A mű eredeti címe Higgins, Jack: Storm Warning, London, Collins. Fordította: Dáczer Ödön

A mű eredeti címe Higgins, Jack: Storm Warning, London, 1976. Collins.

Fordította: Dáczer Ödön

© Jack Wiggins, 1976 Hungarian translation Dáczer Ödön, 1992

ISBN 963 234. 549 5 ETO 82O-31-945. 11

...és szerintem az egészben ez a legnagyobb rejtély – az embernek az az ösztöne, hogy feláldozza önmagát másokért, akik talán tovább élhetnek. De hát a bátorság soha nem megy ki a divatból, és soha életemben nem láttam ennek különb példáját, mint a Deutschland esetében. A történelem legnagyobb háborújának kellős közepén ellenkező oldalon harcoló emberek képesek voltak egy időre összefogni, minden kockázatot vállalni, és teljes erejüket bevetni, hogy megpróbálják megmenteni egy maroknyi ember életét az ember legősibb és legengesztelhetetlenebb ellenségétől – a tengertől. Soha nem láttam a háború tragikus hiábavalóságának ennél különb bizonyítékát, és soha nem éreztem büszkébbnek magam embertársaimra, mint abban az időben... Carey Reeve, az Egyesült Államok Haditengerészetének ellentengernagya naplójából.

Deutschland barkentin, 1944. augusztus 26. Tizenegy napja indultunk Rio de Janeiróból. Horgonyon Belémben. Kezd nagy hőség lenni. Mérsékelt passzátszelek. A szenet teljesen kirakodtuk. Új rakomány nincs. Indulás homokballaszttal Rio felé. Fedélzeti nyílások leszögelve, kihajózásra készen. Estefelé eső.

Egy Amikor Prager befordult a sarkon, messze kinn a tengeren mennydörgés mordult fel. Villámok futottak végig az égen, egy kurta pillanatra tisztán látható lett a kikötő. A főmólónál a szokásos apró hajók mellett négy parti gőzös állt kikötve. A Deutschland az áramlat kellős közepén horgonyzott, semmi nem különböztette meg a többi hajótól, csak az, hogy az egyetlen vitorlás volt a kikötőben. A meleg zápor hirtelen jött, és csak úgy ömlött, a pára rothadó növények szagát hozta magával a folyó túlsó oldaláról, a dzsungelból. Prager fölhajtotta a kabátja gallérját, hóna alá szorította ócska bőr aktatáskáját, és sietve ügetett végig a kikötőn, a halászmóló végén álló kocsma, a Lisszabon Fényei felé. Tompán, de mégis tisztán szóló zene hallatszott, egy lassú, szomorú szamba, volt benne valami az éjszaka hangulatából. Miközben felment a veranda lépcsőin, levette a szemüvegét, és letörölte róla a zsebkendőjével a vizet, aztán gondosan visszanyomta az orrára, és bekukucskált.

A kocsma üres volt, a csaposon kívül csak Helmut Richter, a Deutschland fedélzetmestere üldögélt a söntéspult végénél, előtte egy pohár meg egy palack. Nagydarab, tagbaszakadt férfi volt, tengerészzubbonyt és vastag zsávolysapkát viselt. Szőke haja és szakálla miatt idősebbnek látszott huszonnyolc éves koránál. Amikor Prager belépett, a poharat fényesítgető csapos felnézett. Prager rá sem hederített, végigment a söntéspult mentén, közben lerázta a panamakalapjáról a vizet, majd ledobta az aktatáskáját a lába mellé. – Ez éppen erre való éjszaka, Helmut. Richter komolyan bólintott, aztán fölemelte a palackját. – Iszik egy kortyot, Herr Prager? – Azt hiszem, nem. – Bölcs döntés – töltötte Richter újra a poharát. – Cachaoka. Azt mondják, tönkreteszi az agyat meg a májat. Gyatrán pótolja a jó snapszot, de azt itt harminckilenc óta nem láttak. – Berger kapitány itt van? – A fedélzeten várja önt. Prager fölkapta az aktatáskáját. – Akkor menjünk. Nincs sok időnk. Keresett valaki? Mielőtt Richter válaszolhatott volna, megszólalt egy hang portugálul. – Ó, Senhor Prager, micsoda kellemes meglepetés! Prager gyorsan megpördült, amikor a háta mögött széthúzták egy kis boksz függönyét. A férfi, aki bent üldögélt egy üveg bor mellett, kövér volt, mint egy disznó, gyűrött khaki egyenruháját izzadságfoltok verték ki, varrásai itt-ott fölfeslettek. Pragernek sikerült mosolyt erőszakolnia a szájára. – Mendoza kapitány! Hát maga soha nem alszik?

– Nem valami gyakran. Mi járatban van? Üzlet vagy szórakozás? – Egy kicsit mind a kettő. Mint tudja, manapság elég nehéz a német állampolgárok helyzete. A brazil kormány jobban ragaszkodik a rendszeres jelentéstételhez, mint valaha. – Így hát személyesen magának kell meglátogatnia Bergert meg az embereit? – Minden hónap utolsó hetének hétfőjén. Ezt a maguk emberei Rióban roppant szigorúan veszik. – És a kedves Senhora Prager? Úgy tudom, ő is magával jött a repülőgépen. – Volt néhány nap szabadságom, és a feleségem még soha nem látta az országnak ezt a részét. Ideális alkalomnak látszott. Richter szó nélkül kiosont. Mendoza figyelte, ahogy elment. – Rendes fickó – mondta. – Mi is volt azelőtt? Főkormányos egy tengeralattjárón? Obersteuermann, ugye így hívják? – Azt hiszem, igen. – Iszik velem egy kortyot? Prager habozott. – Ha nincs ellenére, csak egy kortyot, azt is gyorsan. Megbeszélésem van. – Bergerrel? – Mendoza biccentett a csapos felé, aki szó nélkül kitöltött két pohár konyakot. – Mikor megy vissza Rióba? Reggel? – Azt hiszem, igen. – Prager lassan szopogatta a konyakot. Most már veszélyes terepen jártak. A hatvanöt éves Prager helyettes konzul volt a német nagykövetségen, egészen 1942 augusztusáig, amikor a brazilokat feldühítette, hogy a német tengeralattjárók több kereskedelmi hajójukat megtorpedózták, és hadat üzentek. Ez ugyan alig volt több egyszerű gesztusnál,

de fölvetette a problémát, mi lesz a német állampolgárokkal – különösen a Kriegsmarine egyre növekvő számú tengerészével, akiket Brazília partjaira sodort a tenger. Miután Prager húsz évet töltött az országban, és magasabb helyeken is szívesen látták, visszamaradt, hogy intézze a teendőket. Utóvégre Brazíliát és Németországot ötezer mérföldnyi tenger választotta el egymástól, semmi szükség nem volt hát költséges internálótáborok felállítására. A brazil kormány beérte Prager honfitársairól adott havi jelentéseivel. Amíg ezeket a németeket hasznosan foglalkoztatták, és nem jelentettek terhet az államnak, mindenki meg volt elégedve. – Két éve vagyok itt a kikötő vezetője. Ez alatt az idő alatt a Deutschland rendszeresen befutott ide. Mondjuk pár hónaponként. – És? – Egy ekkora hajó rendszerint elboldogul egy kapitánnyal, egy első tiszttel, egy fedélzetmesterrel, hat matrózzal meg egy szakáccsal. – Így igaz. Mendoza elgondolkodva szopogatta a borát. – Értesüléseim szerint Bergernek vagy húszfőnyi legénysége van a mostani útján. – Barátságosan vigyorgott, de éles volt a tekintete. – Sok német tengerész van Rióban – felelte Prager óvatosan. – És napról napra több. A háború, barátom, nem jól alakul a maguk számára. – Berger valószínűleg megpróbál annyit foglalkoztatni, amennyit csak lehet.

– Hát persze – mosolygott Mendoza elbűvölően. – Ez a magyarázat nem jutott eszembe. De nem szabad tartóztatnom magát. Holnap talán megihatunk majd még egy pohárral? – Remélem. Prager gyorsan kiment. Richter a verandán várta. Odakinn az eső könyörtelenül verte a földet. – Minden rendben? – kérdezte. – Nem igazán – felelte Prager. – Tudja, hogy valami készül. De ugyan honnan gyaníthatná az igazságot? Ép ésszel senki nem hinné el. – Vállon veregette Richtert. – No de most már gyerünk. – Odabenn nem volt rá alkalmam, hogy szóljak magának – mondta a fedélzetmester –, de valaki kérdezősködött maga után. Valami megmozdult mögöttük, és amikor Prager hátrafordult, egy fehér trópusi viseletbe öltözött apáca lépett a lámpa fénysugarába. Pöttöm teremtés volt, talán ha százötven centi magas, de a szemében nem ült nyugtalanság, az arca pedig nyugodt volt és ránctalan. – Angela nővér – mondta Richter. – ...a Rio Negró-i missziós állomás irgalmas nővérei közül. Nem kell bemutatnia, Helmut. Angela nővér meg én régi ismerősök vagyunk. Levette panamakalapját és kezet nyújtott. Az apáca kurtán, de meglepő erővel fogta meg a kezét. – Örülök, hogy viszontlátom, nővér. – Én is, Herr Prager. Azt hiszem, tudja, miért vagyok itt. – Nos, igen, nővér – mosolyodott el melegen Prager. – Azt hiszem, tudom.

A Deutschland elővitorláján a tengerészeti előírásoknak megfelelően égett a horgonylámpa. Ezt látta meg először, amikor Richter átvágott a dingivel a kikötőn. Aztán egyszer csak egészen a közelébe értek, a hajó árbocai és feszítőkötelei sötéten meredtek az égre. Prager fölnézett, és tudatában volt, milyen örömmel mászik fel a Jákob-lajtorjáján. A háromárbocos barkentint Hamish Campbell építette Clyde-ban, 1881ben, méghozzá szeretettel és hozzáértően: kecses, elegáns, klipper-tattal és hosszú, megnyújtott orrvitorlaárboccal. A hajó egész életét munkában töltötte: szenet szállított Newcastle-on-Tyne-ból Valparaisóba, chilei salétromot Amerika nyugati partjaira, faanyagot Ausztráliába, gyapjút Nagy-Britanniába... szűnni nem akaró körökben. Időközben a vitorlások lassan kihaltak a gőzhajókkal folytatott kilátástalan küzdelemben; egymást követő tulajdonosai háromszor is megváltoztatták a nevét, míg végül egy német származású brazíliai család, a Mayer testvérek vásárolták meg, átkeresztelték a Deutschland névre, és a part menti kereskedelemben állították forgalomba Rio és Belém, illetve az Amazonas torkolata között – hiszen pontosan ilyen vizekre való hajó volt, teljes rakománnyal is csak két és fél méter volt a merülése. Prager átmászott a korláton, majd a kezét nyújtotta Angela nővérnek. Richter közvetlenül az apáca mögött jött fel a lajtorján. A főárbocnál ácsorgó három matróz elképedten bámult, amikor a kis apáca felbukkant a hajó oldalán, az egyik sietve maga is feléje nyújtotta a kezét.

Miközben Angela nővér megköszönte neki, Prager azt mondta: – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha először magam beszélek négyszemközt Berger kapitánnyal. – Ahogy gondolja, Herr Prager – mondta Angela nővér nyugodtan. Prager Richterhez fordult. – Kísérje le a nővért a szalonba, aztán várjon meg a kapitány kabinja előtt. Richter lement Angela nővérrel a lépcsőn, Prager pedig elindult hátra, a megemelt tatfedélzet felé. Ez alatt volt Berger kabinja. Kicsit habozott, aztán összeszedte magát, bekopogott az ajtón és bement. A kabin kicsiny volt, a berendezés spártai – egy keskeny priccs meg három faliszekrény, rajtuk kívül alig valami, kivéve egy íróasztalt. Berger az asztal mögött ült, és a kiterített térképen méricskélt valamit két párhuzamos vonalzóval. Amikor fölnézett, megkönnyebbülés ült ki a tekintetében. – Már kezdtem aggódni – mondta. Negyvennyolc éves, középmagas, széles vállú férfi volt, sötét, drótszerű haját és szakállát ősz foltok pettyezték, arcát kicserzette a tenger meg a napsütés. – Nagyon sajnálom – mondta Prager. – Csúnya elektromos viharba kerültünk Rióból jövet a repülőn. A pilóta kardoskodott, hogy le kell szállnia Carolinában, amíg ki nem tisztul az idő. Négy óra hosszat rostokoltunk ott. Berger kinyitott egy szantálfa dobozt, és megkínálta belőle egy kurta szivarral. – Milyenek a legfrissebb háborús hírek? – Csak rosszak – ült le vele szemben Prager egy székre, aztán átvette tőle a meggyújtott gyufát. – Az amerikai és francia erők tizenötödikén partra szálltak a

földközi-tengeri partokon is. A francia tankok két nappal ezelőtt bevonultak Párizsba. Berger halkan elfüttyentette magát. – A következő megálló a Rajna. – Én is azt hiszem. – És aztán Németország. – Berger felállt, odament az egyik faliszekrényhez, és előszedett belőle egy üveg rumot meg két poharat. – És az oroszok? – A Vörös Hadsereg Kelet-Poroszország határán áll. Berger rumot töltött a poharakba, aztán odatolta az egyiket Prager elé. – Tudod, Otto, nekünk németeknek Napóleon óta nem kellett a hazánk földjét védelmeznünk. Érdekes tapasztalat lesz. – A következő egy-két évben alighanem Brazíliában lesz a legjobb – mondta Prager. – Pokoli dolog pont most ezekben az időkben hazamenni. – Most vagy soha. Nézőponttól függ. Megszerezted a papírokat? Prager az íróasztalra tette az aktatáskáját. – Mindent, amire csak szükség van, és újra ellenőriztem azt a barkentint, amiről beszéltél, mikor először szóba hoztad ezt az őrült tervet. A Gudrid Andersent. Még mindig a gothenburgi kikötőben van. A háború első éve óta nem járt a tengeren. – Kitűnő – vágta rá Berger. – Akkor csak el kell vitorláznunk innen. – Minden előkészületet megtettél? Berger kinyitott egy másik faliszekrényt, elővett belőle egy mentőmellényt, aztán ledobta az asztalra. A hátoldalára rá volt nyomtatva a felirat: Gudrid Andersen – Gothenburg.

– Nos, és persze itt van ez is. – Előszedett egy svéd zászlót. – Ez a legfontosabb, azt hiszem, ezzel te is egyetértesz. – Elmosolyodott. – Hidd el, minden készen áll. Tüstént végrehajtjuk a hivatalos névváltoztatást, mihelyt kiérünk a parti hajózás útvonalából. – És a hajónapló? – Már elkészítettem egy hamis hajónaplót, a Gudrid Andersen nevére. Ezt előszedhetjük, ha netán összetalálkozunk a másik oldalról való barátainkkal, mármint ha pechünk lesz, és beléjük botlunk. A Deutschland valódi hajónaplóját majd titokban folytatom. Mást nem tehetek, nem volna korrekt. – Visszarakta a mentőmellényt meg a zászlót a szekrénybe. – Ami pedig téged illet, öreg barátom, mit tudnék mondani? A te kemény munkád nélkül, amit az elmúlt hónapokban végeztél, az információk nélkül, amiket szereztél, a hamis papírok nélkül, még csak nem is gondolhatnánk ilyen vállalkozásra. – Van még valami, amit meg kell beszélnünk, Erich – mondta óvatosan Prager. – Mi az? Prager habozott. – Hét utas – mondta végül. – Te tréfálsz – nevetett fel harsányan Berger. – Nem, komolyan beszélek. Vittél te már utasokat azelőtt is, nem? – Átkozottul jól tudod, hogy vittem. – Bergernek már-már dühös volt a hangja. – Nyolc utast tudok elhelyezni. Két kabinom van a szalon két oldalán, mindegyikben két-két emeletes priccs. Arra is szeretném felhívni a figyelmedet, hogy a hajónak bőven elég tízfőnyi legénység, jómagamat is beleértve. Pillanatnyilag pedig huszonketten vagyunk, mint azt tudod. Hét további utas azt jelentené, hogy a

többletlegénységnek valahol másutt kellene aludnia. Lehetetlen helyzet. – De hát ballaszton leszel, és nincs rakományod – mondta Prager. – A valódi utasok csak megerősítenék a mesédet, nem? – Kik ezek az utasok? – Németek, mint te, meg az embereid, akik haza akarnak menni. – Mély lélegzetet vett, aztán folytatta. – na jó, akkor megtudhatod mindjárt a legrosszabbat is. Apácák. Irgalmas nővérek egy Rio Negro menti missziós állomásról. Az elmúlt két évben rendszeresen látogattam őket, mint a jegyzékemen szereplő összes többi németet. Háromhavonta egyszer. Különleges felmentést kaptam a hatóságoktól, mert nehéz eljutni oda. Berger döbbenten meredt rá. – Az isten szerelmére, Otto, én bolondultam meg, vagy te? Prager szó nélkül fölállt, és kinyitotta a kabin ajtaját. Richter a kabin előtt állt, és egy cigarillón pöfékelt. Prager odabólintott neki, mire a fedélzetmester elsietett. – Hát ez meg mi? – tudakolta Berger. – Egyiküket magammal hoztam a fedélzetre. A többiek a parton várakoztak. Legalább hallgasd meg, mit mond. – Neked elment az eszed. Ez az egyetlen elképzelhető magyarázat. Kopogtattak, Prager kinyitotta az ajtót, és belépett Angela nővér. – Nővér, szeretném bemutatni magának Erich Berger fregattkapitányt – mondta Prager. – Erich, ő Angela nővér, az Irgalmas nővérektől. – Jó estét, kapitány – mondta Angela nővér.

Berger egy pillanatra elképedten nézett le a pöttöm apácára, aztán karon ragadta Pragert, és kitaszigálta az esőbe, behúzva maga mögött a kabin ajtaját. – Mi a fenét csináljak? Mit kellene mondanom? – Te vagy a kapitány – mondta neki Prager. – Te hozod a döntéseket, és senki más, legalábbis mindig úgy tudtam. Majd itt kinn megvárlak. – Azzal elballagott a hátsó árboc csarnakjának bal oldala mentén. Berger halkan káromkodott magában, habozott, aztán visszament a kabinjába. Angela nővér az íróasztal mögött állt, és az üveglappal borított kronométer doboza fölé hajolt. – Gyönyörű, kapitány – nézett fel. – Egyszerűen gyönyörű. Mi ez? – Ez a tengerész mértéke az egekhez, nővér, kiegészítve egy szextánssal. Ha ellenőrizni tudom a Nap, a Hold és a csillagok helyzetét, akkor meg tudom állapítani saját pontos helyzetemet a Föld felszínén... persze táblázatok segítségével. Az apáca az íróasztal felé fordult. – Ez a Brit Admiralitás térképe. Miért van ez itt? – Mert ezek a legjobbak – felelte Berger. Valahogy teljesen tehetetlennek érezte magát. – Értem. – Aztán ugyanazon a nyugodt hangon folytatta: – Elvisz minket magával, kapitány? – Nézze, nővér, foglaljon helyet, hadd magyarázzam meg. – Előhúzott egy másik térképet. – Mi itt vagyunk az Amazonas torkolatánál, és ez az útvonalunk haza. – Végighúzta az ujját a térképen az Azori-szigetek mellett, aztán tovább, Írországtól nyugatra. – És ha eljutunk idáig, akkor talán még nagyobb kockázatokkal kell majd szembenéznünk. – Rábökött a térképre. – Skóciánál egész közel kell

elhaladnunk az Új-Hebridák mellett, ami egy vitorlástemető, különösen, ha rossz az időjárás... márpedig arrafelé hét nap közül haton rossz idő van. És ha ezt túléljük, akkor már csak az Orkney-szigetek közt kell átjutnunk, utána mehetünk Norvégiába, aztán a Kattegaton át Kielbe – tette hozzá ironikusan. – Ötezer mérföld, annyi az egész. – És meddig fog tartani? Berger azon kapta magát, hogy válaszol a lehetetlen kérdésre. – Azt nem lehet megmondani. Negyven, esetleg ötven napig. Az időjárástól függ. – Az adott körülmények közt ez teljesen ésszerűnek látszik. – Hadd kérdezzek valamit. Amikor idejöttek, mivel jöttek? – Óceánjáróval. A Bremennel. Ez persze közvetlenül a háború előtt volt. – Pompás hajó. Kényelmes kabinok, hideg-meleg folyóvíz. A koszt első osztályú szállodának sem válna szégyenére. Hajópincérek, akik cipekednek és kiszolgálnak. – Pontosan mit próbál megértetni velem, kapitány? – Hogy ezen a hajón egészen más lenne az élet. Pocsék kaja, szűk, zsúfolt szállás. Vécének egy vödör, amit naponta ki kell üríteni. Mosdáshoz sós tengervíz. És egy vihar... egy igazi vihar egy vitorláshajón iszonyatos és félelmetes élmény lehet. Ha rossz az idő, esetleg két hétig egyfolytában nem lesz talpalatnyi száraz hely a hajón az orrától a faráig. Szíjazta be már magát valaha nedves takarók alá a priccsén, amikor egy szélvihar megpróbálja a feje fölött kitépni a fedélzetből a deszkákat? – Összegöngyölte a térképet. – Nagyon

sajnálom, de nem látom semmi értelmét, hogy folytassuk ezt a beszélgetést – mondta határozottan. Angela nővér elgondolkodva bólintott. – Hadd kérdezzek valamit. Hogyan lesz egy német tengerésztisztből egy brazil kereskedőhajó parancsnoka? – Egy tengeralattjáró ellátóhajó, az Essen kapitánya voltam. A George Grant amerikai üzemanyag-szállító hajónak álcáztuk. A harmadik utunkon egy angol tengeralattjáró nem ugrott be az álcázásnak, és megtorpedózott minket az Atlanti-óceán déli részén. Ezt akár ironikusnak is tarthatja, tekintettel arra, hogy most meg egy Svédországban bejegyzett, hasonló hajónak próbálom kiadni a Deutschlandot. – És hogyan sikerült eljutnia Brazíliába? – Egy portugál teherhajó fölszedett minket, aztán amikor Rióba értünk, átadott a brazil hatóságoknak. A brazilok ideiglenesen szabadlábon hagyták közülünk azokat, akik munkát tudtak találni maguknak. A Deutschland tulajdonosai a Mayer fivérek. Parti kereskedelemmel foglalkoznak, és brazil állampolgárok, de német származásúak. Sokunkon segítettek. Havonta egyszer tesszük meg az utat Rióból Belémbe, vegyes rakománnyal. – És most ezt azzal viszonozzák nekik, hogy ellopják a hajójukat? – Ez is egy szempont. Remélem, meg fogják nekünk bocsátani, amikor megismerik a tényeket. De igazából nincs más választásunk. – Miért? – A brazilok kezdenek aktívabb szerepet játszani a háborúban. Múlt hónapban csapatokat küldtek

Olaszországba. Azt hiszem, nagyon nehézzé válhatnak itt számunkra a dolgok. – És a másik ok? – Úgy gondolja, van rá más okom is? Angela nővér csak várt, karbafont kézzel, nem szólt semmit. Berger vállat vont, és kinyitotta az íróasztal fiókját. Előszedett egy levéltárcát, kivett belőle egy amatőr fényképet, aztán átnyújtotta a nővérnek. A fénykép csúnyán összegyűrődött, és elszíneződött a sós víztől, de a három kislány arcán még mindig elég tisztán ki lehetett venni a mosolyt. – A gyerekei? – A kép negyvenegyben készült. Heidi, itt balra, most lesz tízéves. Éva nyolc, Else pedig októberben lesz hat. – És az anyjuk? – Három hónapja meghalt egy Hamburg elleni bombatámadás alatt. Angela nővér automatikusan keresztet vetett. – És mi történt a gyerekekkel? – Herr Prager hozott hírt róluk az argentínai követségünk útján. Az anyámnál vannak Bajorországban. – Adjon hálát Istennek az Ő végtelen irgalmasságáért. – Csakugyan? – Bergernek holtsápadt lett az arca, és megmerevedett az álla. – Németország elvész, nővér, ez csak hónapok kérdése. El tudja képzelni, milyen borzasztó lesz az? És az anyám öreg asszony. Ha valami történik vele... – Egész testében megborzongott, aztán súlyosan az asztalra támaszkodott.

– Köztük akarok lenni, mert ott van rám szükség. Nem itt, a világ végén, olyan messze a háborútól, hogy szinte már nem is létezik. – És ezért bármit meg mer kockáztatni? – Egyebek közt egy ötezer mérföldes utat az óceánon, ahol teljesen az angol és amerikai flotta az úr. Egy toldott-foldott vitorláshajóval, amely legalább húsz éve nem távozott látótávolságon túl a parttól, egy ócska teknővel. Gondolni se szeretek rá, mióta nem hozták rendbe. Ez egy lehetetlen utazás. – De Herr Richter, a fedélzetmestere láthatólag szívesen hajlandó megtenni. – Helmut különleges eset. A legjobb tengerész, akit valaha is ismertem. Felbecsülhetetlen értékű vitorlástapasztalatai vannak. Kamaszkorában finn kereskedőhajókon szolgált, amelyek salétromot szállítottak Chiléből. Lehet, hogy ez magának nem sokat jelent, de a tengerészek mindenütt... – De Herr Prager szerint még huszonkét ember van a legénységében, akik mind hajlandók erre az úgynevezett lehetetlen utazásra. – Legtöbbjüknek nagyjából hasonló okuk van rá, mint nekem. Legalább hetven embert ismerek Rióban, akik boldogan járnának az ő cipőjükben. Az utolsó tíz helyet két héttel ezelőtt tombolán sorsolták ki a Rió-i kikötőben, egy német kocsmában. – Megcsóválta a fejét. – Haza akarnak menni, nővér, hát nem érti? És ezért, hogy a maga szavait használjam, bármit hajlandók kockáztatni. – És mi, a barátnőim meg én, mi talán mások vagyunk? Erről van szó? Nekünk is van családunk, kapitány, és ugyanolyan drágák nekünk, mint magának

a magáé. Ezen felül most otthon van ránk szükség amiatt, ami előttünk áll. Berger egy pillanatig csak némán bámult rá, aztán megrázta a fejét. – Nem. Egyébként is már késő. Maguknak svéd papírokra lenne szükségük, ez a tervünk egyik alapvető része. Prager nekünk mindnyájunknak megszerezte. Angela nővér fölállt, kinyitotta a kabin ajtaját, és kiszólt: – Herr Prager! Prager bejött az esőről. – Tessék? – Az irataimat kérném. Megkaphatnám most őket? Prager kinyitotta az aktatáskáját, egy darabig turkált benne, aztán előhúzott egy útlevelet, és ledobta Berger íróasztalára. Berger a homlokát ráncolta. – De hiszen ez svéd útlevél. – Kinyitotta, és a fényképről Angela nővér nézett rá. Fölemelte a tekintetét. – nem tudom, lenne-e szíves kimenni egy pillanatra, nővér. Szeretnék néhány szót váltani a barátommal. A nővér habozott, kurta pillantást vetett Pragerre, aztán kiment. – Ide figyelj, Erich, hadd magyarázzam meg – mondta Prager. Berger fölemelte az útlevelet. – Ez nem olyasmi, amit huszonnégy óra alatt elő lehet teremteni, így hát, már jó ideje tudnod kellett erről a dologról. Mi a fenéért nem mondtad meg nekem? – Mert tudtam, hogy pontosan úgy fogsz reagálni, ahogy reagáltál. – Szóval, azt hitted, hogy ha az utolsó pillanatra hagyod, akkor már késő lesz, hogy nemet mondjak? Hát tévedtél. Nem megyek bele ebbe a játékba. És mi

lesz azzal a missziós állomással, ahol dolgoztak? Egyszer csak hirtelen érdektelenné vált? – A brazil belügyminisztérium megváltoztatta a területükön az indiánügyi politikáját. Kitoloncolja őket, és fehér telepeseket küld a helyükre. A missziót mindenképpen bezárták volna. – Ezek egy ápolórend tagjai, nem? Biztosan akadna ott terük rá, hogy kamatoztassák a tehetségüket. – De ugyanakkor németek is, Erich. Mit gondolsz, mi lesz, amikor az első veszteségek híre átszivárog Brazíliába Olaszországból? Erre hosszú szünet következett. Berger fölemelte a svéd útlevelet, kinyitotta, és újra megvizsgálta benne a fényképet. – Úgy érzem, csak bajt hozna rám. Túl hosszú ideje hozzászokott ahhoz, hogy a maga útját járja. – Marhaság – mondta Prager. – Ősidők óta ismerem a családját. Jó porosz család. Az apja gyalogsági tábornok volt. Ő meg ápolónő tizenkilencben a nyugati fronton. Bergeren látszott, hogy teljesen meg van hökkenve. – Pokoli családi háttér egy irgalmas nővérnek. Mi csúszott félre? Valamiféle botrányba keveredett? – Szó sincs róla. Valami fiatalemberről volt szó, azt hiszem. Egy repülőtisztről. – ...aki egy szép napon nem jött vissza, így aztán a lány a jótékonykodásban keresett menedéket – rázta meg a fejét Berger. – Kezd úgy hangzani a dolog, mint valami rossz színdarab. – Teljes tévedésben vagy, Erich. Ahogy én hallottam, a fiú egyszerűen elhitette vele, hogy meghalt. Ideg-összeroppanást kapott, majd belehalt, aztán éppen elkezdett szépen gyógyulni, amikor egy napon

találkozott a fiúval az Unter der Lindenen, karonfogva egy lánnyal. Berger a magasba emelte mind a két kezét. – Elég. Ne is mondj többet. Mindig tudom, mikor veszítek. Hozd vissza! Prager gyorsan az ajtóhoz ment és kinyitotta. Angela nővér odakinn álldogált a fedélzetmesterrel. – Győzött, nővér – mondta Berger. – Szóljon Richternek, hogy vitesse ki a partra, és szedje össze a barátnőit. De éjjel két órára legyenek itt, mert akkor indulunk, és ha nincsenek itt, elmegyünk maguk nélkül. – Áldja meg az Isten, kapitány. – Azt hiszem, pillanatnyilag van neki elég dolga rajtam kívül is. – Amikor a nővér az ajtóhoz lépett, utánaszólt. – Csak még egy dolgot. Próbálja meg úgy intézni, hogy amíg nem muszáj, a legénység ne tudjon róla. – Lehet, hogy zavarni fogja őket a jelenlétünk? – Nagyon is. A tengerészek természetüktől fogva babonásak. Egyebek közt pénteken vitorlát bontani annyi, mint kihívni a bajt. Bármiféle papot utasként magunkkal vinni szintén. Ha hét apáca hajózik velünk, biztosan a fejünkre vonjuk a világ minden balszerencséjét. – Öt, kapitány. Csak öt – mondta Angela nővér és kiment. Berger elfintorodott, és Pragerhez fordult. – Te azt mondtad, hét utas. – Így igaz. – Prager beletúrt az aktatáskájába, és előszedett belőle még két svéd útlevelet, aztán odatolta őket Berger felé. – Az egyik Gertrude-é, a másik az enyém. Ő is a parton vár a poggyászunkkal. Amiben,

hadd tegyem hozzá, ott van a rádióadó is, amit kértél, és amit megszereztem neked. Berger úgy nézett rá, mint akit fejbe kólintottak. – Te meg a feleséged? – kérdezte rekedten. – Atyaisten, Otto, te legalább hatvanöt éves vagy. És mit fognak szólni Berlinben a főnökeid? – Abból ítélve, amit hallok, az oroszok valószínűleg sokkal előbb odaérnek, mint én. Így tulajdonképpen nem számít. – Prager szelíden elmosolyodott. – Tudod, Erich, mi is haza akarunk menni. Amikor Berger közvetlenül két óra előtt fölment a magasított tatfedélzetre, az eső jobban zuhogott, mint valaha. Odalenn a teljes legénység összegyűlt a hátsó fedélzeten, sápadt volt az arcuk, és csillogott a viaszosvászon köpenyük a fedélzeti lámpák halovány fényében. Berger megmarkolta a korlátot, előrehajolt, aztán halkan megszólalt. – Nem fogok sokat beszélni. Mindnyájan tudják, mi a tét. Pokoli út lesz. Nem is akarom más színben feltüntetni, de ha azt csinálják, amit mondok, akkor végbevisszük, maguk, meg én, meg a Deutschland, együtt. A legénység mocorgott kissé, más nem történt, és Berger folytatta, de hangjában most már vasszigorral. – Még valami. Mint a legtöbben észrevehettek, utasokat is viszünk. Herr Pragert, Rió-i követségünk egykori konzulhelyettesét, a feleségét és öt apácát egy Rio Negro melletti missziós állomásról. Kis szünetet tartott. Csak az eső susogását lehetett hallani, mindenki némán várt. – Apácák – mondta Berger –, de azért mégis nők, és ez az út hosszú lesz hazafelé, így hát hadd fejezzem ki magam világosan.

Én magam, személyesen lövöm le az első embert, aki áthág egy bizonyos határt, és ezt fogom bejegyezni a hajónaplóba. – Kiegyenesedett. – Most pedig mindenki a helyére. Miközben hátat fordított a korlátnak, a sötétből kilépett a helyettese, és csatlakozott hozzá. Johann Sturm, Leutnant zur See, magas, szőke fiatalember volt a veszfáliai Mindenből, és alig három nappal ezelőtt ünnepelte a huszadik születésnapját. Ő is tengeralattjárós volt, akárcsak Richter, második őrtisztként szolgált egy U-Booton. - Minden rendben, Herr Sturm? – érdeklődött halkan Berger. – Azt hiszem, igen, kapitány úr – Sturmnak meglepően nyugodt volt a hangja. – A rádióadót, amit Herr Prager hozott Rióból, eldugtam a kabinomban, ahogy parancsolta. Attól tartok, nem sokat ér. Legjobb esetben is korlátozott a hatóköre. – Jobb a semminél – mondta Berger. – És az utasok? Őket is biztonságosan elhelyezte? – Ó, igen, uram. – A fiú hangjában nevetés bujkált. – Azt hiszem, nyugodtan ezt lehetne mondani. A sötétségből felbukkant egy fehér alak, aztán kiderült, hogy Angela nővér az. Berger nagyot nyelt. – Most is ezt mondaná? – kérdezte halk, vészjósló hangon. – Indulunk, kapitány? – kérdezte Angela nővér fürgén. – Nem baj, ha megnézem? Berger tehetetlenül bámult rá, hegyes sapkájáról lecsurgott az eső. Aztán Sturmhoz fordult. – Csak a farvitorlát meg a kis fokot húzassa fel, Herr Sturm, és eresztesse le a horgonyláncot.

Sturm megismételte a parancsot, aztán hirtelen lázas tevékenység indult meg a hajón. Egyik matróz lecsukta az orr-rekesz tetejét, négy másik fürgén húzni kezdte a felvonókötelet, és a farvitorla lassan a magasba emelkedett. Egy pillanat múlva hangos csörömpöléssel végigcsúszott a fedélzeten a horgonylánc, aztán nagy csobbanással a tengerbe hullott. Richter a kormánykeréknél állt, de pillanatnyilag mintha semmi nem történt volna. Aztán, amikor Angela nővér fölnézett az égre, az eső függönyének résén át látta, hogy a csillagok átsuhannak a vitorlák között. – Megyünk, kapitány! Megyünk! – kiáltotta. Olyan izgatott lett, mint egy kisgyerek. – Én is úgy veszem észre – felelte Berger. – Most pedig legyen szíves, és tegyen meg nekem egy szívességet. Menjen le. Az apáca vonakodva engedelmeskedett. Berger felsóhajtott, és a fedélzetmesterhez fordult. – Szépen, nyugodtan, Richter. A magáé a hajó. Richter kivezette a vitorlást a kikötő bejáratán. A hajó úgy sodródott kifelé, mint valami sápadt kísértet, alig haladt, és csak kis foszforeszkáló örvényt hagyott maga után a farvizében. Jó negyed óra múlva Mendoza kapitány éppen pikétezett a Lisszabon Fényeinek lefüggönyzött bokszában a szomszédos műintézet egyik ifjú hölgyével, amikor berontott hozzá az embere, akit őrségbe állított a halászmólóra. – Mi van? – érdeklődött szelíden Mendoza. – A Deutschland, Senhor Capitan – súgta az őrszem. – Eltűnt.

– Nocsak. – Mendoza színükkel lefelé letette a lapjait az asztalra, és fölállt. – Figyelj a lányra – mondta a csaposnak. – Még megnézi a lapomat. – Fölvette viaszosvászon viharkabátját meg a sapkáját, és kiment. Mire a halászmóló végére ért, az eső jobban zuhogott, mint valaha, sötét, átláthatatlan függönnyel borított mindent. Tölcsért formált a tenyeréből, szivarra gyújtott benne, aztán csak bámult kifelé az éjszakába. – Értesíti a hatóságokat, senhor? – érdeklődött az őrszem. Mendoza vállat vont. – Miről értesítsem őket? Berger kapitány korán el akart indulni, vissza Rióba. Nyolc nap múlva kellene megérkeznie, de abban se lenne semmi rendkívüli, ha késne egy hetet, amilyen kiszámíthatatlan az időjárás az évnek ebben a szakaszában. Ha szükség lesz rá, még akkor is bőven lesz idő a hivatalos vizsgálatra. Az őrszem kissé bizonytalan pillantást vetett rá, de aztán bólintott. – Ahogy parancsolja, Senhor Capitan. Nekiindult a rakpartnak, Mendoza pedig a folyón át bámult az Amazonas torkolata és a tenger felé. Mennyire van ide Németország? Majd ötezer mérföldnyire, azon az óceánon túl, amely most már reménytelenül a brit és az amerikai flotta birtokában van. És mivel? Egy háromárbocos barkentinnel, amely régesrég túl van a virágkorán. – Bolondok – mondta halkan. – Szegény, ostoba, nagyszerű bolondok. – Azzal sarkon fordult, és a halászmólón át visszabaktatott a zuhogó esőben a kocsmába.

Deutschland barkentin, 1944. szeptember 2. É. szélesség 25° 01'; Ny. hosszúság 30° 46'. Tizennégy napja futottunk ki Belémből. 6-8-as É-Ny-i szél. Sebességmérőt eresztve kiderült, tizenkét csomóval haladunk. Az elmúlt huszonnégy órában kettőszázhuszonnyolc mérföldet tettünk meg. Frau Pragert még mindig ágyhoz köti a tengeribetegség, amely azóta kínozza, amióta elindultunk Belémből. Egyre fokozódó gyöngesége mindannyiunkat aggaszt. Estefelé erős esőzés.

Kettő A Hebridák körüli tengerekre a reggeli időjárási előrejelzések távolról sem voltak biztatóak: 5-6-os erősségű szelek, záporokkal, zivatarokkal. A Skyetól északnyugatra fekvő partok mentén nagyon csúful néztek ki a dolgok – esőtől duzzadó, súlyos, sötét felhők olvadtak bele a horizontba. Egy-egy tengeri madáron kívül ezen az elhagyatott tengerszakaszon egyetlen élőlény mutatkozott: a hajnali szürkületben délnyugatnak, Barra felé tartó motoros ágyúnaszád csillagos-sávos lobogója, mint egyetlen színfolt. A Nap hat óra tizenötkor kelt, de fél tízkor még mindig olyan rosszak voltak a látási viszonyok, hogy a RAF, az angol Királyi Légierő gépei továbbra sem szállhattak fel. Az ágyúnaszád fedélzetén senkit nem lehetett hibáztatni, amiért nem vette észre a magányos Junkers 88S parányi foltját, amely mélyrepülésben közeledett a tenger felett a naszád fara felől. Gépágyújának első gránátsorozatától a tattól három-

négy méternyire vízesés szökött a magasba. Amikor fordulóba dőlt, hogy másodszor is támadásra induljon, a pilótafülke farában lévő 13 mm-es géppuska hosszú sorozatot eresztett a hajóra, amely végighasította a fedélzetet a kormányház mögött. Harry Jago éppen egyórácskányi alvást próbált lopni magának a priccsén, de a lövésekre tüstént felébredt, és már rohant is fölfelé a lépcsőn. Mire fölért a fedélzetre, a tüzérek már szaladtak a 20 mm-es légelhárító ikerágyú felé, de Jago megelőzte őket, bevágta magát az irányzóülésbe, és megmarkolta az elsütőszerkezet billentyűit. Amikor a Junkers másodszor is rájuk rontott, hirtelen nehéz, fekete füst örvénylett végig a fedélzeten. Jago tüzelni kezdett, miközben a repülő gépágyúja lyukakat vágott mellette a fedélzetbe. A Junkers óránként majd négyszáz mérföldes sebességgel száguldott el fölöttük. Az ágyút elfordítva követte, miközben észrevette, hogy fölötte, a hajóhídon Jansen is megszólaltatta a Browningot. Ám mindez céltalan volt, a Junkers a robbanások kis fekete füstpamacsai között balra fordult, és elmenekült a hajnali szürkületbe. Jago egy pillanatra az irányzóülésben maradt, még mindig az elsütőbillentyűket markolászva. Aztán fölállt, és Harvey Gould főmatrózhoz, a légelhárító ágyú parancsnokához fordult. – Maga meg a fiúk öt másodperccel elkéstek. Az ágyú legénysége feszengve toporgott. – Nem fog többet előfordulni, hadnagy úr – mondta Gould. – Gondoskodjon róla, hogy ne fordulhasson elő – szedett elő Jago az inge zsebéből egy gyűrött cigarettás csomagot. Aztán a szájába dugott egyet. – Miután

túléltük a Salamon-szigeteket, az invázió napját és a legrosszabbat, amit ezek a torpedónaszádok a Csatornában műveltek, valahogy hülye dolognak látszana a Hebridákon meghalni. A Junkers pilótája, Hors Necker százados pontosan 09.35 órára rögzítette a naplóban a támadás időpontját. Jelentéktelen, „csapj oda, és fuss el”-ügy volt, csak arra volt jó, hogy egy kis életet vigyen az egyébként unalmas rutinőrjáratba. Hát még egy olyan pilóta számára, aki a tavasszal újrakezdett London elleni éjszakai légitámadások során a Gruppe l / KG 66 elit felderítőalakulat tagja volt, mégpedig olyan sikeres tagja, hogy alig két hónapja elnyerte a Vaskereszt Lovagkeresztjét. Ezek után némi lecsúszásnak számított, amikor átvezényelték a trondheimi bázisra a KG 40-hez, egy hajózási és időjárási felderítésre specializált alakulathoz. Igaz, a JU 88S amit kapott, pompás, bármilyen időjárási körülmények között bevethető, körülbelül óránként négyszáz mérföld csúcssebességre képes masina volt. Aznap reggeli küldetésén egy konvoj jeleit kellett keresnie, amelynek a várakozások szerint még azon a héten el kellett indulnia Liverpoolból Oroszországba, de indulásának napját nem ismerték pontosan. Kilencezer méter magasságban vágott át Skócia fölött, hogy aztán néhány teljesen meddő órát töltsön a Külső Hebridáktól nyugatra. Tiszta véletlenségből pillantotta meg az ágyúnaszádot, amikor egy hirtelen ötlettel majdnem a tengerig leereszkedett, hogy lássa, milyen vastag a

felhőtakaró. Aztán, amikor meglátta, a célpont túlságosan csábító volt, hogysem kihagyta volna. Miközben meredeken fölfelé emelkedett a második támadás után, Rudi Hubner a navigátor izgatottan nevetgélt. – Azt hiszem, elkaptuk, Herr Hauptmann. Rengeteg füst maradt mögöttünk. – Maga mit gondol, Kranz? – kérdezte Necker a hátsó géppuskástól. – Úgy néz ki, hogy ők is el akartak kapni minket, Herr Hauptmann – felelte Kranz. – Valaki ott lenn érti a dolgát, és ezek nem tommik voltak. Láttam a csillagokat meg a sávokat, mikor másodszor átrepültünk fölöttük. Valószínűleg Ernst, a bátyám – tette hozzá komoran. – Az amerikai haditengerészetnél van. Mondtam már ezt? Schmidt a rádiós nevetett. – Először London fölött, mikor kigyulladtak a bal oldali motorjaink, és azóta legalább még huszonhétszer. Azt hiszem, ez csak azt mutatja, hogy van valaki a családban, akinek esze is van. Hubner rá se hederített a rádiósra. – Akkor hát valószínű, Herr Hauptmann? – kérdezte. Necker nemmel akart válaszolni, de aztán látta a fiú szemében felcsillanó reményt, és meggondolta magát. – Miért ne? Én is azt hiszem. De most aztán tűnjünk el innen. Amikor Jago fölment a hídra, Jansennek nem volt se híre, se pora. A Browningnak támaszkodott és lenézett a fedélzetre. A füst már majdnem teljesen eloszlott, Gould éppen a kiégett füstbombát rúgta be a korlát alatt a tengerbe. A bal oldali korlátnál, a légelhárító ágyú

mellett szétzúzódott a fedélzet, de egyébként nem néztek ki túlságosan rosszul a dolgok. Jansen most jött fel a háta mögött a létrán. Magas, tagbaszakadt férfi volt, és kócos fekete szakálla, kötött sipkája és kifakult, rangjelzés nélküli viharkabátja ellenére ő volt a hajó rangidős altisztje. A háború előtt morálfilozófiát adott elő a Harvardon, és a hétvégeken szenvedélyesen vitorlázott, de határozottan ellenállt mindenféle próbálkozásnak, hogy tisztté léptessék elő. – Egy magányos farkas, hadnagy úr. – Lehet, hogy ezt még el fogja mondani egy párszor – felelte Jago. – Egy JU 88-as a Hebridákon! – Méghozzá a Reichmarschall egyik legújabb modellje, a sebességéről ítélve. – De mi a fenét kereshetett itt? – Ugyan, hadnagy úr – nyugtatgatta Jansen. – Egyszerűen úgy alakultak a dolgok, hogy az ember manapság senkiben nem bízhat többé. Mellesleg ellenőriztem, hogy állnak odalenn a dolgok. Felületes károk, sebesülés nincs. – Kösz – mondta Jago. – És ez a füstbomba gyors gondolkodásra vallott. Rájött, hogy kissé remeg a jobb keze, ki is nyújtotta. – Ezt nézze meg. Hát nem csak tegnap panaszkodtam, amiért itt egyetlen dolog ellen kell harcolnunk, és az az időjárás? – Hát, maga is tudja, hadnagy úr, mit mondott erről Heidegger. – Nem, Jansen, nem tudom, de maga biztos meg tudja mondani nekem. – Azt, hogy az autentikus élethez elszántan szembe kell szállni a halállal.

– Pontosan ezt csinálom, most már két éve – mondta Jago türelmesen –, és rendszerint kábé egyyardnyira járt mögöttem. Megmondom én magának, az adott körülmények közt mit csinálhat Heideggerrel, Jansen. Bedughatja a nagymamája seggébe, ahol fáj neki. És próbáljon szerezni nekem egy kis kávét, amíg én újra ellenőrzöm az útirányt. – Ahogy a hadnagy úr parancsolja. Jago bement a kormányházba, és leroskadt a térképasztal előtt a székre. A kormánynál Petersen állt – pompás tengerész, tíz évet húzott le a kereskedelmi flottánál a háború előtt, és kétszer is járt bálnavadász hajókkal az Antarktiszon. – Minden oké? – kérdezte Jago. – Teljesen, hadnagy úr. Jago előszedte a Brit Admiralitás 1796. sz. térképét: Barra Head – Skye. Fhada, az úticéljuk, a szigetlánc déli végén feküdt a South Uist, Barra és az alatta fekvő elszórt szigetek térképén. Egy rúgás kinyitotta az ajtót, Jansen bejött a kávésbögrével, és letette a térképasztalra. – Micsoda rohadt hely – bökött rá Jago a térképre. – Az egész térségben mágneses anomáliákat jeleznek. – Hát ez pompás – mondta Jansen. – Pontosan erre van szükség, amikor ebben a pocsék időben ki akarja dolgozni az útvonalunkat. – Ezek az Uisttól délre fekvő szigetek szabályos hajótemetők – folytatta Jago. – Ahová csak néz, ezen az átkozott térképen mindenütt az áll, hogy Erős hullámtörés vagy Veszélyes tenger. Egyik kockázat a másik után.

Jansen széthajtogatta sárga viaszosvászon dohányzacskóját, előszedte a pipáját, az ajtónak támaszkodott és elkezdte megtömni. – Mielőtt elindultunk, beszéltem Mallaigban néhány halásszal. Azt mesélték, hogy arrafelé néha olyan rossz az idő, hogy Fhada hetekre el van vágva a külvilágtól. – A világ legrosszabb időjárása, amikor kezdenek ideérni az atlanti-óceáni viharok – mondta Jago. – Isten tudja, milyen lehet itt télen. – Akkor mi a fenét csinál Reeve tengernagy egy ilyen helyen? – Ezt ne tőlem kérdezze. Azt se tudtam, hogy itt van, amíg nem kaptam eligazítást, hogy vegyek fel számára Mallaigban egy küldeményt, és kézbesítsem neki. Utoljára az invázió napján hallottam felőle. A tengerészeti hírszerzés hadműveleteinek helyettes igazgatója volt, és potyajegyet szerzett magának a Svenner nevű norvég rombolóra, amit aztán elsüllyesztett három Möwe-osztályú torpedónaszád. Elveszítette a jobb szemét, és azt mondják, a bal karja is megbénult, semmire se jó. – Pokoli egy fickó – mondta Jansen. – MacArthur távozása után lógott meg Corregidorból. Egy háromárbocos parti teherhajóval majd hatszáz mérföldet vitorlázott Cagayanba, és az egyik legutolsó repülőgéppel hagyta el. Úgy emlékszem, Midwaynél elsüllyedt egy rombolóval, aztán felvették a Yorktown fedélzetére, és végül megint a vízben végezte. – Vigyázzon, Jansen, kimutatja a lelkesedését. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, amikor fejesekről van szó. – De Reeve nem csak egy tengernagy a sok közül, hadnagy úr. Írt egy kitűnő monográfiát a tengeri

hadviselésről, és valószínűleg ő írta a legjobb életrajzot John Paul Jonesról, ami valaha nyomtatásban megjelent. Atyaisten, uram, ez az ember tényleg tud írni és olvasni – gyújtott rá Jansen a pipájára, aztán a szája sarkából még hozzátette: – Ez nem semmi egy tengerésztisztnél, ebben a hadnagy úr is bizonnyal egyetért velem. – Jansen – mondta Jago –, tűnjön el innen a fenébe. Jansen távozott, de amikor Jago hirtelen sarkon fordult, látta, hogy Petersen vigyorog, mint a fakutya. – Tűnjön el maga is! Átveszem a kormányt! Petersen is kiment, Jago pedig újabb cigarettáért nyúlt a zsebébe. Már nem remegtek az ujjai. Amikor az ágyúnaszád egy hullámtarajra emelkedett, az eső nekivágott az ablakoknak, és Jago kissé csodálkozva jött rá, hogy fájó háta és állandó fáradtsága ellenére, mely biztosan éveket fog elvenni az életéből, tulajdonképpen pompásan érzi magát. Harry Jago huszonöt éves volt, de akkor is tíz évvel idősebbnek látszott, amikor jó napja volt, ami háborús teljesítményeit tekintve csöppet sem volt meglepő. 1941 márciusában kimaradt a Yale-ről, és beállt a haditengerészethez, ahol a partra szálló bárkákhoz osztották be a második hajórajba, még éppen idejében, hogy részt vegyen a Salamon-szigeteken folytatott hadjáratban. A Guadalcanalért vívott csata hat hónapig tartott. Jago ifjú, tiszta, ránctalan képű zászlósként csöppent bele, és Tengerészeti Érdemkereszttel kitüntetett alhadnagyként került ki belőle, miközben két hajót lőttek ki alóla. Utána a második hajóraj új feladatot kapott: átküldték Angliába az OSS (Office of Strategic Services, a CIA elődje) sürgős kérésére, hogy a francia

tengerpartokon partra szállva amerikai titkosügynököket szedjenek fel. Jago megint csak túlélte a Csatornán a Cherbourgból kifutó német torpedónaszádokkal való állandó összecsapásokat. Túlélte az invázió napján még az Omaha partrész poklát is. Végül aztán június 28-án cserbenhagyta a szerencséje. A német torpedónaszádok megtámadták a Lyme-öbölben a Csatornán való átkelésre várakozó partra szállító járműveket. Jago éppen jelentésekkel érkezett vissza Portsmouthból, és azon vette észre magát, hogy a hat legjobb torpedónaszáddal áll szemben, amit csak a Kriegsmarine ki tudott állítani. Az emlékezetes tízperces ütközetben egyet elsüllyesztett, egy másikat megrongált, de öt főt elvesztett a legénységből, és végül a vízben kötött ki, jobb combjában egy srapnelszilánkkal, és csontig felhasított jobb arccal. Amikor augusztusban végre kiengedték a kórházból, megkapta azt a kilenc tengerészt, aki a régi legénységből megmaradt, és új feladatot adtak neki: hogy végre kipihenhesse magát, amire annyira szüksége volt, a postás szerepét kellett játszania a Hebridákon a különféle amerikai és angol időjárási megfigyelőállomások és a szigeteken lévő más hasonló létesítmények között egy, az angol Királyi Haditengerészettől kölcsönzött háború előtti motoros torpedónaszádon, amely tüstént elkezdett darabokra esni, mihelyt megpróbálta húsz csomó fölé gyorsítani. Egyik korábbi tulajdonosa azt a feliratot pingálta a híd korlátjának az aljára, hogy „Zsákutca” –, ami többféle magyarázatra is lehetőséget adott. 32

Csak egy-két hónapra, mondta a hajóraj parancsnoka Jagónak. Tekintse ezt afféle vakációnak. Ezzel azt akarom mondani, hogy odafönn soha nem történik semmi, Harry. Jago akaratlanul is elvigyorodott, aztán, miközben a szélroham az ablaknak verte a záport, addig növelte a sebességet, míg csak a kormánykerék rugdalózni nem kezdett a kezében. Mostanára a tenger lett az élete, az étele és az itala, fontosabb, mint bármiféle nő. Ezt az érzést a háborús viszonyok ébresztették fel benne, de a háború nem fog örökké tartani. – Mi a fészkes fenét fogok csinálni, amikor ennek vége lesz? – mondta magában halkan. Voltak idők, amikor Carey Reeve ellentengernagy határozottan töprengett rajta, mi értelme van az életnek. Voltak idők, amikor napjainak üressége elviselhetetlennek tűnt, a szigetet pedig, amelyet olyan mélységesen és szenvedélyesen szeretett, börtönnek érezte. Ilyenkor rendszerint mindig elsétált ugyanarra a helyre, egy dombra, amelyet gael nyelven Dun Bhuidenak, sárga erődnek neveznek. Fhada délnyugati csücskén magasodik a Telegraph-öböl fölé, amely onnan kapta a nevét, hogy a századfordulón megpróbáltak ott egy Marconi-állomást létesíteni. Az öböl négyszáz láb magas sziklaszirtek alatt terül el, a sziklák tövében vékony, fehér homoksáv süpped bele a szürke vízbe, amely onnan háromezer mérföldön át húzódik egészen Labradorig, és közben nincs semmi. Az ösvény nem volt nyúlszívű embereknek való, cikcakkban haladt a mészkővel keveredő gránitszirtek

falába vájva. Tengeri madarak rikácsoltak fölötte: nagy felhőkben keringtek a kormoránok, a sirályok, a vészmadarak és a tengeri szulák – főleg a szulák. Egy darabig komoran bámult rájuk az ép fél szemével, aztán megfordult, hogy a sziget többi részét is szemügyre vegye. Délnyugat felé a terep meredeken lejtett. A szirtfoknak a Telegraph-öböllel átellenes oldalán húzódott a Déli Csatorna, ott állt a mentőcsónakállomás, a csónakház, a sólya, Murdoch Macleod házikója – és más semmi. Tőle balra a sziget többi része: a szétszórt, apró tanyák, többnyire romokban, tőzegláp, a kopár réteken legelésző birkák. Északnyugat felé az egész tájat kettészelte a Mary's Townba vezető keskenyvágányú vasút sínpárja. Reeve előhúzta a zsebéből az öreg réz teleszkópot, és a mentőcsónak-állomásra irányította. Semmi életjelet nem látott. Murdoch valószínűleg azon az átkozott bárkáján dolgozik, de a teáskanna biztosan ott gőzölög szelíden a tőzegtűz fölött a kampón, és egy ilyen reggelen nem jönne rosszul egy bögre tea, bőkezűen meglocsolgatva Murdoch finánc nem látta házifőzetű whiskyjével. A tengernagy visszadugta a teleszkópot a zsebébe, és elindult lefelé a lejtőn. Az eső szürke függönyt borított a szigetre. Amikor a kis hátsó ajtón bement a csónakházba, Murdochnak nem volt se híre, se pora. A negyvenegy láb hosszú, Watson-típusú motoros mentőcsónak, a Morag Sinclair ott állt a sólya tetején, a kocsijában. Pompásan karbantartott, kékre és fehérre festett gyönyörű jószág volt, meglátszott rajta, hogy Murdoch

mennyit törődik vele. Reeve tudatos gyönyörűséggel futtatta rajta végig a kezét. A háta mögött kitárult az ajtó, bevágott rajta az eső, aztán egy lágy, felföldi hangot hallott. – Kinn voltam a fészerben, fölsliktolni a tőzeget. – Amikor sarkon fordult, Murdoch állt az ajtóban, aztán abban a pillanatban benyomakodott mellette egy hatalmas ír farkaskutya is, és tüstént a tengernagy felé rohant. Reeve megmarkolta az állat grabancát. – Rory, te vén ördög. Tudhattam volna. – Fölnézett Murdochra. – Mrs. Sinclair reggel óta keresi. Eltűnt az éjjel. – Magam akartam később átvinni – mondta Murdoch. – Jó egészségben van, tengernagy úr? Ő maga hetvenéves, óriás termetű férfi volt, magas szárú csizmát és guernsey-pulóvert viselt, a szeme mint kő, fölötte szürke vízzel, egész arcát a tengeren töltött élet formálta és alakította ki. – Murdoch – mondta Reeve tengernagy, elmerengve a Shakespeare-től vett idézeten –, eszébe jutott már valaha, hogy az élet egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, de semmi értelme nincs? – Szóval ilyen a mai reggele? – Murdoch a combjába törölte a kezéről a tőzeget, és előszedte a dohányzacskóját. – Elfogyaszt velem egy teát, tengernagy úr? – kérdezte komoly, hegyvidéki udvariassággal. – És egy kis extrát hozzá? – javasolta Reeve reményteljesen. – Uisgebeathat? – kérdezte Murdoch gaelül. – Az élet vizét? Csakugyan, miért ne. Önnek, azt hiszem, ma reggel életre van szüksége. – Komoran elmosolyodott. – Tíz perc múlva meglesz. Addig lesz ideje fordulni

egyet a parton a kutyával, és lefúvatni magáról a pókhálót. A csatorna bejáratában maelströmként örvénylett a fehér víz, mennydörögve, harsogva csapkodtak át a zátonyon a hullámok, százlábnyira szórva fel a permetüket a levegőbe. Reeve a farkaskutya nyomában ballagott, és Murdoch Macleodra gondolt. Harminckét éven át kormányozta a fhadai mentőcsónakot, és még életében legendává vált. Az öreg György király a brit Birodalmi Érdeméremmel tüntette ki, további két arany- és öt ezüstérmet kapott a Mentőcsónak Szolgálattól a mentés során tanúsított bátorságáért. 1938-ban nyugdíjba ment, akkor fia, Donald vette át helyette a kormányt, de egy év múlva visszavette, amikor Donaldot behívták a Királyi Haditengerészeti Tartalékhoz. Bármilyen mércével mérve figyelemre méltó ember. A farkaskutya dühödten ugatni kezdett. Reeve fölnézett a nagy homokpadra, amelyet Traig Mhoirenak, Mary partjának neveztek. A parton tőle vagy húszyardnyira sárga mentőmellényes férfi feküdt arccal lefelé. Ahogy egyik hullám a másik után csapódott a partnak, újra meg újra keresztülömlött rajta a víz. A tengernagy odaszaladt, féltérdre ereszkedett, és a hátára fordította; nem minden nehézség nélkül, mert a bal karja gyakorlatilag hasznavehetetlen lett. A halott tizennyolc-tizenkilenc éves, zsávoly overallos fiú volt, a szemét lehunyta, mintha aludna, szőke haja a koponyájához tapadt. Sebhely nem látszott rajta. Reeve elkezdte átkutatni a holttestet. Az overall bal oldali mellzsebében bőr irattárca lapult. Éppen

kinyitotta, amikor futva megérkezett Murdoch, és letérdelt mellé. – Jöttem megnézni, mi tartóztatta fel. – Megérintette a sápadt arcot a keze fejével. – Mennyi ideje? – kérdezte Reeve. – Tíz-tizenkét órája, nem több. Ki az? – Az overalljáról ítélve német tengeralattjárós – nyitotta ki a tárcát Reeve. Amikor megvizsgálta a tartalmát, egy fiatal lány fényképe került elő belőle, aztán néhány levél meg egy szabadságos levél, amelyet annyira eláztatott a tengervíz, hogy amikor óvatosan kinyitotta, fecnikre kezdett szétesni. – Kamasz legényke ez még – mondta Murdoch. – Iskolás fiúknál már nem tudnak jobbat küldeni? – Valószínűleg mostanára már ugyanúgy szűkében vannak az emberanyagnak, mint mi – felelte Reeve. – Hans Eleichrodtnak hívták, és most ünnepelte a tizennyolcadik születésnapját, mikor három héttel ezelőtt szabadságon volt Brunswickban. Funkgefreiter volt, az U-743-on, azaz telefonos. – Visszatette a papírokat a tárcába. – Ha a hajóját ma reggel kapták el, akkor a héten még többen is lesznek. – Alighanem igaza lesz. – Murdoch lekuporodott, aztán könnyedén, minden erőfeszítés nélkül a vállára emelte a holttestet. Ez a könnyedség mindig elképesztette Reeve-t. – Jobb lesz, ha bevisszük Mary's Townba, tengernagy úr. Reeve bólintott. – Igen, az én házamban jó helyen lesz. Mrs. Sinclair délután átjöhet megnézni, és aláírhatja a halotti bizonyítványt. Aztán majd holnap eltemetjük. – Azt hiszem, illendőbb lenne a templomban felravatalozni.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet – mondta Reeve. – A szigetről tizenegy ember halt meg ebben a háborúban ellenséges harci cselekmények miatt a tengeren. Nem gondolnám, hogy a családjuk örülne, ha egy németet látnának a saját templomukban a ravatalon. Az öregembernek szikrát hányt a szeme. – És ön egyetértene velük? – Ó, nem – vágta rá Reeve sietve. – Engem ne keverjen ebbe bele. Tegye a holttestet, ahová akarja, nem hiszem, hogy ő különösebben törődne vele. – De Isten esetleg törődne – mondta Murdoch szelíden. Hangjában nem volt semmi szemrehányás, annak ellenére, hogy mint a Skót Református Egyház képesített laikus prédikátora még leginkább ő számított amolyan papfélének a szigeten. Fhadának erre a végére nem vezetett út, soha nem volt rá szükség, de a két meddő év alatt, amíg a Marconi-állomás fennállt, a távírótársaság lefektette a keskenyvágányú vasútvonalat. A mentőcsónak legénysége, nagyrészt Mary's Town-béli halászok, járgányon közlekedtek rajta, amikor vészhelyzetben riasztották őket, vagy kézihajtányként használták, vagy vitorlát húztak föl rá, amikor kedvező volt a széljárás. Aznap reggel kedvező volt, így Murdoch meg a tengernagy jó ötcsomónyi sebességgel robogtak a járgányon a féloldalt kihasasodó háromszögletű vitorlával. A halott fiú a járgány közepén feküdt, Rory mellette kuporgott. Két-három mérföld után a vágány lejteni kezdett, a szél pedig lyukat vájt az esőfüggönybe, így előbukkant a sziget északnyugati markában néhány mérföldnyire fekvő Mary's Town. A „városka” szétszórt

gránitházakból állt, négy vagy öt utcája a kikötő felé lejtett. A hullámtörő gát szélárnyékában vagy féltucat halászhajó horgonyzott. Murdoch fél kézzel az árbocnak támaszkodva állt a járgányban, és kifelé bámult a tengerre. – Nem nézné meg, tengernagy úr? Valami hajó jön befelé, a kikötő felé, és megesküdnék rá, hogy csillagos-sávos zászló lobog rajta. Alighanem kezdek öregedni. Reeve előszedte a zsebéből a teleszkópját, és egy pillanat alatt élesre állította. – Átkozottul igaza van – mondta, amikor a Zsákutca felbukkant az objektívjében, Harry Jagóval a parancsnoki hídján. Remegett a keze az izgalomtól, amikor visszadugta a teleszkópot a zsebébe. – Tudja mit, Murdoch? Lehet, hogy ez a nap végül mégis csak az én napom lesz. Amikor a motoros ágyúnaszád óvatosan beállt a móló mellé, a kikötőgát tetején egy asszony üldögélt az esernyője alatt a festőállványával és festegetett. Negyvenes éveinek elején járhatott, erős, kellemes arcából nyugodt kék szemek néztek a világra. Fejkendőt viselt, ócska tengerésztiszti köpenyt, a vállán kapitányi vállbojttal, és kényelmes nadrágkosztümöt. Felállt, esernyőjét a feje fölé tartva kiment a kőgát szélére, és lemosolygott. – Hello, Amerika! Végre egy kis változatosság. Jago átmászott a korláton, aztán gyorsan felszaladt a lépcsőn a gátra. – Harry Jago vagyok, asszonyom. – Jean Sinclair – nyújtotta a kezét az asszony. – Én vagyok az itteni megbízott, hadnagy úr, így hát, ha bármit tehetek... – Megbízott? – kérdezte Jago értetlenül. – Az, amit maguk békebírónak neveznének.

– Értem – vigyorgott Jago. – Szóval errefelé maga a törvény. – Meg a halottkém és a kikötőmester. Ez egy kis sziget, meg kell tennünk, ami tőlünk telik. – Azért jöttem, mert egy küldeményt kell kézbesítenem Reeve ellentengernagynak, asszonyom. Meg tudná mondani, hol találhatom meg? – Itt a szigeten nálunk az a mondás járja, hadnagy úr – mosolygott az asszony –, hogy ne emlegesd az ördögöt, mert tüstént ott találod a hátad mögött. Jago gyorsan sarkon fordult, és nagy megdöbbenés érte. Amikor Pearlben megkapta Nimitz tengernagytól a Haditengerészeti Érdemkeresztet, Reeve admirális is ott állt a dobogón, pompás díszegyenruhában, mellén három sor kitüntetés szalagjaival. Az a fél szemén fekete szemkötőt viselő, apró, sötét alak, aki most ócska tengerészköpenyében és magas szárú tengerészcsizmájában feléje sietett, semmiben nem emlékeztetett a régi énjére. Jago csak akkor tudta, immár minden kétség nélkül, hogy kicsoda, amikor megszólalt. – Engem keres, hadnagy? – Reeve tengernagy úr? – Jago összecsapta a sarkát és tisztelgett. – Küldeményt hoztam önnek, uram. A Királyi Haditengerészet parancsnokló tisztje adta át nekem Mallaigban. Ha lenne szíves a fedélzetre jönni. – Vezessen, hadnagy – mondta mohón a tengernagy, aztán megállt és Jean Sinclairhez fordult. – Megtaláltam Roryt. Murdochnál volt a mentőállomáson. Az asszonynak megelevenedett a tekintete, és apró, szórakozott mosoly játszadozott az ajkán. – Nahát, Carey, már azt hittem, teljesen fütyülni fog rám.

– Valami mást is találtam odalenn a Traig Mhoireon – mondta a tengernagy komoran. – Egy holttestet a parton. Egy német tengeralattjárós fiút. Az asszony arcáról lehervadt a mosoly. – Hol van most? – A templomban hagytam, Murdochhal. – Akkor jobb lesz, ha odamegyek. Majd útközben összeszedek pár asszonyt, és gondoskodom róla, hogy tisztességgel felravatalozzák. – Később majd én is odamegyek. Mrs. Sinclair gyorsan útnak indult, megdöntve az ernyőjét, hogy kivédje az oldalról csapkodó esőt. – Ízig-vérig úrihölgy – jegyezte meg Jago. A tengernagy bólintott. – Több annál. Talán érdekli, hogy övé az egész sziget. Az apjáról maradt rá, aki afféle feudális nagyúr volt errefelé. – És az a haditengerészeti köpeny, uram? – kérdezte Jago, miközben lementek a lépcsőn. – A férjéé. Meghalt, amikor a Prince of Wales elsüllyedt, még negyvennégyben. Ő is Sinclair volt, mint az asszony. Másodunokatestvérek voltak, azt hiszem. – nevetett. – Régi szokás a szigeten, megtartani a családban a nevet. A legénység felsorakozott a fedélzeten, és amikor a tengernagy átmászott a korláton, Jago sípjellel vigyázzt vezényelt. Reeve elképedve nézett végig rajtuk. – Honnan szalajtották ezt a bandát? Egy banánszállító hajóról? – kérdezte Jagótól. – Jansen, a rangidős altiszt, uram – mondta Jago bágyadtan. Reeve alaposan szemügyre vette Jansent, a viharkabátját, a gubancos szakállát, a kötött sipkáját.

