többé szükségünk művészekre – vetette ellen Philip. – Arra ott van a reality tévé. Ami még jobban is csinálja. – Nézi valaki a My Super Sweet 16-sorozatot? – kérdezte Lola. – Az tényleg nagyon jó. – Én igen – mondta James. – És a Hills? – kapott rajta Lola. – Az milyen jó! – Mi a túró az a Hills? – hördült fel Mindy. James összenézett Lolával, és elmosolyodott. A vacsora után James egyedül találta magát Lolával a járdán az étterem előtt. Mindy a mosdóban volt, Philip pedig összefutott néhány ismerőssel. Lola a kabátját gombolta. James jobbra-balra nézegetett az utcán, hogy elkerülje a pillantását. – Nem fázik? – kérdezte. – Soha nem fázom – mondta Lola. – Tényleg? A feleségem mindig fázik. – Az baj – mondta Lola, akit nem érdekelt a Mindyről folyó társalgás. – Mikor jön ki a könyve? – Hat hét múlva. Pontban – felelte James. – Biztos izgul. Alig várom, hogy elolvashassam. – Igazán? – mondta James meglepetten, arra gondolva, hogy milyen érdeklődő Lola. Mindy nagyon tévedett vele kapcsolatban. Lola egyáltalán nem az a buta kis pipi. Okos lány. – Adhatok egy előzetes példányt – mondta. – Jó – felelte Lola, James érzése szerint őszinte lelkesedéssel. – Föl tudom vinni. Holnap. Otthon lesz?
– Jöjjön tízkor – mondta Lola. – Akkor megy Philip az edzőterembe. Én meg úgy unatkozom délelőttönként. – Tízkor – mondta James. – Ott leszek. Lola lépett egyet felé. James látta, hogy didereg. – Biztos nem fázik? – kérdezte. Lola vállat vont. – Talán egy kicsit. – Odaadom a sálamat. – James letekerte a nyakából a csíkos gyapjúsálat, amit egy utcai árustól vett. Bepillantva a vendéglőbe nem látta sem Mindyt, sem Philipet, ezért gyöngéden Lola nyaka köré csavarta a sálat. – Így már jobb lesz – mondta. – Majd holnap visszaadja. – És ha soha nem adom vissza? – nézett föl rá Lola. – Nem mindennap kap egy lány sálat egy híres írótól. – Hát itt vagy – lépett ki az ajtón Mindy, Philippel a nyomában. – Egy búcsúital? – vetette fel James. – Részemről nem – mondta Mindy. – Még csak kedd van, és egy hosszú hét áll előttem. – Biztos jót tenne – fordult James Philiphez. – Mára nekem is ennyi volt – válaszolta Philip, és karon fogta Lolát. – Talán majd legközelebb. – Rendben – mondta James. Csalódást érzett. Lola és Philip pár lépéssel megelőzte őt és Mindyt. Lola fiatalos energiával haladt, Philip karjába csimpaszkodva. Időnként fölpillantott Philipre, és nevetett. James szerette volna tudni, min mulat ilyen jól. Azt kívánta, bár ő sétálhatna ilyen vidáman egy lánnyal. Helyette ott volt neki Mindy. Tudta, hogy fázik, mert nem volt hajlandó kalapot venni, nehogy összekócolódjon a haja, és most némán baktatott James mellett, behúzott vállal, összefont karral a hidegben. Amikor megérkeztek az Ötödik sugárút 1. előcsarnokába, Philip és Lola egyenesen a lifthez ment, ködös célzást téve arra, hogy majd valamikor a jövőben megismétlik a vacsorát. Mindy bevonult a hálószobába és felvette a flanelpizsamáját. Jamesnek továbbra is Lolán járt az esze, és hogy holnap újra találkoznak. – A francba – mondta Mindy. – Megfeledkeztem Skippyről. – Ne aggódj – mondta James. – Majd én megsétáltatom. Kivitte a kutyát a házuk mögötti Washington Mews macskaköves utcájába. Amíg Skippy a dolgát végezte, James fölfelé bámult az épület tetejére, mintha azt remélné, hogy megpillanthatja Lolát a magasban. De csak az impozáns szürke kőtömböt látta, és mire visszatért a lakásba, Mindy már ágyban volt, a New Yorkert olvasva. Amikor James belépett, leengedte a folyóiratot. – Mi volt ez az egész? – kérdezte. – Miről beszélsz? – kérdezte James a cipőjét és a zokniját húzva. – Azt mondtad, hogy nézed a My Super Sweet 16 sorozatot. – Mindy lekapcsolta az olvasólámpáját. – Néha nem tudok eligazodni rajtad.
James még nem volt fáradt, ezért fogta magát és átment a dolgozószobájába. Ült az íróasztalánál, mezítláb, és kibámult a kis ablakon a parányi udvarra. Hány órát töltött ennél az asztalnál, kifelé nézve az ablakon, miközben szavanként rakta össze a könyvét? És mindezt miért? Egy másodpercekből álló élet elvesztegetve a számítógép előtt, azért, hogy újrateremtsen egy életet, miközben az élet ott van mindenütt körülötte. Valaminek meg kell változnia, gondolta, felidézve magában Lolát. Visszament a hálószobába, és mereven feküdt a felesége mellett. – Mindy? – szólította meg. – Mmm – válaszolt egy álmos hang. – Nekem szükségem van a szexre – mondta. – Ha már felhoztad. – Remek, James – mormolta Mindy a párnájába. – De tőlem nem kapod meg. Ma este semmiképp sem. Mindy elaludt. James ébren hevert. Múltak az emésztő másodpercek, aztán percek, talán órák. James felkelt, és bement Mindy fürdőszobájába. Ritkán merészkedett oda; ha Mindy rajtakapta, mindig nekitámadt, hogy „mit keres ott”. Eszébe ne jusson nála könnyíteni magán. James ezúttal könnyített magán, gondosan belevizelt a csészébe anélkül, hogy felhajtotta volna az ülőkét. Aszpirint keresve kinyitotta Mindy gyógyszeres szekrényét. Mint minden az életükben, évek óta ez sem volt takarítva. Talált három, majdnem üres fogkrémestubust, egy üveg megikrásodott babaolajat, maszatos sminkkészletet és vagy egy tucat receptre kapható gyógyszert, köztük három üvegcse Cipro antibiotikumot 2001. októberi dátummal – amit Mindy bizonyára egy 9/11 utáni újabb támadás esetére készletezett be a családnak –, egy adag maláriaellenes szert és antihisztamint (kutyaharapásra és kiütés esetén, olvasta a címkén), egy üveg altatót, amin az állt, hogy TÚLADAGOLNI VESZÉLYES. Ez Mindy, gondolta, készen áll minden vészhelyzetre, beleértve a halált is. Csak a szexre nem. Megcsóválta a fejét, és bevett egy szem altatót. Visszabújva az ágyba azonnal élénk képekkel tarkított álomba merült. A föld fölött suhant. Különös helyeket látott, ahol mindenki hajókon élt. Meleg, sós vizű tengerben fürdött. Aztán szexelt egy filmsztárral. Már majdnem elélvezett, amikor felébredt. – James? – mondta Mindy. Már felkelt, készült munkába menni, de előtte még összehajtogatta a mosott ruhát. – Jól vagy? – Igen – felelte James. – Beszéltél álmodban. És nyögtél. – Ó – mondta James. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak visszamerülhetne az álmaiba. Vissza a repüléshez, az úszáshoz és a szexhez. De találkozni fog Lolával, emlékeztette magát, és kipattant az ágyból.
– Mit fogsz csinálni ma? – akarta tudni Mindy. – Nem tudom – válaszolta. – Van pár dolgom. – Kell itthon papírtörlő, mosogató és szemeteszsák. Meg alufólia. És kutyaeledel Skippynek. Eukanuba minifalatok. Mini! Ez nagyon fontos. Nem ehet nagy falatokat. – Írnál listát? – kérdezte James. – Nem, szó sem lehet róla – felelte Mindy. – Elegem van abból, hogy mindent én csináljak és mindenkinek a mamája legyek. Ha lista kell, írjál magadnak. – De én intézem a bevásárlást – tiltakozott James. – Igen, és én értékelem is. De az egészet neked kéne vállalnod, nem csak a felét. – Mi van? – kérdezte James, arra gondolva, hogy ez egy újabb jó kezdet James Gooch egy tipikus napjához az életben. – Sokat töprengtem már ezen – mondta Mindy. – Mint azt tudod, a blogírás arra késztetett, hogy megvizsgáljak dolgokat, amelyekkel eddig nem akartam szembenézni. Az bizony lehet, gondolta James, de annak nincs jele, hogy ez Mindyt érzékenyebbé tette volna. Csak nyomul és nyomul előre, átgázolva az embereken. – És arra a következtetésre jutottam – folytatta Mindy –, sorsdöntő, hogy az embernek felnőtt legyen a házastársa. Mielőtt még James reagálhatott volna, Mindy kirontott a szobából. – Aha! – hallatszott a kiáltása, ami arra utalt, hogy valamilyen ötletet kapott a blogjához. „Az egyik öröme annak, ha nincs meg mindenünk, hogy nem csinálunk meg mindent – írta. – Ma reggel megvilágosodásom támadt. Nem csinálom tovább! Az állandó teendőkre gondolok: mosás, bevásárlás, hajtogatás, listák… A véget érni nem akaró listák. Mindannyian tudjuk, hogy mi az a lista. Listát írsz a férjednek, aztán ugyanannyi idődbe telik ellenőrizni, hogy elvégzett-e mindent, mintha magad végezted volna el. Nos, ezek az idők elmúltak. Az én háztartásomban. Örökre.” Mindy elégedetten ment vissza a hálószobába, hogy tovább zaklassa Jamest. – Még valamit – mondta. – Tudom, hogy hat hét múlva megjelenik a könyved, de el kell kezdened írni a következőt. Most rögtön. Ha a könyv sikeres lesz, újat akarnak majd tőled. Ha viszont megbukik, akkor neked lesz szükséged egy újabb projektre. James felpillantott a fehérneműfiókból. – Azt hittem, nem akarod többé a mamát játszani. Mindy mosolygott. – Touché. Ez esetben rád bízom a jövődet. De addig is, el ne felejtsd a minifalatokat. Miután a felesége távozott, James gondosan felöltözött, több farmert és inget is végigpróbálva, míg végül megállapodott egy régi, fekete kasmírgarbónál, ami éppen megfelelő mennyiségű lendületet és írói komolyságot képviselt. Megnézve magát a tükörben elégedett volt az eredménnyel. Lehet, hogy Mindy nem találja őt érdekesnek, de ez nem jelenti azt, hogy más nők sem.
*** Délelőtt, az edzőterembe menet Philip összefutott Schiffer Diamonddal a boltban. Azóta nem tudta kiverni a fejéből, hogy az új év első napján telefonált neki. Hiába mondta magának, hogy ő nem tett semmi rosszat, mégis úgy érezte, hogy mentegetőznie kell, magyarázattal tartozik. – Már akartalak hívni – mondta Schiffernek. – Mindig hívni akarsz, nem? – válaszolta Schiffer. Most, hogy Lola hozzáköltözött, végképp le kellett volna számolnia a Philiphez fűződő érzéseivel, de sajnos nem múlt el az, amit Philip iránt érzett, és ez oktalan ingerültséget keltett benne. – Kár, hogy soha nem teszed meg. – Te is hívhatnál engem – vetette fel Philip. – Oakland – sóhajtott Schiffer. – Nem tűnt még fel neked, hogy már felnőttek vagyunk? – De igen – mondta Philip a PowerBar szeletek között válogatva. Ami felidézte benne, milyen sokszor jártak itt együtt a múltban, hogy szeretkezés után fagylaltot és kenyeret vegyenek, vagy kávét, szalonnát és vasárnaponként a New York Timest. Ezek az oldott, békés pillanatok azóta is hiányoznak az életéből. Akkor úgy gondolta, hogy örökké együtt maradnak, és még nyolcvanévesen is követik ugyanezt a vasárnapi rutint. De voltak másféle időszakok is, egy veszekedés után, vagy amikor Schiffer visszament L. A.-be, vagy úgy utazott el valahová forgatni, hogy nem voltak terveik a jövőre – akkor Philip keserűen állt ugyanitt, cigarettát vett, és megfogadta magának, hogy sosem találkozik vele többé. – Figyelj – mondta. – Hmm? – kérdezte Schiffer. Kézbe vett egy magazint, amelynek az ő fotója volt a címlapján. Philip elmosolyodott. – Még mindig gyűjtöd őket? – Már nem úgy, ahogy régen – felelte Schiffer. Megvette az újságot, és elindult kifelé. Philip követte. – Ez a dolog Lolával… – kezdte. – Philip – szakította félbe Schiffer –, mondtam már. Semmi közöm hozzá. – De csak akkor szólította a keresztnevén, amikor mérges volt rá. – Szeretném megmagyarázni. – Nem kell. – Nem én akartam. A szülei elvesztették minden pénzüket. Nem volt hová mennie. Mit kellett volna tennem… kidobni az utcára? – A szülei elvesztették minden pénzüket? Ugyan már, Philip – mondta –, ennyire még te sem lehetsz hiszékeny.
– De ez igaz – erősködött Philip, pedig érzékelte, hogy milyen nevetségesen hangzik. Kicsomagolta a PowerBar szeletet, és védekezően mondta: – Te Brummingerrel voltál. Nem haragudhatsz rám Lola miatt. – Ki mondta, hogy haragszom? – Te vagy az, akit sosem lehet elérni – folytatta Philip, azon tűnődve, miért is olyan bonyolultak a nők. – Most itt vagyok, Philip – mondta Schiffer megállva a Nyolcadik utca és az Ötödik sugárút sarkán. – Már hónapok óta. Még mindig érdeklem, gondolta Philip. – Akkor vacsorázzunk együtt. – Lolával? – kérdezte Schiffer. – Nem. Lola nélkül. Mit szólsz a jövő csütörtökhöz? Enid egy balettre viszi Lolát. – Milyen becsületes terv – jegyezte meg Schiffer szarkasztikusan. – Két régi barát együtt vacsorázik. Miért ne lehetnénk barátok? Miért kell neked mindig mindenből akkora ügyet csinálnod? – Oké, fiacskám. Vacsorázni fogunk – mondta Schiffer. – Akár főzhetek is. *** Mindeközben az Ötödik sugárút 1.-ben James Gooch szeretkezni készült Lolával. Nem ténylegesen szexelni – amiről tudta, hogy valószínűleg túl van az elérhető lehetőségek határán –, hanem csak verbálisan. Az érdeklődésére és az elismerésére vágyott. Tíz óra tízkor, mert nem akart túl lelkesnek tűnni, felment a lifttel a tizenkettedik emeletre. Másra sem bírt gondolni, mint Lolára, de amikor kinyílt az ajtó, figyelme egy részét Philip lakása vonta magára, elkerülhetetlenül összehasonlítva a magáéval. Oaklandé igazi lakosztály volt. És nem egy hosszú folyosóra felfűzött dobozszerű helyiségek sora. Volt előtere, tágas nappalija kandallóval, közlekedőfolyosói, és amikor James követte Lolát a nappaliba, bepillanthatott a megfelelő méretű konyhába is, ahol gránitpultokat és négyszemélyes étkezőasztalt látott. Az antik és a modern ötvözetét nyújtó lakás régi gazdagságra, ízlésre, utazásokra és lakberendező keze nyomára utalt. James megjegyezte magának a keleti szőnyeget, az afrikai szobrot és a bőr klubfoteleket a kandalló előtt. Hányszor üldögélhetett itt Oakland Lolával, Scotchot kortyolva, majd szeretkezve a zebracsíkos szőnyegen? – Elhoztam a könyvem – mondta James sután. – Ahogy megígértem. Lola a tél ellenére divatos kis pólót viselt – de hát nem teszi-e manapság minden fiatal lány közszemlére kívánatos testét mind a négy évszakban? –, a fenekére simuló kockás nadrággal és csinos, kék bársonypapuccsal, amelyre koponya és lábszárcsont volt hímezve. Ahogy kinyújtotta a kezét a könyvért, észrevehette, hogy James a lábát nézi, mert az egyik papucs orrával megérintette a másik papucs sarkát, és
azt mondta: – Ez még tavalyi. Szerettem volna angyalkásat vagy pillangósat, de nem ment. Hatszáz dollárba kerül, amit nem engedhetek meg magamnak. – Sóhajtva helyet foglalt a kanapén. – Szegény vagyok – magyarázta. James nem tudta, hogyan reagáljon erre az információáradatra és közlésre. Ekkor megszólalt Lola mobilja, a lány felvette, és élénk társalgásba merült sűrű „jaj, istenem!” és „basszus!” felkiáltásokkal kísérve, mintha ő ott sem lenne. James kissé sértve érezte magát. A találkozásukra készülve arról fantáziált, hogy valójában ő érdekli Lolát, és a könyv csak ürügy volt, de most elbizonytalanodott. Tíz perc múlva feladta, és elindult az ajtó felé. – Várj egy pillanatot – szólt bele Lola a mobilba. A telefonra mutatott, és beszédes mozdulattal jelezte, hogy nem ő tehet róla. Eltartotta a mobilt a fülétől. – Elmegy? – kérdezte Jamestől. – Úgy gondoltam, igen – felelte James. – Miért? – Nem tudom. – Nem kell elmennie. Egy perc, és végzek. – James ebben kételkedett, de azért leült, és úgy reménykedett, akár egy tizennyolc éves fiú, hogy hátha van esélye lefektetni a lányt. Figyelte, ahogy Lola fel-alá jár a szobában, s egyszerre elbűvölte és megfélemlítette az energiája, a fiatalsága, a haragja, de leginkább az, hogy mit gondolhat róla. Lola befejezte a beszélgetést, és ledobta a mobilt a kanapéra. – Na látja – mondta. – Két társasági lány összeverekedett egy klubban, egy csomóan videóra vették és feltették a Szurkapiszkára. – Ó – mondta James. – A lányok még mindig csinálnak ilyeneket? Lola úgy nézett rá, mint egy bolondra. – Viccel? A lányok nagyon gonoszak. – Értem – mondta James. Kínos szünet állt be. – Elhoztam a könyvemet – ismételte meg, hogy megtörje a csendet. – Tudom – mondta Lola. Eltakarta a szemét. – Össze vagyok zavarodva. – Nem kell elolvasnia, ha nem akarja – mondta James. A könyv ott feküdt közöttük a dohányzóasztalon. A borítón a New York-i kikötő színes képe 1775-ből. A könyv címe – Egy amerikai terrorista naplója – kiemelt piros betűkkel állt a tetején. Lola leengedte a kezét, és merőn nézte Jamest, aztán eszébe jutott a könyv, és felemelte. – El akarom olvasni. Tényleg. De ki vagyok borulva Philip miatt. – Ó – mondta James. Egy pillanatra teljesen megfeledkezett Philipről. – Olyan undok. – Valóban? Lola bólintott. – Azóta, amióta megkért, hogy költözzem hozzá. Állandóan kritizál, bármit teszek. – Lola testhelyzetet változtatott a kanapén. – A múltkor is. Sóradírt használtam a fürdőszobában, és egy kis só került a padlóra. De nekem akkor sürgős dolgom volt, el kellett mennem a drogériába, Philip közben hazajött, és
elcsúszott a són. És amikor visszaértem, üvöltözött velem, hogy milyen rendetlen vagyok. James közelebb húzódott hozzá a kanapén. – Biztos vagyok benne, hogy nem komoly – mondta. – Ilyenek a férfiak. Kell egy kis idő az összecsiszolódáshoz. – Gondolja? – kérdezte Lola, érdeklődéssel nézve rá. – Hát persze – bólogatott James. – A férfiaknak időbe telik, míg hozzászoknak valamihez. – Ez Philipre különösen igaz – mondta Lola. – Az anyám is figyelmeztetett. Amikor a férfiak megöregszenek, megrögzött szokásaik lesznek, és a nőnek tekintettel kell lenni rájuk. – Milyen igaz – helyeselt James azon tűnődve, hogy őt vajon mennyire nézi öregnek. – De nekem sem könnyű – folytatta Lola –, mert én vállalok minden kockázatot. Fel kellett adnom a lakásomat. És ha rosszul alakulnak a dolgok, hát nem tudom, mi lesz velem. – Biztos vagyok abban, hogy Philip szereti magát – mondta James, miközben az ellenkezőjét kívánta, hogy ő foglalhassa el Oakland helyét. De ez mindaddig lehetetlen, amíg Mindy úgy nem dönt, hogy megszabadul tőle. – Komolyan úgy gondolja? – kapaszkodott bele Lola a szavaiba. – Ő mondta ezt magának? – Nem – felelte James. – De hát miért is ne szeretné? – tette hozzá gyorsan. – Hiszen maga olyan – James tétovázott – …olyan gyönyörű. – Komolyan úgy gondolja? – kérdezte ismét Lola, mintha kételkedne önmaga szépségében. Milyen aranyos, gondolta James. Fogalma sincs róla, hogy mennyire vonzó. – Bárcsak Philip mondaná ezt nekem! – sóhajtotta Lola. – Nem mondja? Lola szomorúan rázta meg a fejét. – Soha nem mondja, hogy szép vagyok. És azt sem, hogy szeret. Csak ha kényszerítem rá. – Minden férfi ilyen – bölcselkedett James. – Én sem mondom soha a feleségemnek, hogy szeretem. – Jó, de maga házas – ellenkezett Lola. – A felesége tudja, hogy szereti. – Ez azért bonyolultabb – mondta James hátradőlve a kanapén és keresztbe téve a lábát. – Férfiak és nők között mindig bonyolult a helyzet. – De a múltkor este – érvelt Lola – maga meg a felesége… olyan boldognak tűntek együtt. – Vannak jó pillanataink – egyezett bele James, noha éppen egy jó pillanatuk sem jutott eszébe. Újra letette a lábát, remélve, hogy Lola nem veszi észre a merevedését.
– Jaj – ugrott fel Lola –, indulnom kell Philip elé. James vonakodva állt fel. Ilyen rövid volt csak a látogatás? Pedig már azt hitte, hogy kezdenek jól alakulni a dolgok. – Köszönöm, hogy felhozta a könyvét – mondta Lola. – Már ma délután nekifogok az olvasásnak. És majd beszámolok a véleményemről. – Remek – felelte James fellelkesülve a lehetőségtől, hogy Lola újra találkozni akar vele. Az ajtóban megpróbálta arcon csókolni. Ügyetlen próbálkozás volt, és ahogy Lola elfordította a fejét, csak a haját érintette meg a szájával. A lány haját érezve az arcán olyan izgalomba jött, hogy hátrált egy lépést, és megbotlott a szőnyeg sarkában. – Jól van? – kérdezte Lola megragadva a karját. James megigazította a szemüvegét. – Igen – mondta mosolyogva. – Viszlát hamarosan – intett utána Lola, és becsukva az ajtót visszament a lakásba. Milyen édes ez a James Gooch, hogy ilyen nyíltan veszkődik utána. Lola természetesen nem viszonozta az érzelmeit, de James az a fajta férfi, akinél bármit elérhetne, amit csak akarna. És bestselleríró. Jól jöhet még valamikor a jövőben. James feszülő nadrággal várta a liftet. Bolond ez a Philip Oakland, gondolta bőszen, maga elé képzelve Lola mellét. Szegény kicsike, valószínűleg fogalma sincs arról, hogy mibe keveredett. *** Egy emelettel feljebb Annalisa Rice nagy, piros pecsétet nyomott egy boríték sarkára, és átadta a szomszédjának. Hat nő, köztük Connie Brewer ült az ebédlőasztal körül, meghívókat borítékolva a King David jótékonysági báljára. A King David Brewerék saját alapítványa volt, amely egy Wall Street-i étteremben adott vacsorapartiból nőtte ki magát az Armoryban megtartott extravagáns multimédiás eseménnyé. Minden új Wall Street-i Sandy Brewer ismeretségére vágyott, vele akart barátkozni és üzletelni, és hajlandó volt megfizetni az árat az ügy támogatásával. Connie Annalisát kérte fel társelnöknek. A feltételek egyszerűek voltak: egyenként ötvenezer dollárért – amelyért Paul boldogan töltötte ki a csekket – vásárolnia kellett két asztalt, és részt vennie a tervezésben. Annalisa ugyanazzal a szenvedéllyel vetette bele magát a munkába, mint amilyennel ügyvédként dolgozott. Tanulmányozta a pénzügyeket – a tavalyi eseményen hatalmas összeg, harmincmillió dollár gyűlt össze, és az idén ötmillióval többre lehetett számítani. Ételeket kóstolt és virágkompozíciókat nézett meg, ellenőrizte a meghívottak listáját és végigülte a többórás bizottsági megbeszéléseket. Nem éppen izgalmas munka, de végre más célja is volt a lakáson
kívül, és elterelte a figyelmét Paulról. A kínai utazás óta, ahol Paul és Sandy napközben üzleti ügyeket intézett, Connie és Annalisa pedig egy sofőrrel és egy idegenvezetővel Mercedesen járta a templomokat és múzeumokat, Paul egyre titkolózóbb és megközelíthetetlenebb lett. Idehaza a dolgozószobájában töltötte ideje legnagyobb részét, hosszú telefonokat bonyolított, vagy grafikonokat készített a számítógépén. A munkájáról nem volt hajlandó beszélni, csak annyit mondott, hogy nagy áttörés küszöbén állnak a kínaiakkal, amely meg fogja változtatni a nemzetközi részvénypiacot, és ők dollármilliárdokat keresnek majd vele. – Mit tudsz erről a kínai megállapodásról? – kérdezte Annalisa Connie-t egyik nap, nem sokkal azután, hogy visszaérkeztek New Yorkba. – Én már rég felhagytam azzal, hogy kérdéseket tegyek fel – válaszolta Connie, felnyitva a kis laptopját. – Sandy néhányszor megpróbálta elmagyarázni, aztán feladtam. – Nem zavar, hogy sejtelmed sincs, mivel foglalkozik a férjed? – kérdezte Annalisa. – Nem – felelte Connie az adományozók névsorát tanulmányozva. – És ha illegális? – folytatta Annalisa, de maga sem tudta, honnan jutott ez az eszébe. – Sandy soha nem tenne olyat, ami illegális. És Paul sem. Ő a férjed, Annalisa. Aki csodálatos, és te szereted. Sok időt töltve Connie-val Annalisa pontosabb képet alkothatott a jelleméről. Connie naivan romantikus, örök optimista, aki imádja a férjét, és azt hiszi, hogy bármit elérhet, ha édeset használ a savanyúval szemben. Sandy sok pénzét természetesnek veszi, és mintha fel sem merült volna benne, hogy kevesebb pénzzel milyen lenne az élete. Annalisa arra jött rá, hogy Connie nem azért viselkedik így, mert arrogáns, hanem azért, mert egyszerű lélek. Hatéves korától egyetlen dolognak szentelte magát – a táncnak; tizennyolc évesen már professzionális táncos volt, és még a középiskolát sem fejezte be. Connie nem hülye, de nagyon korlátozott a tudása. Ha elemezni kellett valamit, meg volt lőve, mint a kisdiák, aki bemagolta az államok nevét, de a térképen már nem tudná elhelyezni őket. Erősebb személyiségként Annalisa gyorsan átvette az irányító szerepet, és úgy tűnt, hogy ezt Connie minden további nélkül elfogadja. Gondoskodott arról, hogy Annalisát meghívják az ebédekre és a butikokban rendezett éjszakai koktélpartikra; megadta neki azoknak az embereknek a nevét, akik házhoz mennek frizurát készíteni, gyantázni, manikűrözni és pedikűrözni – „hogy ne kelljen nyilvánosan mutatkoznod vattával a lábujjaid között”, mondta Connie –, vagy akár sminkelni. Connie megszállottja volt a külsőnek, és ennek alapján úgy vélte, hogy Annalisa ugyanígy van vele, s kinyomtatta a róla készült fotókat is a társasági weboldalakról, amelyeket minden áldott reggel ellenőrzött. – Volt ma rólad egy isteni kép
a Women’s Wear Dailyn – újságolta Connie gyermeki izgalommal. Vagy: – A legjobb fotók készültek rólunk a tegnap esti parfümbemutatón. – Majd kötelességtudóan megkérdezte, hogy küldjön-e futárt a kinyomtatott képekkel Annalisa lakására. – Köszönöm, Connie, de én is megnézhetem őket – válaszolta Annalisa. Ennek ellenére két óra múlva jelentkezett a portás, és felhoztak neki egy borítékot. Annalisa megnézte a fotókat, és betette őket egy fiókba. – Téged igazán érdekelnek ezek a dolgok? – kérdezte meg Connie-tól egyik nap. – Persze – mondta Connie. – Téged nem? – Nem annyira – mondta Annalisa. Connie megbántódott, Annalisa pedig rosszul érezte magát, amiért meggondolatlanul lekicsinyelte Connie egyik legfőbb örömét az életben. És Connie annyira büszke volt arra, hogy Annalisa a barátnője, és eldicsekedett vele, hogy Annalisa tudományos könyvet írt az egyetemen, a Charlie Rose Show vendége volt, találkozott az elnökkel és Washingtonban dolgozott. Cserében Annalisa tiszteletben tartotta Connie érzéseit. A filigrán Connie mesebeli tündérre emlékeztette Annalisát vékony csontjaival és kecses végtagjaival. Szerette a csillogó, bájos és rózsaszín dolgokat, a Harry Winston- és a Lalaounis-ékszereket. Megmutogatva a legújabb ékszereit ragaszkodott ahhoz, hogy Annalisa felpróbáljon egy sárga gyémántgyűrűt vagy egy színes zafírokból fűzött nyakláncot, és erősködött, hogy vigye el kölcsönbe. – Nem – mondta Annalisa határozottan, visszaadva az ékszert. – Nem fogok egy félmillió dollárt érő gyűrűben mászkálni. Mi van, ha történik valami? – De hiszen biztosítva van – mondta Connie úgy, mintha a biztosítás minden felelősséget elháríthatna. Most, a tágas penthouse lakosztály ebédlőjében Connie-val és a bizottság nőtagjaival ülve az asztal körül, Annalisa végignézett a borítékolókon, és rájött, hogy olyanok, akár a gyerekek a gyakorlati foglalkozáson. Lepecsételte a következő borítékot, miközben hallgatta a szokásos női csevegést gyerekekről, férjekről, otthoni dolgokról, ruhákról, frizurákról és a legújabb pletykákról – az egyetlen különbség a nívób a n volt. Az egyik asszony ellenezte, hogy svájci bentlakásos iskolába küldjék a lányát; a másik házat épít egy karibi magánszigeten, és arra biztatta a többieket, hogy kövessék a példáját, mert akkor együtt lehetnek. Aztán az egyik nő előhozta a W magazin legújabb sztoriját, amely már három hete a fő társalgási téma volt ebben a szűk körben. Az újság elkezdte összegyűjteni a lehetséges jelölteket a legendás Mrs. Houghton megüresedett helyére, és Annalisát nevezték meg harmadiknak. Igen hízelgő volt a sztori, amelyben úgy jellemezték Annalisát, mint „lángvörös hajú szépséget Washingtonból, aki rohammal vette be New Yorkot”, de Annalisa inkább zavarba ejtőnek találta. Valahányszor megjelent valahol, valaki biztosan szóba hozta, ráadásul akkora hírverést keltett körülötte, hogy a fotósok minden eseményen a nevét kiabálták, és követelték, hogy álljon meg,
forogjon és pózoljon nekik. Ártalmatlan dolog volt, de a frászt hozta Paulra. – Miért akarnak lefényképezni? – kérdezte ingerülten, és megfogta Annalisa kezét a rövid, vörös szőnyeg végén, amely mögött egy divatlap vagy egy elektronikai cég logója díszelgett a plakátokon. – Nem tudom, Paul – felelte Annalisa. Létezik, hogy Paul ennyire nem érti azt a világot, amelybe mindenáron be akart kerülni? Billy Litchfield gyakran mondta, hogy ezek a partik a nők kedvéért vannak – a ruhák, az ékszerek mutogatására szolgálnak –, s talán Paul férfiként ezt nem képes felfogni. Társasági téren mindig is analfabéta volt, nem tud olvasni az emberekben, és nem lehet vele csevegni. Mindig merev és dühös lesz, ha olyan helyzetbe kerül, amit nem ért, és összeszorítja a száját, mintha lehetetlenné akarná tenni, hogy megszólaljon. Aznap este, látva a férje megfeszülő száját, Annalisa azon tűnődött, hogyan magyarázhatná el neki a felső tízezer társasági életének szabályait. – Ez olyan, mint egy születésnapi parti, Paul. Ahol az emberek fényképeznek, hogy megörökítsék emlékbe. – Nem tetszik a dolog – mondta Paul. – Nem akarom, hogy fotók keringjenek rólam az interneten. Nem akarom, hogy tudják, hogy nézek ki, vagy merre járok. Annalisa nevetett. – Hogy te milyen paranoiás vagy, Paul. Mindenkit lefényképeznek. Sandy Brewer fotói is ott vannak mindenütt. – Én nem vagyok Sandy. – Akkor nem kéne eljárnod – mondta Annalisa. – Talán neked sem – válaszolta Paul. Ez a megjegyzés felbőszítette Annalisát. – Talán vissza kéne költöznünk Washingtonba – jegyezte meg élesen. – Ezt meg hogy érted? Annalisa bosszúsan ingatta a fejét, de tudta, hogy felesleges leállnia vitatkozni vele, ami már a házasságuk elején kiderült. Ha nem értettek egyet valamiben, Paul minden egyes szavába belekötött, míg olyan messze nem jutottak az eredeti témától, hogy esély sem maradt a megoldásra és a megegyezésre. Paul elvből nem engedett. – Sehogy – mondta Annalisa. Három egymás utáni este otthon maradt, de Paul ettől mit sem változtatott a saját napirendjén, így aztán Annalisa ülhetett otthon egyedül a nagy lakásban, szobáról szobára bolyongva, amíg este tízkor Paul haza nem jött, megevett egy mogyoróvajas szendvicset, amit Maria, a házvezetőnő készített neki, aztán fölment dolgozni. Billy Litchfield még az anyjánál volt, és Annalisa átérezhette annak ürességét, hogy milyen egyedül lenni egy nagyvárosban, ahol a jelek szerint mindenki mást lefoglalnak a fontos teendői. A negyedik este feladta, és elment Connie-val, a fotósok újabb képeket készítettek róla, amelyeket Annalisa betett a fiókba, és nem szólt Paulnak. Most az egyik nő, aki folyton a W magazin sztoriján lovagolt, ezzel a kérdéssel
fordult Annalisához: – Hogyan sikerült felkerülnöd a listára? Amikor még csak hat hónapja vagy New Yorkban… – Nem tudom – mondta Annalisa. – Mert ő lesz a következő Mrs. Houghton – jelentette ki Connie büszkén. – Billy Litchfield is ezt mondja. Annalisa sokkal jobb Mrs. Houghton lenne, mint én. – Dehogy – tiltakozott Annalisa. – Akkor Billy intézte el, hogy felkerülj? – kérdezte az első nő. – Szeretem Billyt, de olyan nyomulós tud lenni – jegyezte meg egy másik. – Nem tudom, miért érdekes ez – mondta Annalisa újabb pecsétet nyomva a soron következő borítékra. Még mindig legalább egy százas köteg állt előtte az asztalon. – Mrs. Houghton meghalt. Nyugodjék békében. A többi nő ezen felháborodott. – Ugyan – mondta Annalisa, és felállt, hogy szóljon Mariának, tálalhatja az ebédet. – Nem értem, miért lenne ez cél. – Azért nem érted, mert neked ez nem fontos – válaszolta az egyik nő. – Mindig azok az emberek kapnak meg valamit, akik nem is akarják. – Ez igaz – helyeselt Connie. – Én nem akartam szóba állni Sandyvel, amikor először találkoztunk, és az lett a vége, hogy összeházasodtunk. – Maria – mondta Annalisa belökve a konyhába nyíló lengőajtót –, felszolgálná a Waldorf csirkesalátát és a sajtos kekszet? – Visszament az asztalhoz, és újra támadást intézett a borítékok ellen. – Megszereztétek már a parkolóhelyet? – érdeklődött Connie. – Nem – felelte Annalisa. – Elszántnak kell lenned a lakóbizottságiakkal – mondta az egyik nő. – Ne hagyd lerázni magad. Világossá tetted, hogy ráfizetnétek? – Ez nem olyan ház. – Annalisa érezte, hogy fejfájás kerülgeti. A parkolóhely, akárcsak a légkondicionáló, újabb katasztrófa lett. Paul megkereste a lakót, aki a sorsoláson elnyerte a parkolóhelyet, egy hallgatag férfit, a Columbia szívsebészét, és közölte, hogy meg akarja vásárolni tőle. Az orvos panaszt tett Mindynél, aki üzenetet küldött Paulnak, hogy ne próbálja megvesztegetni a többi lakót. Amikor Paul meglátta a jegyzetlapot, elfehéredett. – Hogy jutott ehhez hozzá? – kérdezte, a papírra utalva, amire az üzenetet írták. A bangkoki Four Seasons hotel jegyzettömbjéből származott. – Bent járt a lakásunkban – emelte fel a hangját Paul. – Onnan jutott hozzá. Az íróasztalomról. – Paul, ne légy bolond. – Akkor honnan vette? – követelt választ Paul. – Nem tudom – mondta Annalisa, és eszébe jutott, hogy karácsony előtt odaadta a kulcsokat Samnek. Tehát Sam, aki visszaadta a kulcscsomót, mégiscsak elárulta az anyjának. De ezt nem mondhatta el Paulnak, ezért állította, hogy csakis véletlenről lehet szó. És ez egy újabb dolog volt, amiben hazudnia kellett Paulnak, ami
rettenetes bűntudatot keltett benne, mintha valóban elkövetett volna valamit. Paul lecseréltette a zárakat, de ez is csak fokozta a gyűlöletét Mindy Gooch iránt, és megesküdött, hogy így vagy úgy, de elűzi a házból „azt a nőszemélyt”. Maria behozta az ebédet, és megterítette az asztalt az Asprey-nál vásárolt ezüstneművel és a Tiffany-porcelánnal, amiről Billy azt állította, hogy máig a legjobb. – Sajtos keksz! – kiáltott fel az egyik nő, kételkedve bámulva a kristálytálon felhalmozott aranyszínű kekszeket. – Annalisa, nem kellett volna – rótta meg. – Lefogadom, hogy fel akarsz minket hizlalni.
14 Mintha a könyve megjelenése előtti hetekben nem lett volna elég idegeskednivalója Jamesnek, és akkor még ez is! Gyűlölte magát érte, hiszen mindig lenézte azokat a szerzőket, akik félóránként ellenőrizték a pontszámukat az Amazon meg a Barnes & Noble oldalán, és végigvadászták az internetet kritikákért, vagy legalább a nevük említéséért. Sértette a saját megszállottsága, mintha csak eszelős volna, akit képzelt démonok üldöznek. És mindennek a tetejében még ott volt Lola. A józanság ritka pillanataiban James arra a következtetésre jutott, hogy a lány a csábítás mestere, csillogó-villogó, ellenállhatatlan csali, tele horgokkal. A felszínen még mindig tökéletesen ártalmatlannak tűnt a kapcsolatuk, hiszen nem történt köztük semmi, mindössze néhány SMS-t váltottak, és Lola egyszer-kétszer meglátogatta a lakásán. Hetente kétszer ugrott be hozzá egy váratlan látogatásra, és úgy nyúlt el a dolgozószobájában, az összehajtható széken, akár egy karcsú fekete párduc. Bármilyen körülmények között könnyen elcsíphette volna Jamest, de ez esetben kettős csapdát állított fel azzal, hogy egyből elolvasta a könyvét és meg akarta beszélni vele, egyszersmind a tanácsát kérte Philippel kapcsolatban. Feleségül menjen-e hozzá? Természetesen szereti őt, de nem akarja, hogy Philip helytelen okból vegye el – csak azért, mert a kötelességének érzi. Ez ügyben James salamoni helyzetben találta magát: azt akarta, hogy Lola csak az övé legyen, ugyanakkor fontos volt, hogy minél tovább a házban lakjon, mindegy, milyen alapon. Mivel nem rúghatta ki a feleségét, hogy Lolát állítsa a helyére, az is jobb volt a semminél, ha itt marad Philip mellett. Ezért aztán hazudott, abban a meglepő helyzetben találva magát, hogy házassági tanácsokat ad egy huszonkét éves lánynak. – Azt hiszem, az általánosan elfogadott, hogy mindenkinek adni kell egy lehetőséget – mondta James, halként fickándozva. – Ahogy azt mondani szokták, mindig el lehet válni. – Én ezt soha nem tenném – mondta Lola. – Ellenkezik a vallásommal. Milyen vallású lehet, tűnődött James. – De miután azt mondja, hogy szereti Philipet… – Én csak azt mondtam, hogy azt hiszem – igazította ki Lola. – De még csak huszonkét éves vagyok. Hogyan tudhatnám biztosan? – Soha nem fogja biztosan tudni – mondta James Mindyre gondolva. – A házasság olyan, hogy csak tart és tart, amíg az egyik fél véget nem vet neki. – Maga olyan szerencsés – sóhajtott Lola. – Már meghozta a döntését. És zseni is. Amikor megjelenik a könyve, dollármilliókat fog keresni.
A titkos látogatások heteken keresztül folytatódtak, aztán eljött az a szerda, amikor James kiadójának meg kellett kapnia az első kritikát a New York Times könyvszemléjétől. Lola beugrott hozzá, és egy játék mackót hozott ajándékba – hogy szerencsét hozzon, mondta –, de James túl ideges volt ahhoz, hogy értékelni tudja; szórakozottan behajította az agyonzsúfolt előszobaszekrénybe. Minden a Times kritikáján múlt. Olyan szerzőként, akinek az előző könyve 7500 példányban kelt el, falrengető dicséretre volt szüksége, hogy a nagy üvegliftben áttörje Willie Wonka csokoládégyárának plafonját, már csak az volt a kérdés, hogy mit tesz ez az agyával. – Nagyon izgatott lehet – mondta Lola követve őt a dolgozószobájába. – Jó kritikát fog kapni. Tudom. James sajnos nem tudta, de szegény Lola túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse, a dolgok rendszerint nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Jamesnek kiszáradt a szája az idegességtől. Egész délelőtt az ujjongás és a kétségbeesés között ingadozott a hangulata. Most éppen lefelé tartott vele az érzelmi hullámvasút. – Mindig mindenki győztesnek akarja látni magát – mondta elszorult torokkal. – Mindenki azt hiszi, hogy ha úgy viselkedik, mint a filmek, vagy Oprah, vagy azoknak az úgymond inspiráló önéletrajzoknak a szereplői, és soha nem adja fel, akkor a végén diadalmaskodik. De ez nem igaz. – Már miért ne lenne igaz? – kérdezte Lola bosszantó magabiztossággal. – A siker egyetlen garanciája a kemény munka – mondta James. – Statisztikai értelemben. És még akkor sem lehet biztosra menni. Az az igazság, hogy semmi sem biztos. – Erre van az igazi szerelem – mondta Lola. James hangulata kilendült a mélypontról, és már felfelé vágtatott vele a kis vonat. Milyen angyal, gondolta Lolára nézve. Fogalma sincs az életről, de olyan tisztán, olyan erősen hisz magában, hogy az már szinte inspiráló. – Minden a számokon áll vagy bukik – mondta, bólogatással nyugtázva, hogy mélyen egyetért saját magával. – Egyik szám a másik után. Talán mindig is így volt – tette hozzá elmerengve. – Mi volt így? – kérdezte Lola. Unatkozott. A beszélgetés nem várt fordulatot vett, nem elég, hogy elkanyarodott tőle, de olyan területre tévedt, ami az ő szemében egyenértékű volt az adókkal. Azzal, amivel reményei szerint neki soha nem kell foglalkoznia. – Pontszámok. Arányszámok – mondta James, és Lola arányaira gondolt. Szívesen felmérné őket. De nem mondhat ilyet. Vagy igen? Ki kéne mondania? – Mennem kell – jelentette be Lola. – Ölelje meg a macit. Puszilja meg, hogy szerencsét hozzon. És küldjön SMS-t. Alig várom, hogy elolvashassam a kritikát. Miután elment, James visszatért az internethez. Újra meg újra megnézte
a postafiókját, az Amazon pontszámát, a Google találatait, rákeresett a nevére minden lehetséges weboldalon, ideértve a Huffington Postot, a Szurkapiszkát és a Sárdobálót. Ilyen kínkeservesen töltötte a következő öt órát. Végül, negyed négykor, megszólalt a telefon. – Megcsináltuk – szólt bele Redmon diadalittas hangon. – Tiéd a New York Times könyvszemle címlapja. És korunk Melville-jének neveznek. James annyira megrendült, hogy eleinte beszélni sem tudott. De egy perc múlva megtalálta a hangját, és mintha mindig is a New York Times Book Review címlapjára kerültek volna a könyvei, azt mondta: – Ki fogom bírni. – De még mennyire ki fogjuk bírni! – kontrázott Redmon. – Akkor sem kaphattunk volna jobb kritikát, ha magunk írjuk. Szólok az asszisztensemnek, hogy küldje el emailben. James letette. Életében először sikeres lett. – Győztes vagyok – mondta ki hangosan. Aztán szédülés fogta el – az örömtől, nyugtatta magát –, majd furcsán émelyegni kezdett. Évek óta nem hányt, gyerekkora óta, de a hányinger erősödött, és végül kénytelen volt kimenni a fürdőszobába, hogy a létező legférfiatlanabb módon könnyítsen magán a vécécsészébe. Még mindig bizonytalanul állva a lábán visszatért a dolgozószobájába, megnyitotta és kinyomtatta a csatolmányt, majd mohón olvasni kezdte a gépből kijövő lapokat. Végre elismerték a tehetségét, és nem számít, hány példány fogy a könyvből, az a fő, hogy méltó helyére került az irodalmi panteonban. Sikerült! De mihez fogjon most? Igen, el kell újságolnia a jó hírt. Mindy számát kezdte tárcsázni, de habozott. Rengeteg időm van még elmondani neki, gondolta, és van valaki, aki jobban értékelné a nagy újságot: Lola. Neki kell először értesülnie róla, aki megosztotta vele ezt a sorsdöntő napot. Felragadta a háromoldalas kritikát, kiment az előcsarnokba és türelmetlenül várta a liftet, már azt tervezgetve, hogy mit fog mondani neki („Megcsináltam?”, „Büszke lehet rám?”, „Igaza volt?”), és mi történik azután. (Megölel, természetesen, az ölelésből akár csók is lehet, a csókból meg… Isten tudja.) Végre megjött fentről a lift, James beszállt és visszaindult vele, hol az emeletek lassan növekvő számára, hol a kritika szavaira pillantva, amelyek már bevésődtek az agyába: „Korunk Melville-je”. Lendületesen dörömbölni kezdett a 13B lakás ajtaján. Motozást hallott bentről, és Lolára számítva hátrahőkölt, amikor Philip Oakland nyitott ajtót. James láttán fagyos és bosszús kifejezés jelent meg Philip arcán. – Gooch – mondta. – Mit keres itt? Akár egy iskolaudvari jelenet, gondolta James. Megpróbált feltűnés nélkül belesni Philip válla fölött, hátha megpillanthatja Lolát. – Segíthetek valamiben? – érdeklődött Philip. James igyekezett összekapni magát. – Nagyon jó kritikát kaptam a New York Times könyvszemléjében. – A lapok ernyedten lógtak a kezében.
