Jack Higgins Pokoljárás

Jack Higgins

Pokoljárás Jack Higgins: A Season in Hell

Megjelent először a Collins Ltd - London kiadásában 1989-ben (c) Jack Higgins, 1989 Fordította: BALABÁN PÉTER Fordításunk az 1990-es PAN BOOKS Ltd – London kiadásában megjelent kötetből készült A borítóterv: GREGOR LÁSZLÓ munkája Tervezés, tipográfia: LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő: BORBÁS MÁRIA

A kiadásban részt vett a Maecenas International Kft. 1983

Shirley Coopernek ajánlom.

A bosszúért pokoljárás a fizetség. Szicíliát közmondás.

ELSŐ FEJEZET

Alig múlt el hajnali négy - a világosság első sugarai átszivárogtak a bambuszléceken a feje fölött -, amikor ismét eleredt az eső, előbb lassan, majd amúgy istenigazából, mindent elárasztó, hatalmas felhőszakadássá fejlődve, amelyből egyszerűen nincs menekvés. Sean Egan az egyik sarokban gubbasztott, karját összefonta a mellén, két kezét a hónaljába mélyesztette, hogy minél több testmeleget őrizzen meg, pedig hát négy nap elteltével nem maradt valami sok. A gödör nem volt sokkal több egy négyzetméternyinél, lefeküdni ha akart volna sem lehetett benne. Eszébe jutott, hogy valahol olvasta: a gorilla az egyetlen állat, amelyet nem izgat, ha a saját piszkában hentereg. Sean Egan még nem jutott idáig, bár a bűzt régóta megszokta. Mezítláb volt, de terepszínű deszantos öltözékét meghagyták. Kekizöld pánt csavarodott a feje köré, akár valami turbán, sivatagi módra. Alatta lesoványodott arc; a bőr szorosan feszült a kiálló arccsontokra. Porcelánkék szemek; kifejezéstelenek a várakozásban. Az eső csak csurgott, csurgott lefelé a három és fél méter magasban lévő bambuszléceken át. Az agyagfalakat egészen átnedvesítette; időnként földdarabkák váltak le az oldalakról és belehullottak a már nyolc-tíz centi mély fenékvízbe. Sean Egan mindezt közönnyel vette tudomásul; rövidesen lépteket hallott, és valaki vontatottan fütyörészett az esőben. Az az ember odafönt a Seanéhoz hasonló, de egy kicsit mégis más terepszínű öltözéket viselt, úgynevezett afganisztáni mintájút, amilyet a szovjet hadsereg használt az említett ország megszállása idején. Rangjelzése szerint: őrmester. Sapkája ellenzője fölött a szovjet hadsereg vörös csillaga s a 81. deszantos kommandó jelvénye. Egan fölismerte és elkönyvelte mindezt, hiszen a foglalkozásához tartozott. Fölfelé tekintett, csendben várakozva. Az őrmester AK-géppisztolyt vitt az egyik kezében, a másikban pedig csajkát, amelyről madzag csüngött. - Még mindig nálunk? - kiáltotta el magát nagy vidáman angolul, s maga mellé állította az AK-t. - Biztos jó vizes odalent minden. Egan egy szót sem szólt. Csak ült és várt. - Hát még most sem beszélsz? - hangzott odafentről. - Majd fogsz, barátocskám. A végén úgyis beszél mindenki. - Az őrmester leeresztette a csajkát a lécek között. - Itt a reggeli - mondta. - Csak kávét kapsz ma, mivelhogy nem akarjuk följavítani a kondidat. Egan átvette a csajkát, és leemelte a fedelét. Tényleg kávé. Gőzölgött a párás légben. Meglepően forró. Sean alig bírt úrrá lenni a hányingerén - már a kávé szagától is rosszul volt. Meginni: lehetetlen, s ezt jól tudták a fogvatartói. - Te persze csak teát iszol - röhögött az őrmester. - Be kár! - Kigombolta a sliccét, s levizelt a lécek között. - Mit szólnál egy kis változatossághoz? Nem volt mód védekezésre. Egan továbbra is ott kuporgott a sarokban, tekintete fölfelé meredt, beszélni nem beszélt. Az őrmester a vállára tette a fegyvert. - Öt perc múlva visszajövök - mondta. - Addigra tisztára nyalt edényt akarok látni. Légy jó fiú, idd ki az egészet, vagy kénytelen leszek valami büntetést kiszabni. Elment, Egan pedig továbbra is várakozott. Arcán feszült kifejezés. Amikor már nem hallatszottak az őrmester léptei, fölállt. Öt perc! Az egyedüli lehetősége! Letépte fejéről a zöld pántot, s azonnal nyilvánvaló lett, hogy már csupán a szemmel látható része maradt egészben, a többit csíkokra szaggatta az éj folyamán, a csíkokat gondosan összefonta, s az egész amolyan hevenyészett kötelet formázott. Gyorsan a két hónaljába illesztette a kötelet, hurkot vetett a nyaka köré, a kötél végét pedig a foga közé vette. Hátát a verem egyik falának támasztotta, lábait a másiknak vetette, és addig mászott-kapaszkodott fölfelé, amíg kinyújtott kezével el nem érte a bambuszléceket. Kivette a fogai közül a kötél végét, két léc köré hurkolta, s jól odaerősítette. Csend volt, csak az eső esett. Sean meghallotta az őrmester messziről közeledő

lépteit. Várt. Múltak a másodpercek. Aztán elrúgta magát a faltól és abban a pillanatban nagyot kiáltott. A bambusztető megereszkedett a feje fölött; Sean teste ide-oda himbálódzott. Fejét oldalra fordította, a kötél vonala jól látszott a nyaka körül, a szemét félig lehunyta; a kötél hónaljába vágott a súlya alatt. Tudta, hogy az őrmester most már ott van a feje fölött; hallotta a férfi döbbent kiáltását; őrzője térdelő helyzetben rohamkést húzott elő a bakancsából, és átnyúlt a lécek között, hogy elvágja a kötelet. Egan nagyot esett, nekivágódott a falnak, s lehuppant a mocskos fenékvízbe Ott feküdt és várt, látta, hogy odafönt szétválnak a lécek, és közöttük bambuszlétra ereszkedik le. Nagy sebesen jött le a létrán az őrmester, és Sean melle kuporodott. - Te barom! - kiáltotta, s a hátára fordította a foglyot. Egan két ökle mértani pontossággal úgy csapott le, hogy a két középső ujj bütykei a nyakat vették célba az ellenfél füle alatt. Az őrmesternek még felordítani sem volt ideje. Csak halkan nyögött egyet, a szeme kifordult, és elvesztette eszméletét. Egy pillanat alatt lerántotta Egan az őr ejtőernyős bakancsát, fölhúzta a lábára és villámsebesen befűzte. Aztán a fejébe csapta és a szemére húzta a terepszínű, vörös csillagos sapkát, és óvatosan fölmászott a létrán. Elhagyatott volt a tisztás. Füst lebegett a fák fölött. Nyilván abból a házból jön, ahol először kihallgatták. Az erdőn túl ott a folyó, talán négyszáz méternyire. Ha sikerül átkelnie, biztonságban van, szabad az útja a hegyek felé. Magához vette az AK-t, egy pillantást vetett az erdőn át a hófödte csúcsokra, aztán elindult a fák között. Ötvenméternyire drótakadályt talált, ezt nagy vigyázva átlépte, egy-két méternyire onnan újabbra bukkant - nyilván azért tették oda, mert azt hitték, senki se számít rá. Egan ezen is átlépett, és áthatolt a derékmagasságú, esőáztatta páfrányon. Kimászni a slamasztikából - nem elég. Kint is maradni belőle - az a nehéz, csengett a fülében a régi SAS-mondás,* amikor tőle jobbra egyszerre csak fölrobbantak a fák. Nem akna! Ha az volna, hát darabokra tépi őt is. Amolyan riasztóberendezés lehet, nyilván talajszinten hozza működésbe valami elektronikus sugár. A farm felől gyászosan fölhangzó sziréna bőségesen igazolta a feltevést. * SAS: Special Air Service (különleges légi szolgálat), a brit hadsereg terroristaellenes elit ezrede. Sean erősebben markolta a fegyvert; keresztbe fektette a mellén, úgy gázolt át egyre sebesebben a páfrányon. Balján mozgást észlelt. Terepszínű harci öltözetbe burkolt figura lépett ki a fák közül, s leszegett fejjel rontott neki. Amikor összecsaptak, Egan oldalra lépett, fél térdre ereszkedett, s kinyújtotta a másik lábát. Ellenfele átbukott rajta, Egan föléje kerekedett, fejbe rúgta, aztán - rohant. Fájt a bal térde, de ez csak fokozta az éberségét, és futott, futott tovább, még gyorsabban az egyre meredekebben emelkedő domboldalon, ahol a páfrány szinte őserdő magasságúra nőtt. Éppen egy kis tisztáshoz ért, amikor - ezúttal jobbról - három újabb katona bukkant elő a fák közül. Egan pillanatnyi habozás nélkül futott tovább. Megeresztett egy lövést az AKból, a puskatussal arculcsapta az egyik katonát, vállal félrelökte a másikat, s tovább rohant a fák között. Gyorsan haladt, túlságosan is gyorsan, úgyhogy elvesztette az egyensúlyát. Föltápászkodott és elindult előre. Nagyon közelről helikopterberregést hallott, de az időjárás neki, Egannak kedvezett: az a madár nem mer majd túl alacsonyan repülni. A fákon túl meglátta a folyót; elhomályosította a pára meg az eső. Feszítést érzett a mellkasában, a térdét pedig valósággal égette a fájdalom, de azért csak ment tovább, aztán lecsúszott a meredek lejtőn, s végül odaért a folyóparthoz. Alighogy föltápászkodott, valaki előugrott a páfrányból, s puskatussal vesén vágta. Egan teste ívben hátrahajlott a fájdalomtól, s egy másodperc múlva máris a nyakának feszült egy lőfegyver. Ledobta a maga AK-ját, s jobb bakancsával sípcsonton rúgta az ellenfelet. Az fölkiáltott, s lazult a fegyvere nyomása.

Egan erőteljesen belefejelt a támadó arcába, s ezután villámgyors, kegyetlen ütést mért rá a bal könyökével. Ahogy megfordult, cserbenhagyta a térde, a lába nem bírta tovább a súlyát, a katona pedig - arcára maszkot rajzolt eltört orrának vére - térdével eltalálta Egan arcát, aki a hátára esett. Ellenfele már emelte a lábát, hogy beletaposson. Egan azonban megragadta a bokáját és megcsavarta úgy, hogy a katona az oldalára zuhant. Megpróbált fölkelni, de Egan - az ép térdére emelkedve - pusztító erejű ütést mért a bordái alá. Amaz nyögött egy nagyot, majd hanyatt fordult. A helikopter már nem járt messze, s még közelebbről hallatszottak az emberi hangok, meg a kutyák csaholása. Egan fölvette a fegyverét, és a folyópartra bicegett. A sűrű ködben nem látta a másik partot. Rohant az eső duzzasztotta áradat, barnállott rajta a tajték. Rettentő gyors volt a sodrás, még a legjobb úszónak is túlságosan gyors; és olyan hideg a víz, hogy aki belekerül, nem sokáig maradhat életben. Továbbhaladt a parton. A dagály méterekkel emelte meg a folyó szintjét, egy fa úszott a felszínen, ágait egy bokor ejtette foglyul. Mégis ez az egyetlen lehetőségem a túlélésre, gondolta; a vízbe vetette magát - a hangok már egészen közelről hallatszottak - és a fa irányába tartott. Keményen csépelte a vizet. A fa egy ideig csak nem akart mozdulni, de aztán egyszerre csak szabad lett: az áradat kiszakította a bokor öleléséből Miközben Sean a faágak kínálta biztonság után kapkodott, elvesztette a géppisztolyt. Ellenfelei már ott voltak a parton, kutyáik ugattak. Puskaropogás - aztán Egant a folyó közepén egészen beburkolta a köd és az eső függönye. Hideg volt a víz, soha életében ilyen hideget nem érzett még, egészen eltompultak az érzékei. De eltompult a fájdalom is a térdében. A sodrás mintha lassult volna, s vitte őt a köd védőburkában. Odafönt még próbálkozott a helikopter, de nem röpült elég alacsonyan ahhoz, hogy gondot okozott volna. Aztán odébb is állt. Nagy csönd volt, csak a víz csobogása meg az eső sistergése hallatszott. Az utolsó lehetőséget nagyon gyorsan kell kihasználnia, mert a hideg már úgy marta a csontjait, akár a sav. Erőteljesen rugdalózni kezdett, miközben görcsösen kapaszkodott a fába, melyet a túlsó part felé próbált kormányozni. Kimerítő erőfeszítés volt, de Egan nem lankadt. Hallotta a saját lihegését - és még valamit. Valami tompa, monoton zúgást a háta mögött. Amikor maga mögé pillantott, motorcsónakot látott kibukkanni a ködből, s a csónak nyomban oldalba bökte az oltalmat adó fát. Fél tucat katona volt a csónakban, de csak egy tűnt fel neki, az a tiszt, aki áthajolt a korláton, hogy szemügyre vegye őt. Harmincas évei kezdetén járhat; ezredesnek ugyancsak fiatal; középtermetű; sötét, fürkésző szempár; fekete haj a hadsereg előírásaihoz képest túlságosan hosszú. Valamikor régen eltörhetett az orra. Terepszínű deszantos öltözék, nyersgyapjú színű baszk sapka, rajta a SAS tiszti jelvénye, ezüst szárnyak az ezred jelszavával: Aki mer, az nyer - kék alapon piros betűkkel. Erős karokkal ragadta ki Egant a vízből. - Villiers ezredes - szólalt meg Egan elhaló hangon. - Nem vártam, hogy itt találkozunk. - A felettes tisztje vagyok ebben az akcióban, Sean - közölte Villiers. - Úgy látszik, jól elkutyultam a dolgot - mondta Egan. - Én viszont úgy gondolom, hogy nagyszerűen csinálta - mosolygott igen megnyerően Villiers. - No, most aztán gyorsan el innen! A SAS 22-ik ezrede valószínűleg a világ legkiválóbb elit egysége. Valamennyi tagja önkéntes. Szűrési rendszere olyan szigorú, hogy korántsem tekinthető kivételesnek, ha egy-egy alkalommal a jelentkezők csupán tíz százalékát veszik fel. A végső erőpróba: hetven kilométeres menetelés húsz óra alatt, harminchat kiló fölszerelést cipelve, mégpedig Walesben, Nagy-Britannia egyik legnehezebb terepén. Többen meghaltak azok közül, akik nekivágtak. Tony Villiers a tanyaház ablakán tekintett ki a fákon át a Wye folyó szintjét korbácsoló esőre, s arra a férfira gondolt, akit csak egy hajszál választott el a pusztulástól. - Úristen, igazán szörnyű egy hely ez ilyen időben! - mondta. A háta mögötti íróasztalnál ülő fiatal tiszt elmosolyodott. "Daniel Warden

százados", közölte az asztalára szögezett névtábla. Warden volt megbízva a walesi terepek kipróbálásával. Villiers és Warden nemcsak azzal dicsekedhettek, hogy mindketten a SAS tisztjei, hanem ráadásul a Gránátos Gárda tagjai is voltak. Warden kinyitotta az előtte fekvő dossziét: - Itt vannak Egan adatai. Számítógép alapján, uram. Igazán egészen kitűnő. Katonai Érdemrend, Írországban tanúsított bátorságáért. Részletezés nincs. - Erről tudok - bólintott Villiers. - Velem dolgozott akkor. Titkos munkán. South Armagh-ban. - Aztán Falkland szigetén - folytatta Warden. - Kiváló Magatartásáért Érdemrend. Súlyos sebesülés. Nyolc hónap kórházban. Műanyag protézis a bal térdben, meg aztán rozsdamentes acél vagy mi a csuda. Beszél franciául, olaszul és írül. Ez újdonság. - Az édesapja ír volt - mondotta Villiers. - Még egy érdekesség. Tűrhető középiskolában tanult - tette hozzá Warden. - A Dulwich College-ban. Akárcsak Villiers, Warden is etoni növendék volt. - Ne legyen sznob, Daniel - intette Villiers a tiszttársát. - Nagyon kitűnő iskola az. Ha Raymond Chandlernek jó volt... - Valóban, uram? Ezt nem tudtam. Azt hittem, Chandler amerikai. - Az is, maga idióta. Villiers az íróasztalhoz lépett, teát öntött magának a porcelánkannából, s leült az ablak melletti székre. - Hadd mondjak el magának mindent töviről hegyire Sean Eganról. Az információ forrása a Négyes Csoport, és határozottan állítom, hogy nagy részéről gőze sincs a maga számítógépének. Egész sor az érdekes tudnivaló a mi Sean barátunkról. Először is: a nagybácsikája meglehetős rendellenes figura. Talán hallott róla. Bizonyos Jack Shelley. - A gengszter? - ráncolta a homlokát Warden. - Az már rég volt. A régi rossz időkben volt olyan fontos ez a Jack, mint a Kray-fivérek vagy a Richardson-banda. A londoni East Enden nagyon szerették. Népi hős volt. Robin Hood, csakhogy Jaguar autóban. Hazárdjátékon szerezte a pénzét, meg abból, hogy úgynevezett védelmet nyújtott mulatóknak, boltoknak és így tovább. Az igazán ronda dolgokat, mint a kábítószer és a prostitúció, kerülte. És okos fiú volt. Okosabb, mint a Kray-fivérek, akik végül életfogytiglani kaptak. Amikor Shelley rájött, hogy ugyanannyi pénzhez juthat törvényes úton is, átnyergelt, és egy egészen másfajta világban kezdett ügyködni. Tévé, számítógép, fejlett technika. Legalább húszmillió fontra taksálom Shelley vagyonát. - És Egan? - Shelley nővére férjhez ment egy Londonban lakó írhez, egy Patrick Egan nevezetű egykori ökölvívóhoz, akinek kocsmája volt valahol a folyóparton, Shelley nem helyeselte a házasságot. Ő maga különben sose nősült meg. - Villiers újabb cigarettára gyújtott, - És egyet jól véssen az emlékezetébe - folytatta. Lehet ez a Shelley sokszoros milliomos, és fél Wapping külváros az ő tulajdona, de azért minden londoni bűnöző példaképe marad, és számolni kell vele. A Sean gyereket viszont nagyon megkedvelte annak idején. Ő fizette a fiú tandíját a Dulwich College-ban, Sean jól tanult. Ösztöndíjat kapott a cambridge-i Szentháromság Kollégiumba. Erkölcsfilozófiából szeretett volna diplomázni, Ez aztán a rekord! Képzelje el! Jack Shelley unokaöccse mint az erkölcsfilozófia tudora! - Miért nem lett semmi a dologból? -kérdezte kíváncsian Warden. - 1976 tavaszán Pat Egan és a felesége átkelt Ulsterbe, rokonokat látogatni Porta-downban. Sajna, nem a megfelelő teherautó mellett parkoltak. - Bomba? - érdeklődött Warden. - Mégpedig óriási erejű. A fél utcát fölrobbantotta. Pat és neje csak kettő volt a sok halálos áldozat közül, Sean tizenhét és fél éves volt akkor. Hátat fordított Cambridge-nek, és belépett az ejtőernyősökhöz. A nagybácsi dühöngött, de tenni nem tehetett semmit. - Sean Egan az egyetlen rokona Shelley-nek?

- Nem. Van még egy asszony; a hatvanas éveit tapossa. Sean nagynénikéje, azt hiszem. Beszélt róla Sean: az ő apja egykori kocsmáját igazgatja a hölgy. Villiers töprenkedve ráncolta a homlokát. - Igen, Ida! Így hívják. Ida néni. Aztán van egy Sally nevű lány is, Pat Egan és a felesége örökbe fogadták. Azt hiszem, a szülei meghaltak, amikor még csecsemő volt. Shelley keresztülnézett rajta: nem tartozik a családhoz... Mert Jack már csak ilyen. Amikor Sean bezupált, Sally Ida nénihez költözött. - Seannak nevezi, uram? - kérdezte Warden. - Nem bizalmaskodó jellegű ez egy ezredes és egy őrmester között? - Sean Egan meg én tucatnyi alkalommal dolgoztunk együtt titkos munkán Írországban. Ez sokat számít. Ha az ember együtt dolgozik valakivel és minden áldott percben kockára teszi az életét, nem követelheti meg az illetőtől az "Uram" megszólítást. Warden hátradőlt a székén. - Igazam van-e, ha azt gondolom, hogy Egan azért lépett be a hadseregbe, hogy alkalma legyen valamiképpen bosszút állni a szülei gyilkosain? - Hát persze. Az IRA* ideiglenes szárnya vállalta a felelősséget az említett merényletért. Egy tizenhét éves fiú várhatóan így reagál az ilyen dolgokra. * IRA: Irish Republican Army (Ír köztársasági hadsereg), illegális ír katolikus szervezet. - De nem teszi ez öt eleve gyanússá, uram? A pszichológiai tesztje nyilván mindent felszínre hozott. - Vagy esetleg annál megfelelőbbé teszi öt a mi követelményeinknek, Daniel. Nézőpont kérdése. Amikor Sean egyesztendős volt, a szülei Londonból előbb South Armagh-ba költöztek, majd Belfastba. Amikor aztán Sean tizenkét éves lett, visszaköltöztek Londonba, mert torkig voltak az írországi helyzettel. Itt van tehát egy fiatal gyerek ulsteri, északír miliőből, emellett maximálisan katolikus, aki ráadásul tűrhetően beszéli az ír nyelvet, mert az apja megtanította rá. És akinek olyan esze van, hogy cambridge-i ösztöndíjat kap! Úgyhogy ide süssön, Daniel: alig fél évvel az után, hogy belépett a hadseregbe, kiemelték. Azonkívül: van egy igen különleges tulajdonsága. - Mégpedig, uram? Villiers az ablakhoz lépett, s kinézett az esőbe. - Ösztönös gyilkos, Daniel. Semmi habozás vagy tétovázás, Ilyet még nem is láttam. Legjobb tudomásom szerint tizennyolc terroristát ölt meg Írországban titkos ügynökként. IRA-tagokat, INLA-embereket*... - A saját emberei közül, uram? - Miért? Csak nem a katolikus voltára gondol? - csattant fel Villiers. - Ne gyerekeskedjék, Daniel! Nairac katolikus volt, de a Gránátos Gárda tisztje is, és az IRA-t csak az utóbbi érdekelte, tehát meggyilkolta. Akárhogy is: Sean Egan sose volt részrehajló. Elintézte ő a protestánsok nem egy fegyveres partizánvezérét is! Kinyírt UVF-embereket, Red Hand of Ulster-tagokat.** * *INLA: Irish National Liberation Army (ír nemzeti felszabadító hadsereg). ** UVF: Ulster Volunteer Force (északír önkéntes haderő). Red Hand of Ulster (Ulster Vörös Keze) északír szélsőséges protestánsok szervezetei. Warden a dossziéra pillantott. - Nem mindennapi fickó - állapította meg. - S most közölnünk kell vele, hogy huszonöt éves korában... vége. - Így van - bólintott Villiers. - Hívjuk be, és essünk túl rajta. A helyiségbe lépő Sean Egan egyeninget viselt, nadrágján borotvaéles volt a búg; nyersgyapjú színű baszk sapkája az előírt szögben félrecsapva. Váll-lapján őrmesteri rangjelzés. A jobb ingujjon a szokásos SAS-szárnyak. Ingének bal zsebe fölött a hadsereg légierejének pilótaszárnyai. Alattuk a Katonai Érdemrend, a harctéren tanúsított bátorságáért kapott Érdemérem, az írországi és a Falkland szigeti hadjáratok szalagjai. Vigyázzba merevedve állt az íróasztala mögött ülő Warden előtt. Villiers továbbra is az ablak melletti széken ült, és cigarettázott. - Pihenj, őrmester! - szólt Warden. - Nem hivatalos aktusról van szó. - Egy székre mutatott: - Üljön le. Egan eleget tett az utasításnak. Villiers fölállt, s pléhdobozt vett elő a

zsebéből: - Dohányzik? - Leszoktam, uram. Amikor Falkland szigetén megkaptam a magamét, az egyik golyó a bal tüdőmet választotta. - Minden rosszban van valami jó - mondta Villiers. - Rohadt egy szokás a füstölés. Villiers csak az időt húzta, s ezt mindhárman tudták. - Villiers ezredes a maga felettes tisztje ebben az akcióban - jegyezte meg feszengve Warden. - Tudom, uram. Szünet. Warden a papírokkal babrált, mint aki nem tudja, mit mondjon. - Daniel - szolalt meg Villiers -, zokon venné-e, ha négyszemközt beszélnék Egan őrmesterrel? - Természetesen nem, uram - válaszolta érezhető megkönnyebbüléssel Warden. Becsukódott mögötte az ajtó. - Régen volt, Sean - szólt Villiers. - Nem is hittem volna, uram, hogy még mindig az ezrednél van. - Hol igen, hol nem. Sok időmet veszi igénybe a Négyes Csoport. Ha jól emlékszem, maga Szicíliában is dolgozott nekünk. Röviddel a Falkland-ügy előtt. - így van, uram. Ön még mindig a D-15-höz van beosztva? - Már csak papíron. De a játékot most is antiterrorizmusnak hívják. S a főnököm csakis a miniszterelnöknek felelős. - És a főnök még most is Ferguson dandártábornok, uram? - Úgy van. Maga jól tájékozott. Mint mindig. - Valamikor azt mondotta nekem, uram, hogy Belfastban és Derryben, a titkos munkán, csakis a tájékozottsága tartotta életben. - Maga aztán csuda hithű, az utolsó leheletéig, mi, Sean? - nevetett Villiers. Akárcsak a papája. Csak egy hétpróbás északír katolikus mondja Derrynek Londonderryt. - Nem szeretem a bombáikat. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne érteném meg a szempontjaikat. Villiers rábólintott. - Találkozott a nagybátyjával az utóbbi időben? - érdeklődött. - Néhány hónappal ezelőtt meglátogatott a Maudsley katonai kórházban. - Akkor is nehezen ment a beszélgetés? - Igen. Sose volt valami nagy hazafi a nagybátyám. A hadsereg szerinte időpocsékolás. - Újabb szünet után Egan így folytatta: - Nézze, uram, hadd könnyítsem meg a dolgát. Nem feleltem meg, ugye? - Nem igaz. Kitűnően csinálta. Most először sikerült kiszabadulnia valakinek abból a veremből. Nagyon ügyes volt. Csak hát... a térde, Sean. - Villiers az íróasztalhoz lépett, és kinyitotta a dossziét. - Itt az orvosi jelentés. Már az is jó teljesítmény, hogy megint összeillesztették. - Rozsdamentes acél és műanyag. Kész robot; csak hát nem olyan jó, mint újkorában. - Sose lesz az a térd százszázalékos, Sean. Itt van a maga értékelő beszámolója az akcióról. - Villiers a kezébe vette az iratot. - Mikor írta ezt? Egy órája? Maga is azt mondja itt, hogy cserbenhagyta a térde. - Így van - mondta nyugodtan Egan. - Rámehet az élete. Az esetek kilencven százalékában nem történik nagyobb baj, de a fennmaradó tíz százalék a lényeges. - Úgyhogy kiszuperálnak, uram? - Az ezredből. De nem eszik a levest olyan forrón. Végkielégítés és nyugdíj járna, de semmi szükség rá, mert a hadseregnek szüksége van magára. - Nem, nem, köszönöm - rázta a fejét Egan. - Ha nem a SAS, akkor nem érdekel az egész. - Olyan biztos benne? - Tökéletesen, uram. Villiers hátradőlt, nézte, nézte Egant, kissé elborult arccal. - Van valami más is emögött, ugye? - kérdezte. - Lehetséges - vonta meg a vállát Egan. - A kórházban töltött hónapok alatt volt

időm gondolkozni. Amikor hét évvel ezelőtt beléptem a hadseregbe, jó okom volt rá, s ezt ön is tudja. Gyerek voltam még, és mindenféle zavaros gondolattal volt tele a fejem. Meg akartam fizetni azoknak a szüleim haláláért. - És? - Nem lehet megfizetni az ilyesmiért. A számla sose egyenlítődik ki. Mindig marad valami. Mást állítani: közönséges ír együgyűség. - Fölállt, s az ablakhoz lépett. - Hány embert csináltam ki odaát, s ugyan mi végre?! Csak megy, megy a dolog tovább, a végtelenségig, de a szüleimet már nem támasztja fel semmi. - Talán pihenésre van szüksége - ajánlotta Villiers. Sean Egan megigazította a sapkáját. - Minden tiszteletem az ezredes úré - mondotta -, de nekem arra van szükségem, hogy elengedjenek a szolgálatból. Villiers rábámult, majd fölállt: - Rendben van. Ha ezt akarja, hát megérdemli. De persze van más megoldás is. - Mi lenne az, uram? - Dolgozhatna velem, Ferguson dandártábornok vezetésével, a Négyes Csoportban. - Csöbörből vödörbe, uram? Nem hiszem... - De hát mit akar csinálni? Visszamenni a nagybátyjához? Egan érdesen felnevetett: - Attól mentsen meg az isten! Akkor már inkább magának az ördögnek dolgozom. - Akkor hát Cambridge? Még nem késő! - Nem tudom elképzelni, hogy be tudnék illeszkedni abba a kolostori nyugalomba, uram. Kényelmetlenül érezném magam, és a szegény profok még kényelmetlenebbül. - Hát nem tudom - csóválta a fejét Villiers, - Ismertem egy oxfordi professzort, aki a második világháború alatt a brit titkosszolgálatnak dolgozott. De hát... - Valami majd csak adódik, uram. - Magam is azt hiszem - mondta Villiers, és az órájára pillantott, - A helikopter tíz perc múlva indul az ezred herefordi főhadiszállására. Fogja a cuccát, és szálljon fel. Intézkedem, hogy oda továbbítsák a végkielégítését. - Köszönöm, uram. Egan az ajtóhoz lepett. - Apropó - mondta Villiers. - Eszembe jutott a maga mostohatestvére, Sally. Ő hogy van? Egan keze már a kilincsen volt. Visszafordult: - Sally meghalt, uram, Mintegy négy hónapja - mondta - Úristen! - kiáltott fel döbbenten Villiers, - De hát hogyan?! Nem lehetett több tizennyolc évesnél! - Vízbefúlt. Wapping közelében halászták ki a Temzéből. Rajtam akkoriban hajtották végre azt a nagy műtétet, úgyhogy bizony nem csinálhattam semmit. A nagybátyám intézte a temetést helyettem. Sally a highgate-i temetőben nyugszik, nem messze Marx sírjától. Mindig szerette azt a környéket. - Sean kifejezéstelen arccal, nyugodt hangon beszélt. - Távozhatok, uram? - kérdezte. - Természetesen. Becsukódott az ajtó. A hallott hírtől megzavart, fölzaklatott Villiers újabb cigarettára gyújtott. Aztán nyílt az ajtó. Warden százados lépett be. - Azt mondja Egan, hogy ön azt akarja, szálljon fel a helikopterre, s menjen vissza az ezredhez - mondta. - Úgy van. - Végkielégítést kap? - húzta fel a szemöldökét Warden. - De hiszen erre nincs szükség, uram! A SAS-ban ugyan nem szolgálhat tovább, de van egy jó pár alakulat, amely bármit megadna egy ilyen emberért. - Nincs mit tenni. Egan hallani se akar ilyesmiről. Talán a falklandi ügy tett be neki, meg a hosszú kórházi kezelés. Elmegy tőlünk és kész. - Nagyon nagy kár, uram. - Hát igen. De talán még van mód a meggyőzésére. Ajánlottam neki munkát a Négyes Csoportban. De nyomban elutasította. - És gondolja, hogy jobb belátásra térhet? - Meglátjuk, hogyan bírja a néhány havi távollétet. Nem tudom elképzelni őt egy biztosító társaság egyik íróasztalánál, például. Bár nincs is rászorulva ilyesmire. Elvégre tulajdonosa az édesapja kocsmájának. Ezenkívül pedig történetesen Jack Shelley egyetlen örököse. De ez most mellékes. Egan olyasmit

közölt velem, ami szíven ütött. Elmondta, hogy a mostohatestvére néhány hónapja a Temzébe fulladt. - A sarokban álló számítógépre bökött a fejével. - Ugye, megkaphatjuk az erre vonatkozó adatokat a Scotland Yard dokumentációs központjától? - Semmi probléma, uram. Pár pillanat az egész. - Akkor hát nézzük, mit tudnak Sally Baines Eganról. Nem, nem Sally! Sarah. Warden a számítógéphez ült, Villiers pedig az ablaknál állt, s kitekintett az esős tájra. A fákon túlról odahallatszott a fölszálló helikopter berregése. - No, itt van, uram. Sarah Baines Egan, tizennyolc esztendős. Legközelebbi rokona: Ida Shelley, Wapping, Jordan Lane. Annak a kocsmának a neve pedig: Folyami Hajós. - Más érdekesség? - Egy homokzátonyon találták meg a lányt. Körülbelül négy napja halott volt. Narkós. És négyszer volt büntetve tiltott üzletszerű kéjelgésért. - Miről beszél maga? - fordult Villiers a számítógép felé. - Ez bizonyára egy másik nő! - Nem hinném, uram. Villiers meredten nézett a képernyőre, aztán fölegyenesedett. Felpillantott a fölöttük elröpülő helikopterre. - Egek ura! - sóhajtott fel. - Vajon Sean tudja?

MÁSODIK FEJEZET

Párizs, megfelelő alkalmakkor, a világ legvonzóbb városának mondható, de semmiképpen sem az egy novemberi éjszakán, egy óra tájban, amikor esőfüggöny fedi el a Szajna túlsó partját. Eric Talbot befordult a Rue de la Croix sarkán, és egy kis rakpartfélére érkezett. Farmert viselt és anorákot, melynek kapucniját a fejére húzta. Bal vállán hátizsák himbálódzott. Jellegzetes diákfigura, legalábbis a látszat szerint. Valahogyan törékeny benyomást keltett, ami szokatlan egy tizenkilenc éves fiúnál. Mélyen ülő szemek, az arccsontokra feszülő bőr. Megállt egy utcai lámpánál, onnan nézte a kávézót - az úti célját. La Belle Aurore. Nagy keservesen elmosolyodott, bár a keze reszketett. La Belle Aurore, így hívták a Casablanca párizsi jelenetében a kávéházat. Bár ez a kávézó a rakpart túlsó oldalán nem látszik valami romantikusnak... Eric elindult, s hirtelen ráeszmélt, hogy az egyik jobb oldali kapualjban cigarettázik valaki. A következő pillanatban az illető elállta a fiatalember útját. Rendőr volt, régimódi, súlyos köpeny védte a vállát az esőtől. - Hát maga hová megy? - mordult a fiúra. - Abba a kávézóba, monsieur - válaszolt amaz, tűrhető franciasággal, s arra bökött a fejével. - Á, szóval angol. - A rendőr pattintott az ujjával. - Az iratait! A fiatalember kinyitotta az anorákja cipzárát, elővette a levéltárcáját, s felmutatta a brit útlevelét. A rendőr jól megnézte. - Walker. George Walker. Egyetemi hallgató - dünnyögte. Visszaadta az útlevelet. Látta, hogy a fiú keze iszonyatosan reszket. - Rosszul van? - kérdezte. - Van egy kis influenzám - mondta a fiú, erőltetett mosollyal. A rendőr vállat vont. - Hát azok ott nem nagyon tudják kigyógyítani belőle. Fogadjon el egy jó tanácsot: próbáljon szállást szerezni éjszakára. Cigarettája maradványát a vízbe pöckölte, majd hátat fordított a fiatalembernek és elvonult. Súlyos csizmájának léptei visszhangzottak a macskaköveken. A fiatalember megvárta, míg a rendőr befordul a sarkon, aztán gyorsan átment a rakpart túloldalára, kinyitotta a La Belle Aurora ajtaját, és belepett rajta. Szegényes egy hely volt, sűrűn fordul elő ilyen a folyópartnak azon a részén; napközben matrózok és rakodómunkások látogatják, este és éjszaka prostituáltak. A szokásos bádogborítású pult; hátul, a polcokon üvegek sora; a repedt tükrön a Gitane cigaretta hirdetése. A bárpult mögött ülő, hihetetlenül kövér asszonyság a Paris Match képes hetilap egy ősrégi számát olvasgatta, fekete műselyem ruhát viselt, szőkére festett haja zsíros volt. Fölnézett és végigmérte a fiatalembert: - Monsieur? A kávézó egyik oldalán fülkesor, szemben kis kandalló. A helyiség üres volt, csak egy magányos férfi üldögélt a kandalló melletti márványasztalnál. Középtermetű; halvány, meglehetősen arisztokratikus arc; sötétkék viharkabát. Bal arcát a szemétől a szája sarkáig vékony, fehér forradás szelte át. Eric Talbotnak rettentően fájt a feje, különösen a halántéka táján, és az orra egyre folyt. Gyorsan megtörölte a keze fejével, és nagy nehezen sikerült egy kényszeredett mosolyt produkálnia. - Agnes, madame - mondotta. - Agnest keresem, asszonyom. - Nincs itt semmiféle Agnes - nézett rá homlokát ráncolva az asszony. - Maga aztán nagyon rosszul néz ki - tette hozzá. Konyakosüvegért nyúlt, öntött egy keveset az előtte álló pohárba. - Legyen jó kisfiú, igya ki ezt, aztán menjen a dolgára. Remegett Eric keze, miközben ajkához emelte a poharat, s kábán tekintett a világba. - De hát engem Mr. Smith küldött - közölte. - Azt mondta, Agnes vár engem itt. - Így is van, chéri - hallatszott hirtelen.

Fiatal nő bukkant elő a helyiség túlsó végén lévő fülkéből, s a fiatalember felé közeledett. Fekete haját skarlátpiros baszk sapka szorította le. Szívalakú arc; telt és kihívó ajkak. Fekete plasztik esőkabát, a sapkához illő skarlátvörös pulóver, fekete miniszoknya, magas sarkú csizma. Igen-igen kistermetű volt a nő, szinte gyerekes, és ez fokozta a benyomást, hogy ez a lány a velejéig romlott. - Rosszul nézel ki, chéri - mondta. - Gyere, ülj le, és mesélj. - Odaintett a kövér asszonynak: - Vendégem a fiú, Marie. Karon fogta a fiatalembert, a fülkéhez kalauzolta; elhaladtak a kandallónál ülő férfi mellett, de az nem vett róluk tudomást. - No jó - mondta a lány -, most nézzük az útleveledet. Eric Talbot átadta az okmányt, a nő sebtiben megnézte. - George Walker, Cambridge. Jól van. Nagyon jó. - Visszaadta az útlevelet. Beszélhetünk angolul, ha akarod. Én jól tudok angolul. Hallod-e, nem nézel ki valami jól! Heroinos vagy? - A fiú bólintott. - Pillanatnyilag nem tudok szolgálni vele - mondta a lány -, de mit szólnál addig is egy kis kokainhoz? Éppen kapóra jönne, hogy kibírd ezt az esős éjszakát itt a Szajna-parton. - Ó, istenem, az bizony csodás lenne! A lány matatott a kézitáskájában, kis fehér csomagot és szalmaszálat húzott elő, s a fiú elé tolta. A kandalló fölötti tükörből a kék viharkabátos férfi kérdő tekintettel nézett a lányra. A lány bólintott, mire a férfi kiitta a pohara tartalmát, fölállt és távozott a helyiségből. Talbot feltépte a csomagocskát, és a szalmaszálon át beszívta a kokaint. Szemét lehunyta. Agnes az asztalon álló üvegből konyakot töltött a poharába. A fiú hátradőlt, szeme még mindig lehunyva. Agnes egy kis fiolát vett elő a kézitáskájából. Valami színtelen folyadékból csöpögtetett egy keveset a konyakhoz, aztán visszatette a fiolát a táskájába. A fiú kinyitotta a szemét, s kis mosolyféle jelent meg a szája szögletében. - Jobban érzed magad? - kérdezte Agnes. - Ó, igen - bólintott Eric. - Idd ki ezt - tolta eléje a poharat a lány -, aztán térjünk a tárgyra. A fiatalember engedelmeskedett. Előbb csak megízlelte az italt, mintegy kísérletképpen, aztán felhörpintette az egész adagot. Letette a poharat, a lány pedig Gauloise cigarettával kínálta. Eric rágyújtott; a füst csúnyán kaparta a torkát, úgyhogy köhögni kezdett. - Jó - mondta -, és most mit csinálunk? - Elmegyünk hozzám. Aztán elrepülsz Londonba a délben induló British Airways géppel. Az árut a testre illesztett övben viszed. De nem ilyen öltözékben, chéri! Farmeres-anorákos hapsikat mindig ellenőriznek a vámnál. - Akkor hát mit csináljak? Eric Talbot még sose érezte magát ilyen könnyűnek, ilyen földtől távolinak. A hangja is mintha valahonnan kívülről érkezett volna. - Ó, van nálam a számodra egy szép sötétkék öltöny, esernyővel, aktatáskával. Olyan leszel, akár valami üzletember - válaszolta Agnes. Ezzel karon ragadta a fiatalembert, és talpra segítette. Amikor a bárpult mögött ülő Marie elé értek, a fiú fölkacagott. - Olyan mulatságosnak talál engem, fiatalúr? - pillantott fel Marie. - Ó, nem, madame! De ez a hely! La Belle Aurore! A Casablanca című filmben ez az a kávéház, ahol Humphrey Bogart és Ingrid Bergman a búcsúpezsgőjüket isszák a nácik bejövetele előtt. - Sajnálom, monsieur, nem járok moziba - mondta komoran Marie. - Ugyan, madame, de hiszen a Casablancát mindenki ismeri! - Eric most kiselőadást tartott, a részegek tagolt, lassú, fontoskodó beszédmódjával. Anyám a születésemkor meghalt, tudja, és amikor tizenkét éves voltam, új mamát kaptam. Ez az én aranyos, csodálatos mostohaanyám, a szépséges Sarah. Apám sokat volt oda a hadseregben, de Sarah kárpótolt mindenért, és az iskolai szünetekben megengedte, hogy fennmaradjak, és nézzem a tévé Filmek Éjfélkor műsorát, valahányszor a Casablancát játszották. - Közelebb hajolt az asszonyhoz. - Azt mondta Sarah, a Casablanca megtekintését kötelezővé tenné mindenki számára, mert az a baja a világnak, hogy nincs benne elég romantika.

- Hát ebben egyetértek vele - mondta a nő, és megveregette Eric arcát. - De most menjen lefeküdni. Ez volt az utolsó mozzanat, amelyre Eric Talbot emlékezett, mert mire az ajtóhoz ért, már a vegyileg előidézett hipnózis állapotában leledzett. Az alvajárók biztonságával ment végig a rakparton, miközben Agnes nem eresztette el a karját. A raktárak melletti kis kirakodóhelyhez értek, ahonnan kavicsos csúszda vezetett a folyóhoz. Megálltak. - Valentin - szólt Agnes halkan. Az árnyékból kilépő férfi vészjósló megjelenésű, kemény legény volt. Széles vállai nagy fizikumnak szolgáltak keretül; de már mutatkoztak rajta a hanyatlás nyomai, kissé túlságosan húsos és testes volt, s a hosszú, fekete haj, a vastag barkó valami furcsán ódivatú jelleget kölcsönöztek neki. - Hány cseppet adtál be a srácnak? - érdeklődött. - Ötöt - vonta meg a vállát Agnes. - De az is lehet, hogy hatot vagy hetet. - Döbbenetes egy szer ez a szkopolamin -állapította meg Valentin. - Ha most itt hagyjuk a krapekot, három nap múlva úgy ébredne fel, hogy semmire se emlékezne, még ha gyilkolt volna, akkor sem. - De hát nem akarod, hogy három nap múlva fölébredjen, vagy igen? - Persze, hogy nem. Ezért vagyunk itt! Vagy talán nem? - Megrémítesz - borzongott meg Agnes. - Igazán. - Na jó - mondta a férfi, s karon ragadta Talbotot. - Gyerünk, fejezzük be. - Képtelen vagyok végignézni - mondta a lány. - Egyszerűen képtelen vagyok rá. - Ahogy akarod - válaszolta ridegen a férfi. Agnes hátat fordított, Valentin pedig a karjánál fogva levezette a fiút a folyóhoz. Eric habozás nélkül engedelmeskedett. Amikor a vízpartra értek, Valentin egy kis szünet után így szólt: - Jól van akkor. Most bemégy a vízbe. Talbot tett egy lépést, és eltűnt. A következő pillanatban a felszínre bukkant, és nem látó szemekkel nézett fel a franciára. Valentin fél térdre ereszkedett, a víztükör fölé hajolt, kezét a fiú fejére helyezte. - Isten veled, barátocskám - mondotta. Ijesztően egyszerű volt az egész. Valentin taszítása nyomán Eric alámerült, s minden küszködés nélkül ottmaradt a víz alatt; csak néhány buborék buggyant a felszínre, kis idő múlva ez is megszűnt. Valentin az élettelen testet a partra vonszolta, aztán otthagyta az elterpeszkedett, majdnem teljesen a vízbe merülő hullát. Visszament Agneshez, kezét a zsebkendőjébe törölte. - Telefonálhatsz. Majd nálam találkozunk. A lány várt, amíg elhalt a férfi lépteinek zaja, s akkor ő maga is elindult a rakparton. Valaki mozdult egy kapualj árnyékában, s Agnes rémülten hőkölt vissza. - Ki az?! A kávézóból távozott férfi volt: cigarettája - éppen rágyújtott ugyanis megvilágította az arcát. - Nocsak! Ne riassza fel az egész környéket, drágaságom! Angolul beszélt, kiejtésében érződött valamelyik jobb középiskola emléke, és valamelyes fásult humorról is tanúskodott, némi megvetésfélével vegyítve. - Ja, maga az Jago - mondta a lány, szintén angolul. - Istenem, hogy én mennyire utálom magát! Úgy beszél velem, mint valami féreggel. - Ugyan már, kedveském! - nyújtotta el a szavakat a férfi. - Hát nem viselkedtem mindig tökéletes úriember módjára? - De igen. Maga mosolyogva gyilkol. És mindig jó a modora. Emlékeztet engem arra a pasasra, aki azt mondta a francia vámosnak, hogy "Nem vagyok én külföldi, kérem: én angol vagyok". - A pontosság kedvéért: én walesi vagyok. De maga úgyse tudja értékelni a különbséget. Úgy vélem, Valentin szokás szerint felháborítóan eredményesen dolgozott, nemde? - Ha úgy érti, hogy elvégezte a piszkos munkát maga helyett, akkor igen. - Nem énhelyettem. Smith helyett. - Nem számit. Maga akkor gyilkol Smith helyett, amikor éppen jónak látja,

- Természetesen. - Halvány mosolyfélével folytatta: - De legalább stílusosan, édesem! Valentin ezzel szemben a saját nagyanyját is megölné, ha úgy gondolná, hogy jó áron eladhatja a holttestet a kórbonctani intézetnek. Apropó: emlékeztesse a stricijét, legyen szíves, hogy elvárom, tartsa velem a kapcsolatot, hiszen lehetséges, hogy a bíróság a vártnál hamarabb indítja meg az eljárást a holttest ügyében. - Nem a stricim, hanem a barátom. - Harmadosztályú gengszter, aki úgy grasszál az utcákon a barátaival, mintha azt képzelné, hogy ő Alain Delon, a Borsalino-ban. Ha nem tartanák ki a nők, még cigarettára se telne neki. Ezzel hátat fordított a lánynak, és köszönés nélkül távozott, dallam nélküli füttyszót hallatva. Elindult Agnes is, és csak az útjába kerülő első telefonfülkénél állt meg. A rendőrség számát tárcsázta. - Ügyelet? - szólt a kagylóba. - Éppen most mentem el a Rue de la Croix közelében levő rakodóhely mellett, és mintha egy holttestet láttam volna a vízben. - Kérem a nevét - mondta az ügyeletes, de közben a hívó mar visszaakasztotta a kagylót, és elsietett. Az ügyeletes kitöltötte a megfelelő űrlap megfelelő rovatait, és átadta a papírt a diszpécsernek. - Küldjétek mielőbb kocsit a helyszínre -mondta. - Biztos, hogy nem valami hülye vicc? - Nem hiszem. A folyóparton strichelő kurva lehetett a telefonáló, aki nem akar belekeveredni semmibe. A diszpécser bólintott, s továbbította a részleteket az övezetben cirkáló járőrkocsinak. Jóformán ugyanabban a pillanatban a rendőr, aki korábban beszélt Eric Talbottal, szükségét végzendő lesétált a folyópartra, s így rábukkant a fiatalember holttestére. A körülmények tehát úgy alakultak, hogy a rendőrségi vizsgálat, érthető módon, igen felületes volt. A rendőr, aki rátalált a holttestre, kikérdezte a La Belle Aurore kávézó Marie-ját, de az asszony régóta tudta, hogy a brans-ban, amelyben dolgozik, az a legjobb, ha az ember semmit se hallott. Igen, a fiatalember ott járt a kávézóban. Érdeklődött, hol találhat szállást éjszakára. Nem volt valami jó állapotban, és konyakot kért. Ő, Marie, adott neki néhány címet, mire a fiú távozott. Slussz, vége. Másnap reggel a szokásos boncolás következett, három nap múlva pedig a vizsgálat, amelynek során a halottkém - az orvosi szakvélemény alapján -, az egyetlen lehetséges konklúzióra jutott: fulladás okozta halál, alkoholos és kábítószeres befolyásoltság állapotában. A Walkernek elkönyvelt fiatalember holttestét még aznap délután átszállították a Rue Saint Martin-i halottasházba - túlságosan hangzatos utcanév a silány sikátorhoz képest -, ahol a szükséges iratokat kellett elkészíteni a párizsi brit nagykövetség számára. Az iratok azonban sosem érkeztek meg rendeltetési helyükre, hála Valentin unokanővérének, egy hullamosóként alkalmazott idős hölgynek, aki idejében elfogta az iratcsomót. Semmiféle bizonytalanság nem támadhatott másnap reggel, amikor Jago, a brit nagykövetség kultúrattaséjának adva ki magát, a szükséges dokumentációval megjelent. Megbeszélték, hogy a Chabert és Fiai nevezetű, köztiszteletben álló temetkezési vállalat veszi gondozásába a holttestet, s ez a cég gondoskodik majd megfelelő koporsóról. A gyászoló família úgy intézkedett, mondotta Jago, hogy a holttestet bérelt repülőgép szállítsa el másnap Vignyből, egy Párizstól néhány kilométerre lévő kis repülőtérről, mégpedig a Kent grófsági Woodchurch-be, ahol az ifjú földi maradványait a Hartley Fivérek temetkezési vállalata veszi át. Rendben volt tehát minden. Az iratokat ellenjegyezték, s megjelent a szabályszerű halottszállító autó, hogy elvigye a holttestet. A Chabert és Fiai cég helyiségei egy Szajna-parti épületben voltak, s - micsoda véletlen! - nem túlságosan messze attól a helytől, ahol Eric Talbot elhalálozott. A ház a századfordulókor épült: pompás mauzóleum, húsz ravatalozó kápolnával, ahol a rokonok meglátogathatták a megboldogultat, hogy a temetés előtt illedelmes magányban gyászolhassák.

Mint az európai fővárosok legtöbbjében működő, régóta fennálló, ilyen jellegű cégeknél, Chabert-éknél is volt éjjeli ügyeletes, egy sor csengővel a feje fölött. Mindegyik csengő egy-egy ravatalozó kápolnával volt összekötve, s még a halott két keze között is volt zsinór, hadd húzza meg abban a nem várt esetben, ha fel találna támadni. Aznap este tízkor azonban az ügyeletes hangosan horkolt részeg kábulatában, hála az üveg konyaknak, amelyet valamelyik bánatos - és figyelmes - rokon hagyott az íróasztalán. Már rég nem volt eszméleténél, amikor Valentin nagy vigyázva kinyitotta kulcsmásolatával a hátsó ajtót, és - Jagóval a sarkában - a helyiségbe lépett. Mindkettejüknél egy-egy vászon útitáska volt. Megálltak az üvegfalú iroda előtt. - Ez aztán messze jár - bökött a fejével az ügyeletesre Jago. - Részeges vén disznó - mondta megvetéssel Valentin. - Ez már attól is berúg, ha megszagolja a pincérnő kötényét. Továbbmentek a folyosón, amelyet kétoldalt a ravatalozó kápolnák szegélyeztek. Virágillat áradt mindenünnen, és Jago így szólt franciául: - Ez aztán egy életre megutáltatja a rózsát az emberrel. Megállt az egyik kápolna ajtajánál és benézett. A koporsó a folyosó irányába lejtő emelvényen feküdt, fedele félig nyitva, benne egy fiatal nő; a balzsamozó valami természetellenes színnel kente be az arcát, Jago cigarettára gyújtott. - Akar valami horrorfilmben - állapította meg kedélyesen. - Drakula vagy mi. Ez a nő bármelyik pillanatban kinyithatja a szemét, és torkon ragadhat. - Fogja be a száját, az isten szerelmére -förmedt rá Valentin. - Tudja jól, hogy utálom a dolognak ezt a részét. - Hát nem is tudom - válaszolta Jago, miközben továbbhaladtak a folyosón. Szerintem eddig maga nagyon jól dolgozott. Hányadiknál is tart? A hetediknél? - Igen, igen, de ettől nem lesz könnyebb a dolog - jelentette ki a francia. - A halandóság sugallata, mi, öreg? - Ezzel meg mit akar mondani? - húzta fel a szemöldökét Valentin, - Maga nyilván nem járt angol középiskolába, különben értené. - Jago megtorpant, és benézett a jobb oldali utolsó kápolnába. - Gondolom, ez az - mondta, Ez volt az egyetlen zárt koporsó. Sötét színű mahagóniból készült, a fogantyúk és a keret aranyozott műanyagból, halottégetés esetére. Rendes körülmények között a holttestek szállítására vonatkozó nemzetközi előírások lepecsételt fémbélést igényeltek, ezt azonban a háromezer méteres magasságot el nem érő, kisebb repülőgépek esetében rendszerint elhanyagolták. - Kezdhetjük - szólt Jago. Valentin lecsavarta a fedelet, és lehúzta a vászonleplet, úgyhogy láthatóvá lett Eric Talbot holtteste. Két hatalmas vágás a mellkastól az alhasig, felületesen összevarrva - a boncolás utójátéka. Valentin két esztendőt töltött a francia hadseregben sorkatonaként, kórházi szolga minőségben. Sok-sok holttestet látott Csádban, amikor az idegenlégió kötelékében szolgált; de ez itt... olyasmi, amit egyszerűen nem képes megszokni. Néha már elátkozta a napot, amelyen Jagóval hozta össze a sors, de hát, ugye, a pénz... Kinyitotta az egyik útitáskát, műszeres dobozt húzott elő, kiválasztott egy szikét, és nekiesett a varrásoknak. Csak néha-néha tartott szünetet, hogy leitassa homlokáról a verítéket. - Siessen - türelmetlenkedett Jago. - Nem időzhetünk itt egész éjszaka. Most már szennyezett volt a levegő. Kétségtelen: ez a rothadó hús émelyítőén édeskés szaga... Valentin végül kiszedte az utolsó varrásokat is, majd, kis szünet után, fölnyitotta a holttestet. Rendszerint visszahelyezik a belső szerveket a boncolás után, az ilyen esetekben azonban, amikor a temetésre jóval később kerül sor, egyszerűen megsemmisítik őket. Üres volt a mellkas és a hasüreg. Valentin szünetet tartott. Reszketett a keze. - Érzelgős egyéniség maga a lelke mélyén - gúnyolódott Jago. - De hát mindig is tudtam. - Ezzel kinyitotta a másik útitáskát, egymás után vette ki belőle a heroinnal telt nejlonzacskókat, s adta át a franciának. - Gyerünk már, siessen' Randevúm van - sürgette. Valentin, aki közben már behelyezett egy zacskót a mellüregbe, és nyújtotta a

kezét a következőért, gonoszul megkérdezte: - Fiúval vagy lánnyal? - Istenemre, látom már, hogy megint meg kell leckéztetnem, maga randa francia orangután! Valentinnek sikerült egy félénk vihogást kipréselnie magából: - Csak tréfáltam. Nem sértésnek szántam - nyögte ki. - Persze, persze. Most helyezze bele a többit is, és varrja össze. Szeretnék már kint lenni innét! Jago újabb cigarettára gyújtott, kilépett a helyiségből, és végigment a folyosón, a túlsó kápolnáig. Néhány szék; egy szentélylámpa, amely némi fényt vetett a kis oltárra; meg egy sárgaréz feszület. Nagyon egyszerű minden, de Jagónak tetszett az egész. Mint ahogy tetszett neki kisfiú korában is, amikor a falujukban a családi templomülésről nézelődött, s mögötte tisztelettudóan húzódtak meg az édesapja bérlői. Leült, visszaemlékezett a családi címerrel ékesített, festett ablaküvegre. A tizennegyedik századi címeren a jelszó: "Elérem, amit akarok". Ez pontosan megfelelt az ő életfilozófiájának, bár eddig nem vitte valami sokra e jelszó jegyében. Székét a falnak billentette. - Vajon hol szúrtad el, öregfiú? - tette fel magának a kérdést félhangosan. Pedig hát annak idején a kezében volt minden ütőkártya. Ősi, kifogástalan név nem az, persze, amelyet manapság használ, de hát a tapintat se kutya, az illendőséget is figyelembe kell venni, ugye. Előkelő középiskola, aztán katonaiskola Sandhurstben, majd egy kiváló ezred. Huszonnégy évesen százados, Katonai Érdemkereszttel kitüntetve belfasti titkos tevékenységéért, aztán következett az a szerencsétlen éjszaka South Armagh-ban, négy nagyon is halott IRA-taggal, akiket szerinte semmi értelme se volt élve kézre keríteni, tehát nagy élvezettel és saját kezűleg megölte őket. Mire az őrmester, az a szemforgató kis patkány, beköpte - és hát a brit hadsereg természetesen nem a puffantsd-le-ahol-éred alapelv szerint űzi a mesterségét. Nemigen törődött vele, hogy csendben kitaszították a hadseregből, jóllehet az apja majdnem belehalt. Az volt a baj, hogy azok a strigók megfosztották a Katonai Érdemkereszttől is. De hát... ma már mindez ősrégi história. Rég volt, elmúlt. A rhodesiai felderítő osztag korántsem volt ilyen kényes az ország függetlenségének kikiáltását megelőző esztendőben: örültek a jelentkezésének, mint egyébiránt a dél-afrikaiak is, akiknek egyik angolai különítményében ügyködött. Később pedig jött a csádi háború - ott ismerkedett meg Valentinnel -, amelyet csak jó adag szerencsével úszott meg élve. Aztán pedig Smith, a titokzatos Mr. Smith, és három igen jövedelmező esztendő következett. Milyen különös, hogy sose találkozón ezzel a Smith-szel, legalábbis Jago nem tudott róla, hogy találkoztak volna. Azt se tudta, hogy ez a Smith hogyan és miért szúrta ki épp őt. Nem mintha számítana. Csakis az számit, hogy az ő, Jago, genfi bankszámláján ma már majdnem egymillió font van. Vajon ehhez mit szólna az édesapja? Fölállt, és visszament a ravatalozó kápolnába. Valentin azóta mar gondosan összevarrta a holttestet, és visszahelyezte rá a leplet. - Ötmillió font forgalmi értékben - szólt Jago. - Fogalma sincs ennek a fiúnak, milyen gazdag lett holtában. Valentin rögzítette a koporsó fedelét. - Feloldva pedig hat, esetleg hét - mondta. - De kinek van ilyen piszok szerencséje? - mosolyodon el Jago. - Na, gyerünk innét. Elhaladtak az iroda mellett - az ügyeletes még mindig aludt -, s kiléptek a sikátorba. Esett az eső, és Jago föltűrte a gallérját. - Oké - mondta -, maga meg Agnes legyenek holnap a vigny-i reptéren, pontosan egy órakor, az indulásnál. Mihelyt fölszáll a gép, maga felhívja a szokásos kenti számot. - Természetesen. A sikátor végéhez értek. - Azon törtük a fejünket... - kezdte félszegen Valentin. - Azazhogy Agnes azon

törte a fejét... - Micsodán? - kérdezte Jago. - Jól mentek eddig a dolgok. Úgyhogy szerintünk egy kicsivel több pénz... indokolt lenne. - Meglátjuk - mondta Jago. - Megemlítem Smith-nek. Majd értesítem magát. Tovább haladt a folyóparton, s elgondolkozott. Rohadt egy munka, amit ez a Valentin végez. Szemét alak persze. Nincs stílusa a fickónak. Igazi kikötői patkány. De hát a patkány az patkány, és szemmel kell tartani. Öt perc múlva Jago befordult az első éjjel-nappal nyitva tartó kávéház ajtaján, fölváltott a pultnál egy százfrankos bankjegyet, bement a sarokban álló telefonfülkébe, és föltárcsázott egy londoni számot. Halkan mondta a szavakat a vonal másik végén fölszerelt magnószalagra: - Mr. Smith? Itt Jago. Kétszer elismételte a fülkéje telefonszámát, aztán letette a kagylót, és cigarettára gyújtott. Mindig így érintkeznek. Smith-nél van a választelefon, és valószínűleg automata csipogó figyelmezteti, hogy üzenet jön. Így mindig Smith hívja fel őt. Meglepően egyszerű az egész, és ezért nem lehet a nyomára jutni. Üzembiztos dolog. Megszólalt a telefon, s Jago fölvette a kagylót: - Itt Jago. - Itt Smith. A hang - mint rendesen - tompított, elváltoztatott. - Hogy van? - Kitűnően - felelte Jago. - Probléma? - Nincs. Minden rendben. A szállítmány holnap déli egykor hagyja el Vignyt. - Remek. A barátaink fogadják, mint rendesen. A pénznek egy héten belül be kell folynia hozzánk. - Az jó. - A maga számláján a szokásos összeget írják jóvá, plusz tíz százalékot a hónap utolsó napján. - Kiváló. - Méltó a munkás az ő jutalmára. - Megint az a jó öreg angol hülyeség - nevetett Jago. - Úgy, ahogy mondja. Kapcsolatban maradunk. Jago visszaakasztotta a kagylót, aztán ismét a bárpulthoz ment, ahol gyorsan felhörpintett egy pohár konyakot. Még mindig esett az eső amikor kilépett az utcára, de nem bánta. Sőt ettől még jobban érezte magát, és ismét fütyörészett, amikor a hepehupás járdán tovasétált. Másnap kora délután nem volt valami jó idő Vignyben. Alacsonyan szálltak a felhők, esett az eső, a köd pedig négyszáz méternyire csökkentette a látótávolságot. A kis repülőtéren mindössze egy irányítótorony volt és két hangár. Valentin és Agnes a kifutópályánál, a nő Citroen kocsijából nézte, ahogy odaérkezik a halottszállító autó, és bemanőverezik a koporsót a kis Cessna repülőgépbe. A halottszállító autó elrobogott, a pilóta pedig eltűnt az irányítótoronyban. - Nem jól néz ki ez az egész - vélekedett Agnes. - Látom. Itt rostokolhatunk estig - válaszolta Valentin. - Megyek, megnézem, mi van. Panyókára vetett esőkabátban átsétált a nagyobbik hangárhoz. Odabent egy foltos fehér kezeslábast viselő, magányos szerelő kalapálgatott egy kisebb gépen. - Cigarettát? - kínálta meg Valentin egy Gauloise-csomagból. - Angliai unokatestvérem ma délutánra várja odaát a fia holttestét. Megkért, intézzem itt a dolgokat. Láttam, hogy a halottszállító autó megérkezett. Felszáll a gép vagy sem? - Valami átmeneti zavar van - közölte a szerelő. - Itt ugyan simán fel lehetne szállni, de a célreptér egyelőre nem fogad. Azt mondja a kapitány, hogy négy óra tájban esetleg engedélyt kap a felszállásra. - Kösz. - Valentin egy kis whiskys üveget húzott elő a zsebéből. - Tessék, igyon belőle. Telefonálhatnék?