Megborzongott és elfordult. – Eleget láttam. Csak vigyen le a küldeményhez, legyen szíves. – Lesz szíves követni, tengernagy úr. Jago elindult lefelé a lépcsőn a kabinjához. Odalenn elővett priccsének matraca alól egy aktatáskát, kinyitotta a zárját, majd előszedett belőle egy sértetlen, lepecsételt, bőrből készült borítékot, és átnyújtotta a tengernagynak. Amikor Reeve átvette tőle, kopogtak az ajtón, és belépett rajta Jansen egy tálcával. – Kávét, uraim? Reeve ellenállt a csábításnak, és nem tépte föl tüstént a borítékot, kivárta, amíg Jago átveszi a csészéjét. – No, hogy megy a háború? – kérdezte. – A temetkezési vállalkozóknak nagyon jól, tengernagy úr – felelte neki Jansen. Reeve megfordult és szinte lenyűgözve meredt rá. – Azt mondta, ő a rangidős altisztje? – A legjobb emberem, uram – mondta Jago sportszerűen. – És ha szabad kérdeznem, hol szedte össze? – A Harvardon, uram – mondta Jansen udvariasan, és kiment. – Ez tréfál, nem? – mondta Reeve ámultan. – Attól tartok, nem, tengernagy úr. – Nem csoda, hogy nem ért karácsonyra véget a háború. Reeve leült a priccs szélére, feltépte a csomagot. Két boríték került elő belőle. Először a kisebbiket bontotta föl. Egy fénykép volt benne, meg egy levél, amelyet mosolyogva, gyorsan átfutott. Aztán odanyújtotta a fényképet Jagónak.

– Az unokahúgom, Janet. Orvos Londonban, a Guy's Hospitalban. Harminckilenc óta ott van. Végigdolgozta a blitzet. A lánynak komoly, rezzenetlen volt a szeme, magasan ültek az arccsontjai, és túlságosan széles volt a szája, de volt valami az arckifejezésében, ami megfogta Jagót. Vonakodva adta vissza a fényképet. – Nagyon kedves, uram. – Ezt is el lehet mondani róla, de akkor ez az év legóvatosabb nyilatkozata. Reeve kinyitotta a másik borítékot, aztán mohón olvasni kezdte a benne lévő levelet. A mosoly fokozatosan eltűnt az arcáról, elsötétedett a szeme, megfeszült a szája. Aztán összehajtogatta és zsebrevágta a levelet. – Rossz hírek, uram? – Ez, fiam, teljesen attól függ, hogy hogyan nézzük a dolgokat. Az illetékesek azon a véleményen vannak, hogy a háború nélkülem is folytatódhat. Hogy brit szövetségeseink egyik kedvenc frázisát használjam, én már megtettem a magamét. Jago kinyitotta a háta mögött a faliszekrényt, és előszedett belőle egy palack skót whiskyt, aztán odanyújtott egy poharat a tengernagynak. – A legtöbb ismerősöm hevesen vitába szállna ezzel a véleménnyel, uram. – Jókora adag whiskyt töltött a pohárba. – Megint valami olyasmi, ami szigorúan ellentétes a szabályzattal, hadnagy – ráncolta össze szigorúan a homlokát. – Hogy is hívják magát tulajdonképpen? – Jagónak, uram. Harry Jagónak.

Reeve belekortyolt a whiskybe. – Miféle buli ez, hogy maga itt van? Ez az ócska teknő úgy néz ki, mintha a krími háborúból maradt volna itt. – Nem egészen, uram. A Királyi Haditengerészet szívességből engedte át nekünk. Tudja, mi csak a postás szerepét játsszuk itt. Azt hiszem, úgy vélték, ez a munka nem ér sokkal többet. – Azelőtt mit csinált? – Partra szálló hajókon szolgáltam, uram. A Csatornán dolgoztam. – Jago? – derült fel Reeve arca. – Maga veszített el egy Elcot a Lyme-öbölben. – Azt hiszem, így is meg lehet fogalmazni, uram. Reeve elmosolyodott és kezet nyújtott neki. – Örülök, hogy megismertem, fiam. És azok a fiúk odafönn? Az eredeti legénysége? – Amennyi megmaradt belőle. – No, ha már egyszer itt vagyok, akár meg is mutathatja nekem ezt a disznószállító hajót. Jago meg is mutatta neki, töviről hegyire. A körutat a kormányházban fejezték be, ahol a térképasztalnál ott találták Jansent. – Maga meg mit csinál itt? – reccsent rá Reeve. – A következő úticélunk egy időjárásjelző állomás Harris délnyugati csücskében, tengernagy úr. Éppen az útvonalunkat próbálom kijelölni. – Mutassa. – Jansen végigfuttatta az ujját az Atlantióceánhoz vezető tengerszoroson. – Nagyon vigyázzanak arrafelé – mondta Reeve –, különösen, ha kicsit is rosszak a látási viszonyok. Itt, három mérföldnyire északnyugatra – bökött rá a térképre. – A Washington-zátonynál. Nem érzi magát egy kicsit otthon ennek a névnek a hallatára?

– Talán nem kellene? – kérdezte Jago. – Ez egy halálos csapda. A legveszedelmesebb kockázat a hajózásra Skócia egész nyugati partján. Négy évszázaddal ezelőtt a spanyol Armada két gályája szállt a pokolra ezeken a sziklákon, és azóta is sorra ripityára törik a hajókat. Ez az egyik fő oka annak, hogy itt Fhadán mentőcsónak-állomás van. – Akkor talán jobban tennénk, ha a másik útvonalat választanánk, észak felé, a Little Minchen át, uram. – Tudom, pokoli ez a háború – mosolygott Reeve –, de hát csak ez az egy háborúnk van. – Mindaddig, amíg a háborút gonosznak tekintik, mindig meglesz a varázsa – mondta ünnepélyesen Jansen. – Ha majd közönségesnek fogják látni, el fogja veszíteni a népszerűségét. Ezt Oscar Wilde mondta, uram – tette hozzá magyarázatként. – Istenem, Atyám, add vissza az ép eszemet – rázta meg a fejét Reeve, aztán Jagóhoz fordult. – Hadd szálljak ki ebből a bárkából, mielőtt teljesen megbolondulok. – Csak még egy dolgot, uram. Ismer egy bizonyos Mr. Murdoch Macleodot? – Ő az itteni mentőcsónak kormányosa, jó barátom. Miért kérdi? Jago kigombolta az ingzsebét, és elővett belőle egy narancsszínű borítékot. – A parancsnok, a Királyi Haditengerészet tisztje kért meg rá Mallaigban, hogy hozzam el neki ezt a táviratot, mert úgy tudom, pillanatnyilag a szigetnek nincs se telefon- se távíróösszeköttetése. – Így igaz – mondta Reeve. – Múlt hónapban egy vihar elszakította a kábelt, és még nem jutottak hozzá, hogy megreparálják. Ami azt illeti, pillanatnyilag a

sziget egyetlen összeköttetése a külvilággal az én személyi rádióm. – Kinyújtotta a kezét a borítékért, aztán látta, hogy fel van bontva. – Az Admiralitástól jött, uram. – Rossz hír? – Van neki egy fia, uram. Donald Macleod hadnagy. – Igen. Egy felfegyverzett halászhajó parancsnoka, konvojokat kísér az Északi-tengeren, a keleti part mentén, Newcastle-ből Londonba. – Tegnap megtorpedózták a Humberen, és a teljes legénységével elsüllyedt. Reeve hangja suttogássá halkult. – Senkit nem mentettek ki? Biztos ebben? – Attól tartok, nem, tengernagy úr. Reeve mintha a szeme láttára éveket öregedett volna. – Valamit nyilvánvalóan nem mondtak meg magának, hadnagy. Azt, hogy bár annak a halászhajónak Donald Macleod volt a kapitánya, négy másik ember is szolgált Fhadáról a legénységében. – Visszaadta a borítékot Jagónak. – Azt hiszem, minél előbb túlesünk ezen, annál jobb. St. Mungo temploma kicsiny, viharvert épület, zömök tornyocskával, súlyos gránittömbökből épült a városka fölötti domboldalon. Reeve, Jago és Frank Jansen bementek a temetőkapun, aztán a szétszórt sírkövek közt kanyargó ösvényt követve keresztülvágtak a cintermen. Reeve kitárta a templom nyugati végében lévő nehéz tölgyfa kaput, és bevezette őket a padsorok közé. A halott német fiú az oltár melletti kicsiny oldalkápolnában feküdt egy kecskelábú asztalon. Két középkorú asszony igazgatta a holttestet, miközben

Murdoch és Jean Sinclair a közelben ácsorogva fojtott hangon beszélgettek. Amikor kinyílt a kapu, sarkon fordultak, és végignéztek a padsorok közötti folyosón. A három férfi levett sapkával közeledett feléjük. Megálltak, aztán Reeve odanyújtotta a narancsszín borítékot Jean Sinclairnek. – Azt hiszem, jobb lesz, ha elolvassa ezt. Az asszony elvette tőle a borítékot, és kiszedte belőle a táviratot. Hamuszínű lett az arca, nem talált szavakat. Reeve egy pillanat alatt rájött, hogy a saját tragédiáját éli át újra. Murdochhoz fordult, de a tengernagy gyorsan közbelépett, és visszatartotta. – Azt hiszem, rossz hírt hozott nekem, Carey Reeve – mondta Murdoch nyugodtan. – Donald hajóját tegnap megtorpedózták a Humberen. A teljes legénységével elsüllyedt – mondta Reeve. Az öregember egész testén reszketés futott végig. Egy pillanatra megtántorodott, aztán mély lélegzetet vett, és kihúzta magát. – Ez volt az Úr akarata. A holttesten szorgoskodó két asszonynak megállt a keze, meredten bámultak az öregre, arcukra fagyott a rémület. Reeve pontosan tudta, hogy az egyik a férjét, a másik az öccsét veszítette el. Murdoch odalépett a ravatalhoz, aztán megállt, és lenézett a német fiúra. Elsápasztotta a halál, és valahogy nagyon békés lett az arca. Murdoch kezébe vette a halott egyik hideg kezét. – Szegény fiú – mondta. – Szegény kis kamasz! – Rázkódott a válla, és halkan sírni kezdett.

Deutschland Barkentin, 1944. szeptember 12. E. szélesség 26° 11', Ny. hosszúság 30° 26'. ÉNy-i 2-3-as szél. Borult idő. Gyatra látási viszonyok. Az éjjel csúnya vihar a középső őrség alatt, felső orrvitorla kettészakadt.

Három Vagy ötszáz mérföldnyire az Azori-szigetektől délre, Erich Berger a kabinjában ült az íróasztalnál, és a személyes naplóját írta. ...általában persze sokkal jobban haladunk, mint valaha is reméltem volna, utasaink mégis rendkívül unalmasnak találják az utat. A rossz idő miatt többnyire odalenn kell maradniuk, a tetőablakok eresztenek, és a szalon állandóan nyirkos. A tyúkok meg a tejelő kecske elvesztése, melyet három nappal azután, hogy kifutottunk Belemből, lesöpört a fedélzetről egy csúnya vihar, szerencsétlenül befolyásolta az emésztésünket, bár ez megint csak az apácáknál volt leginkább észrevehető. A legjobban még mindig Frau Prager miatt aggódom, mert amennyire meg tudom ítélni, folyamatosan romlik az állapota. Ami ellenséges hajókkal való találkozásunk kilátásait illeti, e tekintetben annyira fel vagyunk készülve, amennyire ez ésszerűen elvárható. A Deutschland most már a legkisebb részletéig a Gudrid Andersen, beleértve a kabinomban lévő svéd nyelvű könyvtárat is. A normálisan szükséges legénységen felüli plusz emberek a fenékvízben fognak elbújni. Elismerem, egyszerű módszer, és alapos kutatás esetén

könnyen felfedezhető, de ebben a kérdésben nem sok választásunk van. A Deutschland eddig jól helytállt mindaz ellen, amit csak az Atlanti-óceán nyújtani tud, de nem múlik el nap, hogy ne szakadnának el csarnakkötelek vagy ne hasadnának ki vitorlák, és ma reggel Herr Sturm jelentette, hogy harminc centis víz van a hajófenékben. De ez még nem ad okot az aggodalomra. Mindnyájan öregszünk, és a Deutschland mindnyájunknál öregebb... Az egész hajó részegen megtántorodott, Berger leesett a székéről, mert megbillent a kabinja. Talpra kászálódott, kinyitotta az ajtót, és kirohant a fedélzetre. A Deutschland haladt tovább, fúrta az orrát a magasba tornyosuló hullámok közé, fedélzetét elborította a permet. Sturm hadnagy és Kluth első matróz ketten fogták a kormánykereket, és minden erejükre szükségük volt, hogy megtartsák. Magasan a fedélzet fölött szabadon lobogott a szélben a felső fő keresztvitorla. Iszonyatos zajt csapott, még a szél üvöltésében is jól lehetett hallani, a sudárárboc pedig előre-hátra csapkodott, pillanatok kérdése volt, hogy mikor törik el. De Richter már a korlátnál állt, át-átcsapott rajta a tenger, amint rángatta a levonókötelet, hogy leeressze a vitorlát. Berger odarohant hozzá segíteni, ám elvétette a lépést, és amikor egy újabb hatalmas hullám végigsöpört a fedélzeten, a vízleeresztő nyílásba gurult, de aztán valahogy talpra állt, és teljes súlyával belecsimpaszkodott a levonókötélbe, hogy segítsen Richternek. A vitorla leereszkedett, a Deutschland észrevehetően kiegyenesedett, és megszűnt az állandó

dobolás. – Jobb lesz, ha fölmegyek és fölszerelek egy új felvonókötelet – üvöltötte Richter. – Öt percig se bírná ki azon a sudárárbocon ebben az időben – kiabálta túl Berger a szelet. – Meg kell várni, amíg csitul a szél. – De a vitorla cafatokra fog szakadni, uram. – Egyelőre megteszi egy rögzítőkötél. Majd én elintézem. Berger felugrott a kötélhágcsóra, és elkezdett fölfelé mászni rajta. Érezte, hogy úgy tépi a testét a szél, mint valami élőlény. Amikor tizenöt méter magasban egy pillanatra megállt, és lenézett, Richter ott kapaszkodott közvetlenül a háta mögött A szalonban harminc centi magasan állt a víz, miután egy hullám bezúzta a tetőablakokat, és bezúdult rajtuk. Angela nővér kabinról kabinra járt, és tőle telhetőleg nyugtatgatta rémült társnőit. Amikor belépett Pragerék kabinjába, az öregúr a felesége priccse mellett térdelt. Frau Prager holtsápadt volt, lehunyta a szemét, és alig adott valami életjelt. – Mi ez? – kérdezte rémülten Prager. Angela nővér egyelőre nem vett róla tudomást, ehelyett megnézte az asszony pulzusát. Még lüktetett, ha rendszertelenül is. Prager megráncigálta a köntöse ujját. – Mi történt? – Mindjárt megtudom – mondta a nővér nyugodtan. – Maga csak maradjon a felesége mellett. Fölment a fedélzetre, és látta, hogy a Deutschland észak felé száguld, elől-hátul minden vitorlája jól húz, feszülnek a vitorlarúdjai, és szántja a hullámokat. Sturm és Kluth még mindig a kormánynál álltak. A fiatal hadnagy odaszólt neki valamit, de a hangját elsodorta a szél.

Eljutott a hajó bal oldalán a hátsó árboc feszítőköteleihez. A szél beletépett fekete apácaköntösébe, amikor fölnézett a duzzadó vitorlákra. Az ég köröskörül teljesen szürke volt, de a világ valósággal megelevenedett a hajó hangjaitól, az ezer meg ezer csikorgástól és nyögéstől. Aztán odafönn, harminc méter magasban megpillantotta Bergert és Richtert, akik a sudárárbocon előre-hátra lengve a vitorlákat rögzítették. Alighanem ez volt a leghihetetlenebb látvány, amit csak életében látott, és ujjongó vidámság töltötte el tőle. Ekkor zúdult át zöld függönyként egy hullám a korláton, amitől négykézláb végigcsúszott a fedélzeten. A hullámtörő korláthoz mászott, majd amikor megpróbált fölkelni, Berger leugrott mellette a kötéllétráról, és a hóna alá nyúlt. – Átkozott bolond! – üvöltötte. – Miért nem marad odalenn? Futva végigcibálta a fedélzeten, és levitte a kabinjába, mielőtt az apácának alkalma lett volna válaszolni. Angela nővér leroskadt az íróasztal mögött álló székre, Berger pedig nagy nehezen becsukta az ajtót, aztán nekidöntötte a hátát. – Mi a fenét csináljak magával? – Bocsánatot kérek – mondta Angela. – Pánik tört ki odalenn. Egyszerűen tudni akartam, mi történt. Berger fölkapott a priccséről egy törülközőt, és odadobta neki. – Egy kötél elszakadt, egy vitorla elszabadult. Úgy eltörhette volna a sudárárbocot, mint egy gyufaszálat, ha Richter villámgyorsan meg nem előzi. – Kinyitotta az egyik faliszekrényt, és benyúlt a palackért. – Egy kortyot, nővér? Csak orvosságul,

természetesen. De attól tartok, csak rummal tudom megkínálni. – Köszönöm, de az csak árthat. – Én nem hiszem – töltött ki magának Berger egy jó pohárral, miközben Angela nővér megtörölte az arcát, és kíváncsian bámulta. – Hihetetlen volt, amit maguk ott műveltek. Maga és Herr Richter, abban a magasban, ilyen időben. – Tulajdonképpen nem – mondta Berger közönyösen. – Olyasvalakinek nem, aki fővitorlákat reffelt be viharban, egy teljes vitorlázatú klipperen, a Horn-foknál. Angela nővér lassan rábólintott. – Mondja csak, még mindig azt gondolja, hogy balszerencsét hozunk magukra? Hogy kifejezetten garantáljuk a rossz széljárást? Ugye ezt mondta az első találkozásunkkor? Pedig jól haladtunk. Egyetért velem? – Ó, a menetidőnk egész jó – ismerte el Berger. – Bár a hajó mindennap egy kicsit jobban szétzúzódik körülöttünk. – Maga úgy beszél a Deutschlandról, mintha élőlény lenne, mintha saját léte volna. – Én ezt nem is vitatom. Bár gondolom, a maga egyháza vitatná. Egy hajónak nem egyetlen hangja van, hanem sok. Az ember hallja, ahogy szólongatják egymást, különösen éjszaka. – A szél a kötélzeten? – Mintha némi gúny rejlett volna a nővér hangjában. – Más lehetőségek is vannak. Öreg hajósok azt mondják, hogy ha valaki lezuhan a kötélzetről és meghal, annak a lelke a hajón marad. – És maga hisz ebben?

– Ez kötelező a Kriegsmarine-nál. – Bergernek ironikus mosoly bujkált az arcán. – Képzelje csak el, mennyi árny kísért ezen a vén teknőn. De mikor legközelebb elsuhan valami maga mellett a lépcsőn, már tudni fogja, mi az, és elég egy Miatyánk meg két Üdvözlégy, és biztonságban lesz. Angela nővér elpirult, de mielőtt válaszolhatott volna, kitárult az ajtó, és megjelent Else nővér. – Kérem, nővér, jöjjön gyorsan. Úgy látszik, Frau Prager nagyon rosszul van. Angela nővér talpra ugrott és kiment. Berger becsukta mögötte az ajtót, aztán fölvette a törülközőt, amit a nővér leejtett, és megtörölte vele az arcai. Furcsa: ez az apáca mintha a legrosszabbat hozná ki belőle, állandóan csak fölingerli. Talán csak az az oka, hogy túl hosszú ideje vannak együtt egy ilyen szűk, zárt helyen. De azért mégis... A HMS Guardian, a brit Hazai Flotta T-osztályú tengeralattjárója különleges paranccsal volt úton Trinidad felé, és a délután legnagyobb részében merülésben haladt, de 16.00 órakor a felszínre emelkedett. Kapitányát, George Harvey alhajónagyot a dízelmotorok brummogása ébresztette fel álmából. Egy kicsit még tovább hevert a priccsén, és a kabin acélmennyezetét bámulta. Rossz ízt érzett a szájában a tengeralattjáró bűzétől, aztán valaki félrehúzta a zöld függönyt, és bejött Swallow tiszthelyettes, és teát hozott egy csorba, zománcozott bögrében. – Éppen fölmerültünk, uram. A tea is büdös volt, de legalább valódi cukor volt benne, és az is valami.

– Milyen a világ odafönn? – Felhős. Északnyugati szél fúj. Kettes-hármas. A látási viszonyok gyatrák, uram. Enyhe köd ül, a tengeren, és csöpög az eső. – Tömör és precíz, mint mindig, csónakmester – mondta neki Harvey. – Hogy tetszett mondani, uram? – Ne is törődjön vele. Csak mondja meg Mr. Edgenek, hogy öt perc múlva ott leszek a hídon. – Igenis, uram. Swallow kiment. Harvey fölült a priccsén, letette a lábát a padlóra, aztán egy darabig csak üldögélt ásítozva. Végül odament a kabin falára csavarozott kis írópulthoz, kinyitotta a Guardian hajónaplóját, és hűvös, pontos haditengerészeti nyelvezettel rögzíteni kezdte benne a nap eseményeit. Hárman voltak fönn a hajóhídon, Edge alhadnagy, az őrtiszt, egy híradós, meg egy megfigyelő matróz. A tenger meglepően nyugodt volt, nem dobálta és nem forgatta dugóhúzószerűen a tengeralattjárót, ami rossz időben gyakran előfordult, mikor a felszínen haladt. Edge pompásan érezte magát, élvezte a helyzetet. Felfrissítette az arcába csapkodó eső, a víz alatt töltött órák után pedig édesen és tisztán áramlott a tüdejébe a sós levegő. Ekkor Swallow felmászott a létrán, kezében egy bögre teával. – Gondoltam, talán szívesen inna valamit, uram. A kapitány üdvözletét küldi, és őt percen belül feljön a hídra. – Pompás – mondta Edge vidáman. – Nem mintha sok jelentenivalóm lenne. Swallow éppen mondani akart valamit, de aztán elkerekedett a szeme, és látszott az arcán, hogy

egyszerűen nem hiszi el, amit lát. – Mindenható Atyaisten! – kiáltott föl. – Ezt egyszerűen nem hiszem el! Abban a pillanatban az őrszem is felkiáltott, és mutogatni kezdett. Edge megfordult, és egy háromárbocos barkentint pillantott meg, amely balra, vagy negyven mérföldnyire feszülő vitorlákkal éppen előbukkant egy ködfüggöny mögül. A Deutschland fedélzetén nem tört ki a pánik, mert az erre az esetre kidolgozott tervet már annyiszor begyakorolták, hogy mindenki pontosan tudta, mit kell csinálnia. Berger a tatfedélzeten állt, Sturmmal és Richterrel a korlátnál. A fedélzetmester jelzőlámpát tartott a kezében, a kapitány pedig le sem vette a szeméről a távcsövet. – T-osztályú angol tengeralattjáró – mondta. – Hát lebuktunk, uram? – kérdezte Sturm. – Ez lesz a vége? – Talán. A Guardian ágyúinak legénysége kizúdult a toronyból, és állást foglalt a lövegek mellett. Egy pillanatig nagy nyüzsgés volt, aztán felvillant a jelzőlámpájuk. – „Állj vagy lövünk” – mondta Richter. – Hát, ez elég világos. Válaszoljon: „Mint semleges hajó tiltakozom, de engedelmeskedem”. A fedélzetmester kezében csattogni kezdett a jelzőlámpa fényrekesze. Egy pillanat múlva már jött is a válasz. „Fel szándékozunk szállni a fedélzetükre. Álljanak meg.” Berger leengedte a távcsövet. – Rendben van, uraim. Legyenek szívesek, foglalják el a kijelölt

helyüket. Vonassa be az összes vitorlát, Herr Sturm. Maga, Richter, gondoskodjon róla, hogy a fölös legénység tűnjön el a fenékben. Az utasokkal majd én foglalkozom. Amikor Sturm megfordult, és ordítva kiadta parancsait a fedélzeti őrségnek, lázas tevékenység kezdődött. Richter gyorsan lekúszott a tatfedélzet létráján. Berger a lépcsőn követte. Amikor belépett a szalonba, négy apáca üldögélt az asztal körül. Lotte nővér éppen felolvasott nekik a Bibliából. – Angela nővér hol van? – kérdezte Berger. – Frau Pragernél – hagyta abba Lotte nővér a felolvasást. Kinyílt a konzul kabinjának ajtaja, és megjelent Prager. Nyúzott volt és megviselt, és az első belémi éjszaka óta annyira lefogyott, hogy trópusi vászonöltönye egy számmal nagyobbnak látszott a kelleténél. – Hogy van az asszony? – kérdezte Berger. – Rosszul – felelte Prager. – Óráról órára gyöngül. – Nagyon sajnálom – mondta Berger, de a következő megjegyzése már mindannyiuknak szólt. – Egy angol tengeralattjáró közeledik a felszínen, tőlünk mintegy negyed mérföldnyire balra. Föl akarnak jönni a hajóra. Käthe nővér gyorsan keresztet vetett. Közben Angela nővér is kijött Pragerék kabinjából, egy zománcozott vödröt cipelt, a köntöse csúnyán beszennyeződött. Berger most már csak hozzá intézte a szavait. – Hallotta? – Igen.

– Nagyon rossz éjszakánk volt, nővér, pokolian rossz. Érti, mire gondolok, ugye? – Tökéletesen, kapitány. – Arca sápadt volt, de szikrázott a szeme. – Nem fogjuk cserben hagyni. Berger fölkapta a válaszfalnak támasztott söprűt, és betörte vele a mennyezeti ablakokat. Záporként hullott az asztalra az üvegcserép, az apácák rémülten kiáltozva szétrebbentek. Berger a sarokba vágta a söprűt. – Igyekezzenek és vigyázzanak – mondta, aztán fölment a lépcsőn. Teljes csend lett, az apácák várakozóan bámultak Angela nővérre, aki egy heves mozdulattal felemelte a vödröt, és végigöntötte a padlón a tartalmát. Mindent tüstént átjárt a hányadék szaga, Brigitta nővérnek fel is fordult a gyomra, hiába fordított hátat neki. – Kitűnő – mondta Angela nővér. – Lotte, menj ki a vécébe, és hozz be egy vödör ürüléket. Azt akarom, hogy olyan undorító legyen minden idelenn, hogy a tommik két perc alatt fölmeneküljenek a lépcsőn. A nővér teljesen megváltozott: metsző és határozott lett a hangja, tökéletesen ura volt a helyzetnek. – Ti többiek forgassatok föl mindent a kabinotokban, csináljatok nagy rendetlenséget. Az ágyneműtöket locsoljátok meg tengervízzel. Prager meghúzta a köntöse ujját. – És én, nővér? Én mit csináljak? – Térdeljen le a felesége ágyához, Herr Prager, és imádkozzon. Miközben a Guardian közeledett a vitorláshoz, Harvey a távcsövén a Deutschland fedélzetén zajló tevékenységet figyelte, Edge pedig feljött a háta mögött a létrán.

– Ellenőriztem a Lloyd hajójegyzéket. Úgy néz ki, hogy a hajó oké. Gudrid Andersen, háromárbocos barkentin, Gothenburgban van bejegyezve. – De mi a fenét csinál itt? – fintorodott el Harvey. Törte a fejét, hogyan birkózhatna meg a legjobban a helyzettel. Első tisztje, Gregson, a priccsén feküdt, mert ripityára tört a bal bokája. Ilyen körülmények közt elképzelhetetlen volt, hogy ő maga akár ideiglenesen is elhagyja a Guardiant. Tehát maradt Edge, egy tizenkilenc éves fiú, akinek ez lesz az első hadműveleti őrjárata. Csöppet sem ideális megoldás. Másfelől viszont ott volt Swallow. Egy pillanatra a rangidős altiszt szemébe nézett. Harvey egy szót sem szólt, mégis tudta, hogy csónakmestere tökéletesen olvas gondolataiban. – Mondja csak, csónakmester, beszél valaki svédül a hajón? – Tudomásom szerint nem, uram. – Akkor csak abban reménykedhetünk, hogy beszélnek annyit angolul, hogy elboldogulunk velük. A hajóra szálló őrjáratot Edge hadnagy fogja vezetni. Válasszon ki mellé két jó embert... de csak kézifegyvereket vigyenek. És azt hiszem, maga is velük mehetne. – Igenis, uram. Swallow sarkon fordult, harsány parancsszavára kinyitották az egyik fedélzeti raktér nyílását, és kiemelték belőle a gumicsónakot. Edge lement, és amikor néhány pillanat múlva visszajött, fölcsatolt a derekára egy fonott övet, amelyen tokban egy Webley forgópisztoly csüngött. Izgatott volt, és ez meg is látszott rajta.

– Gondolja, hogy meg tud ezzel birkózni? – kérdezte tőle Harvey. – Azt hiszem, igen, uram. – Helyes. Vizsgálja át alaposan a hajó papírjait, és mindenkinek a személyazonossági iratait, aki a fedélzeten van. – Kell valami különlegeset keresnem, uram? – Aligha – mondta Harvey szárazon. – A németek utoljára ezerkilencszáztizenhétben használtak felszíni támadásra vitorlás hajót, ha jól emlékszem a haditengerészet történetére, és azóta megváltoztak az idők. nem, de jogunk van ellenőrizni az iratait, és éget a kíváncsiság, hogy mi a csudát csinálnak itt. Szóval induljon. Sturm a korlátnál várta a hajó mellé álló gumicsónakot. Elsőként Edge mászott fel a Jákob lajtorjáján, aztán követte egy matróz Swallow-val, aki egy Thompson-géppisztolyt vitt magával. A másik matróz a gumicsónakban maradt. Berger nem mutatkozott. Sturm, aki kitűnően beszélt angolul, az árboc csúcsán lengő lobogóra mutatott. – Tiltakoznom kell, uram. Mint láthatja, ez egy svéd hajó. – Ó, remek, maga beszél angolul – mondta Edge megkönnyebbülten. – Philip Edge hadnagy vagyok, ő brit királyi felsége Guardian tengeralattjárójáról. Ön a hajó kapitánya? – Nem, én Larsen vagyok, a kormányos, Nielsen kapitány a kabinjában van, éppen a hajó papírjait keresi elő az ön számára. Attól tartok, kicsit mocskos itt minden, nagyon rossz éjszakánk volt. Majdnem

felborultunk, amikor a középső őrség alatt elkapott minket egy szélroham. Súlyos károkat okozott. – Csónakmester, maga maradjon itt, amíg én beszélek a kapitánnyal – mondta Edge Swallownak. – Körülnézzünk odalenn, uram? – vetette fel Swallow. Edge sarkon fordult, szemügyre vette a Guardian éberen őrködő tüzéreit, aztán látta, hogy Harvey mellett egy Browning géppuskát is felszereltek a híd korlátjára. – Igen, miért ne – mondta, aztán követte Sturmot a tatfedélzetre. A fiatal német kinyitotta a kapitány kabinjának ajtaját, aztán udvariasan félreállt. Edge megállt a küszöbön, és megdöbbent a szeme elé táruló romhalmazon. Az egyik kabinablak betört, a szőnyeg csuromvizes lett, és minden teli volt szétszóródott könyvekkel és mindenféle személyes holmikkal. Berger komor pofával állt íróasztala mögött. A hajónapló és a többi iratok ott hevertek előtte, kikészítve az asztalra. – Attól tartok, Nielsen kapitány nem beszél angolul, így nekem kell majd tolmácsolnom – mondta, ami távol állt az igazságtól, hiszen Berger, ha nem is tökéletesen, de elég jól tudott angolul. – A kapitány csöppet sincs elragadtatva – tette hozzá Sturm –, amiért erőszakkal felszálltak egy törvényes dolgában járó, semleges hajó fedélzetére. – Nagyon sajnálom – mondta Edge, akit jócskán megfélemlített Berger szigorú arckifejezése –, de attól tartok, ragaszkodnom kell hozzá, hogy átvizsgáljam a hajó papírjait, a hajónaplót, valamint a rakomány iratait.

Berger elfordult, mintha ettől dühbe gurult volna. – Nem szállítunk rakományt, hadnagy úr, csak utasokat – mondta Sturm. Fölemelte az asztalról a tengervízzel átitatott hajónaplót, melynek összeragadtak a lapjai. – Lenne szíves akkor talán átvizsgálni a hajónaplót? Az összes többi vonatkozó okmányokat is itt fogja találni. Edge átvette tőle a könyvet, aztán leült Berger székébe, és megpróbálta szétválasztani a napló első két lapját, amelyek tüstént szétszakadtak a kezében. Pontosan ebben a pillanatban bújt bele Richter és a legénység tizenegy másik tagja a hajófenék bűzlő vizébe. A fejük fölött a rakodótérben tisztán hallották Swallow döngő lépteit. Edge tizenöt perc múlva távozott a kapitány kabinjából, miután tőle telhetőleg alaposan átvizsgálta a különféle papírokat. Most a vizsgálatra átnyújtott svéd útleveleket szorongatta a markában. Swallow éppen feljött a lépcsőn, úgy nézett ki, mint aki tüstént elhányja magát. – Az utasok odalenn vannak, csónakmester? – Igenis, uram. – Swallow gyorsan mélyeket szippantott a sós tengeri levegőből. – Öt apáca, uram, meg egy öregúr a feleségével... az asszony nem látszik valami egészségesnek. Amikor Edge elindult a lépcső felé, Swallow sietve rászólt: – Én nem fáradnék ezzel, uram. Hacsak nincs az az érzése, hogy meg kell tennie, nyilván rohadt éjszakájuk volt éjjel a viharban. Még takarítanak. Edge habozott. Megfordult, egy pillantást vetett Sturmra meg a haragos képű Bergerre, aztán elindult lefelé. Iszonyatos volt a bűz, az ürülék és a hányadék szagától fölkavarodott a gyomra. Odalenn a fenekestül

felfordult szalonban elsőnek négy apácát látott, akik vödrökkel és kefékkel térdeltek a mocsokban, és sikálták a padlót. Éppen a szája elé tette a zsebkendőjét, amikor Angela nővér felbukkant Pragerék kabinjában. – Segíthetek önnek valamiben? – kérdezte az apáca jó angolsággal. – Sajnálom, hogy zavarnom kell, hölgyem. Ez a kötelességem... megérti, ugye? – Előre nyújtotta az útleveleket. – Háború idején ezt írja elő a nemzetközi jog. Jogom van átvizsgálni az utaslistát. Ekkor pillantotta meg Angela mögött Pragert, aki a felesége mellett térdelt. Az asszony halottsápadt arcán csillogott a veríték, és hihetetlenül lassan lélegzett. – És ez a hölgy és ez az úr? – Keresgélni kezdett az útlevelek között. – Mr. Ternström és a felesége. Mint láthatja, az asszony nagyon rosszul van. Most Prager is feléje fordult, arcán őszinte aggodalom ült. Edge önkéntelenül hátralépett. Lotte pontosan ezt a pillanatot választotta ki, hogy elhányja magát: úgy kuporgott a padlón, mint valami beteg állat. Ennyi éppen elég volt. Edge sietve sarkon fordult, elrohant Sturm mellett, és fölszaladt a lépcsőn. A jobb oldali korláthoz ment, és mélyeket lélegzett. Swallow odalépett hozzá. – Jól van, uram? – Atyaisten, micsoda patkányfészek. Ezek a nők... a poklokon mentek keresztül. – Aztán összeszedte magát. – Átvizsgálta a rakteret, csónakmester? – Minden üres, uram. A hajó homokballaszton van. Edge Sturmhoz fordult, aki csak állt és várt, háta mögött egy-két lépésnyire Bergerrel. – Ezt nem értem.

– Sok-sok hónapon át parti kereskedelmi forgalmat bonyolítottunk le Brazíliában – közölte vele Sturm. – Aztán elhatároztuk, hogy hazamegyünk. Könnyen elképzelheti, miért nem akarta senki megkockáztatni, hogy rakományt bízzon ránk. – És az utasok? – A kedvesnővérek már több mint egy éve Brazíliában rekedtek. A miénk az első svéd hajó, amely ez alatt az idő alatt elindult Brazíliából. Hálásak voltak, amiért egyáltalán módjuk nyílt elutazni, – De az az öreg hölgy – mondta Edge. – Mrs. Ternström. Nagyon rosszul néz ki. – És nagyon szeretné viszontlátni a családját, amíg még van rá idő – mondta Sturm keserűen. – A háború nagyon megnehezíti a dolgokat nekünk, semlegeseknek, amikor utaznunk kell. Edge döntött: visszaadta az útleveleket. – Ezekre még szükségük lesz. Elnézést kérek a kapitánytól. Még ki kell kérnem a parancsnokságom jóváhagyását, de én semmi okot nem látok rá, amiért ne folytathatnák útjukat. – Elindult Jákob lajtorjája felé, de egy pillanatra megállt. – Azok a hölgyek odalenn... – Nem lesz velük semmi baj, hadnagy úr. Hamarosan rendbe hozunk mindent. Tudjuk, hogy egy hajónak, hogy kell kinéznie. – Tehetek még valamit önökért? – Mondjon friss híreket nekünk a háborúról, legyen szíves – mosolygott Sturm. – Hogy mennek a dolgok? – Most már minden nekünk áll, az nem kétséges – mondta Edge. – Bár úgy tűnik, Európában kicsit lelassultak a dolgok. Nem hiszem, hogy végül is karácsonyra meglátjuk Berlint. A németek pokoli harcokat vívnak a Németalföldön.

Gyorsan lement a létrán, nyomában Swallow-val meg a másik matrózzal, aztán elkötötték a gumicsónakjukat. – No, csónakmester? – kérdezte Edge, amikor eleveztek. – Egy dolgot tudok, uram. Soha többé nem fogok panaszkodni, amiért tengeralattjárón szolgálok. Berger a tatfedélzeten szivarozott és várt, Sturm ott állt mellette. – Mi a véleménye, Herr Kapitän? – kérdezte Sturm. – Bejött a dolog? A Guardian fedélzetén ebben a pillanatban villogni kezdett a jelzőlámpa. – „Mehettek tovább” – olvasta le Berger a jelzést. – „Jó utat és sok szerencsét.” – nyugodt arccal fordult Sturm felé. – Mondtam már valaha magának, hogy az anyai nagymamám angol volt? – Nem, uram. Berger a tengerbe hajította a szivarját. – A hajó az öné, Herr Sturm. Mihelyt lehet, induljunk. – Igenis, uram. Sturm megfordult és lekiabált a fedélzeten ácsorgó embereknek, Berger pedig lement a főfedélzetre. Amikor megállt a lépcső tetején, orrába csapott a bűz, és Angela nővér sápadt arca nézett föl rá. – Megúsztuk? – kérdezte halkan. – Mikor majd időm lesz rá, kérem, emlékeztessen, hogy mondjam meg magának, milyen nagyszerű nő maga, nővér. – Majd a megfelelő pillanatban, kapitány úr. Ebben biztos lehet – mondta a nővér derűsen. Berger elfordult tőle. A Guardian már elindult délnyugat felé. Figyelte a távolodó hajót, miközben a háta mögött Helmut Richter kimászott az elülső

rakodónyíláson, és hátrafelé indult. Egész testét csíkokban borította a mocsok, de mosolygott. – Feljöhetnek a fiúk a fedélzetre, megmosakodni a szivattyú alatt? Nagyon büdösek a fenékvíztől. – Én is úgy veszem észre – fintorította el Berger az orrát. – Adjunk a brit barátainknak még húsz percet, amíg tényleg útnak indulnak, Helmut, aztán engedd ki őket. Bement a kabinjába, Richter pedig ledobta az ingét, és fél kézzel a fedélzeti szivattyút nyomkodva magára zúdította a slagot. Közben feljött a fedélzetre Lotte nővér, két kézzel cipelt egy nagy, mocsokkal teli vödröt. A jobb oldali korláthoz ment, és éppen ki akarta önteni, amikor Richter odaért. – Soha ne a szélbe – mondta. – Visszavágódik az arcába. – Undorodva nézett le a vödörre. – Arra meg szerintem nincsen semmi szüksége. Átvitte a vödröt a bal oldali korláthoz, kiöntötte, aztán kiöblítette a szivattyúval. A nővér nyugodtan nézte. Apró termetű, vézna lány volt, egy müncheni ügyvéd lánya, és fiatalabbnak látszott a koránál, pedig már huszonhárom éves volt. Ellentétben a többi apácával még novícia volt, csak azért küldték egy éve Portugálián keresztül Brazíliába, mert diplomás ápolónő volt, odaát pedig nagyon hiányzott a képzett szakszemélyzet. Fölkapta Richter ingét. – Majd kimosom magának. – Arra nincs semmi szükség. – És a varrás is kifeslett a vállán, be fogom stoppolni. – Amikor felnézett, Richter látta, milyen elképesztő búzavirágkék a szeme. – Iszonyatos lehetett odalenn.

– Maguknak is – nyomta a kezébe Richter a vödröt. Az apáca átvette tőle, egy pillanatig ketten fogták a fülét. – Lotte, szükségem van itt rád – mondta egyszer csak halkan Angela nővér. A lépcső lejáratánál állt, az arca nyugodt volt, mint mindig, de amikor Richterre nézett, valamiféle új óvatosság jelent meg a tekintetében. A lány egy pillanatra elmosolyodott, aztán odament Angela nővérhez. Lementek a lépcsőn. Richter pedig erélyesen szivattyúzni kezdte a vizet a fejére. Berger az íróasztalánál ült, és feldúlt kabinját nézegette – nem mintha ez a rendetlenség bármit számított volna. Hamar rendbe lehet tenni. Fantasztikus ujjongás töltötte el, és felütötte személyes naplóját. Amikor kezébe vette a tollat, egy pillanatig gondolkodott, majd ezt írta: Most már még jobban meg vagyok győződve róla, mint valaha, hogy biztonságosan el fogjuk érni Kielt...

Deutschland barkentin, 1944. szeptember 14. É. szélesség 28°16', Ny. hosszúság 30°50'. Frau Prager a középső őrség harmadik harangszavakor meghalt. Röviddel napkelte után átadtuk holttestét a tengernek, a szertartást Angela nővér vezette. A hajó legénységét nagyon megrendítette ez a baljós esemény. A délutáni őrség alatt könnyű szél támadt, aztán friss szélrohamokká erősödött. Becslésem szerint ma 1170 mérföldnyire vagyunk az írországi Gobhtól.

Négy Amikor Jago és Jansen rangidős altiszt fölmentek a St. Mungo dombjára, már gyorsan esteledni kezdett. A temetésre összegyűlt embereket a templom mögötti temetőben találták. Körülbelül húsz szigetlakó gyűlt össze, férfiak, nők vegyesen. Jean Sinclair és Reeve tengernagy egymás mellett álltak, a tengernagy díszegyenruhát öltött. A nyitott sír fejénél legjobb kék szövetöltönyében, imakönyvvel a kezében Murdoch Macleod állt. A két amerikai kissé távolabb megállt, és levette a sapkáját. Nagy csönd volt, csak a madarak rikoltoztak szüntelenül. Jago lenézett Mary's Townon át a patkó alakú kikötőre, ahol az ágyúnaszádot a kikötőgátnál kikötötték. A nap lemenőben skarlátszín foltokat vetett a rózsaszínű égre, vékony, makréla alakú felhők úsztak odafönn a magasban. Barra Headen túl, észak felé sorakoztak a szigetek, Barra, Mingulay, Pabbay és

Sandraym feketén meredtek a napfényben a nyugodt, tükörsima tengerből. Reeve hátranézett, súgott valamit Jean Sinclairnek, aztán a sírkövek között elindult feléjük. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan megérkezett, hadnagy. – Nem okozott gondot, uram. Éppen útban voltunk Stornoway-ből Mallaigba, amikor átadták nekem az önnek szóló üzenetet. – Jago a sír felé bökött a fejével, amelybe a halászok éppen leeresztették a koporsót. – Megint egy az U-743-ról? – Három nap alatt ez a nyolcadik – bólintott Reeve. Aztán habozott egy kicsit. Amikor az előbb itt járt, azt mondta, a héten szabadságra megy Londonba. – Így igaz, tengernagy úr. Ha idejében eljutok Mallaigba, megpróbálom elcsípni az éjszakai glasgow-i vonatot. Tehetek valamit önért, uram? – De mennyire – szedett elő Reeve a zsebéből két borítékot. – Ez az első az unokahúgomnak szól. Westminsterben lakik, nem messze a Parlamenttől. – És a másik, uram? Reeve azt is átnyújtotta neki. – Szeretném, ha gondoskodna róla, hogy személyesen juttassa el a SHAEF Főhadiszállására. Sok időt takarítana meg vele nekem. Jago megnézte a címzést a borítékon, és nagyot nyelt. – Atyaisten! – Vigyázzon és csak valamelyik hadsegédjének adja át személyesen – mosolygott Reeve. – Senki másnak. – Igenis, uram. – Akkor jobb lesz, ha indul. Remélem, hírt kapok magától, mihelyt visszaérkezik. Ahogy mondtam, a házikómban van egy rádióm, egyike azoknak a szívességeknek a Haditengerészettől, amelyekben még

részesítenek. Mallaigban majd eligazítják, mikor ülök napközben amellett az átkozott jószág mellett, remélve, hogy valaki majdcsak odafigyel rá. Jago tisztelgett, bólintott Jansennek, aztán elindult. Amikor a tengernagy visszament a temetési gyülekezethez, Murdoch Macleod rezzenetlen, tiszta hangon olvasni kezdett: – Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő. Mint a virág kinyílik és elhervad... Hirtelen nagyon sötét lett. Már csak az elmúlt nap kiégett tüze világított a horizonton, amikor kimentek a temető kapuján. – Kinek szól a levél, hadnagy úr? – kérdezte Jansen. – Eisenhower tábornagynak – mondta Jago egyszerűen. Brestben megint lövöldöztek a folyón keresztül, amikor Paul Gericke befordult a sarkon. A víz fölött kézifegyverek ropogása lebegett. Valahol messze a láthatáron rakéták íveltek az éjszakában. A város legnagyobb része a zuhogó eső ellenére lángokban állt. Valamikor az utcát szegélyező raktárak legnagyobb részét lerombolta a bombázás, a kövezetét törmelék és üvegcserép borította, de az a kis szálloda, amely a Haditengerészet főhadiszállásául szolgált, még épnek látszott. Gericke gyorsan fölszaladt a lépcsőn, megmutatta igazolványát a kapunál álló őrnek, aztán bement. Közepes termetű, szőke férfi volt, alig százhetvenkét-százhetvenöt magas, arcát mintha soha nem érte volna a szél, nem cserzette ki a tengeri időjárás. Sötét szeme, amelyben semmi fény nem csillogott, éles ellentétben állt jókedvű, lusta

mosolyával, amely mintha állandóan az ajkán játszadozott volna. Fehér tengerészsapkája már alaposan kiszolgált, ócska bőr tengerészkabátjában, bőrnadrágjában és tengerészcsizmájában aligha látszott kiemelkedő személyiségnek. De az előcsarnokban az íróasztalnál üldögélő fiatal hadnagy tüstént meglátta a nyakában a Vaskereszt tölgyfa lombokkal ékesített lovagkeresztjét, és egy pillanat alatt talpra ugrott. – Parancsot kaptam, hogy mihelyt megérkezem, jelentkezzem a tengeralattjárók parancsnokánál – mondta Gericke. – Gericke korvettkapitány, U-235. – Várja önt, uram – mondta a hadnagy. – Legyen szíves, kövessen. – Fölmentek a kanyargós lépcsőkön. Az egyik szállodai szoba előtt tengerészaltiszt őrködött, övébe tűzött pisztollyal. Az ajtón a következő kézírásos felirat állt: Kapitän zur See Otto Friemel, Führer der Unterseeboote West. A hadnagy bekopogott és belépett. – Gericke korvettkapitány, uram. A szoba félig sötétbe borult, csak Friemel íróasztalánál égett egy olvasólámpa. A parancsnok ingujjban ült, nagy levélhalom hevert előtte. Orra hegyén acélkeretű szemüveg, szája sarkában szipkába dugott cigaretta füstölgött. Mosolyogva, kinyújtott kézzel kerülte meg az íróasztalt. – Kedves Paul! De örülök, hogy látlak! Milyen volt a Nyugat-Indiákon? – Hosszú – mondta Gericke. – Különösen, amikor eljött az ideje, hogy hazajöjjek.

Friemel előszedett egy üveg snapszot, meg két poharat. – A pezsgőnk elfogyott. Már semmi nem olyan, mint a régi szép időkben. – Micsoda? Virág sincs a kikötőben? Ne akard nekem azt mondani, hogy elveszítjük a háborút. – Kedves Paul, itt Brestben nincs többé kikötőnk. Ha nappal érkezel, észrevetted volna, milyen állapotban vannak az áthatolhatatlan U-Boot dokkjaink. A RAF Földrengésnek nevezett bombái porrá törték az öt méter vastag vasbetont. – Fölemelte a poharát. – Egészségedre, Paul. Szerencsés utad volt? – Nem volt rossz. – Ugyan már. Egy kanadai korvett, egy tartályhajó és három kereskedelmi hajó? Harmincegyezer tonna, és te erre azt mondod, hogy nem rossz? Én inkább csodának nevezném. Manapság három kifutó UBootunk közül kettő nem jön vissza. – Megcsóválta a fejét. – Már nem ezerkilencszáznegyvenben vagyunk. Elmúltak a boldog idők. Mostanában félig kiképzett kölyköket küldenek. Te azok közé tartozol, akik megmaradtak a régiek közül. Gericke kivett egy cigarettát az asztalon álló dobozból. Francia dohány volt, a legolcsóbbak közül, a füstje belemart a torkába, és görcsös köhögés fogta el, amikor rágyújtott és leszívta. – Atyaisten! Most már tudom, hogy rosszul állnak a dolgok. – Fogalmad sincs róla, mennyire rosszul – közölte vele Friemel. – Brestet augusztus kilencedike óta ostromolja a nyolcadik amerikai hadtest. Csak azért vagyunk még itt, mert Rancke tábornok és a második ejtőernyős hadosztály hihetetlen ellenállást fejtett ki. Ezek az ejtőernyősök... a legjobb katonák, akiket

valaha életemben harcolni láttam, beleértve a WaffenSS-t is. – Újra a pálinkáspalack felé nyúlt. Persze, Ukrajnából vonták ki, és hozták ide őket. Lehet, hogy még mindig ujjonganak, amiért ilyen szerencsések. Utóvégre egy amerikai hadifogolytábor összehasonlíthatatlanul jobb, mint egy orosz. – És mi a helyzet a tengeralattjárókkal? – Nincs többé helyzet. A kilencedik flottilla nem létezik többé. Az U-256 távozott utolsónak, tizenegy nappal ezelőtt. A parancs szerint Bergenben kell újra gyülekezniük, ahol majd átcsoportosítják őket. – Akkor velem mi lesz? – kérdezte Gericke. – Mehettem volna Norvégiának az Ír-tengeren és az Északi-csatornán át. – Neked, Paul, külön parancsaid vannak. Te is Bergenbe mégy, a Csatornán át, mint a flottilla többi tagjai, csakhogy, ami téged illet, valaki a Főparancsnokságon rád ruházott egy feladatot. Némi kitérőnek nevezhetnénk. Gericke már réges-rég nem lepődött meg semmin. Most is csak mosolygott. – Pontosan hová? – A dolog tulajdonképpen nagyon egyszerű. – Friemel visszafordult az íróasztalához, matatni kezdett egy nagy halom térkép között, aztán megtalálta, amit keresett, és széthajtotta. Gericke az íróasztal fölé hajolt. – Falmouth-ba? – Igen. A Királyi Haditengerészet Falmouth-i központtal működő tizenötödik ágyúnaszád-flottillája az utóbbi időben iszonyú pusztításokat okozott ezen az egész partvonalon. Hogy egészen őszinte legyek: teljesen lehetetlenné tettek bármiféle haditengerészeti tevékenységet. – És hogy képzelik, mit kellene csinálnom?

– A parancs szerint Falmouth-ba kell menned, és aknákat kell leraknod. – Ezek persze csak viccelnek. Friemel előhalászott egy gépírásos parancsot. Maga Dönitz adta ki. Gericke hangosan röhögni kezdett. – De hát ez tényleg gyönyörű, Otto. Káprázatos hülyeség, még azoktól a karosszékben üldögélő kieli striciktől is. Mit képzelnek, mi a fenét csináljak? Nyerjem meg egyetlen merész csapással a háborút? – csóválta meg a fejét. – Ezek biztosan hisznek a tündérmesékben. Valakinek meg kellene mondania nekik, hogy mikor a szabó azzal hencegett, hogy hetet ütött agyon egy csapásra, akkor a lekváros kenyéren ülő legyekre gondolt. – Nem tudom – mondta Friemel. – Rosszabb is lehetne. Van egy védő aknafüggönyük, plusz egy blokáló hajójuk itt, Pendennis Point és Black Rock között, meg egy ideiglenes záróhálójuk Black Rocktól St. Anthony Headig. Mindez mellesleg állítólag szigorúan titkos, de úgy látszik, az Abwehrnek még mindig van egy működő ügynöke Falmouth térségében. – Magányosnak érezheti magát. – A hajók egész idő alatt ki-bejárnak. Menj be velük, mikor kinyitják a hálót. Dobáld szét a tojásaidat itt fönn Carrick Roadsnál meg a belső kikötőben, aztán gyere ki újra. Gericke a fejét rázta. – Attól félek, nem. – Miért? – Bejutni talán bejutunk, de ki biztos nem. – Nagy kár, mert én is veled megyek – sóhajtott Friemel. – Nem kalandvágyból, arról biztosíthatlak. Parancsom van rá, hogy tegyek jelentést Kielben, és mivel a szárazföldi utak Németország felé el vannak

vágva, a jelek szerint az egyetlen lehetőség, ha veled megyek Bergenbe. Gericke megvonta a vállát. – Szóval, végül minden út a pokolba vezet. Friemel is kivett magának egy francia cigarettát, aztán bedugta a szipkájába. – Milyen állapotban vagytok? – Egy Liberator nekünk esett a Biscayai-öbölben. Csak felületes károkat okozott, de a gépeimnek teljes karbantartásra van szükségük. Mindenekelőtt új csapágyakra. – Lehetetlen, négy-öt napot adhatok neked. Tizenkilencedikén indulnunk kell. Rancke azt mondja, legfeljebb még egy hétig tud kitartani. Tovább nem. Nyílt az ajtó, és belépett a fiatal hadnagy. – Távirat Kielből, uram. nagyon sürgős. Friemel átvette tőle, és megigazította a szemüvegét. Könnyed, ironikus mosoly játszadozott az ajkán. – Ha hiszed, ha nem, Paul, de megerősítik, hogy előléptettek ellentengernagynak, és kineveztek Brest térségében az összes haditengerészeti erők parancsnokának. Másra nem tudok gondolni, mint hogy elakadt a bürokrácia útján. A hadnagy átnyújtott neki még egy táviratot. Friemel komor arccal elolvasta, aztán átnyújtotta Gerickének. Így szólt: GRATULAALOK ELOELEEPTETEESEEHEZ ANNAK TELJES EES BIZTOS TUDATAABAN HOGY OEN EES EMBEREI INKAABB MEGHALNAK DE EGY TALPALATNYI FOELDET SEM ENGEDNEK AAT AZ ELLENSEEGNEK XXX ADOLF HITLER

Gericke visszaadta neki a táviratot. – Fogadja szerencsekívánataimat, Herr Konteradmiral – mondta szertartásosan. – Küldje el Berlinbe a következő üzenetet – mondta Friemel a hadnagynak, az érzelmek egyetlen szikrája nélkül. – A végsőkig harcolni fogunk. Éljen a Führer. Ez minden. Leléphet. A fiatal hadnagy kiment. – Egyetértesz? – kérdezte Friemel. – Nem ez volt Lütjen utolsó üzenete, mielőtt a Bismarck elsüllyedt? – Pontosan – mondta Otto Friemel ellentengernagy. – Még egy pohárkával, barátom? – A palackért nyúlt, de aztán felsóhajtott. – Milyen kár! Úgy látszik, az utolsó csöpp snapszot is megittuk. Londonban másnap este fél kilenckor még mindig zuhogott az eső, amikor a franciaországi Chartres-ból és Rennes-ből felszálló Gruppe 1 / KG 66 Ju 88-as előőrsei megkezdték az első bombatámadásukat. Negyed tízre a Guy's Hospital baleseti osztálya már teljes gőzzel dolgozott. Az utolsó fülkében, a behúzott függönyök mögött Janet Munro huszonhét gondos öltéssel varrta be egy fiatal kisegítő tűzoltó jobb combját. A fiatalember kábultnak látszott, üres tekintettel feküdt és a plafont bámulta. Szája sarkában cigaretta fityegett meggyújtatlanul. Janetnek egy Callaghan nevű ápoló asszisztált. Az ötvenes éveinek végén járó galambősz férfi az első világháborúban az egészségügyieknél szolgált a nyugati fronton. Minden lehetséges módon támogatta a fiatal amerikai orvosnőt, és szívügye volt, hogy

gondoskodjon róla, mert erre a nő maga a jelek szerint teljesen képtelen volt. Most éppen különösen az aggasztotta, hogy a doktornő már tizenkét órája volt szolgálatban, és ez kezdett meg is látszani rajta. – Ezután elmegy, ugye, kisasszony? – Hogy mehetnék, Joey? Ezek egész éjjel jönni fognak. A Temze túlsó oldalán már egy ideje hullottak a bombák, de most az egyik egészen közel robbant. Az egész épület beleremegett, csörömpöltek az ablakok. A lámpák egy pillanatra elhalványultak, valahol egy gyerek sírni kezdett. – Atyaisten, ezek a svábok aztán jól ki tudják választani az időt – jegyezte meg Callaghan. – Hogy érti ezt? – kérdezte Janet, még mindig a munkájára koncentrálva. Az ápoló meglepettnek látszott. – Hát nem tudja, ki van itt ma este, kisasszony? Maga Eisenhower. Egy órával azelőtt érkezett, mielőtt a bombázás kezdődött. Janetnek megállt a keze, és értetlenül bámult rá. – Eisenhower tábornagy? Itt? – Azokat a jenki ejtőernyősöket látogatta meg a hetvenhármas kórteremben, akiket múlt héten hoztak át Párizsból. Azt hallottam, kitüntetett közülük néhányat. Janet képtelen volt felfogni, amit mondott. Hirtelen nagyon fáradt lett. Visszafordult pácienséhez, és befejezte az utolsó néhány öltést. – Majd én bekötözöm – mondta Callaghan. – Maga addig kerítsen magának egy csésze teát. Miközben levetette a gumikesztyűt, a fiatal tűzoltó feléje fordította a fejét, és alaposan végignézte. – Szóval, maga jenki, doktornő? – Így igaz.

– Van egy kis rágója, bébi? Janet elmosolyodott, és előszedte a zsebéből az öngyújtóját. – Rágóm nincs, de tüzet azt tudok adni. Kivette a cigarettát a fiú szájából, rágyújtott, aztán visszadugta. – Most már jobban lesz. – Főzni is ilyen jól tud, doki? – Amikor van rá időm. Aztán hirtelen már túlságosan nagy erőfeszítésébe került, hogy megőrizze az ajkán a mosolyt. Sarkon fordult, és gyorsan kiment a folyosóra. Callaghannak igaza volt, nagyon ráfért az a csésze tea. És aztán vagy tizenöt órányi alvás – de hát arról persze szó sem lehetett. Amint elindult a folyosón, szétrántották az egyik fülke függönyét, és kirohant rajta egy fiatal ápolónő. Nyilvánvalóan pánikba esett, csupa vér volt a keze. Amikor vadul megpördült és meglátta Janetet, rákiáltott – de hogy mit, azt nem lehetett hallani, mert abban a pillanatban újabb nehéz bomba csapott be a közelben, olyan közel, hogy belerázkódtak a falak, és hullott a plafonról a vakolat. Janet megmarkolta a vállát. – Mi van? A lány megpróbált mondani neki valamit, miközben vadul mutogatott a fülke felé, amikor egy újabb bomba robbant. Janet félrelökte és bement. A párnázott műtőasztalon egy szál lepedővel letakart asszony nyilvánvalóan vajúdott. A fiatalember, aki fölébe hajolt, kommandós tizedes volt, egyenruhája tépett és poros. – Kicsoda maga? – Fáradtságát mintha elfújták volna.

– A férje, kisasszony. Gyereke lesz – rángatta meg Janet köpenyének az ujját. – Az Isten szerelmére, csináljon valamit. Janet lehúzta az asszonyról a lepedőt. – Mikor kezdődött? – Fél órája, talán kicsit régebben. A High Streeten voltunk, amikor megszólalt a sziréna, hát levittem a földalattiba. A Borough állomásra. Mikor kezdett rosszul lenni, gondoltam, jobb lesz, ha behozom a kórházba, de kész pokol volt odakinn. Mindenütt hullottak a bombák. Újabb bomba robbant a kórház közelében, aztán még egy. A lámpák egy pillanatra kialudtak. Az asszony ordított félelmében és fájdalmában. Amikor újra kigyulladtak a lámpák, kidülledt a szeme, és megpróbált fölülni. Janet visszalökte, aztán a fiatal ápolónőhöz fordult. – Tudja mi a baj vele? – Nem vagyok benne biztos – felelte a lány. – Még csak tanuló nővér vagyok. – Lenézett a kezére. – Nagyon vérzett. A fiatal kommandós megcibálta Janet köpenyének az ujját. – Mi ez? Most mi lesz? – A baba rendszerint fejjel előre születik meg – mondta Janet nyugodtan. – Ezt itt farfekvésnek nevezik, ami azt jelenti, hogy a baba a fenekével előre jön kifelé. – Meg tudja oldani? – Azt hiszem, igen, de nincs sok időnk. Maga álljon a felesége mellett, fogja a kezét és beszéljen neki. Beszéljen, amit csak akar, csak ne hagyja abba. – Elmenjek Johnson nővérért? – kérdezte a fiatal ápolónő.

– Nincs rá idő. Szükségem van itt magára. Most már egyfolytában hullottak a bombák, hangjuktól pánik tört ki az általános baleseti osztályon, a kezelésre váró tömegben. Janet mély lélegzetet vett, megpróbálta kirekeszteni a kinti lidércnyomásos világot, és a munkájára koncentrált. Első problémája a lábak világrahozatala volt. Gyöngéden benyúlt, és sikerült a baba egyik térde alá dugnia az ujját, mire a lába tüstént behajlott, majd amikor megismételte a másikon az eljárást, a másik is. A nő felsikoltott. – Mondja meg neki, hogy nyomjon, nyomjon erősen – szólt oda Janet a férjnek. Egy pillanat múlva előbukkantak a baba lábai. Janet odanyújtotta a kezét a kisnővérnek, hogy törölje le róla a vért, aztán ujjait a magzat combjai közé nyomva megmarkolta a két lábát, és keményen húzta, míg ki nem bújt a válla. Most a karjait tartotta kinyújtva. Bal felé csavarta a gyereket, míg be nem hajlott a válla, aztán a könyöke alá akasztotta az ujját és kihúzta a bal karját. Még mindig hullottak a bombák, bár már távolabb, amikor a baba jobb karjával is megismételte az eljárást. Odakint óriási volt a zsivaj, emberek rohangásztak le-föl a folyosón, a levegőben égésszag terjengett. – Eddig jó – súgta oda Janet a fiatal kisnővérnek. – No, most a fejét. Jobb karját a baba alá tette, a mutatóujját bedugta a szájába, aztán bal kézzel fogást keresett a vállán, és elkezdte húzni. Lassan, nagyon lassan megmozdult, de akkora erőt kellett kifejtenie, hogy kiütött a homlokán az izzadság.

Aztán kiszabadult a feje, és biztonságosan a karjában tartotta a magzatot, de tüstént nyilvánvaló lett, hogy a baba nem lélegzik, és az egész teste lila. – Vattát, gyorsan! – A kisnővér a markába nyomott egy darab vattát, amivel Janet kitisztogatta a baba száját és orrát. – Mos, most elmehet Johnson nővérért, ha megtalálja, vagy Callaghanért. Hozzon akárkit, csak gyorsan. A lány kirohant, Janet pedig belefújt a baba pöttöm szájába. A kicsi hirtelen megborzongott, hangosan levegőért kapkodott és sírni kezdett. Janet fölnézett, látta, hogy a fiatal kommandós félőrülten bámul rá. – Ha érdekli, lánya született – mondta neki. Az asszony fojtottan felnyögött, aztán elájult. Ebben a pillanatban szétrántották a függönyt, és berontott Johnson nővér. Janet a kezébe nyomta a babát. – A magáé, nővér – mondta. – Majd én ellátom az anyját. – Könyökével eltaszigálta a fiatal kommandóst az útból, és a felesége fölé hajolt. Csak akkor kólintotta újra fejbe a fáradtság, amikor már véget ért a bombázás és kiment a verandára elszívni egy cigarettát. – Atyaisten – suttogta halkan –, hát soha nem lesz vége ennek a háborúnak? A Temze túlsó partján Westminster felé tüzek lobogtak, és csípős füst töltötte be a levegőt. Aztán egy pillanatra megnyílt a háta mögött az elsötétítő függöny, és Callaghan jött ki mögüle egy amerikai tiszttel, aki esőkabátot és ellenzős sapkát viselt.

– Ó, hát itt van, doktornő – mondta Callaghan. – Már mindenütt kerestem. Az úr szeretne egy szót váltani magával. – Brisingham ezredes vagyok, asszonyom – tisztelgett feszesen az amerikai. Callaghan visszahúzódott, kettesben hagyta őket a félhomályos verandán. – Mit tehetek önért, ezredes úr? – kérdezte Janet. – Eisenhower tábornagy szeretne beszélni önnel, asszonyom, és megtiszteltetésnek tartaná, ha szakítani tudna számára néhány perc időt. Komolyan és udvariasan adta elő a mondókáját, Janet mégis úgy érezte, hogy a veranda falai lassan, nagyon lassan inganak. Nekitántorodott az ezredesnek, aki elkapta a karját. – Rosszul érzi magát? – Hosszú volt a nap – vett Janet mély lélegzetet. – Hol van a tábornagy? – Itt, az udvar túlsó oldalán, a vezérkari kocsijában. Legyen szíves, kövessen. Attól tartok, nincs sok időnk. Holnap reggelre vissza kell térnünk Párizsba. A kocsi a főkapu melletti sarokban parkolt. Dzsipek és rohamsisakos tábori csendőrök vették körül, aztán Brisingham kinyitotta a hátsó ajtaját. – Munro doktornő, tábornagy úr. Janet egy pillanatig habozott, aztán beszállt, Brisingham pedig becsukta mögötte az ajtót. A műszerfal halovány fényében Janet csak futó benyomást szerezhetett a tábornagyról: köpenyt és gyakorlósapkát viselt, azt látta, de az arcából alig látott valamit, kivéve utánozhatatlan mosolyát és kivillanó fogait.

– Meglepné, ha azt mondanám, hogy én már ismerem magát? – kérdezte Eisenhower. Janet a homlokát ráncolta, de aztán eszébe jutott a megoldás – Carey bácsi? – Kávészünetekben másról se beszélt, mint magáról a SHAEF-nél, amikor összeütöttük az Overlordot. Őt akkor már régóta ismertem, még Panamából... kilencszázhuszonkettő-huszonháromból. Én őrnagy voltam, ő korvettkapitány, és az volt a híre, hogy nehéz vele kijönni. – Azóta se változott meg. – Nem, szikrányit sem. – A tábornagy habozott. – Amikor például az invázió napján elsüllyedt azzal a norvég rombolóval. Ott se lett volna szabad lennie. Egyenesen megszegte a parancsaim. – Ami fél szemébe, meg jószerivel a fél karjába került. – Tudom. Mondja csak, milyen hely az a Fhada? Az a skót sziget, ahol pillanatnyilag tartózkodik. Mit csinál ott? – Az anyja családja eredetileg onnan származott. Közvetlenül a háború előtt az egyik unokatestvére ráhagyott ott egy házikót. Egy időre el akart bújni valahová, és azt hiszem, Fhada erre éppúgy megfelelt neki, mint bármi más. Fura hely. – Úgy gondolja, hogy keres ott valamit? – Talán. A tábornagy bólintott. – Azt tudja, hogy megpróbált újra aktív szolgálatba állni? – Nem, de csöppet sem lep meg. – Engem se. Ebben a korban már nem változtathat a természetén, de be kell látnia, hogy ez teljesen

lehetetlen. A fél szeme, az ürügynek megmaradt fél karja... Annyit adott, amennyit csak egy férfi adhatott... – Kivéve az életét. – A fenébe is! – mondta Eisenhower. – A Haditengerészeti Minisztérium nem hajlandó engedni. Most már nyugállományban akarják tartani. – És ön? Eisenhower nagyot sóhajtott. – Saját kezűleg irt nekem egy levelet, valami szabadságos fiatal tengerésztiszttel küldte el. Szerencsére véletlenül ma éppen Londonban voltam. – Segítséget kért öntől? Carey Reeve? – mosolygott Janet. – Nos, tábornagy úr, ez már nem csekélység. – Nekem is ez jutott eszembe – felelte Eisenhower. – És tud segíteni? – Lenne számára munkám Párizsban, október elsejétől. Kinevezhetném az Utánpótlási és Személyzeti Koordinációs Hivatal igazgatóhelyettesének. – Íróasztalmunkára? – rázta Janet a fejét. – Ő harcolni akar. – Azok az idők elmúltak. Ha dolgozni akar, van állásom a számára. Különben csak a temető marad. Ezt neki is meg kell értenie. – De meg fogja-e? – mondta Janet halkan, szinte önmagának. – Ide figyeljen, van rá valami esélye, hogy szerezzen magának pár nap szabadságot, és elmenjen meglátogatni? – kérdezte Eisenhower. A lány habozott. – Azt hiszem, igen. Az elmúlt fél évben nem volt több szabadságom egy víkendnél. – Nagyszerű. Természetesen intézkedem, hogy a törzsemből intézzen el valaki mindent, ami az utazásához szükséges. Adok magának egy levelet,

amiben világossá teszem az ajánlatom feltételeit. De az igazi nyomást magának kell gyakorolnia rá. Megkocogtatták az ablakot. Eisenhower letekerte, mire behajolt rajta Brisingham. – Indulnunk kell, ha el akarjuk csípni azt a gépet, tábornagy úr. Eisenhower türelmetlenül rábólintott, aztán föltekerte az ablakot. – Egy percre se hagynak békén. Pokoli ez a háború, higgye el, még a tábornokoknak is. Messze kinn az Atlanti-óceánon a horizonton sűrűn villámlott, és szakadni kezdett az eső. A szél 8-as erősségű volt a Beaufort-skála szerint, a hullámok toronymagasak. A Deutschland a tarcsvitorlák kivételével minden vitorláját bevonva menekült, a kormányt Richter és Sturm kezelték. Az első őrség negyedik harangszava kondult meg, amikor délkeletről hihetetlen erővel rájuk rontott egy hirtelen, gyilkos szélroham, és olyan jégesőt zúdított rájuk, mintha géppuskával lőtték volna őket. A Deutschland az oldalára billent, és majd ötfoknyira kitért az irányából. Sturm elveszítette az egyensúlyát, és a kiömlőnyílásba sodorta a vízáradat, miközben Richter kétségbeesetten küszködött tovább a kormánykerékkel. Amikor a szél újabb vad csapást zúdított rá, a Deutschland megtántorodott és borulni kezdett. Berger már majd egy órája hevert a priccsén, de képtelen volt elaludni. Szivarozott és hallgatta a szélvihar muzsikáját. A hajó minden eresztékében recsegett-ropogott, a szél százféle különböző hangon fütyörészett a kötélzeten. Berger viharhoz volt öltözve, tengerészcsizmát és viaszosvászon kabátot viselt, készen állt bármiféle vészhelyzetre.