– Gratulálok – mondta Philip, és készült becsukni az ajtót. – Lola itthon van? – kérdezte James végső kétségbeesésében. Philip ránézett, és félig gúnyos, félig szánakozó nevetést hallatott, mintha most fogta volna fel James jövetelének a célját. – Lola! – szólt be a lakásba. Lola selyemköntösbe burkolva, vizes hajjal jelent meg az ajtóban, mint aki a zuhany alól jön. – Mi az? – kérdezte. Szórakozottan becsúsztatta a kezét Philip farmerjának a hátsó zsebébe. James ügyetlenül felé nyújtotta a lapokat. – A Times kritikája – mondta. – Gondoltam, szeretné látni. – Igen, szeretném – felelte Lola a legteljesebb lelki nyugalommal, mintha nem is ő járt volna James lakásában néhány órával ezelőtt, sőt mint aki soha nem járt még nála, és alig is ismerik egymást. – Jót írnak – mondta James, tudva, hogy vereséget szenvedett, de nem akarta tudomásul venni. – Vagyis nagyon jót. – Milyen aranyos magától, James – csicseregte Lola. – Hát nem aranyos? – fordult Philiphez. – De igen – válaszolta Philip, és ezúttal valóban becsukta az ajtót. James azon morfondírozott, érezte-e már magát nagyobb hülyének. Visszatérve a lakásába percekig tartott, hogy magához térjen a felkavaró jelenet után, és akkor is csak a telefon térítette magához. Mindy volt a vonalban. – Most hallom a hírt – mondta szemrehányóan. – Miről? – kérdezte James visszaesve a régi házasember szerepébe, mint a felnőtt gyerek, amikor hazalátogat a szülői házba. – A New York Times könyvszemle címlapja? – harsogta Mindy. – Miért nem mondtad el nekem? Egy blogból kell megtudnom? James sóhajtott. – Én is csak most tudtam meg. – Izgatott vagy? – kérdezte Mindy. – Hát persze – válaszolta James. Letette a telefont és belerogyott a székbe. Nem várta, hogy örökké tartson a diadalérzés, de arra azért nem számított, hogy ilyen rövid lesz. *** Billy Litchfield néhány nappal később visszatért New Yorkba. Az anyja jobban volt, de mindketten tudták, hogy ez már a halálhoz vezető elkerülhetetlen hanyatlás kezdete. Billy azonban sokat tanult a Berkshire-hegység szélén a távoli kertvárosban töltött hónap során – nevezetesen azt, hogy milyen szerencséje volt az életben. Mivel nem a felső tízezerbe született, a realitás azt diktálta volna, hogy a kertvárosban maradjon, és hogy több mint harminc éve sikerült onnan
elmenekülnie, az jelentős teljesítmény volt. De a Manhattanbe való visszatérés felett érzett megkönnyebbülése rövid életűnek bizonyult. Amikor megérkezett a házba, kilakoltatási végzést talált az ajtaján. Az érvénytelenítéshez el kellett mennie a State Street-i lakásbíróságra, ahol beszippantotta a manhattani plebsz. Ez volt itt az igazi Manhattan, ahol mindenki ragaszkodik ahhoz az elnyűtt hitéhez, hogy milyen fontosak az ő személyiségi jogai. Billy száz ilyen ember között ült a fröccsöntött műanyag széken egy ablaktalan szobában, várva, hogy szólítsák. – Mit tud felhozni mentségére? – kérdezte a bíró. – Beteg volt az anyám. El kellett utaznom, hogy gondját viseljem. – Mulasztást követett el. – Az anyám szempontjából nem. A bíró a homlokát ráncolta, de látszott, hogy megsajnálja. – Fizesse ki az elmaradt lakbért és a büntetést. És többé ne találkozzunk itt. – Igen, bíró úr – mondta Billy. Végigvárt egy újabb hosszú sort a pénztárnál, aztán földalattival ment vissza a belvárosba. A meleg, áporodott levegő a metrókocsiban végképp lehangolta. A körülötte lévők arcát pásztázva megdöbbentette, milyen sokan vannak, akiknek értelmetlen lehet az életük. De talán csak ő teszi túl magasra a lécet. Isten talán nem szánt több értelmet az életnek a szaporodásnál. Ebben a hangulatban találkozott Annalisával az Ötödik sugárút 1. előtt, és szállt be mellé az újonnan vásárolt zöld Bentley-be, amelyhez sofőr is tartozott – Billy maga segített megrendelni a szolgáltatást. Hosszabb szünet után látva viszont Annalisát, elképedt a külsején, s elgondolkozott azon, mi lett abból a fiús lányból, akit kilenc hónappal ezelőtt megismert. De még mindig természetesnek tud hatni a megjelenése, mintha nem sminkelne, nem fodrász vágná a haját és nem ötezer dolláros nadrág lenne rajta, s Billy persze nagyon jól tudta, mennyi időt és energiát fektet a külsejébe. Nem csoda, hogy mindenki meghívásokkal ostromolja, és a magazinok tele vannak a képeivel. Ám Billy furcsa kétlelkűséget érzett Annalisa sikerére gondolva. Magának is új volt ez a habozás, és azon tűnődött, hogy a közelmúlt eseményeinek tudja-e be, vagy annak a felismerésnek, hogy saját sokéves törekvései sem vezettek szinte sehová. Egy fotó csak egy képmás. Ma még van, holnapra eltűnik, szerette volna mondani. Hosszú távon nem lesz elég a lelkének. De nem mondta. Miért ne élvezhetné ki, amíg még teheti? Bőven lesz majd ideje a megbánásra. Az Ötödik sugárúti Hammer galériába vitte őket a kocsi, ahol Billy leült egy padra, és elmerült a legújabb festmények szemlélésében. A galéria tiszta, steril levegőjében máris jobban érezte magát. Ez az, amiért megtette, amit tett, gondolta. Noha ő nem engedhette meg magának a műtárgyak vásárlását, körülvehette magát velük azokon keresztül, akiknek telt rájuk. Annalisa melléült, és együtt nézték
Andrew Wyeth híres képét a nőről a kék szobában a tengerparton. – Soha nem fogom megérteni, hogy kerülhet egy festmény negyvenmillió dollárba – mondta Annalisa. – Ó, drágám – felelte Billy –, egy ilyen festmény felbecsülhetetlen érték. Abszolút egyedi. Egyetlen ember munkája és látomása, és mégis ott van benne Isten egyetemes, teremtő keze. – De ezzel a pénzzel embereken is lehetne segíteni – mondta Annalisa. Ez az érvelés fárasztotta Billyt. Olyan sokszor hallotta már. – Felszínesen nézve ez igaz – mondta. – De a művészet nélkül az ember csak állat, és még állatnak sem különösebben rokonszenves. Mohó, törtető, önző és erőszakos. De ez itt örömöt, bámulatot és tiszteletet ébreszt – mutatott a képre. – Felemeli a lelket. – Hogy van, Billy? – kérdezte Annalisa. – De őszintén. – Élek és virulok. – Ha van bármi, amivel segíthetek az édesanyjának… – körülményeskedett Annalisa, mert tudta, hogy Billy utál az anyagi helyzetéről beszélni. De a jótékonyság vágya erősebb volt. – Ha pénzre van szüksége… Paul nagyon sokat keres… azt mondja, hogy hamarosan milliárdokat – elmosolyodott, mintha ez ízetlen tréfa lenne –, de én soha nem költenék tízmilliót egy festményre. De ha egy ember segítségre szorul… Billy mereven nézte a Wyeth-képet. – Nem kell aggódnia miattam, drágám. Ha ilyen sokáig életben tudtam maradni New Yorkban, akkor nyilván kihúzom még egy darabig. Amikor Billy hazaért a lakásába, megszólalt a telefon. Az anyja kereste. – Megkértem a kislányt, hogy hozzon nekem tőkehalat a szupermarketből, de olyan furcsának találom. Arra gondoltam, te tudni fogod, mikor jó egy hal, és mikor nem. – Jaj, mama – sóhajtott Billy megtörten és tehetetlenül. – Most mit csináljak? – kérdezte az anyja. – Nem tudnád felhívni Laurát? – utalt Billy a húgára. – Már megint nem beszélünk egymással. Eddig is csak azért, mert itt voltál. – Bárcsak eladnád a házat, és egy öröklakásba költöznél Palm Beachben! Sokkal könnyebb lenne az életed. – Nem tehetem, Billy – mondta az anyja. – Én nem fogok idegenek között élni. – De saját lakásod lenne. – Nem tudnék lakásban élni. Megőrülnék. Billy sóhajtva tette le a telefont. Az anyja elkezdett lehetetlenül viselkedni, ahogy feltehetően minden öreg, amikor nem hajlandó elfogadni, hogy változtatnia kell az életén. Billy felvett egy ápolónőt, aki hetente kétszer megy az anyjához, és van egy lány is, aki takarít és segít a ház körül. De ez csak átmeneti megoldás. És az anyjának igaza van – ha eladná is a házat, abból nem telne öröklakásra Floridában. Amíg otthon volt, beszélt egy ingatlanügynökkel, aki közölte vele, hogy pang az
ingatlanpiac, és az anyja háza most nem ér többet háromszázezer dollárnál. Ha két évvel ezelőtt adja el, az más lett volna – akkor négyszázötvenet is kaphatott volna érte. De két évvel ezelőtt még nem kellett aggódnia az anyja állapota miatt. Jelenleg is rendben van, de végül úgyis olyan helyre kell költöznie, ahol segítséget kap, és a húga szerint annak havi ötezer dollárra is rúghat a költsége. Ha eladja a házát, abból négy évre lesz meg a fedezet. És utána? Billy körbenézett a kis lakásban. Végül ő is elveszti az otthonát? Ő is jótékonyságra fog szorulni? Az, hogy Annalisa Rice rákérdezett, nincs-e szüksége pénzre, rossz jelnek tekinthető. Már látszana is rajta a kétségbeesés? Amint az emberek megérzik a gyengeségét, neki annyi. – Hallotta, mi történt Billy Litchfielddel? – kérdeznék. – Elvesztette a lakását, és itt kellett hagynia New Yorkot. – Beszélnének még róla egy darabig, de aztán elfelejtenék. Senki nem veszteget egy gondolatot sem az olyan emberre, aki kudarcot vallott. Bement a hálószobába és kinyitotta a fadobozt, amit Mrs. Houghton hagyott rá. Véres Mária keresztje még mindig ott volt szarvasbőrbe csomagolva a titkos rekeszben. Felmerült benne, hogy bérel egy letéti széfet a keresztnek, de félt, hogy ezzel csak gyanút keltene. Így aztán magánál tartotta, ahogy Mrs. Houghton is, a komód tetején. Kicsomagolva a keresztet eszébe jutott Mrs. Houghton egyik mondása: „Az a baj, Billy, hogy a művészet nem oldja meg az emberek problémáit. A pénz viszont igen.” Billy föltette az olvasószemüvegét, és megvizsgálta a keresztet. A gyémántok a mai normák szerint kezdetlegesen megmunkáltak, mind színben, mind tisztaságban távol állnak a tökéletestől, homályos zárványok vannak bennük. De régi és hatalmas kövek. Az a gyémánt középen legalább húszkarátos. A szabadpiacon tíz-húsz millió dollárt is megadhatnak érte. A kivételes helyzet azt diktálta, hogy nem lehet mohó – minél több pénzt akar, annál valószínűbb, hogy magára vonja a figyelmet. Kérhetne csupán hárommillió dollárt – annyi éppen elég lenne, érvelt, hogy gondoskodjon az anyjáról és a maga viszonylag szerény életviteléről New Yorkban. Aztán rádöbbent, hogy mire készül valójában, és úrrá lett a testén a félelem. Hideg verejték indult el a hóna alól, s Billy az ágyon hagyva a keresztet bement a fürdőszobába, bevett két Xanaxot, és beállt a zuhany alá. Miután megszárítgatta magát a vastag, fehér törülközővel, erőt véve magán arra jutott, hogy ki kell tartania az elhatározása mellett. Legszívesebben Annalisa Ricenak adta volna el a keresztet, akiben tökéletesen megbízott, de Annalisa ügyvéd, és tudná, hogy törvénytelen a tranzakció. Így csak egy választása maradt – Connie Brewer. Connie áldott naivitása egyszer még Billy bukását okozhatja, másfelől hajlandó betartani az utasításokat. Amíg Billy folyamatosan emlékeztetni fogja arra,
hogy tartsa a száját, addig valószínűleg biztonságban lesz. Belebújva kasmírmintás selyemköntösébe figyelmeztette magát, hogy ha már így kell lennie, akkor jobb minél előbb túlesni rajta. Fölemelte az ágy melletti telefont, és hívta Connie-t. Éppen a gyerekeket szállította haza az iskolából, de megígérte, hogy fél ötkor ott lesz. Négy harminckor megszólalt a csengő, és a szűkös lakásba belibegett Connie. – Hogy te milyen titokzatos vagy – mondta Billynek. Billy odamutatta neki a keresztet. – Mi az? – sikkantotta Connie odatolva a fejét, hogy jobban lássa. – Igazi? Megfoghatom? – Kinyújtotta a kezét, és Billy a tenyerébe tette. Connie ámultbámult. – Azok gyémántok? – Remélem – felelte Billy. – Egy királynőé volt. – Jaj, Billy, én ezt akarom. Akarom! – ismételte meg. – Meg kell kapnom. Az enyém. – A melléhez igazította a keresztet, és kihúzta magát, hogy megszemlélje a kandalló fölötti tükörben. – Beszél hozzám. Beszélnek hozzám az ékszerek, tudtad? És ez azt mondja, hogy ő az enyém. – Nagyon örülök, hogy tetszik – mondta Billy csevegő hangnemben. Miután elindította a tranzakciót, már nyugodtnak érezte magát. – Különleges darab. És a megfelelő otthonra van szüksége. Connie üzleti komolyságot öltött, mintha attól félne, hogy a kereszt megszökik előle, ha azonnal nem vásárolja meg. – Mennyit kérsz érte? – kérdezte helyet foglalva a kanapén és elővéve az iPhone-t a táskájából. – Már hívom is Sandyt, hogy írja meg a csekket. – Ez jó lenne, drágám, de attól tartok, hogy ennél kicsit bonyolultabb az ügy. – Nekem most kell – követelőzött Connie. Billy megengedte, hogy magával vigye, és szinte megkönnyebbült attól, hogy kikerült a lakásból. Most már csak a pénzt kell megszereznie. Este koktélpartira várják, de itthon marad, amíg meg nem jön Sandy. Este nyolckor Sandy türelmetlenül kopogtatott az ajtón. Soha nem járt még Billy lakásában, és körülnézve meglepődött, sőt talán megrendült, gondolta Billy, hogy milyen kicsi. – Ha megkapod a pénzt, remélem, veszel egy nagyobbat – mondta Sandy, kinyitva az aktatáskáját. – Nem – felelte Billy –, szeretek itt lakni. – Ahogy gondolod – mondta Sandy. Elővett a táskájából egy sárga jegyzettömböt, és elkezdte kidolgozni a részleteket. Húsz percen belül egyezségre jutottak. Sandy távozása után Billy kimerülten ágyba bújt. Sandy nyilván furcsállotta a nagy titkolózást, de a keresztet valami csecsebecsének gondolhatta, Billyt pedig habókosnak. A konstrukció viszonylag egyszerű volt, és a pénzt nem lehet visszavezetni a kereszt eladásához. Sandy nyit neki egy svájci befektetési számlát Genfben, és oda utalja át a hárommillió dollárt tíz hónapon keresztül, a tízezer
dollárnak éppen alatta maradó napi részletekben, hogy elkerüljék a hatóságok figyelmét, amelyek a tízezer dollár fölötti tranzakciókra vadásznak. Az üzlet megkötése után Sandy tréfásan azt javasolta Billynek, hogy írjon végrendeletet. – Miért? – kérdezte Billy megütközve. – Ha történik veled valami, a kormány majd megpróbálja rátenni a kezét a pénzre – mondta Sandy összecsukva az aktatáskáját. Billy lehunyta a szemét. Túl van rajta, és már nincs visszaút. Azonnal álomba merült, és fel sem ébredt másnap reggelig. Hetek óta ez volt az első éjszakája, amikor el tudott aludni tabletta nélkül. Két estével később azonban szörnyű frászt hoztak rá. Egy Balanchinekoreográfia, a Jewels premierje volt a New York City Balletben, és Billy úgy döntött, hogy egyedül megy el, hadd legyen egy szabadnapja, amikor nem kell más emberek társaságában az imázsát ápolnia. Tudhatta volna, mi lesz a vége – ha New Yorkban kiteszed a lábad a lakásból, megszűnik a magánéleted –, mert ahogy az első szünetben a State Theater promenádján sétálgatott, összefutott Enid Merle-lel, aki különös módon egy nagy fogait villogtató, cukorfalat ifjú szépség társaságában volt. Enid nem mutatta be a lányt, hovatovább kifejezetten barátságtalan volt. – Ah, Billy – csak ennyit mondott, és már fordult is el. Billy nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak, beérte azzal, hogy Enid már csak ilyen. Ráadásul, tette hozzá magában, hogy megindokolja a viselkedését, Enid Merle végül is öreg, ahogy mindenki más, akit az évek során megismert New Yorkban. A következő pillanatban már el is terelődött a figyelme, mert valaki megveregette a vállát. Billy megfordult, és szembe találta magát David Porschie-val, a Metropolitan Múzeum igazgatójával. David Porschie kopasz férfi volt olajbarna bőrrel és nagy táskákkal a szeme alatt; ötvenöt évesen viszonylag fiatal volt egy ilyen pozíció betöltéséhez, amelyre abban a reményben választhatta meg az igazgatótanács, hogy még harminc évig a Met vezetője maradhat. – Billy Litchfield – mondta David összefonva a karját és megrovóan nézve Billyre, mintha valami rossz fát tett volna a tűzre. Billyben meghűlt a vér. A Met igazgatójaként David mindent tudhat Véres Mária keresztjének rejtélyéről, és még az az irracionális gondolat is átfutott Billy agyán, hogy David valami módon rájött, mit hagyományozott rá Mrs. Houghton. De ezt csak a paranoiája mondatta vele, mert David így folytatta: – Ezer éve nem láttalak. Hol bujkáltál? – Sehol, itt vagyok – mondta óvatosan Billy. – Sosem látlak újabban az eseményeinken. Amióta Mrs. Houghton meghalt, isten nyugosztalja azt a nagy lelket, talán már nem is számítunk neked. Ki akar húzni belőle valamit? Billynek vigyáznia kellett, hogy el ne veszítse
a lélekjelenlétét. – Szó sincs róla – mondta. – Már beírtam a jövő hónapi gálát a naptáramba. És úgy intézem, hogy Annalisa Rice-t is magammal hozzam. Ő vette meg a férjével Mrs. Houghton lakosztályát. Nem kellett többet mondania. David Porschie azonnal megértette, hogy egy reménybeli szponzor tűnt fel a láthatáron. – Szép munka – nyugtázta elégedetten. – Rád mindig számíthatunk. Billy mosolygott, de alig búcsúzott el David, ő gyorsan a férfimosdó felé vette az irányt. Mostantól már mindig így lesz? Állandóan hátra kell nézegetnie a válla fölött, azon tűnődve, hogy az olyan emberek, mint David Porschie, nem gyanakszanak-e rá? Mindenki ismeri őt a művészvilágban, Nem fogja tudni kikerülni őket, amíg Manhattanben él. A narancssárga tabletta után tapogatott a zsebében, bekapott egyet, és szárazon lenyelte. Csak néhány perc, amíg a pirula hatni kezd, de Billy úgy érezte, hogy máris késő. El van rontva az estéje. Nincs más hátra, mint hazamenni. Kifelé tartva a promenádon ismét kiszúrta Enid Merle-t, aki futólag rápillantott. Billy intett neki, de Enid nem intett vissza. *** – Ki volt az? – kérdezte Lola. – Kicsoda, drágám? – kérdezett vissza Enid két pohár pezsgőt rendelve. – Az a férfi, aki integetett. – Nem tudom, kiről beszélsz, drágám – válaszolta Enid. Pontosan tudta, kiről van szó, de még mindig táplált némi haragot Billy Litchfield iránt Mrs. Houghton lakosztálya miatt. Mindig is jó barátjának tekintette Billyt – elvárta volna, hogy hozzá fordul először, és elmondja, mik a tervei Rice-ékkal. De most nem akart Billy Litchfieldről, Rice-ékról vagy a lakásukról gondolkozni. Most csak a balett a fontos. A balett Enid életének egyik legnagyobb öröme volt, külön szertartásokkal. Mindig az első szektor 113-as székén ült, ami szerinte a legjobb hely volt a színházban, és mindig a legdrágább pezsgőt itta a szünetekben. Az első felvonás, az elegáns „Smaragdok” után voltak, és kifizetve a pezsgőt Enid Lolához fordult. – Hogy tetszett, drágám? – kérdezte. Lola az eperszemet bámulta a poharában. Tudta, hogy a balettet a kultúra csúcsának tartják. De az első felvonás rémesen untatta, legszívesebben szó szerint sikítozott és a haját tépte volna. A lassú klasszikus zene az idegeire ment; olyan kínszenvedést okozott, hogy egy pillanatra az is felmerült benne, nem kéne együtt maradnia Philippel. De aztán emlékeztette magát, hogy ez nem Philip hibája – még csak itt sincs. Bölcsen úgy döntött, hogy inkább otthon marad. – Tetszett – mondta óvatosan Lola.
Távozva a pulttól leültek oldalt, egy kis asztalhoz, és a pezsgőt kortyolgatták. – Tényleg? – kérdezte Enid. – Nagy vita van arról, hogy melyik a legjobb darab, a Smaragdok, a Rubinok vagy a Gyémántok. Ami engem illet, a Gyémántok, de sokan vannak, akik a Rubinok tüzét szeretik. Majd eldöntöd magadnak. – Még folytatódik? – kérdezte Lola. – Még órákon át – válaszolta Enid boldogan. – Elég sokat gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy a balett az internet szöges ellentéte. Meg azoké a dolgoké, amiket a telefonodon nézegetsz. Minek hívják? Podcast? A balett a szörfölés antitézise. Elmélyülésre kényszerít. Arra, hogy gondolkozz. – Vagy elaludj – mondta viccelődve Lola. Enid eleresztette a füle mellett a megjegyzést. – Ideális esetben a balettől transzállapotba kerülsz. Gyakran mondom, hogy ez egy meditációs forma. Csodásan érzed utána magad. Lola ivott még egy korty pezsgőt. Kicsit kesernyés íze volt, és a pici buborékok ingerelték a torkát, de úgy döntött, hogy megtartja magának a panaszait. Az este jó alkalom volt arra, hogy megkedveltesse magát Eniddel – vagy legalább megértesse vele, hogy hozzá fog menni Philiphez, és nem érdemes az útjába állni. De Enid meghívása így is meglepte Lolát. Amikor visszajöttek a vakációról, és Lola Philiphez költözött, arra számított, hogy Enid dühöngeni fog. Ehelyett túláradó örömöt mutatott, és azonnal meghívta a balettelőadásra. „Lányos este”, mondta, pedig Enid bajosan nevezheti magát lánynak, gondolta Lola. Aztán egy sokkal nyugtalanítóbb gondolata támadt: Enid talán azért nem ellenzi, hogy Philiphez költözött, mert az a terve, hogy sok időt töltsön velük. Lola lehajtotta a fejét a pohara fölött, és Enidre pillantott. Ha ez így van, akkor Enid csalódni fog. Philip most már az övé, és Enidnek meg kell tanulnia, hogy egy kapcsolatban felesleges a harmadik személy. – Mesélte neked Philip, hogy gyerekkorában balettozott? – kérdezte Enid. Úgy gondolta, hogy a fehér harisnyás Philip képe megrémíti Lolát. Valóban így van, tűnődött, vagy csak annak a jele, hogy kezd szenilissé válni? Lola feltűnés nélkül szemrevételezte Enidet. Szőke haja beszárítva, és fekete-fehér kockás kosztümöt visel összeillő smaragd nyaklánccal és fülbevalóval, amely elnyerte Lola tetszését, és már azon járt az esze, hogyan vehetné rá Enidet, hogy ráhagyja, amikor meghal. Enid nem tűnt igazán bolondnak – és Lolának el kellett ismernie, hogy nyolcvankét éves korához képest nagyon jól néz ki. – Nem – válaszolta kényszeredetten –, nem mesélt róla. – Ti még csak nemrég ismertétek meg egymást, így persze, hogy nem tudott még mindent elmondani neked. De kisfiúként szerepelt a Diótörőben. Ő volt a fiatal királyfi. Ez nagyon sikkesnek számított akkoriban, és még most is. A balett mindig is része volt az életünknek. De hamarosan úgyis megtudsz mindent. – Alig várom – mondta Lola mosolyt erőltetve magára.
Megszólalt a szünet végét jelző csengő, és Enid felállt. – Menjünk, drágám – mondta. – Nehogy lekéssük a második felvonást. – Nyújtotta a karját Lolának, hogy fogja meg, majd rátámaszkodott, és lassan, csoszogva megindult az ajtó felé, egy pillanatra sem hagyva abba a csevegést. – Annyira örülök, hogy szereted a klasszikus művészetet. A téli balettszezon csak február végéig tart, de ott van a Metropolitan Opera. És persze rendszeresen vannak csodálatos zongorakoncertek és költészeti estek. Így az ember soha nincs megfosztva a kultúrától. És most, hogy Philipnél laksz, sokkal könnyebb lesz a dolog. Ott vagy a szomszédban. Mindenhová el tudsz jönni velem. *** Philip hazaérkezve megborotválkozott, aznap már másodszor. Ahogy lehúzta a sörtét az arcáról, megállt a borotva a kezében. Valami nem stimmelt. A zaj, gondolta. Megszűnt a zaj. Hónapok óta először. Folytatta a borotválkozást. Vizet locsolt az arcába, és bűntudatot érzett, amiért Lola háta mögött csinál programot. Aztán bosszús lett. Joga van ahhoz, hogy azt tegye, amit akar – végtére is ez a lány nem a felesége. Ő csak segített rajta azzal, hogy befogadta, amíg nem sikerül rendeznie a helyzetét. Kifelé menet a nappaliban azt látta, hogy Lola gondatlanul szétszórva hagyta a magazinokat a kanapén. Philip észrevette, hogy ott van köztük a Menyasszonyok, A modern menyasszony és Az elegáns menyasszony. Ez már sok volt neki. Beszélni fog a fejével – valamikor a napokban –, és tisztázza vele a kapcsolatukat. Nem hagyja magát olyan ígéretekre rávenni, amelyeket nem tud megtartani. S miután ezt így elrendezte magában, kivitte a magazinokat a konyhába és belegyömöszölte a szemétégető ledobócsövébe, pedig ezt tiltotta a házirend. Aztán lement a lifttel a nyolcadikra. – Na nézd csak, ki van itt – mondta Schiffer Diamond ajtót nyitva. – Téged is meg lehet nézni – válaszolta Philip. Schiffer háziasan volt öltözve, farmert, kék-fehér csíkos francia matrózinget viselt, és mezítláb volt. Megőrizte azt a képességét, hogy a legegyszerűbb ruhadarabokban is elegáns tudott lenni, konstatálta Philip, és öntudatlanul is összehasonlította őt Lolával, amelyben Lola húzta a rövidebbet. Schiffer a két keze közé fogta Philip fejét, és megcsókolta. – De rég volt, Oakland – mondta. – Tudom – válaszolta Philip belépve és körülnézve. – Hú! Itt nem változott semmi – jegyezte meg. – Hozzá sem nyúltam. Nem volt rá időm. Philip bement a nappaliba és leült. Csodálatos módon otthon érezte magát, és
furcsán fiatalnak, mintha csak tegnap lett volna. Kézbe vett egy kettejüket ábrázoló fotográfiát, amely Aspenben készült 1991 telén. – Nem hiszem el, hogy ez még mindig megvan neked. – Ez a lakás egy időkapszula. Istenem, szinte még gyerekek voltunk – mondta Schiffer odalépve, hogy ő is megnézze a képet. – De jól mutattunk együtt. Philip egyetértett vele, és szíven ütötte, hogy milyen boldognak látszanak. Régóta nem volt már része ilyenben. – Jézusom – mondta a helyére téve a képet –, mi történt? – Megöregedtünk, fiacskám – válaszolta Schiffer a konyhába menet. Ahogy ígérte, maga készítette a vacsorát. – Csak a magad nevében beszélj – szólt utána. – Én nem vagyok öreg. Schiffer kidugta a fejét az ajtón. – De az vagy. És ideje volna beismerned. – És te? – kérdezte Philip. Kiment hozzá a konyhába, ahol Schiffer citrom- és hagymadarabokat töltött egy csirke hasüregébe. Egy létraszék tetején gubbasztva, ahogy annyiszor a régi időkben, vörösbort kortyolgatva figyelte a híres roston sült csirke előkészületeit. Schiffer más ételekben is jó volt, például chiliben és krumplisalátában, nyárson párolt kagylóban és rákban, de Philip emlékei szerint a roston sült csirkéje legendás volt. Az első együtt töltött nyarukon, sok-sok évvel ezelőtt, Schiffer ragaszkodott ahhoz, hogy a hotelszobája teakonyhájának parányi tűzhelyén főzzön csirkét. Amikor Philip ugratni kezdte, rámutatva, hogy a főzni tudás nem nagyon illik a női egyenjogúságért vívott harchoz, Schiffer azzal vágott vissza: – Még egy hülyének is etetnie kell magát. Most betolva a csirkét a sütőbe azt mondta: – Én soha nem tagadom le a koromat. Az a különbség köztünk, hogy én nem félek az öregedéstől. – Én sem – válaszolta Philip. – Dehogynem. – Miből gondolod? Abból, hogy Lolával vagyok? – Nem csak erről van szó – mondta Schiffer. Bement a nappaliba és egy fahasábot tett a kandallóba. Meggyújtott egy hosszú gyufát és hagyta égni egy pillanatig. – Mindenről, Philip. Az egész viselkedésedről. – Talán nem viselkednék így, ha nekem is lenne egy sikeres tévéműsorom – tréfálkozott Philip. – Akkor miért nem teszel róla? Miért nem írsz már könyveket? Hat éve nem jelent meg könyved. Philip felsóhajtott. – Írói válság. – Süket duma – mondta Schiffer meggyújtva a tüzet. – Be vagy ijedve, fiacskám. Régen másmilyen voltál. Most beéred ostoba filmek írásával. Koszorúslányok? Az meg mi? – Most Véres Máriáról írók forgatókönyvet. Jól haladok – mondta Philip
védekezően. – Szappanopera, Philip. Egy újabb menekülőút. Semmi köze a való élethez. – Mi rossz van az eszképizmusban? Schiffer a fejét csóválta. – Egész életedben ugyanabban a lakásban éltél. Egy jottányit sem mozdultál el. Mégis sikerült állandó szökésben lenned. – Most itt vagyok, nem? – idézte Philip Schiffer múltkori kérdését. – Itt vagy, mert néha muszáj elszabadulnod Lolától. Úgy kell tenned, mintha volna még egy hely, ahová mehetnél, ha rosszul sülne el a dolog. De nincs. És akkor hol leszel? – Tényleg ezt gondolod? – kérdezte Philip. – Hogy csak azért vagyok itt, hogy elmeneküljek Lolától? – Nem tudom. – Hát nem – mondta Philip. Schiffer elment mellette és játékosan fejbe vágta. – Akkor miért vagy itt? Philip elkapta a csuklóját, de Schiffer visszahúzta a kezét. – Ne kezdj el untatni azzal a szöveggel, hogy szeretsz ugyan valakit, de nem bírsz megmaradni vele – mondta. – Pedig így van. – Kamu. A gyengék és az ötlettelenek mentsége. Mi lett a szenvedélyességeddel, Oakland? Philip a szemét meregette. Schiffer mindig felpiszkálta, hogy egyszerre érezze magát erősnek és alkalmatlannak. De nem ezt várja az ember egy kapcsolattól? – Nem fog menni – mondta. – A dugás? – tréfálkozott Schiffer, és kiment a konyhába, hogy megnézze a csirkét. – A dolog, köztünk – mondta Philip az ajtóban állva. – Megpróbáljuk újra, és nem fog menni. Most sem. – Akkor? – kérdezte Schiffer kinyitva a sütő ajtaját. Ő ugyanúgy nem biztos a dolgában, mint én, gondolta Philip. – Tényleg megpróbálnád újra? – kérdezte. – Jézusom, Oakland – mondta Schiffer a fogókesztyűvel hadonászva. – Elegem van abból, hogy győzködjelek. Nem tudnál egyszer az életben saját magadtól tisztességes döntést hozni? – Tessék, már megint – mondta Philip mögé lépve. – Mindig színészkedsz. Gondoltál már arra, mi lenne, ha egyszer nem tennél úgy, mintha egy jelenetben szerepelnél? – Nem teszek úgy. – De igen. Állandóan. Schiffer a pultra dobta a fogókesztyűt, becsukta a sütőajtót és szembefordult
vele. – Igazad van. – Szünetet tartott, és mélyen a szemébe nézett. – Színészkedem. Ez a védekezésem. A legtöbb embernek van ilyen. De én már változom. – Azt állítod, hogy megváltozol? – kérdezte Philip színlelt hitetlenkedéssel. – Azt állítod, hogy nem? – Nem tudom – mondta Philip. – Derítsük ki. – Fölemelte Schiffer haját és a nyakába csókolt. – Hagyd abba – kapálózott Schiffer. – Miért? – kérdezte Philip. – Akkor ne hagyd abba – mondta Schiffer. – Feküdjünk le, és legyünk túl rajta. Aztán ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. – Lehet, hogy én nem akarok túllenni rajta – figyelmeztette Philip. – De. Mindig azt akarod. Schiffer befutott a hálószobába, és levette az ingét. Azok a kis, kerek mellek mindig megőrjítették Philipet. Bokszeralsóra vetkőzött. – Emlékszel még arra a dologra, amit csinálni szoktunk? – kérdezte Schiffer. – Milyen dologra? – Tudod… arra az őrültségre, hogy te hanyatt fekszel, fölemeled a lábad, én meg a hasadon úgy teszek, mintha repülnék. – És ezt akarod csinálni? – Gyere már – mondta Schiffer hanyatt lökve Philipet. Egy pillanatig fölötte egyensúlyozott, kiterjesztett karral, de aztán Philip lába rogyadozni kezdett, és Schiffer nevetve rázuhant. Philip is nevetett az idétlen helyzeten, és közben rájött, hogy milyen rég nem nevetett már így. Nagyon egyszerű volt. Felidézte, milyen sok órát töltöttek együtt, hogy nem csináltak semmit, csak játszottak az ágyban, buta szavakat és játékokat találtak ki. Nem volt másra szükségük. Schiffer felült, és félresöpörte a hajat az arcából. Szépen vagyunk, gondolta Philip. Újra bele fogok szeretni. Ledöntötte az ágyra, és fölé hengeredett. – Lehet, hogy még mindig szeretlek. – Ezt nem a szex után kellene mondanod? – mormolta Schiffer. – Én előtte mondom. – Egyszerre szabadultak meg az alsóneműjüktől, és Schiffer úgy fogta meg a péniszét, mintha ellenőrizni akarná a keménységét. – Érezni akarlak magamban – mondta. Philip betette, és az első másodpercekben meg sem moccantak. Schiffer felsóhajtott, és hátrahanyatlott a feje. – Csak csináld – mondta. Philip mozogni kezdett, egyre mélyebbre hatolt, és most is úgy alakult, hogy tökéletes szinkronban voltak. Schiffer érezte az orgazmus közeledtét, felsikoltott, de akkor már Philip is élvezett, és amikor tizenöt perccel később befejezték, döbbenten néztek egymásra. – Ez elképesztő volt – mondta Philip.
Schiffer kimászott alóla, és az ágy szélére ülve nézett rá. Aztán visszafeküdt, Philip mellére téve a fejét. – És most? – Nem tudom – mondta Philip. – Lehet, hogy nem kellett volna. – Miért nem? – kérdezte Philip. – Megint el akarsz szökni? Fölkelt és kiment a fürdőszobába. – Nem – ült fel Schiffer. Utánament, és összefont karral nézte, ahogy pisil. – De mit fogsz most tenni? – Nem tudom. – Kérsz enni? – Igen – mondta Philip hálásan. – Helyes. Alig vártam, hogy beszélhessek neked az új rendezőnkről. Nem szólal meg, csak kézmozdulatokat használ. El is neveztem Lugosi Bélának. Philip kinyitott egy üveg shirazt, elhelyezkedett a létraszéken és figyelte a borát kortyolgató Schiffert. És ismét csak a legmélyebb elégedettség áradt szét benne, amelytől mintha megállt volna az idő. E pillanatban csak ők ketten voltak itt, a konyhában. Mindig is itt voltam, gondolta Philip, és mindig itt leszek. Döntött. – Meg fogom mondani Lolának, hogy vége. *** A balettnek csak tizenegy után lett vége, így már majdnem éjfél volt, mire Lola és Enid visszaért az Ötödik sugárút 1.-be. Lola kimerült, de Enid mit sem veszített energiájából, dacára annak, hogy végig úgy tett, mint aki rászorul a lány fizikai támogatására. Az előadás felénél arra kérte Lolát, hogy vegye át a táskáját – egy régi krokodilbőr darabot, ami vagy három kilót nyomott –, mert neki túl nehéz, és Lola az est hátralévő részében kénytelen volt előhalászni Enid olvasószemüvegét, rúzsát vagy púderét. Amikor már harmadszor kérte el a kompaktját, Lola rájött, hogy Enid ezt szándékosan, a bosszantására teszi. Mi másért kellene egy öregasszonynak folyton igazítania a sminkjén? De amikor odagördült velük a taxi az Ötödik sugárút 1. pazar épülete elé, Lola úgy döntött, hogy ez minden bosszúságot megér, amit az este folyamán elszenvedett. A tizenkettedik emeleten Lola előkereste Enid kulcsát, kinyitotta az ajtaját és visszaadta neki a táskát. Enid egy puszival mondott köszönetet, amire eddig még nem volt példa. – Jó éjszakát, drágám – mondta. – Nagyon jól éreztem magam. Holnap találkozunk. – Van valamilyen tervünk? – kérdezte Lola. – Nincs. De most, hogy Philipnél laksz, már nem is kell előre tervezni. Csak bekopogok hozzátok. Talán elmehetnénk sétálni. Remek, gondolta Lola, belépve Philip lakásába. Holnapra mínusz tíz fokot
mondtak. – Philip! – kiáltotta. Amikor nem kapott választ, a keresésére indult a lakásban. De Philip nem volt otthon. Lola nem értette. Hívta a mobilján, és hallotta, hogy a dolgozószobában cseng. Akkor valószínűleg csak leszaladt a delibe, és egy perc múlva itt lesz. Leült a kanapéra, kibújt a cipőjéből, és berúgta a dohányzóasztal alá. Aztán észrevette, hogy hiányoznak a menyasszony-magazinjai. Homlokráncolva fölállt és a keresésükre indult. Az egyik képes újságban volt egy különösen cuki ruha – gyöngyös, pánt nélküli, hosszú uszállyal, ami járás közben úszik a levegőben, és elegánsan terül szét a lábad körül, ha megállsz. Ha nem lesz meg a magazin, talán soha többé nem találja meg azt a bizonyos ruhát, mert az ilyen újságok nem tesznek fel minden képet a weboldalukra, hogy a reménybeli arák kénytelenek legyenek megvásárolni a lapot. Megnézte a konyhában, majd Philip dolgozószobájában, és arra a következtetésre jutott, hogy Philip véletlenül kidobhatta. Szemrehányást fog tenni érte – tanulja meg, hogy jobban tisztelje Lola holmiját. Visszatérve a konyhába kitöltötte magának a maradék fehérbort egy pohárba, aztán kinyitotta a szemétledobót, hogy megszabaduljon a palacktól. Philip már többször figyelmeztette, hogy ne tegyen bele üveget, de Lola nem volt hajlandó engedelmeskedni. A szelektív gyűjtés fáradságos, ráadásul teljesen értelmetlen. Az előző nemzedékek már úgyis tönkretették a bolygót. És lám, ott voltak a magazinok a keskeny kürtőbe gyömöszölve. Lola kiszedte, és dühösen a pultra csapta őket. Philip tehát szándékosan dobta ki a képes újságjait. Mit jelentsen ez? Bevitte a borospoharat a fürdőszobába, és folyatni kezdte a kádba a vizet. Ő úgy gondolta, hogy Philip feleségül akarja venni – miért is ne akarná? –, de még szüksége van némi noszogatásra. Amit James Goochnak mesélt Philipről, az egyáltalán nem volt igaz. Lola nagyon is boldogan vezette volna oltár elé Philipet. Mindenki tudja, hogy a férfiakat úgy kell elvonszolni a templomba, de ha már ott vannak, akkor hálásak lesznek érte. Lola teherbe esni is hajlandó volt, ha szükséges. A hírességek is mindig előbb várnak gyereket, és csak utána házasodnak meg, és ha lenne egy kisbabája, akkor kis koszorúslánynak öltöztethetné, és mózeskosárban magával vinné a szertartásra. Már bugyira és melltartóra vetkőzött, amikor meghallotta, hogy fordul a kulcs a zárban. Úgy, ahogy volt, kisietett az előtérbe. Philip megjött, de Lola várakozásával szemben nem volt nála bevásárlózacskó, és nem nézett a szemébe. Valami itt nincs rendben. – Hol voltál? – kérdezte Lola, aztán gyorsan úgy döntött, hogy jobb, ha nem mutat aggodalmat. – Istenien éreztem magam Eniddel a baletten. Gyönyörű volt. Nem tudtam, hogy ilyen lesz. És a Gyémántok annyira aranyos volt. És Enid azt mondta, hogy kiskorodban te is táncoltál a Diótörőben. Miért nem meséltél róla?
Philip megfordult, és bezárta maga után az ajtót. Visszafordulva vett csak tudomást arról, hogy Lola majdnem meztelen. Ez szokás szerint felizgatta, és rögtön megfogta a mellét. De aztán csak a fejét rázta. – Lola. – És sóhajtott. – Mi az? Mi a baj? – kérdezte Lola. – Öltözz fel, beszélnünk kell. – Nem lehet – felelte Lola vidáman, mintha minden rendben lenne. – Éppen fürödni készültem. Beszélhetünk úgy is, hogy a kádban ülök. – És mielőtt még Philip válaszolhatott volna, elillant. Philip kiment a konyhába, és végigszántott a haján. Fölfelé jövet Schiffer Diamond lakásából, a liftben még úgy képzelte, hogy könnyű lesz, vagy legalábbis egyértelmű. Elmondja Lolának az igazat – hogy szerinte nem jó ötlet, hogy együtt éljenek –, és pénzt ajánl fel neki. Még két hétig megvan a régi lakása, és hat hónapig fizetni fogja helyette a lakbért, amíg nem talál magának állást. Még a mobiltelefon-számláját is vállalja, és elviszi vásárolni a Madison sugárútra, ha muszáj. Az is felmerült benne, hogy elmondja a teljes igazságot – azt, hogy mást szeret –, de úgy döntött, hogy az túl kegyetlen lenne. Lola e nélkül is igyekszik majd megnehezíteni a dolgát. Philip enyhén spicces volt a Schifferrel megivott két üveg bortól, de úgy érezte, hogy egy adag vodka és jég formájában szüksége van még némi bátorításra. Töltött magának, és kiment a fürdőszobába. Lola a mellét szappanozta. Philip megpróbálta levenni a szemét a meleg vízben megnagyobbodott rózsaszín mellbimbóiról. Lehajtotta a vécédeszkát és ráült. – Na, hol voltál? – kérdezte Lola játékosan, elsimítva a lábán a szappanhabot. Philip ivott még egy korty vodkát. – Schiffer Diamonddal. A lakásán vacsoráztam. – Ettől majd beindul az elkerülhetetlen beszélgetés a kapcsolatukról, gondolta, ám Lola máshogy reagált. – Az jó – mondta hosszan elnyújtva. – Kellemesen érezted magad? Philip bólintott, azon tűnődve, miért nem borul ki Lola. – Régi barátok vagytok – mosolygott a lány. – Miért ne vacsorázhatnátok együtt? Bár azt mondtad, hogy dolgozni fogsz. De bizonyára megéheztél. – Nem egészen így történt – felelte vészjóslóan Philip. Lola egyszerre megértette, hogy Philip szakítani készül vele – valószínűleg Schiffer Diamond miatt. Ettől rémülten összerándult a gyomra, de nem hagyhatta, hogy Philip észrevegye. Egy pillanatra lemerült a víz alá, hogy erőt vegyen magán. Ha valahogyan megakadályozhatná, hogy Philip most rögtön szakítson vele, később talán már nem akar megszabadulni tőle, és minden folytatódhat úgy, mint azelőtt. Mire felbukkant a vízből, már kész volt a terve. – Úgy örülök, hogy hazajöttél – mondta, és sikálni kezdte a sarkát egy habkővel. – Rossz hírem van. Az anyám hívott, és azt kérte, hogy utazzak Atlantába néhány napra. Vagy többre is. Talán egy hétre. Nincs valami jól. Tudod, hogy a bank elvette
a házat? – Tudom – mondta Philip. Lola családjának pénzügyi gondjai rettegéssel töltötték el, mert visszahúzták a kapcsolatba, és tőle függővé tették Lolát. – De hát – folytatta Lola a lábát vizsgálgatva, mintha abból próbálna erőt meríteni – te három nap múlva úgyis elutazol L. A.-be. Nem szeretnék csalódást okozni, de nem mehetek utánad. Túl messze van, és az anyámnak szüksége lehet rám. De addigra itt leszek, mire visszajössz – ígérte meg, mintegy vigaszdíjként. – Ami azt illeti… – kezdett bele Philip. Lola megrázta a fejét. – Tudom. Persze, hogy nem örülsz. De ne is beszéljünk róla, mert csak elszomorít. Holnap reggel már indulnom is kell Atlantába. És kérek egy nagyon nagy szívességet. Kölcsön tudnál adni ezer dollárt a repülőjegyre? – Igen. – Philip sóhajtott, lemondóan véve tudomásul, hogy el kell halasztani a tervezett beszélgetést, ami ugyanakkor megkönnyebbülést is jelentett. Lola holnap úgyis elutazik. Lehet, hogy már vissza sem jön, és egyáltalán nem is lesz szükség a szakításra. – Nem gond – mondta. – Nem akarom, hogy aggódj. Segíts az anyádnak, most ez a legfontosabb. Lola felállt a kádban, és miközben a víz és a szappanhab csorgott lefelé a testén, átölelte Philipet. – Jaj, Philip – mondta. – Annyira szeretlek. A keze lefelé siklott a mellkasán, és megpróbálta kigombolni a farmerét. Philip megfogta a kezét, és eltolta. – Ne most, cicukám – mondta. – Ki vagy borulva. Egyikünk sem tudná élvezni. – Ahogy gondolod, kicsim – felelte Lola, és törülközni kezdett. Tovább játszva a színjátékot bement a hálószobába, és olyan drámai pakolást mutatott be, mintha meghalt volna valaki, és temetésre készülne. Aztán átment Philip dolgozószobájába, és írt valamit. – Odaadnád ezt Enidnek? – kérdezte. – Köszönet a balettért. Azt mondtam Enidnek, hogy holnap átnézek hozzá, és nem szeretném, ha azt hinné, hogy megfeledkeztem róla. *** Másnap kora reggel Beetelle Fabrikant meglepődött, amikor Lola a La Guardia repülőtérről hívta azzal, hogy mindjárt indul a gépe Atlantába. – Minden rendben? – kérdezte Beetelle rémülettel a hangjában. – Persze, anya – válaszolta Lola türelmetlenül. – Azt mondtam Philipnek, hogy aggódom érted, és adott pénzt, hogy hazamehessek a hétvégére. Lola letette, és járkálni kezdett a kis váróban. A lehető legrosszabbkor hagyja egyedül Philipet, aki bármikor beugorhat Schiffer Diamondhoz, hiszen csak négyemeletnyire laknak egymástól. De ha ott maradt volna, akkor Philip valószínűleg megpróbál szakítani vele. És ő nem tehetne mást, mint hogy sír és könyörög. Ha idáig
jutsz egy férfival, annak a kapcsolatnak már befellegzett. Lehet, hogy a férfi megtart maga mellett, de soha többé nem fog tisztelni. Ez nem igazság, gondolta Lola, csiszatolva a lábával a koszos reptéri szőnyeget. Ő szép és fiatal, és nagyon jó köztük a szex. Mit akar még Philip? Járkálás közben elhaladt egy kis újságosstand előtt, és Schiffer Diamond arca bámult rá a Harper’s Bazaar címlapjáról. Nyakpántos kék ruhában volt, és modellpózban állt, ívelt háttal, csípőre tett kézzel, hosszú, egyenes szálú, fényes hajjal. Gyűlölöm, gondolta Lola, de azért megvette a magazint, és tanulmányozni kezdte a címlapot, hogy hibát találjon Schiffer arcán. Egy pillanatra elfogta a kétségbeesés. Hogyan versenyezhetne ő egy mozisztárral? A hangosbeszélő bemondta a járatát, és Lola beállt a sorba a kapunál. Fölnézett a tévéképernyőre, és egy reggeli műsor ment, abban is Schiffer Diamonddal. Ezúttal sima fehér inget viselt felhajtott gallérral, szűk fekete nadrággal és többsoros türkizzöld lánccal a nyakában. A képernyőre meredve Lola érezte, hogy felgyorsul az érverése a dühtől. – Újrakezdeni jöttem vissza New Yorkba – mondta Schiffer a műsorvezetőnek. – A New York-iak csodálatosak, és remekül érzem itt magam. – Az én pasimmal! – szerette volna odakiáltani Lola. Valaki meglökte. – Fel akar szállni a gépre? – kérdezte a mögötte álló férfi. A Louis Vuitton gurulós bőröndjét rángatva Lola a gép hátsó részébe tartva átnyomakodott az első osztályon. Ha Schiffer Diamond lennék, akkor elöl utaznék, gondolta keserűen, beszuszakolva a bőröndöt a feje fölötti poggyásztartóba. Elhelyezkedett a szűk ülésben, eligazgatta a farmerjét és lerúgta a cipőjét. Újra megvizsgálta a Harper’s Bazaar címlapját, és bőgni szeretett volna. Miért rombolta le Schiffer Diamond az álmait? Hátradőlt a székben és lehunyta a szemét. Még nincs vége, emlékeztette magát. Philip még nem szakított vele, és vasárnap két hétre elrepül Los Angelesbe. Leköti majd a filmje – annyira leköti, reménykedett Lola, hogy nem marad ideje Schiffer Diamondra gondolni. És amíg Philip távol van, addig ő a maradék holmiját is átszállítja a lakására. Mire visszatér, Lola már berendezkedett nála. Megérkezve a Windsor Fenyvesben álló házhoz Lola látta, hogy a helyzet még rosszabbra fordult. A bútorok többsége eltűnt, gyermekkorának értékes kincseit – a műanyag pónilovakat, a Barbie-házat, sőt a gazdag babagyűjteményt is – elárverezték. Csak az ágya maradt meg a csipkés fehér ágyneművel és a habos rózsaszín takaróval. Beetelle ezúttal elszánt jó kedvet mutatott. Elvonszolta Lolát a szomszédok grillpartijára, ahol mindenkinek elmondta, hogy mennyire örülnek Cemmel, mert öröklakásba költözhetnek, és nem lesz több gondjuk a ház fenntartásával. A szomszédok megpróbáltak nem venni tudomást Fabrikanték helyzetéről, és az újszülött unokájuk fényképeit mutogatták. Beetelle sem akart
alulmaradni, ezért zajosan bejelentette, hogy Lola jóformán már jegyben jár a híres íróval, Philip Oaklanddel. – Nem öreg az egy kicsit? – kérdezte helytelenítve az egyik nő. Lola csúnyán nézett rá, azzal intézve el magában a dolgot, hogy a nő biztos irigykedik, mert az ő lányát csak egy helybeli fiú vette el, akinek kertépítő vállalkozása van. – Negyvenöt éves – mondta Lola. – És filmsztárok az ismerősei. – Mindenki tudja, hogy a színésznők titokban kurvák – jegyezte meg az egyik asszony. – Legalábbis az anyám mindig ezt mondta. – Lola nagyon kiművelt – terelte el a szót Beetelle. – Mindig is megelőzte a többi lányt. – Ezután mindenki a kis részvénypiaci befektetéseiről kezdett el beszélni, meg az ingatlanok elértéktelenedéséről. Ami egyszerre volt lehangoló és unalmas. Lola villámló szemeket vetett a Philipet öregnek tituláló nőre, és úgy döntött, hogy itt mindenki kicsinyes és szűk látókörű. Hogyan tudott egyáltalán itt élni? Később, amikor már az ágyában feküdt az üres szobában, Lola rájött, hogy soha többé nem alszik már ebben az ágyban, ebben a szobában, ebben a házban. És körülnézve a szinte lecsupaszított helyiségben úgy érezte, hogy nem fog hiányozni neki.
15 Connie Brewer megígérte Billynek, hogy soha nem fogja viselni Véres Mária keresztjét. Megtartotta a szavát, de Billy arról nem mondott semmit, hogy nem kereteztetheti be és akaszthatja a falra. Két héttel azután, hogy Sandy megvette neki, elvitte egy híres képkeretezőhöz a Madison sugárúton. Az öreg, legalább nyolcvanéves férfi még mindig elegáns volt ezüstös hajával és sárga nyakbavalójával. Megvizsgálta a puha szarvasbőrbe csomagolt keresztet, és kíváncsian nézett Conniera. – Honnan van ez? – kérdezte. – Ajándék – mondta Connie. – A férjemtől. – És ő honnan szerezte? – Fogalmam sincs – közölte Connie. Felmerült benne, hogy talán hibát követett el, de miután a keretező nem kérdezett többet, megfeledkezett róla. A keretező azonban nem. Elmondta egy beszállítónak, a beszállító elmondta egy ügyfélnek, és a művészvilágban hamarosan elterjedt a hír, hogy Brewerék tulajdonába került Véres Mária keresztje. A nagylelkű Connie természetesen a barátaival is meg akarta osztani a kincset. Egy február végi napon, miután megebédeltek a La Goulue-ben, Connie meghívta Annalisát a lakására. Breweréknek a Park sugárúton volt a két lakás összenyitásával kialakított tágas otthonuk, öt hálóval, két cselédszobával és egy hatalmas nappalival, ahol minden évben karácsonyi partit adtak – Sandy Mikulásnak öltözött, Connie pedig manónak, piros bársony kezeslábasban, fehér nerc kézelővel. – Mutatok neked valamit, de nem beszélhetsz róla senkinek – mondta Connie, és bevezette Annalisát a hálószoba melletti szalonjába. Tekintettel arra, hogy Billy Litchfield ragaszkodott a kereszt titokban tartásához, Connie ebben a szobában akasztotta fel a falra, lévén ez a lakás legintimebb helyisége, amelyet csak a hálón keresztül lehetett megközelíteni. A szobalányokon kívül senki nem tehette be ide a lábát. Connie álmait tükrözte a rózsaszín és halványkék selymekkel, az aranyozott tükrökkel és a velencei hencserrel, a párnákkal telerakott ablaküléssel és a kézzel festett pillangókkal a tapétán. Annalisa kétszer járt ebben a szobában, de még nem sikerült eldöntenie, hogy szép-e vagy giccses. – Sandy vette nekem – suttogta Connie a keresztre mutatva. Annalisa közelebb lépett, és megvizsgálta a sötétkék bársonyra applikált keresztet. Nem osztotta Connie vonzalmát vagy lelkesedését az ékszerek iránt, de kedvesen azt mondta: – Igazán csodás. Mi ez? – Mária királynőé volt. A pápától kapta ajándékba, mert megőrizte Angliát a katolikus hitben. Felbecsülhetetlen értékű.
– Ha valódi, akkor valószínűleg egy múzeumé. – Igen – ismerte el Connie. – De manapság nagyon sok antikvitás van magánemberek birtokában. És nem hiszem, hogy bármi rossz van abban, ha a gazdagok megőrzik a múlt kincseit… ez a kötelességünk. Igen jelentős darab. Történelmi, esztétikai… – Jelentősebb, mint a krokodilbőr Birkin-táskád? – ugratta Annalisa. Egy pillanatig sem hitte el, hogy a kereszt eredeti. Billytől tudta, hogy Sandy mostanában olyan sok ékszert vásárolt Connie-nak, hogy könnyű fogásnak számított az eladók körében. Sandyt ismerve egy kétes közvetítőtől vehette, aki ezzel az üzlettel megütötte a főnyereményt. – A táskák már nem olyan jelentősek – figyelmeztette Connie. – Ezt írta a Vogue. Most az a nagy szám, ha olyasmid van, ami senki másnak. Ami egyedi. Raritás. Annalisa végigdőlt a velencei hencseren, és ásított. Két pohár pezsgőt ivott az ebédnél, és elálmosodott. – Én úgy tudtam, hogy Mária királynő gonosz volt. Nem ő ölette meg a testvérét? Vagy keverem valamivel? Azért csak legyél óvatos, Connie. Lehet, hogy a kereszt balszerencsét hoz. Eközben néhány sarokkal arrébb, a Metropolitan Múzeum alagsori irodájában David Porschie, Billy Litchfield régi barátja letette a telefont. Az imént értesítették arról, milyen hír járja Véres Mária keresztjéről, amely állítólag egy Sandy és Connie Brewer nevű házaspár kezében van. Hátradőlve a forgószéken összekulcsolta a kezét az álla alatt. Igaz lehet? David tisztában volt a kereszt rejtélyes eltűnésével az ötvenes években. Azóta is minden évben megjelent a múzeumokból hiányzó tárgyak listáján. Mindig is élt a gyanú, hogy Mrs. Houghton tulajdonította el, de őt nem lehetett felelősségre vonni, és ami a legfőbb, kétmillió dollárt adományozott a múzeumnak, így soha nem nyomoztak alaposabban az ügyben. De most, hogy Mrs. Houghton meghalt, talán itt volna az ideje – különösen az egybeesés miatt, hogy közvetlenül a halála után bukkant fel újra a kereszt. Rákeresve Sandy és Connie Brewerre az interneten, David kiderítette, hogy kik ők valójában. Sandy egy kockázati alapot irányít – tipikus, hogy éppen egy ilyen újgazdagnál köt ki egy ritka és becses antikvitás –, s miközben ő és a felesége, Connie „jelentős gyűjtőnek” tartja magát, David arra tippelt, hogy csak felkapaszkodottak, akik nevetséges összegeket adnak meg mindenféle szemétért. A Brewer-félék általában nem érdekelték azt a szintet, ahol David, a nagy Metropolitan Múzeum igazgatója is állt, azon túl, hogy mennyi pénzt lehet leakasztani róluk a gálán. Azt persze nem tehette meg, hogy csak úgy felhívja Breweréket, és megkérdezi, hogy náluk van-e a kereszt. Bárki adta is el nekik, nyilván volt annyi esze, hogy felhívja a figyelmüket a provenanciára. Nem mintha a kétes származás zavarna egy gyűjtőt. Egy ilyen műtárgy megvásárlásának megvolt a sajátos pszichológiája, ami
nem sokban különbözött az illegális szerek vásárlójáétól. A törvényszegés izgalmát csak fokozza, ha sikerül megúszni az ügyet. Ám a kábítószer-fogyasztóval ellentétben az illegális régiség vásárlója folyamatosan élvezheti azt, ami egyszer az övé lett, amelyhez a halhatatlanság érzése társul. Mintha a közvetlen kapcsolat egy ilyen műtárggyal örök életet is biztosíthatna a tulajdonosnak. Mindenesetre David Porschie már tudta, milyen személyiségtípusnál kell kereskednie. Csak az a kérdés maradt, hogyan fogjon hozzá. Arra készült, hogy türelmesnek kell lennie – végtére is már csaknem hatvan éve a kereszt eltűnésének –, és rájött, hogy a gyanúsítható körbe bejáratos vakondra van szüksége. Az első gondolata Billy Litchfield volt. Együtt jártak a Harvardra. Billy elég sokat tud a művészetről, és még többet az emberekről. A rendezvényszervezők vendéglistáján meg is találta Billy mobilszámát, és másnap reggel fölhívta. Billy taxiban ült, és történetesen Connie Brewerhez tartott, hogy tárgyaljon vele a baseli művészeti vásárról. Amikor meghallotta David hangját a telefonban, úgy érezte, hogy félelmében lángra kap az egész teste, de sikerült fegyelmeznie a hangját. – Hogy vagy, David? – kérdezte. – Köszönöm, jól – felelte David. – Azon gondolkodtam, amit a balettesten mondtál. A reménybeli új támogatókról. Szponzori vérfrissítésre van szükségünk egy új szárny megépítéséhez. Felmerült Sandy és Connie Brewer neve. Az jutott eszembe, hogy te ismerheted őket. – Valóban – mondta Billy acélosan. – Ez csodálatos – örült meg David. – Meg tudnál-e szervezni egy kisebb vacsorát? Semmi rongyrázás. Lehetne például a Twenty-One. És Billy – tette hozzá –, ha nem túl nagy kérés, titokban tartanád a vacsora célját? Tudod, hogy reagálnak az emberek, ha azt gyanítják, hogy pénzt akarnak kérni tőlük. – Persze – mondta Billy. – Köztünk marad. – Pánikba esve tette le a telefont. A taxiban ülve börtöncellában érezte magát. Kiverte a víz. – Megállna itt, kérem? – kopogtatta meg a plexiüveget. A járdán botorkálva a legközelebbi kávézót kereste. A sarkon talált is egyet, leült a pulthoz, és amikor visszanyerte a lélegzetét, rendelt egy gyömbérsört. Mennyit tudhat David Porschie, és hogy jött rá? Billy bekapott egy Xanaxot, és amíg várta, hogy hasson a tabletta, megpróbált logikusan gondolkozni. Lehetséges, hogy David tényleg csak azért akar találkozni Brewerékkel, amit mondott? Kizárt dolog. A Metropolitan Múzeum volt a régi pénz utolsó bástyája, bár újabban már ott is kénytelenek voltak új meghatározást adni a „réginek”: már nem száz, hanem csak húsz évet értettek alatta. – Connie, mit tettél? – kérdezte Billy, amikor megérkezett Brewerék lakásába. – Hol van a kereszt? Követte őt a budoárba, és elborzadva látta, hogy be van keretezve. – Hány
ember látta ezt? – kérdezte. – Jaj, Billy, ne aggódj – mondta Connie. – Csak Sandy. És a szobalányok. És Annalisa Rice. – Meg a képkeretező – mutatott rá Billy. – Kihez vitted el? – Connie megnevezte az öreget. – Jézusom – mondta Billy lerogyva a hencser szélére. – Ő mindenkinek el fogja mondani. – De honnan tudná, hogy mi ez egyáltalán? – kérdezte Connie. – Én nem árultam el neki. – Azt elmondtad, hogy került hozzád? – kérdezte Billy. – Természetesen nem – biztosította Connie. – Arról senkinek sem beszéltem. – Figyelj rám, Connie. El kell tenned szem elől. Vedd le a falról és tartsd széfben. Ugye megmondtam neked, hogy ha bárki tudomást szerez róla, valamennyien börtönbe kerülhetünk? – Az olyan emberek, mint mi, nem kerülnek börtönbe – ellenkezett Connie. – De igen. Manapság elég gyakran. – Billy sóhajtott. Connie levette a keresztet a falról. – Nézd – mondta, és bevitte az öltözőszobájába –, elteszem szem elől. – Ígérd meg, hogy beteszed egy széfbe. Ahhoz túl értékes, hogy a gardróbban tartsad. – Ahhoz is túl értékes, hogy eldugjam – tiltakozott Connie. – Ha nem láthatom, akkor mi értelme? – Ezt majd később megbeszéljük – mondta Billy. – Miután eltüntetted. – Lehetséges, gondolta Billy felcsillanó reménnyel, hogy David Porsche nem tud a keresztről – mert ha tudna, okoskodott Billy, nyomozókat küldene rá, nem pedig arra kérné, hogy vacsorát szervezzen. Billynek mindenképpen tető alá kell hoznia azt a vacsorát. Mert ha nem, azzal csak gyanút keltene Davidben. – Együtt fogunk vacsorázni David Porschie-val a Mettől – mondta Billy. – És egy szót sem szólhattok a keresztről… sem te, sem Sandy. Még ha konkrétan rákérdez is. – Soha nem hallottunk róla – mondta Connie. Billy végigsimított a tenyerével tar koponyáján. Minden erőfeszítése dacára, hogy New Yorkban maradhasson, már látta a jövőjét. Amint hozzáférhető lesz a hárommillió, neki el kell hagynia az országot. Kénytelen lesz egy olyan helyen letelepedni, mint Buenos Aires, ahol nincs kiadatási egyezmény. Billy megborzongott. Önkéntelenül hangosan mondta ki, amit gondolt: – Utálom a pálmafákat. – Mi? – kérdezte Connie abban a hitben, hogy elmulasztott valamit. – Semmi, drágám – mondta gyorsan Billy. – Csak forog az agyam. Elbúcsúzva Connie-tól fogott egy taxit a Hetvennyolcadik utcában, és az Ötödik sugárútra vitette magát. A Hatvanhatodik utcánál dugóba kerültek, de Billy nem bánta. A kocsi egy vadonatúj SUV volt, és friss műanyagszagot árasztott; a sofőr
valamilyen dallamos nyelven beszélt a mobiljába. Bárcsak örökre ebben a taxiban maradhatnék, gondolta Billy, lassan araszolva végig az Ötödik sugárúton, az ismerős épületek mellett: a kastély a Central Parkban, a Sherry-Netherland, ahol tizenöt éven át ebédelt csaknem mindennap a Ciprianiban, a Plaza, a Bergdorf Goodman, a Saks, a New York Public Library. Átadva magát a nosztalgiának édesbús érzés járta át, amelybe fájdalom vegyült. Hogyan is hagyhatná itt az ő szeretett Manhattanjét? Megszólalt a telefonja. – Jössz ma este, ugye, Billy? – kérdezte Schiffer Diamond. – Igen, persze – válaszolta Billy, noha az adott körülmények között megfordult a fejében, hogy lemond minden programot a következő hétre, és meghúzza magát. – Jó, mert ki nem állhatom az ilyen eseményeket – mondta Schiffer. – Egy rakás idegen emberrel kell beszélgetnem, és kedvesnek lennem hozzájuk. Utálom, amikor körbevezetnek, mint egy cirkuszi lovat. – Akkor ne menj el – vetette fel Billy. – Billy, mi ütött beléd? Muszáj elmennem. Ha lemondom, akkor azt fogják írni, milyen szemét vagyok. Lehet, hogy mostantól szemétnek kéne lennem. A magányos díva. Jaj, Billy – mondta kesergő hangon, ami nem volt jellemző rá. – Miért nincsenek férfiak ebben a városban? – S azzal letette. *** Két órával később Schiffer Diamond a fürdőszobájában ült, miközben aznap már negyedszer vagy ötödször igazították meg a frizuráját és a sminkjét; ez alatt Karen, a sajtósa a nappaliban magazinok olvasgatásával és mobiltelefonálással ütötte el az időt, várva, hogy Schiffer elkészüljön. A fodrászok és sminkesek nyüzsögtek körülötte, beszélgetéseket kezdeményeztek, de Schiffer nem volt abban a hangulatban. Cefetül érezte magát. Amikor ma délután hazajött az Ötödik sugárút 1.-be, ki másba futott bele, mint Lola Fabrikantbe, aki úgy osont be a házba, mint egy bűnöző. Bár az „osonás” talán nem a megfelelő kifejezés, mivel Lola úgy vonult be maga után húzva a Louis Vuitton gurulós bőröndöt, mint teljes jogú tulajdonos. Schiffer egy pillanatra megdermedt. Philip ezek szerint nem szakított vele? Hát persze hogy nem volt hozzá bátorsága. Rohadt Oakland, gondolta. Miért ilyen gyáva? Lola érkezésekor Schiffer éppen a liftet várta, így aztán kénytelen volt együtt beszállni vele. Lola úgy tett, mintha a legjobb barátok volnának, érdeklődött a tévésorozatról, áradozott Schiffer hajáról – noha az ugyanolyan volt, mindig –, és óvakodott szóba hozni Philipet. Ezért aztán Schiffer hozta fel. – Hallom Philiptől, hogy milyen bajban vannak a szülei – mondta. Lola színpadiasan sóhajtott. – Rettenetes – felelte. – Ha nem volna Philip, nem tudom, mit tehetnék.