A szerelő lelkesen hörpintett az üvegből. Megtörölte a száját a keze fejével. - Úgysem én fizetem a telefonszámlát - mondta. - Legyen a vendégem. Valentin cédulát vett elő a zsebéből, s tárcsázta a papíron olvasható számot, egy kenti állomásét. Valentin annyit tudott, hogy Kent Londontól délre van, de semmi egyebet nem tudott a titokzatos Hartley Fivérekről. - Igen? - jelentkezett egy hang a vonal túlsó végén. - Hartley Fivérek? - érdeklődött Valentin a maga pocsék angolságával. - Itt Vigny beszél. - Valami baj van? - kérdezte az előbbi hang, de ezúttal élesebben. - Igen. Az időjárás. De azt mondtak, remélik, négykor föl tud szállni a gép. - Jól van, hívjon újra, megerősítésképpen. Valentin odabiccentett a szerelőnek. - Tartsa meg a whiskyt. Később még visszajövök. Ezzel visszament a Citroenben ülő Agneshez. - Elintéztem. Négyig nem lesz itt semmi. Addig üljünk be abba a kaffába az utca végén. A férfi, akivel Valentin az imént beszélt, visszahelyezte a telefonkagylót, összekulcsolta a két kezét, és az íróasztala előtt sírdogáló asszony felé hajolt. A férfi hatvanesztendős volt, enyhén kopaszodott, orrán aranykeretes csíptető; fekete zsakettet és nyakkendőt viselt, hófehér inget és kifogástalan csíkos nadrágot, íróasztalán aranybetűs névtábla: Asa Bird. - Kérem, Mrs. Davies - mondta -, biztosíthatom, hogy boldogult férjét itt, Deepdene-ben a lehető legnagyobb figyelemben fogjuk részesíteni. Ha óhajtja, a kedves férje hamvait a saját sírkertünkben szórjuk szét. A novemberi délután szürkesége félig árnyékba borította a helyiséget, de a szoba sarkában pompázó sok-sok virág, s a fal tölgyfa burkolata a biztonság érzetét keltette, mint ahogy a megnyugtató, atyáskodó hang is, amelybe némi lelkészi tónus vegyült. - Ó, az csodálatos lesz - mondta az özvegy. - Néhány formaságra van még szükség - veregette meg az asszony kezét Asa Bird. Kérdőívek kitöltése, miegymás. Sajnos, a szabály az itt is szabály... Megnyomta az íróasztalára helyezett csengő gombját, hátradőlt, aztán zsebkendőt vett elő, és nekilátott a szemüvege tisztításának. Közben fölállt, s kitekintett az ablakon a szép rendben tartott kertre. Az ilyen szemlélődés mindig jó érzéssel töltötte el. Nem csekélység, amit elért, gondolta, ő, aki házasságon kívül született Liverpool legsötétebb nyomornegyedében, ami kizárólag kisstílű bűnözésre tette alkalmassá. Tizennyolc törvényszegés huszonnégy éves korára! A tolvajlástól a hivatásos hímringyóságig (de jó lenne ezt elfelejteni...), amely utóbbi nagy és kedvező fordulatot hozott az életébe: egyik kuncsaftja, a korosodó Henry Brown ugyanis régi, jóhírű temetkezési vállalat tulajdonosa volt Manchesterben. A fiatal Asát - nem ez volt a neve akkoriban - odavette a céghez, és minden tekintetben egyengette az útját. Asának azonnal megtetszett a halál-biznisz, szinte lubickolt benne, mint kacsa a vízben, s hamarosan szakértője lett minden ágazatának, de kivált a balzsamozás-nak. Aztán meghalt az öreg Mr. Henry, és csak Mrs. Brown maradt utána, aki gyermektelen volt, s rajongott Asáért. De elkövetett egy hibát: közölte a fiatalemberrel, hogy végrendeletében öt tette meg egyetlen örökösévé. Az említett hiba azután korai halálát okozta: tüdőgyulladásban hunyt el, s az eseményt Asa azzal siettette, hogy - sajnálatos módon - egy decemberi éjszakán tárva-nyitva hagyta az özvegyasszony szobájának ablakait, miután eltávolította Mrs. Brown paplanát. Mrs. Brown körültekintő gondoskodása segítette Asa Birdöt Deepdene-hez, vagyis saját vállalathoz, amelyet egy tizennyolcadik századi vidéki tanyaépületből fejlesztett ki. Temető, saját halottégető berendezéssel. Kaliforniában sem akadt jobb, s a titokzatos Mr. Smith-szel való kapcsolata sem tett éppen rosszat Asának. Nyílt az ajtó, s egy jóképű, sötétbőrű fiatalember lépett a helyiségbe. A magas termetű, izmos ifjú jól mutatott a sofőregyenruhában. - Csöngetett, Mr. Bird? - kérdezte. - Igen, Albert. Az a franciaországi szállítmány a vártnál később érkezik.

- Az baj, Mr. Bird. - Ó, majd csak elboldogulunk valahogy, gondolom. Különben készen állunk a szállításra? - Igen, uram, minden rendben a hátsó garázsban. - Jól van. Mindjárt megnézem. - Ezzel Bird Mrs. Davieshez fordult: - Pár percre magára hagyom, asszonyom, azalatt töltse ki a kérdőíveket, kérem. Aztán majd segítek önnek a megfelelő koporsó kiválasztásában. Az asszony hálásan biccentett. Asa Bird vállon veregette, és kiment a szobából. Albert hatalmas esernyőt tartott kettejük fölé, miközben áthaladtak a macskaköves udvaron. - Pocsék idő - állapította meg Bird. - Sokat pisilnek odaföntről manapság. - Igen. Szörnyű ez, Mr. Bird - jelezte egyetértését Albert, és kinyitotta a garázsajtót. Eltávolította a védőhuzatot, mire csillogó fekete halottszállító autó vált láthatóvá. - Tessék, nézze meg. Az autó oldalán gyönyörűen pingált, aranybetűs felirat: Hartley Fivérek temetkezési vállalata. - Kitűnő - bólintott Bird. - Hol szerezted? - Magam kötöttem el Észak-Londonban, csütörtökön. A menetokmányt és az adóigazolást pedig Brixtonban találtam egy roncsban, egy hulladéktelepen. - Biztos, hogy nem fognak emlékezni rád? - Ugyan! - nevetett Albert. - Brixtonban? Ha maga járt volna ott, az más. De én? Brixtonban csak egy fekete vagyok, egy suvikszképű. A szokásos útvonalon megyünk, uram? - Igen, Te vezeted a halottszállítót. Én pedig követlek a Jaguarral, Albert tudta: ez valójában azt jelenti, hogy ha valamilyen bonyodalom adódik, akkor ő viszi el a balhét, s a vén csibész közben lelép. Nem mintha ez olyan nagy baj volna. Eljön még az én időm, gondolta Albert. - Az jó lesz, Mr. Bird Bird megpaskolta Albert arcát: - Derék fiú vagy, Albert, aranyos gyerek. Ki kell gondolnom valamit, hogy megjutalmazzalak. - Nem szükséges, Mr. Bird. - Kinyitotta az esernyőt, és elmosolyodott. Elegendő jutalom, hogy a szolgálatára lehetek - mondta, és máris baktattak visszafelé az udvaron át. Agnes és Valentin négy órakor érkeztek vissza a reptérre, és megállapították, hogy a gép már elment. Valentin odasietett a hangárhoz, hogy ismét beszéljen a szerelővel. A lány cigarettára gyújtott, és várt. Valentin rövidesen visszatért. - Negyed órája felszállt a gép - közölte. - Telefonáltál? - érdeklődött Agnes. - Igen - felelte a férfi, miközben begyújtotta a motort. - És valami furcsát észleltem. Ismered azt, amikor néha az üzenetrögzítő szalag tovább működik, pedig valaki közben már fölvette a kagylót? - Igen. - Nos, miközben az én megszokott pasasom válaszolt, a szalag tovább futott. - És mit hallottál? - Azt, hogy: "Itt a Deepdene Sírkert. Sajnos jelenleg senki sincs itt, de adja meg a számát, és visszahívjuk." - Hát ez érdekes, chéri - jelentette ki Agnes, és gonoszul elmosolyodott. - Egy kis rés Monsieur Jago páncélzatán, aminek még nagy hasznát vehetjük. * Woodchurch repülőtere nem volt sokkal nagyobb, mint Vigny. Repülőklub székhelye volt tulajdonképpen, melyet alkalomadtán charter- és teherszállítmányokra vettek igénybe. A kenti vidék kellős közepén terült el, vámhivatala nem volt, s a vámtiszt, akinek az Eric Talbot koporsóját hozó Cessna gépet kellett fogadnia, kénytelen volt Canterburyből odaautózni. Nem örült a késésnek, s minél előbb távozni óhajtott a helyszínről, így csupán a legszükségesebb formaságokra szorítkozott. Aláírt egy-két papírt, aztán a pilótával együtt segített Albertnek a halottasautóba emelni a koporsót. Amikor Albert kifordult az autóval a kapun és az országútra kanyarodott, a Cessna végigdübörgött a kifutópályán, és a levegőbe emelkedett. Bírd a Jaguarján

besorolt a halottszállító mögé. (Addig diszkréten a háttérben maradt.) Albert benyúlt a kesztyűtartóba a vodkásüvegért, aztán egy tubusból kirázott néhány különleges pasztillát. (Közben fél kézzel vezetett.) A pasztillákat vodkával öblítette le, és néhány perc múlva már mámoros hangulatban volt. A visszapillantó tükörből jól látta a Jaguart. Alkonyodott már, s Bird meggyújtotta a reflektorokat. Mindig is óvatos duhaj volt, gondolta Albert. Sose kockáztat semmit, ha más kockáztat helyette, és ez a más persze rendszerint ő, Albert... - Albert így, Albert úgy - motyogta maga elé a sofőr, és ismét a visszapillantót figyelte. - Néha eltűnődöm, hogy voltaképpen minek néz engem a vén buzi. Még egyet húzott a vodkásüvegből, aztán - túlságosan későn - észrevette, hogy kanyar következik. Ledobta az üveget, s elfordította a kormányt. A külső elülső kerék nekiütközött a füves töltésnek, aztán egy alacsony falról lezuhant gránittömbnek. A halottszállító autó átpördült az úton, átvágott egy drótkerítést, leszánkázott a lejtőn, útközben fiatal fenyőket tépve ki gyökerestől, s féloldalra fordulva landolt egy vízmosásban, a lejtő alján. Csak a biztonsági öv mentette meg Albertet attól, hogy kivágódjon a szélvédőn. Nagy nehezen kinyitotta a sofőrülés ajtaját és kievickélt a kocsiból. Kissé kábultan álldogált, amikor észrevette, hogy az országúton megáll a Jaguar, s a rövidke lejtő tetején megjelenik Bírd. - Albert? - szólt és hangjában valódi aggodalom csendült meg. - Semmi bajom - válaszolt Albert. Ugyanabban a pillanatban észlelte, hogy a koporsó kitörte a halottszállító kocsi oldalsó ablakát, a fedele kinyílt, és a holttest - leplébe burkolva - kilóg. Letérdelt, a jármű alá kémlelt, és megállapította, hogy a koporsó alsó vége beszorult. Bird lemászott melléje. - Szedd ki! - parancsolta. - Betesszük a Jaguar csomagtartójába. De siess, az isten szerelmére! Bármikor erre jöhet valaki. Albert a halottszállító kocsi alá nyúlt. Halk, kellemetlen nyikorgás hallatszott, s a jármű kissé megbillent. Albert visszahőkölt. - Bármelyik pillanatban fölfordulhat ez az átkozott vacak, és akkor végleg odaszorul a lába. Bird lehajolt, s amikor fölegyenesedett, a kezében volt a vodkásüveg. - Már megint ittál? - kiabált dühösen. - Nem megmondtam neked...? Pofon vágta Albertet, az üveget pedig a fák közé hajította. Albert a feje elé tartott kézzel húzódott el. Visszavedlett gyermekké. - Sajnálom, Mr. Bird - dünnyögte. - Baleset volt. Bird bicskát vett elő a zsebéből, s kinyitotta. - Vágd el a varrásokat - mondotta. - Nyisd fel a testet. Magunkhoz kell vennünk a heroint. - Nem bírom megtenni, Mr. Bird... - nyöszörgött Albert. - Márpedig meg fogod tenni! - kiáltott fel Bird, s újra pofon ütötte a sofőrt. Idehozom a kocsiból a táskát. A zsebkést a sofőr kezébe nyomta, aztán megfordult és fölmászott a lejtőn. A rémült Albert letérdelt, és félrehúzta a leplet. A halott fiatalember nyitott szemekkel meredt rá. Albert igyekezett félrenézni, és elkezdte vagdosni a varratokat. Odafent, az úton Bírd felnyitotta a Jaguar poggyásztartóját, s megkereste a táskát, amelyet bevásárláshoz használt. Visszament a lejtő tetejére, onnan bámult a sűrűsödő sötétségbe. - Megtaláltad? - kérdezte. - Igenis, Mr. Bird - válaszolta Albert feszült hangon. - Tedd be ide, Bird ledobta a táskát, és aggódva fürkészte az utat. Szerencséjére másodrendű úton történt az eset, a kanyaron túl sík mező terült el, úgyhogy Bírd elég messzire ellátott. Hevesen vert a szíve, s verítékezett az arca. Mit fog szólni Smith? Szörnyű kilátások, jobb nem belegondolni! Lecsúszott a lejtőn. - Kész vagy, az isten szerelmére? Minden zacskó megvan? - Azt hiszem, Mr. Bird.

- Jó. Akkor gyerünk innét. - De hát... meg fogják találni a holttestet, Mr. Bird! Ez biztos! - Még ha megtalálják is, akkor sem juthatnak a nyomára egyikünknek sem. Sem Franciaországban, sem pedig itt. És a bizonyítékokat el is lehet tüntetni. Gyerünk! Menj föl oda, indítsd be a motort! Albert felmászott, Bird pedig lecsavarta a benzintartály elzáró-kupakját. Ömleni kezdett a benzin a talajra. Bird előhúzta a zsebkendőjét, a benzinbe mártotta, aztán megindult fölfelé. Félúton megállt, elővette az öngyújtóját, meggyújtotta a zsebkendő szélét, és lehajította a zsebkendőt a halottszállító autóra. Egy pillanatra azt hitte, kialszik a tűz, de aztán életre lobbant a sárga lángnyelv. Mire Bird a lejtő tetejére ért, tüzet fogott a halottszállító jármű. Még látta, hogy a halott vádló szemeket mereszt rá, aztán hátat fordított a néhai Eric Talbotnak, beült a Jaguarba, Albert pedig máris indított. Később, deepdene-i íróasztalánál, Smith visszahívására várva, konyakot kortyolgatott, és próbálta összeszedni magát. Minden rendbe jön majd. Rendbe kell jönnie. Smithnek meg kell értenie a dolgot. Amikor csöngött a telefon, Albert lépett a szobába, ezüsttálcán hozta a teakészletet. Bird intett, hogy maradjon csendben, és fölvette a kagylót. - Itt Smith. - Itt Bird, uram. - Reszketett a keze. - Az a helyzet, hogy fölmerült egy váratlan probléma. Smith teljességgel változatlan hangon szólt: - Mondja el. Bird elmondta, de Albertről és a vodkáról nem beszélt. A balesetért a kormánykerék defektjét hibáztatta. - Roppant sajnálatos - szólt Smith, amikor Bird befejezte a mondókáját. - Igen, tudom, uram, de hát balesetek néha előfordulnak. - Ehhez nem tudok hozzászólni, mivel még nem volt ilyen tapasztalatom - mondotta Smith. - És most mit csináljunk uram? Mr. Jago jön el az anyagért, mint rendesen? - Erre ezúttal nincs szükség. Magam gondoskodom az áru átvételéről, holnap délután pontosan háromkor. Rakja be a londoni Victoria pályaudvar csomagmegőrzőjének 43-as számú rekeszébe! - De hát a kulcs, uram? - Egy borítékban találja, a holnap reggeli postájában. Van kulcsmásolatom közölte Smith. - Rendben van, uram. - Nem ajánlanám, Mr. Bird, hogy újabb baleset történjék, mert különben Jagónak lenne magához néhány szava, és azt maga nem szeretné, ugye... - Nem lesz szükség ilyesmire - hebegte Bird. - Egyébként ne aggódjon, Mr. Bird. Az a fiatalember jelentéktelen senki volt. Az eddigiek is gondosan kiválasztott senkik voltak. Nem létezik, hogy bármelyikünknek a nyomára vezessen. Egy kis szerencsével ez az incidens átmeneti kellemetlenségnek fog bizonyulni csupán. Jó éjszakát. - Bird letette a kagylót. - Mit mondott Mr. Smith? - érdeklődött Albert. Bird elmesélte. Már jobb kedve volt; megkönnyebbülést érzett, amiért Smith így fogta fel az ügyet, és visszatért a biztonságérzete. - Igaza van Smith-nek - mondta. - A fiú jelentéktelen senki volt, a halottszállító autó pedig lopott. A dokumentáció hamis. A héknek semmi esélye. - A kéknek, Mr. Bird? - Elnézést, Albert. Ifjúkorom emléke. Héknek hívtuk a zsarukat Liverpoolban, ahol a fiatalságomat töltöttem. Albert megértőén bólintott, majd így szólt: - Gondolkoztam a dolgon, Mr. Bird. Csomagmegőrző rekesz a Victoria pályaudvaron... Úgy értem, ha arra csellengek, esetleg vethetnék egy pillantást arra a Mr. Smithre. Egyszer már csináltam ilyet, emlékszik, amikor fölbukkant az a Frasconi nevű öreg szivar. Bird szánakozva csóválta a fejét. - Albert, Albert, igazán nem értem, hogy tudtad megúszni idáig. Hát valóban azt hiszed, hogy egy ilyen Smith-féle nagyágyú olyan buta? Ha ilyesmivel

próbálkozol, Albert, hát az a rohadék Jago úgy lecsap rád, mint a keselyű. Valóságos csoda, hogy eddig elvitted szárazon. Albert. Ha szaglászni találsz utánuk, hát egy szép napon a Temzéből halásznak ki, a farkaddal a kezedben. Kár lenne érted! No, lássuk, mit hoztál? - Teát, Mr. Bird - hangzott a válasz. Albert teát öntött egy finom porceláncsészébe a kedvenc ezüstkannából. - Ceyloni tea - mondta -, ahogy ön szereti. - Nagyszerű! Bírd kortyolt egyet, aztán hálásan öntötte le a torkán a csésze tartalmát. - Semmi se ér fel egy jó csésze teával, mondogatta az én öreg édesanyám. Fölpillantott Albertre, s megveregette a sofőr arcát. - Derék fiú vagy te, Albert, csak néha egy kicsit bolondos. - Jó hogy maga vigyáz rám, Mr. Bird - mondta Albert, és kitöltött még egy csésze teát. Ugyanabban a pillanatban, Párizsban Jago telefonon hallgatta az események Smithféle verzióját - Enyhén szólva nagyon elszúrták - vélekedett Jago. - Mit kíván, mit tegyek? - Pillanatnyilag semmit - válaszolta Smith. - Némi szerencsével megúszhatjuk. Várjuk meg, mi lesz belőle. De ha balul ütne ki a dolog, akkor szükségem lesz magára itt Angliában, a nyomok eltüntetésére. Jó lesz, ha holnap reggel átjön Londonba. A szokásos szolgálati lakásba, a Hyde Parknál. Majd hívom. - Örömmel megyek, uram. Jago letette a kagylót. Egy ideig a készülékre meredt, aztán kacagásban tört ki. Elmondhatatlanul fura ez az egész! Még akkor is nevetett, amikor a hálószobájába ért, hogy átöltözzék.

HARMADIK FEJEZET

Charles Ferguson dandártábornok az 1972. évi megalakulástól kezdve parancsnoka volt a Négyes Csoportnak. Hatvanas éveinek elején járó, nagydarab, lompos ember volt, csalókán jámbor ábrázatú. Szinte tetszelgett magának a gyűrött öltönyével, s a Gárda szabványnyakkendője volt az egyetlen, ami némiképpen utalt katona mivoltára. Ferguson, ha csak lehetett, otthon dolgozott, Cavendish téri lakásának pompájában. Most is kényelmesen üldögélt a kandallónál, teázás közben igyekezett megbirkózni egy nagy irathalmazzal, amikor indiai inasa, Kim lépett a szobába. - Villiers ezredes van itt, uram - jelentette. - Azt mondja, sürgős. Ferguson bólintott, s pár pillanattal később megjelent Tony Villiers. Fekete garbót viselt, tweedzakót és kopott zöld kordnadrágot. Arca halvány, pillantása sötét - kétségbevonhatatlan jelei a levertségnek. Kezében aktatáska. - Kedves Tony! - állt fel az üdvözlésére Ferguson. - Mi lelte? - Most érkezett ez a jelentés, uram. A központi számítógépen át jutott el az íróasztalomra, miután keresztülment a szolgálati ellenőrző procedúrán. Ferguson megigazította félhold alakú olvasószemüvegét, az ablakhoz lépett, és áttanulmányozta Villiers átnyújtott jelentését. - Egészen rendkívüli - mondotta, és Villiers felé fordult. - De miért maga foglalkozik ezzel, Tony? Nem értem. - Eric Talbot az én Edward unokafivérem fia volt. Bizonyára emlékszik rá, uram. Ejtőernyős alezredes. Elesett a Falkland-szigeteken. - Úristen, persze, hogy emlékszem! Szóval maga a családhoz tartozik! - Így van, uram. - De ha a fiú George Walker névvel álcázta magát, hogyan állapította meg ilyen hamar a személyazonosságát a kenti rendőrség? - A fiú holtteste csak részben égett el. Sikerült rögzíteni az ujjlenyomatokat, és azonosították a központi számítógépen. - Valóban? - vonta fel a szemöldökét Ferguson. - Igen. A fiú Cambridge-ben tanult, a Szentháromság Kollégium növendéke volt. Tavaly egy rendőrségi rajtaütés során lebukott egy gyanús összejövetelen. - Kábítószer? - Bizony. Mivel csak fogyasztással vádolták, nem került börtönbe. Csak most tudtam meg mindezt, a Scotland Yard központi dokumentációjából. Ferguson az íróasztalához lépett és leült. - Talbot... Igen, emlékszem. Talbot ezredes Falklandon esett el, ugye? - Igen. Éppen amikor kapcsolatot teremtett a Walesi Gárdával. - Az édesapja báró, ha jól emlékszem. Sir Geoffrey Talbot. - Akit a felesége halálakor szélütés ért. Azóta is gyógyintézetben van, s azt se tudja, éjjel van-e vagy nappal. - Villiers szünetet tartott. - Megengedi, uram, hogy igyák valamit? - kérdezte azután. - Természetesen, Tony. Szolgálja ki magát. Villiers a pohárszékhez lépett, és konyakot töltött egy öblös üvegpohárba. Az ablakhoz ment, és kibámult. - Tudja, uram, Sir Geoffrey a nagybátyám. Anyám fivére. Nem voltunk ugyan szoros kapcsolatban, de hát... - Nagyon sajnálom a dolgot, Tony. Jó, hogy az öregfiú képtelen felfogni, ami történt. Egyik örökösét a falklandi csatában vesztette el, a másikat ezen a különösen elszomorító módon - mutatott Ferguson a jelentésre. - Vajon a címet ki örökli? - Ami azt illeti, én, uram. Ferguson törődötten vette le a szemüvegét. - Rendes körülmények között gratulálnom kéne magának... - Igen, de ezt most felejtsük el, és összpontosítsunk erre a... - mondta Villiers, Ezzel kinyitotta az aktatáskáját, elővett belőle egy plasztikzacskót, és a tábornok íróasztalára helyezte.

- Heroin - közölte -, s a laboratóriumi gyorsvizsgálat szerint kitűnő minőségű. Az a fajta, amely háromszoros hígítás után is jól értékesíthető a piacon. - Jó. Folytassa - kérte Ferguson komoran. - Eric holttestében találták az orvosi vizsgálat során. Az orvos határozottan állítja, hogy a fiú már napokkal előbb meghalt és hogy a holttestét felboncolták. A boncolást francia sebészeti módszerrel végezték, közölte az orvos, így aztán a kenti rendőrség az ujjlenyomatokkal a párizsi Suretéhez fordult, ahonnan ez az írás érkezett. Ezzel Villiers egy másik jelentést nyújtott át Fergusonnak. - No, lássuk csak! - tekintett föl Ferguson az irat elolvasása után. - A fiatalember hamis útlevéllel Párizsba utazik. Kábítószeres befolyásoltság állapotában a Szajnába fullad. A boncolás után valaki jelentkezik a holttestéért, hamis papírokkal. Aztán a holttestet Angliába szállítják. - De előbb teletöltik heroinnal - tette hozzá Villiers. - Amiből ez itt nyilván csak egy mintacsomag, ezt akarja mondani, ugye. - Igen, minden összevág. A rendőrség már megállapította, hogy a halottszállító autó lopott volt. Hartley Fivérek nevű temetkezési vállalat nincs. Fedőszervakció ez az egész. - Amely rosszul sült el. Közbejött valami baleset. - Így van. Gyorsan kellett kiszedniük az árut, és aztán... hamar eliszkolni a helyszínről. - Mégpedig olyan gyorsan, hogy ez a csomag elkerülte a figyelmüket. - Ferguson komoran tekintett az ezredesre. - Tudja, ugye, hogy tulajdonképpen mit mond? Azt, hogy a fiatalembert előre megfontolt szándékkal gyilkolták meg, hogy aztán a holttestét arra használják fel, amire felhasználták. - Úgy van - bólintott Villiers. - Kikértem a laboratórium véleményét. A csomag méreteiből arra következtetnek a szakértők, hogy a holttestben legalább ötmillió font forgalmi értékű heroin fért el. Ferguson idegesen dobolt az ujjaival az asztalon. - De a maga személyes kapcsolatait leszámítva - mondta -, még most sem értem, hogy nekünk mi közünk ehhez az egészhez. - Nagyon is van hozzá közünk, uram. Itt van a francia halottkém jelentésének a másolata. - Villiers ezt az iratot is átadta Fergusonnak. - Nézze csak meg jól a vér vegyelemzését, uram. Heroin- és kokain-nyomok, de szkopolamin- és fenotiazin-nyomok is. - Már az iskolában is gyenge voltam a természettudományokban - hanyatlott hátra Ferguson a székén. - Magyarázza meg. - Az egész tavaly kezdődött, Kolumbiában. A szkopolamin nevezetű depresszív alkaloidot ott nyerik az Andokban, a bozótok valamelyik gyümölcséből. Szagtalan és íztelen szérummá alakítható. Néhány csepp elég, hogy bárkit legalább három napra a teljes vegyi hipnózis állapotába süllyesszen. Mégpedig olyan végletesen, hogy az áldozat egyáltalán nem emlékszik a cselekedeteire. Ilyen állapotban nem egy férfi gyilkolt már, és sok-sok nő alacsonyodon le szexuális rabszolgává. - És a fenotiazin mire való? - Semlegesít bizonyos mellékhatásokat. Engedelmesebbé teszi az áldozatot. - A jóisten segítsen bennünket, ha ez gyökeret ver minálunk! - csóválta a fejét Ferguson. - De hát máris gyökeret vert, uram! - jelentette ki nagy nyomatékkal Villiers. A legutóbbi tizenkét hónap folyamán Ulsterben az IRA ideiglenes szárnyának négy tagját tették el láb alól a protestáns szélsőségesek katonai jellegű szervezetei, s a boncolás mindegyik esetben kimutatta a szkopolamint és a fenotiazint. - És gondolja, hogy ez összefügghet ezzel az üggyel? - Lehet persze más elágazása a dolognak. A számítógépes ellenőrzés nélkülözhetetlen; de ha kisül, hogy fennáll ilyen összefüggés, és ha kapcsolódik az ügy az UVF-hez, vagy az Ulster Vörös Kezéhez, vagy pedig egyéb szélsőséges protestáns szervezetekhez, akkor igenis van hozzá közünk. Ferguson a homlokát ráncolva töprengett. Végül bólintott: - Jól van, Tony - szólalt meg -, minden mást tegyen félre, vagy pedig bízzon meg valakit az osztályról az üggyel. Az elintézését magára bízom. Különleges

elsőbbséget élvez! Rendszeres tájékoztatást kérek. Ezzel Ferguson mintegy útjára bocsátotta Villierst. Az előbbi föltette a szemüvegét, az utóbbi az aktatáskájába tette a heroinos-zacskót meg a jelentéseket. - Van még egy személyes dolog itt, uram - szólt. - Nos? - nézett rá meglepődve Ferguson. - Volt Ericnek egy nevelőanyja, uram. Sarah Talbot. Amerikai. - Ismeri? - Ismerem. Rendkívüli asszony. Eric imádta. Az édesanyja a fiú születésekor meghalt. Sarah nagyon sokat jelentett a fiúnak, és viszont. - És most magának kell értesítenie az asszonyt erről a tragikus esetről. Hogy fogja kibírni? - Hát... nem tudom - vonta meg a vállát Villiers. - Cabot-lány, Bostonból. Kékvérű a javából. Az édesapja sokszoros milliomos volt. Acélipar, ha jól tudom. Sarah anyja nagyon korán meghalt, így aztán a lány igen erősen kötődött az apjához. Mint egyszer elmondta nekem, elkényeztetett, dúsgazdag kis dög volt, de azért kitüntetéssel diplomázott a Radcliffe egyetemen. - És azután? - Huszonegy esztendősen hirtelen megváltozott. Gyűlölte a vietnami háborút. A fiúja elesett odakinn. Két-három évvel később a nő fellépett képviselőnek. Majdnem be is jött. De a választók fokozatosan kiábrándultak a politikájából, úgyhogy Sarah vesztesen került ki a választási küzdelemből; szakított a politikával, vállalatvezetési oklevelet szerzett a Harvard egyetemen, és tagja lett egy Wall Street-i beruházási cégnek. - A gazdag papa pénzével, mi?! - Nem, nem - rázta a fejét Villiers. - Nulláról indult, egészen önállóan, és most nagy tekintélynek örvend. Edwarddal egy londoni látogatása alatt futott össze, egyik vasárnap délelőtt, a Nemzeti Galériában. Mint egy alkalommal elmondta nekem, meg azt is megbocsátotta Edwardnak, hogy katona, mert olyan szép férfit még életében nem látott, mint amilyen ő volt az uniformisában, meg a piros baszk sapkájával. - És ott volt a gyerek. - Mint már utaltam rá, szerelem volt ez az első pillantásra, mindkét részről. Nem gondolok én semmi rosszra, persze - fűzte hozzá sietve Villiers -, de néha már úgy éreztem, Sarah jobban szereti Ericet, mint Edwardot. - A nőket a szívük irányítja, Tony - jegyezte meg halkan Ferguson, - Hol van Sarah jelenleg? - New Yorkban, uram. - Akkor hát jobb mielőbb túlesni a dolgon. - Igen. Nem mondhatom, hogy alig várom a pillanatot. - Persze, ez az ír kapcsolat az állambiztonság szférájába emeli az esetet, úgyhogy magának minden törvényes joga megvan, hogy honvédelmi ügyként kezelje. Ez aztán távol tartja az újságírókat, a tévét, és így tovább. - Ferguson vállat vont, és így folytatta: - Nem szükséges, hogy még jobban megnehezítsük a dolgot a família számára. - Köszönöm, uram. - Villiers az ajtóhoz lépett. Aztán megtorpant, majd hátrafordult. - Még valamit meg kell említenem, uram - szólt. - Még valamit? - mondta Ferguson fásultan. - Jól van, rukkoljon hát ki a legrosszabbal. - Sarah nagyon jó barátságban van az Egyesült Államok elnökével, uram. - Úristen! - sóhajtott fel Ferguson. - Már csak ez hiányzott...! A Victoria pályaudvaron nyüzsgött a sok ember. Az expresszvonatok pénztárainál hosszú sorok álltak. Albert - barna antilop zakóban, farmerben keresztülfurakodott a tömegen. Kezében a heroin-zacskóktól dagadó útitáska. A poggyászmegőrző 43-as szekrénye persze zárva volt. Albert elővette zsebéből a kulcsot, és kinyitotta. Milyen egyszerű az egész! Betette a táskát a csomagmegőrző szekrénybe, bezárta az ajtaját, aztán kifelé indult. A főbejáratnál megtorpant. Tétovázott. Valami piszkálta a csőrét. Egyszerűen meg kell tudnia, hogy... Nem tántoríthatja el Bird hisztériásán túlzott óvatossága. Megfordult, visszasétált, bement az egyik presszóba, s leült egy ablak melletti

asztalhoz, ahonnan jó rálátás adódott a poggyászmegőrzőre. A presszóban nagy volt a forgalom. Két nő jött be a helyiségbe, éppen az ő asztalához telepedtek, s egészen odaszorították az ablakhoz. Aztán... egy pillanat alatt játszódott le minden. Albert azt várta, hogy egy férfi nyitja majd ki a csomagmegőrző szekrényt, nem pedig az az ősz hajú, testes öregasszony - férfi esőkabátban, a fején baszk sapkával -, aki máris ott állt a 43-as szekrény előtt, kulccsal a kezében. Kivette az útitáskát, miközben Albert küszködve tört magának utat az asztalánál tehénkedő két nő között. Az öregasszony addig eltűnt a tömegben, a földalatti bejáratánál, mielőtt meg Albert bármit tehetett volna. Albert tehát megállt a presszó előtt, egy pillanatra elöntötte a méreg, aztán vállat vont, és elindult. Smith egy újságospavilon mellől nézte a jelenetet, alkalmas megfigyelőállásból. Megcsóválta a fejét, és nagyon halkan dünnyögte: - Ó, te szerencsétlen, most már kénytelen leszek gondoskodni rólad... Manhattan - mint esős novemberi estéken mindig - ezúttal is forgalmas városnegyed volt, ellehetetlenült közlekedéssel; a túlzsúfolt járdákon siettek az emberek az esőben. Sarah Talbot kissé lecsavarta a Cadillac ablakát, és tudatos élvezettel tekintett ki rajta. - Pokoli egy esténk van, Charles - szólt. A jól szabott fekete öltönyben feszítő, keménykötésű sofőr - sapkája a mellette lévő ülésen hevert - rávigyorgott: - Talán ki akar szállni és gyalog menni, Mrs. Talbot? - kérdezte. - Nem, köszönöm. A cipőmet Londonban vásároltam a legutóbbi ottlétemkor, és a kereskedő határozottan ellenezné, hogy esőben caplassak benne. Már csak egy hónap választotta el a negyvenedik születésnapjától, de még a rossz napjain sem látszott többnek harmincnál. Fekete haját egyszerű bársonyszalag fogta össze, szabadon hagyva az arcát; szürkészöld szempár csillogott a meglehetősen kiálló arccsontok fölött. Nem volt szokványos szépség Sarah, de aki rápillantott, az másodszor is jól megnézte magának. Ezen az estén különösen elegáns volt Diortól való fekete bársonykosztümjében. Kedvenc vendéglőjébe készült, az 52. utcai Négy Évszakba. Magánjellegű ünneplésre -egyedül elfogyasztandó vacsorára -, mivel aznap délután kötötte meg pályafutásának nagy üzletét: megvásárolt egy középnyugati áruházláncot. Mégpedig szívós üzletembereket - férfiakat - legyőzve. Igen, igen, apád nagyon büszke volna rád ma este, kislány, gondolta. De a gondolat nem töltötte el különleges elégedettséggel. - Vakációra lenne szükségem3 Charles -mondta. - Megérdemelné, Mrs. Talbot. A Virgin-szigeteken szép az idő ilyenkor. Kinyitnánk a házat, aztán elő a motorcsónakkal. - Maga aztán minden második héten lemenne, ha hagynám, maga csibész. De nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy átrepülhetnék Angliába. Ericet meglátogatni, Cambridge-ben. - Nem rossz ötlet. Hogy tanul a fiú? - Jól. Nagyon jól. - Sarah habozott egy pillanatig. - De őszintén szólva nem sokat hallottam róla az utóbbi időben. - A maga helyében nem törném ezen a fejem. Fiatal ember és maga is tudja, milyenek az egyetemisták. Folyton csak a lányokon jár az eszük. Charles halkan káromkodott, s elrántotta a kormányt, mert az előttük lévő kocsi hirtelen fékezett. Sarah hátradőlt az ülésen, és Ericre gondolt. Két hónapja nem kapott tőle levelet, és telefonon sem sikerült elérnie. De hát, mint Charles is mondja, a diákok már csak ilyenek. A sofőr hátranyújtotta az újságot. - Jó kis sztori van benne, talán elkerülte a figyelmet. A nagy maffia-tárgyalás. A Frasconi-bandáé. A bíró összesen kétszáztíz évet osztott ki közöttük. - Csakugyan? - vette át Sarah a lapot. - Nézze meg ezt a fényképet - mondta Charles. - Azt a pasast ábrázolja, aki rendőrkézre juttatta őket. A bíróság lépcsőjén készült fotó legalább hetvenesztendős, tagbaszakadt férfit ábrázolt. Arrogáns, húsos arca akár egy római császáré. Nagykabátja a vállára vetve; botra támaszkodik. A képaláírás: Rafael Barbera az egykori maffiavezér a

törvényszék épülete előtt. - Mosolyog - jegyezte meg Sarah. - Jó oka van rá. Régóta adósa volt annak a társaságnak. Húsz évvel ezelőtt Frasconiék tették el láb alól a fivérét a maffiaháborúban. - Húsz év... Hosszú várakozási idő! - Ezeknek nem! Bosszút állnak, ha egy életen át várnak is rá. Sarah elolvasta a riportot. - Azt írják itt, hogy Rafael Barbera már nyugdíjban van. - Ez jó! - nevetett Charles. - Ide hallgasson, Mrs. Talbot. Én valamikor a 10. utcában laktam. A Gambino-birodalom területén. Hadd meséljek magának Don Rafaelről. Tízéves korában jött át az USA-ba Szicíliából, a szüleivel. Maffiózó volt már családi hagyományból is! Gyorsan haladt fölfelé a ranglétrán: harmincesztendősen már keresztapa. És a legügyesebb mind között: egyetlenegy napot sem töltött börtönben. Egyetlenegyet sem. - Szerencsés fickó. - Nem, nem szerencsés. Okos! Néhány évvel ezelőtt visszavonult, s átköltözött az óhazába. De az a hír járja, hogy ő az Egyes Számú vezető odaát: Szicília maffiafőnöke. Ebben a pillanatban egy kéz jelent meg Sarah félig nyitott ablakában; az asszony arra fordult, s Henry Kissingert pillantotta meg, aki a mellettük haladó kocsiból nyújtotta a kezét. Sarah egészen lecsavarta az ablakot, és kihajolt: - Hogy van, Henry? - érdeklődött. - Be rég láttam! Kissinger kezet csókolt. - Vissza, vissza, Sarah! Még megázik! Merre tart? - A Négy Évszakba. - Én is. Ott találkozunk. Kissinger autója elrobogott, Sarah pedig hátradőlt az ülésen, és becsukta az ablakot. - Úristen, Mrs. Talbot, van valaki, akit maga ne ismerne? - kérdezte a sofőr. - Azért ne túlozzon, Charles - mosolygott az asszony. - Összpontosítson a vezetésre. Hogy mielőbb odaérjünk. Ezzel ismét hátradőlt, és amikor megint Don Rafael Barbera fényképére esett a pillantása, némi meglepetéssel állapította meg magában, hogy meglehetősen tetszik neki az ősz férfiú. A Négy Évszak határozottan a kedvenc vendéglője volt, nemcsak az étel kiváló minősége miatt, hanem a külsőségek okán is. Stílusa volt a helynek - a csillámló arany függönyöktől a sötét faburkolaton át a pincérek és főurak eleganciájáig. Mint törzsvendég, azonnal helyet foglalhatott a megszokott asztalánál, ahonnan jól áttekinthette a színültig megtelt helyiséget. A két tulajdonos, Tom Gayitfai és Paul Kori ott figyelt a háttérben: a szokásosnál is nagyobb szorongás ült ki az arcukra. Nem csoda, hiszen előkelő látogatóik vannak. Henry Kissinger az egyik, Sarah-tól jobbra lévő asztalnál ült; a helyiség túlsó felében pedig ott az USA alelnöke, ami érthetővé teszi, hogy miért látott Sarah a hallban jó néhány sötét öltönyös, jól megtermett fiatalembert, akik csak úgy árasztották a hatékony és nyugodt erőszak légkörét, amelyet Sarah szívből utált. Megjelent az "ő" pincére: - A szokásos lesz, Mrs. Talbot? - érdeklődött. - Igen, Martin. A pincér pattintott egyet az ujjával, s az 1980-as évjáratú Dom Perignon máris ott volt az asztalon. - Mozgalmas estének ígérkezik - jegyezte meg Sarah. - Az alelnök már távozni készül, és a vendégek mind kíváncsian várják, vajon melyik megy el előbb, ő vagy Kissinger, és melyikük köszönti elsőnek a másikat mondta a pincér. - Adhatom az étlapot, Mrs. Talbot? - Köszönöm, Martin - rázta meg a fejét Sarah -, tudom, hogy mit akarok. Ropogósra sült garnélarákot mustárral, aztán kacsasültet cseresznyével, s mivel ma nevezetes este van, befejezésül... - Keserűcsokoládés sörbetet! - bólintott a pincér. Mindketten nevettek, s a pincér már menni készült. De egy pillanatra megfordult: - Hűha, az alelnök már megy is - közölte.

- Úgy látszik, Kissinger pontozással győz - jegyezte meg Sarah. - Úgy bizony! - A pincér egyszerre csak pánikba esett: - Erre tart, Mrs. Talbot! A pincér villámgyorsan oldalt lépett, s máris ott feszített az alelnök, azzal az utánozhatatlan mosolyával, - Maga ragyogóan néz ki, mint mindig, Sarah! Ne álljon fel, kérem. Egy másodperc időm sincs. Jelenésem van az ENSZ-ben. - Kezet csókolt az asszonynak. Beszéltünk magáról tegnap este a Fehér Házban. - Remélem, csupa jót mondtak rólam. - Magáról csakis jót lehet mondani, Sarah - mondta az alelnök, és már ott se volt. A vendégek kíváncsian tekingettek Mrs. Talbotra, Henry Kissinger pedig odabiccentett, s futó mosolyra méltatta az asszonyt. Martin újratöltette Sarah poharát, és mosolygott ö is, Sarah ízlelgette a Dom Perignont, és elgondolkozott. Egy órán belül már megtárgyalják ezeket a jeleneteket a legmenőbb társasági lapok szerkesztőségeiben, és a kora reggeli kiadások pletykarovatában már meg is jelenik a hír... - Jövőre te leszel az Év Asszonya, Sarah - mondta halkan, és felemelte poharát. - A nőre, akinek megvan mindene. - Aztán elhallgatott. - Vagy nincs semmije. - Sarah összevonta szemöldökét. - Hát ezt meg mi a fenének mondtam? Egyszerre csak ismét megjelent Martin, és közel hajolt hozzá: - A sofőrje van itt a hallban, Mrs. Talbot. Azt mondja, sürgős az ügy. - Igazán? Felállt az asztaltól, nem nyugtalankodott, bár nem értette a dolgot. Charles arca sok mindent elárult volna, ha Sarah odafigyel. Az űzött vad tekintete, meg az, hogy nem néz a szemébe, amikor így szólt: - Mr. Morgan várja a kocsiban, Mrs. Talbot. - Dan? Itt? Dan Morgan a Sarah irányította tőzsdebizományos cég elnöke volt. - Igen, ahogy mondtam, itt van a kocsiban. - Charles láthatólag zaklatott volt. - Ha odafáradna, Mrs. Talbot... Az ajtónálló Sarah fölé tartotta az esernyőt, miközben az autóhoz ment a járdán. A szmokingba öltözött, őszülő, előkelő megjelenésű Dan Morgan komoran pillantott fel rá. - Mi ez az egész, Dan? - Szálljon csak be, Sarah. - Kinyitotta az ajtót, és maga mellé ültette az asszonyt. - Menjen Mrs. Talbot kabátjáért, Charles, kérem. Azt hiszem, nem megy vissza. Charles elment. - Mi történik itt, Dan? - kérdezte Sarah. Amikor Dan megfogta a kezét, Sarah látta, hogy egy nagy boríték fekszik az ülésen. - Eric meghalt, Sarah. - Meghalt? Eric? - Mintha víz alatt lebegett volna, igen-igen lassan. - De hát ez nevetséges! Ki mondta? - Tony Villiers próbálta elérni magát telefonon. Amikor nem sikerült, engem hívott. - Charles közben visszajött a kabáttal, és a kormányhoz ült. - Indítson, kérem - mondta neki Morgan. - Hová megyünk, Mr. Morgan? - Akárhová, az isten szerelmére! - csattant fel Morgan. A kocsi elindult. - Ez nem lehet igaz! Egyszerűen nem lehet igaz! - mondta Sarah. - Itt van az egész - vette kezébe a borítékot Morgan. - Villiers mindent megtáviratozott az irodába. Elmentem az anyagért, és magammal hoztam. - Mi van ebben? - meredt a borítékra Sarah. - Orvosi jelentés, a rendőrségi halottkém jelentése, ilyesmi. Nem szép az egész, Sarah. Sőt: olyan ronda, amilyen ronda csak lehet. Inkább ne nézze meg most. Majd ha megnyugszik egy kicsit. - Nem - mondta Sarah, vészjóslóan halk hangon. - Most akarom megnézni. Most, azonnal. Átvette Morgantól a borítékot, kinyitotta, és még mielőtt a férfi

megakadályozhatta volna, meggyújtotta a lámpát. Elborult tekintettel, kimeredt szemekkel olvasta a szöveget. Amikor végzett, természetellenes nyugalom áradt belőle. - Álljunk meg, Charles - utasította a sofőrt. - Tessék, Mrs. Talbot? - Álljunk meg, a fene essen magába! Charles a járdához kanyarodott, Sarah pedig azonnal kinyitotta az ajtót, és még mielőtt megállíthatták volna, a szakadó esőben berohant a legközelebbi mellékutcába. Amikor utolérték, fejjel egy házfalnak támaszkodva öklendezett a szeméttel túlcsorduló kukák mellett. Amikor jobban lett, feléjük fordult. Morgan odanyújtotta a zsebkendőjét. - Most hazavisszük, Sarah - mondotta. - Igen - válaszolta csöndesen az asszony. - Szükségem van az útlevelemre. - Az útlevelére? - hitetlenkedett Morgan. - Jelenleg csakis megfelelő tablettákra és ágyra van szüksége, Sarah. - Nem, Dan. Repülőgépre van szükségem. British Airways, Pan Am, TWA, mindegy, csak Londonba menjen, és még ma éjjel! - De Sarah! - próbálkozott újra Dan. - Ne vitatkozzék, kérem. Vigyen haza. Sok az elintéznivalóm. Dan egy pillanatra megtorpant, miközben Sarah a még mindig zuhogó esőben a kocsihoz ment, és beült a hátsó ülésre.

NEGYEDIK FEJEZET

Megvárhatta volna a Concorde-ot, a világ leggyorsabb utasszállító gépét, Három és negyed óra alatt vitte volna Londonba. De hát akkor várnia kell másnap reggelig! A véletlen úgy hozta, hogy a Pan Am egy megkésett gépe - 747-es Boeing - éppen éjfél után repült el London felé, úgyhogy kapóra jött Sarah-nak. Igazság szerint időre volt szüksége, hogy átgondolja a dolgokat. Egy szakadatlanul tiltakozó Dan Morgant hagyott ott a Kennedy-reptéren. Dan el akarta kísérni, de Sarah hallani sem akart róla. Persze, Dan sok mindent elvégezhetne Londonban. Értesíthetné londoni kapcsolataikat. Kocsi kell, meg sofőr. Meg aztán a lakás a Lord North Streeten, amelyet mindig igénybe vettek, amikor Londonba látogattak, "Jó cím", jelentette ki annak idején Edward. Nincs messze a parlamenttől és a miniszterelnök rezidenciájától. Igen, Edward... Előbb Edward hagyta ott a fogát abban az ostoba kis háborúban. Egy remek ember élete ment pocsékba! Most pedig Eric... Sarah a gép ablakából bámulta New York fényeit, miközben a Boeing már a tengernek fordult. Elviselhetetlen fájdalmat érzett. Behunyta a szemét. Egyszerre csak - valaki megérintette a vállát. A szőke légikisasszony mosolygott rá, aki a beszállásnál üdvözölte. - Hozhatok inni valamit, Mrs. Talbot? Sarah üres tekintettel meredt rá, s egy pillanatig képtelen volt megszólalni. De az értelme azt sugallta, hogy vagy leküzdi a megrázkódtatást, vagy pedig elbukik, tönkremegy. Mosolyt erőltetett az ajkára. - Konyakot kérek, szódával - mondta. Különös: a beszállás óta most vette csak észre - valószínűleg a tompított világítás volt az oka -, hogy a szomszéd ülések mind üresek. Úgy látszik, én vagyok az egyetlen utas az első osztályon, gondolta. - Egyedül vagyok itt? - kérdezte a légikisasszonyt, amikor átvette az italt. - Majdnem - mosolygott rá a lány. -A másik utas ott ül, a túloldalon. Sarah odapillantott. Először csak egy másik légikisasszony hátát látta a túlsó folyosón, de amikor az a stewardess is a konyha felé távozott, meglátta a másik utast: Rafael Barbera volt. Sarah-t megzavarta és sokkolta a felfedezés. Egy pillanatra behunyta a szemét: újra ott ült a kocsija hátsó ülésén, olvasta Charles újságját, és nézte Barbera fényképét. Akkor még boldog volt, minden olyan jól ment... s most - itt ez a szörnyű, lidérces álom. Kortyolt egyet az italból, s mély lélegzetet vett. Olyan ez, mint amikor a londoni honvédelmi minisztériumtól az a rettenetes távirat jött, amely Edward halálát tudatta. Az ember vagy küzd és felülkerekedik, vagy elbukik, alámerül. Ismét megjelent a légikisasszony. - Hozhatom az étlapot, Mrs. Talbot? -érdeklődött. Sarah először nemet akart mondani, de aztán eszébe jutott, hogy reggel óta semmit sem evett, s ez bizony nincs rendjén. Ebédelni nem volt ideje: küszöbön állt a nagy üzlet. Füstölt lazacot rendelt tehát, salátát és hideg rákot. Nem élvezte igazán az ételt, de a legfontosabb most, hogy erőre kapjon. Látta, hogy odaát Barbera is eszik, s látta azt is, hogy beszélget a légikisasszonnyal. Az utóbbi egyszerre csak Sarah mellett termett: - Szokás szerint most filmet nézhetnek az utasok, Mrs. Talbot - mondta. - Mivel azonban csupán ketten vannak, csak akkor mutatjuk be, ha önök óhajtják. Mr. Barbera azt mondja, neki mindegy. - Nekem is - jelentette ki Sarah. - Akkor hát hagyjuk a filmet. A légikisasszony visszament Barberához. A férfi bólintott, s mosolyogva emelte üdvözlésre a pezsgőspoharát. Ismét szólt néhány szót a légikisasszonynak, aki aztán megint Sarah-hoz lépett: - Azt kérdi Mr. Barbera, hogy hajlandó-e meginni vele egy pohár pezsgőt. - Nem, nem hiszem, hogy... - kezdte Sarah a választ, de elkésett vele, mert Barbera - magabiztos léptekkel - már megindult feléje, mégpedig testes mivoltához képest meglepő fürgén.

Botjára támaszkodva tekintett le Sarah-ra. - Mrs. Talbot - szólalt meg -, maga nem ismer engem, de én sokat hallottam magáról, mégpedig csupa jót. Azt hiszem, maga Dan Morgannal dolgozik. Nos, Morgan időnként segítségemre van üzleti ügyekben. - Nem is tudtam. Barbera kecsesen az ajkához emelte Sarah kezét, csókot nyomott rá, és egy kis fintorral a szája szögletében így szólt: - Nem csodálom, hogy nem tudta. Különleges számlákról van szó. - A Sarah melletti ülésre ereszkedett. - Ami a pezsgőt illeti - folytatta -, magának szüksége van rá. Figyeltem magát. Rossz napja lehetett, enyhén szólva. - Ó, nem - tiltakozott Sarah. - Nem hiszem, hogy erről volna szó. - Ne csacsiskodjon. - Átvett a stewardess-től két, pezsgővel teli poharat, és az egyiket átadta Sarah-nak. - Fura, hogy ezt éppen egy szicíliai mondja, de állítom, hogy aki unja a pezsgőt, unja az életét - felemelte a poharát. - Mint zsidó barátaim mondanák, löchájim! - Löchájim? - vonta föl a szemöldökét Sarah. - Igen. Azt jelenti, hogy: az életre! Ott így koccintanak, ezzel a szóval, Mrs. Talbot. - Hát erre szívesen iszom, Mr. Barbera. - Ezzel egy hajtásra kiitta a pohár tartalmát. - Roppant találó, mi?! Én az életre iszom, amikor pedig most halt meg a fiam. Hallott már ennél viccesebbet? A padlóra ejtette a poharat, az ablaknak fordult, és sírva fakadt. Kislánykora óta nem sírt ilyen keservesen. Barbera szelíden simogatta a haját, s közben intett az aggodalmas légikisasszonynak, hogy tűnjön el. Végül aztán elcsendesedett Sarah, de még mindig gör-nyedten üldögélt, s hagyta, hogy Barbera nyugtatgassa. Ismét gyermek volt, az oltalmazó papával. Amikor még jó volt minden. Majd összeszedte magát, szó nélkül bement a mosdóba, hideg vízzel megmosta az arcát, és megfésülködött. Az ajtó előtt a légikisasszony várta. - Jól van, Mrs. Talbot? - érdeklődött. - Igen. Egyszerű az eset. Nemrég kaptam hírt a fiam haláláról. Ezért repülök Londonba. De meglátja, nem lesz semmi baj, és nem leszek a terhére, ígérem. - Ó, igazán sajnálom! - ölelte át ösztönösen Sarah-t a fiatal no. Sarah arcon csókolta. - Nagyon kedves magától - mondotta. - Látom, Mr. Barbera kávét rendelt, én azonban nagy teás vagyok. - Akkor mindjárt hozom a teát. Sarah leült Barbera mellé. - Rendbe jött? - kérdezte a férfi. - Majd rendbe jövök. - Ehhez azonban előbb beszélgetnünk kell - mondta nyugodtan Barbera, és már emelte a kezét, mintegy eleve elhárítandó mindenfajta szabadkozást. - Higgye el, hogy szüksége van rá. - Jó - bólintott Sarah. Kinyitotta a táskáját, elővette az ütött-kopott ezüst cigarettatárcát, amelyet a halott Edward zsebében találtak a Falkland-szigetek egyikén, s kiválasztott egy cigarettát. Rágyújtott, és valami furcsán dacos mozdulattal fújta ki a füstöt a mennyezet felé. - Nincs kifogása ellene? kérdezte. - Az én koromban - mosolygott a férfi - nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit is kifogásoljak, Mrs. Talbot. - Mit tud rólam, Mr. Barbera? - Azt hallottam, hogy maga az egyik legjobb koponya a Wall Streeten. És hogy nagyon fiatalon majdnem képviselővé választották. - Nagyon fiatalon gazdag és elkényeztetett kis bestia voltam. Apámnak annyi pénze volt, mint a pelyva. S mivel anya nélkül nőttem fel, rengeteget költött rám; a mindene voltam. Beíratott a Radcliffe egyetemre, ahol kitüntetéssel diplomáztam. Nem volt nehéz, mert eszes lány voltam. Dolgoznom nem kellett. Marihuánát szívtam, mint a 60-as években mindenki, és összevissza keféltem, mint mindenki. - Oldalpillantást vetett Barberára. - Megbotránkoztatom? - Nem különösebben. - Volt egy fiúm, aki abbahagyta az egyetemet, és besorozták. Puskát nyomtak a kezébe, elküldték játszadozni Vietnamba. Mindössze három hónapig szórakozott.

Elpusztult. Esztelenül lemészároltatták. - Sarah megcsóválta a fejét. - Csuda fifikás nő voltam: csak akkor csatlakoztam a tiltakozó mozgalomhoz, amikor már a zsebemben volt a pártom jelölése a Kongresszus egy képviselői helyére. - És az édesapjának korántsem tetszett a maga csatlakozása. - Barbera ezt nem kérdezte, hanem megállapította. - Nem bizony. Szóba se állt velem három esztendeig. Amolyan árulófélének tekintett. De nem nyertem meg a választók tetszését sem. Úgyhogy végül is visszaléptem, s elhatároztam, hogy megszerzem a vállalatigazgatási oklevelet, aztán elmegyek dolgozni. - Felnevetett: - Hívott a Wall Street! - Ahol is megmutatta az édesapjának, hogy milyen anyagból gyúrták! - Vastagon! - mondta Sarah dacosan. -De tudja, valami azért jólesett az apámnak. A házasságom. - Csak ma este óta tudom, hogy férjnél volt. - Igen. De csak rövid ideig. Angol ezredes volt a férjem. Elesett a falklandi háborúban, S egy fiút hagyott rám. - Értem. - Nem tudom, valóban érti-e. Eric édesanyja a fiú születésekor meghalt. Én teljesen megértettem a helyzetét, mivel ez volt az én sorsom is annak idején. Úgyhogy Erickel jól megértettük egymást. - És Eric most nincs többé. Mi történt vele? Sarah egy darabig elgondolkozott, aztán előhúzta az aktatáskáját az ülés alól, s kivette belőle a borítékot, amelyet Villiers küldött neki Londonból. - Ebben minden benne van - mondta. - Olvassa el, kérem. Újabb cigarettára gyújtott, s hátradőlt az ülésen. Barbera átrágta magát az iratokon. Nem szólt semmit. Nagy gondosan visszarakta a papírokat a borítékba, aztán Sarah-hoz fordult. Kőkemény arckifejezéssel. - Kábítószer - mondta Sarah. - Hogyan juthatott idáig? Heroin, kokain... - Az előbb elmondta nekem - válaszolta Barbera -, hogy a hatvanas években maga is szívott marihuánát. Manapság még súlyosabb a helyzet, mivel a fiatalkorúak nagyon könnyen jutnak kábítószerhez. - Maga csak tudja, mi?! - Sarah későn kapott észbe, gondolkodás nélkül mondta ki a súlyos szavakat, s nem volt már visszaút. Barbera arcán azonban nem mutatkozott felháborodás. - Nézze, Mrs. Talbot - mondta -, én régimódi ember vagyok. Igaz, valamikor gengszter voltam (ma legalábbis így mondanák), de leginkább a saját brancsomba tartozóknak ártottam. A többi... az én szememben csak közönséges civil volt. A családom szakszervezeti vonalon, meg a hazárdjáték- és a prostitúció-ágazatban üzletelt, a szesztilalom éveiben piával is, de hát ezek afféle emberi gyöngeségek, ugye, mindenki megérti az ilyesmit. De hadd mondjam meg, hogy a Barbera-család soha, egyetlen fillérrel sem vett részt a narkó-bizniszben. Ott van például a Londonban élő unokám, Vito. Három kaszinónk van Angliában. Meg aztán vannak vendéglőink, fogadóirodáink. - Barbera vállat vont, - Ezek emberi szükségletek, kérem. - De hát Eric... Még most sem fér a fejembe, - Ide hallgasson, Mrs. Talbot. Igen elterjedt tévhit, hogy a kemény kábítószerek fogyasztói valami rámenős üzérnek estek áldozatul. Pedig a legelső adaggal majdnem mindig egy jó barát kínalja meg őket! Eric is valószínűleg valami diákbulin próbálkozott első ízben. Ivott néhány pohárral, aztán... - Igen, igen, de aztán! - vetette közbe Sarah. - Aztán jöttek a kábítószerkereskedők, a seftelők, a beszerzők és a szállítók, akik boldogok voltak, ha jól ment a bolt. Ha minél több olyan fiatalembert tehettek tönkre, akik előtt ott volt az élet! És miért? Pénzért! - Sok embernek a pénz nagyon-nagyon fontos, Mrs. Talbot. De most hagyjuk ezt. Mit szándékozik tenni? Voltaképpen mit akar? - Igazságot akarok! - Hiánycikk a mai gonosz világban! - kacagott fel rekedtesen Barbera. - Nézze csak: a törvény... az vicc. A dolog bíróság elé kerül, az meg húzza-halasztja a végtelenségig. A gazdagok és a hatalmasok mindent és mindenkit meg tudnak vásárolni, mivel a legtöbb ember megvesztegethető. - Akkor hát... maga mit tenne?

- Nehéz erre válaszolnom. A szicíliai tanítás szerint a kiontott vér bosszúért kiált. Ha a fiamat megölik, bosszút kell állnom érte. Úgyhogy nincs választás. Legalábbis számomra nincs. Én nem tehetnék mást, mint... - Megcsóválta a fejét: - Maga azonban más világból való. Gyanítom, hogy a maga életében az erőszak sose játszott szerepet. - Ez már igaz. Egyetlenegyszer láttam egy utcai verekedést. New York Bronx kerületén hajtottunk keresztül, s én a Cadillac hátsó üléséről szemléltem az esetet, tehát kiváltságos helyzetben. - Szeretem az öngúnyt - mosolygott fanyarul Barbera. - De valamit meg kell ígérnie. Mégpedig, hogy valamihez okvetlenül ragaszkodni fog. - Mihez? - Ahhoz, hogy lássa a fia holttestét. - Barbera a kezével jelezte, hogy nem tűr ellentmondást. - Bármily szörnyű megpróbáltatás lesz is - folytatta. - Higgye el, sokat tudok a halálról, és biztos vagyok a dolgomban. Látnia kell a holttestet, s úgy kell meggyászolnia, mert különben kísérteni fogja egész életében. - Gondolni fogok erre - bólintott Sarah. - És még valamivel szembe kell néznie. Valami iszonyattal. - Folytassa. - A francia halottkém jelentése világos. Véletlenszerű fulladásos halál, kábítószer és alkohol befolyása alatt. - Úgy van. - De hát a holttest, Mrs. Talbot, nagyon is kapóra jött azoknak, akik felhasználták. Eszembe ötlött, hogy esetleg nem véletlenül állt a rendelkezésükre. - Azt akarja mondani - kérdezte fojtott hangon az asszony -, hogy egyáltalán nem volt véletlenszerű mozzanat az egész ügyben? - Nehéz volt kimondania a szót, de aztán erőt vett magán: - Hogy Ericet meggyilkolták? - Kérem, kérem... Én csak azt mondtam, hogy a holttest nagyon is kapóra jött bizonyos embereknek. Nem akarom még jobban megnehezíteni a dolgot a maga számára. Tudja, én sok-sok évig egy borzasztó durva világban töltöttem az életemet. Úgyhogy rendszerint a legrosszabbra gyanakszom. - Nem gondoltam volna, hogy még rosszabb lehet - jelentette ki Sarah. Hangja remegett a dühtől; még most sem akarta elhinni, amit Barbera sejtetett. - Lehet, hogy tévedek - mondta Barbera -, és különben is, meggyőződésem, hogy a hatóságok ezt a lehetőséget is alaposan megvizsgálják majd. - Elővette a levéltárcáját, s névjegyet húzott ki belőle. - Itt van Vito unokám londoni címe. Beszélni fogok vele magáról. Minden tőle telhetőt megtesz majd. Jómagam most el se hagyom a repülőteret, egyenesen utazom tovább, Palermóba. Tudom, nem valószínű, de ha egyszer mégis Szicíliában jár, megtalál a villámban. Bellona falu mellett van, a Cammarata-hegységben. Nagy tisztelettel csókolt kezet az asszonynak: - Most pedig, gyermekem, magának alvásra van szüksége - mondta. Sarah arcon csókolta Don Rafaelt. A férfi elmosolyodott, aztán felkelt és visszament a helyére. Az asszony lecsavarta a lámpát, s a sötétben fekve elgondolkozott azon, amit Barbera mondott. Elborzadt a gondolatra, hogy Eric halála talán nem baleset miatt következett be. Elutasította, elhessegette magától ezt a lehetőséget, és egy idő múlva, fejét a karjára hajtva, elaludt, a gép pedig zúgva-zümmögve röpült tovább London felé. Egy kenti újságíró, akinek a helyi rendőrségnél dolgozó rokonlelkű jóbarátja hívta fel figyelmét, rövid beszámolót küldött az ügyről a londoni Daily Mailnek. A cikk a szerzője tudomására jutott puszta tényekre szorítkozott. Egy kenti mellékúton fölborult egy halottszállító autó, és tüzet fogott. Egy holttestről is említés esett. A részletek ekkor még hiányosak lévén, az esetet csupán egyetlenegy bekezdésre méltatta a szerkesztőség a harmadik oldal alján, a hátborzongató következtetések okán. Mivel az ügyet Ferguson felhatalmazására a honvédelmi kategóriába sorolták, a későbbi kiadásokból a hír kimaradt, de Eric Talbot személyazonossága addigra nyilvánosságra került. Jago a reggeli géppel érkezett Párizsból Londonba, és tizenegykor már a Hyde Park közelében, a Connaught Streeten lévő szolgálati lakásban tartózkodott.