Amikor a válság beállt, annyira váratlanul jött, hogy azt se tudta, mi történt vele, amikor lerepült a priccséről, és végiggurult a kabin padlóján. Végül az íróasztalban tudott megkapaszkodni. Miközben megpróbált feltápászkodni, a padló egyre tovább dőlt. – Atyaisten, süllyedünk! – mondta hangosan. – Aztán a dőlés megszűnt. Az ajtóhoz kecmergett, kinyitotta és kiment. Az égen folyamatosan szikrázó villámok hihetetlen látványt világítottak meg előtte. A Deutschland a végsőkig szorult helyzetbe került, szinte az oldalán feküdt, szél alatti korlátja a víz alá merült, alsó vitorlarúdjai belelógtak a habzó tengerbe. Richter és Sturm a kormánnyal birkóztak, miközben a legénység néhány tagja teljes pánikban csúszottmászott a lejtős fedélzeten. – Süllyedünk! Süllyedünk! – kiáltotta az egyik matróz. Berger úgy állon vágta, hogy elterült a hátán, mint a gyalogbéka. – Fordítsátok a szélbe, az Isten szerelmére! Fordítsátok a szélbe! – kiáltotta Berger. Mikor Richter és Sturm megpörgették a kormányt, a Deutschland fokozatosan és nagy nehezen elkezdett szélbe fordulni, de a fedélzet továbbra is annyit lejtett, hogy mindenki csak úgy tudott megállni rajta, ha belekapaszkodott valamibe. Berger odaüvöltött a két legközelebb álló matróznak: – Vegyétek át a kormányt, és szóljatok Herr Richternek és Sturmnak, hogy jöjjenek ide hozzám. Négykézláb sikerült eljutnia a hátsó raktér fedeléig. Éppen a ponyvaborítás köteleivel birkózott, amikor Sturm és Richter odaértek hozzá. – Mit gondol? – ordította túl Sturm a tenger harsogását.

– Elmozdult a ballaszt, ez nyilvánvaló – felelte Berger. – De a fontos az, hogy mennyire. Nyissuk ki ezt a fedelet, aztán majd meglátjuk, hogy állunk. Odalenn, az utasok számára mindez csak teljes zűrzavar volt. Amikor a szélroham lecsapott rájuk, Angela nővér és Else nővér egymás mellett ültek a kabinjuk első priccsén, és esti lefekvés előtti szokásos feladatukként éppen a Szentírás egyik passzusát vitatták meg. Mindketten a padlóra zuhantak, az olajlámpa leesett a mennyezeti kampójáról, és rapityára tört mellettük. A gyorsan szétfolyó olajtócsa lángra lobbant, de szinte tüstént el is aludt, amikor a megdőlt kabin ajtaja kipattant és bezúdult rajta a víz. Angela nővér belekezdett a végső bűnbánati imába. – Ó, Istenem, a Te végtelen jóságodban... – Szavai azonban elfulladtak, minden ösztöne lázadt az ellen, hogy ilyen hűvös nyugalommal fogadja a halált, négykézláb az ajtóhoz mászott, és szólt Else nővérnek, hogy kövesse. A szalon teljes sötétségbe borult, a széttört mennyezeti ablakokon át ömlött befelé a víz. Olyan volt, mint valami lidérces álom. Hisztérikus hangok kiabáltak. Valaki nekitántorodott, és amikor kitapogatta az arcát, egy rémült kar fonódott a derekára. Aztán kinyílt a kabin ajtaja, és fény ömlött be rajta: Otto Prager jelent meg, kezében egy lámpával. A szalon padlója negyvenöt fokos szögben megdőlt. A padlóba csavarozott ebédlőasztal, meg a székek a helyükön maradtak, de a lejtő alján, a hajó bal oldalán már méteres víz gyülemlett fel. Valahányszor a Deutschland himbálódzott egyet, megint víz zúdult be a

tetőablakon, amelyet csak előző nap javítottak ki, a Guardiannal való incidens után. Angela nővér rájött, hogy Lotte nővér, a legfiatalabb apáca csimpaszkodik belé. A lány szinte eszét vesztette a félelemtől, viaskodnia kellett vele, hogy kiszabadítsa magát. Erélyesen megrázta a fiatal apácát, aztán lekent neki egy pofont. – Szedje össze magát, nővér. Jusson eszébe, hogy apáca. Else nővérnek sikerült talpra kászálódnia mellette, derékig állt a vízben, fekete köntösének szoknyája körülötte libegett. Ebben a pillanatban kinyílt a Prageréké melletti kabin ajtaja, és Käthe meg Brigitte nővér kukucskáltak ki rajta. – Minden rendben lesz, nővérkék – mondta Prager, aki meglepően nyugodtnak látszott –, nem kell pánikba esni. Induljunk a lépcsőhöz. Angela nővér ért oda elsőnek, átkarolva Else nővért. Prager átadta neki a lámpát, aztán fölsegítette a többieket, egyiket a másik után, míg végül már mind a megdőlt lépcsőkön álltak. Prager éppen Angela nővér felé indult, amikor kinyílt a lépcső tetején lévő ajtó, és viharlámpával a kezében bekukkantott rajta Berger. – Senkinek nem esett baja? – kérdezte. – Azt hiszem, nem – felelte Angela nővér. Berger leguggolt, hogy bizalmasan beszélhessen vele. – nincs értelme mentőcsónakba tenni magunkat. Öt percig sem bírná ki ezen a tengeren. Megért engem, nővér? – Akkor hát, mit kell tennünk, kapitány úr? – Egyelőre maradjanak itt. – Mi a baj, Erich? – kérdezte Prager. – A ballaszt átcsúszott a szél alatti hajófenékbe. A legénység legnagyobb része odalenn van,

megpróbálnak csinálni vele valamit. Szükségünk van rád, Otto. Ha ebben az állapotban elkap minket még egy szélroham, a hajó fölborul. Prager szó nélkül kiment az éjszakába. – Mi tehetünk valamit? – kérdezte Angela nővér. – Imádkozzanak – mondta neki Erich Berger. – De erősen ám! – Azzal becsapta az ajtót és eltűnt. Amikor Otto Prager lemászott a létrán a rakodótérbe, mintha a poklokra szállt volna. Az egész legénység lázasan dolgozott néhány viharlámpa fényében, dühödten lapátolták a homokot, át a szél felőli oldalra. Valahányszor a hajó dülöngött egyet, mind egymásnak estek és elvágódtak. Prager lelépett a létráról, tüstént térdre is esett. Valaki felkiáltott félelmében, de különben mindenki komoran és lázasan lapátolt. Semmi más hang nem hallatszott, csak a hajó gerendázatának nyikorgása meg a szélvihar zúgása. Egy erős kar talpra segítette Pragert, és Helmut Richter vigyorgott le rá. – Csak gondolja el, Herr Prager, most, ebben a pillanatban, biztonságban ülhetne Rióban, elszopogatna egy pohár italt a késői vacsorája előtt, és nézhetné a Copacabana teraszáról az öböl fényeit... – Hát, nem így esett – mondta Prager. – Adjon egy rohadt lapátot, és lássunk neki. Most már egy ideje nyilvánvaló lett, hogy a Deutschland lassan visszadől a szél felőli oldalára, de a lépcső félhomályában örökkévalóságnak tűnt, amíg újra kinyílt az ajtó, és Berger benézett rajta. Nagy nehezen sikerült mosolyt erőltetnie az ajkára.

– Imádkoztak, nővér? – Imádkoztunk. – Hát, ha ez ért valamit, az imáik meghallgattatást nyertek. Valakinek igaz életet kell élnie ezen a teknőn. Miután az nem én vagyok, magának kell lennie. – Hajlandó vagyok elismerni, hogy ez lehetséges, kapitány úr. – Pompás. Nekünk, mihelyt tudjuk, munkába kell állítanunk a szivattyúkat, és lehet, hogy a konyhában csak reggel tudunk majd tüzet gyújtani. Attól tartok, az éjszaka hátralévő része meglehetősen kényelmetlen lesz idelenn. – Ki fogjuk bírni. – A fene egye meg, nővér – tört ki Bergerből hirtelen. – Maga erőszakolta ki, hogy jöhessenek. Én figyelmeztettem. – Igen, kapitány úr, azt hiszem, figyelmeztetett. És egyebek közt ezért is köszönetet kell mondanom önnek. – Lenézett a többieknek a lámpa halovány fényében fölfelé forduló arcára. – Ne imádkozzunk, szeretett nővéreim? Hangosan mondani kezdte a vihar utáni hálaadás imáját. – „Az Úrhoz kiáltottak hát nagy szorultságukban, és Ő megszabadította őket...” Berger becsukta a lépcső ajtaját, és Pragerhez fordult, aki fáradtan támaszkodott mellette a rakodónyílásnak. – Micsoda nő – mondta. – Micsoda istenverte, dühítő... – ... csodálatos nő – fejezte be Prager. Berger nevetett, aztán sarkon fordult, és fölnézett a hídra, ahol Richter immár egyedül tartotta a kormányt, mert a szél csillapodott egy kicsit, bár még mindig nagyon nagyok és erősek voltak a hullámok.

Sturm lemászott a létrán és odalépett hozzá. Kiállítottam a munkacsapatot a szivattyúhoz, uram. Vannak további parancsai? – Igen – mondta Berger. – Kerítsen fát, Herr Sturm. Szedessen össze minden deszkát, amit csak talál. Ha kell, belezze ki a hajót, minden kabint és minden faliszekrényt, de azt akarom, hogy huszonnégy órán belül fedjük le azt a homokot, hogy bármi történik, ne tudjon többé elmozdulni. – Igenis, uram. – Sturm habozott egy kicsit. – Hajszál híja volt, kapitány uram. – Vékony hajszál, jóember – mondta Erich Berger. – Próbáljunk vigyázni, nehogy szokássá váljék. – Sarkon fordult és bement a kabinjába.

Deutschland barkentin, 1944. szeptember 17. É. szélesség 58°56', Ny. hosszúság 30°50'. A középső őrség alatt nyugatra fordult a szél, kikötöttük a spinakker-vitorlarudakat. Sebességmérőt eresztettünk, kiderült, hogy 10 csomóval haladunk. A felhőzet közvetlenül dél előtt feltisztult, és kisütött a nap. A szél lecsillapodott.

Öt A Deutschland mintha az űrben lebegett volna, teljesen mozdulatlanul, összes vitorlája kifeszítve, vitorlarúdjai lekötözve: tökéletesen visszatükröződött a zöld víztükörben. Forró és fülledt lett az idő. Odalenn elviselhetetlenek voltak a körülmények, ezért a kapitány parancsára ponyvatetőt feszítettek ki a főárboc elé, ami valamennyire megvédte az apácákat a tűző napsütéstől. A legénység és az utasok legnagyobb része mostanra tengeri pattanásoktól szenvedett. Ezeket részben hiányos étrend, de főleg a tengervíznek a bőrre kifejtett állandó hatása váltotta ki. Az egyik matrózt, egy Schimmer nevezetű izmos hamburgi fickót gyakorlatilag megbénították az egész bal lábát elborító, egymásba folyó fekélyek. Most nyögve dőlt hátra egy ponyvahátú széken, miközben Angela nővér egy szikével kezelésbe vette a lábát. Richter, aki maga is épp az előbb esett át egy félórás nyúzáson, undorral fintorgatta az orrát, amikor megmártotta a hánytálat a vizesvödörben. – Látta már ezt, Herr Leutnant? – kérdezte Sturmot, aztán

beleöntötte a hánytál tartalmát a vödörbe. Sötétvörös volt benne a víz. – Gondolom, rozsda a víztartályokból – vigyorgott Sturm. – Mi mindenre gondolunk ezen a hajón. Nem csak úgy egyszerűen vizet iszunk, egy kis vasat is teszünk bele erősítőnek. Jót tesz az egészségnek. – Az én gyomrom nem bírja – simogatta meg Richter a hasát. – Néha iszonyú görcseim vannak. A fiúk legnagyobb része ugyanezt mondja. Lotte nővér a hátsó árboc feszítőkötelei mellett állt a hajó bal oldalán. A hőség miatt a többi apácához hasonlóan ő is újra felöltötte fehér trópusi köntösét. Richter, mint mindig, megint elcsodálkozott rajta, hogyan tudja ilyen makulátlanul tisztán tartani magát. Igencsak vonzó jelenség volt, ahogy fél kezével egy kötélbe kapaszkodva kifelé bámult a tengerre. Amikor Waltz, a szakács, kijött a hajókonyhából és kiöntött mellette a korlát fölött egy vödör moslékot, Lotte nővér sietve visszahúzódott. – Elnézést, nővér – mondta a szakács ártatlan pofával. – Nincs semmi baj, Herr Waltz – felelte a lány halkan és kedvesen. A férfi pimaszul végigmérte és elvigyorodott, kilátszottak a rossz fogai. Szemébe világosan kiült a kéjvágy. A lány arcáról lehervadt a mosoly, és mintha támaszt keresne, belekapaszkodott a merevítőkötélbe. Amikor Waltz visszafordult a konyha felé, Richter már ott támasztotta az ajtófélfát. Derékig meztelen volt, izmos testét barnára égette a nap, hosszú, szőke haja és szakálla fehérre fakult, foga között egy fekete brazil cigarillót tartott. A két marka között meggyújtott egy szál gyufát, aztán amikor odatartotta a szivarhoz,

halkan megszólalt. – Viselkedj tisztességesen, te strici. Nem valami San Paulo-beli kurvával beszélsz. – Szóval neked is kéne, mi? – vigyorgott újra Waltz. – Nem is veszem tőled rossz néven. Hosszú ez az út hazafelé, és a nők csak nők, ahogy a kapitány mondta, akármit viselnek. Csak az számít, ami a lábuk közt van. Máris azon kapta magát, hogy repül befelé a konyha árnyai közé. Hanyatt zuhant az asztalra, és egy vaskéz markolta a torkát. A fedélzetmester kezében éles csattanással kinyílt a finn vadásztőr pengéje. – Még egy rossz szó, te szarjancsi – mondta Richter nagy nyugalommal –, vagy ha még egyszer megpróbálsz úgy ránézni, ahogy az előbb néztél, már repülsz is át a korláton... nem garantálom, hogy egy darabban. Waltz majdnem elájult rémületében, érezte, hogy összerándulnak a belei. A fedélzetmester megpaskolta az arcát. – Ez az, Ernst. Pontosan ilyennek szeretlek. Mikor halálra vagy ijedve. Becsattintotta a tőr pengéjét, zsebre vágta és kiment. Lotte nővér még mindig a hátsó árboc feszítőkötelei közt állt. Egy albatrosz éppen lecsapott a kiöntött moslékra, amely ugyanolyan mozdulatlanul lebegett a vízen, mint maga a hajó. Mintegy ösztönösen fordult meg, amikor tudatára ébredt, hogy Richter figyeli. Elmosolyodott, keresztülvágott a fedélzeten és odament hozzá. – Herr Richter. – Meg se próbálta elrejteni a szemében felcsillanó örömöt. – Ez a madár... mi volt ez? – Albatrosz, nővér. A dögevők királya. Hamarosan többen is idecsődülnek majd, mikor megérzik a szélben a moslék szagát.

– Olyan gyönyörű! – Ernyőt vont a tenyerével a szeme fölé, hogy a nap ne süssön belé, és csak bámulta az elszálló madarat. Te milyen gyönyörű vagy, gondolta Richter. – Azt mondják, minden albatrosz egy halott tengerész szelleme. – És maga ezt elhiszi? Nagyon kék volt a szeme, az arca tökéletesen ovális a fehér fityula keretében. Richternek hirtelen kiszáradt a torka. – Természetesen nem, nővér. Ostoba babona – mondta. Mély lélegzetet vett. – És most, ha megbocsát, beszélnem kell a kapitánnyal. A fedélzetmester jobb csuklójába mélyen belemart egy megcsúszott kötél. A lány a keze után nyúlt, és összeráncolta a homlokát. – Ez nagyon csúnya. És még el is fertőződhet. Meg kell engednie, hogy bekössem. Hűvösek voltak az ujjai. Richter homlokát kiverte a veríték, aztán hátranézett, és látta, hogy Angela nővér a ponyvatető alatt üldögél a nyitott orvosi táskájával, és miközben az egyik matróz fekélyeit kezeli, komoran figyeli őt. Elhúzta a kezét. – Nincs erre szükség, nővér. Higgye el nekem, ez semmi. Berger a kabinjában ült az íróasztalánál, és a hajónaplóba jegyezgetett. ...1944. szeptember 18. Nehéz éjszaka. Eső és háborgó tenger. A középső őrség idején a hatodik harangszókor egy hirtelen szélroham kettétépte az alsó fősudárvitorlát. Délelőtt újabb időváltozás, teljes szélcsend. Herr Sturm jelenti, hogy negyvencentis víz áll a hajófenékben.

Letette a tollat és hátradőlt a széken, hallgatta a szivattyú tompa, monoton pufogását. Ez nem jó. Nem jó, hogy a hajó ennyire ereszt. Bár Sturmnak és Richternek nem szólt róla semmit, tudta, hogy ők is ugyanúgy tudatában vannak a helyzet súlyosságának, mint jómaga. Kopogtattak az ajtaján, és belépett Richter. – Herr Sturm üdvözli, uram. Úgy hallatszik, mintha kezdenénk újra kiszáradni. Berger bólintott. – Te mit gondolsz, Helmut? – Öreg hajó ez, uram – vonta meg a vállát Richter. – Túl öreg, és nem hiszem, hogy hosszú évek óta javították volna. Csak az isten tudja, milyen állapotban vannak a palánkjai. – Habozott. – És amikor az a szélroham ránk tört a múltkor éjjel, amikor majdnem felborult... – Gondolod, hogy megsérült valahogy, és nem vettük észre? Mielőtt Richter válaszolhatott volna, a fedélzeten ujjongás és zűrzavaros kiabálás tört ki. És valami furcsa dobolás. Berger egy pillanat alatt talpra ugrott, kinyitotta az ajtót és kirohant, Richterrel a sarkában. Esett, sőt szeszélyesen valóságos trópusi felhőszakadás tört ki. A legénység le-föl szaladgált a fedélzeten, mint megannyi őrült: akiknek sikerült vödröt találniuk, a magasba tartották, hogy felfogják az édesvizet. Az apácák nevetgéltek az ernyő menedékében, mint a gyerekek, miközben a ponyváról patakokban ömlött a víz. Sturm beállt a rögtönzött zuhany alá, úgy folyt le a fejéről a víz, mint holmi vízesés. Megfordult, aztán meglátta Bergert, és sietve odébbállt.

– Elnézést, kapitány úr. Kollektív őrület tört ki. Félreállt, és törölgetni kezdte az arcát a sáljával, mint valami rajtakapott iskolás gyerek. Az eső olyan hirtelen állt el, ahogy eleredt, és a fedélzet tüstént gőzölögni kezdett. – Hogy állunk a szivattyúval? – kérdezte Berger. – Szárazra szivattyúztuk, uram. – Habozott egy kicsit. – Egyelőre. Berger bólintott. A legénység legnagyobb része ott lebzselt körülöttük, és mohón füleltek, szerették volna tudni, mi a helyzet. De aztán Berger megfontolta a dolgot, és döntött. Utóvégre semmi értelme nem volna úgy tenni, mintha nem állna fenn a veszélyhelyzet. – Nem jó ez, Herr Sturm. Ma negyven centiméter. Tegnap ugyanannyi. Tegnapelőtt harmincöt. Ennek valami okának kell lennie. Néma, súlyos csend lett, nem törte meg semmi más, csak a kötélzet nyikorgása és az üres vitorlák csapkodása. Richter szólalt meg elsőnek. – Talán le kellene buknom, és meg kellene néznem, kapitány úr. Richter kitűnően úszott, és erős volt, mint egy bika. Mivel a hajó állt, alig fenyegette veszély. – Rendben van – bólintott Berger. Előszedett a zsebéből egy kulcsot, és Sturm markába nyomta. – Hozzon föl egy puskát a fegyverszekrényből, für alle Fälle. Miközben lehúzta kenderkötélből font spárgasarkú vászoncipőjét, Angela nővér Berger mellé lépett. – Minek a puska, kapitány úr? Berger vállat vont. – Cápák ellen. Most semmi nyomuk, de elképesztően gyorsan meg tudnak jelenni, ha egy ember a vízbe esik. És az a sok moslék sem tesz jót.

Lotte nővér elsápadt. Odament Richterhez, aki már a korlátnál állt, és éppen meghúzta a derékszíját. – Ez... ez itt nagyon mély, nem, Herr Richter? Richter hangosan elnevette magát. – Legalább ezer csomó. De ne aggódjon, nem megyek le a fenekéig. Berger meghallotta, és összeráncolta a homlokát, de az időpont aligha volt alkalmas arra, hogy bármiféle megjegyzést tegyen. Ezért csak annyit kérdezett: – Akarsz egy kötelet, Helmut? Richter megrázta a fejét. – Minek? A hajó meg se moccan. – Feltette a fél lábát a korlátra, aztán elrúgta magát, és egy pompás fejessel a vízbe ugrott. Apró halak nagy raja szóródott szét előtte, mint egy ezüstös felhő. Gyorsan haladt lefelé. A víz olyan volt, mint a zöld üveg, és csak halványan sütöttek át rajta a napsugarak. A Deutschland hajótestének palánkjait fúrókagylók borították, és mindenütt tarka szőnyegként nőtt ki belőle a tengeri hínár. Évek óta nem kaparták le a fenekét, gondolta. Leúszott a hajógerincig, egy pillanatra megkapaszkodott benne, aztán elkezdett mellette a tat felé kúszni. A fedélzeten némán várták. Richter egyszer felbukott, levegőt vett és odaintett nekik, aztán újra lemerült. Lotte nővér olyan erősen markolta a korlátot, hogy belefehéredtek a kéztőcsontjai, miközben a vízre bámult. Berger meredten figyelte a lányt, aztán fölnézett, és rájött, hogy Angela nővér viszont őt nézi, nyugodt volt az arca, de volt valami – szinte fájdalmas – a tekintetében. Berger előszedte kopott viaszosvászon dohányzacskóját, és komótosan tömködni kezdte a pipáját. Újabb problémák. Mintha nem volna már

belőlük éppen elég. És miért kell pont Richternek lennie, aki az egész legénységből a legjobb tengerész? A fedélzetmester ebben a pillanatban bukott föl a felszínre. Köhögve, lihegve sodródott a bal oldalfal felé, haja a koponyájához tapadt. Valaki kidobott neki egy kötelet, aztán felhúzták a fedélzetre. Egy darabig csak kuporgott vacogva. – No, milyen? – kérdezte Berger. – Beszélhetsz nyíltan. Hadd hallja mindenki. – Semmi különös, kapitány úr – felelte Richter. Semmiféle valódi sérülésnek nincs rajta nyoma. Úgy van, ahogy gondoltam: egyszerűen nagyon öreg már. Egyes helyeken akkora rések vannak a palánkok között, hogy belefért a két ujjam. Aszondom, már tíz évvel ezelőtt újra kellett volna tömeszeltetni. Berger a legénységhez fordult. – Hallották. Semmi olyasmi, amivel ne tudnánk megbirkózni. És a normális létszám kétszeresével nem lesz nehéz mindig kezelőket állítani a szivattyúkhoz. Az arcokról még nem tűnt el körülötte a bizonytalanság, de ebben a pillanatban délkelet felől enyhe szellő kezdte fodrozni a vizet, és a fővitorla megcsattant. Berger fölnézett a lassan megtelő vitorlákra, és nevetni kezdett. – No látják, ez jó előjel. Megindulunk. Munkára fel. Herr Sturm, ha lenne szíves. Sturm harsányan kiosztotta a parancsokat, és a legénység szétszéledt. – Ha volna egy perce számomra, kapitány úr – szólalt meg Angela nővér –, szeretnék önnel beszélni. Berger erre Lottéra nézett, aki a többi apácával együtt éppen a holmijait szedegette össze a ponyvatető alatt. – Rendben van, nővér.

Odalenn a kabinban Angela nővér teljes lelki nyugalommal, összefont karral nézett szembe vele az íróasztalon át. – Lotte a legsebezhetőbb a védenceim közül, kapitány úr. Esküvel fogadott kötelességem gondoskodni róla, hogy semmi le ne téríthesse választott útjáról. – Amivel az akarja mondani, hogy még nem igazi apáca – mondta Berger. – Nem úgy, mint maguk többiek, igaz? – Megrázta a fejét. – Biztosíthatom, hogy számomra ez semmiféle kölönbséget nem jelent. Ami magát és a barátnőit illeti, világos parancsokat adtam ki a legénységemnek. – És Herr Richter? Berger hátradőlt a székén, és felnézett rá. – Na jó, szóval rajtakapta, hogy néhányszor ránézett arra a lányra. Mit óhajt tőlem? Mit tegyek ebben az ügyben? – Féltette, amikor beugrott a vízbe, és azzal sem törődött, hogy ez meg is látszik rajta. – Helmut jóképű fiú. – Pontosan ez aggaszt engem. – Helmut Richter Oberstemermann volt egy tengeralattjárón, mielőtt Brazíliába vetődött, mint mi, többiek. Azaz főkormányos. Vaskeresztet kapott, második és első osztályút. A legjobb tengerész, akit valaha ismertem, és minden tekintetben figyelemre méltó fiatalember. Higgye el nekem, nincs miért aggódnia. – Akkor hát határozott ígéretet kaptam öntől ebben az ügyben? – Igen, a fene egye meg. – Képtelen volt uralkodni a bosszúságán. Felugrott, az ajtóhoz ment, kinyitotta, és kikiabált Sturmnak. – Küldje be hozzám Richtert.

Amikor visszaült az íróasztalához, Angela nővér elindult az ajtó felé. – Nem, ne menjen el – mondta Berger. – Akár meg is hallgathatja. A nővér habozott, de abban a pillanatban már kopogtak is az ajtón, és belépett Richter. Vastag pulóvert és viharkabátot húzott, de még mindig sápadtnak látszott. – Hívatott, kapitány úr? Berger előszedett az íróasztal egyik rekeszéből egy palackot meg egy poharat. – Skót whisky, Haig and haig. A legjobb. Kiérdemelted. – Hidegebb volt odalenn, mint gondoltam volna. – Kortyolt egyet a whiskyből. Berger pedig leült. – Mióta is ismerjük mi egymást, Helmut? – Egy éve, kapitány úr. Egész pontosan tizennégy hónapja. Miért kérdezi? – Az a fiatal apáca – mondta Berger. – Lotte nővér. – Habozott, megválogatta a szavait. – Aggódott miattad. Richter Angela nővérre pillantott, még jobban elsápadt, aztán óvatosan letette az asztalra a poharát. – Ez az én ügyem, kapitány úr. – Ne bolondozzon már velem, Helmut – reccsentett rá Berger. – Az a lány még novícia. Tudod, mit jelent ez ezeknek? – Hogy még nem határozta el magát – mondta Richter higgadtan. – És szeretnél te határozni helyette? Erről van szó? Richter Angela nővérre pillantott, aztán visszafordult Bergerhez. – Maguk ezt nem értik, egyikük sem, hát hadd beszéljek világosan. – Fölemelte a bal kezét. – Hamarabb levágnám ezt, mintsem megengedjem, hogy valaki ártson neki. Megértették?

– Én hiszek neked, fiam. És hogy mi történik Kielben, ha egyszer szárazföldre érünk, ahhoz semmi közöm, de egyelőre tartsd magad távol tőle. Parancsba is adhatnám, de nem adom. Egyszerűen azt kérem, hogy add a szavadat rá. Egy pillanatig azt hitte, hogy Richter vitatkozni fog vele, de a fedélzetmester szinte habozás nélkül kihúzta magát, és összecsapta a sarkát. – Szavamat adom önnek, uram. – Akkor minden rendben van. Richter gyorsan kiment, Berger pedig Angela nővérhez fordult. – Van még valami más is? – Nem, nem hiszem. Úgy tűnik, időnként feldühítem, kapitány úr. Kíváncsi lennék, miért? – Isten tudja, nővér. Bárcsak én tudnám! Volt már épp elég dolgom nehéz esetekkel: minden utazáson előfordul. Elég jól lehet kezelni őket. Ha szükséges, ököllel és csizmával, de maga... – Szegény Berger kapitány – mondta a nővér szelíden. – Hiszen ha az életben minden ilyen egyszerűen megoldható lenne... Kiment. Berger csak ült az asztalánál, és gondolkodott, aztán hirtelen rájött, hogy most látta először mosolyogni. Mint előtte már oly sok kiváló tengerésznek, Otto Friemelnek is sok baja volt a tengeribetegséggel, és a rossz idő, amely lehetővé tette, hogy az U-235 a felszínen szökhessen ki Brestből, teljesen felborította a gyomrát. Mire megérkeztek a Falmouth torkolatába, hálásan elfogadta Gericke ajánlatát, és lefeküdt a kabinjában a priccsére, hogy összeszedje magát.

Meglepően jól aludt, aztán a sötétségből a teljes csönd világában bukkant föl. Egy pillanatig azt se tudta, hol van, csak feküdt, fintorogva a halovány fényben. Aztán valaki elhúzta a függönyt, és belépett Gericke egy tálcával, rajta kávéskannával és két csészével. Fölült, letette a lábát a padlóra. – Teljesen üres lett előttem a világ. Előfordult ez veled is? – Gyakran. – Rohadt érzés. Talán kezdek már túl öreg lenni. Az ilyesmihez biztosan. – Ez a háború – mondta Gericke –, annyi az egész. Túlságosan régóta tart. Előszedett a priccs fölötti polcról egy térképet, és kiterítette a pöttöm asztalon. – Átkozottul nagy csönd van – mondta Friemel. – Annak kell lennie. A legénység legnagyobb része lefeküdt. Akik fönn vannak, rongyokat kötöztek a csizmájukra. – Hogy fogadják? – Mármint az azonnali halál kilátását? – vonta meg a vállát Gericke. – Derék fickók, és hosszú ideje együtt vagyunk. De ne felejtsd el, hogy megjártuk az utat Japánba és vissza, így aztán határozottan úgy érzik, hogy most a kelleténél többször visszük a korsót a kútra. – Cigarettára gyújtott, aztán előszedett egy logarlécet. – Persze az sem segített sokat, hogy szétszedettem a kódológépet, és szétosztottam köztük a darabjait, arra az esetre, ha a legrosszabb bekövetkezik. – És te is osztod a pesszimizmusukat? – Nem egészen. – Gericke végighúzta a ceruzáját a Falmouth torkolatán, Black Rock Beacontól St. Anthony Headig. – Az Abwehr barátságos helyi ügynöke szerint itt van a záróvonal. Bejutni nem

probléma. Jó néhány hajó jött ki és ment be rajta, mióta megérkeztünk, de eddig mindig csak egyenként. Ha lehet, szívesebben követnék egy kis konvojt. Jobb fedezéket nyújtana. Friemel bedugott a szipkájába egy cigarettát. – Ahogy én látom, az is melletted szól, hogy a háborúnak ebben a szakaszában a tommik aligha számítanak arra, hogy egy német tengeralattjáró megpróbál behatolni egy nagy tengerészeti támaszpontra. – Vigasztaló gondolat. De én inkább nem bíznék meg benne. Mihelyt bejutottunk, kivetjük az aknákat a tat felőli vetőcsöveken. Itt Carrick Roadnál a belső kikötő torkolatában, ami megmaradt, azt meg a St. Mawes bejáratánál. – Aztán usgyi kifelé. – Megfeledkezel a védőhálóról. Kelleni fog nekünk egy hajó, amelyik ki- vagy beigyekszik, hogy újra kinyissák. És ha valakinek pechje lesz, és közben ráfut valamelyik aknánkra, akkor biztosíthatlak róla, hogy az az ajtó zárva marad. – És akkor mit csinálunk?... elsüllyesztjük magunkat? – Van egy másik lehetőség is. Nem túl ígéretes, de van. – Gericke a Pendennis Pointhoz húzta a ceruzáját. – Itt a Point és a Black Rock Beacon közt. – Az aknamezőn? – rökönyödött meg Friemel. – Az halálos csapda, nem? – A part menti vonalon nem. Ők déli átjárónak hívják. Az Abwehr jelentése szerint nem bajlódtak vele, hogy elaknásítsák. Egyszerűen eldugaszolták a lyukat: elsüllyesztettek benne egy ócska kereskedelmi hajót. Friemel megnézte a térképet. – Hatméternyire. Meg lennék lepve, ha egy makréla el tudna osonni mellette.

– Most hat méter – Gericke. – De magas dagály idején, amilyen ma este huszonhárom órakor lesz, legalább kilencméteres az a lyuk. Friemel újra megvizsgálta a térképet. – Sajnálom, Paul, de én ezt nem látom. Még magas vízállásnál is alig van hely alámerülni. Navigálni pedig egyszerűen lehetetlen. – De nekem eszem ágában sincs lemerülni – mondta Gericke. – Teljesen nem. Én majd a hídon maradok, és irányítom a kormányost. Kívülről megtanultam a térképet. – Te jóságos Úristen! – suttogta Friemel. Félrehúzták a zöld függönyt, és belépett rajta Karl Engel, Oberleutnant zur See, az első őrtiszt. – Harcérintkezés, uram. Hajók jönnek be keletről, vonalban, a tat felől. Három, esetleg négy. Gericke az órájára pillantott. Néhány perccel múlt kilenc óra. – Úgy hangzik, pontosan ez az, amire vártunk. Tudja, mit kell tennie. Készüljön fel, öt percen belül indulunk. Vakon fogjuk követni őket. Magam veszem át a kormányt. – Periszkóp nélkül? – kérdezte Friemel. – Addig igen, amíg jól be nem érünk a Carrick Roadsba. Engel eltűnt, a függöny visszahullott a helyére. Gericke kinyitott a priccse alatt egy szekrénykét, és elővett belőle egy palackot meg két bádogbögrét. – Snapsz? – kérdezte Friemel. – A legjobb. – Gericke bőkezűen töltött belőle a bögrékbe. – Ez a palack már megjárta Japánt. A legkülönlegesebb alkalmakra tartogattam. – És mire igyunk, kedves Paul? – kérdezte Otto Friemel ellentengernagy.

– Hát a játszmára – felelte Gericke. Úgy illik. Arra a rohadt, ostoba, hülye játszmára, amelyet öt éve játszunk, és ami, ahogy mondani szokták, most újra beindult. Janet Munro keservesen ébredezett a csengő makacs berregésére. Fájt a feje, majd széthasadt, száraz volt a szája. Csak feküdt, bámulta a sötétben a plafont, megpróbálta összeszedni magát és remélte, hogy az átkozott csöngetés majdcsak abbamarad. De nem maradt abba. Hirtelen dühbe gurult, félrelökte az ágyneműt, és a fürdőköpenye után nyúlt. Amikor kinyitotta a bejárati ajtót, a magas, viharkabátos, csúcsos sapkás tengerésztiszt éppen újra a csengő felé nyúlt. Görnyedt volt a válla, és fáradtnak látszott az arca, különösen a szeme körül. Arca jobb oldalán csúnya forradás futott végig. Janet az órájára pillantott. Tíz óra múlt. Három órát aludt. Ilyen körülmények közt nehezen tudta megőrizni az önuralmát. – Tessék, mi van? – Dr. Munro? Jago a nevem. Harry Jago. – Attól tartok, rosszul választotta ki az estét. Nem tudom, ki küldte ide magát, de nekem aludom kell. Talán majd máskor. Jago arcáról lehervadt a mosoly. Hirtelen nagyon fiatalnak látszott. – Maga félreért engem – szedett elő a zsebéből egy levelet. Átnyújtotta Janetnek. – A nagybátyja kért meg, hogy hozzam ezt el magának. – Carey bácsi? – ráncolta a homlokát Janet. – Azt hittem, még mindig a Hebridákon van.

– Így igaz. Tegnapelőtt beszéltem vele Fhadában. Janet átvette tőle a levelet, de még mindig csak bólogatott, lassan, mintha nem volna képes felfogni a dolgot. – És maga mit csinál ott, hadnagy úr? – Ó, afféle postaszolgálatot végzek a szigeteken – mondta Jago vidáman. – Aligha a középpontja a háborúnak. – Miközben másutt a derék emberek harcolnak és meghalnak? Ez is egy szempont. – Már nem mosolygott. – No, mindegy, doktornő, maga megkapta a levelét, és ha érdekli, amikor utoljára láttam, a tengernagy kitűnő egészségnek örvendett. Janet tüstént megbánta, hogy gúnyolódott. Az utóbbi időben egyre inkább hajlamos lett efféle kegyetlen megjegyzésekre. – Várjon egy percet – mondta. Jago sarkon fordult, mire Janet elmosolyodott. – Inkább jöjjön be, és igyon egy kortyot, amíg elolvasom. A nappali kicsi volt és rendetlen. Janet bekapcsolta a villamos hősugárzót, aztán leült. – Vegye le a köpenyét, és töltsön magának egy pohárral. Ott a sarokban talál a szekrényben egy üveg scotchot. Attól tartok, jegem az nincs. Ez is olyasmi, ami nélkül az ember megtanul itt meglenni. – És maga? – Csak egy kicsit, az jó lesz. Kicsit, de tisztán. Jago levetette a köpenyét, odament a szekrényhez, és miközben az itallal foglalatoskodott, Janet átfutotta a levelet. Semmi olyasmi nem állt benne, amit Eisenhower tábornagytól már ne tudott volna. Főleg arról szólt, hogy a nagybátyja milyen kétségbeesetten szeretne újra részt venni a háborúban. Semmi mást nem

csinál, csak ezt beszéli ki magából, mintha ott ülnék vele szemben, gondolta. Amikor Jago visszajött a két pohárral, fölnézett, és tüstént észrevette a Haditengerészeti Érdemkeresztet a zubbonyán. Automatikusan vette el tőle az italt, még csak meg sem köszönte. – Elnézést a késedelemért – mondta Jago. – Már a levél késéséért. Tegnap este már próbálkoztam itt, de maga nem volt itthon, és amikor ma bementem a kórházba, azt mondták, nagyon el van foglalva, nem fogadhat senkit. – Otthagyhatta volna. – A tengernagy azt mondta, személyesen adjam át. – Maga egy ócska hazug, nem? – Attól tartok, igen. – Miért volt ez olyan fontos? – Megmutatta nekem a fényképét. Janet nevetett. – És ezzel mit akar... le akar venni a lábamról? – Nem, kisasszony. Maga megkérdezte, én meg megmondtam, ennyi az egész. – Fölállt és a viharkabátja után nyúlt. – Jobb lesz, ha elmegyek. – Ó, az isten szerelmére, ne legyen már ilyen gyerekes. – Hirtelen újra dühbe gurult. – Hadd mondjak magának valamit, hadnagy. Ma este nemcsak hogy teljesen ki vagyok merülve, hanem úgy érzem, olyan öreg vagyok, hogy az anyja lehetnék. – Maga huszonhét éves. november kilencedikén lesz a születésnapja. A Skorpió jegyében született, most már értem is, miért. – Ezt is Carey bácsiból szedte ki? No jó, megadom magam. Mit csinál maga ilyen körülmények közt a haditengerészetnél?

– Lobogtatom a zászlaját. - Elég nehéz délutánom volt. Tizennégy szárnyasbomba csapódott be ma Londonban. Lehet, hogy a durranásukat maga is hallotta, de én az eredményüket is láttam. Pontosan három órája zuhantam be az ágyba. Aztán megérkezett maga. Jago egy pillanat alatt újra talpra ugrott. – Bocsánatot kérek, nem tudtam. – Maga Ike-nek is hozott egy levelet, nem? – A férfi habozott, Janet pedig folytatta. – ne aggódjon, nem árul el államtitkokat. Beszélt velem ma este. A bácsikám vissza akar térni a dicsőséges harcmezőre. Jago erre nem tudott mit mondani. Lenyűgözte ez a furcsa, goromba lány: a széles, szinte csúnya szája, és a kemény, jellegzetes hangja. – Mikor megy vissza? – kérdezte Janet. – A hét végén? – Igen. – Én is. Úgy értem, a Főparancsnok szívességéből meglátogathatom a bácsikámat, de időpontot még nem kaptam. – Lehet, hogy én is azon a vonaton leszek. Janet kivett a kandallópárkányon heverő csomagból egy angol cigarettát, Jago pedig tüzet adott neki. – És ami még megmaradt a szabadságából? Mik a tervei? – Nem is tudom – vonta meg a vállát Jago. – Úgy látszik, ebben a városban mostanában nemigen lehet szórakozni. – Hát, nem tudom. Maguk, jenkik, a jelek szerint jól elboldogulnak a cigarettájukkal meg a whiskyjükkel. Hiszen ha szükségük van rá, még taxit is kapnak, ellentétben a helybéliekkel, ezt higgye el nekem.

– Így látná hát magát? Afféle amerikai cockneynak? – Kilencszáznegyvenben jöttem át Párizsból. Azóta is itt vagyok. A társalgás elakadt, Jago nem tudta, mit mondjon. – Most hová megy? – kérdezte Janet. – Császkál a városban? – Nem hiszem. Kaptam egy ágyat a tisztiklubban. – És képzelje el... végigsétálhat velem az Embankmenten. – A rakparton? – meredt rá Jago. – Hát persze, miért ne? Rám fér egy kis levegő. Adjon nekem három percet, hogy magamra kapjak valamit. – Odament a hálószoba ajtajához, aztán megállt és visszanézett. – nincs ellene kifogása, ugye? Falmouthban a periszkópmélységben cirkáló U-235 kivetette utolsó aknáit a St. Mawes kikötő bejáratánál, aztán elkezdett visszafordulni. A periszkópnál Gericke állt, mellette Friemel és Engel, a kormánynál Willi Carlsen, az Obersteuermann. Hihetetlenül nagy volt a feszültség, a legénység tagjai nesztelenül csoszogtak, mint a kísértetek, aki megszólalt, csak suttogott. Engel arcát kiverte a veríték. – És most hazamegyünk? – kérdezte izgatottan. Csakhogy ebben a pillanatban előbukkant Carrick Roadsból egy vontatóhajó, és ráfutott az egyik aknára. A hatalmas robbanás lángnyelve egy pillanatra a kikötő egész térségét bevilágította. A tengeralattjáró törzsén lökéshullámok doboltak. – Te jó Isten! – nyögött fel Engel. Friemelnek hamuszínű lett az arca. – Egy akna? – cibálta meg Gericke vállát.

– Attól tartok, igen. – Aztán mintha megmerevedett volna: legörnyedt a válla, sarkon fordult, és végignézett a többieken. – A belső kikötő északi végében két Riverosztályú fregatt horgonyoz, jószerivel egymás mellett. – Ennyire még maga sem lehet őrült – mondta Engel kétségbeesetten. – Semmi esélyünk nincs. – És így milyen esélyeink vannak? – kérdezte Gericke. – Fregattok, Karl. Kettő. Valósággal szikrázott belőle az elektromosság, halottfehér volt az arca, sötét szeme őrült szikrákat vetett. Mintha eddig aludt volna, és csak most ébredt volna föl. Friemelhez fordult. – Tengernagy úr? Friemel azt vette észre, hogy reszket, de nem a félelemtől, hanem valami vad örömtől. – Miért ne, az istenit! Pokoli lesz, Paul. Engelt közben elfogta ugyanaz az őrültség, minden félelme elmúlt. Összecsapta a sarkát, és tisztelgett. – Parancsára, kapitány úr. – Derék fiú vagy – veregette meg a vállát Gericke. – Vidd föl. Ezt a nehéz úton kell megcsinálnunk. Készítsétek elő az első négy csövet a felszíni torpedóvetéshez. – Carlsenhez fordult. – Vedd át a kormányt Willi, és jól csináld a dolgod. Nyüzsgő tevékenység indult meg hirtelen, a harcálláspontokon megszólalt a hajókürt. Gericke a létra felé indult, aztán könnyedén hátraszólt a válla fölött. – Netán szeretne csatlakozni hozzám a hídon, Herr Konteradmiral? A létra tetején megállt. Sziszegett a sűrített levegő, bugyborgott kifelé a víz, aztán Engel felszólt: – A fedélzet a vízszint fölött van.

Gericke kinyitotta a fedélzeti tetőnyílást. Amikor kimászott az irányítótorony hídjára, arcába csapott a zuhogó eső. A kikötőben háborgott a tenger. A vontató már majdnem elsüllyedt, de körülötte égett az olaj, és amikor élesre állította éjszakai távcsövét, látta, hogy emberek vetik magukat róla a jeges vízbe. Az orrban a torpedóvetőknél lázasan dolgozott a legénység, hogy időre felkészüljenek. Engel már eresztette fölfelé a támadóperiszkópot, amikor Gericke a két fregattra irányította a távcsövét. – Nagy a nyüzsgés a fedélzetükön – mondta mellette Friedel. – Aszondom, három perced van, mielőtt elvágják a horgonyláncot, és kijönnek onnan. A vízen szirénák riadóhangja visszhangzott. Most már a kikötőfalon is nyüzsögtek az emberek. Aztán hirtelen ágyúzás üres sztakkatója harsant fel, és hatalmas ívekben ragyogó tűzgolyók záporoztak feléjük, meddőn a vízbe hullva a tengeralattjáró bal oldalán. – Ez az – mondta Friemel komoran. – Tudják, hogy itt vagyunk. Az U-235 előreszökkent. – Egytől négyes vetőcsövek készüljenek fel a felszíni tüzelésre. Engel felszólt a szócsövön. – Egytől négyig tűzkész, uram. – Pillanatnyi szünet következett, aztán Gericke fölnézett. – Hat méter – mondta. – Látóvonalban. Az egyes és kettes a jobb oldali fregattra, a hármas és négyes a bal oldalira. Távolság ezer méter, sebesség harmincöt. Irányszög kék négyes. Engel továbbadta a parancsot a szócsövön Pich főmatróznak, aki a TDC-t kezelte, azt a bonyolult villamos berendezést, amely összekapcsolta a

giroszkópos iránytűt, a támadóperiszkópot és a torpedók áramköreit, így a továbbiakban ő volt a felelős a hadművelet sikeréért vagy kudarcáért. Pich benyomta az utolsó kapcsolót. Engel a támadóperiszkóp célkeresztjét a jobb oldali fregattra irányította, amely elszabadulva a horgonyáról már kezdett jobb felé elfordulni. – Kék négyes tűzkész, uram! – Tűz! – adta ki Gericke a parancsot. – Egyes vetőcső: tűz! Kettes vetőcső: tűz! A tengeralattjáró valósággal megtántorodott, amikor a torpedók elindultak, és harmincöt csomós sebességgel száguldani kezdtek célpontjuk felé. Közben a bal oldali fregatt elindult, magasra szökött a tathullám, ahogy kapitánya mindent beleadott, amije csak volt, és nekilendült. – Meg fogja úszni, Paul! Meg fogja úszni! – kiáltotta Friemel a szeméhez tapasztott távcső alól. – Ó, nem – mondta Gericke nyugodtan. – Ez az én éjszakám. Erősen jobbra – szólt bele a szócsőbe. – Most már a tiéd, Karl. Tüzelj, ahogy akarsz. Géppuskagolyók kopogtak az irányítótornyon, néhány gránát olyan közel csapódott be az U-Boot oldalához, hogy hevesen himbálózni kezdett. De Karl Engelnek is szerencsés éjszakája volt – nyugodtabb, elégedettebb és hidegvérűbb volt, mint valaha, amikor a fregattkapitány hibát követett el, és jobbra fordult, hogy összes ágyúit bevethesse. Ezzel egy pillanatra egész bal oldalát fedezetlenül hagyta, így tökéletes célpontot nyújtott. Miután a torpedókat kivetette, a tengeralattjáró dugóhúzószerűen pörögni kezdett a viharos tengeren. –

Erősen balra – mondta Gericke. – És mondja meg Dietznek, adjon bele mindent, amije csak van. Tompa robbanás zaja hallatszott, aztán egy második, amikor az első két torpedó célba talált. Ujjongás hangja szűrődött föl az irányítóteremből. Az első fregattból narancsszínű láng tört fel, aztán fekete füst kezdett gomolyogni belőle az éjszakába. A másik most lázasan fordulni kezdett, mintha kapitánya érezte volna, hogy a bárd már hullik rá lefelé, de az ágyúi még tüzeltek. Egy pillanat múlva becsapódott a harmadik torpedó, majd a negyedik is. A fregatt részegen megtántorodott, tatja magasra emelkedett a levegőbe, aztán visszahuppant. Újabb nagy robbanás hallatszott, aztán lángnyelvek tornyosultak az égre. – Ez az! – mondta Gericke. – A lőszerraktár. Annak kell lennie. – Leszólt Engelnek. – Azt mondtam, nyomás, a fene egye meg! Sebességet rá! Tűnjünk el innen. Kitört a pokol, ahogy a parti erődökből a kikötőn keresztül lőni kezdték őket az ágyúk. Friemel lebukott az acéltető alá, amikor egy visszapattanó golyó elsüvített a feje mellett. – Ágyúzzunk vissza, Paul? – kérdezte. – Nem – mondta Gericke. – Csak még jobb célpontot nyújtanánk nekik. Hamarosan kimászunk a slamasztikából, hidd el. Arra nem fognak számítani, hogy megpróbálkozunk a déli átjáróval. Ne felejtsd el, az állítólag nem is létezik. A szél vastag, fekete, olajos füstfátyollal borította el az egész kikötőt. Az U-235 eltűnt a szem elől, és teljes sebességgel a Pendennis Point felé tartott.

Amikor befordultak a csatornába, a dagály sebesen áramlott a Point alatt. Az irányítóteremben Engel állt a kormánynál, Friemel pedig mögötte. Mintha mindenki odacsődült volna – Dietz a főgépész és az ifjú Heini Roth a második őrtiszt is ott ácsorogtak. 107 A dízelmotorokat leállították, a hajócsavarokat a villanymotorok hajtották. Olyan nagy volt a csönd, hogy amikor Gericke hangja megreccsent a szócsőben, Roth ijedten felhorkant. – Nincs sok fölösleges időnk. A dagály apadni kezd, és öt-hat csomós az áramlás, szóval csináljuk meg elsőre rendesen. Hangja, melyet a fedélzeten mindenki tisztán hallott, teljesen nyugodt volt. Engelnek alig sikerült uralkodnia a hangján, amikor beleszólt a feje fölött csüngő mikrofonba. – Igenis, uram. Mi készen állunk, amikor ön felkészült. Gericke úgy fázott a hídon, mint még életében soha. A harc és a szenvedélyek reakciója, mondta magában és kínkeservesen még el is mosolyodott. Mentőmellény volt rajta, a fején fülhallgató a gégemikrofonnal, mellig állt a vízben. Nem volt vaksötét, mert valamiféle kísérteties foszforeszkálás és a megtört vízpermet sokkal jobb képet adott az általános helyzetről, mint remélte volna. A kikötő távoli végéből érkező lárma távolinak és tompának hallatszott, valahogy nem volt valóságos. – Irány egy-nyolc-kettő – mondta. – Hét méter a gerinc alatt... hat méter a gerinc alatt – recsegett a fülébe Engel hangja. Elkapta őket az áramlat, sebesen suhantak tovább, körülöttük fehéren habzott a víz, és valahol messze

fölöttük Pendennis Point világítótornya magasodott az éjszakába. Gericke hallotta a hajóforgalom zaját, és egy pillanatra eszébe jutott, vajon nem állítottak-e föl reflektorokat a parton. Aztán hirtelen pánik csengett Engel hangjából. – Két méter, uram. Csak két méter a gerinc alatt... egy méter. – Nyugi, nyugi, Karl. Csak szépen, könnyedén. Fél gőzzel előre – mondta nyugodtan Gericke. – Úgy látszik, kifogy alólunk a víz, kedves Paul. – Friemelnek is teljesen nyugodt volt a hangja. Az U-235 megremegett, nekiütődött valaminek, aztán hosszú, elnyújtott csikorgás hallatszott, amitől mindenkinek égnek állt a haja a fedélzeten. – Atyaisten, ez az – mondta ki Heini Roth hangosan az irányítóteremben. De még mindig haladtak tovább hosszú, folyamatos csikorgás közepette, amely aztán egyszer csak hirtelen megszűnt. Gericke hangját hallották. – Teljes gőzzel előre. Az egész hajón ujjongás tört ki. – Az istenit, megcsinálta! – mondta Dietz izgatottan. – Mint mindig! Most újra megszólalt Gericke hangja. – Ha azt hiszitek, hogy kitaláltunk az erdőből, felejtsétek el. Még nem jutottunk át az elsüllyesztett hajó mellett. Százméternyire van innen. Tisztán látom. Kapcsoljátok fél gőzre a motorokat, és készüljetek fel, hogy amikor szólok, beleadtok mindent. Szembenézett a hídról az akadállyal. Az U-235 lassan sodródott a déli átjáróban az apadó dagály okozta áramlatban. Az elsüllyesztett torlaszhajó öreg parti csotrogány volt, egyetlen árboca tisztán láthatóan meredt az égre, fedélzetét elöntötte a tenger.

– Erősen jobbra – mondta Gericke. A torlaszhajó és a sziklák közti rés elképzelhetetlenül szűknek látszott, de most már késő lett volna visszafordulni. A hajó tőkéje alól megint csikorgás hallatszott. – Itt hat méternek kellene lennie – mondta Engel lázas izgalommal. – Hat méternek, uram. A csikorgás megszűnt, és a tengeralattjáró tovább siklott. – Valószínűleg csak egy lánc – mondta Gericke. – Csak így tovább, Karl. Most már nem tart soká. Valahol a háta mögött, a kikötő másik oldalán emelkedő füstfelhőkön túl tompa robbanás zaja hallatszott. Gericke rá sem hederített, zsibbadt ujjaival a korlátba kapaszkodva teljes erővel az előtte álló feladatra koncentrált. Aztán mintha egy óriás kéz markolta volna meg a hajót, úgy taszította előre egy hirtelen, vad áramlás. A torlaszhajó éppen mellette feküdt, felépítménye fölébe magaslott. Parancsnoki hídjának betört ablakaival olyan volt, mint egy kísértethajó. A korlátnak támaszkodott. Ez volt a legeslegveszélyesebb pillanat, amikor fűrészfogú fémalkatrészek vagy a hajó kiálló bordái úgy felhasíthatták a tengeralattjárót, mint valami szardíniásdobozt. Jobb felől csikorgást hallott, és a szirt is nagyon közelinek tűnt, aztán balra fordult az áramlatban, és a torlaszhajó hirtelen úgy elmaradt mögöttük, mintha elsodródott volna az éjszakában. – Nyílt vízen vagyunk – mondta Gericke rekedten. – Viharos a tenger. Becslésem szerint hatos szél van. Teljes gőzzel előre. Legyenek szívesek, kapcsolják be a dízeleket is.

Az irányítóteremben hihetetlen jelenetekre került sor. Dietz könnyekben tört ki, Friemel pedig érzelmeinek túláradásában megölelte és megszorongatta Heini Rothot. – Hát ez nem mindennapi – mondta a tengernagy. – Itt feküdtem a koporsómban, felkészülve a halálra. Most meg azt hallom, hogy tévedés volt az egész. Gericke a hídon görcsösen kapaszkodott a korlátba, miközben az U-235-öt teljes erővel szembe kapta a Csatorna felől fújó viharos szél. Mostanra már nagyon sötét lett, semmiféle földi tájékozódási pontja nem maradt, és egyik hatalmas hullám csapott át rajta a másik után. Csak a tenger harsogott a fülében. Jobb lesz most már eltűnni innen. – Rendben van, Karl – mondta. – Hozd föl, hadd száradjanak meg, aztán a Csatorna közepéig merülésben megyünk. Aztán az üvöltés hirtelen harsányabb lett, és már nem a tenger zúgása volt. A hajó jobb oldalán hatalmas farhullámra lett figyelmes. Óriási csattanást hallott, aztán a széthasadozó fém csikorgását, amikor egy sötét, vérebforma alakzat keresztülszántott a tengeralattjáró előfedélzetén, majd tovább csörtetett az éjszakába. A tengeralattjáró megpördült, az irányítótorony jobbra billent és Gericke átrepült az oldalán. – Az én éjszakám – gondolta, valamiféle őrült okból a sapkájába kapaszkodva. – Hát nem ezt mondtam? – Aztán a vízbe zuhant, és kezdtek átgördülni rajta az első hullámok. A halovány árnyék, amelyet Gericke egy pillanatra látott, amint átszántott az U-Boot előfedélzetén, a Királyi Haditengerészet tizenötödik flottillájának egyik Vosper típusú ágyúnaszádja volt, amely harmincöt

csomós sebességgel száguldott hazafelé az őrjáratáról, miután meghallotta Falmouthból a támadás hírét. Most tehetetlenül sodródott, zúdult belé a víz, és összes gépei leálltak. A hídon Drummond hadnagy, a parancsnok éppen a hajó rangidős altisztjének a károkról beszámoló jelentését hallgatta. – Mennyi időnk van, fedélzetmester? – Ezen a tengeren legfeljebb egy óra, uram. Ha meg akarnak menteni minket, akkor jobb lesz, ha gyorsan ideküldenek egy vontatót. – Biztos benne, hogy tengeralattjáró volt? – Egészen biztos, uram. Cooper főmatróz is látta. Habozott egy kicsit. – De hogy a miénk-e vagy az övék, abban nem vagyok biztos. – Atyaisten – mondta halkan Drummond. A híd mögött izgatott kiabálás tört ki. – Valaki van a vízben, uram, a bal oldali korlát mellett. – Reflektort – mondta Drummond. – De gyorsan! A fénysugár végigfutott a tajtékos vízen, aztán rátalált Gerickére, akin sárga mentőmellény volt, és a fülére húzta a sapkáját. Odaintett nekik, aztán a korlát alá sodródott. – Gyorsan – parancsolta Drummond. – Máris félig halálra fagyhatott ebben a vízben! Bell altiszt lerohant a hídról, hogy felügyelje a műveletet. A korlátnál nagy volt a nyüzsgés, aztán felhúzták Gerickét a fedélzetre. Drummond áthajolt a híd korlátján, rájuk fordította a reflektort és szorongva figyelte a fejleményeket. Aztán Bell fölnézett rá. – Atyaisten, uram! Egy svábot halásztunk ki!

Londonban zuhogott az eső, az utcák végét köd ülte meg. Janet Munro esőkabátja és fejkendője teljesen átázott. Mérföldeket jártak a szakadó esőben, végigmentek a Birdcage Walkon, a Palota mentén, a St. James Parkon és a Downing Streeten, bár Jago mindebből nem sokat látott. Nem mintha törődött volna vele. – Biztosan nem lett még elege? – kérdezte, amikor továbbindultak a Westminster Bridge felé. – Még nem. Valami különlegességet ígértem magának, emlékszik? – Tényleg? – nézett rá Jago értetlenül. Elérték a hidat, és Janet befordult az Embankmentre. – Hát, ez az – mondta. – A város legromantikusabb helye. Minden Londonban járó amerikainak legalább egyszer végig kell sétálnia az Embankmenten, lehetőleg éjfél után. – Már majdnem éjfél van – mondta Jago. – Jó, akkor elszívunk még egy cigarettát, és kivárjuk a boszorkányok óráját. A mellvédre támaszkodva hallgatták a folyó csobogását. – Élvezte az idegenvezetős kirándulást? – kérdezte Janet. – Ó, igen, kisasszony, így is lehetne mondani. Idegen voltam a városában, de már nem vagyok az. – Ez tetszik nekem. Maga még ráadásul költő is. – Én ugyan nem – vágta rá Jago. – Hála a Gershwineknek. – Ráhajolt Janet mellett a mellvédre. – Maga tényleg szereti ezt az öreg várost, ugye? – Különleges a kapcsolatunk. Láttam jó időkben és rossz időkben, gyakran égett, mint a pokol, és mégis itt vagyunk mind a ketten. – De az embereket nem szereti túlságosan?

Janet fölkapta az állát. Jago érezte, hogy alig tudja elfojtani a dühét. – Szeretnem kellene, kedvesem? Bárcsak tudna nekem erre valami jó okot mondani! – Mi ez, doktornő? Nem gondolja, hogy maga csak meg van sértődve? Nem hagyott túl sok embert meghalni? – Menjen a fenébe, Jago. – Fölemelte a kezét, mintha pofon akarná ütni. A Big Ben elkezdte ütni az éjfélt. Jago védekezően fölemelte a karját. – A boszorkányok órája... emlékszik? Ez pedig a Embankment, a legromantikusabb hely Londonban. Janet kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcát. – Mondja csak, Jago, csúnyán összekaszabolták akkor? Elvettek néhány évet az életéből? – Túl sokat – mondta Jago. Megkondult az éjfél utolsó óraütése. Az eső felhőszakadássá erősödött, és Janet mintha nagyon közel állt volna hozzá. Óvatosan a vállára tette a kezét, mire a lány átkarolta a nyakát, és szenvedélyesen szájon csókolta. – Vigyél haza, Jago – mondta.

Deutschland barkentin, 1944. szeptember 19. É. szélesség 43°4', Ny. hosszúság 20°55'. Az éjjel a középső őrség alatt egy erős szélrohamban kettéhasadt az előárboc felső derékvitorlája. Az időjárás tovább romlik. A reggeli őrség alatt erős szélvihar, nagy hullámok.

Hat Annak ellenére, hogy még csak a délutáni őrség második harangszava kondult meg, a szalonban olyan sötét volt, hogy Angela nővérnek lámpát kellett gyújtania. Az asztalnál ült, ami a székekkel együtt a padlóhoz volt csavarozva. Bibliája nyitva állt előtte. Lotte vele szemben, tűvel és cérnával szorgoskodva ült, éppen egy zsávolyinget foltozgatott. Odakinn üvöltött a szél, a Deutschland erősen balra dőlt, és időbe tellett, amíg visszabillent. Ettől egyszer nagyon megrémültek, de most már nem. A lépcsőfokokról beszivárgó víz végigfolyt a padlón. Hideg volt és nagyon nyirkos – minden nyirkos volt –, még a takarók is, melyeket a vállukra terítettek. Lotte elmélyülten varrogatott a halovány fényben, aztán egy pillanatra hirtelen elmosolyodott, mintha valami titkos gondolat futott volna át az agyán. Angela nővér az utóbbi időben gyakran látta rajta ezt a mosolyt, és pontosan tudta, mit jelent. Úgy tűnt, mintha a lány távolodna tőle, eltávolodna mindattól, amit valamikor olyan fontosnak látott – de miért? Tudatában volt, hogy régi sebek nyílnak fel benne, és ettől felszállt benne a harag, de elszántan uralkodott rajta. Méltatlan érzés, és nem old meg semmit.

– Nem Herr Richteré ez az ing? – kérdezte Lőttét. – De igen, nővér – nézett fel Lotte. Mielőtt folytathatták volna a beszélgetést, csörömpölés hallatszott a lépcsőről, majd kezében egy csajkával megjelent a fedélzetmester. Hajadonfőtt volt, szőke haján és szakállán esőcseppek gyöngyöztek, sárga viaszosvászon köpenyéről csurgott a víz. Mosolygott, amikor letette a csajkát az asztalra. – Forró tea, hölgyeim. A konyhától pillanatnyilag nem telik több. – Nagyon csúnya odafönn, Herr Richter? – kérdezte Angela nővér. – Csak megint egy atlanti-óceáni szélvihar, nővér. Semmi különleges az olyan öreg tengerészeknek, mint én. Angela nővér akarata ellenére elmosolyodott, nehéz lett volna nem mosolyognia. – Estére kész lesz az inge, Herr Richter – mondta Lotte. – Maga teljesen elkényeztet engem, Fräulein. – A Deutschland megtántorodott, meg kellett kapaszkodnia az asztalban. – Jobb lesz, ha fölmegyek. Ez nem jelent jót. Fölszaladt a lépcsőn, Lotte pedig abbahagyta a varrást. – Soha egy percre se áll meg. Az ember időnként azt hinné, belőle áll az egész legénység. – Pompás tengerész, annyi szent – mondta Angela nővér. Kis szünetet tartott, aztán folytatta. – Egyáltalán, pompás fiatalember. Sok mindent mesélt magáról neked? – Lotte fölnézett és elvörösödött. – Csak azért kérdezem, mert Käthe nővér említette, látta, hogy hosszasan beszélgettetek Herr Richterrel tegnap este a fedélzeten.

Mielőtt Lotte válaszolhatott volna, a hajó egy újabb hatalmas csapás alatt megint megtántorodott, és kifordult a menetirányából. A fedélzetről rémült kiáltozás hallatszott, a lépcső tetején kicsapódott az ajtó, és valóságos vízesés zúdult be rajta. A kormánynál maga Berger állt, és két matróz segített neki, miközben a Deutschland szántotta a fehér habsivatagot. Együttes erőfeszítéseik ellenére a hajó mindkét oldalra néhány ponttal kilódult az irányából. Sturm és Knorr főmatróz az elülső tarcsvitorlát próbálták megerősíteni, de keményen küszködniük kellett vele, mert a tenger állandóan átcsapott a korláton, elöntötte a rakodónyílásokat és derékmagasságban örvénylett. Állandóan abba kellett hagyniuk a munkát, és egyszerűen csak kapaszkodtak, hogy a víz el ne sodorja őket. Richter fölszaladt a lépcsőn, becsukta maga mögött az ajtót, aztán a tatfedélzet létrája felé indult. A tat felől hatalmas hullám rohant feléjük, úgy tornyosodott föléjük az esőben, mintha tüstént el akarná borítani őket. Figyelmeztetően odakiáltott Bergernek a hullámra mutatva, de az már meg is tört a hajó tatján, és leverte a kapitány mellett álló két matrózt a lábáról. Richter elkapta a viharban kifeszített járókötelet és belécsimpaszkodott. Fortyogott körülötte a víz, ahogy a hullám mindent magával sodorva átcsapott rajtuk; egy pillanatig azt hitte, hogy a hajónak biztosan el kell süllyednie ez alatt a hatalmas súly alatt. Ám mikor a víz lefolyt róla, és a Deutschland kezdett újra kiemelkedni, látta, hogy már csak Sturm van odafönn az előárboc tarcsvitorlájának viharkötélzetén.

Knorr a szél alatti oldalon a vízlevezető nyílásban evickélve próbált talpra kászálódni. Richter már el is indult feléje, miközben a Deutschland tovább emelte az orrát, de aztán egy újabb hatalmas hullám borította el a hajót, amely őt is leverte a lábáról. Miközben elkapta a főrakodótér fedelének a szélét, és belecsimpaszkodott, a hullám átemelte Knorrt a korlát fölött. Mire Richter küszködve talpra kászálódott, már csak egy sárga foltot látott felvillanni, aztán az is gyorsan eltűnt. Sturm a fedélzeten kifeszített járókötélbe kapaszkodva elindult. Berger és két matróza végül győztek a kormánykerékkel folytatott csatában, és úrrá lettek a kormányon. Richter látta, hogy a lépcső tetején megint kinyílt az ajtó. Bement, becsukta maga mögött, aztán leszaladt a lépcsőn. A szalonban harminccentis víz állt, riadalmukban a többi apácák is előbújtak a kabinjaikból, és csatlakoztak Angela nővérhez és Lottéhoz. – Minden rendben van, hölgyeim – nyugtatgatta őket Richter. – Mindent kézben tartunk, de azt javasolnám, hogy térjenek vissza a kabinjaikba, és szíjazzák magukat a priccsükhöz, amíg ez a szélvihar kitombolja magát. A nővérek kissé haboztak, de Angela nővér élesen rájuk szólt. – Herr Richternek igaza van. Azt kell tennünk, amit mond, mégpedig tüstént. A többi apácák visszamentek a kabinjukba, megemelt szoknyával, bokán felül gázoltak a vízben. Lotte hátramaradt, és megérintette a véres foltot Richter arcán. – Maga megsérült, Herr Richter. – Semmiség. Csak egy karcolás. Kérem, tegye, amit mondok. – Angela nővérhez fordult. – Elveszítettünk

egy embert, Knorr a vízbe esett. Idővel, amikor majd jónak látja, megmondhatja a többieknek. Én nem akartam őket szükségtelenül megrémíteni. Angela nővér keresztet vetett. – Semmit sem lehetett tenni? – Ezen a tengeren? Egyszerűen elnyelte. A hajó megint megtántorodott, mire Richter káromkodva sarkon fordult, elsuhant Lotte mellett és fölrohant a lépcsőn. A lány úgy nyújtotta utána a karját, mintha vissza akarná tartani. – Helmut – suttogta. Aztán csak állt, szinte kétségbeesett arccal, csuromvizes szoknyája szétterült körülötte a vízen. – Meg fogja ölni magát, tudom! – Szereted, ugye? – mondta Angela nővér szelíden. – Úgy értem, nagyon szereted? – Igen, nővér – felelte halkan Lotte. Angela nővér leült az asztalhoz, és megkapaszkodott a szélében. – Gyermekem, emlékezned kell rá, hogy mi egy apácarend tagjai vagyunk, melynek fogadalma arra int bennünket, hogy egyformán szeressük minden embertársunkat. Veszedelmes számunkra bármiféle személyes kapcsolat, mert csökken tőle az, amit képesek vagyunk adni másoknak. Fogadalmunk szerint nekünk az emberiséget kell szolgálnunk, Lotte. – Én nem tettem ilyen fogadalmat, nővér. Angela nővér az asztalnak támaszkodott, mert megint megdőlt a padló. Kissé kapkodva szedte a levegőt, de nem a testi megerőltetéstől. – Tudod te, mit beszélsz? – Igen – felelte Lotte, valami új elszántsággal a hangjában. – Már nem vagyok biztos többé az elhivatottságomban.