– Philip arany pofa – jelentette ki Schiffer, és Lola egyetértett vele. Aztán megadta a kegyelemdöfést: – Szerencsés vagyok, hogy az enyém. Schiffer a tükörbe bámulva visszagondolt a találkozásra. – Készen vagyunk – mondta a sminkes, miután bepúderezte Schiffer orrát. – Köszönöm – mondta Schiffer. Bement a hálószobába, fölvette a kölcsönzött ruhát és a kölcsönzött ékszereket, majd megkérte a sajtóst, hogy segítsen felhúzni a cipzárt. A derekára tette a kezét és fújt egyet. – Arra gondoltam, hogy elköltözöm innen – mondta. – Nagyobb lakásra van szükségem. – Miért nem szerzel egy nagyobb lakást itt? – kérdezte Karen. – Hatalmas ez a ház. – Elegem van belőle. Ezekkel az új emberekkel már nem olyan, mint régen. – Harapós kedvedben vagy – jegyezte meg Karen. – Nem mondod. Végül Schiffer, Karen és a stylist különítmény levonult, és beszállt a várakozó limuzinba. A sajtós kinyitotta a táskáját, papírokat vett elő és böngészni kezdte a jegyzeteit. – Letterman-show kedden, és Michael Kors három ruhát küld felpróbálni. Meryl Streep emberei tudni szeretnék, hogy részt vennél-e egy költészeti felolvasó esten április huszonkettedikén. Szerintem jó ötlet, mert ez menő, és ugye ott van Meryl is. Szerdán délután 1-től forgatsz, ezért reggel hatra tettem be a Marie Claire-fotózást, hogy ne legyen ütközés. A riporter csütörtökön készít veled interjút a forgatás helyszínén. Péntek este a városban lesz a Boucheron elnöke, és meghívott egy húszfős privát vacsorára. Szerintem oda is el kellene menned, ki fogod bírni, és lehet, hogy szerződni akarnak veled egy reklámkampányra. Szombat délután a tévécsatorna szeretne promóciós anyagot forgatni. Megpróbálom minél későbbre kitolni a kezdést, hogy délelőtt tudj pihenni. – Köszönöm – mondta Schiffer. – Mi legyen Meryllel? – Az még nagyon sokára van. Még azt sem tudom, hogy egyáltalán életben leszek-e április huszonkettedikén. – Igent mondok nekik. A sminkes elővett egy tubus szájfényt, és Schiffer közelebb hajolt, hogy felvihesse az ajkára. Aztán elfordította a fejét, hogy a fodrász megemelje a haját, és lakkot fújjon rá. – Mondd el még egyszer a nevét a szervezetnek – kérte Schiffer. – Cipőtervezők Nemzetközi Tanácsa. CTNT. A pénz a cipőkészítő munkások nyugdíjalapjába megy. Te adod át a díjat Christian Louboutinnek, és az asztalánál fogsz ülni. A szöveged ott lesz a súgógépen. Akarod, hogy előtte átvegyük? – Nem – mondta Schiffer. A kocsi befordult a Negyvenkettedik utcába. – Érkezik Schiffer Diamond – szólt bele Karen a telefonba. – Egy perc, és ott vagyunk. – Eltette a mobilt, és kinézett
a limuzinok sorára, a fotósok seregére és a bámészkodók sokaságára, akiket rendőrségi kordonok tartottak távol a bejárattól. – Mindenki imádja a cipőket – jegyezte meg fejcsóválva. – Itt van Billy Litchfield? – kérdezte Schiffer. – Kiderítem – mondta Karen. Úgy beszélt bele a mobilba, mintha walkie-talkie lenne. – Megérkezett már Billy Litchfield? Meg tudják keresni? – Bólintott, és összecsukta a telefont. – Bent van. A kocsit előreirányította két biztonsági ember, és az egyikük kinyitotta az ajtót. Karen szállt ki elsőnek, s miután röviden tárgyalt két feketébe öltözött, fejhallgatós nővel, intett Schiffernek, hogy jöhet. A tömeg izgalomba jött, és villogni kezdtek a vakuk. Schiffer megtalálta Billyt, aki az ajtón belül várta. – Még egy manhattani este, igaz, Billy? – kérdezte Schiffer, és belekarolt. Azonnal útjukat állta egy fiatal nő a Women’s Wear Dailytől, aki interjút kért, majd egy fiatalember a New York magazintól, és egy félórába is beletelt, mire el tudtak menekülni, hogy leülhessenek az asztalukhoz. Miközben átnyomakodtak a tömegen, Schiffer odaszólt Billynek: – Philip még mindig együtt van Lola Fabrikanttel. – Érdekel? – kérdezte Billy. – Nem kéne. – Szerintem sem. Brumminger is az asztalunknál van. – Rossz pénz nem vész el, igaz? – Nem is olyan rossz pénz az – mondta Billy. – De bármelyik férfit megkaphatod. Ugye, tudod? – Hát nem éppen. Az ilyen események csak bizonyos típusú férfiakat vonzanak. És engem nem feltétlenül ezek érdekelnek – mondta Schiffer. Az asztalnál üdvözölte Brummingert, aki szemben ült vele középen. – Hiányoltunk Saint Barthson – mondta megfogva a kezét. – El kellett volna mennem – válaszolta Schiffer. – Jó társaság volt a jachton. De elhatároztam, hogy egyszer még elviszlek oda. Nem adom fel könnyen. – Ne is – mondta Schiffer, és a helyére ment, ahol már várta egy tányér ráksaláta. Széthajtotta a szalvétáját, és amikor kézbe vette a villát, rájött, hogy egész nap nem evett semmit, de akkor megjelent a főszervező, aki ragaszkodott ahhoz, hogy bemutasson neki egy embert, akinek nem értette a nevét, aztán egy nő jött oda, azt állítva, hogy húsz évvel ezelőtt már találkoztak, őt meg két lány követte, akik a rajongóinak mondták magukat és autogramot kértek a programfüzetükre. Majd befutott Karen, és közölte, hogy indulnia kell a színpad mögé és előkészülni a beszédére; Schiffer felállt, és az emelvény mögött várakozott a többi hírességgel, akiket felsorakoztattak az asszisztensek, és többnyire nem vettek tudomást
egymásról. – Szükséged van valamire? – készségeskedett Karen. – Kérsz vizet? Idehozhatom a borodat az asztalról. – Köszönöm, nem – mondta Schiffer. Elkezdődött a program, és ő egyedül álldogálva várta a sorát. A válaszfal résén át kilátott a tömegre, lelkes és udvariasan unatkozó arcok tűntek fel a félhomályban. Úgy érezte, hogy körbekeríti a magány. Sok-sok évvel ezelőtt Philippel együtt jártak az ilyen eseményekre, és jól érezték magukat. De talán csak azért, mert fiatalok voltak, és annyira elmerültek egymásban, hogy minden pillanatuk olyan izgalmas volt, akár egy mozijelenet. Látta maga előtt a szmokingos Philipet a fehér selyemsállal, amit mindig a vállán átvetve viselt, visszaemlékezett izmos, erős karjára, amellyel átfogta, hogy keresztülkormányozza a tömegen, vagy a járdán a várakozó autóhoz vezesse. Valahogy rendszeresen a kíséretükbe szegődött fél tucat ember, akikkel bepréselődtek a kocsiba, nevettek és visítoztak, átvonulva a következő helyre, meg az azután következőre, majd hazafelé tartva a hajnali szürkületben, az ébredező madarak csivitelését hallgatva. Schiffer a hátsó ülésen álmosan, lehunyt szemmel elnyúlva Philip vállára hajtotta a fejét. – Legszívesebben lelőném azokat a madarakat – mondta Philip. – Fogd be, Oakland. Szerintem aranyosak. Újra átlesve a résen megpillantotta Billy Litchfieldet az első asztalnál. Kimerültnek tűnt, mint aki túl sokszor kornyadozott már ilyen eseményeken az évek során. Nemrégiben arra hívta fel a figyelmét, hogy ami egykor mulatság volt, az mára intézményesült, és milyen igaza van, ismerte fel Schiffer. Aztán meghallotta, hogy szólítják a nevét, és kilépett a rivaldafénybe, arra gondolva, hogy nincs már egy baráti kéz, ami az este végén kivezetné innen. Amikor nagy sokára visszaülhetett az asztalhoz, már felszolgálták és leszedték a főételt, bár Karen félretetetett neki egy adagot a pincérekkel. A filet mignon hideg volt. Schiffer evett két falatot és beszélgetni próbált Billyvel, de megint félbeszakította a szervezőnő, hogy további embereket mutasson be neki. Ez így ment még vagy harminc percig, és akkor megjelent mellette Brumminger. – Úgy látom, eleged volt – mondta. – Mi lenne, ha elvinnélek innen? – Benne vagyok – felelte Schiffer hálásan. – Nem mehetnénk el valahová mulatni? – Reggel hétkor jelenésed van – figyelmeztette Karen. Brummingernek sofőr vezette Escalade-ja volt két videoképernyővel és egy kis hűtőszekrénnyel. – Pezsgőt? – kérdezte elővéve egy kisüveget. A Boxba mentek és odafönt kaptak egy elfüggönyzött asztalt. Schiffer hagyta, hogy Brumminger átkarolja, összefűzze az ujjaikat, és másnap a Page Six arról számolt be, hogy összebújva látták őket, és a rossz nyelvek szerint együtt járnak. ***
Kedden, visszatérve Philip lakására, Lola előásta a Vogue régi példányát, amelyben az a fotóriport volt Philipről és Schifferről (Lola jó jelnek tekintette, hogy legalább nem próbálta meg eldugni), és elnézve a fiatal, jóképű Philipet, a fiatal, csodás Schifferrel Lola legszívesebben lerohant volna Schiffer lakására, hogy kérdőre vonja. De nem volt hozzá elég bátorsága – mi van, ha Schiffer nem hátrál meg? –, aztán meg arra gondolt, hogy fogja, és egyszerűen kidobja a magazint, ahogy Philip is kidobta az ő újságjait. Akkor viszont megfosztja magát attól az élvezettől, hogy gyűlölettel bámulja Schiffer fotóit. Ezen a ponton úgy döntött, hogy megnézi a Nyári reggelt. A DVD egyfajta édes kínszenvedést okozott Lolának. A naiva megmenti a fiút saját magától, és amikor a srác végre rájön, hogy szereti a lányt, véletlenül megöli egy autóbalesetben. A Nyári reggel bizonyos értelemben önéletrajzinak tekinthető, s bár Philip ténylegesen nem szerepelt a filmben, a dialógusok minden sora, amit a Philip karakterét játszó színész mondott, arra emlékeztette Lolát, hogy ezt Philip is mondhatta volna. Ahogy Schiffer Diamond és a Philip bőrébe bújt színész szerelmi története kibontakozott, Lola fölösleges harmadiknak érezte magát egy kapcsolatban. Ugyanakkor csak még jobban megszerette ezért Philipet, és még eltökéltebb lett abban, hogy megtartja magának. Másnap munkához kellett látnia, és beszervezte Thayer Core-t meg a rémes lakótársát, Josht, hogy segítsenek neki hivatalosan is beköltözni Philip lakásába. Az volt a feladatuk, hogy dobozokba és műanyag ládákba pakolva Lola maradék holmiját, serpaként átszállítsák az Ötödik sugárút 1.-be. Josh egész délelőtt nyavalygott, fájlalta az ujjait, a hátát (hátfájós, mint az anyja, állította magáról) és a lábát, amin öntvényre emlékeztető vastag, fehér sportcipőt hordott. Thayer ellenben meglepően hatékonynak bizonyult. Természetesen hátsó szándék is volt az igyekezete mögött: látni akarta belülről a házat, de még inkább Philip Oakland lakását. Ezért aztán nem tiltakozott, amikor Lola három fordulót követelt, és az egyik menetben a cipőivel teletömött szemeteszsákot kellett végigvonszolnia a Greenwich sugárúton. Az utóbbi két napban Lola mindent eladott a lakásából, miután közzétette a listát egy ingyenes hirdetési oldalon és a Facebookon, úgy irányítva a tranzakciót, mint egy árverési kikiáltó. Jó árat kapott a berendezésért, amit nem egészen egy éve vásároltak neki a szülei, és a végén nyolcezer dollár ütötte a markát. De nem volt hajlandó taxit fizetni a holmija elszállítására. Ha tanult valamit az elmúlt hónap viszontagságaiból, hát azt, hogy egy dolog bőkezűen szórni valaki másnak a pénzét, és egészen más a magadét költeni. A negyedik menet során a trió szintén cipekedés közben találta James Goochot az Ötödik sugárút 1. előcsarnokában. James két dobozt tologatott maga előtt a lábával, amelyben a könyve kemény fedelű példányai voltak. Amikor meglátta Lolát,
elvörösödött. A lány látogatásait és SMS-eit mintha elvágták volna a Philippel való találkozás után, ami elbizonytalanította és megsebezte Jamest. Most, hogy egy fiatal seggfej és egy fiatal nyomoronc társaságában látta viszont, nem tudta eldönteni, hogy megszólítsa-e egyáltalán. De a következő pillanatban Lola már le is vette a lábáról, és befogta segíteni a cipekedésben. Így ott találta magát bepréselődve a liftbe a lánnyal és a fiatal seggfejjel, aki villámló tekintettel meredt rá, meg a fiatal nyomoronccal, aki a lábára panaszkodott. Talán csak beképzelte, de magához szorítva a dobozt James esküdni mert volna arra, hogy Lola teste elektromos hullámokat bocsát ki felé, amelyek összekeveredve a saját teste elektromosságával erotikus táncot járnak a liftben, mindenki szeme előtt. Miután letette a dobozt Philip lakásának előterében, Lola „a házban lakó íróként” mutatta be Jamest a fiatal seggfejnek, aki azonnal elkezdte kivesézni az összes élő és sikeres prózaírót. Lolával a közönség szerepében James megragadta a kínálkozó alkalmat, és jól helyre tette a srácot azzal, hogy DeLillót és McEwant idézte neki, akiktől a fiatal seggfej semmit nem olvasott. James tudása felbőszítette Thayert, de azzal hűtötte le magát, hogy James egy jelentéktelen figura, a gyűlölt öregek nemzedékének tagja, aki történetesen ebben az exkluzív házban lakik. De amikor Lola áradozni kezdett James új könyvéről és a New York Times kritikájáról, Thayer átértékelte a véleményét, és már megsemmisítendő ellenfélként látta Jamest. Később, az este folyamán, miután elfogyasztott két palackkal Philip Oakland legjobb vörösborából, és hazatért saját patkánylyukába, Thayer utánanézett James Goochnak az interneten, és kiderítette, hogy Mindy Gooch férje; az Amazonról azt is megtudta, hogy a még meg sem jelent regénye már a nyolcvankettedik helyen áll, és azonnal tervezni kezdett róla egy aprólékosan kidolgozott és gonosz blogbejegyzést, amelyben pedofíliával gyanúsíthatónak és „szómolesztálónak” fogja nevezni. Közben Lola, aki még mindig ébren volt és unatkozott, szöveges üzenetet küldött Jamesnek, amelyben figyelmeztette, nehogy szóljon Philipnek arról, hogy a lakásban járt, mert Philip féltékeny. Az SMS hajnali egykor érkezett James telefonjára, és a szokatlan hangjelzés felébresztette Mindyt. Egy pillanatra felmerült benne, hogy Jamesnek viszonya van, de aztán megnyugtatta magát azzal, hogy ez lehetetlen. *** Hétköznap reggelenként többnyire Paul Rice kelt a legkorábban az Ötödik sugárút 1.-ben: hajnali négykor, hogy ellenőrizze az európai tőzsdéket, és halat fogjon. Időközben elkészítették és beüzemelték az akváriumot, amely csaknem a teljes hosszát elfoglalta Mrs. Houghton egykori báltermének; a modellezők megvalósult álmaként Atlantiszt formázta, félig eltemetve a tenger alatt, amelynek homokos
barlangjaiból római utak ágaztak szét. A kívánatos halak megszerzésért késhegyre menő harcok folytak; a kiválasztáshoz figyelemmel kellett kísérni az ivadékokról készült videókat, majd licitálni rájuk, és ezeken az árveréseken akár százezer dollárra vagy még magasabbra rúghatott a végösszeg. De minden sikeres embernek szüksége van hobbira, kivált, ha a nap java részében pénzt keres, vagy veszít. Egy szokatlanul enyhe február végi kedd reggelen azonban James Gooch is korán kelt. Fél ötkor űzte ki az ágyból a gyomorideg. Miután egész éjjel csak hánykolódott és forgolódott izgalmában, végre elaludt, de egy óra múlva már megint ébren volt, és utálta magát, amiért már eleve kimerülten kezdi élete legfontosabb napját. Végre kitűzték a könyve megjelenésének dátumát. Aznap reggel meg kellett jelennie a Today műsorában, majd számos rádióinterjút adnia, este pedig dedikálnia a Barnes & Noble könyvesboltjában a Union Square-en. A nap folyamán kétszázezer példányt hoznak forgalomba az egész országban, és további kétszázezret az iStorehálózatban, vasárnap pedig megjelenik a New York Times Book Review az ő könyvével a címlapon. A publikálásnak pontos terv szerint kellett mennie, de mivel James életében soha semmi nem alakult terv szerint, baljós érzések kerítették hatalmukba. Zuhanyozás és kávéfőzés után, noha megfogadta, hogy nem teszi, ellenőrizte a helyezését az Amazonon. Az eredmény, a huszonkettedik, sokkolta, hiszen még öt óra volt hátra a tényleges megjelenésig. Honnan tudnak egyáltalán a könyvéről? James némi töprengés után arra jutott, hogy ez valami titokzatos csoda, ami szintén azt bizonyítja, hogy nem mi uraljuk az életünk történéseit. Azt sem állta meg, hogy rá ne keressen magára a Google-on. Az első oldal alján a következő címsorba ütközött: AZ IRODALOM MEGÚJULÁSÁT REMÉLI A VÉN BALFÁCÁN. Rákattintva a Szurkapiszka oldalára jutott. Kíváncsian kezdte olvasni Thayer Core róla írt cikkét. Aztán leesett az álla, majd’ kidagadtak az erek a halántékán. Thayer a könyvéről írt, a házasságáról Mindyvel, akit „köldöknéző tanítónéninek” nevezett, majd kíméletlen leírást adott James külsejéről, amely őt kihalt madárfajokra emlékeztette. James tombolt dühében. Tényleg így látnák őt az emberek? „James Gooch valószínűleg pedofil és szómolesztáló” – olvasta újra. Nem törvényellenes ilyet leírni? Beperelhetné? – Mindy! – kiáltotta. Nem kapott választ, és amikor bement a hálószobába, látta, hogy Mindy ébren van, de alvást tettet a fejére szorított párna alatt. – Hány óra van? – kérdezte nyűgösen. – Öt. – Adj még egy órát. – Muszáj felkelned – mondta James. – Most rögtön. Mindy kikászálódott az ágyból, követte Jamest, és álmosan meredt a blogbejegyzésre a monitoron. – Jellemző – mondta. – Milyen jellemző.
– Tennünk kell valamit – mondta James. – Mit? – kérdezte Mindy. – Most ez megy. És nem tehetsz ellene semmit. Együtt kell élni vele. – Még egyszer elolvasta a posztot. – Honnan tudhatja ezeket rólad? – kérdezte. – Honnan tudják, hogy az Ötödik sugárút 1.-ben lakunk? – Fogalmam sincs – felelte James idegesen, mert rájött, hogy a szöveg visszavezethető hozzá. Ha nem fut össze Lolával aznap, amikor beköltözött, sohasem találkozott volna Thayer Core-ral. – Hagyd a fenébe – mondta Mindy. – Úgyis csak tízezer ember fogja elolvasni. – Csak tízezer? – ismételte meg James. Aztán pittyegni kezdett a telefonja. – Ki az? – kérdezte Mindy ingerülten. Felé fordította sápadt, szinte ránctalan arcát, amelyet annak köszönhetett, hogy évek óta nem ment napra. – Ki küldözget neked SMS-t éjnek évadján? – Miről beszélsz? – védekezett James. – Biztos a kocsiküldő szolgálat az, amivel a tévébe megyek. – Amikor Mindy távozott, felkapta a telefont és megnézte az üzenetet. Lolától jött, ahogy remélte. „Sok szerencsét – írta. – Nézni fogom!” És a végén ott volt a szmájli. James negyed hétkor lépett ki a lakásból. Mindy nem bírt magával, újraolvasta a Jamesről és róla írt bejegyzést, s egyre pocsékabb lett a kedve. Manapság mindenki, aki elköveti azt a bűnt, hogy megpróbál tenni valamit az életében, kiteszi magát az internetes zaklatásnak, és nincs helyreigazítás, ellenőrzés vagy jóvátétel. Ebben a lelkiállapotban ült le újabb bejegyzést írni a saját blogjába, felsorolva azokat a dolgokat, amelyek felett nincs hatalma az életében, és keserves csalódást okoztak neki: nem volt képes teherbe esni, nem volt képes jobb lakásba költözni és nem volt képes olyan életet élni, amely nem azt az érzést kelti, mintha örökösen versenyt futna egy láthatatlan cél felé, ami mindig távolabb kerül, amint megközelíti. És most itt van James küszöbönálló sikere – ami ahelyett, hogy megszabadítaná ezektől a rossz érzésektől, csak még élesebb fényben exponálja őket. Amikor pontban hétkor meghallotta a liftet, ami Paul Rice érkezését jelezte, kinyitotta a lakásajtót, és szándékosan kiengedte Skippyt. A kutya szokás szerint Paulra vicsorgott. De Mindy, ebben a pocsék kedvében nem kapta el olyan gyorsan, mint máskor, és Skippy olyan ádáz haraggal támadta meg Paul nadrágszárát, amilyennel Mindy maga szeretett volna megnyilvánulni. A huzakodás közben Skippynek sikerült egy kis helyen kilyukasztania a nadrágját, mielőtt Paul lerázhatta volna magáról a kutyát. Lehajolt és megvizsgálta a szakadást. Aztán fölegyenesedett és furcsán megrándult a szája. – Ezért be fogom perelni – mondta hidegen. – Csak rajta – válaszolta Mindy. – Szívességet tesz vele. Ennél rosszabb már úgysem lehet a napom. – Dehogynem – mondta Paul fenyegetően. – Majd meglátja. Paul távozott a házból, az emeleten pedig Lola Fabrikant felkelt, és bekapcsolta
a tévét. Végül James jelent meg a képernyőn. Talán a smink tette, de egyáltalán nem festett rosszul. Az igaz, hogy túl merev volt, de hát James egy kicsit mindig karótnyelt. Érdekes lenne elérni, hogy feloldódjon, gondolta Lola. De benne van a tévében! A YouTube-ra bárki felkerülhet. De az igazi tévébe, egy igazi csatornán, az egészen más. „Láttam! – írta máris az SMS-t. – Remek volt! xLola.” És hozzátette az új jelmondatát, amivel az e-mailjeit és a blogbejegyzéseit is zárta: „A test meghal, de a lélek örökké él.” A kiadó sajtósa, egy átlagosan csinos, langaléta fiatal nő hosszú, szőke hajjal, rámosolygott Jamesre. – Jó volt! – mondta neki. – Tényleg? – kérdezte James. – Én nem tudtam eldönteni. Még sosem szerepeltem a tévében. – Jól csinálta. Tényleg – mondta a nő nem túl meggyőzően. – De most sietnünk kell, mert lekéssük a CBS rádióinterjút. James beszállt a Lincolnba. Futólag arra gondolt, hogy most híres lesz, és idegenek fogják felismerni, akik látták a műsort. Nem érzett semmilyen változást, és a sofőr ugyanúgy nem vett róla tudomást, mint eddig. Aztán megnézte az e-mailjeit, és megtalálta Lola szöveges üzenetét. Legalább valaki értékeli. Kinyitotta az ablakot és beengedte a nyirkos levegőt. *** Azon a napon, amikor Sam apja a könyvét dedikálta, szokatlanul meleg volt az idő, ami óhatatlanul oda vezetett az osztályban, hogy a globális felmelegedésről vitatkozzanak. Mindenki egyetértett abban, hogy szörnyű olyan világba születni, ahol a felnőttek tönkretett bolygót hagynak a gyerekeikre, akik kénytelenek egy fenyegető armageddon árnyékában létezni, amelyben talán minden létező dolog meg fog semmisülni. Sam tudta, hogy az anyja lelkifurdalást érez emiatt – mindig figyelmeztette, hogy szelektíven gyűjtse a szemetet, és ne hagyja égve a villanyt –, de nem minden felnőtt ilyen. Amikor felhozta ezt a témát Enidnek, ő csak nevetett, és közölte, hogy ez mindig is így volt: a harmincas években élelmiszer-fejadagot kaptak és éhezés fenyegette őket (a nagy gazdasági világválság idején egyesek éheztek is); a negyvenes és az ötvenes években a légi támadásoktól féltek; a hatvanas és hetvenes években az atombombától. Csakhogy, mutatott rá Enid, az emberiség életben maradt, sőt fejlődött, hiszen ma milliárdokkal többen vagyunk, mint azelőtt. Samet ez egyáltalán nem nyugtatta meg. Épp ezek a milliárdok, érvelt, jelentik a problémát. Kószálva a West Village-ben a barátaival Sam arról beszélt, hogy a föld már két fokkal hidegebb lehet, amit a repülőgépek elterjedésének tudnak be, mert felhőréteget képeznek, elhomályosítva az égboltot és öt százalékkal mérsékelve
a napsugárzást. Tudományos tény, hogy a 9/11 utáni két napon, amikor leállt a légi közlekedés, ritkult a felhőréteg és a földön két fokkal magasabb volt a hőmérséklet. A kondenzcsíkok nagyobb mértékben gátolják a föld hosszúhullámú infravörös kisugárzásait, mint ahogy azok a bejövő napsugárzást visszaverik, mondta Sam. A Hatodik sugárúton egy kosárlabdapálya mellett haladt el a csapat, ahol javában folyt a meccs. Sam megfeledkezett a klímaváltozásról, és otthagyta a többieket, hogy beálljon játszani. Kétéves korától kosarazott ezen a szemetes, repedezett aszfaltú pályán, ahová tavaszi és nyári délelőttökön hozta ki az apja, hogy megtanítsa cselezni és kosárra dobni. – Ne mondd el az anyádnak, Sammy – figyelmeztette az apja. – Azt fogja hinni, hogy lógtunk. A mai meccs különösen vad volt, talán az enyhe idő miatt, ami mindenkiből kihozta a téli tespedésben felgyűlt energiákat. Miután a torkába könyököltek és nekilökték a drótkerítésnek, Sam úgy döntött, hogy kiszáll. Hazafelé menet vett egy krémsajtos bagelt, aztán a weboldalán dolgozott, amelyhez Virtual Flasht adott hozzá. Aztán berregett a házitelefon, és a portás beszólt, hogy látogatójuk van. Az előcsarnokban álló férfit sajátos aura vette körül – kopottas, gondolta Sam. Az idegen tetőtől talpig végigmérte, majd megkérdezte, hogy otthon vannak-e a szülei, és amikor nemet intett, azt mondta: – Te is jó leszel. Alá tudod írni a neved? – Hát persze – mondta Sam, és arra gondolt, hogy be kellene csuknia az orra előtt az ajtót, és hívni a portást, hogy kísérje ki. De nagyon gyorsan történt az egész. A férfi a kezébe nyomott egy borítékot és egy ívet. – Itt írd alá – mondta. Sam nem mert szembeszegülni a felnőtt ember tekintélyével, ezért aláírta. A következő másodpercben a férfi már ott sem volt, eltűnt az előcsarnok forgóajtaja mögött, és Sam egyedül maradt a borítékkal a kezében. A feladó egy ügyvédi iroda volt a Park sugárúton. Sam tudta, hogy nem volna szabad, mégis felbontotta a levelet, hogy majd tévedéssel fogja kimagyarázni. A levél kétoldalas volt. Mr. Paul Rice ügyében íródott, akit rosszindulatúan és szisztematikusan zaklat az anyja, minden ok nélkül, és ha ezt nem szünteti be haladéktalanul és nem ad jóvátételt, akkor Paul Rice és az ügyvédei távoltartási végzést fognak kérni az anyjával szemben, és minden törvényes utat igénybe véve fognak elégtételt venni. Sam a szobájába érve újra elolvasta a levelet, és elöntötte a kamaszdüh. Mindy sokszor volt idegesítő, de a legtöbb fiúgyermekhez hasonlóan Sam is úgy érezte, hogy védelmeznie kell az anyját. Az ő szemében fontos ember volt, okosnak és szépnek látta; piedesztálra helyezte, és etalonná tette, akihez minden lányt hasonlítani kell, bár eddig még nem találkozott olyan nőnemű egyeddel, aki felért volna hozzá. És most Paul Rice ismételt támadást intéz az anyja ellen. Sam annyira felbőszült ezen, hogy körülnézett a szobában, mit törhetne össze, s miután nem talált megfelelő tárgyat, cipőt váltott, és elment otthonról. Végigkocogott
a Kilencedik utcán, elhaladva a pornóboltok, kisállat-kereskedések és teaházak mellett. Az volt a terve, hogy a Hudson folyó mentén fog futni, de a mólókhoz vezető utat piros és fehér korlátok zárták el, meg egy Con Edison szervizkocsi. – Gázszivárgás – kiáltott rá egy dagadt pasas a közeledő Samre. – Menj körbe. A szervizkocsi adott egy ötletet Samnek; sarkon fordult és hazaindult. Már tudta, hogyan törleszthet Paul Rice-nak a fenyegetőző leveléért. Igaz, hogy mindenkinek kényelmetlenséget fog okozni a házban, de ez csak átmeneti lesz, és Paul Rice jár majd a legrosszabbul a számítógépes rendszereivel. Lehet, hogy még adatokat is veszít. Sam mosolyogva gondolt arra, milyen dühös lesz Paul Rice. Talán annyira, hogy elköltözik az épületből. Este fél hétkor Sam a Union Square-re tartott a szüleivel, a Barnes & Noble könyváruházba. Mindössze tíz háztömbre volt tőlük, de a sajtós kocsit akart küldeni értük az Ötödik sugárútra – nyilván azért, mondta Mindy, hogy James feltétlenül ott legyen –, de Mindy elutasította. Gyalog is odamehetnek, jelentette ki. És mindenkit emlékeztetett a legújabb zöld fogadalmára, amely szerint nem szabad pocsékolni a benzint és szén-dioxiddal szennyezni a levegőt, hiszen isten tökéletes eszközt adott nekünk a helyváltoztatásra. Lábnak hívják. Nem törődve a szülők huzakodásával Sam előttük ment egy pár lépéssel, még mindig a mai napját emésztve. Nem mutatta meg az anyjának a Paul Rice ügyvédjétől jött levelet. Nem hagyhatta, hogy Paul Rice elrontsa a szülei nagy napját. Samet az sem lepte volna meg, ha kiderül, hogy Paul szándékosan időzített mára. A könyvesbolt előtt a Gooch família megcsodálta a kis plakátot, ami James felolvasását hirdette, azzal a fotóval, amely akkor készült, amikor Schiffer Diamond fuvarozta el Jamest a stúdióba. James elégedett volt a fényképpel: kellőképp elmélyült és intellektuális, mint valami nagy, egyetemes titok kizárólagos tudója. Belépve a könyváruházba a délelőtt megismert blazírt sajtós és két alkalmazott üdvözölte őket, majd felmentek a negyedik emeletre. Bevezették Jamest az eladótér mögötti kis irodába, hogy ott várjon, és elé tettek egy rakás könyvet, hogy szignálja. James tollal a kézben bámulta a címlapon a nevét: James Gooch. Arra gondolt, hogy ez történelmi pillanat az életében, és szerette volna megőrizni az emlékezetében az érzést. Ám amit érzett, az egy kicsit kiábrándító volt. Némi emelkedettség, némi félelem és azon túl a nagy semmi. De ekkor Mindy rápirított: – Neked meg mi bajod van? – Mire James gyorsan odakanyarította a nevét. Öt perccel hét előtt befutott Redmon Richardly, hogy gratuláljon, és a színpadra kísérje Jamest. James elképedt, hogy milyen sokan vannak. Minden széken ültek, és a tömeg, amelynek csak állóhely jutott, körülfolyta a könyvállványokat. Még Redmon is ledöbbent. – Vannak vagy ötszázan – mondta megveregetve James vállát. – Szép munka.
James sután lépett fel a pódiumra. Egyetlen óriási, mohó, várakozó, kíváncsi állatnak érzékelte a közönséget. Megint eltűnődött azon, hogyan lehetséges ez. Hol hallhattak róla ezek az emberek? És vajon mit akarhatnak – tőle? Kinyitotta a könyvét a kiválasztott oldalon, és rájött, hogy reszket a keze. Nézte a szavakat, amelyeknek a leírásával oly sokat küszködött annyi éven át, és kényszerítette magát az összpontosításra. Kinyitotta a száját, és hangtalanul imádkozva, hogy túlélje ezt a megpróbáltatást, hangosan olvasni kezdett. *** Ugyanaznap este, valamivel később, Annalisa Rice provokatívan – rövid görög tunikába öltözve – az ajtóban várta a férjét, profi sminkkel és frizurával, amely azt a látszatot keltette, mintha nem sokat vacakolt volna vele. Kissé zilált volt és ellenállhatatlanul szexi, de Paul alig vette észre. – Bocs – motyogta, és felment a lépcsőn az irodájába, ahol babrált egy kicsit a számítógéppel, majd megnézte a halait. Annalisa sóhajtott, és kiment a konyhába; Mariát, a házvezetőnőt kerülgetve, aki a fűszereket rendezgette, készített magának egy erős italt, majd vodkával a kézben bekukkantott Paul irodájába. – Paul, készülsz? – kérdezte. – Connie azt mondta, hogy nyolckor kezdődik a vacsora. És most van nyolc. – Az én vacsorám – felelte Paul. – Ott leszünk, amikor ott leszünk. – Lement, hogy másik öltönyt vegyen, Annalisa pedig behúzódott a saját kis dolgozószobájába. Kinézett az ablakon a Washington Square Park emlékművére. A parkot drótkerítés vette körül, ami legalább a jövő évig így is marad. A Village lakói évekig lobbiztak azért, hogy a diadalívvel összhangban helyezzék át a szökőkutat, és végül győztek. A koktélt iszogatva Annalisa megértette a részletek szépségét és fontosságát. De eszébe jutott az idő, és átment a hálószobába, hogy siettesse a férjét. – Miért keringsz itt körülöttem? – kérdezte Paul. Annalisa a fejét csóválta, hogy megint milyen nehéz a kommunikáció, és úgy döntött, hogy inkább lent vár a kocsiban. Arrébb, a Union Square-en James még mindig dedikált. Nyolc órakor háromszáz ember állt sorban, a példányát szorongatva, és James kötelességének érezte, hogy mindenkivel elbeszélgessen, így arra lehetett számítani, hogy legalább még három órát ott fog tölteni. Mindy hazaküldte Samet, hogy írja meg a leckéjét. Az Ötödik sugárúton ballagva Sam észrevette Annalisát, aki akkor szállt be a ház előtt álló zöld Bentley hátsó ülésére. Ahogy befelé menet Sam elhaladt a kocsi mellett, furcsa csalódottságot és fájdalmat érzett. Miután olyan sokat segített neki a webszerkesztésben, kicsit belezúgott Annalisába. Királykisasszonyként képzelte el, aki bajban van, és ott látva őt a menő autóban a sofőr mögött, aki ráadásul még egyensapkát is viselt, lerombolta az illúzióját. A legkevésbé sem bajba jutott
hercegnő, gondolta Sam keserűen, csak egy gazdag hölgy túl sok kiváltsággal, aki egy pénzes seggfejhez ment feleségül. Odahaza Sam kinyitotta a hűtőszekrényt. Mint újabban mindig, most is farkaséhes volt. A szülei nem fogták fel, hogy egy növésben lévő fiút etetni kell, és nem volt más a hűtőben, mint két adag gyümölcssaláta, valamilyen indiai kaja maradéka és egy kis doboz szójatej. Sam kiitta a szójatejet a dobozból, csak egy kortyot hagyva az anyja reggeli kávéjába, és úgy döntött, hogy vörös húst kell ennie. Elmegy a Village vendéglőbe a Kilencedik utcában, leül a pulthoz és bevág egy steaket. Az előcsarnokba érve Paul Rice-t látta meg maga előtt, aki a Bentley felé tartott. Samnek felgyorsult a szívverése, és eszébe jutott a terv. Eddig még nem döntötte el, hogy mikor fogja végrehajtani, de figyelve a kocsiba beszálló Pault úgy határozott, hogy még ma este, amíg Rice-ék távol vannak. A Bentley mellett elhaladva intett Annalisának, aki rámosolygott és visszaintett. – Sam Gooch olyan kedves fiú – mondta Annalisa Paulnak. – Az anyja egy hülye ribanc – mondta Paul. – Bárcsak befejeznéd már ezt a háborúskodást Mindyvel. – Befejezem – válaszolta Paul. – Helyes – felelte Annalisa. – Mindy Gooch és az a hülye kutyája eggyel többször zaklatott az elégnél. – A kutyája? – képedt el Annalisa. – Ma délután küldettem neki egy levelet az ügyvédemmel. Azt akarom, hogy az a nő, az a kutya és az a család tűnjön el a házamból. Ez még Paul szájából is őrültségnek hangzott, és Annalisa elnevette magát. – A házadból, Paul? – Jól hallottad – mondta Paul mereven bámulva a sofőr tarkóját. – Ma átment a kínai üzlet. Heteken belül akár az összes lakást megvehetném az épületben. Annalisának elakadt a lélegzete. – Miért nem mondtad el nekem? – Most mondom. – Mikor történt? Paul az órájára nézett. – Úgy negyven perccel ezelőtt. Annalisa hátradőlt az ülésben. – Meg vagyok döbbenve, Paul. De mit jelent ez? – Az én ötletem volt, de Sandyvel együtt hoztuk össze. Eladtuk az egyik algoritmusomat a kínai kormánynak, cserébe a részvénypiacukból való részesedésért. – És ezt lehet? – Persze – válaszolta Paul –, hiszen megcsináltam. – És a következő pillanatban már a sofőrt utasította: – Változik a terv – mondta. – A West Side-i helikopterfelszállóhelyre megyünk. – A feleségéhez fordult és megveregette a térdét. – Arra gondoltam, hogy a Lodge-ban vacsorázunk, és megünnepeljük. Tudom, milyen régóta
szeretnéd látni. – Jaj, Paul – mondta Annalisa. A Lodge egy exkluzív üdülőhely az Adirondackshegységben, amiről azt beszélik, hogy lélegzetelállítóan gyönyörű. Annalisa évekkel ezelőtt olvasott róla, és megemlítette Paulnak, hogy bárcsak ott ünnepelhetnék a házassági évfordulójukat. De háromezer dollárba került egy éjszaka, ami akkoriban túl drága lett volna nekik. Paul azonban nem felejtette el. Annalisa mosolygott, és a fejét ingatta, felismerve, hogy az elégedetlensége, amelyet az utóbbi néhány hónapban érzett, belőle fakadt. Paul még mindig ugyanaz a Paul – csodálatos a maga egyedi és felfoghatatlan módján –, és Connie Brewernek volt igaza. Annalisa szereti a férjét. Paul benyúlt a nadrágzsebébe és elővett egy kis fekete bársonydobozt. Nagy, sárga gyémántgyűrű volt benne rózsaszín kövekkel körberakva. Gyönyörű volt és csicsás, pontosan az a fajta ékszer, amit Connie Brewer úgy szeret. Annalisa felhúzta a jobb keze középső ujjára. – Tetszik? – kérdezte Paul. – Sandy azt mondta, hogy Connie-nak ugyanilyen van. Gondoltam, hogy te is szeretnél egyet. – Jaj, Paul. – Annalisa a férje fejére tette a kezét és megsimogatta a haját. – Imádom. Csodálatos. Ezalatt a Gooch-lakásban Sam az anyja fehérneműsfiókjában kutatott, talált egy pár régi bőrkesztyűt, és a farmerja övébe dugta. Az ócska előszobaszekrényben tartott szerszámosládából kivett egy kis csavarhúzót, egy fogócsipeszt, egy tollkést, egy drótvágót és egy tekercs szigetelőszalagot. Elhelyezte őket a farzsebeiben, és eltakarta az ingével. Aztán fölment a liften Enid és Philip emeletére, végigosont a folyosón, és a lépcsőn át közelítette meg a penthouse lakosztály első szintjét. A lépcső egy kis előtérbe vezetett a szolgálati bejáratnál, és Sam tudta, hogy egy fémlap mögött ott van a kapcsolószekrény. Felvette az anyja kesztyűjét, fogta a csavarhúzót és lecsavarozta a vaslapot a falról. A kapcsolószekrény tele volt kábelekkel. Minden emeleten volt egy ilyen doboz, és a kábelek emeletről emeletre vezettek. A legtöbb dobozban csak egy vagy két kábel volt, de Rice-ék szintjén, Paul berendezései miatt hat. Sam kirángatta a kábeleket a lyukból, és a tollkéssel levágta róluk a fehér műanyag burkolatot. Aztán elharapta a fogóval a drótokat, és összekeverte őket. A csipesszel egymáshoz fogott két-két rossz drótot, és végül körültekerte az újrarendezett kábeleket szigetelőszalaggal. Aztán visszadugta őket a falba. Azt nem tudta biztosan, hogy mit idéz elő ezzel, de akármit is, az valami nagy lesz.
16 Rendes körülmények között Paul Rice, a korai kelő fedezte volna fel elsőnek a Nagy Internet-összeomlást, ahogyan az Ötödik sugárút lakói később elnevezték. De másnap reggel történetesen James Gooch ébredt fel először. Az előző napi diadalmas felolvasóestet követően („Négyszázhúsz példányt adtak el, ami gyakorlatilag rekord” – hencegett Redmon) James az első, reggel hatos géppel indult a La Guardiáról Bostonba; Boston után Philadelphia, Washington, St. Louis, Chicago, Cleveland, majd Houston, Dallas, Seattle, San Francisco és Los Angeles jön. Két hétig lesz távol. Ezért kelt föl most hajlani háromkor, hogy összecsomagoljon. Tette ezt olyan zajosan és idegesen, hogy Mindy is felébredt. Normális esetben rossz néven vette volna, ha megzavarják a pihenését – a modern kor kényelmi javai közül az alvást értékelte a legtöbbre –, de aznap megbocsátó hangulatban volt. Előző este igazán büszke lehetett Jamesre. A sokéves támogatásának, ami könnyen kárba is veszhetett volna, meglett az eredménye, és Mindy azon kapta magát, hogy a siker nyomán beérkező hatalmas pénzösszegekről képzeleg. Ha a könyv egymillió dollárt hoz, bármelyik egyetemre beírathatják Samet – a Harvardra, vagy akár az angliai Cambridge-be is járhat, ami még rangosabb. Kétmillió dollár Sam egyeteme mellett talán már egy saját kocsit is jelenthet garázzsal, és a jelzálogkölcsön visszafizetését. Hárommillió dollárból még egy kis hétvégi házra is telne Montaukban, Amagansettben vagy a connecticuti Litchfieldben. Ezen túl már nem terjedt Mindy képzelete. Rég hozzászokott, hogy viszonylag szűkös körülmények között él, és elgondolni se tudta, milyen vágyai vagy igényei lehetnének még. – Van fogkrémed? – kérdezte benyomulva James után a fürdőszobába. – Ne felejtsd el a fésűt. Meg a fogselymet. – Felteszem, Bostonban is vannak drogériák – mondta James. Mindy lehajtotta a vécéfedelet, ráült, és onnan figyelte, ahogy a férje a fürdőszobaszekrényben matat. – Nem akarom, hogy apróságok miatt aggódj – mondta. – A felolvasásokra és az interjúkra kell összpontosítanod. – Mindy – fordult felé James egy üveg aszpirinnel a kezében –, ne idegesíts. Nincs valami dolgod? – Hajnali háromkor? – Jól jönne egy csésze kávé. – Rendben – felelte Mindy, és kiment a konyhába. Szentimentális érzések rohanták meg. Tizennégy évi házasságuk alatt még nem voltak egymástól távol három napnál tovább, és most James két hétre elutazik. Hiányozni fog? Mi van, ha nem bírja ki nélküle? De ez ostobaság, emlékeztette magát. Ő már felnőtt nő.
Gyakorlatilag mindent egyedül intéz. Jó, talán mégsem mindent. James sok időt szán arra, hogy foglalkozzon Sammel. Bármennyit panaszkodott is rá Mindy, James nem olyan rossz férj. Különösen most, hogy végre pénzt is fog keresni. – Hozom a zoknikat – mondta, átadva Jamesnek a csésze kávét. – Mit gondolsz, hiányozni fogok? – kérdezte, miközben berakta a viseltes zoknikat a bőröndbe, azt számolgatva, hány párra lehet szükség két hét alatt. – Egyedül is megy – jegyezte meg James, akit bosszantott a sertepertélés. Mindy felfedezett egy lyukat az egyik zokni orrán, és átdugta rajta az ujját. – Egy csomó zoknid lyukas – mutatott rá. – Kit érdekel? Senki sem fogja nézni a zoknimat – mondta James. – És, hiányozni fogok? – kérdezte újra Mindy. – Nem tudom – felelte James. – Talán. Talán nem. Mert túl elfoglalt leszek. James az utolsó pillanatban, pánikszerűen hagyta el a lakást negyed ötkor. Mindy arra gondolt, hogy visszafekszik, de túl felspannolt volt. Úgy döntött, hogy inkább megnézi James helyezését az Amazonon. Bekapcsolta a számítógépet, de nem volt internetkapcsolat. Nem értette. Ellenőrizte a kábeleket, forgatta a modemet. Semmi. Megpróbálta a böngészést a BlackBerryjén. Az sem működött. Ekkor már Paul Rice is ébren volt. Pontban öt órakor kellett elindítania az algoritmusát a kínai részvénypiacon. Négy harminckor már ott ült az asztalánál az irodájában, a keze ügyében, szépen poháralátétre helyezve egy adag café con leche. Megszokásból kivett egy ceruzát az ezüsttartóból, és ellenőrizte a hegyét. Aztán bekapcsolta a számítógépet. A monitoron felvillant az ismerős és megnyugtató zöld szín – a pénz színe, gondolta elégedetten Paul –, aztán… semmi. Meglepődve kapta fel a fejét. A gép bekapcsolásának automatikusan kellett volna elindítania a műholdas rendszert és a csatlakozást az internetre. Rákattintott a megfelelő ikonra. A képernyő elsötétült. Megkereste a kulcsot, és kinyitotta a háta mögötti ajtót, amelyben a merevlemezek sorakoztak. Működött az áramellátás, de a jelek fogadását mutató LED-ek sötétek voltak. Paul tétovázott egy fél pillanatig, aztán lerohant Annalisa dolgozószobájába. Bekapcsolta a számítógépét, amit gúnyosan csak kőkorszaki szerszámnak nevezett, de ott sem volt internetkapcsolat. – A rohadt életbe! – üvöltötte. A szomszédos hálószobában alvó Annalisa felrezzent. Előző este az ünnepi vacsorán Rice-ék és Brewerék több mint ötezer dollár értékben fogyasztottak ritka borokat, mielőtt hajnali kettőkor a helikopter visszavitte volna őket a városba. Nehéz fejjel fordult a másik oldalára, azt remélve, hogy csak álmában hallotta Paul hangját. De az újra felharsant: – A rohadt életbe! És Paul már ott is volt a hálószobában, a tegnap esti nadrágját rángatva magára. Annalisa felült. – Paul?
– Elment az a rohadt internet. – De én azt hittem… – motyogta Annalisa értetlenül gesztikulálva. – Hol a kocsi? Kell az a rohadt kocsi. Annalisa kihajolt az ágyból, és fölemelte a vezetékes telefont. – A garázsban. De a garázs valószínűleg zárva van. Paul kapkodva gombolta az ingét, és közben megpróbált bebújni a cipőjébe. – Pontosan ezért akartam azt az itteni parkolóhelyet – vetette oda. – Vészhelyzet esetére. – Milyen vészhelyzet? – kérdezte Annalisa, kimászva az ágyból. – Nincs internetkapcsolat. Ami azt jelenti, hogy meg vagyok lőve. Az egész rohadék kínai üzlet meg van lőve. – Azzal kirohant a szobából. – Paul? – szólt utána Annalisa. Kiment a folyosóra és áthajolt a korláton. – Paul, tudok segíteni? – De a férje már az előtérben volt, és vadul nyomkodta a lift gombját. De a lift lent volt a földszinten. Paul az órájára nézve úgy döntött, hogy nincs ideje megvárni, és ledübörgött a lépcsőn. Berontva az előcsarnokba felébresztette az éjszakai portást, aki a székében szunyókált. – Hívjon taxit – kiáltotta Paul elfulladva. – Egy rohadt taxit! – Kiszaladt az üres utcára, és vadul lengette a karját. Mivel egy taxi sem jött, futásnak eredt az Ötödik sugárúton. A Tizenkettedik utcában végre feltűnt egy taxi, és Paul beugrott a hátsó ülésre. – Park sugárút, Ötvenharmadik utca sarok – ordította. Ököllel verve a válaszfalat kiabált: – Menjen már, menjen! Gyerünk! – Nem hajthatok át a piroson, uram – mondta a sofőr hátrafordulva. – Fogja be, és hajtson! – üvöltötte Paul. Kínszenvedés volt az út a belvárosig. Ki gondolta volna, hogy hajnali öt előtt is ekkora forgalom van? Paul letekerte az ablakot, kidugta a fejét, és integetett meg kiabált a többi sofőrnek. Mire megállt a taxi az irodaépület előtt, már négy óra ötvenhárom perc volt. Zárva találta az épületet, így további egyperces ajtórugdosásba és üvöltözésbe telt, mire felverte az éjszakai portást. Újabb percekig tartott felérnie az emeletre és a mágneskártyájával bejutnia a Brewer Securities üvegajtaján, még néhány másodperc végigfutni a folyosón az irodájához. Amikor leült a számítógéphez, öt óra egy perc negyvenhárom másodperc volt. Száguldottak az ujjai a billentyűkön. Amikor befejezte, öt óra egy perc ötvenhat másodpercet mutatott az órája. Összeroskadt a székben, aztán hátradőlt és a kezébe temette az arcát. A kétperces késedelemmel huszonhatmillió dollárt vesztett. Közben az Ötödik sugárút 1.-ben Mindy Gooch kidugta a fejét a lakás ajtaján. – Roberto – szólt ki a portásnak –, nincs internetkapcsolat. – Erről nem tudok semmit – válaszolta. – Kérdezze a fiát, Samet. Fél hétkor Mindy felébresztette Samet. – Nincs internetkapcsolat.