Kicsomagolás közben megszólalt a telefon. - Van egy kis hír a ma reggeli Daily Mail-ben - közölte Smith. - A jelek szerint a fiú nem az volt, akinek hittük. Eric Talbot volt az igazi neve, és Cambridgeben tanult. - Tehát álnevet használt - jegyezte meg Jago - Teljesen érthető. Mi itt a probléma? - Hát csak az, hogy nem volt afféle jelentéktelen senki - mondta Smith. Bizalmasan érdeklődtem a kollégiuma portásánál. Újságírónak adtam ki magam. A fiú nagyapja báró, az isten szerelmére! - Uramisten! - sóhajtott fel Jago, de alig bírta leküzdeni röhögési ingerét. Ki a fene juttatott minket ebbe a pácba? - Egy Greta Markovsky nevű cambridge-i kis dög. Szintén egyetemi hallgató, Kábítószerrel seftel. Egy esztendeje foglalkoztatom. Eddig megbízhatónak hittem. A gyengeség első jele, amit Smith-nél észlelek, futott át Jago agyán a gondolat. - Tapasztalásom e gonosz világban azt sugallja - mondta -, hogy soha, senkiben nem lehet megbízni. Hol található ez a Markovsky kisasszony? - Úgy látszik, túl sok heroint adagolt magának tegnapelőtt éjszaka. Valami Grantley Hall nevű rehabilitációs központban van, Cambridge közelében. Zárt terület. - Akarja, hogy tegyek valamit az ügyében? - kérdezte Jago. - Nem hinném, hogy szükséges volna. Ebben a stádiumban egész biztosan nem. Különben is, az a nő sose látott engem. - Miért, ki látta magát...? - Látja, ez az! - Tehát... mit kíván, mit tegyek? - Ma délután kettőkor, Canterburyben halottszemlére kerül sor. Legyen ott. - Jó. És mi legyen Birddel meg az ő kis barátjával? - Az várhat. Később még beszélünk róla - Rendben. Most úgyis sietnem kell. Jago letette a kagylót, és gyorsan befejezte a kicsomagolást. Úgy döntött, hogy nem öltözik át. Nincs rá idő, ha kettőre oda akar érni. Öt perc múlva az alagsori garázsban szállt ki a liftből. A kocsi, amelyet Londonban rendszerint használt - ezüstös Alfa Romeo Spyder -, ott állt a megszokott helyén. Amikor Jago a kormányhoz ült, a műszertábla alá nyúlt, s kinyitotta a rejtett zárat. A lehajtható lemez mögött ott sorakozott szép rendben a Walther PPK, a Browning, meg a Carswell-féle hangtompító. Gyorsan ellenőrizte a két fegyvert. A biztonság kedvéért. Régi tapasztalat, hogy az élet olykor vészes meglepetéseket tartogat. Két perc múlva Jago kocsija besorolt a Park Lane forgalmába. Ferguson felpillantott az íróasztala mögül, mivel Tony Villiers lépett a szobába. - Hogy van a hölgyismerőse? - kérdezte. - Vártam a heathrow-i reptéren. Aztán elkísértem a Lord North Street-re. Ott van a cégének a háza. - Beszélt vele részletekről? - Voltaképpen nem, mivel nem volt rá szükség. Eljuttattam hozzá az egész anyagot New Yorkba, s már az indulás előtt elolvasta. A francia halottkém jelentését, az orvosi véleményt, satöbbi. A hölgy tehát megérkezett, és két órakor ott akar lenni a halottszemlén, Canterburyben. Mondtam neki, hogy elkísérem. Figyelmeztettem, hogy ha megjelenik ott, esetleg szólítják, mint a halott legközelebbi hozzátartozóját. - Ezt mondta neki? - kérdezte gondterhelten Ferguson. - Nem gondolja, hogy kellemetlen kérdéseket tehet fel? Villiers alig tudta türtőztetni magát: - Ami teljességgel érthető lenne az adott körülmények között. - Az isten szerelmére, Tony, hiszen tudja, hogy értem! Kínos helyzetbe kerülhetünk valamennyien! No, most vezesse be, legyen szíves, és meglátom, hogy... Ferguson az ablakhoz lépett, és eltűnődött, hogyan bánjék ezzel a nyilván felzaklatott nőszeméllyel. Aztán visszafordult, mert a hölgy már ott volt a helyiségben, Villiers kíséretében. A dandártábornokot ritkán érte ilyen kellemes

meglepetés. A hölgy barna antilop kabátkát viselt, övvel, és hozzáillő nadrágot. Haja a válláig ért - fekete függönyfrizura az arc két oldalán, az arc pedig nyugodt volt, és kifejezése határozott. - Mrs. Talbot! - üdvözölte Ferguson a tőle telhető legkellemesebb hangon. Megkerülte az íróasztalt, és megszorította Sarah kezét. - Fogadja legmélyebb részvétemet! - Köszönöm. - Foglaljon helyet, kérem. Sarah - idegessége egyetlen jeleként - előhúzta a táskájából Edward ezüst cigarettatárcáját, Ferguson pedig tüzet adott neki. - Miért kell most itt lennem, dandártábornok úr? - kérdezte Mrs. Talbot. Ferguson az íróasztal mögött álló székre telepedett. - Nem értem a kérdést - mondta. - Pedig azt hiszem, érti. Amikor Tony idehozott, megkérdeztem tőle, mire jó ez. Azt felelte, hogy maga a főnöke. És hogy maga majd közli velem. - Értem. - Kérem, dandártábornok úr, a férjem ezredes volt a brit hadseregben, és elég hosszú ideig voltam tiszti asszony ahhoz, hogy értesüljek egy-két dologról. - Mint például? Sarah hátrafordult; kezét Villiers karjára tette. - Például tudom, hogy az én kedves rokonom nemcsak a Gránátos Gárda tisztje, hanem a SAS-é is. Mindig az volt a benyomásom, hogy legfőképpen valamiféle katonai hírszerzéssel foglalkozik. - Megmondtam magának, dandártábornok úr, hogy Mrs. Talbot a legnagyobb koponya a Wall Streeten - jegyezte meg fanyarul Villiers. - Ez így van, dandártábornok úr - bólintott rá Sarah. - Ha tehát maga Tony főnöke, akkor, kérdem én, miképpen kerül egy olyan ügybe, amelyben, feltevésem szerint, a rendőrség illetékes? - Igaza van Tonynak, Mrs. Talbot, maga egészen kivételes asszony. - Az órájára pillantott, és felállt. - Indulnunk kell - mondta. - Hová? - érdeklődött Sarah. - Kedves Mrs. Talbot, maga akar ott lenni a halottszemlén! Akkor hát el is megyünk, mégpedig az én kocsimon. Útközben majd beszélgetünk. Sarah és Ferguson a Daimler limuzin hátsó ülésén foglalt helyet, Villiers pedig szemben velük, a lehajtható ülésen. A sofőrülést üvegfal választotta el az autó utasaitól. - Vannak ennek az ügynek olyan vonatkozásai - kezdte Ferguson -, amelyek, legalábbis elméletileg, a nemzetbiztonság szférájába tartoznak. Legalább egy ilyen vonatkozása biztosan van. Az ilyen, korántsem szokásos vagy köznapi bűnügyekkel a rendőrség nemigen tud megbirkózni. - Nem valami bizalomgerjesztő, amit mond, dandártábornok úr - jegyezte meg Sarah. - Emlékeztetnek a szavai a vietnami háborúra és az ellene folytatott tiltakozásom idejére. Úgy értem, dandártábornok úr, hogy az ilyesmit volt szerencsém első kézből megkapni annak idején a CIA-tól. - Akkor hát jobb, ha maga magyarázza el a dolgot, Tony - fordult Villiershez Ferguson. - A nemzetközi terrorizmusnak pénzre van szüksége a működéshez - mondotta Villiers. - Mégpedig nagyon sok pénzre, nemcsak az igen költséges fegyverbeszerzéshez, hanem az akciókhoz is. A kábítószer alkalmas forrása az effajta tőkének, s egy idő óta tudjuk, hogy Észak-Írországban az IRA is, meg a különféle katonai jellegű protestáns szervezetek is úgy jutnak pénzhez, hogy részt vesznek a kábítószer-kereskedelemben. - De mi köze volt ehhez Ericnek? - kérdezte Mrs. Talbot. Villiers borítékot vett elő a zsebéből, és átnyújtotta az asszonynak. - Itt van egy részletesebb boncolási jegyzőkönyv Franciaországból. Nemcsak heroint és kokaint észleltek a fiú vérében, hanem szkopolamin és fenotiazin vegyületet is. Ez a keverék kolumbiai eredetű, ott burundanga a neve. - És kémiai jellegű hipnózis a hatása, Mrs. Talbot - szólt közbe Ferguson. - Egy időre élő halott lesz az áldozatból - tette hozzá. - És Erickel ez történt? - kérdezte elhaló hangon Sarah.

- Igen. S az elmúlt esztendőben négy IRA-tag esetében mutatta ki a boncolási jegyzőkönyv ennek a vegyületnek a maradványait. Protestáns szélsőségesek végeztek velük Ulsterben - mondta Villiers. - Ezért kell állambiztonsági ügyként kezelni az esetet, Mrs. Talbot - toldotta meg Ferguson. - Igen ritka dolog különben. Négy IRA-tag Ulsterben, most pedig az ön nevelt fia. - Gondolja, hogy van valami összefüggés? - érdeklődött Sarah. - Nincs kizárva, hogy ugyanazok a tettesek - vélekedett a dandártábornok. - Ezt szeretnénk kinyomozni. Máris megindítottuk a valamennyi nyugat-európai országra kiterjedő számítógépes vizsgálatot. - És eddig mire jutottak? - Az elmúlt három évben több, az ön nevelt fiáéhoz hasonló eset fordult elő Franciaországban. Fulladásos halál, kábítószeres befolyásoltság állapotában. Sarah-nak elkerülhetetlenül eszébe jutott, amit Barbera mondott erről. - Ebből arra következtetek - jegyezte meg nyugodt hangon -, hogy több olyan embert gyilkoltak meg, aki ebbe a hipnotikus állapotba került. - A jelek szerint - bólintott Ferguson. - Mégpedig egyetlenegy okból gyilkolták meg őket. Hogy a holttestüket afféle istenverte bőröndként használják. - Öklével a térdére csapott. - Erickel is ezt csinálták. De hát miért? - Egy ilyen heroin-szállítmány forgalmi értéke óvatos becslésünk szerint ötmillió font, Mrs. Talbot. Ezüsttárca, cigaretta. Villiers ismét tüzet adott. A dohányzás mérsékelte Sarah testének remegését. Haragot érzett. Nem, nem haragot, többet annál: mérhetetlen dühöt. Már Canterbury peremkerületében jártak, és autójuk ódon utcákon kanyargón előre. Sarah fölpillantott a nagy székesegyház csúcsos tornyaira. - Milyen szép - állapította meg. - Az angol kereszténység szülőhelye - mondta Ferguson. - Szent Ágoston alapította még a szászok idején. - És a nácik bombázták 1942-ben - fűzte hozzá Villiers. - Nem éppen katonai célpont, de mi is bombáztuk néhány városukat, ahol katedrális volt, ők is bombázták tehát némelyik egyházi székhelyünket. Csöndes térre fordult be a Daimler. - A számítógép nem mutatott ki több ilyen esetet? - tért vissza a témájukhoz Sarah. - Sajnos nem - válaszolta a dandártábornok. - Nem egészen így van - vetette közbe Villiers. - Éppen ma reggel közölték velem, csak még nem volt alkalmam elmondani, hogy néhány hónappal ezelőtt egy tizennyolc éves lány holttestét fogták ki a Temzéből, Wappingnál. - Bizonyos ebben? - Sajnos, igen, uram! - mondta Villiers, és némi szünet után hozzátette: - A lány egyébként Egan mostohatestvére volt, uram. - Sean Egané? - lepődött meg Ferguson. - Igen. - Egek ura! - Kicsoda az a Sean Egan? - érdeklődött Sarah. - Fiatal őrmester, aki velem dolgozott a SAS-ban. Súlyosan megsebesült a Falkland-szigeteken. Éppen most lépett ki a szolgálatból. - Meséljenek róla - kérte Sarah, de abban a pillanatban megállt az autó a járdánál, egy tizennyolcadik századi, impozáns épülethez vezető lépcsősor előtt. - Erre most nincs idő, kedvesem - mondta Ferguson, miközben a sofőr kitárta a kocsi ajtaját. - Megérkeztünk. Talán egy tucatnyi ember tartózkodott a tárgyalóteremben, legtöbbjük csupán az ingyen szórakozás kedvéért. Jago a leghátsó sorban ült, és felfigyelt, amikor a dandárparancsnok, Sarah Talbot és Tony Villiers lépett a helyiségbe. Abban a pillanatban ugyan nem tudta hová tenni őket, de Villiers láttán eltűnődött. A brit hadseregben az a mondás járja, hogy az egyik ex-katonaiskolás egy mérföldről is felismeri a másikat, és Jago rövidesen ráeszmélt, hogy voltaképpen kiféle-miféle a viszonylag fiatal ezredes, még akkor is, ha most civilben feszit.

A törvényszéki irodatiszt elindította a procedúrát: - Köszöntsük felállással őfelsége halottkémjét - mondotta. Mindnyájan felálltak. A halottkém - magas termetű, tudós külsejű, fekete öltönyös férfi - Sarah meglepetésére nem viselt talárt. Belépett a terembe, és elfoglalta a helyét. - Csendet kérek mondta, és így folytatta: - Rendes körülmények között az ilyen jellegű vizsgálatnál esküdtszék jelenléte szükségeltetik. Ez itt azonban rendkívüli eset, és az esküdtbíráskodás most szükségtelen. Biccentett az irodatisztnek, aki egy okmányt nyújtott át neki. A halottkém beleolvasott, majd föltekintett: - Villiers ezredes jelen van? - kérdezte. - Uram! - jelentkezett Villiers, és felállt. - Átvettem az okmányt, amelyet ön a Honvédelmi Minisztérium nevében juttatott el hozzám és amely ezt az ügyet a nemzetbiztonság hatáskörébe utalja. Az okmány tartalmát tudomásul veszem és elfogadom. Felhívom a sajtó minden esetleg jelen lévő képviselőjének figyelmét, hogy ennélfogva a jelen eljárás bármelyik részletének közlése, nyilvánosságra hozatala szabadságvesztéssel büntethető. Helyet foglalhat, Villiers ezredes. - Köszönöm, uram. - Eric Malcom Ian Talbot halálának ténykörülményeit - folytatta a halottkém - a halottszemle-eljárás már megállapította Párizsban, ahol az elhalálozás történt. Sarah legszívesebben fölugrott és közbekiáltott volna, hogy vitassa az elhangzottakat, de Villiers - mintha csak megérezte volna, hogy mi játszódik le az asszony lelkében - erősen megszorította a kezét. - A szerencsétlen fiatalember halálát követő sajnálatos események felderítése a megfelelő hatóságok illetékességébe tartozik. Jelen van-e a halott közeli hozzátartozója? Sarah csak néhány pillanat múlva ébredt a tudatára, hogy voltaképpen hozzá szóltak. Fölemelkedett a helyéről: - Igen, uram - szólt. - Járuljon az emelvényre, kérem. - Sarah előrement, föllépett, és megállt a korlátnál. A halottkém az előtte fekvő okmányra pillantott: - Ön Mrs. Sarah Talbot, állandó lakhelye az egyesült államokbeli New York City. Roppant formális és precíz itt minden... - Úgy van - jelentette ki Sarah. - Ismertesse kérem, az elhunythoz fűződő kapcsolatát. Sarah megnedvesítette kiszáradt ajkát: - A nevelőanyja voltam - mondotta aztán. - Nevelt fia holtteste jelenleg a városi halottasházban van. Azonosította-e, Mrs. Talbot? - Nem, uram. Az irodatiszt egy további okmányt nyújtott a halottkémnek. - Az ujjlenyomatokra vonatkozó, előterjesztett irat lehetővé teszi, hogy eltekintsek ettől. Át fogom adni önnek a temetési engedélyt. - Egy kis szünet után így folytatta: - Törvényszékünk őszinte részvétét fejezi ki önnek, Mrs. Talbot. - Köszönöm. Sarah a helyére ment, meglepődve, hogy ilyen rövid ideig tartott a dolog. - Kérem, hogy mindenki álljon fel Őfelsége halottkéme tiszteletére - kiáltotta el magát a törvényszéki irodatiszt. A halottkém kivonult a teremből. Mindenki fölemelkedett a helyéről, majd megindult a kijárat felé. - Rosszabb is lehetett volna - vélekedett Villiers. - Derekasan viselkedtél, Sarah. - A rosszabb, a sokkal rosszabb még hátravan. De elkerülhetetlen - mondta Sarah, és megjegyzését az előrenyomakodó Jago is meghallotta. - Mi az a sokkal rosszabb? - érdeklődött Ferguson. - Látni akarom Ericet - hangzott a hűvös válasz. - Nincs szükség ilyesmire - karolta át az asszony vállát Villiers. - Nincs szükség ilyen élményre. Én láttam őt, s az nem Eric többé, hidd el! Mindent

elintéztem. Még ma délután Londonba viszik, aztán holnap délelőtt tízkor istentiszteletet tartanak a Greenhill Kremató-riumban. Mondom, megszerveztem mindent. - Látnom kell Ericet! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő, határozott hangon Sarah. Villiers Fergusonra pillantott, s a dandártábornok bólintott. - Rendben van - sóhajtott fel beletörődve Villiers. - Essünk túl rajta. Villiersnek persze igaza volt. Nem Eric volt már az a megfeketedett, összezsugorodott valami, amely láthatóvá vált, amikor az ügyeletes tisztviselő kihúzta a fiókot és eltávolította a fehér gumilepedőt. És mégis, Sarah még jó ideig ott állt, s visszagondolt az esküvőre, amikor a fiú kezet fogta, s oly boldog volt, oly bizakodó. Végül biccentett a tisztviselőnek, s távozott a helyiségből, a két katonatiszt kíséretében. Beszálltak a Daimlerbe, s miközben a sofőr elindította az autót, Ferguson megkérdezte: - Nem viselte meg nagyon a dolog, Mrs. Talbot? Sarah szeme lángolt, amikor válaszolt: - Egész életemben az voltam, amit jó embernek mondanak. Az a bizonyos rendes, átlagos, köznapi állampolgár. Háromszoros éljen az amerikai életformára és a törvényességre, meg miegymás. De rossz hírem van a maga számára, dandártábornok úr. Most egyáltalán nem ilyen a hangulatom. Kezembe akarom kaparintani a gyalázatosakat, akik ezt tettek Erickel, és meg akarom torolni ezt a gazságot. - Sarah! - kiáltott fel Villiers. Az arca egészen elfehéredett. - Így érzek, Tony. Pontosan így. Ezzel elfordult, s kinézett a kocsi ablakán. A Canterbury határában levő benzinkútnál Jago feltárcsázta a telefonfülkéből a szokásos számot, és Smith egy-két perc múlva visszahívta. Úgy látszik Smith-nek kezd fejtörést okozni az ügy, mondta magában Jago. Aztán elbeszélte Smith-nek a történteket. - Mi a benyomása a nőről? - érdeklődött Smith. - Kitűnő. Igazi úrinő. Van stílusa, van tartása. Ez a véleményem. - Végeztem egy kis nyomozást - közölte Smith. - Az apja néhány milliót hagyott rá, amikor meghalt. Ráadásul a nő nagymenő tőzsdés a Wall Streeten. Most éppen egy olyan házban lakik a Lord North Streeten, amelyet a cége bérel a Londonba látogatók számára. - Egyre mélyebb benyomást kelt bennem a hölgy - mondta Jago. - Mármost az a két kísérője, Villiers és Ferguson... Mondja, mi folyik itt tulajdonképpen? - Ha kíváncsi a véleményemre, a Királynő Őfelsége szolgálatában eltöltött hét esztendőm tapasztalásai alapján azt mondanám, hogy a katonai hírszerzés emberei. - De hát hogyan, miért? Ennek nincs semmi értelme! - mondotta Smith, és rövid szünet után így folytatta: - Most gyorsan menjen vissza Londonba. Hatkor hívom a lakásán. Legyen ott feltétlenül. Ferguson a lakásánál kiszállt, Villiers pedig továbbment Sarah-val. A Lord North Street-i ház kellemes külsejű, magas, keskeny, tizenkilencedik század eleji épület volt. Csak egy takarítónő járt oda reggelenként, úgyhogy senki sem zavarta őket. A hallban két láda állt. - Mi ez itt? - érdeklődött Sarah. - Eric holmija. Kirámoltattam a szobáját a Szentháromság Kollégiumban. Gondoltam, szeretnéd átnézni a dolgait. - Nagyon köszönöm, Tony, igazán kedves tőled. Sarah azonnal nekiesett az egyik ládának, Villiers pedig így szólt: - Megyek teát főzni. Ott állt a tűzhelynél, várva, mikor kezd forrni a viz, amikor Sarah, kezében egy szattyánbőrbe kötött, hatalmas kötettel odalépett hozzá. - Nézd, mit találtam! - Mi ez? - Valami naplóféle. Ezzel Sarah az asztalhoz ült, Villiers pedig az asszony válla fölött nézett a

fölnyitott naplóba. - Úristen, hiszen ez latinul van! - kiáltott fel. - Igen, a latin volt Eric kedvenc tantárgya. Ez is egyik közös vonásunk volt. A Radcliffe egyetemen a latin volt a főtanszakom. Apám szerint: merő időpocsékolás. - Mi olvasható benne? - kérdezte Villiers, s közben kitöltötte a teát. Sarah az első oldalon kezdte. Folyékonyan, és szemlátomást könnyedén fordította a szöveget: - Ma megérkeztem a Szentháromság Kollégiumba. Izgalmas! Cambridge csodálatos. Sarah lejött a hétvégére, hogy segítsen berendezkedni. Csónakáztunk a folyón, aztán elüldögéltünk az eperfa alatt, amelyet még Milton ültetett a Krisztus Kollégium kertjében. Sarah holnap visszarepül New Yorkba. Rettenetesen fog hiányozni. Sarah nem olvasott tovább, becsukta a naplót, és magához szorította. - Ne haragudj, Tony, hagyj magamra most, mert azt hiszem, mindjárt elsírom magam, és akkor jó ideig nem tudom abbahagyni. - Jól van, Sarah - érintette meg Villiers az asszony vállát -, holnap reggel találkozunk. Ezzel kiment, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. - Közben a következő történt - jelentette be telefonon Smith. - Sikerült egy lakást szereznem annak a háznak a legfelső emeletén, amely éppen szemben van a Talbot nevű nőszemély lakásával. Előre kérték az egyévi lakbért, de fő, hogy a lakás megvan. - Pont szemben? - Majdnem. Kétháznyi eltéréssel. A célunknak megfelel. A portásnak szóltam, hogy maga még ma este beköltözik. Maga mostantól fogva James Mackenzie. Kilenckor megy a szállítmány. - Egy kis lehallgatás, gondolom... - Pontosan, Egy betájolt mikrofonunk minden szót fölvesz, ami odaát elhangzik. Semmi probléma. A telefonbeszélgetéseket is rögzíti a készülék És magnóval van összekötve az egész. Tudni akarom, hogy mi megy végbe annak a nőnek a lakásán. - Rendben. Sikerülni fog. - A kocsijában lézervezérlésű, betájolt mikrofon van. Minden eshetőségre számítva. - Nagyszerű -- mondta Jago. - Minden simán fog menni, garantálom. Letette a kagylót, s fütyörészve ment ki a konyhába. Tudatára ébredt hogy élvezi a dolgot. Másnap reggel a Greenhill Krematóriumban csak Sarah, Villiers és Ferguson volt jelen. No meg persze a lelkész. Az egész a lehető legpocsékabbra sikerült. A háttérzenét valami kórus szolgáltatta szalagról, a lelkész papos jajongása pedig - akár valami ízléstelen varietészám "Én vagyok a feltámadás és az élet, mondá az Úr, és aki hisz bennem, mégha meghalt is, élni fog..." A magnózene harsogott, a koporsót pedig elvitte a futószalag egy sötétlő nyíláson át a közeli halottégető irányába. A lelkész megszorította Sarah kezet. Az asszony látta, hogy beszédre nyílik a pap ajka, de egyetlen szót se hallott. Aztán kint voltak a szabadban. - Nekem dolgom van - szólt Ferguson. - Hazakíséri Mrs. Talbotot. Tony? - Magától értetődik, uram. Ferguson kezet szorított Sarah-val: - Lehet, hogy mi nem találkozunk többé - mondta. - Gondolom, most visszamegy New Yorkba. - Nem, dandártábornok úr, nem hiszem. - Ó, istenem! Remélem, nem csinál semmi bajt, Mrs. Talbot - sóhajtott fel Ferguson. - A legtöbb amerikai állampolgár, akinek valami problémája akad, érintkezésbe lép a nagykövetségünkkel - közölte Sarah. - Én azonban nem szándékozom, dandártábornok úr. Tudja, az édesapám az elnök egyik legrégibb barátja volt. Úgyhogy adott esetben nem kell mást tennem, mint fölemelni a kagylót és hívni a Fehér Házat. Gondolja, hogy jobb, ha így járok el, dandártábornok úr? Ferguson mérges volt, de azért mosolyt erőltetett az ajkára: - Nem hiszem, hogy szükség lenne ilyesmire, Mrs. Talbot - mondotta.

Sarah a várakozó kocsihoz lépett. Beszállt, s Villiers nyomban beült melléje. - Valóban megtennéd, Sarah? - kérdezte, amikor a kocsi elindult. - Igazán bevonnád ebbe az elnököt? - Ide hallgass, Tony! Magával a Sátánnal is szövetkeznék ebben az ügyben, ha szükséges. - Előhúzta Edward ezüsttárcáját, és kivett belőle egy cigarettát. De nem lesz szükséges, ha te értelmesen viselkedsz. Most pedig mesélj nekem Sean Eganról.

ÖTÖDIK FEJEZET

Londoni üzleti partnerei gondoskodtak állandó kocsiról. Fekete Mercedes kupé. George, a középkorú sofőr, London valamelyik keleti külvárosának szülötte volt. Hihetetlenül ügyesen vezetett, a délutáni csúcsforgalomban is sikerült egykettőre utat törnie, s biztonsággal kormányozta az autót a Westminstertől végig a Victoria rakparton. - Maga aztán igazán kiismeri magát ebben a nagy forgalomban, George - dicsérte Sarah. - Muszáj, Mrs. Talbot, különben a francba se tudna eljutni az emberfia manapság. De én aztán ismerem a dürgést, nemhiába voltam taxis huszonhat évig. - Úgyhogy ismeri a várost töviről hegyire, gondolom. - Hogy a fenébe ne! Mert tudja, Mrs. Talbot, az embert nem engedik taxisofőrködni Londonban, amíg le nem vizsgázik az Ismeretekből. - Az Ismeretekből? Az mit jelent? - Hát azt, hogy még behunyt szemmel, vagy hátrafelé haladva is kiismeri magát az ember ebben a városban. Most hová akar menni, Mrs. Talbot? Talán a Towerhoz? - Nem. Egy Wapping nevű városrészbe. Ismeri? - Már hogyne ismerném! Mint a tenyeremet! A Cable Streeten születtem. Úristen, Mrs. Talbot, mi mindent tudnék én mesélni magának! Most Camdenben lakom. - Akkor hát maga cockney, ugye. - Tősgyökeres. Virtigli East End-i gyerek. Hová akar menni egészen pontosan? Sarah előhúzta táskájából a borítékot, amelyet Villiers nagy kelletlenül átengedett neki, s kirakta a tartalmát. Megtalálta Sean Egan fényképét; egyenruhában ábrázolta a fiatalembert, azazhogy csak a fejét - vállig -, s a kifejezéstelen arc semmire, de semmire se engedett következtetni. Néhány papírlap azonban tájékoztatta mindarról, amit tudnia kellett. Aztán meg eszébe jutott az a néhány dolog, amit Villiers mondott Eganról. Elképesztő. Mennyi erőszak egy ilyen fiatal életben! Szinte felfoghatatlan... - Egy Jordan Lane nevű utcát keresek - közölte. - Ismeri? George döbbent oldalpillantást vetett rá: - Jordan Lane? Nincs messze a régi dokkoktól. Egészen közel a Hóhérdokkhoz. Nem magának való hely! - Miért? - Meglehetős huncut fiúkák grasszálnak arrafelé. - Sarah most tapasztalta először, hogy Angliában még a cockney-k is alkalmazzák a szépítő körülírást. Úgy értem, hogy egy kicsit olyan ott a helyzet, mint a régi időkben. - Ezt meg hogy érti? - A Temzének a London hídtól a Lime-house-ig terjedő szakasza valamikor a világ legforgalmasabb kikötőnegyede volt, de aztán bedöglött. A szakszervezetek elszúrták a dolgot. Úgyhogy mindenki, aki menő volt, Amszterdamot kapta föl. Egy-két évvel ezelőtt, ha Wappingban sétafikált az ember, hát nem látott mást, mint berozsdásodott darukat, üres dokkokat, bedeszkázott raktárházakat. - És most? - Mostanában sok minden történik. Új lakóházak, új raktárak épülnek. Fejlesztés, tudja... Nincs túl messze a belvárostól az a városrész, úgyhogy a csicsás fiatalurak, tőzsdések, bankárok, akik évi százezret vágnak zsebre és csakis Porschén hajlandók furikázni, odatolják a képüket, és kiszorítják a helybélieket. - De nem a Hóhérdokkból, ugye. - Hát nem - George most kissé tartózkodóbbnak látszott, - Nem. Ott még most is majdnem változatlan minden. Sarah ismét az egyik papírlapra pillantott. - Ismer egy Jack Shelley nevű embert? -kérdezte. A kocsi kissé megfarolt, de George hamar ismét úrrá lett rajta. - Wappingban mindenki ismeri Jack Shelleyt, Mrs. Talbot - mondta. - Minek akarja tudni, hogy kiféle-miféle? - Úgy értesültem, hogy híres gengszter.

- Az rég volt. Ma már nem az. Mostanra betörvényesedett. Az övé a Hóhérdokk és minden folyó menti telek. És ahol éppen nem ő a tulaj, ott is ő irányít mindent. - És az embereknek ez tetszik? - A helybelieknek igen. Mert Jack nem pali a fejlesztésre meg az ilyen manipulációkra. Ő nem teszi ki a népeket az utcára! De így is milliomos. Elektronika. Számítógépek. Néhány játékkaszinó. - Szóval tekintélyes üzletember? - Az! - kuncogott George. - Nem úgy, mint régen. Akkor legföljebb tekintélyes gazfickó volt. Kirakatbetörés. Rablás. A Darley raktárház ügye. Egymillió, rúdaranyban. Nagy pénz volt az akkor. - Sose került börtönbe? - Egyetlenegyszer. Hat hónapot ült, még sráckorában. Ezzel kész. Legenda volt az East Enden Jack. A Kray fivérek meg Richardsonék halálra rémítették a népeket. De Jack Shelley, az más volt. Ha bajba került valaki, hát Jackhez fordult. Ha egy-két fontot kért tőle, hát Jack biztos egy pónit nyomott a kézibe. - Egy pónit?? - Elnézést, Mrs. Talbot. Már megint ezek a cockney szavak... Úri nyelven az huszonöt font. - Úgy látszik, afféle Robin Hood ez a Jack Shelley. - No jó, ez hosszú évekkel ezelőtt volt. Amikor lakat alá tették az olyan strigókat, mint a Kray fivérek meg Richardsonék, és még a cellájuk kulcsát is a folyóba dobták, Jack vonalat változtatott. Rájött, asszem, hogy a törvényes bizniszben is nagy lóvét szakíthat le az ember, ha megvan hozzá a gógyi. Elhaladtak már a Tower-híd mellett, s befordultak a St. Katharine's Wayről a wappingi Fő utcára. Sarah ismét megnézte a címet: - Igen, Jordan Lane. A Folyami Hajós nevű kocsmát keresem. George a járdaszegélyhez kanyarodott, s megállította a kocsit. Aztán hátrafordult: - Nézze, Mrs. Talbot - mondta. - A Folyami Hajós nem a magafajta hölgyeknek való, higgye el nekem. Néhány méternyire mögöttük Jago is megállította az ezüstös Spydert, beigazította a betájolt mikrofont és hangosította a kocsi rádiókészülékét, amelyhez a szerkezet kapcsolódott. Mindent tökéletesen hallott. Igazán nagyon mulatságos az egész, mondta magában. Tény, hogy minél többet látja Sarah Talbotot, annál jobban imponál neki. - Mit ért pontosan az én fajtámon, George? - érdeklődött Sarah. - Tudja, Mrs. Talbot - kezdte a magyarázatot nagy türelemmel a gépkocsivezető -, a legtöbb londoni melót... úgy értem, hogy bankrablást, rúdaranyrablást, ilyesmit... mind hatvan-hetven mandró végzi, vagyis követi el, és az East Enden mindenki tudja, hogy kicsodák. Tudja a Yard is, vagyis a rendőrség. Mind a hatvan vagy hetven roppant rendes, családszerető ember, imádják a gyerekeiket; olyan ürgék, akik a gyerekek megrontóit a világ legaljasabb teremtményeinek tekintik. És ebben igazuk is van. - Ugyanakkor pedig habozás nélkül agyonlövik azt, aki történetesen az útjukban áll, ugye? - Akárcsak a maffia, Mrs. Talbot. Nincs bennük személyes ellenszenv ilyenkor. Biznisz az egész. Öten-hatan összeállnak, mindig az adott meló követelményei szerint. Hát így működik ez, tetszik tudni. - És mi köze mindennek a Folyami Hajóshoz? - Soknak közülük a törzshelye. - Nagyszerű. Érdekesnek hangzik. Menjünk el oda. Befizethet engem egy kupica pálinkára, George. - Ej, Mrs. Talbot, magával aztán nehéz! - sóhajtott fel George, és beindította a kocsit. Mögöttük elindult a Spyder, és követte a Mercedesüket. A Folyami Hajós a Jordan Lane végén volt, bejárata a folyóparttal szemben Az első meglepetés, ami Sarah-t érte: nem volt afféle lebuj. Kívül minden frissen mázolva - az ajtó fölötti cégtábla is -, az ablakok alatt ládában virág. George kitárta előtte az ajtót, Sarah pedig belépett a helyiségbe. A főpult fölött alacsony, fehérre meszelt mennyezet, fekete gerendákkal. Piros

csempepadló - elkopott a hosszú évek alatt, sokat jártak rajta, és sokat tisztították. A két ablakfülkében padok. Szétszórtan a helyiségben asztalok. Hosszú mahagónipult, akárcsak a múlt században, mögötte, a polcokon palackok meg egy túldíszített tükör. Alig tucatnyi vendég volt a helyiségben, csupa férfi és pillanatnyi csend támadt, amíg Sarah-t és George-ot szemügyre vették. Ida Shelley ott állt a sörcsapnál, éppen kimért valakinek egy korsóval. Sarah tudta róla, hogy hatvanöt esztendős, de többnek látszott. Teljesen ősz haj, s a ráncos arcon az idült alkoholizmus jelei. - Hogy van, kedves Ida? - köszöntötte derűsen George. Az asszony előbb csak a homlokát ráncolta, de aztán derengett valami: - No nézd csak, George Black! Hát ilyet! Évek óta nem láttáin magát. Azt hittem, Camdenbe költözött. - Ott is lakom, Ida. - Nézzük csak, milyen csicsás egyenruhája van! Nem taxizik már? - Nem, most privát sofőr vagyok. Ez itt Mrs. Talbot New Yorkból. Látni akar egy virtigli East End-i kricsmit. Sarah gint és tonikot rendelt, George pedig egy korsó sört. Miközben Ida kimérte, George megkérdezte tőle: - Hogy van Sean? Sarah éles oldalpillantást vetett rá. - Kösz, megvan. Rendesen bekapta a Falkland-szigeteken. Úgy volt, hogy le kell vágni a fél lábát. - Tényleg? - De végül is észretért a gyerek, és otthagyta őket. - Hát a kis Sally? Ida elsápadt, arca egészen megfakult: - Sally meghalt, George - közölte. - Még az év elején. George-ot szemlátomást megrendítette a hír: - Nagyon sajnálom, Ida, részvétem - mondta. - Igen. Most pedig elnézést kérek. A kuncsaftok, tudja... Arrébb ment a pult mögött, Sarah és George pedig az egyik ablaknál foglalt helyet. - Nagyon szomorúnak látszott az asszony - mondta Sarah. - Érthető. Aranyos kislány volt Sally. - Ida lánya volt? - Sarah előre tudta a választ, de azért puhatolózott. - Nem, nem. Ida is Shelley. Jack unokatestvére. De csak egy férje volt egész életében: a pálinkásüveg. A fiatalember, aki szóba került - Sean - Jack unokaöccse. A szüleié volt ez a kocsma. Most ő a tulaj. Pár évig a hadseregben volt, és Ida vezette a boltot helyette. Ezért szerepel Ida neve az ajtó fölötti névtáblán is. Sally a mostohatestvére volt Seannak. Abban a pillanatban nyílt a pult mögötti ajtó, és belépett Sean Egan. Sarah azonnal felismerte, de a porcelánkék szemek különös élénksége meghökkentette. Egan fekete trikót viselt, fekete bőr zekét és farmernadrágot. Szólt egy-két szót Idához, odaintett valakinek, aki megszólította, felhajtotta a bárpult csapódeszkáját, s az ajtóhoz ment; egyetlen pillantásra sem méltatta Sarah-t és George-ot. - Nahát, itt van Sean - közölte George. - Tudom - mondta Sarah, és felállt. - Menjünk. - Egy pillanat, Mrs. Talbot! Még ki se ittam a sörömet. - Gyerünk, George! - mondta nagyon határozottan Sarah, és távozott. Egan éppen egy régi, piros Mini ajtaját nyitotta. Amikor Sarah és George beszálltak a Mercedesbe, Egan indított. - Mini Cooper - állapította meg George. - Régi típus. Ma már olyan lapos a Mini Cooper, mint valami francos versenyautó. - Kövesse, George. - Mondja, Mrs. Talbot, mi folyik itt? - kérdezte George, miközben begyújtotta a motort. - Csak kövesse, kérem, ez minden pillanatnyilag. - Cigarettára gyújtott, és halkan hozzátette: - Ha pedig elveszti szem elől, hát szíjat hasítok a hátából,

George. Ugye, így mondják ezt maguknál az East Enden? Meglehetősen sokáig tartott az utazás. Egant Camdenen át követték, eljutottak Kentish Townig, onnan pedig rákanyarodtak a Highgate Roadra. George közben útikalauzul szolgált. - Az ott a Parliament Hill - mondta. - Isten tudja, hová akar menni ez az ember. - Aztán, néhány másodperc múlva: - Tudom már. A temetőbe. - A temetőbe?! - Igen. A highgate-i temetőbe. Itt van a közelben. Vaskorlát mellett haladtak el, és Sarah a fák között sírköveket látott, meg ittott egy-egy márványkeresztet. Az egyik kapunál jó néhány kocsi parkolt. A Mini Cooper megállt, George pedig a járdaszegélyhez kormányozta a Mercedest, tisztes távolban Egan kocsijától. - Nevezetes hely - kommentálta George. - Nem messze innen van egy igazán érdekes szektor, de a kapuját zárva tartják manapság. Viktória-korabeli katakombák, a domboldalba süllyesztve. Egyiptomi jellegű kapuk és sírok. Rettentő fura ott minden. Rengeteget használták a helyet horrorfilmek forgatásához, évekig. George összerázkódott. - Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy Drakulát lássa az ember előkúszni onnét. - És ezen az oldalon mi van? - Ó, sok híres ember sírja. Például Marx Károlyé. De azért átlagembereké is. Egan kiszállt a Mini Cooperből, virágcsokorral a kezében. Belépett a kapun. - Várjon meg itt, George - szólt Sarah; ezzel kiszállt a Mercedesből, és követte Egant, aki csak ment, ment előre a nagy összevisszaságban zsúfolódó sírok és mindenféle emlékművek között. Márványangyalok, hatalmas keresztek, szarkofágok. Romantikus báj áradt az egészből, jóllehet nem egy helyen túlburjánzott a folyondár meg a repkény, és buján tenyészett az aljnövényzet. Egan megállt az egyik sírnál, amely fölött egy óriási fej tornyosult. Egy ideig ott álldogált, Sarah pedig elfordult, és úgy tett, mintha merőn nézné az egyik sírt. De ez igazából nem számított, jó pár ember volt a közelben; egy asszony, két gyerekkel feléje tartott, aztán elhaladt mellette. Sarah hátrafordult, s látta, hogy Egan továbbmegy. Rövid időre Sarah is megállt ott, ahonnan a fiatalember elindult, és látta, hogy az az óriási fej - Marx Károly feje. Föltekintett rá, aztán megfordult - de addigra Egan eltűnt. Hirtelen támadt rémületében Sarah rohanni kezdett, s a következő fordulónál, a fákon át, megpillantotta a férfit, Egy sírnál állt, azt nézte meredten. Aztán a sir mellé guggolt, kivett a márványurnából egy elhervadt virágcsokrot, és a magával hozott friss virágot illesztette a helyébe. Legalább tíz percig maradt ott Egan, mozdulatlanul. Sarah pedig várt, várt a fák között, s egy hatalmas márvány sírkő mögül figyelte. Szemerkélni kezdett az eső. Egan föltekintett, aztán felállt, még egyszer lepillantott a sírra, majd keresztet vetett, és távozott. Sarah megvárta, amíg a fiatalember a főútra ért, aztán gyors léptekkel odament a sírhoz. Egyszerű síremlék volt, a sírkő fekete márványból. Aranybetűs felirat: Sally Baines Egan, élt 18 évet. Nagyon szerettük. Sarah sietett vissza a főútra. Látta Egant kimenni a főkapun. Mire kiért a temetőből, Egan már beszállt a Mini Cooperbe. Jócskán eleredt az eső, Sarah tehát futott a Mercedeshez, és nagy kapkodva beszállt. - A húga sírjánál volt Egan - közölte. - Beszélt vele, Mrs. Talbot? - érdeklődött George. - Nem. - Mondja csak, Mrs. Talbot, mi ez az egész? Talán segíthetek valamiben. - Nem, George, ebben az ügyben senki sem segíthet nekem. Legyen jó fiú, és csak vezesse a kocsit. A Mini Cooper elindult, a Mercedes utána. Valamivel hátrább Jago farolt ki a parkoló kocsik sorából, s követte a Mercedest. - Igazi novemberi időnk van - vélekedett George az autó tetejét kopácsoló esőről. - Ideje hazamenni. Egész sötét van már. Könnyen szem elől veszthetem a Minit a csúcsforgalomban. - Hát csak igyekezzék szemmel tartani. Sarah elgondolkozva dőlt hátra. Vajon miért nem szólította meg Egant, amikor alkalma nyílt rá? De ráébredt -

visszatekintve -, hogy betolakodónak érezte magát. És volt itt még valami. Érezte azt is, hogy ha megszólítja a férfit, s ha fölfedi a maga kilétét, akkor már nincs visszaút - és az az igazság, hogy: félt. Mégpedig attól, hogy ez milyen következményekkel járhat. Egan mintegy másfél óráig furikázott, ki Islingtonba. onnan Tottenhambe. Megállt egy munkásembereknek szánt kis étterem előtt, és bement. Az ablaknál foglalt helyet, és az étlapról rendelt. - Rósejbni tojással! - jegyezte meg irigykedve George. - Szerencsés fickó! Mialatt én éhezem. - Kárpótolni fogom érte, George. Az utca végében Jago a Spyderében hallgatta a társalgást, és mosolyogva motyogta maga elé: - Hát velem mi lesz, aranyom? Én is éhes vagyok. Egan nagy sokára előbukkant, beszállt a Mini Cooperbe, és elhajtott. - És most mi lesz? - morgott George. - Kilenc óra van, Mrs. Talbot! George hamar megtudta, hogy mi lesz. Egan Hampsteadnek vette az útját, s a földalatti megállóval szemben befordult egy garázs udvarába. George-ék is megálltak, és az út széléről figyelték az iroda ablaka mögött ülő tisztviselővel beszélgető Egant. Az odaadta az illetőnek a kulcsait, elköszönt, kijött, aztán átment az úttesten, s eltűnt a megálló forgatagában. - Az áll ezen a táblán itt, hogy ebben a garázsban vállalják a különleges motorszerkezetek karbantartását - jegyezte meg George. - Úgyhogy Egan egy darabig nyilván itt hagyja a kocsiját. Sarah egy pillanat alatt kiugrott a Mercedesből. - Egyedül megyek haza - szólt oda a sofőrnek. Még mielőtt George tiltakozhatott volna, Sarah becsapta az ajtót, és az autókat ügyesen kerülgetve átkelt az úttesten. - Ó, istenem, szépen vagyunk! - sóhajtott fel Jago; lecsavarta a rádiót, kiszállt a Spyder-ből, és gyalog ment a nő után. Sarah Egan nyomában nyargalt le a lépcsőn, a megálló előterébe. Látta, hogy a férfi az ötvenpennys automatából vált jegyet. Ugyanúgy cselekedett. Aztán követte Egant a forgóajtón át, s le a mozgólépcsőn. Végül kiértek a peronra. Éppen jött a szerelvény, s mindenki sietett, hogy elérje. Sarah látta Egant beszállni, de közben egy csomó ember szállt ki abból a kocsiból, és Sarah-t félrelökték. A következő kocsi ajtajához került, s már csukódtak az ajtók, amikor sikerült beugrania a kocsiba. Egy másodperc múlva Jago is befurakodott mögötte. Sarah a kocsi végébe ment. Nem volt átjáró a két kocsi között, de Egan az üvegajtón át látható volt, s a kocsi közepe táján úgy foglalt helyet, hogy Sarah figyelhette. A közelben ülő Jago felszedett egy újságot, amit valaki az ülésen hagyott. Csupán féltucatnyi utas volt a kocsiban -két idős hölgy, egy fiatal színesbőrü lány és egy tizenéves párocska, mindkét tagja diákforma. Jago kinyitotta az újságot, és mögüle figyelt, A szerelvény pedig befutott Belsize Park állomásra. Alig nyílt ki az ajtó, négy ifjú robbant be rajta. Borotvált fejek, szegekkel kivert cejgvászon zubbonyok, fűzős cipők. Egyiküknek horogkereszt volt az orrnyergére tetoválva, egy másiknak a bal orrlika át volt fúrva, aranykarika fityegett belőle. Egyik haverjuk félliteres üvegből szopogatta a whiskyt. - Vigyázat, emberek! Mink vagyunk a dühöngök! - ordította az utóbbi. A horogkeresztes orrú odahajolt a fekete bőrű lányhoz. - Nézzetek, mit találtam! - kiabált. - Egy fekete majmot! Csavargatni kezdte a lány haját. A lány megrémült. Folytak a könnyei, s könyörgésre fogta a dolgot. - Kérem szépen, engedjen el! A fiú benyúlt a szoknyája alá. - Örülhetnél, hogy nem rühellek magadfajta fekete áruhoz nyúlni! A barátai röhögésbe törtek ki; arcukon vadállati kegyetlenség. Sarah megdühödött, felugrott, és vállon ragadta a fiatalembert: - Hagyja békén azt a lányt! - szólította fel.

A fiú meglepődve fordult hátra. Szeme vészjóslón villogott. - No csak, no csak! - mondta. - Nézd csak, Harold, mi van itt?! Egy valódi úrihölgy! Nem gondolod, Harold, hogy ez egy igazi úrinő? - Egyetértek, Kevin - bólintott rá a megszólított. - Túl jó a magunkfajtának. De talán mégis megszeret bennünket, ha rábeszéljük egy kicsit. Letaszította Sarah-t az ülésre, az orrkarikás ifjú pedig felröhögött: - Vagy esetleg megszereti azt, amit csinálni fogunk vele! Odatömörültek mind. Sarah-t egy pillanatig letaglózta a félelem, de akkor odalépett Jago és egyetlen szó nélkül erőteljes ütést mért Kevin veséjére a nyitott tenyere élével. Kevin felordított és térdre rogyott. Jago hirtelen megfordult, és jobb könyökével nyakon vágta Haroldot. A fiú elterült a padlón, s kétségbeesetten kapott a nyakához. Szeme majd kiugrott a helyéből, a szemek között meredező horogkereszt pedig szinte obszcén látványt nyújtott. A szerelvény befutott Chalk Farm állomásra. Jago nyájasan mosolyogva szólította meg az asszonyt: - Szörnyű, micsoda alakokkal találkozik az ember a földalattin manapság! Az emberek siettek kifelé a kocsiból, nehogy valamiképpen belekeveredjenek a kínos ügybe. Sarah néma hálával bámult Jagóra, amikor egyszerre csak - a férfi mögött, az üvegen át - megpillantotta a peronon kifelé tartó Egant. Kirohant a kocsi ajtaján, és Egan nyomába szegődött. Csönd támadt - a kocsi ajtaja nyitva, két fiatalember a padlón, a másik kettő föléjük hajol. Jago odalépett: - Nem bunyóztak ezek valami híresen, ugye? - mondta mosolyogva. Kilépett a peronra, az orrkarikás fiú pedig rákiáltott: - Majd én móresre tanítom magát, vén strigó! Ezzel kiugrott az ajtón, a kezében rugós kés. Amikor a penge feléje villant, Jago megragadta a fiú csuklóját, csavart egyet rajta, mígnem a fiatalember karja egészen kimerevedett, úgyhogy elejtette a kést. Jago ökle kalapács módjára csapott le, valami hallhatóan reccsent, s a fiú felordított fájdalmában. - Ó, uramisten, eltörtem a karját szegénykének - mondta Jago, visszalökte a fiút a kocsiba, a padlón heverő barátai fölébe, s a következő pillanatban a szerelvény kigördült az állomásról. Amikor Jago a mozgólépcsőhöz ért, megpillantotta odafönn Sarah-t, aki viszont Egan sarkában volt. Jago fölrohant a mozgólépcsőn, s a megálló előcsarnokában meglátta Egant, aki megtorpanva bámult ki a szakadó esőre. Amikor Sarah utolérte Egant, Jago kivett a közeli szemétkosárból egy újságot, belétemetkezett, és a falnak támaszkodva hallgatózott. - Beszélnem kell magával, Mr. Egan - hallotta Sarah hangját. - Legfőbb ideje - mondotta Egan. - Elég régen van már a nyomomban. - Észrevette? - kérdezte elképedve Sarah. - Mint egy jó barátom szokta volt mondani, maga nem húzná valami sokáig Belfastban egy esős szombat éjszakán. Teljesen elütött a környezettől a Folyami Hajós söntésében, de azóta is többször. El kell ismernem, hogy kitartása, az van, de a technikája enyhén szólva nem tökéletes. Mondja, mit akar tőlem? - Beszélgetni akarok magával. - Sarah kereste a szavakat. - Szükségem lenne a segítségére. - Én még magamon se tudok segíteni, hölgyem. Ezzel föltűrte a gallérját, és kilépett az esőbe. - Nagyon kérem, figyeljen rám - könyörgött Sarah. - A húgáról van szó. Egan hátrafordult. - A húgomról? - kérdezte tompa hangon, nagyon, nagyon halkan. - Igen. Sallyről. Sally Baines Eganról. Maga ott volt a sírjánál ma. - Ugyan mit mondhat maga nekem őróla? - Nem is annyira róla beszélhetnék sokat, Mr. Egan, hanem a módról, ahogyan távozott erről a világról. - "A módról, ahogyan távozott..." - biccentett elismerően Sean Egan. - Maga aztán tud bánni a szavakkal, Miss... - Talbot, Sarah Talbot, és Mrs., nem Miss. Özvegyasszony vagyok - fűzte hozzá magyarázatképpen Sarah -, és volt egy nevelt fiam. Meghalt, éppen úgy, ahogy a

maga mostohatestvére is meghalt. Azt hiszem, beszélnünk kéne erről. - Jó, rendben van. S mit javasol, hol? - Lakásom van a Lord North Streeten. - Az éppen az utamba esik. - Egan leintett egy arra haladó taxit. - Most visszamegyünk Hampsteadbe, a kocsimért. - Azt hittem, hogy az autóját egy időre a garázsban hagyta. - Ó, semmi baj sincs az autómmal - közölte Egan. miközben beszálltak a taxiba. Csak nagyon untam már az ide-oda körözést. És fölöttébb kíváncsi voltam a maga reagálására. Jago csak öt perc múlva kapott taxit, hogy kövesse őket és aztán visszaszálljon a Spyde-rébe. Nem sokat számított, hiszen ismerte az úti célt, s a felszerelés működésre készen állott. Hátradőlt az ülésen, és rágyújtott. Eseménydús este, gondolta. Igazán élvezetes. Ez az Egan igazán jól dolgozik. Öröm lesz kapcsolatba kerülni vele. A Lord North Street-i lakásban már égtek a lámpák, amikor Jago odaért. Besietett a szemben lévő házba, amelynek legfelső emeletén Smith kibérelte a számára azt a lakást. A fülkéjében tanyázó portás föltekintett az újságjából. - Pocsék időnk van ma este, Mr. Mackenzie. - Ez bizony csak a kerti növényzetnek jó! - Novemberben nemigen, uram - morogta a portás. - Különben nincs üzenet az ön számára. Az épület mindössze háromemeletes, nem érdemes a szűk kis liftre várni. Jago kettesével vette a lépcsőfokokat. Három perc múlva már whiskyt töltött magának, és hallgatta Sean Egan és Sarah Talbot társalgását. Meglehetősen kellemes volt a Lord North Street-i lakás nappalija. Harmonizált a tizenkilencedik századi környezettel. A megfelelő tapéta, a megfelelő evőeszköz, a megfelelő szőnyegek és függönyök. A berendezés azonban nem nagyon tetszett Egannak. Az egyik ablakmélyedésben olvasóasztal, rajta nagy kupacban könyvek. Legfölül Eric szattyánbőrbe kötött naplója, úgy, ahogy Sarah otthagyta. Egan ráérősen nyitotta ki, s amikor lapozgatni kezdte, bejött Sarah a teás-tálcával. - Érdekes! - állapította meg Egan. - Cambridge-i napló, latinul. Sarah letette a tálcát, elvette Egantól a naplót és becsukta. - Igen. A nevelt fiamé volt. Maga olvas latinul? - Tanultam latinul az iskolában, ha így érti. - Hát persze, hisz' a Dulwich College növendéke volt. - Kitöltötte a teát. Maga is Cambridge-ben akart tanulni, nem igaz? Egan átvette a teáscsészét, de nem ült le. - Maga hogyan tud rólam ennyi mindent? - érdeklődött. - Nagyon egyszerű. Mondtam, ugye, hogy özvegyasszony vagyok. A férjem ezredes volt az angol hadseregben. A falklandi harcokban esett el. Az unokafivére a maga egykori parancsnoka. Tony Villiers. Egan ajka lassan mosolyra húzódott. Bólintott. - Szóval megint Tony egyik trükkje. Tudhattam volna. - Letette a teáscsészét. Csakhogy ez a trükk nem fog bejönni. Már megmondtam neki, hogy nem csatlakozom a Négyes Csoporthoz. Maga pedig mondja meg neki, hogy ezt komolyan gondolom. Az ajtó felé tartott. - Könyörgök, Mr. Egan - kérlelte Sarah -, legalább hallgasson végig. - Esdeklőn nyújtotta a férfi felé a kezét. - Becsületszavamra kijelentem, hogy arról a Négyes Csoportról most hallok először. Egan egy darabig fürkészőn nézett rá, aztán leült az ablaknál álló fotelba. - Jól van, Mrs. Talbot. Mit óhajt? Sarah kihúzta az asztal fiókját, és elővette a borítékot, amelyet Villiers küldött neki New Yorkba annak idején. - Olvassa el - kérte Egant. Megállapította, hogy remeg a keze, a pohárszékhez ment tehát, és konyakot töltött magának. Egy hajtásra kiitta. Az ablakhoz lépett, s lenézett az esőáztatta utcára. Eganról szinte tudomást sem vett. Magányosabbnak érezte magát, mint bármikor, s nyugtalan sóvárgás vett erőt rajta. Szerette volna elsuttogni, hogy "Hol vagy, drágám?" De nem volt már

"drágám"; Edward eltűnt, s most eltűnt Eric is. Egan ott termett mögötte, alakját visszatükrözte a sötét ablaküveg. - Nem érzi jól magát, Mrs. Talbot? - kérdezte. - Üres szobában a telefon visszhang csupán - mondotta Sarah. - Különösen, ha már nem lakik ott senki. Gondolt már erre, Mr. Egan? Mélységesen filozofikus megállapítás ez. Ugye, maga is filozófia szakra szeretett volna menni Cambridgebe? - Üljön le, kérem - nyugtatta szelíden a férfi. Sarah engedelmeskedett, s elhelyezkedett az asztal szélén. - Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Egan. - A maga fia meghalt, és én átérzem a bánatát, de... - Nem halt meg, Mr. Egan, hanem meggyilkolták. Párizsban ölték meg, ahol az elmúlt két-három évben több hasonló esetről számolt be a rendőrség. Ha elolvassa a boncolási jegyzőkönyv apró betűs részét, látni fogja, hogy nemcsak heroin- és kokain-maradványokat találtak Eric holttestében, hanem egy Kolumbiában előállított, burundanga nevű, igen ritka kábítószer nyomait is fölfedezték. Ez a szer teljességgel szétrombolja az egyén akaraterejét. - Igen? - Négy olyan eset fordult elő az utóbbi tizenkét hónapban, amikor protestáns szélsőségesek IRA-fegyvereseket e kábítószer segítségével tettek el láb alól. A boncolás kimutatta a szer nyomait az áldozatok holttestében. Mindezt Tonytól meg a főnökétől tudom, - Fergusontól, attól a vén keresztes póktól? De hát mit akar ezzel mondani? És főként: mit akar tőlem? - Mivel az ügynek állambiztonsági vonatkozásai vannak, a rendőri nyomozás nem lesz számottevő, és a francia rendőrség azzal zárta le a dolgot, hogy Eric meg a többiek baleset következtében haltak meg. - Ez még igaz is lehet. A narkósoknak megvan ez a rossz szokásuk. - Ebben az esetben azonban nem igaz. Ezt a burundanga bizonyítja, amely fontos nyom. Hát nem érti? Kevés ilyen eset fordult elő egész Nyugat-Európában. Úgyhogy bizonyosan ugyanazok a személyek vannak a háttérben. - És maga a kezébe akarja kaparintani őket? - Bizony, Mr. Egan, nagyon is! - Tehát bosszút akar állni, ugye, Mrs. Talbot? Megcsóválta a fejét és így folytatta: - Van egy szicíliai közmondás, Mrs. Talbot. Így hangzik: "A bosszúért pokoljárás a fizetség". Én aztán tudom, hogy így van. Eveztem már ilyen vizeken, és teljesen eredménytelenül. Sarah föl-alá járkált a szobában, aztán megtorpant, és Egan felé fordult: - Tudom, hogy maga miért lépett be a hadseregbe - jelentette ki. - Bosszút akart állni, amiért egy bomba megölte az édesanyját és az édesapját. - Így van. Tizenhét éves voltam akkor. Egyszerűen meg kellett tennem. Őszintén szólva, ha nem teszek valamit akkor, hát megbolondulok. - Akkor hát nem tudja megérteni, hogy magam is így érzek? Egan szelíden, de határozottan megszorította Sarah kezét: - Tudja, Mrs. Talbot, sok embert megöltem én odaát Írországban. Köztük három nőt is. Persze erőszakos perszónák voltak, annyi bizonyos. Akkor is: mindegyik eset rettentően megviselt. És öltem és öltem tovább. Vajon megöltem-e azt, aki bűnös volt abban a bombamerényletben? Nem valószínű. A szüleimet persze nem tudtam föltámasztani, és nem hozott számomra megkönnyebbülést az egész. Sőt, rosszabbul éreztem magam, mint valaha. És tudja mit, Mrs. Talbot? Mindent elpusztított bennem az az időszak. Amikor visszajöttem Angliába, kénytelen voltam megállapítani, hogy teljesen kiürültem. Valamit elvesztettem odaát. A beleérző képességemet. Nem tudok én igazán törődni semmivel az égvilágon. - Talán az okok kutatásával nem kéne törődnie, Mr. Egan. Talán inkább cselekednie kéne. - Mi ez, ingyen orvosi tanács? - Ma kínos ügybe keveredtem a földalattin. Beszállt négy fiatalember. Ismeri a fajtát, ugye. Egy feketebőrü lányt terrorizáltak. Fölszólítottam őket, hogy hagyják békén a lányt, mire rám szálltak. - És mi történt?

- Hihetetlen dolog történt. Szemben velem ült egy jól öltözött úr. Sötétkék viharkabát, katonanyakkendő. - És? - Egyetlen szót sem szólt. Csak fölállt és rátámadt az ifjakra. Nagyon profi módon csinálta, könyökkel, satöbbi. Két fiatal azonnal a padlóra került. Az az úr csak nevetett. Még bocsánatot is kért - mondta mosolyogva Sarah. - Nem néztem volna ki belőle, hogy verekedni is tud. - Úgy érti, hogy úriember benyomását keltette? - Igen, azt hiszem, úgy értem; de akármi volt is, azonnal cselekedett. Nem bocsátkozott fejtegetésekbe, hanem akcióba lépett. - A Korán mondja valahol, hogy több igazság van egyetlenegy kardban, mint tízezer szóban. Ezt én már rég megtanultam. - Írországban? - Nem, nem. Még Wapping utcáin, sráckoromban. Amikor először próbáltam dumával meggyőzni az ellenfeleimet, három fiú laposra vert - mesélte Egan mosolyogva. Nem lehettem több nyolcévesnél. Goromba egy környezet volt az. Vagy gyorsan felnőtt az ember, vagy végleg alulmaradt. Nagy leff kellett a megmaradáshoz. - Leff? - vonta fel a szemöldökét Sarah. - Bátorság. Vagányság. Jó idegek. Nem szabad félni, ez a nagy titok. Bármily kevés az esélyed, csak ne félj! A nagybátyám tanított meg erre, amikor egyszer úgy talált rám, hogy a járdán feküdtem bőgve, véresre vert képpel. Jól fenéken billentett, és rám parancsolt, hogy keressem meg a srácokat, akik összevertek, és vágjak vissza. "Inkább meghalni, mint feladni!", mondta. - A nagybátyja? A híres Jack Shelley? - Hát maga ezt is tudja? - csodálkozott Egan. - Egyáltalán: van valami, amiről maga ne tudna? - Hát... Tony nagyon alaposan tájékoztatott. Az utcagyerek, aki jó középiskolába került, ösztöndíjat kapott Cambridge-be, de aztán az egyetem helyett a hadseregben képezték ki... - Tisztességes foglalkozás a katonáé is. Valakinek azt a munkát is el kell végeznie. - Állami ítélet-végrehajtóra is szükség van. De miért éppen maga legyen az? Egan eltűnődve simította meg az állat, aztán mosolyogva mondta: - Tudja mit, adjon egy cigarettát. Tudom, nem tesz jót a tüdőmnek, de egye meg a fene, Sötét éjszaka van már, és odakint zuhog az eső. Sarah kelletlenül nyújtotta oda a cigarettát, majd tüzet adott. Egan azonnal köhögni kezdett, aztán kinyitotta az ablakot, és a karosszékben ülve bámult ki az esőbe. - Szeretem a nagyvárost esőben - állapította meg, - Különösen az ilyen éjszakákon. Sistereg az eső, és mindent tisztára mos. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy minden lehetséges. - Rendes körülmények között nem ezt érzi? Egan meghökkent. - Már jó ideje nem - mondta kisvártatva. - Mint már mondtam, hosszú idő óta űrt érzek magamban, Mrs. Talbot, és közönyös lettem. - De hát ez szörnyű - állapította meg Sarah, őszinte megrendüléssel. - Nem, nem szörnyű, csak éppen... más. Tudja, a legtöbb embernek, akinek bűntényekkel vagy erőszakkal van dolguk, van egy közös vonásuk. Mégpedig az, hogy mindenáron győzni akarnak. Engem nem érdekel, győzök-e vagy sem. Élet vagy halál. Végül is... mindegy. - Nem értek egyet- jelentette ki Sarah, és meglepte saját hangjának a határozottsága. - Meghalni könnyű. Tovább élni viszont nehéz. Ahhoz, hogy folytassa az ember, lelkierő kell. - Mint már mondtam, maga aztán tud bánni a szavakkal. - Egan kifricskázta a cigarettái az esőbe. - No, akkor térjünk rá a konkrétumokra. Nézzük, helyesen gondolom-e. Maga bosszút akar állni a nevelt fia haláláért. - Igazságot akarok. Igazságot! - Az már nincs! Maga most nem őszinte önmagához. Bosszút akar! Azt akarja, hogy valaki fizessen meg a tettért. Áthatóan nézte Sarah-t, az asszony pedig nagy sokára, arcát elfordítva,

rábólintott: - Jó. Nevezze bosszúnak, vagy aminek akarja. - De hát egy magafajta, kedves, jól nevelt hölgy, aki egész életében csakis első osztályon utazott, nemigen tudja, ugye, hogyan fogjon hozzá a dologhoz. Egy magamfajtához kellett fordulnia, amolyan revolveres, kemény fickóhoz, aki tudja a módját a rosszfiúk kikészítésének, aki ismeri a dolog minden csínját-bínját. Igazam van? - Igen - bólintott ismét Sarah -, dióhéjban körülbelül ez a helyzet. - Nos, Mrs. Talbot, rám ne számítson. Mint mondottam, a katonáé tisztességes foglalkozás. Akkoriban jó okom volt az emberölésre. Amit maga kíván tőlem, az szinte bérgyilkosság. Sajnálom Eric halálát, de az én nézőpontomból ez nem elégséges ok. Ezzel máris mozdult az ajtó felé. De alig tett egy lépést, Sarah gyorsan közbevetette: - Lehet, hogy így van, de Sally halála bizonyára elégséges ok. Egan megtorpant, aztán lassan az asszony felé fordult: - Hogy érti ezt? - kérdezte. - Sajnálom, Sean - suttogta Sarah -, de Sally boncolásának jegyzőkönyve szerint a fulladásos halál kábítószeres befolyásoltság állapotában következett be. - Tudom. - És szkopolamin-nyomokat is találtak. - Burundanga-maradványokat? - Sajnos. Tony emberei számítógépes kutatásokat végeztek. Sally esete eddig egyedülálló volt Angliában. - Sarah közelebb lépett, és megragadta a férfi karját: - Hát nem érti, Sean? Kell, hogy kapcsolatban legyen az ügy Párizzsal és Ulsterrel... Egan félresöpörte az asszony kezét, az ablakhoz ment, és kinyitotta a balkonhoz vezető, jobb oldali ajtót. Megállt, arcát kitárta az esőnek, Sarah pedig cigarettára gyújtott, és feszülten várakozott. Az utca túlsó oldalán Jago lépett az ablakhoz. Zeiss látcsövét Eganra állította. Egan lehunyta a szemét, s arcát még mindig az eső felé emelte. - Mr. Smithnek egy csöppet sem fog tetszeni ez a dolog - dünnyögte Jago.