Angela nővér kinyújtotta a karját, és erősen megmarkolta a lány kezét. – Jól gondold meg, Lotte – figyelmeztette. – Lemondani Isten szeretetéről egy... – ...egy férfiért? – kérdezte Lotte. – Nem lehet mind a kettőt szeretni? Angela nővér megpróbált nyugodt maradni, de régi keserűsége úgy szökött fel benne, akár az epe. – A dolgok nem mindig olyanok, amilyennek látszanak. Az emberek esendők. Valamikor, amikor még fiatalabb voltam, mint te most, szerettem egy férfit, neki adtam a szívemet, és Isten bocsássa meg, a testemet is... és viszonzásul... – elcsuklott a hangja. – És viszonzásul... – És mert egyetlen férfi így viselkedett, azért már minden férfi romlott? – kérdezte Lotte gyöngéden. – Ezt akarná elhitetni velem, nővér? – Nem – suttogta Angela nővér. – Természetesen nem. – Megszorította Lotte kezét. – Egyelőre eleget beszéltünk. Menj és feküdj le, ahogy Herr Richter mondta. Ő tudja, mi a legjobb nekünk. Lotte habozott, de aztán tette, amit mondtak neki. Amikor becsapódott mögötte a kabinjának az ajtaja, Angela nővér ülve maradt az asztalnál, és üres szemmel bámult a semmibe. – Miért, Karl? – suttogta. – Miért? Aztán, amikor a forró könnyek mardosni kezdték a szemét, mint mindig, segítségére sietett a hosszú évek vasfegyelme. Mély lélegzetet vett, hogy összeszedje magát, aztán összekulcsolta a kezét, és imádkozni kezdett Peter Knorr főmatróz lelki üdvösségéért, és minden bűnösért, bárhol a világon, akit a tettei megfosztottak az isteni szeretet végtelen áldásától.

Estefelé az orkán alábbhagyott, de még mindig nagyon erősen fújt a szél. Odafönn a magasban, messze a fedélzet fölött, Helmut Richter, Sturm és Kluth főmatróz küszködtek a vitorlarúd végén egyensúlyozva a frissiben kifoldozott előárboc-felsővitorla felszerelésével. A délnyugat felől verő eső jéghideg volt, és úgy vágott, mint a sörét. Felhasadt ujjaikból csöpögött a vér, ahogy a nedves vászonnal bajlódtak. Berger bámulta az embereit a magasban, Otto Prager mellette állt fekete viaszosvászon köpenyében és viharkalapjában. – Már attól megrémülök, hogy nézem – mondta a konzul. – Soha nem tudnám megszokni, még ha körül is vitorláznánk a világot, és egy évbe telne is. – Hát ez elválasztja a szarát a májától, a férfit a gyerektől, annyi szent – mondta neki Berger, miközben a tengerészei elkezdtek lemászni az árbocról. A fiatal hadnagy felkapaszkodott a tatfedélzetre. – No, most már minden el van boronálva odafönn, kapitány úr. – Sápadt és nyúzott volt az arca, még erősen nyomasztotta Knorr emléke. – Ne tegyél magadnak szemrehányásokat, fiam – mondta Berger. – Semmit nem lehetett tenni. – Majdnem elkaptam – mondta Sturm. – Aztán kicsúszott a markomból. – Eriggy, igyál egy kis kávét – tette a vállára a kezét Berger. Sturm lemászott a létrán. Berger átnézett a korláton, és látta, ahogy Richter a vért törölgeti a kezéről egy zsebkendővel. – Csúnya? – szólt oda neki. – Csak az ujjam vége, annyi az egész. – Keresd meg Angela nővért, ő majd rendbe teszi.

Amikor a fedélzetmester lement a lépcsőn, üresen találta a szalont, csak Lotte nővér üldögélt az asztal mellett, előtte egy nyitott könyvvel. Lépteinek hangjára fölnézett és elmosolyodott. – Herr Richter. – Fräulein. – Valamiféle okból az utóbbi időben egyszerűen képtelen volt nővérnek nevezni. – Magának a priccsén kéne feküdnie. Lotte megfogta a sérült kezét, és letekerte róla a zsebkendőt. – Mit csinált vele? – Semmiség. Kicsit felhasadt az ujjam, annyi az egész. Megcsapta a vitorla. Gyakran előfordul. A középső ujja csontig fölhasadt. – Engedje meg, muszáj csinálnom vele valamit. – Majd én ellátom – mondta Angela nővér az ajtóból. – Kérlek, térj vissza az áhítathoz és a feladatodhoz, amit kiadtam. A kabinodban – tette hozzá. Lotte elpirult, fölvette a könyvét, aztán gyorsan kiment. A szalonban nagy volt a csönd, a szél hangja is tompább és távolibb lett. Richter és Angela nővér szembenéztek egymással. – Hozom az orvosi táskámat. Richter leült az asztalhoz és cigarettára gyújtott. – Nincs kifogása ellene? – kérdezte, amikor a nővér visszatért. – Hogy dohányzik? Ó, nem, Herr Richter. Apám azt szokta mondani, hogy minden férfinak kell hogy valami hibája legyen. Persze csak a szelídebb fajtákból. – Úgy érti, hogy rövid pórázon kell őket tartani? – Gondolja? – Megvizsgálta az ujjat. – Ennek két öltés kell. Jobb lesz, ha nem néz ide.

Richter megszívta a cigarettáját, és Lotte kabinjának az ajtaját bámulta. Aztán felszisszent egy kicsit, amikor a tű a húsába szúrt. – Maga honnan való, Herr Richter? – Bécsből. Angela nővér meglepődött. – Egy bécsi tengerész? Sose tudtam, hogy ilyesmi létezik. Mit csinált, elszökött hazulról a tengerre? – Furcsa, de pontosan ezt csináltam. Ha érdekli, az apám sebész volt, és ugyanezt a pályát tervezte nekem is. – Magának meg más elképzelései voltak. Nős? – Nem – felelte Richter nyugodtan. A tű újra az ujjába fúródott. – Meg kéne nősülnie. Jót tesz a lelkének, Herr Richter. no, kész vagyok. – De furcsa. Mindig úgy tudtam, hogy ez a testnek tesz jót. Angela nővér megőrizte az önuralmát, beérte egy száraz megjegyzéssel. – Hagyja őt békében. Ennek a lánynak különb dolgokat kell végbevinnie az életében. – Miért? Mert a maga élete így alakult? A nővér hirtelen fölugrott, fölkapta az orvosi táskáját és bement a kabinjába. Richter még egy pillanatig a szalonban üldögélt, majd amikor felállt, Lotte nővér dugta ki a fejét a kabinja ajtaján, mosolyogva. – Most már rendben van, Herr Richter? – suttogta. – Prímán – felelte. – Sőt soha életemben nem éreztem magam jobban, Fräulein. Lotte újra elmosolyodott, aztán visszahúzta a fejét. Richter kettesével vette a lépcsőket, amikor felszaladt a fedélzetre.

Paul Gericke számára hihetetlen gyorsasággal alakultak az események. Falmouthban kurta, előzetes kihallgatásnak vetették alá, miközben megszárították és visszaadták neki az egyenruháját. Utána autón Portsmouthba vitték, ahol a Haditengerészeti Hírszerzés kezei közt találta magát. Itt is tiszteletteljesen bántak vele. Utóvégre komoly fogás volt: Kretschmer óta a legfontosabb tengeralattjáró-parancsnok, akit csak fogságba ejtettek. Öt álló óra hosszat faggatták felváltva, de semmit nem sikerült kiszedniük belőle. Gericke elszántan kitartott a genfi konvenció által megkövetelt személyes adatok mellett, és semmi többet nem mondott. Délben közölték vele, hogy át fogják szállítani Londonba. A haditengerészeti rendészet zárt furgonján megbilincselve szállították el, egy altiszt, két matróz és egy alhadnagy kíséretével. Így került aztán délután fél ötre a londoni körzeti hadifogolyfogdába, a Kensington Palace Gardens egyik elrekvirált lakóházába. Ezúttal már nem bántak olyan jól vele, különösen a rangidős altiszt egy hajófőmester nem, aki érkezésekor átvette. Ennek a tagbaszakadt, negyvenhat éves Carver nevű férfinak be volt törve az orra, mint a bokszolóknak. – Ha kedvem szerint bánhatnék veled, fiam – közölte Gerickével –, semmit sem szeretnék jobban, mint beállni veled a ringbe egy hatmenetes meccsre. Gondoskodnék róla, hogy kitartsál egészen az utolsó gongütésig. – Ó, nem is tudom, komám – mondta neki nyugodtan Gericke. – Azt hittem volna, hogy egy sötét mellékutcában mutatnád a legjobb formádat, egy palackkal a kezedben.

Egy pillanatig azt hitte, hogy Carver meg fogja ütni, de még két matróz is ott volt az őrszobán. Az altiszt remegett dühében, de végül beérte azzal, hogy letépte Gerickéről a kitüntetéseit. Egy idő múlva bevezették egy elég kellemes szobába, amely inkább dolgozószobára hasonlított, mint irodára. A falakat könyvek borították, a kandallóban tűz égett, és bár a magas ablakokat erős rács borította, ki lehetett rajtuk látni a kertre. Leültették a széles íróasztal mellé egy székre, még mindig megbilincselve, és mindkét oldalára egy-egy fegyveres matrózt állítottak. Rezzenetlenül várt: jöjjön, aminek jönnie kell. Egy idő múlva kinyílt az ajtó. A férfi, aki az íróasztal túlsó oldalára bicegett, a Királyi Haditengerészet kapitánya volt. Mellén a DSO (Distinctive Service Order = a második legmagasabb angol katonai kitüntetés) mellett első világháborús kitüntetések szalagjai sorakoztak – Gericke ezt ugyanolyan automatikusan vette tudomásul, mint azt, hogy vasszürke a haja és sápadt aszkétaarca van. Csúnyán sántított, és erősen rátámaszkodott ébenfa sétapálcájára. Néhány dossziét rakott ki az asztalra, aztán szertartásosan szólalt meg. – Gericke parancsnok, az én nevem Vaughan. – Bárcsak azt mondhatnám, örülök, hogy megismerkedhetünk. Vaughan bólintott az egyik matróznak. – Most már levehetik róla a bilincset, aztán várjanak odakinn. Megvárta, amíg teljesítik a parancsát, és csak akkor ült le, amikor becsapódott mögöttük az ajtó. Gericke

kinyújtóztatta zsibbadt csuklóit. – Köszönöm. Kezdett meglehetősen kényelmetlen lenni. – Cigarettát? – tolta át Vaughan a dobozt az asztalon. – Igazán kitűnően beszél angolul, de hát pár évig itt élt, nem? – Kinyitotta az egyik dossziét, és föltette félhold alakú olvasószemüvegét. – Ezerkilencszázhuszonhattól huszonnyolcig, Hullban. Itt járt középiskolába. – Úgy látszik, jól tudja. – Igen, tudom, parancsnok – mondta Vaughan ugyanazon a nyugodt, semleges hangon. – Mindent tudok magáról. Mellesleg kitűnően szerepelt. Gratulálok. Gericke visszafojtotta a nevetését. – Hát persze. – Nemcsak a Lovagkereszt, hanem a tölgyfalombok is. Ritka kitüntetések. – Volt. – Ezt miért mondja? Gericke kinyitotta bőrmellényét, és rámutatott a zubbonyára, amelyről már nem csüngtek kitüntetések. – Hadizsákmány. Vaughan most adta először jelét az érzelmeinek: egy kis izom megrándult a jobb arcán. – Elvették magától a kitüntetéseit? – Igen. – Itt, ebben a fogdában? Lenne szíves megmondani nekem, hogy ki és mikor? – Az átvevő hajófőmester – mondta Gericke, aztán maliciózusan hozzátette: – Feltételeztem, hogy itt ez a normális ügymenet. – Amíg én vagyok itt a parancsnok, addig nem, erről biztosíthatom, parancsnok – fehéredett el Vaughan arca. Összeszorította a száját, miközben

fölvette az íróasztalán álló telefont. – Küldje fel Carver hajófőmestert a huszonkettesbe, azonnal. Fölállt, és a botjára támaszkodva az ablakhoz bicegett. Egy pillanat múlva kopogtattak az ajtón, és belépett Carver. – Hívatott, uram? Vaughan hátra sem fordult. – Carver, úgy tudom, a tiszt úr bizonyos kitüntetései a maga birtokába kerültek. – Uram? – kezdte nagy hangon Carver. Vaughan sarkon fordult, és szembenézett vele. – Nem sül ki a szeme, ember! Rakja ki őket az asztalra! De azonnal! Carver sietve előszedte Gericke Lovagkeresztjét, első osztályú Vaskeresztjét és sebesülési érmét, és letette őket az asztalra. – Ez volt minden? – kérdezte Gerickét Vaughan. Gericke bólintott. – Magával majd később foglalkozom. Lelépni – mondta keményen Vaughan. Amikor Carver becsukta maga mögött az ajtót, Gericke fölszedte és zsebre vágta a kitüntetéseit. Vaughan leült, kivett egy cigarettát a dobozból, aztán újra lapozgatni kezdett a dossziéban. – Ahogy mondtam, fényes pályafutása volt. Lássuk csak. Miután visszatért a Távol-Keletről, a tizedik flottillához csatlakozott, igaz? – Megmondtam magának, ki vagyok, Vaughan kapitány. Mást nem követelhetnek tőlem. Nincs más mondanivalóm. – Rendben van – mondta Vaughan. – Maga kényszerít rá, hogy kellemetlen legyek. Nincs más választásom.

– Hát hozassa be a gumibotokat, ne habozzon. De ez semmin nem fog változtatni. – Mi nem vagyunk a Gestapo – bosszankodott Vaughan. – Mi nem így dolgozunk. – Akkor még izgatottabban várom a javaslatát – biztosította Gericke. Vaughan kinyitotta a második dossziét. – Ezerkilencszáznegyvenkettő április ötödikén maga Rhode Island közelében, amerikai vizeken, elsüllyesztett egy San Cristobal nevű tankhajót. – Tökéletesen igaz. – Természetesen tudatában van annak, hogy ez egy Bilbaóban bejegyzett spanyol hajó volt, tehát megtorpedózása és elsüllyesztése ellentétben állt a hadi joggal? – No ne mondja. – De mondom, és van ennél lényegesebb is. Amerikai barátaink felelősségre szándékozzák vonni ezért. Ma reggel udvariasan tájékoztattuk az Amerikai Haditengerészeti Hírszerzést, hogy elfogtuk. Két órán belül hivatalosan kérték, hogy adjuk át magát az ő őrizetükbe. Úgy hallom, át akarják szállítani az Államokba, és bíróság elé akarják állítani. – Ostobaság! – nevetett Gericke. – A San Cristobalt az amerikaiak kibérelték, és olajat szállíttattak vele a hadügyminisztériumnak. – Ezt a tényt itt nem említik. – Furcsa... a többi adatai a jelek szerint mind nagyon pontosnak látszanak. Vaughan vállat vont. – Az amerikaiak kikérték magát, ez tény, és ha bíróság elé állítják, akkor ennek az ügynek fölöttébb kellemetlen következményei lehetnek.

– De maga mindettől meg tudna menteni? – Ha hajlandó lenne az együttműködésre. – Sajnálom. Tényleg csak az idejét pazarolja – sóhajtott fel Gericke. Vaughan hűvösen bólintott, hóna alá csapta a dossziékat, fölállt és szó nélkül kisántikált a szobából. Amikor Gericke egyedül maradt, egy hirtelen ötlettel kitűzte a zubbonyára a Vaskeresztet és a sebesülési érmet, majd a nyakába akasztotta a Lovagkeresztet. Aztán odaállt az ablakhoz, és kinézett a rácsok között. A kertet magas fal kerítette, és csúnyán elborította a dudva. Egy hatalmas bükkfa ágairól eső csöpögött az elvadult rododendronokra. Melankolikus látvány volt. Kinyílt az ajtó mögötte. Carver jött be, háta mögött egy matróz, egy letakart tálcával. – Ide tedd le, fiam – mondta Carver, aztán hozzátette: – Enne valamit, parancsnok? A matróz kiment, Gericke az asztalhoz ballagott. Carver áthajolt az íróasztalon, és belemarkolt a zubbonya elejébe. Jéghideg volt a szeme. – El foglak kapni, te rohadt német strici, majd meglátod – suttogta. Belökte Gerickét Vaughan székébe, aztán sietve kiment. Aznap este, közvetlenül hét óra után, Janet és Harry Jago egy taxin megérkeztek a Kensington Palace Gardensbe. Fölmentek a lépcsőn a főbejárathoz, ahol két őr állt, aztán beléptek az előcsarnokba, ahol a hadsereg felderítő hadtestének egyik őrmestere ült egy kecskelábú asztalnál. Jago elővette az igazolványát. – Jago hadnagy vagyok. Jelentést kell tennem Vaughan kapitánynak.

– Igenis, uram. A kapitány várja önt. Tüstént hívok valakit, aki fölkíséri – mondta az őrmester, és megnyomott egy csengőt. – Oké, ha a hölgy itt megvár engem? – kérdezte Jago. – Miért ne, uram. – Ne haragudj – fordult Jago Janethez. – Csak az isten tudja, miért kell jelentkeznem a Királyi Haditengerészet egyik kapitányánál. Reméljük, nem tart soká, és aztán egyenesen mehetünk a színházba. Janet megpaskolta az arcát. – Hogyan is működhetne nélküled a mi hatalmas hadigépezetünk? Mielőtt még Jagónak valami megfelelő válasz eszébe jutott volna, előkerült egy fiatal tartalékos tizedes, aki fölkísérte Vaughanhoz. Janet leült az ablak mellé egy székre, aztán úgy tette keresztbe a lábát, hogy a fiatal hírszerző őrmesternek csodálatában majdnem leesett az álla. – Hát, ma nem is volt olyan rossz, kisasszony – próbált vele szóba elegyedni. – Három Hackneyben, kettő lenn a Poplar felé és egy Golders Greenben. – És ez olyan jó? A V-l-es szárnyasbombák is elég komiszak voltak, motorjaik csikorgó üvöltése egyre hangosabb lett, ahogy közeledtek, de az ember legalább tudta, hogy jönnek. A V-2-esekre viszont semmi nem figyelmeztetett: szuperszonikus sebességgel csaptak be, s miután felharsant a robbanásuk, teljes pusztítást hagytak maguk után. Az előcsarnok túlsó oldalán kinyílt egy ajtó. Gericke lépett ki rajta, két fegyveres matróz kíséretében. A keze elöl meg volt bilincselve, de impozáns alak volt fehér tengerészsapkájában,

zubbonyán a Vaskereszttel, nyakában a Lovagkereszttel. Látszólag észre sem vette Janetet, félig elfordította a fejét, és nevetett valamin, amit az egyik őr mondott. Aztán fölmentek a lépcsőn, és eltűntek szem elől. – Sváb hadifogoly, kisasszony. Tengerésztiszt. Rengetegen fordulnak meg itt. – Aha. Értem. Janet fölállt, keresztülvágott az előcsarnokon és megállt a tornácon a lépcső tetején. Odafönn a sötétben szaggatott, dörgő motorzaj hallatszott, és amikor fölnézett, egy V-1 suhant át az éjszakai égen, farkából kurta gázsugár lövellt ki. – Vajon hol fog becsapódni ez a strici? – mondta mellette az őrszem. Halál és pusztítás. Éppen most látott valakit a felelősök közül. Az ellenséget. A háború kitörése óta most látott először közelről németet. Egy másodpercre újra megpillantotta Gerickét, amint nevetve fölfelé indult a lépcsőn az őrei között, és érezte, hogy elfogja valamiféle harag. A háta mögül előkerülő Jago belékarolt. – Oké, tűnjünk el innen. – Lementek a lépcsőn, és elindultak a járdán. – Na, mi volt ez? – Hát, nem is tudom, miért ne mondhatnám el neked. Az angolok az éjjel elkaptak egy német U-bootparancsnokot, az egyik legnevezetesebbet. Egy Paul Gericke nevű fickót. Itt tartották, kihallgatták, de most a jelek szerint átadják nekünk. Holnap este küldik föl Qlasgow-ba, az éjszakai expresszel, ahol át fogják adni a mieinknek, és fölteszik egy hajóra abban a konvojban, amelyik három-négy nap múlva indul az Államokba.

– És te hol jössz a képbe? – Hát, angol kísérete lesz, de a Haditengerészeti Főhadiszálláson akadt valami nagyokos, akinek eszébe jutott, hogy én is azon a vonaton utazom, és fejébe vette, hogy jó ötlet lenne, ha szemmel tartanám, és vigyáznék az érdekeinkre. – Találkoztál vele? – Épp az előbb. – Középmagas volt, sápadt arcú, sötét szemű. Vaskereszt a zubbonyán, nem? – Ő a mi emberünk. – Nevetett, amikor fölment a lépcsőn – mondta Janet. Éppen egy félig lerombolt házsor mellett mentek el. – Nevetett. Ő meg a fajtája az okai ennek az egésznek. – Azt hallom, mostanában Berlin se néz ki túl fényesen. Janet belekarolt. – Túl jó vagy te ahhoz, hogy életben maradj, Harry Jago. Mellesleg eddig nem volt alkalmam elmondani neked, de Brisingham ezredes délután bejött a kórházba, és behozta a ma éjszakai vonatra szóló utazási utalványomat. Jago szinte táncra perdült elragadtatásában. – Akkor egész úton együtt mehetünk Mallaigig. – Én nem vagyok ebben olyan biztos. Hálókocsit kaptam. Egyedül leszek egy fülkében. – Hogy mi? – kérdezte Jago döbbenten. – Van róla fogalmad, hogy mostanában mi kell ehhez? – Igen. Eisenhower. Jago nevetett. Az eső fölerősödött, átszaladtak a főútvonalnál a sarkon, aztán Janet egy fa alatt keresett magának menedéket, amíg Jago megpróbált lefüttyenteni egy taxit.

Miközben Janet a taxit várta, folyton Gericke nevető arcát látta maga előtt, ahogy felment a lépcsőn. A hajóharang az első őrség hetedik óráját kongatta. Erich Berger az íróasztalánál ült a kabinjában, szivarral a foga között, végighallgatta a harangszót, aztán visszatért a naplójához. Tollának percegése természetellenesen hangosnak tűnt a nagy csöndben. ...ez a világ legmagányosabb hangja, a hajóharang, éjszaka a tengeren. Vagy csak azt hangsúlyozza számomra, hogy milyen magányos a parancsnok? Azt hiszem, nem egyszerű feladat egy hajó kapitányának lenni, különösen nem olyan körülmények közt, amilyenek közt most találom magamat... Kopogtattak az ajtón, és a záporozó esőben belépett Sturm. Fekete viaszosvászon köpenyt és viharkalapot viselt, csillogott rajtuk a víz az olajlámpa fényében. – Tessék, Herr Sturm? – mondta Berger. Sturm tisztelgett. – Éppen befejeztem a körjáratot, uram. Minden a legnagyobb rendben van. Kluth és Weber vannak a kormánynál. Északnyugat-nyugatnak tartunk, becslés szerint tíz csomóval. – Teljes vitorlázattal? – Minden zsebkendőt felhúztunk, amit csak a hajó elbír. – És milyen az időjárás? – Ötös szélerősség, zuhog az eső, de meglepően meleg az idő. – Kitűnő – mondta Berger. A faliszekrényhez ment, és megkereste a rumosüveget. Két poharat is előszedett. – Tegnap meddig tartotta üzemben a rádiót?

Sturm hálásan vette át a poharát. – Pontosan másfél óráig. – Milyen állapotban vannak az akkumulátorok? – Nem túl jóban, uram, de eleve sem voltak jók. Az egész készülék nem sokat ért. Tudom, Herr Prager hirtelenjében nem tudott jobbat keríteni. De... – Habozott egy kicsit. – Akarja, hogy leálljak a lehallgatással? – Nem, azt hiszem, nem. Az angol és amerikai időjárás-jelentések meg a háborús hírek túlságosan fontosak ehhez. De amikor közeledünk haza, és adni akarunk, akkor nagy szükségünk lesz az energiára. Biztos akarok lenni benne, hogy legyen elég tartalékunk. – Az éjjel akkor hagyjam ki? – Fél óra – mondta Berger. – Mikor leadja az őrséget. Szerintem annyi elég lesz. – Igenis, uram – húzta le Sturm a rum végét. – Ha megbocsát, akkor jobb lesz, ha visszamegyek a tatfedélzetre. Sarkon fordult, és a kilincsre tette a kezét – aztán valahonnan egy nő rémült kiáltása hangzott fel. Odalenn fülledt hőség volt. Lotte úgy érezte, hogy ennek az utazásnak soha nem lesz vége. Priccse alól szelíd, de szűnni nem akaró hortyogás hallatszott – Angela nővér minden magyarázat nélkül beköltöztette Else nővért a kabinjába. Lotte a fölső priccsen feküdt, alig félméternyire volt a feje fölött a tető. Melege volt, és kényelmetlenül érezte magát, pedig csak egy szál vászon hálóing volt rajta. Egyre Helmut Richter járt az eszében. Szinte ijesztő volt, hogy milyen feszülten gondolt rá,

miközben maga elé próbálta varázsolni a sötétségből lassú mosolyát, zilált szőke haját. Lotte nyugodt, magának való lány volt. Élete legnagyobb részét teljesen bezártan töltötte, először vakbuzgó katolikus családja, aztán az ápolónőképzés merev követelményei szerint, végül pedig az Irgalmas Nővérek rendjének fegyelmében. Istennél senki sem követel többet. Megtanulta, hogyan élje magányosan az életét. De Richter – Richter valami más volt, teljesen új élmény volt. Amikor rá gondolt, önkéntelenül is elmosolyodott. Egész testét elborította az izzadság. Egy percig sem tudott tovább a kabinjában maradni, levegőre volt szüksége – tiszta, sós, tengeri levegőre. Halkan leugrott a priccséről, fölvette a köntösét és kiosont. A horizonton a távolban villámok szikráztak, egyre közeledve. Kísértetiesen foszforeszkált minden, a hajón fény és sötétség váltották egymást, miközben a fedélzetre ezüstös ködben hullott a meleg eső. Kluth lábát az iránytűtartónak támasztotta, és a kormánykerékre dőlt. Pompásan érezte magát. A Deutschland telt vitorlákkal száguldott az éjszakában. Weber pipázgatva támasztotta mellette a korlátot. Egyikük sem látta, amikor Lotte feljött a lépcsőn. De Herbert Waltz, aki éppen kávét főzött magának a konyhában, meglátta. A lány az árnyékban maradt a bal oldali korlát mellett, majd megállt a hátsó árboc feszítőkötelei közt, és az esőbe emelte az arcát. Aztán eltávolodott a korláttól, de amikor a konyha bejáratához ért, Waltz utánanyúlt és derékon kapta. Lotte maga sem tudta biztosan, mi történik. Meglepetésében és ijedtében kiáltott föl, éles, rémült kiáltása tisztán hallatszott a szélben és az esőben.

Helmut Richter a fölös legénység számára a fuxlyukban kifeszített függőágyak egyikében aludt, de most egy pillanat alatt fölébredt, és már föl is mászott a létrán, mielőtt még Berger és Sturm előkerültek a kapitány kabinjából. Lotte a fedélzeten tántorgott, aztán amikor a hajó megbillent, elveszítette az egyensúlyát, és Richter lába elé zuhant. Amikor fölsegítette, a köntöse lehullott a válláról. A lépcső tetején felbukkant Angela nővér. – Lotte! – kiabált ki. Richter félretolta a lányt, és előrelépett. Csak állt és várt, miközben Waltz habozva kijött a hajókonyhából. – Waltz! – mondta halkan Richter. Meztéláb állt, szétterpesztette a lábát, nem volt rajta más, csak egy szál tengerészgatya. Közeledett a vihar, a villámok már a hajó felett szikráztak. Minden árbocon kigyúlt a Szent Elmo tüze, az egész hajó szinte felizzott, úgy szántotta a hullámokat. – Richter! – kiáltott rá Berger. A fedélzetmester rá sem hederített, elindult előre. Waltz rémülten felugrott a kötélhágcsón, és elkezdett fölfelé mászni az előárbocra. Richter olyan lassan és óvatosan indult utána, mint akinek rengeteg ideje van. Waltz hallatlanul gyorsan kapaszkodott fölfelé. Amikor fölért az alsó derékvitorlához, megállt, lenézett, aztán előhúzta az övéből a kését, és metélni kezdte a kötélhágcsót. Lotte felkiáltott, és az időközben összegyűlt legénység is felhördült, aztán néma csöndben visszafojtotta a lélegzetét. A kötélhágcsó szétnyílt, mire Richter elkapta a legközelebbi levonókötelet, majd átlendült róla a csarnakkötélre, mint valami artista a trapézon. Egy

pillanatig csak lógott rajta, aztán elkezdett fölfelé kúszni. Waltz a vitorlarúdba kapaszkodva várta, aztán lenyúlt, és a vitorlamester keze felé döfködött a késével. Richter kifordult az útjából, de Waltz arcon rúgta. Richter néhány lábnyit csúszott lefelé a kötélen, aztán pörögve megállt. Lotte csak meresztette a szemét fölfelé, kezét a szájára szorítva. Sturm elindult előre. Berger elkapta a karját. – Hagyja! – mondta halkan. – Az isten szerelmére, Herr Berger, csináljon valamit! – szólt rá Angela nővér. – Maga mit javasolna, nővér? – kérdezte Berger, de egy pillanatra sem vette le a tekintetét az előttük lezajló jelenetről. Fantasztikus látvány volt. A látóhatár egyik végétől a másikig lobogtak a villámok, minden árbocon St. Elmo tüzének furcsa fénygömbje vibrált, a villamos töltések kísértetiesen foszforeszkáltak minden kötélen és árbocmerevítőn. Richter és Waltz világosan kiemelkedtek a sötétségből. A fedélzetmester hihetetlen erőfeszítéssel fogásról fogásra mászott föl a kötélen, elkapta a felső derékvitorla alsó rúdját, aztán egy pillanat múlva már biztonságosan állt a vitorlakezelő kötélen. Waltz visszahátrált, és újra elindult fölfelé. Most a felső derékvitorla felső rúdjához mászott. Minden egyes felvillanó villám kábító, fehér fénybe borította, szinte bevésve a jelenetet a fedélzeten álló emberek agyába, de közben pillanatokig teljes sötétség volt. így mintha egy régi mozit néztek volna, amelyben a cselekmény szaggatottan halad jelenetről jelenetre. Amikor Waltz elérte a felső vitorlarudat, a fedélzetmester ellódult az egyik felvonókötélen,

felhúzta magát a vitorlarúd végére, aztán a járókötélbe kapaszkodva lassan feléje csimpaszkodott. Waltz kihúzódott a vitorlarúd végére. Richter most már egészen közel volt hozzá. Alig egy méternyire lógott a szakácstól, aki vakon feléje bökött. A kés hegye eltalálta a fedélzetmester jobb arcát, de könyörtelenül tovább közeledett hozzá. Waltz kétségbeesetten fölkiáltott, elkapta a felső főderékvitorla rögzítőkötelét és lázasan kaszabolni kezdte a késével. Amikor a kötél széthasadt, a vitorlarúd elszabadult, és gonoszul himbálózni kezdett. A vitorla vadul csapkodott, ahogy kiömlött belőle a levegő. Richternek ki kellett volna repülnie az űrbe, de sikerült ideiglenesen biztonságba helyeznie magát, mert fölvackolódott az alsó sudárvitorlarúdra. Waltz őrülten vagdalózott előre-hátra. A Deutschland egyik különösen vad imbolygása félig végigröpítette a vitorlarúdon, és csak úgy sikerült megmenekülnie, hogy a könyökével beakaszkodott a járókötélbe. Richter fokról fokra előreküszködte magát a felső derékvitorlán. Aztán a semmiben lógva megállt, és figyelt, várta a kedvező pillanatot, miközben Waltz a vitorlarúd végén messze kilendült a tenger fölé. A hajó fölágaskodott, és Waltz villámgyorsan befelé lódult. A fél könyökén lógott, és vadul csapkodott a késével. Richter, aki két kézzel kapaszkodott a kötelekbe, két lábbal arcon rúgta. Waltz felkiáltott, aztán a vitorlarúd fölött kirepült a semmibe. A jobb oldali korlát mellett csapódott a vízbe, néma könyörgéssel a magasba emelte a karját, de a Deutschland a vadul csapkodó vitorlák ellenére még

mindig tíz csomóval haladt, így gyorsan lemaradt mögötte. Beleolvadt az éjszakába, és elnyelte a tenger. – Kezdünk leállni, Herr Sturm. Legyen szíves, vonassa be az orrvitorlákat. Göngyölítsék be az elővitorlát, a derékvitorlákat és a felső sudárvitorlákat, aztán lássanak munkához, és hozzák rendbe a kárt. Egy órán belül újra úton akarok lenni – adta ki a parancsot Berger. – Ez minden mondanivalója? – mondta halkan és feszülten Angela nővér. – Meghalt egy ember. – Be fogom jegyezni a hajónaplóba – mondta közönyösen Berger. Richter leugrott a fedélzetre. Lotte nővér kitárta a karját és előrerohant, aztán a férfitól egy-két méternyire félájultan megtántorodott. Richter gyorsan elkapta. Egy pillanatra megállt, és lenézett rá, fölhasított arcából csöpögött a vér, aztán elindult vele a lépcső felé. A többi apácák a lépcső alján verődtek össze, de gyorsan kitértek az útjából. – Nincs semmi baja, Herr Richter? – kérdezte Käthe nővér. Richter nem válaszolt. Átvágott a szalonon, bement Lotte kabinjába és lefektette a lányt az alsó priccsre. Keresett egy takarót, és betakargatta, mire a lánynak rebegni kezdett a szeme. Egy pillanatig csak üres tekintettel meredt a semmibe, aztán megismerte. – Herr Richter? – Nincs semmi baj – mondta Richter. Megmozdult, mintha el akarna fordulni Lottétól, mire a lány tüstént pánikba esett. – Ne hagyj el – suttogta. Richter megfogta a kezét, lekuporodott a priccs mellé, és simogatni kezdte a homlokát, ahogyan egy

gyereket szoktak nyugtatgatni. – Soha – mondta halkan. – Soha többé. Most aludj. Lotte lehunyta a szemét, megnyugodott az arca. Egy idő múlva lelassult és szabályos lett a légzése, keze elernyedt a férfi kezében. Richter fölállt, megfordult, és látta, hogy az apácák mind ott kukucskálnak az ajtónyílásban, megdöbbent arccal a sápadt fényben. Angela nővér összefont karral, sápadtan, de fegyelmezetten állt az ágy lábánál. Richterből minden érzelem kiapadt, teljesen közömbösen várta, mit fog mondani. De a nővér, mint mindig, meglepetéssel szolgált. – Most pedig azt hiszem, jobb, lesz ha velem jön, Herr Richter – mondta hűvösen. – Ahogy a dolgok kinéznek, úgy vélem, megint szüksége lesz egy-két öltésre. Az U-235 az északkeletről közeledő hajnal távoli, szürke fényében emelkedett felszínre a találkozóbójánál, Bergentől egymérföldnyire. Fantasztikus látványt nyújtott, mert az orra helyén csak egy meggörbült, rozsdás, fűrészesre tört fémcsonk éktelenkedett. A Csatorna kellős közepén jártak, amikor észrevették, hogy az előfedélzeti felépítmény mintegy nyolcméternyi része féloldalt csavarodott. Friemelnek sikerült megszabadulnia a megrongált darabtól: a lehető leggyorsabban váltogatva a teljes gőzzel előre és teljes gőzzel hátra sebességeket. Ám az út további része egyszerűen lidércnyomás volt. Harminchat órája le sem hunyta a szemét, és amikor fölkapaszkodott Engel nyomában a létrán a hídra, igencsak lassan követte. Két fölfegyverzett vontatóból álló kíséret száguldott elébük, villogtak a

jelzőlámpáik. Engel megvizsgálta őket a távcsövén, aztán elfordult tőlük. Szürke volt az arca, a szeme sötét, élettelen. A homlokára tekert kötés semmit nem javított a megjelenésén. – Nyélbe ütöttük, tengernagy úr? – Úgy látszik. Egy matróz gyorsan felkapaszkodott mögöttük a létrán, és átnyújtott Engelnek egy táviratot. – Távirat, uram. Odakínálta Friemelnek, aki csak a fejét rázta. – Olvassa el maga – mondta. – „Ez jó munka volt, Otto Dönitz, a haditengerészet és a tengeralattjárók főparancsnoka” – mondta Engel halkan. – Ez minden, uram. – Jó munka – nevetett fel harsányan Friemel. – Hát csakugyan jó kis munka volt. Újabb lázas mozgolódás kezdődött. Aknaszedő hajók köröztek körülöttük, fölvéve kísérő pozíciójukat. A matrózok hurráztak a hajók korlátja mellett, miközben az U-235 lassan szántotta a tengert. Valahonnan lentről elfojtott kiáltozás hallatszott, tompa éljenzés, lábak csoszogtak a létrán, aztán Heini Roth robbant be a hídra, kezében egy újabb távirattal. Az arca is elfehéredett izgalmában. – Mi ez, az isten szerelmére? – kérdezte Friemel. – Újabb távirat a tengeralattjárók főparancsnokságától, tengernagy úr. Egyszerűen csak annyi: az Abwehr információi szerint Gericke tizenkilencedikén a londoni börtönbe érkezett. – Friemel sarkon fordult, és a korlátnak támaszkodott, teljesen elborították az érzelmei. A zubbonya zsebéből előszedett egy gyűrött cigarettáscsomagot. Egyetlen

szál maradt benne, azt dugta bele a szipkájába. Heini reszkető kézzel tüzet adott neki. Friemel mélyen beszívta a füstöt, aztán felsóhajtott. – Az utolsó szál abból a vacak francia bagóból, de azt hiszem, életemben még soha cigaretta nem ízlett így nekem.

Deutschland barkentin, 1944. szeptember 20. É. szélesség 46°55' Ny. hosszúság 17°58'. Megint nehéz éjszaka. Szélerő 7-es. Eső és háborgó tenger. A reggeli őrség negyedik harangszavakor a külső orrvitorla sarka elrepedt, és amikor széloldalról egy nagy hullám jött, leszakította a vitorlarudat Kluth főmatrózt és Schmidtet, akik a hátsó árboctalphoz ugrottak, a hullám a vízlevezető nyílásba döntötte. Azt hittem, el fogja sodorni őket, de valami csoda folytán életben maradtak, bár Schmidtnek eltört a bal alsó karja. Mivel a viharos tengeren parancsolóan szükséges volt, hogy csináljunk valamit, elhatároztam, hogy megfordítom a hajót, és esélyt adok Herr Sturmnak a károk kijavítására. A délelőtti őrség második harangszavakor Richter fedélzetmester jelentette, hogy negyvenöt centis víz áll a hajófenéken. Tüstént kiadtam neki a parancsot, hogy hívja föl a pihenőből a bal oldali őrséget, és kezdjenek el szivattyúzni. Herr Sturm a kutyaőrség második harangszavakor jelentette, hogy biztonságosan helyrehozták a károkat. Richter fedélzetmester őrsége újra szárazra szivattyúzta a feneket, és mivel a vihar kissé alábbhagyott, meg tudtam fordítani és vissza tudtam állítani útirányunkba a hajót, miután szélirányba sodródva vagy negyven mérföldnyit veszítettem. Becslésem szerint most mintegy hétszáz mérföldnyire vagyunk a biscayai öböltől nyugatra.

Hét Hasznos propagandának tartották, ha a nagyközönség látja, amint a német hadifoglyokat végigvezetik a Euston pályaudvaron. A Carverből és

két főmatrózból álló kíséret parancsnoka Fisher alhadnagy volt. Mindnyájan lábszárvédőt, Webley 0,38-as forgópisztolyt és töltényövet viseltek, mint bármely más normális szárazföldi őrjárat, de lehetőleg kerültek minden feltűnést, amikor átkísérték Gerickét a tömegen, aki a vállára dobott kék esőkabátban közönséges tengerész hadifogolynak látszott. Fisher igazolta magát a vasúti őrségen, ahonnan egy poggyászkocsihoz vezették őket. A kocsi hátsó részét fémrács választotta el az elejétől, ahol zűrzavaros halomban vörös postazsákok hevertek. A vonatkísérő előszedett egy kulcsot. – Ha akarja, betehetjük oda a fickót. – Pompás – mondta Fisher. – Megtarthatom a kulcsot? – Miért ne? – felelte a vonatkísérő. – Van tartalék kulcsom. Gondolom, nem fogják kifosztani a postát. – Ezzel kiment, az alhadnagy pedig kinyitotta a rács vasajtaját. Carver kínos gonddal ügyelve az udvariasságra, odabiccentett Gerickének. – Ha nincs ellene kifogása, uram. Gericke bement, az alhadnagy bezárta az ajtót, és Carver markába nyomta a kulcsát. – Rendben, főnök. Maga vigyázzon itt a dolgokra, amíg én megpróbálom megkeresni Jago hadnagyot. – Nem kell sietnie, uram. Prímán megleszünk itt – mondta Carver. – Átkozottul jobban, mint hátrább a vonatban. Fisher kiment, Carver pedig előszedett egy egyfontos bankót, és odaadta Hardisty főmatróznak. – Te menj ki a komáddal a büfébe, és szedjetek össze amit csak tudtok, szendvicseket meg bagót.

– Hiszen egy csomó mindent hoztunk magunkkal a kantinból, főnök – felelte Hardisty. – Tudom, fiam, tudom. Ez nagyon szép, amíg éjjel kettőkor be nem futunk Leedsbe vagy valami hasonló helyre, és ott állunk egy rohadt üres büfé előtt. Most csináld, amit mondok. Gericke a vasrácsnak dőlve a falra kifüggesztett hirdetményt tanulmányozta. Ha a vonaton való tartózkodás alatt légitámadásra kerül sor: 1. Ne próbáljuk elhagyni a szerelvényt, kivéve, ha az őrség felszólít erre. Nagyobb biztonságban vagyunk a helyünkön. 2. Mind éjjel, mind nappal húzzuk le a függönyöket, védelemül az üvegszilánkok ellen. 3. Ha van rá elég hely, feküdjünk le a padlóra. - Hála maguknak striciknek, nem sok hely van hozzá – mondta Carver. – Mondja csak, hajófőmester, mióta is szolgál maga? – kérdezte Gericke. – Harminc éve. Kilencszáztizennégyben zupáltam be, tizenhat éves koromban. – Ó, szóval hivatásos – bólintott Gericke. – Akkor maga meglep engem. Utóvégre a hivatásos katonák dolga a háború. A jelek szerint magának kifogásai vannak az ellen, hogy most háború van. Talán csak a csinos egyenruha miatt zupált be, meg hogy minden kikötőben egy lány várja. Carver vad dühbe gurult. – No várj csak, te strici. Ekkor meghallották Fisher hangját. Amikor az alhadnagy belépett, nyomában Vaughan kapitánnyal és

Harry Jagóval, Carver éppen egy cigarettát dugott át a rácson Gerickének. – Rágyújt, parancsnok? – kérdezte roppant udvariasan. – Nagyon kedves magától, főnök – fogadta el Gericke a cigarettát meg a tüzet. – Kicsit primitív, de rosszabb is lehetne – mondta Vaughan. – Van valami panasza, parancsnok? Gericke fölemelte megbilincselt csuklóit. – Nem lehetne ezt esetleg levenni? Elvégre kalickába vagyok zárva. – Sajnálom – rázta meg a fejét Vaughan. – De ha ettől netán jobban érezné magát, pár órával ezelőtt kaptunk egy hírszerzési jelentést norvég barátainktól Bergenből. Úgy tűnik, az U-235 Otto Friemel ellentengernagy parancsnoksága alatt biztonságosan megérkezett, csak az orrából hiányzik hét-nyolc méter. Gericke egy pillanatra ezt fel se tudta fogni, de aztán már amúgy sem mondhatott semmit, nem volt rá idő. Odakinn megszólalt a kalauz sípja, és futó lábak dobogása hallatszott. – Nos, parancsnok – mondta Vaughan óvatos és kimért hangon –, az északi Atlanti-óceán viszontagságai ellenére csak biztonságos utat kívánhatok önnek. – Ironikus lenne, ha egy régi bajtársam periszkópjának az irányzékában találnám magamat – mosolygott Gericke. Vaughan tisztelgett, intett Fishernek, aztán kisántikált a peronra. – Időnként majd benézek magához – mondta Jago Gerickének. – Tizenkét órába vagy még többe is beletelhet, amíg Qlasgow-ba érünk. – Nem sietek különösebben.

Jago kiment, mire Carver tüstént bement a rácson. – Én se, fiam – mondta halkan. – Kezdetnek add csak vissza azokat a kitüntetéseket. Fhadán a szél a kikötőn keresztül befújta az esőt, dobolt az öreg házikó ablakán. Reeve az íróasztalánál ült, előtte nyitva hevert a naplója. Régi megszokásból mindennap bejegyzett valamit, a tengeren töltött első napjai óta. Nem annyira az eseményeket tartotta benne számon, mint inkább a gondolatait próbálta megfogalmazni. Pipára gyújtott, fölvette a tollat, aztán írni kezdett. ... ez az én mostani életem, ha egyáltalán életnek lehet nevezni, furcsa valami lett, valamiféle metamorfózis, amelyben minden megváltozott. Oliver Wendell Holmes egyszer azt mondta, hogy a férfitól megköveteli az élet, hogy osztozzék korának harcaiban és szenvedélyeiben, különben úgy ítélik meg, hogy nem is élt. Életem legnagyobb részében hűségesen követtem ezt a tanítást, de most úgy érzem, belegabalyodtam a napok hálójába, az idő úgy halad, mint valami lassított filmfelvétel. És mi végből? Milyen célból? Letette a tollat, és megpiszkálta a lábával a kandalló előtti szőnyegen elnyúló farkaskutyát. – Tűnj el az útból, te vörös ördög! Rory vonakodva odébb húzódott, Reeve pedig rárakott néhány tőzegkockát a tűzre, aztán megnézte az óráját. – Már majdnem idő van, Rory. Megnézzük, hátha akad számunkra máma valami, he! Hátha valakinek eszébe jut, hogy még élünk.

A rádió az ablak mellett állt az asztalon. Leült, feltette a fejhallgatót és adni kezdett. – Itt Cukor Egy, Fhada hívja Mallaigot. Hallanak engem? Rory melléje kuporodott. Reeve megsimogatta a kutya fülét, aztán újra próbálkozott. Ezúttal szinte azonnal választ kapott. – Halló. Cukor Egy, itt Mallaig. Hangosan és tisztán vesszük. Maradjon készenlétben, kérem. Üzenetem van a számára. Reeve-et hirtelen izgalom fogta el. – Reeve tengernagy úr? Itt Murray, uram. – Mit tehetek önért? – kérdezte Reeve. – Távirat jött önnek Londonból, uram. Csak annyi áll benne, hogy az unokahúga úton van, és néhány napot önnél fog tölteni. – Ez nagyszerű – mondta Reeve automatikusan. – Mikor érkezik? – Valamikor holnap. Attól tartok, ennél pontosabban nem tudom megmondani, uram. Tudja, milyenek mostanában a vonatok. Hogy fog átjutni Fhadára? Nem hiszem, hogy hivatalosan bármit is rendelkezésére tudnék bocsátani. – Ez rendben van, erről majd én gondoskodom – mondta Reeve, aztán elszánta magát, és megkérdezte: – Számomra nincs semmi, Murray? – Attól tartok, nincs, uram. Sajnálom, tengernagy úr – tette hozzá még Murray. – Ne sajnálja – mondta Reeve keserűen. – Szerintem senki más sem sajnálja, akkor maga miért sajnálná? Vége, kikapcs. Kikapcsolta a készüléket, aztán csak ült és bámult a semmibe, miközben szórakozottan játszadozott Rory fülével. Jó lesz Janetet újra látni, meghallgatni az újságjait, de ez nem elég. Messze nem elég.

A kutya felvonyított, mert túl erősen markolt a fülébe. Gyorsan fölállt. – Ne haragudj, fiú. Nem vagyok ma a legjobb formámban. Menjünk, szívjunk egy kis friss levegőt. Levette az ajtó mögül a viharkabátját, és kiment Roryval a sarkában. A szél az ellenkező irányból fújt, nem használhatott vitorlát, így hát kézihajtánnyal hajtotta végig az egyik járgányt a Déli Csatorna mentén. Amikor lement a mentőcsónak-állomásra, nyitva találta a csónakház hátsó ajtaját. Murdoch egy ócska széken üldögélt, védve az esőtől, és egy hálót foltozgatott. Amikor fölnézett, viharvert arca semmiféle érzelmet nem mutatott, és tovább járt a keze. – Jó napja van vagy rossz, Carey Reeve? – Mióta volt nekem ebben választásom? – Hát, szóval így, mi? Mit szólna egy kortyhoz? – Talán később. Az unokahúgom holnap Mallaigba érkezik a londoni vonattal. – Az jót fog tenni magának – terítette ki Murdoch a hálót. – A fiatal Lachlan MacBrayne ugyanezzel a vonattal jön haza szabadságra. Tegnap mondta nekem az anyja. – Ő ejtőernyős, ugye? – Az. Ha nincs ellene kifogása, megígértem, hogy átmegyek érte a maga Katrinájával, és hazahozom. Mit szólna, ha az unokahúgát is hazahoznám? - Az remek lenne – mondta Reeve. A vonaton Gericke elnyúlt a postazsákokon, és lehunyta a szemét. Látszólag aludt. Carver meg a két főmatróz kártyáztak, Fisher egy könyvet olvasott.

Kopogtattak az ajtón, és amikor Fisher kinyitotta, Harry Jago lépett be rajta. – Minden oké? – Azt hiszem, igen – felelte Fisher. – Hátramentek a fémrácshoz. – Már egy órája alszik. – Remek. Ha van rá ideje, szeretném, ha átjönne a hálókocsiba, hogy bemutassam Munro doktornőnek. Van a zsákomban egy üveg scotch, hágjunk a nyakára. – Nem hangzik rosszul – mondta Fisher, miközben kimentek. Carver cigarettára gyújtott, aztán vakarózni kezdett. – Ezek mindent el tudnak intézni, ezek a rohadt jenkik. – Hogy érti ezt, főnök? – kérdezte Hardisty. – Ez a Munro doktornő. Jó kis csaj, én mondom nektek. Végig megy, egészen Mallaigig. A bácsikája, valami amerikai tengernagy, a Külső Hebridák egyik szigetén él. Külön fülkéje van a hálókocsiban. Jago meg letanyázott nála. – Eldobta a lapjait. – Megint egy rohadt, tetves lap. Osszál újra, Wright, de vigyázz, most már pár jó lapot is adjál nekem. Fölállt, és a rácson át Gerickére bámult. – Ébren van, parancsnok? Gericke meg se moccant, halkan szuszogott, csukva volt a szeme. – Hagyja békibe, főnök, az isten szerelmére, nem megy ez sehova. Carver kedvetlenül visszafordult, leült és fölvette a lapjait. Gericke egy pillanatra kinyitotta a szemét a háta mögött. Trondheimben sűrűn, lucskosan zuhogott az eső, amikor Horst Necker fölment Rudi Hubnerrel a Hadműveleti Központ főbejáratának lépcsőin. Még repülősszerelésben voltak, éppen visszatértek egy

nyolcórás repülőútról, amely messze kivezette őket a Barents-tengerre, majd vissza. Necker fáradt volt és ingerült. – Csinálniuk kell valamit azzal a bal oldali motorral. Valahányszor fölszállunk, egyre inkább úgy szól, mint valami rohadt traktor. – Tudom, Herr Hauptmann – nyugtatgatta Rudi. – Magam beszéltem Vogellel. Azt mondta, hogy addig vár, amíg legközelebb leállunk egy kicsit. – Mindenható Úrjézus, addigra már halottak lehetünk. Belökte a felderítők szobájának ajtaját. Arra számított, hogy Altroggét a hírszerző tisztet fogja ott találni, meg is torpant, amikor meglátta, hogy maga Maier ezredes, a Gruppenkommander üldögél az íróasztal szélén. Cigarettázott és holmi papírok közt lapozgatott. – Nem látszol túlzottan elégedettnek az élettel, Horst – nézett föl. – Volt valami baj? – Úgy is mondhatnánk. – Necker ledobta az ejtőernyőjét egy közeli székre, aztán elfogadta a fölkínált cigarettát. – Nyolc órán át sehol semmi, csak az a rohadt tenger, meg egy asztmás bal oldali motor. Különben a repülés maga merő gyönyörűség volt. – Ne izgasd magad – vigyorgott Maier. – Két nappal előre hoztam a pihenődet. Ennek örülnöd kellene. – Miért örülnék? – kérdezte Necker savanyúan. – Biztosan volt rá valami átkozottul jó oka. – Rutinváltás. A főnökeink szeretnék, ha a következő pár héten megint Skócia nyugati partjaira és a Hebridákra koncentrálnál. – Elmosolyodott. – Harcolni akartál, Horst. Most megkapod. A héten két

friss Spitfire-század települt a keleti partra. Ez majd érdekessé teszi számodra a dolgokat. – Nagyon köszönöm – mondta Necker, és a körülményeket figyelembe véve hirtelen meglepő vidámság fogta el. – Mire megy ki a dolog? – A hírszerzés szerint a Kanadából induló konvojok az utóbbi időben az északi útvonalon közlekednek. Sokkal közelebb jönnek Izlandhoz. Mostantól fogva az őrjáratoknak sokkal messzebbre kell kiterjedniük az Atlanti-óceánon. A Külső Hebridáktól legalább ötszáz mérföldnyire nyugatra. – Hosszú ideig nem tudunk ott maradni. Maier bólintott, majd előhúzott az asztalról egy térképet. – Kapsz majd tökéletesített ledobható pótüzemanyag-tartályokat. Ezzel nyersz vagy további ötszáz mérföldet. És módosítják a GMI rendszeredet, ami lehetővé teszi, hogy Skócia fölött átrepülve ne kelljen tízezer méter alá ereszkedned. Ők azt állítják, hogy tizenkétezer, de én nem számítanék erre. Mindenesetre ez legalább távol tartja majd tőled azokat a Spitfire-okat, nem lesznek utadban. A GMI rendszer salétromos exidot fecskendez be a motorok kompresszoraiba a nagy magasságban végzett repüléseknél, fokozza az égéshez szükséges oxigénmennyiséget és húsz százalékkal növeli a motorok teljesítményét. Necker megnézte a térképet, aztán bólintott. – Jó hosszú út. Maier nevetve rácsapott a karjára. – Rövidebbnek fogod látni, ha pihentél pár napig.

Estefelé jelentősen elült a szél. A Deutschland teljes vitorlázattal suhant befelé a sűrűsödő sötétségbe, a könnyű délnyugati szellőben. Richteré volt az első őrség. Egyedül állt a tatfedélzeten Endrass torpedószerelő altiszttel, aki a kormányt kezelte. A fedélzetmester a korlátnál állt, szokásos cigarillóját szívta, és élvezte az éjszakát; a félhold sarlóját, a távoli horizonton szétszórt csillagokat, melyek ragyogását befátyolozta a nyirkos, tapadós tengeri köd. Kilenc órakor előrement, hogy beszéljen az orrba kiállított őrszemmel. Visszafelé megállt a hajó bal oldalán a hátsó árboc merevítő kötélzeténél, hogy megigazítsa a fővitorla rúdjának egyik meglazult bilincsét. Mozgást hallott a háta mögül, és Lotte lépett ki az árnyékból a mentőcsónakok közül. – Helmut! – nyújtotta ki feléje a kezét a sötétségből. Arcából csak egy sápadt, elmosódott folt látszott. Richter ösztönösen megfogta a kezét. – Lotte... mit keres maga itt? – Félórája figyelem magát, ahogy le-föl járkál azon a nyomorúságos tatfedélzeten. Már kezdtem azt hinni, hogy sose fog lejönni. – Vissza kell mennie a kabinjába. Tüstént. – Miért? – Mert Angela nővér aggódik maga miatt. Én pedig szavamat adtam a kapitánynak, hogy az út hátralévő részén távol tartom magam magától. – És maga? Maga is aggódik miattam? – Isten engem úgy segéljen. – Megpróbálta kiszabadítani a kezét Lotte szorításából. – Engedjen el, Lotte. A szavamat adtam rá... hát nem érti?

– Én csak egyet tudok. Azt, hogy világéletemben mindig féltem. De amikor magával vagyok – csimpaszkodott még erősebben a kezébe –, akkor nem félek. Mindig ilyen a szerelem, Helmut? Szerettél te már így valaha? Richter utolsó védelmi vonala is összeomlott. Magához ölelte a lányt. – Nem, még soha, Lotte. Lotte fölemelte az állat, hogy fölnézhessen rá. – Mint novícia, ha akarom, minimális hűhóval elhagyhatom a rendet, amikor Kielbe érünk. És aztán... Richter gyöngéden megcsókolta. – Hogy Kielben mi történik, az más dolog. De egyelőre több ilyen találkozónk nem lehet. – Meddig még? – kérdezte Lotte. – Két hétig, ha szerencsénk lesz, bár ahhoz jobban kell haladnunk, mint most. – Szólítsak elő egy kis szelet? Egy igazi szelet? – Nem lesz rá szükség – nézett föl Richter az éjszakai égre. – Azt hiszem, az most csak pillanatnyi szélcsend. Még az éjjel megjön a vihar. Valaki halkan megmozdult a hátuk mögött. Gyorsan sarkon fordultak, és látták, hogy Angela nővér áll a főárbocnál. – Herr Richter... Lotte – mondta nyugodtan. – Szép éjszakánk van. Lotte szólalt meg elsőnek, tüstént Richter védelmére kelve. – Az én hibám volt, nővér, higgye el. Herr Richter semmiről nem tehet. – Tudom, gyermekem. Öt perce itt állok. De most azt hiszem, igazán le kellene menned. Lotte habozott, aztán vonakodva elindult a lépcső felé. Amikor már félúton járt lefelé, Angela nővér hozzátette: – Biztos vagyok benne, hogy Herr Richter

boldog lesz, ha holnap újra beszélhet veled, amennyiben a kötelességei engedik. A lánynak elállt a lélegzete, megállt, aztán megfordult, és iszkolt lefelé a lépcsőn. – Ezt úgy értsem, nővér – kérdezte Richter –, hogy tényleg megengedi nekem, hogy... – ...hogy tegye neki a szépet, Herr Richter? – Halványan elmosolyodott. – Milyen öregnek érzem magam ettől. Milyen öregnek! Hátat fordított neki, és Berger kabinjának az ajtajához ment. Richter tehetetlenül bámulta, amikor bekopogott és bement. Berger az íróasztalnál ült és írt. Prager a priccsen feküdt, és egy könyvet olvasott. A konzul fölugrott, Berger pedig letette a tollat. – Tessék, nővér? – kérdezte udvariasan. Prager fölállt. – Talán jobb szeretné, ha távoznék? – indult az ajtó felé, de Angela nővér megrázta a fejét. – Csak egy pillanatra zavarom, kapitány úr. Herr Richter és Lotte ügyében. – Nos? – kérdezte Berger komoran, máris bajt szimatolva. – Lekötelezne, ha felmentené Richtert az ígérete alól, hogy nem beszél a lánnyal, amíg Kielbe nem érünk. – Elég meglepő változás a magatartásában, nem? – Talán egy új nézőpont. Soha mást nem akartam, mint Lotte javát. Hogy hogyan dönt a jövőjére vonatkozólag, amikor Kielbe érünk, azt neki magának, szabadon kell eldöntenie, és ebben Istenen kívül senki más nem segíthet neki. Ezt most már belátom. Addig pedig értelmetlennek látszik mesterségesen távol tartani

őket egymástól. Mint magam is rájöttem, Herr Richter egyedülállóan tisztességes fiatalember. Berger erre egyszerűen nem tudott mit mondani. Angela nővér várt egy pillanatig, aztán hozzátette: – És most, ha megbocsátanak nekem, uraim, megyek, nagyon fáradt vagyok. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a konzul teljesen elképedt arccal fordult vissza. Berger szó nélkül kinyitotta a faliszekrényt, és elővette belőle a rumospalackot meg két poharat. Nagyon sötét volt. A vonat zakatolt az éjszakában, eső csapkodta az ablakokat. Amikor Harry Jago bekopogott a hálókocsi Janet szakaszának ajtaján, és bement, Janet az egyetlen ágyon feküdt, állig betakarózva. – Majd megfagyok. – Hát, erre történetesen tudnék egy orvosságot ajánlani – mondta Jago vidáman. – Ma éjjel nem, drágám. Ki vagyok készülve. Egy hétig tudnék aludni. Be kell érned a padlóval meg egy takaróval. Jago vállat vont. – Oké – mondta. – Vannak fickók ott hátul, akik a poggyásztartókon alszanak. – Levetette a csizmáját, beburkolta magát egy takaróba, letette a fejét vászon útizsákjára és szinte azonnal elaludt. Szürke, komor reggel volt, amikor fél hétkor megérkeztek Glasgow-ba. Janet rosszul aludt, majd amikor fölébredt, rájött, hogy Jago eltűnt. Beletelt egykét percbe, amíg észhez tért, és rájött, hogy áll a vonat.

Amikor ledobta magáról a takarót és fölült, kopogtak az ajtón, és Jago kukkantott be rajta. – Élsz és virulsz – mondta. – Ez jó. Átnyújtott Janetnek egy termoszt. – Kávé. Mellesleg Glasgow-ban vagyunk. Úgy látszik, itt a kocsik felét lekapcsolják. – És aztán mi lesz? – Körülbelül tíz perc múlva indulunk tovább. Bridge of Orchy, Rannoch, Fort William és Mallaig. Ha minden jól megy, még öt óra. Csak elköszönök Fishertől, és közös barátunktól, Gerickétől. Tüstént visszajövök, és reggelizhetünk. Minden el van intézve. Kiment, mielőtt Janet válaszolhatott volna. Egy pillanatig csak ült az ágy szélén, aztán fölkelt, fölhúzta az elsötétítő függönyt és leeresztette az ablakot. A peron majdnem teljesen néptelen volt. Jago sietve ment a Fisher hadnagyból és a kíséretéből álló kis csoport mellett, melynek közepén Gericke igyekezett, megint csak a vállára vetett kék esőkabátban. Miközben figyelte őket, Fisher és Jago félrehúzódtak. Gericke gúnyos arcát csak egy pillanatra látta, mert Carver sarkon fordította és taszított rajta egyet, aztán bementek a pályaudvar várótermébe. Fisher és Jago kinn beszélgettek a peronon. Janetnek hirtelen elege lett: feltolta az ablakot és lehúzta a függönyt. Remegett, amikor visszafordult az ágyhoz. – Fáradt vagyok – mondta halkan. – Átkozottul sokáig túl keveset aludtam. Erről van szó. – Visszabújt az ágyba, és magára húzta a takarókat. – Arra számítottam, hogy az embereik elénk jönnek – mondta Fisher. – Kíváncsi lennék, mi tartóztatta fel őket.

– Isten tudja – nézett Jago az órájára. – Aszondom, jobb lesz, ha visszaszállok a vonatra. Minden pillanatban elindulhat. – Higgye el, nagyon szeretném minél előbb átadni – mondta Fisher. – Van ebben a fickóban valami. Ahogy az emberre néz. – Pontosan tudom, mire gondol – felelte Jago. – No, mindegy, jó utat visszafelé. Fölszállt a vonatra, Fisher pedig bement a váróterembe, ahol egy kis rostélyon szénparázs izzott. Hardisty és Wright előtte melegedtek és cigarettáztak. – Hol a fogoly? – reccsentett rájuk Fisher. – Vécére akart menni, uram – bólintott Hardisty az Urak feliratú zöld ajtó felé. – A főnök aszonta, majd ő vigyáz rá. Fisher éppen sarkon fordult, amikor abban a pillanatban hevesen kivágódott a vécé ajtaja, és Carver kétrét görnyedve támolygott ki rajta. Látszott rajta, hogy alig tud megszólalni, tátva volt a szája és kapkodta a levegőt. Fisher belemarkolt a zubbonya hajtókájába. – Mi van, ember? – kérdezte. – Meg... meglógott, uram – hörögte Carver, az ágyékát tapogatva. – Meglógott az a strici. Gericke igencsak valós okokból kéredzkedett ki a vécére. A szökés e pillanatban nem látszott különösebben jó ötletnek, különös tekintettel arra az átkozott bilincsre. Ami történt, azt a pillanat ihlete hozta – tüstént megragadta a legelső, pillanatnyi alkalmat. – Én majd elintézem ezt, fiúk – lökte Carver Gerickét a vécé ajtaja felé. – Ti addig szíjjatok el egy cigit, amíg nincs jobb dolgotok.

Odabenn nem volt más, csak egy sor fülke, egy piszoár meg egy törött mosdókagyló. A nyitott ablakon át bevert az eső a mosdóra. Gerickét az ablak látványa gerjesztette fel. A főhajómester az ajtónak támaszkodott. – No, gyerünk, intézze el. Gericke elindult az egyik fülke felé, aztán megfordult, és felmutatta megbilincselt csuklóit. – Ezzel egy kicsit nehéz lesz. – Ó, szóval ülőmunkája van, mi? – nevetett Carver. Az utolsó cseppig ki akarta facsarni a helyzetből a megaláztatás minden lehetőségét. – Azt hiszem, itt engedhetünk egy kicsit, parancsnok. – Előszedte a kulcsot, és kinyitotta az egyik bilincset. – Ez elég lesz. És persze nyitva kell hagynia az ajtót. Biztosan nem bánja, az adott körülmények közt, ha végignézem. – Kösz, főnök – mondta Gericke hűvösen, aztán fölemelte a jobb térdét, és ágyékon rúgta Carvert.

Deutschland barkentin, 1944. szeptember 21. É. szélesség 49° 52' Ny. hosszúság 14° 59'. Szélerő 5-6. Időnként szélrohamok. Zuhog az eső. Most már huszonnégy óránként négy óra hosszat kell szivattyúzni, de ez elegendőnek látszik, és hála a legénység létszámának, kevésbé terhes, mint különben lett volna. Jelenlegi pozíciónk: hozzávetőlegesen 220 mérföldnyire vagyunk Írország délnyugati partjaitól.

Nyolc Fisher kilépett a csomagmegőrzőből a sántikáló Carverrel a nyomában, aztán megállt a váróterem előtt. – Az isten verje meg magát, Carver. Ezért ki fogom tekerni a nyakát. Hardisty és Wright futva fordultak be a sarkon. – Nem ment át a kijárati ellenőrzésen, ez biztos, uram – mondta Hardisty. – Két vörössipkás volt ott szolgálatban, már továbbadták a hírt. – Menjenek végig még egyszer azon az átkozott poggyászraktáron – parancsolt rájuk Fisher. – Itt kell lennie valahol. Ennyi idő alatt nem mehetett sehova. A két főmatróz elrohant. – Ha még egyszer a kezembe kaparintom azt a német stricit, én... – kezdte Carver elkeseredetten. – Ó, fogja már be a száját, az isten szerelmére. Hagyjon gondolkodni – mondta Fisher. Éles sípszó hallatszott, a vasúti őr meglengette a zászlaját, aztán hirtelen felszisszent a mozdony, és a vonat lassan elindult. Egy-két tengerész kihajolt az ablakokon, hogy lássák, mi ez a hűhó, de az utasok többsége még alig mocorgott.