Sam mosolyogva ásított. – Biztos Paul Rice miatt. Azokkal a rendszereivel odafönt valószínűleg az egész házban leblokkolta a jelet. – Gyűlölöm azt az embert – közölte Mindy. – Én is – helyeselt Sam. Több emelettel feljebb Enid Merle szintén csatlakozni próbált. El kellett volna olvasnia a rovatot, amit a beosztottja állított össze a hajnali órákban, hogy hozzáírja a védjegyének számító stílusfordulatokat. De valami gond volt a számítógépével, és mivel még nyolc óra előtt feltétlenül jóvá kellett hagynia a rovatot – amelyet online küldenek szét a társult lapoknak, és aztán beteszik a délutáni nyomtatott kiadásba –, felhívta Samet. Perceken belül Sam és Mindy állt az ajtajában. Mindy farmerben és flanel pizsamakabátban volt. – Senkinek sem működik a számítógépe – tájékoztatta Enidet. – Sam azt mondja, hogy Paul Rice keze lehet a dologban. – Hogyan? – kérdezte Enid. – Hát nyilván egy csomó nagy teljesítményű és valószínűleg illegális berendezést működtet odafent – mondta Mindy, Samre pillantva. – Mrs. Houghton régi báltermében. Amikor Enid kételkedve nézett rá, Mindy hozzátette: – Sam látta. Amikor fent járt Annalisánál segíteni. Közben Annalisa idegesen járt fel-alá a nappaliban, a mobiltelefonnal a kezében, amikor benyitott Maria. – Valamilyen emberek vannak itt – mondta. – A rendőrség? – Nem, a házból – felelte Maria. Annalisa résnyire nyitotta a bejárati ajtót. – Igen? – szólt ki türelmetlenül. Mindy Gooch, akinek még mindig ott volt a szeme alatt szétmázolva a tegnap esti smink, megpróbált benyomulni. – Kiment az internet. Úgy gondoljuk, hogy a maguk lakásában van a probléma forrása. – Nekünk sincs internetkapcsolatunk – vágott vissza Annalisa. – Bejöhetnénk? – kérdezte Enid. – Szó sem lehet róla – felelte Annalisa. – A rendőrség már úton van. Senki nem nyúlhat semmihez. – A rendőrség? – sikoltotta Mindy. – Úgy van – mondta Annalisa. – Szabotázs történt. Menjenek vissza a lakásukba, és ott várakozzanak. – Azzal becsukta az ajtót. Enid Samhez fordult. – Sam? – kérdezte. Sam az anyjára nézett, aki védelmezően átkarolta. – Samnek semmi köze ehhez – jelentette ki Mindy határozottan. – Mindenki tudja, hogy Rice-ék paranoiásak. – Mi történik ebben a házban? – kérdezte Enid. Aztán mindenki visszavonult a saját lakásába. Visszatérve a nappaliba Annalisa összefonta a karját, és a fejét csóválva tovább
rótta a szobát. Ha a házban senkinek nincs internetkapcsolata, akkor Paul talán téved. Fél hatkor telefonált ide a munkahelyéről, azt állítva, hogy valaki rájött a kínai szerződésre, és szándékosan elrontotta az otthoni számítógépes rendszerét. Ragaszkodott ahhoz, hogy Annalisa kihívja a rendőrséget, amit ő meg is tett, de kinevették, és azt tanácsolták, hogy forduljon a Time Warnerhez. Tízperces rimánkodás után a szolgáltató megígérte, hogy még aznap délután kiküld egy szerelőt. Paul viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy addig senki nem mehet be a lakásba, amíg nem történt meg a helyszínelés és le nem vették az ujjlenyomatokat. Lent, a Gooch-lakásban Mindy kivett egy doboz fagyasztott gofrit a mélyhűtőből. – Sam – szólt ki a fiának –, kérsz reggelit? Sam a hátizsákjával jelent meg az ajtóban. – Nem vagyok éhes – mondta. Mindy betett egy gofrit a kenyérpirítóba. – Hát, ez érdekes – mondta. – Mi? – kérdezte Sam idegesen. – Rice-ék kihívták a rendőrséget. Egy kis internetkimaradás miatt. – A kenyérpirító kidobta a gofrit, amit Mindy rátett egy kistányérra, megvajazta és odanyújtotta Samnek. – Látszik, hogy nem New Yorkból valók. Egyszerűen nem fogják fel, hogy ebben a városban megtörténik az ilyesmi. Sam bólintott. Gombóc volt a torkában. – Mikor jössz meg az iskolából? – kérdezte Mindy. – A szokásos időben, gondolom – válaszolta Sam a gofrit nézve. Mindy fogta Sam kését és villáját, levágott egy darabot a gofriból, és a szájába tömve rágni kezdte. A kézfejével letörölte a vajat az ajkáról. – Bármikor is jössz haza, én itt leszek – mondta. – Kiveszek egy szabadnapot. Mint a lakóbizottság vezetőjének, intézkednem kell ebben a helyzetben. Három sarokkal arrébb Billy Litchfieldnek semmi baja nem volt az internetszolgáltatással. Az álmatlan, végigszorongott éjszaka után sorra ellenőrizte a képzőművészeti blogokat, a New York Timest és minden újságot, ami csak az eszébe jutott, hogy nem írnak-e valahol Véres Mária keresztjéről. Sehol semmi, viszont Sandy Brewerrel volt tele minden gazdasági rovat, miután nyilvánosságra hozták a kínai kormánnyal kötött megállapodást a részvénypiacukból való részesedésről, ami nagy felzúdulást keltett. Két szerkesztőségi cikk is foglalkozott az ilyen szerződések morális vonzataival, azt pedzegetve, hogy a pénzügyi világ nagy jövedelmű figurái szövetkezhetnek egyfajta überkormányzat alakítására, amely befolyásolni tudja az egyes országok politikáját. Ennek illegálisnak kellene lennie, de jelenleg nem léteznek olyan törvények, amelyek útját állnák ezen tevékenységeknek. És nem csak Sandy Brewer szerepelt a blogokban. Hanem James Gooch is. Valaki felvette a mobiltelefonjával James felolvasását a Barnes & Noble könyváruházban, és föltette a Szurkapiszkára meg a YouTube-ra. És most tömegesen kritizálják James
haját, szemüvegét és beszédstílusát. Pápaszemes uborkának, meg beszélő zöldségnek nevezik. Szegény James, gondolta Billy. Amilyen félénk és jámbor, nehéz megérteni, hogyan válthatott ki ennyire negatív reakciókat. De most sikeres lett, és a siker önmagában is bűn, gondolta Billy. Néhány perccel később a belvárosban Sandy Brewer a tegnap este elfogyasztott alkoholtól püffedt arccal és nyomott kedéllyel vonult be a Brewer Securities irodájába, felkapta a puha kosárlabdát a székéről, átment Paul Rice szobájába, és Paul fejéhez vágta a labdát. Paul lebukott. – Mi a franc ez, Rice? Hogy képzeled? – üvöltött Sandy. – Huszonhatmillió dollár? – Vértolulásos képpel hajolt át Paul íróasztalán. – Jól teszed, ha visszaszerzed azt a pénzt, vagy ki leszel rúgva. *** Amíg Philip távol volt Los Angelesben, Thayer Core-nak jól ment a sora Philip lakásában, itta a kávéját meg a vörösborát, és dugta a barátnőjét. Thayer túlságosan önmagával volt elfoglalva ahhoz, hogy különösebben jó legyen a szexben, de ha Lola is úgy akarta, végigvette vele az akrobatikát. A lány megkövetelte, hogy használjon óvszert, időnként kettőt is, mert nem bízott meg benne, amitől kevésbé izgalmas lett a dolog, de azzal kárpótolta magát, hogy Philip ágyában csinálják. – Te is tudod, hogy nem szereted Philipet – mondta utána Thayer. – Melyik szerelmes nő szexelne valaki mással a pasija ágyában? – Ez nem igazi szex, ami köztünk van – felelte Lola. – Ezt csak azért csinálom, mert unatkozom. – Köszönöm szépen. – Remélem, nem várod el, hogy beléd essek? – kérdezte Lola, és úgy fintorgott, mint aki valami rosszat evett. – Ki az a fiatalember, aki folyton ide jár a lakásba? – érdeklődött Enid Lolától egyik délután. Csak azért ugrott be, hogy kölcsönkérjen egy patront a nyomtatójába. Mindig „kölcsönkért” valamit Philip irodafelszereléséből, és Lola nem értette, miért nem megy el a Staplesbe, mint mindenki más. – Ugye tudod, hogy az interneten is rendelhetsz? – kérdezte Lola, és összefonta a karját. – Tudom, drágám. De ez így sokkal szórakoztatóbb – mondta Enid Philip holmija közt turkálva. – És nem válaszoltál a kérdésemre. A fiatalemberről. – Bárki lehet – mondta Lola zavartalanul. – Hogy néz ki? – Magas. Igen vonzó. Vörösesszőke haj és megvető arckifejezés. – Ja, az? – bólintott Lola. – Thayer Core. Az egyik barátom. – Mindjárt gondoltam – mondta Enid. – Amúgy elképzelni sem tudom, miért tölt olyan sok időt Philip lakásában. Ki ez a fiú, mivel foglalkozik? – Pletykarovata van. Mint neked – mondta Lola.
– Hol? – A Szurkapiszkán – felelte Lola kényszeredetten. – De regényíró akar lenni. Vagy vezető egy tévéhálózatnál. Nagyon tehetséges. Mindenki azt mondja, hogy bármit is csinál, sokra fogja vinni. – Ah, igen. – Enid megtalálta a patront. – Pontosan tudom, hogy ki ő. Tényleg, Lola… – várt ki Enid –, kicsit aggaszt az ítélőképességed. Nem volna szabad ilyen embereket beengedned Philip lakásába. Még az is lehet, hogy az épületbe sem. – A barátom – mondta Lola. – Az megengedett, hogy barátaim legyenek? – Nem akarok beleszólni – vágta el a vitát Enid. – Csak jó tanáccsal próbáltam szolgálni. – Köszönöm – mondta Lola éles hangon, és az ajtóhoz kísérte Enidet. Amikor elment, Lola kiosont a folyosóra, és megvizsgálta a kukucskálót Enid ajtaján. Vajon ott leskelődik a túloldalon? Egyáltalán, mennyit láthatott az öregasszony azon a kis lyukon át? Túl sokat, nyilván. Visszatérve Philip lakásába – Philip és az ő lakásába, igazította ki magát Lola – kiötlött egy mesét, amellyel magyarázni tudja majd Thayer látogatásait. Thayer segít neki a Philipnek végzett kutatásaiban. Ő pedig segít Thayernek a regénye írásában. Mi rossz volna ebben? Enid nem láthat be a lakásba, honnan tudhatná, hogy mi folyik valójában? Lolának nem állt szándékában belebonyolódni Thayer Core-ba. Tudta, hogy veszélyes, de rájött, hogy élvezi a vele járó veszélyt. És mivel bizonytalan volt a Philippel való kapcsolatát illetően, azzal igazolta önmaga előtt a viselkedését, hogy szüksége van egy B tervre, ha Philippel mégsem jönne össze a terve. Az igazat megvallva Thayer Core nem volt valami nagy vigaszdíj, de sok embert ismert, és azt állította, hogy mindenféle kapcsolatai vannak. Ám amikor Philip hazaérkezése már csak napok kérdése volt, Lola figyelmeztette, hogy ideje véget vetni a kettejük ügyének. Thayer ingerült lett. Nem azért, mert nem találkozhat Lolával, hanem azért, mert túl jól érezte magát az Ötödik sugárút 1.-ben. Minden kedvére volt ott, és már attól felsőbbrendűnek érezte magát, hogy pusztán beléphetett a házba. Előtte gyakran nézett körül a járdán, hogy figyeli-e valaki, aki nyilván irigyli a helyzetét. Aztán odaintett a kapuőröknek: – Philip Oaklandhez megyek – mondta fölfelé bökve a hüvelykujjával. Az őrök gyanakodva méregették – Thayer sejtette, hogy nem rokonszenveznek vele, és nem helyeslik, hogy ki-be járkál –, de nem állították meg. Amikor Thayer aznap délelőtt felugrott Philip lakására, azt javasolta Lolának, hogy nézzenek internetes pornót. Lola burgonyachipset evett, és Thayer szerint direkt hangosan ropogtatta. – Nem lehet – mondta Lola. – Miért? Prűd vagy? – kérdezte Thayer. – Ugyan. Nincs internet. Paul Rice miatt. Legalábbis mindenki ezt mondja. Enid szerint arra játszanak, hogy kirúgják a házból. Nem tudom, sikerül-e nekik, de most
mindenki őt utálja. – Paul Rice? – kérdezte Thayer. – Az a Paul Rice? Annalisának, a társaság üdvöskéjének a férje? Lola rántott egyet a vállán. – Kőgazdagok. A nőt Bentley hozza-viszi, és divattervezőktől rendeli a ruhákat. Gyűlölöm. – Én mindkettőt gyűlölöm – mondta Thayer mosolyogva. Felkészülve a várható eseményekre Mindy és Enid rendkívüli lakóbizottsági ülést hirdetett. Mindyhez lefelé menet Enid megállt Philip ajtaja előtt. Hangokat hallott odabentről – Loláét és egy ismeretlen férfiét, aki minden bizonnyal Thayer Core volt. Lola szándékosan félreértette a figyelmeztetését? Vagy ennyire ostoba? Enid bekopogott. Azonnal csönd lett. Újra kopogott. – Lola? – szólt be. – Én vagyok. Beszélnünk kell. – Sietős suttogást hallott, aztán Lola kinyitotta az ajtót. – Üdv, Enid – köszöntötte színlelt örömmel. Enid benyomult mellette, és ott találta Thayer Core-t Philip kanapéján egy forgatókönyvvel a kezében. – Helló! – mondta Enid. – Kihez van szerencsém? Thayer abban a pillanatban átváltozott azzá a jófiúvá, akinek az eltüntetésén már öt éve dolgozott. Felállt és kezet nyújtott. – Thayer Core, asszonyom. – Enid Merle. Philip nagynénje vagyok – mondta hűvösen. – Hű! Lola nem is mondta, hogy ön Philip nagynénje! – reagált Thayer. – Maga Philip barátja? – Igen. És Loláé. A forgatókönyvemet beszéljük meg Lolával. Azt reméltem, hogy Philip ad hozzá egy-két ötletet. De látom, hogy önöknek megbeszélnivalójuk van – nézett Thayer Enidről Lolára. – Nekem már úgyis mennem kell. – Felugrott, és a kabátjáért nyúlt. – Ne felejtse itt a forgatókönyvét – szólt utána Enid. – Tényleg – mondta Thayer. Összenéztek Lolával, aki erőltetetten mosolygott. Thayer magához vette a forgatókönyvet, és Enid követte a folyosóra. Együtt mentek le a liften, anélkül, hogy szóltak volna egymáshoz, amit Thayer egy cseppet sem bánt. Tele volt ötletekkel, és nem akarta, hogy a beszélgetés kiverje őket a fejéből. Az utóbbi fél órában több blogra való érdekes anyaghoz jutott. Az Ötödik sugárút 1. Az intrikák melegágya; akár egy egész sorozatot is szentelhetne annak, hogy mi folyik a házban. Az lehetne a címe, hogy A lakók. Vagy az, hogy A gazdagok és kiváltságosok élete. – Viszlát – mondta Enid nyomatékkal, amikor az előcsarnokban kinyílt a liftajtó. Thayer biccentett, és elrohant. Az Ötödik sugárút 1. lakói elleni támadás folytatásához nem volt szüksége másra, mint rendszeresen érkező információkra. Megnézte a kezében tartott forgatókönyvet, és elmosolyodott. Philip Oakland Véres Mária munkacímű forgatókönyvének első változata volt az. Philip Oakland őrjöngeni
fog, ha rájön, hogy Lola odaadta neki a befejezetlen szöveget. De nem fogja kiszivárogtatni, amíg Lola jó kislány lesz, és úgy táncol, ahogy ő fütyül. Mostantól, döntötte el Thayer, Lola fog járni az ő lakására. És folyamatosan beszámol neki az Ötödik sugárút 1.-ben történtekről, s miután mindent elmondott, még mindig használhatja valamire a száját. Enid becsöngetett Mindyhez. Sam nyitott ajtót, aki meggondolta magát, és mégsem ment iskolába, azt állítva, hogy nincs jól. Bevezette Enidet a nappaliba, ahol a lakóbizottság három tagja már javában tárgyalt Paul Rice-ról. – Nem kényszeríthetjük arra, hogy beengedje a Time Warner szerelőjét a lakásába? – Dehogynem. Hiszen a többi lakót is érinti. Ha ennek ellenére megtagadja, akkor levelet kell íratnunk neki a ház ügyvédjével. – Próbált már beszélni vele valaki? – Mindenki – válaszolta Enid. – Lehetetlen alak. – És mi a helyzet a feleségével? Talán vele kellene beszélnie valakinek. – Megpróbálom újra – mondta Enid. A fal túlsó oldalán Sam Gooch az ágyán feküdt, és úgy tett, mintha az anyja New Yorkerét olvasná. De nyitva hagyta az ajtaját, hogy hallhassa a beszélgetést. Fölnézett a plafonra, és rendkívül elégedett volt magával. Igaz, hogy az akciója jó sok gondot okozott mindenkinek a házban, és halálra volt rémülve, hogy lebukik, az viszont minden pénzt megért, hogy jól megadta Paulnak. Sam arra tippelt, hogy Paul soha többé nem fog zaklatni senkit, legkevésbé az anyját. Nem fog semmit mondani Paulnak, de ha találkoznak az előcsarnokban, úgy fog ránézni, hogy Paul megértse, kitől kapta a büntetést. Remélhetőleg soha nem fogja tudni bebizonyítani. Néhány perccel később Enid Merle bekopogott Rice-ék ajtaján. Maria, a házvezetőnő csak résnyire nyitotta ki, és annyit mondott: – Nem fogadnak látogatót. Enid betette az ujjait a résbe. – Ne butáskodjon. Beszélnem kell Mrs. Rice-szal. – Enid? – hallatszott Annalisa hangja, majd kijött az előtérbe, és becsukta maga mögött az ajtót. – Nem a mi hibánk – mondta. – Persze hogy nem – felelte Enid. – Azért történt, mert mindenki gyűlöli Pault. – Egy lakásszövetkezet olyan, mint egy zártkörű klub – mondta Enid. – Különösen egy ilyen ház esetében, mint az Ötödik sugárút 1. Nem kell feltétlenül szeretned a többi klubtagot, de muszáj kijönnöd velük. Mert ha nem, szétszakad a közösség. Híre kel, hogy nem is olyan jó hely ez, leesik az ingatlanok értéke, és azt mindenki megérzi. És nem örülnek neki, drágám. Annalisa lenézett a kezére. – Vannak íratlan viselkedési szabályok. Például a lakóknak törekedniük kell az
összeütközések elkerülésére. Nem sértegethetjük egymást. Az Ötödik sugárút 1. nevezetesség. Ugyanakkor sok ember otthona is, amelyet tiszteletben kell tartani. És ha veszélyezteti valami az otthonuk biztonságát, az emberek dühösek lesznek. Aggódom magáért és Paulért. Félek attól, hogy mi fog történni, ha nem engedik be a Time Warner szerelőjét a lakásba. – Már itt van – mondta Annalisa. – Ó! – hőkölt hátra Enid. – A szolgálati bejáratnál. Akar beszélni vele? – Igen, szeretnék – válaszolta Enid. Követte Annalisát a lépcsőhöz vezető ajtón át. A szerelő egy köteg kábelt tartott a kezében. – Elvágták őket – mondta sötéten. *** – Üdv, Roberto – mondta Philip Oakland, amikor a bőröndjével belépett az Ötödik sugárút 1.-be. – Mi újság? – Kész őrület, ami itt van – nevetett Roberto. – Sokat vesztett. – Igen? – kérdezte Philip. – Miről maradtam le? – Nagy botrány volt. A milliárdos Paul Rice-szal. De a nagynénje elrendezte. – Nem lep meg – mondta Philip, és hívta a liftet. – Mindig elrendezi. – Aztán kiderült, hogy valaki elvágta a kábeleket a milliárdos lakásán kívül. Senki nem tudja, hogy ki volt az. Aztán a milliárdos kihívta a rendőrséget. Nagy jelenet volt Mindy Gooch és Paul Rice között. Azok aztán tényleg gyűlölik egymást. És Paul Rice biztonsági kamerákat helyeztetett el a lépcsőházban, és a ház fizeti. Mrs. Gooch semmit nem tehetett ellene. Látnia kellett volna, hogy őrjöngött. És Mrs. Rice már nem beszél senkivel. A házvezetőnő leszól, amikor menni készül valahová, és mi idehívjuk a kocsit a ház elé. Persze senki sem dühös rájuk, mert valaki elvágta a drótjaikat, és Paul Rice fejenként ezer dollárt adott a kapuőröknek, hogy vigyázzanak a feleségére. De mostantól mindenkinek, aki bejön a házba, még a ruhatisztítónak is, regisztrálnia kell a pultnál, és bemutatni az igazolványát. És ha nincs nála, akkor a lakóknak kell lejönniük a vendégükért. Tisztára, mint a börtön. Az a helyzet, hogy egyesek szerint a maga barátnőjének a barátja a felelős. – Micsoda? – kérdezte Philip vadul nyomkodva a lift gombját. – Attól nem jön gyorsabban – nevetett megint Roberto. Philip beszállt a liftbe, és háromszor is rácsapott a tizenkettedik emelet gombjára. Mi a jó franc folyik itt? Los Angelesben remekül haladt a munka a Koszorúslányok átdolgozásán. Az első néhány napban eszébe sem jutott Lola, aki tízszer is kereste, de Philip nem hívta vissza. Csak a harmadik este telefonált neki, abban a hiszemben, hogy még az
anyjánál van. Nem volt ott. New Yorkban volt, az ő lakásában. – Lola, ezt meg kell beszélnünk – mondta Philip. – De én már beköltöztem. Azt hittem, hogy erről volt szó. És már ki is pakoltam a holmimat. Csak egy kis sarkot foglaltam el a hálószobai gardróbban, és levittem a cuccaid egy részét az alagsori tárolóba. Remélem, nem bánod – mondta, mintha csak most merülne fel benne a lehetőség, hogy Philip talán nem örül neki. – Lola, ez nem jó ötlet. – Mi? Te kértél arra, hogy költözzem hozzád, Philip. Ha azt mondod, hogy már nem szeretsz… – És sírva fakadt. Philip elgyengült. – Nem úgy értettem. Igenis törődöm veled, Lola. Én csak… – Hogy mondhatsz olyat, hogy törődsz velem, amikor azt akarod közölni velem, hogy nem vagyok kívánatos a lakásodban? Jól van. Elmegyek. Az utcán fogok lakni. – Lola, nem kell az utcán laknod. – Huszonkét éves vagyok – zokogta. – Elcsábítottál, és elérted, hogy beléd szeressek. És most tönkreteszed az életemet. – Lola, hagyd abba. Minden rendben lesz. – Akkor szeretsz? – Ezt majd megbeszéljük, ha visszamegyek – mondta Philip rezignáltan. – Tudom, hogy még nehezedre esik kimondani – csicseregte Lola. – Még össze kell szoknunk. Jaj, majdnem elfelejtettem… a barátnőd, Schiffer Diamond valami Derek Brumminger nevű pasassal jár. Benne volt a Postban. Én is láttam őket, együtt mentek el a házból reggel. Nem túl vonzó pasi. Öreg, és ronda a bőre. Azt hinné az ember, hogy egy filmsztárnak különb is jutna, de neki talán nem. Már ő sem olyan fiatal, nem igaz? Philip egy pillanatra elnémult. – Halló! Halló! – kiabált Lola. – Ott vagy még? Tehát visszament Brummingerhez, gondolta Philip. Miután neki azt mondta, hogy szabaduljon meg Lolától. Miért is hitte el, hogy Schiffer megváltozott? – Lola! – kiáltotta most Philip, belépve a lakásába. – Mi ez az egész a barátoddal? Körülnézett. Lola nem volt otthon. Philip letette a bőröndjét az ágyra, és bekopogott a nagynénjéhez. Lola Enidnél volt. – Philip! Hát megjöttél! – kiáltotta, és a nyakába ugrott. Philip megveregette a hátát, és a nagynénjére nézett, aki mosolygott és a szemét forgatta. Lola tovább lelkendezett. – Enid megmutatta nekem a kertészeti könyveit. Tavasszal rendbe akarom hozni a teraszodat. Enid szerint vehetnénk tulipánosládákat. És akkor lenne vágott virágunk. – Isten hozott, Philip, drágám – mondta Enid, lassan felemelkedve a kanapéról. Miután két hétig nem látta, Philip ráébredt, hogy mennyire megöregedett. Egy napon el fogja őt veszíteni, és akkor tényleg magára marad. Ez a gondolat megváltoztatta
a hangulatát: boldoggá tette, hogy még él a nagynénje, hogy Lola még mindig nála lakik, és hogy Enid meg Lola ilyen jól kijön egymással. Talán mégis kialakulnak a dolgok. – Meg akarom mutatni neked, mit csináltam a konyhában – mondta buzgón Lola. – Kint jártál a konyhában? – kérdezte Philip tettetett meglepetéssel. Követte Lolát a lakásába, ahol megmutatta neki a keze munkáját. Átrendezte a szekrények tartalmát, így Philipnek már fogalma sem volt arról, hogy mit hol talál. – Miért csináltad? – kérdezte kinyitva az egyik ajtót, ami mögött azelőtt a kávét és a fűszereket tartotta, de most tányérokat látott. Lola le volt sújtva. – Azt hittem, örülni fogsz. – Örülök. Sokkal jobb – hazudta Philip, óvatosan körülnézve a lakásban, hogy vajon mit forgatott még fel Lola. A hálószobában félve nyitotta ki a gardrób ajtaját. A ruhái fele eltűnt – a zakók és az ingek, amelyek évek óta megszokott rendben lógtak. A helyükre most Lola ruhái voltak összevissza beakasztva Philip vállfáin, mint a karácsonyfadíszek. – És rólam megfeledkeztél? – kérdezte Lola a háta mögé osonva és a nadrágja elejére csúsztatva a kezét. Közben az ágy felé hátrált. A merevedése eszébe juttatta Philipnek, hogy két hétig kimaradt a szex. Fölemelte, és a vállára tette Lola lábát. Egy pillanatra nézett a csupasz, gyantázott puncira, és felmerült benne, hogy ő nem ezt akarja. De ez volt ott, így hát behatolt. Utána, miközben a konyhában kereste a borospoharakat, megkérdezte: – Mi ez a sztori a barátodról, aki elvágta Rice-ék lakásának internetvezetékét? – Jaj, az? – Lola sóhajtott. – Az a rémes Mindy Gooch. Féltékeny rám, mert a férje, James a háta mögött engem kerülget. Ő mondta, hogy Thayer Core volt az. Emlékszel rá, ugye, akivel a halloweenpartin találkoztunk? Thayer csak kétszer járt itt… forgatókönyveket akar írni, és én megpróbáltam neki segíteni. És Thayer Mindyről meg a férjéről irogat a Szurkapiszkán, ezért állt rajta bosszút Mindy. De Thayer nem is volt a házban, amikor az a dolog történt. – Milyen gyakran járt itt? – kérdezte Philip növekvő ingerültséggel. – Mondtam már – válaszolta Lola. – Egyszer vagy kétszer. Talán háromszor. Nem emlékszem. A szomszéd lakásban Enid összeszedte a kertészeti könyveit, és mérgesen csóválta a fejét. Mindent megpróbált, ami csak az eszébe jutott, hogy megszabaduljon Lolától – rávette, hogy elmenjen vele három minőségi szupermarketbe a Hatodik sugárúton, hogy flageoletbab-konzervet keressenek, elcipelte egy Damien Hirst retrospektív kiállításra döglött tehenekkel és cápákkal, sőt még Flossie-nak is bemutatta –, de kudarcot vallott. Lola azt állította, hogy ő is imádja a flageolet babot, hálás volt Enidnek, amiért bevezeti őt a képzőművészetbe, és még Flossie sem riasztotta vissza. Sőt kérlelte, hogy meséljen neki a régi időkről,
amikor még táncosnő volt, és elragadottan hallgatta az ágy lábánál ülve. Enidnek rá kellett jönnie, hogy alábecsülte Lola szívósságát. A Nagy Internet-összeomlás után, amikor Enid újra elővette Lolát és rákérdezett a kapcsolatára Thayer Core-ral, Lola ártatlan szemekkel nézett rá, és azt mondta: – Igazad van, Enid. Az egy szemétláda. Soha többé nem állok szóba vele. Mindyvel ellentétben Enid egy percig sem hitte, hogy Thayer Core vágta el Paul Rice kábeleit. Thayer Core egy szájhős, és a szájhősökben nincs kurázsi. Tényleges tettek és fizikai fellépés helyett a számítógépe fedezékéből támadja a világot. Mindy Gooch vádaskodása nem szolgált mást, mint elterelni a figyelmet az igazi tettesről, aki Enid gyanúja szerint a fia, Sam volt. A gyerek szerencséjére a rendőrség csak felületesen vizsgálódott. Az incidenst a lakók közötti torzsalkodás számlájára írták. Az ilyen bosszantások egyre gyakoribbak az elegáns házakban is. Újabban mindenféle panasz érkezik hozzájuk a szomszédokra – seprűvel a mennyezetet kopogtató lakókról, leszaggatott karácsonyi dekorációról, vagy a másik lakásból átszivárgó cigarettafüstről, amely rákveszélynek teszi ki a gyerekeket. – Én azt vallom, hogy élni és élni hagyni – mondta az egyik rendőr Enidnek. – De tudja, milyenek manapság az emberek. Túl sok a pénz és túl kevés a hely. És kiveszett a jó modor. Ezért gyűlölködnek az emberek. Mindig is voltak kisebb súrlódások az Ötödik sugárút 1. lakói között, de mostanáig ezeket féken tartotta a büszkeség, amelyet az táplált bennük, hogy ebben a legendás házban élhetnek. Talán Rice-ék beköltözése billentette ki az egyensúlyt, akik sokkal gazdagabbak voltak a többieknél. Paul perrel fenyegetőzött, és Enid kénytelen volt szigorúan elbeszélgetni Mindyvel, és figyelmeztetni arra, hogy ha Paul Rice bírósághoz fordul, az komoly ügyvédi költségekkel jár, amelyet a lakóknak kell megfizetniük. Miután elé tárta a dolog Mindyt is közvetlenül érintő anyagi vonzatait, Mindy hajlandó volt meghátrálni, sőt még bocsánatkérő levelet is írt Paul és Annalisa Rice-nak. Helyreállt a kényes egyensúly, de aztán részletek kezdtek megjelenni ezekről a konfliktusokról a Szurkapiszkán. Enid biztos volt abban, hogy Lola szivárogtatja ki az információkat, de hogyan bizonyíthatná be? És mintha Enid maga tehetne róla, Mindy Gooch nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy zaklassa Enidet, megállította az előcsarnokban, hogy olvasta-e ezt vagy azt, és továbbította a blogot Enid e-mail címére. – Ez nem mehet így tovább. Tennünk kell valamit – kiabált Mindy ma reggel is. Enid sóhajtott. – Ha annyira zavar, alkalmazd a fiatalembert. – Micsoda? – támadt rá Mindy felháborodottan. – Alkalmazd – ismételte meg Enid. – Jó munkaerő lehet, ha ennyi energiát fektet abba, hogy az Ötödik sugárút 1.-ről írjon. Legalábbis szorult belé valamennyi intelligencia. Feltételezem, hogy tud fogalmazni, különben nem lennél ennyire dühös. Adj neki rendes fizetést és dolgoztasd meg. Hogy ne maradjon ideje mással
foglalkozni. De túl sokat se fizess neki, amiből félre tudna tenni annyit, hogy felmondhasson. Köss rá biztosítást és adj neki külön juttatásokat. Csinálj belőle vállalati embert, és soha többé nem kell majd aggódnod miatta. Bár minden probléma ilyen könnyen megoldható lenne, gondolta Enid. Bement a konyhába, főzött magának egy teát, és óvatosan szürcsölgette, nehogy megégesse a száját. Tétovázott egy darabig, aztán bevitte a teát a hálószobába. Elnémította a telefonokat, felhajtotta a takarót, és évek óta először engedélyezett magának egy napközbeni alvást. Becsukta a szemét. Végtére is túl öreg ő már ennyi drámához. *** Az Ötödik sugárút 1.-ben nemrég történt események csak fokozták Paul Rice paranoid és titkolózó hajlamát, sőt már olyan dolgok is rendszeresen haragra lobbantották, amelyekre korábban ügyet sem vetett. Üvöltött Mariával, mert nem jól hajtotta össze a farmerét, és amikor megdöglött az egyik értékes hala, Annalisát vádolta azzal, hogy szándékosan ölte meg. Annalisának elege lett, és hat napra elutazott Connie Brewerrel egy massachusettsi fürdőhelyre, Paul pedig egyedül maradt a hosszú hétvégére. A legtöbb víkendet amúgy a saját kedvteléseinek szentelte, de megnyugtató volt számára a tudat, hogy Annalisa ott van a közelében, és most, hogy magára hagyta, ha csak ideiglenesen is, Paulban félelem ébredt, hogy egyszer hosszú távra is elhagyhatja. Sandy Brewer nyilván nem táplált hasonló félelmeket a nejével kapcsolatban, mert ezzel nyitott be Paul irodájába: – Öregem, a csajok leléptek a hétvégére. Gondoltam, átjöhetnél hozzám vacsorára. Lesz ott valaki, akit be akarok neked mutatni. – Ki? – kérdezte Paul. Amióta Sandy kibukott azon, hogy két perccel később küldte el az algoritmust, Paul erős megfigyelés alatt tartotta, keresve a bizonyítékot arra, hogy Sandy le akarja váltani. Ehelyett azt fedezte fel, hogy Sandy fizet egy escort cégnek, amely prostituáltakkal látja el az üzleti útjain. Most, hogy Annalisa elutazott, Paulban felmerült, hogy Sandy talán egy nővel akarja összehozni. – Majd meglátod – válaszolta Sandy rejtélyesen. Paul megígérte, hogy elmegy, eldöntve magában, hogy ha Sandy prostituáltakat hívott meg, ezt az információt még előnyére fordíthatja. Sandy szerette fitogtatni mindazt, amit a siker és a kemény munka hozott neki, és most is pazar vacsorát adott három főre a faburkolatos ebédlőben, ahol két óriási David Salle-festmény lógott. A harmadik a legkevésbé sem egy prostituált volt, hanem egy Craig Akio nevű férfi. Paul kezet rázott vele, és megjegyezte magában, hogy Craig fiatalabb nála, és szúrós fekete szeme van. Egy ritka fehérbort ittak a sűrű halleves mellé. – Nagy csodálója vagyok a munkájának Paul – hajolt át Craig Akio
a fényes mahagóniasztalon. – Zseniális, amit a mértékelméletben alkotott. – Köszönöm – válaszolta Paul kurtán. Hozzászokott, hogy zseninek nevezik, és szimplán nyugtázta a dicséretet. – Alig várom, hogy együtt dolgozzunk. Paul kezében megállt a kanál. Ez váratlanul érte. – New Yorkba költözik? – kérdezte. – Már találtam is lakást. Az új Gwathmey-házban. A modern építészet remeke. – A West Side gyorsforgalmi úton – tréfálkozott Sandy. – Megszoktam az autózást – mondta Craig. – L. A.-ben nőttem fel. – Melyik egyetemre járt? – érdeklődött Paul. De kényelmetlenül érezte magát. Az jutott eszébe, hogy Sandynek szólnia kellett volna neki, mielőtt új munkatársat vesz föl. – MIT – felelte Craig. – És maga? – Georgetown – mondta Paul. Elnézett Craig feje fölött, a falon lógó David Sallefestményekre. Normális körülmények között nem figyelt fel az ilyen apróságokra, de ezek a festmények két udvari bolondot ábrázoltak, félelmetes – egyszerre joviális és kegyetlen – arckifejezéssel. Paul ivott egy korty bort, és az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy a bolondok igaziak, és őt gúnyolják. A vacsora további részében a közelgő választásokról és az üzletre tett hatásukról esett szó, aztán átmentek Sandy dolgozószobájába konyakozni és szivarozni. Kiosztva a szivarokat Sandy művészetről kezdett beszélni, és eldicsekedett vele, hogy egy David Porschie nevű emberrel vacsorázott. – Billy Litchfield, a feleségem egyik jó barátja – magyarázta Craig Akiónak –, ha majd megnősülsz, a te feleségednek is jó barátja lesz. Ő hozott össze minket a Metropolitan Múzeum vezetőjével. Rendes fickó. Mindenkit ismer a művészvilágban, de gondolom, ez nem meglepő. Bogarat tett a fülembe, hogy fejlesszem a gyűjteményemet. Az új dolgok után forduljak a régi mesterek felé. Mi a véleményed, Paul? Új művekhez bárki hozzájuthat, nem igaz? Csak pénzkérdés. De mondhatnak akármit, hogy mennyit fognak érni öt, vagy akár két év múlva. Az is lehet, hogy semmit. Paul csak nézett, de Craig lelkesen bólogatott. Sandy, érzékelve a jó közönséget, aki már-már áhítatos rajongással hallgatja, kinyitotta a széfet. Connie megtette azt, amire Billy kérte. Eltette szem elől a keresztet, de Sandy dolgozószobai széfjébe, hogy bármikor megnézhesse, ha olyan kedve van. Neki sikerült titokban tartania a keresztet, Sandy azonban más tészta volt. Amikor Billy felvetette neki a lehetőséget a kereszt megvásárlására, Sandy nem sokat teketóriázott; úgy volt vele, hogy ez is csak egy ékszer, amit a felesége meg szeretne kapni. Connie ugyan elmondta neki, hogy ez különleges darab, igazi antikvitás, de Sandy addig oda sem figyelt, amíg nem találkozott David Porschie-val.
David egészen más szinten közelítette meg a művészetet. Aznap este, miután hazaértek, Sandy újra megvizsgálta a keresztet Connie-val, és kezdte felfogni az értékét, és azt, hogy miért kellett bonyolult tervet szőni a megvásárlására. Ez olyan műtárgy volt, ami senki másnak nincs, és nem tudta beérni azzal, hogy a birtokában van, hanem a vacsorák után bevitt egy-két válogatott vendéget a dolgozószobájába, hogy megmutassa nekik. Most, kibontva a fekete szalagot, ami összefogta a puha szarvasbőr zsákot, azt mondta: – Na, ez olyan, amit nem látni mindennap. Sőt olyan ritkaság, hogy a múzeumokban sincs. – Fölemelte a keresztet, hogy Craig és Paul megnézhesse. – Honnan van? – kérdezte Craig Akio csillogó szemmel. – Ezt nem lehet megvenni – mondta Sandy Brewer, visszacsomagolva a keresztet és bezárva a széfet. Slukkolt a szivarból. – Egy ilyen tárgy megtalál téged. Ahogy maga is megtalált minket, Craig. – Sandy most Paulhoz fordult, felé fújva a szivarfüstöt. – Azt várom tőled, Paul, hogy tanítsd meg Craiget mindenre, amit tudsz. Együtt fogtok dolgozni. Legalábbis kezdetben. Az utolsó mondat – „legalábbis kezdetben” – felébresztette Paul gyanúját. És utána? Egyszerre úgy látta, hogy ő betanítja Craiget, és ha teljesítette ezt a feladatot, akkor Sandy kirúgja. Nem volt szükség két emberre a munkájához. Annál kevésbé, hogy ez a munka titkos volt, és sok rögtönzésre és megérzésre épült. Abban a pillanatban elöntötte a forróság, felállt, és kért egy pohár vizet. – Vizet? – horkant fel Sandy. – Remélem, nem akarsz gyenge legény lenni. – Hazamegyek – mondta Paul. Dühöngve távozott Sandy lakásáról. Mennyi idő múlva bocsáthatják el az állásából? Átvágva az úton beült a sofőr vezette Bentley-be, és bevágta az ajtót. A kocsit is elveszíti? Mindent elveszít? Pillanatnyilag nem lenne képes fenntartani az életstílusát, de még a lakását sem az állása nélkül. Igaz, elméletileg rengeteg pénze van, de a befektetések értéke naponta változik, föl-le mozog, lehetetlen pontosan megadni. Ki kell várni a megfelelő pillanatot, és akkor lecsapni a kaszával, amikor egymilliárd dollárt is lehet szakítani. Képtelen volt másra gondolni, mint Sandyre, aki az ő tönkretételét tervezi, így Paul pánikban élte át a következő harminchat órát a lakásában. Vasárnap reggel már a halaiban sem lelt vigaszt, és úgy döntött, hogy sétál egyet a környéken. Az előtér asztalán ott találta a New York Timest. Semmire sem gondolva kiterítette a nappali szőnyegén, és lapozgatni kezdte. S a művészeti rovat címlapján megtalálta a választ a Sandyvel kapcsolatos problémájára. Véres Mária keresztjének megoldatlan rejtélyéről szólt a cikk, amelyhez a királynő portréjáról készült fotókat is mellékeltek. Miután találkozott Brewerékkel, David Porschie úgy vélte, hogy Sandyre ráillik egy műkincstolvaj profilja, ezért útjára bocsátotta a sztorit, abban bízva, hogy felkelti a figyelmét valakinek, akinek
információja van a keresztről. És ahogy a szőnyegen guggolva Paul Rice elolvasta a cikket, összerakta a történetet. Leült, és végiggondolta a felfedezéséből adódó lehetőségeket, amely lehetőségek exponenciálisan növekedtek a művelet során. Ha Sandy egy lopott műkincs birtoklásának jogi következményeivel lesz elfoglalva, nem marad ideje arra, hogy kirúgja Pault. De volt ennél tovább is: ha Sandy kitűnik a képből, ő állhat a helyére, és elfoglalhatja a pozícióját. Akkor ő fogja kezelni az alapot, Sandyt pedig a priuszával eltiltják a kereskedéstől. Minden az övé lehet, gondolta Paul. Akkor, és csakis akkor, biztonságban lesz. Magához vette az újságot, és az Astor Place-en bement egy internetkávézóba. Keresgélt egy ideig, összegyűjtötte a szükséges információkat, és Craig Akio neve alatt csinált magának egy hamis postafiókot. Aztán írt egy e-mailt, amelyben azt állította, hogy ő – mármint Craig Akio – látta a keresztet Sandy Brewer lakásában. És megcímezte a levelet a Times cikkét jegyző újságírónak. Megszokásból újra elolvasta az e-mailt, megfelelőnek találta, és elküldte. Hazafelé tartva a Broadway hétvégi nyüzsgésében Paul hetek óta először nyugodtnak érezte magát. Mosolyogva lépett be az Ötödik sugárúti házba, arra gondolva, hogy az információs korszakban senki nem lehet biztonságban. Kivéve őt, legalábbis pillanatnyilag.
17 Billy Litchfieldnek nemcsak tavaszi záporokat hozott az április, hanem borzalmas fogfájást is. A pocsék időhöz ráadásként még megkapta az állandó fogorvoshoz járkálást. Mert a kezdetben csak tompa fájdalom fejhasogató lüktetéssé változott, és a röntgen nem is egy, hanem mindjárt két gyökérgyulladást tárt fel, amely azonnali beavatkozást követelt. Erre több viziten került sor, ahol novokaint, gázt, antibiotikumokat és, hála az égnek, a kínokat enyhítő Vicodint kapott, és csak pépes ételeket ehetett. – Nem értem – panaszkodott Billy a fogorvosának. – Soha még csak egy szuvasodásom sem volt. – Ezzel kissé túlzott ugyan, de tény, hogy Billy mindig is büszke lehetett a fogaira – amelyek természetes fehérek és szabályosak voltak, miután gyerekkorában két évig hordott fogszabályozót. A fogorvos vállat vont. – Szokjon hozzá – mondta. – Ez is együtt jár az öregedéssel. Akadozni kezd a keringés, és romlani kezdenek a fogak. Ez még lehangoltabbá tette Billyt, ezért megemelte a Prozac-adagját. Soha nem volt kiszolgáltatva a testének; ezt az új tapasztalatot nemcsak megalázónak találta, de úgy érezte, hogy minden fontos eredményt eljelentéktelenít az életében. Igazuk van a filozófusoknak: a vége csak pusztulás és halál, és a halálban mindenki egyenlő. Egyik délután, miközben lábadozott az állkapcsát ért legutóbbi méltatlanságból (ki kellett húzni egy fogát, és fémcsavart illesztettek a helyére, amíg várnia kellett, hogy a technikus elkészítse a fogpótlást), kopogtattak az ajtaján. Ismeretlen férfi állt a küszöbön, tengerészkék Ralph Lauren öltönyben. Mielőtt Billy megszólalhatott volna, odamutatta a jelvényét. – Frank Sabatini nyomozó – mondta. – Bemehetek? – Természetesen – válaszolta Billy, ahhoz is rémülten, hogy tiltakozzon. Miközben bevezette a nyomozót a szűkös nappaliba, rájött, hogy köntösben van, és már látta is magát, ahogy megbilincselve börtönbe viszik a kasmírmintás selyemköntösében. A nyomozó jegyzetfüzetet vett elő. – Ön Billy Litchfield? – kérdezte. Billyben egy pillanatig felmerült, hogy hazudjon, de belátta, hogy azzal csak rontana a helyzetén. – Igen – mondta. – Mi a probléma, biztos úr? Meghalt valaki? – Nyomozó vagyok – igazította ki Frank Sabatini. – Nem közrendőr. És megdolgoztam ezért a címért. Ragaszkodom hozzá. – Igaza van – mondta Billy. Magyarázatként az öltözékére még hozzátette: – Még lábadozom a fogorvosi kezelés után. – Az durva. Én is utálom a fogorvosokat – mondta megértően Sabatini nyomozó. Nem úgy viselkedik, mintha le akarna tartóztatni, gondolta Billy. – Megengedi,
hogy átöltözzek? – kérdezte. – Csak tessék. Billy bement a hálószobába és becsukta az ajtót. Annyira remegett a keze, hogy csak nagy nehézségek árán tudta lecserélni a köntöst egy kordnadrágra és egy vörös kasmírpulóverre. Aztán kiment a fürdőszobába, és bevett egy Vicodint, utána küldve még két narancssárga Xanaxot. Ha börtönbe fogják csukni, akkor legyen szedált állapotban. Amikor visszatért a nappaliba, a detektív a komódnál állt, és Billy fotográfiáit nézegette. – Milyen sok jelentős embert ismer – jegyezte meg. – Igen – mondta Billy –, régóta élek már New Yorkban. Csaknem negyven éve. Ezalatt sok barátot szereztem. A nyomozó bólintott, majd a tárgyra tért. – Ön valamiféle műkereskedő, igaz? – Nem egészen – felelte Billy. – Néha összehozok embereket műkereskedőkkel. De én magam nem kereskedem. – Ismeri Sandy és Connie Brewert? – Igen – mondta Billy halkan. – Ön segített nekik a műgyűjteményük összeállításában, igaz? – Régebben igen – ismerte el Billy. – De már majdnem leálltak a gyűjtéssel. – Tud valamit az esetleges újabb beszerzéseikről? Nem feltétlenül műkereskedőn keresztül. – Hmm – tétovázott Billy. – Mit ért az alatt, hogy újabb? – Mondjuk az utóbbi egy évet. – Elmentek a művészeti vásárra Miamiban. Talán vettek ott egy festményt. Mint mondtam, jóformán már befejezték a gyűjtést. Én most már valaki másnak segítek, meglehetős gyakorisággal. – És ki az? Billy nagyot nyelt. – Annalisa Rice. A nyomozó leírta a nevet, majd aláhúzta. – Köszönöm, Mr. Litchfield – mondta, átadva Billynek a névjegyét. – Ha hall valamit Brewerék gyűjteményéről, megteszi, hogy felhív? – Természetesen – válaszolta Billy. Hallgatott egy darabig. – Arról van szó? – Miről? – kérdezte a nyomozó, már az ajtó felé tartva. – Hogy Brewerék bajban vannak? Nagyon rendes emberek. – Ebben nem kételkedem – mondta a detektív. – Őrizze meg a névjegyem. Lehet, hogy rövidesen újra keresni fogjuk. Viszontlátásra, Mr. Litchfield. – Viszontlátásra, nyomozó – mondta Billy. Bezárta az ajtót és lerogyott a kanapéra. Aztán felpattant, a függönyhöz lopakodott, és kilesett az Ötödik sugárútra. A legvacakabb televíziós krimik jelenetei kavarogtak a fejében. Elment a nyomozó? Hogyan deríthetné ki? Mennyit tudnak? Most ott ül egy
megkülönböztetőjelzés nélküli kocsiban, és megfigyeli Billyt? Követni fogják? Annyira megrémült, hogy a következő két órában nem mert sem telefonálni, sem megnézni az e-mailjeit. Elárulta magát a nyomozónak azzal, hogy megkérdezte, arról van-e szó? És miért kellett megadnia Annalisa Rice nevét? Ez a detektív most majd megkeresi? Egyáltalán, mit tudhat Annalisa? A félelemtől szabályosan rosszul lett; kiment a fürdőszobába, és bevett még két tablettát. Aztán ledőlt az ágyra. Szerencsésen elaludt, azt kívánva, bár soha ne ébredne fel. De felébredt – három óra múlva. Csengett a mobilja. Annalisa Rice volt az. – Tudunk találkozni? – kérdezte. – Istenem. Telefonált az a zsaru? – Itt volt. De nem talált itthon. Azt mondta Mariának, hogy Brewerék ügyében jött, és hogy ismerem-e őket. – Mit válaszolt? – Azt, hogy nem tudja. – Hála az égnek. – Billy, mi ez az egész? – Egyedül van? – kérdezte Billy. – Át tud jönni hozzám? Én is átmehetnék, de nem akarom, hogy a portások lássák, amint ki-be járok a házban. És vigyázzon, hogy ne kövessék. Fél óra múlva Annalisa ott ült Billyvel szemben, és a kezét fogta. – Billy, elég volt – mondta. – Egy szót se többet. Már így is túl sokat mondott. – Felállt. – Senkinek ne beszéljen erről. Egy szót se. Bármit, amit mostantól mond, felhasználhatják maga ellen a tárgyaláson. – Ennyire rossz a helyzet? – kérdezte Billy. – Ügyvédet kell fogadnia. David Porschie meg fogja győzni a rendőrséget, hogy tartsanak házkutatást. Tudjuk, hogy az ügyészséget már bevonták, és ha házkutatás lesz, meg fogják találni a keresztet Brewerék lakásában. – Nem biztos – mondta Billy. – Lehet, hogy a kereszt már nincs is a lakásban. Azt javasoltam Connie-nak, hogy helyezze el egy letéti széfben. – Végül ott is keresni fogják. Csak idő kérdése. – Felhívhatnám Connie-t. Hogy figyelmeztessem. Megmondanám neki, hogy vigye el valahová a keresztet. Például Hamptonba. Vagy Palm Beachbe. Hatvan évig ott volt az Ötödik sugárút 1.-ben, és senki nem tudott róla. – Billy, nem gondolkozik értelmesen – mondta Annalisa megnyugtatóan. – Ne nehezítse meg még ezzel is a helyzetét. Nyakig benne van, és ha kapcsolatba lép Brewerékkel, még konspirációval is megvádolhatják. – Mennyi időm van még? – kérdezte Billy. – Ezt hogy érti? – A börtönig.
– Nem biztos, hogy lecsukják. Nagyon sok minden történhet. Köthet vádalkut, vagy megállapodást. Ha most rögtön elmenne a rendőrségre, az ügyészhez, és elmondana mindent, amit tud, valószínűleg mentesítést kapna. – Adjam fel Breweréket, hogy mentsem a bőröm? – Lényegében igen. – Nem tehetem – mondta Billy. – Ők a barátaim. – Az én barátaim is – mondta Annalisa. – De Connie nem követett el bűnt azzal, hogy elfogadott egy ajándékot a férjétől. Ne butáskodjon – tette hozzá kedvesen Annalisa. – Sandy Brewer habozás nélkül megtenné magával ugyanezt. Billy a fejét fogta. – De ilyet nem tesz meg az ember. A mi köreinkben. – Ez nem gyerekzsúr, Billy – szólt rá élesebb hangon Annalisa. – Értse meg végre. Most a világ összes vélt hagyománya sem fog segíteni magán. Szembe kell néznie a tényekkel, és eldönteni, hogy mit tegyen. Azt, ami magának a legjobb. – És mi lesz Brewerékkel? – Ne aggódjon Brewerék miatt – mondta Annalisa. – Sandy elképesztően gazdag. Ki fogja vásárolni magát, majd meglátja. Azt fogja mondani, hogy nem tudta, mit vesz meg. Azt fogja mondani, hogy rendszeresen vásárolt műtárgyakat a maga közvetítésével. Maga a hibás, nem ő. Nyolc évig ügyvédkedtem. Higgye el nekem, mindig a kisembereket lökik be a busz alá. – A kisembereket – ismételte Billy a fejét rázva. – Tehát erről van szó. Hogy én csak egy kisember vagyok. – Billy, engedje, hogy segítsek – mondta Annalisa. – De szükségem van egy kis időre. Hogy gondolkozzak – mondta Billy, az ajtóhoz kísérve Annalisát. *** Két nappal később Frank Sabatini nyomozó pontban délután háromkor négy rendőr társaságában megjelent a Brewer Securities irodájában. Sabatini nyomozó ezt az időpontot találta a legalkalmasabbnak a fehér galléros bűnözők letartóztatásához: ilyenkor már visszaérkeztek az ebédről, teli a hasuk, ami nagyban megkönnyíti a dolgát. Frank Sabatini biztos volt abban, hogy ez az ő embere. Az előző napon Craig Akio, aki tagadta, hogy bármit is tudna az e-mailről vagy a keresztről, rejtélyes módon Japánba távozott, ami kézzelfogható veszéllyé tette, hogy a gyanúsított is ugyanígy járjon el, ezért Sabatini nyomozó végre megszerezte a házkutatási engedélyt. A héten iskolai szünet volt, és Connie elvitte az egész pereputtyot, beleértve a két gyerekpásztort, Mexikóba. Csak a szobalányok voltak otthon, akik tehetetlennek bizonyultak a törvénnyel szemben. Nagyon izgalmas délelőtt volt,
gondolta Sabatini, hiszen a széfet robbanószer alkalmazásával nyitották ki. Mindenesetre a tűzszerészük remekül dolgozott, a széfen kívül nem esett kár semmiben, még a keresztben sem. David Porschie, aki csak a nyomozó hívására várt, megerősítette, hogy valóban ez a régóta eltűnt műkincs. Most, a Brewer Securities irodáiban, amikor Paul Rice meghallotta a zajongást a folyosón, kivonult tágas, csupa fehér szobájából, hogy csatlakozzon a partnerekhez és alkalmazottakhoz, akik végignézték, hogyan vezetik el bilincsben Sandy Brewert. – Jezzie – mondta Sandy kifelé menet az asszisztensének –, hívja az ügyvédemet. Itt valami tévedés lesz. – Paul kifejezéstelen arccal szemlélte a látványosságot, és amikor Sandyt beterelték a liftbe, visszament az irodájába. A cégnél azonnal beindult a szóbeszéd és a találgatás: mindenki azt feltételezte, hogy Sandy valamilyen pénzügyi csalást követett el, és rohantak vissza a számítógépükhöz, hogy tisztára söpörjék a számláikat. Paul úgy döntött, hogy kiveszi a délutánt. Annalisát a csinosan berendezett dolgozószobájában találta, az interneten böngészve. Amikor Paul megjelent az ajtóban, felugrott, és gyorsan megnyomott egy gombot. – Hát te mit keresel itthon? – kérdezte riadtan. – Történt valami? – Semmi az égvilágon. – Minden rendben? – Hát persze – felelte Paul. – Miért ne lenne? – Tekintettel arra, hogy mi minden történt a házban az elmúlt két hónapban – jegyezte meg Annalisa maró gúnnyal –, fogalmam sincs. – Most már nincs miért aggódni – mondta Paul, és elindult fölfelé, hogy megnézze a halait. – Elintéztem a dolgot. Mostantól minden rendben lesz. *** Billy Litchfield a rettegés ködében töltötte a Sandy Brewer letartóztatásához vezető két napot. Nem telefonált senkinek, mert nem bízott abban, hogy normálisan tudna viselkedni, és attól félt, ha rákérdeznek, önkéntelenül is elárulná a kereszt történetében játszott szerepét. Négyszer vagy ötször is megfordult a fejében, hogy elhagyja az országot, de hová menne? Volt egy kis pénze, de állandó tartózkodásra nem lett volna elég. Talán elmehetne Svájcba, és felvehetné a már átutalt összeget. De a félelem megbénította. Órákat böngészett az interneten, a Sandy Brewer nevére adott találatokat keresve a Google-on, hogy vannak-e fejlemények, de hogy helyet foglaljon egy járatra, vagy összecsomagolja a bőröndjét, az túl sok lett volna neki. Már a gondolattól elhagyta az ereje, le kellett feküdnie, és magzati pózban kucorgott a takaró alatt. Időnként beteges, visszatérő képek zaklatták, és folyton eszébe jutott egy mondat abból a kísértethistóriából, amely gyermekkorában halálra rémítette: „Kérem vissza a májamat.”