HATODIK FEJEZET

A fürdőszobában Egan egy törülközővel megszárította esőáztatta haját, aztán gondosan megfésülködött. Megvizsgálta az arcát a tükörben. Nyugodtak voltak a vonásai, csak a száj bal oldalán rángott meg egy kicsit az egyik kis izom az izgalom hatására. Különben tökéletesnek érezte az önuralmát. És ez a fő. Visszament a nappaliba. Sarah az ablaknál állt, gondterhelt volt az arca. - Sajnálom, Sean - szólt. - Sajnálom, hogy nekem kellett közölnöm magával ezt a hírt. - Amikor kisfiú voltam Crossmaglenben, a felnőttek azt mondták az ilyesmire, hogy "Isten bocsássa meg neked ezt a nagy hazugságot". Az ég szerelmére, Mrs. Talbot, maga igazán kedves úriasszony, de hát elérte, amit akart, akkor meg mit hantázik? Whiskyt töltött magának a pohárszéknél. - Magának Sarah vagyok, nem pedig Mrs. Talbot - figyelmeztette az asszony. Most mit akar csinálni? - Ellenőrizni az adatokat. Villiers segítségével. - És ha ő nem hajlandó segíteni? - Ó, mindig vannak kerülő utak. - Sean kortyolt egyet a whiskyből. - Jó pár éve játszom ezt a durva játékot, úgyhogy alkalmam volt szert tenni néhány gyanús ismeretségre. - Mint amilyen például a nagybátyja? - Ez is egy lehetőség. Valószínűleg vele is beszélek majd. De előbb Villiers következik. - És én mikor következem? - Maga csak nem akarja föladni a partit! - nevetett fel érdesen Egan. Egyáltalán nem olyan embereket keresek én, amilyenekkel maga találkozott a kiváltságos élete során! Egy másik bolygóról valók. Gondolkodás nélkül megölnék magát, valószínűleg közvetlenül azután, hogy elszórakoztatta őket egy hétvégén. Higgye el, jobb, ha kimarad ebből. - De nem maradok ki. Benne vagyok. Mégpedig attól a pillanattól fogva, hogy Eric meghalt. Egan nézte, nézte az asszonyt. Egy kicsit fölvonta a szemöldökét. Aztán kiitta a whiskyjét. - Rendben van, azt csinál, amit akar. Előbb azonban szeretnék beszélni az én Ida nagynénikémmel, úgyhogy most elmegyünk a Folyami Hajósba. Azután összehozom magát a nagybátyámmal. Fontos állomás lesz a maga neveltetésében. Hozza magával azt a borítékot. Jago az ablakból nézte, mint hajtanak el. Várta Smith visszahívását. Valóban; csöngött a telefon, és Jago fölvette a kagylót. - Mi a helyzet? - érdeklődött Smith. Jago beszámolt az est történéseiről és a Lord North Street-i lakásban lezajlott társalgásról. - Jól felhúzta Egant a nő - állapította meg Jago. - Ami baljós következményekkel járhat. - Minden lében kanál az a ringyó! - sziszegte Smith. - Tudomásom van róla, öregfiú, hogy a Sátán olykor nőnemű - jegyezte meg Jago. - Maga mindent tréfára vesz, mi?! - mondta ingerülten Smith. - Csakis így lehet elviselni ezt a rohadt életet - jelentette ki derűsen Jago. Mondja, mit csináljak velük? Kinyírjam őket? - Nem, ez nem jó ötlet. Jack Shelley ugyan tiszteletreméltó üzletember manapság, de az előkelő szabónál csináltatott öltönyök alatt még most is a régi gonosztevő szíve dobog, s a londoni alvilág szemében jelenleg is ő a nagyfőnök. Ha kicsinálják az unokaöccsét, hát felforgatja egész Londont. És hasonló a helyzet ezzel a Talbot nőszeméllyel. Jó barátságban van az USA elnökével, a Krisztusát! Ha bármi történik vele, nagyon ráfizethetünk. - Bizonyára a nyakunkra küldenek a Hatodik Flottát - jegyezte meg Jago.

- De vicces. - Szóval: mit csináljak? - Ragadjon rájuk. És tudja mit? Nagyon vigyázzon, hogy ne történjék velük baleset. Ha bármi hézag van, gyorsan tömje be. És ügyeljen rá, hogy ne jussanak olyanok közelébe, akik segíthetnek nekik. - Értem. Szóval ha közel kerülnek ikszhez vagy ipszilonhoz, én rögtön intézkedem, hogy iksz vagy ipszilon ne beszélhessen. - Pontosan így gondolom én is - mondotta Smith. - Most pedig dologra! Hiszen tudja, hová mentek... Sean és Ida a konyhában volt, Sarah pedig várakozott a kis nappaliban. A pohárszéken jó néhány fénykép; a legtöbb Egant ábrázolta. Kisfiú korában - merev tartású, félszeg gyerek, blézer és iskolai egyen-nyakkendő - egy házaspárral, nyilván a szüleivel. Aztán uniformisban - jóképű fiatalember -, SAS-jelvénnyel a baszk sapkán, a pilótaszárnyakkal, a kitüntetések szalagjaival. Egy fénykép a királyi palota kerítése előtt készült, bizonyára valamilyen kitüntetés átvétele után. Egan díszegyenruhában feszít, mellette Ida kalapban és ünneplő kabátjában, Sean másik oldalán pedig egy férfi, aki csakis Jack Shelley lehet. Shelley nem valami hatalmas termetű ember, de tagadhatatlanul erőt sugárzó jelenség. A meglehetősen barátságos arc elemi erejű vitalitást áraszt; de a mosolyában van valami megvetésféle. Olyan ember mosolya ez, gondolta Sarah, aki nem sokra becsüli embertársait. Kinyitotta az ajtót, és máris ott volt a söntésben. A helyiséget már bezárták, csak a kis biztonsági lámpa égett. Sarah belélegezte a sör és a füst áporodott szagát. A konyhából előbb Ida kiáltását hallotta, majd fojtott zokogását. Visszament a nappaliba, és újabb fényképet pillantott meg a kandallópárkányon. Egan - ismét egyenruhában -, egy csinos, fiatal lány, nyilván Sally, társaságában. Alacsony, fekete hajú, jó arcú teremtés. Félprofilból fényképezve. Eganra néz fel, tekintete csupa szerelem. Nyílt a konyhaajtó, Egan és Ida lépett a szobába. Az öregasszony arca duzzadt volt a sírástól. Amikor meglátta, hogy Sarah a kezében tartja a fényképet, odament és elvette tőle. - Ó, drága, drága Sally - sóhajtott fel, és Sarah-ra pillantott. - Nem tudtam én, mi történt, mi volt a baj. Az egyik percben még iskolás lány volt, tizenhét esztendős, előtte az élet. Aztán egyik napról a másikra megváltozott. Más lett! Ital, kábítószer, aztán elvitte a rendőr, strichelés miatt. Micsoda szégyen! Még Jack sem tudta féken tartani. - Ne lovaid bele magad, Ida - szólt rá Egan. - Főzz magadnak egy teát, aztán eredj aludni. Mi pedig továbbállunk. - Jacket különben nem nagyon izgatta volna a dolog, de hát ugye... a látszat folytatta Ida, majd Sarah-hoz fordult: - Mert hát Sally tulajdonképpen nem volt családtag. Ezzel leült, s magához szorította a fényképet. Egan pedig karon fogta Sarah-t: - Gyerünk - mondta, s máris távoztak. Halkan csukták be maguk után az ajtót. Beszálltak a Mini Cooperbe, és Egan gyors iramban vezette a kocsit a folyóparton; majd egy-két perc múlva befordultak egy szűk utcába, amelyet régi, Viktória-korabeli raktárépületek szegélyeztek. Egan fékezett, s rövidesen egy móló végében álltak meg. Kilátás egy régi kikötőmedencére - meg persze a Temzére. - Hóhérdokk - szólt Egan. - Itt lakik Jack. A lakása annak a raktárépületnek a legfölső emeletén van. - Biztos, hogy idehaza van? - Ha nincs, akkor megpróbáljuk elérni a klubjában, Jack-tanyán. Nagyon is alvilági hely. Újabb állomás a maga neveltetésében, Sarah, Itt az a boríték? - Igen. Átnyújtotta. - Jól van. Időt takarítunk meg, ha megmutatom Jacknek. Maga most itt marad. Előbb négyszemközt kell beszélnem vele. Egan kiszállt, elment. Sarah bezárta az ajtót. Kissé idegesen feszengett az ülésen, kínosan érintette a nagy csend. Egyszerre csak gyászos hangon megszólalt a Temzén egy lefelé úszó hajó kürtje. A Mini Cooper mögött Jago helyezkedett el egy sötét kapualjban; éberen figyelt,

s különös módon valamiféle oltalmazónak érezte magát. Egan az öreg teherliften ment fölfelé, emeletről emeletre. Rács nem volt, a liftből egyenesen ki lehetett lépni a pihenőre. Amikor fölért a legfölső emeletre, egy negyvenöt éves forma, legalább száznyolcvanöt centi magas férfit pillantott meg. Az illető kissé bő szabású öltönyt viselt, két karját összefonta a mellén. Csontos arc, hatalmas tenyerek. Határozott, mindenre elszánt ember vonásai. Most azonban kissé hitetlenkedve tekintett Eganra. - Te vagy az, Sean? Jólesik látni téged. A lift zökkent egyet és megállt. - Hello, Tully! Hogy vagy, öreg? - Remekül, Sean, remekül. - Izmos karjait mackós öleléssel fonta össze Egan körül. - Rég nem mutatkoztál. Jack folyton emleget. Fáj neki, hogy csak Idát vitted magaddal, amikor átvetted a kitüntetésedet a királyi palotában. - Az előző alkalommal viszont Jack volt velem. Mondd csak, ki van itt rajtad kívül? - Gordon. Emlékszel Gordon Varleyra? Most ő vezeti Jack kocsiját. Jack gépkocsivezetői tanfolyamot végeztetett vele, Rolls-Royce-éknál. - Nem változott itt semmi, úgy látszik. Mindenből csak a legjobbat, mi?! Jack hol van? - A folyosó másik végén. Csudára fog örülni neked. Tully kinyitotta az egyik ajtót, s mutatta az utat Egannak a folyosón. A konyhaajtóban megjelent egy fekete hajú, mulatt férfi: Tully kicsinyített kiadásban. És ingujjban. Éppen tányért törülgetett. - Isten az atyám! Akármi legyek, ha ez nem Sean! - csodálkozott el. - Hello, Gordon. Éppoly randa vagy, mint régen - mondta Egan, és ment tovább a folyosón. Amikor Tully kinyitotta a folyosó végén az ajtót, óriási helyiségbe léptek. Eredetileg a raktár legfölső emelete volt. A fehérre festett mennyezetet vas oszlopsor támasztotta meg. A padlódeszkákat előbb lecsiszolták, aztán befestették és fényesre viaszolták. Drága kínai szőnyegek mindenfelé, jobboldalt pedig - fehér fénnyel elárasztott falmélyedésben - egy ember nagyságú Buddhaszobor. Az uralkodó motívum: a kínai. A szobrok, a dísztárgyak, a selyemfüggönyök, az elefántcsont-berakásos lakkozott fekete spanyolfalak - a szoba túlsó végében pedig, ahol az ülőalkalmatosságok voltak, több alacsony heverő vett körül egy hatalmas, feketére lakkozott asztalt. Halk Mozart-muzsika hallatszott valahonnan, az egyik kürtverseny; Jack Shelley arany berakással díszített fekete asztalnál ült, ingujjban. Csontkeretes olvasószemüveget viselt; éppen egy papírköteget tanulmányozott, a mellette lévő számítógép képernyője pedig hangtalanul váltogatta a számjegyeket. - Nézd, ki van itt! - szólt Tully. Shelley föltekintett. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán levette a szemüvegét. - Szép tőled, hogy végre idetoltad a képedet - mondta Egannak; majd Tullyhoz fordult: - Te várj odakint a konyhában, Frank. Tully távozott, tompán visszhangoztak a léptei. Egan kivett egy cigarettát az asztalon álló dobozból. - Tudod, hogy van ez, Jack... Nyúlt az öngyújtó után, de Shelley megragadta a csuklóját. - Nem, nem, öregfiú, az én kéglimben nem! - tiltakozott. - Golyót kaptál a tüdődbe! Hát mindenáron öngyilkos akarsz lenni? - Még mindig szervezni akarod az életemet. Jack? - Egan kirántotta a kezét Jack szorításából, és rágyújtott. - Rosszabb vagy, mint az egykori őrmesterem! - Jock White-ra gondolsz? Tudod-e, hogy még mindig megvan az a vén strigó! Farmja van Gravesenden túl, valami rohadt mocsaras vidéken. - Tudom. - Mert öt bezzeg meglátogattad, Sean, de engem, a legközelebbi rokonodat nem! Még csak nem is telefonáltál, amióta kijöttél a kórházból. Nem jól van ez így, Sean. Végre is a nagybátyád vagyok. Rajtam kívül nincs rokonod. - Idáról megfeledkezel. - Igaz - nevetett Shelley -, de hát róla igazán könnyű megfeledkezni. - Te csak nem változol, Jack - csóválta a fejét Egan. - Világméretű gazfickó

vagy. - Egan elővette zubbonyából a borítékot. - Nesze, olvasd el ezt itt, aztán beszélünk róla. Odalökte a borítékot az asztalra, aztán a Temzére néző ablakokhoz ment. A pompás panoráma most is szíven ütötte. Shelley beüvegeztette a régi rakodóhoz vezető ajtókat. Egan kinyitotta az egyiket, s odaállt a korláthoz. Kis idő múltán Shelley csatlakozott hozzá. Komor volt az arca. - Alaposan fölhasogatták azt a fiút, nem vitás - tartotta Egan orra elé a jelentést. - De mondd csak, mi közöd ehhez az egészhez? - A fiú nevelőanyja Sarah Talbot. Amerikai nő. Most érkezett New Yorkból. Segítek neki. - Te segítesz neki? - hitetlenkedett Shelley. - Miért? Mire való a férje? - A férje elesett a falklandi harcokban. - Úristen! - Shelley zavartan toporgott. - Falkland! Mi a fenét keresett ott egy jenki? - A férj a brit hadsereg ezredese volt, nem pedig jenki. - Ja ügy! Így már egészen más. De neked mi közöd az egészhez? Ez a Yard dolga, nem a tiéd! - lobogtatta az iratokat Shelley. - Ne avatkozz mások zűrzavaros ügyeibe, hányszor mondtam már neked! - Annak a srácnak a vérében burundanga-nyomokat találtak. - Az meg micsoda? Sose hallottam róla. - Márpedig létezik. Élőhalottat csinál az emberből. Vagyis könnyű megölni, akivel beszedették, és senki sem gyanakszik gyilkosságra. Eric Talbot csak egy eset a sok közül. Mert volt rá több példa Párizsban, és négy Ulsterben, a legutóbbi egy év alatt. IRA-tagok voltak. - Párizs? Ulster? Meg az a rohadt IRA? - Shelley egyre jobban dühbe gurult. Meg ez a kábítószer! Mi ez? Koffeinmentes kávé? Megismétlem: mi közöd neked az egészhez? - Londonban is volt egy ilyen eset -mondta Egan. - Fiatal lány volt az áldozat. A Temzébe fulladt, Wappingnál, Sally Baines Egannak hívták. Shelley megdöbbent. Összeszorította a száját, és meredten nézett Eganre. Aztán megfordult, az íróasztalához lépett, és odacsapta a papírokat. Egy ideig az asztalnak dőlt, majd nagy gondosan visszatette az iratokat a borítékba, s átnyújtotta az egészet Egannak. A székhez lépett, s leült az íróasztalhoz. Mintha már megnyugodott volna. - Biztos vagy ebben? És hogyan szereztél tudomást róla? - A volt főnököm, Villiers ezredes halászta ki számomra a komputerből. Az adatokat már régen tárolta a számítógép. Csak hát senkinek sem volt fogalma az összefüggésekről. Csak egy apró betűs tétel, ha tudod, hogy értem... - Apróbetűs tétel?! - Szörnyű volt látni Shelley arckifejezését. - Ezért fizetni fog minden egyes rohadt strici, akinek része volt benne! És tudod, mit mondok neked, édes fiam?! Lassú halállal fognak kimúlni! Velem nem lehet kukoricázni, különösen nem a közvetlen környezetemben! Jó, Sally nem tartozott kifejezetten a családomhoz. De hozzád nagyon közel állt. És nekem már csak te maradtál. Fölállt, az italszekrényhez lépett, és konyakot töltött magának egy kristályüvegből. Felhörpintette, aztán Egan elé tartotta az üveget. - Köszönöm, nem kérek - mondta Egan. - Én viszont igen - töltött magának újra Shelley. - És most mit fogsz csinálni? - érdeklődött Egan. - Értesítem minden londoni hívemet. Ráállítom az ügyre a régi céget. Rengeteg ember van, akinek szívességet tettem, köztük néhány nagyon magas rangú úr a Scotland Yardnál. Meg fogom találni a gazembereket, akik ezt tették Sallyvel, és levágatom a mocskos kezüket. De ez csak a kezdet. Bankelnökökkel vacsorázgatok a legelőkelőbb éttermekben, de attól én még mindig Jack Shelley vagyok. A nagyfőnök! Ezt ne felejtsd el! - Elfelejtettem bármikor is? - Ne gondold, hogy ettől elgyengülök, fiacskám. Különben is jobban hasonlítasz te hozzam, mint gondolnád. Most pedig mesélj nekem arról a Talbot csajról. - Nem csaj. Igazi úrinő. - Nocsak - vigyorgott Shelley. - Ez már döfi! Szóval első osztályú, mi?! - Nagyon is az, Jack. Ráadásul dúsgazdag. Az édesapja hatalmas vagyont hagyott

rá. És a nő igen-igen okos. Tőzsdés a Wall Streeten, és nem is akármilyen személyiség. Még a Fehér Házban is vannak barátai. - Igazán? - csodálkozott Shelley, és felöltötte a szék támláján lógó zakóját. Megigazította a nyakkendőjét. - Már alig várom, hogy találkozzam vele. Mikor lehetséges? - Odalent ül a kocsimban. - Odalent? - döbbent meg Shelley. - Abban a te ócska skatulyádban? Úristen, hát ezért iskoláztattalak? Ezért taníttattalak úriemberségre? Igazán, Sean, ezek után én bedobom a törülközőt! Gyors léptekkel kiment a szobából, s a konyhába érve odaszólt a testőreinek: - Hé, ti ketten! Mozogjatok! Tully és Varley futva érkeztek, Varley útközben húzta fel a zakóját. Mind beszálltak a liftbe, s elindultak lefelé. - Úgyis el akartam menni a klubba, enni egy harapást - mondta Shelley. - Jöhetsz te is, de a hölgy velem jön a Rolls-Royce-ban. Te majd szépen követsz bennünket. - Meglátjuk, mit fog szólni hozzá a hölgy - válaszolta Egan. - Én tudom, mit fog szólni hozzá, ha van egy csöpp esze - vágta rá Shelley. A földszinten kiszálltak a liftből, Varley pedig átsietett az úttesten, és beült a fehér Rolls-Royce-ba. A többiek továbbmentek a dokk irányába, s közeledtek a Mini Cooperhez. Sarah észrevette őket, kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. - Mrs. Talbot! - üdvözölte Shelley az asszonyt, s két kezébe fogta Sarah kezét. - Higgye el, kérem, hogy nagyon-nagyon örülök a találkozásnak. És bocsánatot kell kérnem az unokaöcsém nevében, amiért így magára hagyta. Azt hittem, sikerült jó modorra tanítanom, de hát tudja, ezek a mai gyerekek...! Legyintett. - Nincs semmi baj, Mr. Shelley - nyugtatta meg Sarah. Shelleyben percről percre mélyebb benyomást keltett az asszony. - Akárhogy is, Sean mindenről tájékoztatott, és ne aggódjon, kérem. Személyesen fogok utánanézni ennek az ügynek. Csak egypár napot engedélyezzen nekem. - Ez csodálatos, Mr. Shelley! - Erről ennyit pillanatnyilag. Most pedig nézzük, miből élünk. Van itt a közelben egy kis törzsklubom. Éppen oda készültem, vacsorázni valamit. - Ebben a pillanatban előállt a Rolls-Royce. - Gondoltam, szívesen ül át valami rendesebb kocsiba. Az unokaöcsém utánunk jöhet a tragacsában. - Igazán nincs szükség ilyesmire - szabadkozott Mrs. Talbot. - De én ragaszkodom hozzá - erősködött Shelley. A Rolls-Royce-hoz kísérte Sarah-t, s kitárta a kocsi hátsó ajtaját. - Jack nagyon büszke volt rád - mondta Tully Seannak. - Hogy hős lettél, meg hogy kitüntettek, hisz' tudod. - Gondolom, tényleg örült neki - mondta Egan. - Gyere már ide. Frank, mozogj! - kiáltott Shelley. Tully odasietett, beült vezetni. - A klubnál találkozunk - szólt oda Shelley Egannak, s felcsavarta a Rolls-Royce ablakát. Egan állt egy darabig, nézte, mint halad a Rolls-Royce az úton s fordul be a sarkon. Halálos csend volt. Odament a Mini Cooperhez, már nyitotta is a kocsiajtót, de megtorpant. Valami hatodik érzéke azt súgta, hogy valaki ott leskelődik a sötétben. Eh, ostobaság, gondolta aztán, túl sok időt töltöttem Belfastban, az a baj... Beszállt az autóba, és elhajtott. Egy másodperc múlva Jago lépett ki az egyik kapualjból, és továbbsietett az úton. A Jack-tanyát szintén egy folyóparti raktárépületből alakították át. Nem volt messze Shelley lakásától. A parkolót az egykori kirakótér helyén rendezték be. Mire Egan megérkezett, a Rolls-Royce már ott állt, s a Mini Coopert mellé kanyarította. Aztán a főbejárathoz ment. Régimódi vörös neonbetűk hirdették a klub nevét. Hosszú sor állt a bejáratnál bebocsátásra várva, elöl négy fiatalember, divatos öltönyben. Egyikük Rolex arany karórát viselt, bal fülében gyémánt fülbevalót. Dühös volt az ajtónállóra, egy Sammy Jones nevű, százharminc kilós, barátságos óriásra, aki szabad idejében a televízióban tartott birkózó-bemutatókat.

- Meddig kell még várni? - kérdezte bosszúsan a fiatalember. - Hát még egy darabig - felelte Sammy. Ebben a pillanatban Egan haladt el a sor mellett, és Sammy rámosolygott: - Jó estét, Mr. Egan! Örülök, hogy látom. Menjen csak be. - Hát ez meg miért különb, mint mi? - vonta felelősségre az ajtónállót a rolexes. A kérdésre Egan felelt: - Én arcvizet használok borotválkozás után, nem pedig parfümöt. Próbálja meg maga is, szépfiú. A rolexes rávicsorított, de Egan akadálytalanul lépett be az ajtón. Egan leírása alapján Sarah sokkal rosszabbra volt elkészülve. Kellemesen csalódott a helyiség színvonalában. A harmincas évek stílusa: tükrös mennyezet; kristályüveg lámpákkal megvilágított, csinos bárpult; magas borszékek. A pincéreken hajópincérekére emlékeztető rövid, fehér zakó. Sarah és Shelley az egyik sarokfülkében foglalt helyet; Tully a mellén összefont karokkal álldogált a hátsó falnál. A helyiségbe vonuló Shelleyt fejedelmi fogadtatásban részesítette a közönség, folyton meg kellett állnia egy-egy kézszorításra. Ami Sarah-t legjobban meglepte: itt minden pénzbőségről árulkodott. Jól öltözött vendégek sokasága; bár nem egy nő már jócskán kapatos volt. Odasietett a főpincér. - Henry - szólította meg Shelley -, ez itt Mrs. Talbot. nagyon-nagyon jó barátunk. Egy üveg Kruggal kezdjük. Évjáratjelzés nélkül. - Ezzel Sarah-hoz fordult: - A legjobb pezsgő a világon. Valamit manipulálnak a szőlővel, úgy állítják elő. Óhajt enni valamit? - Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes. - Ugyan mar! Táplálkozni kell! Hozzon egy rakás füstölt lazacos szendvicset, Henry, és valami pástétomot. - Igenis, Mr. Shelley. - Franknak pedig egy nagy whiskyt. A borfiú máris rohanvást jött a jeges-vödörbe helyezett Krug pezsgővel. - Tetszik? - érdeklődött Shelley. - Mármint a helyiség. - Elbűvölő. - Ugyanazzal a pasassal csináltattam, aki a lakásomat berendezte. Egyszer meg kell néznie. Egy kicsit túl cifra, de tudja, milyen egy belsőépítész, ha ráadásul buzi. Ilyen ügyekben verhetetlenek a homokosok. Azt mondtam neki, legyen olyan ez a helyiség, mint a Fred Astaire - Ginger Rogers-filmekben; nos, láthatja az eredményt. Akár a Ritz Szálloda bárja a háború előtt. Lemásolta. Legalábbis nekem ezt mondta. - Talán csak azért mondta, hogy megörvendeztessen - vetette közbe Tully. - Te csak vedeld a whiskydet, és tartsd a szád - vigyorgott rá Jack. - Tully utálja a homokosokat, és mindig a lehető legrosszabbakat gondolja és mondja róluk. Figyeli a zenekart, Mrs. Talbot? Nem szeretem a diszkó jellegű helyeket, ahol a saját hangját se hallja az ember, és gondolkozni se tud a ricsajtól. Sarah odapillantott a kis emelvényre, ahol a trió a helyiséghez illő muzsikát játszott. Ekkor lépett be Egan az ajtón. Farmerje, zubbonya idegenül hatott ebben a környezetben, s a vendégek kíváncsian méregették, amint utat tört magának a tömegben. - Nézz végig magadon, az isten szerelmére! - korholta Shelley az unokaöccsét. Azt hinné az ember, hogy éppen árulni készülsz a Covent Garden piacon. Egan a pezsgősüvegért nyúlt, töltött magának, és az asztalhoz telepedett. - Az a fő, hogy jól érzem magam, a többi nem számít - mondta. - Ő örökölte az üzletemnek azokat a részvényeit, amelyeket az anyjára ruháztam át, Mrs. Talbot. Hárommillió font! Hinné az ember? És Sean egyetlen pennyt se vesz ki belőle. Mire meghalok, legalább húszmilliója lesz. De hát pillanatnyilag - vonta meg a vállát - nem óhajtok távozni ebből az árnyékvilágból. Henry személyesen hozta a szendvicseket. Egan is vett az ételből. - Látom, a szokásos válogatott publikum van itt ma este - mondta azután. - Ott van Charlie Ford, Manchesterből. Szórja a pénzt. Igaz, hogy ő meg a legényei kapcsolták le Pimlicóban azt a pénzszállító furgont a múlt héten?

- Azt beszélik. Ósdi dolog - legyintett Shelley. - Az ilyen Charlie-félék nem hajlandók tanulni. A harisnyaálarcok, a lefűrészelt csövű puskák, meg az ilyen furgonok előbb-utóbb tizenöt évre Parkhurstbe juttatják az elkövetőket. - Jack gyengéden oldalba bökte Sarah-t: - Tudja-e - szólt némi büszkeséggel -, hogy London leghírhedtebb gonosztevői közül jó néhányan vannak itt ma este? Szeretnek idejárni. A pultnál egyszerre csak valami tumultus támadt. Egan megpillantotta a bejáratnál látott arany rolexes férfit és a három barátját. Hangoskodva követelték a kiszolgálást. - Hát ez meg ki? - érdeklődött Shelley. - Egy Tiller nevű srác. Bert Tiller - világosította fel Tully. - Selyemfiú. Eddig csak a Sohóban nyüzsgött, de terjeszkedik. Vele van néhány fiúja. Azt a vöröshajút Brentnek hívják. A többit nem ismerem. Sarah érdeklődve fordult Eganhoz. - Selyemfiúk - magyarázta amaz. - Nők kitartottjai. - Ha van valami, amit nagyon utálok - jegyezte meg Shelley -, az a nőkön élősködő söpredék. Kábítószer, prostitúció: ilyesmivel soha egy fillért sem kerestem. - Pedig hát Jack jó pár embert elintézett odafent a North Circular Roadon annak idején - fordult Sarah-hoz Egan. - Az egészen más. Az komoly biznisz volt. Ha az ember csak pipát hord a zsebében, senki se hiszi el, hogy a pipa pisztoly. - Shelley összefonta a karjait a mellén, és a zajongó csoportra meredt: - Nézzék azt az arany órás fickót a menő öltönyében. Valószínűleg tizenöt éves lányokat bocsát áruba, öregurak kielégítésére, úgy keresi a dohányt. Igazán kedvem lenne kezelésbe venni. Tiller történetesen arra fordult, és észrevette Shelley szúrós tekintetét. Egy pillanatra abbahagyta a röhögést, és mondott valamit a barátainak. Erre mind odapillantottak, és kitört belőlük a nevetés. Tully már kihúzta magát, startra készen, de Shelley leintette: - Hagyd, Frank. Ne most. - Megbocsátanak egy pillanatra? - szólt Sarah. Fölállt, keresztülfurakodott a táncolok tömegén, s a pult melletti lépcsőn fölment a mosdóba. Tiller és barátai beszüntették a társalgást, és szemmel követték az asszonyt. Amikor Sarah eltűnt a mosdó ajtajában, ismét röhögésben törtek ki. - Hát ez semmi jót nem ígér - jegyezte meg Egan. Poharát újra töltötte, és egy slukkra felhörpintette a pezsgőt. - Helyezd magad készenlétbe, Frank - szólt Shelley halkan Tullynak. - Úgy látom, egy kis büntetőexpedícióra kell vállalkoznod. Fölbukkant Sarah, s ment a lépcső felé. Tiller karon ragadta, odahajolt hozzá, és súgott valamit a fülébe. Az asszony megpróbálta pofon vágni, de Tiller lefogta a karját, és az arcába nevetett. Ott termett Egan, jócskán megelőzve Frankét. Öklével Tiller jobb térde mögé csapott úgy, hogy Tiller lába megbicsaklott, és egyensúlyát vesztve hátrazuhant a táncparkettre. A közönség gyorsan iszkolt az útból, s Tiller megpróbált felállni. Ám akkor megjelent a színen Shelley, s erőteljesen dobbantott úgy, hogy cipősarka Tiller kezefejét taposta. - Maradj nyugton, vagy összetöröm azokat a rothadt ujjaidat - mordult rá. Sarah levonult a lépcsőn, Egan mögötte. Tully várakozó álláspontra helyezkedett, lóbálta hatalmas karjait, s kihívón tekintett Tiller barátaira, hátha mozdulni találnak ott a bárpultnál. Aztán Sammy Jones tűnt fel, mögötte meg Varley, egy baseballütőt lengetve. Shelley levette a talpát Tiller kezéről, Tully pedig felhúzta Tillert a padlóról, és hátracsavarta a karját. - Most pedig szépen hazamégy, ahogy jó kisfiúhoz illik - veregette meg Tiller arcát Shelley. - És nehogy visszajöjj - újabb arc-paskolás -, mert ha mégis, hát úgy kikészítelek, hogy fél évig bottal jársz. - S odaszólt a testőreinek: Söpörjétek ki ezt a szemetet innét. A tömeg utat engedett a négy ifjoncot kifelé terelő Tullynak, Jonesnak és

Varleynek, aztán fölhangzott a zene, és újra megindult a tánc. - Jöjjön, Mrs. Talbot, foglaljon helyet - kérte Shelley. - Hogy ilyesmi történik az én klubomban, méghozzá egy jó barát rovására!! Szégyen, gyalázat! Mindnyájan leültek, és Sarah keze úgy remegett, hogy majdnem kiöntötte a pezsgőt. Nagy vigyázva tette le poharát az asztalra. - Azt hiszem, hogy határozottan erős napom volt. Haza szeretnék menni mondotta. - Persze - bólogatott Egan. - Hazaviszem a kocsimon - vetette közbe Shelley. - Ne mondjon ellent, kérem. - S odaszólt a visszatérő Tullynak: - Te most elmégy Varleyval, és készenlétbe helyezitek a Rolls-Royce-t. Egy perc, és jövünk mi is. Sarah fáradt volt a vitatkozáshoz. Követte Shelley-t. Egan szorosan mögöttük haladt. Ismét eleredt az eső. - Várjanak itt, kérem - szólalt meg Sammy Jones. - Megyek és megmondom a fiúknak, álljanak ide a kocsival, Mr. Shelley. - Nem szükséges - intette le Shelley. - Inkább adj egy esernyőt. Shelley kinyitotta az ernyőt, és karon fogta Sarah-t. - Van egy cigarettája, Sammy? - kérdezte Egan. - Természetesen, Mr. Egan. -A hatalmas termetű néger cigarettát és tüzet adott. - Tessék, itt a pakli, tartsa meg. - Nem volna szabad, de azért megtartom. Egan lement a lépcsőn. Becsukódott mögötte az ajtó. Sarah és Shelley félúton voltak a parkolótól, amikor egyszerre csak Tiller és az egyik haverja lépett elő egy kapualjból, elállva az utat. Ugyanabban a pillanatban Brent és a banda negyedik tagja Sarah és Shelley mögött bukkant föl, az alagsori lépcsőről jövet. - Csoportos orvtámadás, mi?! - szólt Shelley csöndesen. - Ez a te stílusod. Aztán elkiáltotta magát; - Hol vagy, Frank? Shelley ezzel villámgyorsan becsukta az esernyőt, és akár valami karddal, odadöfött vele Tiller társának a nyakára, közvetlenül az állkapcsa alá. A szerencsétlen ifjonc a járdára bukott, s egyre csak a gallérjához kapkodott. Befutott Egan is. Zajtalanul érkezett, lábával Brent térde mögé taposott, megragadta a fiatalember csuklóját, hátracsavarta a karját, s úgy meglendítette, hogy a fiú fejjel előre röpült át a kerítés kapuján az alagsori lépcsőre. A negyedik ifjú rémülten iszkolt, kikerülve az utána igyekvőket, hogy mentse a bőrét. Tiller arcán azonban nem mutatkozott félelem. Borotvát húzott elő, és kinyitotta. - No csak, te nagyember! - szólt. - Jack Shelley, a nagyfőnök! Lássuk, mit tudsz! Shelley elhessegette Tullyt és Varleyt: - Hagyjátok csak - mondta. Ebben a szempillantásban Tiller feléje sújtott. A penge fölhasította Shelley zakója ujját. Jack egy lépést tett hátrafelé, és megvizsgálta a kárt. - Te rohadt disznó - sziszegte. - Egy ezresért csináltattam London legjobb szabójánál. Erre te tönkreteszed! Meglendítette a lábát. A rúgás térdkalácson találta Tillert. Miközben a fiatalember előrebukott, Shelley az arcába térdelt, majd megragadta a csuklóját, és úgy csavarta fölfelé a karját, hogy Tiller kénytelen volt elejteni a borotvát. Shelley átemelte a kerítésen, és az egyik vasdárdához nyomta a tenyerét. - No most hogy érzed magad, te strici?! -érdeklődött. - Ne! - sikoltott fel Sarah. - Nagyon kérem, Mr. Shelley, ne folytassa! Shelley odapillantott az asszonyra, aki üveges szemekkel meredt rá. - Nagyon kérem! - ismételte Sarah. Shelley bólintott, s Tullyhoz és Varleyhoz lökte Tillert. - Rendben van, vigyétek a szemem elől. Rúgjátok seggbe, aztán küldjétek a francba. - Ezzel Eganhoz fordult: - Vidd haza a hölgyet. Igazán nagyon sajnálom, Mrs. Talbot. A végén olyan lett az egész, akár egy nagyon pocsék este Belfastban. Sarah távozott Egannal együtt; Sean átölelte az asszony vállát. Elhaladtak Tully és Varley mellett, akik a békaügetésbe kényszerített Tillert kergették a járdán.

Sarah és Egan beszálltak a Mini Cooperbe, és hamar elhajtottak. Tully és Varley a parkolóba vonszolták Tillert. Egy perc múlva megjelent Shelley. - Szóval megvan ez a tróger! - állapította meg. - Gondoltam, Jack, hogy szólni akarsz hozzá néhány szót. - Bizony ám! Fektessétek a hátára. Tully és Varley a kövezetre dobták Tillert, és lefogták jó szorosan. - Az isten szerelmére, Mr. Shelley! - könyörgött Tiller. - Az isten szerelmére? Itt én vagyok az isten, kisfiam, és te rakoncátlankodtál. Ezért megleckéztetlek. Teljes erővel rátaposott Tiller jobb sípcsontjára. Hallani lehetett a reccsenést. - Megmondtam, hogy fél évig bottal fogsz járni, hogyha... és itt van, ni! Én mindig megtartom az ígéretemet. És még valamit. - Lehúzta Tiller csuklójáról az arany karórát. - Nesze, Frank. Mindig is vágyódtál egy Rolex órára. Viseld egészséggel. Ezzel Shelley a Rolls-Royce-hoz sétált, és beszállt. A Rolexet markoló Tully sietve követte, nyomában Varleyval. Elhajtottak, otthagyva a kövezeten vonagló szerencsétlen Tillert. Léptek hallatszottak a sötétben. Megjelent Jago és lepillantott Tillerre. - Jól van, öregfiú? - kérdezte. Tiller nyöszörgött, és nagy nehezen kinyögte: - Segítsen rajtam. - Rögtön gondoltam, hogy jól van - jelentette ki derűsen Jago, majd beszállt a Spyderbe, és elhajtott. Amikor a Lord North Streetre értek, Egan kivette a kulcsot Sarah kezéből, és kinyitotta az ajtót. Az asszony szemlátomást kimerült volt, és egy kicsit szomorú. - Nehéz este volt - jegyezte meg Egan. - Lidérces álom! - Én figyelmeztettem, hogy mibe mászik bele! Sarah belépett a hallba, s egy darabig ott álltak mind a ketten. - Levonta legalább a tanulságot? - folytatta Egan. - Nem, nem, Sean, nem hagyom abba. Sőt most kezdem csak igazán. - Makacs egy őrült maga - csóválta a fejét Egan. - Nem hajlandó tanulni. - Aztán támadt egy ötlete: - Ma este látta az erőszakot működésben. Remek! De mi van akkor, ha magának kellene így fellépnie? - Ezt hogy érti? - Le tudna lőni valakit szükség esetén? - Fogalmam sincs. - Mintha minden erő elhagyta volna Sarah-t, gondolkozni is alig tudott. - Igazán fogalmam sincs. - No jó. Holnap szombat. Elviszem látogatóba, délnek a Temze mentén. Egy régi barátomhoz. Jock White a neve, az őrmesterem volt valamikor. Most farmja van Gravesenden túl. Önvédelmi tanfolyamokat tart. Majd meglátjuk, milyen anyagból gyúrták magát, Sarah. - Egan vállat vont, - Legalább könnyebben múlik az idő, amíg a nagybátyámnak sikerül előrukkolni valamivel. - Hallgatok magára, Sean. - Akkor most menjen aludni - mosolygott rá Egan, - Holnap idejövök, de nem túl korán, Becsukta maga mögött a lakás ajtaját, és lement a kocsijához. Néhány perc múlva Jago meghallgatta a magnószalagot, majd érintkezésbe lépett Smith-szel. Megbeszélték az est történéseit. - Azt hitte volna az ember, hogy lelkileg kikészül a nő - jegyezte meg Smith. Hogy felül az első gépre, és uzsgyi haza! - Nem az a fajta - mondta Jago. - Bátor és elszánt egy hölgy. Ami azt a gravesendi farmot illeti... Óhajtja, hogy odamenjek? - Természetesen. - Akkor legfőbb ideje, hogy járművet cseréljek. Szükséges óvintézkedés. Szerezzen meg egy terepjárót vagy valami hasonlót holnap reggelre. Az átszerelést pár perc alatt elvégzem.

- Rendben van, meglesz - mondta Smith, és letette a kagylót. Jago kissé félrehúzta a függönyt, és átkukucskált Sarah lakására. A hálószobában egy ideig égett a lámpa, de kisvártatva eloltották. - Aludj jól, aranyom - suttogta Jago. - Igazán megérdemled. Egan behajtott az udvarba a Folyami Hajós oldalán. Eloltotta a Mini Cooper lámpáit. Kiszálláskor egy négyüléses autót pillantott meg a háttérben. Hirtelen kigyúltak a reflektorai, s kiszállt belőle Tony Villiers. - Hogy van, Sean? - köszönt rá. - Elég jól. Minek köszönhetem a szerencsét? - Szóval megtalálta magát a nő. - Bizony. - Bánjon vele rendesen, Sean, csak ennyit kérek magától. Nem akarom, hogy bármibe belekeveredjék. Érti? - Elmondta nekem, mi történt Sallyvel -közölte Egan. - Amit a számítógépben tároltak... - Az különleges információ volt. Nem lesz több ilyen. És jól jegyezze meg, őrmester, hogy az elbocsátásától számított hat hónapig magára még a katonai törvények érvényesek. És mint tartalékos, az elsők között jön számításba. Akkor szippanthatom vissza a szolgálatba, amikor akarom. - Mondja, Villiers ezredes, miért nem megy már a fenébe? - kérdezte Egan. Ezzel kinyitotta a helyiség ajtaját, és eltűnt odabent. Villiers megtorpant, és kelletlenül elmosolyodott: - Hiába, az én nevelésem! - motyogta maga elé.

HETEDIK FEJEZET

Másnap délelőtt esett az eső, és esett még akkor is, amikor néhány perccel tizenkettő előtt elindultak a Lord North Streetről. Sarah magához tért, frissnek érezte magát, és meglepően derűs hangulatban volt. Csak hát mintha sose sikerülne kikecmeregniük a nagyvárosból, s ez megdöbbentette. - London, úgy látszik, szűnni nem akaró város - jegyezte meg. - Valójában csak annak látszik - mosolyodott el Egan. - Nemsokára kinn vagyunk belőle. Mindjárt Dartfordba érünk. Áthaladtak Dartfordon, és mire Sarah észbekapott, már Gravesendben voltak. Gravesenden túl már más jellegű volt a táj. Elhagyatott, sivár vidék, a zöld mezőket mocsarak törték meg, vizük a Temzét táplálta. - Nem nagyon tetszik ez itt - közölte Sarah. - Furcsa ilyesmit látni Londontól nem messze. - Igen. Az az ember benyomása, hogy itt nagyon régen nem változott semmi. Tengernyúlványok és iszapos lapályok között haladtak, a messze távolban nagy hajók úsztak a tenger felé. Itt-ott embermagasságúra nőtt a nád. A keskeny út fokozatosan töltésbe ment át, aztán egy Marston nevű kis faluba értek, ahol lakókocsi tábort pillantottak meg. - Vajon ki a fenének van kedve itt tölteni a vakációját? - tűnődött Sarah. - Madárkedvelőknek. Természetbarátoknak - felelte Egan. - Kedvükre való hely. Nem mindenki szereti a cannes-i strandot. A fél kilométerre mögöttük haladó Jago elmosolyodott: - Én bizony szeretem - dünnyögte. - Bár ott lehetnék... Zöld terepjáróban ült, a jármű hátsó felében halászkosár, horgászfelszerelés, vászontáska. Gyűrött tweedkalapot viselt Jago, zöld anorákot, vízhatlan lábszárvédőt és bakancsot. Mellette az ülésen Zeiss-látcső. "Mindenszentek Tanya" - ez állt az út jobb oldalán látható fatáblán, rögtön Marston után; a fákon át odalátszott a farm zegzugos épülete, a hozzá csatlakozó istállókkal és pajtákkal. Udvar vette körül, falba vágott boltíven át volt megközelíthető. Egan és Sarah behajtott, aztán Egan fékezett, és megálltak. - Jock! - kiáltotta el magát Egan, és dudált egyet. Semmi válasz. - Csuda egy hely - jegyezte meg Sarah. - Nagyon réginek látszik. - Egy része tizenhatodik századi. Valaha Jock feleségéé volt, családi örökség. Az asszony jó ideje meghalt. Jock a falklandi csata után nyugdíjba vonult, és itt telepedett le. Egan kopogtatott az ajtón, de erre sem kapott választ. - Keressük meg Jockot - javasolta. Fölfelé baktattak egy ösvényen a fák között, áthaladtak egy kis völgyön, amelyen patak csörgedezett keresztül. Mindenütt csend - és tagadhatatlanul festői környezet. - Szép itt - jegyezte meg Sarah. - Igen. De a vízből ne igyék - intett a fejével a patak felé Egan. - Miért? - Hát csak próbálja meg. Sós mocsárvíz. Továbbmentek, most már nádasban kanyargott az ösvény. - Ezek szerint régóta ismeri Jock White-ot - érdeklődött Sarah. - Amióta beléptem a SAS-ba. Együtt szolgáltunk Ománban, Cipruson, Írországban, aztán a Falkland-szigeteken. - Mennyi idős a barátja? - Állítólag hatvan, de azt hiszem, ősidők óta él. Képzelje el, már a koreai háborúban is részt vett. Aztán ott volt Borneó szigetén és Adenben. Ja, és átirányították Vietnamba, az ausztráliai SAS-szal. - Egan oldalpillantást vetett Sarah-ra; - Tudta, hogy Villiers is volt Vietnamban? - Nem tudtam - válaszolta döbbenten Sarah. - Pedig volt. Kevés olyan hely van a világon, ahová a SAS ne jutna el. De visszatérve Jockra: önvédelmi tanfolyamokat vezet a tanulni vágyók számára. - Abból, amit elmondott róla, különlegesen érdekes embernek látszik.

- Az bizony. Több mint legenda az ezredben. Szentkép. Érdes hang szólalt meg a közelből, egy árnyalatnyi skót akcentussal: - Ne higgyen neki, széplány, Sean mindig hajlamos volt a túlzásra. A hang irányába fordultak. A nádasból előbukkant Jock White; óriás termetű, őszbe borult borzas hajú, fehér szakállas férfi. Terepszínű deszantos zubbony, kordbársony nadrág, gumicsizma. Hóna alatt puska. Mozgás hallatszott a nádasból, s előtűnt egy sárga labradori kutya. A jelek szerint nemrég kölykezett. Vinnyogott, vonaglott, jókedvűen simult Eganhoz. Egan lehajolva simogatta. - Hogy vagy, kislány? - becézgette. Majd így szólt Sarah-hoz: - Ez a gyönyörűség itt Peggy, ez az úr pedig - s fölpillantott idős ex-kollégájára - Jock White. Valahányszor átruccant South Armagh-ba, az IRA bezárta a boltot, és áthajózott Floridába, telelni. - Pimasz fráter - állapította meg Jock. - Mindig is az volt. Maga bizony rossz társaságba keveredett, leánykám. - Ebben a pillanatban éppen nem, Mr. White! - jelentette ki Sarah, és kezet fogott az öregúrral. - Sarah Talbot vagyok. - Ezúttal rendes nőt hoztál, Sean. Végre! Gyerünk vissza a házba, teázni. Persze itt maradnak, ugye? - Reméljük, maradhatunk. - Akkor jó - helyeselt az óriás. Karon fogta Sarah-t, és megindultak visszafelé az úton. Jago keresztülhajtott Marstonon, de amikor a "Mindenszentek" jelzéshez ért, megállt és visszafordult. Észrevette a falu garázsa mögött a kis lakókocsi tábort, és behajtott a kapuján. Egy szerelőruhás, posztósapkás öregember létrán állva festegette az egyik lakókocsit. Hátrafordult, s végigmérte Jagót: - Segíthetek valamiben? - kérdezte. - Maga itt a tulajdonos? - Gyönyörű szép szó, de igaz. - Volna véletlenül egy bérbe adható lakókocsija? Az öregember keresztbe fektette a pemzlit a festékes-vödrön, és lemászott a létráról. - Mennyi időre? - érdeklődött. - Ma éjszakára. De lehet, hogy holnapra is. Az öregember bekukucskált a terepjáróba. - Horgász, ugye? - kérdezte. - Igaziból madárkedvelő - válaszolta Jago. - Édes mindegy. Ezzel a felszereléssel nemigen fog se halat, se madarat errefelé. - Megfordult és a fenekét vakargatta. - No jó, hát akkor válasszon ki egy lakókocsit. Most éppen nincs szezon. Tíz font egy éjszakára, a gázpalackot beleértve. - Pompás. Jago kivette a terepjáróból a táskát meg a horgászfelszerelést. - A garázs is az enyém - jelentette ki az öreg. - A holmi nagy részét itt tartom a műhelyben. Szabad a nevét? - Mackenzie - mosolygott rá nyájasan Jago, s követte az öregembert a legközelebbi lakókocsihoz. * Olyan alacsony volt a nappali mennyezete, hogy Jock White majdnem beverte a fejét. A kandalló pedig embermagasságú. Székek voltak a nappaliban, meg egy öreg kanapé, aztán egy pohárszék, rajta fényképekkel a katonai szolgálat idejéből, s mindenütt könyvek, festői rendetlenségben. Jock White az ablaknál ült, acélkeretes, kincstári szemüveggel az orrán; tanulmányozta az Eric halálával kapcsolatos iratokat. A franciaablak nyitva volt. Sarah a kertben üldögélt, előtte egy kosárnyi kölyökkutya; mellette Peggy kuporgott. Egan a kandallónál terpeszkedve cigarettázott. Olykor csúnyán felköhögött. - Mindenáron öngyilkos akarsz lenni, fiacskám? - korholta Jock. - Hagyd a fenébe, Jock - vonta meg a vállát Egan -, végeredményben egyre megy. Te aztán tudod, mennyi ócskavas van már a szervezetemben.

- Hogy van a térded? - Megjárja. Jock levette az orráról a szemüveget. - Piszkos ügy! - sóhajtott fel, meglengetve a papírlapokat. - Lehet mondani... Jock kinézett a kertben üldögélő Sarah-ra. - Egy ilyen szép fiatal nőnek nem volna szabad ilyesmibe avatkoznia! jelentette ki. - Éppen ez az, hogy nagyon elszánt - közölte Egan. - Nekivadult. Személyesen akar szembeszállni azokkal a gazemberekkel. - Miért hoztad ide? - csóválta a fejét Jock White. - Van egy szabad hétvégénk, amíg a nagybácsikám emberei utánajárnak ennek-annak, hátha ki tudnak deríteni valamit. Gondoltam, hogy Sarah-t érdekelheti a farmod. Megemlítettem az önvédelmi tanfolyamaidat. - Fölállt, s egy fahasábot tett a tűzre. - Tudod, ez az asszony még soha nem húzta meg a ravaszt. És szeretném, ha nem is tudná meghúzni, ha kenyértörésre kerül a dolog. - Ravasz róka vagy, mint mindig, fiacskám - biccentett elismerően Jock. Tulajdonképpen azt szeretnéd, ha elvenném a kedvét a dologtól, miközben megtanítom rá. - Erről van szó - hagyta helyben nyugodtan Egan. - Mindig eszes fickó voltál - mondta Jock. - Jó, akkor elmegyek sétálni Mrs. Talbottal. Te pedig itt maradsz és nem ütöd bele az orrodat. Jock felöltötte a deszantos zubbonyt, és kiment a kertbe. - Mit szólna, kislány, ha elmennénk sétálni mi ketten? - kérdezte Sarah-tól. - Nagyon örülnék, Jock. Kimentek az egyik kiskapun. Fák között haladtak, egy patak partján. - Sajnálom nagyon, ami a fiával történt - mondta Jock. Sarah megállt, és fürkészőn nézett a férfi arcába. - Maga egyike a keveseknek, akik így nevezik. A legtöbben nevelt fiamnak vagy mostohafiamnak mondják. - Ó, nem mindig a vérségi kötelék a fontos. A fontos az, hogy hogyan érez az ember. Szerintem az a fiú akkor sem lehetett volna fontosabb magának, ha maga szülte volna. Sarah fölágaskodott, és gyengéden megpaskolta az öregúr arcát. - Kevés ennél szebb dolgot mondtak nekem életemben - jelentette ki. Tovább sétáltak. - Ismertem a maga férjét - közölte Jock. - Együtt szolgáltunk Adenben. Régen volt. Volt ott egy körzet, Kráternek hívták. Marxista gerillák voltak ott az urak. Amikor néhány emberünket tőrbe csalták, a maga férje egy szakasz élén a megmentésükre sietett. Csak egy lovaglópálcával a jobb kezében. Még most is magam előtt látom. Mintha csak vasárnap délutáni sétára ment volna. És mintha csak azt mondta volna az ellenségnek: "Ide lőjetek!" - De a végén csak odalett szegény, nem? - mondta Sarah. Jock töprengve nézett rá, aztán világosság gyúlt az agyában. - Hát... ez is egy nézőpont - mondta. - Sose értettem a katonákat - jelentette ki Sarah. - Az első fiú, akit igazán szerettem, elesett Vietnamban. Mindig butaságnak tartottam az egész katonásdit. - Pedig néha szükség van rá, kislány. Az egésznek az a trükkje, hogy az ember a jelenben éljen, az időtlen pillanatban. Hogy úgy cselekedjék, mintha ez után nem következne semmi. Mintha nem volna se kezdet, se vég. Jago egy távoli védőgát tetejéről figyelte őket Zeiss-látcsövén. Most, hogy White társaságában látta az asszonyt, bosszúság lett úrrá rajta, hogy más valaki részese lehet egy olyan kapcsolatnak, amit tőle megtagadott a sors. Egy pillanatra vigasztalanság kerítette hatalmába. - Csak el ne lágyulj, öregem! - suttogta magamagának. - Milyen szép itt! - mondta Sarah a mocsaras tájat szemlélve, miközben megborzongott a hidegtől. - Már a régi rómaiak idejében is menedék volt - jegyezte meg Jock. - Szászok tanyáztak errefelé, később meg zsiványok, akikre normannok vadásztak. Évszázadokkal később csempészek rejtekhelye volt, a vámőrök elől bujkáltak. Ez

különben még ma is így van, legalábbis bizonyos mértékben. - Értem. Az árnyak világa ez. Amolyan holt világ. - Azt már nem, kedvesem! Mert élet, az aztán van itt. Rákok a vízmosásokban, sokféle hal a patakokban, aztán odafönt póling, sárszalonka és örvös lúd. Az örvös lúd Szibériából repül egészen idáig minden télen. Minden megvan itt, ami az embernek a megmaradáshoz kell. - Így is hívhatnák a maga önvédelmi tanfolyamait. Megmaradás-kurzus vagy túlélési tanfolyam. - Igen, ha úgy tetszik. Ha az ember megtanulja, amire én tanítom, akkor a vészkorszakot is túlélheti. De persze vannak élettagadók is. Szerencsétlen, szánalomra méltó teremtmények, akik lekuporodnának és meghalnának, ha nem volna tető a fejük fölött, ha nem tennék eléjük tányéron az ételt, ha nem szállítanák nekik házhoz a tejet. - Azt gondolja, hogy én ebbe a fajtába tartozom? - nevetett Sarah. White erre csak legyintett, majd így folytatta: - A nád, ha rendesen összefonják, nagyszerű fedelet ad, bármilyen időjárásban. És majdnem minden itt található élőlény ehető. A rovarok fehérjetartalmúak. Ehető a varjú meg a sündisznó húsa is. - Jock megállt az út szélén, a fölszivárgó vízbe nyúlt, és egy hatalmas varangyos békát halászott ki. - Kitűnő táplálék, Mrs. Talbot! De vajon maga bírná-e gyomorral? Vagy mondjuk, bírná-e a szárított gilisztát? Az aztán igazán fehérjetartalmú! Sarah-t valósággal lenyűgözte a varangy csúfsága. - Hát - mondotta - nem hinném, hogy a szárított giliszta szerepelhetne a Négy Évszak étlapján... - Mi az a négy évszak? - A kedvenc vendéglőm Manhattanben. - Gyengéden megérintette a varangyot az egyik ujjával. - Ennek pedig túlságosan édes a húsa, azért nem alkalmas. - Az a gyanúm, hogy nehéz dolgom lesz magával, Mrs. Talbot. - Jock óvatosan visszatette a varangyot a vízbe. - No, sétáljunk vissza szépen. Sarah karon fogta az öreget: - Azt hiszem, maga beszélt Seannal - mondta. - És azt hiszem, maga próbál engem lebeszélni erről az egészről. - Nem egészen így van, kislány. Én csak azt nem szeretném, ha olyasmire pazarolná az életét, ami egy sötét zsákutcába vezet. - Nézze, nincs választásom. Ha semmit se csinálnék, megbolondulnék, azt hiszem. - Értem - sóhajtott fel White. - És úgy gondolja, hogy ha már itt van, legalább felhasználja az idejét valamire. De hát ha szerencséje van, akkor az a csibész Shelley pár nap múlva megfelelő választ tud adni a problémákra, és akkor maga hazautazhat. - Majd meglátjuk - mondta Sarah, és ugyanebben a pillanatban rémülten döbbent rá, hogy nem lenne ínyére ez a megoldás. "Úristen, Sarah", gondolta, "mi történik veled?!" * Az egyik pajtát Jock tornateremmé alakította át; a falakat szépen kimeszelték. Mászópóznák voltak a teremben, volt ott súlyemeléshez szükséges felszerelés is, a tetőgerendákról pedig kötelek csüngtek alá. A padlón dzsúdó-szőnyegek. Sarah melegítőt viselt, Jock atlétanadrágot és ócska trikót. Egan az egyik padon elterpeszkedve nézte őket; a szokásos pilótazubbony és farmernadrág volt rajta. - A karate, a dzsúdó és a többi ilyen küzdősport csak hosszú-hosszú idő alatt sajátítható el. Túlságosan hosszú idő alatt - mondotta Jock. - A magához hasonlókat csupán négy-öt olyan fogásra tudom megtanítani, amit eredményesen alkalmazhatnak támadás elhárítására. - Tegnap este a földalattin belém kötött néhány punk - mondta Sarah. - És mi történt? - Közbelépett egy férfi. Kettőt közülük leütött. - Aztán mi történt? - Nem tudom. Leszálltam. - Az a férfi biztosan értette a dolgát - jegyezte meg White -, de többé nem fog találkozni hasonlóval. A legtöbb esetben senki emberfia nem siet a megtámadott segítségére. Sőt: mindenki lehetőleg gyorsan eliszkol a helyszínről.

- És mitévő legyek ilyenkor? - Olyan gonoszul és alattomosan kell viselkednie, amennyire szükséges. Az a fajta, aki magát megtámadja, valószínűleg a kézitáskáját veszi célba, de pár pillanat, és máris a nemi erőszakon jár az esze. Úgyhogy az ellenlépés: karmolás, tűsarok, hüvelykujjai a szemébe... ami éppen adódik. - Rendben van. Mivel kezdjük? - Nos, ugye, felnőtt emberek vagyunk. A férfi legsebezhetőbb pontja a lába között van. Nincs jobb ellenlépés egy alapos tökön-rúgásnál. No, most próbáljon eltalálni engem ott... a térdével. - Nem hiszem, hogy meg tudnám tenni. - Dehogyisnem! Történetesen van rajtam védőfelszerelés. Mármost, aki nemi erőszakot akar elkövetni, az akcióra kész, amikor megragadja magát. - Jock mindjárt meg is ragadta. - És azt mondja - folytatta -, hogy "ugyan már, légy kedves hozzám, drágicám"! A sebezhetőségének a lényege: nem gondolja, hogy egy magafajta kedves és csinos nő erélyes reagálásra képes. - Sarah most már levegő után kapkodott, és igyekezett szabadulni Jock rettentő erős szorításából, amely szinte agyonnyomta. - Gyerünk, trafálja el a tökit a térdével! - kiabálta White, és még közelebb húzta magához az asszonyt, Sarah pedig az arcában érezte Jock forró leheletét. Egy pillanatra félelem vett erőt rajta, miközben próbálta kiszabadítani magát, de aztán valami más tört a felszínre, nevezetesen düh és utálat minden hímneművel szemben. - Rohadt strici! - kiáltott fel, fölemelte a térdét, s teljes erejével találta el Jock lába-közét; fájdalmat érzett, amikor a térde beleütközött a műanyag védőburokba. - Remekül csinálta! - nevetett Jock, és megragadta Sarah vállát. - Pont bele a golyókba! Ilyenkor az ellenfél a padlóra kerül, maga pedig szép nyugodtan odébbáll. - Sose gondoltam volna, hogy képes vagyok ilyesmire - mondta Sarah, s lihegett, miközben egész testét átjárta az adrenalin. - Bárki képes lehet ilyesmire. Az önfenntartási ösztön, tudja... És az akarat, hogy mindent megtegyen az ember, ami szükséges. A legtöbben jó mélyen magukba rejtik mindezt, de azért ott van mindegyikünkben. Csak elő kell csalogatni. Most csinálja meg újra, kérem. Jock legalább fél óra hosszat gyakoroltatta Sarah-val az egyszerű műveletet. Aztán következtek a továbbiak. - A nők fizikuma korántsem olyan erős, mint a férfiaké, ez az élet egyik ténye mondta Jock White. - Úgyhogy nagyon fontos a technika. Itt vannak például a maga hosszú körmei. Tehát amikor magához akarja rántani a férfi, maga két kézzel belekap az alsó ajkába. Belemélyeszti a körmeit, aztán úgy csavargatja, mintha ketté akarná tépni. Higgye el, hogy a pasas ilyenkor hosszú percekre majd eszét veszti a fájdalomtól, úgyhogy magának elég ideje marad, hogy szépen eltűnjön a helyszínről. - Elmosolyodott. - Kérem, hogy bánjon velem kíméletesen a gyakorlásnál. Másodperceken belül Jock üvöltött fájdalmában. - Őstehetséggel van dolgod, Jock! - tapsolt Egan. - Te aztán fogd be a szád - nyöszörgött White. - Ne olyan keményen, kislány. Nem vagyok már olyan fiatal, mint pár évvel ezelőtt. Sarah mintegy húsz percig gyakorolta a fogást, míg aztán Jock kifejezte elégedettségét. - Mármost - folytatta -, ha az öklét úgy szorítja össze, hogy a középső ujjperce kiálljon.... igen, így, ez kitűnő... akkor, bárhol üti meg a tagot, mintha valamelyik idegvégződését találná el. Az álla alatt, a nyakán. Vagy a halántékán. Vagy éppen az orra alatt. Az orrsövény roppant érzékeny. Jöjjön csak ide. Jock ezzel Sarah elé tartotta a közelben függő nagy homokzsákot. - Szorítsa ökölbe mind a két kezét úgy, ahogy mondtam, és aztán neki a homokzsáknak! Sarah erélyesen csépelte a zsákot. Egan felállt. - No, én visszamegyek a házba - ásított.