– Hová a fenébe mehetett? – töprengett Fisher, aztán amikor leesett neki a tantusz, elállt a lélegzete. – A vonat, főnök! Vissza kellett szállnia a vonatra! Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. A szerelvény már gyorsan húzott kifelé, de még volt egy kis idejük. Fisher a nyitott ajtón fölugrott a vonatkísérő fülkéjébe, aztán megfordult, és fölhúzta Carvert is. Hardisty és Wright is végigrohantak a peronon, de ők már elkéstek. – Hé, mi folyik itt? – szólt rájuk a vonatkísérő. Fisher rá sem hederített, előhúzta a revolverét, és hátraszólt Carvernek. – Jól van, főnök. Most gyerünk, füstöljük ki. Janet Munro menetjegy-szelvényén rajta állt, hogy kiemelt, fontos utas, ezért a hálókocsi pincére elsőnek szolgálta ki. Pompás angol reggelit hozott neki: sült szalonnát, rántottat, pirítóst, marmeládot és teát. Jago szinte nem hitt a szemének. – Azt mondtam, hogy itt háború van? – Az olyan befolyásos embereknek, mint én, nincs. – Hát, én aztán most az egyszer tényleg jó hajóra szálltam. Leült a kis asztalka másik oldalára, amelyet a pincér felcsapott az ablak alatt. Janet kitöltötte a teát. – Tudod, sikerült megszeretnem ezt a kaját – mondta Jago. Kopogtattak az ajtón. Janet, aki közelebb ült hozzá, odanyúlt a zárhoz és kinyitotta. Fisher rontott be rajta, revolverrel a kezében, a sarkában Carverrel. – Hát ez meg mi a fene? – kérdezte Jago ingerülten. – Meglógott Carvertől az állomáson, uram – felelte Fischer. – Kikéredzkedett a vécére...

– Ezt mondja majd el a haditörvényszéken – vágta rá durván Jago. – nekem csak egyet mondjon meg. – Carverhez fordult. – Kinyitotta a bilincsét? Carver idegesen nyalogatta a száját. – Csak az egyiket, uram. Szóval, izé, le akart ülni... – Ezt nem tudom elhinni – robbant ki Jago. – Egyetlen esély... bármiféle esély... ennek a fickónak másra nem volt szüksége. – Elfehéredett dühében, ahogy elfordult. – Szóval azt mondják, a vonaton van? – Azt hiszem, igen, uram. – Fisher habozott, aztán félszegen hozzátette: – Úgy értem, sehová máshová nem mehetett, nem volt rá idő. – Azt hiszi? Rendben van, hadnagy, de akkor hol van? A német korvettkapitányok elég ritkák errefelé, nem gondolja? Különösen a West Highland vasútvonalon. Fisher idegesen Carverre pillantott, aztán újra az amerikaira nézett. – Én... én nem is tudom, uram. A vonatkísérő fülkéjétől kezdtük, és úgy jöttünk hátrafelé, uram. – És nem látták semmi jelét. Hát ez beleillik a képbe. Aligha fogja reklámozni magát. Van nála fegyver? Carver habozott, töprengett, hazudjon-e vagy sem, de Jago egyetlen pillantása megtette a magáét. – Attól félek, igen, uram. Volt nálam egy tartalék fegyver. Egy Mauser. Minden eshetőségre. – Miféle eshetőségre? – legyintett Jago. – Ne is törődjön vele, főnök, fontosabb dologgal kell foglalkoznunk. – Kinyitotta az útizsákját, előszedett belőle egy szolgálati automata Coltot, aztán zsebre vágta. – Egyelőre tegyék el azokat a pisztolyokat. Nem kell az egész vonatot a feje tetejére állítani. Ha a

vonaton van, amit én kétlek, akkor minden zűrzavar csak segíthet neki. Fisher boldog volt, hogy átadhatta a gyeplőt. – Mit csináljunk? – kérdezte mohón. – Carver itt marad a vonat végén, maga meg én, pedig visszamegyünk a vonatkísérő fülkéjébe, és onnan indulunk el újra. Végigfésülünk minden szakaszt, minden vécét. Ha egyáltalán itt van, meg fogjuk találni. Személyes véleményem szerint már a villamoson ül Glasgow-ban, úton a dokkok meg egy spanyol vagy portugál hajó felé, ha talál egyet. – Német egyenruhában? – szólt közbe Janet. – Öt percig se húzná ki. – Tavaly egy londoni újságíró SS ezredesnek öltözött, és végigment az Oxford Streeten, egészen a Piccadillyig – mondta Jago komoran. – És senki nem vett róla tudomást. Annyi egyenruhás szaladgál manapság, hogy az emberek beleszédülnek. – Odabólintott Fishernek és Carvernek, akik kimentek vele. – Te maradj itt, ne menj sehova. Hamarosan visszajövök. Eltelt egy jó óra, és a vonat már Loch Lomond északi végéhez közeledett, amikor újra előkerültek. Fisher sápadtabb volt, mint valaha, maga volt a teljes elkeseredés. Carver kinn lebzselt a folyosón. – Gericke sehol? – kérdezte Janet. – No, mit gondolsz? Carver mögött megjelent a vonatkísérő, egy élete derekán már messze túl járó öregember, aki csak a háború miatt maradt meg a szolgálatban. – Szerencsével járt, uram?

Jago csak a fejét rázta. – Akárhol is van, ezen a vonaton nincs. Minden négyzetcentimétert átkutattunk. – Nem egészen, uram – mondta a vonatkísérő. Glasgow-ban fölkapcsoltak a vagonom mögé egy platós teherkocsit. Három dzsipet visz Mallaigbe a Királyi Haditengerészetnek. De vigyázzanak, ahogy én látom, sehogy se lehet kijutni rá. – Tényleg? – kérdezte Jago, és már fel is nyúlt a mennyezetre, és meghúzta a vészféket. Gericke meglepően kényelmesen utazott a platós kocsin álló egyik dzsip farában. Nem verte az eső, a kilátás pedig látványos volt – pont az ilyesféle vidéket szerette a legjobban. Nem kovácsolt terveket, hagyta, hadd alakuljanak a dolgok a kártyajárás szerint. Az alkalom, hogy elintézhette Carvert, túl jó volt, hogysem elmulaszthatta volna, a döntés pedig, hogy szálljon vissza a vonatra, annyira nyilvánvaló, hogy igazából nem is gondolkodott rajta. Egyszerűen behúzta a fejét, és fedezéket keresett. Volt még valami, ami kedvezett neki. A tengerésztisztek egyenruhája világszerte hasonlít egymásra. Semmi mást nem kellett tennie, csak levennie a horogkeresztet meg a Kriegsmarine sasos jelvényét egyenruhájának a sapkájáról. Pontosan ezt csinálta, amikor a vonat olyan erősen fékezni kezdett, hogy majd kirepült a dzsip üléséről, miközben a bal csuklóján himbálóztak a bilincsek. Nyilvánvalónak látszott, hogy vége a játszmának, mert a vonat éppen egy hosszú, keskeny bevágásban haladt, amelynek szinte függőlegesek voltak az oldalai. Ám Gericke még nem volt hajlandó bedobni a

törülközőt. Nem volt semmi vesztenivalója. Miközben a vonat a befékezett kerekeken csúszkálva megpróbált megállni, előre ment a platókocsin, a vonatkísérő vagonjába vezető rozsdás vaslétráig. A szerelvény olyan hevesen imbolygott, hogy majdnem elveszítette az egyensúlyát, de mégis sikerült átugrania a következő kocsi tetejére, ahol hasra vetette magát. A vonat közben megállt. Nagy csönd lett, csak a zuhogó eső, a gőz sziszegése, a leráncigált ablakok és a becsapkodott ajtók zaja hallatszott – aztán izgatott hangok kezdtek kiabálni. Valaki végigszaladt a vágányok mellett. – Most aztán sehova nem mehet – hallotta Fisher hangját. – Erről van szó – mondta Jago. – Szóval nyugi, nyugi. Semmi szükség pisztolypárbajra. Sokkal jobb lesz, ha egy darabban kapjuk el. Amikor tovább mentek, Gericke mindent kockára tett. Belecsimpaszkodott a vagon tetejébe, és lecsúszott a létrán a kocsik közötti átjáróba. Kinyitotta maga előtt az ajtaját és bement. A folyosón végig emberek ácsorogtak, nagyrészt tengerészek, úton a mallaigi haditengerészeti támaszpontra. Mind kifelé hajoltak az ablakokon, és visszafelé bámultak a vágány mentén, miközben keményen törték a fejüket, ugyan mi is történhetett. Gericke zsebre dugta a bal kezét a lecsüngő bilinccsel, és végigballagott a folyosón. Senki ügyet sem vetett rá, amíg a folyosó végére nem ért, ahol egy fiatal tengerész éppen elhúzódott az ablaktól, és beleütközött. Amikor visszafordult, nem látott mást, csak az esőkabátot meg az egyénsapkát. – Elnézést, uram – mondta gyorsan. – Nincs semmi baj.

– Mi van ott hátul, uram? – Isten tudja – felelte Gericke. – Pár tisztet láttam, pisztollyal a kezükben. Lehet, hogy meglógott tőlük valami fogoly. – Egy időre megállt az ablaknál, elvegyült a bámészkodó tömegben, aztán látta, hogy Jago és társai visszakapaszkodnak a szerelvényre. A vonatkísérő a sípjába fújt, felsziszegett a gőz, a kerekek megindultak, és a vonat folytatta útját. Amikor az emberek kezdtek visszaszivárogni a fülkéikbe, továbbment. A hálókocsihoz jutva tüstént egy nyugodtabb, rendezettebb világban találta magát. A kocsi folyosója elhagyatott volt, de amikor elindult rajta, a távoli végén kinyílt egy ajtó, és pöttöm konyhájából előbukkant a hálókocsi-kalauz. – Segíthetek önnek, uram? – kérdezte, némi habozás után. Gericke gyors rögtönzésbe kezdett. Eszébe jutott a beszélgetés, melynek során hallotta, hogy Jago meg egy lány közös hálókocsifülkében utaznak. Hogy is hívják azt a nőt? Dr. Munrónak, és egy amerikai tengernagy unokahúga. Volt a dologban valami fekete humor. – Van Lott hadnagy vagyok, a Holland Királyi Haditengerészettől – mondta habozás nélkül. – Dr. Munrót keresem. – Tizennégyes fülke. Erre tessék, uram. Megfordult, kissé előbbre jött a folyosón, és bekopogott az egyik ajtón. Gericke követte. Az ajtó kinyílt, Janet kikukucskált rajta. – Az úr magát keresi, doktornő. Van Lott hadnagy, a Holland Királyi Haditengerészettől. Janet nyugodtan végigmérte Gerickét. – Köszönöm – mondta, aztán beinvitálta Gerickét. – Jöjjön be, kérem.

A kalauz elment, Gericke pedig belépett Janet mellett a fülkébe. Amikor megfordult, Janet az ajtónál állt, keresztbe fonta a karját, és komoly tekintettel nézett rá. – Úgy látom, rosszul néz ki, hadnagy úr. Mi a baj? – Nem vagyok biztos benne. Már Glasgow-ban sem éreztem valami fényesen magam. Már-már le akartam szállni a vonatról, de még ma föltétlenül el kell jutnom Mallaigbe. Hallottam valakitől, hogy a vonaton van egy orvos, ezért megkérdeztem a kalauztól. – Jobb lesz, ha leül. Lekuporodott az ágy szélére. Janet a homlokára tette a kezét. – Lehet, hogy láza van. – Gondolja? – Egész határozottan. A lány olyan közel állt hozzá, hogy érezte a parfümje illatát. Aztán leült mellé, és megnézte a pulzusát, keresztbe vetve a lábát. – Magának csodás lába van, doktornő. – Ezt már mondták nekem – állt fel Janet nyugodtan. – Azt mondanám, amire magának szüksége van, az egy jó pohár scotch. – Gondolja? – Aszondom, szüksége lesz rá. Megkereste a palackot Jago tengerészzsákjában, aztán elővett a sarokból, a mosdóból egy poharat, és kitöltött neki egy jókora adagot. – Egészségére – mondta Gericke. – Prosit – felelte Janet, aztán elmosolyodott. – Milyen buta vagyok. Ez németül van, ugye? Gericke felsóhajtott, aztán egyetlen kortyintással lehajtotta a whiskyt. – Ez igazán kedves volt magától –

mondta. Aztán kinyújtotta a kezét, és ráfordította a fülkeajtóra a zárat. Jago végigbaktatott az imbolygó vonaton, Fisher és Carver szorosan a nyomában. – Én most mi a fenét csináljak, uram? – kérdezte Fisher panaszosan. – Szökjön a dombok közé. Loccsantsa szét az agyát. Miért tőlem kérdezi? – kérdezte vissza Jago. – Ez a maga problémája, Fisher. Én ott se voltam. Én visszaszálltam a vonatra. Esze ágában sem volt, hogy hagyja magát belerángatni abba a zűrbe, amit ennek a fiatalembernek a hülyesége okozott. Amikor kinyitotta az ajtót és bement a hálókocsiba, a kalauz éppen fölbukkant a folyosó végén a tálcájával. – Kérünk egy kis teát vagy kávét – mondta neki Jago. – Akármit, amit össze tud hozni. – Dr. Munro szakaszában? – habozott a kalauz. Éppen van nála valaki, uram. Bizonyos Van Lott hadnagy, egy holland tengerésztiszt. Jago rámeredt. – Egy alacsony termetű, sápadt fickó? – kérdezte óvatosan. – Fehér tengerészsapkában, kék esőkabátban? – Igen, uram. A kávé fogyóban van, de azt hiszem, teát tudok hozni önöknek, uraim. Tüstént utánanézek. Visszament a konyhájába. Jago elővette az automata Coltot a zsebéből, és Fisherhez fordult. – Na most? – mondta. – Nem tudom elhinni – nézett rá kábultan Fisher. Ez teljesen érthetetlen. – Csak egy percet adjon nekem, uram – mondta Carver mohón –, én kihozom innen azt a stricit.

– Egy fenét hozza ki. Gondolnunk kell Dr. Munróra, nagyon óvatosan kell hát eljárnunk, amíg nem tudjuk, mi folyik. Meg vagyok értve? Csöndesen Janet fülkéjéhez osont a folyosón. Szelíden és sikertelenül megpróbálta lenyomni a kilincset, aztán mély lélegzetet vett és bekopogott. – Janet, itt vagy? – kérdezte tompa hangon. Janet az ajtó felé lépett, de Gericke visszahúzta. Most már tisztán látható lett a kezén himbálódzó bilincs. – Azt hiszem, nem. Pillanatnyilag nem. Jago most már kissé makacsabbul kopogott az ajtón. – Hé, Janet, gyere már. Nyisd ki. Gericke az ágy szélén ült. – Honnan tudta? – Amikor először láttam a londoni börtönben, egy sas meg a horogkereszt állt ennek a csinos, fehér sapkának az ellenzője fölött. – Hogy én hogy nem vettem észre magát? – mosolygott jókedvűen Gericke. – Azt hiszem, rossz napja lehetet. A bűbájnak is megvannak a maga határai, mint szinte mindennek. Most pedig nagyon rosszulesne magának, ha véget vetnék ennek a kis bohózatnak? A fülke zárára tette a kezét, Gericke pedig előkapta a zsebéből a Mausert, és fölcsattantotta a kakasát. – Gondolom, nem akarja újra megnézni a pulzusomat? – Ma már nem. Teli vagyok előjegyzésekkel. – Hát, jól van. Mindig emlékezni fogok rá. – Összecsapta a sarkát, meghajolt, és a markolatával előre átnyújtotta Janetnek a Mausert. – Ugye, Conrad Veidt is így csinálja a hollywoodi filmekben? Janet arcáról lefagyott a mosoly. – Maga bolond – suttogta. – És végső soron mire ment vele?

– Ilyenek a játékszabályok, doktornő – vonta meg a vállát Gericke. – Az embernek mozgásban kell maradnia. Janet elfordította a zárat, kinyitotta az ajtót, és félreállt, mire Jago és a többiek tüstént becsődültek. Carver durván megragadta Gerickét, és a karját a háta mögé feszítve sarkon fordította. – Nincs semmi bajod? – kérdezte Jago. Janet átnyújtotta neki a Mausert. – Tökéletes úriemberként viselkedett. – Ezt nagyon sajnálom – szólt hátra Gericke a válla fölött. Janet harsányan nevetni kezdett. – No, most már vigyétek el innen, az isten szerelmére. Gerickének ezúttal a háta mögött bilincselték össze a kezét. Carver kitaszigálta a folyosóra, Jago pedig a főhajómester markába nyomta a Mausert. Próbálja meg többé nem elveszíteni. És őt sem. – Nem fogom, uram. Ebben biztos lehet – mondta Carver mogorván, aztán úgy megtaszította Gerickét a térdével, hogy megtántorodott. A Deutschland fedélzetén már majdnem lázadássá fajult az elégedetlen morgás, amikor Richter lement az előfedélzetre az ebédjéért. – Ma érdekel benneteket a véleményem, akkor valami belemászott és megdöglött – mondta Roth főmatróz. Az őrség odalenn a keskeny asztal köré gyülekezett, amelyen ott állt zúgolódásuk tárgya, a két kondér, amelyeket épp az előbb hoztak le a hajókonyháról. Amikor valaki fölemelte az egyiknek a fedőjét, tényleg egészen különleges bűz áradt belőle, ezt Richternek is

el kellett ismernie. Ez a bűz a legmaróbb farkasétvágyat is elvette volna. – Mi ez? – vágott keresztül a legénységen. – Már megint a kaja – mondta neki Endrass. – Ezt egy disznó se enné meg. Weber megint túl messzire merészkedett. – Pocsékul főz – ismerte el Richter, és undorral belekukkantott az egyik serpenyőbe. – Waltz pedig jó szakács volt, akármilyen volt is különben. Kényszeredett csönd lett, mert ez tagadhatatlan tény volt: a szakács halála olyan űrt hagyott maga után, amit szinte képtelenség volt betölteni. Richter ha közvetve is, kétségkívül felelős volt a jelenlegi helyzet kialakulásáért. – Én leszolgáltam vitorlásokon az időmet, Herr Richter – mondta Riedel. – Ott voltam az öreg Johnson kommodoréval, amikor elindultunk Hamburgból az utolsó gabonaszállító versenyre, közvetlenül a háború előtt. Százhét napig hajóztunk Ausztráliába, Queenstownba. Ismerem a jogaimat, és az előírások szerint minden matróznak negyed font sózott marhahús és háromnegyed font disznóhús jár naponta. – Megmerítette a merőkanalat a kondérban. – És mit kapunk? Ha szerencsénk van, fejenként egy falatot. – Nagyon fogynak a készleteink – mondta Richter. – Ez a disznóhús már akkor félig meg van rohadva, amikor kivesszük a hordóból. Ezért nem okolhatja Webert. – De ez nem mentség arra, hogy az a kicsi, amit feltálal, olyan, mint a kutyaszar – mondta Endrass. – Azt hiszem, beszélnünk kellene a kapitánnyal.

– Rendben van – mondta Richter. – Jöjjenek, maga meg Riedel, és hozzák magukkal az egyik kondért, hogy lássa, miről van szó. Nem mintha erre bármi szükség lett volna, mert amikor a fedélzetmester bekopogott Berger ajtaján, a kapitány és a konzul ott ültek egymással szemben, előttük egy-egy tányér levessel. – Mi ez? – reccsentett rájuk Berger. – A legénység küldöttsége, kapitány úr. Endrass altiszt és Riedel főmatróz engedélyt kérnek, hogy szólhassanak a legénység nevében. Berger hűvösen Endrassra nézett. – Hős? – A kaja, Herr Kapitän. Kezd olyan rohadt lenni, hogy az emberek nem bírják lenyelni, és ez a bűz... Fölemelte a kondér fedelét. Berger tüstént elfintorodott, amikor megcsapta a szaga. – Előadták a kifogásaikat. Most tűnjenek el innen. – Riedel kiment a kondérral. – Rendben van, nem valami jó, de hát mindnyájan egy hajóban utazunk – mutatott a saját tányérjára. – Ki van most a konyhán? – kérdezte Richtert. – Weber, ugye? – Igen, uram, és úgy kellett rákényszeríteni, hogy elvállalja. A legénységből senki nem akarta vállalni, ezért az emberek sorsot húztak rá. – Igazán nem tudom, mit tehetnék ebben az ügyben – bólintott Berger. – Vitorlás hajókon ősrégi probléma ez, te is tudod. Mihelyt az élelem romlani kezd, különösen a hús, tapasztalt szakácsnak kell elkészítenie, márpedig ez az, amink nincs. Biztos vagyok benne, hogy Weber megtesz mindent, ami csak tőle telik. – Kérem, hadd kételkedjem ebben – lépett be Angela nővér az ajtón, kezében egy kondérral,

nyomában a többi apácával. Fölemelte a kondér fedelét. Mit mondana, mi is ez pontosan? – kérdezte Bergertől. Berger undorral nézett a kondér felszínén úszkáló zsíros moslékra. – Azt hiszem borsóleves, nővér. – Olyan mocskos, hogy szinte fekete. Ritka jelenség, amit az az egyszerű tény magyaráz, hogy a szakács elmulasztotta megmosni a borsót. – Rendben van – emelte fel Berger a kezét. – Nem is kell folytatnia. Mit óhajt? Mit csináljak ebben az ügyben? Angela nővér átadta a kondért Käthe nővérnek. – Mi azzal kezdenénk, hogy körülnéznénk a konyhában. Természetesen csak az ön engedélyével. Berger ez egyszer megengedte magának, hogy együtt ússzon az árral. – A maga kedvéért bármit, nővér. Lenne szíves követni? A szerencsétlen Weber vigasztalanul üldögélt a pöttöm hajókonyhában a zsíros kondérok és mocskos tányérok között. A nyitott ajtón át látta, hogy jókora csoport tart feléje, élén a kapitánnyal. Talpra ugrott, és sietve megtörölgette a kezét mocskos kötényében. – Kifelé, Weber – mondta neki Berger. – Futólépés. Weber tüstént engedelmeskedett. Angela nővér megállt az ajtónyílásban. Szemügyre vette az elébe táruló helyszínt, egy pillanatra lehajolt, és beleszimatolt a hordóba a rothadó disznóhús közé, aztán visszafordult. – Vegye le a kötényét – mondta Webernek. A szakács idegesen Bergerre pillantott, aztán tette, amit mondtak neki. Angela nővér elvette tőle a kötényt, egy pillanatig kartávolságra tartotta magától, aztán eldobta.

– Azt javasolnám, helyezze vissza ezt az embert a normális szolgálatba. Ez a hely nyilvánvalóan nem neki való. – És ki fog főzni? – kérdezte Berger. – Nos, most egy kicsit hinnie kell bennünk, kapitány úr. De először is tisztára kell sikálni ennek az undorító ólnak minden négyzetcentiméterét. – Az apácákhoz fordult. – Minden serpenyő csillogjonvillogjon. Akkor, de csak akkor leszünk abban a helyzetben, hogy az étel ügyében is csináljunk valamit. Egyetért velem, kapitány úr? – Mint oly gyakran emlékeztetni szokott rá, mindnyájan az Úr kezében vagyunk – felelte Berger. Ám amikor később, estefelé, fölment a tatfedélzetre Pragerrel, olyan étvágygerjesztő illatok csaptak az orrába a nedves levegőben a hajókonyhából, hogy napok óta először igazán éhesnek érezte magát. – Mi ez? – kérdezte az őrségben álló Richtertől. – Azt hiszem, ez az, amit a női kéz varázsának szoktak nevezni, kapitány úr. – És hála légyen érte Istennek – tette hozzá ájtatosan Prager. Janet a szakasza ablakánál állt a hálókocsiban, és komoran bámult kifelé, de még Ben Nevis látványos szépsége sem javított a hangulatán. Leült az asztalhoz, és előszedett egy könyvet. Eltelt egy óra, másfél óra, de Jago még mindig csak aludt, miközben a vonat Skócia leglátványosabb hegyi tájai között haladt. Sorban elrobogtak Glenfinnan és Lochailort mellett, aztán jött a tenger, és a ködbe burkolózott Arisaig-öböl.

Janet már réges-rég letette a könyvet. Üldögélt, cigarettázott, bámulta az ablakon végigcsurgó esőcseppeket, és közben főleg Gerickére gondolt, mert egyszerűen nem tudott másra gondolni. Ez pedig nem vezet jóra, gondolta. Újra elővette a könyvét, és rákényszerítette magát az olvasásra. Arccal lefelé a postazsákokra hajtva Gericke nem láthatta Carvert, de tudatában volt annak, hogy közeledik feléje. A főhajómester leguggolt mellé, késsel a kezében, és hátrarántotta Gericke fejét. – Ez nagy marhaság – mondta Gericke. – Soha nem fogja tudni kimagyarázni. Carver kivette a Lovagkeresztet a zsebéből. – Ezért valami különlegeset csináltál? Nagy hős vagy, mi? Úgy szökött föl benne a düh, mint a forró láva. Elvágta a Gericke bokáira kötött köteleket, és megmarkolta a karját. – Gyerünk... állj föl! Gericke imbolyogva föltápászkodott, szinte felsikoltott fájdalmában, ahogy zsibbadt lábaiba újra áramlani kezdett a vér. Carver keresztültaszigálta az ajtón, aztán elgáncsolta. Térdre esett, fejét a padlóra támasztotta. Carver a bordái közé rúgott. – Most már jobban érzi magát, uram? Gericke föltérdelt. – Így győzött abban a sok verekedésben, főnök? Homokzsáknak használta az embereket, akiknek a hátuk mögé volt kötözve a kezük? Carver előszedte a bilincs kulcsát, és szembe fordította Gerickét. – No most megmutatom neked, hogy tudok-e verekedni. Amikor kiszabadultak a csuklói, Gericke lerázta a válláról az esőkabátot és elmosolyodott. Carver

belépett, és vadul feléje sújtott, de a német könnyedén kitért az ütése elől. Görnyedt bokszoló állást vett fel, jobb karját ökölbe szorítva előrenyújtotta, baljával védte a testét, és valahogy iszonyúan profi módra mozgott. A főnök újra belépett, és megeresztett egy horgot, ami elől Gericke megint könnyedén kitért, de közben, fordultában hatalmas balegyenest zúdított Carver veséjére. Carver felkiáltott kínjában, és szembefordult vele. – Igen, attól tartok, nem voltam teljesen őszinte magával, főnök – mondta Gericke, miközben bevitt egy balegyenest Carver bordái alá, majd egy jobbhoroggal eltalálta az arccsontja fölött, felhasítva az arcát. – Fiatal koromban egy klipperen voltam hajósinas, salétromot szállítottunk Chiléből. Kemény iskola volt. A fegyelmet késszúrásokkal, bokszerrel és rúgásokkal biztosították. Gyorsan felnőtt lett belőlem. Úgy mozgott, mint valami lassított filmfelvételen, de minden ütése sorra talált, míg Carver ismételten csak az üres levegőt kaszálta. A főhajómester kezdett csúnyán kikészülni. Arcát elborította a vér, már meg se tudott szólalni, és kapkodva szedte a levegőt, miközben a német könyörtelenül hajszolta a vagon vége felé. – Barátom, maga szégyent hoz az egyenruhára, amelyet visel, és az országra, amely fölnevelte. Valakinek már réges-régen móresre kellett volna tanítania – mondta Gericke, aztán három iszonyatos ütést mért Carver arcára, amelyektől a főhajómester nekizuhant a rácsos kalitka falának. Lassan lecsúszott a padlóra, a feje féloldalt billent. Gericke megállt, lenézett rá, aztán fél térdre

ereszkedett, és átkutatta a zsebeit. Visszavette a kitüntetéseit, megtalálta és zsebre vágta a Mausert, aztán fölvette a sapkáját és az esőkabátot. Amikor széthúzta a kocsi tolóajtajait, eső vágott az arcába. Janet a hálókocsi folyosóján állt egy nyitott ablaknál. Egy kurta pillanatra látta, amint Gericke kiköt a rekettyésben, aztán újra meg újra bukfencezve legurul a meredek lejtőn. Aztán már nem látott mást, csak a ködöt és az esőt.

Deutschland barkentin, 1944. szeptember 22. É. szélesség 50° 59', Ny. hosszúság 15° 35'. A középső őrség hatodik harangszavakor széttört a fővitorla rúdjának tartóbilincse. Az ezt kővető zűrzavarban maga a fővitorla is az aljától a tetejéig végighasadt, így a javítása miatt lavírozni voltunk kénytelenek, és vonóhorgonnyal vonszolódtunk. Herr Sturm délben jelentette, hogy minden rendben van, és folytathatjuk utunkat. Az időjárás romlott, sűrű eső jött, és hamarosan utána kőd. 5-6-os ÉNy-i szél.

Kilenc A Mary Masters nevű kilencezer tonnás Libertytípusú hajó az új-skóciai Halifaxból indult el a délwalesi acélművekbe szánt öntöttvas ingotokból álló rakományával. Az utolsó huszonnégy órájuk nagyon csúf volt, ezért a legénység legnagyobb része, beleértve a kapitányt is, szundított odalenn néhány órát. A szélben sodródó heves eső és a köd miatt igen rosszak voltak a látási viszonyok, és a hídon egyedül álló harmadik tiszt nagyon fáradt volt. De amikor fél órán belül már vagy huszadszor emelte a szeméhez a távcsövét és a látóterében felbukkant a Deutschland, nagyon megdöbbent. A szócsőhöz ment, s felhívta a kapitányt: – Itt Braithwaite, uram. Sajnálom, hogy zavarnom kell, de láttam egy vitorlás hajót. – Hogy? Mit beszél? – Egy vitorlást, uram. Negyedmérföldnyire lehet tőlünk bal felé. – Tüstént jövök.

Braithwaite megfordult, és újra megszemlélte a Deutschlandot, aztán néhány pillanat múlva Henderson kapitány is fölsietett a hídra. Apró termetű, ősz férfi volt, már ezerkilencszáznegyvenben nyugdíjba kellett volna mennie, de a háború idejére szolgálatban maradt. A látcsőért nyúlt, aztán élesre állította. – De gyönyörű öreglány – mondta halkan. – Változtasson irányt, Mr. Braithwaite. Azt hiszem, ezt közelebbről is meg kell néznünk. A Deutschland fedélzetein alig fél tucat embert lehetett látni, amikor Berger és Sturm kiálltak a tatra megfigyelni a hajót, amely közelíteni kezdett feléjük. Sturm leeresztette a látcsövet. – Egy tommi, Herr Kapitän. A Mary Masters, Liverpoolban van bejegyezve. Richter is fölmászott a létrán, kezében a jelzőlámpával. – Most mi lesz, uram? – Ez kereskedelmi hajó, nem a Királyi Haditengerészet – nézett fel Berger a svéd lobogóra. – Mi mindaddig a Gudrid Andersen vagyunk, amíg valaki be nem bizonyítja az ellenkezőjét. A Mary Mastersen felhúzták a felsőzászlót. Sturm gyorsan megnézte a távcsövön. – „Segíthetünk valamit?” Berger összeráncolta a homlokát, fél kézzel megkapaszkodott a korlátban. A gőzös már nagyon közel volt, útiránya a tat felé vezetett, tisztán látta a hídján álló embereket. – Azt hiszem, most megpróbáljuk rendesen átejteni őket. Maga beszél a legjobban angolul, Herr Sturm, vegye hát maga kezelésbe a jelzőlámpát. Készüljön fel

a parancsaim továbbítására. Beszéljen nagyon egyszerűen és világosan, legyen szíves. – Igenis, uram, Sturm leadta a nyitójelet, amire kis szünet után jelzőlámpa felvillanása válaszolt. – No, akkor rajta – mondta halkan Berger. – Gudrid Andersen, huszonnyolc napja futott ki Belemből, Gothenburgba tart. Köszönjük a szívességüket, de nincs szükségünk segítségre. A Mary Masters hídjáról, amely most már még közelebb járt, válaszul felvillant a jelzőlámpa. Sturm megvárta, amíg befejezi az üzenetet, aztán tolmácsolt. – Halifaxból, Új-Skóciába tartanak Swansea-be. Ideiglenes géphiba miatt tegnap kénytelenek voltak lemaradni a konvojtól. – A lámpa újra villogni kezdett. – „Óhajtják, hogy jelentsem a pozíciójukat?” – Fogadja el az ajánlatukat. Utóvégre igazából nincs más választásunk. Egyetértesz, Helmut? – Attól tartok, nincs, Herr Kapitän – bólintott komoran Richter. – Ha szerencsénk van, beletelik két-három napjukba, amíg rájönnek, hogy az igazi Gudrid Andersen a gothenburgi kikötőben áll, mi pedig tüstént irányt változtatunk, mihelyt eltűnnek a horizonton. A jelzőlámpa csörömpölt Sturm kezében, a Mary Masters pedig nyugtázta a vételt. Legénységének legnagyobb része időközben a bal oldali korláthoz tódult, vidáman integettek a zuhogó esőben. – Kérdezze meg tőlük, győznek-e még a háborúban? – Sturm eltátotta a száját meglepetésében. – Gyerünk, adja le, ember! – szólt rá türelmetlenül Berger.

A válasz figyelemre méltóan kurta volt. – „Határozottan.” Mást nem mondanak, uram. – Valahogy úgy gondoltam, hogy esetleg mondani fognak. Köszönöm, búcsúzzunk el tőlük, Herr Sturm. A lámpa utolszor csattogott, aztán amikor a Mary Masters elsiklott a Deutschland tatja mögött, háromszor megszólaltatta a gőzsípját. – Herr Richter, viszonozza az üdvözlésüket! A fedélzetmester lerohant a létrán, majd végigfutott a fedélzeten, hogy meghajtsa a zászlót. A gőzsíp még egyszer fölharsant, most már csak magányos visszhangja hallatszott a víz fölött. – Jól van, Herr Sturm, de most aztán tűnjünk el innen a fenébe – mondta Berger. A Mary Masters hídján Henderson kapitány tovább figyelte a tengeren elsuhanó Deutschlandot. Amikor leengedte a messzelátóját, már félig-meddig el is tűnt az esőben és a ködben. – Mindent, amit a tengeren tanultam, mindent, amit érdemes volt megtanulni, pontosan egy ilyen ócska bárkán tanultam tizennyolc éves koromban. – Csakugyan, uram? – kérdezte Braithwaite. Az öreg kapitány bólintott. – Figyelje, ahogy megy, mister. Szívja be magába, az utolsó csöppig. Nem hiszem, hogy még egyszer esélye lesz rá... a maga életében már nem. Köd ült a dombok közt, de magában Mallaigben viszonylag tiszta volt az idő. Janet a haditengerészeti főparancsnok külső irodájában ült, és a kikötőt bámulta. Sokkal nagyobb volt benne a forgalom, mint amikor előzőleg itt járt, látott halászhajókat, több őrhajót, sőt

még egy tengeralattjárót is. A rakpart mellett egy uszály rakodott ki. Égett a szeme az álmatlanságtól, és nagyon türelmetlen volt, szeretett volna már útnak indulni. Válaszolt a kérdéseikre, aláírta a hivatalos jegyzőkönyvet, de még mindig föltartották. A sarokban egy fiatal segédszolgálatos verte az írógépet, de a mormoló hangok ennek ellenére tisztán kiszűrődtek a belső irodából. Janet hátat fordított az ablaknak, mert nyílt az ajtó: Fisher rontott ki rajta, vörös volt az arca, és szó nélkül sietett el mellette. Aztán megjelent Jago Murray kapitánnyal, a támaszpont parancsnokával, egy kellemes kinézetű, őszes, ötven év körüli férfival. – Sajnálom, hogy feltartottuk, Miss Munro – mosolygott rá a kapitány –, de most már mindent elintéztünk. – Elmehetek? – Természetesen. Ami a Fhadába való útját illeti, Murdoch Macleod még nem érkezett meg. Úgy állapodtunk meg, hogy ha befut, jelentkezik nálam. Én a maga helyében egyelőre kivennék a szállodában egy szobát. Szóltam is nekik, szóval várják magát. – És Gericke? Mi van vele? Murray mosolygott. – Kedves Miss Munro, azt az urat nem győzöm csodálni. Janet hirtelen megint nagyon dühös lett. – Atyaisten, hiszen az az ember a másik oldalon áll! Vagy ezt elfelejtette? – Biztosíthatom, hogy egyáltalán nem. Ez csak szakmai elismerés egy pompás tengerésznek, ennyi az egész. Ámbátor... – Sarkon fordult, és odament a skót felföld nyugati részének a falra kitűzött 1:5000 méretarányú katonai térképéhez. – Ha egyenesen

megmászta a hegyet, ahol leugrott a vonatról, rá fog jönni, hogy Loch Morarnál le van zárva az út. Ha átvágott a parti úthoz, az Mallaigbe hozná... márpedig ide nem fog jönni. – Hát akkor hová megy? – Attól tartok, hogy nem túl messzire, mert nincs hová mennie. Ide egyetlen út meg a vasút vezet, láthatja. Csak idő kérdése. Nem fog sokáig a hegyek közt maradni. Ebben az időben nem. Jago fölkapta Janet táskáját. – Elkísérlek a szállodába. Murray kezet rázott velük. – Ha Murdoch megérkezik, tüstént megüzenem. Jó utat kívánok. – Azzal sarkon fordult, és visszament az irodájába. Visszasétáltak az állomásra, lehajtott fejjel baktattak az esőben. – Mi lesz Fisher hadnaggyal? – kérdezte Janet. – Valószínűleg áthelyezik az isten háta mögé, és jól letolják. – És Carverrel? – Most foltozzák össze a támaszpont kórházában. Azt látni kellett volna. Gericke tényleg alaposan elintézte. Neki persze véget ért a pályája. Nem azt mondom, hogy a végén lesittelik, de le fogják fokozni. – Éppen az állomás elé értek, amikor megszólalt egy hang. – Dr. Munro? Vörös beretben, álcázó egyenruhában, fiatal ejtőernyős szaladt át az úton. – Nahát, Lachlan? – mondta Janet. – Hát maga is ezzel a vonattal jött? Ő Lachlan MacBryne, Harry – fordult Jagóhoz. – Ő is Fhadából való.

– Csakugyan? – nyújtott neki kezet Jago. Lachlan tizennyolc éves volt, kócos, vörös hajával, szeplős arcával még fiatalabbnak látszott. – Két hét szabadságot kaptam. Épp most fejeztem be a kiképzést. Murdochnak kellene hazavinnie, de amikor érdeklődtem a kikötőben, azt mondták, még nem jött meg. – Engem is ő fog vinni – mondta Janet. – A szállodában fogom várni, majd megüzenik, ha megjön. Miért nem tart velünk? A fiú félszegen Jagóra nézett. – Gondolja, hogy ez helyénvaló lenne? – Hát persze – mondta Jago. – Szedje össze a cuccát, és jöjjön utánunk. A fiú elkezdett visszafelé szaladni az úton. Janet és Jago megálltak a szálloda előtt. Az eső hirtelen záporrá sűrűsödött. Janet fölnézett a Loch Morar túlsó oldalán meredező, ködbe borult csúcsokra. – Nem hiszem, hogy egy ilyen napon túl kellemes lenne odafönn – mondta Jago. – Enyhén szólva. Aztán fölmentek a lépcsőn a szállodába. Gericke Sitheon Mortól kissé északnyugatra járt. Mallaigbe szándékozott eljutni. Sehová máshová nem mehetett, eléggé emlékezett Skócia nyugati partjának térképére ahhoz, hogy rájöjjön erre. Semmi mást nem kellett tennie, csak menni-menni, egyenest átvágni a csúcson, aztán le a Loch Morarhoz, amit még a legrosszabb időben sem lehet eltéveszteni, aztán tovább a tenger mellett, a parti úton. Nagyon valószínűtlennek látta, hogy egy napnál tovább kitarthat, de Mallaigben hajók vannak. Akármilyen távoli is, mégis valami

esély. És jó érzés volt szabadnak lenni, ami mindent megért. Miután leugrott a vonatról, elindult fölfelé a domboldalon, majd úgy tíz perc múlva egy hegyi patakhoz ért. Annak a folyását követte, gyorsan ment, miközben két oldalról elborította a köd. Ettől valahogy biztonságban érezte magát, mintha fedezékben volna, valahogy távol a külvilágtól. Eleinte nyírfák közt járt, amelyek aztán ahogy magasabbra ért, egyre ritkultak, most derékig gázolt a rekettyésben. Időnként felriasztott a rekettyésből egy-egy szalonkát vagy lilét. Ment, ment rendületlenül, csak egy jó óra múlva állt meg, hogy egy kicsit kifújja magát. Egy kinyúló faág alatt keresett menedéket az eső elől, nem mintha ez valamit is számított volna, hiszen már csuromvizes volt az esőkabátja. Aztán újra útnak indult, kapaszkodott fölfelé keményen. Három, talán négy mérföld a tóig, aztán még meg kell másznia a hegyet, de semmi fáradtságot nem érzett. Még magával sodorta a szabadság első ujjongása. Fél óra múlva a patak egy kis tóba torkollott, ő pedig csak ment tovább a South Morar lejtőjén, a vándorkövekkel teliszórt hegyoldalon. Mindent teljesen beborított a köd, mostanára már bőrig ázott, és először vette észre, hogy fázik. Makacsul kapaszkodott tovább fölfelé, és vagy két órával azután, hogy leugrott a vonatról, átkecmergett egy nagy, ferde gránitlapon, és egy fennsíkon találta magát, nagyon hideg volt odafönn, és az arcába vágó szélről tudta, hogy fölért a csúcsra. Aztán egy hirtelen szélroham széttépte előtte a szürke ködfüggönyt. Hihetetlen látvány tárult elébe. Alatta a Loch Morar, azon túl négy-öt mérföldnyire Mallaig hegyfoka, aztán

kinn a tengeren az esőben kuporgó szigetek: Eigg, Rhum és Skye a Sleat Sound túlsó oldalán. Tőle tíztizenöt méternyire durva terméskőhalom állt, mellette ösvény kígyózott le a tó felé. A ködfüggöny visszaereszkedett a tájra, de már eleget látott. Újult erővel indult el lefelé a hegyoldalon. A Deutschland jól haladt, szántotta a hullámokat, minden zsebkendőnyi vitorlája fel volt húzva. Berger a tatfedélzetről beszédet intézett a legénységhez és az utasokhoz. – Utunk végső szakaszához értünk – mondta. Szerencsétlen dolog volt, hogy összetalálkoztunk a Mary Mastersszel, de a szerencse mégis mellettünk állt. Mihelyt tudtam, irányt változtattam, hátha a nyomunkba szegődik valaki, de ezt nem tartom valószínűnek. Egy dolog azonban abszolút fontos: jobban kell figyelnünk a fényeket az éjszakában, mint valaha. Voltak alkalmak, amikor itt hanyagságot lehetett tapasztalni. Egy pillanatra elhallgatott. Minden arc feléje fordult. Többet vártak tőle, de csak nagyon keveset adhatott. Megmarkolta a korlátot, és megpróbált önbizalmat sugározni a hangjával. – Ide figyeljenek, minden rendben lesz. Még hét-nyolc nap, annyi az egész, és akiknek családjuk van, újra üdvözölhetik őket, ezt megígérhetem. Túl messzire jöttünk ahhoz, hogy most valljunk kudarcot. – Odabólintott Sturmnak. – Oszoltassa a legénységet, Herr Sturm. Általános nyüzsgés támadt: a jobb oldali őrség visszatért a szolgálatba, a többiek pedig lementek. Berger ellenőrizte az irányt, aztán lemászott a létrán, és bement a kabinjába. Éppen egy pohár rumot töltött

magának, amikor kopogtak az ajtaján, és belépett Prager. – Iszol velem egy kortyot? – emelte fel Berger a poharát. – Nem, köszönöm – felelte Prager –, de ha maradt még, elszínék egy szivart. – Vegyél csak. Berger leült az íróasztalához, és előhúzta a Nyugati Átjáró térképét. – Jól hangzott, amit mondtál, Erich – mondta Prager. – Tényleg? – felelte Berger fáradtan. – Ez is valami. – Hol vagyunk, ha szabad kérdeznem? – Itt – bökött rá Berger a mutatóujjával a térképre. – Most már semmi mást nem kell csinálnunk, csak átkúsznunk a Külső Hebridákon, és Shetlanden, Írországtól nyugatra Norvégiába. Akkor már többékevésbé biztonságban leszünk. Aztán a partvonal mentén megyünk tovább, a Kattegatton át Kielbe. – Álomnak látszott, mikor elindultunk. Lehetetlen álomnak. – Igen, annak látszott, nem? Aztán valami megérintette, egész testén szürke hullám futott végig, mintha hideg szélroham vágott volna az arcába éjjel a fedélzeten, a vihar első előszele. A hajókonyhában Angela nővér és Lotte könyékig felgyűrték a köntösük ujját, és főzték a vacsorát. Kilökték az ajtót, majd Richter lépett be rajta, kezében egy zománcos mosdótállal. Letette az asztalra. – Sózott marhahús. A legvége és nincs valami jó szaga. Angela nővér megpiszkálta a késével. – A fele megrohadt, a többiben viszont nyüzsög az élet.

– Ne aggódjon, nővér. Biztos vagyok benne, hogy tud majd kezdeni vele valamit. Richter összenézett Lottéval, aki rámosolygott, miközben könyékig lisztesen dagasztotta a tésztát, nem volt rajta a főkötője, karcsú nyaka és kurtára nyírt haja miatt furcsán védtelennek látszott. Richter nagyon szerette volna a karjába ölelni. Aztán sietve összeszedte magát. – Tehetek még valamit? – Igen – mondta Angela nővér. – Maradt még pár szem krumpli. Meghámozhatja őket. De odakinn. Richter fölkapta a vájdlingot, amire a nővér mutatott, kiment és leguggolt a jobb oldali korlát mellé. Előszedte finn tőrét, kicsattintotta a pengéjét, aztán nekiállt krumplit hámozni. A krumpli jórészt rohadt volt, és kicsírázott, de megtette, ami tőle telt, közben halkan fütyörészett a foga között. Egy idő múlva megjelent Lotte, szemetesvödörrel a kezében. Richter gyorsan fölállt, elvette tőle a vödröt, aztán kiöntötte a hajó oldalán. Amikor visszaadta, egy pillanatra összeért a kezük, és Lotte elmosolyodott. Jelképesen odaadta a lánynak a pecsétgyűrűjét. Viselni persze nem viselhette, pillanatnyilag az ágyában dugta el a matrac sarka alá. – Minden rendben lesz, Helmut? – kérdezte Lotte. – Át fogunk jutni? – Persze hogy átjutunk. Miért kérdezed? – Berger kapitány. Volt valami a hangjában. Valami, amit nem tudok megmagyarázni. – Szamárság, csak fáradt, annyi az egész. Mind fáradtak vagyunk. Pokoli utunk volt. – Megfogta Lotte kezét. – Semmiért nem kell aggódnod. A lány elmosolyodott. – És amikor Kielbe érünk?

– Soha többé nem leszel egyedül, ezt megígérem neked. Mostantól fogva semmi nem választhat el bennünket egymástól. Soha többé. Esküszöm. – Akkor semmi más nem számít – mosolygott rá Lotte, és visszament a konyhába. Janet kinézett a kikötőre a Zsákutca hajóhídjáról. – Mikor nem vagyok itt, mindig elfelejtem, mennyit esik az eső idefönn. – A hét hét napjából ötön – felelte Jago. Bejött Jansen, mindkét kezében egy-egy kávésbögrével. – Most kaptam meg a parancsainkat, uram. Stornowaybe, kora hajnalban, mihelyt világosodni kezd. Látva Janet arckifejezését, Jago megmagyarázta neki a dolgot. – Mindig így beszél. Idézetekben. – Közismert betegség – mondta Jansen. – Műveltségnek hívják. Egy tengerjáró motoros megkerülte a mólót, aztán elindult befelé a kikötőbe. – Azt hiszem, ez a Katrina. Igen, biztos vagyok benne. – Megyek, szólok neki, hogy itt van – mondta Jansen, és kiment. Janet Jagóhoz fordult. – Hát, Harry... most valaminek vége. – Vagy a kezdete. – Ezt szeretem benned, drágám. Te vagy az utolsó nagy romantikus, márpedig ezzel a tulajdonsággal manapság ritkán találkozik az ember. Az elsötétítés ellenére meglepően sok volt a fény a mólón. Dolgozott az egyik daru, dízelmotorjának hangja tompán pufogott az éjszakában. Egy csapat

tengerész olajoshordókat rakott ki egy uszályból két nagy teherautóra. Az árnyékok közt álldogáló Gericke így legalább némi képet kapott a dolgok általános állásáról. A kikötőben egy öreg ágyúnaszád állt, háború előttinek látszott, fedélzetén néhány matróz lebzselt, a sapkájukról ítélve amerikaiak. Az ágyúnaszádon túl egy nyolc-kilencezer tonnás, egykéményű parti gőzös horgonyzott, meg egy csomó halászhajó. Aztán vagy húsz méterrel odébb, ahol a fény már halványabb volt, egy tengerjáró motoros halvány formái bontakoztak ki. Az órájára pillantott. Mindjárt kilenc óra. Azok a tengerészek nem dolgozhatnak egész éjjel. Legalábbis remélte, hogy nem, mert az adott körülmények közt pillanatnyilag nyilvánvalóan nem juthatott el a mólón ahhoz a motoroshoz. Keresnie kellett valami helyet, ahol lefekhet háromnégy órára, lehetőleg olyat, ahol tető is lesz a feje fölött, mert az eső sehogysem akart elállni. Féloldalt, orral-farral egymásnak meglehetősen összezsúfolva vagy fél tucat haditengerészeti teherautó állt. Óvatosan felderítette a terepet, de a jelek szerint a kocsik mellett nem állt őr, valószínűleg azért, mert üresek voltak. Felmászott az egyiknek a farába, kényelembe helyezte magát a platóján, és várt. Janet és Jago a vasúti szálloda bárjának egyik sarkában üldögéltek, amikor Murdoch belépett. Tengerészcsizmát és viharkabátot viselt, sárga viaszosvászon köpenyét a karjára vetette. Pompás, őseredeti alak volt, minden szem feléje fordult, amikor elment a vendégek mellett.

– Hozathatok magának egy scotchot, miszter Macleod? – állt föl az üdvözlésére Jago. – Murdoch, fiam, a barátaimnak csak Murdoch – mondta az öregember. – És igen, egy kortyocska nagyon jólesne, ha már magának megvan hozzá a befolyása, és tudna egyet szerezni. Jago a bárpulthoz lépett, Murdoch pedig előszedte a pipáját. – Nincs ellene kifogása, lányom? – Egyáltalán nincs – mondta Janet. – Most pedig meséljen nekem a szigetről. Hogy van a bácsikám? Murdoch módszeresen tömködte a pipáját a viaszosvászon dohányzacskóból. Válasz helyett kérdéssel viszonozta a kérdést. – Hol van az a Lachlan gyerek? – A szobámban. Gondoltam, legalább használja valaki az ágyat, és nagyon úgy nézett ki, mintha ráférne egy kis alvás. Jago visszajött Murdoch whiskyjével. Az öreg megemelte a poharat, és szakértő megbecsüléssel vizsgálgatta a tartalmát a fényben. – Hogy az ördögbe tudja ezt elintézni, hadnagy úr? – Ó, időnként kapnak tőlem pár üveggel, így aztán mindig tartogatnak számomra egy palackot a pult alatt. – Hogy van Carey bácsi? Még mindig nem mondta meg nekem – panaszolta Janet. – Van számára munkájuk? Hozott valami hírt? – mondta Murdoch óvatosan. – Igen. Azt hiszem, ezt lehetne mondani. – Ez az egyetlen problémája – bólogatott az öreg. – Vigyázat, ez nem az, amiben ő reménykedik. Nem lehet szó többé ellenséges hajók lerohanásáról, szablyával a kézben, ha érti, mire gondolok.

– Ettől féltem – sóhajtott fel Murdoch. – Hogy is magyarázzam meg magának... ki van éhezve a harcra. Azt hiszem, neki az az étele meg az itala. Nagy kár, hogy nem bír egy darabig nyugton maradni, egy derék asszonnyal, aki fogná a kezét. – Jean? – Nekem ez a benyomásom. – És neki is ez lenne a legjobb. – Janetnek tetszett a dolog. – Majd meglátom, mit tehetek. – Törődjön csak a maga dolgával, lányom – mondta az öreg szelíden. – Vannak dolgok, amik saját maguktól jobban alakulnak. Jago remekül mulatott, amikor látta, hogyan inti le az öreg Janetet. A lány bele is rúgott az asztal alatt. – Mikorra tervezi az indulást? – Ó, úgy hajnali kettő körül, ha ez megfelel. Addigra már szépen megjön a dagály. Ha nincs ellene kifogása, most itt hagyom. Megígértem a húgomnak, hogy nála vacsorázom. – Valamelyik belső zsebéből előszedett egy öreg alpakkaórát, és komor tekintettel megszemlélte. – Már tíz perce ott kellene lennem. Meg fog nyúzni. Iszonyúan szigorú lett, mióta tavaly meghalt a férje. – Messze van? – állt fel Jago. – El tudom vinni a dzsippel. – A főutca felső végében. Pár lépésnyire. Akkor fél kettőkor itt találkozunk. Átvágott a zsúfolt báron, Jago pedig leült. – Fantasztikus ez a vénember. Kár, hogy olyan bőkezű voltál az ifjú Lachlannal. Ott az a pompás ágy, és pocsékba megy. – Mindig híres voltam a jó cselekedeteimről.

Jago áthajolt az asztalon, és megkínálta egy cigarettával. – Ami azt illeti, nem vagyok teljesen elveszett fickó, és van egy külön megállapodásom a szállodással. – Valahogy eszembe is jutott ilyesmi. – Tudod, hogy van ez. A hazatérő tengerész, meg minden. Valahol le kell hajtania fáradt fejét. Csak egy nehézség van. Egyágyas a szoba. – És a kettő nincs meg az egyben? – Mindig gyönge voltam matekból. – Én is. Fölálltak, és kimentek a bárból az előcsarnokba. Az eső egy hirtelen szélrohamtól dörömbölni kezdett a kapun. Janet megtorpant, fél kezét a lépcsőkorlátra tette. – Pokoli lehet odakinn egy ilyen éjszaka. – Nem való se embernek, se állatnak, még egy vén kóbor kandúrnak se, ahogy a nagymamám szokta mondani – felelte Jago vidáman. – Én Gerickére gondoltam – mondta Janet, és elindult fölfelé a lépcsőn. Gericke történetesen éppen aludt, aztán szinte pánikba esve ébredt fel, amikor rájött, hogy közben jó két óra eltelt. Nem mintha ez számított volna, mert éjfél után egy óra lett, mire a tengerészek befejezték a mólón a kirakodást. A fényeket eloltották, a teherautók elhúztak. Nagyon nagy csönd lett. Valahol a távolban egy kutya ugatott. Gericke még egy negyed órát várt, meggyőződött róla, hogy senki nem jön vissza, aztán kimászott a teherautó menedékéből, és óvatosan végigment a mólón. Mindig az árnyékba húzódott, de aztán megállt, levetette tengerészcsizmáját, fehér kapitányi sapkáját, és belegyömöszölte őket az

esőkabátjába. Mormoló hangokat hallott, az ágyúnaszádon két őrségben álló matróz beszélgetett, a kormányházban cigaretta parazsa izzott fel. Továbbment, harisnyában, nesztelenül surrant el a parti gőzös meg a halászhajók mellett. A motoros az egyik kőlépcső tövében volt kikötve. Gericke átlépett a korlátján, finoman letette a csizmáját, aztán a Mauserral a kezében lement a lépcsőn. Egy tisztes méretű szalont talált, hátul egy kabint két priccsel, mindkettőt üresen, meg egy kis vécét. Elöl volt a pici konyha. Kielégítőbb hajót nem is találhatott volna. Keresett egy törülközőt, megtörölte a lábát, aztán fölment a lépcsőn, és fölvette a tengerészcsizmáját. Ezután óvatosan földerítette a kormányházat. Abban biztos volt, hogy nem halászhajón van, hanem holmi gazdag ember jachtján. Penta benzinmotor, ikercsavar, visszhangos mélységmérő, automata kormány. Az ilyen hajóknak rendszerint hét-nyolcszáz mérföld a hatósugaruk, talán több is. Minden azon múlik, mennyi üzemanyag van a tankjaiban. Megtalálta az üzemanyag mennyiségét jelző indikátort, amely szerint a tartályok teli vagy majdnem teli voltak. Most már csak egy evezőre lett volna szüksége, hogy kilopódzhasson a kikötőből, mielőtt bekapcsolná a motort. Óvatosan kilépett a fedélzetre, aztán nyomban vissza is húzódott a kormányházba, mert hangokat hallott, és léptek közeledtek a mólón. Az árnyékban maradt, várta, mikor állnak már meg, talán valamelyik halászhajónál, de valamiféle furcsa fatalizmussal máris tudta, hogy ezek bizony csak jönnek tovább. Valaki harsányan, tisztán fölnevetett a nyirkos levegőben, jellegzetes és ismerős volt a nevetése.

Gericke hitetlenkedve mosolygott, amikor Janet Munro azt mondta. – Te soha semmit nem veszel komolyan Harry? – Nem, ha tehetem, akkor soha – mondta neki Jago. – Tudod, támadt egy nagy ötletem. Murdoch válassza ki a legmélyebb helyet, amit csak innen Fhadáig talál, aztán dobja át a korláton ezt a lányt vagy nyolcvanfontnyi lánccal a bokáján. Miért ne? Aszondom, sokkal megnyugtatóbb lenne mindnyájunk számára. – Te strici – felelt Janet. – Ejnye kisasszony – mondta szemrehányóan Murdoch. – Ha nem viselkedik rendesebben, esetleg megfogadom a hadnagy tanácsát. Gericke elmosolyodott. Már eltűnt szem elől, félúton járt lefelé a lépcsőn.

Deutschland barkentin, 1944. szeptember 23. É. szélesség 53° 59', Ny. hosszúság 16° 39'. ÉNy-i 6-os, 7es szél. Eső, időnként szélrohamok. A középső őrség alatt Herr Sturm engedélyt kért, hogy megkurtíthassa a vitorlákat, mert annyi víz zúdul a fedélzetre, hogy nagyon keservessé teszi az utasok életét. Elutasítottam a kérését, most már szeretnék a lehető leggyorsabban haladni.

Tíz Jago felgyújtotta a villanyt a szalonban. Az elsötétítő függönyök rendesen le voltak eresztve. Amikor Janet is leért a háta mögött, megfordult. – nagyon csinos itt. Mellesleg, hová tegyem a holmidat? – A hátsó kabinba. Berúgta a kabin ajtaját, aztán ledobta a bőröndöt meg az orvosi táskát az egyik priccsre. Amikor visszament a szalonba, már Lachlan is jött lefelé a lépcsőn, hóna alatt vitte a zsákját, karabélyát a vállára vetette. Tüstént csúnya grimaszt vágott. – Isten engem úgy segéljen, doktornő, de én máris tengeribeteg vagyok. Ledobta a zsákját a padlóra. Janet elvette tőle a puskát, és eltüntette szem elől, belökte az egyik heverő ülése alá. – Gyűlölöm ezeket a jószágokat. Ne izguljon, Lachlan, van a táskámban néhány pirula. Adok magának pár szemet, aztán leteheti a fejét. Végig fogja aludni az egész utat. A fiú bement a hajókonyhába, Janet pedig Jagóhoz fordult. – Mindig ilyen volt, kisfiú kora óta. Akár

hiszed, akár nem, az apja egyik helybéli halászhajó kapitánya volt Fhadán. – Volt? – Úgy tűnik, a közelmúltban harc közben elesett. Altisztként szolgált Murdoch fiának a keze alatt. – Tudok róla – mondta Jago. – Mármint hogy mi történt. De Lachlan apjáról nem tudtam. Megtorpedózták őket az Északi-tengeren, nekem jutott az a kínos feladat, hogy megvigyem a hírét. Mondtam már neked: én itt csak egy szaros postás vagyok. Janet hirtelen dühbe gurult, felingerelte, hogy Jago megint szóba hozta ezt a régi, elkoptatott témát. – Az isten szerelmére, legyél már végre felnőtt, Harry. Ne sajnáld örökké magad. – Belemarkolt a pulóvere vállába. – Ha megpróbálsz ebben a hangulatban beállítani Fhadába, tüstént visszahajítalak a tengerbe. – Igenis, asszonyom. Megpróbálta megcsókolni, de Janet kisiklott a karjai közül, és a lépcső felé indult. – Ki akarok menni innen. Murdochot a kormányházban találták Jansennel. – Megpróbáltam fölvetni Mr. Macleodnak, hogy talán jó ötlet lenne, ha megvárná, amíg egy kicsit világosabb lesz – mondta a fedélzetmester. – És mit mondott erre? – Mivel gyerekkorom óta, vagy hetven éve hajózom ezeken a vizeken, megmondtam neki, hogy törődjön a saját dolgával, és menjen a fenébe – mondta Murdoch. – Szörnyűség, hogy hívő ember ilyet érezzen, de hát ez a helyzet. – Pompásan fogalmazta meg -jegyezte meg Jago.

Murdoch előszedte a pipáját. – Ha bekanalaz pár tányér jó kis skót zabpelyhet, hajnalban maga is készen fog állni, hogy elinduljon Stornowaybe. – Zabpehely? – vágott közbe Jansen. – Ezt a gabonafélét Angliában a lovaknak adják, de Skóciában ezen élnek az emberek. Ezt mellesleg dr. Samuel Johnson mondta ki először, nem én. Talán érdekelni fogja, hogy ő tényleg beutazta az országnak ezeket a részeit. – Jago hadnagy – mondta Murdoch zordan –, lenne szíves ezt az embert most leküldeni innen? Vagy én dobjam be fejjel lefelé a tengerbe? – Nem akartam megsérteni, uram – hátrált ki Jansen sietve, aztán átlépett a korláton. – Ne haragudjon – mondta Jago. – Igazából nem beszámítható. Beadtak neki valamit, mikor még nagyon kicsi volt. – No, tűnj el, Harry – taszított rajta egyet Janet. Jago is kilépett Jansen mellé a lépcső aljára, aztán eloldották a köteleket. Janet behúzta és felgöngyölítette őket, aztán csak állt, és csípőre tett kézzel figyelte őket. Jago csókot dobott neki. Janet visszaintett, aztán bement a kormányházba. Megállt Murdoch könyöke mellett, és bámult kifelé a sötétbe. – Milyen az előrejelzés? – Hármas-négyes szelek, esővel és szélrohamokkal. Könnyű köd, mint a Hebridák körül hajnal előtt általában a tengeren. – Nagy csalódás. – Ó, szóval izgalomra vágyik? Akkor várnia kell egy-két napig. – Miért mondja ezt? – nagy vihar jön.

– Úgy érti, valami igazán csúnya vihar? – fintorodott el Janet. Tudta, hogy nem szokatlan dolog, ha Fhada hetekre el van vágva a külvilágtól, de ez rendszerint csak télen következett be. – Honnan tudja? – Rá lehet jönni, a szél leheletéből, az eső csapkodásából. A dolgok szagából. – Elmosolyodott. – Vagy talán egy tengeren töltött élet végösszegéből. Janet belékarolt. – Tudom... maga egy vén felföldi misztikus. Átvehetem a kormányt? – Később. Menjen, és nézzen utána a fiúnak. Tudja, mennyire kikészíti az utazás. Janet kilépett a kormányházból, és lement a lépcsőn. Lachlan az asztalnál ült, és máris úgy nézett ki, mint valami kísértet. Janet bement a kabinba, és megkereste a beígért pirulákat. – Vegye be ezeket egy pohár vízzel, aztán feküdjön le az egyik priccsre. Majd hozok magának egy csésze teát. Átment a hajókonyhába. Lachlan egy pillanatra megállt a priccs mellett, aztán tüstént felkavarodott a gyomra. A vécé kilincse felé nyúlt. Amikor belökte az ajtót, Gericke ült az ülőkén, kezében a Mauserral. Janet a konyha válaszfalának támaszkodott, karba tette a kezét, és cigarettázott. Várta, hogy a teáskannában felforrjon a víz. Aztán hallotta, hogy megcsikordul az ajtó. Amikor mit sem sejtve hátrafordult, látta, hogy Lachlan áll az ajtónyílásban, két kezét hátul a tarkójára téve. Gericke mosolyogva kukucskált át a fiú válla fölött. – Ó, hát maga is itt van, doktornő. Janetnek hevesen zakatolt a szíve, és annyira megdöbbent, hogy szinte meg se tudott szólalni. – Maga... – suttogta.

– Attól tartok, igen. – Hátralépett, intett a Mauserrel. – No most legyen olyan kedves, jöjjön ki ide, és kötözze ennek a fiatalembernek a kezét a háta mögé. Odadobta Janetnak a kabinajtó mögött talált vékony kötélcsomót. Janet szánt szándékkal összefonta mellén a karját, a kötél a lábához hullott. – Maga nem fog engem lelőni, Nem tudott a vonaton se... most se fog. – Magának teljesen igaza van – mosolygott hűvösen Gericke. – De ez a fiú itt... ez megint más ügy. Méghozzá ejtőernyős is, így azzal is érvelhetnék, hogy elősegítem a háborús erőfeszítéseinket. No, akkor azt hiszem, először a bal térdkalácsát. Janet sietve fölkapta a kötelet. Lachlan betegebbnek látszott, mint valaha. – Sajnálom, doktornő, de a vécén volt, amikor kinyitottam az ajtót, ott ült pofátlanul. Ő lenne az a tengeralattjárós kapitány, akit Mallaigben kerestek? – Szolgálatodra – mondta Gericke. – Most pedig légy jó fiú, feküdj le szépen, és minden rendben lesz. Lachlan lefeküdt az egyik díványra, és Janet összekötözte a csuklóit. Gericke gondosan figyelte. – Meg van elégedve? – Nem rossz. Most a bokáját is. Janet tette, amit mondott neki, aztán, amikor végzett, Gericke közölte vele: – És most fölmegyünk, és meglátogatjuk a barátját, Mr. Murdoch Macleodot. Jól értettem a nevét? Janet mostanra már magához tért kezdeti megdöbbenéséből, és hűvösebben fel tudta mérni a helyzetet. Egyfajta klinikusi közönnyel vette észre, hogy érdekes módon csöppet sem fél Gerickétől.

Másfelől viszont tudatában volt annak is, hogy ha kell, ez a férfi nyilvánvalóan másodpercnyi habozás nélkül ölni képes. Gericke rámosolyodott. – Most mire gondol? Janetet zavarba ejtette ez a bizalmasság, de erőt vett magán, és megőrizte a nyugalmát. – Murdoch öreg ember. Az egyik legnagyszerűbb ember, akit csak ismerek, nem akarom, hogy baja essék. Ez szinte parancsnak hangzott. Gericke fejet is hajtott rá. – Rendben van, doktornő. Lássuk, el tudjuk-e civilizáltan intézni ezt az ügyet. Janet ment előre a lépcsőn, aztán ő nyitotta ki a kormányház ajtaját is. Murdoch a kormánynál állt, feje szinte testetlenül lebegett az iránytűtartó fényében. Gericke behajolt az ajtón, aztán elszántan felhúzta a hüvelykujjával a Mauser kakasát. – Legyen szíves pontosan azt csinálni, amit mondok magának, Mr. Macleod. Murdoch hűvösen végigmérte. – És maga kicsoda, komám? – Ő Gericke, az a tengeralattjáró-parancsnok, aki megszökött a vonatról – közölte vele Janet. – Értem – mondta Murdoch. – A hajó kéne magának, igaz? És pontosan hová szándékozik vinni? – Norvégiába, az Orkney-szigeteken át. – Meg lehet csinálni. De éppen csak hogy. És tudnia kell hozzá, mit csinál. Ez egészen más, mint azok a szardíniásdobozok, amikhez maga hozzá van szokva. – Vitorláskapitányi oklevelem van – mondta Gericke. – Az elég jó magának? Murdoch komoran bólintott. – Akárcsak a pisztolyával... ezzel is nehéz vitatkozni. És velünk mi lesz?

– Kiteszem magukat út közben. Valami szép, eldugott helyen, az egyik nagyobb sziget partján, talán Lewison. Most pedig, mivel magam is tudok térképet olvasni, lekötelezne, ha automatára állítaná a kormányt és lejönne velem. – Úgy érzi, eléggé ismeri ezeket a vizeket? – Igen. – Akkor ki vagyok én, hogy vitatkozzam magával? Rögzítette az irányt az automata kormányon, aztán kiment. A kis menetet Janet vezette a szalonba, ahol Murdoch lefeküdt a Lachlanéval szemben álló díványra, és hagyta, hogy Janet megkötözze a csuklóját és a bokáját. – Most gondolom, rajtam a sor – mondta Janet, amikor végzett. – Atyaisten, dehogyis! Nem is álmodnék ilyesmiről. Maga ahhoz túl hasznos itt, kedves doktornő mondta Gericke. – Először is főzzön egy termosz forró teát, meg készítsen pár szendvicset, aztán majd a kormányházban folytatjuk. – Folytatjuk? Mit? – kérdezte Janet gyanakodva. – Hát azt, amit a vonaton abbahagytunk, ha magának is kedve van hozzá. – Elmosolyodott. – A konyha mellesleg mindjárt a háta mögött van. A kormányházban tökéletes volt a béke. Janet hintázott a térképasztal előtt álló széken, és a kormánynál álló Gerickét figyelte. – Maga nagyon szereti ezt, ugye? – kérdezte. – Hogy fedélzet van a lábam alatt, és ugrándozik a kezemben a kormánykerék? – mosolygott a férfi. – A legnagyszerűbb dolog a világon. No, majdnem. – Maga soha nem beszél komolyan?