Az is felmerült benne, hogy talán el sem fogták Sandy Brewert, és mindketten megússzák. Ki tudja, van-e elég bizonyítéka annak a nyomozónak? Talán csak a szóbeszédre harapott rá, amely terjed egy darabig, aztán feledésbe merül. Mrs. Houghton hosszú éveken át őrizgette a keresztet a hálószobai szekreterében az Ötödik sugárút 1.-ben, és a kutya sem tudott róla. Ha ezt túléli, fogadkozott Billy, változtatni fog az életén. Egészen idáig a társasági kötelezettségeknek szentelte magát, csak az érdekelte, hogy a megfelelő időben, a megfelelő helyen, a megfelelő emberekkel legyen. Immár tisztán látta, hogy ez tévedés volt. Azt hitte, hogy ha mindenből a legjobbra törekszik az életben, az összeadódva végül valamilyen lényeges és konkrét eredményre vezet. De nem. Csapdába esve a lakásában túl sok alkalomra emlékezett vissza, amikor azt mondta: „Minek a pénz, ha az embernek gazdag barátai vannak?” Azon tűnődött, vajon milyen segítségre számíthatna most azoktól a gazdag barátoktól. Kibámult a nappali ablakán az évek óta változatlan látványra – az episzkopális templom komor, barna tömbjére –, észrevette, hogy felállványozták a házukat. Hát persze. Az új tulajdonosok renoválnak, hogy társasházzá alakítsák át az épületet. Eddig semmit sem tett a saját lakása ügyében, hiszen azt sem tudta, hogy New Yorkban maradhat-e. Már elkésett volna? És számít ez egyáltalán? Visszadőlt az ágyra, és bekapcsolta a tévét. Az esti híradók tele voltak Sandy Brewer letartóztatásával. Újra meg újra leadták azt a bejátszást, amelyen bilincsben vezetik, és egy rendőr a fejére teszi a kezét, ahogy betuszkolják egy járőrkocsi hátsó ülésére. A bemondó szerint Sandy Brewert egy felbecsülhetetlen értékű angol műkincs birtoklása ügyében tartóztatták le, amely a város egyik legjelentősebb jótevőjétől, Mrs. Louise Houghtontól kerülhetett hozzá. Billy nevét nem említették. Szinte azonnal csengeni kezdett Billy házitelefonja és mobilja. Barátok vagy újságírók? Nem vette fel egyiket sem. Ötször vagy hatszor a lakásába is felcsöngettek – bárki volt is az, valahogy bejutott a házba, mert hosszasan dörömböltek az ajtaján. Billy a fürdőszobába menekült. Csak idő kérdése volt, hogy mikor jönnek érte. Ő is benne lesz az újságokban, az internetes hírekben, és felteszik a YouTube-ra, ahogy szégyenében lehajtja a fejét. Amit tett, az talán igazolható azzal, hogy szüksége volt a pénzre, de senki nem így fogja látni. Miért is nem adta át azonnal a keresztet a Metropolitannek? Mert azzal besározta volna Mrs. Houghton nevét. De ő már halott, és most így is, úgy is besározódik a neve, Billy pedig valószínűleg börtönbe kerül. Kétségbeesésében már azt is kezdte bánni, hogy egyáltalán New Yorkba költözött. Miért nem maradt Berkshire-ben, és elégedett meg azzal, amit ott nyújtott volna neki az élet? Kinyitotta az orvosságosszekrényt, és kivette az összes tablettát. Jelentős készletei voltak: kétféle altató, Xanax, Prozac és a fogfájásra kapott Vicodin. Ha
mindet beveszi, és megiszik rá egy üveg vodkát, talán vége lesz. De a gyógyszereket bámulva ráébredt, hogy nincs bátorsága megölni magát. Akkor legalább kiüti. Bekapott két Vicodint, két Xanaxot és egyet-egyet a kétféle altatóból. Perceken belül elaludt, és jöttek a színes, mozgalmas álmok, amelyek mintha soha nem akartak volna véget érni. *** Enid Merle az elsők között értesült Sandy Brewer letartóztatásáról. Az újságja egyik riportere, aki jelen volt a helyszínen, azonnal felhívta. De mivel nem volt ismert valamennyi tény, arra következtettek, hogy Sandy valahogy megvásárolta a keresztet Mrs. Houghtontól, aki annak idején ellopta a Metből. Enid tudta, hogy ez nem igaz. Az tény, hogy Louise-nál volt a kereszt, de Enid arra tippelt, hogy nem ő lopta el a múzeumból, hanem Flossie Davis. Az nyilvánvaló volt, hogy Flossie a tettes, de Enid azt már nem volt képes megérteni, hogy Louise miért nem adta vissza a keresztet a Metnek. A keresztet és a titkot egyaránt megőrizte, megvédelmezve Flossie-t a bűncselekmény következményeitől. Louise hithű katolikus volt; talán erkölcsi parancs tartotta vissza attól, hogy leleplezze Flossie tettét. De más oka is lehetett rá, gondolta Enid. Flossie talán tudott valamit Louise-ról. Enidnek már rég a végére kellett volna járnia ennek a rejtélynek, de soha nem érezte elég fontosnak. A külvilág számára nem volt különösebb jelentősége a sztorinak – sehol sem volt az elnökválasztás hatásához, a háborúkban legyilkolt ártatlan civilekhez, vagy ahhoz képest, hogy milyen bántalmakat és méltánytalanságokat kell elszenvednie bármely átlagembernek. Ez csak a New York-i társaság belügye volt. Másfelől, emlékeztette magát Enid, a társas lét utáni vágyakozás velünk született emberi tulajdonság, amely nélkül reményünk sem lenne a civilizált érintkezésre. Talált egy cikket a Vanity Fairben, amely Connie Brewerről és az ő mesés hamptoni nyaralójáról szólt, és eltűnődött azon, lehet-e túlságosan vágyni a társaságra. Breweréknek mindenük megvan az életben – négy gyermek, magángép, gondtalanság. De nem érték be ezzel, és most a gyerekek apja talán börtönbe kerül. A sors iróniája, hogy Sandy Brewert és Mrs. Houghtont együtt ítélik el. Ha Mrs. Houghton még élne, tudomást sem vett volna egy olyan felkapaszkodottról, mint Sandy. Enid hátradőlt a székben. A sztori jó része hiányzik, de neki négy óra múlva le kell adnia a rovatot. A billentyűzet fölé tette az ujjait, és írni kezdett: „Louise Houghton jó barátom volt.” *** Nyolc órával később Billy Litchfield felébredt oroszlánlábas fürdőkádjában.
Megmozgatva a karját és a lábát meglepődve konstatálta, hogy nagyon is életben van – és oktalan jókedve támadt. Késő éjszaka volt; viszont ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy David Bowie-t hallgasson. Berakva a CD-t a lejátszóba, arra gondolt: miért is ne? És úgy döntött, hogy végighallgatja mind a két CD-t, amelynek négyórás anyaga Bowie 1967 és 1993 közötti számait tartalmazta. Zenehallgatás közben Billy mászkált a lakásban, időnként mezítláb táncolt a kopott padlón, miközben a kasmírmintás köntös palástként lebegett a teste körül a levegőben. Aztán fényképeket kezdett nézegetni. Több száz bekeretezett fotó volt a lakásában – a falra akasztva, a kandallópárkányon felsorakoztatva, a könyvespolcon és a fiókokban. A képek nézegetése közben arra gondolt, hogy az összes CD-jét meghallgathatná. A következő húsz órában többször csengett a vezetékes és a mobiltelefonja, de nem vette fel egyiket sem. További pirulákat szedett be, és egy idő után rájött, hogy majdnem kiürített egy egész üveg vodkát. Talált egy régi palack gint, és hangosan énekelve a zenére azt is kiitta. Émelyegni kezdett, és mivel fenn akarta tartani ezt a mámoros jókedvet, amelyben a legkevésbé sem számít, hogy mi történt a múltban, bevett még két Vicodint. Kicsit jobban érezte magát, és a hangos zene mellett – ez most Janet Eno volt – öntudatlanul borult el az ágyon. Egyszer fölkelt, és alvajáróként kinyitotta a gardrób ajtaját. De aztán ismét összeesett, és valamikor az éjszaka folyamán a veséje felmondta a szolgálatot. Majd a szíve is. De Billy nem érzett semmit.
NEGYEDIK FELVONÁS
18 Aznap este Schiffer Diamond összefutott Paul és Annalisa Rice-szal az Ötödik sugárút 1. előtt. Schiffer egy hosszú forgatási nap után érkezett haza, míg Paul és Annalisa vacsorához öltözve távoztak otthonról. Schiffer befelé menet odabiccentett nekik, aztán megállt. – Elnézést – mondta Annalisának. – Önök ugye barátok Billy Litchfielddel? Paul és Annalisa összenézett. – Igen – mondta Annalisa. – Látták mostanában? – kérdezte Schiffer. – Két napja próbálom hívni. – Nem veszi fel a telefont. Elmentem a lakására is, de nem volt otthon. – Lehet, hogy elutazott – mondta Schiffer. – Biztos nincs semmi baj. – Ha sikerül beszélnie vele, megtenné, hogy értesít? – kérte Annalisa. – Aggódom érte. Odafönt a lakásban Schiffer kutatni kezdett az egyik konyhai fiókban, hátha megvan még neki Billy lakáskulcsa. Évekkel ezelőtt – egészen pontosan ezer éve –, amikor összebarátkoztak Billyvel, kulcsot adtak egymásnak vészhelyzet esetére. Schiffer még soha nem rakott rendet abban a fiókban, tehát a kulcsoknak meg kell lenniük, arra viszont volt egy halvány esély, hogy Billy azóta zárat cseréltetett. A fiókban leghátul Schiffer megtalálta a kulcscsomót. A karikán egy kék műanyag címkére Billy ráírta, hogy LITCHFIELD-LAK, felkiáltójellel a végén, mintha a barátságukat pecsételné meg. Schiffer elgyalogolt Billy három sarokra lévő házáig, és megállva az állványzat alatt kipróbálta a kapukulcsot. Működött, és bejutott a levélszekrényekhez. Billy fém levélszekrénye résnyire nyitva volt: a napok alatt felgyűlt posta nyomta ki az ajtaját. Mégis elutazhatott. A házban szemmel láthatólag már megkezdődött a felújítás: a harmadik emeletre vezető lépcsőt kék ragasztószalaggal rögzített barna csomagolópapír borította. Billy lakásából zene szűrődött ki; Schiffer hangosan kopogott. A folyosó másik végén kinyílt egy ajtó, és megjelent egy rendezett külsejű, középkorú nő. – Billy Litchfieldet keresi? – kérdezte. – Nincs itthon. De bekapcsolva hagyta a zenét. Nem tudom, mit csináljak. Próbáltam hívni a gondnokot, de nem vette fel. Az átalakítás miatt van ez az egész. Már csak én tartok ki Billyvel. Rá akarnak kényszeríteni minket, hogy költözzünk el. A következő lépés már az lesz, hogy lekapcsolják az áramot. Lesújtó volt arra gondolni, hogy Billy ilyen helyzetbe került. – Remélem, erre nem kerül sor – mondta Schiffer. – Bemegy? – kérdezte a nő. – Igen – válaszolta Schiffer. – Billy odaadta nekem a kulcsait.
– Kikapcsolná a zenét? Már kezdek beleőrülni. Schiffer bólintott, és benyitott. Billy nappalija mindig is zsúfolt volt, de rendet tartott benne. Most teljes volt a felfordulás. Szétdobált fotók a padlón, szanaszét hányt üres CD-tokok mindenfelé a szobában, a kanapén, a két fotelon, az albumok a dohányzóasztalon Jackie Kennedy képénél kinyitva. Schiffer egy antik tálalószekrényben találta meg a lejátszót, és kikapcsolta. Mindez nagyon nem vallott Billyre. – Billy? – szólította. A hálószobához vezető kis közlekedőfolyosón üres kampók voltak a falon, ahonnan leakasztották a fényképeket. A háló ajtaja csukva volt. Schiffer kopogott, és lenyomta a kilincset. Billy az ágyon feküdt elterülve, a feje lelógott az egyik oldalon. A szeme lezárva, de a sápadt, szeplős arcbőr alatt mereven feszültek az izmok, idegen sötét kifejezést adva az arcnak. Az a test az ágyon már nem Billy, gondolta Schiffer. Az a Billy Litchfield, akit ismert, nincs többé. – Jaj, Billy – mondta. Hermès nyakkendőkből csomózott hosszú sál volt Billy nyaka körül, lelógott a padlóra, mintha fel akarta volna akasztani magát, de még a terve végrehajtása előtt meghalt. – Jaj, Billy – ismételte meg Schiffer. Kibontotta a laza csomót, gyengéden letekerte a nyakáról, majd szétválasztotta a nyakkendőket és visszaakasztotta őket a helyükre Billy gardróbjában. Aztán kiment a fürdőszobába. Billy igényes volt, és a lehető legjobban használta ki a szűk helyet, például a vécé fölé épített polcon tartotta a gondosan összehajtott, vastag, fehér törülközőket. De a szerelvények olcsók voltak, és legalább negyvenévesek. Schiffer mindig azt feltételezte, hogy Billynek van elég pénze, de a jelek szerint nem volt, hanem ugyanúgy élt, mint amikor New Yorkba érkezett. Billy eltitkolt szegénysége még inkább elszomorította Schiffert. Az a New York-i típus volt, akit mindenki ismer, de alig tudnak róla valamit. Kinyitotta az orvosságosszekrényt, és ledöbbent a sok, receptre kapható gyógyszer láttán. Prozac, Xanax, Ambien, Vicodin… Schiffernek sejtelme sem volt arról, hogy Billy depressziós és boldogtalan. Több időt kellett volna vele töltenie, gondolta keserűen, de Billy afféle intézmény volt New Yorkban. Akiről úgy véli az ember, hogy mindig ott volt és mindig ott lesz. Gyors mozdulatokkal a vécébe szórta a fiolák tartalmát. Mint a legtöbb háború előtti épületben, itt is a konyhában volt a szemétledobó, és Schiffer most oda hajigálta be az üres orvosságosüvegeket. Billy nem akarta volna közhírré tenni, hogy öngyilkosságot kísérelt meg, vagy hogy tablettákon élt. Visszatérve a hálószobába Schiffer felfedezett egy nyersfa dobozt a szekreteren. Nem Billy stílusa volt, ezért kíváncsian felnyitotta: egyenként pukkanós fóliába csomagolt, bizsunak látszó
tárgyak sorakoztak benne. Billynek transzvesztita hajlamai lettek volna? Ha igen, akkor ez is olyan vonatkozása volt az életének, amelyet nem szeretett volna másokkal megosztani. Átkutatva a gardróbot talált egy cipősdobozt és egy Valentino bevásárlótáskát. Beletette a fadobozt a cipősdobozba, aztán a szatyorba. És hívta a 911-et. Perceken belül megérkezett két rendőr, majd a mentősök, akik szétnyitva Billy köntösét megpróbálták újraéleszteni. Billy teste ugrált az ágyon, és Schiffer nem bírva elviselni a látványt átment a nappaliba. Végül megjelent egy tengerészkék öltönyös detektív. – Sabatini nyomozó – mondta a kezét nyújtva. – Schiffer Diamond. – A színésznő – kapta fel a fejét a nyomozó. – Igen – mondta Schiffer. – Ön talált rá. Miért? – Billy jó barátom volt. Napok óta nem hallottam róla. Beugrottam, hogy megnézzem, jól van-e. És hát nem volt. – Tudta, hogy vizsgálat folyik ellene? – Billy ellen? – kérdezte Schiffer hitetlenkedve. – Miért? – Műkincslopás – mondta a detektív. – Az lehetetlen – jelentette ki Schiffer, összefonva a karját. – Nemcsak hogy lehetséges, de igaz is. Voltak ellenségei? – Őt mindenki szerette. – Szüksége volt pénzre? – Semmit nem tudok az anyagi helyzetéről. Billy soha nem beszélt róla. Nagyon… diszkrét volt. – Tehát tudott dolgokat emberekről. – Sok embert ismert. – Kívánhatta valaki a halálát? Például Sandy Brewer? – Nem tudom, ki az. – Azt hittem, jó barátok voltak. – Azok – mondta Schiffer. – De évekig nem találkoztunk. Csak azután, hogy kilenc hónapja visszaköltöztem New Yorkba. – Meg kell kérnem, hogy fáradjon be az őrsre kihallgatásra. – Előtte fel kell hívnom a sajtósomat – mondta Schiffer határozottan. Még nem fogta fel igazán, hogy Billy meghalt, de ez zűrös ügynek ígérkezett. Jó esély volt rá, hogy együtt szerepeljenek Billyvel a holnapi New York Post címlapján. Másnap kora reggel Paul Rice az interneten böngészve értesült Billy Litchfield haláláról. Nem hozta kapcsolatba a Brewer-botránynyal, így nem is tett rá különösebb hatást. De azután a New York Timestól a Boston Globe-ig számos kisebb cikket talált arról, hogy az 54 éves Billy Litchfield egykori újságíró, műkereskedő és
társasági személy holttestét tegnap este fedezték fel a lakásában. A Daily News és a Post tudósítása már érdekesebb volt. Mindkét lap beállított fotót közölt Schiffer Diamondról, aki megtalálta a holttestet, és a szmokingos Billyről. A további fényképek többnyire különböző hírességek társaságában ábrázolták Billyt, az egyiken kart karba öltve Mrs. Louise Houghtonnal volt látható. A rendőrség idegenkezűségre gyanakodva nyomoz. Paul kikapcsolta a számítógépet. Fel akarta ébreszteni Annalisát, hogy közölje vele a hírt, de attól félt, hogy sírva fakad. Ezzel saját maga idézne elő egy érzelmes jelenetet, amiből nem tudni, milyen sokára szabadulhatna. Úgy döntött, hogy majd később mondja el neki. Az előcsarnokon átvágva látta, hogy fotósok várakoznak a bejárat előtt. – Mi van itt? – kérdezte Robertót. – Meghalt valaki, és Schiffer Diamond találta meg a holttestet. Billy Litchfield, gondolta Paul. – De mit keresnek itt ezek? A mi házunk előtt? – Roberto vállat vont. – Na, mindegy – vetette oda Paul, és bekopogott Goochék ajtaján. Mindy csak résnyire nyitotta ki az ajtót, hogy távol tartsa az ugató és a lába körül ugráló Skippyt Paultól. Pillanatnyilag Paul állt nyerésre a házban; Mindynek bele kellett egyeznie abba, hogy reggelenként és esténként, amikor Paul megy és jön, nem engedi ki Skippyt az előcsarnokba. – Most meg mi van? – kérdezte Mindy gyűlölködve. – Az van – mutatott ki Paul az utcán gyülekező paparazzókra. Mindy kijött, rácsukva az ajtót a kutyára. Még papucsban és pizsamában volt, amire rákapott egy zseníliaköntöst. – Roberto, mi ez itt? – kérdezte. – Tudja, hogy nem küldhetem el őket. A járda közterület, és joguk van ott lenni. – Hívja a rendőrséget – mondta Paul. – Tartóztassák le őket. – Meghalt valaki, és Schiffer Diamond találta meg a holttestet – ismételte meg Roberto. – Billy Litchfield – mondta Paul. Mindy elszörnyedt. – Billy? – Azt akarom, hogy intézkedjen – dühöngött Paul. – Azok a fotósok elállják az utamat, és nem tudok munkába menni. Nem érdekel, hogy ki milyen híres, nincs joguk megzavarni egy ház normális működését. Azt akarom, hogy Schiffer Diamond távozzon innen. És ha már itt tartunk, Enid Merle-t is el kéne távolítani. Meg Philip Oaklandet. És a maga férjét is. Meg magát is – fordult Mindyhez. Mindynek a fejébe szaladt a vér. Úgy érezte, mintha egy rohadt paradicsom ülne a nyakán, és mindjárt fel akarna robbanni. – Miért nem távozik maga? – üvöltötte. – Amióta csak beköltözött a házba, egymást érik a gondok. Elegem van magából. Ha még egy panaszt hallok magától vagy a feleségétől erre az épületre, nem érdekel, mibe fog kerülni, nem érdekel, ha havi ötezer dollárra emelkedik is a közös költség,
de bepereljük magukat, és nyerni fogunk. Senki nem akarja magukat itt látni. Enidre kellett volna hallgatnom, és felosztani a lakást. Azzal se tettük volna jobban tönkre, mint maga a hülye halaival meg a hülye számítógépeivel, és ezt is csak azért úszhatta meg, mert a rohadt halakról nem rendelkezik külön a házirend. Paul Robertóhoz fordult. – Hallotta ezt? – kérdezte. – Megfenyegetett. – Pattintott az ujjával. – Azt akarom, hogy írja le, mi történt. Kapjon hivatalos figyelmeztetést. – Nekem ehhez semmi közöm – mondta Roberto hátralépve, miközben elégedetten konstatálta, hogy még hét óra sincs, de már rengeteg pletykaanyaghoz jutott. Nagyon izgalmas napnak ígérkezett a mai. – Rohadjon meg – mondta Mindy, és rángatózott a feje dühében. Ahelyett, hogy viszonozta volna a sértést, Paul Rice csak állt ott, és úgy ingatta a fejét, mintha végtelenül szánalmasnak találná mindezt. Ami tovább tüzelte Mindy haragját. – Ki innen! – visította. – Maga, meg a felesége is. Pakoljanak össze, és tűnjenek el a házból! – Levegőt vett, majd hozzátette: – Azonnal! – Mrs. Gooch – mondta Roberto békítően. – Talán jobb volna, ha most bemenne. – Megyek is – mondta Mindy rámutatva az ujjával Paulra. – És távoltartási végzést kérek maga ellen. Nem jöhet hozzám közelebb tizenöt méternél. Próbáljon majd úgy ki-be járni a házban, hogy nem mehet át az előcsarnokon. – Csak rajta – mosolygott gúnyosan Paul. – Nagyobb szívességet már nem is tehetne nekem. Akkor személy szerint magával fogok pereskedni. Gyorsan összeadódnak az ügyvédi költségek, úgyhogy már tervezheti is a lakása eladását, hogy fedezni tudja őket. – Még folytatta volna, de Mindy távozott, becsapva maga után a lakásajtót. – Ez szép volt – mondta Roberto. Paul nem tudta megállapítani, hogy humorizál-e, vagy valóban az ő pártját fogja. De ez úgysem számított. Robertót is kirúgathatja, ha arra kerül a sor. Ahogy az összes portást, kapuőrt és a gondnokot is. Eltakarva az arcát átszaladt a paparazzók között, és beült a kocsijába. Amikor már biztonságban volt a Bentley hátsó ülésén, vett egy nagy levegőt, és utasításokat kezdett szövegezni a titkárnőjének. A Mindyvel történt összecsapás nem zökkentette ki; miután zseniális húzással elérte Sandy letartóztatását, anélkül, hogy belekeveredett volna, Paul magabiztosnak és a helyzet urának érezte magát. Sandyt ugyan óvadékkal szabadlábra helyezték, és már újra dolgozott, de nem tudott a munkára koncentrálni. Paul arra számított, hogy tárgyalás lesz, és Sandy börtönbe kerülhet. Akkor Paul fogja átvenni a vállalkozást, és az még csak a kezdet. A kínai megállapodás remekül működött, és végül más országok is kénytelenek lesznek megvásárolni az algoritmusát. Akár egybillió dollárt is kereshet. Nem olyan nagy pénz az manapság. A legtöbb országnak ennyi a deficitje.
Ahogy a kocsi a Park sugárúton haladt a belváros felé, és Paul a világ részvénypiacainak számait ellenőrizte, kapott egy Google-értesítést. Őt és a feleségét is megemlítették egy Billy Litchfieldről szóló cikkben valamelyik társasági weboldalon. Paulnak újra eszébe jutott, hogy talán fel kellett volna ébresztenie Annalisát, hogy szóljon neki – ha ekkora hűhót csapnak Billy halála körül, akkor talán rosszul ítélte meg az információ fontosságát. De már késő volt ahhoz, hogy visszamenjen a lakásba, és túl korán a telefonáláshoz. Úgy döntött, hogy SMS-t küld. Ezt írta: „Nézd meg a lapokat. Meghalt a barátod, Billy Litchfield.” Megszokásból újraolvasta a szöveget, és úgy döntött, hogy ez így talán ridegnek tűnhet, ezért még hozzátette: „Szeretlek, Paul.” *** Mindy dühöngve ült le a számítógéphez, és ezt írta: „GYŰLÖLÖM AZT AZ EMBERT. GYŰLÖLÖM. MEG FOGOM ÖLNI.” Aztán eszébe jutott Billy Litchfield, beírta a nevét a keresőbe, és látta, hogy minden újságban írnak a haláláról. Billy mindössze 54 éves volt. Mindyn megrendülés lett úrrá, amelyet gyászos érzések követtek, és hiába emlékeztette magát arra, hogy hosszú évekig nem nagyon kedvelte Billyt, akit sznobnak tartott, sírni kezdett. Mindy olyan nő volt, aki büszkén hangoztatja, hogy szinte sohasem sír, részben azért, mert nem nyújt valami szép látványt, ha mégis. Vörös lesz az orra, megduzzad a szeme, elnyílik és félreáll a szája, taknya-nyála összefolyik. Mindy borzalmas, éles hangú jajongása felébresztette Samet. Félelem szorította össze a mellét, mert azt hitte, hogy az anyja valahogy rájött, ki vágta el a kábeleket Rice-ék lakásán kívül, és most le fogják tartóztatni. Az akció nem érte el a remélt hatást, bár Paul Rice valóban mérges lett. Sam az utóbbi két hetet rettegésben élte át, hogy elkaphatják, de a rendőrség nemigen erőltette meg magát a nyomozással, csak a kapuőröket, Enidet és néhány lakót kérdeztek ki másnap reggel. Aztán elmentek, és vissza sem jöttek többet. Az anyja váltig állította, hogy az a blogger, Thayer Core volt a tettes, aki szörnyű sztorikat irkál az Ötödik sugárút 1.-ről. De Sam sejtette, hogy Enid rá gyanakszik. – A megtorlás veszélyes dolog, Sam – mondta neki egyik délután, amikor összefutottak a park mellett. – A sértés általában nem éri meg, hogy kockáztassuk a büntetést. Végül megtanulja az ember, hogy a sors meglepően jól oldja meg ezeket a helyzeteket. Nem kell mást tenni, csak hátradőlni és várni. Most, felkészülve a legrosszabbra, Sam átment az anyja dolgozószobájába. – Mi történt? Mindy csak a fejét rázta, és kitárva a karját az ölébe vonta Samet. – Meghalt egy barátunk.
– Ó – mondta megkönnyebbülten Sam. – Ki az? – Billy Litchfield. Ismerte Mrs. Houghtont. – A kopasz pasas – mondta Sam. – Akit újabban mindig Annalisa Rice körül lehetett látni. – Igen – mondta Mindy. Erről eszébe jutott az iménti jelenet Paullal az előcsarnokban, és újra elöntötte a düh. Én magam fogom közölni Annalisa Rice-szal Billy halálhírét, gondolta. Megcsókolta és félretolta Samet, majd eltelve kegyetlen elszántsággal kimasírozott az előcsarnokba. Fölfelé menet a liftben rájött, hogy ha Paul tud Billy haláláról, akkor valószínűleg Annalisa is. Sebaj, Mindy akkor is látni akarta, hogyan fogadta a hírt – szívből remélte, hogy Annalisa szörnyen érzi magát –, és most, hogy Billy nincs többé, talán Rice-ék is távoznak New Yorkból, és visszamennek Washingtonba, ahonnan jöttek. Vagy akár még messzebbre, egy másik országba költöznek. Ha megszabadul tőlük, Mindy nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát a lakosztállyal. Ezúttal ő, Enid és Philip fog megosztozni rajta, mert James pénzéből talán már megengedhetik maguknak. Maria nyitott ajtót. Mindy villámló tekintetet vetett rá. Ezek a gazdagok, gondolta magában a fejét rázva. Még arra sem veszik a fáradságot, hogy ajtót nyissanak. – Itthon van Mrs. Rice? – kérdezte. Maria az ajkára tette az ujját. – Alszik. – Keltse fel. Fontos dolgot kell közölnöm vele. – Nem szívesen, asszonyom. – Tegye, amit mondtam! – csattant fel Mindy. – A lakóbizottság vezetője vagyok. Maria rémülten hátrált, és miközben felszaladt a lépcsőn, Mindy benyomult a lakásba. Nagyot változott azóta, hogy karácsonykor körbeszaglászott, és már egyáltalán nem emlékeztetett szállodára. Noha Mindynek fogalma sem volt a lakberendezésről, lévén olyan ember, aki öt perc alatt megfeledkezik a környezetéről, de még így is értékelni tudta Annalisa munkáját. A második előtér padlója most lapis lazulival volt berakva, és egy márványintarziás asztal állt a közepén egy hatalmas, rózsaszín almavirágcsokorral. Mindy tétovázott egy másodpercig az előtérben, de miután semmilyen mozgást nem hallott odafentről, bement a nappaliba. Itt hívogató kanapék és fekvőfotelok voltak puha kék és sárga bársonnyal behúzva, meg egy óriási selymes szőnyeg, narancs-, rózsa-, krém- és kék színben kavargó bonyolult mintákkal. Annalisa Rice a jelek szerint nem sieti el a felkelést, gondolta Mindy bosszúsan, és letelepedett egy plüssdíványra. Szinte belesüppedt a puha párnák közé. Elegánsan a padlót seprő csíkos selyemfüggönyök szegélyezték a franciaablakokat, és több kis rakodóasztalt is látott újabb virágkompozíciókkal. Mindy sóhajtott. Bárcsak tudná, hogy sikeres lesz-e James könyve, morfondírozott magában. Akkor talán az övé
lehetne ez a szoba. Odafent az emeleten Maria bekopogott Annalisa hálószobájának ajtaján. Annalisa megdörzsölte a homlokát, és azt kívánta, bár tűnne el Maria, de a kopogás még erősebben folytatódott. Lemondóan felkelt az oszlopos ágyból. Azt remélte, hogy végre kipihenheti magát – Sandy Brewer letartóztatása óta alig aludt valamit. Billy biztos volt benne, hogy őt is letartóztatják, de miután beszélt vele, többé nem fogadta Annalisa hívását. Legalább ötször elment a lakására is, de hiába csöngetett fel a kaputelefonon. Már Connie sem beszélt vele – ahogy mással sem. – Nem tudom, kik a barátaim – mondta Connie. – Valaki bemártott minket. Lehettél akár te is. Vagy Paul. – Ne légy nevetséges, Connie. Sem Paulnak, sem nekem nem áll érdekemben, hogy ártsunk neked vagy Sandynek. Természetes, hogy most félsz. De én nem vagyok ellenség. Annalisa nem ért el semmit a kérleléssel, és Connie azzal tette le a telefont, hogy fölösleges újra hívnia, mert az ügyvédeik megtiltották, hogy bárkivel szóba álljanak. Paul tűnt az egyetlennek, akit rejtélyes módon hidegen hagyott az ügy – pontosabban, igazította ki magát Annalisa, pozitív hatást tett rá. Azóta kevésbé gondterhelt és titkolózó, s végül még abba is beleegyezett, hogy az Architectural Digest cikkéhez lefotózzák a lakást. Már csak az volt hátra, hogy engedélyt kapjon a háztól a szervizlift használatára, amelyen felhoznák a fotós felszerelését. Bársonypapucsba és nehéz selyemköntösbe bújva kilépett a hálószoba ajtaján. – Odalent vár egy hölgy – mondta Maria idegesen pillantva maga mögé. – Ki? – kérdezte Annalisa. – Az a hölgy. A háztól. – Enid Merle? – A másik. Az undok. – Ah, Mindy Gooch. – Most meg mit akarhat? Valószínűleg újabb panasza van Paulra. Ami elég merész húzás a részéről, tekintve, hogy Paul szerint Sam vágta el a drótokat. Annalisa ezt kétségbe vonta. – Egy tizenhárom éves fiú, Paul? Nem gondolhatod komolyan – figyelmeztette Annalisa. – Kötve hiszem. Most Mariához fordult: – Készítse el a kávét, legyen szíves. És tegyen mellé abból a finom croissant-ból. – Igen, asszonyom – felelte Maria. Annalisa nem sietett; fogat mosott és gondosan megtisztította az arcát. Könnyű, fehér blúzt vett fel tengerészkék szoknyával, és felhúzta a jobb keze középső ujjára a Paultól kapott sárga gyémántgyűrűt. Lement, és ingerülten látta, hogy Mindy már kényelembe helyezte magát a nappaliban, és egy viktoriánus ezüst kártyatartót nézeget. – Üdvözlöm – mondta Annalisa kimérten. – Maria a reggelizőszobában szolgálja fel a kávét. Volna kedves velem fáradni?
Mindy felállt, és visszatette a dobozt a konzolasztalra. Nocsak, gondolta, követve Annalisát a lakásban. Határozottan fenn hordja az orrát, de ez jellemző a pénzes emberekre – végül mind elhiszik, hogy különbek másoknál. Annalisa intett Mindynek, hogy foglaljon helyet, és kitöltötte a kávét a tűzzománc peremű porceláncsészékbe. – Cukrot? – kérdezte. – Vagy maga is cukorpótlóval issza? – Cukorral kérem – morogta Mindy rosszallóan. Megfogta a kis ezüstkanalat, és jó adag cukrot lapátolt a csészéjébe. – Nagy munkát végzett. Gyönyörű a lakás – mondta vonakodva. – Köszönöm – felelte Annalisa. – Le fogják fényképezni az Architectural Digest számára. Használniuk kellene a szervizliftet. Előtte szólni fogok a gondnoknak, ha már megvan az időpont. – Mindy szemébe nézett. – Remélem, számíthatok arra, hogy nem támaszt nehézségeket. – Szerintem nem lesz ezzel gond – mondta Mindy, mert egyetlen ésszerű kifogás sem jutott eszébe. Annalisa bólintott, és ivott egy korty kávét. – Nos, miben segíthetek? – kérdezte. – Ezek szerint nem tudja – mondta Mindy. Összehúzott szemmel leste a csapás várható hatását. – Billy Litchfield meghalt. Annalisa keze mozdulatlanná dermedt, de aztán higgadtan emelte a szájához a csészét. Megtörölte az ajkát egy kis damasztszalvétával. – Szomorúan hallom – mondta. – Mi történt? – Senki sem tudja. Schiffer Diamond talált rá holtan a lakásában tegnap este. – Mindy Annalisára sandított, mert meglepte a reakció hiánya. Kékes árnyék húzódott a szeme alatt, de a grafitszürke írisz hidegen, már-már kihívóan nézett vissza rá, gondolta Mindy. – Vannak róla fotók – mondta. – Köztudott, hogy maguk jó barátok voltak Billyvel. És maga állandó szereplő a társasági rovatokban. Talán most vissza akar vonulni néhány napra. – Köszönöm – mondta Annalisa. Visszatette a csészét az aljra. – Van még valami? – kérdezte. – Nem tudok róla – felelte Mindy, mert hirtelen ráébredt, hogy nem meri előhozni Paul reggeli támadásának ügyét, és azt sem, hogy ki akarja őket rakatni a házból. – Nos, akkor… – mondta Annalisa, és felállt. Nyilvánvalóan itt volt az interjú vége, és Mindy is kénytelen volt felállni. Az ajtóban még visszafordult, hogy mégis szóvá tegye Paul viselkedését, de Annalisa arca közönyös maradt. – Paullal kapcsolatban… – kezdte Mindy. – Ne most – állította le Annalisa. – És máskor sem. Köszönöm, hogy benézett. – Azzal határozottan becsukta az ajtót. Mindy hallotta odakintről, hogy a kulcsot is ráfordítja. Amikor Mindy távozott, Annalisa felrohant az emeletre és megkereste a BlackBerryjét. Pault akarta hívni, de meglátta az SMS-ét. Tehát ő már tudja.
Visszament a nappaliba és belesüppedt az egyik fotelba. Mindenáron beszélni akart valakivel – bárkivel –, hogy elsírhassa a bánatát Billy halála miatt, de rájött, hogy nincs senki, akihez fordulhatna. Akiket ebben a világban ismert, azok mind Billy vagy Connie barátai voltak, de számára majdhogynem idegenek. Billy viszont több volt, mint jó barát. A mentora és a tanácsadója, aki nemcsak bevezette az itteni világba, hanem el is szórakoztatta. Annalisa nem tudta, hogy mihez fog kezdeni nélküle. Mi értelme van így az egésznek? Előrehajolt és a kezébe temette az arcát. Maria jött be a szobába. – Mrs. Rice? – szólította meg. Annalisa azonnal felült és kisimította a bőrt a szeme alatt. – Jól vagyok – mondta. – Csak szeretnék egy percre egyedül maradni. Egy emelettel lejjebb Enid Merle áthatolt a két teraszt elválasztó kis kapun, és bekopogott a franciaablakon. Philip engedte be, aki egyfolytában boldogtalannak tűnt, amióta visszajött Los Angelesből. Enid nem tudta, hogy a Lolával való kapcsolat teszi-e ilyen nyomottá, vagy az, hogy Schiffer Diamondot mindenfelé Derek Brummingerrel látják együtt a városban. – Hallottad? – kérdezte Enid. – Mi van már megint? – lamentált Philip. – Billy Litchfield meghalt. Philip beleszántott a hajába. Bejött Lola a fürdőszobából, póló és Philip egyik bokszeralsója volt rajta. – Ki halt meg? – kérdezte izgatottan. – Billy Litchfield – motyogta Philip. – Ismertem? – kérdezte Lola. – Nem – vetette oda Philip. – Oké – sértődött meg Lola –, azért nem kell velem ordítani. – Schiffer találta meg a holttestét – mondta Enid Philipnek. – Képzelheted, mit érzett. Fel kellene hívnod. – Schiffer Diamond találta meg a hullát? – kiáltotta lelkesen Lola. Elrohant Enid és Philip mellett, ki a teraszra, és lenézett a mellvéd felett. Fotósok és riporterek tolongtak a bejárat előtt, és Lola felfedezte köztük Thayer Core fejebúbját. A francba, gondolta. Thayer bármelyik percben rátelefonálhat, hogy információkat kérjen, és neki válaszokat kell adnia. Ha nem teszi, megint azzal fog fenyegetőzni, hogy kiposztolja Philip befejezetlen forgatókönyvét, és Philip őrjöngeni fog. Visszament a szobába. – Felhívod? – kérdezte Philipet. – Igen – mondta Philip. Átment a dolgozószobájába, és becsukta az ajtót. Enid Lolára nézett, és megcsóválta a fejét. – Most meg mi a baj? – csattant fel Lola. Enid válasz helyett csak újra megrázta a fejét, és visszament a saját lakásába. Lola bosszúsan terült el a kanapén. Philip épp hogy belenyugodott az
átrendezésekbe, és már nem csapkodja állandóan az ajtókat, amikor kint van a konyhában. De most meghalt ez a Billy Litchfield nevű illető, és Philipnek megint rossz kedve lesz. Végül Schiffer Diamond tehet az egészről. Philip újra felveszi vele a kapcsolatot, és ő újra elkezdhet küzdeni, hogy visszaszerezze a figyelmét. Lola a kanapén fekve simogatta a hasát. Ez az, gondolta. Megvan a megoldás. Teherbe fog esni. Philip kijött a dolgozószobából, bement a fürdőbe és készülődni kezdett. Lola utánament. – Beszéltél vele? – kérdezte. – Igen – mondta Philip, és kivett egy inget a gardróbból. – És? Hogy van? – Mégis mit gondolsz? – mondta Philip. – Most hová mész? – kérdezte Lola. – Hozzá. – Mehetek veled? – kérdezte Lola. – Nem – mondta Philip. – Miért nem? – Dolgozik. Forgatáson van. Nem alkalmas. – És velem mi lesz? – kérdezte Lola. – Én is ki vagyok borulva. Nézd! – Kinyújtotta a kezét. – Remegek. – Ne most, Lola. Kérlek. – Félretolta az útból, és kiment a lakásból. Pillanatokkal később már pittyegett is Lola mobilja, jelezve, hogy SMS-t kapott Thayer Core-tól: „Láttam elmenni Oaklandet. Mi van?” Lola gondolkozott egy kicsit, és rájött, hogy itt az alkalom törlesztenie Schiffernek. „Schiffer Diamondhoz ment – írta vissza. – Forgat valahol a városban.” A szomszéd lakásban Enid szintén elmenni készült. A forrásaitól megtudta, hogy Billyt gyanúsítják a kereszt eladásával Sandy Brewernek, de nem Billy szerepe volt az egyetlen, amit Enid nem értett. Lement, és az előcsarnokban elhaladt Goochék lakása előtt. Mindy a dolgozószobájában telefonált. – Nem megyek be ma – mondta. – Váratlanul meghalt egy nagyon jó barátom, és ez annyira megviselt, hogy inkább itthon maradok. – Letette a telefont, és új bejegyzést kezdett írni a blogjához, amelyről már eldöntötte, hogy Billy haláláról fog szólni. „Ma hivatalosan is középkorú lettem – írta. – Nem fogok elmenekülni az igazság elől. Inkább kikiáltom a háztetőről: középkorú nő vagyok! Az egyik legdrágább barátom idő előtti halálának híre vezetett rá az elkerülhetetlen felismerésre. Elértem azt a kort, amikor sorra vesznek el a barátok. Nem a szülők – arra mindannyian fel vagyunk készülve. Hanem a barátok. A kortársaink. A nemzedékünk. Ami elgondolkodtat azon, hogy nekem mennyi időm van még, és mit akarok kezdeni ezzel az idővel.” Enid átment az utca másik oldalára, bekopogott Flossie Davishez, majd a saját
kulcsával kinyitotta az ajtót. Meglepődve látta, hogy Flossie felkelt az ágyból, és a nappaliban ülve az ablakból figyeli a tülekedést az Ötödik sugárút 1. előtt. – Azt találgattam, mennyi idő múlva jössz át – mondta Flossie. – Látod? Végig nekem volt igazam. Louise Houghton lakásában volt a kereszt. De hiába mondtam, nem hitték el. Fogalmad sincs, milyen érzés ennyi éven át tudni az igazat, de senki nem hallgat rád… – Elég – szakította félbe Enid. – Mindketten tudjuk, hogy te vetted el azt a keresztet. Louise rájött, és kicsikarta tőled. Miért nem árult el? Mivel tartottad sakkban? – És még te nevezed magad pletykarovat-vezetőnek? – csettintett a nyelvével Flossie. – Jó sokáig tartott, mire összeraktad. – Miért vetted el? Flossie felhorkant. – Mert megtetszett. Olyan csinos volt. És ott volt az orrom előtt. És csak elzárták volna abban a hülye múzeumban, azzal a sok halott tárggyal együtt. De Louise meglátta, hogy elveszem. Én csak akkor tudtam meg, hogy látott, amikor elmentem arra a Pauline Trigère-divatbemutatóra. Louise mellém ült, amire még soha nem volt példa. Odasúgta, hogy tudja, mi van a táskámban. Louise mindig is félelmetes volt. Azzal a furcsa kék, majdnem szürke szemével. Azt mondtam neki, hogy sejtelmem sincs, miről beszél. Másnap reggel Louise lejött a lakásomra. Akkor még Philip mostani lakásában éltem. Philip még meg sem született. Te az újságnál dolgoztál, és nem érdekelt senki saját magadon kívül. Enid bólintott, hogy emlékszik. Milyen más volt az élet azokban az időkben. Gyakran egész családok éltek két hálószobás lakásokban, egyetlen fürdőszobával, de nekik szerencséjük volt. Az apja megvette a két egymás melletti lakást, és össze akarta nyitni, de váratlanul elvitte egy szívroham, így Enidé lett az egyik lakás, Flossie-é és a kislányáé a másik. – Louise megvádolt, hogy elloptam a keresztet – folytatta Flossie a történetét. – Azzal fenyegetőzött, hogy feljelent. Azt mondta, hogy börtönbe fogok kerülni. Tudta, hogy özvegy vagyok, akinek gondoskodnia kell a gyermekéről. Ezért megkegyelmez, ha átadom neki a keresztet. Ő majd visszateszi a helyére a múzeumban, és senki nem fog tudni az egészről. – De nem tette vissza – mondta Enid. – Bizony – válaszolta Flossie. – Mert meg akarta tartani magának. Végig ez volt a célja. Kapzsi volt. Ráadásul ha visszaviszi a múzeumba, akkor nem tudott volna engem revolverezni. – Mivel tartottad sakkban? – kérdezte Enid. Flossie körülnézett a szobában, mintha meg akarna győződni arról, hogy senki sem hallhatja őket. Aztán vállat vont, és előrehajolt a székben. – Most, hogy meghalt, már nem tehet semmit ellenem. Akkor miért ne? Miért ne tudhatná meg az egész világ? Louise gyilkos volt.
– Jaj, Flossie – ingatta szomorúan a fejét Enid. – Nem hiszel nekem? – kérdezte Flossie. – Pedig igaz. Megölte a férjét. – Mindenki tudja, hogy vérmérgezésben halt meg. – Mert Louise ezt hitette el az emberekkel. És senki sem kételkedett benne. Mert ő a nagy Louise Houghton. – Flossie már zihált az izgalomtól. – És mindenki elfelejtette, hogy milyen sokáig volt Kínában, mielőtt New Yorkba jött. Mindent tudott a betegségekről. Hogy mitől enyhülnek, és mitől rosszabbodnak. Gondolt valaha bárki is arra, hogy mit termesztett az erkélyén? Hogy mi volt az üvegházában? Én igen. És egyik nap rájöttem. Belladonna. Azt mondtam neki, hogy ha felad, akkor én is feladom őt. És ezért nem merte visszavinni a keresztet. Anélkül semmije nem lett volna ellenem. – Ennek semmi értelme – mondta Enid. – Ki mondta, hogy értelme van? – kérdezte Flossie. – Nagyon jól tudod, hogy mire ment ki a játék. Louise nem akart elköltözni abból a lakásból. Imádta, és büszke volt rá. És miután egymillió dollárt költött arra, hogy olyan legyen, amilyennek szeretné, és mindenki a társaság királynőjének nevezte, a férje el akarta adni a lakást. És Louise semmit nem tehetett ellene. A férje nevén volt minden pénz, és a lakás is. Megvolt a magához való esze. És valószínűleg megsejtette, hogy milyen ember valójában Louise. És természetesen a felesége küldte el arra az útra, és két hét múlva halott volt. – Ugye, tudod, hogy még most sem vagy biztonságban? – kérdezte Enid. – Miután a kereszt előkerült, újra fogják vizsgálni az ügyet. Valaki más is megláthatta, hogy elveszed. Talán egy teremőr, aki még életben van. Börtönbe csukhatnak. – Hová tetted a józan eszed? – csattant fel Flossie. – Louise lefizette az őröket. Nem derülhet ki… ha te hallgatsz. Képes lennél feladni a mostohaanyádat? Ha megteszed, el kell mondanod az egész történetet. Azt is, hogy Louise gyilkos volt. Sose tennél ilyet. Nem mernéd. Bármire hajlandó vagy, hogy megvédd a ház jó hírét. Az sem lepne meg, ha te is képes lennél gyilkolni. – Flossie vett egy nagy levegőt, erőt gyűjtve az újabb támadáshoz. – Soha nem értettelek téged, meg a magadfajtákat. Ez csak egy hülye ház. Több millió van belőlük New Yorkban. És most tűnés. – Flossie elfulladt. Miután Enid hozott neki egy pohár vizet, és meggyőződött arról, hogy elmúlt a roham, távozott. Leérve az utcára Enid megállt a járdán, az Ötödik sugár 1.-gyel szemben, és felnézett az épületre. Megpróbálta Flossie szemével látni – ez csak egy ház –, de nem tudta. Ez az épület eleven műtárgy volt, egyedi és gyönyörű, tökéletesen elhelyezve az Ötödik sugárút végén, közel – de nem túl közel – a Washington Square Parkhoz. Az Ötödik sugárút 1. nemcsak egy házszám volt, hanem az épület neve. Tekintélyt parancsolóan és tisztán fejeződött ki benne számtalan dolog: társadalmi rang, gazdagság, presztízs és egy kis varázslat is, gondolta Enid, az a való világban
létező varázslat, ami megunhatatlanul érdekessé teszi az életet. Flossie téved, döntötte el Enid. Mindenki szívesen lakna az Ötödik sugárút 1.-ben, és aki mégsem, abból hiányzik a képzelőerő. Fölemelte a kezét, hogy leintsen egy taxit, és beszállva a hátsó ülésre megadta a sofőrnek a New York-i városi könyvtár címét. *** Alan, a személyi asszisztens bekopogott Schiffer lakókocsijának ajtaján. Karen, a sajtós dugta ki az orrát a résen. – Philip Oakland van itt – mondta Alan félreállva Philip útjából. Mögötte egész paparazzósereg és két híradós stáb, akik kiderítették, hogy aznap az Ötödik sugárúti Ukrán Intézetben forgatnak, és az egyik mellékutcában megtalálták Schiffer lakókocsiját. Billy Litchfield nem különösebben érdekelte őket, annál inkább Schiffer Diamond. Ő fedezte fel a holttestet. Még az is lehet, hogy van valami köze a halálához, vagy tud valamit róla, talán ő adta neki a gyógyszereket, vagy maga is gyógyszerfüggő. A lakókocsi berendezése egy kis bőrdíványból, asztalkából, fésülködőtükörből, zuhanykabinos fürdőfülkéből és parányi hálórészből állt, egyszemélyes ággyal és egy székkel. Johnnie Toochin, az ügyvéd, akit azért hívtak ide, hogy segítsen a kárenyhítésben, a pamlagon ült és telefonált. – Üdv, Philip – mondta, és intett neki. – Micsoda zűr. – Hol van? – kérdezte Philip Karentől, aki a hálórészre mutatott. Philip benyitott a keskeny ajtón. Schiffer az ágyon ült, bolyhos köntösben, keresztbe tett lábbal. Üres tekintettel meredt a forgatókönyvre, de Philip érkezésekor fölpillantott. – Nem tudom, hogy képes leszek-e ma dolgozni – mondta. – Dehogynem. Elvégre nagy színésznő vagy – mondta Philip. Leült vele szemben a székre. – Billy ugyanezt mondta, amikor utoljára találkoztunk. – Schiffer összehúzta magán a köntöst, mintha fázna. – Tudod, hogy soha nem jöttünk volna össze, ha nincs Billy? – Mindenképpen találkoztunk volna valahogy. – Nem – rázta meg a fejét a Schiffer. – Mert én nem lettem volna színésznő, és nem játszottam volna a Nyári reggelben. Folyton az jár az eszemben, hogyan változtathatja meg egy véletlen találkozás egy bizonyos emberrel az életünket. Vagy nem is véletlen, hanem a sors keze? – De te megragadtad a lehetőséget. És élni tudtál vele. – Ez igaz – mondta Schiffer. Philipre nézett. Még nem sminkelték ki, az arca tiszta volt, a szeme körül szarkalábak, a tekintetében esendőség. – Állandóan azon gondolkodom, miért nem megy ez nekünk. – Megint elszúrtam, igaz? – kérdezte Philip. – Igen – bólintott Schiffer. – És úgy tűnik, hogy én is. Annyi év után még mindig
emésztem magam rajta. Mi lett volna, ha? Mi van, ha nem megyek el Európába? Mi van, ha találkoztam volna veled, amikor L. A.-ben voltál? – Vagy mi van, ha szakítani tudok Lolával? – kérdezte Philip. – Akkor is randevúznál Brummingerrel? – Szerinted? – mondta Schiffer. – Kell ezt kérdezni? – Igen – felelte Philip. – Úgy látszik, valahogy sosem tudom feltenni a megfelelő kérdést. – Összejön ez nekünk valaha, Philip? Ha nem, akkor itt és most fejezzük be. Tudnom kell. El kell indulnom valamelyik irányba. Szeretném, ha tisztáznánk. Philip hátradőlt a széken és beleszántott a hajába. Aztán kitört belőle a nevetés. – Mi olyan rohadt vicces? – kérdezte Schiffer. – Ez – mondta Philip. – A helyzet. Nézd – ült át mellé az ágyra, és megfogta a kezét. – Valószínűleg ez a legalkalmatlanabb idő, hogy megkérdezzem, de hozzám jössz feleségül? Schiffer Philip kezére nézett, és a fejét csóválta. – Szerinted, fiacskám?