- Lusta disznó! - korholta Jock. - Jóccakát, Sean - köszönt el Sarah. Egan elsétált a helyszínről, de az udvar közepén megállt és beszívta a sós levegőt. Sütött a félhold, ragyogott az égen a sok csillag, csend volt, csak a távolból hallatszott tompán egy kutya ugatása. Évek óta először érzett Egan valami életkedvfélét. Különös, kényelmetlen érzés volt. A pajtából kacagást hallott. Sarah élvezi a dolgot, ez biztos. Nem úgy alakulnak az ügyek, ahogy elképzeltem, de hát ilyen az élet. Bement a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. Jago a töltés melletti magas fűben feküdt. A fején fülhallgató; mellette a terepjáróból kiszedett vevőkészülék. Tisztán hallotta a pajtában folyó hadműveletek zaját, minden nyögést, minden horkanást, Sarah izgatott nevetését. - Ez az, kislány! Most még keményebben! - szólította fel Jock az asszonyt. Üssön ide még erősebben! Jago rádöbbent, hogy maga is nevet. - Ne kímélje, Sarah, sózzon oda! - dünnyögte. A hátára fordult, és felnézett a holdra. - Micsoda nő! - mondta félhangosan. - Micsoda állati klassz, csodálatos úrinő! - Most itt maradunk egy óra hosszat - szólt Sarah-hoz Sean. - Egy mozdulatot se, amíg nem szólok. Ő lesz az ellenség, aki keres bennünket. Maga nyilván szeretné legyőzni, ugye. - Természetesen. Ez már másnap történt, déli tizenkettő előtt. Sarah ócska deszantos zubbonyt viselt - Jocktól kapta -, farmert és deszantos bakancsot. Az ingoványban tartózkodtak Seannal, pontosabban egy nádasban; ötven-hatvan centi mély vízben és iszapban álltak. Sarah fázott, nagyon fázott. Esni kezdett az eső is, ami persze nem javított a helyzeten. - Itt jön - suttogta Egan. Ő is régi harci öltözéket viselt, arcát csuklya takarta. Óvatosan széthúzta a nádszálakat, és Sarah meglátta Jock White-ot. Jött, jött feléjük, jobb karján puskát ringatott. Az egyik percben még ott volt előttük, aztán egyszerre csak eltűnt. - Hová mehetett? - suttogta Sarah. - Azt szeretné, ha előjönnénk a fedezékből. Kövessen, kérem, és tegye azt, amit én. Átkúsztak a nádason, lemásztak egy védőgát szélén, a kis patakhoz, amely eltűnt egy másik nádasban. - Átjáró - mondta Egan. - Olyan, mint valami föld alatti alagút. Sarah követte. Kúszott utána a jéghideg vízben és iszapban. Olykor éppen csak a feje látszott ki, Rettenetes volt a bűz, egyszer pedig egy vizipatkány suhant el előtte. Sarah-nak minden önuralmát mozgósítania kellett, hogy fel ne sikoltson. Szinte egy örökkévalóság telt el, míg végül Egan megállt. - Majdnem a célnál vagyunk - mondotta. - A fő töltésútnál kell kijutnunk innét, aztán át az úton, keresztül az erdőn, és odahaza már forrnia kell a teának, mire Jock hazaér. Most maga vezet, és én követem. Sarah átkukkantott az utolsó nádkorláton, aztán nagy óvatosan kidugta a fejét a vízből. A feje fölött Jock White-ot pillantotta meg; az öregúr a töltésűt szélén ült, éppen a pipáját tömte. - Szóval itt vannak - szólt. - Mi tartott ilyen sokáig? Estefelé furcsa nyugtalanság vett erőt Sarah-n. Egan korábban bement Marstonba, cigarettát vásárolni. Sarah észrevette, hogy Sean egyre többet dohányzik. Valószínűleg az ő befolyására. Egyike volt ez Sarah kevés rossz szokásának, és most még a szokottnál is kevésbé volt képes erőt venni rajta, olyan feszültségben élt. Jock békésen szunyókált a kandalló előtt. Lábánál Peggy feküdt békésen, a kölykeivel. Sarah kinézett az ablakon. Alkonyodott. Még egy óra, és teljes sötétségbe borul a táj. Ösztönszerűen, gondolkodás nélkül kinyitotta az ajtót, s áthaladt az udvaron. Régi melegítőt viselt és futócipőt. Keresztülsétált az erdőn, s a töltésútnál futni kezdett. Jago éppen a közelben sétált, ezúttal céltalanul, s mihelyt Sarah - nem messze -

föltűnt, ráirányította a látcsövét. Rögtön látta, hogy Mrs. Talbot az. Továbbgyalogolt, tisztes távolban, nézte, mint fut el az asszony a keskeny védőgátak mellett. A férfi meg-megállt, hogy jobban szemügyre vegye a látcsövön, s egyszerre csak érezte, hogy felfröcsköl a nadrágszárán a víz: rohamosan jön a dagály, közeledik a szökőár a torkolat felől, és elárasztja az egész mocsárvidéket. Jago futni kezdett, egymás után maga mögött hagyva a védőgátakat - legtöbbjük már víz alatt volt -, míg végül az ingovány széléhez ért, ahonnan nagy nehezen fölmászott a fő töltésútra. Gyorsan hátrafordult, de Sarah-nak már nyoma veszett. Akkor az asszony kétszáz méternyire volt a torkolattól, a viszonylag magas fekvésű terepen. Csak a nádasból kijutva észlelte, hogy a víz a térdéig ér. Visszanézett. Látta, milyen sebesen árad a tengervíz a mocsáron át, számot vetett nehéz helyzetével, és teljes erőből rohanni kezdett. Furcsa módon Jock jutott az eszébe; pontosabban az, hogy az öregúr azt mondta, ha bajba kerül az ember, csak saját magában bízhat. Igen, nem szabad pánikba esnem, gondolta Sarah: erre nincs idő. Csak előre, előre, meg kell próbálni az éppen víz alá került védőgátak gerincén továbbfutni. Már majdnem a töltésúthoz ért, amikor esni kezdett az eső. Hatalmas, szürke függönnyel vonta be a tájat, szinte nullára csökkentve a látótávolságot, és elzárva előle a világot. Valami mozgolódott odafönt, mocsári kísértet vagy fantom, tudj' isten micsoda - és akkor Sarah egyszerre csak alámerült, és fulladozva küzdött az életéért. Valami az arcát súrolta, igen, egy anorák ujja, és Sarah a vízben kapálózva kapott utána. Fölnézett, és Jagót pillantotta meg, aki áthajolt a védőgáton. Arca sápadt volt, a sebhely most élesebben látszott. - Stramm nő maga, Sarah! Tartson ki! - szólt. Sarah igyekezett, de ismét alámerült. Az ár elsodorta a lábait, de akkor sikerült megragadnia az anorák ujját. Nem is eresztette el, és a férfi fölhúzta őt a töltésútra. A nádas pedig beleveszett a sötétségbe. Sarah megfordult, felnézett a férfira, s valami megvilágosodott az agyában: - De hiszen én ismerem magát! - mondta. - A földalattiról. - Éles szeme van, öreglány - felelte Jago, s föltűrte az anorákja ujját. Aztán Sarah négykézlábra ereszkedett, és rettenetesen hányt. A sós víz teljességgel fölkavarta a gyomrát. Mire magához tért, egyedül volt. A nádast zizegtette a szél, az eső kissé alábbhagyott, de a sötétség sűrűsödött. Elindult. Megmentője után fürkészett a sötétben, amikor egyszerre csak hangot hallott: - Sarah? Peggy ért oda elsőnek, föl-fölugrált előtte és izgatottan szaglászta. Néhány másodperc múlva ott termett Egan és Jock. - Jól van? - kérdezte Egan. - Amikor Jock fölébredt, és észrevette, hogy maga nincs ott, iszonyú dühbe gurult. Errefelé roppant veszedelmes a dagály. Életveszélyessé teszi a mocsarat. Jock levette a zubbonyát, és az asszony hátára terítette: - Úristen, kislány, hisz' maga csuromvizes! Mi történt magával? - Elkapott a dagály, már majdnem vízbe fúltam, amikor megjelent a töltésúton egy férfi. Akár valami kísértet. Kimentett. - Sarah most is fulladozott, és rázta a hideg. - Megmentette az életemet. Aztán rosszul lettem, és mire mindent kirókáztam, a férfi eltűnt. - Hát ez badarság - jelentette ki Egan. - Még nagyobb badarság, ha elmondom, hogy ugyanaz az ember volt, aki egyszer már megmentett. Tegnapelőtt este, a földalattin. - Ez Tony Villiers műve! - fordult Jockhoz Egan. - Nem lehet más! - Egyetértek - bólintott White. - Ezt nem értem - csodálkozott Sarah. - Az az alak, akiről maga beszél, most bukkant fel másodszor. Ez csakis úgy történhetett, hogy követte magát. Ebből pedig az következik, hogy Tony Villiers a Négyes Csoport egyik emberét ráállította Mrs. Talbotra.

- Enné meg Villierst a fene! - kiáltott fel Sarah. - Ugyan, kislány, én aztán ismerem Villiers ezredest - nyugtatta őt Jock. Évekig együtt szolgáltunk. Igazi úriember. Amit ő csinál, az magának nem lehet rossz. Visszaindultak a tanya felé. - Legyünk méltányosak - mondta Egan. - Lehet, hogy ez nem is az ezredes műve. Valószínűleg Ferguson, az a vén róka áll a háttérben. De ez nem is fontos. Ki fogom deríteni, hogy mi folyik itt. És ki fogom deríteni azt is, hogy ki a mi titokzatos jóbarátunk. Utóvégre már kétszer mentette meg a maga életét, Sarah. - Rendben, de most egyetlen kívánságom van: egy jó meleg fürdő - mondotta az asszony. - Úgyhogy nagyon kérem, tegyék ezt lehetővé, mégpedig sürgősen. Vacsora után lementek az öreg borpincébe, amelyet Jock már korábban céllövöldévé alakított át. Egy kecskelábú asztalon különféle fegyverek, valamint fülvédők és tölténytárak voltak. A célpontok: orosz katonákat ábrázoló kartonfigurák a helyiség túlsó végén, homokzsák torlasz előterében. Egan cigarettára gyújtott, leült az asztal szélére, s lóbálta a lábát. - Elsütött már valaha lőfegyvert, Mrs. Talbot? - érdeklődött Jock. - Még nem. És nem vagyok biztos benne, hogy képes volnék rá - felelte Sarah. - Ó, bárki el tud sütni egy puskát vagy egy pisztolyt. A kérdés csak az, hogy le tudna-e lőni valakit, ha kell. A legközelebbi revolverre mutatott. Meglehetősen nagy, gondolta magában az asszony. - Browning - magyarázta White. - Kilenc milliméteres. Félautomata. Tizenhárom töltény plusz egy a csőben. A SAS kedvenc fegyvere. - Egan felé bökött a fejével. - Ez a legény jobban szereti a géppisztolynál, ha tömegben kell lövöldözni. Jó lövész kezében halálos fegyver. Sarah a kezébe vette a kisebbik pisztolyt. - Hát ez? - kérdezte. - Walther PPK. Félautomata. Hét plusz egyes, ha érdekli. Nem éppen hölgyeknek való. James Bond ezt használja, Könnyen befér egy kézitáskába, és eddig még mindenkit harcképtelenné tettem vele, aki ellenségként az utamba akadt. Jock gondosan elmagyarázta Sarah-nak a biztonsági intézkedéseket, majd megtöltette és kiüríttette vele a fegyvert, míg végül az asszony úgy érezte, hogy ha álmából fölébresztik, akkor is el tudja végezni a műveleteket. - No most - szólt Jock -, fogja meg a fegyvert így ni, tartsa nyitva mind a két szemét, vegye jól szemügyre a cső mentén a középső katonát, aztán húzza meg a ravaszt. Sarah követte az utasítást. Két kézre fogta a Walthert. Nagyon gyorsnak és könnyűnek érezte a tüzelést, amelynek hangját tompította a fülvédő. De azért nem tagadhatta, hogy reszket a keze, hogy arcát elönti a veríték, hogy szörnyű hányingere van. Jock előrehúzta a kartonkatonát. Sarah egyetlenegyszer se találta el. - Semmi baj - vigasztalta Jock, - A legtöbben még a fészerajtót sem találják el elsőre ezzel a fegyverrel. Próbálja meg újra. Ismét a rémület és az undor lesújtó tünetei. És ismét az eredménytelenség. - Ennek nincs értelme, Jock - vélekedett Egan. - Tisztára időpocsékolás. Nem látod, hogy nem bírja gyomorral? - Maga talán jobban csinálná? - csattant fel Sarah. Egan a kezébe vette a Browningot, hangtompítót csavart a végére, aztán előrelendítette a karját; az volt az ember benyomása, hogy nem is céloz. Három tompa puffanás - és máris egy-egy lyuk tátongott a három célpont szíve helyén. - Hadd mutassak magának valamit - fogta karon Sarah-t Egan, és a céllövölde túlsó végéhez vezette. - Emelje föl a kezét, és érintse meg a pisztollyal ezt a katonát a két szeme közt. - Sarah engedelmeskedett. - És most húzza meg a ravaszt. - Micsoda? - csodálkozott Sarah, s amikor megragadta a pisztoly markolatát, izzadság lepte el a tenyerét. - Azt mondtam, húzza meg a ravaszt. Úgy tett, ahogy Egan mondta, s a papírkatona két szeme közt ott tátongott a lyuk. - Nahát, így kell ezt csinálni - biccentett Egan. - Ilyen közel kell állnia a

célponthoz. Ezzel visszament az asztalhoz, és letette a Browningot. - Látod, Jock! - mondta. - Ez a hölgy éppúgy szét tudja loccsantani bárkinek az agyát, ha akarja, mint akár a legjobb lövészeink. Sarah hullafáradtan zuhant az ágyba, és azonnal elaludt. Arra riadt fel, hogy valakinek a keze tapad a szájára, s abban a pillanatban meghallotta Egan suttogását: - Egy hangot se! Keljen föl, és vegye fel a melegítőjét. - Mi van? - Ne kérdezősködjék és ne vitatkozzék - intette csendre Egan, mutatóujját az ajkára illesztve. - Csak tegye, amit mondok. Az asszony egy perc alatt felöltözött, és az ajtónál - melyet a férfi közben félig kinyitott - csatlakozott Seanhoz. Akkor látta meg a Browningot Egan kezében, Carswell hangtompítóval a csövén. - Mi ez az egész, Sean? - Fogja, szüksége lesz rá - adta át Egan a Walthert. - Jockot meggyilkolták. - Az nem lehet! - Épp most találtam rá a nappaliban. Csúnya látvány. El kell takarodnunk innen. Kinyitotta az ajtót, és megindult lefelé a lépcsőn. Sarah utána. A nappali ajtaja félig nyitva volt. Sarah meghallotta Peggy vinnyogását. Már ez is sok volt neki. Aztán a szobába lépett: Jock a hátán feküdt a kandalló előtt. Arca csupa vér, a szeme üvegesen meredt fölfelé, testét aggodalmasan szaglászta a kutya. Sarah-nak felfordult a gyomra. Egan gorombán rángatta el a helyszínről: - Ha egy darabban akar kikerülni innét, akkor tegye azt, amit mondok! Ezzel kinyitotta a hátsó ajtót. Odakint ismét esett az eső. Egan átvezette Sarah-t az udvaron a garázsba, s ott becsússzam a Mini Cooper volánja mögé. Mihelyt Sarah helyet foglalt mellette, Sean indított. Azazhogy csak megpróbált indítani. Mert a gyújtószerkezet nem működött. - Hát ez nem megy - suttogta. - Benne vagyunk a pácban. Próbáljuk meg Jock ócska furgonját. Kikászálódtak a Mini Cooperből, és bementek a legközelebbi fészerbe. Sarah várt, amíg Egan beült a furgon volánja mögé. Kigyúlt a piros lámpa, de a motor nem indult be; Egan akkor meggyújtotta a reflektorokat, a kettős fénysugár kiáradt a nyitott ajtón, s egy feketébe öltözött férfi baljós figuráját világította meg: arcán harisnyaálarc, kezében tölténytáras vadászpuska. Tüzelt. Egan kiugrott a volán mögül, a falhoz lökte Sarah-t, és viszonozta a tüzet. Hátrataszigálta az asszonyt a garázs hátsó falához, és kitárta a tornateremhez vezető ajtót. - Fusson, Sarah! Sarah elindult a tornaterem túlsó vége felé, Egan utána. Világosság gyúlt. Újabb fegyverropogás, és Egan elesett, a Browning pedig a padlóra zuhant. Sarah hátrafordult. A feketeruhás ember egy pillanatra megállt az ajtóban, majd megindult előre. Sarah leguggolt Egan mellé. Egan zubbonyán vérfolt. - Lője le, Sarah, lője le a rohadékot! - suttogta. Az asszony lövésre emelte a Walthert, de egyszerűen képtelen volt meghúzni a ravaszt. A fekete ruhás ott tornyosult fölötte, és lassan felemelte a puskáját. Sarah nagyot sóhajtott, és megadóan eresztette le a két karját. Egan villámgyorsan kiragadta kezéből a Walthert, és háromszor tüzelt közvetlen közelről, de a fekete ruhás nem esett össze. Ehelyett lehúzta arcáról a harisnyát, s íme - Jock White tekintett le rájuk. - Most már érti, hogy megy ez, Sarah Talbot? - kérdezte komoran Jock. * Másnap, Sarah és Egan távozásakor, ismét esett. Jock elkísérte őket a Mini Cooperhez, sarkában Peggyvel. - Gondolom, úgy véli, hogy nem játszottunk tisztességesen - mondta Jock. - Tulajdonképpen nem ez a véleményem. Csak hát... megleckéztettek. Bebizonyították nekem, hogy képtelen vagyok meghúzni a ravaszt. - Tegye el emlékbe - vette elő Jock a Walthert. - Adu a talonban, mint maguk

amerikaiak mondják, amikor pókereznek. Tudja, arra az esetre, ha... Sarah egy kicsit habozott, aztán betette a pisztolyt a kézitáskájába. Megcsókolta az öregurat. - Remek ember maga, Jock White - jelentette ki. - Bár húsz évvel fiatalabb lennék, kislány! - Az túlságosan veszélyes lenne... Ezzel Sarah beszállt a Mini Cooperbe, és Jock az ablakhoz hajolt: - Azt mondtad, Sean, hogy kideríted, mit ügyködik Villiers. Tudod, ugye, hogy Alan Crowther tavaly kilépett a szolgálatból? - Éppen Alan Crowtherre gondoltam én is - vigyorgott Egan. - Kedvellek ám, te vén strigó - búcsúzott el Jocktól, túlkiabálva a beindult motor zúgását. Jago a töltésúton ült, de a terepjáró belsejében. Lehallgatta a beszélgetést. Megvárta, amíg a Mini Cooper elindul. Adott magának három percet, aztán elstartolt, hogy kövesse. Alan Crowther? Érdekes, érdekes. Halkan fütyörészni kezdett.

NYOLCADIK FEJEZET

- Hogyan illeszthető az a bizonyos Crowther ebbe az egészbe? - érdeklődött Sarah. - Alan Crowther? Érdekes egyéniség. Yorkshire-ből való. Német nőt vett feleségül. A nő zsidó volt, ráadásul marxista, úgyhogy Alan Drezdába költözött vele, vagyis Kelet-Németországba. Alan tanári állást kapott a drezdai egyetemen. "Konceptualizmus a számítógépekben", ez volt a szaktárgya, ha jól tudom. - Nem egyszerű feladat - biccentett elismerően az asszony. - A japánok jutottak legközelebb a megoldáshoz, és most őket próbálja utolérni mindenki - fejtegette Egan. - Olyan számítógép-nemzedéket igyekeznek létrehozni, amelynek tagjai önálló gondolkodásra képesek. Nos, akárhogy is, Alan nem érezte valami jól magát a kommunista rendszerben. Úgy gondolta, ha Marxnak megfelelt London, neki is jó lesz. Úgyhogy kapcsolatba lépett a keresztény földalatti mozgalommal, az pedig továbbította a jó hírt a mi embereinkhez. - Akik persze nagy örömmel fogadták Crowthert. - Természetesen - bólintott Egan. - Alant családostul csempészték ki marhaszállító teherautón egy kis határállomáson, ahol a határőröket megvesztegették. De az utolsó pillanatban valaki géppisztollyal belelőtt a Nyugat-Németországba tartó teherautóba, és Alan felesége és két fia meghalt. - Egek ura! Iszonyatos! De Alan túlélte a dolgot. - Igen, így is lehet mondani. Tudományos tevékenységével azonban fölhagyott, és a titkosszolgálat D-15-ös részlegén átvette a számítógépes kísérletek irányítását. Alan persze zseni, nincs rá jobb szó! - Most is ott dolgozik? - Nem. Tavaly rájött, hogy az a szerencsétlen ügy, márminthogy rálőttek a teherautóra, amelyen kimenekítették Kelet-Németországból, egy Kessler nevű kettős ügynök műve volt. Azért árulta el Crowthert és családját, hogy tévútra vezesse az elhárítást. S Alan arra is rájött, hogy a mi embereink minderről tudtak, de tíz évig hallgattak róla, mivel Kesslernek még sokáig hasznát vehették. - Hát ennél vérlázítóbb dolgot még nem hallottam! - fakadt ki Sarah. - Pontosan ezt gondolta Alan is. Így hát egyszerűen otthagyta az egészet. Ami nagy ribilliót keltett, nemcsak azért, mert nála jobb nem volt és nincs is a terepen, hanem azért is, mert nagyon sokat tud. - Mit gondol, fog nekünk segíteni? - Azt hiszem. Camdenben lakik, a csatorna mellett van a háza. Rögtön odamegyünk, csak előbb lebonyolítok néhány telefont. - Én is jelentkezem a New York-i irodámnál - mondotta Sarah. - Még utóbb azt hiszik, meghaltam. Egan egy benzinkútnál parkolt; kiszállt a kocsiból, és odament egy telefonfülkéhez. Sarah nyújtózkodott néhányat, aztán követte Egant. Kinyitotta a szomszéd fülke ajtaját, meghívta New Yorkot, s míg a válaszra várt, hallotta Egan beszélgetésének foszlányait. - Te vagy az, Jack? Itt Sean. Sikerült kiderítened valamit? Shelley az íróasztalánál ült, fehér frottírköpenyben. Haja vizes volt, az imént zuhanyozott. Kiitta a kávéját, aztán megnyomott egy gombot az íróasztalon. - Semmit a világon, kisfiam - válaszolta Seannak. - De hát az isten szerelmére, most csak hétfő reggel van, és a Scotland Yardról gyakorlatilag mindenki elmegy víkendre. De azért valaki, valahol biztosan tud erről az ügyről, és mi meg fogjuk találni az illetőt. Maradjunk kapcsolatban. Jó? Jack letette a kagylót. Csinos, fiatal Fülöp-szigeteki szobalány lépett a szobába. Takaros fekete selyemruha, fekete harisnya, magas sarkú cipő. - Még egy kávét, Mária - szólt Jack, s amikor a nő fölvette a tálcát az asztalról, átfogta a derekát. - Rögtön hozom, senor. Shelley megsimogatta az ifjú nő fenekét. - Úristen, micsoda segged van, te lány! No, menj innen, mert a végén még..,

Márpedig most dolgoznom kell. Villiers éppen Ferguson Cavendish téri lakásán volt, amikor Egan telefonált a D15 főhadiszállására. A hívást átkapcsolták, s a kagylót a Ferguson íróasztalánál álló Villiers vette fel. - Ki az a pasas, akit maga ráállított Sarah-ra? - kérdezte Egan. - Miről beszél? - Ide hallgasson. Az az ember megvédte Sarah-t, amikor egyik este néhány bőrfejű zaklatta a földalattin. Kettőt közülük a mandró leütött. Aztán kimentette Saraht a mocsárból, amikor tegnap este, Jock White farmja közelében utolérte a dagály. - Hogy néz ki ez az én állítólagos emberem? - Sarah szerint középtermetű, jó megjelenésű, kulturált beszédű, kitűnő tartású. Azt mondja Sarah, úgy elbánt a bőrfejűekkel, mint annak a rendje. Ja igen! Van egy különös ismertetőjele. Egy sebforradás. A bal szeme sarkától a szájáig. Azt hittem, maga ismeri a Négyes Csoport mindenegyes tagját. - Bizony, hogy ismerem, Sean. És sajnálom, képtelen vagyok bármiféle felvilágosítással szolgálni. - Átkozott egy hazug maga - közölte Egan, és lecsapta a kagylót. Letette a kagylót Villiers is. A dandárparancsnok kérdőn tekintett rá: - Mi ez az egész? - érdeklődött. Villiers elmondta. - Lehet, hogy önnek van valami köze a dologhoz, uram? - kérdezte azután. - Kedves Tony barátom, igaz, hogy fondorlatos egy fickó vagyok, de az ilyen ügyekben nem, higgye el nekem. - Akkor hát ki lehet az illető? - Úgy látszik, Mrs. Talbot őrangyala. Legalábbis abból, amit a hölgy mesél, erre lehet következtetni. Persze azért hasznos lenne megtudni, hogy kicsoda. Ellenőrizze, kérem, a személyleírás alapján a számítógéprendszerben. - Ez éppen olyan, uram, mint tű után kutatni a szénakazalban. - Ugyan már! Döbbenetes, hogy mi mindent kiderítenek a számítógépek két-három nap alatt. Úgyhogy legyen szíves telefonon leadni a részleteket, aztán munkára fel! Miközben áthaladtak a Temze fölötti Waterloo-hídon, Sarah azt mondta: - Gondolkoztam a mi titokzatos emberünkön. Ha nem Tonynak dolgozik, akkor vajon nem a maga nagybátyjának a szövetségese? - Gondolkozzék logikusan - rázta a fejét Egan. - Jack csak a földalattin történt incidens után találkozott magával! - Igaz. Milyen ostoba vagyok! De miért nem szolt arról az emberről a nagybátyjának, amikor beszéltek? - Nem kell mindent elmondanom neki. Nincs erre szükség, és különben is: mindig kifizetődő valamit a talonban tartani. Akárhogy is: a manusz a Négyes Csoport tagja. Villiers hazudik. Teljességgel helyénvaló, hogy valakivel figyeltesse magát. Egan bekormányozta a Mini Coopert a camdeni zsilip közelében egy mellékutcába, majd egy Water Lane nevű utcába fordult. Az utcát Viktória-korabeli teraszos házak szegélyezték, a járda mellett sok-sok autó állt. Egan egy kis autófelhajtóra vezette a Mini Coopert. A legutolsó ház ablakai a csatornára néztek. - Megérkeztünk - mondta Egan. Kiszállt, az ajtóhoz lépett, kopogtatott. Valamikor egy uszályhajó-parancsnok háza volt. Nyílt az ajtó, s megjelent egy hatvan év körüli, acélszürke hajú, őszes szakállú égimeszelő. Kék-fehér mintás csokornyakkendőt viselt, sálgalléros, sötétkék kardigánt. Bal karja hajlatában egy sötétbarna burmai macska tanyázott. - Sean, kedves jó fiam! - mosolygott elragadtatva a hórihorgas férfi. Előrehajolt, hogy átölelje Egant, de közben a macskát nem eresztette el. - Hol maradtál ilyen sokáig? - Ó, hát intéznem kellett az ügyeimet. Hadd mutassam be Mrs. Sarah Talbotot, New Yorkból. - Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Talbot! - jelentette ki Crowther kellemesen hangzó, enyhén yorkshire-i kiejtéssel. - Ez pedig Sámson; azért hívják így, mert ő a környék leggyöngébb és legbutább macskája.

- A segítségedre van szükségünk, Alan - közölte Egan. - A jó barát erre való - mondta Crowther. - De kerüljenek beljebb! Jago a terepjáróban ült az utca túlsó végén, és sikerült elkapnia a beszélgetés nagy részét. A kocsitelefonon meghívta Smith számát. Tíz percen belül jelentkezett Smith. - Mi történt a hét végén? - érdeklődött. - Minden rendben van - közölte Jago. - Azzal töltötték az időt, hogy Mrs. Talbotból olyan ütőképes nőt faragjanak, akinek csodájára jár a világ. Különben pedig majdnem vízbefúlt, amikor elkapta a dagály. Szerencsére éppen arra jártam, és az utolsó pillanatban kimentettem. - Látta magát a nő? - kérdezte Smith. - Csak nagyon-nagyon rövid ideig. - Akkor sem tetszik nekem a dolog. -- Nézze, öreg csont, egyszerre kétféleképpen nem lehet. Vagy-vagy. Éppen maga mondta, hogy ügyeljek, ne történjék valami baj vele vagy Egannal. Ami azt illeti, Egan meg van győződve róla, hogy egyike vagyok Villiers Négyes Csoportbéli pribékjeinek. - Ez is valami, gondolom... Most hol tartózkodik? - Camdenben, a Water Lane-en. Egan és Mrs. Talbot Alan Crowthernél vannak látogatóban. Crowther azelőtt a számítógépes nyomozást irányította a D-15-ös részlegen. Egy darabig hallgatózom, és ha van valami újság, megtelefonálom magának. Jago ezzel letette a kagylót, hátradőlt az ülésen, és bekapcsolta a vevőkészüléket. Szűk volt Alan Crowther nappalija; benne többnyire Viktória-korabeli bútorok, a falon két festmény az 1870-es évekből. Az egyik a Temze parti Victoria rakpart egy részletét ábrázolta, a másik a Tower hidat holdvilágnál, a folyón lefelé úszó háromárbocos vitorlás hajóval. - Igazán kitűnő képek - állapította meg Sarah. Crowther az ablak melletti heverőn ülve tanulmányozta a boríték tartalmát, s nem válaszolt az asszony megjegyzésére. Aztán föltekintett; először a vele szemben ülő Eganra nézett, majd Sarah-ra, igen szomorúan. - Igazán sajnálom, Mrs. Talbot, nagyon-nagyon sajnálom. - Nagyon nehéz felfogni az ilyen tömény gonoszságot - jegyezte meg Sarah. - Számomra sajnos már nem nehéz - mondta Crowther, s Eganhoz fordult: - Azóta mi történt? Mondj el mindent, kérlek. Egan elbeszélte a legutóbbi néhány nap történéseit. Amikor befejezte a mondókáját, Crowther megkérdezte: - Tőlem mit kívántok? - A nagybátyám emberei megtesznek minden tőlük telhetőt, de te Alan lerövidítheted az... eljárást. - Miképpen? - Neked van a legjobb privát számítógéprendszered Londonban. Mindjárt itt, a szomszéd dolgozószobában. Mindennek a mélyére tudsz ásni. Hozzá tudsz férni a Négyes Csoport legtitkosabb dossziéinak anyagához. Ellenőrizhetsz mindent, odavissza, keresztül-kasul. Szedd ki belőlük, amijük csak van erről az ügyről. Lehetnek részletek, amelyeket Villiers Sarah-val meg velem nem közölt. - Nem Villiers, hanem Ferguson - helyesbített Crowther. - Tony rendes fiú, Sean, de azt kell tennie, amit mondanak neki. Mint egyébiránt mindany-nyiunknak. - Te nem azt tetted - vetette ellen Egan. - Te fügét mutattál nekik. - De hát ott van a hivatali titoktartásról szóló törvény, Sean! Súlyos ítéletet kaphat, aki megszegi. Hogy enyhén fejezzem ki magam... - Jártas vagyok a számítógépek világában - szólt közbe Sarah. - A Wall Streeten dolgozom. Eddig azt gondoltam, hogy nincs mód behatolni a titkosszolgálatok számítógéprendszerébe. S ha netán mégis behatol valaki, nem jelzi-e rögtön a riasztóberendezésük a kísérletet? - De igen - bólintott Crowther. - Természetesen. De ennek a kijátszására is van mód. - Ő állította össze Fergusonék egész számítógép-rendszerét! - közölte Sarah-val Egan.

- Ugyan már, Alan, mindazok után, amit ezek a rohadékok csináltak veled, igazán nem vagy adósuk. - Egan arcvonásai megfeszültek, amikor közelebb hajolt Crowtherhez. - A családod... Ugye, nem kell, hogy emlékeztesselek a családodra? - Nem - felelte komoran Crowther. - De hát már nagyon régen elmondtam értük a kaddist, a zsidó halotti imát. - Sarah-hoz fordult: - A feleségem ugyanis zsidó volt. És a két fiam is. - És - szólt ismét Eganhoz - az élet megy tovább, fiatal barátom... Sarah-nak egyszerre lelkifurdalása támadt: - Rettentően sajnálom, Mr. Crowther - mondotta. - Nem helyes, amit teszek. Maga már éppen eleget szenvedett. Miért keveredne bele az én ügyeimbe? - Ezzel Eganhoz fordult: - Menjünk! - Nem, nem, várjon kérem - rázta meg a fejét Crowther. - Egy nagy író szerint, ha a rossz diadalmaskodik, annak csakis az lehet az oka, hogy a jók nem tesznek ellene. - Fölállt. - Márpedig ki vagyok én, hogy ellenkezzem vele? Jöjjenek be a szomszéd szobába, kérem. A dolgozószobában a mennyezetig értek a zsúfolt könyvespolcok, az egyik falnál pedig számítógéprendszer. Ilyen bonyolult szerkezetet Sarah még nem látott. - Elképesztő! - kiáltott fel. - A nagy részét magam csináltam - jelentette ki Crowther, és a klaviatúrához ült. - Foglaljanak helyet kérem, és ne szóljanak egy szót se. Sok időbe telhet a művelet. Engedelmeskedtek. Csend honolt a helyiségben, csak a gép halk zümmögése hallatszott, és alig-alig a billentyűk zöreje. Alan öt perc múlva Crowther elégedett morgást hallatott: - Sikerült beférkőznöm - mondotta. - Most lássuk a medvét! A képernyőn megjelent Eric Talbot neve, aztán az üggyel kapcsolatos adatsor. A burundanga szerepe, a többi párizsi áldozat neve, Sally neve, melléktémaként pedig az Ulster-ben meggyilkolt IRA-fegyveresek esete. - Van információ az elkövető protestáns szélsőségesekről? - Nincs - rázta meg a fejét Crowther. - Itt csak az áll, hogy hír szerint nem UVF-tagok voltak. Meglehet, az Ulster Vörös Kezéhez vagy egy másik szélsőséges csoporthoz tartoztak. - Bizonyos vagy benne, hogy egy másik kódszám nem vezet el valamilyen zárolt információhoz? - Nem hiszem, hogy volna ilyen. Crowther mégis tovább ügyködött, végül aztán hátradőlt a székén. - Valami mégis van - mondotta. - Mégpedig az egyetlen olyan információ, amely nem szerepel Villiers New Yorkba küldött dokumentációjában. Egy bizonyos Greta Markovsky neve. Huszonegy esztendős cambridge-i diáklány. Narkós. Heroinfogyasztó. A rendőrség gyanúja szerint esetleg üzérkedik is kábítószerrel. Minden jel szerint a maga mostohafiának közeli barátja. Egan közelebbről is megvizsgálta a képernyőn megjelent adatokat. - Nézd csak - mondta - ez a Greta. Erickel együtt bukott le, amikor a rendőrség rajtaütött egy összejövetelen. Tavaly. - Hol van most ez a Greta? - kérdezte Sarah. - Grantley Hallban. Cambridge közvetlen közelében, az Elybe vezető országútnál. Rehabilitációs központ. Egy dr. Hannah Gold nevű pszichiáter kezeli - hangzott Crowther válasza. - Segítségünkre lehet az a lány? - fordult Sarah Eganhoz. - Erre csak egyféleképpen kaphatunk választ - felelte Egan, majd Crowtherhez fordult: - Aranyat érsz, Alan! Máris fölkerekedünk. Irány: Cambridge. - Karon ragadta Sarah-t, és siettette az ajtó felé. - Majd beszélünk! - búcsúzott el Crowthertől. - Sok szerencsét! - mondta, szintén búcsúzóul Alan Crowther. Egan és Sarah pedig beszálltak a Mini Cooperbe, és elindultak. Jago addigra már úton volt. Mihelyt meghallotta Greta Markovsky nevét, elindította a járgányát, s még abban a minutumban hívta Smith számát. Egy-két percen belül megszólalt a kocsitelefon. - Baj van - közölte Jago. - Greta Markovsky nyomában vannak a mi tisztelt

barátaink. - Hát ezt meg hogy csinálták? - Crowther beférkőzött a Négyes Csoport komputerhálózatába, és meglátta Greta Markovsky nevét. A nő most a Grantley Hall páciense. Cambridge közelében. - Nem szeretném, ha köpne a nő - közölte Smith. - Nem fog köpni. Máris úton vagyok, és előttük fogok odaérni. Jago letette a kagylót, a következő kanyarnál pedig ráfordult az autósztrádára, és nagy sebességgel tartott észak felé. Amikor a Mini Cooper a Kentish Town Roadra fordult, Sarah így szólt: - Gondolkoztam a dolgon. Mi van akkor, ha nem engedik meg, hogy beszéljünk a lánnyal? - Ezzel a kérdéssel majd a helyszínen foglalkozunk - válaszolta Egan. Meglátjuk, mire megy maga dr. Goldnál azzal a jellegzetes amerikai bájával, Sarah. Majd úgy beszél vele, mint nő a nővel... Egan ismét a vezetésre összpontosított, Sarah pedig turkálni kezdett a kézitáskájában: cigarettát keresett. Keze a Waltherba ütközött. Megragadta a markolatát. Furcsa érzés vett erőt rajta. Megborzongott, elővett egy cigarettát, rágyújtott, majd - az ülésen hátradőlve -idegesen szívni kezdte. Jago rekordidő alatt ért Cambridge-be, keresztülhajtott a városon, s csak egyetlenegyszer állt meg: egy külvárosi kis virágüzlet előtt. Vásárolt tizenkét szál piros rózsát, hozzá pedig egy üdvözlőkártyát, amire ez volt nyomtatva: Mielőbbi gyógyulást! A kártya aljára Jago ezt írta: Gretának, sok szeretettel. Az egész művelet nem tartott tovább három percnél, s Jago máris száguldott tovább. Nem volt nehéz megtalálnia Grantley Hallt. A jellegzetesen vidéki kúria nagy füves terület közepén állt, kocsifelhajtó vezetett a kapujához. Jago a terepjáróval az épület oldalánál fekvő parkolóban állt meg. Levetette anorákját, föltűrte ingujját, napszemüveget vett elő a kesztyűtartóból, s föltette. Kezébe fogta a rózsacsokrot, aztán belépett az oszlopok szegélyezte kapun. Fekete-fehér csempés, hatalmas, hűvös előcsarnokba jutott, előtte lendületes vonalú lépcsősor, balra is, jobbra is folyosó. Az ellenzős sapkájú, kék egyenruhás portás kérdőn tekintett fel rá a pult mögül. - A Bankhouse virágüzlettől - szólt barátságosan Jago. - Itt van maguknál Miss Greta Markovsky? Jago - igen tudatosan - kelet-londoni tájszólással beszélt. A portás átfutotta az előtte fekvő névsort: -Markovsky, Markovsky... Igen, itt van. Második emelet tizenöt. - Most micsinájjak? Vigyem föl a virágot? - érdeklődött Jago. - Fenét vigye föl, öregem! Nálunk a páciensek zárt ajtó mögött vannak. Narkós a legtöbbjük. Annyit szívtak, hogy a fülükön jön ki. - Tényleg? - csodálkozott Jago. Fehér egyenruhás ápolónő jött le a lépcsőn, pongyolát viselő szikár, őszes asszonyt vezetett a karjánál fogva. - Hagyja itt a virágot - mondta Jagónak a portás. - Majd gondoskodom róla, hogy Miss Markovsky megkapja. - Az jó - bólintott Jago. A pultra helyezte a csokrot, végignézett a bal oldali folyosón, melynek végén egy ajtót pillantott meg. - Viszlát - köszönt el, de a portás már ismét az újságjába mélyedt. Jago kilépett a kapun, átment a parkolón, s megkerülte az épületet. Végig a házfalon tűzoltólétrák éktelenkedtek, de Jago megtalálta az ajtót, amelyet keresett. Kinyitotta, beosont. Az előcsarnokból nyíló folyosó végén találta magát. Jobbján lépcsőház, valószínűleg az egykori cselédlépcső. Elindult feléje, de közben meglátott egy nyitott ajtót. Bekukkantott, Ágyneműraktár. A lepedők, takarók és törülközők mellett csinosan összehajtogatott fehér köpenyek, egymásra rakva. - Roppant előzékenyek itt hozzám - mondta félhangosan Jago; magára öltötte az egyik fehér köpenyt, és gyorsan fölment a lépcsőn a második emeletre. Odafent kinyitotta az egyik ajtót, s hosszú folyosót látott maga előtt. Csend volt, csak valami halk muzsika hallatszott a távolból. Jago magabiztosan haladt

tovább, megállt egy oldalfolyosó előtt, amelynek végén üvegajtó volt, fölötte "Vészkijárat" felirat. Óvatosan kinyitotta az ajtót, s acélból készült átjárópallóra jutott. Áthajolt a korláton: huszonöt méternyi mélységben volt a kövezett udvar. Visszament a főfolyosóra, s a tizenötös szoba előtt megállt. Odabentről fojtott zokogás hallatszott, Jago mély lélegzetet vett, visszahúzta a reteszt és belépett a helyiségbe. A sarokban kuporgó fiatal nő fehér vászoninget viselt. Lábán se cipő, se harisnya. Fejét a térdére hajtotta, hosszú, fekete haja kétoldalt eltakarta az arcát. Amikor Jago letérdelt mellé, lassan fölemelte a fejét. Beesett szemek, áttetsző arcbőr, átütöttek rajta az arccsontok. - Greta? - szólította meg szelíden a férfi. A lány megnedvesítette az ajkát a nyelvével. - Ki maga? - suttogta rekedten. - Azért jöttem, kedves, hogy hazavigyem - közölte Jago, s a kezénél fogva fölsegítette a lányt. - Haza? - Igen. Erre jöjjön, kérem. Majd mutatom az utat. Egyik karjával átölelte a lányt, kivezette a folyosóra, aztán becsukta kettejük mögött az ajtót. Mentek néhány lépést, majd Jago az oldalfolyosóra kalauzolta a fiatal nőt, és kinyitotta a vészkijáratot. - Erre, erre, kedvesem - csalogatta. A lány az átjárópallóra lépett. Megtorpant. A szél a testére tapasztotta az ingét. - Rosszul vagyok - nyöszörögte. Jago ott állt mögötte, átölelte, s gyöngéd csókot lehelt a nyakára. - Látom, kedves. Jobb, ha véget vet ennek az egésznek. Előretessékelte a lányt, a lapockájára helyezte a kezét, és átbillentette Gretát a korláton. S már ment is visszafelé, amikor a lány a kövezett udvarra zuhant. A férfi kettesével vette a lépcsőket lefelé, s néhány másodperc alatt a földszintre ért. Letépte magáról a fehér köpenyt, s kifelé menet egy, a keze ügyébe eső fogasra akasztotta. Valahonnan, az épület mögül kiabálás hallatszott. Megszólalt a riasztócsengő. Jago pedig becsusszant a terepjáró volánja mögé, s megindult lefelé a hosszú kocsifelhajtón; és csak akkor fokozta a sebességet, amikor rákanyarodott az országútra. Cigarettáért nyúlt, rágyújtott - egy pillanatra se remegett meg a keze -, aztán tárcsázta azt a bizonyos hívószámot. Kis idő múlva jelentkezett Smith. - Nos, hogy ment? - érdeklődött. - Mint a karikacsapás. Mondhatnám: tökéletes siker. - Bizonyos benne? - Ismeri ugye, a mondást, amely szerint a döglött kanári nem énekel... mondotta Jago. Amikor letette a kagylót, meglátta a Mini Coopert. Az út másik oldalán közeledett. Jago hamar lehajtotta a fejét, de amikor a Mini elhúzott mellette, figyelte a visszapillantó tükörből, amíg csak el nem tűnt. - Elkésett, Sarah - dünnyögte. - Határozottan elkésett. Ezzel tovább vezette a terepjárót Cambridge irányába. Amikor Sean Egan és Sarah Talbot belépett a Grantley Hall főbejáratán, három ápolónő targoncát tolt a folyosón, rajta lepedővel letakart emberi test. Mögötte fehér köpenyes doktornő lépkedett, nyakában sztetoszkóppal. Harmincöt éves lehetett. Fekete haja kontyba fésülve. Ettől kissé szigorú lett az arca, s ezt a benyomást csak fokozta aranykeretes szemüvege. - Vigyék az 1-és számú műtőbe - szólt -, s tartsák ott, amíg meg nem érkezik a rendőrség. Ezzel a pulthoz lépett, elővette a tollat, és fölírt valamit a kezében tartott dossziéra. - Miben lehetek szolgálatukra? - érdeklődött a portás a látogatóktól. - Beszélhetnénk dr. Golddal? - kérdezte Sarah. - Hannah Gold vagyok - fordult feléjük a pultnál álló nő.

- Egan a nevem - szólt Sean. - A hölgy pedig Sarah Talbot. Azt reméljük, hogy beszélhetünk önnel Greta Markovskyról. - Szerencséjük van - vágott közbe komoran a portás. - Csak hát éppen húsz perccel később jöttek a kelleténél. - Ez csöppet sem vicces, Alfréd - figyelmeztette a portást dr. Gold. - Jöjjenek velem, kérem. - Előrement a folyosón, és kinyitotta az egyik irodahelyiség ajtaját. Az íróasztalához ült, aztán hellyel kínálta Sarah-t és Egant. - Miben lehetek a segítségükre? - Greta Markovskyról van szó - mondta Sarah. - Találkozhatunk vele? - Sajnos már találkoztak vele - válaszolta dr. Gold. - A targoncán feküdt, amely mellett önök az imént haladtak el az előcsarnokban. - Mi történt? - kérdezte riadtan Sarah. - Úgy látszik, valaki elmulasztotta retesszel rázárni az ajtót. Természetesen vizsgálatot fogunk indítani. Greta a második emeleti vészkijárat pallójáról az udvarra zuhant. Az egyetlen jó hír, hogy egy pillanat alatt meghalt. - Baleset volt vagy öngyilkosság? - érdeklődött Egan. - Ezt már sose fogjuk megtudni. Markovsky kisasszony nagyon beteg volt. Nagyon is lehetséges, hogy elvesztette az egyensúlyát, amikor kiment arra az átjárópallóra, és átesett a korláton. Talán a magasságtól szédült el. Igaz viszont, hogy az ilyen jellegű betegeknél gyakori az öngyilkosság. Markovsky kisasszony már a beszállításának estéjén megpróbálta felvágni az ereit. - Dr. Gold levette a szemüvegét és papír zsebkendővel törülgetni kezdte. - Szabad érdeklődnöm, hogy miről akartak beszélni Gretával? Sarah Eganra pillantott, a férfi bólintott, mire Sarah kivette kézitáskájából a borítékot, és átnyújtotta az orvosnőnek. Hannah Gold gyorsan átfutotta a jelentéseket. Egy arcizma se rándult, amikor visszarakta az iratokat, s visszaadta a borítékot Sarah-nak. - Értsem ezt úgy, hogy az ön nevelt fia és Greta valamiféle kapcsolatban álltak? - Tavaly együtt kerültek bíróság elé kábítószer-fogyasztás vádjával - válaszolta Sarah. - De hát ez a rendőrség ügye! - csodálkozott dr. Gold. - Természetesen - szólt közbe Egan. - Csakhogy meglehetősen lassan halad a nyomozás, és Mrs. Talbot, érthető módon, ideges. Azt remélte, hogy Markovsky kisasszony megvilágít néhány homályos pontot. - Nagyon sajnálom - mondta dr. Gold -, de még ha tudnék is valamit, akkor is helytelen volna, ha beszélnék a dologról. Az orvos-beteg kapcsolat, ugye... - Ez természetes - állt fel Sarah. - Teljességgel megértem önt. - Kikísérem önöket - mondotta Hannah Gold. Végigkísérte őket a folyosón, aztán a főbejárat lépcsőjénél megállt. - Tudja, Mrs. Talbot, Greta Markovsky nagyon beteg volt. Túl nagy adag heroint szedett be, mielőtt behozták. Idebenn rengeteget és zavarosan beszélt önmagáról. A gyerekkoráról, az édesanyjáról és így tovább. Az apja annak idején erőszakot követett el rajta, ennek is súlyos hatása volt természetesen. - Iszonyat! - kiáltott fel Sarah. - Amit én mondhatok, azzal nemigen lehetek hasznukra. Greta egyetlen beszélgetés alkalmával sem említett semmiféle Eric Talbotot. Részletes feljegyzéseket készítettem, úgyhogy emlékeznék rá. - Így is köszönöm - szorította meg Sarah az orvosnő kezét. - Nagyon kedves volt, doktornő. - Igazán nagyon sajnálom, Mrs. Talbot. Sajnálom Gretát, és mély részvétet érzek ön iránt - mondotta dr. Gold. A kapuból nézett a parkoló felé távozó Sean és Sarah után. Beszálltak a Mini Cooperbe. - Hát itt nincs tovább - állapította meg Egan. - Bizony nincs - hagyta helyben Sarah. - Újabb zsákutca. No, gyerünk vissza Londonba, Sean. Hátradőlt az ülésen, és becsukta a szemét. Esett, amikor megérkeztek a Lord North Streetre. Lassú, hideg novemberi eső. Jago már előbb hazaérkezett, és látta bemenni kettejüket a kapun. Az ablak melletti székre telepedett, ahonnan szemmel tarthatta őket.

- Megyek teát főzni - mondta fásultan Sarah, és kiment a konyhába. Egan az ablakmélyedésben állt. Cigarettára gyújtott, köhögött egyet-kettőt, aztán szórakozottan nézegette a könyvekkel megrakott olvasóasztalt. Eric szattyánbőrbe kötött naplója feküdt legalul. Egan leült, s lapozgatta. Szép, gondos kézírás töltötte meg az oldalakat; Egan megpróbált megfejteni egy-egy latin mondatot. Egyszerre csak felkapta a fejét, s hitetlenkedve meredt az éppen felütött oldalra. Aztán felugrott. Sarah éppen akkor lépett a szobába a tálcával. - Mi van? - kérdezte, miközben letette a tálcát. - Itt van a neve, ezen az oldalon! Olvassa csak! - Egan átnyújtotta a naplót. Greta Markovsky! Sarah csodálkozva vette a kezébe a kötetet. Eddig nem tanulmányozta, túlságosan zaklatott volt az ilyesmihez. Most azonban nekiült, és olvasni kezdte. Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő. Egan kinézett, s meglátta Jack Shelleyt. Őzbarna kabátja a vállára vetve, Rolls-Royce-a a járdánál. Jago előzőleg kiment a konyhába kávét főzni, de ahhoz még idejekorán visszaért, hogy az ablakból megpillantsa a kapun belépő Shelleyt. Gyorsan letette a kávéscsészét, s beállította vevőkészülékét. - Még semmi eredmény - mondta Shelley már a hallban Seannak. - Gondoltam, meglátogatlak, és megnézem, hogy állnak itt a dolgok. - Nálunk viszont van eredmény - mondotta Sean. - Kiderítettük, hogy Ericnek volt egy kábítószerüzér barátnője. Együtt kerültek bíróság elé, tavaly, egy razzia nyomán. Greta Markovsky a lány neve. Elmentünk meglátogatni egy Cambridge-hez közeli rehabilitációs klinikára. - És? - kérdezte kíváncsian Shelley. - Mire odaértünk, már nem élt. Lezuhant a második emeleti vészkijárat pallójáról. Viszont megtaláltuk a nevét Eric naplójában. - Eric naplójában? - Igen. Latinul írta. Mert Cambridge-ben latin szakos volt. - Nohiszen! Fene nagy hasznát vesszük annak a latin szövegnek... - legyintett Shelley. - Különben... Valami tojásfejű tanárt kell kerítenünk, az Alant lefordítja. - Mrs. Talbot történetesen diplomázott latinból és görögből, a Radcliffe egyetemen. A nappaliban Sarah az ablaknál állt, s az izgalomtól sápadtan pillantott a két férfira: - Mindent leírt ebben - mutatott a naplóra. - Minden egyes szörnyű részletet... Remegő kézzel helyezte az asztalra a naplót. - No, üljön csak le - karolta át az asszony vállát Shelley. - És mondjon el nekünk mindent, szép sorjában. - Greta Markovsky beszervezte Ericet kábítószer-szállító futárnak. Szerzett neki egy George Walker névre szóló hamis útlevelet. Ez a Greta valami Smith nevű embernek dolgozott. - A név nem emlékeztet engem senkire - tűnődött félhangosan Shelley, a homlokát ráncolva. - Folytassa, kérem. - Ericnek Párizsba kellett utaznia. S ott fel kellett keresnie egy La Belle Aurore nevű kávézót, a Szajna partján, nem messze a Rue de la Croix-tól. - Ott látták őt utoljára élve - tette hozzá Sean. - Ez áll a francia halottkém jelentésében. A kávéházat valami Marie nevű nő vezeti. Eric rendelt egy italt, s a nő az itallal együtt néhány címet is adott neki, hogy legyen hol megszállnia éjszakára, - A jelentés viszont nem említi - mondta Sarah -, hogy Ericnek egy Agnes nevű lány után kellett érdeklődnie. Azzal, hogy Mr. Smith küldte. Pillanatnyi csend után Shelley komoran kijelentette: - Akkor hát a következő állomásunk: Párizs. - Úgy érti, hogy velünk jön? - lepődött meg Sarah. - Próbáljanak csak megakadályozni! -mondta kihívón Shelley, akit valósággal újjáélesztett valami elementáris belső energia. - Mellesleg, van néhány jó kapcsolatom odaát. Valamikor régen ugyanis egy álló esztendőt töltöttem Párizsban, egy kényes ügy elintézése végett. - Egan megpróbálta félbeszakítani,

de Shelley leintette: - Egy szót se! Lőfegyverre persze szükségünk lesz, de azt majd ott kapunk, az ilyesmi nem megy át a vámon. - Az órájára pillantott. - Jól van, akkor megyek vissza az irodámba. Maga pedig mielőbb csomagoljon, kedves. Vállon veregette Sarah-t: - Sose féljen, rendbe hozzuk ezt a dolgot. Intett Egannak. Sean követte nagybátyját a hallba. Sarah pedig kinyitotta a kézitáskáját, s kivette belőle a Walthert. Mint Shelley mondta, nincs rá mód, hogy az ilyesmi átjusson a vámon. Sarah latolgatta a pisztolyt, s valami furcsa, nem várt kellemes izgalom futott át a testén. Dühös volt magára. Az íróasztalhoz lépett, kihúzta az egyik fiókot, s becsúsztatta a Walthert. Különös dolog: mintha önmaga elől próbálná dugdosni. Shelley kinyitotta a kaput, és a Rolls-Royce-hoz ment. Varley ült a volánnál. - Szállj be egy percre - kérte Shelley Seant. - Jó. Beültek, és Shelley megnyomott egy gombot, mire üveg válaszfal emelkedett föl Varley mögött. - Nem biztos, hogy jó, ha Mrs. Talbot velünk jön Párizsba - mondta Shelley -, de azt hiszem, ha megtagadjuk tőle, kiveri a huppot. - Meghiszem azt! Shelley leakasztotta a telefonkagylót, és tárcsázta a saját számát. Frank Tully vette föl a kagylót a vonal túlsó végén. - Párizsba kell utaznom, Frank - közölte Shelley. - Telefonálj a British Airways-nek, adjanak három jegyet a párizsi járatra. - Melyikre, Jack? - kérdezte Tully. - Hát azt meg honnan tudjam? - csattant fel Shelley. - Adjunk magunknak két órát, amíg kiérünk Heathrow-ra, és eladminisztrálnak bennünket. Számítsd ki, melyik gép a legalkalmasabb. Csomagolj be nekem úgy, hogy egy éjszakát ott töltök. Aztán vedd ki azt a fekete fedelű füzetet az íróasztal legfelső fiókjából, tudod, a speciális címekkel. Megtalálod benne Pierre Dupont nevét, a párizsi telefonszámával. Hívd fel, beszél angolul. Mondd meg neki, hogy ma este megérkezik Jack Shelley, és elvárja, hogy megfelelően felszereljék. No, húsz perc múlva otthon vagyok. Visszaakasztotta a kagylót. - Te nagyon élvezed ezt a dolgot, ugye Jack? - kérdezte Sean. - Ez bizony igaz, kisöreg - bólintott Shelley. - Elkapjuk azokat a strigókat! No, most menj, Sean. A heathrow-i reptéren találkozunk. Jago lakásán megszólalt a telefon. Azonnal fölvette a kagylót. - Mi van? - érdeklődött Smith. Jago gyorsan és szabatosan elmondott mindent. Beszélt a naplóról, Jack Shelleyről, mindenről. - Úgy nézem, nyakig ülünk a szarban, mint azok a goromba amerikaiak mondanák, öregfiú - fűzte hozzá. - Nem ülünk mi semmiféle szarban, ha higgadtan cselekszünk. Rengeteg gép indul Heathrow-ról Párizsba. Azt mondta, ugye, British Airways. Az Heathrow 4-ről indul. - Úgy van. - Akkor maga az Air France járatára vált jegyet. Az Heathrow 2-ről repül, ugye? Egy óra alatt odaér. Telefonáljon Heathrow-ról Valentinnek és Agnesnek. Figyelmeztesse őket, hogy mi várható. - És ha kiugranának a buliból? - érdeklődött Jago. - Nem fognak kiugrani - nyugtatta meg Smith. - Túl sokat fektettek már be a boltba. - Még mindig bánjak kesztyűs kézzel a Talbot nőszeméllyel és Egannal? - A legnagyobb mértékben. - Jack Shelleyt ki tudnám nyírni magának - közölte kedélyesen Jago. - Egyre több fejfájást okoz nekünk, úgy látom. - Ne gyerekeskedjen már! Ha Jack Shelleyt lepuffantja, nyakunkon a fél londoni alvilág. Jack Shelley úgyszólván nemzeti intézmény. - Jó, jó, de egy kicsit azért rálőhetnék. Mintegy biztatásul a többieknek miheztartás végett. - Használja a józan eszét, barátom. Újabb nagy prémium van kilátásban a

bankszámláján. - Zene füleimnek - mondta Jago. - Az az átkozott haszonlesés, tudja, azok a mocskos anyagiak, miként az én öreg skót dajkám szokta volt mondani annak idején. Még utóbb a vesztemet fogja okozni a mohóságom. Letette a kagylót. Három perc múlva már lefelé tartott, az alagsori garázsba. Amikor Spydere kikanyarodott az utcára, a Mini Cooper még ott állt Sarah Talbot háza előtt. Jago elvigyorodott, amikor elhúzott mellette. Sarah már jött le a lépcsőn, amikor Egan telefonon tájékoztatta Alan Crowthert. - Akarod, hogy csináljak valamit? - érdeklődött Crowther. - Igen. Igyekezz beférkőzni minden elképzelhető komputerrendszerbe. Ne csak a D15-re gondolj, hanem a Scotland Yard központi dokumentációjára is. Tudd meg, van-e valami erről a Mr. Smithről. - Hát ez aztán nem támpont! Köznapibb név nincs egész Angliában. - De a pasas korántsem köznapi, ha nem tévedek. No, most rohanok, Alan, Letette a kagylót, és Sarah-hoz fordult: - Jó, akkor menjünk. Ügy látszik, ezúttal el is érünk valahová.

KILENCEDIK FEJEZET

A párizsi La Belle Aurore külön szobájában Jago Agnésszel és Valentinnel beszélgetett. - Ebből bizony baj lehet - vélekedett Valentin. - Mégpedig nagy baj. - Ha helyesen kezeljük az ügyet, akkor nem - válaszolta Jago. - Egyetlenegy valamit tudnak, amit azelőtt nem tudtak. Mégpedig azt, hogy a fiú azzal jött ide: Mr. Smith küldi, és Agnésszel akar beszélni. A maga létezéséről nem is tudnak, Valentin. - Akkor hát mit tanácsol? - kérdezte Valentin. - Nézzük csak. Itt van Agnes, a börtönviselt prostituált, aki azt teszi, amit a stricije mond neki. - Nem értem. - Mindjárt meg fogja érteni. - Jago kinyitotta az előtte fekvő Paris Soir-t. Itt, a negyedik oldalon riport olvasható egy bizonyos Henri Leclerc ügyében folytatott nyomozásról. Ezt az embert a rendőrség közelharcban lelőtte, egy héttel ezelőtt. - Elég jól ismertem azt a strigót - röhögött Valentin. - Az áll itt, hogy Leclerc ismert gengszter volt. Ült már fegyveres rablás, kábítószer-üzérkedés és leánykereskedés miatt. Még a montmartre-i címét is közli az újság. - De hát nekünk ehhez mi közünk? -csodálkozott Agnes. - Hát nem érti? Maga volt az egyik nője, Agnes. Leclerc a lelkére kötötte, hogy aznap este várjon itt egy George Walker nevű fiatalemberre, aki azt fogja mondani, hogy egy Smith nevezetű titokzatos úriember küldte. Magának csupán az volt a feladata, hogy adja meg neki Leclerc címét, aztán bocsássa útjára. Egyéb szerepe magának nem volt a dologban - vont vállat Jago. - Ezzel kész. Maga történetesen Leclerc egyik tyúkja volt, magát szemelte ki, hogy tegye meg ezt a kis szívességet. S mint mindnyájan tudjuk, a magafajta lányok mindig azt teszik, amit mondanak nekik. - Ez nagyon jó - nézett Jagóra nagy tisztelettel Agnes. - Ez kitűnő! Jago Valentinre pillantott. - Egyetért? - kérdezte. - Agnesnek igaza van - bólogatott megfontoltan Valentin. - Okos megoldás. - Persze hogy az. Tisztelt barátainkat hamis nyomra vezetjük. A hajsza csakis zsákutcába viheti őket, hiszen Leclerc halott. - Jago kiitta a konyakját és fölállt. - Jól van. Még találkozunk. Most sok a dolgom. Ezzel távozott. - Akkor hát ez el van intézve - mondta Agnes. - Egy fenét van elintézve. - Valentin újabb konyakot töltött magának és savanyú arcot vágott. - Ha itt valami rosszul sül el, Agnes, akkor mi ketten visszük el a balhét, nem pedig a mi nagyokos barátunk. Ő addigra ár-kon-bokron túl lesz! mondta Valentin, borostás állát vakargatva. - Nem, nem, jobb ezektől megszabadulni, egyszer s mindenkorra. Ne gatyázzunk! - De hát hogyan fogjunk hozzá? - suttogta Agnes. Valentin elgondolkozott, aztán elmosolyodott. - Mit szólsz a következő megoldáshoz? Amikor jönnek, te rám hivatkozol. Azt mondod nekik, közölted a fiúval, hogy látogasson meg még aznap este a lakásomon. - A malomban? Fournier-éknál? - Úgy van. Ott várom őket néhány haverral. És megfelelően fölszerelve, természetesen. A mi kedves londoni barátaink azt se fogják tudni, ki nyírta ki őket. - Jagónak nem fog tetszeni a dolog. - Jago akassza fel magát. Különben pedig: vele is elbánunk a kellő pillanatban. - És Smith? - Smithnek továbbra is szüksége lesz valakire Párizsban. És most van egy olyan ütőkártya a kezünkben, amelyről se Smith, se Jago nem tud. Nevezetesen hogy tudomásunk van arról a kenti címről. A Deepdene Sírkertről.

- Jó ötlet, Valentin - bólogatott Agnes. - Meg kell adni, okos fiú vagy! - Persze hogy jó ötlet. Semmi másra nincs szükség, Agnes, mint hogy eljátszod életed nagy szerepét, amikor fölbukkannak azok a... És mondjuk meg őszintén, chérie, hogy te évek óta remek szerepeket játszol az ágyban. - Csókot nyomott Agnes arcára, és el volt ragadtatva magától, - Marie-val majd később beszélünk. Most pedig légy jó kislány, és hozzál nekem még egy konyakot. Majdnem hét óra volt, amikor a reptéri taxi befordult a Rue de la Forge-ra, és egy nagy, kétkirakatos üzlet előtt megállt. Ki volt világítva a két kirakat, válogatott régiségek sorakoztak bennük, biztonsági rács mögött. Az ajtó fölötti felirat - aranyozott és fekete betűkkel - mindössze ennyit közölt: Pierre Dupont. Kiszálltak, és Shelley egy csomó frankot nyomott a sofőr kezébe. - Sok szerencsét, öregfiú - szólt utána, amikor elhajtott. - Nos, ez az - mondta aztán, a feliratra pillantva. - Pierre Dupont. Különleges régiségekkel kereskedik. Egyebek között. - Annyi bizonyos, hogy a régiségekhez ért - mondotta elismerően Sarah, a kirakatot nézegetve. - Nincs olyan, amihez ez a pofa ne értene - bólintott Shelley. - Erre tessék! Shelley a bolt mellett húzódó sikátorba kalauzolta őket, s megnyomta egy közeli ajtó csengőjét. - Sráckorában az Union Corse fegyverese volt Dupont; amolyan francia maffia ez, Marseille a központja. Később megjött az esze. Ráeszmélt, hogy jobb, ha a fejét használja. Tudja, hogy értem,.. Megszólalt a biztonsági kapubeszélő - Qui est lá? Ki az? - Jack Shelley, te vén strigó! Kinyilt az ajtó. Nagyon alacsony emberke fogadta őket, arca sötétbarnára sült, bajsza elegánsan nyírott, fekete haja hullámos. Fekete bársony szmokingot viselt. - Jack! De jó látni téged! - kiáltott fel. - Iszonyú régen találkoztunk! Túlontúl régen. - Kitűnő angolsággal beszélt. - Pompás színben vagy! Átölelte Shelleyt, és csókot cuppantott a két orcájára. - Hagyjuk ezeket a francúz marhaságokat - csillapította Shelley. - És jól tudod, mi a véleményem a fokhagymaszagról. No, ez itt az unokaöcsém, Sean, ez pedig Mrs. Talbot. - Nagy megtiszteltetés, madame! - szorította meg Sarah kezét Dupont. - Nagyon vigyázzon ám! - figyelmeztette az asszonyt Shelley. - Nem ismerek senkit, aki annyit forgolódott volna nők körül, mint az én Pierre barátom. Átmentek az üzlethelyiségen. Valószínűtlen egy hely volt. Szamuráj páncélzattól XIV. Lajos-korabeli bútorokig terjedt a skála. - Hogy van az, hogy ma fiatalabbnak látszol, mint tíz esztendeje, amikor legutóbb találkoztunk? - kérdezte Shelley, amikor beléptek az elegáns nappaliba, amely iroda- és tárgyalóhelyiségül is szolgált. - Ó, ebben nagy szerepe van a szoláriumnak - hangzott a válasz -, és azt is be kell vallanom, hogy a hajam most már többet köszönhet a vegyiparnak, mint a természetnek. De térjünk a tárgyra. Pontosan mit kívánsz? - Először is egy autót. - Van egy Citroen a garázsban. Használhatod. - Aztán: fel kell szerelni ezt a fiút meg engem. Arról van szó, hogy komoly üzleti tárgyalásokba kell bonyolódnunk néhány honfitársaddal, és nem hinném, hogy meg tudnám győzni őket, ha csupán a hüvelyk- és a mutató-ujjam dudorodik ki a zsebemből. - Semmi probléma - mondta Dupont, s egy olajfestményt tolt arrébb a falon. Széf volt a kép mögött. Dupont gyorsan tárcsázta a kódszámot, a széf kinyílt, és a házigazda matatott benne egy kicsit. Amikor visszafordult, két kézi lőfegyvert nyújtott feléjük, majd az íróasztalra helyezte a veszélyes tárgyakat. - Megfelel? - kérdezte. Shelley a kezébe vette az egyik fegyvert, egy Smith and Wesson gyártmányú, 38-as revolvert. - Tökéletesen - bólintott. - Mindig szerettem cowboyost és indiánost játszani. Hát ez a másik darab bádog?