– Az lehetetlen. Nagyon korán rájöttem, hogy micsoda ócska dolog az élet. Nincs intelligens ember, aki komolyan vehetné. Nehéz időkön mentünk keresztül, tudja, mikor kisfiú voltam. Az apám elesett a nyugati fronton. – Katona volt? – Nem, vadászrepülő. A legjobbak egyike. Három évig kitartott. Ami hosszú idő, de nem elég hosszú. – És az édesanyja? – Meghalt a tizennyolcas spanyol influenzajárványban. Én a bátyjához kerültem, Lothar bácsihoz, Hamburgba. Szegény volt, mint a templom egere, de az egyik legkedvesebb ember, akit csak életemben ismertem. Matematikát tanított. Volt egy háza Blankenesénél az Elba mellett, minden hajót látni lehetett onnan, ami csak Hamburgban megfordult. Éjszaka órákig ültem a szobámban a nyitott ablaknál, és bámultam a tengerre kifutó teherhajók lámpáit. Elmenni valami romantikus helyre... folyton csak az járt az eszemben. És el akartam vitorlázni velük. – Ezzel kezdődött a szerelem? – És ha nagy volt a köd – folytatta Gericke – és nem lehetett látni őket, akkor is hallatszott a ködkürtjük bömbölése valahol odakinn, a dolgok peremén. – Kivett egy cigarettát Janetnek a térképasztalon heverő csomagjából. – Mikor kislány voltam, sok nyarat töltöttem a bácsikám házában Cape Codon. Ott is gyakran van köd. Éjszaka néha hallotta az ember, hogy a halászhajók szólongatták egymást messze kinn a tengeren. – Magányos hangok egy elhagyatott helyen – bólintott Gericke.

Janet körbefordult a forgószéken, és szembenézett vele. – Maga ismeri azt a helyet? – Tizenegy hajót süllyesztettem el azok mellett a partok mellett negyvenkettő március közepétől április végéig. – Apró, ironikus mosoly jelent meg az ajkán. – Megint egyszer azok a boldog, szép idők. Egyfolytában vagy öt percig át is villant az agyamon a gondolat, hogy talán mégis megnyerjük a háborút. – Amerikai hajókat? – Egy kivétellel igen. Az egy spanyol tankhajó volt, amelyik, hogy úgy mondjam, a harci cselekmények útjába került. – Értem. Szóval még a semlegesek sem voltak biztonságban maguktól. – A Tengeri Farkasok – mosolygott gúnyosan Gericke. – nem így neveztek el minket? – És maga büszke erre? – nyúlt Janet a termosz felé, főleg, hogy elfoglalja valamivel a kezét. Teát töltött a műanyag pohárba. – No, most hadd meséljek el magának valamit. Jago hadnagy odaadta nekem a vonaton a magáról készült jelentést, és én elolvastam. – Ami gondolom, szigorúan beleütközik a szabályzatba. – Az a spanyol hajó tankhajó volt, olajat szállított Bilbaóból. Az újságok annak idején nagy hűhót csaptak az ügyből, mert semleges hajó volt, aztán kiderült, hogy az amerikai hadügyminisztérium bérelte. Tudta ezt maga, amikor elsüllyesztette? – Természetesen – nézett le Gericke az iránytűre, majd egy ponttal jobbra fordította a kormányt. – Akkor miért próbált velem valami egészen mást elhitetni?

– Mert úgy gondoltam, ezt akarja hinni rólam – mosolygott derűsen Gericke. – Egy brutális hun így beszél a gonosz munkájáról. Szétlöveti géppuskával a mentőcsónakokat, persze csak miután meggyőződött róla, hogy nincsenek nők az életben maradottak között. – A fene egye meg magát, Gericke. – Ez már régen megtörtént. Janet újabb cigarettára gyújtott, aztán rákönyökölt a térképasztalra, összeráncolta a homlokát és a sötét ablaküveget bámulta. – Maga szereti a hajókat, mégis elpusztítja őket. – Természettől fogva perverz vagyok. Egyszer próbát kellene tennie velem. – Kösz, nem... és ez még mindig nem elég jó magyarázat. – Mit szeretne jobban? Valami csinos pszichológiai magyarázatot? Olyasmit, hogy minden ember megöli azt, amit szeret? Ugyan már, doktornő. Még maga a nagy Freud is azt mondta egyszer, hogy néha egy szivar egyszerűen csak egy szivar. – Ezt biztosan nem tanították nekünk az orvosi egyetemen. – Akkor tulajdonítsa egyszerűen ennek a rohadt háborúnak. – Valami vad felhang csengett ki a hangjából, ami előzőleg nem volt benne. Janet tudta, hogy egy pillanatra valaminek a szélére került, belekukkantott valamiféle sötét, titkos helyre, és gyorsan visszahúzódott. – Maga igazán nagyon jól beszél angolul – mondta félszegen. – Egy darabig Mullban éltünk. Az egy kikötőváros Anglia északi partján. – Tudom.

– A nagybátyám angolt tanított ott két évig. Azt mondják, yorkshire-i a kiejtésem. Amikor hazatértünk, egy évig megpróbálkoztam az egyetemmel. Filozófiát és matematikát hallgattam, mert Lothar bácsi ezt akarta. Nem ment a dolog, így aztán a bácsikám megengedte nekem, hogy beiratkozzam Hamburgban a finkenwärderi tengerész-altiszti iskolába. Utána egy keresztvitorlázatú vitorláson szálltam tengerre hajósinasként. – Kemény iskola. – Mint Carver barátunknak is rá kellett ma reggel jönnie. Egy darabig klippereken hajóztam. Chiléből salétromot szállítottunk, Ausztráliából gabonát, a Hornfokon át. Aztán harmadik tisztként szolgáltam egy teherhajón, hogy befejezzem a navigációs tanulmányaimat. Huszonkét éves voltam, amikor megszereztem a kapitányi oklevelet mind vitorlásra, mind gőzhajóra. – És aztán? – Nem kellettem senkinek. Csavarogtam a hamburgi utcákon. Végigjártam minden helybéli hajótulajdonost, de hiába. Nehéz idők jártak, a csúcspontján volt a nagy gazdasági válság. A Davidstrassén szoktunk találkozni egy Dávid csillaga nevű kocsmában. A tulajdonosa valamikor vitorlamester volt egy vitorláson, és hitelezett nekünk. Végül első tisztként kaptam állást egy klipperen, amelyik a nagy körúton járt: Chilébe, az Államokba, aztán át Ausztráliába, és onnan vissza haza. Mire hazaértem, minden megváltozott. – Hogyhogy? – Ezerkilencszázharminchármat írtunk. A Kriegsmarine azonos rangban átvette a kereskedelmi

hajókon szolgáló tengerésztiszteket. Rohantam Stralsundba jelentkezni. – Megtanulni, hogy kell hajókat elsüllyeszteni? – Szakma. Meg lehet belőle élni. Egy időre csönd telepedett közéjük. Fordult a szél, a tenger erősen hullámzott, a Katrina dülöngélt az örvények közt. – És a nők? – kérdezte Janet óvatosan. – Család? Nem hozta szóba őket. Soha nem volt helyük magánál a dolgok rendjében? – Tulajdonképpen nem. Nők, igen, de csak a legalapvetőbb szinten. Mindig újra rá kellett jönnöm, hogy az a szabadság, amit a parton tölt az ember, ritkán elég hosszú ahhoz, hogy tartósabb kapcsolatokat alakíthasson ki. – Tehát szigorúan csak úgy, mint az egymás mellett elhaladó hajók az éjszakában? – Találó hasonlat – vonta meg a vállát Gericke. – És aztán az életben a fontos dolgok valahogy pokoli módon mindig a legrosszabb időben történnek. Legalábbis úgy értve, hogy semmit nem lehet velük kapcsolatban csinálni. Maga nem így találja? – Megfordult, és szembenézett a lánnyal. Janet érezte, hogy valami hideg izgalom fogja el, mélyeket kell lélegeznie. Aztán egy hirtelen szélroham oldalba kapta és balra döntötte a Katrinát, amitől Janet leesett a székéről. Gericke a kormánnyal birkózott, és egyenesbe igazította a hajót. – Nincs semmi baja? – kérdezte. Janet halottfehéren és megrendülten kászálódott lábra. – Nincs, de jobb lesz, ha lemegyek, és megnézem a többieket. – Habozott, kifelé bámult a sötétségbe. – Mit gondol, tovább fog romlani?

– Azt hiszem, igen. – Átállok automata kormányzásra, és én is lejövök. – Biztonságos dolog ilyen időben erre az egyetlen micsodára hagyatkozni? – Sokkal biztonságosabb, mint hagyni, hogy maga egyedül menjen le. Janet kisurrant az ajtón és eltűnt. Gericke elkáromkodta magát, rögzítette a kormányt és utánarohant, de már elkésett. Mire a szalonban lépett, Janet már a kezében tartotta Lachlan Lee-Enfield karabélyát, kibiztosította a hüvelykujjával, hátrarántotta a závárját, töltényt tolt a töltényűrbe és hátralépett. – Felteszem, meg is van töltve? – kérdezte Gericke. – Meghiszem azt – mondta Lachlan, és küszködve megpróbált felülni. Gericke előkapta a Mausert, és fölhúzta a kakasát. – Ez azt hiszem, patthelyzet. – Ne akarja, hogy lelőjem magát, kedvesem – szólt rá Janet élesen. – Ha kell, lőni fogok, és ebből a távolságból aligha tudom elhibázni. Elszánt volt az arca, de valamiféle pánik is kiült rá, mintha tudta volna, bármi történjék is, Gericke nem fogja elhúzni a ravaszt. Hirtelen kétségbeesetten könyörgő lett a tekintete. Gericke gyöngéden elmosolyodott, és letette Mausert az asztalra. – Hát jó – mondta. – Jó mulatság volt, amíg tartott. – Aztán a tarkójára kulcsolta a kezeit. Richter a szűk tér miatt laposan a hasán feküdt, és egy viharlámpa segítségével vizsgálta a fenékvizet. A szivattyúk már két órája állandóan működtek, de még mindig egylábnyi mély víz állt a hajófenéken. Valahányszor a Deutschland átbukott egy-egy

különösebben nagy hullámon, mocskos, bűzös víz ömlött át a fején. Amikor befejezte az ellenőrzést, és fölkapaszkodott a létrán a hátsó rakodótérbe, átadta a lámpát Sturmnak. – Atyaisten, de büdös vagy – jegyezte meg a fiatal hadnagy. – Tudom – utálkozott Richter. – Olyan odalenn, mintha egy nagyon régi csatornában csúsznál-másznál. – Hogy néznek ki a dolgok? – Rosszabbak is lehetnének. – Jól van – könnyebbült meg Sturm. – Jobb lesz, ha mindjárt értesítjük az öreget. Amikor fölmentek a fedélzetre, a hajót iszonyatosan oldalba kapta a hullámverés. Berger viaszosvászon köpenyében és viharkalapjában a tatfedélzet korlátját támasztotta. – Éppen idejében, Herr Sturm – kiabált le. – Vonassa be a felső derékvitorlákat meg az előárboc derékvitorláját, és kötöztesse le őket, amilyen gyorsan csak lehet. – Igenis, uram. – És vetesse le az elővitorlát is. Berger lement a kabinjába, a legénység pedig lázas sürgés-forgásba kezdett, amikor Sturm továbbította a parancsokat. Richter a csatlószélek közé vetette magát, és elindult fölfelé. Az árboc magasa ilyen időben nem nyúlszívű embereknek való. Igaz, a fedélzeten is pont ilyen kockázatosak voltak a körülmények. Az emberek nyakig vízben állva kezelték a levonóköteleket, és az életükért csimpaszkodtak beléjük, valahányszor újra meg újra átcsapott rajtuk egy hullám. Richter éppen lefelé ereszkedett, vissza a fedélzetre, amikor megpillantotta Lottét. A lány éppen kijött a

konyhából, mindkét kezében egy-egy vödörrel, ócska viaszosvászon köpenyben és viharkalapban. Aztán még abban a pillanatban észrevette, hogy egy hatalmas hullám zúdul a fedélzet felé. Richter figyelmeztetően felkiáltott, átugrott a legközelebbi kötélre és villámgyorsan lecsúszott a fedélzetre. Ahogy a hullám hátrafelé özönlött, óriási csattanást hallott. Egy kurta pillanatra látta, amint Lottét elmosta a hullám, aztán a kavargó habok közé vetette magát a lány után. A Deutschland orra a palaszürke égre mutatott, miközben fölemelkedett a következő hullámra. Richter talpra rántotta a lányt, és észrevette, hogy még mindig a markában szorongatja az időközben teljesen kiürült két vödröt, és torka szakadtából nevet. – Kis bolond – kiáltott rá. – Hányszor mondjam még neked? – Nem hiszem, hogy valaha még egyszer száraz leszek – felelte Lotte. Megfogta a könyökét, és átsegítette a fedélzeten a konyháig. Amikor kinyitotta az ajtót, Angela nővér négykézláb állt a többlábnyi magas vízben a szanaszét úszkáló lábasok és kondérok között. Tekintetéből ítélve végül még az ő végtelen türelme is elfogyott. Richter gyorsan visszavonult, Lottére hagyva, hogy kezébe vegye a helyzet irányítását. Berger egy törülközővel megszárogatta a fejét, aztán leült az íróasztalához, kiválasztott magának egy kurta szivart és rágyújtott. Az utolsó doboz, és már csak egy tucat maradt benne. Tudatos gyönyörrel szívta be Brazília illatát, aztán a tolláért nyúlt, és bevezette az aznapi eseményeket a személyes naplójába.

...becslésem szerint körülbelül százmérföldnyire vagyunk az írországi Galway-öböltől nyugatra, és pompásan haladunk, főleg azért, mert továbbra is ragaszkodom ahhoz az elképzelésemhez, hogy rossz időben is a lehető legtöbb vásznat huzatom föl. Ennek persze az a sajnálatos következménye, hogy nagy mennyiségű vizet veszünk föl, ami mind a legénység, mind az utasok számára erősen megnehezíti az életet. A tetőablakok megint betörtek, szüntelen zúdul be a szalonba a víz. Az apácák folyton eláznak, és kényelmetlen az életük. Ilyen időben szüntelenül imádkoznak, bár azt soha nem tudtam eldönteni, azért könyörögnek-e a jóistenhez, hogy vigye őket az égbe, vagy hogy mentse meg őket az üdvösség számára... Kopogtak az ajtón, aztán belépett Richter. Berger letette a tollat. – no, milyen odalenn, Helmut? – Büdös, de ép, kapitány úr. Két óráig működtettük a szivattyúkat, mielőtt lementem, és még mindig harminc centiméteres a víz, de ha figyelembe vesszük ezt az időt, meg hogy mennyi víz ömlött a hajóba, szerintem ez nem látszik túl rossznak. – Sőt jó – mondta Berger. – Nagyon jó. Az az érzésem, hogy mostantól fogva egész úton rossz időnk lesz. Megnyugtató tudat, hogy a dolgok most se rosszabbak a vízvonal alatt, mint ezelőtt. A tolláért nyúlt, és Richter még ki sem ment a kabinból, amikor máris tovább írt. Valamivel fél kilenc után járt az idő, amikor a Katrina befelé fordult Fhada irányába. Gericke hátrakötött kézzel ült a térképasztalnál a forgószéken,

és érdeklődve bámult kifelé a távolban kucorgó zöldesszürke púpra, amely fölött zuhogott az eső. Nézte a mészkővel bepötyögtetett sziklaszirteket, meg a nagy felhőkben köröző madarakat, a kormoránokat, atkákat és sirályokat. – Szóval ez Fhada? A kormánykeréknél álló Murdoch bólintott. – Azt mondják, egy ősi gael szóból származik a neve. Fuldeldhnak hívták. Ez olyan szigetet jelent, amely elválik a többi szigetektől. – Érdekes. – Gericke mély lélegzetet vett. – Szeretem a szigeteket. Ezerkilencszáznegyvenegy áprilisában őrjáraton voltam az Égei-tengeren, aztán levert a lábamról valami láz. Korfu szigetén lábadoztam. Csodálatos hely. Április volt. Életemben nem láttam még olyan gyönyörű vadvirágokat. Na és a pillangók... – Bármilyen is Fhada, az biztos, hogy nem ilyen, kedvesem – jött be az ajtón Janet egy bögre teával. – Azt hiszem, maga alighanem jobb szeretné meginni a teáját – mondta Murdochnak. – Álljon át automata kormányzásra, én meg majd szemmel tartom itt a dolgokat, és közben megitatom a Kriegsmarine büszkeségét. Murdoch habozott, aztán rögzítette pozíciójában a kormányszerkezetet. – Tíz percet kap, többet nem – mondta, és kiment. – Úgy tűnik, feltételezése szerint maga kettesben akar maradni velem – jegyezte meg Gericke. – Milyen romantikus. – Ennél mi sem állhatna távolabb az igazságtól – mondta Janet. – Egyszerűen azt akartam, hogy üljön le

tíz percre, és igyon valami meleget. Öreg ember, ha nem vette volna észre. – Előbújik magából az orvos. Ez gyakran szokott előfordulni? – Fhadán nem, higgye el. Ez itt egészséges népség. – Kikapcsolta az automatát, és maga vette a kezébe a kormányt. – Maga szereti ezt a helyet – mondta Gericke. – Van valami furcsa vonzereje. Olyan itt, mintha a külvilág megszűnne létezni, ami gyakran elő is fordul. Itt Fhadán hencegnek azzal, hogy már áprilistól az idő kétharmad részében négytől hetes erősségű szelek fújnak. Szeptembertől fogva aztán bármi előfordulhat. Mesélnek egy történetet: egyszer átküldték Skóciából egy rendőrt, hogy kísérjen át egy helybéli fickót, akinek hathetes börtönbüntetést kellett letöltenie a stirlingi fegyházban. – És mi történt? – Olyan rossz lett az idő, hogy mire a hajója ki tudott futni, a büntetés már letelt. – nos... akkor esetleg hosszabb tartózkodásra számíthatok? – Azzal is dicsekszenek, hogy itt van az egész nyugati part leggonoszabb zátonya. A Washingtonzátony. Ezért állították fel itt az első mentőcsónakállomást ezernyolcszáznyolcvankettőben. Jelenleg Murdoch a kormányosa. – Nem öreg egy kicsit ehhez a munkához? – Harmincnyolcban átadta a fiának. Akkor állt vissza a hámba, mikor Donaldot harmincnyolcban behívták a haditengerészethez. Carey bácsi azt mondja róla, hogy egy zseni. Egyike a legnagyobb

kormányosoknak a Mentőcsónak Intézet egész történetében. – Értem. És hogy élnek itt az emberek? – Kisbérlők. Birkát tartanak, néhány marhát. Halásznak. A lakosság most nagyon kicsiny. Csupa nő, gyerek, öregember. A többiek mind odavannak, a legtöbben kereskedelmi hajókon szolgálnak. Miközben közelebb húztak a szigethez, csak négy halászhajóval találkoztak a tengeren, amelyek éppen kifutottak Fhadából. Janet feléjük intett. – Csupa öregember – mondta Gericke. – Meg kamaszfiúk. Hamarosan nem is marad senki más, ha még sokáig tart ez az átkozott háború. Amint befelé húztak a kikötőbe, Gericke észrevett egy apró termetű, barna bőrű férfit, aki a felső móló szélén álldogált, fél szemén fekete kötéssel, viharkabátban, ócska tengerészcsizmában. Janet könnyedén a vállára tette a kezét. – Ő pedig – mondta –, akár hiszi, akár nem, a nagybátyám, Carey Reeve, az Egyesült Államok Haditengerészetének ellentengernagya, aki még nem vonult teljesen nyugalomba.

Deutschland barkentin, 1944. szeptember 23. Újabb bejegyzés. Angela nővér és Herr Prager megjelentek nálam. Közölték, hogy a legénység és az utasok végsőkig elcsigázottak, mert nem kaphatnak meleg ételt és italt, mivel a jelenlegi időjárási körülmények közt egyszerűen lehetetlen égve tartani a tüzet a hajókonyhában. Angela nővér kijelentette, én pedig kénytelen voltam elismerni, hogy helyzeténél fogva az én kabinom a legszárazabb hely az egész hajón. Aztán valósággal rákényszerített, engedjem meg, hogy a kabinomban főzzenek egy hordozható olaj tűzhelyen. A mai napon 225 mérföldet tettünk meg.

Tizenegy A kis dolgozószobában, ahol Gericke még mindig hátrakötözött kézzel ült, nagy csönd volt. Murdoch hátradőlt az ablakfülke ülőkéjén, és a pipáját tömködte. – Ez a ház egészen impozáns – kezdte Gericke. – Kié? – Mrs. Sinclairé. Övé az egész sziget. Mi úgy hívjuk errefelé, hogy a laird, a földbirtokos. Amellett ő a bailie... a békebíró. És ő a halottkém és a kikötőmester is. – Figyelemre méltó asszony lehet. – Majd meglátja hamarosan. Bizonyos értelemben ő a felelős magáért. Ő itt a törvény, egyedül, más képviselője nincs. A férje a maga szakmájában dolgozott. Elsüllyedt a Prince of Walesszel, a Csendesóceánon. Ez még harminckilencben lehetett. – Értem – mondta Gericke. – Gondolom, nem leszek túlságosan népszerű errefelé.

– Mi nem vagyunk vademberek, parancsnok. Ezt verje ki a fejéből. Az elmúlt két hét során nyolc bajtársát temettük el, egy U-Bootról sodródtak partra, amit ebben a térségben süllyesztettek el szeptember kilencedikén. Magam végeztem el a temetési szertartásukat, és a szigetről szinte mindenki megjelent rajtuk. Egy pillanatra csönd lett. Gericke ez egyszer kivételesen nem talált szavakat. – Köszönöm – mondta végül. – Az ő nevükben. Köszönöm magának, uram. Nyílt az ajtó, és Reeve lépett be rajta. Még mindig a viharkabátját viselte, és esőcseppek csurogtak végig az arcán. – Az előbb fölvettem a kapcsolatot Murray kapitánnyal Mallaigben. Ragaszkodik hozzá, hogy semmi körülmények közt ne próbáljuk meg bármi mással visszavinni Skóciába, csak hadihajóval. Jago hadnagy a jelek szerint úton van Stornowaybe. Rádióutasítást fog kapni, hogy valamikor holnap jöjjön el ide magáért. – Tehát még egy napnyi kegyelem, mielőtt végképp bezárul az ajtó. – Most pedig Mrs. Sinclair szeretne beszélni magával – mondta Reeve. Biccentett Murdochnak, aki elindult kifelé. Gericke követte, az ellentengernagy ment leghátul. Végighaladtak egy folyosón, aztán átvágtak egy kőkockákkal kirakott nagy előcsarnokon, majd megálltak egy zöld posztóval bevont ajtó előtt. Reeve kinyitotta, aztán intett Gerickének, hogy lépjen be. Kellemes szoba volt. Két falát a padlótól a plafonig könyvespolcok borították, a franciaablakokon ki lehetett látni a kertre. Janet és Jean a kandallóban lobogó tűz előtt álltak.

A zajra tüstént mindketten megfordultak. Gericke megállt, és szertartásos főhajtással üdvözölte őket. – Hölgyeim! – Paul Gericke korvettkapitány – mondta Reeve. – Mrs. Sinclair. Csinos asszony volt, shetlandi pulóverében, lapos sarkú cipőjében, és skót szoknyájában. Gericke úgy vélte, biztosan saját klánjának a mintázatát viseli. Haját kék bársonymasnival kötötte hátra, nyugodtan végigmérte Gerickét, és hivatalos volt a hangja. – Nem tudom, Reeve ellentengernagy elmondta-e önnek, parancsnok, de én vagyok itt a bailie, a békebíró, és én vagyok felelős önért a törvény előtt. – Ezt tisztázták előttem, asszonyom. – A szigeten nem állomásozik rendőrség, de az őrszoba még megvan régebbről, és ebből az alkalomból fel kell használnom a fogdáját. – Megértem. – Oda lesz bezárva, amíg holnap megérkezik Jago hadnagy, és őrizetbe veszi. És természetesen addig is őrizet alatt lesz. Tulajdonképpen többet nem volt mit mondani. Janet odament az ablakhoz, és kinézett rajta. Reeve megérintette Gericke karját. – Menjünk. Murdoch meg én majd lekísérjük. Gericke habozott, Janet felé pillantott. A lány nem fordult hátra. Gericke újra fejet hajtott, aztán szó nélkül sarkon fordult és kiment Reeve-vel és Murdochkal a nyomában. Becsukódott mögöttük az ajtó. – Az isten verjen meg Paul Gericke – suttogta Janet, miközben továbbra is kifelé bámult az esőbe. – Bárcsak soha ne láttalak volna.

Hármasban mentek lefelé a macskaköves főutcán, kétoldalt közrefogva Gerickét. A zuhogó eső miatt az emberek többnyire a házaikban maradtak, de itt-ott egyegy asszony kiállt a lépcsőre, és kíváncsian figyelt, két kisfiú pedig a nyomukba eredt, amíg Murdoch el nem kergette őket. A régi rendőrőrszoba az utca végében állt, és a kikötőre nézett. Tömör gránitból épült, mint Mary's Town minden háza, csak az ablakán lévő rácsok különböztették meg a többi épületektől. Reeve megpróbálta kinyitni a vasveretes tölgyfa kaput, de az nem engedett. Murdoch rugdosni kezdte a csizmája sarkával. – Lachlan, te alszol? Hallották, amint odabenn visszahúzzák a súlyos reteszeket, aztán Lachlan MacBryne kukucskált ki a kapun. Nem az ejtőernyőszubbonyát viselte, de egyenruhában volt, és csak a legfelső inggombját gombolta ki a nyaká Amikor a válság beállt, annyira váratlanul jött, hogy azt se tudta, mi történt vele, amikor lerepült a priccséről, és végiggurult a kabin padlóján. Végül az íróasztalban tudott megkapaszkodni. Miközben megpróbált feltápászkodni, a padló egyre tovább dőlt. – Atyaisten, süllyedünk! – mondta hangosan. – Aztán a dőlés megszűnt. Az ajtóhoz kecmergett, kinyitotta és kiment. Az égen folyamatosan szikrázó villámok hihetetlen látványt világítottak meg előtte. A Deutschland a végsőkig szorult helyzetbe került, szinte az oldalán feküdt, szél alatti korlátja a víz alá merült, alsó vitorlarúdjai belelógtak a habzó tengerbe.

Richter és Sturm a kormánnyal birkóztak, miközben a legénység néhány tagja teljes pánikban csúszottmászott a lejtős fedélzeten. – Süllyedünk! Süllyedünk! – kiáltotta az egyik matróz. Berger úgy állon vágta, hogy elterült a hátán, mint a gyalogbéka. – Fordítsátok a szélbe, az Isten szerelmére! Fordítsátok a szélbe! – kiáltotta Berger. Mikor Richter és Sturm megp- Gondoltam, egy idő múlva hideg lesz itt. – Csupa kincs, valóban – csapta össze Gericke a sarkát. – Uraim: nagyon köszönöm. Reeve akarata ellenére elmosolyodott, aztán otthagyták Gerickét, és visszamentek az irodába. Gericke a rácsos ablakhoz lépett, kinézett a kikötőre, aztán leült az ágy szélére, letekerte az üveg kupakját, amit Murdochtól kapott, és megkóstolta a tartalmát. Égetett, mint a pokol, aztán szinte felrobbant a gyomrában, kapkodva kellett szednie a levegőt. – Mindenható Isten! – mondta, aztán megmerevedett, mert lépteket hallott a folyosóról. A rácsajtó túlsó oldalán Lachlan állt, karabéllyal a vállán. Aztán félszegen leemelte a szíját a válláról, és két kézzel, könnyedén tartva a fegyvert, csak bámult meredten Gerickére. Gericke lassan felállt, megfeszültek az izmai, majd könnyedén elővette a Reeve-től kapott cigarettáscsomagot, és a szájába dugott egy cigarettát. – Dohányzik? – kérdezte. A rácshoz lépett és odakínálta a csomagot. A fiú megrázta a fejét. Amikor megszólalt, rekedt volt a hangja. – Az a Mauser csőre volt töltve. Én magam ürítettem ki. Láttam.

– Így igaz. – Lelőhette volna Miss Munrót. Miért nem lőtte le? – Le tudtam volna lőni? – kérdezte Gericke szelíden. – Gondolja? A fiú fölsóhajtott, hirtelen elengedte magát, és letette a karabély agyát a földre. – Nem, nem hiszem, hogy le tudta volna. – Elindult, aztán megállt. – Nemsokára főzök egy csésze teát. Kérne maga is egyet? – Azt hiszem, semminek nem örülnék jobban. – Azt hittem, hogy le tudom lőni magát – mondta nagyon lassan Lachlan. – Kispekuláltam az egészet, az apám miatt, de amikor rá került volna a sor, nem tudtam megtenni. – Tudom – mondta Gericke. A léptek elhaltak a folyosón. Gericke nagyon óvatosan ült vissza az ágyra, és amikor gyufát gyújtott, hogy rágyújtson a cigarettájára, remegett a keze. A Zsákutca ötmérföldnyire járt a Skye szigetén fekvő Idrigill Pointtól délre, erős viharban. A kormánynál Petersen állt, Jago pedig a térképasztalnál ült, és ellenőrizte az útirányt. Amikor a háta mögött kinyílt az ajtó, hátrafordult, remélve, hogy kávét hoznak, de kávé helyett csak Jansen állt az ajtóban. Furcsán csillogott a szeme, és egy táviratot tartott a kezében. – Azt hiszem, ezt különösen érdekesnek fogja találni, hadnagy úr. – Távirat? Mallaigből? Jesszusom, hiszen alig egy órája indultunk el arról az átkozott helyről. Olvassa fel. – Ahogy a hadnagy úr parancsolja. – Jansen élvezte a helyzetet. – Gericke korvettkapitány potyautasként fellopódzott a Katrinára. Most Fhadán van. Kérem,

holnap, úton visszafelé Stornowayből, fusson be oda, és vegye őrizetbe. Jago hitetlenkedve bámult rá, aztán kikapta a kezéből a táviratot, és maga is elolvasta. – Ez lehetetlen! – Attól tartok, igaznak kell lennie, uram. Az üzenetet maga Murray kapitány küldte. – Rendben van. Ha bokros elfoglaltságai között szakítani tud rá egy pillanatot, táviratozzon Mallaigbe, hogy vettük és megértettük az üzenetet. Ha az idő engedi, holnap hajnalban indulok Stornowayből, és déltájban be kell érnem Fhadába. Most pedig legyen szíves, és menjen innen a fenébe. Jansen széles vigyorral kiment, Jago pedig fölkapott egy ceruzát a térképasztalról, és dühösen kettétörte. Janet újabb fahasábot dobott a tűzre, helyre igazgatta a hosszú réz piszkavassal, aztán leült és várt. Nagybátyja az ablaknál állt, és a levelet olvasta, amelyet hozott neki. – Ez azt mondja itt, hogy személyesen beszélt veled. – Így igaz. A Guy's Hospital udvarán, a vezérkari kocsijának a farában. – Amikor erre nem kapott tüstént választ, hirtelen elfogta a türelmetlenség. – Munkát ajánl neked, Carey bácsi. Maga a főparancsnok. Alkalmat, hogy visszakerülhess a dolgok közé. Hát nem ezt akartad? – Ellátási és Személyzeti Koordináció, igazgatóhelyettes – mondta Reeve keserűen, és összegyűrte a markában a levelet. – Az isten szerelmére, mit akarsz? Vért?

Nyílt az ajtó, és belépett Jean. Ezüsttálcán hozta be a teához való holmikat. – Családi veszekedés? – kérdezte vidáman. – Vagy akárki beleszólhat? – Mutasd meg neki! – parancsolt rá a bácsikájára Janet. – Gyerünk... Mutasd meg neki! Neki is éppúgy joga van tudni, mint bárkinek. Jean letette a tálcát a kandalló melletti kis rézasztalkára, aztán odament Reeve-hez, kikapta a levelet a markából, kisimította és elolvasta. – De hát ez csodálatos, Carey! – Arcon csókolta. – Annyira örülök neki. – Atyaisten, jóasszony, te is pont olyan rémes vagy, mint ő. Ez íróasztalmunka, hát nem érted? Megdicsőült hivatalnokot akar faragni belőlem, aki egész nap papírokat írogat alá. Jean a kandalló felé kezdte húzni, de Janet csak a fejét rázta. – Te meg Harry Jago. Alig várjátok, hogy visszatérhessetek a dicső harcba. Inkább a halál, mint az unalom. – nektek inkább ünnepelnetek kellene, nem pedig veszekednetek – mondta Jean. – Csodálatos vacsorát készíttettem nektek ma estére. Vadpástétom, nyúlragu, és van még négy üveg abból a különleges pezsgőből, amit Colin eldugott a pincében. – Ne haragudj, Jean, sajnálom – mondta Janet. – És nagyon köszönöm. Csodálatosnak hangzik, örülök, hogy eljöhetek. Reeve a kandalló előtt állt, és a pipáját tömködte. – Tudjátok, ez a Gericke érdekel engem. Az embernek ritkán van alkalma szemtől szemben találkozni egy legendával. – Tényleg annyira különleges fickó? – kérdezte Jean.

– Haditengerészeti körökben minden bizonnyal. Valószínűleg a legsikeresebb tengeralattjáróparancsnoka ennek a háborúnak, mindkét oldalon. Vigyázzatok, ez persze nem a nyilvánosságnak szóló információ. De figyelemre méltó ember, az nem kétséges. – Az isten szerelmére, te kinek az oldalán állsz? – kérdezte Janet türelmetlenül. – Ó, ne érts félre. Ez csak a profi tisztelete a másik profi iránt, semmi több. Ne felejtsétek el, az a Falmouth elleni támadás nem volt akármi. Szeretném tudni, hogy csinálta. – Akkor hívd meg vacsorára. Miért ne? Négyesben vacsorázni, az a civilizált dolog, nem? Akkor aztán beszélgethettek a háborúról, szívetek gyönyörűségére. – Maró gúny csendült ki a hangjából, és némi harag. Reeve összeráncolta a homlokát, szájára fagyott egy apró mosoly. – Nem is rossz ötlet. – Te biztosan tréfálsz. – De miért ne? – fordult Reeve Jeanhez. – Van ellene kifogásod? Jean habozott egy kicsit. – Nem vagyok benne biztos, Carey. Ha tegnap kérted volna ezt tőlem, azt hittem volna, megőrültél. De most... – Elfintorodott. Ellenség... akit gyűlölnöm kellene... mégis tetszik nekem. Ő is ember. – Jöhet vagy nem jöhet? – sürgette Reeve türelmetlenül. – Neked kell eldöntened. Utóvégre te vagy itt a polgári hatóság. – Azt javaslod, hogy becsületszóra engedjük ma estére szabadon?

– Ó, azt nem, az nagyon ómódi. Természetesen Lachlan őrizete mellett. Ő majd vigyáz rá a karabélyával. – Miért? – kérdezte Janet. – Miért csinálod ezt? – Miért ne? A változatosság kedvéért. Legalább első kézből hallok valamit róla, hogy is megy a háború. – Fölcsillant valami a szemében, annak a vad és kiszámíthatatlan Carey Reeve-nek egy szikrája, akit Janet is jól ismert, és akiben csöppet sem bízott. – Különben is, azt hiszem, meglehetősen szórakoztató este lesz. Az ágyán heverő Gericke meglepve hallotta az irodából azt a jellegzetes nevetést. Amikor meghallotta Janet lépteit a folyosón, talpra szökkent. A lány már ott állt a rácsajtó túlsó oldalán. – Olyan gyakran láttam ezt a jelenetet a moziban, hogy kívülről tudom a szöveget. Jól bánnak magával? – Nincs semmi panaszom. Minek köszönhetem ezt a megtisztelő látogatást? – Meghívást hozok vacsorára, Jean Sinclairtől. Janet háta mögött most megjelent a kissé megrökönyödött Lachlan is. – Ez valami tréfa? – vetette fel Gericke. – Fél nyolc-nyolcra. Mivel nincs fekete nyakkendője, megteszi az egyenruha is. Lachlan fogja fölkísérni a házhoz... és kérem, ne próbálkozzék semmi marhasággal, mert ha kell, Lachlan le fogja lőni. Gericke kissé meghajolt. – Hogy utasíthatnék vissza egy ilyen elbűvölő meghívást? – Tudom. A Kriegsmarine becsülete forog kockán. – Janet fürgén elvonult, a fiú pedig tátott szájjal bámult Gerickére. Gericke elmosolyodott. – Ne viaskodjon

ellene, Lachlan. Csak ússzon az árral, mint én. Visszafeküdt az ágyra, és a feje alá tette a kezét. Berger kabinjában nagy volt a zűrzavar. Az olajtűzhely a sarokba került egy kis szekrénykére, az íróasztalát letakarították, és most mindenféle fazekak álltak rajta. Käthe, Else és Brigitte nővérek nagy üggyel-bajjal szolgálták föl az ételt a legénység néhány tagjának. Odakinn orkán üvöltött, és a padló megmegdőlt a lábuk alatt, ahogy a Deutschland újra meg újra megbillent az erős hullámzásban. A kapitány a sarokba húzódott, hogy ne legyen láb alatt, egyik kezében egy poharat, a másikban egy üveg rumot tartott. Épp az előbb jött be a tatfedélzetről, csontig átfázva. Viaszosvászon köpenyéről ömlött a víz. – Nem enne valamit, Herr Kapitän? – pillantott feléje Käthe nővér. Berger megrázta a fejét. – Nincs rá időm, nővér. Dolgom van. Van valami problémájuk? – Az emberek akkor jöhetnek, amikor tudnak. Egyszerre hárman-négyen. Itt legalább égve tudjuk tartani a főzőt. – Azaz, folyamatosan meleg ételt osztanak? Nagyon hálás vagyok maguknak, hölgyeim. Mindnyájan azok vagyunk, higgyék el – hörpintette ki a poharát Berger. – Jobb lesz, ha visszamegyek. Kinyitotta az ajtót, kiment, aztán küszködve csukta be újra a dühöngő szélben. A Deutschland teljes vitorlázattal vágott magának utat a hatalmas hullámok közt, és valahányszor megbillent, átzúdult a víz a korlátain. Ketten birkóztak a kormánnyal, és a rakodónyílásokat időnként derékig érő, örvénylő víz

borította el. A lejáró lépcsőjéhez menve vízáradat kísérte, amikor belépett. Aztán becsukta maga mögött az ajtót, és lement. A szalon padlóján harminccentis víz örvénylett. A betört tetőablakokat bedeszkázták, a mennyezeten kampón két viharlámpás lóbálódzott. Angela nővér délutáni „rendelésén” a legénység négy tagja várt a sorára. Az asztalon éppen a Sporer nevű villanyszerelő matróz feküdt, bal karján könyékig felgyűrt ingben. Teli volt a csuklója csúnya tengervízkiütésekkel. Angela nővér ott állt mellette, köntöse alját az övébe tűzve. Lotte a műszertálcát tartotta vele szemben, meg egy kis hánytálat. Richter az asztal végénél állt. – Mi folyik itt? – érdeklődött Berger. – Olyan csúnyán elfertőződött, hogy szinte megbénult tőle a karja – nyúlt Angela nővér a szike felé. – Szorítsa össze a fogát, Karl, legyen bátor fiú. Olyan gyorsan megcsinálom, ahogy csak tudom. Az alig tizennyolc éves Sporer halálra volt rémülve, arca izzadságban úszott. Angela nővér odabólintott Richternek, aki lefogta a fiú két vállát. A Deutschland ekkor egy hirtelen szélrohamtól megtántorodott, és a kabin egyik oldalától a másikig végigzúdult egy kisebb hullám. Az egyik matróz elveszítette az egyensúlyát, és négykézláb elterült a vízben, de Angela nővér megkapaszkodott az asztalban, majd előrehajolt, és munkához látott. Egymás után nyitotta fel a szikéjével a fekélyeket. A levegőt azonnal átjárta a bűz, amint kiszökött belőlük a genny. A fiú felkiáltott, és bár Richter teljes súlyával lenyomta, összerándult – aztán elájult. Mivel most már nem kellett szelíden bánnia vele, Angela nővér hihetetlen gyorsasággal dolgozhatott.

Lotte szó nélkül adogatta a kezébe egyik műszert a másik után. Amikor elkezdte bekötözni a felnyitott, nedvező fekélyeket, Berger megkérdezte tőle: – Sokan szenvednek már ilyesmiben a legénységből? – Körülbelül a felük. Amikor sarkon fordult, észrevette, hogy Richter figyeli. – Hosszú ez az út, Herr Kapitän. – Annak látszik – bólintott Berger fáradtan. Pár perc híján fél nyolc múlt, és már erősen bealkonyodott, amikor Gericke és Lachlan befordultak a Fhada House széles kapuján, és végigbaktattak a kavicsos kocsifelhajtón. Fölmentek a lépcsőn, aztán a német megrántotta a régimódi láncos csengő fogantyúját. Léptek közeledtek, aztán egy kellemes kinézetű, hatvan körüli asszony nyitott nekik ajtót. Ősz haját kontyba tűzte hátul, fekete szaténruhát és keményített fehér kötényt viselt. Mosolygott, és nyoma sem látszott rajta meglepetésnek. – Lenne szíves bejönni, uram? – Köszönöm – lépett be Gericke az előcsarnokba. Lachlan szorosan a nyomában maradt, két kézzel készenlétben tartva a Lee-Enfieldet. – Hadd veszem el a köpenyét, uram. – Eltűnt egy kis ruhatárban, aztán egy pillanat múlva már vissza is jött. – A többiek a szalonban vannak. Erre jöjjön, kérem. – Aztán megállt, kezét a kilincsre téve. – Kit is jelenthetek, uram? Gericke egyre inkább úgy érezte, hogy az egész csak egy különleges lidércálom. – Paul Gericke korvettkapitány – mondta. – Meghívásra jöttem – tette hozzá komoran.

– Ó, igen, uram. – Kinyitotta az ajtót és bevezette. – Gericke korvettkapitány, asszonyom. – Köszönöm, Mary. Jean Sinclair, Reeve és Janet a kandalló előtt álltak, és sherryt iszogattak, Rory elnyúlt a szőnyegen. Jean kezet nyújtott neki. – Nagyon örülök, hogy el tudott jönni, parancsnok. – Reeve-hez fordult. – Töltsél Gericke parancsnoknak egy pohár italt, Carey. Lachlan az ajtó mellé állt. – Jó estét, Lachlan – üdvözölte a háziasszony. – Hogy van édesanyád? – Köszönöm, jól, Mrs. Sinclair. – Mondd majd meg neki, hogy érdeklődtem utána. Gericke néhány pillanat múlva, kissé zavartan azon kapta magát, hogy a kandalló előtt áll, és egyik kezében egy pohár kitűnő sherry van, a másikban égő cigaretta. – Remélem, a lehetőségekhez képest kényelmesen helyezték el odalenn – mondta Jean. Ám ezt a megjegyzést aligha lehetett komolyan venni, mert az asszony szemében alig visszafojtott nevetés csillant fel. – Én inkább megfelelőnek nevezném a rendőrőrszobájukat, mint kényelmesnek – válaszolta Gericke csendesen. Reeve-ből kitört a nevetés. – Ez tetszik nekem. – Karon fogta Gerickét. – Hagyjuk, hadd kotkodácsoljanak a lányok, most jöjjön, és meséljen nekem Falmouth-ről. – Átmentek az ablakhoz, és összedugták a fejüket. – Jóképű férfi, nem? – mondta Jean. – Melyik? – kérdezte Janet. – Elértettem a célzást – mosolygott az idősebb asszony –, de te is tudod, melyikről beszélek. – Egyetlen férfira sem hasonlít, akit valaha ismertem – bólintott Janet. – Van benne valami, valami

olyasmi, amit nem tudok meghatározni. Tudod, Jean, én mindig túlságosan el voltam foglalva ahhoz, hogy férfiakkal foglalkozzam. Mármint bármiféle mélyebb kapcsolathoz. Előbb az orvosi egyetem, aztán a háború. Főleg munka és alvás, néha egy-egy futó viszony, amikor szükségét éreztem. – És Gericke? – Egy icipicit félek tőle. – Tudom, mire gondolsz. – Főleg a szemében van valami – mondta Janet. – Vagy nincs benne semmi, nem vetted észre? Semmi nem látszik benne, mert semmit nem árul el. Olyan férfinak látszik, akitől távol áll az élet, az az állandó fanyar kis mosolya talán csak annak a jele, hogy az egész életet meglehetősen morbid kis tréfának tartja. Ragyogó tiszt, és zseniális tengerész, ezt a teljesítményei meg a kitüntetései bizonyítják. És mint minden ilyen férfi, teljesen kiszámíthatatlan. Számára egyetlen szabály sem érvényes, amit csak valaha hoztak. Odakinn megkondult a gong, és az ajtónyílásban megjelent Mary. – A vacsora tálalva van, asszonyom. Jean fölállt. – Mehetünk, uraim? Belekarolt Reeve-be, és elindult. Janet és Gericke követték őket, a menetet Lachlan zárta le. A főúri méretű ebédlőben feltálalt vacsora mindazt felvonultatta, amit Jean ígért. A terem egyik végében a zenészek karzata húzódott, a másikban akkora kandalló állt, amekkorát Gericke még soha nem látott, nyitott tűzterében három hatalmas fatönk égett, mellette két megtépett hadilobogó csüngött.

A helyiség kőfalait kitömött állatfejek ékesítették. Volt köztük leopárdtól Thompson-gazelláig minden az égadta világon a trófeák közül, alatta egy pompás középkori páncélöltöny, alabárdok, pajzsok, keresztbe rakott skót kardok és a legkülönfélébb muskéták. – Fantasztikus – mondta Gericke. – Roppant figyelemre méltó a háza, Mrs. Sinclair. – Tudjuk – mondta Janet. – A hatos díszlet a MetroGoldwyn-Mayernél. Már semmi másra nincs szükségünk, csak Errol Flynnre, amint karddal a kezében, skót szoknyában leugrik arról a karzatról. Jean Sinclair kuncogni kezdett. – Tulajdonképpen Janet nem is jár messze az igazságtól, parancsnok. Ez a ház igazából iszonyú csalás: viktoriánus gótika az egész. Ezért egyik ősöm, bizonyos Fergus Sinclair a felelős. – A trófeák is az ő idejéből származnak? – kérdezte Gericke. – nem, ezek a nagyapám trófeái. Végigvadászta a világot. Azok közé az emberek közé tartozott, akik inkább bármit lelőnek, mintsem hogy semmit ne lőjenek. A vadászévadban ragaszkodott hozzá, hogy magával vigyen a szarvasvadászatokra, pedig még egész kicsi voltam. Szép kis élmény volt. – Nos, azt lefogadom – mondta Janet. – Ó, igen. Sok mindent megtanultam. Hogy soha nem szabad sietni. Hogy soha nem szabad szél felől cserkészni, még ha ezer láb magasan van is az ember, és hogy ha a cél a lejtőn lefelé van, mindig alája kell lőni. – Nagyon érdekes – mondta Gericke. – Ezt meg kell jegyeznem.

– Ide-oda kell oldalazni, amikor ráhajt az ember – mondta Reeve. Már a harmadik palack pezsgőt bontotta fel, a dugóval bajlódott, rossz karját az asztal széléhez támasztva, némi agresszivitás lopódzott a hangjába, ami előzőleg nem volt benne. Janet ajkáról lefagyott a mosoly. Jean megkerülte az asztalt, és a palackért nyúlt. – Hagyd ezt rám, Carey. Ezek a dugók néha nehezen engedelmeskednek. – Ki tudom húzni. – Megpróbálta kirántani Jean kezéből a palackot, aztán elveszítette rajta a fogást, és az üveg szilánkokra tört a padlón. – Nincs semmi baj, Carey – kapott föl Jean egy szalvétát. Letörölgette az egyenruháját, ahol ráfröccsent a pezsgő. – Ez egy remek évjárat volt – mondta Reeve lassan. Egy pillanatra végighúzta a kezét a szemén, aztán Janethez és Gerickéhez fordult. – Bocsánatot kell kérnem. Az utóbbi időkben nem vagyok egészen önmagam. Janet megveregette a vállát. – Azt hiszem, a szalonban már vár a kávé. Biccentett Janetnek, aki Gerickére pillantott, aztán hátrataszította a székét, és fölállt. Visszamentek a szalonba, Lachlan szó nélkül követte őket. – Nincs jól? – kérdezte Gericke. Janet kivett az ezüstdobozból egy cigarettát, Gericke tüzet adott neki. – Biztosan észrevette a karját, és aztán ott van a szeme. Mindezt az invázió napján szedte össze, amikor beszállt a harcba, pedig nem lett volna szabad neki. Ez az egész élettörténete. Azóta is megpróbál visszatérni a harctéri szolgálatba.

– Jól ismerem ezt a típust. Élete utolsó szavai valószínűleg úgy szólnak majd, hogy: Utánam, emberek! Janet megrázta a fejét. – Egyetlen munkát kínáltak föl neki, és ahhoz is a világ legnagyobb protekciója kellett, íróasztalmunkát. Ebben az ügyben jöttem föl meglátogatni. – És nem tetszett neki? – Semmije nincs. Az ő szemével nézve semmije nincs. – Egy gyönyörű asszony semmi? – Egyes férfiaknak semmi. – De azt hiszem, nem mindenkinek. Janet a torkára tette a kezét, nem talált szavakat, aztán gyorsan megfordult, leült a hangversenyzongorához, és felcsapta a billentyűkről a fedelet. – De hát mennyire lehet az ilyesmit komolyan venni? A háború fura dolgokat csinál az emberekkel. Úgy viselkednek, ahogy különben soha nem viselkednének. – Vagy teljesen őszintén életükben először. Látom, egy Bechstein. Csakis a legjobbat. Nem is tudtam, hogy maga zongorázik. – Költséges neveltetésem egyik hasznosabb mellékterméke. De ha Beethovent szeretne, akkor attól tartok, maga nem az én emberem. Janet belevágott az „A csalogány dala a Berkeley Square”-enbe. Gericke a zongorának támaszkodva figyelte. – Maga nagyon jó. A farkaskutya elindult a kandalló előtti törzshelyéről, és Janet mellé telepedett. – Én is ettől

félek. Hát nem dögunalmas? Ezzel még Rory is egyetért. Gerickéből kitört a nevetés. Amikor Reeve és Jean Sinclair bejöttek, az admirális jóval vidámabbnak látszott, és tüstént a zongorához ment. – Ez igazán visszavisz a múltba. Mi lenne, ha eljátszanád a „Holdfényes Vermont”-ot? Janet simán átsiklott az új dallamra, mire Reeve a kandallóhoz ment, és leült Jean mellé, aki éppen kitöltötte a kávét. Összedugták a fejüket, és halkan beszélgetni kezdtek. – Nem érzi ettől különb helynek a világot? – kérdezte Janet. – Irigykedem – suttogta Gericke. – Irigykedem miatta. Janet belevágott a „Lilli Marlene”-be. – Ez jobb? – Tulajdonképpen nem. Túlságosan is emlékeztet arra, ahogy ez a háború alakul. Az angolok ezt is átvették. Ismeri azt, hogy „London városában, egy ködös napon”? Egy darabig nagyon népszerű volt a Luftwaffénál. Janet habozott. Eszébe jutott az az éjszaka az Embankmenten, Harry Jagóval. – Nem, attól tartok, azzal soha nem találkoztam. Reeve megfogta Jean Sinclair kezét. Teljesen el voltak foglalva egymással. Janet lecsukta a zongora fedelét, és fölállt. – Azt hiszem, szeretnék egy kis friss levegőt. Ideadná a kendőmet, kérem? A kendő az egyik szék támláján hevert. Gericke tüstént odavitte, és a vállára terítette. – Kimegyünk egy kicsit a teraszra, és megnézzük, milyen az este – jelentette ki Janet, és rámosolygott Gerickére. – Ősi skót szokás. Jön, Lachlan?

Reeve feléjük fordult. – Ó, hogyne, remek ötlet. – Aztán visszafordult Jeanhez, és megfogta a másik kezét is. – Látja? – mondta Gericke. – Hogy tud egy derék asszony csodákat művelni? – Ebben az esetben ez tényleg csoda – mondta Janet. – Higgye el nekem. – Kinyitotta a franciaablakot, és kiment a teraszra, nagyon sötét volt az ég, a horizonton narancsszín csíkok húzódtak végig, így észak felé pucéran meredeztek a szigetek. A tenger tökéletesen csöndes volt. Amikor megálltak a terasz szélén, összeért a válluk. Lachlan a franciaablak mögött maradt. – Olyan, mintha minden várna valamire – mondta Janet. Gericke rábólintott. – Egyszer a nyugat-Indiákon felmerültünk éjszaka Martinique mellett, hogy feltöltsük az akkumulátorainkat. Pontosan ilyen volt, mint most. Hihetetlenül csöndes. – Ez az, amit annyira szeretek itt. Legalábbis a rövid közjátékok alatt, amikor nem fúj a szél. – Másnap kitört a legszörnyűbb hurrikán, amire csak a szigeten az emberek emlékeztek. Le kellett merülnünk, és lenn kellett maradnunk. A természet intézte el a konvojt, amire vadásztunk. Huszonhat hajóból tizenegy elsüllyedt. – Ezért is kitüntetést kért? – Ugyan miért is nem jutott eszembe? – mondta Gericke könnyedén. A sápadt esti fényben már alig látta a lány arcát. – Ne haragudjon – suttogta Janet. Reeve előbújt Lachlan háta mögül. – Hé, ti, kezd kihűlni a kávé. – Jövünk – felelte Janet.

Lecsúszott a válláról a kendője, és leesett a földre. Gericke fölkapta, és odanyújtotta neki. A horizonton mintha most szikrázott volna fel az utolsó narancsszínű szikra, aztán kialudt, és teljes sötétség borult rájuk. Trondheimben Necker átballagott a hadműveleti parancsnokság épületébe. Nagyon rossz hangulatban volt. Úgy fájt a szeme, mintha álmatlanságban szenvedett volna, holott már három napja csak üldögélt, nem volt semmi tennivalója. Amikor bement a hírszerzés irodájába, Altrogge íróasztala mögött Maier ezredes ült, az őrnagy pedig melléje hajolt: a nyugati hajózóút térképét tanulmányozták. Maier fölnézett. – Nahát, Horst, jó, hogy jössz. Végre adódik egy kis munka számodra. – Szép lenne, ha elhihetném – mondta Necker kissé gúnyos hangon –, de mint ezredes úr is tudja, az elmúlt harminc óra során háromszor riadóztatták, hogy aztán az utolsó pillanatban lefújják az akciót. – Most az egyszer nem – mondta Maier. – Ez túlságosan fontos. Rövidre fogva: 02.00 órakor fölszállsz. Repülési útvonalad Skócia fölött vezet, aztán innen délre, Írországtól nyugatra, a Külső-Hebridákra, erre a tájékozódási pontra – mutatott rá a ceruzájával a térképre. – Az Abwehr szerint egy nagy konvojnak kell hazafelé tartania az új-skóciai Halifaxból, és körülbelül most érhet ebbe a térségbe. Alapvetően fontos, hogy a pozíciójáról szóló információk holnap délelőtt eljussanak Kielbe. – Gondolom, különben elveszítjük a háborút. – Ó, de vicces vagy – mondta Maier, és fölállt. – Te jó pilóta vagy, Horst, de néha úgy viselkedsz, mint

akinek tizennégy éves szinten van az intelligenciája. Egy szép napon majd egyszer csak a kelleténél többször teszel efféle megjegyzést. – Nagyon sajnálom, Herr Oberst. – Ugyan, dehogy sajnálod – mosolygott Maier, és megveregette a vállát. – Az unalmas részleteket majd megtudod Altroggétól, én pedig elvárom, hogy abban a pillanatban személyesen tégy jelentést, amikor megjössz. Ezzel ki is ment, Necker pedig megvizsgálta a térképet. – Aszondom, ez egy kilencszáz mérföldes repülőút a térképen megjelölt pontig. – És kilencszáz vissza. Szóval hat órád lesz elszórakozni, amikor odaérsz. Ez mondjuk kétórányi repülés a célterületen, hogy hagyjunk rá valamit a tévedés lehetőségére is. – Nem szoktam tévedni – mondta Necker. – Ezért vagyok még mindig itt. Mi van azokkal a Spitfireszázadokkal. – Odafönn vannak Invernessnél, de nem lesz velük semmi bajod, ha tartod a tízezerkétszáztizenkétezernégyszáz méteres magasságot. Ezt kényelmesen tarthatod, azokkal az újonnan beszerelt berendezésekkel. Kifelé különben is töksötétben fogsz repülni. Rutinút. – Hát, ha te mondod – felelte Necker maró gúnnyal, aztán leült. – No jó, akkor menjünk bele a részletekbe. Reeve kinyitotta a rendőrőrszoba kapuját, Gericke pedig Lachlan kíséretében bement rajta. A fiú előszedte a kulcscsomóját, és elindult előtte a lépcsőkön a fogdafolyosóra. Gericke bement a cellájába, Lachlan pedig duplán ráfordította az ajtaján a zárakat.

– Ellentengernagy úr – tisztelgett Gericke. – Hálás köszönetem, amiért lehetőséget adott erre a csodálatos estére. Reeve habozott. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, aztán csak feszesen viszonozta a tisztelgést, és elindult a folyosón az iroda felé, Lachlannal a sarkában. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Gericke egy pillanatig csak állt, fogta a rácsokat és hallgatózott, aztán az ablakhoz ment. Az ablakpárkány köve repedezett, a beton, amelybe a rácsokat belemélyesztették, elöregedett és morzsolódni kezdett. Fölemelte az ágyáról a matracot, kivett a vaságyból egy rugót, és a horgas végével elkezdte megdolgozni a cementet. Lépések zaja hallatszott a folyosón, mire Gericke gyorsan leült. A rácsajtó túlsó oldalán megjelent Lachlan puskával a vállán, hálózsákkal a hóna alatt. – Hát ez meg mi? – kérdezte Gericke. A fiú letett egy termoszt a padlóra, kigöngyölte a hálózsákot, belébújt és összehúzta rajta a cipzárat, aztán hátát a szemközti falnak vetve leült. A puskát a térdére fektette. – Csak szemmel tartom, parancsnok. Reeve tengernagy úgy gondolja, jobban fog aludni, ha tudja, hogy itt vagyok a közelében. Gericke elmosolyodott. – Tudja mit, Lachlan? Azt hiszem, könnyen lehet, hogy ebben is igaza van. Lefeküdt az ágyára, állig felhúzta magára a takarót, aztán szinte tüstént elaludt.

Deutschland barkentin, 1944. szeptember 24. É. szélesség 56°, Ny. hosszúság 9° 15'. 110 mérföldnyíre vagyunk délnyugatra a Külső-Hebridáktól. Kezd olyan nyugodt és csendes lenni az idő, amilyenre ezeken a vizeken saját tapasztalataim alapján nem tudok visszaemlékezni. Közvetlenül éjfél után egy hajó haladt át keresztben a tatunk mögött, hallottuk a gépeinek a zúgását, és tisztán láttuk egy lámpáját is, nyilván a legénység gondatlansága miatt. A középső őrség alatt újra esni kezdett, és jócskán frissebb lett a szél. A reggeli őrség negyedik harangszavakor, vasárnap lévén, Angela nővér a rossz idő ellenére megtartotta a fedélzeten a szokásos kora reggeli istentiszteletet.

Tizenkettő A Deutschland minden létező vitorláját felvonva tizenkét csomós sebességgel haladt. Az egyöntetűen palaszürke ég alatt fehéren tarajosodni kezdtek a hullámok. Az eső délnyugatról vert, de Angela nővér kiállt a tatfedélzet korlátjához Berger elé, és onnan szólt a fedélzeten összegyűlt többi apácákhoz meg a legénység vagy egy tucatnyi tagjához, akik elég vallásosnak érezték magukat ahhoz, hogy megjelenjenek a szertartáson. A matrózok között alig akadt katolikus, a többiek – ha volt egyáltalán valamiféle vallásuk – lutheránusok voltak. Angela nővér ezért olyan istentiszteleti formát választott, hogy senkinek ne sértse vele az érzelmeit. Éppen az általános bűnbánati ima végéig jutott, hangja tisztán csengett a nedves levegőben.

...és add, ó, irgalmas Atyám, a Te szent Fiad kedvéért, hogy mi itt ezután istenfélő, igaz és józan életet élhessünk, a Te szent neved dicsőségére. Egy percre teljes csönd lett, amikor némán, lehunyt szemmel, imára kulcsolt kézzel tovább imádkozott magában. Aztán keresztet vetett, és azt mondta: – Most pedig elénekelünk egy himnuszt a tengeren járókért, amelyet mindnyájan jól ismernek. „Örökkévaló, megmentő Atya, kinek a hullámot megfékezi karja...” Lotte és a többi apácák bátran belevágtak a himnuszba, sőt a Lotte háta mögött álló Richter is énekelni kezdett, mire a többi matróz is csatlakozott a kórushoz. Angela nővér egyszer hátranézett Bergerre és Sturmra, mire a kapitány tehetetlenül azon vette észre magát, hogy ő is énekel. „Ó, hallgass meg minket, kiáltunk hozzád, Azokért, kiket a tengeren vészbe sodor az ár.” A himnusz már-már véget ért, amikor hatalmas dübörgés hallatszott az égből. Berger rémülten fordult hátra, és látta, hogy nem több, mint száz méter magasságban egy fekete repülőgép közeledik feléjük délkeleti irányból a tengeren. Mégiscsak ez lesz a vége, Isten az égben, ez az, gondolta. Egy szempillantás alatt elkapta Angela nővért, és lerántotta a padlóra. Odalenn a fedélzeten teljes zűrzavar tört ki. A legénység szétszaladt, Käthe nővér pedig fülhasogatóan sikoltozni kezdett. – Herr Kapitän – kiáltott fel Sturm, aki fél térden kuporgott Berger mellett –, nézze csak! Ez a mi gépünk! Berger is látta egy pillanatra a Junkerst, amint elzúgott fölöttük, tisztán látta a keresztet a szárnyain és

a horogkeresztet a farkán. Aztán a gép balra fordult, és emelkedni kezdett. Lenn a fedélzeten az emberek a korláthoz rohantak, néhányan még a kötélzetre is fölmásztak, mindenki ujjongott és éljenzett. Lotte és Richter csak álltak némán egymás mellett. A fedélzetmester átkarolta a lány derekát, miközben mindketten az eget bámulták. – És most mi legyen, Herr Kapitän? – kérdezte Sturm. Berger összeszedte magát, és talpra kászálódott. Áthajolt a korláton és lekiabált. – Richter, vonassa le a svéd lobogót. A kabinomban a nagy szekrényben megtalálja a Kriegsmarine zászlaját. – Aztán Sturmhoz fordult. – Szedje elő a rádiót, de gyorsan! Lássuk, hátha föl tudjuk venni vele a kapcsolatot. – Svéd? – kérdezte Necker hitetlenkedve. – Biztos vagy benne? – Teljesen biztos, Herr Hauptmann – felelte Rudi. – Tisztán láttam a zászlót. – Ezt én is megerősíthetem, Herr Hauptmann – vágott közbe Kranz, a hátsó géppuskás. – Egy vitorlás hajó – mondta Necker. – Ha nem a saját szememmel látom, sose hiszem el. Nézzük meg még egyszer. Levette a gázt és visszafordult. Ezúttal alig ötven méter magasan szállt át a hajó fölött. Ahogy közeledett hozzá, látta, hogy levonják a svéd zászlót. – Hát ezek mi az isten csudájának váltanak lobogót, Herr Hauptmann? – kérdezte meghökkenve Rudi Hubner. – Fogalmam sincs – mondta Necker, aztán felhorkant megdöbbenésében, amikor felhúzták a másik

zászlót. A lobogó szétterült a szélben, ahogy elzúgtak fölötte. – A Kriegsmarine zászlaja, Herr Hauptmann! – kiáltott fel Kranz izgatottan. – De izgulj – szólt rá Necker. – Én is látom. De akkor sincs semmi értelme, Még egyszer rárepülünk. Schmidt, a rádiós, megkocogtatta a vállát. – Valamit vettem most, Herr Hauptmann. Tőlük kell jönnie. Átkapcsolok. Teljes meghökkenésére egy pillanat múlva olyan tisztán hallotta Johann Sturm hangját a fejhallgatóban, amilyen tisztán csak ilyen közelről lehet hallani. – Itt a Deutschland, hívja a nagy Fekete Sast. Vesznek engem? – Nagy Fekete Sas? – értetlenkedett Schmidt. – Miről beszél ez? – Nem akar azonosítani minket, te hülye, hátha más is fogja az üzenetét – mondta Necker. – No, hadd beszélek vele. Jean Sinclair éppen még egy utolsó csésze teát ivott, mielőtt elindult volna a templomba, amikor betoppant hozzá Reeve és Janet. – Ez aztán a kellemes meglepetés – mondta Jean. – Rendszerint nincs sok sikerem nála, mikor megpróbálom rábeszélni, hogy bújjon ki vasárnap reggel az ágyból, és jöjjön velem templomba. – Attól tartok, hivatalos ügy – mondta Janet. – De rábeszéltem, hogy legalább húzza föl az egyenruháját, így hát ha tudod, most kapd el. Janet értetlenül nézett rá. – Üzenetet kaptam Mallaigból – mondta Reeve –, hogy Jago hadnagynak zűrje támadt a motorjával. A végső határidő, ameddig

meg kell javítania, a délután közepe, különben valaki mást küldenek Gerickéért. Csakhogy akárki legyen is, késő este előtt nyilvánvalóan nem futhat be ide. Esetleg csak holnap reggelre. – Értem – pillantott az órájára Jean. – Ha emlékeztethetlek rá, az istentisztelet tizenöt perc múlva kezdődik, és ha csak nem akarod kitenni magad Murdoch nyilvános megrovásának, amiért a gyülekezet háta mögött osonunk be, jobb lesz, ha sietünk. – No jó – sóhajtott fel Reeve. – Jövök, majd utolérlek benneteket. Beszélni akarok Maryvel. Elfogyott a tojás meg a vaj. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Jean Janethez fordult. – És te? – Azt hiszem, nem... ma reggel nem. – Mit fogsz csinálni? – Gondolkodni fogok valamiről. – Biztos vagyok benne, hogy gondolkodni fogsz – mosolygott Jean. Gericke jól bereggelizett, zabkását kapott, sült szalonnát és paradicsomot. A reggelit meglepő módon Lachlan anyja ütötte össze. Miután az anyja elment, Lachlan újra elfoglalta a helyét a fal mellett. – Aludjon, Lachlan – mondta Gericke. – Mit gondol, mikor fog egy kis alváshoz jutni? – Ó, nekem nagyon kevés alvásra van szükségem. Szörnyű probléma volt az anyámnak, mikor kisfiú voltam. – Megnézte az óráját. – Ne izguljon, parancsnok. Murdoch tizenegykor, az istentisztelet után átveszi tőlem az őrséget. – Aha, értem – mondta Gericke. – Ő amolyan lelkészféle itt, ugye?

– Így igaz... és a Morag Sinclair fedélzetmestere. – A Morag Sinclair? - Murdoch életének nagy szerelme. Negyvenegy láb hosszú, Watson típusú motoros mentőcsónak. A mentőállomás a Déli Csatornánál van, a sziget másik végén, és Murdoch ott is lakik. – Nem értem – tűnődött Gericke. – Miért nem itt? – Mert igazán rossz időben a kikötőben annyira hullámzik a tenger, hogy lehetetlenség kijutni belőle. A Déli Csatornánál sokkal könnyebb. – És ez mindig így van? – Nem... évente egyszer-kétszer még a Csatornán se lehet kijutni. – És mi történik, ha olyankor kérnek mentést? – Van még egy mentőcsónak-állomás Barrán. – És maga, Lachlan, maga is tagja volt a mentős legénységnek, mielőtt beállt a seregbe? – Nem, az én gyomrom azt nem bírja. De az apám az volt. Lefagyott az ajkáról a mosoly. Gericke erre nem tudott mit mondani, csak állt, és markolászta az ajtórácsot. Aztán kivágódott a külső ajtó, és beszólt rajta Janet. – Van itthon valaki? Birkabőr kabátot, tveedszoknyát, térdig érő csizmát és skót barétot viselt. – Jól viselkedett őkelme, Lachlan? – Nem volt más választásom – mondta Gericke. Az ifjú Lochinvan egész éjjel ott ült a fal mellett, és figyelt, a puskájával a térdén. Janet bedugott a rácson egy csomag cigarettát meg néhány képes magazint. – Segítek magának eltölteni az időt.

– Most már nem tart soká. Jago hadnagy délre itt lesz, és magával visz. Vagy nem így van? – Motorhibát kapott Stornowaynél. Leghamarabb ma éjjel... de lehet, hogy csak holnap. Gericke úgy bámult rá a rács mögül, mintha várna valamire. Janet hirtelen furcsamód kényelmetlenül érezte magát. Félig-meddig haragudott magára, amiért egyáltalán eljött. – Most már mennem kell. Dolgom van. – Hálás köszönetem – emelte föl Gericke a magazinokat. – Ezekért... egyebek közt. Janet sarkon fordult, és gyorsan kiment. Trondheimben a felderítők szobájában Necker rosszkedvűen járkált le-föl, szájában egy cigarettával. Még pilótaöltözékben volt, arcára csíkokat festett a kosz meg az izzadság, tisztán látszott rajta a repülőszemüveg nyoma. Altrogge fölnézett az íróasztalán fekvő jelentésről, amelyen éppen dolgozott. – Ez nem segít, Horst. Miért nem ülsz le? Igyál egy kis kávét. Jobb keze mellett a tálcán ott állt a kávéskanna. Feléje nyúlt, de Necker csak a fejét rázta. – nem kérek, kösz. – Aztán kirobbant. – Miért ez a sok késedelem? Mi a fene folyik itt? – A Gruppenkommandeur személyesen intézi az ügyet, te is tudod, de az ilyen dolgoknál óhatatlanul késedelmekre kerül sor a Csatornában. Türelmesnek kell lenned. – Hátradőlt a székén, aztán hozzátette: – Az a gyanúm, barátom, hogy alighanem fel kell készülnöd egy jó nagy rakétára is. Necker abbahagyta a járkálást. – Miről beszélsz, te?