19 Néhány órával később Schiffer Diamond kisminkelve, az Ukrán Intézetben forgatott jelenethez viselt hosszú ruhában hagyta el a lakókocsit. Philip még mindig fogta a kezét, mintha nem merné elengedni, és amikor lesegítette a lépcsőn, a fotósok rájuk közelítették a kamerákat. Philip és Schiffer összenézett, és futásnak eredt a járdán a várakozó mikrobusz felé. A paparazzókat ez meglepetésként érte, és a kialakult tülekedésben két fotóst fellöktek. Thayer Core azonban állva maradt, és az iPhone-jával sikerült lekapnia a boldog párt, és a képet egyből tovább is küldte Lolának. „Szerintem megcsal a pasid” – írta. Amint megkapta az e-mailt, Lola azonnal hívta Philipet. Gyanította, hogy valami ilyesmi fog történni, de most, hogy megtörtént, mégsem hitte el. Philip persze nem vette fel a telefont, Lola ezért SMS-t küldött Thayer Core-nak, hogy derítse ki a hollétét. Aztán kinyitotta a gardróbot, hogy felöltözzön, de annyira remegett a keze tehetetlen dühében, hogy levert néhány ruhát a vállfákról. És gonosz ötlete támadt. Kiment a konyhába, megkereste az ollót, és levágta a szárát a Philip polcrészén lévő farmereknek. Aztán összehajtogatva visszatette őket a helyükre. A levágott szárakat berúgta az ágy alá, kisminkelte magát, és távozott. A Hetvenkilencedik utcában, egy rendőrkordon mögött találta meg Thayert. Karneváli volt a hangulat, mivel a paparazzók magukra vonták a járókelők figyelmét, akik megálltak kideríteni, hogy mi van itt. – Bemegyek – közölte Lola sötéten, megkerülve a kordont. Négy tagbaszakadt Teamster állta el a bejáratot. – Philip Oakland barátnője vagyok – próbálta megindokolni Lola, hogy miért kell átengedniük. – Sajnálom – vont vállat közönyösen az egyik. – Tudom, hogy itt van. És találkoznom kell vele – rimánkodott Lola. Fiatal nő tűnt fel mellette. – Azt mondta, hogy maga Philip Oakland barátnője? – kérdezte. – Igen – mondta Lola. – Most mentek be Diamond Schifferrel. Azt hittük, hogy együtt vannak. – Én vagyok a barátnője – állította Lola. – Együtt élek vele. – Ugye most viccel? – kérdezte a lány, és Lola arcába tolta a telefonját, hogy felvegye, amit mond. – Hogy hívják? – Lola Fabrikant. És hónapok óta vagyunk együtt Philippel. – És Schiffer Diamond elcsábította? – Igen – ismerte fel Lola a lehetőséget, hogy fontos szerepet kapjon a drámában. Az alkalomhoz illő legzaklatottabb hangján folytatta. – Amikor ma reggel
felébredtem, még minden rendben volt. Aztán két órával ezelőtt valaki küldött róluk egy fotót, amin egymás kezét fogják. A lány nem győzött szörnyülködni. – Tehát csak most tudta meg? – Igen. Miközben lehet, hogy a gyermekét hordom. – Micsoda szemétláda! – tört ki a lányból a női szolidaritás. Hallván Philip jellemének ilyetén megítélését, Lola egy pillanatra megijedt, hogy túl messzire ment. Nem akarta azt állítani, hogy terhes, de elragadta a hév, és kicsúszott a száján. És ami azt illeti, miért is ne lehetne terhes? – Brandon! – kiáltotta a lány az egyik fotósnak, és Lolára mutatott. – Azt mondja, hogy ő Philip Oakland barátnője. És gyereket vár tőle. – A fotós áthajolt a korláton, és lefényképezte Lolát. Másodperceken belül a többiek is követték a példáját, ráirányítva és csattogtatva a gépeiket. Lola csípőre tette a kezét, és előnyös pózba állt, nem győzve dicsérni magát, hogy előrelátóan tűsarkúban és ballonkabátban jött. Ez volt az a pillanat, amelyre egész életében várt. Mosolygott, mert tudta, hogy jól kell mutatnia a fotókon, amelyek néhány óra leforgása alatt elárasztják az egész internetet. *** Billy halálának okaként nem öngyilkosságot, hanem véletlen túladagolást állapítottak meg. Nem vett be olyan sok tablettát, mint gyanították; inkább a négyféle gyógyszer összeadódó hatása bizonyult túl soknak. Két héttel a halála után tartották a búcsúztatását a St. Ambrose-templomban, ahol alig kilenc hónappal korábban Billy még Mrs. Louise Houghton elvesztését gyászolta. Kiderült, hogy Billy nemrég végrendeletet készített, amelyben minden vagyonát az unokahúgára hagyta, és azt kérte, hogy a bálványa, Mrs. Louise Houghton által patronált templomban mondjanak érte misét. Billy több száz ismerőse közül számos ember jött el, és hiába állították Brewerék, hogy ő adta el nekik Véres Mária keresztjét, ezt nem tudták bizonyítani, kivált miután Johnnie Toochin azt nyilatkozta, hogy Mrs. Houghton csupán egy bizsukkal teli fadobozt hagyott Billyre. Ám még ez a doboz sem került elő, így a kereszt provenanciája örök rejtély maradt, Billy jó híre pedig nem szenvedett kárt. A búcsúztatáson sokan zengtek dicshimnuszt Billyről, akit New York egy adott korszaka reprezentánsának neveztek, és úgy látták, hogy vele együtt e korszak is véget ért. – New York már nem New York többé Billy Litchfield nélkül – jelentette ki egy régi vágású bankár, aki egy ünnepelt társasági hölgynek volt a férje. Talán nem, gondolta Mindy Gooch, de az élet megy tovább, mint mindig. Ennek megerősítéseképpen Lola Fabrikant libegett be a gyászmise közepén, mozgolódást
idézve elő a hátsó sorokban. Mélyen kivágott, rövid, fekete ruhát viselt, és érthetetlen módon egy kis fekete kalapot a szeméig érő fátyollal. Lola úgy vélte, hogy ez titokzatossá és csábítóvá teszi a megjelenését, és illik új szerepéhez, a sértett nőéhez. Egy nappal azután, hogy együtt fotózták le Schiffert és Philipet, Lola fényképe is megjelent három lapban, továbbá hat blog is írt róla, amelyek mind megegyeztek abban, hogy ő egy bűbáj, és jobbat érdemel Philipnél. Ám ezt követően gyorsan elhalt iránta az érdeklődés. Most úgy döntött, hogy részt kell vennie Thayerrel Billy búcsúztatásán – noha ez azt jelentette, hogy feltehetően találkozni fog Philippel, Schifferrel és Eniddel –, ezúton is emlékeztetve az embereket a létezésére. De nehéz döntés volt. Lola úgy érezte, hogy Philippel és Schifferrel szembe tud nézni, ha kell, de Enidtől rettegett. Aznap, amikor elment az Ukrán Intézethez a forgatásra, hogy kérdőre vonja Philipet, és miután – ahogy ő fogalmazott – „megtámadták” a paparazzók, rájött, hogy ha túl sokáig marad, akkor elvész minden varázsa. Majd Philip lakásának biztonságában, ahol egész délután várta Philipet, újra meg újra lejátszotta magában a jelenetet, és azt kívánta, bár visszacsinálhatná az egészet. Hogy mást ne mondjunk, nem tudta biztosan, mi van Philip és Schiffer között, még az sem lehetetlen, hogy Philip csak vigasztalta. Lolának ki kellett találnia valamit, hogy ezt megússza. De öt óra körül megjelent Enid Philip lakásában, és egyszer csak ott állt Lola mögött, aki éppen egy újabb vodkát töltött magának a konyhában. Annyira megijesztette, hogy majdnem elejtette az üveget. – Drágám – mondta Enid. – Hát itt vagy. – Hol lennék? – kérdezte Lola idegesen, és ivott egy nagy kortyot. – Inkább az a kérdés, hogy hol kellene lenned – mondta Enid. Széles mosollyal letelepedett a kanapéra, és megütögette a helyet maga mellett. – Gyere ide, drágám – invitálta Lolát vészjósló mosollyal. – Beszélni szeretnék veled. – Hol van Philip? – tudakolta Lola. – Gondolom, Schifferrel. – De miért? – Nem tudod, drágám? Mert szerelmes belé. Mindig is az volt, és a helyedben tartanék tőle, hogy mindig is az lesz. – Philip kérte, hogy mondja el ezt nekem, vagy magától teszi? – Reggel óta nem beszéltem Philippel. De néhány más emberrel igen, akik tájékoztattak arról, hogy benne leszel a holnapi lapokban. Ne nézz ilyen meglepetten, drágám – mondta Enid. – Magam is újságnál dolgozom. Nagyon jó kapcsolataim vannak. Ez az egyik előnye az öregségnek. Sok barátra tesz szert az ember. Biztos, hogy nem akarsz leülni? Lola megpróbált kegyelemért könyörögni. – Jaj, Enid – kiáltotta, és letérdelve a kanapé párnájába temette az arcát szégyenében. – Nem az én hibám volt. Odajött
hozzám az a lány, és én nem tudtam, mit mondjak. De ő valahogy kiszedte belőlem. – Jól van, jól – veregette meg Enid Lola fejét. – Mindenkivel megesik. Ebben a történetben te voltál a kígyó, akit megtámadott egy mongúz. – Igen – helyeselt Lola, bár fogalma sem volt, hogy mi az a mongúz. – Majd én elrendezem. Csak annyit kell tudnom, hogy tényleg terhes vagy-e, drágám. Lola felült, és az italáért nyúlt. – Lehet – válaszolta visszatérő elszántsággal. Enid keresztbe tette a lábát. – Ha Philip gyerekét hordod, akkor azt ajánlom, hogy öntsd ki azt a vodkát a mosogatóba. Azonnal. – Mondtam már – tért ki Lola. – Nem tudom, hogy terhes vagyok-e. – Mi lenne, ha kiderítenénk? – javasolta Enid. Benyúlt egy papírzacskóba, és elővett egy terhességi tesztet. – Ezt nem követelheted tőlem – visította Lola, és rémülten hátrált. Enid nem szólt, csak fölemelte a tárgyat. Amikor Lola nemet intett a fejével, Enid letette kettejük közé a dohányzóasztalra. – Hol van Philip? – kérdezte újra Lola. – Ha tudná, hogy mire készülsz… – Philip férfi, drágám. És sajnos kissé gyenge. Különösen a női hisztériával szemben. Tudod, azt a férfiak rosszul viselik. Olyankor kikapcsolnak. – Enid keresztbe tette a karját, és tetőtől talpig végigmérve Lolát békítően folytatta: – Én csak jót akarok neked, drágám. Ha terhes vagy, akkor gondoskodnunk kell rólad. Természetesen meg fogod tartani a kicsit. Örülnék, ha Philipnek lenne egy gyereke. És egész életedben törődni fogunk veled. Nálam van egy vendégszoba, lakhatnál ott. – Enid szünetet tartott. – Másfelől, ha a teszt azt mutatja, hogy nem vagy terhes, mindent meg fogok tenni azért, hogy gyorsan lecsengjen a sztori. Hogy minél kevesebbet árthasson neked. – És újabb vészjósló mosolyt villantott Lolára. – De, ahogy magad is mondtad, nem kényszeríthetlek a tesztre. Ez esetben viszont azt kell feltételeznem, hogy nem vagy terhes. És ha nem vagy terhes, de továbbra is azt hazudod, hogy igen, pokollá fogom tenni az életedet. – Engem te ne fenyegess, Enid – támadott vissza Lola. – Engem nem lehet büntetlenül fenyegetni. Enid nevetett. – Ne légy ostoba, drágám. A fenyegetésnek csak akkor van súlya, ha képes vagy beváltani. És ezt rólad nem mondhatjuk el. – Fölállt. – Elég sokáig toleráltam a viselkedésedet. De ma végképp kihoztál a béketűrésemből. – A dohányzóasztal felé bökött az állával. – Fogd azt a tesztet. Lola fölemelte a dobozt. Enid öreg, de mégis ő a legundokabb lány, akivel valaha találkozott, és Lola félt tőle. Annyira félt, hogy inkább rápisilt a műanyag indikátorra, és átadta Enidnek, aki komor elégedettséggel vizsgálta meg. – Nos, szerencséd van, drágám – mondta. – Úgy tűnik, hogy mégsem vagy terhes. Ellenkező esetben bonyolultabb lett volna az ügy. Nem tudhattuk volna, hogy ki az apa. Legalábbis,
amíg meg nem szülöd a gyereket. Lehetett volna Philip… de Thayer Core is. Akinek nem szívesen hoznád világra a gyerekét, ugye, drágám? Lolának száz visszavágás is eszébe jutott – utólag. De abban a pillanatban Eniddel szemben, nem tudott mit mondani. – Tekintsd ezt esélynek, drágám – folytatta Enid. – Még csak huszonkét éves vagy. Újrakezdhetsz mindent. Hosszú beszélgetésem volt ma délután az édesanyáddal, aki már elindult érted, hogy hazavigyen Atlantába. Nagyon kedves asszony az anyukád. Egy órán belül itt lesz. Foglaltam nektek szobát a Four Seasons hotelben, hogy stílusosan tölthesd az utolsó estédet New Yorkban. – Azt már nem – mondta Lola, rátalálva a hangjára. Pánikszerűen nézett körbe, megtalálta a táskáját az ajtó mellett, és felkapta. – Nem megyek el New Yorkból! – Gondolkozz, drágám – mondta Enid. – Nem kényszeríthetsz – kiáltotta Lola. Feltépte az ajtót, másra sem vágyva, mint eltűnni. Vadul nyomkodta a lift gombját, miközben Enid kiment utána a folyosóra. – Hová mész? Nincs hová menned, Lola. Lola hátat fordított neki, és újra megnyomta a gombot. Hol az a rohadt lift? – Nincs pénzed – mondta Enid. – Nincs lakásod. Sem állásod. Nem válogathatsz. Lola visszafordult. – Nem érdekel. – Végre megjött a lift, és Lola beszállt. – Meg fogod bánni – mondta Enid. Ahogy zárult az ajtó, Enid tett még egy utolsó kísérletet Lola meggyőzésére. – Majd meglátod – szólt utána, és gonoszul még hozzátette: – Nem vagy New Yorkba való. Most, a templomban, Lola élvezettel idézte föl, hogy meghiúsította Enid tervét. A figyelmeztetése, hogy ő nem New Yorkba való, csak még elszántabbá tette Lolát. Az utóbbi két hétben rájárt a rúd: előbb hazament az anyjával; Beetelle könyörgött neki, hogy maradjon a Windsor Fenyvesben, sőt megpróbálta összeboronálni az egyik barátnője fiával, aki most szerzett gazdasági diplomát, de Lola hallani sem akart róla. Eladott néhány cipőt és két táskát az eBay árverésén, amiből összekapart annyi pénzt, hogy visszautazhasson New Yorkba. Rávette Thayert, hogy fogadja be egy időre, és most Thayer meg Josh lakótársa volt abban a kis patkánylyukban, és Thayer keskeny ágyában aludt. A harmadik napon annyira kikészült, hogy képes volt kitakarítani a fürdőszobát, és elmosogatni. Aztán az az undorító Josh azt hitte, hogy most már szabad préda, és meg akarta csókolni; Lolának szabályosan meg kellett verekednie vele. Nem bírja már sokáig Thayernél. Saját lakást kell szereznie – de hogyan? Megpróbált átlesni az előtte ülők feje fölött, Philipet és Enidet keresve. Végül kiszúrta Enid ismerős frizuráját. Mit fog szólni Enid, ha megtudja, hogy visszajött New Yorkba? Enid mellett ott ült Philip. A hosszúra növesztett sötét haj látványa feltépte Lola friss sebeit, és újraélesztette az elszenvedett sérelmeket. Miután kirohant a lakásból aznap este, amelyet a New Yorkban töltött utolsó
estéjének szántak, céltalanul bolyongott a Village-ben, mérlegelve a lehetőségeit. De két óra múltán megfájdult a lába, és rájött, hogy Enidnek igaza van: nincs pénze és nincs egy hely, ahová mehetne. Visszatérve az Ötödik sugárút 1.-be ott találta az anyját, aki Eniddel és Philippel együtt várta. Nyugodtak voltak, és kesztyűs kézzel bántak vele, mint egy beteggel, akinek ideg-összeroppanása volt, és Lola felismerte, hogy valóban nincs más választása, mint azt tenni, amit mondanak. Aztán el kellett viselnie a megaláztatást, hogy az anyja segítségével összepakolja a holmiját. Philip végig bántó idegenséggel viselkedett, olyan volt, mint akit kicseréltek. Mintha már meg sem akarná őt ismerni, és elfelejtette volna a szexuális együttléteiket – ez volt az, amit Lola végképp nem tudott felfogni. Hogyan képes egy férfi, aki a lábad közé dugta a fejét, a vaginádba és a szádba a péniszét, aki ölelt, csókolt és csiklandozta a hasadat, egyszerre úgy tenni, mintha mi sem történt volna? A belvárosba tartó taxiban, az anyja mellett ülve, Lola sírva fakadt, és egész úton potyogtak a könnyei. – Philip Oakland bolond – jelentette ki dühösen Beetelle. – És a nagynénje még szörnyűbb. Soha nem találkoztam még ilyen rémes nőszeméllyel. – A karjába vette Lolát, és a haját simogatta. – Jó, hogy megszabadultál azoktól a rettenetes emberektől – mondta, de csak annyit ért el vele, hogy Lola még hangosabban bőgött. Beetelle-nek a szíve szakadt meg a lányáért, és eszébe jutott a saját New York-i szívfájdalma is az orvos miatt. Annyi idős lehetett akkor, mint most Lola. Közelebb húzta magához a lányát, és tehetetlennek érezte magát. Lola most először tapasztalja meg, ébredt rá, az élet könyörtelenségét: azt, hogy nem egészen olyan, mint amilyennek látszik, és a tündérmesék nem feltétlenül válnak valóra. Egyetlen férfi szerelmében sem lehet megbízni. Másnap reggel Philip megjelent a szállodában, hogy találkozzon Lolával. Lola egy pillanatig azt remélte, közölni akarja vele, hogy tévedett, és mégis őt szereti. De amikor ajtót nyitott, látta Philip arcán, hogy nem gondolta meg magát; sőt mintha ezt akarná nyomatékosítani, ott volt a hóna alatt a Post és a Daily News. Lementek az étterembe, Philip pedig kitette az újságokat az asztalra. – Meg akarod nézni? – kérdezte. Lola természetesen alig várta, hogy láthassa a lapokat, de nem akart még ezzel is lovat adni Philip alá. – Nem – válaszolta fintorogva, mint aki fölötte áll az ilyesminek. – Figyelj, Lola – kezdte Philip. – Minek jöttél? – szakította félbe Lola. – Bocsánatkéréssel tartozom. – Nem akarom hallani. – Hibát követtem el. Ne haragudj. Te még fiatal vagy, nekem kellett volna észnél lennem. Nem lett volna szabad megengednem, hogy folytatódjon a kapcsolatunk. Véget kellett volna vetnem neki még karácsony előtt. Lolának összeszorult a gyomra. A pincér meghozta a reggelijét, Benedict-tojást,
Lola lenézett a tányérra, s arra gondolt, képes lesz-e még valaha enni. Az egész kapcsolata Philippel hazugság volt? Aztán megértette. – Kihasználtál – mondta vádlón. – Jaj, Lola – sóhajtott Philip. – Kihasználtuk egymást. – Én szerettelek – tört ki Lola. – Dehogy szerettél – mondta Philip. – A rólam alkotott képet szeretted. Nagy különbség. Lola a tányérra dobta a szalvétáját. – Hadd mondjak neked valamit, Philip Oakland. Gyűlöllek. Mindig is gyűlölni foglak. Amíg csak élek. Ne gyere a közelembe soha többé. Azzal büszkén felvetett fejjel kivonult az étteremből, ott hagyva a zavart Philipet. Kicsit később, amikor távozott a hotelból az anyjával, Lola azon tűnődött, túlteszi-e magát valaha az ügyön. A repülőtéren azonban első dolga volt megvenni a lapokat; látva a fotóját a Post harmadik oldalán és elolvasva a rövid cikket arról, hogyan dobta őt Philip Schiffer Diamondért, kezdte jobban érezni magát. Ő mégsem egy kis senki. Hanem Lola Fabrikant, aki egyszer még megmutatja Philipnek és Enidnek, mekkora hibát követtek el, amikor alábecsülték. Most, a templomban, Philip és Enid padsorát pásztázva Lola felfedezte a Philip mellett ülő Schiffer Diamondot, eggyel arrébb pedig a gesztenyebarna hajú Annalisa Rice-t. Néhány padsorral mögöttük ott ült az a rémes Mindy Gooch, és mellette ki más, mint James Gooch azzal a tündéri kopasz folttal a feje tetején. Ohó, James Gooch, gondolta Lola. Már egészen megfeledkezett róla, de a jelek szerint visszatért a felolvasó körútról. És most itt van előtte, akár a Gondviselés maga. Lola elővette az iPhone-ját. „Mögötted ülök a templomban” – írta. Egy percbe sem telt, hogy James megkapja az SMS-t. Meghallva a pittyegést, kissé elfordította a fejét, és benyúlt a zsebébe a mobiljáért. Mindy megrovó pillantást vetett rá. James bűntudatosan vállat vont, kivette a telefont, és lopva megnézte az üzenetet. Elvörösödött a nyaka, és kikapcsolta a mobilját. „Hiányzol – írta neki Lola. – Legyél 3-kor a Mewsban.” *** Egy óra múlva James Gooch ott állt Rice-ék túlzsúfolt nappalijának egyik sarkában, s miután körülnézett, hogy Mindy nem figyeli-e valahonnan, izgalomtól és várakozástól remegő gyomorral újraolvasta Lola üzenetét. A templomból kijövet már kereste a szemével, de Lola előbb távozhatott, és odakint pózolt a fotósoknak. Jamesben felmerült, hogy megszólítja, de Mindy gyorsan elhúzta onnan. Most megnézve az óráját, látta, hogy mindjárt három. Előrearaszolva a tömegben Mindy
keresésére indult. Egy pincér haladt el mellette, kaviáros blinit hordozva körül egy tálcán; James bekapott kettőt. Egy másik pincér újratöltötte a pezsgőspoharát egy Dom Perignon-palackból. Annalisa Rice vállalta Billy halotti torának megrendezését a lakásán, amelyre legalább kétszáz embert hívott meg. Billy váratlan halála megrázta Jamest, és Houstonból hazafelé jövet a gépen még Mindy róla írt blogját is elolvasta; most az egyszer igazat kellett adnia a feleségének. Egy barát elvesztése rádöbbenti az embert az élet múlandóságára, és hogy milyen hamar véget ér az az idő, amikor még fiatal – vagy legalábbis fiatalos – vagy. De Billy halála csak egy volt azoknak a furcsa eseményeknek a sorában, amelyek a távolléte alatt történtek az Ötödik sugárút 1.-ben. A Nagy Internet-összeomlás, Véres Mária keresztjének felbukkanása, amelyet az emberek szerint Mrs. Houghton rejtegetett a lakásában. És Billy túladagolása. Lola bejelentése, hogy gyereket vár Philip Oaklandtől, aki dobta őt Schiffer Diamondért. Ezt követné – Mindy szerint – Philip Oakland és Schiffer Diamond küszöbönálló nyilatkozata arról, hogy a gyászidőszak után összeházasodnak. Ez már gyalázat, gondolta James – és mi lesz azzal a szegény Lola Fabrikanttel? Érdekel valakit, hogy mi történik vele? James tudni szerette volna, de nem merte megkérdezni. Most majd kideríti. Felfedezve az ebédlőben Eniddel beszélgető Mindyt – úgy tűnt, hogy kibékültek, és javában tárgyalják kedvenc közös témájukat, az Ötödik sugárút 1. dolgát – intett neki, hogy magára vonja a figyelmét. – Igen? – kérdezte szórakozottan Mindy. – Kiviszem sétálni Skippyt – próbálta megértetni magát James a lármás tömegben. – Miért? – kérdezte Mindy. – Mert szüksége van a mozgásra. – Ha te mondod… – Mindy kétkedő arcot vágott, majd folytatta a beszélgetést. James megpróbált feltűnés nélkül kislisszolni, de az ajtóban Redmon Richardly állta útját, aki Diane Sawyerrel csevegett. Redmon mindjárt vállon ragadta. – Ismeritek egymást? – kérdezte. – James Gooch könyve már ötödik hete áll az első helyen a New York Times sikerlistáján. – James biccentett, és továbbhaladt, de megállította a Vanity Fair főszerkesztője, aki fel akarta kérni egy cikk megírására Billy haláláról. Mire James lejutott végre a saját lakásába, már tíz perccel múlt három. Fogta Skippyt, és gyorsan megkerülve a házat befordult a Washington Mewsba. Lassan haladt a macskaköves kis utcán, és először észre sem vette Lolát. Aztán hallotta, hogy a nevén szólítja, és meglátta, ahogy kilép egy vadszőlővel befuttatott kapubejárat árnyékából. James egy másodpercre megütközött a lány külsején. A temetés után hazamehetett, mert most piszkos farmert és egy régi, piros sídzsekit viselt. De ugyanolyan bájos, behízelgő volt az arckifejezése, amely azt az érzést keltette, hogy csodálja Jamest, és a védelmére szorul. Skippy felugrott Lola lábára, aki nevetett, és lehajolt megsimogatni a kiskutyát. – Azon tűnődtem, hogy mi történt
magával – mondta James. – Jól van? – Jaj, James – sóhajtott Lola. – Úgy örülök, hogy látlak. Már féltem, hogy el sem jössz. Mindenki Philip pártját fogja, és nekem már egy barátom sem maradt. Még laknom sincs hol. – Csak nem az utcán alszol? – kérdezte elborzadva James, és újra végigmérte a lányt. – Egy barátomnál a kanapén – felelte Lola. – De tudod, milyen az. Nem maradhatok ott örökre. És haza sem mehetek Atlantába. Nincs már otthonom, ahová visszatérhetek, ha akarok. Csődbe mentek a szüleim. – Te jó ég! – mondta James. – Hogy tehette ezt veled Oakland? – Nem törődik velem. Sosem törődött. Csak szexre kellettem neki, és amikor elege lett, visszatért Schiffer Diamondhoz. Tényleg egyedül vagyok, James – és úgy kapaszkodott bele a kabátujjába, mintha attól félne, hogy megszökik. – Félek. Nem tudom, mit csináljak. – Az első, hogy szerezni kell neked egy lakást. Vagy egy állást. Vagy mindkettőt – jelentette ki James ellentmondást nem tűrő hangon, mintha mi sem lenne könnyebb ennél. Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Alig bírom felfogni, hogy Oakland kitett, és még csak pénzt sem adott neked. – Nem adott – mondta Lola. Persze hazudott: Philip tízezer dolláros csekket küldött a szülei lakására, amit Beetelle továbbított Thayer címére. De Jamesnek erről nem kellett tudnia. – Philip Oakland nem az az ember, akinek hiszik – tette hozzá Lola. – De pontosan az az ember, akinek én mindig is tartottam – mondta James. Lola ránézett, közelebb lépett hozzá, és lesütötte a szemét, mintha szégyenkezne. – Tudom, hogy alig ismerjük egymást – mondta félig suttogva –, de remélem, hogy te segíteni tudsz nekem. Senki máshoz nem fordulhatok. – Szegénykém – mondta James, aztán nagy merészen hozzátette: – Mondd meg, mit tegyek, és én megteszem. – Kérhetek kölcsön húszezer dollárt? James az összeg hallatán elfehéredett. – Az rengeteg pénz – mondta kitérően. – Elnézést, sajnálom – lépett eggyel hátrébb Lola. – Nem akartalak kínos helyzetbe hozni. Majd kitalálok valamit. Örülök, hogy megismerhettelek, James. Te voltál az egyetlen az Ötödik sugárúton, aki kedves volt hozzám. És gratulálok a sikeredhez. Mindig is tudtam, hogy sztár leszel. – Azzal elindult. – Lola, várj – szólt utána James. A lány megfordult, és bátor mosollyal megrázta a fejét. – Nem kell aggódnod. Majd csak túlélem valahogy. James utánaindult. – Tényleg szeretnék segíteni – mondta. – Ki fogok találni valamit. – És megbeszélték, hogy másnap délután találkoznak a Washington Parkban,
a Diadalív alatt. James visszament a torra, ahol ki mással ütközött össze, mint magával az ördöggel: Philip Oaklanddel. – Elnézést – mondta James. – Hallom, hogy az első helyen áll a könyve – mondta Philip. – Gratulálok. – Köszönöm – felelte kurtán James. Most van először, tűnt fel neki, hogy Philip nem siet faképnél hagyni. James úgy döntött, hogy kicsit megszorongatja. Lola helyzetére gondolva ez a legkevesebb, amit megtehet. – Most találkoztam a barátnőjével – mondta vádlón. – Tényleg? – kérdezte zavartan Philip. – Kire gondol? – Lola Fabrikantre. Philip ettől még zavartabbnak tűnt. – Már nem vagyunk együtt – mondta. Ivott egy korty pezsgőt. – Elnézést, jól értettem? Találkozott vele? – Úgy van. A Washington Mewsban – válaszolta James. – Nincs hol laknia. – Úgy volt, hogy visszamegy Atlantába. A szüleihez. – Hát nem ment – mondta James. – New Yorkban van. – Még folytatta volna, de megjelent Schiffer Diamond, és megfogta Philip kezét. – Üdv, James – mondta, és hozzáhajolva arcon csókolta, mintha régi barátok lennének. A halál, gondolta James, összehozza az embereket. – Maga is ismerte Billyt? – kérdezte Schiffert. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy ő találta meg a holttestét, és totál hülyének érezte magát. – Bocsánat – motyogta. – Semmi baj – mondta Schiffer. Philip Schiffer kezével játszott. – James most találkozott Lola Fabrikanttel. A Mewsban. – Ő is ott volt a templomban – magyarázkodott James. – Sajnos mi lemaradtunk róla – mondta Schiffer, és összenézett Philippel. – Elnézést – tette hozzá, és elindult befelé. Philip követte. – Örülök, hogy összefutottunk – szólt vissza Jamesnek. James elvett egy újabb pohár pezsgőt a tálcáról, és elvegyült a tömegben. Schiffer és Philip néhány lépésre álltak tőle, kéz a kézben, és egy másik párral beszélgettek. Philip Oaklandnek láthatólag még lelkifurdalása sincs azért, amit Lolával tett, gondolta James megvetően. Bement a nappaliba, és helyet foglalva egy puha, kétszemélyes kanapén szétnézett a szobában. Csupa neves figura – a művészvilágból, a médiából, a társasági életből és a divatszakmából; az utóbbi húsz évben ilyen emberek alkották James és Mindy New York-i köreit. Most, hogy távol volt egy hónapig, más perspektívából látta őket. Milyen ostobának tűntek! Az itteni embereknek, a férfiakat is beleértve, a fele tett már le valamit az asztalra. Billy halála csak ürügy volt egy újabb partira, ahol pezsgőt és kaviárt fogyaszthatnak, meg beszélhetnek a következő projektjükről. Közben kint az utcán, hajléktalanul és valószínűleg éhesen ott van az az ártatlan fiatal lány, Lola Fabrikant, akit ez
a társaság befogadott, aztán elejtett, amikor már nem felelt meg az igényeiknek. Egy sugdolózó férfi és nő ment el mellette. – Azt hallottam, hogy Rice-éknak van egy Renoirjuk. – Az ebédlőben. De kicsi. – Rövid szünet, majd felcsattanó nevetés. – És tízmillió dollárba került. Mégiscsak egy Renoir. Nem igaz? Talán Annalisa Rice-tól kérhetne húszezer dollárt Lolának, gondolta James. A jelek szerint annyi a pénze, hogy azt sem tudja, mit kezdjen vele. De várjunk csak, eszmélt fel James. Hiszen neki is van pénze, több is, mint amire számított. Két héttel ezelőtt arról tájékoztatta az ügynöke, hogy ha ilyen ütemben folytatódik a könyveladás – és nem látott arra okot, hogy miért ne folytatódna –, akkor legalább kétmillió dollár jogdíj üti a markát. Az elképesztő hír dacára, miután James visszatért New Yorkba és a napi rutinhoz, azt látta, hogy egyáltalán nem változtak meg a körülmények. Minden reggel arra ébred, hogy ő James Gooch, Mindy Gooch férje, és ugyanazt a szerény kis életet éli a szerény kis lakásában. Az egyetlen különbség, hogy most, a felolvasó körút kéthetes szünetében, nincs semmi dolga. James felállt, és átvágva a nappalin kilépett Rice-ék három terasza közül a legalsóra. Áthajolt a mellvéden és végignézett az Ötödik sugárúton. Az is pontosan olyan volt, mint eddig. Kiitta a pezsgőt, és a pohár fenekét bámulva ő is üresnek érezte magát. Életében először nem függött a végzet kardja a feje fölött; nem volt oka panaszra, nem nyomasztották gondok. Mégsem volt boldog, sem elégedett. Bement a franciaablakon, felmérte a tömeget, és azt kívánta, bár még mindig ott lenne Lolával a mellékutcában. *** Másnap délután James találkozott Lolával a Washington Park diadalíve alatt. James hősies elszánással azzal töltötte a délelőttöt, hogy lakást keresett Lolának. Mindy elhűlt volna az igyekezete láttán, gondolta kajánul, de Mindynek soha nem volt szüksége a segítségére, míg Lolának igen. Számos telefonhívás után Redmon Richardly asszisztensnője arról tájékoztatta, hogy az ő házukban a Tizennyolcadik utca és a Tizedik sugárút sarkán talán van egy kiadó lakás. A stúdióapartman havi bére ezernégyszáz dollár, és James felhajtotta a tulajdonosnőt, aki nemcsak hogy hallott a könyvéről, de olvasta és szerette is, s beleegyezett abba, hogy háromkor megmutatja a lakást. James innen a bankba ment, és bűnözőnek érezve magát, kivett ötezer dollár készpénzt. A park felé baktatva látta, hogy Lola már várja. Elkenődött a festék a szeme alatt, mintha sírt volna, és nem érdekelné, hogy más is látja. – Jól vagy? – kérdezte James. – Mit gondolsz? – kérdezett vissza Lola keserűen. – Olyan vagyok, mint egy hajléktalan. Minden holmim raktárban van, és az is százötven dolláromba kerül
havonta. Nincs hol aludnom. És azon a helyen, ahol most vagyok, undorító a fürdőszoba. Zuhanyozni sem merek. Sikerült… kitalálnod valamit? – Hoztam neked valamennyi pénzt – válaszolta James. – És van még valami… valami, aminek nagyon fogsz örülni. – Hatásszünetet tartott, majd büszkén folytatta: – Azt hiszem, találtam neked lakást. – Jaj, James! – kiáltott fel Lola. – Csak ezernégyszáz havonta. Ha tetszik, ebből a pénzből kifizetheted az első hónapot és a kauciót. – Hol van? – kérdezte Lola óvatosan. Amikor James megmondta, csalódottnak tűnt. – Az nagyon messze van. Nyugaton, már majdnem a folyónál. – Onnan akár gyalog is elérhető az Ötödik sugárút 1. – próbálta megnyugtatni James. – Bármikor meglátogathatjuk egymást. Lola ennek ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy taxival menjenek. Egy kis vörös téglás épület előtt tette ki őket a sofőr, ami a helyszínből következtetve egykor népszálló vagy szegényház lehetett. A földszinten egy ír kocsma volt. James és Lola felment a szűk lépcsőn, és a linóleummal fedett rövid folyosón megtalálták a 3C lakást. James lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt, és Lola bement. Csöpp lakás volt, mindössze 28 négyzetméter – amekkora egy szoba egy rendes lakásban – kis gardróbbal, zuhanyfülkés pici fürdőszobával és két szekrényajtóval, amelyek mögött egy teakonyha rejtőzött. De tiszta, világos saroklakás volt, két ablakkal. – Nem is rossz – mondta James. Lola elkedvetlenedett. Ilyen mélyre süllyedt volna a New Yorkban töltött röpke kilenc hónap alatt? A tulajdonosnő jó kedélyű asszonyság volt dús, festett hajjal és New York-i akcentussal. Elmondta, hogy már száz éve a család birtokában van a ház; nem szabott más feltételt, a fizetőképességen túl, csak hogy „rendes” lakói legyenek. Lola talán James lánya? Nem, magyarázkodott James, hanem egy barát, aki nehéz helyzetbe került, miután a barátja szakított vele. A férfiúi állhatatlanság a tulajdonosnő egyik kedvenc témája volt; mindig boldogan segített a szenvedő nőtársakon. James közölte, hogy akár meg is állapodhatnak. És hozzátette, hogy az első manhattani lakását juttatja eszébe, és azt az izgalmat, hogy önálló lakása van, ahol megkezdheti a New York-i életét. – A régi szép idők – mondta a tulajdonosnőnek, és százasokban leszámolt neki háromezer dollárt. A plusz kétszáz dollár Lola lakásfelszerelésére megy. – Most már csak egy ágyra van szükséged – jelentette ki James, miután az üzlet megköttetett. – Mit szólnál egy kihúzható kanapéhoz? Van egy Door Store barkácsáruház a Hatodik sugárúton. – Miközben kelet felé tartottak, Jamesnek feltűnt Lola borús arckifejezése. – Mi a baj? – kérdezte. – Nem látszol boldognak. Hát nem jó érzés, hogy végre van lakásod?
Lola pánikban volt. Egyáltalán nem tervezte, hogy lakást szerez, különösen nem egy ilyen vacak, nyomasztóan szűkös helyet. Arra készült, hogy a Philiptől és Jamestől kapott pénzből – ami összesen már harmincezer dollár – beköltözik a Soho House-ba, ahonnan stílusosan indíthatná újra a belépését a New York-i társaságba. Hogyan siklott félre ilyen gyorsan a terve? És most elment háromezer dollár is. – Nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan elintéződik – mondta. James figyelmeztetően tartotta fel az ujját. – Ilyen az ingatlanhelyzet New Yorkban. Ha nem veszed ki a lakást azonnal, egy óra múlva már nincs meg. Gyorsan kell lépni. – A Door Store-ban James vett neki egy kanapét, amit duplaággyá lehetett nyitni, praktikus sötétkék huzattal, amin nem látszanak a foltok; Lolát kilelte a hideg, amikor hozzáért. Ez egy bemutatódarab, magyarázta James, így olcsóbban meg lehet kapni. És erre is elment még ezerötszáz dollár. James végül visszakísérte Lolát az üres lakásba, ahol meg kellett várnia a kanapé leszállítását. – Nem tudom, hogyan sikerült elintézned ennyi mindent – mondta Lola bágyadtan. – Köszönöm. – És arcon csókolta Jamest. – Holnap beugrok, hogy megnézzem, berendezkedtél-e – búcsúzott James. – Alig várom – mondta Lola. Még mindig ott volt az a tizenötezer dollár, amit Jamesnek át kellene adnia neki, de nem merte most rögtön elkérni. Majd holnap szóba hozza, gondolta. Miután James távozott, Lola azonnal elment Thayer Core-hoz. – Saját lakásom van – mondta neki. – Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Thayer felpillantva a számítógép monitorjáról. – James Gooch találta – felelte Lola kibújva a kabátjából. – Ki is fizette. – Amilyen idióta. – Szerelmes belém. – Lola egyszerre megörült, hogy kiszabadulhat Thayer és Josh lakásából. Thayer kezdett elszemtelenedni, orális szexet követelt, és duzzogott, ha nem kapta meg, azt állítva, hogy tud valamit Loláról, amit felhasználhat ellene. – Mit? – vetette oda Lola. – Majd meglátod – ennyi volt a ködös válasz. – Fogd be, Thayer. Tetű vagy – mondta most Lola. – Azt hittem, vissza akarsz kerülni az Ötödik sugárút 1.-be. Kellenek az infók. – Majd Jamestől megszerzem. – És mi van, ha szexet akar cserébe? – Te is azt akarsz, mi a különbség? – válaszolta Lola. – Neki legalább nincsenek betegségei. – Honnan tudod? – Tudom – közölte Lola. – Az utóbbi húsz évben csak egy nővel volt dolga. A feleségével. – És ha titokban kurvázik?
Lola lesújtó pillantást vetett rá. – Nem minden férfi olyan, mint te. Rendes emberek is vannak a világon, Thayer. – Aha – bólogatott Thayer. – Mint James Gooch. A férfi, aki egy lépésre van attól, hogy megcsalja a feleségét. Bár ha Mindy Gooch az én feleségem lenne, én is megcsalnám. Amikor James másnap bekopogott az új lakás ajtaján, Lolát a kinyitható kanapé csupasz matracán találta. Sírt. – Most meg mi a baj? – óvakodott közelebb James. – Nézz körbe – mondta Lola. – Még egy párnám sincs. – Hozok neked egyet otthonról. A feleségem nem fogja észrevenni. – Nekem nem kell valami régi párna a lakásodból – közölte Lola, azon tűnődve, hogyan sikerült kifognia a megmentőjének a legpitibb férfit Manhattanben. – Mit gondolsz, tudnál adni valamennyi pénzt? Mondjuk azt a tizenötezer dollárt. – Nem tudom egyben odaadni – felelte James. – A feleségem gyanút fogna. – Miután rengeteget törte rajta a fejét, James kitervelte, hogyan fizethetné ki hat hónapon át Lola lakbérét, és adhatna neki még havi kétezer dollár költőpénzt. – És ha találsz állást – mondta –, akkor sínen leszel. Sokkal több pénzed lesz, mint nekem volt a te korodban. Innentől James minden délután elment a lakására, és gyakran meg is ebédeltette az ír kocsmában – hogy legalább naponta egyszer rendesen étkezzen, mint mondta. Szerette az osztatlan teret és az ablakokon beáradó délutáni napfényt, megállapítva, hogy Lola lakása világosabb, mint az övék. – James – jelentette be Lola –, kell egy tévé. – Van számítógéped – vetette ellen James. – Azon is megnézheted a tévéműsorokat. Nem ezt csinálják manapság? – Mindenkinek van számítógépe. És tévéje is. – Olvashatnál könyvet is – mondta James. – Olvastad az Anna Kareninát? Vagy a Bovarynét? – Igen, és unalmasak. Itt különben sincs hely könyveknek – mutatott körbe panaszosan a kis szobán. James vett neki egy tévét – egy kis képernyős Panasonicot –, amelyet az ablakpárkányra állítottak. Egy nappal azelőtt, hogy James elindult volna az újabb felolvasó körútra, a szokásosnál korábban jelent meg a lakásban. Tizenegy óra volt, de Lola még aludt, a pehelypárnán nyugtatva a fejét, amelyet az ABC Carpetnél vásárolt magának, és a pehelypaplannal takarózva, amelyről James azt gyanította, hogy több mint ezer dollárba került. Amikor rákérdezett, Lola azt válaszolta, hogy leértékelve vette egy százasért. Ugye nem várja el tőle, hogy takaró nélkül aludjon? Nem, persze hogy nem, nyugtatta meg James, és nem erőltette tovább a dolgot.
– Hány óra van? – kérdezte most Lola, a másik oldalára fordulva. – Mindjárt dél. – James némileg bosszantónak találta, hogy még ágyban van, azon tűnődve, vajon mit csinálhatott előző éjjel, ha még mindig alszik. Vagy lehet, hogy depressziós? – Holnap reggel elutazom – mondta. – Azért jöttem most, hogy elbúcsúzzam. És persze megnézni, hogy jól vagy-e. – Mikor jössz vissza? – kérdezte Lola nyújtózkodva, a mennyezet felé emelt karral. Narancssárga, pánt nélküli felső volt rajta, és más semmi. – Csak egy hónap múlva. – Hová mész? – kérdezte rémülten Lola. – Angliába, Skóciába, Írországba, Párizsba, Németországba, Ausztráliába és ÚjZélandra. – Ez szörnyű. – Szörnyű nekünk, de jó a könyvnek – mondta James. Lola félrehúzta a paplant, és megveregette a matracot. – Ölelgess meg – mondta. – Hiányozni fogsz. – Nem hiszem… – húzódozott James, de majd’ kiugrott a szíve. – Csak egy ölelés, James – győzködte Lola. – Nincs abban semmi rossz. James esetlenül mellé feküdt az ágyba, úgy helyezkedve, hogy jó néhány centi maradt közöttük. Lola felé fordult és az ágyékához nyomta a felhúzott térdét. Állott vodka- és cigarettaszaga volt a leheletének, és James újra elgondolkozott azon, merre járhatott tegnap este. Lefeküdt volna valakivel? – Vicces vagy – mondta Lola. – Én? – Nézd meg magad – kuncogott. – Annyira merev vagy. – Nem tudom, hogy helyes dolog-e ez – mondta James. – Nem csinálunk semmit – érvelt Lola. – Pedig szeretnéd, nem igaz? – Házas vagyok – suttogta James. – Nem fogja megtudni a feleséged. – Végighúzta a tenyerét a férfi mellén, és megérintette a péniszét. – Merevedésed van – mondta. Szájon csókolta, és mélyen bedugta a húsos nyelvét a fogai közé. James túlságosan rémült volt ahhoz, hogy ellenálljon. Mennyire más volt ez, mint Mindy csókja, aki csak száraz puszikat adott. Nem emlékezett rá, mikor csókolózott így utoljára valakivel, csodálkozva, hogy az emberek még mindig csinálnak ilyet, és még inkább azon, hogy még ő is képes rá. És milyen sima Lola bőre, gondolta, akár egy kisbabáé, megérintve a karját. A nyaka is sima és ránctalan. Bátortalanul megfogta a mellét a vékony szöveten át, és érezte, hogy megkeményednek a mellbimbói. Ráhengeredett, és a karjára támaszkodva felnyomta magát, hogy lássa az arcát. Mehet ennél tovább is? Olyan régóta nem szeretkezett már, hogy maga sem tudta, emlékszik-e még a mozdulatokra.
– Érezni akarlak magamban – mondta Lola, átfogva a péniszét. – Dugd be azt a vastag farkadat a nedves puncimba. Már ez a szexuális aktusra való felszólítás is túl sok volt Jamesnek, s miközben a cipzárja lehúzásával bajlódott, bekövetkezett az elkerülhetetlen. Elélvezett. – A fenébe – mondta. – Mi a baj? – ült fel Lola. – Én csak… nem tudom. – Becsúsztatta a kezét a farmerjába és megérezte az árulkodó nedvességet. – A francba! Lola mögé térdelt és masszírozta a vállát. – Nem számít. Ez még csak az első alkalom volt. James megfogta a kezét, és az ajkához vitte. – Annyira édes vagy – mondta. – Te vagy a legédesebb lány, akivel valaha találkoztam. – Igen? – kérdezte Lola leugorva az ágyról. Kasmír melegítőnadrágot húzott. – James – kezdte negédes hangon –, mivel most elmész, és egy hónapig nem foglak látni… – Szükséged van egy kis pénzre? – kérdezte James. Benyúlt a nadrágzsebébe. – Csak hatvan dollár van nálam. – Van egy bankjegy-automata itt a sarkon, a deliben. Ugye nem baj? Tartozom kétszáz dollárral a házinéninek. A lakásfelszerelésért. És ugye nem akarod, hogy éhezzek, amíg te távol vagy? – Persze hogy nem – biztosította James. – De el kellene kezdened állást keresni. – Tudom – mondta Lola. – De nem könnyű. – Nem támogathatlak örökké – mondta James a kudarcba fulladt szexre gondolva. – Nem is kérek ilyet – válaszolta Lola. Lent, a járdán megfogta a kezét. – Nem tudom, mi lesz velem nélküled. James ötszáz dollárt vett ki az ATM-ből, és átadta neki. – Hiányozni fogsz – mondta Lola, a nyaka köré fonva a karját. – Azonnal hívj fel, amint megjöttél. Hogy együtt legyünk. És legközelebb sikerülni fog – szólt vissza a háta mögül. James utánabámult, aztán elindult a Kilencedik sugárúton. Akkor őt most levették? Nem, nyugtatta meg önmagát. Lola nem olyan. És azt mondta, hogy máskor is akarja. James önbizalommal telve tért rá az Ötödik sugárútra. Mire a házukhoz ért, arról is meggyőzte magát, hogy még jó is volt a korai magömlés. Nem keveredtek össze a testnedvek, így ez nem is nevezhető igazi megcsalásnak.
20 Aznap kora este, Thayer Core lakására menet Lola megállt az Ötödik sugárúton, és a szemközti járdáról figyelte a ház bejáratát. Gyakran tett így, azt remélve, hogy összefut Philippel vagy Schifferrel. Az előző héten jelentették be az eljegyzésüket, és velük voltak tele a bulvárlapok meg a magazinműsorok, mintha két középkorú ember egybekelése akkora szám lenne, sőt minden magányos, középkorú, még nem házas nőnek bátorítást adna. Schiffer elment Oprah műsorába is, hogy népszerűsítse A zárdafőnöknőt, de valójában, gondolta Lola, csak a közelgő esküvőjével akart eldicsekedni. A házasságuk abba a menő, új trendbe illeszkedik, mondta Oprah, hogy a nők és férfiak megkeresik az első szerelmüket, mert rájönnek, hogy egymásnak teremtették őket. „De ezt már idősebben és remélhetőleg bölcsebben teszik” – jegyezte meg Schiffer, helyeslő nevetést váltva ki a közönségből. Még nem tűzték ki sem az időpontot, sem a helyszínt, de valami szerényre és nem hagyományosra gondolnak. Schiffer már kiválasztotta a ruhát – rövid, fehér, testhezálló, ezüst szalmagyöngyökkel –, amelyet Oprah megmutatott a kamerának. A nézők tátogtak és hápogtak, Lola pedig rosszul lett. Nem Schiffer, hanem Lola esküvőjének kellett volna szerepelnie Oprah műsorában. És ő szebb ruhát választott volna – valami hagyományosat, csipkével és uszállyal. Lola nem tudta kiverni a fejéből az esküvőt: irigyen és dühösen fantáziált arról, hogyan vonná kérdőre Philipet vagy Schiffert. Ezért szobrozott időnként az Ötödik sugárút 1. előtt. De nem mert túl sokáig maradni – Philip és Schiffer helyett könnyen összefuthatott volna Eniddel is. Három nappal Billy Litchfield búcsúztatása után Enid felhívta, és mivel Lolának nem volt ismerős a szám, fogadta a hívást. – Hallom, hogy visszatértél New Yorkba, drágám – mondta Enid. – Igen – válaszolta Lola. – Jobb lett volna, ha nem teszed – sóhajtott csalódottan Enid. – Hogyan tervezed fenntartani magad? – Semmi közöd hozzá – mondta Lola, és letette. De most már rajta volt Enid radarján, és óvatosnak kellett lennie. Nem tudhatta biztosan, mire képes Enid. Aznap este viszont, a házat figyelve csak Mindy Goochot látta bemenni, aki egy élelmiszerekkel megrakott kis bevásárlókocsit húzott maga után. – Állást kell találnom – mondta Lola néhány perccel később Thayernek, ledobva magát a piszkos ruhahalomra, amelyet Josh az ágyának nevezett. – Minek? – kérdezte Thayer. – Hülye vagy? Pénzre van szükségem – felelte Lola. – Mint New Yorkban mindenkinek, harminc alatt. A nagy generáció minden pénzt
elhappol. Nekünk, fiataloknak már semmi sem marad. – Ez nem vicc – mondta Lola. – Én komolyan beszélek. James Gooch megint elutazott. És csak ötszáz dollárt tudtam kiszedni belőle. Amilyen sóher. A könyve két hónapja ott van a sikerlistán. És ezért minden héten ötezer dollár üti a markát. Bónuszként. – Keresztbe tette a karját. – Mondtam neki, hogy igazán odaadhatná azt a pénzt. – Lola szeme összeszűkült. – És mit felelt? – kérdezte Thayer. – Lefeküdtél vele, mi? Akkor tartozik neked. Ugyanis a pénzen kívül nem lehet más okod arra, hogy lefeküdj vele. – Nem vagyok kurva – tiltakozott Lola. Thayer nevetett. – Ha már témánál vagyunk, lehet, hogy tudok neked egy állást. Valaki küldött nekünk egy e-mailt. Szerzőket keresnek. Nőket. Egy új weboldalhoz. Ezer dollárt adnak egy posztért. Nekem ez gyanús. De te megpróbálhatnád. Lola elkérte az adatokat. Semmit nem csinálni New York Cityben többe kerül, mint hinné az ember. Ha túl sok időt tölt abban a pici stúdiólakásban, akkor begolyózik. Este kilenc tájban muszáj volt felkerekednie, hogy menedékre leljen a Meatpacking negyed valamelyik éjszakai klubjában. A kidobók már ismerték, és általában beengedték ingyen – ez előjoga volt a partner nélkül érkező csinos lányoknak. És ritkán kellett saját zsebből fizetnie az italért. De ott volt még az ennivaló, és ruhákra is szüksége volt, ha elég jól akart kinézni ahhoz, hogy meghívják egy italra. Ez egy ördögi kör: még ennek az életmódnak a fenntartása sem ment pénz nélkül. Lola másnap elment az e-mailben megadott címre. Nem volt messze a lakásától; azoknak az impozáns, új épületeknek az egyikében, amelyek a High Line körül nőttek ki a földből, és a Hudson folyóra néztek. A 16C lakosztályba kellett mennie, de a portás itt nem szólt fel, mint az Ötödik sugárút 1.-ben, csak azt kérte, hogy írja alá a jelenléti ívet, mint egy hivatalban. Fiatalos külsejű férfi nyitott ajtót, ijesztő tetkóval a nyaka körül; amikor jobban megnézte, kiderült, hogy nemcsak a nyaka, hanem az egész jobb karja tetoválva van. Még egy karika is volt a bal orrcimpájában. – Te vagy Lola, igaz? – mondta. – Én Marquee vagyok. – De nem fárasztotta magát azzal, hogy kezet nyújtson. – Marquee? – kérdezte Lola, követve a pasast a gyéren bútorozott nappaliba, ahonnan zavartalan kilátás nyílt a West Side gyorsforgalmira, a Hudson barna vizére és New Jersey túlparti látképére. – Marquee a neved? – kérdezte újra. – Igen – felelte hidegen a férfi. – Talán nem tetszik? Remélem, te nem az a fajta ember vagy, aki mások nevén problémázik. – Nem – vetette oda foghegyről Lola, hogy már az elején világos legyen: őt nem lehet megfélemlíteni. – Csak még soha nem hallottam, hogy így hívnának valakit. – Mivel én találtam ki – mondta Marquee. – Marquee csak egy van, és azt akarom, hogy az emberek emlékezzenek a nevemre. Milyen munkatapasztalatod van? –
kérdezte. Lola körülnézett a nappaliban. A berendezés két kis kanapéból állt, amelyek első látásra fehér szövettel voltak behúzva. Közelebbről megvizsgálva azonban kitűnt, hogy az csak fehér muszlin, mintha a bútor alsóneműt viselne. – És neked? – kérdezett vissza Lola. – Kerestem már némi pénzt. De ezt magad is láthatod – mondta körbemutatva. – Tudod, mibe kerül egy ilyen lakás? – Nem szeretnék találgatni – válaszolta Lola. – Kétmillióba. És egy hálószobás. – Hű! – mondta Lola, úgy téve, mint aki csodálkozik. Felállt, és az ablakhoz ment. – Szóval mi ez a munka? – Szexrovat – közölte Marquee. – Milyen eredeti. – Az – mondta Marquee minden irónia nélkül. – Tudod, mi a baj a legtöbb szexrovattal? Hogy egyáltalán nincs bennük szex. Kapcsolatokról témáznak. Ami a kutyát nem érdekli. Az én ötletem vadonatúj. Még soha senki nem csinált ilyet. Egy szexrovat, ami valóban a szexről szól. – Nem ezt hívják pornónak? – kérdezte Lola. – Ha szexrovatírónak akarod nevezni magad, akkor lássuk a szexet, mondom én. – Ha szexet vársz tőlem, akkor lássuk a pénzt – válaszolta Lola. – Pénz kell? – kérdezte Marquee. – Az van, rengeteg. – Előhúzott a zsebéből egy bankjegyköteget, és meglengette Lola orra előtt. – Ez lenne a meló. Ezer dollár egy bejegyzés. – A felét előre kérem – mondta Lola. – Jó – egyezett bele Marquee, és leszámolt neki öt százdollárost. – És legyenek benne részletek. Hosszan és kimerítően. Felismerhető jellegzetességek. Mi történik, hol és mikor. Aznap este, bulizás helyett, Lola otthon maradt, és leírt egy szexjelenetet Philippel. Meglepően könnyen ment, sőt katartikus volt, mert beleadhatta minden dühét, amiért olyan kíméletlenül elbánt vele, amikor ejtette őt Schiffer Diamondért. „Vastag pénisze volt, és himbálóztak a golyói a rücskös bőrű herezacskójában. És ráncos volt hátul a nyaka. És kis szőrszálak nőttek ki a fülcimpájából. Ezt eleinte aranyosnak találtam.” Befejezve és újra átolvasva a posztot, úgy érezte, hogy szívesen folytatná, mert Philipnek több jár egyetlen sovány bejegyzésnél. Megváltoztatva a nevét és a foglalkozását, még legalább három posztot tudna írni róla. Aztán feltette magának a kérdést, hogy mire kellene költenie a pénzt, és átnézve a bulvármagazinokat talált egy bandázzsal díszített Hervé Léger-ruhát, ami istenien nézne ki rajta.
*** Néhány nappal később Enid a konyhaszekrényekben rendezkedett. Minden évben megtette, mert nem szeretett volna olyan öregasszonnyá válni, akinél csak gyűlik a limlom és a szemét. Éppen kivette a régi ezüstneműt tartalmazó fémdobozt, amikor csöngettek. Ajtót nyitott, és látta, hogy a feldúlt Mindy Gooch áll a küszöbén. – Láttad? – kérdezte. – Mit? – reagált Enid kissé bosszúsan. Amióta kibékültek, Mindy nem száll le róla. – A Szurkapiszkát. Nem fogsz örülni neki. Bevonult Enid nappalijába, egyenesen a számítógéphez, és megnyitotta a weblapot. – Én már hónapok óta panaszkodom Thayer Core bejegyzései miatt – mondta Mindy szemrehányóan, mintha Enid tehetne a posztokról. – De eddig senki nem vette komolyan. Talán majd most, mert hogy ezúttal Philipről írt. Enid megigazította a szemüvegét, és a képernyőre sandított Mindy válla fölött. „A gazdagok és az izgágák” – ez állt felül piros nagybetűkkel, alatta pedig nagyobb méretű fekete kisbetűkkel ez: „Jó lesz félni a sértett nő dühétől”, s mellette Lola fotója, amely Billy búcsúztatójakor készült a templom előtt. Enid félretolta Mindyt, és olvasni kezdett. „A bájos Lola Fabrikant, az öregecske forgatókönyvíró, Philip Oakland lapátra tett szeretője most jól megadta neki, amikor a héten remek stílusban írt a szexről egy olyan férfival, aki kellőképp emlékeztet a korosodó agglegényre.” A „remek stílusban írt” pirossal ki volt emelve, és rákattintva egy másik, A kulcslyuk nevet viselő weboldalon találta magát Enid, ahol szintén Lola fényképe volt, alatta pedig egy fiatal nő és egy középkorú férfi szexuális aktusának naturalista leírása. A férfi fogsora, keze és a füléből kiálló szőrszálak tévedhetetlenül Philipre utaltak, de a péniszének részletes ismertetését Enid már nem volt képes elolvasni. – Nos? – sürgette Mindy. – Most sem akarsz tenni valamit? Enid elgyötörten nézett Mindyre. – Már hónapokkal ezelőtt megmondtam, hogy adj neki munkát… ennek a Thayer Core-nak. Ha hallgatsz rám, ennek már rég vége lenne. – Miért pont én adjak neki munkát? Miért nem adsz te? – Mert ha nekem dolgozna, akkor ugyanez lenne a feladata. Partikra járni, kifundálni ezt-azt és kellemetlen dolgokat írni az emberekről. De ha te veszed fel, akkor egy nagyvállalatnak lesz a munkatársa. Bezárva egy irodaépületbe, ahová földalattival jár be dolgozni, mint bármelyik alkalmazott, és szendvicset ebédelne az íróasztalánál. Ettől mindjárt más nézőpontból látná az életet. – És mi legyen Lola Fabrikanttel? – Miatta nem kell aggódnod, drágám – mosolygott Enid. – Róla majd én gondoskodom. Megadom neki azt, amit akar… a publicitást.
Két nappal később Enid Merle széles körben terjesztett rovata lehozta Lola Fabrikant „igaz történetét”. Mindenestül. Ott volt, hogyan hazudta terhesnek magát, hogy megszerezzen egy férfit; hogy megszállottja a ruháknak és a társadalmi rangnak; hogy soha nem hajlandó felelősséget vállalni a saját tetteiért; hogy még egyszer sem fordult meg a fejében, mit tehetne ő másokért – benne testesült meg mindaz, ami rossz és elhibázott a mai fiatal nőkben. Enid pedáns megfogalmazásában Lola az elkényeztetett, semmilyen értéket nem tisztelő gyerek mintapéldája lett. A cikk megjelenésének napján Lola ült az ágyon a kis lakásában, és mindenütt önmagáról olvasott az interneten. A számítógép mellett ott feküdt az újság, Enid rovatánál kinyitva. Az első olvasás után Lola könnyekben tört ki. Hogy lehetett ilyen kegyetlen Enid? De a rovat még csak a kezdet volt, amely a negatív ítéletek tömegét zúdította rá az interneten. Hülye libának és ribancnak nevezték, aprólékosan boncolgatták a külsejét, minden hibát kipécézve – sokan azt gyanították, helyesen, hogy átszabatta az orrát és szilikonos a melle –, továbbá férfiak százai írtak neki üzenetet a Facebook-oldalán, részletezve, hogy mi mindent csinálnának vele. Az ajánlatok a legkevésbé sem voltak kellemesek. Az egyik férfi azt írta, hogy olyan mélyre nyomná le a heréit a torkán, amíg már fuldoklik és kidülled a szeme. Lola egészen mostanáig nagyon élvezte az internet gátlástalan gonoszságát, abból kiindulva, hogy akiről rosszakat mondanak, az bizonyára meg is érdemli, de most, hogy mindez ellene irányult, már teljesen másként viszonyult a dologhoz. Fájt neki. Megsebzett állatnak érezte magát, aki vérnyomot hagy maga után. Elolvasva egy újabb róla írt posztot, amely szerint a világ Lola Fabrikantjei azt érdemlik, hogy egyedül haljanak meg egy szegényházban, újra rázni kezdte a zokogás. Ez nem igazság, gondolta, ahogy átölelve magát előre-hátra ringatózott az ágyon. Természetesen ő úgy képzelte el a híressé válást, hogy mindenki szeretni fogja. Kétségbeesésében már a második SMS-t küldte Thayer Core-nak: „Hol vagy????????!!!!!!!!” Várt néhány percig, és amikor most sem jött válasz, ezt írta: „Nem mehetek ki a lakásból. Éhes vagyok. Hozz enni.” Elküldte az üzenetet, és rögtön utána egy másikat is: „Alkoholt is hozz.” Végül, egy óra múlva, Thayer visszaírt: „Nem érek rá.” Aztán, nagy sokára, mégis megjelent egy zacskó sajtos pufival. – Erről te tehetsz – sikoltotta Lola. – Én? – kérdezte Thayer meglepetten. – Azt hittem, hogy mindig is ezt akartad. – Igen. De nem így. – Akkor nem kellett volna megtenned – rántott egyet a vállán Thayer. – Hallottál valaha a szabad akaratról? – Helyre kell hoznod – követelte Lola. – Nem megy – mondta Thayer. Feltépte a zacskót, és betömött négy sajtos pufit a szájába. – Mától állásom van. Mindy Goochnak dolgozom.