Egan kezébe vette a fekete automata fegyvert. - Makarov - mondta. - Szabvány fegyver a legtöbb kelet-európai hadseregben. Nem valami nagy átütőerejű, de a célnak tökéletesen megfelel. - Rendben - biccentett Shelley, és az esőkabátja zsebébe csúsztatta a revolvert. - Erre - kalauzolta őket Dupont a konyhába, majd onnan, néhány lépcsőfokon lefelé, az alagsori garázsba, ahol egy Renault és egy fekete Citroen állt. - Akarod, hogy veled menjek, Jack? - kérdezte Dupont. - Nem, nem. Maradj ki ebből, és őrizd a házat - válaszolta Shelley, és Sarah-hoz fordult: - Magát viszont nem lehet itt tartani, ugye? - Miért, mit gondolt? - Jó - vont vállat Shelley -, de arra kérem, maradjon végig a háttérben, és ne avatkozzék be. - Kinyitotta a Citroen hátsó ajtaját, és betessékelte Sarah-t. Ez komoly dolog, Mrs. Talbot. Ha már belekezdtünk, be is fejezzük. És nem játszunk ám kesztyűs kézzel. Érti? - Értem, Mr. Shelley. - Remélem is - mondta Shelley, és odaszólt Egannak: - Gyerünk! A Citroent a rövidke rakpart másik oldalán hagyták, és átsétáltak a La Belle Aurore-hoz. Az ablakból szivárgó fény visszaverődött a nedves macskakövekről. Bekémleltek. A helyiség üres volt, csak a pult mögött ült egy nő. A kövér Marie. - Akkor hát befelé - mondta Shelley -, és ne felejtse el, amit mondtam, Mrs. Talbot. Viselkedjék rendesen. Kinyitotta az ajtót, és előrement. - Jó estét - biccentett; Sarah és Egan pedig helyet foglalt egy-egy bárszéken. Beszél angolul, madame? - Természetesen, monsieur. - Igen, igen, gondolom, ez alapvető követelmény európaiak számára manapság, amikor mind a Közös Piachoz tartozunk. És miközben jól megfontolja ezt a bölcs megjegyzésemet, madame, töltsön nekünk három Per-nod-t, és figyeljen jól arra, amit a barátaim mondani fognak magának. Marie felvonta a szemöldökét, de azért rögtön eléjük tett három poharat, egy vizeskancsót és egy üveg Pernod-t. - Nem értem, monsieur - mondotta ezután, - Múlt héten egy angol fiatalember holttestét fogták ki a Szajnából, itt a közelben - közölte Sarah. - A halottkém jelentése szerint az őrszemes rendőr látta, hogy aznap este bejött ide az a fiú. - Amikor kihallgattak magát a rendőrségen - toldotta meg Egan -, maga kijelentette, hogy a fiatalember nagyon rossz bőrben volt, és szállást keresett éjszakára. Maga adott neki egy italt, adott neki egy-két címet, aztán útjára bocsátotta. - Így van, monsieur. Micsoda tragédia! Jól emlékszem arra a fiatalemberre. Vállat vont. - De hál mindent, amit tudtam, elmondtam a rendőrségnek. - Hát ez érdekes - mondta Egan. - Láttam a rendőrség jelentését, amely tartalmazza a fiatalembernél talált dolgok listáját is. Címekről nincs szó a jelentésben. Ezt furcsának találom. - Shelleyhez fordult: - Te nem találod furcsának? - Nem - rázta meg a fejét Shelley. - Nem találom furcsának, hanem egész egyszerűen hihetetlennek! Bejön az a srác éjfélkor, kábítószerrel telítve, és olyan rossz bőrben, hogy maga ingyen italt ad neki. Megkéri magát, hogy adjon tanácsot, hol szállhat meg éjszakára, és akkor én higgyem el magának, hogy le se írta a címet vagy címeket?! - De hát kérem, monsieur... - hebegett Marie. - És ráadásul: maga elmulasztotta említeni a rendőröknek, hogy a fiatalember közölt magával egy jelszót - mondta Egan. - Mégpedig azt, hogy Mister Smith küldte, és Agnest keresi. - Agnest? - suttogta Marie. - Bizony - szólt Shelley. - Nagyon népszerű lány lehet az az Agnes. Nagy a kereslet iránta, és most mi is szeretnénk megismerkedni vele. - Nem ismerek Agnes nevezetűt - mondotta Marie. Shelley elővette a revolvert és felmutatta: - Azt mondom magának, hogy ha öt másodpercen belül nem tájékoztat erről az Agnes

nevű lotyóról, keresztüllövöm a bal térdét. De... nem, mégsem, mivel a muníció drága. - Shelley visszatette a revolvert a zsebébe. - Úgyhogy más megoldást kell keresnünk. Ezzel megragadta a nő haját, és széttörte a pernod-s üveget a pult szélén. Aztán Marie elé tartotta, néhány centire a nő arcától. - Ne, ne, monsieur! - sikoltozott a nő. - Az isten szerelmére, Mr. Shelley! - rángatta Jack kabátujját Sarah Talbot. - Maga ne avatkozzon be! - förmedt rá Shelley. Marie közben teljesen összeomlott. - Jól van, monsieur, mindjárt előkerítem Agnest. Hozom már, hozom. Itt van hátul. - No lám! - fordult Shelley Sarah-hoz és Eganhoz, miközben a törött üveget a pultra helyezte. - Csak egy kicsit ésszerűen kell viselkedni ebben a rohadt életben, ez minden. A szomszéd szobában, a fülke függönye mögött, Valentin - egyik karjával Agnes derekát átfogva - Marie közeledtére igy suttogott a lány fülébe: - Tudod, ugye, mit kell tenned, chérie... Csak okosan! Nemsokára találkozunk. Ezzel kisurrant az oldalsó ajtón. Marie félrehúzta a függönyt, és kérdőn pillantott Agnesre. A lány biccentett. Az asszony hátrafordult, és megindult a pult felé. Agnes követte. Kezét a csípőjére tette, és különben is meglehetősen kihívó jelenség volt a miniszoknyájában és a fekete plasztik esőkabátjában. - Monsieur? - szólította meg Shelleyt. - Látni kívánt. - Maga Agnes? - kérdezte Sarah. - Igen, madame. - Múlt héten, valamelyik este, beállított ide egy angol fiatalember. George Walker néven mutatkozott be. - Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem - vont vállat Agnes. - Nem mondhatom, hogy emlékszem rá. - Annyit strichelt már ez a ringyó, hogy az agyára ment - szólt közbe Shelley, és megragadta Agnes karját. - Velem aztán ne kukoricázz, te kis ribanc! Az a fiatalember azt mondta, Mr. Smith küldte és Agnest keresi. - Mondd meg neki, chérie, a saját érdekedben - vetette közbe gyorsan Marie. - Ez egy vadállat! - Jól van, no, csak eresszen el. - Agnes kihúzta magát Jack szorításából, és simogatta fájó karját. - Fogalmam sincs, ki az a Mr. Smith. Én egy Valentin nevű stricinek dolgozok. Azt mondta nekem Valentin, legyek itt akkor este, és ha jön az a fiatalember, küldjem csak hozzá. Mást nem tudok az ügyről. - És hova kellett küldenie a fiatalembert? - érdeklődött Egan. - A másik rakparton, nem messze innét, van egy régi malom. A Fournier-malom. Valentinnek ott van irodája. Ott bonyolítja le az üzleti ügyeit. - Például? - kérdezte Shelley. - Nem tudom pontosan. Néha lopott kocsikkal üzletel. - Nagyszerű! - fordult Eganhoz és Sarah-hoz Shelley. - Gyerünk, látogassuk meg ezt a Valentin nevű patkányt, és te, drágaságom - ezzel ismét karon ragadta Agnest -, te velünk jöhetsz, hadd lásd az előadást. Jago odakintről figyelte a történéseket, alkalmas fedezékből. Lattá, amint Valentin kijön a La Belle Aurore egyik oldalsó ajtaján és a rakpart mentén elsiet. - Magasságos ég! - sóhajtott fél halkan. - Ez nem volt benne a forgatókönyvben. Amikor felbukkantak a többiek is, élükön az Agnes karját szorító Shelleyvel, és ugyanabba az irányba távoztak. Jago megcsóválta a fejét, várt egy percig, majd utánuk ment. Szóval megpróbálják átejteni. De hát,.. számított erre is. - Szegény, jó Valentin! - mondta félhangosan. - Micsoda ostoba fráter vagy! Motoros hajó haladt el a Szajnán, színes lampionokkal ékesítve. Kacagás visszhangja hallatszott a vízről. Nyolcemeletes volt az öreg Fournier-malom, roskatag, lerobbant épület. Bedeszkázott ablakok, hulló vakolat. Volt benne valami vészterhes, valami fenyegető, - Gondolkoztam a dolgon - szólt Eganhoz Shelley. - Túlságosan egyszerű ez így. Tudod, ugye, hogy értem... - Ezzel Agneshez fordult: - Lehet, hogy ez a kis tyúk

csak ugrat minket. - Nem, nem, monsieur - rémüldözött Agnes -, dehogy is! Esküszöm, hogy nem! - No jó, akkor én hátulról közelítem meg a célt - mondotta Egan, és Sarah-hoz fordult. - Ha Jacknek igaza van, akkor jobb, ha maga itt marad. - Én viszont azt gondolom - vetette ellen Sarah -, hogyha bemegyek magukkal, akkor, bárki van is odabenn, nagyobb biztonságban fogja érezni magát. - Mondtam én neked, fiacskám, hogy ez a Mrs. Talbot gógyis egy hölgy! - szólt Eganhoz Shelley. - No, akkor gyerünk szépen. - Maga előtt tolta Agnest, úgy ment át az úttesten, a bejárathoz. A nagy kapuba egy kis ajtót vágtak, a munkások közlekedésének megkönnyítésére. Agnes belökte; Shelley ment utána, őt pedig Sarah követte. Egan az oldalsó sikátorban haladt, aztán gyors iramban kúszott fel egy tűzoltólétrán. Törött ablakot pillantott meg a harmadik emelet magasságában. Némi tapogatózás után lenyomta a kilincset és bemászott. Jago a sikátor homályából figyelte. Aztán követte. Egan hatalmas raktárhelyiségbe jutott. Rengeteg láda mindenfelé. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta, aztán ment, ment előre egy poros folyosón. Odalenn egyetlen körte világította meg a központi előcsarnokot. Több autó állt a csarnokban, ahonnan létrán lehetett megközelíteni az üvegfalú irodát. Ott ült Valentin az íróasztalnál; irkált valamit. Éppen Shelley és a két nő került a villanykörte fényének sugarába, amikor Egan suttogást hallott. S valami mozgást érzékelt az eggyel lejjebb eső emelet folyosójának homályában. Megfordult, lefutott a lépcsőn, aztán megállt. - Készülj, Jules - súgta valaki a közelben. - Ott vagy, Valentin? - kiáltotta Agnes. A folyosón két férfi tartózkodott. Az egyiknél Úzi márkájú géppisztoly, a másiknál vadászpuska. Egan a géppisztolyos ember mögé lopózott, és erősen tarkón ütötte. A férfi nagyot nyögve esett össze. - Ott vagy, Jules? - kérdezte a másik. Egan egy kis neszt hallatott, de szólni nem szólt semmit, és amikor a másik férfi közelebb jött, hasba rúgta, aztán az arcába térdelt. Fölöttük Jago, a lépcsőpihenő homályából, a központi előcsarnok túloldalán, mindent látott. - Jól csinálod, öregfiú - suttogta. - Fejlett technikával. Valentin kilépett az irodája ajtaján, és lement a létrán. - Nocsak, nocsak, mi van itt? - szólította meg Agnest, megcsiklandozva a nő állat. - Hát te meg miben mesterkedtél? - Hogy itt mi van, maga ócska strici, azt én mindjárt megmondom - förmedt rá Shelley. - Van itt néhány ügy, amelynek elrendezéséhez a segítségére van szükségem. Például: mi a kapcsolat a maga Agnese és egy Smith nevű úr, továbbá egy magát George Walkernek mondó angol fiatalember között? Az utóbbiról Agnes azt állítja, hogy magához irányította. - Hát már megint rossz kislány voltál, cherie? - paskolta meg Agnes arcát Valentin. - Erről később még beszélünk! - Most viszont maga csak egy valakivel beszélhet, és az én vagyok - jelentette ki Shelley. - Illetve én meg ez a barátom, ni! Ezzel előhúzta zsebéből a Smith and Wesson revolvert. - Tévedésben van, monsieur - nevetett fel Valentin. - Itt én adok utasításokat, nem maga. Pontosabban: a barátaim meg én. - Fölfelé tekintett és füttyentett: -Jules? Charles? Ebben a pillanatban előbukkant a homályból Egan. - Azt hiszem - mondta -, Jules és Charles az a két pasas a géppisztollyal meg a vadászpuskával. Csakhogy ők jelenleg éppen szunyókálnak. Valentin megfordult, és megindult fölfelé a lépcsőn, de Shelley megragadta a bokáját, és lerántotta. - Szemétláda! - horkant fel, és Valentin hátába döfte a revolvert. - Ki az a Smith? Vagy megmondod, vagy szétlövöm a hátgerincedet. - Ne tegye, uram! - sikoltott fel Agnes. - Nagyon kérem, ne! Ő nem tudja, hogy ki az a Smith. Én se tudom. Mi csak Jagóval tárgyalunk. Csakis Jagóval. - Ki az a Jago? - érdeklődött Egan. - Az maga az Ördög, monsieur - válaszolta Agnes. - Ő csinál mindent Smith

nevében. Ekkor Egannak képtelen ötlete támadt: - Tipikus angol, ugye? Jóképű? Arcán sebhely? - Ő az, monsieur! - bólogatott buzgón Agnes. - Az az ember a földalattin! - eszmélt Sarah, - És aki a "Mindenszentek"-nél is ott volt - bólintott Egan. - Úgy látszik, ránk csuda jól vigyáztak, Sarah... - Agneshez fordult: - Mi történt azzal az angol fiatalemberrel? Agnes habozott. De Shelley a nyakához szorította a revolvert. - Ha nem mondod meg, akkor egy pillanat, és máris Szent Pétertől kérhetsz bocsánatot! A megrémült Agnes életében először mondott igazat: - Valentin belefojtotta a Szajnába. - Miután elkábította? Azzal a különleges kábítószerrel? Agnes mély lélegzetet vett. - Igen - nyögte ki azután. Sarah elfordult. - Voltak még, akik úgy jártak, mint az a George Walker? - kérdezte Egan. - Igen, többen is - hagyta helyben kelletlenül Agnes. - A legszívesebben azonnal szétloccsantanám ennek a stricinek a fejét - mondotta Shelley, és ismét Valentinnek szögezte a revolvert. - Nagyon kérem, monsieur, ne bántsa! - könyörgött Agnes. - Ha békén hagyja, akkor mondok valami nagyon érdekeset. - Mégpedig? - Mindig föl kellett hívnunk telefonon egy kenti temetkezési vállalatot. A Hartley Fivéreket. - A név link - mondta türelmetlenül Egan. - Tudom, monsieur. De egyszer, amikor az ottani emberünkkel beszéltünk, a háttérben ment az üzenetrögzítő masina, és Valentin hallotta, hogy azt mondja: "Deepdene Sírkert". - Agnes kinyitotta a kézitáskáját, és kivett belőle egy cédulát. - Lássa, monsieur, még föl is írtam, a telefonszámmal együtt. Jago a korláton Woodsman pisztolyát egyensúlyozta. Nem nagy kaliberű fegyver 22-es csupán -, de egy mesterlövész kezében nagyon is megfelel. Jobb halántékon találta és azonnal megölte Valentint. Egan a padlóra lökte Agnest, és a homályba taszította Sarah-t. Shelley leguggolt és vadul tüzelt fölfelé, a sötétbe. - Most egy kicsit megpörköllek, vén róka! - dünnyögte Jago. - Hogy máskor mérsékeld magad... Gondosan célzott és eltalálta Shelley bal vállát. Shelley egyensúlyát vesztve hanyatlott a padlóra, a sötétbe. A zakója alá nyúlt, és véresen húzta ki a kezét. - Jézusom, Sean, engem eltaláltak! - állapította meg, némi csodálkozással. - El innen! - rendelkezett Egan. - Amiért jöttünk, megkaptuk. - Fölhúzta Shelleyt a padlóról, és az ajtó felé taszigálta. - Gyerünk, Sarah! - nógatta az asszonyt. Aztán hátrafordult, s Agnes felé kapott, a lány azonban ellökte magától: - Ne, ne! Hagyjon békén! Ezzel Valentin holttestéhez kúszott, és nyöszörögve ráborult. Egan kisurrant a földszinti kisajtón, és követte társait a Citroenhez. Közben Sarah már elhelyezte Shelleyt a hátsó ülésen. Egan a volánhoz ült, és indított. - Hová? - kérdezte - Dupont-hoz - felelte Shelley. - Ott majd kapok valami ragtapaszt. Aztán ki a Charles de Gaulle reptérre, és vissza Londonba. - Felszisszent: - A Krisztusát! Ez bizony fáj! - Az ilyesmi mindig fáj - bólintott Egan. - Gondolja, hogy az a Jago nevű ember tette? - érdeklődött Sarah. - Lehetséges - válaszolt Egan. - Megkérem majd Alan Crowthert, járjon utána. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki az az úr! Közeledő léptek hallatszottak. Agnes fölnézett, s Jagót pillantotta meg. A férfi jobbjában pisztoly, az oldalához szorítva. - Maga megölte Valentint! - vádolta Agnes. - Hagyjuk ezt most. Maga mit mondott el nekik?

- Semmit. - Ne hazudjon, drágám! Hallottam, amikor Egan azt mondta: "Amiért jöttünk, megkaptuk". - Jago a fejét csóválta. - Ne legyen már olyan butuska! - mondta. - Nem én voltam, hanem Valentin. Amikor beszélt azzal a pasival a Hartley Fivérek cégnél, a háttérből hallatszott az üzenetrögzítő hangja. Azt mondta: "Deepdene Sírkert". - És maga ezt elmondta nekik? - El - bólintott Agnes -, mert azt hittem, az az ember máskülönben lelövi Valentint. - Felnézett Jagóra: - Ehelyett maga lőtte le. - Ilyen az élet. Nem kellett volna beleártania magát. Menni készült, megtorpant, és visszafordult. - Ja! Majdnem elfelejtettem! - mondta. - Micsodát, monsieur? Amint Agnes föltekintett, Jago két golyót eresztett a szívébe. A lány holtan zuhant hátra Valentin holttestére, Jago pedig a viharkabátja zsebébe csúsztatta a Woodsmant. - Szegény, buta kis szajha! - mondta, azzal sarkon fordult és a kis ajtón távozott. A doktor, akit Dupont odahívott, levágta Shelley testéről a véráztatta inget, aztán megtett minden tőle telhetőt. A végén fejcsóválva mondta: - A golyó csak kórházi műtőben távolítható el, monsieur. - Párizsban semmi esetre - tiltakozott Shelley. - Csak hozzon rendbe valahogy, időlegesen, aztán adjon még egy fájdalomcsillapító injekciót, A műtét várhat. Majd Londonban! Ismerek ott egy jó orvost, Aziznak hívják. Indiai. Klinikája van a Bell Streeten, szuper-elegáns, alkoholisták számára. De el tudja látni az én sebemet is. - Bizonyos benne, Mr. Shelley? - kérdezte Sarah. - A fő, hogy mielőbb visszajussak Londonba, drága hölgy! - vigyorgott Shelley. Sose kedveltem a francia dokikat, Az ember fenekibe dugják a tablettáikat. No most, Pierre, keríts nekem egy tiszta inget és egy zakót, aztán vigyél ki a reptérre. Másfél óra múlva sikerült elkapniuk egy British Airways járatot a Charles de Gaulle repülőtéren. Jago már nem volt ilyen szerencsés. Húsz perccel lekéste az Air France aznapi utolsó londoni gépét. Nincs mit tenni, meg kell várnia a reggeli gépet. Elhatározta, hogy ha már úgyis itt van, megváltja a jegyét, és odaállt az Air France pultjához. - Ha már ma éjszaka el akar repülni, uram, megteheti - mondta a szolgálatos tisztviselőnő. - Ott vesztegel egy gép a hangár előtti betonon. Valami kis műszaki probléma adódott. Szerencsés esetben egy óra alatt megoldják. Jago az órájára pillantott. Ez azt jelentené, hogy éjfél után egykor ott van a heathrow-i reptéren. Elővette legbájosabb mosolyát: - Hát ez csodálatos, mademoiselle. Hiába, maguk franciák aztán értenek a szervezéshez! A lány elpirult, s átadta a repülőjegyet, Jago pedig bement a tranzitba. Valószínű, hogy a többiek még Párizsban vannak, de még ha Shelley összeszedi is magát valamennyire, és sikerül elérniük az utolsó British Airways-járatot, egész éjszaka eltart, amíg Shelley dolgát valahogy sínre teszik. Úgyhogy neki, Jagónak, jócskán marad ideje, hogy elintézze Birdöt és az ő fekete pajtását. Talált egy telefonfülkét, s föltárcsázta a kenti számot. Bird vette föl a kagylót. - Igen? - Itt Jago. Párizsból beszélek. Ma éjjel egykor érkezem Heathrow-ra. Beszélnem kell magával. Egyenesen odamegyek a reptérről. - Értem, Mr. Jago. Valami baj van talán? - Ugyan! Hova gondol?! Dehogyis. Csak egy kis üzlet, és Mr. Smith úgy véli, hogy maga örülne, ha én a maga kezére játszanám. Akkor hát fennmarad és megvár? - Ez csak természetes! Bird a dolgozószobájában dámát játszott Alberttel a kandalló előtt, s már az ágy örömeire gondolt, amikor megszólalt a telefon. Most visszahelyezte a kagylót.

- Mit akart? - érdeklődött Albert. - Párizsból érkezik. Azt akarja, hogy maradjak fenn és várjam meg. Azt mondja, üzleti ügyben. - A fene essen belé - sziszegte Albert. - Már le akartam feküdni. - Nem lehet, kispofám. Úgyhogy légy jó gyerek, és hozzál nekem egy whiskyt. És játsszunk meg egy partit. Jago halkan fütyörészett, miközben átsétált a tranziton. A kijáratnál még mosolygott is hozzá. Jobban nem is alakulhattak volna a dolgok. St. John's Woodban volt a Bell Street-i klinika. Előkelő intézmény, impozáns viktoriánus épület, valaha egy vidéki család fővárosi lakóháza, saját kis birtokon. Dr. Aziz lakása a klinikán volt. Álmából riasztotta fel az éjszakai portás, amikor a vendégek - röviddel éjfél előtt - megérkeztek. Gyors vizsgálat után azonnal a műtőbe vitette Shelleyt. Egan és Sarah az orvos dolgozószobájában várakoztak, teázva. Túl sok minden történt, és Sarah arcán látszott az átéltek hatása. - Megviseltnek látszik - állapította meg Egan. - Az is vagyok - bólintott Sarah. - Maga viszont egyáltalán nem. Maga olyan, mint a nagybátyja. Valósággal élvezi az egészet. - Ne felejtse el, hogy filozófia szakra készültem. Heidegger valahol azt mondja, hogy a hiteles élethez szükség van a halállal való elszánt szembenézésre. Erről mi az ön véleménye? - Mint a filozófia jelentékeny része: ez is nagy hülyeség. Nyílt az ajtó, s egy magas, sovány férfi lépett be a helyiségbe: Dr. Aziz. Még műtőköpenyben. Egan elé, az íróasztalra tette a golyót. - Kiszedtem - mondta. - Semmi baj most már. - Érdekes - vizsgálgatta a golyót Egan. -Huszonkettes. Valószínűleg Woodsmangolyó. A Woodsman igazi mesterlövész-fegyver. - Azizra tekintett: - Teljesen rendbe jön a páciens? - kérdezte. - Mindössze néhány nap pihenésre van szüksége. De a dolog nem olcsó, Mr. Egan. Tudja, súlyos szakmai kockázatot vállalok. - Megfelelőképpen honorálni fogjuk. Láthatjuk a beteget? - Természetesen. De alvásra van szüksége, kérem, fogják rövidre a látogatást. Előttük haladt a gyengén megvilágított folyosón. Több ajtó előtt mentek el, míg végül dr. Aziz kinyitotta az utolsót. Az ágyban fekvő Shelley fejét sok párna támasztotta. Szeme csukva volt, a szoba homályba borult, csak egy kis éjjeli lámpa égett. - Alszik - suttogta Sarah. - Az érzéstelenítő hatása, gondolom. - Pedig csak helyi érzéstelenítőt engedélyezett - közölte az indiai. - Nagyon igaz - szólalt meg Shelley, de nem nyitotta ki a szemét. - A franc tudja, mi mindent kottyant ki az ember, ha altatják. - Most már rájuk pillantott. - Öreg vagyok én már az ilyen mókákhoz. Most mit fogtok csinálni? Egan Sarah-ra nézett: - Ennek a hölgynek a jelek szerint körülbelül egy álló esztendei alvásra van szüksége. Visszaviszem a Lord North Streetre, holnap is van nap. Reggel majd igyekszünk megállapítani, hogy pontosan hol van az a Deepdene. - Jó. Majd tájékoztass. Shelley behunyta a szemét. Sarah odament hozzá, és megfogta a kezét. - Mr. Shelley? - Shelley föltekintett rá. - Köszönöm - mondta Sarah. - Jól van, kislány -- mosolygott Shelley. - Most menjen szépen haza, és aludjon egy jót. Ismét becsukta a szemét. Aziz biccentett, mire mindhárman csendben távoztak. A Lord North Streetre érvén, Egan kinyitotta a lakásajtót, és előreengedte az asszonyt. Sarah megfordult, és nagyon fáradtan tekintett Eganra. - Nagyon nagy szüksége van alvásra - állapította meg Sean. - Tudom. Pocsékul érzem magam. - Én aztán figyelmeztettem, hogy milyen lesz ez az egész. - Tenne nekem egy szívességet? - Kérjen bármit. - Maradjon itt éjszakára. Van még négy hálószoba. Választhat.

- A heverő tökéletesen megfelel - mosolyodon el Egan. - Remekül lehet aludni egy heverőn, különösen, ha elég széles. Jobb, mint az ágy. - Jól van akkor - mondta Sarah, s a pillanat hatása alatt cselekedve, odalépett és arcon csókolta a férfit. - Kösz, Sean. Köszönök mindent - mondta, aztán sarkon fordult és fölment a lépcsőn. Egan teát főzött magának a konyhában, s amíg várta, hogy felforrjon a víz, elővette a cédulát, amelyet még Agnes adott át Párizsban, az állítólagos Hartley Fivérek telefonszámával. A konyha falán telefonkészülék volt. Egan leakasztotta a kagylót, és tárcsázta a tudakozó számát. Közölte a számot a telefonossal. - Ugye, a kenti központhoz tartozik? - kérdezte. - Igen, uram. - Deepdene Sírkert. Meg tudná mondani a pontos címét? Néhány másodperc múlva megkapta a választ: - Itt van. Deepdene Sírkert, Maltby, Rochester mellett. - Köszönöm. Visszaakasztotta a kagylót, betette a teás-zacskót a bögrébe, s ráöntötte a forró vizet. Belekevert egy kis tejet, aztán bevitte a bögrét a nappaliba. Kortyolgatta a teát, és közben gondolkozott. Sarah halott a külvilág számára, valószínűleg tizenkét órát fog aludni. Ő maga azonban nagyon is eleven. Órájára nézett. Pontosan éjjel egy. Maltby, Rochester mellett. Ilyenkor nincs forgalom, egy óra alatt ott lehet. Óvatosan kiment a házból. Kinyitotta a Mini Cooper csomagtartóját, s a szerszámtáskába nyúlt. Megtalálta a Browningot. A dzsekije zsebébe csúsztatta, aztán a volánhoz ült, és elindította a kocsit a kihalt utcán.

TIZEDIK FEJEZET

Párizsból késéssel indult a gép. Nem nagy késéssel ugyan, de mire Jago Heathrowra érkezett, már fél kettőt mutatott az óra. Mivel csak kézipoggyásza volt, egykettőre távozhatott a reptérről, beült a Spyderébe, és tíz perc múlva úton volt. Egan ugyanebben a percben már Rochesteren száguldott keresztül. Az utakon nem volt forgalom ezekben a hajnali órákban, úgyhogy akadálytalanul fokozhatta a Mini Cooper sebességét, a teljesítőképesség végső határig. Megtalálta a térképén Maltbyt, ötmérföldnyire túl Rochesteren; de egészen váratlanul már előbb elérte az úti célt. Az út jobboldalán találta meg, még a falu előtt: "Deepdene Sírkert és Krematórium" - hirdette az impozáns cégér, amely azt is mindenkinek a tudtára adta, hogy a cég éjjel-nappal üzemel. Egannak éppen erre volt szüksége az adott körülmények között. Bekanyarodott a kapun és továbbvezette a Mini Coopert a kocsifeljárón. Asa Bird, elunva a Jagóra való hosszú várakozást, lement az előkészítő helyiségbe. Két temetés volt esedékes másnap délelőtt, mindkettő égetéssel; ezenkívül egy balzsamozás. Az utóbbit Bird mindig személyesen végezte; büszke volt a szakértelmére, a nehéz eseteket különösen kedvelte, márpedig ez az volt a fiatalember szörnyethalt egy autóbalesetben, s arcán sok-sok sérülés éktelenkedett. Bird kihúzta az egyik fagyasztófiókot, és éppen a holttestet vizsgálgatta, amikor Albert lépett a helyiségbe: egy csésze teát hozott. - Csúnya látvány a fiú, Mr. Bird - jegyezte meg. - Csak addig, amíg rendbe nem hoztam, Albert. Viasz. Smink. Az ember csodát művelhet ilyenkor. Tekintettel kell lenni a hozzátartozókra. Szegény édesanyjának úgyis roppant fájdalmas a dolog. Nem szabad ebben az állapotban látni a a fia arcát. - Maga igazán jó ember, Mr. Bird - dicsérte Albert a főnökét. - Igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt. Albert - mondta Bird. - Most pedig ellenőrizzük a kemencéket. Nehogy valami fennakadás legyen délelőtt. Kimentek a hátsó ajtón, aztán be a halott-égetővé átalakított nagy pajtába. Albert kinyitotta az ajtót, fölkattintotta a villanyt, és előrement. A kis lépcsőpihenőről nyolc-kilenc lépcsőfok vezetett a nagyterembe. Minden roppant tiszta és rendes, fehérre festett falak, elektronikus apparátus a műszerfalon, s két fekete kemence, üvegajtókkal. Bird lement, megnyomott egy gombot, ezzel egymás után begyújtotta a két kemencét. - Kifogástalan - állapította meg, és kikapcsolta. Ebben a pillanatban csengetés hallatszott a bejárati előcsarnok felől. - Ez Jago - szólt Albert. - Ereszd be - bólintott Bird. - A dolgozószobámban fogadom. S már mentek is fölfelé. Alighogy Bird helyet foglalt az íróasztalánál, nyílt az ajtó, és belépett Albert. - Jago hol van? - vonta föl a szemöldökét Bird. - Nem Jago jött - válaszolta Albert. - Hanem egy kuncsaft. Valami Mr. Brown. Azt mondja, éppen most halt meg az édesanyja. Bird az órájára pillantott: - Kettő tizenöt. Tapintatlanság ilyen éji órán távozni az élők sorából. - Hirdetésünk szerint éjjel-nappal az ügyfelek rendelkezésére állunk - mutatott rá Albert. - Jó, jó - legyintett türelmetlenül Bird. - Vezesd be. Essünk túl rajta. Albert az ajtóhoz lépett, de aztán tétovázva hátrafordult. - Na mi van? - kérdezte Bird. - Van valami gyanús ebben az emberben... Nem tudom megmondani, hogy micsoda. De... van... Bird a homlokát ráncolta, aztán megfontoltan bólintott: - Jól van, Albert. Öt perc múlva csöngess ide az irodából. Akkor átmegyek, és

megbeszéljük a dolgot. Albert távozott. Bird az ujjaival dobolt az íróasztalon. Nyílt az ajtó, és Albert betessékelte Egant. - Mr. Brown - kommentálta. Ezzel elment. Egan pedig az íróasztalhoz lépett, és kezet szorított Birddel. - Nagyon kedves magától, Mr. Bird, hogy ilyen lehetetlen időpontban is fogad. - Szót sem érdemel, Mr. Brown. Foglaljon helyet, kérem. - Egy székre mutatott. Miben lehetek szolgálatára? - Édesanyám régóta betegeskedett. Nem messze lakik innét, Rochester túlsó végén. Telefonáltak nekem, hogy a végét járja, úgyhogy rohanvást autóztam ide Skóciából. Egy órával ezelőtt érkeztem, de már csak holtan láthattam. - Nagyon szomorú dolog - bólintott megértőén Bird. - De hát egyszer mindünknek eljön az órája, Mr. Brown. Szóval szeretné, ha a mi cégünk intézné a továbbiakat? - Tudja, a dolog úgy áll, hogy mérnök vagyok az olaj szakmában - füllentett Egan -, és holnap Irakba kell repülnöm. Legfeljebb egy nappal halaszthatom el az utazást. Szerencsére édesanyám egyik szomszédja említette a maga cégét. És oly közel van a cég Rochesterhez, meg aztán éjjel-nappal nyitva tart. - Bizony. Mr. Brown, a halálnak nincs időérzéke - jegyezte meg Bird, és elővette a tollat. - Most néhány adatot lenne szíves közölni. - Ami azt illeti - folytatta Egan -, már korábban is hallottam a maga intézményéről. Egy üzletembertől, akivel Londonban találkoztam. Hogy is hívták? - töprengett Egan. - Ja igen, Smithnek. Ez az! Mr. Smith az illető. Bird már éppen írni készült az imént előkészített kérdőívre; de most nagy gondosan az asztalra helyezte a tollat, és fölállt. - Smith? Nem, erről a névről nem jut eszembe senki - mondta. - Különben... megbocsát egy pillanatra...? Ezzel kiment a hallba, onnan pedig át a kis irodahelyiségbe, ahol Albert várakozott. - Mi van? - érdeklődött Albert. Bird csendre intette, aztán félrehúzott egy képet a falon. A föltáruló tükörből látta, hogy a dolgozószobában Egan sebtiben átkutatja az íróasztalfiókokat. - Igazad volt. Albert, hogy ez az ember gyanús - jelentette ki. - Most mit tegyünk? - kérdezte Albert. - Fölajánlom neki, hogy tekintse meg a létesítményt. Amikor a krematóriumba érünk, te itt vársz az ajtó mögött, és keményen elbánsz vele, de azért annyi erőt hagyjál benne, hogy megmondhassa, kicsoda. - És azután? - érdeklődött Albert. - Attól függ... Ha szükséges, be kell fűtened az egyik kemencébe, ugye... Most pedig készülj. Bird ment utána, azután egy pillanatra megtorpant a dolgozószobája előtt. Majd elfordította a kilincset, és belépett. Egan azon a széken ült, amelyen eredetileg helyet foglalt. - Eszembe jutott közben - szólalt meg Bird -, hogy mindjárt megmutathatnám a berendezéseinket, Mr. Brown. Különösen, mivel annyira siet. Hamvasztást óhajt, gondolom... - Igen, azt hiszem - bólintott Egan. - Okos dolog. Az imádságos könyv is azt mondja, hogy porból lettünk és porrá leszünk. - Ezzel Bird kinyitotta az ajtót, és mutatta az utat. - Később majd kiválaszthatjuk a megfelelő urnát - tette hozzá. - Köszönöm - biccentett Egan. Bird kinyitotta az udvarba vezető ajtót; az eső ezüstös sugárban hullt a lámpafényen át. Bird esernyőt húzott elő a sarokban álló tartóból. - A krematórium az udvar túlsó végében van, sajnos - mondotta. Kettejük fölé tartotta az ernyőt. A karjuk kissé összeért, s Bird enyhe remegése akkor is elegendő lett volna, hogy fokozza Egan éberségét, ha nem várt volna amúgy is valamilyen izgalmas fejleményt. Bird kinyitotta az ajtót, becsukta az ernyőt. - Csak ön után, uram - mondta. - Nem, nem Mr. Bird, csakis ön után - szabadkozott Egan, és akkora erővel lökte

meg Birdöt, hogy az botladozva zuhant lefelé a lépcsőn. Hiába igyekezett megkapaszkodni a korlátban, odalent landolt valami kifacsarodott pózban. Még ugyanabban a pillanatban Egan a fal felé taszította az ajtót, úgy, hogy az a mögötte gumibottal várakozó Albert arcába vágódott, és eltörte a lesben álló fiú orrát. Egan újra nekivágta az ajtót, mire Albert fölordított, és elejtene a gumibotot. Bird megpróbált föltápászkodni, de összeesett. - Jézusom, azt hiszem, eltört a bokám - siránkozott. Amikor Egan visszahúzta az ajtót, a térdre rogyott Albertet pillantotta meg. Zokogott a szerencsétlen; csinos arca romokban, csupa vér mindenütt. Egan megragadta az ajtót, mintha újra lecsapni készülne, mire Bird rémülten üvöltött fel: - Ne! Nagyon kérem, ne! Egan lement a lépcsőn, és előhúzta a Browningot. - Megölöm, ha szükséges - jelentette ki. - Csak magától függ. - Ki maga? - kérdezte Bírd. - És mit akar? - Információt. Ha megadja, akkor a maga kis barátja megússza. Ha nem, akkor... Egan vállat vont: - Magától függ. Bird kétségbeesetten pillantgatott jobbra-balra. Egan felhúzta a kakast. - Ne, ne! - kiáltott fel Bird. - Jó, elmondok mindent, amit csak tudni akar. - Pompás. - Egan cigarettát vett elő, és rágyújtott. - Mindent tudok a Hartley Fivérek néven folytatott üzelmeiről. A Franciaországból érkező, heroinnal tömött holttestekről. Azt is tudom, hogy Smithnek dolgozik. Igaz? - Igaz - bólogatott buzgón Bird. - Kicsoda ő? - Nem tudom. Egan ráfogta a Browningot, aztán inkább fölment a lépcsőn, fölemelte Albert fejét, és rátapasztotta a revolver csövét. - Az isten szerelmére! - üvöltött Bird. - Az igazat mondom! Nem tudom, hogy kicsoda Smith! - Akkor hogyan bonyolítja le az üzleteit? - Üzenetközvetítő számot hívok. Nem lehet közvetlenül hívni, ő pedig előbb-utóbb visszahív. - Sose látta? - Őt sose. Csak Jagót láttam, a megbízottját. Jago néhányszor járt itt. Bird agyán átvillant a gondolat, hogy megmondja Egannak: Jago bármelyik percben itt lehet. De mégse... mert ha Jago alkalmas pillanatban érkezik, régen rossz Egannak. Úgyhogy jobb erről hallgatni. - Adjon személyleírást Jagóról - parancsolt rá Egan. - Ó, igazi úriember. Katonatiszt volt. Művelt beszédű... - És sebhely húzódik a bal szemétől a szája szögletéig? - Igen - bólintott Bird. - Szóval már találkozott vele? - Nem egészen - mondta Egan. Lepillantott Birdre, aki igyekezett igen megnyerőén mosolyogni. Egan most emelt hangon beszélt, remélte, hogy még jobban megfélemlíti Birdöt. - Tudja, hogy mit gondolok? Azt, hogy maga csak pocsékolja az én drága időmet, és ez nekem nem tetszik. Egyáltalában nem! Ezzel a hajánál fogva megragadta a félig eszméletlen Albertet, s ismét ráfogta a revolvert. - Mindent elmondtam magának! - ordított fel Bird. - Sose találkoztam Smith-szel. Jagóval is csak ritkán, és vele is csak Smith közvetítésével léphetek érintkezésbe. - Nem ismer senki mást? - hitetlenkedett Egan. - Az egész szervezetből? És azt várja, hogy ezt elhiggyem? - Pedig ez az igazság - hadarta Bírd. Aztán egy kis szünet után azt mondta: Várjon csak. Van még valami. Majdnem megfeledkeztem róla. - Ajánlom, hogy emlékezzék rá! - Tavaly egyszer Smith utasított bennünket, hogy egy heroinnal teli bőröndöt hagyjunk a King's Cross pályaudvar poggyászmegőrzőjében. Albert az utasítás szerint szállított, de a kis hülye nem tudott ellenállni a kísértésnek, és még azután is ott csellengett egy darabig. Úgyhogy látta, ki vitte el a bőröndöt. És

nemcsak látta, hanem ráadásul fel is ismerte az illetőt. - Ki volt az? - Egy Frasconi nevű ember. Daniele Frasconi. Minden újság közölte a fényképét tavaly. Nagy bűnper folyt akkor Londonban, kábítószerügyben. "A maffiakapcsolat." így hívták. Megírták a lapok, hogy milyen nagymenő az a Frasconi. Akárhogy is: megúszta. A tanúk vagy eltűntek, vagy megváltoztatták a vallomásukat. Ahogy az már lenni szokott. - És akkor maguk mit csináltak? - kérdezte Egan. - Hogy mit csináltunk? - kérdezte vissza Bird. - Ugyan mi a fenét csinálhattunk volna! Meg is mondtam ennek a kis hülyének, hogy azok a pasasok nem sokat teketóriáznak. Náluk a gyilkolás: az üzlet szerves tartozéka. - Elővette a zsebkendőjét, és megtörölte az arcát. -Gyanítom, hogy ez magára is vonatkozik, Mr. Brown. - Ezt már mondták nekem - így Egan. Sarkon fordult, fölment a lépcsőn, átlépett Alberten, s az esőben áthaladt az udvaron. Útközben a dzsekije zsebébe csúsztatta a Browningot. Megkerülte az épületet, eljutott a parkolóhoz, s beült a Mini Cooper volánja mögé. Frasconi. Daniele Frasconi. Kiindulásnak jó. De vajon hová vezet? Gyors választ erre csak egyvalaki adhat: Alan Crowther. Amikor Egan rákanyarodott az országúira és fokozta a sebességet, szembe jött vele a Spyder. Jago azonnal felismerte a Mini Coopert, de persze rendületlenül tovább hajtott, s nézte a visszapillantó tükrében, mint távolodik a másik kocsi hátsó lámpája. Gyors oldalpillantása elég volt ahhoz, hogy megtudja: a Miniben csak egyvalaki ül. Feltétlenül Egan. Különös, de Jago uralkodó érzése a csodálat volt. - Meg kell adni, öregfiú - mormolta -, hogyha lépsz, akkor nagyon gyorsan lépsz. Lassított, és befordult a Deepdene Sírkert főkapuján. Bird föltápászkodott, s a lépcsőkorlátnak támaszkodva fölnézett Albertre: - Jól vagy, aranyom? - érdeklődött. Albert csak nyöszörgőit és hunyorgott. Bird odasántikált a sarokban lévő mosogatóhoz, kinyitotta a csapot és megnedvesített egy rongyot. Amikor megindult volna Albert felé, megjelent az ajtóban Jago. Fenyegető jelenség volt. Csak állt, állt, kezét sötétkék viharkabátjának zsebébe süllyesztve. Bird nagyokat nyögve huppant le a kemencék előtti kis asztalnál álló karosszékbe. - Mozgalmas estéje lehetett - mondta Jago, aztán lehajolt, és szemügyre vette Albertet. - Ez a szerencsétlen buzi pedig... Oda az a csinos pofikája, és legyünk őszinték, egyebet nemigen tudott nyújtani. No meg persze a hátsó felét. - Cigarettára gyújtott, és a korlátnak támaszkodott. - Tehát itt járt az én Egan barátom? - Brown járt itt, Mr. Jago - buzgólkodott Bird. - Brownnak hívják. - Egannak hívják - jelentette ki Jago. - Huszonnégy-huszonöt éves? Karcsú? Markáns arc? Fekete bőrzeke? Farmernadrág? - Pontosan - bólintott Bird. - És maga mit mondott el neki? Birdnek sikerült töprengő arcot vágnia: - Hogyhogy mit mondtam el neki, Mr. Jago? - Ne játssza meg magát - mondta Jago, nagyon türelmesen. - Egan nem szórakozásból jött ide, hanem azért, hogy a Párizsból érkezett hullákról kérdezősködjék. Meg Eric Talbotról, Mr. Smithről és valószínűleg rólam is. Úgyhogy lesz szíves elárulni, mit mondott el neki. - De hát ugyan mit mondhattam el neki, Mr. Jago? Jago fölhúzta a padlóról Albertet, egy darabig maga elé tartotta, aztán hátrataszította, le a lépcsőn. Furcsa pozitúrában ért le Albert, és tompa reccsenés hallatszott, amikor koponyája a padlócsempének ütközött. Jago utánament, s amikor odaért, oldalba rúgta. - Ne bántsa már! - rikácsolta Bird. - Elmondom magának az egészet! Mindent elmondok! Mindent! Hadarva beszélte el, hogy mit mondott Egannak, csak úgy ömlött belőle a szó. Amikor végzett a történettel, csak ült tovább, görnyedten, és halkan zokogott. Jago lepillantott Albertre, és megbökte a lábával. - Kíváncsi vagyok, hogy még hányszor csinálta ezt, Hogy ott csellengett és

leskelődött... - Csak egyetlenegyszer, Mr. Jago! Esküszöm! - Az az egyetlenegy éppen elég, mert látta Daniele Frasconit, aki nagyon fontos ember. Most már a mi Egan barátunk is tud Frasconiról, és ez Mr. Smithnek bizony nem lesz ínyére. A legkevésbé sem! - Lehajolt, és jobban szemügyre vette Albertet. - Nem mintha ez sokat számítana ennek itt - mondotta fölegyenesedve. - Merthogy meghalt. - Albert! - vonította Bird. Fölállt, elvesztette egyensúlyát és elesett. Egy pillanatig ott hevert, de aztán kúszni kezdett a sofőrje felé. Jago a kemencékhez lépett, s benyomta az automata indítógombokat. A kemencék azonnal begyulladtak. Jago várt egy-két másodpercig. Amikor látta, hogy fellövell a gázsugár, kinyitotta mind a két üvegajtót. A láng azonnal kicsapott, s a nagy hőségben fölhólyagzott a kemencék fölötti falakon a festék. - Ne, ne, Mr. Jago! - kiáltott fel Bird. - Ne csinálja ezt! Robbanni fog! Jago nem vett tudomást Birdről. A sarokban álló asztalról fölvett egy maró folyadékot tartalmazó dobozt, gyorsan keresztülment a helyiségen, fölment a lépcsőn, s útközben kinyitotta a doboz tetejét. Bird arcára kiült a rémület. Megpróbált föltápászkodni, de elesett és rábukott Albert holttestére. - Ne, az isten szerelmére, ne! - ordította. Jago ráöntötte a folyadékot a fakorlátra és a falépcsőre, ledobta a dobozt, és gyufát gyújtott. Nyomban lángra lobbant minden. Bird felüvöltött, amikor a lángok elérték az egyik nadrágszárát. Csapkodva próbálta eloltani, de hiába. Mögötte pedig már lángban állt a fal, a mennyezet, és zúgva tódult ki a kemencékből a tűz. - Viszlát a pokolban, öregem! - kiáltott oda Jago. Ezzel távozott, és Birdre zárta az ajtót. Egy perc múlva már fordult ki a Spyderrel a kapun, és vezetett Rochester felé. Megnézte az órát. Hajnali három. Vajon mi lesz Egan következő lépése? Hamar megtudhatja a Lord North Streeten. De kora reggel tájékoztatni kell Smith-t. Rengeteg mindenről kell beszámolnia. Smith egész biztosan iszonyú dühös lesz a Frasconi-ügy miatt, hiszen ez az egész szicíliai kapcsolatot veszélyezteti. Hát igen, Smithnek ez nagyon nem fog tetszeni. Jagót ez - tudj' isten, miért igencsak mulattatta, aztán, miközben halványan elmosolyodott, hátradőlt az ülésen, s a vezetésre összpontosított. Egan elhatározta: még nem megy vissza a Lord North Streetre, előbb meglátogatja Alan Crowthert. Alan ugyanis álmatlanságban szenved, és sokszor az egész éjszakát átdolgozza. Ám amikor Egan megállította a kocsit a Water Lane-i ház előtt - majdnem négy órakor -, odabent sötét volt minden. Egan kiszállt az autóból, és becsöngetett. Semmi válasz. Még néhányszor próbálkozott, aztán egy ösvényen a ház mögé került, s megtalálta a hátsó bejárathoz azt a pótkulcsot, amelyet Crowther mindig a kis sziklakert egyik köve alatt hagyott. A konyhában jó meleg volt. Egan villanyt gyújtott, aztán teát főzött magának. Akárhol van is Crowther, nemsokára előkerül, hiszen sose hagyja el a környéket, sose vakációzik. Egan bement a nappaliba, kiitta a teát, majd ledőlt a széles rekamiéra. Karját összefonta a mellén. Rövidesen elaludt. Arra ébredt, hogy valaki nyitja az elülső ajtót. Máris a padlóra lendítette a két lábát, és az órájára pillantott: öt óra. És belépett a szobába Alan Crowther, de Egan soha még ilyennek nem látta őt. Szemére húzott fekete kötött sapkát viselt, vastag garbópulóvert, kék ano-rákot, farmert, magas szárú fűzős cipőt, meg egy kis hátizsákot. - Sean! Nagy ég, de megijedtem! - kiáltott fel. - Elnézést - mondotta Egan. - A hátsó bejáraton jöttem, a pótkulccsal. Feltétlenül beszélnem kell veled. De hát mi van? Hol a fenébe jártál ebben a maskarában? - Fölfedezted bűnös titkomat. - Crowther levette bőrkesztyűjét, aztán a hátizsákot és az anorákot. - Gyere ki a konyhába - kérte Seant. - Teljesen átfagytam, és óriási szükségem van öt liter forró kávéra. A konyhában bekapcsolta a kávéfőzőt. Belekanalazta a megdarált kávét, aztán megfordult, és a kezét dörzsölgette.

- Eredményes éjszaka volt. Birmingham és vissza. Vonaton, persze. Az egyetlen normális utazási mód. - Vonaton? - Igen, de nem úgy, ahogy gondolod. - Az asztalhoz ült, és fölnevetett. - Tudod, az ember az én koromban valami változatosságra vágyik. De mit csináljon? Kitanulni pilótának? Ahhoz már késő. Megmászni a Mont Blanc-t? Ahhoz is. - Tehát? - Hivatásos csavargó lettem, Sean. Körülbelül egy évvel ezelőtt találkoztam valakivel egy kocsmában, ő beszélt rá. Építész az illető. - Elmosolyodott. Fölugrálunk a tehervonatokra. Puszta szórakozásból. Mindig éjszaka természetesen. - Neked elment az eszed! - hitetlenkedett Egan. - Ha igen, akkor is jó társaságban vagyok. Nem holmi lerobbant idióták között. Kollégáim közt, ha szabad ezt a kifejezést használnom, vannak hites könyvvizsgálók, londoni pénzemberek, van két orvos és egy - ha ugyan nem több professzor a londoni egyetemről. Elkezdte tölteni magának a kávét. - Ilyen emberek csinálják ezt? De hát miért? - csodálkozott Egan. - Élvezetből, kisfiam! A kockázat meg az izgalom kedvéért. Sötétben fölugrani a mozgó vonatra, amikor kigördül a Paddington vagy a Victoria teherpályaudvarról, korántsem könnyű feladat. Elszántságot igényel, meg hidegvért is. - Te megbolondultál - csóválta a fejét Egan. - Ma csak rövid útra vállalkoztam, mert hamar vissza akartam érni. De voltam én már Glasgow-ban is, végig egy Ford Escortban ültem, egy nyitott autószállító platón. Csodás érzés. A teljes szabadságé. Kivált, amikor a vonat egy fényesen kivilágított állomáson robog keresztül. És amellett a veszélyérzet... A liverpooli vonalon például fiatal csibészek ugrálnak fel, hogy kiszereljék a rádiókat a szállított autókból, ez pedig azt jelenti, hogy számolni kell a vasúti rendőrség megjelenésével is. Szóval állandó készenlét és éberség szükségeltetik. - Te bolond vagy! - ismételte Egan. - Ugyan már! Soha szebb élményekben nem volt még részem! Hanem mesélj, mi volt Párizsban? Egan tájékoztatta. Befejezvén a mondókáját, hozzáfűzte: - Bizonyos tehát, hogy mindennek ez a Smith van a hátterében. Jutottál valamire vele kapcsolatban, amíg távol voltam? - Semmire az égvilágon. Rengeteg Smith nevű bűnöző van. A skála rendkívül széles. De egyik Smith sem felel meg a te leírásodnak. Ez persze nem meglepő vont vállat Crowther -, hiszen Smith nyilván nem a valódi neve. - Két nyomunk maradt tehát. Jago és Daniele Frasconi. Megnézhetjük most, mit tudsz kiásni róluk? Átmentek a dolgozószobába. Crowther letette a kávéscsészét, és munkához látott. - Nézzük előbb Frasconit. Ez egyszerű, azt hiszem. Az ő múltjával... szerepelnie kell a Scotland Yard központi dokumentációjában. - Két perc múlva Crowther bólintott. - Megvan. - Valóban, egymás után bukkantak ki az adatok. - Nagy ég! kiáltott fel Crowther. - Mintha csak A Keresztapa folytatását olvasnám! Frasconiék: nagy hatalmú maffiacsalád. Központjuk: Palermo. Vezetői: harmincöt éves ikerpár, Daniele és Salvatore. A család jövedelmének zöme a kábítószerkereskedelemből származik. A vállalkozás londoni ágához két kaszinó tartozik, továbbá érdekeltség egy fogadóiroda-hálózatban. Ezenkívül három szálloda tulajdonosa a família. - Mindezek fedőszervek persze, a kábítószerből szerzett pénz tisztára mosására jegyezte meg Egan. - A jelek szerint sokáig Daniele irányította a dolgokat itt Angliában, de aztán tavaly a Yard Kábítószer-osztaga lefülelte - mondta Crowther. - Minden vád alól sikerült tisztáznia magát, egy kivételével: hatósági közeg, nevezetesen egy rendőrtiszt elleni erőszak. Emiatt hat hónapot nyomott le Leedsben, az Armley börtönben, s amikor kiszabadult, Szicíliába költözött. - Kaphatnék egy másolatot erről az anyagról? - kérdezte Egan.

- Természetesen, S máris kattogni kezdett a gép. - Nézzük mármost a mi Jago barátunkat - javasolta Egan. - Maradjunk a Scotland Yard dokumentációjánál - indítványozta Crowther, és nyomban munkához látott. Kisvártatva hátradőlt: - Csak három Jagót találtam. Meglehetősen ritka név. Az egyik Jago cardiffi betörő, a másik gyilkosságért kapott életfogytiglani büntetését tölti a durhami börtönben, a harmadik valamikor könyvelő volt a londoni Cityben, most ötéves büntetését tölti - csalás miatt kapta - Parkhurstben. Úgyhogy ezekből az adatokból nincs sok örömünk. - Jó, hát akkor nézzük, miféle konkrétumokat tudunk a mi Jagónkról - mondotta Egan, - Ha nem tévedek nagyot, akkor hivatásos katonatiszt volt valamikor. És az, amit a mi osztálymániás társadalmunk úriembernek nevez. Ezenkívül; nagyon kitesz magáért, amikor vészhelyzetben kell helytállnia és kezébe vennie az irányítást. Továbbá: sebforradás van a bal arcán. - Az a fajta, aki a katonaságot a zsoldosi munkával cserélhette fel? - sugallta Crowther. - Talán nem jársz messze az igazságtól -bólintott Egan. - Menj végig az ismert zsoldosokon. Nekem viszont most egy csésze tea kell. És ha itt tartunk: főzök neked kávét. - Azt mondtad nemrég, ugye - kérdezte Crowther, miközben Egan a konyha felé tartott -, hogy Villiersnek beszéltél erről a Jagóról? - Igen. De ez még akkor volt, amikor azt hittem, hogy Jago egyike a Villiersféle Négyes Csoport ürgéinek. - Nem érted, mire gondolok - vakarta meg a fejét Crowther. - Te most már tudod, hogy Jago nem Fergusonéknak dolgozik, de Villiers ezt már akkor tudta, amikor te előhozakodtál a gyanúddal. Eléggé ismerem a mi Tonynkat ahhoz, hogy tudjam: nem eresztette el a füle mellett a vádaskodásodat. Éppúgy szeretné tudni, hogy ki az a titokzatos, sebhelyes figura, mint te. Úgyhogy bizonyára ráállította a maga komputeres ürgéit. - Igazad lehet - bólintott Egan. - Szóval vissza a Négyes Csoporthoz. Nézzük, mit tudhatnak. Egan megfőzte a teát, s újabb kávét öntött Crowther bögréjébe, amikor meghallotta Alan diadalüvöltését. Bevitte a szobába a teát is meg a kávét is, és látta, hogy Crowther képe csak úgy ragyog a gyönyörűségtől. - Itt van, ni! - mutatta Alan. - "K" jelzés! Ami azt jelenti, hogy a legutóbbi tizenkét órában rögzítették az információt. Tony bizonyára a számítógépek egész sorát mozgósította. Jago álnév. Különben: az illető úr pontosan megfelel a te leírásodnak. Megjelent Jago komputerképe az ernyőn. A hadsereg dokumentációjának terméke. Sebhelyestül. - A sebet - mondta Crowther - Libanonban kapta, ahol az ezrede az ENSZ békefenntartó erőinél szolgált. Ezzel Crowther kortyolt egyet a kávéjából. - Akkor hát Harry Andrew George Evans-Lloyd az igazi neve - állapította meg Egan. - Századosi rangig vitte, Írországban Katonai Érdemkeresztet kapott, de hogy miért, az nincs feltüntetve. - Azután kitették a hadseregből - folytatta Crowther. - Merthogy: négyet egy csapásra. Mégpedig nem négy legyet, mint a szállóigében. A derék Evans-Lloyd kapitány négy IRA-fegyverest lőtt tarkón pár másodperc alatt. - És valóban IRA-tagok voltak? - érdeklődött Egan. - Bizony. Az elbocsátásának persze a kedves papa örült a legkevésbé. Merthogy ő vezérőrnagyként ment nyugdíjba. Ma is él. Nézd meg a fiacskája dicsőséglistáját: a jobboldali szélsőségesek felderítője Rhodesiában, a délafrikai kommandó tagja Angolában. - Kommandó... - legyintett Egan. - Nevezd a nevén: halálbrigád! - Aztán jött az a rondaság Csádban - tette hozzá Crowther. - Majd a legutóbbi háromnégy évben: semmi. - Vagyis semmi olyan, amiről Villiersék tudnának. Adjál erről az anyagról is másolatot kérek. - Most mit fogsz csinálni? - dőlt hátra a székén Crowther. - Felkeresed

Villierst? De hiszen pillanatnyilag többet tudsz az ügyről, mint az ő emberei. - Nem tudom még, hogy mit fogok csinálni. Voltaképpen Mrs. Talbottól függ. Legalábbis így látom. - Egan összehajtogatta a másolatokat. - No, én megyek. Nem lehetek eléggé hálás neked, Alan. - Ó, semmiség az egész! De nagyon vigyázz, kérlek. Nem tudom, mi a szándéka Villiersnek Jagóval, ha kitartunk e mellett a név mellett, de ne feledd, Sean, hogy igen-igen veszedelmes fickó az a sebhelyes. - Vigyázni fogok. Crowther kikísérte a vendégét. - Milyen fura! - kuncogott közben. - A nagy Jack Shelley a kórházi ágyon, golyóval a vállában. Úgy kell neki! Ilyen játékban részt venni az ő korában!... - Éppen olyan együgyű dolog, mint a te vonatra ugrálásod - jelentette ki Sean, és kilépett a hűvös reggeli levegőre. Hat óra volt. Éledezni kezdett a város, mialatt Egan a Folyami Hajóshoz hajtott. Az udvarban parkolt, s a konyhaajtón lépett be a lakásba. Aztán halkan fölment a lépcsőn. Ida szobájának ajtaja félig nyitva volt. Egan hallhatta az alvó asszony nehéz lélegzését. Becsukta az ajtót. Bement a saját szobájába. Lezuhanyozott, megborotválkozott, tiszta fehérneműt és farmernadrágot vett fel, aztán útnak indult. Nyílt Ida ajtaja, s az idős hölgy kikukkantott. - Te vagy az, Sean? Már aggódtam miattad. Csak nincs valami baj? - Baj? - vigyorgott Egan. - Mióta baj egy jóképű nő társasága? Sose aggódj miattam, Ida. Lesietett a lépcsőn, s távozott. Ida visszafeküdt, de képtelen volt elaludni. Félórányi hánykolódás és forgolódás után lement a konyhába, föltette a teát, és pirítóst készített magának. Kopogtak a konyhaajtón. Ida ajtót nyitott, és Villiers ezredest pillantotta meg. - Jó reggelt, Ida. Tudom, nagyon korán van, de azt gondoltam, itt találom Seant. - Kerüljön beljebb, Villiers ezredes. Sean éppen most ment el. Akar egy csésze teát? Most főztem. Ida kitöltötte Villiers teáját. - Éjszaka tehát itt volt? - kérdezte az ezredes. Ida agyában megszólalt a riasztócsengő. - Persze hogy itt volt - válaszolta. - Nagyszerű, Ida - mosolyodott el Villiers. - Csak hát... történetesen tudom, hogy nem volt itt. - Csak nincs bajban Sean? - aggályoskodott Ida. - Nincs, de éppen lehetne - mondta Villiers. Névjegyet vett ki a tárcájából, s a kandallópárkányra tette. - Itt a telefonszámom, Ida - fűzte hozzá magyarázatul , külön vonal, éjjel-nappal elérhető vagyok ezen a számon. Ha szüksége van rám, vagy valami mondanivalója akad a számomra, hát tudja, mit kell tennie. Ezzel Villiers távozott. Ida pedig az asztalhoz ült, és a teáját kavargatta. Üres tekintettel meredt maga elé, aztán sírva fakadt. Hét órakor Jago felébredt, és lepillantott a Lord North Streetre. Előzőleg aludt egy-két órát az ablaknál, pokróccal betakarózva. Nyoma sincs a Mini Coopernek. Odaát: néma csend. Ismét az órájára nézett, és feltárcsázta Smith hívószámát. Éppen kávét főzött a konyhában, amikor befutott a visszahívás. - Maga most hol van? - érdeklődött Smith. - Újra Londonban. A lakásban. - Mi volt Párizsban? - Hosszú történet - sóhajtott fel Jago. - Rendben van, mondja el. Még nem reggeliztem. Jago kitöltötte a kávét. Kortyolgatta, mialatt beszélt. Amikor befejezte, Smith így szólt: - Hát ez nem jó. - Már mért ne volna jó? Valentin és az a buta kis tyúk likvidálva. Shelley magatehetetlenül fekszik egy kórházi ágyon. Bird és az ő kis pajtása elhamvasztva. Eldugaszoltunk minden csatornát. Kivéve a Frasconi-félét, ám e tekintetben teljes mértékben a rendelkezésére állok, Mr. Smith. - Daniele Frasconi visszatért Palermóba, és ott is szándékszik maradni. Londonban forró lett a lába alatt a talaj. Mrs. Talbot és Egan egyetlen napot

sem élne túl, ha lemennének Szicíliába. Hiszen maga ismeri a maffiát. - De hát mi a probléma? - csodálkozott Jago. - Maga meg én vagyunk a probléma - válaszolta Smith. - A nő és Egan tud a létezésünkről. - Igen, igen, öreg csont, de a vicc az, hogy semmi hasznuk belőle, mivel én nem vagyok én, és maga sem maga. Az a baj, hogy maga túl sokat aggályoskodik nevetett Jago. - Most pedig reggelizzen meg. Folyamatosan tájékoztatni fogom. Letette a konyhai telefon kagylóját, és kenyeret vett elő, a pirítóshoz. De ebben a pillanatban zörejt hallott a nappaliban álló készülékből, úgyhogy odasietett. Sarah beszélgetett Egannal. Jago kitekintett az ablakon, s látta, hogy a Mini Cooper a ház előtt áll. Kiment a konyhába a kávéért, behozta a nappaliba, és hallgatta a diskurzust. Egyszerre csak fölkapta a fejét, és megdermedt. - Evans-Lloyd az igazi neve - mondta éppen Egan. Sarah pongyolában ült az ablaknál, s olvasta a másolatokat. Időnként tett egyegy megjegyzést. - Nem értem ezt az embert - mondta végül. - Tudjuk, hogy gyilkos. És mégis: kétszer is megmentette az életemet. Vajon miért? - Lehet, hogy maga nem szerepel a listáján - mondta Egan. - Ha az a fajta profi, akinek gondolom, akkor a számára minden csak üzlet. Megvannak a feladatai és a megbízatásai. Ezek teljesítéséért fizetik, és nem másért. Nem annyira a szó büntetőjogi értelmében gyilkos, mint inkább bérgyilkos. - Komolyan gondolja, Sean, hogy különbség van a kettő között? - A bérgyilkosok rendjét Perzsiában alapították a tizenegyedik században. A gyors cselekvés a hitvallásukhoz tartozott. Annak a számára gyilkoltak, aki megfizette őket, de az igazi bérgyilkos teljesen elkötelezte magát a vérdíjért. Akármi történt, számára nem volt visszaút. Még ha az életébe került is. - És azt gondolja, hogy Jago ilyen ember? - Az effajta ember szemében becsület dolga ez a munka. Egyébre úgyse lehet büszke az életben. - Jó - bólintott Sarah. - Felejtsük el őt egy időre. Mi a helyzet Daniele Frasconival? - Palermóban van, és nem jön vissza. - Rendben van. Akkor mi megyünk Szicíliába. - Nem, nem, Sarah - rázta meg a fejét Egan, - Az egy más világ. Ott minden, ami számít, a maffia kezében van. Ha valaki kellemetlenkedik a Frasconi-féléknek, hát az árokban találják meg holtan. Ha ugyan egyáltalán megtalálják. - Egy pillanat - mondta Sarah, s a szoba túlsó sarkában kinyitotta az íróasztal egyik fiókját. A Jock White-tól kapott Walther PKK pisztoly mellett ott volt a névjegy, amelyet Rafael Barbera adott át a repülőgépen. Most Sarah átnyújtotta Egannak: - Olvassa el, kérem. - Vito Barbera, Grosvenor Ház, Curzon Street - olvasta Sean, tűnődve, - Nem értem az egészet - mondta végül. - Megvannak a maffiakapcsolataim, Sean. Mégpedig a legjobb minőségűek. Hallott-e Don Rafael Barberáról? - Hallottam - válaszolt kelletlenül Egan, - Egész Szicília Capo maffiája. A főnökök nagyfőnöke. - Honnan tudja? - Mert dolgoztam Szicíliában. Voltaképpen még csak utalnom sem volna szabad erre, mivel nemzetbiztonsági titok; de hát a fő ok, amiért nem kívántam Fergusonnak meg a Négyes Csoportnak dolgozni, éppen ez. Mielőtt a Falklandszigetekre mentem, az ő megbízásukból tevékenykedtem Szicíliában a SAS számára. - Mit csinált ott? - A maga helyében nem kérdezném. Térjünk vissza a bérgyilkosokhoz, a többit pedig hagyjuk. De Sarah nem tágított: - Barberával a gépen találkoztam, amikor most iderepültem. Pocsék hangulatban voltam. Beszélgettünk Ericről. Barbera nagyon megértő volt és kedves. Ez itt az unokája névkártyája. Londonban Vito vezeti a családi boltot. Játékkaszinók,

fogadóirodák hálózata, vendéglők. Kábítószerre nem terjed ki a tevékenységük. - Ezt ki mondja? - Don Rafael; és én hiszek neki. Ő éppen Palermóba utazott, de azt mondta, majd megemlít engem az unokájának, s a lelkére köti, hogy szükség esetén legyen minden módon a segítségemre. Én most találkozni akarok Vito Barberával, Sean közölte elszántan Sarah. - Ha maga nem hajlandó nekem segíteni, akkor elmegyek hozzá egyedül. Ott álltak egymással szemben, farkasszemet nézve, amikor megszólalt a csengő. Egan kinézett az ablakon. Ferguson és Tony Villiers várakozott odalent.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Egan nyitott ajtót. Villiers elviharzott mellette, szemlátomást dühösen. - Agyonkerestem magát - közölte. Ment tovább, Ferguson pedig utána. - Jó reggelt, Sean fiam - köszönt kedélyesen a dandártábornok. - Villierst mi lelte? - érdeklődött Egan, miközben bezárta az ajtót. - Nem igazán boldog, ami azt illeti, korántsem boldog - közölte Ferguson. Véleménye szerint maga veszélyes övezetbe tereli a hölgyet, holott valójában a túlzások lefaragása volna a feladata. S hogy egészen őszinte legyek, ebben egyetértek Villiers ezredessel. Belépett a nappaliba, nyomában Egannal. Villiers komoran szólt Sarah-hoz: - A mi számítógépünk úgynevezett mozgó felderítésre is képes. Ha tehát beiktatjuk a nevedet, megtudjuk, hogy a többi számítógép éppen mit rögzít rólad. Mikor használod a hitelkártyádat, melyik vendéglőben étkezel, hol végzed a bevásárlásaidat. Csodálatos segédeszköz annak kiderítésére, hogy mire készülsz. - Furcsa - jegyezte meg Sarah. - Eddig azt hittem, hogy a Gestapo 1945-ben beszüntette ténykedését. - Kedves, jó Mrs. Talbot! - vetette közbe Ferguson. - Lássa be, hogy csakis a maga érdekében tesszük mindezt. Tony úgy gondolja, hogy ez az ifjú örült oldalpillantás Eganra - engedi, hogy a maga lelkesedése elsodorja öt. - A számítógép a tudomásunkra hozta, hogy tegnap Párizsba repültetek a British Airways járatán - jelentette ki Villiers. - Méghozzá Jack Shelley társaságában. - Aztán rohanvást jöttek vissza, majdnem éjfél volt, mire Heathrow-ra érkeztek. Mr. Shelleyt pedig azonnal elhelyezték egy rehabilitációs klinikán. Alkoholistákkal foglalkoznak ott, St. John's Woodban. No már most -mosolyodon el Ferguson -, évek óta figyelemmel kísérem Mr. Shelley tevékenységét, de bármilyen sok hibája is van a nevezett úrnak, nem alkoholista, arról kezeskedem. - Ez szöget ütött a fejünkbe - vette át a szót Villiers -, úgyhogy érdeklődtünk a klinikán. Nagyon diszkréten, persze. A derék Aziz doktor teljességgel gyanútlan. - Amit azonban kiderítettünk - folytatta Ferguson -, igazolta a mi gyanúnkat. Nagyon mozgalmas éjszakát tölthettek Párizsban, Mrs. Talbot, ha Jack Shelley még egy golyót is kapott a vállába. - Nincs erről mit mondanom - közölte Sarah. Villiers haragosan fordult Eganhoz: - Azt akarja, hogy megöljék Sarah-t, vagy micsoda?! - Fehér papírlapot vett elő a zsebéből, és széthajtogatta: - A sebhelyes ember a földalattiról. Akiről maga azt hitte, hogy nekem dolgozik. Hát egy fenét! Számítógépes vizsgálatunk minden lehetőségre kiterjedt, íme, az eredmény. Villiers átnyújtotta a papírt. Pontos mását annak, amit Crowther adott Egannak Jagóról. Egan úgy tett, mintha olvasná, aztán továbbadta Sarah-nak. - Harry Evans-Lloyd százados - állapította meg Sarah, aztán Eganhoz fordult: Ez Jago? - Jago? - lepődött meg Villiers, - Miről beszélsz? - A jelek szerint most ezen a néven fut - vetette közbe Egan, és Sarah-ra pillantott, aki bólintott. - Összekötője valakinek - folytatta Egan -, akit csak Mr. Smithnek ismerünk. - Smith? - ráncolta a homlokát Ferguson. - Erről ugyan nem jut eszembe senki. - Pedig hát Smith létezik - jelentette ki Sarah. - Mindent ő mozgat a háttérből. Ferguson kigombolta a kabátját, és leült. - Úgy vélem, nem lenne rossz ötlet, ha elmondaná, mi folyik itt. - Vegye át a szót, Sean - kérte Sarah Egant. - Nem látok okot rá, hogy eltitkoljunk bármi lényegeset. De volt valami a tekintetében, amiből Egan épp az ellenkezőjét olvasta ki. Egan röviden elmondta a történteket. Nemcsak azt beszelte el, miként cselekedett Jago a földalattin, hanem azt is, hogy hogyan bukkant fel a "Mindenszentek" tanya közelében. Beszelt a kettejük hiábavalónak bizonyult látogatásáról Greta

Markovskynál, továbbá Eric naplójának fölfedezéséről. Alan Crowther szerepét nem említette, de beszámolt a párizsi eseményekről. Mielőtt elmondhatta volna, amit Agnestől hallottak a Deepdene Sírkertről, Sarah közbevágott: - Rendben van, Tony, ha te ennek örülsz, hát belátjuk, hogy az egésszel nem értünk el semmit. - Jó. Az érdekesség kedvéért azonban elmondom - így Villiers -, hogy amikor megtudtuk, hogy Shelley megsebesült, telefonáltam egy barátomnak az Ötösöknél. Ez a francia nemzetbiztonsági hivatal egyik elég fontos részlege. Megkértem, nézzen utána a rendőrségi dossziékban, volt-e lövöldözés Párizsban tegnap éjszaka. - Villiers kis noteszt húzott elő. - Nos, tűzharcban meghalt egy Claude Valentin nevű, harmincnyolc esztendős, hétpróbás gazember. Úgy gondolom, hogy a mi Jago barátunk volt a tettes. És hogy Valentin barátnőjét is ő tette el láb alól. Közismert prostituált volt a nő, Agnes Nichole. Két golyót kapott a szívébe. - Nagyon veszedelmes ember ez a Jago - jegyezte meg Ferguson. - Agnes és az a Valentin semmit sem közölt magukkal? - kérdezte Egantól Villiers. Sarah gyorsan közbevágott: - Nem volt rá lehetőségük - mondta. - Minden olyan szélsebesen történt. Egan elkapta a végszót, és így folytatta: - Most már sose fogjuk megtudni a teljes igazságot, de azt hiszem, hogy Agnes és a stricije valamiképpen át akarták verni Jagót. Ha ugyan valóban Jago volt az illető, persze. A lövöldözést odaföntről kezdte valaki. Jacket eltalálták. Én meg csakis azzal foglalkoztam, hogy Mrs. Talbotot sürgősen kijuttassam onnan. Ferguson fölállt, és begombolta a kabátját. - Biztos vagyok benne, Mrs. Talbot, hogy belátja: helyesebb az ilyen ügyeket szakértőkre bízni - mondotta. - Hát Jagóval mi lesz? - érdeklődött Egan. - Maguk állnak rá? - Ahhoz előbb meg kell találnunk - felelte Ferguson. - Miként azt a Smith nevű barátját is. De mint már említettem, az ügynek megvannak a nemzetbiztonsági vonatkozásai. Ezért nem akarjuk, hogy a Scotland Yard kábítószer-ellenes osztagának a keményöklű urai vegyék a kezükbe a dolgot. - Villiershez fordult: - Induljunk, Tony. Ezzel előrement. - Most mit fogsz csinálni, Sarah? - kérdezte Villiers. - Hazautazol? - Majd meglátom, Tony. - Fölágaskodott, és arcon csókolta az ezredest. - Ne aggódj miattam. - De igenis aggódom - szögezte le Villiers, és Ferguson után ment. A dandártábornok már a fekete Daimler hátsó ülésén ült, mire Villiers leért. Az ezredes beszállt, Ferguson pedig megkopogtatta az üvegfalat, mire a sofőr indított. - Mi a véleménye, uram? - érdeklődött Villiers. - Az, hogy nem mondtak el nekünk mindent - válaszolta a dandártábornok. - Ez nyilvánvaló. Úgy vélem, vannak még más kiindulópontjaik is. - Akkor hát mitévők legyünk? - kérdezte Villiers. - Most még hagyjuk őket ügyködni. Persze figyelemmel kísérünk mindent, így aztán eljuthatunk oda, ahová el akarunk jutni. - Villiers komoran nézett maga elé, Ferguson pedig fölnevetett: - Kedves Tony barátom, nem foghatja örökké a hölgy kezét! Most pedig vissza a munkához. Rengeteg a tennivaló. - Roppant cseles volt nem említeni Birdöt meg azt a Deepdene-helyet - vélekedett Egan. - Azért nem beszéltem erről, mert még nem akartam felfedni a Frasconikapcsolatot. Magam akarok Vito Barberával tárgyalni. Hadd halljam, mit mond. Benne van, Sean? - Már hogy a fenébe ne?! Ha már idáig eljutottunk... - Akkor most felöltözöm - közölte Sarah. Alighogy az ajtóhoz ért, Sean utánaszólt: - Van itt még valami! - Mégpedig?