– Nem azt csináltad, amit mondtak neked, Horst. Nem követted a parancsokat. Necker csak elképedten hápogott. – Nem követtem a parancsokat? Az isten szerelmére, Hans, mit vártatok tőlem? Nyílt az ajtó, és belépett Maier. Táviratokat hozott magával, és komor volt az arca. – Beszéltem Kielben a Kriegsmarinével, és a hír eljutott magához Dönitzhez is. Táviratot kaptam, amelyben igazolják, hogy vették, és köszönik az információt. – Ez minden? – Nem. Küldtek egy másik táviratot is, amelyben heves nemtetszésüknek adnak kifejezést, amiért még mindig nem kaptak információt a Halifaxból elindult konvoj hollétéről. – Ez nem érdekes – mondta Necker. – Mi hír a Deutschlandról? Maier leült az íróasztal szélére, aztán gondosan kiválasztott magának a csomagból egy cigarettát. – Mindent tudnak róla. Argentínai hírszerzési források révén. Néhány hete indult el Brazíliából, a legénysége szedett-vedett haditengerészekből áll, egy bizonyos Berger Fregattenkapitän a parancsnoka. Néhány polgári utas is van a fedélzetén... azt hiszem, apácák. – Hát ez fantasztikus! – mondta Necker. – Egy ilyen bárkával keresztülhajózni az Atlanti-óceán egyik végétől a másikig, az angol és amerikai haditengerészet orra előtt. Ez tűzbe fogja hozni az országot. – Szó sincs róla, barátocskám, mégpedig abból az egyszerű de jó okból, hogy a hírt nem fogják nyilvánosságra hozni. Horst, te intelligens ember létedre időnként kétségbeejtően ostoba tudsz lenni. Minimálisra szorítottad a rádiókapcsolatodat a

Deutschlanddal, igaz? Még valami durva kódot is rögtönöztél. Ezt miért csináltad? – Arra az esetre, ha valaki esetleg elcsípné az adást. Nehogy be tudjon tájolni. – Pontosan. Az angol haditengerészetet legfeljebb futólag érdekelheti egy lerobbant, ócska vitorlás, amely megpróbál Brazíliából Kielbe eljutni, főleg azért, mert senki két fillérbe se fogadná le, hogy akár fél útig is eljut. – Hát akkor? – De most megváltozott a helyzet. Barátaink az Északi-tenger túlsó oldalán éppúgy tisztában vannak a megfelelő propaganda értékével, mint mi. Ha csak némi halvány gyanút fognak, hogy a Deutschland abban a térségben van, és már ilyen közel jár hazafelé, mindent meg fognak tenni, és minden elérhető hajójukat kiküldik azokra a vizekre, hogy elcsípjék, nehogy hazajusson. Egy pillanatra csönd lett. Aztán Altrogge szólalt meg, érezhető együttérzés csendült ki a hangjából. – Így hát be kell látnod, Horst, hogy senkinek nem szabad tudnia róla. Ebben a szakaszban bármiféle nyilvános közlés végzetes lenne. Necker bólintott. Aztán hirtelen nagyon fáradt lett, és leroskadt egy székre. – A Deutschlandot magára kell hagynunk. Saját erejére kell támaszkodnia – mondta Maier. – Megérted ezt? Imádkozhatunk érte, de ennél többet nem tehetünk. – Igenis, Herr Oberst. – Te pedig hibát követtél el, Horst. Nem volt jogod eltérni a felderítési tervedtől. Legalább még másfél óráig abban a térségben maradhattál volna. Könnyen

lehet, hogy akkor megláttad volna azt a halifaxi konvojt. Necker kimerülten bólintott, Maier pedig a vállára tette a kezét. – Mindnyájan követünk el hibákat, de ezt a fajta hibát csak egyszer szabad elkövetni. Értetted? – Igenis, Herr Oberst. – Helyes. Most menj, és egyél valamit, aztán aludj. Aludj sokat, Horst. Valamikor a következő huszonnégy óra folyamán újra ki fogsz menni. – Ugyanabba a térségbe? – állt fel Necker. – Ugyanabba. De most a halifaxi konvojra figyelj, Horst. Necker keményen a padlóhoz verte a csizmáját, miközben kiment. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, egy pillanatra csönd lett, aztán Maier felsóhajtott. – Fura dolog ez, Hans – mondta Altroggénak. – És természetesen mindig le fogom tagadni, hogy ilyesmit mondtam. – Milyesmit, Herr Oberst? – Ó, csak azt, hogy az a gyanúm, hogy az ő helyében én is pontosan ugyanezt csináltam volna. Stornwayben az egyre erősödő szél és a tengerről beverő eső elsöpörte a ködöt. Jago lement a létrán a hídról, és elindult a tat felé. A felnyitott fedélzeti nyílás előtt fél térdre ereszkedett, és lekukucskált a szűk gépterembe. – Hogy mennek a dolgok? Jansen Astor és Chaney mellett guggolt. – Még egy óra, uram. – És biztos benne, hogy működni fog? Most Astor nézett föl rá, kissé sértődötten. – Én meg Chaney, meg a RAF-nak az az ánglus híradótisztje

fönn a műhelyben magunk csináltuk meg az új alkatrészeket. Tömör rézből. Olyan lesz, mint az új, hadnagy úr. Jansen feljött a létrán. – Igaza van, uram, kitűnő munkát végeztek. – Jól van – mondta Jago, és feltornászta magát a hídra. – Táviratozzon Mallaigbe, hogy várhatólag egy órán belül el tudunk indulni. – Megnézte az óráját. – Ami azt jelenti, hogy csak tíz-tizenöt perccel lépjük át Murray határidejét. A tényleges indulásról persze majd megerősítő jelentést küldök. Belökte az ajtót, bement a kormányházba és leült a térképasztalhoz. Jansen egy kicsit habozott, aztán azt mondta: – Az elmúlt órában nagyot esett a barométer, uram. – Na és? – És az általános előrejelzés, ha nem akarok finomkodni, uram, bűzlik. – Nem maga az a fickó, aki egyedül vitorlázott át az Atlanti-óceánon? – nevetett Jago. – A tenger világéletemben valamiféle szükségletet töltött be bennem, hadnagy úr – mondta Jansen komoran. – Egészen különleges kapcsolatban állunk egymással. Egyszer-kétszer alaposan megrémített, de mindig visszatértem hozzá. Valamiféle játékot játszunk egymással. Jago ereiben megmagyarázhatatlanul megfagyott a vér. – Mi a fenéről beszél maga? – Isten tudja. – Jansen mintha zavarban lett volna. – Talán kezdek öregedni. – Kikukucskált az ajtónyíláson. – Ezek a szigetek mindentől különböznek, amit valaha láttam. A tenger is más.

– Ó, már értem – mondta Jago gúnyosan. – Úgy érti, hogy világéletében itt várt magára? – Vagy én vártam rá. Ami megint valami más. Mindenesetre jobb lesz, ha megyek, és leadom azt a táviratot, uram. Kiment. A híd ablakait verte az eső, odakinn gyászosan jajongott a szél az acélkötélzeten. Jago még mindig annak a hatása alatt állt, amit Jansen mondott. Csak ült a térképasztalnál, és kissé félrefordította a fejét, mintha fülelne valamire. Az asztalon ott hevert az időjárás-jelentés. Amikor fölemelte, látta, hogy Rockall, Bayley, Malin és a Hebridák tengereinek térségében egyöntetűen sötét a kép. Az Atlanti-óceán felől gyorsan nyomul előre egy alacsony légnyomású front. Zuhog az eső, négyes-ötös szelek fújnak, amelyek estére orkánná fognak erősödni. Összegyűrte és a sarokba vágta az űrlapot. – No jó – mondta halkan. – Azt hiszem, ez egyszerűen nem az én napom. Berger kapitány a kabinjában ült a Deutschlandon, és kijelölte a térképen a következő néhány napra szóló útvonalat. Tudatában volt, hogy odakinn egyhangúan kattog a szivattyú, és egyre erősödik a szél. Otto Prager a priccsen feküdt és olvasott, aztán hirtelen felült, és levette a szemüvegét. – Mintha ez az istenverése az örökkévalóságig tartana. – Úgy érzed? Kopogtak az ajtón, és Sturm lépett be rajta. – Hívatott, kapitány úr? – Hogy megy? – Tegnap két óra, ma két és fél óra.

– És még mindig nem száraz? – Majdnem. – Sturm kissé habozott. – A fedélzetről állandóan beömlik a víz, kapitány úr, ami nem tesz jót. Úgy tűnik, uram, ha csökkentenénk a vitorlázatot... – Egy tenyérnyit sem, Herr Sturm – csapott Berger a tenyerével az asztalra. – Az én engedélyem nélkül egy zsebkendőnyit se kurtíthatnak. Megértette? – Igenis, uram. – Most menjen vissza a szolgálatba, és küldje be Richtert. Amikor Sturm kiment, Prager fölállt a priccsről, és az íróasztalhoz ment. – Megváltozott ez a fiú. Egy hónappal ezelőtt vigyázzba vágta volna magát, és összevágta volna a sarkát, ha így beszéltél volna vele, most meg... – ...mostanára férfi lett – vágott közbe Berger. – Ezt a Deutschlandnak köszönheti. Soha semmi nem lesz többé ugyanolyan, mint volt. – Akkor hát igaza van? – Csak részben. Az igaz, hogy sok víz zúdul be a hajóba, és ez nem javít a vízvonal alatti helyzeten, ami amúgy is közömbös. Az is igaz, hogy ennek a legfőbb oka, hogy rossz időben is makacsul ragaszkodom hozzá, hogy feszítsünk ki minden vitorlát. De a rossz időjárás a legjobb barátunk, mert megnehezíti, hogy ránk találjanak. Ezt kihasználhatjuk, Otto, hogy minél gyorsabban haladhassunk, márpedig a játszmának ebben a szakaszában erre van szükségünk mindenáron. – Két kézzel kisimította az előtte fekvő térképet. – Nem szabad kudarcot vallanom. Most már nem, miután ilyen messzire eljutottunk. Prager a vállára tette a kezét. – Nagyon sokkal tartozunk neked, Erich. Mindnyájan.

Kopogtak az ajtón, és bejött Richter. Viaszosvászon köpenyt viselt, kezét teljesen összemocskolta a kátrány. – Herr Kapitän? – Nocsak, Richter. Látom fönn mászkáltál valahol. A fedélzetmester a kezére pillantott. – Kilazult egy szegment az előárboc tetején. – Megcsináltattad a szalon tetővilágítását? – Véglegesen bedeszkáztuk, Herr Kapitän. Most sötétben vannak odalenn a hölgyek, de még mindig jobb, mint ha állandóan ömlik rajta befelé a víz. – Helyes – mondta Berger. – No, most szeretném hallani, mi a véleményed az általános helyzetünkről. Richteren látszott, hogy habozik. – Ön a kapitány, uram, nem én. – Tudom, jóember – türelmetlenkedett Berger. – De rajtam kívül te húztad le a leghosszabb időt vitorláson a tengeren, többet, mint bárki más. Te legalább tudod, hogy miről beszélek. Richter vállat vont. – Ahogy a kapitány úr parancsolja. Berger félig megfordította a nyugati átjáró térképét, és rábökött az ujjával. – Akik a múltban át akartak törni a blokádon, többnyire a dán szorosban próbálkoztak Grönland és Izland között, aztán úgy vágtak át Norvégiába. – Hát, ott nagy forgalom nem várható, Herr Kapitän. – De nem nekünk való, mi? Miért? – Van rá lehetőség, hogy jéghegyek úszkálnak a grönlandi térség körül, és túl sok időt töltenénk az északi sarkkörön túl.

– Ezzel egyetértek. De mihelyt túljutunk a Hebridákon, hová vezessen a jelenlegi útirányunk? Az Orkney-átjáróhoz? – Nem, uram. Véleményem szerint jobban járnánk, ha valahol a Shetland-szigetektől északra fordulnánk meg, aztán egyenesen átvágnánk Bergenbe. – Remek, Helmut. Nagyon jó. Mindig jólesik, ha az embert megerősítik a véleményében – göngyölte össze Berger a térképet. – Csak még egy dolog. Herr Sturm úgy véli, túl sok vitorlát feszítünk ki. Egyetértesz vele ebben? – Nem, ha a kapitány úr gyorsan akar haladni – mondta Richter. – Szeretném azonban figyelmeztetni valamire: a barométer zuhan. Véleményem szerint csúnya éjszakának nézünk elébe. Berger, aki már-már mosolyogni kezdett, ingerülten elfintorodott. – Rendben van. Én se ma jöttem le a falvédőről. Gondolja, hogy nem tudom, hogy a barométer esik? A fedélzetmester kiment. Berger újra kigöngyölte a térképet, és mogorván bámulni kezdte. Gericke a rácsajtó felé tolta az ágyát, mert valahányszor jött egy szélroham, az eső mindig bevert a törött ablakon. Miután elrendezkedett, visszament az ablakhoz, és kibámult a rácsok közt. Hét óra múlt, gyorsan esteledett. Vad látvány tárult a szeme elé: a látóhatár széléig tarajos hullámok tornyosultak, szél verte a zuhogó esőt, és az ólomszín ég feketébe hajlott, bár itt-ott narancsszín és vörös sávok szelték át. Hirtelen messze kinn, jóval a móló végén túl, megpillantotta a Zsákutcát. A hajó magasra emelkedett

egy hullám hátán, aztán visszabukott, és megint a mélybe merült az orra. Léptek kopogtak a folyosón. Hátrafordult, és Janet állt a rácsajtó túlsó oldalán. Viaszosvászon tengerészköpenye és viharkalapja csillogott az esőtől, és egy letakart kosarat tartott a kezében. Aztán fél térdre ereszkedett, és betolta a kosárkát a rács alatti keskeny nyíláson. – Ezzel majd ellesz egy darabig. A skótok úgy hívják, hogy sonkás tea. Gericke fölemelte a kosárkát és letette az ágyára. – A barátja, Jago hadnagy éppen most igyekszik befelé a kikötőbe. Ahogy a tenger kinéz, szerintem átkozottul örülni fog, ha bejut. – Harry? – derült fel a lány arca. – Itt? Sarkon fordult és kirohant. Gericke előszedett egy cigarettát, de közben Lachlan visszajött az irodából egy bögre teával, és benyújtotta a rácson Gerickének. – Volna egy szál gyufája, Lachlan? – Van, parancsnok úr – nyújtott be a rácson egy skatulya gyufát Lachlan. – Meg is tarthatja. Gericke rágyújtott, aztán az ablakhoz ment. Az ágyúnaszád már a móló mellett táncolt, a legénység keményen küszködött a kikötőkötelekkel. Látta, hogy Jago kijön a parancsnoki hídra. Aztán látta, hogy Janet végigfut a mólón, sárga viaszosvászon köpenye villog az esti fényben. Jago integetni kezdett, leszaladt a létrán, átugrott a korláton és egy pillanat múlva már a karjaiban tartotta a lányt. – Szóval így állnak a dolgok – suttogta Gericke. Amikor egy szélroham az arcába verte az esőt a rácsok közt, hátat fordított a látványnak.

A Fhada House-ban huhogott a szél a kéményben, és fellángoltak a rostélyon a fahasábok. Jago a tűz felé nyújtotta a kezét. – Ez csodálatos, Mrs. Sinclair. Már kezdtem azt hinni, hogy soha többé nem fogok fölmelegedni. Pokoli utunk volt. – Még egy kávét? – Nem, köszönöm, Igazán kivettem belőle a részemet. Janetre pillantott, aki halkan zongorázgatott. – Sajnálom, hogy a tengernagy nem tudott eljönni – mondta Jean. – Hát, ahogy mondta, jobb szeret kitartani a rádiója mellett, egy ilyen éjszakán, mint a mai. – Tudom. Esetleg hívhatják a mentőcsónakot. Bárcsak bekötötték volna ezt a tenger alatti kábelt. Ez így mindenkinek nagyon megnehezíti a dolgokat. Tudja, nekünk Carey az egyetlen kapcsolatunk a civilizációval. Az óra tizenegyet ütött. – Azt hiszem, most már tényleg vissza kell mennem – mosolygott Jago. – Kora hajnalban indulunk. – Hátrafordult. – Ha te kész vagy, én készen vagyok, Janet. – Én itt alszom az éjszaka – mondta Janet, és tovább zongorázott. – Ó, értem. Hát akkor jobb lesz, ha indulok. Janet meg se mozdult, csak zongorázott tovább. Jean Sinclair kísérte ki Jagót az előcsarnokba, és segítette föl rá a viharkabátját. – Azt mondta, kora hajnalban indul, hadnagy? – Igen, asszonyom. Jean megrázta a fejét. – Én nem hiszem. Holnap nem, valószínűleg két-három napig nem. – Elmosolyodott. – Tudom, hogy mit beszélek. Amikor

Fhada fölött ilyen szelek kezdenek fújni, akármi történhet. Jago elvigyorodott, hirtelen sokkal jobb lett a kedve. – Ezt határozottan garantálni tudja? – Azt hiszem, igen. Amikor az asszony kinyitotta az ajtót és küszködve tartotta a heves szélben, Jago könnyedén arcon csókolta. – Mondta már magának valaki, hogy maga egy angyal? – kérdezte, aztán nekivágott a szélviharnak. Mikor Jean visszament a szalonba, Janet a kandalló előtt állt báránybőr kabátjában. – Elment? – kérdezte. – Úgy látszik. – Helyes – indult el Janet az előcsarnok felé. Jean követte. – Mire megy ki ez a játék? – kérdezte. – Őszintén szólva magam sem tudom – felelte Janet, aztán hozzátette: – Épp most jutott eszembe egy óriási ötlet: a fenébe a férfiakkal! – Figyelemre méltó gondolat – nyitotta ki az ajtót Jean. – De én a helyedben aludnék rá egyet. – Pontosan ezt fogom csinálni – felelte Janet, és nekivágott a metsző, zuhogó esőnek. – Személy szerint nekem az a véleményem, hogy ezt a halifaxi konvojt keresgélni tiszta időpocsékolás – mondta Hans Altrogge. – De ezek továbbra is ragaszkodnak hozzá, hogy nézzél körül. Közvetlenül éjfél előtt járt az idő, a hírszerzés irodája teli volt árnyékokkal. Necker a térkép fölé hajolt, aztán bólintott. – Teljesen egyetértek. Az egész őrjárat csak az üzemanyagot pazarolja.

– Azért nem teljesen, Horst. – Altrogge kinyitott egy eligazítási dossziét. – Valami készülődik az Atlanti-óceánon, valami igencsak szokatlan, a grönlandi Kap Bismarckon lévő időjárási állomásunk szerint. – Hogyhogy szokatlan? – Egy nagyon alacsony nyomású légköri front közeledik, igen gyorsan, és az előrejelzés kivételesen heves viharokat ígér. Neked persze nincs miért aggódnod tizenkétezer méter magasságban. – És mi van, ha lejjebb kell ereszkednem? – Reméljük, hogy nem kell. Egy biztos: ha másért nem, az utat már csak az időjárási adatok miatt is érdemes lesz megtenned, amiket haza fogsz hozni. – Rendben van – mondta Necker. – Mikor indulunk? – Zéró-öt-száz. – Altrogge az órájára nézett. – Ideje, hogy aludj egy kicsit. Három-négy órát áthatnál még. – Majd gondolkozom rajta – mondta Necker, és kiment.

Deutschland barkentin, 1944. szeptember 25. É. szélesség 56 ° 20', Ny. hosszúság 9° 39'. Rossz éjszaka. Szélerő 6-8-as, és erősödik. Zuhogó eső, háborgó tenger. A középső őrség második harangszavakor kiadtam a parancsot, hogy vonják be az előárboc felsősudár-vitorláját és felsőderék-vitorláját. Ezt csak igen nagy nehézséggel tudták végrehajtani. Richter, Winzer és Kluth állnak a kormánynál, miközben én loptam magamnak egy percet, hogy mindezt bejegyezzem a hajónaplóba. A barométer tovább esik. Nagyon félek, hogy a dolgok rosszabbra fognak fordulni, mielőtt javulni kezdenének.

Tizenhárom Fhadán Reeve volt az első, aki tudatára ébredt, hogy egészen rendkívüli időjárási helyzet van kialakulóban. Az erős szelek mindig idegessé és nyugtalanná tették, nem tudott elaludni, így aztán éjjel két óra felé fölkelt az ágyából, főzött magának egy kanna kávét, aztán leült a rádióhoz, hogy lássa, mit tud fogni rajta. Az éter mintha megelevenedett volna: teli volt recsegő hangokkal a légköri zavarok közt. Egyesek halkan, távolról szóltak, mások egészen közelről, de mindben volt valami közös: a félelem. Akik tudtak, azok máris sietve menedékbe igyekeztek. Egyszer csak a Királyi Haditengerészet egyik ellátóhajója jelentkezett sürgetően, valahol Izlandtól délre. Hetvenöt csomós és egyre növekvő szélsebességet jelentett, háborgó tengert és esőt. A hajó Reykjavíkba próbált eljutni.

Már majdnem három óra lett, amikor az első, valóban létfontosságú üzenetet vette a RAF Stornowayi Partvédelmi Parancsnokságától. A sarkvidéki alacsony nyomású front rövidesen eléri Malin és a Hebridák körül a tenger térségét. Készüljenek fel hurrikán erősségű szelekre a következő néhány óra során. Várható irányuk északkelet. Reeve egy darabig csak ült és gondolkodott, aztán kicsoszogott a konyhába, és csöndesen becsukta maga mögött az ajtót. Gyakran sütötte el azt a tréfát, miszerint a falon lévő telefonkészülék olyan öreg, hogy még magának Alexander Graham Bellnek kellett fölszerelnie, de most életmentő lehetett. Jó hosszú ideig hevesen tekerte a fogantyút, mert tudta, hogy a kikötői postahivatalban senki nincs szolgálatban, ki kell ugrasztania az ágyából Mrs. MacBrayne-t. Elsőre nem kapott semmiféle választ. Amikor újra próbálkozott, kinyílt a konyha ajtaja, és vállára vetett pongyolában megjelent Janet. – Mi folyik itt? Intett neki, hogy maradjon csöndben, mert éppen megszólalt a hallgatóban Mrs. MacBrayne álmos hangja. – Halló? – Katrina? Itt Reeve. Tudná nekem kapcsolni Murdochot South Landingben? Sajnálom, hogy fölzavartam, de sürgős a dolog. A postamesternő tüstént éber lett. – Kihívták a mentőcsónakot, tengernagy úr? – Még nem, de ahogy a dolgok alakulnak, hamarosan hívhatják. – Tartsa a vonalat. Megpróbálom közvetlenül kapcsolni.

Reeve Janethez fordult. – Tedd föl a kannát, szívecském, igyunk egy kis kávét. Lehet, hogy hosszú éjszaka áll előttünk. Janet még kissé kába volt, de engedelmesen odalépett a tűzhelyhez, és néhány szál gyújtóst tett a még parázsló hamu közé. Reeve türelmetlenül várt. Egy idő múlva újra Katrina MacBrayne szólt bele a telefonba. – Nem tudom elérni, tengernagy úr. – Úgy érti, hogy nem válaszol? – Ó, nem. Süket a vonal. Gondolom, leszakadt a vezeték ebben a szélben. Segíthetek valamiben? – Nem, köszönöm, majd én utánanézek. De azt hiszem, a legénységet riasztani kell. – De hát nincs legénység, tengernagy úr. A halászhajók ma délután South Uist felé dolgoztak. Lochboisdale-ben fognak kifutni menedékbe, ott várják ki, amíg a vihar kidühöngi magát. Ha ma éjjel kihívják a mentőt, senki épkézláb férfi nem lesz, aki kezelje, csak öregemberek meg kamaszfiúk. – Rendben van, Katrina – mondta Reeve kurtán. – Bízza csak rám. Tartom a kapcsolatot. Helyére akasztotta a hallgatót, aztán Janethez fordult. – Van egy munkám számodra. – Kézen fogta, bevezette a nappaliba és leültette a rádió mellé. Gyorsan beállította a hangológombot, aztán rögzítette. – Ez az a hullámsáv, amelyen a legtöbb helyi hír átfut. Ma akarsz, felöltözhetsz, csinálj magadnak kávét, akármit, csak figyelj közben. Ma bármiféle üzenet jön nekem vagy Fhadának, jegyezd föl. – De te mit akarsz? Hová mégy?

– Felkeresem Murdochot – mondta Reeve egyszerűen, aztán bement a hálószobájába és öltözködni kezdett. Reeve viharlámpát vitt magával, de a lámpafény mintha csak hangsúlyozta volna a sötétséget. Könyörtelenül szakadt az eső, a szél pedig akkora erővel rohamozott, hogy szó sem lehetett róla, hogy felvonja a járgányra a vitorlát. Fél kézzel taszigálta végig a hajtányt a sziget gerincén. Viaszosvászon esőköpenyéről patakokban ömlött a víz. Félúton járt, amikor a szél elfújta a viharlámpást, így vaksötétben fejezte be az útját. A mentőcsónak-állomáshoz az elemlámpa segítségével ment le az ösvényen, amelyet indulás előtt a biztonság kedvéért zsebre vágott. Hallotta Rory ugatását, aztán kinyílt a házikó ajtaja, fény áradt ki rajta és megjelent Murdoch. A farkaskutya kirontott az esőbe, hogy üdvözölje Reeve-t, aki szorosan megmarkolta a grabancát, és együtt indultak befelé a házikóba. Murdoch besegítette az ajtón. – Ronda egy éjszaka, nem jó ilyenkor odakinn, tengernagy úr. – A tengeren még rosszabb – vetette le Reeve a viharkalapját meg a köpenyét, aztán lekuporodott a tűz mellé. – Megpróbáltam telefonon felhívni, de biztos elszakadt a vezeték. – Akkor hát kihívták a hajót? – Nem. Nem mintha sokat tehetne, ha hívták volna. Nincs legénysége, Murdoch. A halászhajók az este nem futottak be.

– Én ezt nem mondanám – felelte Murdoch nyugodtan. – Itt van Hamish Macdonald, Francis Patterson, Hames és Dougal Sinclair, Reeve csak ámult-bámult. – Hamish Macdonald legalább hetvenéves. A Sinclair fivérek alighanem a legöregebb ikrek a szakmában. Pattersont nem ismerem... – Egyazon az évben születtünk, tengernagy úr. – Ugyan már, Murdoch – mondta Reeve dühösen. Maga meg azok az öreg trottyok, az két világ. Óriási a különbség maguk között, és ezt maga is tudja. – A Morag pompás hajó. Ha borul, magától újra fölegyenesedik. A motorja akkor is tovább jár, ha a víz elönti a gépházat. Maga is ismeri a Moragot, tengernagy úr. Ez most már nem olyan, mint régen, amikor fiatal izmok kellettek az evezőkhöz. Hamish meg a többiek világéletükben ezeken a vizeken halásztak. Értik a dolgukat, és ennyi elég. – Hát, segítsen minket az Isten, hogy ne kelljen próbára tennünk őket. Murdoch előszedett a kandalló melletti szekrényből egy palackot, aztán keresett két poharat. – No, ez majd visszahozza a csontjaiba a velőt, tengernagy úr. Reeve fölhajtotta, aztán elállt a lélegzete, és könnyek szöktek a szemébe. Az ital valósággal robbant a gyomrában. – Az istenfáját, Murdoch, ez nemcsak fején találja a szöget, hanem tüstént be is veri. De hát különben a hajó kezeléséhez nyolc emberre van szükség, tehát hárman még mindig hiányzanak. Mihez akar kezdeni? – Hát még mindig ott van Lachlan... – Aki kihányja a belét az első kis hullámocskától? Maga tréfál. – Egy hirtelen szélroham úgy belekapott a

háztetőbe, hogy az egész épület beleremegett. Reeve is összerezzent tőle. – Nem tetszik nekem ez a hang. Mielőtt elindultam, fogtam a rádión a Parti Parancsnokság viharjelzését. Hurrikán erősségű szelek jönnek délnyugatról a következő néhány órán belül. Murdoch a homlokát ráncolta. – Reménykedjünk, hogy tévednek, mert ha így lesz, akkor pokoli munka lesz vízre tenni. – Gondolja? – Tudom, tengernagy úr. Reeve a viaszosvászon köpenyéért nyúlt. – Jobb lesz, ha visszamegyek. Mihelyt kicsit kivilágosodik, megpróbáljuk megkeresni, hol szakadt el a telefonvezetéke. – És ha előbb lesz rám szükség? – vette fel a padlóról Murdoch a maga viharköpenyét. – Jobb lesz, ha magával megyek, és körülnézek, mi történik odakinn a nagyvilágban. Háromnegyed öt lett, mire Reeve házához értek. Amikor bementek a nappaliba, Jean is ott ült Janettel a rádió mellett. – Hello, Carey – mondta. – Nem tudtam aludni ebben a szélben, gondoltam, átjövök, és megnézem, hogy boldogultok. Hozok egy kis teát. – Azzal kiment a konyhába. – Bödörödnek a dolgok – mondta Janet. – A stornowayi mentőt egy órával ezelőtt kihívták, hogy segítsen Cape Wrath mellett egy szorult helyzetbe került tankhajónak. Húsz perc múlva kihívták Barrát is. – Hova? – Valahova föl a North Minchbe.

– Akkor hamarosan rajtunk a sor – jegyezte meg Murdoch, amikor Jean bejött a tálcával és a teáscsészékkel. – Nem, köszönöm, most nem, Mrs. Sinclair. Beszélnem kell egy-két emberrel. Később visszajövök – mondta, és kiment. – Hát ez meg hová megy? – kérdezte Janet. – Ő, össze akarja szedni Hamish Macdonaldot, a Sinclair ikreket, meg néhányat a nyugdíjasklubból, minden eshetőségre, hátha szükség lesz rájuk. – Te viccelsz. Ez csupa vénember. – Próbáld csak ezt Murdochnak mondani. – Fölvett egyet az asztalon heverő jegyzetek közül. – Hát ez mi, újabb időjárás-jelentés? – Igen. A Meteorológiai Intézettől. A jelentés lényegében ugyanúgy szólt, mint az előző. A Hebridák, Malin és Bailey körüli térségben rendkívül alacsony nyomású légköri front nyomában hurrikán erejű szelek, erős esőzés és jégeső várhatók. Egy pillanat múlva recsegve megszólalt a rádióban egy hang. – Mallaig hívja Fhadán Cukor Egyet. Mallaig hívja Fhadán Cukor Egyet. Gyatra volt a vétel, recsegtek-ropogtak a légköri zavarok, időnként más hangok is bele-beleszóltak. Reeve fölemelte a mikrofont. – Itt Reeve. Az ötös sávon veszem magukat, Mallaig. – Adom önnek Murray kapitányt, tengernagy úr. Egy pillanatig csak a légköri zavarok recsegtek, aztán megszólalt Murray. – Halló, uram. Hogy állnak önöknél a dolgok? – Rémesen. És maguknál, a pocsolya másik oldalán? – Teljes a káosz. Két könnyű átrakóhajónk elsüllyedt, itt ebben az átkozott kikötőben, egy

olajoshordókkal megrakott kilencszáz tonnás parti gőzös pedig elszabadult a horgonyáról. Már egy órája próbáljuk fölvenni a kapcsolatot Jagóval, mert rutinszerűen ellenőrizzük az összes haditengerészeti egységet. Attól tartok, sikertelenül. Van valami elképzelése, uram? – Amikor utoljára láttam, biztonságosan ki volt kötve a mólóhoz. Körülnézek, aztán visszahívom. – Nagyon lekötelezne vele, tengernagy úr. Mellesleg legalább még egy nagyon rossz napnak néznek elébe. Azt jelentették, a széllökések az óránkénti száz csomót is elérhetik. A meteorológusok szerint számíthatunk rá, hogy szinte függőlegesen fog zuhanni a barométer. – Köszönöm kedves szavait – felelte Reeve. – Vége és kikapcs. A cellában dermesztő volt a hideg. Gericke alig aludt az éjszaka, aztán fél hatkor fölkelt, takarót terített a vállára és az ablakhoz ment. Még sötét volt odakinn, de a horizonton időnként fel-felvillant egy-egy villám, így a másodperc egy töredékére mintegy pillanatfelvételt látott a kikötőről. Több kisebb hajó sodródott benne, és amennyire látta, legalább kettő fel is borult közülük. A szél hangja felerősödött, egyfolytában idegesítően csikorgott és nyöszörgött. Amikor újra kinézett, a következő villám fényében megpillantott egy alakot, sárga viaszosvászon köpenyben, viharlámpással a kezében, küszködve csörtetett a mólón az ágyúnaszád felé. Léptek hangzottak a folyosón, aztán Lachlan kukucskált be a rácsok közt, kezében egy olajlámpással.

– Biztos nagyon fázik odabenn, parancsnok. – Hát igen. Azt hiszem, ezt lehetne mondani. – Odafönn pattog egy jó kis tűz az irodában. Ha kezet ad rá, parancsnok, hogy nem próbálkozik semmivel, fölviszem, üldögéljen ott egy kicsit. – Lachlan elvigyorodott. – Nem mintha volna hová mennie... ebben a piszok időben ugyan nem. – Nagyon köszönöm, Lachlan – mondta Gericke habozás nélkül. – A kezemet és a szavamat rá. Maga igazán nagyon kedves. A fiú kinyitotta a zárat, Gericke pedig követte az irodába. A tőzegtűz fehéren izzott a huzatban. Lachlan éppen a markába nyomott egy bögre teát, amikor akkora szélroham csapott le a tetőre, hogy kilazította rajta a cserepeket. – Isten bocsássa meg, de engem megrémít ez a szél, parancsnok. Halálra rémit. Mindig így voltam vele, kisfiú korom óta. Hát nem rémes, bevallani az ilyesmit? – Hogy az ember fél? – mosolygott Gericke, és odakínált neki egy cigarettát. – Vegyen egyet, Lachlan, és lépjen be maga is a klubba. Mary's Town soha nem volt jó horgonyzóhely. Bár védve volt a széltől, amikor az délnyugatról fújt, a kikötőben rendszerint jókora hullámzás alakult ki. A Zsákutcának rossz éjszakája volt. Kétszer is vonszolni kezdte a kikötőköteleit, és az első alkalommal jelentős erővel neki is vágta a mólónak egy heves szélroham, ráadásul rendszeresen fenyegették a kikötőben elszabadultan sodródó hajók. Jago és legénysége az éjszaka túlnyomó részét harcálláspontjaikon töltötték, és állandó csatát vívtak az elemekkel, miközben próbálták megóvni az ócska

ágyúnaszádot attól, hogy nekivágódjon a mólónak és összezúzódjon rajta. Fél hatra Jago teljesen kimerült. Észrevette a mólón a viharlámpát, de csak akkor jött rá, hogy Reeve az, amikor az ellentengernagy fölmászott a létrán a hídra. – No, hogy megy? – Megpróbálunk kitartani, uram, körülbelül ennyi az egész. De azt hiszem, inkább próbálnék szerencsét a nyílt vízen. – Ne csapja be magát. Azt hiszi, hogy ez a rossz? Várja csak ki, amíg még rosszabb lesz. Beszéltem Murrayvel. Nem tudja hívni magát. – Tudom, csúnyán összetört a rádiónk. Meg lennék lepve, ha még egyszer valaha össze lehetne rakni. – Oké, majd én értesítem Murrayt, hogy még egy darabban vannak. Ha tud rá szakítani egy órát, jöjjön fel a házikómba, mikor világosabb lesz. Az az érzésem, hogy esetleg szükségem lesz magára. – Rendben van, uram. Reeve kiválasztotta a megfelelő pillanatot, amikor átléphet a korláton, aztán elindult visszafelé a mólón. Berger berúgta a kabinja ajtaját, aztán betántorgott, nyomában egy iszonyú szélrohammal és a beverő záporral. Az íróasztala felett lógó olajlámpa himbálódzott a felfüggesztésén, a kabin sarkaiban fény és sötétség hajszolták egymást. Otto Prager a priccsen feküdt, de most rémülten fölült. – Mi ez, Erich? Berger a viaszosvászon viharköpeny ellenére csuromvizes volt. Vad tekintettel nézett Pragerre. – Megint elveszítettem egy embert.

Egy pillanatra súlyosan az íróasztalára támaszkodott, aztán a meg-megbillenő padlón olyan óvatosan kászálódott át a másik oldalára, mint a részeg. Leroskadt a székére. – Nagyon sajnálom – mondta Prager. – Mint mindnyájan, nem? Berger elővette az íróasztal felső fiókjából a hajónaplót, aztán tollat fogott. ...A reggeli őrség ötödik harangszavánál járunk, és a dolgok olyan rosszul állnak, hogy ilyet még nem láttam. Nagy nehézségek árán kurtítottuk az összes alsó főderékvitorlákat és a vihartarcsvitorlákat. Szörnyűek voltak a körülmények. A negyedik harangszókor két óriási hullám söpört végig a hajón. Először fölemelkedett, de még a hullámvölgyben volt a túlsó oldalon, amikor ránk csapott a második, fölért a főárboc derekáig, nyolc ember dolgozott ekkor parancsomra a kötélzeten, köztük Hans Bergmann elektrotechnikus. Elsodorta a hullám. – Eddig – mondta Berger keserűen. – Szegény fiú. Ilyen rohadt módon... és mindezt miért? – Aludnod kellene, Erich. – Igazad van – mondta Berger. – Ébressz föl egy fél óra múlva. A kezére hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Prager csak ült és figyelte. Az olajlámpa vadul himbálódzott, fénye előre-hátra imbolygott a kabinban, odakinn pedig a szél sok ezer különféle hangja hangos crescendóval erősödött.

– Ez maga a tenger, Otto – mondta Berger halkan, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Azt hiszem, alighanem elhatározta, hogy most aztán eljön értünk. Odalenn a szalonban az apácák lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel gyülekeztek az asztal körül. A tetővilágítás nyílásán át csöpögött befelé a víz, de a deszkák a jelek szerint egyelőre kitartottak. És akárcsak a hajó többi részén, itt sem volt sehol talpalatnyi száraz hely. A lépcsőn ömlött lefelé a víz, aztán ki-be bugyborgott a kabinokból. Angela nővér erős, rezzenetlen hangon imádkozott. – Ó, Urunk, Te, ki lecsillapítod a tenger dühöngését, hallgass meg minket, hallgass meg minket, hogy el ne vesszünk... Nyílt a lépcső felső ajtaja, aztán Richter csörtetett rajta lefelé, kezében egy nagy kannával. Viharkalapja teljesen átázott, gubancos szakálláról és viaszosvászon viharköpenyéről csurgott a víz. Amikor lihegve megállt mellettük, Angela nővér egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán végigmondta az imát, majd keresztet vetett. – A kapitány üdvözletét küldi, nővér. Forró kávé. Most főtt a kabinjában, az olajtűzhelyen. – Köszönjük Berger kapitánynak. Hogy állnak a dolgok? – Rosszul – felelte Richter. – Megint elveszítettük egy emberünket, a fiatal Bergmannt. Lesodorta a kötélzetről egy hullám. – Imádkozni fogunk érte. – Igen, azt alighanem jól teszik, nővér. – Sarkon fordult és fölszaladt a lépcsőn.

– Imádkozzunk Hans Bergmann lelkéért, nővérek, hogy békességre leljen. – Ám az asztal másik végénél álló Lotte hirtelen sarkon fordult, és mielőtt bárki egy árva szót szólhatott volna, maga is fölszaladt a lépcsőn, ki a fedélzetre. Lélegzetelállító látvány tárult elébe. Bár már régen elmúlt a hajnal, nem lett nappal: az ég teljesen fekete volt, és hatalmas örvénylő felhőhegyek tornyosultak rajta. Köztük itt-ott kivillant egy-egy ibolyaszín vagy vörös folt, mintha valahol messze hatalmas tüzek égtek volna a komor sötétségben. Állandóan szikráztak a villámok, a szél pedig az arcába vágott és úgy üvöltött, mint valami veszett kutya. A fedélzeten mindenkinek teli volt a keze munkával, így senki nem vette észre. Sturm a kormánynál állt, Winzerrel és Kluthtal, négyen, kikötve magukat a főárbochoz, a szivattyúnál dolgoztak. Amikor a tenger sötét tömege végigzúdult a fedélzeten, és mindent maga előtt sodort, Lotte a létrába csimpaszkodott. A Deutschland szinte teljesen alámerült, de aztán kiegyenesedett. A szivattyúnál dolgozó embereket a mentőkötelek nélkül elsodorta volna a tenger, úgy vergődtek a fedélzeten, akár a partra vetett hal. Richter, aki a kötéllétrák között kapaszkodott meg, leugrott a fedélzetre, segíteni nekik. Aztán hirtelen, messze fönn hatalmas csattanás hallatszott, szinte mintha felrobbant volna valami. Richter fölnézett. Az előárboc sudárvitorlájának a fordítókötelei pattantak szét. A vitorlarúd hevesen kilengett, az elszabadult vitorla vadul csapkodott az orkánban, az egész árboc remegett tőle. Richter tudta, csak idő kérdése, hogy mikor töri le az előárboc csúcsát, mint valami korhadt ágat. Előrerohant a

hajókonyhához, és lekapta a rögzítőjéről az egyik tűzoltófejszét, aztán fölugrott a kötélhágcsóra. Egy pillanatra megállt, az övébe tűzte a fejszét, aztán megfordult, és látta, hogy Berger vadul integet neki a tatfedélzetről. Hogy mit kiabált, azt nem lehetett hallani, de gesztusaiból ítélve nyilvánvalóan azt akarta, hogy Richter jöjjön le onnan. Csakhogy, ha nem kapja le azt a vitorlát, és az letöri az árbocot... Fogcsikorgatva tovább mászott. Viaszosvászon köpenye semmit nem ért, inkább akadályozta, mint segítette, mert semmi védelmet nem nyújtott a szüntelen zuhogó eső ellen. A kötélhágcsó megduzzadt, minden kötél merev volt, mint a bot, és valahányszor fölemelte a karját, hogy följebb kapaszkodjon rajta, jéghideg víz patakzott a ruhája meg a bőre közé. A szél úgy cibálta és tépkedte a ruháit, mint valami dühödt élőlény. Egy pillanatra megállt az előárboc sudaránál, hogy lélegzethez jusson. Ameddig csak ellátott, fehéren, habosan fortyogott a tenger, vágott az eső meg a jég, és baljós villámok szikráztak a fekete égen. Megállt az iszonyatosan mennydörögve csattogó vitorla alatt. Tudta, hogy a halállal néz szembe, ezért óvatosan kiválasztotta a megfelelő pillanatot. Az árboc mellé mászott, aztán bekúszott magába a csapkodó vitorlába, fél kézzel erősen megkapaszkodott benne, majd a tűzoltófejszével csépelni kezdte a vitorlarudat az árbochoz erősítő gyűrűt. A vitorla teljesen beburkolta, majdnem magával is rántotta, de aztán az egyik sarkán megrendült a kötél, és egy pillanatra kifeszítette. Amikor lenézett, látta, hogy Berger egy kötélbe kapaszkodva közvetlenül alatta áll az előárboc csúcsán.

Amikor Berger bólintott, Richter újra meglendítette a fejszét. Tudatában volt, hogy az egész árboccsúcs remeg. A fejsze lecsapott egyszer, kétszer, háromszor, aztán végre átvágta a fémet. A vitorlarúd kilendült, a kötél eleresztett. Berger éppen időben engedte el a kötelet, mert az alsó felsőderékvitorlarúd, melyen még mindig ott libegett a vitorla, most bukfencezve elrepült a szélben. Berger megveregette Richter vállát. Lassan, kínosan ereszkedtek lefelé, nem kapkodták el a dolgot. Amikor Richter leugrott a fedélzetre, és elindult előre, akkor látta meg Lottét a tatfedélzet létrájánál. Szinte áhítat ült a lány arcán, ahogy ránézett. Richter mintegy ösztönösen feléje nyújtotta a karját, mire Lotte a karjai közt keresett menedéket. Jago és legénysége pirkadatkor tüstént kivitték az ágyúnaszádot a belső kikötőbe, ahol a partot verő, hosszú, guruló hullámok kisebb problémát jelentettek. Mihelyt biztonságban tudta a Zsákutcát, átadta Jansennek a parancsnokságot, és fölment Reeve házikójába. A bejárati ajtón Jean Sinclair engedte be, aztán mikor bement a nappaliba, a rádiónál találta Reeve-t és Murdochot. – Hogy állnak a dolgok? – kérdezte. – Rémesen – felelte a tengernagy. – Rohadt nagy a zűrzavar. Mallaigben egy újabb parti gőzöst vetett partra a tenger, és két további átrakodóhajó süllyedt el. Stornoway mellett három vontató borult fel, mégpedig olyan gyorsan, hogy semmit nem lehetett tenni értük, elborította őket az iszonyatosan háborgó tenger. Izlandtól délre eltűnt a Kanadai Királyi Haditengerészet

Macmichael nevű korvettje, nyolcvanöt fő tiszttel és legénységgel, soha nem látták többé. A halifaxi konvoj pedig, amely az Északi Csatornán át az Ír-tenger felé tartott, reménytelenül szétszóródott. De a fhadai mentőcsónakot név szerint még mindig nem hívták ki. Murdoch türelmesen üldögélt és pipázgatott, a rádióból hangzó zűrzavaros üzeneteket hallgatva. Jago kiment a konyhába, ahol Jean és Janet éppen szendvicseket készítettek. – Haha – nevetett föl. – Maguk végtére mégiscsak nők. – Csak figyelj, drágám – szegezte a torkának a kést Janet. Jago töltött magának egy csésze teát. – Úgy tudom, a mentőt nem hívták ki. – Ki fogják. Murdoch erre vár. A legénység készenlétben áll a mentőállomáson. – Megrázta a fejét. – Te, Harry, ilyet még isten bizony nem láttál. Egy sincs köztük, aki ne lenne nagyapa. Szánalmas. – Szánalmas? Egy banda, amelyik hajlandó bedobni magát a legrondább tengerre, amit életemben láttam, és te nem tudsz erre más szót találni? – Öt percig nem tudnak kitartani odakinn. Mi értelme lenne? Jago visszament a nappaliba, és leült Reeve mellé. Pontban fél nyolc volt. Nyolc előtt tíz perccel újabb időjárás-jelentés jött Stornowayből. A Carbisdale amerikai romboló Butt of Lewis-tól száztíz mérföldnyire északnyugatra hurrikán erejű szélrohamokat jelent. A lökések sebessége eléri a százhúsz csomót. - Százhúsz csomó – mondta ámultan Jago.

– Ez tényleg csúnya szél – mondta Murdoch. – Életemben nem láttam még gonoszabbat. Janet behozta a teát meg a szendvicseket, letette a tálcát, aztán szó nélkül visszament Jeanhez a konyhába. Jago kivett magának egy szendvicset, aztán előrehajolt, és megsimogatta Rory fejét. A kandalló párkányán nyolcat ütött az óra. Amikor az utolsó óraütés is elcsöndült, tört angolsággal megszólalt a rádióban egy hang. – Itt a háromárbocos Deutschland barkentin, tehetetlenül sodródunk. Becslésem szerint jelenlegi pozíciónk Fhadától mintegy húszmérföldnyire délnyugatra, a Külső-Hebridákon. Az isten szerelmére, segítsenek. Nők is vannak a fedélzeten. Az üzenet elhalkult, belefulladt a légköri zavarok tengerébe. Reeve Jagóhoz fordult. – Azt mondta, a Deutschland? – Én úgy hallottam, tengernagy úr. – Egy háromárbocos barkentin – mondta Murdoch. – Nem hittem volna, hogy megélem, és látok még egyet. Janet és Jean is bejöttek a konyhából, álltak és füleltek. – Ez egyszerűen lehetetlen, a Jézus szerelmére – mondta Reeve. Berger hangja tört át a légköri zavarokon. – Itt a Deutschland barkentin, sürgős segítségre van szükségünk. Húszmérföldnyire vagyunk délnyugatra Fhadától. Nők vannak a fedélzetemen. – Megint itt van, tengernagy úr – mondta Jago. – Ennek a fickónak nagy slamasztikában kell lennie. Reeve a mikrofonért nyúlt, aztán, amikor Berger elkezdte megismételni az üzenetét, újabb hang lépett be

a csatornába. – Deutschland, hier is Grosser Schwarzer Adler. – A további beszélgetés már teljes egészében németül folyt. Reeve tehetetlenül dőlt hátra a székén. – Mi a fene megy itt? Egyik percben egy koma segítségért sikoltozik... a következő percben meg egy csomó Kraut, amiből egy szót se értek. Egy pillanatra csönd lett, aztán Janet óvatosan megszólalt: – Gericke megértené, Carey bácsi. A Deutschland fedélzetén a rosszról még rosszabbra fordultak a dolgok. Negyed nyolcra nyilvánvalóvá vált, hogy a főárboc nem bírja el többé az alsó derékvitorláját, és Berger kiadta Sturmnak a szükséges parancsokat. Ezt a vitorlát bevonni hihetetlenül nehéznek bizonyult. Bár az embereknek nem kellett túl magasan a fedélzet felett dolgozniuk, változatlanul meg kellett birkózniuk az elképesztő széllel. Minden kötél megszorult, mert normális méretének a duplájára dagadt, a csigák az első érintésre beszorultak, és egész idő alatt úgy vágott a kezükbe a szél, mint a sebész szikéje, a sodródó permet húscafatokat ragadott magával. Amikor végül elvégezték a munkát, az emberek holtfáradtan másztak le a fedélzetre. Most már mindenen a szél uralkodott, rohamai egyik csapást mérték a másik után a hajóra. Fejük fölött tépett felhők száguldoztak, látszólag olyan alacsonyan, hogy szinte elérték az árbocok tetejét, az eget lepedőként borították be a villámok és könyörtelenül zuhogott az eső. Megint négy ember dolgozott lázasan a szivattyúnál. Berger a tatfedélzet korlátjától figyelte őket, és furcsamód tehetetlennek, törpe, jelentéktelen

valaminek érezte magát ennek a hatalmas mindenségnek a kellős közepén. Mit remélhet, mit tudhatna elérni? Hátrafordult, hogy ellenőrizze Sturmot meg a két matrózt, akik a kormányt kezelték, és néma kiáltásra nyílt a szája, amikor egy iszonyatos, hatalmas követő hullám zúdult végig a hajó tatján. A Deutschland megrázkódott. Berger azon kapta magát, hogy a hátán fekszik, és kétségbeesetten kapaszkodik a korlátba, harcol az életéért, miközben száz meg száz tonna víz zúdul az orr felé. Winternek és Kluthnak nyomát sem látta, de Sturm még egyre kapaszkodott a kormánykerékbe. Berger végigtámolygott a tatfedélzeten, és csatlakozott hozzá. A Deutschland szél alatti korlátját teljesen elborította a víz, mintha démonokkal küszködött volna. Berger dühösen káromkodott. Aztán a hajó lassan, nagyon lassan, újra engedelmeskedni kezdett a kormánynak. De a csapás halálos volt: elveszett a hátsó derékárboc, és a kötélzet legnagyobb része. A hullám a mentőcsónakokat is elsodorta. A hajókonyha bódéja is teljesen eltűnt. Richter kúszott föl a létrán. – Még két embert a kormányhoz, Richter – kiabálta a fülébe Berger –, aztán jelentést kérek a károkról, amilyen gyorsan csak lehet. A fedélzetmester eltűnt, néhány pillanat múlva feljött Holzer és Endrass, hogy átvegyék a kormányt. – Vegye át a parancsnokságot, Herr Sturm. Én megnézem, milyen odalenn a helyzet. Amikor Berger a kabinja ajtajához ért, Richter éppen fölfelé jött a lépcsőn. – A nővérek biztonságban vannak, Helmut?

Richter rábólintott. – Remegnek és nagyon meg vannak ijedve, Herr Kapitän. De most más problémáink is vannak. Félméteres víz áll a hajófenékben, és egyre emelkedik. Berger megfordult, és végignézett a Deutschlandon. Kötélhágcsók táncoltak a szélben, az előárboc derékvitorlája elszabadult és kiszakadt, de a fele még ott csapkodott a vitorlarúdon, mint valami rongyos, szürke zászló. A palánkgerendázat itt-ott kimeredt a fedélzetből, a korlátok összezúzódtak. Az egész hajó belerázkódott, amikor fáradtan felkúszott egy újabb nagy hullám hátára, és elkapta egy szélroham. Richter tudta, mi jár Berger eszében: érezte a vereség szagát. – Rosszul állunk, Helmut, nem? – mondta a kapitány. – Végünk. – Attól tartok, igen, Herr Kapitän. – Vedd át Herr Sturmtól a kormányt – bólintott Berger –, és mondd meg neki, hogy azonnal hozza a kabinomba a rádiót. Necker öt órakor szállt fel Trondheimból. A Skócia fölötti repülés, tizenkétezer méter magasságban, messze a vihar fölött, teljesen eseménytelenül zajlott. Amikor azonban megérkezett a céltérségbe, teljesen megváltozott helyzettel találta szemben magát. Sötéten és fenyegetően valósággal forrtak alatta a felhők, itt-ott narancsszín tüzek villantak fel bennük, amelyek úgy csavarodtak fölfelé, mint a fekete füst. – Pokoli idejük van ezeknek ma odalenn – mondta Schmidt.. – Nem sokat tudok angolul, de az S. O. S.-t megismerem, amikor hallom. Bekapcsolom önnek, uram.

Éppen egy újabb üzenet jött be. A Malin és a Hebridák körüli tenger térségében a szélrohamok elérik a százharmincöt csomós sebességet. A barométer kilenc-hét-zéruson áll, és továbbra is esik. Most Schmidt szólalt meg. – Egyet biztosan tudok, Herr Hauptmann. Az a halifaxi konvoj többé már nem konvoj. Azt rapityára verte a vihar. De Necker az alatta kavargó fekete füstbe bámulva egyre csak a Deutschlandra gondolt. – Állapítsd meg a pozíciót, ahol tegnap találkoztunk a Deutschlanddal – mondta Rudinak. – Vegyél átlagnak északnyugatiészaki irányban mondjuk tíz csomót, és számítsd ki, hogy jelenleg most hol lehet. – De, Herr Hauptmann – tiltakozott Rudi. – A parancsaink... – Csináld, amit mondok, és pofa be – förmedt rá Necker hűvösen. Alig néhány percbe tellett, amíg Rudi összegyűjtötte a szükséges információkat, és átnyújtotta őket Neckernek. Necker tüstént irányt változtatott, aztán rögtön bekapcsolta a fedélzeti hangosbeszélőt. – Idefigyeljenek, mind, az egész banda. Nekünk azt mondták, ez mindenféle időjárási körülmények közt a világ legjobb repülőgépe. Azt állítják róla, hogy még hurrikán idején is működik. Hát lássuk, igazat mondtak-e. Leereszkedek ebbe a szarba, és megnézem, mi történik a Deutschlanddal. Így döntöttem. Előrenyomta a botkormányt, lassú bukórepülésbe vitte a gépet és elkezdett leereszkedni, néhány perc múlva köd és zuhogó eső borította el őket, a szárnyak peremén szikráztak a villámok. Teljes sebességgel folytatták az ereszkedést, miközben az erős szél ide-oda dobálta a gépet, Neckernek teljes erejével a

kormányoszlopba kellett kapaszkodnia. Volt egy pont, amikor jócskán balra billentek, a szél sorozatban mérte csapásait a pilótafülkére, és apró darabokat hasított le a gép szárnyaiból, de Necker gyorsan újra kézbe vette az irányítást, és tovább bukott lefelé. Háromezer méter magasságban jártak, és még egyre ereszkedtek lefelé. Továbbra is sötét, kavargó felhők vették őket körül. Rudi lecsatolta az oxigénmaszkját, és halottfehér arccal bámult kifelé a szélvédőn. Pedig időpocsékolás az egész, mondta magában Necker. Ebben az időben teljesen valószínűtlen, hogy a Deutschland tartani tudja az irányát, a sebessége pedig utóvégre csak becslésen alapult. Kilencszáz méter magasságban a Junkers kitört a felhők közül, egyenesen bele egy hatalmas ragyogó fénytengerbe és a felhőszakadásos esőbe. A habozó tenger egészen a horizontig húzódott. Aztán egyszercsak – teljesen hihetetlenül – körülbelül fél mérföldnyire tőlük délnyugatra felbukkant a Deutschland. – Rudi – mondta Necker –, tartozom neked egy üveg pezsgővel. – Meredeken balra kanyarodott, Rudi pedig elővette a látcsövét. – Úgy látszik, rossz állapotban van, Herr Hauptmann. – Valami nagy baj van, uram – vágott közbe Schmidt. – Vészjelzést adnak le. Angolul. Berger segítséget kér. – Kapcsolj bele – mondta komoran Necker. – Magam fogok beszélni vele.

Deutschland barkentin, 1944. szeptember 25. Hurrikán erejű szél fúj, és a Deutschlandot véleményem szerint a felborulás közvetlen veszélye fenyegeti. A reggeli őrség végén elkezdtem segélykérő felhívásokat leadni. Attól tartok, jelünk nagyon gyönge, mert a sós víz megrongálta a telepeket, nem sokkal ezután azonban mégis megjelent a barátunk a Luftwaffétól. Kölcsönös meglepetésünkre egy harmadik fél is bekapcsolódott a szomszédos Fhada szigetéről.

Tizennégy – A Deutschland jelentkezik. Hall minket, Necker? Elveszítettük szem elől az alacsony felhőzetben. – Én még látom magukat – válaszolta Necker. – Ne aggódjanak. A közelben maradok. A szavak recsegve érkeztek a légköri zavarok tengerében a távolból, valahogyan nagyon messziről. – A Deutschland – mondta lassan Gericke. – No, beszéljen már vele – mondta Reeve. – Tudja meg, mi folyik itt. – Rendben van – nyúlt Gericke a mikrofonért, aztán elkezdett németül adni. – Deutschland, itt Fhada jelentkezik. Feleljen, kérem. Egy pillanatra csönd lett, aztán halkan megreccsent Berger hangja. – Necker, az isten szerelmére, ki volt ez? – Nem tudom. – Deutschland, Fhada hívja. Lenne szíves közölni jelenlegi pozícióját, a legrészletesebb adatait? Lehet hogy segíteni tudnánk.

Megint csönd lett, aztán Necker hangja jött az éterből: – ...fogalmam sincs... javaslom, válaszoljon... lássuk, mi történik. Aztán megint csönd lett, közben más, halkabb üzenetek is jöttek messziről. – Mi folyik ott, tengernagy úr? – mondta Jago. – Most csak a beszélgetés egyik felét tudjuk venni, Neckert, akárki is az. Ami a Deutschlandot illeti, vagy felborult, vagy elveszítette vele a rádiókapcsolatot. – Ezt most már csak egyetlen módon lehet tisztázni – mondta Reeve. – Beszéljen Neckerrel. – Rendben van – mondta Gericke. – Fhada hívja Neckert. Feleljen, kérem. Fhada hívja Neckert. Feleljen, kérem. A Deutschlandot nem tudom elérni. Sürgősen beszélnem kell önnel. Csönd. – Nem bízik magában, parancsnok – mondta halkan Jean Sinclair. Gericke újra próbálkozott. – Necker, itt Paul Gericke beszél, a Kriegsmarine korvettkapitánya, Fhadáról. Könyörgöm, válaszoljon. Újabb légköri zavarok recsegtek-ropogtak, aztán teljes erővel megszólalt Necker hangja. – Paul Gericke? A tengeralattjárós ász? – Így igaz. – De hogy lehetséges ez? – Hadifogoly vagyok. Itteni őrzőim felkértek, hogy hallgassam le a hívásait, mert nem tudnak németül. Maga kicsoda? – Hauptmann Horst Necker, a KG 40 trondheimi támaszpontjáról. Hajózási és időjárási felderítés. Pillanatnyilag egy Ju 88-ason körözök a Deutschland fölött.

– Semmiféle választ nem tudok kapni tőlük – mondta Gericke. – Mi a baj? – Legyöngült az adásuk. Tengervíz ment a telepekbe. – Maga még tudja venni őket? – Igen, ha a közelükben maradok. – Szóljon már, Gericke, mi folyik odakinn? – vágott közbe az ellentengernagy türelmetlenül. Gericke elmondta neki. Reeve Murdochhoz fordult. – Mit gondol, el tudja érni őket? – Megpróbálhatjuk – felelte Murdoch. – Sokat segítene, ha az a repülő fölötte maradna, és tájékozódási pontot adna. A tengerszinten nagyon rosszak lesznek a látási viszonyok. – Ezzel pokoli sokat kérnénk – szólalt meg Jago. – Úgy értem, Neckertől. El tudják képzelni, milyen az, ilyen időben megpróbálni a levegőben tartani egy gépet? Gericke újra fölvette a mikrofont. – Gericke hívja Neckert. Van egy mentőhajónk, készek vagyunk tüstént kifutni. Nagy segítség lenne, ha jelzőpontként a térségben tudna maradni. – A legrosszabb körülmények közt, amiket valaha láttam – felelte Necker. – De a gép eddig elég jól bírja. Meglátjuk, mit tehetünk. Jelenlegi pozíció a következő... – Lassan és világosan bediktálta a leglényegesebb adatokat. – Mennyi időbe telik, amíg a mentőhajó elérhet minket? Gericke továbbította a részleteket Murdochnak. Az öreg rábólintott. – Körülbelül egy óra. Most pedig indulok.

– Én is magával megyek – nyúlt Reeve a viaszosvászon viharköpenyéért. De Murdoch megrázta a fejét. – Örülök, ha megnézi, tengernagy úr... de semmi többet. Megvan a legénységem. – Na, ide figyeljen – kezdett heveskedni Reeve. – A fhadai mentőhajónak én vagyok a fedélzetmestere, Carey Reeve – mondta az öregember. – Ma egyedül én döntök életről-halálról. Kikísérhet minket, nagyon örülök, de semmi több. Reeve Gerickéhez fordult. – Maradjon a rádió mellett. Tüstént visszajövök, mihelyt a hajót vízre bocsátották. – Rendben van – felelte Gericke. Murdoch belevetette magát az orkánba, Reeve-vel és Jagóval a sarkában. Fenn a magasban, a sziget gerincén vadul dühöngött a szél: úgy viselkedett, mint valami élőlény, és teljes erejével megpróbálta visszalökni a járgányt. Murdoch és Jago csak teljes erejüket megfeszítve, ketten tudták a kézihajtánnyal előre hajtani. Amikor odaértek a vágány végére, a mentőállomás fölé, a tengert meglátva majd elállt a lélegzetük. A fehér víz egyetlen hatalmas, durva, szakadozott szőnyegként terült el előttük, melyen úgy söpört végig egyik hatalmas hullám a másik után, mint valami lassított filmfelvétel. A csatorna torkolatán túl időnként egy-egy hullámvölgyben feltárultak a zátony fűrészes, fekete fogai. – Gondolja, hogy meg tudja csinálni? – üvöltötte Reeve Murdoch fülébe a tomboló orkánban. – Talán – felelte az öregember.

A mentőállomás körül kis csoport verődött össze, főleg asszonyok, meg néhány gyerek. Ahogy a három férfi sietve igyekezett lefelé az ösvényen, futó lábak dobogását hallották a hátuk mögött, aztán utolérte őket Lachlan. – Mihelyt meghallottam, jöttem – lihegte kifulladva. – És fél Mary's Town itt jön mögöttem. Szüksége lesz rám, Murdoch? – Hatan vagyunk, Lachlan. Pompásan megoldjuk. Murdoch átvágott a kis csődületen, és bement a csónakházba. A legénysége már ott várta a hajóban. Mindnyájan sárga viaszosvászon viharköpenyt és mentőmellényt viseltek. A sólya végére nyíló ajtók már nyitva álltak. Murdoch egy-két méternyit lement a sólya lejtőjén, ahonnan már belátott a csatorna szájába. Fölnézett a legénységre. – Van rá egy kis esély, hogy meg lehet csinálni. Csak tíz az egyhez, de érdemes megpróbálni. Odakinn egy hajó nagy bajban van, és nők vannak a fedélzetén. És ha most nem megyünk értük, akkor már egyáltalán nem megyünk, mert odakinn egyre viharosabb lesz a tenger. Ha valamelyikőtök meggondolta magát, szóljon, és szálljon le a hajóról. Ezt az utolsó mondatot is ugyanolyan nyugodt, tárgyilagos hangon mondta, mint a többit. – Indulunk már, Murdoch, vagy egész nap itt fogunk téblábolni és csak pofázunk? – felelte neki kissé türelmetlen hangon az ősz szakállú Francis Patterson. – Hát legyen – mondta Murdoch, és lement a létrán. Az összecsődült asszonyok szorongva pusmogtak egymás között, miközben kimentek a partra.

A Morag Sinclair néhány másodperc múlva felbukkant a csónakház ajtajában, sebesen lecsusszant a sólyán, aztán a tengerre siklott. A fara mélyen beleszántott a vízbe, magasan fölverte a permetet a levegőbe, aztán a hajócska nekivágott az erős hullámzásnak. Amikor egy hatalmas hullám bezúdult a csatorna keskeny bejáratán, a magasba emelkedett, aztán egy pillanatra megint csupaszon fölmeredt a habzó vízből a zátony. Az összegyűltek némán figyeltek, csak a szél tutult. – Nem jó – mondta Reeve. – Sose fognak kijutni. Ezek a hullámok biztos megvannak vagy kilencméteresek. Ha rossz pillanatban ütődnek neki, darabokra fogja zúzni őket. De a Morag csak ment tovább, aztán hirtelen teljes gázzal, villámsebesen kifelé suhant a csatorna bejáratán. – Megpróbálja elkapni a legközelebbi nagy hullámot, hogy átjusson a zátonyon – kiáltott fel Jago. Már talán be is jött volna Murdoch tíz az egyhez esélye, de ebben a pillanatban olyan vad erővel támadt fel a szél, hogy a tömegben egy asszony rémülten felsikoltott. A Morag Sinclair megtántorodott, aztán élesen balra fordult. Egy pillanatig mintha a magasban csüngött volna a hullám tetején a hirtelen előbukkanó fekete sziklák fölött. – Oda fog csapódni! – kiáltotta Reeve. Ekkor zúdult befelé egy óriási hullám. Tíz-tizenkét méter magasra emelkedett a csatorna bejárata fölé, és oldalvást magával ragadta a tehetetlenül sodródó mentőcsónakot. A hajócska visszavágódott a part közelébe, fedélzetét elborította a dühödten fortyogó víz, két embert is lesodort róla.

Harry Jago lerohant a partra vágódó hullámok közé, és a sárga viaszosvászon viharköpeny felé nyúlt. Tudta, hogy Francis Patterson arca bukkant mellette a felszínre, csukott szemmel, vicsorgó fogakkal. Aztán mások is mellette termettek, derékig belegázolva a dermesztően hideg vízbe. Reeve tengernagy az ép fél karjával csapkodott, fekete szemfedője leesett, kilátszott a csúf szemsebe, üres fél szemhéja. Aztán Jago megfordított egy sárga viaszosvászon köpenyt, és rájött, hogy Hames Sinclairt rántja ki vele a partra, ahol készséges kezek nyúltak ki segítségül érte. A következő néhány perc teljes zűrzavarban telt: üvöltöztek és sikoltoztak, a Morag Sinclair pedig minden egyes újabb hullámnál csikorogva végigszántott a zátonyon. Aztán kidobtak neki egy kötelet, aztán még egyet, aztán emberek szaladtak ki a mentőállomásról, és további köteleket hoztak. Jago zihálva, görnyedten feszült neki a hullámzásnak, mellette Lachlan és Reeve küszködtek. Egyszer, amikor hasra esett, egy percbe is beletelt, amíg összeszedte magát, és döbbenten látta, hogy vagy egy tucatnyi asszony csimpaszkodik a szomszédos kötélbe, szoknyájuk libeg a derekuk körül. A szél egyenesen a szemébe vágta a homokot. Lehunyta a szemét, és csak húzta, húzta a mélyen a vállába vágó kötelet. Aztán egyszercsak négykézláb állt, de amikor fájdalmasan kinyitotta a szemét, és körülnézett, látta, hogy mindenki nagyjából ugyanígy járt. Ám a féloldalára dőlt Morag Sinclairt már biztonságosan partra vontatták. Jago és Reeve talpra kászálódtak és közelebb mentek, aztán megjelent a korlátnál felettük Murdoch.