– Mi?! – kiáltotta Lola megdöbbenve. – Azt hittem, gyűlölöd. – Igen. De ezt nem terjesztem ki a pénzére. Évi százezer dollárt fogok keresni. Az újmédia részlegben dolgozom. Fél év múlva valószínűleg már én fogom vezetni. Az ottaniak szarhoz sem értenek. – És velem mi lesz? – kérdezte Lola. Thayer közönyösen nézett rá. – Én azt honnan tudjam? De ha nem sikerül kihoznod valamit egy ekkora hírverésből, hát nagyobb lúzer vagy, mint gondoltam. *** A június szokatlan meleg időt hozott. Három napig kis híján harminc fok volt, és már Goochék sötét lakása is túlmelegedett; James kénytelen volt beindítani a köpködő légkondicionálót. Alatta ülve a számítógép előtt gubbasztott azon gondolkozva, hogy belekezdjen-e egy új könyvbe, és hallgatta a felesége meg a fia lármáját, akik Sam szobájában csomagoltak. Sam busza negyven perc múlva indul. Most már bármelyik percben távozni fognak Mindyvel, és akkor elolvashatja Lola szexrovatát. Amikor James kizsigerelve és az időeltolódástól elcsigázva hazaérkezett a felolvasó körút utolsó állomásáról, azt állította, hogy a fáradtságtól még gondolni sem tud az írásra, de ez nem akadályozta meg abban, hogy tíz nap alatt hatszor is elmenjen Lola lakására, és minden alkalommal fantasztikus szeretkezésben legyen része. Egyik délután Lola fölötte állt, amíg ő széttárta a nagyajkait és nyalogatta a kemény kis csiklóját; egy másik esetben úgy dugtak, hogy James hanyatt feküdt, Lola pedig az arca elé tolta a fenekét, és ő ki-be húzogatta a középső ujját a fodros ánuszában. Az ilyen együttléteket követő estéken a hazatérő Mindy megjegyezte, hogy szemmel láthatólag jó hangulatban van. James azt felelte, hogy igen, és a sok munka után erre meg is van minden joga, vagy nem? Erre a felesége felhozta a vidéki ház kérdését. Mindy azt elfogadta, hogy egy hamptoni nyaralót nem engedhetnek meg maguknak, de kereshetnének egyet Litchfield megyében, ami legalább olyan szép, és onnan még nem szorították ki a művészeket a pénzemberek. A maga erőszakos módján Mindy rávette, hogy utazzanak oda egy hétvégére; a Mayflower Innben szálltak meg, ahol kétezer dollárt fizettek két éjszakáért, és napközben házakat néztek. James tudta, hogy Mindy igyekszik józannak maradni, és az 1,3 millió dollár alatti házakból válogatni. James mindben talált valami kivetnivalót, de Mindy, alighanem dacból, beíratta Samet egy négyhetes tenisztáborba, amit egy connecticuti kisvárosba, Washingtonba szerveztek, és Sam egy magániskola kollégiumában fog lakni. Most, miközben Mindy Sam holmiját csomagolta, James azon töprengett, merjen-e belekukkantani Lola rovatába. A legutóbbi bejegyzésben azt írta meg, amikor James váltogatva hatolt bele egy vibrátorral és a péniszével. Mindyvel ellentétben Lolának jó érzéke volt ahhoz, hogy nevet adjon neki – Terminátornak nevezte, mert olyan
heves orgazmusokat tudott neki okozni, hogy azt hitte, belehal –, és Jamest szinte szétvetette a büszkeség. Nem tudott haragudni Lolára, sőt még egy tűzzománc Hermès-karkötőt is vett neki, amiért majd’ megveszett, azt állítva, hogy minden nőnek van olyan az Upper East Side-on; és okosan készpénzzel fizetett, nehogy Mindy lenyomozhassa a vásárlást. James vágyakozva nézte a számítógépet, izgatta, hogy megint róla írt-e Lola, és ha igen, akkor mit. De úgy ítélte meg, hogy túl kockázatos, amíg Mindy a lakásban van. Mi van, ha rajtakapja? Hősiesen legyűrve a kísértést felállt, és átment Sam szobájába. – Négy hét tenisz – mondta a fiának. – Mit gondolsz, nem fogod unni? Mindy a fehér sportzoknikat pakolta be Sam táskájába. – Dehogy fogja – mondta. – Utálom, hogy átvesszük a felső tízezer szokásait – jelentette ki James. – Mi a baj a kosárlabdával? Nekem az is jó volt. Mindy felhorkant. – A fiad nem te vagy, James. És mint valamennyire is intelligens felnőtt férfi, erre már magadtól is rájöhettél volna. – Hmm – mondta James. Mindy kissé kurtán intézi el újabban, és mivel attól félt, hogy azért, mert gyanítja a viszonyát Lolával, inkább nem szállt vitába vele. – Egyébként – folytatta Mindy – szeretném, ha Sam megismerné azt a vidéket. Hamarosan veszünk ott egy házat, és azt akarom, hogy sok új barátja legyen. – Veszünk? – kérdezte James. Mindy futólag rámosolygott. – Igen, James, veszünk. James egyszerre ideges lett, és kiment a konyhába, hogy töltsön magának még egy csésze kávét. Pár perc múlva Mindy és Sam puszival búcsúzott tőle, és elindult a buszpályaudvarra; Mindy onnan megy be dolgozni. Abban a pillanatban, hogy becsukódott utánuk az ajtó, James rohant a számítógéphez, beírta a webcímet, és olvasni kezdett: „A Terminátor újra lecsap. A forró, lucskos puncimba merítve a farkát megint valami ocsmányságot művelt, és a lyukamat bizsergette, miközben én szivattyúztam belőle a nedvet.” – Lola – mondta neki James, miután elolvasta az első bejegyzést a kettejük nemi aktusáról. – Hogy tehetsz ilyet? Nem aggódsz a jó híred miatt? Mi van, ha egyszer kapsz egy rendes állást, és a munkaadód meglátja ezt? Most, tovább olvasva Lola blogját, James érezte, hogy merevedése van, ami azonnali beavatkozást igényelt. Kiment a fürdőszoba és rárántott, egy papír zsebkendőbe rejtve a bizonyítékot, amit lehúzott a vécén. Belenézett a tükörbe, és bólintott. Ha legközelebb találkozik Lolával, döntötte el, határozottan irányt fog venni az anális szexre. *** Mindy figyelte, ahogy Sam felszáll a connecticuti buszra, és addig integet az
ablakból, amíg a busz ki nem gördül a föld alatti garázsból. A Port Authority buszpályaudvaron áthaladva megkönnyebbülten gondolt arra, hogy Sam biztonságos távolságban lesz, ahol Paul Rice nem árthat neki. Leintett egy taxit, beült hátra, és kihalászta a táskájából az összehajtott jegyzetlapot. „Sam volt az” – ez állt rajta ceruzával írva, Paul Rice apró nagybetűivel. A jegyzetlap a bangkoki Four Seasons Hotel logóját viselte. Paul Rice-nak nyilván több ilyen jegyzettömbje lehet. Mindy összehajtotta a lapot és visszatette a táskájába. Nemrég találta meg a postaládájukban, és miközben James abban a hiszemben volt, hogy ő vidéki házat akar a saját kedvére, Mindy valójában arra kereste a lehetőséget, hogyan menekíthetné ki Samet és önmagát Paul Rice közeléből, anélkül, hogy gyanúra adna okot. Az az ember, aki képes átvenni az irányítást egy egész ország részvénypiaca felett, valószínűleg bármire képes, beleértve egy kisfiú üldözését. Mialatt az Ötödik sugárút 1.-ben mindenki Billy halálával volt elfoglalva, Paul nem vett részt sem a templomi búcsúztatáson, sem az Annalisa rendezte halotti toron. Amennyit Mindy tudott, attól Paul még mindig nyomoztathatott az után, hogy ki vágta el az internetkábeleket, és végül talán bizonyítéka is lesz arra, hogy Sam tette. Nem csak Paul Rice, Mindy is tudta, hogy Sam volt az. Ezt persze soha nem mondaná el senkinek, még Jamesnek sem. És nem ez volt az egyetlen titka. Áthaladva a kis kockákra osztott irodán elment Thayer Core mellett, aki úgy ült a zugában, akár a ketrecbe zárt vadállat, és egy hosszú e-mail listát böngészett. Mindy megállt, bedugta a fejét a válaszfal fölött, és úgy nézett le Thayerre, mintha az erőfölényére akarná emlékeztetni. – Kinyomtatta a feljegyzéseket a tegnapi értekezletről? – kérdezte. Thayer hátralökte a székét, mintha dacolna ezzel az erőfölénnyel, feltette a lábát az asztalra és összefonta a karját. – Melyik értekezletről? – kérdezte. – Mindegyikről. – Mindy továbbment, aztán megállt, mint akinek eszébe jutott valami. – És Lola Fabrikant szexrovatából is kérek egy példányt. Amikor Mindy már hallótávolságon kívül volt, a saját szobájában, Thayer ezt morogta: – Miért nem olvasod el a számítógépeden? Ahogy mindenki más. – Felállt, és elindult a kockalabirintusban a nyomtatóhoz, ahová átküldte Lola rovatát. Futólag beleolvasott és megcsóválta a fejét. Lola megint James Goochcsal dugott. Mindy tényleg olyan sötét, hogy nem tudja, kiről ír Lola? Ami azt jelenti, hogy James Gooch és Thayer között van egy különbség. James pénzt ad Lolának, míg Thayer ingyen élvezi ugyanazokat az előjogokat, így egy szava sem lehet. – Parancsoljon – helyezte Thayer széles mozdulattal Mindy asztalára a kinyomtatott lapokat. – Köszönöm – mondta Mindy fel sem nézve a monitorról. Thayer ácsorgott még előtte egy másodpercig, és figyelte. – Kaphatok fizetésemelést? – kérdezte.
Ezzel már sikerült magára vonnia a figyelmét. Mindy feltette az olvasószemüvegét, fogta a lapokat, beléjük pillantott, aztán Thayerre nézett. – Mióta is dolgozik nálunk? – kérdezte. – Egy hónapja. – Már így is évi százezer dollárt fizetek magának. – Az nem elég. – Jöjjön vissza öt hónap múlva, és meglátom, mit tehetek. Szemét vén banya, gondolta Thayer visszaülve az íróasztalához. Noha Mindy, meglepő módon, nem is volt olyan rossz, mint várta. Egyszer még egy sörre is meghívta, aztán mindenféle kényelmetlen kérdést tett fel arról, hogy hol lakik és miből él. Amikor Thayer megmondta, hogy a C sugárúton, Mindy fintorgott. – Az nem elég jó magának – közölte. – Jobb helyre kell költöznie, ahonnan gyalog is elérhető a West Village. – És tanácsokat adott az előmenetelét illetően, azt javasolva, hogy „hivatalibb” külseje lenne, ha nyakkendőt hordana. Thayernek jó oka volt megfogadni a tanácsot. Igaza van a nőnek, gondolta hazatérve az undorító lakásába. Ez nem elég jó neki. Huszonöt éves. Vannak vele egykorú férfiak, akik már milliárdosok, de ő most évi százezret keres, ami hatalmas összeg a barátai jövedelméhez képest. Átböngészve az ingyenes hirdetési újságot talált egy lakást egy lift nélküli házban a Christopher Streeten, akkora hálószobával, ahová épp csak befért egy kétszemélyes ágy. 2800 volt havonta, ami a fizetése háromnegyede, ám így is megérte. Halad fölfelé a ranglétrán. Mindy az orrára tolt szemüveggel ült az íróasztalánál, és figyelmesen olvasta Lola szexrovatának legutóbbi bejegyzését. Lola elég jó volt a szexuális aktusok leírásában, és a legkevésbé sem tartva magát a diszkrécióhoz, részletes ismertetést adott a partnerek fizikai jellegzetességeiről. Az első négy történetnek Philip Oakland volt a főszereplője, de a mostani és az előző egyértelműen Jamesről szólt. Bár Lola Terminátornak nevezte a férfit, és ezen Mindy harsányan nevetett, a pénisz leírása „a pici májfoltokkal a tövében, amelyek mintha az Orion csillagképet adnák ki”, mindent elárult. „Meg akarom ismerni minden porcikádat – mondta a Terminátor. – A mocskos helyet is.” Szó szerint ezt mondta Mindynek is a házasságuk első éveiben, amikor ki akarta próbálni az anális szexet. Mindy félretolta a lapokat, és visszafordult a számítógéphez; beírta a Litchfield megyei ingatlanügynökség címét, és megkereste a ház adatlapját a fotókkal. A múltkori hétvégén, amikor ingatlanokat néztek, az ügynök elmagyarázta, hogy ne sok jóra számítsanak a megadott árért: 1,3 millió alatt szinte semmi nincs a piacon. Tud azonban egy házat, ami tökéletes lenne nekik, bár az valamivel drágább. Azért megnézik? Igen, felelte Mindy. A ház kissé romos volt, csak nemrég költözött ki belőle egy öreg farmer. De az ilyen ingatlanok szinte soha nem kerülnek piacra. Még megvan hozzá az eredeti öt
hektár föld, és a három kandalló az 1700-as évek végén épült házban. Tartozik hozzá egy gyümölcsös és egy hagyományos vörös istálló (omladozik ugyan, de egy istálló olcsón helyreállítható), ráadásul Litchfield megye egyik legvonzóbb városkájában, Roxburyben található. Kétezerháromszáz lakosa van. De milyen lakosok! Arthur Miller és Alexander Calder itt élt a közelben, ahogy Walter Matthau is. Philip Roth csak mérföldekre lakik innen. És szinte ingyen van: mindössze 1,9 millió. – Túl sok – mondta James hazafelé menet a bérelt autóban. – Tökéletes – ellenkezett Mindy. – És hallottad, mit mondott az ingatlanügynök. Ilyen házak szinte soha nem jelennek meg a piacon. – Ideges leszek, hogy ennyi pénzt költünk el. Egy házra. És rengeteg javítanivaló van rajta. Tudod, mibe kerül az? Százezrekbe. Igen, most éppen van pénzünk. De ki tudja, mit hoz a jövő? Való igaz, gondolta most Mindy, megnyomva az InterCom gombot a telefonján, ki tudja? – Thayer – szólt bele –, befáradna az irodámba? – Mi van már megint? – kérdezte Thayer. Mindy mosolygott. Mr. Thayer Core kellemes meglepetés volt, mert kiderült róla, hogy nemcsak asszisztensnek jó, de hű társa a gonosz, paranoiás, aljas gondolatokkal való üzérkedésben. Saját fiatalkori énjére emlékeztette, és üdítőnek találta a szókimondását. – Nyomtasson ki nekem még valamit – közölte vele. – Színesben. Thayer perceken belül visszatért a ház kinyomtatott ismertetőjével. Mindy hozzátűzte Lola szexrovatának két legújabb, Jamesről szóló bejegyzését, és egy öntapadós címkét ragasztott a tetejére, amelyre ráírta: „CSAXÓLOK”. Azzal átadta az egészet Thayer Core-nak. – Volna szíves elküldetni a férjemnek? Thayer átpörgette a lapokat, elismerően biccentett, és azt mondta: – Ez elkerülhetetlen volt. – Köszönöm – mondta Mindy, és elbocsátotta. Thayer felhívta a futárszolgálatot. Betette a papírokat egy nagy, barna borítékba, és megengedett magának egy halk kacajt. Hónapokon át gúnyt űzött Mindy Goochból, s noha még mindig nevetségesnek találta egy kicsit, azt meg kellett hagyni, hogy tökös egy nő. Egy-két óra múlva Mindy felhívta Jamest. – Megkaptad a küldeményem? – kérdezte. James rémülten makogott valamit. – Nos, gondolkoztam a dolgon – folytatta Mindy. – Meg akarom venni azt a házat. Most azonnal. Egy napot sem vagyok hajlandó várni. Máris felhívom az ingatlanügynököt, és ajánlatot teszek. – Helyes – mondta James, de még attól is félt, hogy lelkesedjen. Mindy hátradőlt a székben, és rátekerte a telefonzsinórt az ujjára. – És a felújítás elkezdésével sem akarok várni. Rengeteg ötletem van. Jut eszembe, hogy állsz az új
könyveddel? Haladsz vele? *** Az Ötödik sugárút 1. penthouse lakosztályában Annalisa Rice a King David-vacsora ülésrendjét tanulmányozta, feljegyezve az asztalszámot a húszoldalas vendéglista valamennyi neve mellé. Szokás szerint időrabló munka volt, de valakinek el kellett végeznie, és most, hogy Connie Brewer helyett Annalisa lett az elnök, ez a kötelezettség is rá hárult. Gyanította, hogy Connie nem akar lemondani a pozíciójáról, de most, Sandy küszöbönálló tárgyalása előtt, a bizottság tagjai nem tartották jó ötletnek Connie részvételét. A jelenléte csak a Véres Mária keresztje körüli botrányra emlékeztetné az embereket, és a riporterek Brewerékről írnának az esemény helyett. Négy nap múlva lesz a gálavacsora, és még látványosabbnak ígérkezik, mint a tavalyi. Rod Stewart lép fel, és Schiffer Diamond vállalta a háziasszony szerepét. Billy halála után Annalisa és Schiffer közel került egymáshoz, és addig vigasztalták egymást a közös barátjukért érzett gyászban, hogy barátság alakult ki köztük. Mivel mindketten közismert figurák voltak, volt mit megosztaniuk egymással. Schiffer felajánlotta Annalisának a sajtósát, Karent; Annalisa ezt az őrült stylist, Norine bemutatásával viszonozta. A zárdafőnöknő forgatása éppen szünetelt, így Schiffernek gyakran volt ideje felugrani egy késő délelőtti kávéra, amit Annalisa teraszán fogyasztottak el; néha Enid is csatlakozott hozzájuk. Annalisa élvezte ezeket az együttléteket. Enidnek igaza volt – egy társasház olyan, mint egy család, és a többi lakó furcsaságai jó alkalmat adtak az ártatlan évődésekre. – Mindy Gooch végül megfogadta a tanácsomat, és felvette Thayer Core-t – jelentette be egyik délelőtt Enid. – Így aztán soha többé nem fog gondot okozni. Jamesnek ellenben viszonya van Lola Fabrikanttel. – Szegény lány – jegyezte meg Schiffer. – Mindy vagy Lola? – kérdezte Annalisa. – Mindkettő – mondta Schiffer. – Loláért nem kár – kiáltott fel Enid. – Az a lány egy férjvadász. Rosszabb, mint Flossie Davis. Arra hajtott, hogy bejusson ebbe a házba, és Philip pénzét költse. – Nem gondolod, hogy egy kicsit kegyetlen voltál hozzá, Enid? – kérdezte Schiffer. – Egyáltalán nem. Az ilyen lányokkal szemben határozottan kell fellépni. Philip háta mögött lefeküdt Thayer Core-ral, ráadásul Philip ágyában csinálta. Szerintem olyan, akár egy vírus… mindig visszatér. – De miért tér vissza? – kérdezte Annalisa. – Merő ostobaságból és dacból. De nem jut vele messzire. Majd meglátjátok – mondta Enid.
Amikor most felidézte ezt a beszélgetést, Annalisa nem tudta hibáztatni Lolát, amiért ebben a házban szeretett volna lakni. Ő is, akárcsak Enid és Schiffer, szerette ezt a házat. Az egyetlen probléma Paul volt. Miután értesült Schiffer és Philip eljegyzéséről, folyton azzal jött, hogy Annalisa beszélje rá Philipet és Enidet a lakásuk eladására, elvégre Philipnek és Schiffernek nagyobb lakásra lesz szükségük, és nyilván Enid is szeretne elköltözni velük együtt. Nem, válaszolta Annalisa. Az volt a terv, hogy Schiffer és Enid lakást cserél, aztán Philip és Schiffer összenyittatja a két tizenkettedik emeleti apartmant. Akkor költözzünk mi egy nagyobb lakásba, ami olyan negyvenmillió dollárba kerül, javasolta Paul. Annalisa erre is nemet mondott. – Az már túlzás lenne, Paul – mondta, azon tűnődve, vajon hol a határa a férje fékezhetetlen nagyobbra és jobbra vágyásának. A vitát elnapolta, hogy Paul egy időre a repülőgép-vásárlás rabja lett – az új G6-é, amit csak két év múlva fognak leszállítani. Paul húszmillió dollárt helyezett letétbe, de keservesen panaszolta, hogy milyen igazságtalan az élet, mert ő csak a tizenötödik a listán, és nem az első. Annalisának feltűnt, hogy egyre kevésbé tudja kordában tartani a megszállottságát; a múltkor hozzávágott egy kristályvázát Mariához, mert nem szólt azonnal két új hal érkezéséről. Egy-egy hal több mint százezer dollárba került, és különleges szállítmányként hozták ide Japánból. De Maria ezt nem tudta, és a halak öt sorsdöntő órán át várakoztak a tartályban, mely idő alatt akár meg is dögölhettek volna. Maria felmondott, és Annalisa kétszázezer dollárt – egyéves fizetést – adott neki, hogy ne tegyen feljelentést. Annalisa ezután két új házvezetőnőt vett fel egy helyett, és úgy tűnt, hogy ez lecsillapítja Pault, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a második házvezetőnő a nap huszonnégy órájában a halak rendelkezésére álljon. Ez kellemetlen volt, de eltörpült amellett, ahogyan Paul Sam iránt viseltetett. – Ő tette – mondta egyik este a vacsoránál. – Az a kis gazember. Sam Gooch. – Ne légy őrült – ellenkezett Annalisa. – Tudom, hogy ő volt – állította Paul. – Honnan? – Ahogy rám néz. A liftben. – Rád néz egy tizenhárom éves fiú. És te tudod, hogy ő tette – mondta Annalisa bosszúsan. – Ráállítottam valakit. Annalisa letette a villát. – Ezt hagyd abba – közölte nyomatékosan. – Huszonhatmillió dollárt vesztettem miatta. – De ugyanannak a napnak a végén százmilliót kerestél. Mi az a huszonhatmillió ahhoz képest? – Huszonhat százalék – válaszolta Paul. Annalisa úgy vélte, hogy Paul túlzott, amikor azt mondta, hogy figyelteti Samet, de néhány nap múlva, amikor lefekvéshez készülődött, felfedezte, hogy Paul egy
olyan dokumentumot tanulmányoz, ami nem emlékeztetett a szokásos táblázatokra és grafikonokra, amelyeket minden este átfutott. – Mi az? – kérdezte. Paul felpillantott. – A jelentés Sam Goochról. A magándetektívtől. Annalisa kikapta a kezéből, és hangosan olvasni kezdte: – A gyanúsított felkereste a Hatodik sugárúti kosárlabdapályát… A gyanúsított tanulmányi kiránduláson volt a Természettudományi Múzeumban… A gyanúsított bement a Park sugárút 742. számú házba, ahol három óráig tartózkodott, majd a Lexington sugárúttól földalattival ment a Tizennegyedik utcáig… Jaj, Paul – kiáltotta Annalisa. Undorodva darabokra tépte a jelentést, és kidobta. – Ezt nem kellett volna – mondta Paul, amikor Annalisa visszafeküdt az ágyba. – Én ugyanezt gondolom rólad – mondta Annalisa, és lekapcsolta a lámpát. Azóta valahányszor Paulra gondolt, görcsbe állt a gyomra. Mintha fordított arányosság lett volna a férje által keresett pénz és a mentális állapota között: minél többet keresett Paul, annál labilisabb lett, és miközben Sandy Brewert lefoglalta a felkészülés a tárgyalásra, nem volt senki, aki rajta tartotta volna a szemét Paulon. Annalisa letette az ülésrendet, és fölment átöltözni. Már megkezdődtek a Sandy tárgyalását megelőző tanúkihallgatások, s mivel azok között voltak, akik látták a keresztet, Annalisa és Paul is felkerült a listára. Pault előző nap hallgatták meg, és az ügyvédje tanácsára azt vallotta, hogy nem emlékszik sem arra, hogy látta volna a keresztet, sem arra, hogy beszéltek volna róla, vagy Billy Litchfield esetleges szerepéről. Ami azt illeti, Billy Litchfieldre sem nagyon emlékszik, annyit tud róla, hogy a felesége ismerőse volt. Sandy Brewer is jelen volt a kihallgatáson, és megkönnyebbülést jelentett a számára, hogy Paulnak ilyen rossz a memóriája. De Paul nem tudta azt, amit Annalisa, és a helyzetét tovább nehezítette, hogy az ügyvédje értesülése szerint Connie Brewer is ott lesz a ma délutáni kihallgatáson. Hónapok óta most fog először találkozni Connie-val. Annalisa egy fehér gabardin nadrágkosztümöt választott, amit Billy is helyeselt volna. Mindig keserű lett újabban a szájíze, ha rá gondolt. A halála értelmetlen és fölösleges volt. Egy tárgyalóban tartották a meghallgatásokat Brewerék ügyvédeinek irodájában. Sandy nem volt ott, de Connie igen, a Brewerék jogi képviseletét ellátó csapat két tagja között ült. Az asztalfőn az államügyész foglalt helyet. Connie sápadt volt, és rémültnek tűnt. – Kezdhetjük, Mrs. Rice? – kérdezte az ügyész. Rosszul szabott öltönyt viselt, és kelések voltak a bőrén. – Látta valaha Véres Mária keresztjét? Annalisa Connie-ra nézett, aki lesütött szemmel a kezét bámulta. – Nem tudom – válaszolta. – Hogy érti azt, hogy nem tudja? – Connie mutatott nekem egy keresztet, de azt nem tudom, hogy Véres Mária
keresztje volt-e vagy sem. – Mit mondott róla? – Azt, hogy egy királynőé volt. De bárhonnan származhatott. Én bizsunak néztem. – Beszélt valaha Billy Litchfielddel a keresztről? – Nem – hazudta Annalisa határozottan. Billy meghalt azért a nyavalyás keresztért. Nem elég ez? Még egy óráig kérdezgették Annalisát, aztán elbocsátották. Connie elkísérte a lifthez. – Köszönöm, hogy vállalkoztál erre – motyogta. – Jaj, Connie – ölelte át Annalisa. – Ez a legkevesebb. Hogy vagy? Ebédelhetnénk együtt? – Talán – felelte Connie bizonytalanul. – Ha ennek vége. – Hamarosan vége lesz. És minden rendbe jön. – Nem tudom – mondta Connie. – Az FCC eltiltotta Sandyt a kereskedéstől, mert eljárás folyik ellene, így nem jutunk pénzhez. Meghirdettem a lakást eladásra. Az ügyvédi költségek borzalmasan magasak. Még ha Sandyt felmentik is, nem tudom, akarok-e még New Yorkban élni. – Sajnálom – mondta Annalisa. Connie vállat vont. – Ez is csak egy hely. Azon gondolkodom, ne költözzünk-e egy olyan államba, ahol senki sem ismer minket. Például Montanába. Aznap este, amikor Paul hazajött, Annalisa megpróbálta elmesélni neki a napját. Fölment a dolgozószobájába, és az óriási akvárium előtt találta a férjét, ahogy a halait bámulja. – Connie azt mondja, hogy el fogja adni a lakásukat – kezdte Annalisa. – Tényleg? – kérdezte Paul. – Mennyit kérnek érte? A felesége megdöbbenve nézett rá. – Erről nem volt szó. Bizonyos okból nem találtam illendőnek megkérdezni. – Esetleg megvehetnénk – mondta Paul. – Nagyobb, mint a miénk. És szorult helyzetben vannak, így valószínű, hogy jó áron juthatnánk hozzá. Esnek az ingatlanárak. Sietniük kell az eladással. Annalisa rámeredt a férjére, és görcs állt a gyomrába a félelemtől. – Paul – mondta óvatosan –, én nem akarok elköltözni. – Az lehet – válaszolta Paul, anélkül, hogy levette volna a szemét a halairól –, de nekem van pénzem. Vagyis én döntök. Annalisa megmerevedett. Lassan mozogva, mintha tartana Paul kiegyensúlyozatlanságától, és már nem bízna abban, hogy normális emberként reagálna, araszolni kezdett az ajtó felé. Ott megállt, és halkan ennyit mondott: – Ahogy akarod, Paul – azzal becsukta maga után a vastag szárnyas ajtót. ***
A következő reggel Lola Fabrikant dél körül ébredt, kóvályogva és enyhe másnapossággal. Kikecmergett az ágyból, bevett egy fájdalomcsillapítót, aztán a pici fürdőszobában megvizsgálta az arcát. Az előző este, egy híres rapper születésnapján elfogyasztott alkoholmennyiség dacára olyan üde volt a bőre, mintha most érkezett volna vissza egy wellnesskúráról. Az utóbbi hónapokban megtanulta, hogy bármit tesz is magával, vagy bármit ken is a testére, az nem látszik meg az arcán. A lakásáról sajnos nem mondhatta el ugyanezt. A fürdőfülke gyászosan festett, a szanaszét szórt krémekkel, kencékkel és szépítőszerekkel. A La Perla bugyimelltartó szett összegyűrve hevert a padlón a vécécsésze mellett, ahová ledobta, hogy ne felejtse el kimosni. De újabban soha nem volt ideje semmilyen házimunkára, és a lakás egyre inkább disznóóllá vált (ahogy James Gooch nevezte). – Akkor szerezz nekem egy takarítónőt – vágott vissza Lola, nem mulasztva el hozzátenni, hogy a jelek szerint a lakás állapota nem riasztja vissza Jamest attól, hogy oda járjon. Lola belépett a műanyag zuhanyfülkébe, ami olyan szűk volt, hogy folyton beverte a könyökét hajmosás közben. Erről megint eszébe jutott, hogy mennyire utálja ezt a helyet. Még Thayer Core-nak is sikerült nagyobb lakást szereznie egy jobb környéken, és erre rendszeresen hivatkozott is. Amióta Mindy Goochnak dolgozik, sótlan alak lett, akit csak az előmenetele érdekel, pedig nem több, mint dicső alkalmazott, hiába nevezi magát partnernek a névjegykártyáján. Lola még találkozgatott vele, de csak késő este. Egy-egy hosszúra nyúlt bulizás után rájött, hogy üres lakásba kell hazamennie, és elviselhetetlennek érezve a magányt felhívta Thayert, hogy hadd aludjon nála. A fiú általában beleegyezett, de reggel fél kilenckor kitette, közölve, hogy nem szívesen hagyná egyedül a lakásában, mert végre egy rendes helyen lakik, és azt akarja, hogy ez maradjon is így. Balzsamot kenve a hajára Lola azzal bátorította magát, hogy hamarosan neki is nagyobb lakása lesz. Aznap délután meghallgatásra készült egy reality műsorba. A Szex és New York filmváltozata nagy siker volt, és most a producerek valóságshow-t terveztek belőle. Olvasták a szexrovatát, és a Facebook-oldalán kapcsolatba léptek vele, hogy behívják meghallgatásra, mert alkalmasnak találták Samantha szerepére. Lola igent mondott, és elképzelni sem tudta, hogy nem ő kapja meg a szerepet. A múlt hét óta már ott látta magát a Star magazin címlapján, mint azokat a lányokat, akik a Hillsben játszottak. Híresebb lesz, mint Schiffer Diamond – most aztán megmutatja Philipnek és Enid Merle-nek! Az első dolga lesz, hogy a pénzből lakást vesz az Ötödik sugárút 1.-ben. Még ha csak egy kicsi, egy hálószobásra futja is. Életük végéig kísérteni fogja Philipet, Enidet és Schiffer Diamondot. A meghallgatás kettőkor volt, így bőven maradt még ideje új ruhát venni és felkészülni. Törülközőbe csavarva magát elővett egy cipősdobozt az ágy alól, és megszámolta a pénzét. Beletelt néhány napba, hogy összeszedje magát Enid
támadása után, de végül sikerült, olyannyira, hogy Marquee elé állt, hangsúlyozva, hogy ő most már tényleg híres, és több pénz jár neki. Ötezer dollárt kért, amitől a pasas hisztériás rohamot kapott, de végül belement, hogy kétezer dollárra emelje a fizetségét. Ez eddig összesen nyolcezer dollár; ott volt még az a tízezer, amit Philip Oaklandtől kapott, és James Gooch rendszeres, kétezer dolláros juttatásai. Mivel a lakbért és a szolgáltatásokat James fizette, Lola tizenkétezer dollárt tudott megtakarítani. Most háromezer dollárt vett magához százas bankjegyekben, amit Alexander McQueennél tervezett elkölteni valami igazán dögös cuccra. Belépve a butikba a Tizennegyedik utcában, azonnal megakadt a szeme egy oldalt csatos, antilop combcsizmán. Amikor felpróbálta, az eladónő nem győzött lelkendezni, hogy mintha neki találták volna ki, és Lolának több sem kellett, hogy elszánja magát. Megvette a csizmát, ami kétezer dollárba került, és egy óriási dobozban hazavitte. A lábára húzta, és felvette hozzá azt a Hervé Légerbandázsruhát, amit néhány héttel ezelőtt vásárolt meg. A hatás lenyűgöző volt. – Szédületes! – mondta ki Lola hangosan. Elégedetten taxiba vágta magát, noha csak hét sarokra volt tőle a meghallgatás, egy ismert castingos irodájában. Az épületben beszállt a liftbe, és vagy nyolc másik lánnyal találta magát összezsúfolva, akik nyilván mind a meghallgatásra jöttek. Lola felmérte őket, és úgy döntött, hogy bármelyiknél jobban néz ki, és nincs miért aggódnia. Amikor kinyílt a liftajtó a tizennegyedik emeleten, további fiatal nők seregét látta, minden létező típusban, akik sorban álltak a folyosón a fal mellett. Ez valami tévedés lesz. A sor bekígyózott egy ajtón, egy kis váróhelyiségbe. Megjelent egy lány listával a kezében. Lola megállította. – Elnézést – mondta. – Lola Fabrikant vagyok. Kettőre hívtak be meghallgatásra. – Sajnálom, de ez egy nyílt szereplőválogatás – felelte a nő. – Ki kell várnia a sorát. – Én nem szoktam sorban állni – mondta Lola. – Saját szexrovatom van. A producerek személy szerint kerestek meg. – Ha nem áll be a sorba, nem fogják meghallgatni. Lola pufogott, de beállt a sor végére. Két óra hosszat ácsorgott. Végül, miután lassan bejutott a váróhelyiségbe, ő következett. Belépett a szobába, ahol négy ember ült egy hosszú asztal mögött. – Neve? – kérdezte az egyik. – Lola Fabrikant – válaszolta hátravetve a fejét. – Van önéletrajza és fotója? – Nekem az nem kell – vetette oda Lola meglepődve, hogy nem tudják, ki ő. – Saját online rovatom van. A fényképemmel jelenik meg minden héten. Azt mondták, hogy üljön le egy kis székre. Egy férfi videokamerával vette, miközben a producerek kérdéseket tettek föl neki.
– Miért jött New Yorkba? – Én… – Lola kinyitotta a száját, és úgy is maradt. – Kezdjük elölről. Miért jött New Yorkba? – Mert… – Lola megpróbálta folytatni, de túl sok volt a lehetséges válasz. Beszéljen nekik a Windsor Fenyvesről, és arról, hogy mindig is úgy gondolta, nagy dolgokra született? Vagy ez túl arrogánsan hangzana? Talán Philip Oaklanddel kellene indítania. Vagy azzal, hogy hányszor képzelte el már magát a Szex és New York egyik szereplőjének. De ez nem teljesen igaz. Azok a nők már öregek, ő pedig fiatal. – Nos, Lola? – kérdezte valaki. – Igen? – kérdezett vissza. – Válaszolna a kérdésre? Lola elvörösödött. – Azért jöttem New Yorkba – kezdte erőlködve, aztán csődöt mondott az agya. – Köszönjük – mondta az egyik producer. – Hogyan? – kérdezte megdöbbenve. – Elmehet. – Ennyi volt? – Igen. Lola felállt. – Akkor ennyi? – Igen, Lola. Nem maga az, akit keresünk, de köszönjük, hogy ide fáradt. – De… – Köszönjük. Amikor kinyitotta az ajtót, hallotta, hogy azt mondja valaki: – A következőt. Lola összezavarodva szállt be a liftbe. Mi volt ez az egész? Elszúrta? Ahogy hazafelé tartott a Kilencedik sugárúton, előbb tompának érezte magát, aztán dühösnek, aztán kisemmizettnek, mintha meghalt volna valakije. Fölfelé baktatva a lakásához vezető kopott lépcsőfokokon, az jutott eszébe, nem ő-e az a valaki, aki most meghalt. Ledobta magát a vetetlen ágyra, és a nagy barna szélű beázásfoltot bámulta a plafonon. Az egész jövőjét erre a meghallgatásra alapozta – arra, hogy ő kapja a szerepet. És most, két órával később, mindennek vége. Mit kezdjen most az életével? Hasra fordult, és megnézte az e-mailjeit. Az egyikben az anyja kívánt neki sok szerencsét a szereplőválogatásra, meg Jamestől kapott egy SMS-t. James, gondolta. Legalább ő ott van neki. „Hívj fel” – írta James. Lola beütötte a számát. Már majdnem öt óra volt, ami azt jelentette, hogy kicsit késő van a híváshoz, mivel a felesége korán ér haza, de Lolát nem érdekelte. – Halló – szólt bele James fojtott hangon. – Én vagyok az, Lola.
– Mindjárt visszahívlak. – Oké – mondta Lola. Fintorogva kinyomta a telefont, és ledobta az ágyra. Aztán róni kezdte a szobát, ide-oda járkálva az olcsó állótükör előtt, amit a csupasz falnak támasztott. Istenien néz ki – hová tették a szemüket azok a producerek? Miért nem látták meg benne azt, amit ő lát? Hunyorogva rázogatta a fejét, hogy megállja sírás nélkül. New York igazságtalan hely. Egyszerűen igazságtalan. Már egy éve itt van, és semmi nem alakult úgy, ahogy akarta. Sem Philip, sem a „karrierje”, de még Thayer Core sem. Megszólalt a telefon – James volt az. – Mi van? – szólt bele Lola ingerülten. De aztán eszébe jutott, hogy pillanatnyilag James az utolsó megmaradt esélye, és meglágyította a hangját. – Nem akarsz átjönni? – kérdezte. James kivitte sétáltatni Skippyt, mivel nem merte otthonról hívni Lolát. – Meg kell beszélnem veled valamit – mondta feszülten. – Akkor gyere ide – válaszolta Lola. – Nem lehet – suttogta James körülnézve, hogy nem hallja-e valaki. – Rájött a feleségem. Hogy te meg én… – Micsoda? – visította Lola. – Nyugodj meg – mondta James. – Felfedezte a szexrovatodat. És nyilván el is olvasta. – Mit akar csinálni? – kérdezte Lola kíváncsian. Ha Mindy elválik Jamestől, az új lehetőségeket nyit meg előtte. – Nem tudom – motyogta James. – Eddig még nem mondott semmit. De majd fog. – Mégis, mit mondott? – kérdezte Lola növekvő ingerültséggel. – Csak azt, hogy meg kell vennünk egy házat. Vidéken. – És? – rántotta meg a vállát Lola. – Elválsz tőle, ő vidéken fog lakni, te meg a városban maradsz. – És én odaköltözöm, tette hozzá gondolatban. James habozott. – Ez azért nem ilyen egyszerű. Mindy és én… tizenöt éve vagyunk már házasok. Van egy fiunk. Ha elválunk, ő kapja mindennek a felét. És az sem biztos, hogy én el akarok válni. Már írom a következő könyvemet, és nem szeretnék elszakadni a fiamtól. Lola félbeszakította. Metsző hangon tette föl a kérdést: – Miről is beszélünk, James? – Azt hiszem, hogy nem találkozhatunk többet – hadarta James. Lolának egyszerre elege lett. – Te meg Philip Oakland – üvöltötte. – Egyformák vagytok. Beszari alakok. Undorodom tőled, James. Undorítóak vagytok mind.
ÖTÖDIK FELVONÁS
21 Sandy Brewer tárgyalása elé időzítve a New York Times cikksorozatot szentelt Véres Mária keresztjének. Egy neves történész azt állította, hogy a kereszt nemcsak egy bűncselekménynek volt az oka, hanem még soknak az eltelt négy évszázad során, a gyilkosságot is beleértve. Egy papot, aki a 18. századi Franciaországban felügyelt a kincsre, bottal vertek agyon a sekrestye kirablói. Az ellopott tárgyak jegyzékén olyasmik szerepeltek a kereszt mellett, mint négy frank és egy ágytál. A rablóknak valószínűleg fogalmuk sem volt arról, mihez jutottak, mert egy ócskásnak akarták eladni. Ezután egy özvegy hercegnő, Hermione Belvoir tulajdonába vándorolt a kereszt, de a halálakor ismét nyoma veszett. Most újra felbukkant, és Sandy Brewer műkincstolvajként áll bíróság elé. Ha Billy élne, emlékeztette magát Annalisa, valószínűleg magára vállalná a felelősséget a bűntettért. De a halott nem tud beszélni, és a védelem nem volt képes fellelni azt a titokzatos fadobozt, amelyet Mrs. Houghton Billyre hagyott – ami azt illeti, semmit sem találtak, ami összekötné Billyt a bűnténnyel. Így a vádhatóság Sandy Brewert kaparintotta a markába. Megpróbált vádalkut kötni, több mint tízmillió dollárt is hajlandó lett volna büntetésként fizetni, de a kereszt felfedezését követő hónapokban meredeken zuhant a részvénypiac, ahogy az olaj ára felszökött, és tisztes emberek sokasága veszítette el a házát vagy a nyugdíj-megtakarításait. Recesszió fenyegetett. A társadalom, közölte az államügyészi hivatal, a botrányosan gazdag kockázatialap-kezelő fejét követelte, akinek nem volt elég, hogy elnyelje a kisemberek pénzét, de még egy másik ország nemzeti kincsét is ellopta. Az ügy folyományaként Mrs. Houghton iránt is feléledt az érdeklődés. Jótetteit, személyiségét és motivációit szintén a Times taglalta egy komoly cikkben. A hetvenes években, amikor a Metropolitan Múzeum az összeomlás szélére került, Mrs. Houghton mentette meg a patinás intézményt egy bőkezű, tízmillió dolláros adománnyal. Ám újra megindult a szóbeszéd, hogy ő vette el Véres Mária keresztjét. Öreg hölgyeket interjúvoltak meg, köztük Enidet, akik még ismerték Mrs. Houghtont, és mindannyian a leghatározottabban állították, hogy Louise képtelen lett volna ilyesmire. Valakinek eszébe jutott, hogy Flossie Davis indította el a pletykát, és egy riporter Flossie-t is megpróbálta kérdőre vonni, de Enid közbeavatkozott. Flossie már nagyon öreg, szellemileg leépült, mondta, és könnyen felizgatja magát. Az interjú a szó szoros értelmében megölhetné. A Sotheby’s kihasználva a helyzetet aukciót rendezett Mrs. Houghton ékszereiből. Mivel Annalisát egyre jobban érdekelte a lakás előző tulajdonosa, elment megnézni a kiállított tárgyakat. Nem volt oda különösebben az ékszerekért,
de ahogy megszemlélte a tárlókban Mrs. Houghton nagyszabású kollekcióját, megrohanták az érzelmek. A hagyományok átörökítésének egymásba kapcsolódó láncolata nyűgözte le, ahogy az egyik nő élete egy másikéban folytatódik. Ezért adják tovább az anyák az értéktárgyaikat a lányaiknak, gondolta. És a vagyontárgyakkal együtt a hatalmat is átadják. De főként a hovatartozásról van szó, döntötte el Annalisa, mert a dolgoknak megvan a maguk megfelelő helye. Mrs. Houghton ékszerei oda tartoznak, ahol mindig is voltak, az Ötödik sugárút 1. penthouse lakosztályához. Bőszen licitált az árverésen, és tizenkét darabot sikerült megszereznie. Amikor hazavitte az ékszereket, és betette őket a nagy bársonydobozba a szekreter tetején, az a különös érzése támadt, hogy a lakás most lett majdnem teljes. A King David gálavacsora estéjén akarta először viselni Mrs. Houghton ékszereit. Közel hajolva a tükörhöz a hatalmas márvány fürdőszobában, feltette a gyémánt és igazgyöngy fülbevalót, majd hátralépett, hogy felmérje a hatást. A nagy igazgyöngyök természetes sárgák voltak, és tökéletesen illettek gesztenyebarna hajához és szürke szeméhez. Erről megint az eszébe jutott Billy, aki nagyon elégedett lenne a lakással, és vele is. A fülbevalót igazgatva rémülten hallotta meg Paul hangját. – Mire gondolsz? – kérdezte. Annalisa odapillantva látta, hogy az ajtóban áll, és őt bámulja. – Semmire – válaszolta gyorsan, aztán hozzátette: – Hát te mit keresel itthon? Nem úgy volt, hogy a gálán találkozunk? – Meggondoltam magam – felelte Paul. – Ez a mi nagy esténk, az jutott eszembe, hogy együtt kéne mennünk. – Kedves tőled. – Nem tűnsz boldognak. – Pedig az vagyok, Paul. Csak Billy Litchfieldre gondoltam. – Már megint? – kérdezte Paul. – Már megint – ismételte meg Annalisa. – A barátom volt. Valószínűleg mindig is rá fogok gondolni. – Miért? – kérdezte Paul. – Hiszen meghalt. – Igen, meghalt – felelte gúnyosan Annalisa, és megkerülve Pault bement a hálószobába. – De ha nem kapják el Sandyt, még mindig élne. – Kinyitotta a gardróbját. – Nem kellene készülődnöd? – Mi köze volt ehhez Billynek? – kérdezte Paul. Levette a cipőjét, és a nyakkendőjét bogozta. – Azt akarom, hogy ne gondolj többé Billy Litchfieldre. – Mi vagy te, gondolatrendőrség? – Ideje továbblépni – mondta Paul az ingét gombolva. – Billy adta el Sandynek a keresztet – közölte Annalisa. – Sandy talán el is mondta
neked. Paul vállat vont. – Nem mondta. De minden üzleti manőverben általában van egy véletlen elem, amit nem lehet előre látni. Itt Billy Litchfield lehetett ez az elem. – Most meg miről beszélsz, Paul? – kérdezte Annalisa, aki egy pántos arany tűsarkúval lépett ki az öltözőszobából. – Milyen üzleti manőverről? – Kinyitotta az ékszerdobozt, és kivett belőle egy platina-gyémánt karkötőt, amely szintén Mrs. Houghtoné volt. – Sandy Brewerről – mondta Paul. – Ha én nem iktatom ki, akkor te most nem állnál itt Louise Houghton ékszereivel. Annalisa megdermedt. – Ezt hogy értsem? – kérdezte a karkötőn matatva. – Ugyan már – mondta Paul. – Tudtad, hogy Sandy valószínűleg a kirúgásomra készült? Amiatt a gikszer miatt. A kínai tranzakcióban. De honnan tudhattam volna, hogy Billy Litchfieldnek köze volt Sandy Brewerhez és a kereszthez? Bár ha visszamegyünk a hiba eredetéhez, akkor Sam Gooch tehet róla. Ha Sam nem vágja el a drótokat, nem kellett volna azt tennem, amit tettem. – Mit tettél, Paul? – kérdezte Annalisa halkan. – Küldtem egy e-mailt a Timesnak a keresztről – mondta Paul kifeszítve a nyakát, hogy a gallérja alá tegye a csokornyakkendőt. – Gyerekjáték volt – mondta a nyakkendőt igazgatva. – Egyszerű dominózás. Megböksz egyet, és eldől az egész. – Azt hittem, hogy Craig Akio küldte az e-mailt – mondta Annalisa ügyelve a hangjára. – Az is gyerekjáték volt – felelte Paul. – Bárki csinálhat magának hamis postafiókot. – Belebújt a szmokingjába. – Ragyogó húzás volt… de szerencse is. Mert így két embertől szabadultam meg egy csapásra. Azt a látszatot keltve, hogy ők intézték el egymást. – Te jó ég, Paul – mondta Annalisa, és kissé megremegett a hangja. – Senki sincs biztonságban körülötted? – Ebben a házban senki – mondta Paul, és bement az öltözőszobájába. – Azt még ki kell találnom, hogyan tegyem ki innen Mindy Goochot és azt a csirkefogó fiát. Ha ők már eltűntek, visszaadom a lakásuknak az eredeti fényét… garázs lesz belőle. Belebújt a szmokinghoz való lakkcipőbe, és a karját nyújtotta. – Kész vagy? – kérdezte, látva, hogy Annalisa még mindig a karkötővel ügyetlenkedik. – Hadd segítsek. – Nem! – csattant fel Annalisa, és hátralépett. Ugyanabban a pillanatban a helyére pattant a kapocs, s Annalisa gyorsan összeszedve magát odamutatta a csuklóját. – Már meg is van. Egyedül is ment – mondta ideges nevetéssel. ***
Az első dolog, amit Annalisa megtett, miután átvette a King David-gála szervezőbizottságának vezetését, hogy a felújított Plazába költöztette az eseményt. Kiszállva a limuzinból, amit Annalisa küldött érte, Enid helyeslően bólintott. A nagynevű szálloda újranyitása talán a régi New Yorkot is visszahozza, gondolta, lassan lépkedve a főbejárathoz vezető vörös szőnyegen. Kétoldalt paparazzók álltak, és amikor meghallotta, hogy a nevét kiáltják, Enid kis időre megállt, biccentett frizurás fejével, és elégedetten nyugtázta, hogy a fotósok még mindig le akarják fényképezni. Belépve skót dudások álltak sorfalat. Előlépett egy fekete öltönyös fiatalember, és karonfogta. – Üdvözlöm, Ms. Merle – mondta. – Annalisa Rice kért meg, hogy kísérjem fel. – Köszönöm – felelte Enid. Philip vele akart tartani, mint a régi időkben, de Enid elutasította. Remekül megvan ő egyedül is, ráadásul Philip most már vőlegény, és a menyasszonyát kell kísérnie. Ideje továbblépni, győzködte Enid. Így hát Philip és Schiffer előrement, hogy nyilatkozzon a sajtónak. Az eseményt az arany és fehér bálteremben rendezték, ahová három lépcsősor vezetett fel. Enid mindig a márványlépcsőn ment, ami olyan volt, akár egy mozidíszlet, de a kedves fiatalember most a liftekhez terelte. Enid fejcsóválva szállt be a fémszekrénybe. – Valahogy nem ugyanaz a hatás – jegyezte meg. – Parancsol? – kérdezte a fiatalember. – Nem érdekes. Felejtse el. Egy tágas előtérre nyílt a liftajtó, ahol az ilyen eseményeken koktélt szolgáltak fel, és Enid máris jobban érezte magát, látva, hogy semmi sem változott. Aztán megjelent Annalisa Rice, és két felől arcon csókolta. – Úgy örülök, hogy eljöttél. – Ki nem hagytam volna, drágám – mondta Enid. – Az első nagy jótékonysági rendezvényed. Amikor te vagy a bizottság feje. Mondasz beszédet? A bizottsági elnök mindig mond beszédet. – Igen. Írtam valamit délután. – Jó kislány – mondta Enid. – Ideges vagy? Nem kell. Már az elnökkel is találkoztál, emlékszel? Annalisa megfogta Enid karját, és félrevonta a teremben. – Paul csinált valami szörnyűt. Most tudtam meg. Kicsúszott a száján, miközben készülődtünk… Enid elhallgattatta. – Bármi is az, verd ki a fejedből. Ne foglalkozz vele. Most úgy kell tenned, mintha minden csodálatos volna, nem számít, hogy mit érzel. Ezt várják tőled az emberek. – De… – Billy Litchfield ugyanezt mondaná most – hívta fel a figyelmét Enid. Látva a rémületet Annalisa szemében, bátorítóan megveregette a karját. – Ügyelj az arckifejezésedre, drágám. Így már jobb. És most indulj. Egy egész teremnyi ember szeretne szót váltani veled.
– Köszönöm, Enid – mondta Annalisa. Elindult, Enid pedig belépett a terembe. Fehérrel terített hosszú asztalok álltak a falak mentén a néma, aukcióra kitett tételekkel. Enid megtorpant egy óriási jacht színes, nagyméretű fotója előtt. Mellette a hajó leírása és az ív, amelyen a tétek megjelölésével licitálni lehetett rá. „The Impressor – olvasta Enid. – Kétszázötven láb hosszú szuperjacht. Négy főkabin kétszemélyes ággyal. Tizenkét fős személyzet, köztük jóga- és búvároktató. Júliusban bérelhető. A licit heti kétszázötvenezer dollárról indul.” Enid fölpillantott, és Paul Rice-t látta meg maga mellett. – Licitálnia kellene rá – mondta Enid. Paul valamiért dühösen nézett rá, de Enid úgy vélte, hogy valószínűleg így szokott reagálni, ha alig ismert emberek szólítják meg. – Igen? – kérdezte Paul. – Miért? – Mindenki tud az akváriumáról, drágám – felelte Enid. – Nyilvánvalóan szereti a halakat. És búvároktató is van a fedélzeten. Az óceán olyan, mint egy hatalmas akvárium. Búvárkodott valaha? – Nem – mondta Paul. – Úgy hallottam, hogy nagyon könnyű megtanulni – szólt vissza Enid elmenőben. A gong a vacsora kezdetét jelezte. – Nini! – harsant fel Philip kiáltása, aki most szúrta ki a nagynénjét a tömegben. – Egész este kerestelek. Hol voltál? – Csak beszélgettem egy kicsit Paul Rice-szal. – Mi a fenének tettél ilyet? Azok után, hogy annyi bajt okozott a házban. – Kedvelem a feleségét – jelentette ki Enid. – Nem gondolod, hogy csodás lenne, ha Paullal történne valami, és Annalisa egyedül maradna a lakásban? – Gyilkosságot tervelsz? – nevetett Philip. – Ugyan, dehogy, drágám – válaszolta Enid. – De történt már ott ilyen. – Gyilkosság? – csóválta a fejét Philip. – Nem, drágám. Csak baleset. Philip a szemét forgatva a főasztalhoz vezette. Annalisa és Paul asztalánál volt a helyük, s természetesen Schiffernek is, meg még néhány embernek, akit Enid nem ismert, de úgy tűnt, hogy Paul üzlettársai. Schiffer Paul és Philip között ült, Enid pedig Philip másik oldalán. – Pazar rendezvény – próbált meg Schiffer beszélgetést kezdeményezni Paullal. – Jót tesz az üzletnek. Ennyi – válaszolta Paul. Philip Schiffer hátára tette a kezét, megérintve a tarkóját. Schiffer odahajolt, és futólag megcsókolták egymást. Annalisa feltámadó irigységgel figyelte őket az asztal túloldaláról. Köztük már nincs ez meg Paullal, gondolta. Miközben felállt, hogy elmondja a beszédét, azon tűnődött, hogy akkor mi van köztük. Elindult a pódiumra. Előtte, a súgógépen ott volt a szövege. Annalisa végignézett az arcok tengerén. Néhányan várakozóan fordultak felé, mások önelégült képpel
dőltek hátra a székben. Miért is ne lehetnének önelégültek, gondolta Annalisa. Itt mindenki gazdag. Helikopterük, repülőgépük, vidéki házuk van. És műtárgyaik. Rengeteg műtárgyuk. Akárcsak neki és Paulnak. A férjére pillantott. Dobolt az ujjaival az asztalon, mintha alig várná, hogy véget érjen az este. Annalisa vett egy nagy levegőt, és eltérve a megírt szövegtől azt mondta: – Ezt az estét szeretném Billy Litchfieldnek ajánlani. Paul felkapta a fejét, de Annalisa folytatta. – Billy a pénz helyett a művészetnek szentelte az életét, ami valószínűleg borzalmasan hangzik azoknak a fülében, akik a pénzvilágban működnek. De Billy tisztában volt a művészet valóságos értékével… ami nem egy festmény árában fejeződik ki, hanem abban, amit a léleknek ad. A mai este minden adománya olyan gyermekeké lesz, akik nem találkoznak a művészettel az életükben. De a King David Alapítvány változtatni tud ezen. Annalisa elmosolyodott, levegőt vett és folytatta: – Tavaly több mint húszmillió dolláros felajánláshoz jutottunk. Ma este még többet szeretnénk összegyűjteni. Ki az, aki kész felállni, hogy megtegye az első felajánlást? – Én – mondta egy elöl ülő férfi. – Félmillió dollár. – Innen is félmillió – mondta egy másik. – Egymillió dollár – kiáltotta valaki. – Kétmilla. Nem akarván alulmaradni, Paul is felállt. – Ötmillió dollár – mondta. Annalisa rábámult, de az arca kifejezéstelen maradt. Aztán bólintott, és érezte, hogy átfut rajta az izgalom. Tovább érkeztek a felajánlások. – Ötmillió, innen is! – kiáltotta egy másik férfi. Tíz perc alatt lezajlott az egész. Harmincmillió dollár gyűlt össze. Ah, gondolta. Tehát így megy ez. Miután visszatért a helyére, Enid kinyújtotta a kezét és megfogta a csuklóját. Annalisa odahajolt, hogy hallja, amit mond: – Szép volt, drágám – suttogta Enid. – Mrs. Houghton sem csinálhatta volna szebben. – Aztán Paulra pillantott, és még közelebb vonva Annalisát, azt súgta: – Nagyon hasonlítasz rá, drágám. De ügyelned kell arra, hogy ne menj túl messzire. *** Hat héttel később Annalisa Rice a szuperjacht korlátján áthajolva figyelte, ahogy Paul és a hajó alapfelszereléséhez tartozó búvároktató eltűnik a víz alatt a Nagykorallzátonynál. Megfordult, és szinte ugyanabban a pillanatban ott termett mellette a tizenkét fős személyzet egyik tagja. – Parancsol valamit, Mrs. Rice? Esetleg egy jeges teát? – Egy jeges tea jólesne. – Mikorra kéri az ebédet? – kérdezte a fiatal nő.