- Amikor mi elmentünk a malomból, Agnes még élt. Ezek szerint a távozásunk után ölték meg. Jago! Micsoda egy rohadt alak! - csóválta meg a fejét Egan. - Tudom - bólintott Sarah. - Nagyon jól tudom. Kiment a szobából, aztán fölszaladt a lépcsőn. Jago perceken belül ismét igénybe vette a Smith-féle telefonvonalat. - Attól tartok, nem jól állnak a dolgaink - fejezte be a beszámolóját. - Enyhén szólva - vélekedett Smith. - Először is: a Négyes Csoport tudja, hogy maga kicsoda. - Nem gond - mondta Jago. - Nem fognak országos körözést kiadni ellenem, a pofám fényképével minden rendőr-őrszoba falán. Az ő szemükben ez állambiztonsági ügy, mégpedig az ír kapcsolat miatt. Egyébként: megmondtam én magának, hogy nem kifizetődő azokkal az emberekkel együttműködni. Túlságosan állhatatlanok. - De azért magát mégiscsak keresni fogják. A Talbot nőszemély ismeri az arcát, a többinek pedig fényképe van magáról. - Jó, hát akkor átváltozom, öreg csont - röhögött Jago. - Csináltam én ezt már régebben is, higgye el. Mondhatnám úgy is: melyik énemnek akar hinni? Többféle énemet tartom én zár alatt a sminkes dobozomban. Nagy veszteség a Nemzeti Színháznak, hogy nem tudhat engem a tagjai sorában. - De hát Ferguson és Villiers most már az én létezésemről is tud - mondta Smith -, és nyilván azt gondolják, hogy hozzám magán keresztül vezet az út. - Éppen ez a vicc, öregem! - kiáltott fel Jago. - Hiszen még nekem sincs gőzöm sem, hogy maga kicsoda! Kivéve, ha beavatni méltóztatik a bizalmába. - Jago hirtelen váltott, mert a lehallgatóból Sarah hangját hallotta: - Most abba kell hagynom - közölte Smith-szel -, útra készen állnak odaát. A megszokott viharkabát helyett kockás sportzakót öltött. Nyakában sál, arcát fekete napszemüveg álcázta, a vállára pedig fényképezőgépet akasztott. Lesietett a garázsba, beszállt a Spyderbe. Alighogy kifordult a kapun, átellenben előbukkant Sarah és Egan, és beszállt a Mini Cooperbe. Elhajtottak, és Jago a nyomukba eredt. A Corley Street-i Flamingó nem a legnagyobb játékkaszinója volt a Barbera családnak. Sőt: a legkisebb volt, és sosem törekedett olyanfajta gazdag bevételre, amit a jelentősebb Barbera-kaszinók legtöbbje a konyhára hozott, de hát a Flamingó volt Vito kedvence. Egykor ő volt ugyanis az igazgatója. Bár azóta tizenöt esztendő múlt el. Gyerekemberként érkezett Vito Szicíliából Londonba, hogy megtanulja a nyelvet és a szakmát. A központi játéktermet dús szőnyegek borították, s ízléses bútorzat ékesítette. A falakon festmények Garibaldi felszabadító hadjáratáról. Csodálatos bárpult, csupa ónix és kristály. Körülötte a szokásos, világszerte elterjedt játékasztalok. Vito Barbera a bárpultnál ült, ingujjban. Fekete hajú, élénk, igen jóképű fiatal férfi, valamelyest klasszikus - görög - arcvonásokkal, ami, Szicília történelmét tekintve, nem meglepő. Az előző éjszaka számláit tanulmányozta éppen. Könyökénél pezsgőspohár és friss narancslé. Nyílt a tőle távolabb eső ajtó, s a klub egyik portása lépett a helyiségbe. - Egy hölgy és egy úr keresik önt, uram. Bizonyos Mrs. Talbot megkért, hogy adjam át ezt itt. Ezzel egy névjegyet helyezett a bárpultra. Vito a homlokát ráncolva vizsgálta a névkártyát, de aztán felderült a képe. - Persze, persze, vezesse csak be a hölgyet - utasította a portást. Az ember kiment, majd Sarah Talbottal és Sean Egannal együtt tért vissza. Vito a bárpultot megkerülve sietett a vendégek üdvözlésére. - Mr. Barbera - szólt Sarah -, Sarah Talbot vagyok, ez pedig Sean Egan. Azt hiszem, a maga nagyapja már beszélt rólam. - Valóban, Mrs. Talbot, beszélt magáról. - Vito gálánsán kezet csókolt. Utasított, hogy a legnagyobb mértékben legyek a segítségére. Előbb azonban mondta, s visszament a bárpult mögé - engedjék meg, hogy megkínáljam magukat egy itallal. A szicíliaiak szívesebben isznak társaságban. Friss narancslevet és pezsgőt töltött két pohárba, amelyeket a látogatók elé tolt. Sarah az egyik bárszékre telepedett. - Nagyon kedves magától - mondotta. Vito ünnepélyesen emelte meg a poharát:

- Tehát... miben állhatok a rendelkezésére? Sarah Eganra pillantott, aztán a lehető legszabatosabban ismertette a helyzetet. Vito Barbera arcvonásai megkeményedtek: - Most már értem, miért küldte magát hozzám a nagyapám - bólogatott. - Nos, hogyan segíthetnék? - Most már valamivel többet tudunk, mint kezdetben - szólalt meg Egan. - Az egész mögött egy Smith nevezetű nagyfőnök áll. Eszébe jut erről a névről valaki vagy valami, Mr. Barbera? - Vito tagadólag rázta a fejét. -Vagy erről, hogy: Jago? Ez a Jago ugyanis a közvetítő. - Semmit se mond nekem ez a név - mondta Vito Barbera. - Jó, akkor hát próbálkozzunk tovább - vetette közbe Sarah. - Frasconi. Daniele Frasconi. - Frasconi? - ismételte vészjóslón Vito Barbera. - Minden jel szerint ez a Frasconi alaposan belebonyolódott a londoni kábítószer-kereskedelembe. Igaz ez? - érdeklődött Egan. - Igaz - bólintott Vito. - Húsz évet kellett volna kapnia, de az emberei megdolgozták a tanúkat, így hát néhány hónapot ült csupán, hatóság elleni erőszak miatt, aztán hazautazott. De hogy kerül Daniele Frasconi a maguk ügyébe? - Nyilván van valami kapcsolat Frasconiék és Smith között - jelentette ki Egan. - Tudomásunk van róla, hogy Daniele Frasconi egy heroinnal teli bőröndöt vett át tavaly itt, Londonban, Smith egyik emberétől. Rövid szünet állt be a beszélgetésben. Vito Barbera újból megtöltötte a poharát pezsgővel, és lassan kiitta. - Min töri a fejét? - kérdezte Sarah. - Hadd magyarázzam meg - mondta Vito. - Odahaza a nagyapám az egész szicíliai maffia nagyfőnöke. A legelső embere. De ez többeknek nem tetszik. - A Frasconi fivéreknek például? - kérdezte Egan. - Pontosan, A nagyapám soha nem piszkította be a kezet kábítószer-üzérkedéssel. Soha nem is fogja. Ő régi vágású ember. A Frasconiak bezzeg... - Vito legyintett. - Csak az elmúlt évben három merényletet követtek el a nagyapám ellen. Az életére törtek. Ó, nagypapa végül győzni fog. New Yorkban már készre csinálta őket, de azért a helyzet nehéz. Tétovázni látszott. - Akar meg valamit mondani? - érdeklődött Egan. - Nem tudok semmit arról a Smith nevezetűről. Érdeklődnöm keli a nagyapámnál. A maguk jelentéseiben különösen érdekesek számomra az ulsteri halálesetek. - Miért? - kérdezte Sarah. - Mert Észak-Írországban a terroristák, a katolikus és a protestáns oldalon egyaránt, bekapcsolódtak a kábítószer-kereskedelembe. Ez köztudomású. De arról is szol a fáma, hogy Frasconiék egy idő óta ír kapcsolatokkal is rendelkeznek. A burundanga nevű kábítószer alkalmazása, és most ez a Frasconi-Smith kapcsolat Londonban... ez önmagáért beszél. - Tehát mit javasol? Mitévők legyünk? - kérdezte Egan. - Telefonálok a nagyapámnak. Tájékoztatom a dolgok jelenlegi állásáról. Aztán ma délután újra beszélgetünk mi hárman. - Itt? - kérdezte Sarah. - Miért ne? Van ugyan néhány elintéznivalóm, de háromra azért itt lehetek. - Nagyszerű. Sarah és Egan távozni készült. Vito Barbera megkerülte a bárpultot, és az ajtóig kísérte a látogatóit. - Sose féljen, Mrs. Talbot - szorította meg az asszony kezét -, a nagyapám biztosan mond majd valami okosat. - És most? - kérdezte Sarah, miközben a Mini Cooper elindult. - Úgy gondolom, nézzük meg, hogy van Jack. Aztán eszünk valahol egy harapást. Valahogyan csak eltöltjük az időt háromig. - Valóban azt hiszi, hogy Don Rafael a segítségünkre lehet? - Nem lennék meglepve. Határozott benyomásom, hogy saját magán is segít, ha rajtunk segít - válaszolta Egan, és megállította a kocsit a Bell Street-i klinika előtti járdánál. Miközben kiszálltak, Jago leparkolt néhány méternyire tőlük, és várt.

Shelley párnáknak támaszkodva ült az ágyban. Szőlőt evett, és nézte a tévé rajzfilmjét. - Délelőtt nincs más, csak rajzfilm - panaszolta. - Van szabadegyetem a másik csatornán - mondotta Egan. - Csuda vicces ember vagy, mondhatom. No, mi újság? Sarah és Egan felváltva mondták el a történteket. - Jó, rendben van - mondta Shelley, amikor befejezték -, senkinek sincs a leghalványabb segédfogalma se, hogy ki az a Smith, de Jago... az más. A meglévő információk alapján minden nehézség nélkül a nyomába érhetnek. - Erről nem vagyok meggyőződve - ellenkezett Egan. - Roppant ügyes ember, és nem biztos, hogy már most el akarják csípni. Az ügy nemzetbiztonsági vonatkozásai... - A fene essen beléjük, hogy ezt a hülye játékot játsszák! - mondta Shelley. John Le Carré az oka mindennek: összefirkált mindenféle marhaságot, és a titkosszolgálat vén szivarjai komolyan veszik! - Hevesen rázta a fejét. - Jó, jó, ezt a Smitht nem tudom hova tenni, de a Frasconiakról tudok egyet-mást. Rohadt gazemberek! Szerencséje volt annak a Daniele nevű féregnek, hogy visszakerülhetett Szicíliába. Most már ott is marad, ami azt jelenti, hogy kívül esik a hatókörünkön. - És Barbera? - kérdezte Sarah. - Az öreggel sose találkoztam, de Vitóval egyszer-másszor igen. Sose kerültünk összeütközésbe. Olyan a fiú, mint én: csakis törvényes üzletágakkal foglalkozik. Nyílt az ajtó, s Aziz doktor lépett a szobába: - Azt hiszem, már elég sokáig tartott a látogatás. A betegnek pihenésre van szüksége - mondotta. - Frászkarikát! - tiltakozott Shelley. - Egy csinos ápolónőre van szükségem, akin harisnyatartón kívül lehetőleg nincs más ruhadarab. Aztán ezzel búcsúzott Sarah-tól és Egantól: - Folyamatosan tájékoztassatok. Sarah és Egan a Forth Street-i olasz vendéglőben ebédeltek, Jago pedig a közelben ült a Spyderében, és elfogyasztotta az egyik büfében vásárolt salátás szendvicset. S közben beszélt Smith-szel. - Tud valamit az a Barbera magáról? - érdeklődött Jago. - Az égvilágon semmit, amennyire meg tudom ítélni. - De hát ez a Frasconi-kapcsolat... - erősködött Jago. - Hátha erről hallott valamit Vito. És az ír kapcsolat! - Igaz - válaszolta Smith. - Nem lenne jó, ha... - Rendben van - jelentette ki Jago. - Majd én kézbe veszem a dolgot. Sarah és Egan a Mini Cooperben ültek, néhány méternyire a Flamingótól. Vártak. - Talán most kapunk valami kulcsot a megoldáshoz - mondta Sarah. - Talán - bólintott Egan. - Meglátjuk. Ebben a pillanatban feltűnt a sarkon Vito Barbera. A Brit Telekommunikáció egy sárga kamionja száguldva fordult be az utcába, fölfutott a járdára, és a levegőbe röpítette Vito Barberát. Aztán hátrált. Vito megpróbált föltápászkodni. A kamion - hihetetlen módon - ismét előrelendült, és egy korlátnak lapította a férfit. Majd lehátrált az úttestre, és teljes sebességgel elrobogott. Sok irányból szaladtak oda az emberek, és egész kis tömeg gyűlt már össze, mire Sarah és Egan odaértek. - Meghalt! - állapította meg valaki. Sarah tett egy lépést előre, de Egan elvonszolta a helyszínről. - Hagyja! - figyelmeztette halkan. - Itt mi már semmit sem tehetünk. Elvezette az asszonyt a járdán, a Mini Cooperhez. Sarah az ülésre roskadt, és arcát a kezébe temette. Jago néhány utcával arrébb kiszállt a lopott kamionból, otthagyta a járművet, aztán gyalog ment vagy négyszáz méternyit a Spyderéhez. Beszállt és elhajtott. Mire a Lord North Streetre ért, a Mini Cooper már ott állt, szemben. A Spydert beállította a garázsba, aztán sietett fel a lakásba - lehallgatni. - Ezzel hát kész - mondotta Egan. Sarah lassan kortyolgatta a teáját. - Részemről egyáltalán nincs kész - szögezte le. - Még mindig elutazhatunk Szicíliába, Don Rafaelt meglátogatni. Villája van Bellona környékén. A

Cammarata-hegységben. - A legveszedelmesebb tájék egész Szicíliában - vélekedett Egan. - Terméketlen völgykatlanok. Hegyek, hegyek és tűző, forró nap. Annak idején az olasz hadsereg tízezer embert küldött oda, hogy kézre kerítse Salvatore Giulianót, Szicília Robin Hoodját, de nem járt sikerrel. Úgyhogy végül Giuliano legjobb barátját vették rá árulásra. - Egan tagadólag rázta a fejét: - Nem, ez nem megy. Sok mindent megteszek magáért, Sarah, de Szicíliába nem vagyok hajlandó elvinni. Fölállt az asztaltól. - Én most a maga helyében korán lefeküdnék. Próbáljon aludni. Reggel találkozunk. - Jó - hangzott a fásult válasz. Együtt mentek az ajtóhoz. - Ha van még egy kulcsa, adja ide, kérem - mondotta Egan. - Nem szeretném fölébreszteni holnap. - Persze - bólintott Sarah, és átadta a kulcsot. - Akkor hát, viszlát holnap reggel. Egan eltávozott, Sarah pedig kiment a konyhába, friss teát főzni. Az asztalhoz ült, átfogta a teáscsészét, és gondolkozott. Jago nézett Egan, illetve a távolodó Mini Cooper után. - Szegény jó Sarah - sóhajtott fel. - Milyen kár! Vidáman fütyörészve ment a fürdőszobába. Zuhanyozott, majd átöltözött. Most elsősorban egy kiadós étkezésre van szükségem, gondolta. Nem messze innen, rövid gyalogsétányira van egy francia vendéglő. Jago már járt ott azelőtt; most itt az alkalom, hogy két-három órányi szabad időt engedélyezzen magának. Ellenőrizte, működik-e a hangrögzítő. Aztán lement a lépcsőn. Sarah kitöltötte magának a második adag teát. Kissé nyugodtabbnak érezte magát. Nem haragudott Eganra. Megértette a fiatalembert. Józan és logikus álláspont az övé, csakhogy Sarah-t most nem érdekelte sem a józan ész, sem a logika. Elővette a telefonkönyvet, megtalálta benne a számot, amelyet keresett. Felhívta a heathrow-i repülőtér elővételi pénztárát. - Szeretnék Palermóba repülni ma este - közölte. - Sajnos, nincs közvetlen járat - közölte egy női hang. - Át kell szállni Milánóban vagy Rómában. Van viszont közvetlen járat Cataniába, de az Szicília másik oldalán van. Az a gép pedig csak holnap reggel indul. - Nem, az nem jó. Némi hangzavar hallatszott a vonal másik végén, aztán ismét a női hang: - Éppen most mondja a kollégám, asszonyom, hogy indul egy bérelt gép, nyaralókkal, közvetlenül Palermóba. Hatkor száll fel Gatwickról. Sietnie kell, ha el akarja érni, de van még hely a gépen. Félretesznek önnek egy jegyet, ha óhajtja. - Legyen olyan szíves! Mikor érünk Palermóba? - Kilenckor, a mi időszámításunk szerint. Háromórányi repülőút. Odalent tíz óra van olyankor. Sarah lefoglaltatta a jegyet, és telefonált taxiért. Fölment a szobájába, átöltözött, s berakott néhány dolgot az útitáskájába, az útlevelét, az úti csekkfüzetét, a legszükségesebb holmikat, azután lesietett a lépcsőn. A hallban gyorsan üzenetet firkált Egannak, a cédulát feltűnő helyre tette. Alighogy kilépett a házból, megérkezett a taxi. Sarah beszállt, és máris úton volt a reptér felé. Egan egy kis kávézóban ebédelt a Piccadilly közelében. Nem volt nagyon éhes. Leparkolta a Mini Coopert, és egy darabig kószált a környéken. Sajgott a térde: biztos jele a feszültségnek. Betért egy kocsmába, whiskyt rendelt, és a pulthoz telepedett. Tudta, hogy igaza van: amit Sarah Talbotnak mondott, megfelelt a józan ész követelményeinek. De mégsem volt nyugodt. Gyötrő gondolat, hogy az asszony most egyedül van a Lord North Street-i lakásban. Egan kiitta a whiskyt, és távozott. Alighogy ajtót nyitott a Lord North Streeten, egyszerre észlelte a szokatlan csendet és a hallban hagyott cédulát. Elszörnyedve olvasta az üzenetet, és azonnal tárcsázta Alan Crowthert. - Mit akarsz tulajdonképpen, mit csináljak? - kérdezte Crowther.

- Derítsd ki, kérlek, a British Airways komputeréből, hogy elrepült-e valamelyik, Olaszországba vagy egyenesen Palermóba tartó gépükön Sarah Talbot. Alig egy perc múlva meg volt a válasz: - A British Airways egyik chartergépén repül Gatwickből Palermóba. Mire készül ez a nő? - Öngyilkosságra... Ide figyelj, Alan, nagyon hamar oda kell érnem Szicíliába. - Hogy képzeled, öregem? Nem vagy te Ikarosz! - De lehetek! A Négyes Csoportnak van egy Lear lökhajtásosa, éjjel-nappal készenlétben Walsham repülőterén, Canterbury mellett. Bármely pillanatban üzemképes. És bárhová elrepülhet vele az ember. - Igen, de csakis Ferguson személyes felhatalmazásával - szögezte le Crowther. - Amit te is megadhatsz! A Négyes Csoport számítógéprendszere útján. Közöld az ottani reptériekkel, hogy szigorúan titkos, személyes utasítás; várják Sean Egan őrmestert, azonnali repülésre a szicíliai Palermóba, rendkívül sürgős. - Te megőrültél! - nevetett Crowther. - Meg. De megteszed? - Miért ne? Nagy szám lesz, hogy milyen képet vág majd Ferguson, amikor tudomást szerez róla. - Rendben van. De ez még nem minden. Utasítsd a Négyes Csoport palermói emberét, Marco Tascát, hogy várjon engem, s készítse elő azonnali repülésre a Cessna gépet. Mondd meg neki, hogy az Angelo Stefano-ügy megismétléséről van szó, és gondoskodjék minden szükséges felszerelésről. Mondd meg azt is, hogy az úti cél ezúttal Bellona, Rafael Barbera villája. - Mondd, mi a fenét akarsz csinálni? - kérdezte Crowther. - Most nincs időm elmagyarázni. Egy óra az út Walshamig. Biztosítsd, hogy minden készen álljon, mire odaérek. Lecsapta a kagylót, és elrohant. - Ebben a pillanatban tudtam meg - mondta Jago a telefonba. - Közben elmentem enni valamit. Azt hittem, holnap reggelig semmi gondom a nővel. - Nem baj most már - mondotta Smith. - Ezúttal utoljára hajtja a fejét a vérpadra a hölgy. Leütjük. Elegem volt ebből. Felhívom Frasconiékat. Hadd részesítsék kellő fogadtatásban az asszonyságot. - Nekem azt mondta nemrégen - emlékeztette Smitht Jago -, hogy nem akarja, hogy a nőnek baja essék. - Igen, de a helyszín már egy másik ország. - És Egan? - Ám próbáljon szerencsét. De nincs sok esélye azokkal a fickókkal szemben, higgye el nekem. A többit bízza rám. Mrs. Talbotnak befellegzett. Megszakadt a vonal, s Jagót meglepte, hogy mennyire nem tetszik neki, amit Smith mondott. Nem, nem, egy csöppet sem tetszik. - Szóval befellegzett, azt mondja? - dünnyögte, aztán fölhívta a heathrow-i repülőteret. Nem volt jobb megoldás, mint az éjszakai gép Rómába. Onnan aztán kora reggel továbbrepülhet Palermóba. Jago bement a hálószobába, elővette a ruhaszekrényből a másik bőröndjét, kinyitotta, s kivett belőle egy nagy fekete bádogdobozt. Első osztályú sminkfelszerelés volt benne és sokféle hajfesték. Azonkívül több útlevél - brit, amerikai, svéd. Mindegyik Jago valódi fényképével, de különféle álöltözetekben. Egy brit útlevelet választott, Charles Henderson részvénytársasági igazgató nevére szólót, és munkához látott. A hajával kezdte. Salvatore Frasconit a zuhany alól hívták ki, azzal, hogy Londonból keresik telefonon. Smith hívását a villa legnagyobb nappali szobájában vette. Fehér fürdőköpenyben, nyakában törülközővel. Ikertestvére, Daniele a mellékállomásról hallgatta a társalgást. - Bízza csak rám - szólt higgadtan Salvatore, amikor Smith bevégezte a mondókáját. - Nem fog többé alkalmatlankodni magának az a nő. És ez az Egan se. A szavamat adom. Letette a kagylót, és törölgetni kezdte a haját. - Mi a véleményed? - kérdezte Daniele. Salvatore kilépett a teraszra. Az egyik oldalon a Monte Pellegrino, a másikon egész Palermo panorámája, az öböllel, ahol éppen egy nagy komp készült kikötni.

Daniele követte fivérét. Salvatore gondosan fésülgette a haját. - Őszintén szólva - mondta eltűnődve -, nem is annyira a nő érdekel meg az az angol. Hanem az asszony kapcsolata azzal a vén pókkal, Barberával. A helyzet végtelen lehetőségeket rejt magában. Az asztalon jeges vödör állt, benne egy palackban zibibbo, a Pantelleria-sziget ánizzsal fűszerezett bora. Salvatore két poharat töltött meg, az egyiket a fivére elé tette. - Vito halálhíre nyilván eljutott már Barberához - vélekedett. - Bizonyára rosszul érzi magát, így hát elővigyázatlan. - Gondolod? - Egészen biztos. Elvégre öregember. Az is bizonyos viszont, legalábbis Smith beszámolójából ez következik, hogy ha ez a nő felkeresi, akkor Barbera fogadja. És, mint mondtam, ez érdekes lehetőségeket rejt magában. - Például? - A Bellona környéki villa... Elektronikus riasztóberendezés, a fal tetején elektromos töltésű drótkerítés. - Tudom. Valóságos erőd. Ezt már megtárgyaltuk. Lehetetlen bejutni, - Annak a nőnek nem. - Daniele csodálkozva vonta fel a szemöldökét, mire Salvatore türelmetlenül vázolta fel az elképzelését; - Annak az asszonynak autóra és sofőrre van szüksége, hogy odaérjen, különben sose talál oda. Tehát gondoskodunk róla, hogy a mi kocsinkat és a mi sofőrünket válassza a reptér kijáratánál. Ez nem lesz nehéz. A többi sofőr meghunyászkodik, mert placcon akar maradni. A mi emberünk elfuvarozza a nőt Bellonába, közben a mi rohamcsapatunk szorosan a nyomában lesz. - És azután? - A sofőrünket be kell engedni a kocsifelhajtóra. Az asszony ott marad, a sofőrünk elmegy. Távoztában elintézi a kapuőrt, kis csapatunk pedig benyomul a házba. - Értem - bólintott Daniele. - De hát lehet, hogy a nő nem akar meg ma este elmenni Barberához. Ne felejtsd el, hogy Bellona kétórányira van a reptértől, autóval. Mire odaér, majdnem éjfél. - Nézd csak, még ha ügy határoz is, hogy egy palermói szállodában tölti az éjszakát, és csak holnap folytatja az útját, az sem változtat a dolgokon, ugye... De nem hiszem - rázta meg a fejét Salvatore -, hogy ez lesz a figura. Ha igaz, amit Smith mond, az a nő őrült. Egyszerűen nem lesz képes várni, és még ma este találkozni akar a Donnal. - Tökéletes, Salvatore! - bólogatott Daniele. - Ragyogó! - Meghiszem azt! És tudod mit, Daniele? Kapsz tőlem egy szép ajándékot: te mehetsz oda a fiúkkal, és te nyírhatod ki azt a vén strigót. - Salvatore fölállt az asztaltól, a terasz korlátjához ment, és letekintett a kikötőre. - Jó dolog, hogy szem előtt tartom az érdekeidet, kisöcsém. Most pedig tölts nekem még egy pohárral. És Daniele, aki fél órával volt fiatalabb a fivérénél, sietett teljesíteni a parancsot. Mint mindig. Walsham repülőtere, amelyet a Négyes Csoport és a SAS általában titkos akciókra használt, bombázógépek légikikötője volt a második világháború alatt. Leginkább az amerikaiak 8-as számú légparancsnokságának repülőerődjei vették igénybe. Innen az - egyébként egyetlen - kifutópálya tekintélyes hosszúsága. Azóta is karbantartották a repülőteret - diszkréten, nem föltűnően persze -, és a közeli község lakói azt hitték, hogy valamiféle kutatóintézet működik a szomszédságukban. Walshamre a brit légierő válogatott stábja ügyelt. Amikor Egan a bejárathoz ért, közölték vele, hogy ott kell hagynia a Mini Coopert. Az út hátralévő részén egy őrmester vitte terepjáróval, A lökhajtásos Lear gép a hangár előtti betonon, az irányítótoronynál várakozott. Az ügyeletes tiszt, egy repülő őrnagy egy pilótafelszerelésbe öltözött fiatalemberrel beszélgetett. - Egan őrmester? - szólította meg a repülő őrnagy a jövevényt. - Utasítást kaptunk, hogy várjuk magát. Sürgős megbízatás, igaz? Egan átnyújtotta az útlevelét és a SAS-igazolványát. Mint Villiers emlékeztette

rá, jogilag még hat hónapig a hadsereg kötelékébe tartozik, ezért volt nála szerencsés módon - az igazolvány. Az őrnagy visszaadta az okmányokat. - Rendben. Ez itt a pilótatársa, Harvey Grant. Egan tudta, hogy ennek a részlegnek a pilótái egytől egyig "szabadúszók"; különlegesen erre a szolgálatra verbuválták őket. Majdnem mind a brit légierő tagjai voltak azelőtt. Grant kezet rázott vele. - Akkor hát indulunk - mondta. - A kollégám már bemelegítette a masinát. Fölmentek a létrán. Grant becsukta az ajtót. - Meddig tart az út? - érdeklődött Egan. - Ezzel a picikével két óra hosszat, ha olyan széljárást kapunk, amilyet a meteorológusaink jósolnak. Ott-tartózkodással értendő a megbízatás? - Úgy. - Időtartam? - Huszonnégy órára kaptunk keretet. De állandó készenléttel, hogy szükség esetén minden pillanatban visszaindulhassunk. - Nagyszerű. Csatold be a biztonsági övet. Egan teljesítette a kérést, s hátradőlt az ülésen. Pokoli botrány lesz, ha Ferguson és Tony értesül erről, de sebaj. Behunyta a szemét, miközben a gép a magasba emelkedett, és már a következő lépésen törte a fejét. Visszagondolt legutóbbi szicíliai látogatására. Csak néhány hónappal a Falkland-háború kitörése előtt történt. A piszkos trükkök részlegétől kapott rá megbízást. Mármint a Stefano-ügy elintézésére. Angelo Stefano dublini születésű olasz volt, és az IRA ideiglenes szárnyának kiválóan képzett fegyverese, akinek csúcsteljesítménye nyolc brit katona meggyilkolása volt. South Armagh-ban történt, egy út menti bombamerénylet alkalmából. A SAS megtorlása elől Stefano Szicíliába menekült, befészkelte magát a Massama nevű, Cammarata-hegységbeli faluba. Lehetetlen volt a közelébe férkőzni, a hegycsúcsokon még a házőrző kutyáknál is éberebben vigyáztak rá a pásztorok. Marco Tasca, a Négyes Csoport palermói embere, maga is kitűnően képzett pilóta, éjszaka szállította Egant a Cammarata-hegységbe. Egan kétszázötven méter magasból szállt le ejtőernyőn, úgy ütött rajta Stefanón, és megölte a nagybátyja tanyáján, a fennsíkon éppen birkákat legeltető exterroristát. Nem csinált lelkiismereti ügyet az esetből Egan. utóvégre veszett kutya volt az az Angelo Stefano, megérdemelte a halalt. A bökkenő ilyenkor mindig az, hogy miként távozzék az ember egy darabban a helyszínről. Akkor váratlan szerencse mentette meg Egant. Stefano ugyanis motorkerékpárral terelgette a birkáit. Az ilyen Montessa gyártmányú, dűlőutakra is alkalmas motorbicikliket egyre gyakrabban használják a pásztorok Szicília hegyi legelőin. Egan felpattant a motorbiciklire, elvágtatott Punta Raisi repülőterére, és végül ép bőrrel úszta meg a kalandot. Kíváncsi vagyok, gondolta, meg tudom-e ismételni a teljesítményt? Kivált, hogy az a bal térd rendetlenkedik manapság. De hát a kérdésre egyelőre csak az istenek tudják a választ. Jago haja már sokkal világosabb volt a megszokottnál. Majdnem szalmasárga. Megszárította a haját, aztán gondosan hátrafésülte a frizuráját. Arcát különleges, gyorsan ható barnító géllel kente be, ettől jóval sötétebb lett a bőre, s a sebforradás teljesen eltűnt. Kiválasztott egy szőke bajuszt, nagy vigyázva a helyére ragasztotta, és egy kicsit megstuccolta. Csontkeretes, kissé sötét színezetű szemüveget tett föl. A tükörkepét összehasonlította az útlevélfotóval. A hatás döbbenetes. Több mint kielégítő. Gyorsan elrakott mindent, és felöltözött. Kockás sportzakó, flanelnadrág. Csak egy kézitáskát vett magához, benne a legszükségesebb holmival, meg egy könnyű, őzbarna esőkabátot. Revolvert nem vihet persze, a repülőterek biztonsági intézkedései manapság, ugye... Szóval, kissé meztelennek fogja érezni magát a Palermóba érkezéskor. De hát ezen ráér majd akkor törni a fejét. Lesietett a lépcsőn.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A londoni gép a vártnál tíz perccel korábban szállt le Punta Raisi repülőterére. Sarah gyorsan elkészült, s jóval a nyaralók tömege előtt érkezett az útlevélvizsgálathoz. Az egyenruhás bevándorlási tisztviselő maga volt a megtestesült udvariasság. Megnézte az útlevelet, s belenyomta a pecsétet. - Isten hozta Szicíliában, Mrs. Talbot - mondotta. - Vakáció? Vagy hivatalos ügy? - Gondolom, inkább az utóbbi - hangzott Sarah válasza, s hozzátette, az igazsághoz híven: - Voltaképpen baráti látogatás. Haláleset történt a családban. - Az bizony szomorú. Részvétem, signora. A tisztviselő visszaadta az útlevelet, s miközben Sarah kifelé tartott, biccentett egy rozsdabarna öltönyt viselő, alacsony embernek, aki egy képes hetilapot olvasott a falnak támaszkodva. Az ember Sarah-t megelőzve furakodott keresztül a reptérről kitóduló tömegen, s az üvegajtókon át gyorsan eljutott a várakozó taxikhoz. A gépkocsivezetők nagy csapatba verődve cigarettáztak és beszélgettek. A rozsdabarna ruhás férfi odaintett egyiküknek, az pedig kilépett a csoportból. Izmos fiatalember - rövid ujjú fehér ing, a posztósapka alól előtűnő fekete, göndör haj. - Megjött a nő, Bernardo? - kérdezte. - Igen. Elsőnek jött ki. Poggyásza nincs. Az a jóképű ott. Megcsinálhatod vele a szerencsédet, Nino. Frasconiék nem lesznek hálátlanok. - Bízd csak ide, Bernardo. Bernardo továbbállt, Sarah viszont odaért, és tétovázni látszott. Nino odalépett hozzá: - Szolgálatára, signora - szólította meg. - Nem tudok olaszul - mondta angolul Sarah. - Vagy úgy! Amerikai, ugye? - érdeklődött most már angolul Nino, és levette a sapkáját. - Három évig éltem New Yorkban. A nagybátyámnak vendéglője van Manhattanben. Ismeri Manhattant? Nino már nyúlt is Mrs. Talbot útitáskájáért. - Ó, igen - válaszolt Sarah -, lehet mondani, hogy ismerem Manhattant... - De nem adta oda a táskát. - Hová vigyem, signora? Talán egy jó palermói szállodába? - Nem. Egy Bellona nevű faluba. Nino meglepődést színlelt: - Hát az bizony elég messze van innen, hölgyem! Közel a Cammarata-hegységhez. Hatvanöt vagy hetven kilométer odáig. De az is lehet, hogy nyolcvan. - Mennyi idő alatt érünk oda? - Az országút oké, hanem ami a hegyi mellékutakat illeti, az más kérdés. Vállat vont. - Talán két óra az egész. Igen. Két óra alatt odaviszem. Száz dollár. - Nem tagadhatná le, hogy jó ideig New Yorkban élt - legyintett Sarah. - Jó, akkor gyerünk - bólintott, és átadta az útitáskát Ninónak. - Nem fogja megbánni, asszonyom - mondta a sofőr. - Nagyszerű a kocsim. Légkondicionált. Mindjárt meglátja. - Átmentek az úttesten, s a taxissorhoz értek. Nino egy fekete Mercedesnél állt meg, és kinyitotta az ajtaját. Különben Nino a nevem, signora. Nino Scacci. - Az én nevem pedig Talbot. A sofőr becsúszott a volán mögé, Sarah pedig megkérdezte: - Ismeri Bellonát? - Persze. Jártam már ott. - Tudja, hol van Don Rafael Barbera háza? Nino erre felkapta a fejét: - Szóval oda megyünk, signora? Maga ismeri Don Rafaelt? - Igen.

- Miért nem mondta mindjárt? Akkor csak ötven dollárt kértem volna az útért. - Hagyjuk most már, Nino. Az adott szó szentsége, tudja... Induljunk, kérem. Az úttest másik oldaláról Daniele Frasconi Alfa Rómeójának hátsó üléséről látta elindulni a Mercedest. Menő fekete bőrkabátot viselt, fehér sállal. A rozsdabarnába öltözött férfi, Bernardo, a sofőr mellett ült. Markáns arcú fiatalember volt a gépkocsivezető, cejgvászon dzsekiben. - Oké, mehetünk - szólt Daniele. Amikor elindultak, előrehajolt, és a sofőr vállára tette a kezét: - Amint mondtam, Cesare, ne kövesd túl szorosan. - Felnevetett: - Utóvégre mindannyian tudjuk, hogy hová megyünk. Holdvilág ide, holdvilág oda, az országút csak olyan volt, mint minden országút szerte a világon, vagyis forgalmas. - Kár, hogy nem nappal fuvarozom magát, asszonyom - közölte Nino. - Akkor jobban láthatná a tájat, különösen odafenn a hegyekben. - Úgy hallom, gyakran rettentő hőség van arrafelé. - Néha bizony olyan forró a vidék, akár a Szahara. De tavasszal jobb a helyzet. A narancsligetek illatát kilométerekre érezni. A hegyi legelőkön sok a virág. Pipacs, nőszirom, ilyesmi. De az emberek szegények. Nagyon-nagyon szegények. Azt hiszi, ugye, asszonyom, hogy nagyobb szegénység nincs, mint amilyet New York nyomornegyedeiben látott. Hát higgye el nekem, hogy az semmi az ittenihez képest. - És a maffia? -érdeklődött Sarah. - Még mindig olyan erős? - Persze. Mindenhová befészkelte magát. A rendőrségbe, a szakszervezetekbe, még az arisztokráciába is. Ha valaki meg akar élni, hát sápot kell fizetnie a maffiának. Tudja, signora, nem változott itt semmi - rázta a fejét Nino. Ez a néhány szó fordult meg többször is Sarah fejében. Nem változott itt semmi. Igaza van ennek a sofőrnek. Voltaképpen soha, semmi sem változik. Ezzel a gondolattal lehunyta a szemét Sarah, és elszundított a kocsiban. A lökhajtásos Lear átgurult Punta Raisi repülőterének privátgép szektorába, s alig nyílt ki az ajtaja, Egan máris meglátta a feléjük tartó Marco Tascát. Alacsony, fekete hajú, ötven körüli férfi, ajka körül szűnni nem akaró, derűs mosoly. Valamikor az olasz légierő vadászpilótája volt. Akkor lépett ki és mondott le rangjáról, amikor elhatározta, hogy a biafrai haderők pilótája lesz a nigériai polgárháborúban - nem pénzért persze, hanem mivel szenvedélyesen hitt az igazukban. Ez után a szerencsétlen közjáték után szervezte be Ferguson. Mivel a nemzetközi terrorizmus ellen irányuló munkája Olaszországnak éppen annyi hasznot hajtott, mint Angliának, az olasz titkosszolgálat tapintatosan elfordította a fejét, és ügy tett, mintha nem figyelne oda Tasca tevékenységére. Amikor Egan a betonra lépett, Marco átölelte: - Hello, Sean, de jó viszontlátni téged! - kiáltott fel olaszul. - Hát még téged, Marco! - válaszolta Egan folyékony, hibátlan olaszsággal. Harvey Grant, a lökhajtásos Lear társpilótája jelent most meg a létra tetején. - Elintéztem - mondta Marco, ezúttal már angolul -, hogy te meg a barátod igénybe vehessetek a központi reptér személyzeti helyiségeit és berendezéseit. Várnak benneteket. Azt is elintéztem, hogy a Leart töltsék fel üzemanyaggal. - Nagyszerű! - nyugtázta Grant. - No, akárhogy is, sok szerencsét! - fordult mosolyogva Eganhoz. - Nem tudom, mit fogsz ügyködni, de semmi esetre se cselekedj úgy, mint ahogy én cselekednék. Marco a közelben várakozó Cessna Conquest géphez kalauzolta Egant. Bementek a hangárba. Marco kulccsal nyitotta ki az egyik irodahelyiség ajtaját, és fölkattintotta a villanyt. - Nem hittem a szememnek, amikor megkaptam az utasítást - csóválta a fejét. Barbera bellonai villája! Mindenesetre fölhívtam egy barátomat, aki tagja a rendőrkapitányság maffiaellenes alakulatának. Ezeket a fényképeket küldte egy motoros rendőrrel. Fogalma sincs persze, hogy miért van szükségem a fotókra. A Barbera-villa három, igen közelről készített légfelvételen volt látható. Nagyon régi, hagyományos küllemű építménynek látszott, domboldalon terpeszkedett, pálmafák és buja féltropikus növényzet közé simulva. Magas fal vette körül. - Amint látod, közvetlenül a villa előtt kétszáz méteren át teljesen áttekinthető az út. A fal tetején elektronikus töltésű kerítés, elektronikus

riasztóberendezéssel. Az általános hiedelemmel ellentétben: kutyák nincsenek. A jelek szerint Don Rafael úgy utálja a kutyákat, mint ahogyan sokan mások a macskákat. Mondd csak, Sean, mi ez az egész? Mi közöd neked Don Rafaelhez? Csak nem ő a célpont? - Szavaidból ítélve, te kedveled azt az embert, Marco - jegyezte meg Egan, miközben már a következő felvételt vizsgálta. Ezt magasabbról készítették; jól látszott rajta a villa, fölötte a hegyvonulat, alatta pedig, a völgyben, Bellona falu. - Tisztelem Don Rafael Barberát - szögezte le Marco Tasca. - A legtöbben tisztelik. - És Frasconiékkal hogy áll a dolog? - Az öreg Barberához képest: szemét alakok - tárta szét a kezét Marco. Néhányszor megpróbálták eltenni láb alól Don Rafaelt. Nem sikerült nekik, és szerintem sose fog sikerülni. - Az unokáját, Vitót ma délben, Londonban meggyilkolták - közölte Egan. - Szűzanyám! - kiáltott fel Marco, és keresztet vetett, - A Frasconiak? - Közvetve igen. Olyan valaki tette, akit üzleti érdekek fűznek Frasconiékhoz. - Szörnyen megfizetteti ezt a Don az illetőkkel - jelentette ki Marco. - Ebben biztos vagyok - bólintott Egan. - Mondd, ha most felszállunk, mikor érünk Bellonába? - Talán tizenöt percnyi repülőút - vont vállat Marco. - Meglehet, húsz. Az idő alkalmas. Telihold van. De remélem, Sean, nem akarsz ejtőernyővel leereszkedni! Túlságosan nehéz feladat a számomra, azzal a hegyvonulattal az épület mögött. - Csak szállíts oda, egyebet nem kérek tőled. Tudod, Marco, egy asszony tart arrafelé autón, sőt lehet, hogy már meg is érkezett. Bárány a farkasok között, öregem - mosolygott Egan. - Szüksége van rám a nőnek. - Jó, akkor hát csatára fel - szólt Marco, s egy másik asztalhoz lépett. - Itt a teljes felszerelés - mondta, S valóban: egy Browning, vállra szíjazható pisztolytáskában; egy Carswell gyártmányú hangtompító; egy Armalite karabély összecsukható válltámasszal, és egy, a brit hadseregben használatos, szabvány ejtőernyő. Egan levetette zubbonyát, a vállára szíjazta a pisztolytáskát, aztán ismét felöltötte a zubbonyt. Marco rásegítette a deszantos felszerelést. Egan hamar becsatolt mindent, nagy szakértelemmel, hiszen az évek folyamán több mint száz ejtőernyős ugrást végzett. Magához vette az Armalite karabélyt is. - Jól van, Marco, akkor gyerünk -mondta. Együtt léptek ki a hangárból, és mentek a Cessna Conquesthez. - Megérkeztünk, signora! - kiáltotta el magát Nino, mire Sarah felriadt. Kábult volt kissé, de hamar összeszedte magát. Látta, hogy egy falu szűk utcáin gördülnek végig, meglehetősen magas házak között. Egy térre értek, az egyik végében templom, a másikban borkimérés. A fákon lampionok, az éjszakában zene szólt, az emberek táncoltak. - Esküvő lehetett itt - vélekedett Nino. Kacagó gyerekek kísérték futva a kocsit. Nino gyorsított. A falut elhagyva, meredek emelkedőn haladtak tovább, fenyőfák között. Amikor felértek, a holdfényben meglátták a Barbera-villát. Kétszáz méternyire volt, körülötte fal. Nino a vasrácsos kapu előtt állította meg a kocsit. Az őrbódéban lámpa világított. Fekete kordbársonyba öltözött kapuőr lépett ki a bódéból, kezében Úzi géppisztoly. - Mit akarnak? - érdeklődött. - Nem fogadunk látogatót. Nino kiszállt az autóból, és a rácson át beszélt az őrrel: - A reptérről hoztam a hölgyet, a Donnal akar beszélni. Amerikai hölgy. Signora Talbot. Az őr gyanakodva pillantott Sarah-ra. - Jobban tennéd, ha felhívnád a Dont - ajánlotta Nino. - Ha elküldöd a signorát, a Don kiheréltet. A hölgy jó ismerőse a Donnak. A kapuőr bement az irodájába, s látták az ablakon át, hogy fölemeli a telefonkagylót. Szólt néhány szót, aztán letette a kagylót. Nyílni kezdett az elektronikusan működő kapu, és az őr eléjük sietett.

- Mondd meg a hölgynek, hogy elnézést kérek - kérte Ninót. - A Don üzeni, hogy azonnal vidd fel öt a villához. Nino a buja növényzet és a pálmák között kormányozta a Mercedest a kocsifeljárón. A holdat felhő homályosította el egy pillanatra, s valahol fölöttük repülőgép zúgása hallatszott a sötétségből. A hang egy pillanatra mintha megrabolta volna az éjszaka csendjét, aztán a gép észak felé távozott, s elhalt a zümmögése. A Mercedes a villa elé kanyarodott. Rafael Barbera a verandán állt, a lépcsősor felső végén. Szürke öltönyt viselt. Nehézkesen támaszkodott a botjára. Bal kezében hosszú kubai szivar. Mögötte nagydarab, tagbaszakadt férfi állt, jól szabott fekete öltönyben. - Mrs. Talbot! Csodás meglepetés és nagy öröm ez a számomra - szólalt meg Rafael Barbera. Szájába vette a szivart, és megszorította Sarah kezét. - Don Rafael - mondotta Sarah -, feltétlenül beszélnem kell magával. Az unokájáról, Vitóról van szó. - Már tudok Vitóról, Mrs. Talbot - mondta Don Rafael. - Egy londoni üzletfelem felhívott. Elmondta, hogy Vitót autóbaleset érte. - Tanúja voltam az esetnek, Don Rafael. Ott voltam a helyszínen. Nem volt az baleset. Semmiféle megrendülés nem látszott Don Rafael arcán. Karon fogta Sarah-t. - Mennyit számított fel ez a csirkefogó a taxiútért? - érdeklődött. - Száz dollárt - válaszolta Sarah. - Rabló! - mondta Don Rafael, és a mögötte álló férfihoz fordult: - Adjál ennek az alaknak huszonötöt, Jacopo, aztán küldd el. - Nagyon megtisztelő, Don Rafael - forgatta a kezében Nino a sapkáját. - Nagy megtiszteltetés a számomra, igazán. A Don és Sarah a tágas és hűvös előcsarnokon keresztül egy előszobába jutottak, s onnan a buja növényzetű kertre néző hátsó teraszra. - Ma este csak Jacopo van itt - közölte Barbera. - A személyzet többi tagját elengedtem a faluba, lakodalomba. Gondolom, egész éjjel ott lesznek az embereim. - Don Rafael! - mondta Sarah. - A maga unokáját megölték. Hidegvérrel meggyilkolták, mégpedig azért, mert megpróbált a segítségemre lenni. - Mondjon el mindent, Mrs. Talbot - kérte Sarah-t nyugodt hangon Barbera. Mindent, amiről tudomása van. Nino lekormányozta a Mercedest a kocsifelhajtón, s a kapuhoz közeledvén dudált egyet. A kapuőr megnyomta a gombot, mire a kapu nyílni kezdett. Nino megállította az autót. Szájában cigaretta fityegett. - Van gyufád, öreg? - kérdezte. A kapuőr a kocsihoz lépett, kivette mellényzsebéből az öngyújtót, s fölkattintotta. Abban a pillanatban Nino ráfogta hangtompítós Berettáját, s az őr szeme közé lőtt. A golyó ereje a falhoz lökte a portást, Nino pedig úgy araszolt előre a Mercedesszel, hogy a kapu nem tudott becsukódni. Közben hol meggyújtotta, hol eloltotta a kocsi reflektorait. Daniele, aki a fenyőfák közt állt az Alfa Rómeója mellett, meglátta a jelzést, és izgatottan felnevetett: - Ninónak sikerült - mondta. - Gyerünk! Nyílt terepen, az ösvény mentén rohant a villa felé, közben előrántotta a vállára csatolt pisztolytáskából a 45-ös automata Coltot. Bernardónál Schmeisser géppisztoly volt, Cesarénál pedig lefűrészelt csövű puska, úgynevezett lupára, igazi maffiózófegyver, gyilkos erejű golyókkal. Amikor a kapuhoz értek, Nino tájékoztatta őket: - Bevitte a nőt a házba. Az öreg Barberán kívül csak egyetlen férfit láttam odabent. A többiek valószínűleg a lakodalomban vannak. - Nagyon jó! Ezt jól csináltad - dicsérte Daniele. - Te itt maradsz, készenlétben. Amikor távozunk innen, nagyon gyorsak leszünk. Továbbfutott a kocsifeljárón, s bekanyarodott a pálmafasorba. A másik kettő utána. Nino idegesen rágyújtott, s beült a volán mögé. Enyhe szél zizegtette a pálmafákat, s Nino ezen kívül semmit sem hallott; de egyszerre csak valami hideg és kemény tárgyat érzett a halántékán, és egy halk hang így szólt: - Egy pisszenés, és golyót röpítek az agyadba! Most azonnal kiszállsz!

A Conquest gépet különösen alkalmassá tette a feladatra az Airstair ("légilépcső") ajtó, amely sima, akadálytalan kilépést tett lehetővé. A gondot a villa mögötti hegygerinc okozta. Marcónak kétszázötven méter magasban csak igen kevés áthaladási idő állt rendelkezésére. Visszafogta a motort, majd néhány másodperc múlva rákapcsolt, és meredeken elkezdett fölfelé szállni. A válla fölött odapillantott az ajtónál kuporgó Eganra: - Eridj, Sean! - ordította. - Több esélyed nem lesz! Számolj tízig! Egan elkezdte a számlálást. Két kezével az ajtót fogta, egyik lába a legfelső lépcsőfokon, nyakában az Armalite. Odalent tisztán látszott a holdsütötte terep, a villa, a hegyoldal, de hirtelen egy felhő borította el a holdat, s Egan fejest ugrott a koromsötétbe. Akkorát lökött rajta a Conquest légcsavarszele, amikor a gép jobbra fordult, hogy az Armalite szíja keresztülcsúszott a fején, s a fegyver belezuhant a sötétségbe. Sean meghúzta az oldózsinórt, s a következő pillanatban már hallotta is a kattanást: feje fölött kibontakozott a khakiszínű selyem. Kétszázötven méter magasból az ejtőernyős harminc másodperc alatt ér földet. Egan számolt, számolt és a sötétségbe meredt; még készletzsákja sem volt, amely előtte ért volna le és figyelmeztette volna, hogy most... Az utolsó pillanatban azonban rámosolygott a szerencse, elvonult a felhő, s a hirtelen kisütő holdvilág fényénél Egan meglátta a domboldalban a narancsligetet. A villa egyik oldalán volt, éppen őalatta. Még volt ideje, hogy rántson egyet a felszerelésén, és irányt változtasson, így aztán a réten landolt, néhány lépésnyire a liget szélétől. Szakszerűen gördült végig a talajon, aztán talpra ugrott, és egy gombnyomással megszabadult a felszerelésétől. Majd próbálgatta a térdét, és - némi csodálkozására - tökéletesen rendben lévőnek találta. Elindult a narancsfák között, aztán átosont a villa melletti falhoz. Jól kivehető volt az elektromos töltésű tüskésdrót a fal tetején, s Egan továbbhaladt, remélve, hogy a másik oldalon majd csak akad egy elérhető faág. A sarkon megállt, s amikor megpillantotta a kapuhoz rohanó, majd a Mercedesnél álló Nino mellett megtorpanó Daniele Frasconit és két csatlósát, visszahúzódott. Daniele és két pribékje kisvártatva továbbfutott, Nino pedig cigarettára gyújtott, és beült a kormány mögé. Egan előhúzta a Browningját. Benyúlt a kocsi ablakán, s Nino halántékához szorította a fegyvert: - Egy pisszenés, és golyót röpítek az agyadba! Most azonnal kiszállsz! Ez az ember nem szicíliai, gondolta Nino. Túlságosan tiszta az olasz beszéde; akár a rómaiaké. De azért épp eléggé fenyegető ahhoz, hogy pontosan azt csináljam, amit mond. Kiszállt a kocsiból, s feltartotta a két kezét. Egan gyorsan megmotozta, s megtalálta nála a Berettát. Becsúsztatta a dzsekijébe, aztán meglátta a Nino mögött heverő kapuőr holttestét. - Frasconiék tették, mi?! - Kérem szépen, signore, én csak egyszerű gépkocsivezető vagyok - szabadkozott Nino. Egan pofon csapta, aztán üstökön ragadta, és a nyakához szorította a pisztoly csövét: - Egy fél másodperc, és megszabadulsz az agyvelődtől! - Jól van, signore, én tényleg a Frasconi fivéreknek dolgozom, de csak taxisofőr vagyok. Rám parancsoltak, hogy vegyek fel egy nőt Punta Raisi repterén, és hozzam ide. - És idehoztad? - Igen, signore. Amerikai a hölgy. Odabent van, Don Rafaellel. Egan a halott kapuőr felé intett a fejével. - Ezt te csináltad? - kérdezte őt Egan. - Nem volt választásom, signore. Daniele és az emberei rám parancsoltak. Ha nem követem az utasításukat, hát megölnek. Csak így tudtak bejutni a villába. Egan fejbe vágta Ninót. s a sofőr úgy esett össze, mint akit letaglóztak. Egan benyúlt a Mercedesbe, s hosszan dudált, aztán rohant fölfelé a kocsifeljárón. Jacopo éppen friss kávét töltött Don Rafaelnek és Sarah-nak a teraszon, amikor autóduda hangja hallatszott a kapu felől.

Don Rafael felvonta a szemöldökét, és letette a csészéjét. - Mi volt ez? Egy másodperc múlva Egan hangja hallatszott: - Sarah! Én vagyok, Sean Egan. Figyelmeztesse Don Rafaelt! Daniele Frasconi és két embere itt bujkál a kertben. Don Rafael egy pillanatnyi habozás nélkül a padlóra rántotta Sarah-t, Jacopo pedig villámgyorsan fél térdre ereszkedett, s revolvert húzott elő a derekára csatolt pisztolytáskából. A következő pillanatban Bernardo a bokrok közül tüzet nyitott a Schmeisserből, golyókkal szántva végig a teraszt. Egan keresztültört a bozóton, s meglátta a bokrok közt kuporgó Bernardót, oldalán Cesaréval. Futtában kétszer hátba találta Bernardót, de akkor hirtelen megbicsaklott a térde; és a földre rogyott. Cesare sarkon fordult, és ráemelte puskáját, de Jacopo gyorsabb volt: felugrott, s a teraszról tarkón lőtte Cesarét. Majd átvetette magát a korláton, és máris ott guggolt Egan mellett a bozótban. - Jól van, Mr. Egan? - kiáltott Don Rafael. Egan óvatosan próbálgatta a térdét, s mivelhogy ismét üzemképesnek találta, föltápászkodott. - Kitűnően, Don Rafael - válaszolta. - De van még egy harmadik ember is! Jacopo a két holttestre pillantott. - Akkor az Daniele, Don Rafael! - jelentette ki. - No, akkor lássuk, kiöntjük-e az ürgét a lyukából - mondta Barbera. Hihetetlen volt a látvány: az idős ember felállt, és visszaillesztette a szivart a fogai közé. - Hol vagy, Frasconi? - kiabálta. - Csak nem félsz egy öregembertől? A terasz túlsó végénél, mintegy harminclépésnyire, Daniele Frasconi kiosont a bozótból, s vadul lövöldözni kezdett. A golyók összeroncsolták az ablak keretét. Egan karja lövésre lendült, s kétszer tüzelt. Frasconi hátrazuhant, két lába görcsbe rándult, teste meg-vonaglott, aztán nem mozdult többé. Jacopo odalépett, s fél térdre ereszkedve vizsgálgatta. Aztán föltekintett: - Kettőt kapott a szívébe - állapította meg. - Egyujjnyi távolság sincs a két golyó között. Igazi mestermunka! - dicsérte Egan céllövő tudományát. Föltápászkodott Sarah is. Halottsápadt volt, s egész testében reszketett: - Sean! Hogy kerül ide? - Hát, stílszerűen szólva, csak úgy beestem - hangzott a válasz. - Nos, Mr. Egan - szólt Don Rafael -, akármilyen valószínűtlen csoda hozta ide, annyi bizonyos, hogy az életemet köszönhetem magának. S a jelen körülmények között az a legfontosabb, hogy erre igyunk egyet. Úgyhogy kérem, kerüljön beljebb. Nino Scacci a földagadt fejét tapogatta, és rettentően megijedt a puskaropogás hallatán. Amikor elhalt a csatazaj, várt egy-két percig, majd keresztülkúszott az aljnövényzeten. Előbb Bernardo és Cesare holttestére bukkant. Nevetést hallott odabentről, tovább kúszott tehát, s nagy rémületére Daniele Frasconit pillantotta meg. Holtan feküdt a terasz túlsó végénél. Nino gyorsan ellopakodott a helyszínről, majd lerohant a kocsifelhajtón. Nincs értelme beülni a Mercedesbe, hiszen odafönt meghallanák, hogy indít, és azonnal a nyomába erednének. Futott tehát még kétszáz métert, és a fenyőerdő széléről megpillantotta a nem messze az erdőben lapuló Alfa Rómeót. A kulcs szerencsére a gyújtásban volt. Nino beült, begyújtotta a motort, gázt adott, és elszáguldott. Keresztülrobogott a falun, ahol még javában folyt a lakodalom, aztán száguldott tovább, az útviszonyokat tekintve veszedelmesen nagy sebességgel; fél óra múlva pedig már ráfordult az Agrigento-Palermo sztrádára. Éppen szemben megpillantott egy éjjel-nappali autós kávézót. Megállította a kocsit, s hamar megtalálta a telefonfülkét. - Bellonába nem mehetsz vissza, egyből kiszúrnának - mondta neki Salvatore Frasconi. Hálószobájának nyitott franciaablakánál állt, törülközővel a dereka körül. - Maradj ott, ahol most vagy - folytatta. - Bellonából jövet mindenkinek arra kell haladnia. Máshol nem juthat ki a főútra. - Oké, Don Salvatore - válaszolta Nino. - Azt teszem, amit maga mond.