Nagyon sápadt volt az arca, és rángatódzott a fájdalomtól. – Nem esett baja? – szólt oda neki Reeve. – Megütöttem magam, mikor odacsapódtunk. Semmiség. Jago körbejárta a hajót. – Csak apró károk, a csavarok épek. – Az is valami – mondta Reeve. – Legalább senki nem vesztette el az életét. Ez is csoda. Murdoch beakasztott egy létrát a korlátra, és félszegen lekecmergett rajta. Bal karja lazán lógott az oldala mellett, az emberek köréje csődültek, és Jago tüstént tudta, hogy az öreg tartása nem természetes. Amikor megtántorodott, Jago megpróbálta támogatni. – Tényleg nincs semmi baja? – kérdezte. Murdoch félretaszította. – Ne törődjön velem. – Reeve-hez fordult. – Odakinn tehetetlenül küszködik egy hajó. Nők vannak a fedélzetén, és semmit nem tehetünk értük. Valaki egyszercsak azt mondta: – Még mindig ott van a Zsákutca. – Jago csak aztán jött rá, hogy ő volt az, aki megszólalt. Jago a térképasztalnál ült, mellette Jansen állt, de az egész legénység az ajtó körül tolongott. – Ez – mondta Jago. – Most már tudjátok, mi az ábra. Nagyon kemény lesz odakinn. Erre az útra csak önkéntesek jöjjenek. Aki akarja, fogja a zsákját és lépjen át a korláton a mólóra. Senkitől nem fogom rossz néven venni. Nem akarok finomkodni, de elsősorban a házasembereknek ajánlom ezt. Petersen az egész legénység nevében szólt: – Hosszú ideje együtt vagyunk, hadnagy úr. Együtt

pottyantunk vízbe, nem is egyszer, de ez az első alkalom, hogy hülyeségeket hallom beszélni. Már bocsánat, uram. – Azt hiszem, a maga finom módján azt akarja kérdezni, hadnagy úr, hogy mikor indulunk már? – mondta Jansen. Jago megnézte az óráját. – A tengernagy minden pillanatban itt lehet a Deutschland jelenlegi pozícióadataival. Aszondom, tíz-tizenöt percen belül elindulunk innen. – Körülnézett. – Mi a fenét lebzseltek itt akkor? Janet magára hagyta az ágyon fekvő Murdochot, halkan becsukta maga mögött az ajtót és bement a nappaliba. Gericke a rádiónál ült, Reeve meg Jean mellette. – Hogy van? – fordult hátra a tengernagy. – Eltört a karja. Egyelőre sínbe tettem, és beadtam neki egy fájdalomcsillapító injekciót. Egy darabig aludni fog. Hogy állnak a dolgok? – Nem valami jól. Nem tudjuk Neckert újra elcsípni. Valószínűleg elektromos vihar van. Gericke a háttérben még egyre próbálkozott, sürgetően ismételgette németül a mikrofonba: – Válaszoljon, Necker. Válaszoljon, kérem. Aztán megszólalt Necker hangja. Halk volt, de elég tiszta ahhoz, hogy mindnyájan kiérezzék belőle az aggodalmat. – Itt Necker. Gericke, már félórája hívom. Mi történik? – Egyáltalán nem volt kapcsolatunk – felelte Gericke. – Túl sok volt a légköri zavar. Késedelem állt be. A mentőcsónakunk nem tudott kifutni, de van itt egy ágyúnaszád, most indul Mary's Townból. Kérem,

ismételje meg a jelenlegi pozícióját. – Necker bediktálta az adatokat, Gericke pedig folytatta. – Mi van a Deutschlanddal? Tartják a kapcsolatot? – Csak nagyon nehezen, nagyon gyenge az adásuk. Akkor még egy órát kell várni? – Attól tartok, igen. Gericke lefirkantotta egy cédulára a Deutschland pozícióadatait, aztán odatolta a cédulát Reeve-nek. A tengernagy zsebre vágta. – Már viszem is Jagónak. – Amikor az ajtó felé indult, Jean elkapta a kabátja ujját. – Carey, ugye nem csinálsz semmi ostobaságot? Nem próbálsz velük menni, ugye? – Az én koromban? – vigyorgott Reeve, aztán könnyedén arcon csókolta. – Édesem, te tréfálsz. – Azzal gyorsan kiment. Jean aggódó arccal fordult hátra. – El fog menni, Janet. Tudom. – Mit vártál? – felelte Janet keserűen. Kiment a konyhába, és bevágta maga mögött az ajtót. Gericke Jean kezéért nyúlt, és egy pillanatra erősen megszorította, aztán közbevágott Necker hangja. – Elindultak már? – Úton vannak. – Van egy problémám. Egy óra tizenöt perc, és aztán el kell indulnunk hazafelé. Fogy az üzemanyag. – Megértem – felelte Gericke. – Amikor jónak látja, indulnia kell. Magának kell döntenie. Kikapcsolt, és mosolyogva Jeanhez fordult. – Most pedig, ha ki mer merészkedni érte, azt hiszem, mindnyájunkra ráférne egy csésze jó kis forró tea.

A Zsákutca járó motorokkal, teljes készenlétben várakozott. Reeve fölment a parancsnoki hídra, aztán amikor a tengernagy átadta neki a Gericke által följegyzett pozícióadatokat, Jago a térkép fölé hajolt. Gyorsan kidolgozta a célponthoz vezető útvonalat, aztán bólintott. – Ez az, uram. Most már nekivághatunk. – Magukkal szeretnék menni. A kormánykeréknél álló Petersen oldalvást rásandított, Jansen csak bámult meredten előre. – Hát, ami azt illeti, tengernagy úr – mondta Jago –, nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet. – Parancsba is adhatnám, hogy vigyen magával. – Én pedig, teljes tisztelettel, rámutathatnék arra, hogy lévén ennek az ócska teknőnek a parancsnoka, errefelé egyedül az én szavam számít. Reeve tüstént lejjebb eresztette a hangját. – Rendben van, hadnagy, kérem, nem parancsolom. Ha segít, még azt is kimondom, hogy legyen szíves. – Én vagyok a parancsnok, uram. Megérti ezt? – Tökéletesen. Jago bólintott, aztán Jansenhez fordult. – Oké, főnök. Induljunk. Necker hangja teli izgalommal valósággal robbant a rádióból. – Jelentkezzen, Gericke! Jelentkezzen. – Tisztán és hangosan veszem magát – felelte Gericke. – Mi van? – Látom. Már látom az ágyúnaszádot, félmérföldnyire jobbra. Nagyon erős a hullámzás, de közeledik. – Látja a Zsákutcát – mondta Gericke.

– Atyaisten – suttogta Jean Sinclair, és megmarkolta a német vállát. – Vételben maradok – mondta Gericke. – Kérem, mostantól fogva tartsa szorosan a kapcsolatot. Megcsikordult a hálószoba ajtaja, és megjelent Murdoch. Bal karja fel volt kötve, az arca nyűtt volt, látszott, hogy fájdalmai vannak, és kissé kábultan csillogott a szeme. – Mi van? – kérdezte. Janet odalépett hozzá, és az egyik szék felé vonszolta. – Nem lenne szabad fölkelnie. Ágyban kellett volna maradnia. Az öregember nehézkesen lehuppant a székre, aztán Gerickéhez fordult. – Mi történik, parancsnok? – Jago hadnagy kiment az ágyúnaszáddal. – És a tengernagy? – Azt hiszem, ő is vele ment. – Engem is magukkal kellett volna vinniük. Én tudom, hogy kell játszani ezt a játékot, ők nem. – Rezignált volt a hangja. – Isten segítse mindnyájukat. A Deutschland gigászi hullámokon hánykolódott. Részegen belevetette magát a soron következő hullám lejtőjébe, aztán iszonyú nehezen kapaszkodott föl a következő hullám tarajára. A szalonban hatvannyolcvan centi magasan állt a víz, és egyre emelkedett. Az apácák Prager felügyelete alatt pillanatnyilag biztonságban ültek Berger kabinjában. A tatfedélzeten Richter meg két matróz birkóztak a kormánnyal. Berger a korlátnál állt, és görcsösen belekapaszkodott, mert egyik hullám a másik után söpört végig a hajón. Odalenn négy matróz

szivattyúzott lázasan a főárbochoz kikötve, tovább vívták a már elvesztett csatát. Berger fölnézett, és meglátta a fejük felett keringő Junkerst. Kissé megbénította az agyát a kegyetlen hideg, teljesen meglepte, hogy a repülőgép még mindig velük van. Odalenn Sturm kibotorkált a kabinból, aztán felmászott a létrán. A szél akkor is elvitte a hangját, amikor Berger füléhez tapasztotta a száját, így a kapitány csak a fejét rázta. Sturm megragadta a karját, és jobb felé mutatott. Amikor Berger arra fordult, a Zsákutca tőlük kétszáz méternyire éppen felbukkant egy hullám taraján. Drámaian emelkedett a magasba az orra, aztán újra eltűnt a szemük elől. Az ágyúnaszád hídján minden ablak betörött, az ajtó kiszakadt a sarkaiból. Petersen meg Chaney kettesben küszködtek a kormánnyal, Reeve beékelte magát az egyik sarokba, Jago és Jansen pedig a térképasztalnál kuporogva figyelték a Deutschlandot. Jago már régen túl volt azon, hogy egyáltalán érezze a dermesztő hideget, vagy hogy egyáltalán érezzen valamit. A teste mintha már nem is létezett volna, már csak az agya működött, élesen és tisztán. Az út egyetlen lidércnyomás volt. Tudta, valóságos csoda, hogy egyáltalán eljutottak eddig. De ez nem számít. Ott voltak. – És most? – kiabálta a fülébe Jansen. A Deutschland megdőlt, szél alatti korlátja a víz alá merült, aztán újra kilendült balra. – Nem tudom – felelte Jago. – Talán ha odamegyünk mellé, és szél alá állunk. Ha gyorsan átjönnek.

Ismeretlen világban jártak, olyan szélsőséges helyzetbe kerültek, amelyről nem szól semmiféle tengerészeti kézikönyv. Jago habozott, márpedig ez végzetes lehetett. A Deutschland tatfedélzetéről két férfi lázasan integetett nekik. Az egyik, föltételezése szerint Berger, azt mutogatta, hogy jöjjenek. Reeve törte meg a varázst. – Menjünk már, az isten szerelmére! – kiáltotta rekedten. – Menjünk! Jago Petersenhez fordult. – Oké, egyenesen a szél alatti korlátjához. Kiment a hídra, a nyomában Reeve-vel, Jansen pedig lement a fedélzetre és magához szólította a legénység további öt tagját. Mindnyájan odaléptek a korláthoz, hogy készenlétben legyenek. A Zsákutca gyorsan a vitorlás mellé állt. Chaney lázasan forgatta a kormányt, amikor az utolsó pillanatban elkapta őket egy nagy hullám, de az ágyúnaszád tatja szétzúzta a barkentin korlátját. Amikor a hullám továbbgördült, a Deutschland megint a bal oldalára billent, a Zsákutca pedig ijesztő módon öt méterre alája huppant. Abban a pillanatban egy újabb hatalmas hullám szántott végig a Deutschland bal oldali korlátján, vagy tizenkét méternyire emelkedett az árbocai töve fölé, és mindent elsöpört maga előtt. Jago térdre bukott, úgy kucorgott a zöld víz világában. A korlátba csimpaszkodott, aztán érezte, hogy az ágyúnaszád megroggyan alatta. Amikor elkapta Reeve-t, újabb hullám zúdult végig rajtuk, amely mindkettőjüket előre taszította, és amikor elvonult, azon kapta magát, hogy a tengernaggyal együtt hason fekszenek a Deutschland fedélzetén. Berger egy pillanattal a következő hullám érkezése előtt érte el őket. Talpra rántotta Jagót, aki

megkapaszkodott a főárboc kötéllétrájában, hogy meg tudja őrizni az egyensúlyát. Amikor megfordult, iszonyodva látta, hogy a Zsákutca süllyed, mert amikor az első hatalmas hullám tőből kiszakította a Deutschland hátsó árbocát, zűrzavaros roncsai keresztbe rázuhantak az ágyúnaszádra. Legénységének még élő tagjai máris fürgén mozogtak, az életükért küzdve ugráltak át a Deutschland fedélzetére. Jöttek sorra, jött a véres arcú Petersen – de Chaney nem, jött Crawford és Lloyd –, de Jansennek nem volt se híre, se pora. Újabb hullám söpört végig a hajón, Jago erősen megkapaszkodott, de közben tudatában volt, hogy a Deutschland borul a lába alatt. Máris derékig vízben állt, ahogy a hátsó árboc és a süllyedő ágyúnaszád együttes súlya lehúzta a hajót. Richter kezében fejszével lerohant a tatfedélzet létráján, és elkezdte szétvagdosni a kötelek összekuszálódott hálóját, amely továbbra is az árbochoz kötötte őket. Jago kábultan figyelte, aztán Reeve megcibálta a köpenye ujját, és mutogatni kezdett valamit. Jansenre mutatott, akinek kilátszott a feje meg a válla a lezuhant árboc köteleinek a gubancából. A sipkáját elveszítette, de a fél karja szabad volt. Jago Richterhez botorkált, és félrehúzta. A német fél kézzel belemarkolt viaszosvászon viharköpenyébe, Reeve pedig a fülébe sivította: – Meg kell tenni, Jago. Különben mind odaveszünk. Jago úgy nézett Jansenre, mintha álmodna. Megesküdött volna rá, hogy a főnök mosolyog, aztán tisztán hallotta a kiáltását. – Lásson neki, hadnagy úr.

Hirtelen alig kapott lélegzetet. Kitépte a fejszét Richter markából. – Az isten verjen meg! – kiáltotta. – Verjen meg mindnyájatokat az isten, pokolra veletek! – Könnyek csillogtak a szemében. Fölemelte a fejszét, meglendítette, aztán lázasan újra meg újra odavágott vele. Amikor az árboc végre elvált az ágyúnaszádtól, a Deutschland fölemelkedett, Jago pedig hanyatt esett. Még idejében kecmergett talpra, hogy lássa a sebesen elsodródó árbocot, meg ami a Zsákutcából még megmaradt. Egy pillanatra még Jansent is látta, lassan intett a karjával, mintha valamiféle végső áldást osztogatna. Aztán közéjük görgött egy újabb hullám, és utána már nem látott semmit. Jago a tengerbe hajította a fejszét, aztán sarkon fordult és elbotorkált. Szinte ugyanebben a pillanatban szólalt meg Necker hangja a rádióból. – Süllyed. Az ágyúnaszád elsüllyedt. Gericke hátrafordult. – Attól tartok, a Zsákutca elsüllyedt – mondta komoran. Jean Sinclair bénultan dőlt hátra a székén. – Az lehetetlen – mondta görcsösen Janet. – Jelentkezzen, Necker. Jelentkezzen, kérem, erősítse meg az utolsó üzenetét. – Csönd volt, csak a légköri zavarok recsegése hallatszott. – Mind odalettek – mondta Janet tompán. – Mindnyájan. Carey bácsi, Harry... Necker hangja szakította félbe. – Felvettem a kapcsolatot a Deutschlanddal. Az ágyúnaszád a szél alatti korlátjánál süllyedt el, amikor rázuhant a hátsó árboca. Hatan életben maradtak a legénységből, biztonságban vannak a Deutschland fedélzetén. – Hatan túlélték – fordította gyorsan Gericke.

Jean megmarkolta a karját. – Kik? Tudnom kell, hogy kik! – Reeve tengernagy, Jago hadnagy, és négy másik – folytatta Necker. Gericke Jeanhoz fordult. – Reeve biztonságban van, Mrs. Sinclair, legalábbis pillanatnyilag, a Deutschland fedélzetén. – Janetre pillantott. – És a maga hadnagyocskája is. Újra megszólalt Necker hangja. – Most mi lesz? Mit mondjak a Deutschlandnak? Gericke egy hosszú pillanatig csak ült. Aztán elmondta neki. – Biztos ebben? – kérdezte Necker, amikor befejezte. – Személyesen fog gondoskodni róla? – A szavamat adom rá. – Meg fogom mondani nekik. A baj az, hogy máris tíz perccel túl vagyunk a kritikus ponton, ami az üzemanyagot illeti. – Itt most már maga nem tehet többet, barátom. Beszéljen a Deutschlanddal, aztán menjen haza. Rövid szünet állt be. – Mi folyik itt? – kérdezte Janet. – Mit mondott neki? Gericke csöndre intette. Újra megszólalt Necker hangja. – Beszéltem Bergerrel. Elmondtam neki, mi a szándékom. – És Berger megmondta a tengernagynak? – Igen, ő meg egy fura üzenetet küldött magának. – Mit? – Azt mondja, itt volt az ideje, hogy végre rájöjjön, hogy elveszítette a háborút. Van ennek valami értelme? – Bizonyos értelemben van. És most, barátom, itt az ideje, hogy induljon.

– Isten önnel, uram – felelte Necker. – Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhettem. – Számomra is, Herr Hauptmann. Aztán megint nem hallatszott többé semmi, csak azok az átkozott légköri zavarok. Gericke kikapcsolta a rádiót, és cigarettára gyújtott. – Hát így – mondta. – Mi folyik itt? – kérdezte Janet, de Murdoch leintette. – Maradjon csöndben, kislány. – Odahajolt Gerickéhez. – No, parancsnok? – Neckernek indulnia kell. Máris veszedelmesen kevés az üzemanyaga. De mielőtt elment, megkértem, hogy adjon át egy utolsó üzenetet a Deutschlandnak. – És az mi lett volna? – Megmondtam nekik, hogy tartsanak ki, mert értük megyünk a mentőcsónakkal. – De hát az lehetetlen – mondta Jean. – A parton fekszik, a Déli Csatornánál. – És még ha újra vízre tudnánk is tenni – szólt közbe Murdoch –, akkor se tudunk soha átjutni azon a zátonyon, ki a tengerre. Ebben a szélben nem. Én ezt már megmondtam magának. – Nem azt javaslom, hogy a Déli Csatornánál tegyük vízre, hanem azt, hogy itt, a kikötőben. Murdoch csak a fejét rázta. – Őrültség. Azt nem lehet megcsinálni, de még ha lehetne is... ha végigvonszolná a hajót a sziget egyik végétől a másikig, akkor is, ki tudná kivinni oda? – Lenézett a törött karjára. – Fél kéz nem elég, ilyen időben, mint ez, nem. – Megmondtam nekik, hogy magam megyek – mondta egyszerűen Gericke. – Pontosan megmondtam nekik, hogy mi a szándékom. – A két nőhöz fordult. –

A tengernagy tudja, és Jago is tudja. Azt is tudniuk kell, hogy most már ez az egyetlen esélyük, hogy életben maradjanak. Kivágódott az ajtó, és Lachlan rohant be rajta. Aztán valósággal elterült az asztalon. Úgy zihált a melle, mintha jókora távot futott volna le. – Mi van, fiam? – szólt rá Murdoch szigorúan. Szedd össze magad. – Fönn voltam Feith na Fallánál – zihálta Lachlan, levegőért kapkodva. – Ott volt a fél város. A Deutschland éppen az előbb bukkant elő. Amikor Gericke és Janet fölmentek a gerincre, és megálltak a domb tetején, a szél majdnem leverte őket a lábukról. Janet erősen Gericke karjába kapaszkodott, Murdoch és Lachlan pedig közrefogva Jean Sinclairt, ott jöttek a nyomukban. Vagy egy tucatnyi asszony ácsorgott a dombtetőn. Sokan távol lévő férjük viaszosvászon viharköpenyét viselték, és szinte mind szorosan a fejükre kötötték a szél ellen a sáljukat. A tenger dühödten háborgott, olyan volt, mint egy fortyogó üst. A szélfútta permet és a jégeső miatt alig lehetett látni, de azért látták néhány mérföldnyire odakinn a hajót. Éppen egy hullám tarajára emelkedett, immár csak két árboccal és az egyetlen megmaradt rongyos tarcsvitorlával. Murdoch a szeméhez emelte a távcsövét. – Igen, hát ez bizony elég rosszul áll – mondta, aztán enyhén északnyugat felé irányította a távcsövet. – Egyenest a Washingtonnak tart – mondta Lachlan. – Én is attól félek.

A tömegből felkiáltott valaki, aztán egy újabb hang csatlakozott hozzá, aztán még egy. Az asszonyok kinyújtott karral megindultak, és csak kiáltoztak, kiáltoztak, mintha a hangjuk erejével vissza tudnák tartani a hajót, és meg tudnák előzni azt, ami történni fog. Gericke nem szólt semmit, csak elvette Murdochtól a távcsövet, aztán élesre állította arra a helyre, ahol a dühödten fortyogó tenger harminc méter magasba lövellte a fűrészes élű sziklák fölé a permetet. A Deutschland már alig háromszáz méternyire volt a zátonytól, és a dombon kiáltozó asszonyok kórusának kíséretében gyorsan továbbsodródott feléje. – Rá fog futni – mondta Murdoch, visszavéve a látcsövet. – Most már nem tudja elkerülni. – Csak állt, szétvetett lábbal, és meredten figyelte a látcsövön a hajót. Amikor végül megfordult, meglepően nyugodt volt az arca. – A jó öreg Washington egy ideig szorosan meg fogja tartani. Elég lesz az idő, ha gyorsan nekivágunk. – Odaintett a tömegnek. – Kövessetek... mindnyájan! Elindult egyenest lefelé a dombon. Gericke, Janet, Jean Sinclair és Lachlan követték, Néhány pillanat múlva az asszonyok is a nyomukba eredtek, a dombtető gyorsan kiürült. Az ösvény a templom oldalához vezetett. Amikor odaértek, az öregember bement a cinterem kapuján, végigsietett a sírok között, és bement a sekrestyébe. Egy pillanat múlva kongatni kezdte a harangot. Horst Necker kétezer-ötszáz méter magasságban tört ki a felhők közül a Moray Firth fölött. Most már komoly bajban volt, és egyre veszített a magasságából.

A dolgok egyfolytában nem voltak rendben, amióta otthagyta a Deutschlandot, de csak öt perce vált nyilvánvalóvá, hogy mi okozza a bajt – eltörött a GMIrendszer egyik üzemanyag-vezetéke. – Le kell mennem egészen a tengerszintig – szólt bele a fedélzeti hangosbeszélőbe. – Nincs más választásom. Aki imádkozni akar, máris kezdheti. Volt rá némi esélye, hogy a tommik ebben az időben túlságosan el lesznek foglalva ahhoz, hogy bajlódni kezdjenek a radarjukon megjelenő egyetlen kóborló betolakodóval. Valójában azonban, bár ezt Necker nem tudhatta, az Inverness melletti Huntly repülőteréről már felszálltak a Spitfire-ok, hogy megkeressék. – Kurierom van! Kurierom van! – harsant fel a fülében Krantz, a fedélzeti hátsó géppuskás hangja. Necker tüstént dugóhúzóba ment, segítségére sietett sokéves harcirepülő-tapasztalata. Hallotta a géppuskák ropogását, és amikor fölnézett, látta, hogy egy Spitfire zúg el fölötte, majd balra kanyarodik. Aztán az egész gép tántorogni kezdett, de csodálatos módon továbbra is ura maradt. – Egy darabban van még mindenki? – szólt bele a hangosbeszélőbe. Senki nem válaszolt. Rudinak vérzett az arca, mert egy szilánk felhasította. Miközben a gép fara felé vánszorgott, Necker tovább ereszkedett lefelé, hol az egyik, hol a másik oldalra dőlve. Érezte a lökéshullámokat, ahogy a gépágyúk lövedékei lyukakat vertek a gép törzsébe. Rudi visszaült a helyére. – Krantz meghalt. Schmidt eszméletlen. Valami fejsebet kapott. Tábori kötést tettem rá.

– Derék fiú vagy. Most kapaszkodj meg, amíg megmutatom ezeknek a striciknek, hogy kell repülni. Egészen a tengerszintig levitte a Junkerst, ami a tizenkét méteres hullámok között igencsak kockázatos vállalkozás volt, könnyen előfordulhatott, hogy a hullámok elborítják a gépet. A Spitfire-oknak csöppet sem tetszett a dolog, bár egy-kettő egy darabig még ezen az öngyilkos szinten is továbbra is komoran a nyakukba akaszkodott. Amikor Necker egyszer lenézett, fura gejzíreket látott köröskörül, egy pillanatig el is tűnődött rajta, mik lehetnek – amíg a Junkerst újra meg nem rázta egy gépágyú becsapódó golyója. Már húsz perce óránként alig háromszáz mérföldes sebességgel repült, nem valami pompás, ezzel az eltört üzemanyagvezetékkel. A motorok túl fognak melegedni, de már nem sokáig, hacsak reménytelenül el nem számította magát. A gép megint megtántorodott egy jól irányzott géppuskasorozattól. A szélvédő ripityára zúzódott, Necker úgy érezte, mintha belerúgtak volna a bal vállába, aztán látta, hogy ég a bal oldali motorja. Tüstént leállította, és bekapcsolta a tűzoltókészüléket. A Junkers tovább lassult, a sebességmérő mutatója százötven mérföldre zuhant. Necker összeszorított foggal tartotta magát, még mindig alig tizenöt méternyire a tenger fölött. Rudi hirtelen izgatottan megragadta a karját. – Elmentek, Herr Hauptmann. Eltakarodtak. Nem értem. – Ez az, amiben reménykedtem. Alig százmérföldnyire vagyunk a parttól. Tengeri üldözésnél rendszerint ez az akciórádiuszuk határa.

Rudi rámeredt véres kesztyűjére, aztán gyöngéden újra megérintette Necker karját. – Maga megsebesült, Herr Hauptmann. – Én is azt hiszem – felelte Necker. – Tudod, a repülőakadémián azt tanították nekünk, hogy egy motorral nem lehet a levegőben tartani ezeket a madarakat. Lássuk, nem tudjuk-e bebizonyítani nekik, hogy tévedtek. – Mit csináljak, Herr Hauptmann? – Vedd le a derékszíjadat, és húzd jól meg a bal oldali kormánypedál körül. – Amikor Rudi végrehajtotta a parancsot, ezzel a segítséggel Necker újra irányban tudta tartani a megnyomorodott Junkerst. – Húzzad, szorosan, Rudi, húzd, egész úton hazáig. – Necker elvigyorodott. Most kezdte érezni a fájdalmat a vállában, de nem törődött vele. – Látod, milyen egyszerű, ha az ember tudja, hogy kell? Tarts ki mellettem, és örökké fogsz élni. Amikor Murdoch fölment a St. Mungo templom szószékére, már vagy hetvenen megjelentek a gyülekezetéből, főleg nők, meg egy maroknyi öregember és gyerek. A templomban furcsamód nagy volt a csönd, a szél ordítását letompították a vastag kőfalak. Egy pillanatra csak állt, imára hajtotta a fejét, aztán fölnézett. – Van egy hajó odafönn, a Washingtonzátonyon. Ezt mindnyájan tudjátok. A Morag Sinclair meg partra vetve hever a Déli Csatornánál. Csak az a kérdés, mit lehet csinálni. – Senki nem szólt egy szót sem. – Gericke parancsnoknak van egy megoldása. Vigyük át a Moragot a Déli Csatornától Mary's Townba, és tegyük a kikötőben vízre.

A gyülekezet felhördült. – Lehetetlen – mondta valaki tisztán. – Nem lehetetlen – mondta Murdoch. – Csináltak már ilyesmit. Northumbriában, a háború elején, Newbigginnél. Mi nem lennénk képesek rá? Vagy azoknak a szegény lelkeknek el kell veszniük a Washingtonnál? Katrina MacBryne válaszolt neki, tiszta, de vad hangon. – Csupa rohadt német. Miért mozdítsuk értük az ujjunkat is? – Mondhatnám, hogy azért, mert Reeve tengernagy is ott van, és annak a jenki ágyúnaszádnak az öt túlélője is. Mondhatnám azt is, hogy azért, mert nők is vannak a fedélzetén, mert vannak. De mi értelme lenne? Nem azért vagyok itt, hogy érveljek, hanem azért, hogy elmondjam nektek. Ez minden, amit Isten nektek jelent? Ez minden, amit a közös istentiszteletünk jelent? Te elveszítetted a háborúban a férjedet, Katrina MacBrayne. Én a fiamat adtam oda. Egy héttel ezelőtt sokan ott sírtak közületek, asszonyok közül, azoknak a német fiúknak a sírjánál, akiket a saját temetőnkben helyeztünk örök nyugalomra. A fájdalom mindkét oldalon egyforma. Mindenki veszít. De hát mit bizonyít ez? Hogy ebben az életben nincs Isten? Nem, az égre, nem! Mert ő választást enged nekünk a cselekedeteinkben. Mi választjuk meg az utat, nem Ő. Feszült, teljes csönd lett. – Ha nem csinálunk semmit, emberek fognak meghalni kinn a tengeren, és nem számít, hogy kik azok. Látjátok, milyen állapotban vagyok. Nem tudom kezelni a kormánykereket. De amikor a Morag kifut a kikötőből, Gericke parancsnok áll a helyemre, én pedig, istenemre, ott fogok állni a jobb kezénél. – Keményen rávágott az öklével a

pulpitusra. – Elég volt a beszédből. Én lemegyek a Déli Csatornához azért a hajóért. Aki akar, követ. A többiek meg menjenek a pokolba. Leszállt a szószékről, és úgy vágott át a padsorok közötti folyosón, akár a forgószél.

Deutschland barkentin, 1944. szeptember 25. A délelőtti őrség negyedik harangszavakor hurrikán erejű szélben ráfutottunk a Washington-zátonyra, a KülsőHebridákon, hárommérföldnyire Fhadától északnyugatra. Most már a Mindenható kezében vagyunk, és bár segítséget ígértek, attól félek, nem sok reményünk maradt.

Tizenöt A Deutschland erősen beékelődött a zátonyba, a gerince eltörött, felső orrárboca csak himbálódzott a kötelek gubancában. A tenger folytonosan elborította, egyik hullám söpört rajta végig a másik után. Tatja magasba emelkedett a levegőbe. Mindazok, akiknek sikerült idejében hátramenekülniük, a tatfedélzeten verődtek össze, de jó néhányan még mindig elöl voltak, egyesek a főárbochoz kötözték ki magukat, mások a kötélhágcsókon kapaszkodtak. Berger, Jago és Reeve együtt kuporogtak a tatfedélzet korlátjánál. Aztán Sturm is fölkapaszkodott a létrán, melléjük guggolt, és ordítva mondott valamit Bergernek, hogy hallani lehessen a szavát. Bár Berger korántsem beszélt tökéletesen angolul, eléggé bírta a nyelvet ahhoz, hogy megértesse magát. Reeve-hez fordult, száját a tengernagy fülére nyomva. – A nők pillanatnyilag tűrhető biztonságban vannak a kabinomban. Sturm azt mondja, a válaszfalak eltörtek, de azért nagyjából még kitartanak. – Nem sokáig – mondta Reeve, miközben a Deutschland megemelkedett, aztán csikorogva újra leült a zátonyra.

– Gericke jönni fog. Azt mondta, jön. Reeve egy pillanatra újra maga előtt látta a Déli Csatorna torkánál partra vetődött Morag Sinclairt, és szerette volna megmondani a németnek az igazat. De hát mi értelme lenne? Ha majd eljön a vég, legalább gyorsan jön el. Berger a fölöttük megtörő hullámok ellenére kihajolt a korláton, és megpróbálta számba venni a mászókötélzeten csimpaszkodó és a fedélzeten a főárbochoz kikötözött embereket. – Nem valami jó. Úgy látszik, elveszítettünk öt matrózt, mikor zátonyra futottunk. A távírász tizenkét méter magasságban kuporgott a kötélhágcsón, hogy elkerülje a legrosszabb hullámokat. Jago tisztán látta: a fickó odaintett neki, sőt még mosolyognia is sikerült. Aztán a hajóra zúdult egy hullámhegy, és amikor elvonult a távírász eltűnt. – Ki kell hoznunk az embereket onnan – üvöltötte Jago. Reeve megrángatta a viharköpenye ujját. – ne őrüljön meg. Két percig nem húzná ki azon a nyitott fedélzeten. Jago lerázta magáról, a tatfedélzet létrájához kúszott és óvatosan leereszkedett rajta. Amikor megint végigsöpört a hajón egy újabb hullám, belecsimpaszkodott a létra aljába, nem engedte el magát. Aztán mikor a hullám elvonult, Richter is leugrott melléje egy összetekert kötélcsomóval a vállán. A kötél egyik végét gyorsan Jago derekára erősítette, a másikat a létra köré tekerte, és mikor Jago elindult előre, Richter fokozatosan utánaengedte a kötelet. Jago elkeseredetten küszködte magát előre a jéghideg, zöld víz világában. Egyszer elcsúszott,

belezuhant a vízlevezető nyílásba, de keményen megkapaszkodott a kötélben, és csak ment egyre tovább, néha négykézláb, amíg már-már elérte a főárbochoz kikötött Petersent. Egy újabb hullám a kötele végéig sodorta hozzá Petersent, mire Jago elkapta előbb a lábát, aztán a derékszíját, majd átvonszolva magát Petersen összeroskadt testén, elérte a főárbocot, és fel tudott állni. Leoldotta a derekáról a kötelet, és odakötözte a főárbochoz, aztán intett Richternek, aki erre biztonságosan a létrához erősítette a másik végét. Most már erős kapaszkodókötél feszült egy méterrel a fedélzet szintje fölött, a főárboc és a tatfedélzet között. Jago intett a mászókötélzeten csimpaszkodó embereknek, akik elkezdtek lassan lekúszni. Petersen meg a többiek, akik a főárbochoz kötötték ki magukat, már elindultak egyenként hátrafelé, aztán a többiek is követték őket. Jago az utolsót is kivárta, még egyszer végignézett mindent, meggyőződött róla, hogy mindenki eltávozott a fedélzetről és a hágókötelekről, aztán maga is utánuk ment. Berger kabinjában Prager és az apácák még mindig elég jól meg voltak védve a vihar teljes dühétől, annak ellenére, hogy már a kabin oldalfalai is hasadoztak. Prager a priccs mellett kuporgott, és két kézzel fogta a rumosüveget, amelyet már jószerével kiürített, így nem érezte többé a hideget. – Most már nem tart sokáig, Gertrude – suttogta. – Nem tart sokáig. Angela nővér összekulcsolt kézzel hangosan imádkozott az asztal végénél. – Ments meg minket, Urunk, mert elpusztulunk. Aki csak él, mindenki aki él,

Téged dicsőít. Ó, Urunk, parancsold vissza a dühöngő szeleket és a tomboló tengert, hogy megmenekülhessünk nagy szorultságunkból, és megéljük, hogy tovább szolgálhassunk Téged, és életünk minden napján dicsőíthessük a Te nevedet... Nyílt a kabin ajtaja, és belépett Richter. Bevágta maga után az ajtót, aztán összeráncolta a homlokát, miközben körülnézett a kabinban. – Herr Richter? – szólt rá Angela nővér. – Hol van Lotte? Angela nővér nagyon fázott, és amikor szétnyitotta imára kulcsolt kezét, meglepetten vette észre, mennyire remeg. – Lotte? – Körülnézett, kábulat ült ki az arcára. – Látta valaki Lottét? Brigitte nővér zokogni kezdett. A jelek szerint senki nem tudott róla semmit. Richter odament Pragerhez, és talpra rántotta. – Magának kellett felhoznia őket a szalonból, mielőtt zátonyra futottunk, Lotte nem jött magával? – De, egész biztosan – mondta Prager. – Közvetlenül mögötte jöttem. – Visszament – mondta Käthe nővér. – Az lehetetlen – rándult össze Richter. – Hallottam, amint mondta, hogy ottfelejtett valamit – rebegte Käthe nővér. – Aztán kiment. Richter föltépte az ajtót és kirohant. Már indult volna lefelé a lépcsőn, de a fedélzet és fölépítmény a lépcsőn hevertek, teljes összevisszaságban, és a roncsok eltorlaszolták a szalonba vezető utat. – Lotte? – kiáltott fel. – Lotte? – Nem kapott választ. Jago látta meg először, aki az általa kihúzott mentőkötél mentén most jött visszafelé a fedélzeten.

Megcibálta Berger viharköpenyének az ujját. – Ez meg mit csinál? – Csak a jóisten tudja – mondta Berger. Kettesben figyelték Richtert, aki elővette a finn tőrét, kicsattintotta a pengéjét, aztán kaszabolni kezdte az elülső rakodónyílás meglepő módon még mindig épen maradt köteleit. Aztán eltűnt a rakodónyílásban. A Morag Sinclair már majdnem fölért a mentőállomásról induló vágányon a domb tetejére. Egy különlegesen széles vaskerekekkel felszerelt járgányra tették fel, amelyet azóta nem használtak a mentőcsónak szállítására, mióta már nem izomerővel és evezőkkel hajtották. Gericke azt hitte, egyszerűen képtelenség lesz föltenni rá, de a megoldás egyszerű volt: akárcsak valamikor régen, belökték a hajót a hullámok közé, aztán ráúsztatták a járgányra, majd együtt kivontatták őket. Most, a domb gerincének közelében, tizenegy ló, negyvenegy asszony, tizennyolc gyerek és tizenegy öregember húzta a vontatóköteleket. Gericke és Lachlan közvetlenül a járgány mögött mentek, és pár méterenként egy-egy nagy fahasábbal befékezték a kerekeket. Az esővel kevert jégverés kegyetlenül a húsukba hasított. Janet előtt egy-két méterrel hasra esett valaki, aki hosszú, sárga viaszosvászon viharköpenyt viselt. Elengedte a vontatókötelet, és odaszaladt segíteni, aztán rémülten jött rá, hogy egy legalább hetvenéves, törékeny, ősz asszony az, akinek csupa vér a keze. Az öregasszony kábult arccal nézett föl rá, aztán fölhúzta hosszú szoknyáját, csíkokat tépdesett az alsószoknyájából, és a kezére tekerte őket. Janet

megpróbálta a vágány mellé húzni. – Magának le kell ülnie – mondta. Az öregasszony félrelökte. – Hagyjál békibe, lányom. – Visszatántorgott az ösvényre, és újra megragadta a vontatókötelet. – Atyaisten, ez tiszta őrület – mondta magában Janet. Aztán máris odament hozzá Murdoch, és talpra rántotta. – Nincs semmi baj, lányom? – Nincs... semmi. Kutya bajom. – Akkor meg miért hagytad ott a helyedet? – meredt rá dühösen az öreg, mint valami ótestamentumi próféta, aki éppen az Úr haragját próbálja fölgerjeszteni, hogy sújtson le egy bűnösre. Janet elfordult az öreg dühe elől, aztán csúszkálva, botladozva előreszaladt, hogy újra elfoglalja a helyét Jean mellett. Az idő elveszítette a jelentőségét, minden erőfeszítés egyetlen hosszú kínszenvedéssé vált. Hangok zűrzavarát hallotta maga körül, ahogy az asszonyok biztatták egymást, hogy kínkeserves erőfeszítéssel továbbjussanak. Aztán hirtelen szórványos éljenzés harsant fel: felértek a gerincre. Innen, a vágányok mellett húzódó ösvényt követve, már gyorsabban haladhattak. Az elülső rakodótérben hol másfél, hol három méter magasan állt a víz, attól függően, hogy éppen hol járt, mert a hajó erősen jobb felé dőlt. A mennyezeten viharlámpa lógott egy kampón, fénye meg-megvillant a sötét vízen, amely hirtelen meglódult, ahogy Richter a felszínére emelkedett. De innen nem vezetett út hátrafelé. Az összekötő zsilip ajtaja reménytelenül beszorult, de még ha át is juthatott volna rajta, nagyon kétséges volt, hogy elég

hosszú ideig kibírná-e lélegzetvétel nélkül, amíg a víz alatt átjut ezen a roncstömegen. Így hát a jelek szerint egyetlen út kínálkozott. Megdöngette az öklével a közfalat. Még meglehetősen ép volt. Időbe fog telni, de nem állt más út előtte. Fölemelte a kétkezes tűzoltócsákányt, amelyet levitt magával, aztán a feje fölé lódította. A Morag Sinclair már félúton járt a kisvasút vágányán, magasan fönn a sziget gerincén. Most valamivel lassabban haladtak, mert védtelenül ki voltak téve a szél teljes dühének. A színtér olyan volt mögöttük, mint valami lidérces álom. A hátuk mögött ott hevertek az emberek az ösvényen, ahol teljesen kimerülten éppen összeestek. Ennek a rémálomnak nem szabadna folytatódnia. Janet ezt pontosan tudta, mégis ott görnyedt Jean mellett, a kötél kegyetlenül a hátába vágott, és a kezéről csöpögött a vér. Amikor kinézett a tengerre, úgy érezte, jobban háborgott, mint valaha, olyan volt, mint egyetlen hatalmas habzó áradat; az ég pedig mint valami lélegző, fekete füst, amely úgy kavargott lefelé, mintha el akarná borítani a földet. Az öreg Dougal Sinclair kidőlt előtte a kötél mellől, átbotorkált a vágányokon, aztán belezuhant a rekettyésbe. Janet elengedte a kötelet, és fáradtan utánatántorgott. Az öreg nagyon békésnek látszott: hanyatt feküdt, kék szeme a sötét égre bámult. Egykét pillanatba telt, amíg rájött, hogy teljesen merev a tekintete, aztán gyorsan kigombolta a viharköpenyét meg a zubbonyát, és benyúlt, hogy kitapintsa a szívét. Gericke térdelt le mellé. – Mi ez? – kérdezte. – Nincs semmi baja?

– Meghalt az öreg – mondta Janet keserűen. – Most már meg van elégedve? Reeve a Deutschland tatfedélzeti korlátjába csimpaszkodva kuporgott, és Fhada felé kémlelt a zsebéből előszedett teleszkópjával. – Nem jó – kiáltotta oda Jagónak. – Ők valószínűleg látnak minket a Feith na Falláról, de én még a szigetet sem látom. – Nem jönnek, tengernagy úr. Senki nem jön. Bekaptuk a legyet. A Salamon-szigeteken legalább meleg volt. Jago lehunyta a szemét, aztán rájuk zúdult egy újabb hullám, megemelte a Deutschlandot, és újra odavágta a zátonyra. – Jesszusom, azt hittem, most egyenesen átúszunk a zátony szélén – mondta Reeve. – A hajó most törik össze – üvöltötte a fülébe Berger. – Amikor ez legközelebb megtörténik, vagy a következő alkalommal, szét fognak esni az eresztékei. Reeve arcát teljesen kicserzette a sós tengervíz, ráncos lett, mint a hal hasa, és százévesnek látszott. Jago odahajolt mellé. – Akcióra vágyott, tengernagy úr. Mát most megkaptam, csőstül. Megyünk a pokolra, de hogyan! Richter éppen utat vágott magának hátra az elülső rakodótérből, amikor a Deutschland fölemelkedett, aztán dülöngélni kezdett. Atyaisten, gondolta, ez az! A hajó visszaült a sziklákra, és csúful csikorgott, ahogy újabb palánkok szakadtak le róla. Richter várt, amíg a víz örvénylése megszelídült. Furcsamód nem félt – teljesen lekötötte az a szenvedélyes vágy, hogy megtudja, mi történt Lottéval.

Keresztülpréselte magát a főárboc talapzata mellett, keresett egy szöget, amire fölakaszthatta a viharlámpát, aztán elkezdte csépelni azt a válaszfalat, amelyen át bejuthatott a hátsó rakodótérbe. A Morag Sinclair most már kezdett gyorsan lefelé gördülni, mert a vágányt keresztező ösvény Mary's Town fölött a lejtőre ért. A helyzet hirtelen megváltozott. Az a negyvenvalahány ember, aki még a kötelek mellett maradt, most szerepet változtatott: komoran a kötelekbe csimpaszkodott, nehogy a hajó leszaladjon előttük a hajtányon. Murdoch sietve melléjük ügetett, és utasításokat osztogatott Gerickének és Lachlannak, akik most megpróbálták a kerekeket ugyanazokkal a farönkökkel lelassítani, amelyeket a Déli Csatornánál a visszacsúszás ellen használtak. A Morag most már tényleg gyorsan haladt. Ijesztően imbolygott a hajtányon, hol az egyik, hol a másik oldalra dőlt, és sorra beverte az ablakokat, ahogy legurult a főutcán. Tekintélyes sebességgel ért ki a mólónál a vágány végére. Gericke és Lachlan mellette rohant, és lázasan próbálták a fatuskóikkal blokkolni a kerekeket. Aztán a járgány lassan, nagyon-nagyon fokozatosan lelassult és megállt. A teljes kimerültség csöndje vette őket körül. Murdoch fölhúzódzkodott a létrán, átmászott a hajó oldalán, aztán odabólintott Gerickének. – Jöjjön maga is, parancsnok. Gericke követte, de némi meglepetéssel észlelte, hogy a karja csak nagy nehezen tudja megtartani a testsúlyát. Murdoch végignézett a tömegen. – Hát nektek meg mi a bajotok? Ez a hajó csak tizenöt tonna. Most már csak még egy hórukk kell!

Senki nem szólt semmit. Aztán az asszonyok, akik már összeestek, valahogy talpra kászálódtak, és fáradtan újra megfogták a köteleket. Előrevonszolták a csónakot a móló végére, a kőcsúszda tetejére, aztán leeresztették a kikötő vizére. Amikor Janet látta, hogy a mentőcsónak csikorogva hozzásúrlódik a mólóhoz, valahogy nem tudta teljesen befogadni a látványt. Tudta, hogy Jean tehetetlenül zokog mellette, csurognak az arcán a könnyek, és hallotta, amint Gericke kiadja a parancsot: – Most aztán gyorsan hozzák azokat a benzineshordókat -; mert a Déli Csatornánál kiürítették a tartályokat, hogy könnyebb legyen a hajó. A hátsó kormányállásban álló Murdoch kikiabált a rakpartra. – Lachlan, itt vagy, fiam? Most nem törődhetünk a gyönge gyomroddal. Szükségem van rád. És rátok is, Hamish és Francis Patterson. Bírjátok még? Mindnyájan odamentek. Még James Sinclair is, akinek a testvére holtan hevert valahol messze mögöttük a vágányok mellett. Janet sarkon fordult, és futva elindult fölfelé a Fő utcán. Új erőt merített abból, hogy célja van. Meg sem állt addig, amíg a házukhoz nem ért. Bement, fölkapta az orvosi táskáját, aztán visszaszaladt a dombról a kikötőbe. Mire átverekedte magát a mólón ácsorgó tömegen, már látta őket odalenn a fedélzeten. Mindenki mentőmellényt erősített magára, és valamennyien sárga viaszosvászon tengerészköpenyt öltöttek, még Gericke is. Janet lefutott a kőlépcső aljára, és átmászott a korláton. – Mát ez meg mi, lányom? – fordult szembe vele Murdoch.

– Maguk csak hatan vannak, Murdoch. Ha a karját számba veszem, akkor csak öt és felen. Magának nyolcfős legénység kellene. Gericke közéjük állt, és a vállára tette a kezét. – Ez nem nőnek való, Janet. Ezt magának is be kell látnia. – Ki hozta ide magának ezt a rohadt hajót? – emelte fel Janet az orvosi táskáját. – Nem nőként vagyok itt, én itt orvos vagyok. És még átkozottul örülni fog, hogy itt vagyok, mielőtt végzünk ezzel. Gericke már válaszra nyitotta a száját, de Murdoch félretolta az útból. – Nincs időnk vitatkozni. A magad módján mégy a pokolra, lányom. Menj le a kormányállásba. – Taszított egyet rajta. – Keress magadnak egy mentőmellényt meg egy viharköpenyt, és vedd föl, aztán már csak ne légy útban. Gerickének holtsápadt volt az arca. Egy pillanatig habozott, aztán a kormányhoz állt. A kötélkezelő matrózként ügyködő Lachlan egy másodperc múlva eloldotta a kikötőkötelet, és már el is indultak a mólótól a kikötő felé. Jago, Reeve és Berger még mindig együtt kuporogtak a tatfedélzet korlátjánál. A Deutschland még egy kicsit tovább dőlt jobbra, és most már mintha minden hullám kissé megemelte volna. Reeve volt az, aki immár századszor Fhada felé fordulva elsőként pillantotta meg a Morag Sinclairt, vagy egymérföldnyire a Deutschlandtól jobbra. – Jön! – kiabálta, és lázasan rángatni kezdte Jago karját. – Már látom! Jago talpra cibálta magát, megkapaszkodott a korlátban, és földagadt szemeivel fürkészni kezdte az

esőn át a tengert. – Nem – mondta rekedten. – Maga csak képzelődik. De Reeve újra izgatottan felkiáltott, és most Berger karját ragadta meg. Ezúttal a mentőcsónak tisztán látható volt, és a tatfedélzeten összegyűlt legénység hirtelen ujjongani kezdett. Berger magához intette Sturmot. – Menjen le a kabinomba, és hívja föl a nővéreket. – Sturm kimerülten elbotorkált, de abban a pillanatban egy újabb hullám zúdult mennydörögve a Deutschlandra, és a szó szoros értelmében átlendítette a zátonyon. A tat egy része letörött, és az addig egész idő alatt épen maradt viharvitorla úgy elszállt, mint valami hatalmas madár. – Jobb lesz, ha sietnek – mondta Jago. – Ahogy ezt az utolsót éreztem, aszondom, nincs sok időnk. Richter három válaszfalon vágta át magát, és éppen átkúszott a tat felőli rakodótérbe, amikor a legénység ujjongani kezdett a fedélzeten. Megtorpant, leeresztette a fejszéjét, és visszamászott a lyukon, amit az előbb vágott. Amikor a hajó újra meglódult a zátonyon, a főárboc tövébe csimpaszkodott, de amikor néhány pillanat múlva kinézett az elülső rakodónyílás fedelén, nem messzire, egy hullám taraján megpillantotta az éppen felemelkedő Morag Sinclairt. Mennyi ideje van még? Nem lehetett tudni. Visszabukott a rakodótérbe, átküszködte magát a fenékvízen, meg a lyukakon, amelyeket a válaszfalakba vágott, és visszajutott a hátsó rakodótérbe. Valamikor az idők során a Deutschland tat felőli rakterét kettéválasztották, hogy helyet csináljanak egy további kabinnak. A köztes válaszfalat később húzták

fel, és messze nem volt olyan erős, mint azok, amelyeken már keresztülvágott. Fölkapta a fejszéjét, a válaszfal felé gázolt, és vadul nekirontott. A Morag Sinclairbe állandóan bezúdult a víz, hatalmas, zöld hullámok zúdultak végig rajta a farától az orráig, amelyek bénító erővel robbantak szét a hátsó kormányállásban. Janet meg volt rémülve. A hullámok olyan óriásinak tűntek, hogy mindig lehetetlennek látszott a feladat, valahányszor megpróbáltak felkapaszkodni egy-egy hullám tetejére. A Morag úgy kúszott fel rájuk, mint valami lassított filmfelvételen. Amikor a túlsó oldalán lehuppant a hullámvölgybe, mintha soha többé nem akart volna újra fölemelkedni belőle. De Gerickét a jelek szerint ez csöppet sem zavarta, miközben a kormánnyal birkózott. Murdoch ott állt közvetlenül mellette. A mentőcsónakok legénysége általában nem köti ki magát mentőkötelekkel, mert úgy tartják, hogy ez vészhelyzetekben akadályozza a mozgásukat, így történt aztán, hogy eljött egy pillanat, amikor Lachlan elfordult Janet mellett, és a korlát felé nyúlva megcsúszott. A hajón átömlő hullám beözönlött, és magával sodorta, át a jobb oldali korláton. Janet felsikoltott, de amikor Gericke rémülten visszanézett rá, a jobb oldali korlát víz alá merült, és a fiú csodával határos módon visszasodródott a fedélzetre. Murdoch lenyúlt érte, aztán megrázta, mint valami patkányt. – Mentőkötelet! – kiáltotta. – Kössél föl mentőkötelet! – Aztán Hamish MacDonaldhoz fordult. – Mindenki kösse ki magát. Megparancsolom... akár tetszik, akár nem. – Lekuporodott Janet mellé. – Te is, lányom.

Janet megmarkolta a feléje nyújtott kötelet, ám alig hogy kikötötte magát, rájuk sújtott a katasztrófa. A Morag egy hegymagasságú hullám taraján lebegett, aztán amikor lesiklott róla, megtorpant. Ebben a pillanatban vad szélroham tört rá, jobb felől elkapta a tatját, és a hajó felborult. Janet számára az egész világ bűzös zöld vízzé változott, amely mindent magával sodort, betöltötte a szívét, a lelkét és az agyát, miközben kétségbeesetten rúgkapált, és küszködött az életéért. A Morag részben víz alá került, de haladt előre, és tovább forogtak a csavarjai. Aztán a hajó lassan fölegyenesedett. Janet látta, hogy Gericke fél kézzel a kormányba csimpaszkodik, a másik kezével feléje nyúl, és Murdoch is kezdi összeszedni magát mellette. Lachlan biztonságban volt, megvolt Hamish MacDonald meg Sinclair is, de Francis Patterson eltűnt. Ettől fogva olyan komisz lett az idő, annyira átláthatatlan volt az eső és a jégeső függönye, meg a fölszálló permet, hogy nem látták többé a roncsot, amíg csak egy hatalmas hullám a hátára nem emelte őket. Ekkor pillantották meg a tatfedélzeten összegyűlt túlélőket, akik lelkesen integettek nekik. – No, és most? – kérdezte Gericke. – Ne siesse el, fiam – mondta Murdoch. – Hadd spekuláljam ki a dolgot. Richter áttörte az utolsó válaszfalat is, aztán bekúszott a szalonba. Vaksötét volt odabenn, csak a víz gurgulázott, és az orkán tombolt odakinn. Mint maga az egész hajó, a szalon is meredeken megdőlt, a jobb oldali kabinokat elöntötte a víz.

– Lotte? – szólongatta a lányt. Nem kapott választ. Nem is kaphatott. Bolond volt, hogy mást remélt. Átevickélt a vízen, és felkúszott a lejtős padlón a kabin csapkodó ajtajához, aztán beékelte magát az ajtónyílásba, és fölemelte a viharlámpást. Lotte keresztben feküdt a priccsén, hasát és lábait összekuszált roncsok borították. Nagyon sápadt volt az arca, és lehunyta a szemét, de most lassan felnyitotta. – Helmut – suttogta. – Tudtam, hogy jönni fogsz. – Mi történt? Miért jöttél vissza? – A gyűrűdért, Helmut. Eldugtam a matrac alá, a priccsem sarkába. Amikor a fedélzetre parancsoltak minket, megfeledkeztem róla. Ugye, milyen csacsi voltam? Richter már minden erejét megfeszítve megpróbálta leemelni róla az odaszorult gerendát, de az nem engedett. – Milyen furcsa – mondta Lotte. – Napok óta mindig fáztam, nagyon fáztam, most meg nem érzek semmit. A Deutschland megrázkódott, és elindult, mintha elszabadult volna a zátonyról. Richter újra lázasan rángatni kezdte a gerendát, de mindhiába. – Segítséget kell hoznom, Lotte – mondta aztán. – Hamarosan visszajövök. Magammal kell vinnem a lámpát, de ne félj. – Nem hagysz el? – Soha többé. Emlékszel az ígéretemre? Magára hagyta Lottét, aztán válaszfaltól válaszfalig küszködve kínkeservesen visszafelé indult a vízben. A Deutschland állandó mozgásban volt, lassan indult előre, egyre lejjebb csúszott a Washington-zátony pereméről, az orra már a vízbe merült.

Richter még éppen idejében kúszott fel a tatfedélzet létráján, hogy lássa, amint a Morag melléjük áll. Az apácák már jöttek is fölfelé Berger kabinjából, a tatfedélzeten álló matrózok meg már hanyatt-homlok ereszkedtek lefelé a létrán. Amikor a Deutschland iszonyatos recsegés-ropogás közepette újra megmozdult, sokan kiáltozni kezdtek félelmükben, az egyik apáca pedig magas, éles hangon felsikoltott. Richternek egy pillanatra erősen meg kellett kapaszkodnia a létrában, aztán leugrott, és derékig vízben gázolva a válaszfalba vágott nyílás felé indult, majd átmászott rajta. A Deutschland most már állandó mozgásban volt, örvénylett körülötte a víz, de amikor leért a szalonba, furcsa, kísérteties csönd vette körül. Lotte pedig még egyre várta, amikor bement a kabinjába. Richter fölakasztotta a lámpáját, és leült melléje. – Visszajöttél? – Hát persze. – Mi történik, Helmut? – Eljöttek értünk, Lotte. Végre ideértek. – Megfogta a lány kezét, erősen megszorította, aztán csak fogtafogta. Murdoch számára, aki még mindig azon töprengett, hogy lehetne legjobban a hajóhoz férkőzni, teljesen elég volt, hogy a Deutschland hirtelen megremegett, amikor a zátony széle felé siklott. – Ez süllyed, fiam, süllyed! – csapott Gericke vállára. – Adjon bele mindent, amink csak van, és teljes gázzal vágjon át a korlátján. Nincs több, mint két percünk.

Gericke gázt adott, és a Morag hirtelen előreszökkent. Ez még azokat is meglepte, akik a tatfedélzeten várták, mert egyenest átvágott a vitorlás korlátján, míg csak a tatja a fedélzeten nem nyugodott. Egy árva szót sem kellett szólni. Az apácákat Sturm már futólépésben kiterelte Berger kabinjából, aztán Prager, Reeve, Jago meg a többiek gyorsan lesegítették őket a tatfedélzetről. A Deutschland újra megrázkódott. Az emberek felüvöltöttek félelmükben. Käthe nővér pedig sikoltozva átesett a korláton. Janet a karját nyújtotta feléje, bevonszolta, belökte a kormányállásba, aztán letuszkolta a kabinba. – Ez magával fog rántani minket, fiú! – üvöltötte Murdoch. – Hátramenetbe a motorokat! Készüljön fel! – Aztán vadul integetni kezdett. – Gyerünk már, az isten verje meg! Süllyed! Megindult a végső, vad tolongás. A matrózok pánikba esve hanyatt-homlok vetették át magukat a korláton. Berger utolsónak jött, hóna alatt a viaszosvászonba burkolt hajónaplóval meg a személyes naplójával. Amikor a Deutschland újra megtántorodott, Gericke teljes gázzal hátramenetbe kapcsolta a motorokat, mire a Morag kilőtt és eliszkolt. Angela nővér a parányi kabin egyik sarkában kuporgott. Aztán megpróbált felállni, majd sorra végignézett a köréje gyülekező arcokon. – Lotte? – mondta. – Hol van Lotte? Nem kapott választ – nem kaphatott. Megfordult, és vadul belemarkolt Janet karjába. – Nincs itt se Lotte – mondta angolul –, se Herr Richter. Még a hajón kell lenniük!

Janet kikecmergett a kabinból a kormányállásba. Jago benn ült. Reeve, Gericke és Murdoch ott kuporgott mellette. Megrázta Jago karját. – Van még valaki a fedélzeten! Jago mintha nem találta volna a szavakat. – Az lehetetlen. Janet megcibálta Gericke viharköpenyét. – Paul... van még valaki a fedélzeten! Gericke döbbenten meredt rá. A Deutschland ebben a pillanatban kezdett teljesen lecsúszni a zátonyról. Berger a jobb oldali korlátnál állt, és könnybe lábadt a szeme. Amikor a hajóját forrongva elborította a víz, kurtán tisztelgett. Egy pillanatig még látta a főárboc csúcsát, aztán az is eltűnt a víz felszíne alatt, és többé már nem látott semmit, csak amit a tenger kivet... néhány deszkát, egy gubancos kötélcsomót, egy pörgő hordót. Gericke komor arccal állt a kormánynál. Nagy, széles ívben fordította el a Moragot a Washingtonzátonytól, aztán felkészült a lassú és fájdalmas küzdelemre. A hegymagasságú hullámokon át vissza kellett vinnie a hajót Fhadába.

Deutschland barkentin, 1944. szeptember 25. A délutáni őrség harmadik harangszavakor a Deutschland süllyedni kezdett alattunk. Az eredeti legénység tizenhat túlélőjét Murdoch Macleod fedélzetmester és Paul Gericke korvettkapitány pompás együttes tengerészteljesítményével a Morag Sinclair mentőhajó kimentette. Utána viharos tengeren, hegymagasságú hullámok közt a szomszédos Fhada szigetére vittek bennünket. Elkeseredetten szereztem tudomást róla, hogy így vagy úgy hét ember adta az életét a megmentésünkért. Életemben először cserbenhagynak a szavak. Ezzel véget ér ez a hajónapló. Erich Berger kapitány.

Tizenhat Reeve kitöltött magának egy jókora adag scotchot, aztán lassan lehörpintette. Testestül-lelkestül fáradt volt, jobban érezte a korát, mint valaha. Összerándult, amikor a szél kalapálni kezdett a házikója tetején. – Hagyd már abba, kérlek – suttogta. – Ami elég, az elég. Kínkeservesen az íróasztalához sántikált. Mindenekelőtt alvásra lett volna szüksége, de előbb el kellett végeznie a munkáját. A tolláért nyúlt, és fölütötte a naplóját, amikor kopogtak az ajtón, és belépett Harry Jago. A széllel küszködve nagy nehezen becsukta az ajtót, föl volt dagadva az arca, és legalább tucatnyi helyen fölhasadt a bőre. Reeve-hez hasonlóan mintha ő is nehezen járt volna.

– Nem nézel ki valami pompásan, Harry – tolta át a tengernagy a nagy whiskysüveget az íróasztalon. – Töltsél magadnak! Jago kiment a konyhába, aztán visszajött egy pohárral. Amikor megszólalt, nagyon lassan beszélt. – Úgy érzem magam, mint egy sétáló halott. – Tudom, mire gondolsz. Janet hogy van? – Elpusztíthatatlan. A Fhada House olyan, mint egy tábori kórház, és mióta befutottunk, nem volt megállása. – Nagy gyakorlata van benne. Hosszú volt ez a háború – mondta a tengernagy. – Még mindig olyan ronda az idő? – Már nem olyan rossz. Hetes-nyolcas szél, és aszondom, csitul egy kicsit. Reggelre kifújja magát az orkán. – Fölhajtotta a poharát, Reeve újra töltött neki. – Fölvettem a rádión a kapcsolatot Murrayvel. Úgy látszik, nagy a káosz odaát, de reggel átküld egy hajót. Azt mondja, megpróbál maga jönni. – Mi lesz a túlélőkkel, mi fog történni velük? – Nem tudom. Az apácákat internálják. Berger meg az emberei hadifogolytáborba kerülnek. – Hosszú csönd lett, közben Jago csak bámult a poharába. – Nem tetszik neked, mi? – Egyszerűen nincs többé jelentősége számomra. Semminek nincs semmi jelentősége. – Tudom, mit érzel. Ez az egész rohadt ügy... és majdnem sikerült nekik. – A whisky kezdte csitítani a fájdalmat. – És Gericke? – kérdezte Jago. – Mi lenne vele? Még mindig háború van, Harry. – Tudom – mondta Jago. – Valahol mindig az van. Visszamegy a cellájába?

– Ez a döntés nem rajtam múlik. Te is tudod, hogy itt Jean a polgári hatóság. Jago egy hajtásra kiürítette a poharát. – No, azt hiszem, most visszamegyek a házba, és megnézem, hogy vannak a fiaim. – Aztán bújj ágyba, Harry. Bújj ágyba. – Reeve-nek sikerült egy halvány mosolyt erőltetnie az arcára. – Ez parancs. – Tengernagy úr – tápászkodott fel Jago, és tisztelgett. Már majdnem az ajtóhoz ért, éppen nyújtotta a kezét a kilincs felé, amikor Reeve halkan utánaszólt. – Harry? – Igenis uram – fordult vissza Jago. – Hirtelen öregnek érzem magamat, Harry. Átkozottul öregnek. Ezt egyszerűen meg akartam mondani valakinek. A kikötőben még mindig jókora volt a hullámverés, amikor Gericke az eső ellen lehajtva a fejét végigment a mólón. A Morag Sinclair kikötve táncolt a kötelein, kék-fehér színei vidám látványt nyújtottak. Csak közelebbi vizsgálatra derült ki róla, hogy milyen vad csapásokat mért rá a tenger. Megállt, kezét mélyen bedugta a kölcsönkapott viharkabát zsebébe. Aztán hirtelen hallotta, hogy valaki szólongatja. Amikor hátrafordult, látta, hogy Murdoch áll lejjebb a mólónál, az alsó kikötőhelyen, a Katrina mellett. Amikor lement a kőlépcsőn az öreg mellé, Lachlan jött elő a kormányházból. Könnyedén kiemelte a partra a fedélzeten heverő benzineshordót, látszott, hogy üres. – Hát ez meg mi? – kérdezte Gericke.

– Lachlan meg én feltöltöttük a Katrina üzemanyagtartályait – mondta Murdoch. – Hogy ha kell, készen álljon, és kifuthasson. A fiú odabiccentett Gerickének. – Parancsnok úr! – Nem volt eddig alkalmam megmondani, de remekül viselkedett odakinn, Lachlan – nyújtotta feléje Gericke a kezét. – Büszke vagyok rá, hogy megismerhettem. Lachlan pipacsvörös lett. Egy pillanatig csak bámulta a feléje nyújtott kezet, aztán kurtán megszorította, sarkon fordult és elsietett. – Jó anyagból gyúrták ezt a fiút – mondta Murdoch. – Túl jóból ahhoz, hogy pár nap múlva megint visszavigyék abba a rohadt háborúba. – Elkezdte tömködni a pipáját, de a törött karja miatt igencsak ügyetlenül. – Beszélt Janettel, mióta visszajöttünk? – Rettenetesen el volt foglalva. – Mostanára már biztos sokkal könnyebb a dolga. – Az öregember megfordult és a csapkodó esőn át kinézett a tengerre. – Még mindig goromba, de már nem túl viharos. – Én is azt hiszem. – Menjen, beszéljen vele most, fiam – intett a fejével Murdoch. – Igen, azt hiszem, beszélek. Már elindult, amikor Murdoch még utánaszólt. – Parancsnok? – Igen? – Sok szerencsét. Egy hosszú pillanatig csak néztek egymásra, aztán Gericke sarkon fordult, és végigsietett a mólón.

Amikor belépett a Fhada House konyhájába, Jean Sinclair éppen egy kondér vizet forralt a tűzhelyen. – Hello – üdvözölte Gerickét. – Janetet keresi? – Igen. Tudnék beszélni vele? – Mikor utoljára láttam, jócskán el volt foglalva. A Deutschland egyik matróza feküdt az ebédlőasztalon törött karral. – És a többiek? – Most már többnyire alszanak. Azt hiszem, minden ágy megtelt a házban. – Fölemelte a kondért. – Elnézést, most mennem kell. Janet ezt várja. Gericke kinyitotta előtte az ajtót. – És Berger kapitány? Ő hol van? – Jobbról az első hálószobában, a lépcső tetejénél. Jean gyorsan kiment, Gericke pedig fölment a lépcsőn. Megállt az ajtó előtt, kopogott, aztán bement. Az ágyon Johann Sturm és Petersen első matróz hevertek egymás mellett, aludtak, mint a bunda. Berger a kisasztalnál ült, az ablak mellett, feje a karján nyugodott. Előtte nyitva feküdt a Deutschland hajónaplója. Gericke egy pillanatra Berger válla fölé hajolt, és elolvasta az utolsó bejegyzést, aztán sarkon fordult, és lábujjhegyen kiment a szobából. Amikor az ajtó halkan becsukódott mögötte, Berger mocorogni kezdett, fölnézett, és végigszántotta tekintetével a szobát duzzadt szemhéjai alól. – Ki van itt? – szólalt meg rekedten. De nem volt ott senki. Senki a világon. Feje a karjára süppedt, és tüstént újra elaludt. Reeve éppen a naplóját írta, gondosan és nagyon pontosan, főleg azért, mert részeg volt, nem is kicsit,

amikor hevesen kinyílt az ajtó, és bejött rajta Janet meg Jago. – Paul itt van? – kérdezte Janet. Reeve letette a tollat, és a részegek komoly tekintetével végigmérte. – Aha, Gerickére gondolsz, nem is tudtam, hogy ti ketten tegeződtök. – A gúnyolódásra a lány hevesen kirobbant. – Járt itt vagy nem? – Tán egy fél órája. Vagy egy kicsit régebben. Ami azt illeti, iszogattunk egy kicsit, aztán megkérdezte, itthagyhatna-e neked valamit. – Mit? – Azt mondta, magánügy. Akármi is az, azt hiszem, megtalálod a hálószobában. Janet gyorsan kiment, aztán benyitott a hálószobája ajtaján. A párnáján, csinosan elrendezve, a Vaskereszt Lovagkeresztje, az ismételt kitüntetést jelző tölgyfalombokkal. Janet egy pillanatig csak kábultan bámulta, aztán fölkapta és visszaszaladt vele a nappaliba. – Carey bácsi – emelte föl a kitüntetést. Elcsuklott a hangja. Reeve bólintott. – No, most már értem. Már indult elfelé, mikor azt mondta, hogy megérdemelted. Kopogtak az ajtón, és belépett Murdoch. – Ó, tengernagy úr, hát itt van! – És mit tehetek magáért? – Csak hivatalos ügyben jöttem. Úgy látszik, a Katrina eltűnt a kikötőhelyéről. – Nahát! – mondta Reeve. – Még szerencse, hogy be van biztosítva.

Janet kirohant az ajtón. Jago az íróasztalra támaszkodott és Reeve-hez fordult. – Értesíteni fogja Mallaigot? Odafönn a Minchben hamar elkaphatják. – Roppant sajnálatos, Harry, de úgy látszik, a rádióm kinyiffant, amióta utoljára beszéltem Murrayvel. Azt hiszem, egy lámpája égett ki, és sajnos, nincs tartalék lámpám. Meg kell várnunk, amíg holnap reggel ideérnek. Mást nem tehetünk. Jago hosszú, mély lélegzetet vett, aztán némán sarkon fordult és kiment. – Jó scotch van-e az üvegében, Carey Reeve? – mondta Murdoch nagy komolyan. – És ha ezt kivégezzük, van még egy palackkal a szekrényben. Azt eddig dugdostam maga elől. – Akkor később majd visszajövök. De most utána kell néznem az embereimnek. Murdoch kiment, Reeve pedig kitöltött magának még egy whiskyt, aztán folytatta a naplóírást. ...így aztán, ahogy én látom, mindent egybevetve, ez egy ősrégi történet. Murdoch, Harry Jago és Gericke – férfiak, akik most győztek. De hát végső soron mi is az, amit elértek...? Atyaisten, de fáradt volt, fáradtabb, mint életében valaha. A szél úgy rázta az ablakokat, mintha be akarna jönni, de most már nem árthatott neki. Egy pillanatra a rokkant karjára hajtotta a fejét, aztán tüstént elaludt. Ép kezében még mindig görcsösen szorongatta a tollat, amely megállt az utolsó bejegyzése fölött.

Kiadta a Mezőgazdasági Kiadó Kft. A kiadásért felel Farkas József ügyvezető igazgató Felelős szerkesztő Császár Péter Műszaki vezető Csákvári Attila Műszaki szerkesztő G. Müller Zsuzsa Fedélterv Kovács Tamás Nyomásra engedélyezve 1992. január 21-én Megjelent 15,4 (A/5) ív terjedelemben MG-1038 Athenaeum Nyomda 91.1804, Budapest, 1992 Felelős vezető: Losonczy György vezérigazgató