– Amikor Mr. Rice visszatér. Egy óra körül. – Délután is merülni fog? – Remélem, nem – válaszolta Annalisa. – Nem volt szó róla. – Nem, asszonyom – bólintott a lány, és bement a hajókonyhába a teáért. Annalisa két sor lépcsőt megmászva felkapaszkodott a felső fedélzetre, ahol nyolc nyugágy állt egy kis úszómedence körül, amelynek egyik végében fedett kabána volt további nyugszékekkel, a másik végében pedig egy bár. Annalisa leheveredett az egyik nyugágyba a napon, és kopogott az ujjával a tíkfa kereten. Unatkozott. Szörnyű gondolat volt ez, különösen egy olyan embertől, aki egy hatalmas szuperjachton vakációzik. Egy szinttel feljebb, a legfelső fedélzeten egy helikopter, egy versenymotorcsónak, több vízisí és egyéb sportfelszerelés sorakozott, és ő bármelyikkel elszórakozhatott volna. De nem érdekelték. Már két hete tartózkodtak Paullal a jachton, és alig várta, hogy visszatérjenek az Ötödik sugárút 1.-be, ahol legalább napközben távol lehetett volna Paultól. Paulnak viszont esze ágában sincs még hazamenni, gondolta. Beleszeretett az új hobbijába – a búvárkodásba –, és nem volt hajlandó megrövidíteni a nyaralást. Kétmillió dollárt költött a jacht megszerzésére, közölte, százezer dollárral túllicitálva a King David-gála többi vendégét, és kapni akart valamit a pénzéért. Annalisa ne is próbáljon meg vele vitatkozni, mert úgysincs semmi értelme. Különben is, tette hozzá, az alattuk lakó öreg hölgy – hogy is hívják? Valami Enid – javasolta, hogy licitálnia kellene a jachtra. Annalisa ezt furcsának találta, Enidnek azzal a megjegyzésével együtt, hogy ne menjen túl messzire. Nem értette, mire akart célozni Enid, de abban biztos volt, hogy el akarta távolítani Pault az épületből. Talán úgy vélekedett, hogy egy hónap Paul Rice nélkül is több a semminél. De Enidnek nem kellene aggódnia. Valószínűleg megkapja, amit akar, mert Paul folyton arról beszél, hogy amint visszamennek, eladja a lakást. – Túl kicsi nekünk – panaszolta. – Hiszen csak ketten vagyunk – vetette ellen Annalisa. – Mennyi hely kell neked, hogy átvedd a világuralmat? – Sok – mondta Paul, nem érzékelve a gúnyt. Annalisa mosolygott, és – ahogy újabban gyakran megesett – nem válaszolt. Amióta Paul elmondta neki, hogyan rendezte meg Sandy Brewer megbuktatását, amelynek Billy Litchfield halála is a következménye lett, Annalisa robotpilóta üzemmódban élte túl a napokat, azon töprengve, hogy mit kezdjen Paullal. Már nem tudta, ki ez az ember – csak azt, hogy veszélyes. És amikor felhozta a válás témáját, Paul hallani sem akart róla. – Ha tényleg el szeretnél költözni – kockáztatta meg Annalisa a témát egyik este, miközben Paul a halait etette –, akkor tedd meg. Én megtarthatnám a lakást… – Úgy érted, mintha elválnánk? – kérdezte Paul halkan.
– Nos, Paul, igen. Megesik néha. – És miből gondolod, hogy neked adnám a lakást? – tudakolta Paul. – Én csináltam itt mindent. – Az én pénzemből – vágta oda a férje. – Feladtam érted a karrieremet. New Yorkba költöztem. – Azért ez nem volt akkora áldozat tőled, nem igaz? – felelte Paul. – Én azt hittem, szeretsz itt lenni. Azt hittem, hogy szereted ezt a házat. Bár azt nem értem, hogy miért. – Most nem erről van szó. – Igazad van – mondta Paul ott hagyva a halait, és az íróasztalához ment. – Nem erről van szó. És arról sem lehet szó, hogy elváljunk. Az indiai kormánnyal fogok tárgyalni. Lehet, hogy őket is érdekelné egy ahhoz hasonló megállapodás, mint amit a kínaiakkal kötöttem. Most nem jönne jókor egy válás. – És mikor jönne jókor? – kérdezte Annalisa. – Nem tudom. – Paul megnyomott egy gombot a számítógépen. – Másfelől a Billy Litchfield-esetből már megtanulhattad, hogy a halál sokkal praktikusabb megoldás lehet. Ha Billy nem hal meg, valószínűleg börtönbe kerülne. Ami szörnyű lett volna neki. Ki tudja, mi történik a börtönben a hozzá hasonlókkal? Annalisa tehát megkapta a választ. És azóta nem tudta kiverni a fejéből, hogy csak idő kérdése, és Paul őt is elintézi. Bármilyen képzelt sérelem elég lehet hozzá. Ha vele marad, Annalisa maga is börtönben érezné magát, mindig Pault kellene lesnie, figyelnie a hangulatát és félelemben élni, hogy mikor jön el az a nap, amikor már nem tudja kiengesztelni. Paul fél óra múlva visszaérkezett a merülésből, telve élményekkel az óceánmélyi látnivalókról. Egy órakor leültek ebédelni a ropogós, fehér damaszttal megterített hosszú asztal két végébe; homárt ettek citrussalátával. – Délután is búvárkodni fogsz? – kérdezte Annalisa. – Gondoltam rá. Fel akarom deríteni az Endeavor roncsát. James Cook kapitány hajója volt. Két felszolgáló érkezett szürke egyenruhában, fehér kesztyűben. Elvitték a tányérokat és elhelyezték az ezüstneműt a desszerthez. – Parancsol még bort, asszonyom? – Köszönöm, nem – mondta Annalisa. – Kicsit megfájdult a fejem. – A légnyomás miatt. Változik. Holnapra csúnya időt kaphatunk. – Én kérek még bort – mondta Paul. Miközben a felszolgáló teletöltötte Paul poharát, Annalisa azt mondta: – Nagyon szeretném, ha nem búvárkodnál ma délután. Tudod, hogy veszélyes naponta kettőnél többször lemerülni. Különösen, ha ittál. – Még két pohárral sem ittam – tiltakozott Paul.
– Az is elég – mondta Annalisa. Paul nem vett róla tudomást, és csak azért is ivott még egy korty bort. – Ez az én vakációm. Azt csinálok, amit akarok. Ebéd után Annalisa bement a kabinba, hogy ledőljön. Feküdt a királyi méretű ágyon, amikor bejött Paul, hogy átöltözzön. – Nem is tudom – mondta ásítva. – Talán mégsem kéne lemerülnöm. – Örülök, hogy meggondoltad magad – mondta Annalisa. – És hallottad, mit mondott a felszolgáló. Változik a légnyomás. Nem akarhatod, hogy elkapjon a rossz idő. Paul kinézett a kabinablakon. – Zavartalanul süt a nap – ellenkezett Paul a szokottnál is dacosabban. – Ha most nem megyek, talán napokig nem lesz rá módom. Miközben Paul beöltözött, megjelent a jacht kapitánya a merülési táblázattal. – Mr. Rice – mondta –, emlékeztetnem kell, hogy ma ez a harmadik mélymerülése. Nem maradhat lenn összesen harminc percnél tovább, és ebben benne van a tízperces felszínre jövetel. – Magam is tisztában vagyok az idő-nitrogén-oxigén aránnyal – közölte Paul. – Hároméves korom óta foglalkozom matematikával. – Az arcára tette a nyomásszabályozót, és beugrott a vízbe. Ahogy alámerült, élvezve a súlytalanság nemrég felfedezett és már ismerős gyermeki örömét, csatlakozott hozzá a jacht búvároktatója. A Nagy-korallzátonynál különösen tiszta volt a víz, még huszonöt méter mélységben is, és Paulnak nem okozott nehézséget megtalálni a roncsot. A régi hajó lenyűgöző volt, és ahogy ki-be úszkált a hajótestben, átjárta a tökéletes boldogság érzése. Ezért nem tudja abbahagyni a merülést, gondolta magában. Aztán eszébe jutott valami, amit a búvárkézikönyvben olvasott, és arra emlékeztette magát, hogy ez a mámoros érzés a kezdődő nitrogénnarkózis, a mélységi mámor jele is lehet, de gyorsan elhessegette ezt a gyanút. Egész biztosan van még öt vagy tíz perce. A mámoros érzés fokozódott, és amikor Paul meglátta, hogy a búvároktató fölfelé mutat, ahelyett, hogy követte volna az utasítását, elúszott tőle. Életében először, gondolta irracionálisan, megtagadja a hatalmas számok szigorú szabályait, amelyek eddig az életét uralták. Végre szabad volt. A búvároktató utánaúszott, és ami ekkor következett, az egy James Bond-filmbe illő víz alatti birkózás volt. Amit végül az oktató nyert meg, amikor Paul háta mögé került, és fojtófogást alkalmazott rajta. Lassan emelkedni kezdtek fölfelé, de már túl későn. Paul gerincében légbuborék képződött, és ahogy emelkedett, úgy nőtt egyre nagyobbra. Amikor Paul a felszínre ért, a légbuborék szétrobbant, és elszakította az idegeket a gerincében.
*** – Hahó! – kiabált fel Enid Annalisa Rice-nak. Annalisa lenézett a teraszáról, ahol egy nagy, fehér sátor felállítását felügyelte, és észrevette az izgatottan integető Enidet. – Most hívott fel a lap egyik riportere. Sandy Brewert elítélték. Börtönbe kerül. – Gyere föl, és meséld el – szólt le Annalisa. Néhány perc múlva Enid is csatlakozott hozzá a teraszon, miközben kissé zihálva legyezte magát. – Nagyon meleg van. Hihetetlen, hogy szeptemberben ilyen kánikula legyen. Azt mondják, hogy szombatra több mint harminc fok várható. Valószínűleg vihart is kapunk. – Nem gond – válaszolta Annalisa. – Itt van a sátor és az egész lakás. Már Paul legtöbb holmiját eltakarítottam a bálteremből, úgyhogy ott is lesz hely. – Hogy van Paul? – érdeklődött Enid. – Ugyanúgy – felelte Annalisa. Ahogy mindig, amikor Paulról beszélt, most is lehalkította a hangját, és komoran rázta a fejét. – Meglátogattam ma délelőtt. – Nem tudom, hogy bírod ki, drágám – mondta Enid. – Azért van egy halvány esély, hogy rendbe fog jönni. Történnek csodák. – A végén még olyan lehet, mint Stephen Hawking – mondta Enid bátorítóan, és megveregette Annalisa karját. – Úgy döntöttem, hogy pénzt adományozok a kórháznak egy új szárnyra, ami Paul nevét viselné. Még ha Paul soha nem is ébred fel a kómából, lehetséges, hogy tíz éven belül valaki másnak, ugyanilyen sérüléssel, sikerül. – Helyesen teszed, drágám – bólogatott egyetértően Enid. – És még mindig naponta meglátogatod. Ez csodálatra méltó. – Csak harminc perc helikopterrel – mondta Annalisa, és intett, hogy menjenek be a hűvös lakásba. – De meséld el, mi van Sandyvel. – Nos, drágám – vett a hír súlyának megfelelő nagy levegőt Enid –, öt évet kapott. – Ez szörnyű. – Az ügyész példát akart statuálni vele. Persze nem fog ennyi ideig ülni. Talán csak két és fél évet. Akkor kiengedik, és mindenki elfelejti az ügyet. Így szokott lenni. De azt még mindig nem értem, hogy került Sandy Brewerhez az a kereszt. – Nem tudod? – kérdezte Annalisa. – Nem, drágám. Fogalmam sincs. – Gyere velem – mondta Annalisa. – Mutatok neked valamit. Fölvezette Enidet a hálószobába. A szekreter tetején ott állt a dísztelen fadoboz, amit Mrs. Houghton Billyre hagyott. – Megismered? – kérdezte Annalisa fölhajtva a fedelet. Kivette az ékszereket, amelyekre Mrs. Houghton kincseinek árverésén tett szert, és felhívta Enid figyelmét a kis zsanérra a hátsó falon, majd átadta neki a dobozt. – Dupla fenekű – mondta.
– Te jó ég! – kiáltotta Enid átvéve és megvizsgálva a dobozt. – Tehát ebben tartotta. – Visszaadta Annalisának. – Milyen jellemző Louise-ra. Úgy rejtette el, hogy közben szem előtt volt. Hogy került ez hozzád, drágám? – Schiffertől kaptam. A King David-gála után. Megindította, amit Billyről mondtam, és ragaszkodott ahhoz, hogy fogadjam el. – De ő honnan vette? Annalisa elmosolyodott. – Ezt sem tudod? Billy lakásáról hozta el aznap, amikor holtan találta. – Okos lány – mondta Enid. – Úgy örülök, hogy végül összeházasodnak Philippel. – Menjünk fel – javasolta Annalisa. – Szeretném, ha megnéznéd a báltermet. – Jaj, drágám, ez gyönyörű! – kiáltott fel Enid belépve a nagy szárnyas ajtón. A márványpadló visszanyerte eredeti fekete-fehér sakktáblamintáját, az akvárium eltűnt és a frissen csiszolt márványkandallón régi fényükben ragyogtak a Pallasz Athéné istennő életét ábrázoló bonyolult faragványok. Paul szerencsére nem nyúlt a mennyezethez, így a festmény az égbolttal és a kerubokkal érintetlenül megmaradt. A teremben szétszórva kis asztalok álltak székekkel és fehér liliom meg orgona virágkompozíciókkal a vázákban. Erős illatuk átjárta a szobát. Enid a kandallóhoz ment, hogy megcsodálja a finom faragványokat. – Csodálatos – bólogatott helyeslően. – Ilyen rövid idő alatt is nagy munkát végeztél. – Roppant hatékony tudok lenni – válaszolta Annalisa. – És persze Paul balesete után szükségem is volt valamire, amivel elfoglalom magam. Az még korai lenne, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzam. – Úgy van, drágám – mondta Enid. – Még legalább hat hónapig nem mutatkozhatsz. De egy privát esemény a saját lakásodban egészen más ügy. Mindössze hetvenöt vendég lesz. – Meghívtam Mindy és James Goochot is. Meg Samet – mondta Annalisa. – Rájöttem, hogy Mindy olyan, mint azok a vén boszorkányok a Grimm-mesében. Ha nem hívják meg őket, akkor megátkoznak. – Milyen igaz – bólintott egyetértően Enid. – És az mindig csodás, ha gyerekek is vannak egy esküvőn. – Gyönyörködve nézett körül. – Ah, a régi szép idők ebben a bálteremben. Amikor Louise még élt, és fiatal volt. Mindenki azt szerette volna, ha meghívást kap a partijaira, és el is jött mindenki. Jackie Onasszisztól Nurejevig. Grace hercegnő is, amikor még Grace Kelly volt. Egyszer még Erzsébet királynő is. Saját biztonsági őrei voltak, jóképű fiatalemberek mérték után szabott öltönyben. – És erre most kiderül, hogy Mrs. Houghton tolvaj volt – mondta Annalisa Enid szeme közé nézve. – Legalábbis úgy tűnik. Enid megbotlott, és Annalisa megfogta a karját, hogy egyenesbe hozza. – Jól vagy? – kérdezte egy székhez vezetve Enidet. Enid a szívére tette a kezét. – Igen, drágám. Csak ez a hőség. Az öregek már nem
jól bírják a kánikulát. Ezért hallani mindig azokat a rémes történeteket a hőhullámok idején meghalt idős emberekről. Kaphatnék egy pohár vizet? – Persze – válaszolta Annalisa, és megnyomta az InterCom gombját. – Gerda? Volna szíves hűtött vizet felhozni Ms. Merle-nek? Azonnal megérkezett a víz, és Enid ivott egy nagy kortyot. – Így már jobb. Miről is beszéltünk, drágám? – A keresztről. És Mrs. Houghtonról. Enid elfordította a tekintetét. – Nagyon hasonlítasz hozzá, drágám. A gála estéjén tűnt fel nekem. Annalisa nevetett. – Azt akarod mondani, hogy én is rejtegetek valamilyen értékes régiséget a lakásban? – Nem, drágám – válaszolta Enid. – Mrs. Houghton nem volt tolvaj. Más dolgokat elmondhatunk róla, de a múzeumi lopás nem volt a stílusa. Annalisa leült Enid mellé egy kis arany báli székre. – Akkor hogyan került hozzá? – kérdezte. – Szörnyen kíváncsi vagy – mondta Enid. – Tényleg érdekel. – Vannak titkok, amelyek jobb, ha meg is maradnak titoknak. – Billy Litchfield ezért halt meg. – Igen, drágám – mondta Enid megpaskolva a kezét. – És mostanáig, amíg meg nem mutattad nekem a dobozt, elképzelni sem tudtam volna, hogy Billy Litchfieldnek köze volt a kereszt eladásához. Nem jellemző rá. – Kétségbeejtő helyzetben volt – magyarázta Annalisa. – Társasházzá alakult az épület, és neki nem volt pénze, hogy megvegye a lakását. Úgy gondolta, hogy el kell hagynia New Yorkot. – Ah, New York – mondta Enid, és ivott még egy korty vizet. – New York mindig is bonyolult hely volt. Végső soron ez a város nagyobb, mint mi, összesen. Én több mint hetven éve élek itt, és újra meg újra ezt tapasztaltam. A város továbblép, de az emberek nem, és felőrlődnek a folyamatban. Attól félek, hogy ez történt Billyvel is. – Enid hátradőlt a székben. – Fáradt vagyok, drágám – mondta. – Magam is öregszem. – Nem – tiltakozott Annalisa. – Nem New York, hanem Paul volt a felelős. Sandy Brewer egyik este megmutatta neki a keresztet. Paul azt hitte, hogy Sandy ki akarja őt rúgni, mert a Nagy Internet-összeomlás miatt elveszített huszonhatmillió dollárt. Ezért Paul küldött egy e-mailt a Timesnak. – Aha – mondta Enid. Aztán egy legyintéssel, mintha le akarná söpörni az egészet, még hozzátette: – Látod. Mindig minden a legjobban alakul. – Igen? – kérdezte Annalisa. – Még mindig nem tudom, hogyan jutott el a kereszt Mrs. Houghtonhoz. – Rezzenéstelen tekintettel nézett Enid szemébe. Louise is értett hozzá, emlékezett vissza Enid: addig nézett valakire, amíg meg nem kapta azt, amit
akart. – Enid – figyelmeztette kedvesen Annalisa –, tartozol nekem. – Valóban? – nevetett fel Enid. – Igen, azt hiszem. Különben ki tudja, mi történt volna a lakással. Jól van, drágám. Ha annyira akarod hallani az igazat, akkor figyelj. Nem Louise hozta el a keresztet a múzeumból. Hanem a mostohaanyám, Flossie Davis. Flossie azért lopta el a keresztet, mert ostoba, és azt gondolta, hogy milyen cuki. Louise meglátta, és kényszerítette, hogy adja oda neki. Meggyőződésem, hogy vissza akarta vinni a múzeumba, de Flossie tudott valami csúnyát Louise-ról. Biztos volt abban, hogy Louise megölte a férjét. Annalisa felállt. – Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy vérmérgezésben halt meg. Enid sóhajtott. – Én úgy tudtam. De Billy halála után elbeszélgettem Flossie-val. Aztán elmentem a könyvtárba. Az nem kétséges, hogy Randolf Houghton valamilyen fertőzéssel érkezett haza az Ötödik sugárút 1.-be. De másnap rohamosan súlyosbodott az állapota, és tizenkét óra múlva már halott volt. A halál okát soha nem bizonyították perdöntően… de az akkoriban nem volt példa nélküli. Nem létez tek még azok a tesztek, meg az az orvosi felszerelés, mint ma. Azt feltételezték, hogy a vérmérgezésbe halt bele. De Flossie nem hitte el. Az egyik szobalány nyilván elmondta neki, hogy közvetlenül a halála előtt Randolf elvesztette a hangját, és már nem tudott beszélni. Ez a belladonnamérgezés egyik tünete. Nagyon régimódi dolog. – Akkor Louise gyilkos volt? – kérdezte Annalisa. – Louise elsősorban is szenvedélyes kertész volt – felelte kitérően Enid. – Volt annak idején egy üvegház is a teraszán, de Randolf halála után lebonttatta. Flossie állítja, hogy nadragulyát is termesztett. Ha ez igaz, akkor csak üvegházban tehette, mert a belladonna nem bírja a közvetlen napfényt. – Ah – bólintott Annalisa. – És felteszem, hogy te ugyanezt akartad megtetetni velem Paullal. – Egyáltalán nem – mondta Enid. – Bár átfutott az agyamon, hogy végül is Randolf halála jó ügyet szolgált. Louise olyan sokat tett a városért. De ha ma történik a dolog, nem úszta volna meg. És persze a te férjed életben van. Tudom, hogy te nem tennél semmit, amivel ártanál neki. – Nem. Nem tennék – mondta Annalisa. – Paul most már teljesen ártalmatlan. – Az jó, drágám – állt fel Enid is. – És most, hogy mindent tudsz, tényleg rohannom kell. Ezen a héten cserélünk lakást Schifferrel, és el kell kezdenem csomagolni. – Hát persze – mondta Annalisa. Megfogta Enid karját, és lekísérte a lépcsőn. A bejárati ajtóban megállt. – Van még valami, amit nem mondtál el nekem. Miért tette Mrs. Houghton? – kérdezte. Enid halkan felkacagott. – Mit gondolsz, miért? A férje el akarta adni a lakást. – Enid kis szünetet tartott. – És most neked is el kell árulnod valamit. Hogy csináltad? – Sehogy – mondta Annalisa. – Nem csináltam semmit. Csak kérleltem Pault, hogy
ne merüljön. – Természetesen – mondta Enid. – Milyen jellemző ez a férfiakra. Soha nem hallgatnak ránk. Egy órával később Philip a konyhában talált rá a nagynénjére, amint egy szék tetején egyensúlyozva rámolt kifelé a felső polcról. – Nini – szólt rá Philip éles hangon –, hát te mit művelsz? A költöztetők majd mindent összepakolnak. – Megfogta a kezét, és lesegítette. – Holnap lesz az esküvőm. Mi van, ha leesel? És combnyaktörésed lesz? – Mi lenne? – kérdezte Enid, szeretettel megpaskolva az unokaöccse arcát. Annalisára gondolt, és azt mondta: – Minden menne tovább. Így, vagy úgy, ahogy mindig. *** Philip és Schiffer esküvőjének napja párás volt és meleg. Lehet, hogy eloszlanak a felhők, de az is lehet, hogy kitör a vihar. A Gooch-lakás levegőtlen konyhájában Mindy és James Gooch egy hűtőszekrény-katalógust böngészett. – Tudom, hogy csak egy vidéki ház, de oda is kell a minőség. Megengedhetjük magunknak. És aztán legalább húsz évig nem lesz gondunk vele. – Mindy mosolyogva nézett Jamesre. – Húsz év múlva már hatvanasok leszünk. És majdnem negyven éve házasok. Hát nem elképesztő? – De igen – mondta James már-már állandósult idegességgel. Mindy eddig még egy szóval sem említette Lolát, de erre nem is volt szükség. A futár a csomaggal bőven megtette a kívánt hatást. Soha nem fogunk beszélni róla, gondolta James, ahogy soha semmiről nem beszéltek, ami nem klappolt a házasságukban. Persze Mindynek erre sem volt szüksége, hiszen megírhatta a blogjában, amelyben már a házasságuk is téma lett. – Mi a véleményed? – kérdezte most Mindy. – A kisebb vagy a nagyobb legyen? Én a nagyobbra szavazok, bár az háromezer dollárral többe kerül. Samnek sok barátja lesz vidéken, és kell a hely az ételeknek. – Jól hangzik – mondta James. – Megvetted a vécépapírt és a papírtörlőt? – váltott Mindy. – Még tegnap. Nem láttad? – kérdezte James. – Nem tűnt fel, James – tudakolta Mindy –, hogy mennyire elfoglalt vagyok? A ház felújítása, a könyv megírása a blogomból… Erről jut eszembe, Sam elhozza az esküvőre a kis barátnőjét. Megkértem Thayer Core-t, hogy legyen itt kettőre Samért, és aztán a Penn Stationnél találkoznak a kislánnyal. Dominique a massachusettsi Springfieldből jön. Nekem köszönd. Még arra is gondoltam, hogy zavartalan legyen a napod, ha dolgozni akarsz az új könyveden.
– Köszönöm – motyogta James. – És még valami – folytatta Mindy. – Dominique Billy Litchfield unokahúga. Hát nem érdekes? De hát ilyen az élet… és ilyen kicsi a világ. Sam a tenisztáborban ismerkedett meg vele, ősztől Miss Porterhez fog járni. Ne mondj előtte semmi rosszat Billyről. Azt hiszem, nagyon érzékeny gyerek. De annyira azért nem kell őt sajnálnunk. Sam azt mondja, hogy hárommillió dollárt örökölt Billytől. Egy svájci bankszámlán. Ki hitte volna, hogy Billynek ilyen sok pénze van? Később, a délutáni órákban Lola Fabrikant kimerülten ébredt Thayer Core ágyában. Thayer nem volt otthon – valószínűleg az a rémes Mindy Gooch bízta meg valamivel, gondolta Lola –, és Lola megszokásból azonnal bekapcsolta a mobiltelefonját. Úgy volt, hogy a szombatja szabad, de az új főnöke, az őrült Harold Dimmick már e-mailekkel bombázta, hogy azonnal menjen a lakására, és adjon tanácsot, hogy mit vegyen fel Schiffer és Philip esküvőjére. Lolában egy pillanatra felmerült, hogy nem reagál a levelekre, de aztán jobb belátásra tért. Harold Dimmicknek fura szokásai vannak, és alig beszél, viszont olyan őrült, hogy évi nyolcvanezer dollárt kell fizetnie az asszisztensének, hogy valaki hajlandó legyen dolgozni neki. Lolának pedig szüksége volt az állásra és a pénzre, így megbékélt Harolddal és a túlórákkal. Harold most kezdett el forgatni egy független filmet, és napi huszonnégy óra volt a munkaideje, így Lolának is. Felkelt, kiment a kis fürdőszobába, és vizet lögybölt az arcára. Megnézte magát a tükörben, és megint csak eltűnődött azon, mi lett az életéből. Miután James nem akart többé találkozni vele, újra leáldozott a szerencsecsillaga. A Kulcslyuk már nem volt meg, mert Marquee eltűnt a weboldalával együtt, és Lola őrjöngött, mivel még tartozott neki kétezer dollárral, de nem tehetett semmit. Egy darabig megpróbált a saját forrásaiból élni, de gyorsan fogyott a pénze, és be kellett könyörögnie magát Thayer lakására. Még rendes állást is keresett, de kiderült, hogy Jamesnek igaza volt abban, amit a naturalista szexrovat hosszabb távú hatásairól mondott. Úgy tűnt, mintha valamennyi lehetséges munkaadó tudott volna róla, és Lola még addig sem jutott el, hogy állásinterjúra hívják. Aztán az egyik alkalommal, amikor az Ötödik sugárút 1. körül ólálkodott, összefutott Schiffer Diamonddal. Schiffer észrevette őt Flossie Davis háza előtt, a bokrok között, és átment hozzá a túloldalra. – Szevasz, kislány – mondta, mintha barátnők lennének, és nem csapta volna le a kezéről Philipet. – Már gondoltam rá, hogy mi lehet veled. Enid mondta, hogy visszajöttél a városba. Lola megpróbálta emlékeztetni magát arra, hogy mennyire gyűlöli Schiffer Diamondot, de lefegyverezte Schiffer személyisége – végül is filmsztár, és még mindig jobb, hogy ő csábította el Philipet, és nem egy magafajta huszonéves lány, nem igaz? Így aztán Lola elsírta neki minden bánatát, és Schiffer megígérte, hogy segít neki, hiszen ez a legkevesebb, amit megtehet. Elintézett egy találkozót Harold Dimmickkel, aki A zárdafőnöknő egyik rendezője volt. Schiffer ajánlására Harold
felvette Lolát, de idővel kételkedni kezdett abban, hogy Schiffernek bármi szerepe is volt a dologban. Harold ugyanis totál eszelős volt, és csak egy Lolához hasonlóan kétségbeejtő helyzetű álláskereső fogadta volna el az ajánlatát. – Végre felkeltél – mondta a hazaérkező Thayer. – Hajnali háromig dolgoztam tegnap este, ha még emlékszel – vágott vissza Lola. – Nem jut mindenkinek kényelmes, kilenctől ötig tartó munkaidő. – Inkább kilenctől hétig – javította ki Thayer. – És Gooch ma is dolgoztat. El kellett vinnem a kölykét a vasútállomásra, hogy találkozzon a barátnőjével. – Miért nem ment ő? – kérdezte Lola. – Az ő gyereke. – Dolgozik – mondta Thayer. – A könyvén. – Biztos szörnyű lesz. Remélem, megbukik. – Valószínűbb, hogy hatalmas siker lesz. Százezres látogatottsága van a blogjának. – Legalább meghívatott volna minket az esküvőre. – Még mindig nem dolgoztad fel, ugye? – vetette oda Thayer. – Mi a segéderők vagyunk. – Hát, ha te így akarod látni magad – mondta Lola sértetten –, akkor csak rajta. De rám ne számíts. – Szabad kérdeznem, hogy mit tudsz tenni ellene? – Nem fogok ölbetett kézzel ülni, és csak várni, hogy mi történik velem. Neked sem kéne. Figyelj, Thayer – mondta Lola, és bement a teakonyhába, hogy kivegyen egy üveg VitaWatert a minihűtőből. – Én nem akarok továbbra is így élni. Nézem az ingatlanhirdetéseket. Van egy kis lakás az Ötödik sugárút egyik házának alagsorában, a Tizenegyedik és a Tizenkettedik utca között, négyszáz dollárért. Most alakultak társasházzá. – Ó – mondta Thayer. – Az Billy Litchfield régi háza. – A te évi százezreddel és az én évi nyolcvanammal kilencvenezrünk marad adózás után. Az majdnem nyolcezer havonta. Beleférne a jelzálogkölcsön. – Jó – mondta Thayer. – Az a lakás nyilván akkora, mint egy cipősdoboz. – Tároló volt. Na és? Akkor is az Ötödik sugárúton van. – Aztán legközelebb majd azt akarod, hogy házasodjunk össze – mondta Thayer. – És? Nem valószínű, hogy találnál nálam jobbat. – Majd meggondolom – mondta Thayer. Az ablakon kívül elsötétült az ég, és mennydörgött. – Vihar lesz. Jobb, ha igyekszem. Miközben a pályaudvaron várt Sammel, eső nélkül továbbvonultak a felhők. Már Dominique társaságában léptek ki a Hetedik sugárútra. Nyakigláb kislány volt, fakószőke hajjal. Az utcán forró és mozdulatlan, szinte émelyítő volt a levegő. Thayer leintett egy taxit, és betuszkolta a srácokat a hátsó ülésre. – Még soha nem voltam New Yorkban. Milyen zsúfolt. És milyen ronda – kiáltotta Dominique.
– Mert még nem láttad a jobb részét – mondta Thayer. – Nyugi, kislány, jön az is. – Ahogy a taxi araszolva haladt előre az Ötödik sugárúton, újabb viharfelhők tömbje érkezett Manhattan fölé. Abban a pillanatban nyílt meg az ég, amikor megálltak az Ötödik sugárút 1. előtt; kövér esőcseppek záporoztak Thayerre, Samre és Dominique-ra. – Bőrig ázom! – visította Dominique, és berohant a házba. Megjelent – túl későn – Roberto egy esernyővel, és a fejét csóválva nevetett. – Szép időt kaptunk, ugye, Sam? Sam letörölte az arcáról a vizet. – Azt mondták, hogy később még kiderül. – Szerintem is. Az esküvő kezdetére. Mrs. Rice mindig megkapja, amit akar – kacsintott rá Roberto. Az alkalom tiszteletére fehér rózsafüzérekkel díszítették fel az előcsarnokot. Dominique ámulva nézett körbe, lenyűgözték az egyenruhás kapuőrök, a falburkolat, a virágözön. – El sem tudom hinni, hogy te itt laksz – fordult Samhez. – Ha nagy leszek, én is itt fogok lakni. Thayer elvigyorodott. – Sok szerencsét hozzá. A virágillat beszökött a Gooch-lakásba is, irritálva a számítógép előtt gubbasztó Mindy orrát. Mikor kezdődött, morfondírozott, a megelégedettségnek ez a rejtélyes és ismeretlen érzése? Akkor, amikor Annalisa Rice Paul nélkül érkezett vissza az Ötödik sugárút 1.-be? Vagy lehet, hogy már korábban, amikor blogot indított? Vagy akkor környékezte meg először, amikor felfedezte, hogy Jamesnek viszonya van Lolával? Isten áldja meg azt a kis ribancot, gondolta Mindy. Hála Lolának, immár tökéletes a házasságuk. James nem mer ellentmondani neki. És Mindynek nem kell már azon aggódnia, hogy nem részelteti szexben a férjét. Hadd járjon rá alkalmilag arra a kis lépesmézre, gondolta. Neki megvan mindene, amit akart. A billentyűk fölé helyezve az ujjait írni kezdett: „Mit nyer az, akinek nincs meg mindene?” Szünetet tartott, majd összeszedve a gondolatait folytatta: „Miért ne legyen könnyebb az életünk, ha megtehetjük? Fogadjuk el a jó szerencsénket, és fenébe a többivel.”
Köszönetnyilvánítás Köszönöm nektek: Ellen Archer, Pamela Dorman, Sarah Landis és Beth Gebhard a Voice-nál; és Charles Askegard, Calvin Bushnell, Sara Colleton, Duff és Anne Hearst McInerney.
CANDACE BUSHNELL eddig megjelent művei SZEX ÉS NEW YORK *** NYÁR ÉS NEW YORK *** CARRIE NAPLÓJA *** BÁRMI ÁRON I-II. *** NÉGY SZŐKE *** RÚZS ÉS NEW YORK
A GABO Kiadó e-könyveiről A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az
[email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO
Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is: Julia Quinn
Micsoda éjszaka (részlet) (A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon.)
ELŐSZÓ – Winstead, te átkozott csaló! Daniel Smythe-Smith pislogott. Egy kicsit kapatos volt, de mintha valaki éppen azzal vádolta volna, hogy kártyán csalt. Beletelt egy pillanatba, míg megbizonyosodott arról, hogy hozzá szóltak. Alig egy éve volt Winstead grófja, és néha még elfelejtett felfigyelni, ha öröklött címén szólították. De nem. Ő volt Winstead, vagy inkább Winstead volt ő, és… Biccentett, aztán legyintett. Mi is jutott eszébe? Ó, igen. – Nem – jelentette ki meglehetősen vontatottan, még mindig csodálkozva az egészen. Kezét felemelve tiltakozott, mert egészen biztos volt benne, hogy nem csalt. Ami azt illeti, az utolsó palack bor után szinte csak ebben volt biztos. De nem sikerült egyebet mondania. Ami azt illeti, alig volt képes elugrani az útból, amikor az asztal nagy lendülettel megindult felé. Az asztal? Szentséges pokol, mennyire részeg? Annyi egészen bizonyos, hogy az asztal már féloldalvást volt, a kártyalapok a padlón, és Hugh Prentice úgy üvöltött rá, mint egy eszelős. Nyilván Hugh is részeg. – Nem csaltam – közölte Daniel. Összevonta szemöldökét, és pislogott, mintha ez a szemmozdulat eltávolíthatná a részegség filmszerű rétegét a látásáról, amely mintha… mindent elhomályosított volna. Átnézett legjobb barátjára, Marcus Holroydra, és vállat vont. – Nem szoktam csalni. Mindenki tudta, hogy nem szokott csalni. De Hugh nyilvánvalóan elvesztette az eszét, és Daniel csak nézett rá, miközben hadonászva, kiabálva dühöngött. Csimpánzra emlékeztet, gondolta Daniel. Csak nem szőrös. – Miről beszélsz? – kérdezte csak úgy, a levegőbe. – Nem lehetett nálad az ász – dühöngött Hugh. Megindult felé, egyik karja meglehetősen furcsa szögben állt, vádló mozdulattal mutatott. – A célnak nem ott kellett volna lennie, hanem… hanem… – A közelbe mutatott, kezét rázva, egy közeli
pontra, oda, ahol korábban az asztal állt. – Szóval… nem lett volna szabad nálad lennie – mormogta. – De nálam volt – közölte Daniel. Nem dühösen, nem is védekezőn. Csak tényként, amolyan mi mást mondhatnék-féle vállvonással. – Nem lehetett nálad – vágott vissza Hugh. – Minden kártya helyét tudtam a pakliban. Ez igaz volt. Hugh mindig minden kártya helyét tudta a pakliban. Félelmetesen éles esze volt. Tudott fejben számolni is. Bonyolult számításokat tudott végezni, több mint három számjegyű számokkal, maradékkal, áthozatallal, ilyesmivel, amit vég nélkül kellett gyakorolniuk az iskolában. Visszatekintve, Danielnek talán nem kellett volna leülni vele kártyázni. De szórakozni akart egy kicsit, és komolyan arra számított, hogy veszíteni fog. Hugh Prentice ellen kártyában soha senki sem nyert. Úgy tűnik, őt kivéve. – Figyelemre méltó – mormogta Daniel, kártyáira pillantva. Az igaz, hogy most a padlón hevertek a kártyák, de tudta, milyen lapjai voltak. Ugyanúgy meglepődött, mint bárki más, amikor a nyertes lapokat kiterítette. – Nyertem – jelentette be, bár olyan érzése volt, hogy ezt már mondta. Marcushoz fordult. – El tudod ezt képzelni? – Te még figyelsz rá? – sziszegte Marcus. Tapsolt egyet Daniel arca előtt. – Ébredj fel! Daniel elkomorult, füle csengését orra vakarásával kívánta csillapítani. Ez igazán váratlan volt. – Ébren vagyok – felelte. – Ezért elégtételt követelek – mordult fel Hugh. Daniel meglepetten nézett rá. – Tessék? – Nevezd meg a segédeidet! – Te most párbajra hívsz ki engem? – kérdezte. Mert nagyon úgy tűnt. Mindazonáltal részeg volt. És úgy gondolta, hogy Prentice is az. – Daniel – mordult rá Marcus. Daniel odafordult hozzá. – Azt hiszem, éppen párbajra hívott ki. – Daniel, fogd be a szád! – Ugyan! – legyintett Daniel ekkor Marcus intésére. Úgy szerette, mintha édestestvérek lettek volna, de néha olyan makacs tudott lenni. – Hugh – szólt Daniel az előtte álló dühös embernek –, ne idétlenkedj! Hugh felnevetett. Daniel elugrott az útból, de nem elég gyorsan, és mindketten a padlóra zuhantak. Daniel jó tíz fonttal testesebb volt Hugh-nál, de Hugh-ban düh tombolt, míg Daniel
csak kapatos volt, és Hugh legalább négy ütést bevitt, mielőtt Danielnek sikerült volna egyet ütnie. Ám ez az ütés sem talált, mert Marcus és még néhány ember közéjük állt és szétválasztotta őket. – Te átkozott csaló! – hörögte Hugh az őt lefogó két ember ellen küzdve. – Te idióta! Hugh komorsága fokozódott. – Elégtételt veszek rajtad! – Nem – köpött ki Daniel. Egy bizonyos ponton, talán akkor, amikor Hugh ökle először csapódott az állkapcsába, Daniel döbbenete dühvé alakult. – Én veszek elégtételt rajtad. Marcus felnyögött. – A tisztáson? – kérdezte Hugh hűvösen a Hyde Park egy elhagyatott részére utalva, ahol az urak ilyetén nézeteltéréseiket rendezni szokták. Daniel egyenesen a szemébe nézett. – Hajnalban. Néma csend volt. Mindenki arra várt, hogy valamelyik férfi észhez tér. De nem tértek észhez. Magától értetődő, hogy nem tértek észhez. Hugh lassan elmosolyodott. – Hát legyen. – Ó, a kénköves pokolba! – jajdult fel Daniel. – Fáj a fejem. – Nahát – szólt Marcus gúnyosan. – Ki hitte volna? Daniel nyeldekelt, ép szemét dörzsölte. Azt, amelyiket Hugh nem ütötte meg az előző éjszakán. – Nem áll jól neked ez a maró irónia. Marcus tudomást sem vett róla. – Még mindig elejét veheted ennek. Daniel körülnézett. A tisztást körülvevő fákat látta, az előtte elterülő zöld pázsitot egészen Hugh Prentice-ig és a mellette álló férfiig, aki éppen a fegyverét szemlélte. A nap alig tíz perce kelt fel, hajnali pára ült mindenen. – Ahhoz egy kicsit túl késő, nem gondolod? – Daniel, ez őrültség! Nem vagy abban az állapotban, hogy pisztollyal lőj! Talán még ki sem józanodtál teljesen – mondta Marcus, riadtan nézve a szemben álló Hugh-t. – És ő sem. – Csalónak nevezett. – Azért nem érdemes meghalni. Daniel grimaszt vágott. – Ó, az ég szerelmére, Marcus! Nem fog lelőni.
Marcus újra aggódón nézett az ellenfélre. – Ebben én nem lennék olyan biztos. Daniel újabb grimasszal vette semmibe barátja aggodalmait. – Lő, de nem rám céloz. Marcus a fejét ingatta, és előrement, hogy találkozzon Hugh segédjével a tisztás közepén. Daniel figyelte, ahogy a segédek megvizsgálják a fegyvereket és a seborvossal tanácskoznak. Ki az átkozott fene gondolt arra, hogy seborvost hívjon? Az ilyen összetűzésekben az emberek nem szoktak egymásra lőni. Marcus komoran tért vissza, átadta Danielnek a fegyvert. – Ha lehet, ne halj meg – mormogta –, és őt se öld meg. – Mindjárt kiderül – felelte Daniel; igyekezett csak annyira fesztelenül mondani ezt, hogy éppen bosszantsa Marcust. Célzott, felemelte a kezét és várt a számolásra. Egy. Kettő. Há… – A kénköves pokolba! Meglőttél! – kiáltott Daniel, dühödten nézve fel Hugh-ra. Lepillantott a vállára. Csurom vér volt. Csak izmot talált a golyó, de szentséges ég, nagyon fájt. És éppen az a karja volt, amivel lőnie kellett volna. – Mi a fenét gondoltál? – kiáltott. Hugh csak állt ott, úgy nézett rá, mintha nem fogta volna fel, hogy a golyó képes vért fakasztani. – Ó, te átkozott idióta! – mordult Daniel, és felemelte a fegyverét, hogy visszalőjön. Oldalra célzott, ami rendes volt tőle, mert volt ott egy szép vastag törzsű fa, ami felfogja a golyót, de akkor odarohant hozzá a seborvos, közben ostobaságokat fecsegett, és magára vonta Daniel figyelmét, és ahogy felé fordult, a lába megcsúszott egy nedves folton, az ujja akaratlanul a ravaszra szorult, és szándéka ellenére idő előtt lőtt. A fenébe is! Nagyon fájt a keze, ahogy a pisztoly visszarúgott. Ostoba… Hugh felüvöltött. Daniel valósággal elhűlt; rémületbe meredve nézett arra a helyre, ahol az imént még Hugh állt. – Ó, istenem! Marcus már futva indult felé, és a seborvos is. Minden csupa vér volt. Olyan sok vér volt, hogy Daniel a tisztás másik feléről is látta, hogy a fűben folyik. A pisztoly kicsúszott a keze közül, előrelépett, támolyogva, mintha révületben lenne. Szentséges isten! Megölt egy embert? – Hozzák a táskámat! – kiáltott a seborvos, és Daniel egy lépést tett előre. Mit
tegyen? Segítsen? Marcus már ezt tette Hugh segédjével együtt; ráadásul nem éppen Daniel lőtte le az imént? Mit kell ilyenkor egy úriembernek tennie? Segíteni kell az ellenfélnek, miután golyót eresztett belé? – Várj, Prentice! – könyörgött valaki, és Daniel egy lépést tett, majd még egyet, míg a sötét rézszínű vérfolt látványa úgy csapta meg, mintha ütés érte volna. – Kösd meg szorosan! – mondta valaki. – El fogja veszíteni a lábát. – Még mindig jobb, mintha az életét veszítené el. – Meg kell állítanunk a vérzést. – Nyomja erősebben! – Ne aludj el, Hugh! – Még mindig vérzik! Daniel csak hallgatott. Nem tudta, ki mit mond, de nem is számított. Hugh haldoklik, itt a pázsiton, és ő tette ezt vele. Baleset volt. Hugh meglőtte őt. És a fű nedves volt. Megcsúszott. Az ég szerelmére, vajon tudják, hogy megcsúszott? – Én… én… – Beszélni próbált, de nem voltak szavai, és egyébként is, csak Marcus hallotta. – Jobb lenne, ha nem jönnél közelebb – mordult rá Marcus. – Ő most – próbálta Daniel feltenni az egyetlen kérdést, ami számított, de lenyelte a szót. Aztán elájult. Amikor Daniel magához tért, Marcus ágyában volt; karján szoros kötés. Marcus a közelben, egy karosszékben ült, az ablakon bámult kifelé; déli nap világolt. Daniel ébredező nyöszörgésére hirtelen barátja felé fordult. – Hugh? – kérdezte Daniel rekedtesen. – Életben van. Legalábbis, amikor legutóbb hallottam felőle, ez volt a hír. Daniel behunyta szemét. – Mit tettem?! – súgta. – A lába nagyon odavan – jegyezte meg Marcus. – Artériát találtál el. – Nem akartam. Szánalmasnak hallatszott, de igaz volt. – Tudom. – Marcus visszafordult az ablakhoz. – Szörnyen tudsz célozni. – Elcsúsztam. Nedves volt a fű. – Nem tudta, miért mondta. Nem is számított. Ha Hugh meghal, azt nem lehet kimagyarázni. A kénköves pokolba! Hiszen barátok! Az egészben ez volt a legostobább dolog. Barátok voltak, ő és Hugh. Évek óta ismerték egymást; az első etoni szemeszter óta.
De ivott, és Hugh is ivott, és mindenki ivott, kivéve Marcust, aki sosem ivott egy pohár italnál többet. – Hogy van a karod? – kérdezte Marcus. – Fáj. Marcus bólintott. – Ha fáj, az jó – mondta Daniel, fejét elfordítva. Marcus valószínűleg újra bólintott. – A családom tudja? – Nem tudom – felelte Marcus. – Ha nem tudják, majd hamarosan megtudják. Daniel feszengett. Akárhogy is lesz, a történtek után páriának tekintik; ezt nem mossa le a családjáról. Nővérei már férjnél voltak, de Honoria éppen első szezonját töltötte. Ezek után ki veszi feleségül? Bele sem akart gondolni, mit fog szólni ehhez az anyja. – Elhagyom az országot – jelentette ki Daniel szomorú elhatározással. – Még nem halt meg. Daniel a barátja felé fordult; képtelen volt felfogni az állítás nyers egyértelműségét. – Ha nem hal meg, nem kell elhagynod az országot – tette hozzá Marcus. Ez igaz volt, de Daniel el sem tudta képzelni, hogy Hugh talpra tudjon állni. Hiszen látta azt a rengeteg vért. Látta a sebet. Még a csontot is látta; teljesen szétnyílt a hús, mindenki látta a fehér foltot. – Ilyen sérülést egyszerűen nem lehet túlélni. Ha a vérveszteség nem öli meg, akkor a fertőzés. – Meg kell látogatnom – jelentette ki Daniel végül, felkönyökölve. Átlendítette lábát az ágy peremén, és már majdnem leért a talpa a padlóra, mire Marcus odaért hozzá. – Ez egyáltalán nem jó ötlet – figyelmeztette Marcus. – Meg kell mondanom neki, hogy nem akartam. Marcus összevonta a szemöldökét. – Nem hiszem, hogy ez számít. – Nekem számít. – Lehet, hogy ott van a rendőrbíró is. – Ha a rendőrbíró beszélni akart volna velem, már megtalált volna itt. Marcus ezen elgondolkodott, végül odébblépett és azt mondta: – Igazad van. A kezét nyújtotta, Daniel belekarolt és felállt. – Kártyáztam – szólt Daniel halk, elgyötört hangon –, mert ez az úriemberek időtöltése. És csalónak nevezett, párbajra hívott, és elfogadtam a kihívást, mert úriember ebben a helyzetben ezt teszi.
– Ne tedd ezt magaddal! – szólt Marcus. – Nem – felelte Daniel komoran. Mindenképpen be akarta fejezni, amit mondani kezdett. Marcus felé fordult, a tekintete megvillant. – Félrelőttem, nem rá céloztam, mert úriember ilyenkor ezt teszi – folytatta dühösen. – Nem sikerült nem eltalálnom. Nem sikerült mellé lőnöm, és meglőttem, és most azt fogom tenni, amit úriember ilyenkor tenni szokott. Meglátogatom és megmondom neki, hogy nagyon sajnálom, ami történt. Bocsánatot kérek tőle. – Elviszlek hozzá – jelentette ki Marcus. Nem lehetett mást mondani. Hugh Ramsgate márki második fia volt, és apja házába vitték, a St. James negyedbe. Nem kellett sokat várni, hogy kiderüljön, Danielt a Ramsgate-házban nem látják szívesen. – Ön?! – mennydörgött Lord Ramsgate, kezét mereven előrenyújtva, ujjal mutatva Daniel felé. – Hogy merészel itt mutatkozni? Daniel mozdulatlanul állt. Ramsgate márki teljes joggal dühös. Megdöbbent. Le van sújtva. – Azért jöttem, hogy… – Részvétét nyilvánítsa? – vágott a szavába Lord Ramsgate gúnyosan. – Akkor nyilván sajnálattal veszi tudomásul a tényt, hogy a részvétnyilvánítás még kissé korai. Daniel előtt megcsillant a remény. – Ezek szerint él? – Alig. – Szeretném a bocsánatát kérni – jelentette ki Daniel udvariasan. Ramsgate amúgy is elkerekedett szeme erre egyenesen kigúvadt. – Elnézést kérni? Valóban? Úgy gondolja, hogy egy bocsánatkérés megmenti önt az akasztófától, ha a fiam meghal? – Nem azért… – Biztosíthatom, hogy ön lógni fog. Gondoskodom róla. Daniel ebben egy percig sem kételkedett. – Hugh volt a kihívó fél – jegyezte meg Marcus halkan. – Nem érdekel, ki volt a kihívó! – csattant fel Ramsgate. – A fiam azt tette, amit ilyen helyzetben szokás. Mellé célzott. De ön… – A düh és bánat keserűségével rontott Danielre. – Ön meglőtte. Miért tette? – Nem akartam. Ramsgate egy pillanatig csak állt és nézett. – Nem akarta. Ennyi a magyarázata. Daniel nem szólt. Még ő is gyenge érvnek találta, bár ez volt az igazság. És szörnyű volt.
Marcusra nézett, jelet, burkolt tanácsot remélve tőle, valamit, ami arra utalna, mit mondjon, hogyan folytassa. De Marcus is tanácstalannak tűnt, és Daniel úgy érezte, nincs mit tenni, mint még egyszer sajnálatát fejezni ki a történtek miatt és elmenni; ekkor azonban megjelent a komornyik, és közölte, hogy a doktor kijött Hugh úr betegágya mellől. – Hogy van? – kérdezte Ramsgate márki szigorúan. – Túléli – erősítette meg a doktor korábbi prognózisát. – Feltéve, hogy sikerül a fertőződést elkerülni. – És a lába? – Megmaradt. Mint mondtam, feltéve, hogy nem fertőződik el. De sántítani fog. A csont szilánkosan tört. A lehető leggondosabban összeraktam, de… – az orvos vállat vont. – Csak ennyit tudtam tenni. – Mikor lehet biztosan tudni, hogy nem fertőződött el a seb? – kérdezte Daniel. Tudnia kellett. Az orvos odafordult hozzá. – Ön kicsoda? – Az a sátánfajzat, aki meglőtte a fiamat – sziszegte Lord Ramsgate. Az orvos döbbenten visszahúzódott, mintha önmagát védené, ahogy Ramsgate márki egyenes, merev léptekkel átvonult a helyiségen. – Ide figyeljen! – szólt igen ellenségesen, és olyan közel lépett Danielhez, hogy orruk szinte összeért. – Ezért megfizet! Tönkretette a fiamat! Még ha életben marad is, maga nyomorékká tette, tönkretette az életét! Danielt hideg borzongás fogta el. Tudta, hogy Ramsgate dühös; minden joga megvolt, hogy dühös legyen. De van itt még valami más is. Mintha az őrgróf úr lelki egyensúlya nem lenne rendben, mintha valami megszállta volna. – Ha meghal a fiam – fröcsögte Ramsgate –, maga lógni fog. Ha pedig nem hal meg a fiam, vagy ön valamiképpen kibújna az igazságszolgáltatás alól, én ölöm meg önt. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Daniel minden kimondott szónál érezte a Ramsgate szájából kiáradó langyos párát. Ahogy az öregember szikrázó tekintetét nézte, tudta, mit jelent félni. Lord Ramsgate megöli. Csak idő kérdése. – Uram – szólt Daniel, mivel valamit mondania kellett. Nem állhat csak úgy ott, hogy hallgat, és nem tesz semmit. – Meg kell mondanom… – Nem. Én mondom meg önnek – szólt Lord Ramsgate, és kiköpött. – Nem érdekel, kicsoda ön és milyen nemesi címet örökölt az istenverte, nyomorult apjától. Ezért meghal. Megértette? – Azt hiszem, ideje indulnunk – avatkozott közbe Marcus. – A két férfi közé nyújtotta a karját, és óvatosan tágította a teret kettőjük között. – Doktor úr – szólt, az orvos felé pillantva, ahogy Danielt kifelé kísérve elhaladt előtte. – Lord Ramsgate.
– Számolja az életéből hátralevő napokat, Winstead – figyelmeztetett Lord Ramsgate –, vagy inkább az órákat. – Sir – próbálkozott Daniel ismét; igyekezett az idősebb férfinak megadni a tiszteletet. Tisztázni akarta a helyzetet. Meg kellett próbálnia. – Meg kell mondanom… – Ne szóljon hozzám! – vágott közbe Ramsgate. – Nem tud olyat mondani, ami megmentené a bőrét. Nincs hely, ahol elrejtőzhetne. – Ha megöli, ön is lógni fog – jegyezte meg Marcus. – Ha pedig Hugh életben marad, szüksége lesz önre. Ramsgate úgy nézett Marcusra, mintha egy idióta állna előtte. – Azt képzeli, hogy én magam teszem? Könnyen meg lehet bízni egy bérgyilkost ilyen munkával. Az emberélet igazán olcsó – mondta Daniel felé biccentve. – Még az övé is. – Mennem kell – szólt közbe a doktor, és elmenekült. – Ne feledje, Winstead – folytatta Lord Ramsgate, tomboló megvetéssel szemlélve Danielt –, elmenekülhet, megpróbálhat elbújni, de az embereim megtalálják. És nem fogja tudni, kik azok. Nem is látja, amikor utolérik. Ezek a szavak kísértették Danielt az elmúlt három évben. Angliából Franciaországba ment, Franciaországból Poroszországba, Poroszországból Itáliába. Álmaiban is e szavakat hallotta, ahogy minden levélzizegésben, minden lépéshangban, amit a háta mögül hallott. Megtanulta, hogy mindig háttal a falnak forduljon, hogy ne bízzon senkiben, még a nőkben sem, akikkel időnként kedvét töltötte. És elfogadta a tényt, hogy sosem léphet angol földre, nem láthatja a családját, mígnem egy nap, legnagyobb meglepetésére, egy kis itáliai kisvárosban Hugh Prentice sántikált vele szemben. Tudta, hogy Hugh életben maradt. Időnként kapott otthonról levelet. De nem számított arra, hogy viszontlátja egykori barátját; nem itt, ahol a Földközi-tenger felől tűző napsugár sütött az ősi városra, ahol arrivederci és buon giornio kiáltások csengnek a téren. – Rád találtam – mondta Hugh, és kezet nyújtott. – Sajnálom. Aztán kimondta azokat a szavakat, amiket Daniel sosem gondolt volna hallani: – Most már hazajöhetsz. A szavamat adom. Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.