- Mihelyt Palermo felé menet feltűnik az a nő meg az angol, vagy akár maga Don Rafael, telefonálj nekem. Frasconi letette a kagylót, s álltában kibámult a tengerre. Az ágyban fekete hajú fiatal nő feküdt. Most felült, keble fedetlen volt. - Mi újság, Salvatore? - kérdezte. - Valami baj van? - Megölték Danielét - válaszolta keserűen Salvatore. - Szűzanyám! - vetett keresztet a nő. - És ki tette? - Don Rafael Barbera meg az emberei. - És most mit fogsz csinálni? Salvatore Frasconi a nő felé fordult. Iszonyatos volt az arckifejezése. - No, mit gondolsz? - kérdezte vészjóslón. Don Rafael a kandalló előtt állt, Egan és Sarah pedig a szemben lévő heverőn foglalt helyet. - Most pontosan elmondom maguknak, hogy mit mondtam Vitónak, amikor felhívott. Elmondok mindent, amit tudok - szólt az idős férfi. - Nagyon hálásak leszünk érte - jegyezte meg Sarah. - Ugyan! Legalább valamit visszafizetek abból, amivel tartozom maguknak. Mint már a repülőgépen mondtam, Mrs. Talbot, amikor először találkoztunk; soha nem vettem részt a kábítószer-kereskedelemben. Sőt mindent megteszek, hogy megnehezítsem azoknak a dolgát, akik részt vesznek benne. - Például Frasconiék dolgai? - kérdezte Egan. - Igen. Már jó néhány éve harcolok a Frasconi család ellen. New Yorkban kikészítettem a famíliát, szétziláltam a londoni üzleteiket is. Próbáltak meggyilkolni. Mindannyiszor kudarcot vallottak, s hála magának, Mr. Egan, ma éjszaka úgyszintén. A valódi siker küszöbén állok tehát. Köztem és a Frasconi család teljes megsemmisülése között csupán Salvatore áll. - Fölnevetett. - Olyan az egész, mint valami görög sorstragédia. - És Smith? -érdeklődött Sarah. - Mond ez a név valamit magának? - Ó, igen. A Frasconi család nem egy tagja, aki látta az intő jeleket, hozzám fordult. Kevés olyan dolog van, amit ne tudnék az akcióikról. Többször is említették Smith nevét. Sok üzletet kötnek vele, ez nyilvánvaló. De hogy voltaképpen ki ő, nos, ez éppen olyan rejtély előttem, mint maguk előtt. - Szóval újabb zsákutca - állapította meg Egan. - Nem egészen - rázta meg a fejét Barbera. - Maga említette az ír kapcsolatot, Mr. Egan. Nos, ebben segíthetek valamit. Az egyik informátoromat Frasconiék Ulsterbe szalajtották, futárként. - Látja, ez érdekes - bólintott Egan. - Tud erről valami pontosabbat? - Tudok. - Barbera az íróasztalhoz lépett. Kinyitotta, s az egyik fiókból dossziét vett elő. Lapozgatott benne. - Ismeri Ulstert, Mr. Egan? - Lehet mondani. - Van egy Ballycubbin nevű helység a tengerparton. Halászfalu. Donaghadee-tól délre. - Jól ismerem a környéket - jegyezte meg Egan. - Néhány kilométernyire Ballycubbintól van egy Rosemount nevű kúria. Egy ír arisztokrata a tulajdonosa. Sir Leland Barrynek hívják. - És ezzel ugyan mire jutunk? - vonta fel a szemöldökét Egan. - Sir Leland élesen ellenzi az IRA tevékenységét. Irányítója egy szélsőséges protestáns csoportnak, amelynek neve: Ulster Fiai. Azt hiszem, meg fogják állapítani, hogy ők felelősek azért a négy halálesetért, amelyet maguk említettek. Ulster Fiai bekapcsolódtak a kábítószer-kereskedelembe, hogy finanszírozzák a politikai tevékenységüket. - És ebben Frasconiék benne voltak? -érdeklődött Sarah. - Mint mondottam az imént, a szóban forgó futár több ízben meglátogatta Sir Lelandot. A Smith nevet többször hallotta említeni. Kapcsolat van Frasconiék, Ulster Fiai és a titokzatos londoni Mr. Smith között. - Hát ez már valami - fordult Sarah-hoz Egan. - Végre haladtunk egy kicsit. Sarah felállt: - Soha nem lehetek elég hálás ezért - mondotta Barberának. Don Rafael megszorította az asszony kezét: - Jacopo megmutatja a szobáikat - mondotta. - Reggel majd visszaviszi magukat

Punta Raisira, a géphez. Azt mondja Jacopo, hogy egy kitűnő Mercedes áll a kapunál. Igénybe vehetik a célra. - És mi lesz Frasconival? - kérdezte Egan. - Őt bízza csak rám, Mr. Egan - mosolygott vészjóslón Don Rafael. - Higgye el, hogy megfizetem minden tartozásomat. Jago Rómában elérte a palermói gépet, és Punta Raisi repterén fél kilenckor beült egy taxiba. Nem beszélt igazán jól olaszul, csak éppen elfogadhatóan. Miközben Palermo belvárosa felé tartottak, szóba elegyedett a sofőrrel. Előbb azonban egy húszdolláros bankjegyet csúsztatott a kezébe. - Nehéz helyzetben vagyok, barátom - közölte. - Mégpedig? Talán segíthetek, signore. - Olyan üzleti ügyben járok itt, amelynek kapcsán sok pénzzel kell közlekednem. Őszintén szólva, jobban érezném magam, ha pisztoly volna a zsebemben. - Márpedig ahhoz fegyverviselési engedély kell, signore. A rendőrségtől. - Sajnos, nagyon kevés idő áll a rendelkezésemre. Úgyhogy talán tud valami tanáccsal szolgálni. Újabb húszdollárost nyújtott át, amelyet a sofőr vidáman elfogadott. - Most hogy mondja, signore... Ismerek egy zálogkölcsönzőt, Buscotti nevezetűt. Ő talán tudna segíteni. Az emberek néha úgy csapják zaciba a revolverüket, akár az ékszereiket. - És Signor Buscotti nem kér majd fegyverviselési engedélyt? - Nem, signore - nevetett a taxis. - De azt hiszem, egy ötvendolláros bankót követel majd helyette. Tíz perc múlva Buscotti intézménye előtt tette le Jagót a sofőr, és a ház előtt várt rá. Jago meglepően hamar szállt be ismét a taxiba, százötven dollárral szegényebben ugyan, de egy félautomata Beretta pisztollyal az útitáskájában. - Minden rendben, signore? - érdeklődött a taxis. - Nagyobb rendben nem is lehetne. No most, tudja-e, hol van Don Salvatore Frasconi villája? A taxisofőr meghökkenve fordult hátra: - Maga barátja ugye Don Salvatorénak, signore? - érdeklődött. - Közös üzleti érdekeltségeink vannak - válaszolta Jago. - Vigyen oda, kérem, Ezzel hátradőlt az ülésen. Salvatore a teraszon reggelizett - még fürdőköpenyben -, amikor a szobalány bevezette Jagót. Salvatore pattintott az ujjaival, mire a mögötte strázsáló fekete öltönyös férfi melléje lépett. - Motozd meg, Paolo - utasította. Paolo végigtapogatta Jagót, és elégedetten lépett hátra. - Mondja csak, öregfiú, valóban szükséges az ilyesmi? - kérdezte Jago, a lehető legangolabb modorában. - Maga azt állítja, Smith küldte - mondta Salvatore. - A neve? - Az útlevelem szerint Henderson. De a maga fivére Jagóként fog emlékezni rám. Még a régi jó londoni időkből. - Daniele meghalt - tájékoztatta a látogatót Salvatore, miközben megvajazta a zsömléjét. - Nos, mit akar? - Először is mélységes részvétemet akarom kifejezni a magát ért veszteség miatt. Daniele nagy ember volt. Másodszor pedig itt van annak a Talbot nevezetű nőnek az ügye. Mr. Smith megváltoztatta a szándékát. Épségben akarja megkapni az asszonyt. - Nohát, ebben a speciális ügyben hiába kíván Mr. Smith akármit - jelentette ki Salvatore. - A nő meg az ő angol barátja közvetlenül felelősek a fivérem haláláért. Úgyhogy a nő is, meg az angol is: az enyémek. A sorsuk csakis az én kezemben van. Még ma visszajönnek Palermóba; vissza kell jönniük, ha távozni akarnak Szicíliából, és mihelyt visszajönnek, hát... Salvatore mélyen ülő karikás szemei vérben forogtak. Jago elmosolyodott, és felállt: - Hát igen, akkor persze egészen más a helyzet. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Smith megértő lesz. Nem is rabolom tovább a drága idejét, Signor Frasconi. Gyorsan elhagyta a házat, s visszament a taxihoz. - Nem tudom, miért, signore, - szólt komoran a sofőr -, de kétlem, hogy maga

barátja lenne Frasconiéknak. Megkaphatnám a viteldíjat, és mehetek? - Igen, de csak miután elfuvarozott engem a legközelebbi autókölcsönzőhöz válaszolta Jago. Öt percre volt onnan a szóban forgó vállalat. Újabb tizenöt percet vett igénybe a megfelelő iratok kiállítása, úgyhogy fél órával a Salvatore Frasconival folytatott beszélgetés urán Jago már egy piros Fordban ült a Frasconi-villától elvezető út ellenkező oldalán. Nino a bellonai útkereszteződésnél lévő presszó parkolójában várakozott. Feladatát megkönnyítette, hogy Egan, Sarah és Jacopo éppen az ö Mercedesében kocsikáztak arra. A Mercedes ráfordult a főútra, Nino pedig rohant a telefonhoz. Salvatore a villájában hallgatta Nino mondanivalóját, és az órájára pillantott. - Oké - mondta -, akkor egy és negyed óra múlva itt kell lenniük. Haladj szorosan a nyomukban. Valahol Palermóban bekerítjük őket. Maradj készenlétben. - Igenis, Don Salvatore. Nino lecsapta a kagylót, kirohant az Alfa Rómeóhoz, beült, és követte a Mercedest. Salvatore is letette a kagylót, és Paolóhoz fordult. - Jönnek, Paolo - mondta. - Jönnek. Most én következem. A hálószobába ment átöltözni. Negyed óra múlva kék Maseratiján - a kormánykeréknél Paolo ült - kihajtott a villa főkapuján. Alighogy ráfordultak az útra, Jago indított, és a Ford követte a Maseratit. - Legalább stílusosan tér vissza Angliába - mondta Sarah-nak Egan. Elöl ült, a Mercedest vezető Jacopo mellett. Sarah a hátsó ülésen foglalt helyet. - Nem gondolja, hogy Ferguson időközben rájött, hogy az ő kiváló Lear lökhajtásosa meglépett? - kérdezte. - De gondolom - bólintott Egan, és kitekintett a kocsi ablakán. Már Palermóban jártak, útban a kikötő felé. - Ami határozottan indokolná, hogy fogadóbizottság asszisztáljon a megérkezésünkhöz, nemde? - vélekedett Sarah. - Ésszerű következtetésnek minősíthetem a véleményét, asszonyom. - És mit fognak tenni? Letartóztatják magát? - Majd meglátjuk. - Feltétlenül el kell mondanunk nekik, amit Ballycub-binról és Ulster Fiairól tudunk? - Azt is meglátjuk majd. Csöndes utcán hajtottak keresztül, jobboldalt raktárépületek, kissé távolabb a kikötő. Egyszerre csak egy kék Maserati csörtetett el mellettük, majd elébük kanyarodott, úgyhogy Jacopónak fékeznie kellett. - Hülye strigó! - horkant fel. Salvatore kihajolt a Maserati hátsó ablakán és rájuk tüzelt a pisztolyából. - Jézusom, ez Frasconi! - kiáltotta Jacopo, és gyorsan elfordította a kormánykereket. A Mercedes egy mellékutcában rohant tovább, a kikötő felé. Kétoldalt magas raktárépületek szegélyezték az utat. Egan hátrafordult, s látta, hogy nemcsak a Maserati üldözi őket, hanem egy piros Alfa Romeo is. Ebben a pillanatban Jacopo elkáromkodta magát, mert az utca végén fal állta el az utat. Befordult valami szűk átjárón, amely egy elhagyatott dokkra nyílt. Nagy iramban hajtott a dokk végéhez, de onnan a semmibe vezetett az út. Helyesebben, baloldalt volt valami sötéten tátongó bejárat. Más választása nem lévén, Jacopo behajtott. Hatalmas nagy építménybe jutott. Sivár és komor volt minden. A közepén zöldes vizű, széles csatorna valamikor nyilván hajóépítési célokat szolgált. A Mercedes az építmény túlsó vége felé száguldott. Jacopo, számot vetve azzal, hogy kijárat nincs, döbbenetes sebességgel faroltatta meg a kocsit, amely máris teljes fordulattal robogott vissza, amerről jött. A Maserati és az Alfa Romeo elállta az utat. Salvatore kiugrott, kezében a Berettával, és két lövést adott le. A golyó áttörte a Mercedes szélvédőjét, s éppen a szeme között találta el Jacopót. A Mercedes megperdült, csúszott egy jó darabot, s a csatornába zuhant. Egannak alig volt ideje, hogy fölcsavarja az ablakot, amikor a Mercedes orral előre esett vagy tizenkét méternyit a

csatornába, s a fenekén landolt. Sarah rémülten látta, hogy körülöttük emelkedik a víz szintje. - Csak semmi pánik! -- nyugtatta Egan. - Várjon szépen, amíg a víz a kocsi tetejéig ér, aztán próbálja meg kinyitni az ajtót. Könnyen megy majd, meglátja. Aztán lassan ússzon föl a felszínre. Jövök maga után. A kezében ott volt a Browning. Sarah-nak már az álla magasságáig ért a víz szintje, majdnem sikoltott egyet, de sikerült elfojtania, és mélyet lélegzett. Amikor a víz már átcsapott a feje fölött, megpróbálta kinyitni az ajtót. Az ajtó a puszta érintésre kinyílt, Sarah kilépett rajta, lebegett fölfelé a zöldes vízben, s meglátta a dokk szélén várakozó három férfi víztorzította figuráját. Amikor felért, megpillantotta Salvatore gyűlölködő tekintetét. Frasconi egyik oldalán Paolo állt - kezében pisztoly -, a másikon Nino. - Ribanc! - sziszegte Salvatore, és gondosan célzott. Ekkor Sean Egan tört fel Sarah mellett a víz szintjére. Két kézre fogta a Browningot. Kétszer tüzelt. Ninót a nyakán találta el, Paolót éppen a bal szeme fölött. S ekkor a Browning bedöglött. Salvatore ráemelte a Berettát. Szemében ádáz gyűlölet. Ebben a pillanatban fékcsikorgás hallatszott, s közvetlenül Salvatore mögött megállt egy Ford Escort. Jago ugrott ki a túloldali ajtaján. - Frasconi! - kiáltotta. Salvatore fél fordulatot tett, Jago pedig háromszor rálőtt. Az idősebbik Frasconi fivér belezuhant a csatornába; mellette Sarah és Egan evickélt. Jago odasétált a dokk széléhez. Sarah föltekintett a férfi lebarnult arcára, szőke hajára és bajuszára, meg a szemüvegére. Valahogy ismerős ez az ember, de nem tudta hova tenni. Hanem aztán a férfi megszólalt: - Igazán, Sarah, maga mintha kedvelné a vizek veszélyeit, nemde? - Megcsóválta a fejét. - A maga helyében én sürgősen eltakarodnék innét, s hazautaznék. Ezzel máris eltűnt. Hallották indulni és távolodni a Fordot. - Jago! - mondotta Sarah. - Ez Jago volt, Sean, csak most másképp nézett ki. Ez az ember valóságos varázsló! Egan karon ragadta Sarah-t, és a közeli lépcső felé vonszolta. - Varázsló vagy sem, nem töröm rajta a fejem. De a maga helyében megfogadnám a tanácsát - mondta. Fölsegítette az asszonyt a lépcsőn. Néhány másodperc múlva már a Maseratiban ültek, és teljes sebességgel robogtak Punta Raisi repülőtere felé.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Alig múlt el tíz óra, amikor a lökhajtásos Lear odagördült a főhangár elé Walshamben. Grant kinyitotta a gép ajtaját, és Sarah lement a lépcsőn. Odalent Tony Villiers várta. Ferguson fekete Daimlerje ott parkolt néhány méternyire. - Mindent megmagyarázok, Tony - mondta izgatottan Sarah, s leste, miként reagál a férfi. - Ferguson dandártábornok itt van a kocsiban? - Nem, a lakásán van. Oda kell vigyelek. - Együtt mentek a kocsihoz hárman, s Villiers Eganhoz fordult: - Reggel beszéltem Palermóval, nevezetesen Marcó-val - közölte. - Hadd tisztázzak valamit, ezredes úr - mondta Egan. - Marco semmiért sem hibáztatható. Szabályszerűen kódolt akcióparancsot kapott, a nemzetbiztonsági kategóriának megfelelőt. És azt, természetesen, egy az egyben teljesítette is. - A jelek szerint így van - bólintott Villiers. Beszállt a kocsiba Sarah mögött. Egan velük szemben foglalt helyet a pótülésen. - Marco azt mondja, hogy a Frasconi fivérek már nincsenek az élők sorában. - Igen, tudok róla - mondta Egan. - Meg kell adni, hasznát vette a tanításomnak, Sean. - Nem teljesen az én érdemem, ami történt - rázta meg a fejét Egan. - A kellő pillanatban fölbukkant Jago. Őszintén szólva: megmentette az életünket. Akkor puffantotta le Salvatore Frasconit, amikor meglehetősen rosszul álltak a dolgaink. - De van itt valami furcsaság - szólt közbe Sarah. - Teljesen elváltoztatta a külsejét Jago. Csak akkor jöttem rá, hogy ő az, amikor megszólalt. - Ha ma visszajön Londonba, lefülelheti, ezredes úr - mondta Villiersnek Egan. - Kétlem - rázta a fejét Villiers. - Ha olyan jól álcázza magát, mint Sarah mondja, akkor nincs sok esélyem. Nagyon találékony ember ez a mi Jago barátunk. Furcsán levertnek látszott Villiers. - Valami baj van, Tony? - vonta fel a szemöldökét Sarah, - Hát, őszintén szólva, igen. - Villiers a kezébe fogta Sarah kezét - Sir Geoffrey tegnap reggel meghalt. - Édes Istenem! - kiáltott fel Sarah, Nagy fájdalmat érzett. Behunyta a szemét, elfordította arcát Villierstől, és - emlékezett. Sok mindenre. Esküvőjére, azon a napon, Stokeleyban. Az esküvőt követő fogadásra a kastélyban. A díszegyenruhás Edwardra. Ericre, akit az iskolából engedtek haza az ünnepi alkalomra. És Sir Geoffreyre, aki olyan, de olyan boldog volt. - Igazán örülök - mondta végül -, hogy Sir Geoffrey a betegsége miatt már nem tudott Eric sorsáról. - Elintéztem mindent a temetéssel kapcsolatban - közölte Villiers - Remélem, nem veszed zokon. - Ugyan! Utóvégre most már te vagy a család feje, a Talbotok kihaltak. - Sarah alig tudta visszafojtani a sírást. - Mikor lesz a temetés? - Ma délután háromkor. - Stokeley-ban? - Természetesen. - Stokeley Hall Essex grófságban van, a Crouch folyó partján - fordult Seanhoz Sarah, - Mindössze egy óra az út Londontól, ha szerencsénk van a forgalommal. Egészen más világ az... - Megremegett a hangja. - A régi Angliát idézi. A Talbot család ötszáz évig élt ott. De most vége, hírmondó se maradt belőlük. Ezzel elfordult Seantól is, és kitört belőle a zokogás. Ugyanebben a percben érkezett Jago Rómába, a Leonardo da Vinci repülőtérre. Egan és Sarah Talbot, ez nyilvánvaló, hamar visszautaztak Angliába, a Lear lökhajtásossal, egy időre tehát elvesztettem velük a kapcsolatot, gondolta. No azért nem teljesen, mivel a lakáson ott a készülék, amely rögzít minden Lord North Street-i beszélgetést. És ez is valami. Jagót jobban izgatta a maga pillanatnyi helyzete. Sarah Talbot életét megmentette ugyan, de ezzel voltaképpen pocsék pozőrként cselekedett. Kiadta magát! Igaz, nem valószínű, hogy az asszony valami pontos személyleírást tudna

adni róla, de hát Villierst és a Négyes Csoport tagjait nyilván riasztja az esemény, és ez több mint elég... Jago fölpillantott a gépek indulását és érkezését jelző elektronikus táblára, és elmosolyodott: a helyzet szinte képtelenül egyszerű! A British Airways közvetlen járata ebédidőben indul Glasgow-ba, s délután fél ötkor érkezik abba a csudaszép városba. Glasgow-ból pedig ingajárat van Londonba, folyton-folyvást röpködnek a gépek oda-vissza. Jago megváltotta tehát a jegyét, aztán lement a bisztróba, ahol egy pohár fehérbort rendelt, majd a telefonfülkéből feltárcsázta Smith hívószámát. A pulthoz telepedett, élvezte a bort és a cigarettát. Smith egy negyedóra múlva hívta vissza. - Mit csinál maga Rómában? - érdeklődött. - Repülőgépre várok. Visszafelé. - Szicíliában volt? - Bizony. - Nem megmondtam magának, hogy ne üsse bele az orrát az ottani ügyekbe? - Igen, igen, de tudja, átgondoltam a dolgot, és arra a következtetésre jutottam, hogy mindent figyelembe véve, mégiscsak jobb, ha ott vagyok. Hátha szükség van rám. - És szükség volt? - Sajnos, nem. Salvatore Frasconi egyből elutasította az ajánlkozásomat. Veszettül eltökélte, hogy mindnyájukat kicsinálja. Mármint Barberát, Egant és Sarah Talbotot. - És mi történt? Mint rendesen, amikor kedvezőtlen hírt közölt Smith-szel, Jago most is azon kapta magát, hogy élvezi a dolgot. - Sajna, az a helyzet - mondotta -, hogy a Frasconiak nincsenek többé. Daniele és két másik ember holttestét Bellona közelében találták meg egy árokban. Ezt rádión hallottam az autóban, a reptérre menet. Egan pedig megölte Salvatorét hazudta Jago, és derűsen hozzátette: - Úgyhogy Palermo hölgyei gyászba borultak. - Magának ez a sajátos humora lesz a veszte egy szép napon - vélekedett Smith. Hol van most Egan meg az a Talbot nőszemély? - Útban az őshaza felé, a Lear lökhajtásosuk szárnyainak segítségével, az adófizetők költségére. - És maga mit fog csinálni? - Csak estére érek haza. Menetrend kérdése, hisz' tudja. Mellesleg szólva: úgy érzem, föl kell vetnem egy problémát. - Mégpedig? - Mit mondhatott nekik az öreg Barbera? Ha ugyan egyáltalán mondhatott valamit. - Nem mondhatott az semmit - válaszolta Smith. - Mivelhogy nem is tud semmit. - Nézze, beszéljünk nyíltan - mondotta Jago. - Az ír vonalat maga mindig egyedül tartotta kézben, engem nem avatott be. Nem tudom, hogy ott kivel áll kapcsolatban, de azt tudom, hogy Frasconiék valamiképpen benne voltak a dologban. Igazam van ebben? - És ha igen, akkor mi van? - vágta rá kelletlenül Smith. - Az olyan vén róka, mint Barbera, nyilván elsőrendű fontosságúnak tartotta, hogy a lehető legtöbbet tudjon meg Frasconiék üzleti érdekeltségeiről. Egészen bizonyos, hogy emberei beépültek a Frasconi-szervezetbe. Az is biztosra vehető, hogy Frasconiék emberei közül egy-kettő titokban átállt hozzá. Ilyen körülmények között nem hiszem, hogy maga biztosra vehetné, hogy Barbera semmit sem tud a Frasconiak ulsteri dolgairól. - Lehet, hogy igaza van - szólalt meg elismerően Smith. - Voltak Frasconiéknak közvetlen ügyleteik a maga ulsteri embereivel például? érdeklődött Jago. - Tett-e valaki látogatást Ulsterben? Smith csak hosszan tartó, jelentőségteljes szünet után válaszolt: - Ami azt illeti, igen. - Akkor én a maga helyében figyelmeztetném az uls-terieket, öregem. Arra az esetre, ugye, ha Egan és Sarah Talbot netán ott is föl bukkannának. - Végső csavarnak Jago hozzáfűzte: - És persze még cifrább lenne az ügy, ha az a bájos emberpár úgy döntene, hogy a változatosság kedvéért mindent elköp Ferguson-nak

és Villiersnek. Akkor aztán a RUG, a Királyi Ulsteri Rendőrség meg az egész brit hadsereg ott van a maga barátainak a nyakán. - Értem, mire gondol - mondta Smith. - Mindent elintézek. Hívjon fel ma este, mihelyt megérkezik. Sir Leland Barry agyaggalambokra lövöldözött Bally-cubbin környékén, tizennyolcadik századi, pompás kúriájának, Rosemount-nak a gyepszőnyegén. A hetvenhárom esztendős, előkelő megjelenésű férfi, a Legfelsőbb Bíróság nyugalmazott bírája, remekül mutatott lovaglónadrágban, fényesre suvikszolt barna csizmában, barna tweedzakóban és hozzáillő sapkában. Hófehér volt a haja és gondosan nyírott a bajusza. - Húzd meg! - kiáltotta. A galambdobó gépnél guggoló vadőr meghúzta a fogantyút, mire két agyaggalamb emelkedett a levegőbe. Sir Leland lepuffantotta a bal oldalit, de elhibázta a jobb oldalit. - Affene! - mormolta. A háta mögött feltűnt a komornyik: a telefont hozta. - Londoni hívás, uram - jelentette, amikor odaért. - Ki az? - kérdezte Sir Leland. - Bizonyos Mr. Smith, uram. - Fogja! - nyomta az inas kezébe a puskáját Sir Leland. Átvette a telefonkészüléket, elsétált a sáncárok melletti falhoz, és nekitámaszkodott. - Itt Barry - szólt a kagylóba. - Lehet, hogy baj van - közölte Smith. - Beszéljen. Smith néhány szabatos mondatban ismertette a helyzetet. Amikor befejezte a mondókáját, Barry kijelentette: - Semmi probléma. Ha ez az Egan nevű fickó meg az az asszony idetolják a képüket, garantálom, hogy megfelelő fogadtatásban lesz részük. - És a nemzetbiztonsági erők? - kérdezte Smith. - Kedves öregem - mondta Sir Leland elnéző türelemmel -, a nemzetbiztonsági erők nem veszélyesek az én szempontomból. Sőt ellenkezőleg. Úgyhogy ne nyugtalankodjék. Rám bízhatja a dolgot. Sir Leland visszament a komornyikhoz, átadta a telefonkészüléket, visszakérte a puskáját, megtöltötte, és biccentett a vadőrnek. Ezúttal jobban célzott: a két agyaggalamb - kielégítő módon - porfelhővé bomlott szét. Ferguson a szoba belseje felé fordult az ablaktól. Kezében a csészével meg a csészealjjal, kortyolt egyet a teából. Villiers a kandallónál állt, Sarah és Egan pedig egymással szemben ült. - Rendkívüli fickó az a Jago - állapította meg Ferguson. - S mindennek a tetejébe: úgy látszik, afféle ezerarcú ember lett belőle. - Kiitta a teát. Persze, van itt valami nagyon furcsa dolog. - Mire gondol, uram? - érdeklődött Egan. - A jelek szerint valami hátborzongató képességgel rendelkezik, hogy mindig a maguk nyomában legyen. - Odanyújtotta a csészéjét Sarah-nak. - Kaphatnék még egy csészével? - kérdezte, aztán Eganhoz fordult: - A maga kiscserkészi kalandjai nem érdekelnek engem különösebben. Isten a tudója, hogy éppen eleget költöttünk a maga kiképzésére az idők folyamán. De van itt egy sokkal komolyabb dolog: hogyan férkőzött be a számítógéprendszerünkbe? - Ugye, nem igazán várja el, hogy válaszoljak erre a kérdésre, uram - mondotta Egan. - Hagyja ezt, Sean - vágott közbe Villiers. - Egyetlenegy ember van, aki be tud férkőzni a rendszerbe, s mi mindnyájan tudjuk, hogy ki az. Alan Crowther. - Kínos ügy - csóválta a fejét Ferguson, friss teáját kortyolgatva. - Különösen Alan számára. A hivatali titkokról szóló törvény súlyos megszegése, egyebek között. - De hát ez ostobaság! - szólt közbe Sarah. - A mi angliai üzlettársaink, a Cannon Streeten, London egyik legkifinomultabb számítógép-szisztémájával rendelkeznek. Itt-tartózkodásom alatt természetesen mesz-szemenően a segítségemre voltak. Úgyhogy én férkőztem be a maguk rendszerébe, dandártábornok úr.

- Valóban, Mrs. Talbot? - vonta föl a szemöldökét Ferguson. - Nem sokáig maradhatnék talpon a Wall Street pénzügyi köreiben, ha nem ismerném ki magam a komputerek világában. Szívesen bebizonyítom - mondta Sarah. - Hát én ebből egy szót se hiszek - jelentette ki Villiers. - Ugyan, ugyan, Tony! - csóválta a fejét Ferguson. - Kétségbe vonná egy hölgy szavát? - Sarah-hoz fordult: - Ez most nem fontos, kedvesem. Sokkal érdekesebb, hogy mire jutottak Szicíliában. Ha egyáltalán jutottak valamire. Sarah Eganra pillantott. - Azt hiszem, el kell mondanunk - szólt Egan. - Nagyon fontos most. Több okból is. Sarah mély lélegzetet vett: - Rendben van. Az odautazásunk előtt tudtuk, hogy az egésznek a mozgatója egy Smith nevű titokzatos ember. Hogy ő voltaképpen kicsoda, nem tudni. Mindenesetre: Jago a jobbkeze. - Hát a Frasconi fivérek? - érdeklődött Ferguson. - Ők hogy kerültek a buliba? - Smith és a Frasconiak nyakig benne voltak a narkóüzletben, mégpedig együtt, közösen - tájékoztatta Sarah. - De ráadásul: van egy ír kapcsolatuk, amely a jelek szerint közvetlenül összefügg annak a négy IRA-fegyveresnek a halálával, akiket egy protestáns szélsőséges csoport tagjai tettek el láb alól. - Azt akarja mondani - kérdezte halkan Ferguson -, hogy tudja, kik az illetők? - Igen - bólintott Sarah, - Egy ember, akit eredetileg Frasconiék alkalmaztak ulsteri futárnak, átállt Barberáékhoz, és mindent elmondott Don Rafaelnek. - És? - Ulster Fiai voltak az elkövetők - válaszolt Sarah helyett Egan. - Igazán? - csodálkozott Ferguson, és Villiershez fordult: - Mindent tudunk erről a szervezetről, ugye? - Azt hiszem, nem voltak valami aktívak az utóbbi időben - mondotta Villiers. Ferguson bólintott. - Van még valami? - kérdezte aztán Sarah-tól. - Ó, igen - hangzott a válasz. - Tudom a felelős nevét. - Mármint az Ulster Fiai vezetőjéét? - vonta fel a szemöldökét Ferguson. - Igen - biccentett Sarah, - Sir Leland Barry. Egy Rosemount nevű kúriából irányítják a dolgokat. Az épület a tengerparton van, egy Ballycubbin nevű falu közelében. Csönd támadt. Ferguson és Villiers egymásra nézett. Aztán a dandártábornok az íróasztalához ment, és leült. - Nagyon érdekes - mondotta. - Akkor hát maguk most mit szándékoznak tenni? - érdeklődött Sarah. Ferguson Villiersre pillantott: - Próbálja elmagyarázni Mrs. Talbotnak az észak-írországi politika bonyodalmait, kérem. Magát talán végighallgatja. - Sir Leland Barry - vette át a szót Villiers - az egyik legrégibb ulsteri család sarja. A második világháború alatt kiválóan harcolt az ulsteri lövészek kötelékében. Később még ennél is kiemelkedőbb karriert csinált ügyvédként, Londonban is, Írországban is. Egy időben képviselő is volt. - Mint Ulsteri Unió-párti, gondolom - mondta Egan. - Anglia és Észak-Írország egységének híveként. - Hát ami azt illeti, aligha lehetett volna más - jelentette ki Ferguson. Utóvégre: protestáns. - Protestáns volt Wolfe Tone, Charles Stewart Parnell és Erskine Childers is közölte Egan -, és mégis az ír nemzeti függetlenség mellett szálltak síkra annak idején. - Akárhogy is, Sir Leland Barry a protestáns ügy tekintélyes védelmezője jelentette ki Villiers. - Hosszú évekig bíróként tevékenykedett, s ebben a minőségében nagyon is az IRA egyik célpontjának számított. 1982 márciusában merényletet követtek el ellene. Amikor Fermanagh-on utazott át autón, az út mentén bomba robbant. Sir Leland maga nem sérült meg súlyosan, a felesége viszont meghalt, Csönd támadt. Majd Ferguson folytatta, amit Villiers elkezdett: - Három éve Sir Leland nyugdíjba vonult a bíróságtól. Azóta a szélsőségesen

protestáns Orániai Páholy nagymesterének rangjára emelkedett. Nagyon jó viszonyban van a kormányzattal, és a nemzetbiztonsági szolgálatnak többször is felbecsülhetetlen segítséget nyújtott. - Évekkel ezelőtt - vette át a szót Villiers - ő vezette a vizsgálatot a RUC bizonyos tisztjeinek ügyében. Etikába ütköző, becsületbe vágó cselekedetekkel vádolták őket. Nos, Sir Leland megállapításai nyomán teljességgel tiszta lappal kerültek ki a dologból. - A fehérnél is fehérebb lappal - bólintott Ferguson. - Aligha szükséges hozzáfűznöm, hogy ez igencsak népszerűvé tette Sir Lelandot a RUC köreiben. Sarah zavarodottan nézett rájuk. - Nemigen értem, amit mondanak. Vagy talán inkább nem is akarom megérteni. Egan adta meg a választ: - Pedig nagyon egyszerű az egész. Az urak azt szeretnék az értésére adni, hogy Sir Leland, nemzetbiztonsági szempontokra tekintettel, mindent megúszik. A tény, hogy információink szerint terrorista, nem egyéb holmi kellemetlenségnél. - Túl messzire megy, őrmester - vágott közbe éles hangon Ferguson. - Ezennel rendreutasítom. - Miért utasítja rendre? Amiért megmondta az igazat? - rázta a fejét hitetlenkedve Sarah, és emelt hangon próbálta kifejezni kételyeit: - Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy... - Sajnálom, Sarah - szakította félbe Villiers -, sokkal bonyolultabb ez, mint képzeled. - Meg kell bíznia bennünk, Mrs. Talbot - közölte Ferguson. Sarah nagy óvatosan tette le a csészéjét, és fölállt. - Szóval maguk nem szándékoznak lépni, ha jól értem... - mondta. - A dolognak ez a része lezárult, Mrs. Talbot - jelentette ki ridegen Ferguson. - Mostantól fogva az ügy nem tartozik magára, hanem csakis a nemzetbiztonsági szolgálatra. A felhatalmazás alapján, amellyel rendelkezem, hazatoloncoltathatnám magát az Egyesült Államokba. De nem szeretném ezt az utat követni. Ám határozottan figyelmeztetem, hogy meg ne próbáljon Angliából ÉszakÍrországba menni. - S Ferguson Villiershez fordult: - Gondoskodjék róla, kérem, hogy Mrs. Talbot neve minden Írországba irányuló átkelőhelyen rajta legyen a feketelistán. Akár tengeri, akár légi kikötőről van szó. - Igenis, uram - bólintott Villiers. - És ennek az ifjú őrültnek a neve is szerepeljen azon a listán - tette hozzá Ferguson, és Eganhoz fordult: - Mint tudja, magára még mindig vonatkozik a katonai fegyelem. Hadbíróság elé állíthatnám, de rühellném megtenni. Maga kiváló katona, Egan, s én elég régimódi vagyok ahhoz, hogy igazán higgyem: ez számít valamit. Eddig igen jól szolgálta a Koronát. - Uramisten! - szólt undorodva Sarah. - Hadd menjek ki innét! S merev léptekkel ment az ajtóhoz. - Menjen utána, Sean - mondta Villiers. - A temetésen találkozunk. - Komolyan gondolja, hogy ezek után elmegy a temetésre? - csóválta a fejét Egan. -Meg kell adni, ezredes úr, hogy van bor a képén! Mégpedig jó vastag. Ezzel ment Sarah után. Amikor kettesben maradtak, Villiers így szólt Fergusonhoz; - Egek ura! Sir Leland Barry, mint Ulster Fiainak vezére! Elhiszi ezt, dandártábornok úr? - Semmi okom a kételkedésre. Sose kedveltem azt az urat - közölte Ferguson. - Az igazi kérdés persze az, hogy mit tehetünk ez ügyben. Meglehetős speciális körülmények forognak fenn, Tony. - Tudom, uram. - Akkor jó. - Ferguson fölállt, és íróasztalát megkerülve, Villiershez lépett. Ne szomorkodjék azért túlságosan, kérem. Mindig, mindenből van kiút. Először is, most elmegyünk és előbányászunk minden adatot, ami az Ulster Fiairól a birtokunkban van. Ezzel remekül eltelik az idő a temetésig. - Elmegy a temetésre, uram? - Ó, igen, Tony - bólintott Ferguson, miközben az ajtóhoz lépett. - És sajnálattal kell megállapítanom, hogy nem az illendőség és a részvét szokásos okából, hanem azért, mert ismét beszélnem kell Mrs. Talbottal, pontosabban: az a

gyanúm, hogy Mrs. Talbot szükségét érzi, hogy ismét beszéljen velem. Egan a Lord North Street-i lakásban hagyta Sarah-t, és a Folyami Hajóshoz hajtott. Ida és a csapos éppen az ebédszüneti forgalomra készült. Alighogy Egan bedugta a fejét az ajtón, Ida eléje jött. - Jól vagy, Sean? - kérdezte. - Hol voltál mostanáig? - Az ügyeimet kellett intéznem. - Várj csak, hozok neked valamit enni. Még egy ideig nem lesz itt igazán nagy forgalom. - Köszönöm, nem kérek semmit. Át kell öltöznöm. Temetésre megyek. Fölment az emeletre, sötétkék kamgarn-öltönyt vett ki a szekrényből, hozzá fehér inget és sötét nyakkendőt. Lezuhanyozott, majd felöltözött. Amikor leért, Ida még mindig a konyhában foglalatoskodott. - Csinos vagy - mondta Ida, és megigazította a fiatalember nyakkendőjét. Voltál Jacknél? - Tegnap óta nem volt rá időm - felelte Egan. - Éppen reggeliztem, amikor telefonált arról a klinikáról. Nem volt valami jó hangulatban. - Majd utánanézek - mondta Egan, és csókot nyomott Ida homlokára. - Most mennem kell, Ida. Ida az ajtóból nézte, mint száll be Sean a kocsiba; amikor Egan elhajtott, Ida becsukta maga mögött az ajtót, és lassan visszament a söntésbe. Sarah fekete bársonykosztümöt öltött a temetésre. Amikor a lakás földszintjére ért, Egan éppen telefonált; a St. John's Wood-i klinikával beszélt. De alighogy Sarah a szobába lépett, Sean letette a kagylót. - Hogy állnak a dolgok? - érdeklődött Sarah. - Úgy-úgy. Jack belázasodott az éjszaka. Aziz kisebbfajta sebfertőzést állapított meg. Újabb műtétre került sor. Aziz felnyitotta a sebet, aztán összevarrta. - Sikerült a nagybátyjával beszélnie, Sean? - Nem. Alszik. Fájdalomcsillapítót kapott. Sarah az ablakhoz lépett, s kinézett az utcára. - Ideje indulnunk - jegyezte meg Egan. - Szóval Fergusonék nem fognak csinálni semmit, ugye? - kérdezte Sarah, továbbra is háttal Seannak. - Azt hiszem, nem - válaszolta Egan. - Gondolom, több mindenféle van a háttérben, mint amit nekünk elmondtak. Mármint Sir Leland Barryt illetően. - Igen, ez volt az én benyomásom is - fordult meg Sarah, s mosolyt erőltetett az ajkára. - Akkor hát induljunk - mondotta. Sietve ment át a szobán, és Sean előtt ment ki az autóhoz. Amikor kivitték a koporsót a régi normann templomból, eleredt az eső. A sekrestyés esernyőket adott át a gyászoló gyülekezet tagjainak; nyilván nagy készlete volt raktáron, ilyen eshetőségre számítva. Villiers kinyitotta az egyik ernyőt, és Sarah fölé tartotta. - Temetéseken mindig esik - állapította meg fásultan Sarah. - Vajon miért? Villiers átkarolta az asszony vállát. - Már nem tart soká - mondotta. Ferguson és Egan közös ernyő alatt mentek mögöttük. Utánuk a Stokeley kastély kulcsára és három cselédje következett, s néhány falubeli alkotta az utóvédet. Sarah Villiershez fordult, és - ismét kényszeredett mosollyal - azt mondta: - Ezentúl Sir Anthonynak kell hívnunk téged, ugye? Sir Tony: mégsem egészen illendő. Villiers erre képtelen volt válaszolni. Mentek tovább, a temetőn át, a Talbot család kerítéssel övezett sírboltja felé. Nyitva volt a sír, készen a koporsó befogadására; két sírásó álldogált tisztes távolságra, a fák alatt kerestek menedéket az eső elől. Edwardnak nem volt sírköve, mivel - a brit hadsereg szokásainak megfelelően - a Falkland-szigetek egyikén temették el, ott, ahol elesett, Ericnek sem volt sírköve - hisz' ő hamuvá lett. Sarah bénultan állt a sírnál, miközben a koporsót leeresztették. A sekrestyés esernyőt tartott a lelkész fölé; a lelkész szavait Sarah

semmitmondó zagyvalékként érzékelte, semmi sem maradt meg benne. Aztán lehajolt Sarah, fölvett a földről néhány átázott göröngyöt. Amikor a földdarabok nagyot koppantak a koporsón, mintha eloszlott volna a köd, amely addig elhomályosította a gondolatait. Ez itt a valóság, gondolta, és semmit sem tudok tenni ellene. Mint ahogy Edwarddal kapcsolatban sem tudtam tenni semmit. Eric viszont - Eric, az más. Tudta, hogy ezt nem hagyhatja annyiban. Most sem, később sem. Gépiesen rázta meg a lelkész kezet, gépiesen fogadta a férfi részvétnyilvánítását, és a kocsihoz ment. Villiers utána sietett. - Uramisten, ebből még baj lesz, attól tartok - szólt Ferguson. - Miért, ugyan mit várt? - kérdezte Egan, miközben követték Mrs. Talbotot és Tony Villierst. Villiers megpróbált beszélni Sarah fejével, de az asszony, mintha tudomást sem vett volna róla, Fergusonhoz fordult. Arca kipirult, szeme villogott. - Még egyszer fölteszem a kérdést, dandártábornok úr: szándékozik-e tenni valamit Sir Leland Barry ügyében? - Úgy vélem, Mrs. Talbot, hogy a magyarázat, amelyet erről az esetről adtam, több volt az elégségesnél - válaszolta komoran Ferguson. - Nos jó - biccentett Sarah, és Eganhoz fordult: - Induljunk. Beszállt a Mini Cooperbe, s Egan is becsúszott a kormánykerék mögé. Miközben Egan begyújtotta a motort, Ferguson behajolt a kocsi ablakán: - Nehogy valami bolondot cselekedjék, Mrs. Talbot - figyelmeztette. - Higgye el, lehetetlen ebből az országból Ulsterbe távoznia. Egan elhajtott, s Villiers halkan jegyezte meg: - A fene egye meg, dandártábornok úr, nagyon rosszul esik nekem ez az egész. - Gondoskodjék róla, hogy megfelelő embert állítsanak Mrs. Talbotra - mondta Ferguson, miközben a Daimlerhez mentek. Beszálltak, s az autó elindult. - Tényleg nem tehetünk semmit Barryvel kapcsolatban? - kérdezte Villiers. - Ismeri az ottani helyzetet, Tony. Ismeri a nehézségeket. Barry túlságosan beásta magát, túl erős a pozíciója. - Ferguson vállat vont: - Nem - folytatta -, mi nem tehetünk semmit. Persze, szilárd meggyőződésem, hogy az asszony tesz valamit. - De hát hogyan? - hitetlenkedett Villiers. - Rajta van a repülőterek feketelistáján. És a kompokkal ugyanez a helyzet. - Ó, Sean barátunk majd kitalál valamit. Tudja, ugye, milyen leleményes a fiú. Ezért szeretném, ha a továbbiakban nekem dolgozna. - Szóval maga akarta így! - mondta Villiers. - Hát ezért beszélt Sarah-val úgy, ahogy beszélt! - Igen, dühre volt szüksége annak az asszonynak, és most valóban nagyon dühös. Villiers elfordult, képtelen volt bármit is mondani. - Meglátja, minden rendben lesz, Tony - folytatta Ferguson. - Ha maga ráállítja az emberét, azonnal lépni tudunk, mihelyt Mrs. Talbot bármit cselekszik. Magától függ, hogy milyen szorosan leszünk a nyomában. Hát még most sem érti? - tette hozzá türelmetlenül. - Így legalább valami esélyünk van, hogy lecsapjunk Barryre, s a valami jobb, mint a semmi. - Nagy ég! - sóhajtott fel Villiers. - Nem hiszek a fülemnek. - Ne nézzen úgy rám, Tony, végtére nem gyerek már! Ebben a mi szakmánkban az embernek néha be kell piszkítania a kezét, ha eredményt akar elérni. Ezt mind a ketten tudjuk, úgyhogy ne játsszuk meg magunkat, kérem. Ezzel Ferguson hátradőlt az ülésen, és behunyta a szemét. - Nézze csak... - kezdte Egan, amikor kifordultak a főútra, Sarah azonban elhárító mozdulatot tett a kezével. - Ne beszéljen, Sean. Csak vezessen - mondta. Lecsavarta az ablakot, az eső ellenére nyitva hagyta, s egész úton visszafelé Londonba egyik cigarettát szívta a másik után. Egannak meg kellett küzdenie a délutáni csúcsforgalommal, mielőtt visszaértek a Lord North Streetre. Leállította a motort. - Akarja, hogy bejöjjek? - kérdezte. - Nagyon is - felelte Sarah.

Fölment a lépcsőn, kulcsával kinyitotta az ajtót. A férfi követte a nappaliba. - Maga talán már hozzászokott a titkosszolgálatuknak az eljárásmódjához fordult hozzá Sarah -, én azonban nem. - Nagyon mérges volt. - A maga nagybátyja - folytatta - évekig gengszter volt; gonosztevő, ugye, így mondják? - Így. - Nos, ő többet tett értem, nagyobb segítséget nyújtott, mint... Még az életét is kockára tette... - Tudom - vágott közbe Egan. - Nyugodjék meg, kérem. - Méghogy nyugodjak meg! Ide hallgasson, Sean! Minket feketelistára tettek, tilos Ulsterbe utaznunk, az a Barry viszont elviszi szárazon! - Sarah reszketett haragjában. - Én azonban akkor is eljutok Írországba, ha úszva kell megtennem az utat! - Reméljük, erre nem lesz szükség - jegyezte meg higgadtan Egan. Sarah meghökkenve tekintett a férfira. - Úgy érti, hogy segít nekem? - kérdezte. - Lassan-lassan szokásommá válik. Most már késő abbahagyni - mondta Egan. Öltözzön át, és elmegyünk Alan Crowtherhez Meglátjuk, tud-e valami okosat mondani. Alan Crowther a széktámlának dőlt, a számítógép képernyőjére meredve. - Nem csoda, hogy nem mernek hozzányúlni - csóválta a fejét. - Az évek folyamán jó kapcsolatokat épített ki egészen a miniszterelnökség szintjéig. S maga mögött tudhatja az Orániai Páholyt, no meg a RUC rajongását. - Bizonyára van itt még más is - vélekedett Egan. - Van. Mégpedig korlátozottan hozzáférhető anyag, úgynevezett másodlagos adatsor - közölte Crowther. - Csak egy percet kérek. - Nyomogatta a gombokat, aztán bólintott. - Ezt nézzék! - mondta. - Mit jelent mindez? - érdeklődött Sarah, s odahajolt. - Próbáljuk egyszerűsíteni a dolgot - mondta Crowther. - Mindez azt jelenti, hogy Sir Leland Barry minden hájjal megkent vén disznó, aki szükség esetén a saját embereit is hajlandó kiadni. - Nem értem - rázta a fejét Sarah. - Az ír protestáns mozgalom éppúgy frakciókra oszlik, mint a köztársasági magyarázta Egan. - Az UDA (az úgynevezett védelmi szövetség), továbbá az UVF, aztán a szélsőséges csoportok, mint az Ulster Vörös Keze meg Barry saját kompániája, az Ulster Fiai. Mindig is folyt köztük a hatalmi harc. - Úgyhogy Barry, amikor érdeke úgy diktálta, feljelentett más protestáns szélsőségeseket - állapította meg Crowther. - Sőt még az IRA-nak is elárulta a saját embereit - toldotta meg Egan. - Nem is egy alkalommal! És nézd csak, hány gyilkosságban volt benne, hány piszkos ügyben! - Crowther ismét megcsóválta a fejét. - Nem csoda, hogy felsőbb helyeken védik. Nem mernék nyílt tárgyaláson szerepeltetni. - És Ferguson meg Tony tudnak erről? - kérdezte Sarah. - Tudnak - bólintott Egan. - De ez nem jelenti azt, hogy összejátszottak Barryvel, vagy hogy részt vettek az üzelmeiben. - Igaza van Seannak - közölte Crowther Sarah-val. - A másodlagos anyag zöme más forrásokból származik. A D-15-ös ügyosztály ír részlegének számítógéprendszeréből és a RUC bizalmas dossziéiból. - És ezek a szervezetek ilyen alakokkal dolgoznak? - kérdezte Sarah. Együttműködnek zsarolókkal, barátaik elárulóival, gyilkosokkal?! - Vannak emberek, akik szerint a cél szentesíti az eszközt - fordult hozzá Egan. - Mocskos kis háború folyik ám odaát. Ha maga tudna egypár dologról, amit én ott elkövettem...! - Elfordult, halkan káromkodott, aztán ismét szembenézett az asszonnyal. - Nem, nem, az isten verje meg! - kiáltott fel. - Bármit tettem, annak mindig volt valami oka! De ez itt...! - Tehetetlenül mutogatott a képernyőre. - Hát Ferguson meg Tony? - Mindkettőt évek óta ismerem. Tony egyike a legkeményebb fickóknak, akikkel valaha találkoztam, de becsületes ember. Ami Fergusont illeti, tudom, hogy nemegyszer voltak kétes húzásai, de Barryhez képest ö valóságos Teréz anya.

- Van még valami, amit ez a számítógép nem mutat - vetette közbe Crowther. Annak a négy IRA-fegyveresnek a halála, akiknél burundangát használták. Ez is Sir Leland lelkén szárad. - Valószínűleg senki sem rühelli jobban az egész helyzetet, mint Ferguson és Tony - tette hozzá Egan. - Oké - sóhajtott fel Sarah. - Hogyan juthatok át Ulsterbe, Sean? - Hagyjuk ezt most egy pillanatra. Miért akar odamenni? - Hogy szembenézzek Sir Leland Barryvel. - Mi végre? - tárta szét a kezét Egan. - Úgy értem, Sarah, hogy lelőni úgyse tudja. Hiszen maga képtelen meghúzni a ravaszt. Láttuk Jock White-nál. Vagy azt akarja, hogy én lőjem le Barryt maga helyett? - Nem. Ezt éppoly kevéssé várom el, mint azt, hogy igazságot lehessen szolgáltatni. De valószínűnek tartom, hogy mindazok közül, akikkel eddig érintkezésben voltunk, leginkább Sir Leland Barry ismerheti Smith kilétét. - Ez igaz - hagyta helyben Egan. - Nem is vitatom. Csak az a baj, hogy nehéz dolog lenne szóra bírni azt a rohadt csibészt. - Meggyőződésem - mosolyodott el Sarah -, hogy maga megtalálja a módját, hogy szóra bírja. Magának rendszerint sikerül az ilyesmi. Nos, hogyan kelhetünk át Ulsterbe? - Tengeri úton - válaszolt egykedvűen Egan. - Ne nevettesd ki magad - korholta Crowther. - Minden kompállomáson ott az a feketelista. - Nem kompról beszélek én - mondta Egan. - Hanem egy tízméteres motoros hajóról. Mondjuk, hogy tizenöt csomós sebességű; mélytengeri halászatra fölszerelve. Az a fajta, amit a halászok egy hétre szoktak bérbe venni. - Folytassa - kérte Sarah. - Van egy hajóépítő telep Heysham mellett. A lanca-shire-i parton, a Morecambeöbölben. Sima az átkelés onnan az ulsteri tengerpartra, a Man sziget északi csücskének útbaejtésével. Ezen az útvonalon egyenesen Ballycubbinba ér az ember. A hajóépítő telep tulajdonosa valamikor altiszt volt a brit hadiflottában. Webster a neve, Sam Webster. Hetvenesztendős lehet. Igaz, a telep rozoga állapotban van, de Webster megbízható. Már dolgoztam vele. - És hajlandó lesz segíteni nekünk? - Egy pillanatig sem fogja hinni, hogy cápára akarunk vadászni, Sarah, ha így érti a dolgot. Viszont azt fogja hinni, amit akar, ha elég pénzt ajánlok fel neki. De készpénzben. - Legalább ezer fontom van a lakás dolgozószobájában, tízesekben és ötvenesekben - mondta az asszony. - Ha az úticsekkeket hozzászámítjuk, még több is. - Webster azt se tudja, mi fán terem az úticsekk - jegyezte meg Egan. - De nem a pénz a fő kérdés, hanem hogy hogyan jutunk oda. Mert tudja meg, hogy idáig egy piros Ford Escort furgon követett bennünket, most is itt parkol a közelben. Ha ezt összekapcsolom azzal a telefonszerelő csapattal, amely ott dolgozik az utca túlsó végében, annál az aknanyílásnál, akkor önként adódik a következtetés: a Ferguson-fíúk szemmel tartanak minket. És le merném fogadni, hogy a ház mögött is lesben áll valaki. Crowther az órájára pillantott. Hat óra múlt egy-két perccel. - Ami azt illeti, támadt egy mulatságos ötletem - mondta. - Mi lenne, ha Mrs. Talbot meg te belépnétek a tehervonatra kapaszkodók klubjába, teljes jogú tagként, de díjmentesen? - Tréfálsz? - kérdezte Egan. - Egyáltalán nem. Tudod, a tehervonatok menetrendjének tanulmányozása a hobbim lett az utóbbi időben. Hét harminckor indul egy szerelvény Euston állomásról Skócia felé. Rendszerint megáll a lancasteri teherpályaudvaron, tizenegy harminckor. Mennyire van onnan Heysham? - Tíz-tizenkét kilométernyire, azt hiszem - válaszolta Egan. - Nohát akkor. Veletek megyek. Hogy beavassalak. Jót fog tenni nekem a kirándulás. Nulla óra harminckor indul egy vonat visszafelé. Hajnali ötkor már itt is vagyok. - Mi ez a tehervonatozás? Nem értem - csodálkozott Sarah. - Alan majd elmagyarázza a távollétemben - mondta Egan. - Fel szeretném hívni

Webstert Heyshamben, de nem akarok innen telefonálni. Úgy vélem, az a telefonszerelő csapat, amelyről beszéltem, lehallgatja ezt az állomást. És elhozom a lakásáról a készpénzt, Sarah, ha megmondja, hol a széf és milyen betűkombinációval nyitható. Sarah megadta a tájékoztatást. - Vigyáz magára, ugye, Sean? - aggodalmaskodott. - Hát nem vigyázok én mindig? Ezzel távozott. Beült a Mini Cooperbe és elhajtott. A Ford Escort követte. Egan megállt Camden földalatti állomásánál, bement, a kioszkban cigarettát vásárolt, visszakapott valami aprópénzt, aztán a telefonfülkéből feltárcsázta Webster heyshami számát. Sokáig csöngetett a készülék, s már-már úgy látszott, hogy senki sincs a vonal másik végén, amikor - váratlanul - mégis fölvették a kagylót. - Ki a frász van ott? - érdeklődött egy rekedt hang. - Nem a frász van itt, te vén csirkefogó, hanem Sean Egan. - Sean, a Krisztusát! - harsogott örömében Webster. - Hát te honnan a francból kerülsz elő? Azt hallottam, hogy eltaláltak a Falkland-szigeteken. - Igen, de végeredményben megúsztam. Ide hallgass! Megvan még a Jenny B.? - De meg ám. Miért? - Bérbe akarom venni. Egy hölgyismerősömet vinném halászni egy kicsit. - És mikorra kéne a Jenny B.? - Ma éjszaka álljon készen. Éjféltájban ott vagyunk nálad. - "Halászni egy kicsit", mi? - röhögött Webster. - Nem vagyok én gyerek, öregfiú! De megmondom úgy, ahogy van: mivel rólad van szó, nem számítok fel ezer fontot, hanem csak hétszázötvenet, és az üzemanyagot is én adom. - Megegyeztünk - mondta Egan. - Viszlát éjfélkor. Visszament a Mini Cooperhez. Beszállt, és egyenesen a Lord North Streetre hajtott. Alig három percet töltött a lakáson, ahol zsebre tette az ezer fontot. Aztán elhajtott. A Ford szorosan a nyomában. A Folyami Hajóshoz érve, a Mini Coopert az udvarban hagyta, kivette a szerszámládából a Browningot, és bement a kocsmába. Ida a bárpultnál foglalatoskodott. Sean nem kérte meg semmire. Ő maga telefonált taxiért, azután fölment a szobájába, átöltözni. Farmernadrág, bakancs, póló, fekete bőrdzseki. Keresett egy kis útitáskát, bele tette a Browningot, aztán visszahajtotta az ágy szélétől a falig húzódó szőnyeget, és szemügyre vette az egyik meglazított padlódeszka alatt elrejtett fegyverkészletét. Két Browning-tölténytárat vett magához, majd egy Walthert a bokára csatolható különleges pisztolytáskával. Mindezt betette az útitáskába, egy szóródobozzal együtt, aztán, látszólag egykedvűen, lement a söntésbe. - Whiskyt kérek, Ida - szólt, s az ablakhoz lépett. Kinézett az átellenben álló Fordra. Két vagánykülsejű tizennyolc éves fiú ült a legközelebbi asztalnál. Söröztek és dominóztak. - Mi újság, Sean? - érdeklődött egyikük. - Semmi jó. Átellenben ül egy fickó egy Ford Escort furgonban. Egész este a nyomomban van. Elővett egy tízfontos bankjegyet, és az asztalra ejtette: - Szúrjátok ki a kerekeit - kérte. - De meg ne lásson benneteket. Igyatok egyet a költségemre. - Örömmel. Úgy futottak a kocsmából, mint akiket puskából lőttek ki. Az egyiknek a kezében már ott villogott a nyitott kés. Aztán eltűntek a homályban, Ida hozta a whiskyt, Sean kihörpintette. - Egy-két napra elmegyek, Ida - közölte. - Mar megint? Ezúttal hova? - Át a vízen. Ida megragadta a fiatalember karját: - De nem Belfastba mégy, ugye, Sean? Megígérted! Arca félelmet árult el, Sean arcon csókolta, s ugyanakkor megpillantotta az

éppen érkező taxit. - Nemsokára találkozunk. Ida - búcsúzott. Kirohant, és beszállt a taxiba. Amint a sofőr elindította a kocsit, a Ford Escort megpróbálta követni, de hirtelen leállt, Egan elégedetten dőlt hátra. Megkérte a taxist, hogy csak az utca végéig vigye. Kiszállt, és elsétált a telefonszerelők mellett. Észrevette Crowther házának oldalában, az épület mögötti sikátor bejáratánál a parkoló autót. Sarah és Alan már várták odabent, a konyhában; Crowther azt a kötött sapkát, anorákot és csizmát viselte, amelyet Egan az előző alkalommal már látott rajta. Sarah-nak egy zöld, katonai anorákot adott kölcsön Alan. - Az egyik szaglászótól sikerült megszabadulnom - közölte Egan -, de itt van még ez a szerelőcsapat, úgyhogy a hátsó kijárattal próbálkozunk. - Ott is van valaki - mondta Crowther. - Utánanéztem az imént. Egy kis Peugeotban csücsül. - Akkor először őt intézem el - szögezte le Egan. - Aztán a mellékutcákon elmegyünk a Camden Roadig, onnan pedig taxin a Euston pályaudvarig. Eustontól te vezényled a parádét, Alan. Kinyitotta a konyhaajtót, áthaladt az udvaron, a ház mögötti sikátorba. A fal mellett osonva, cigarettafüst illatát érezte, s észrevette a kocsiban ülő férfit, aki lecsavarta a Peugeot ablakát. Egan elővette az útitáskájából a szóródobozt, és odalépett. - Elnézést kérek - mondta. A férfi meglepetten nézett fel, Egan pedig a képébe spriccelte a folyadékot. Az ember felnyögött, a szeméhez kapott, és hátrazuhant az ülésen. Egan halkan füttyentett, mire Crowther és Sarah előbújt a homályból. - Rendben van. Gyerünk innét - mondotta Egan. Ezzel elsiettek.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Látszatra nagy volt az összevisszaság a Euston pályaudvar tolatóvágányain. Egymás után gördültek elő a sötétből a vonatok az itt-ott fölbukkanó fényfoltokba, aztán eltűntek ismét. Ők hárman a kerítés egyik hiányzó láncszemének helyén jutottak be, s Alan Crowther teljes biztonsággal mutatta az utat, amíg a fővonal közelében lévő, használaton kívüli jelzőbódé fedezékébe nem értek. Crowther az órájára nézett. - Pár másodperc, és itt a vonat - mondta. - Ha beáll, gyertek utánam. Semmi ténfergés! Csak három percig áll. - Hová tűnt a gőzmozdony romantikája? - vonta kérdőre Alant Sean. - Hol van az már, kisfiam! - sóhajtott Crowther. - A haladás, ugye... De a sebesség sok mindenért kárpótol. Alig ocsúdtál fel, már ott is vagy a célnál. Egyébként: fontos, hogy ne kerüljünk személyautót szállító vagonba. Az ilyen vagonra ugyanis nagyon ügyel a vasúti rendészet, mert igyekszik nyakon csípni az autórádiókra utazó srácokat. - És nem juthatnánk egy tehervagon belsejébe? - kérdezte Sarah. - Sajnos, nem. Biztonsági zár van rajta. Legjobb esetben egy platós teherkocsira kapaszkodhatunk fel, s aztán persze imádkozunk, hogy ne essen az eső. De én még azt se bánom, ha esik - mosolyodon el Crowther -, kedvelem az esőt. Ebben a pillanatban egy tehervonat csörömpölt elő a sötétből, és megállt. A szerelvény elején több zárt tehervagont láttak, aztán egy sor nyitott járműszállító következett, de nem személyautókat szállítottak, hanem kereskedelmi rendeltetésű furgonokat. - Affene! - morgott Crowther. - De nem baj, lehetne rosszabb is. Ezekben nincs rádió; így nincs, amit ki lehetne tépni. - Amikor feltűnt a szerelvény vége, elégedetten mordult fel: - Ez már döfi! - Fél tucat nyitott, platós vagon következett, csupa acéltartály és kábeltekercs volt a rakományuk. - Ássuk be magunkat ezek közé, és kellemesen fogunk utazni. No gyerünk. Fölkapaszkodott az utolsó vagonra, aztán megfordult és a kezét nyújtotta Sarahnak, Egan feltolta az asszonyt a platóra, és maga is fölmászott. Szinte ugyanabban a pillanatban nagy zökkenéssel elindult a szerelvény. - Szuper! - örvendezett Crowther. - Keressünk most egy kis zugot, ahol kényelembe helyezkedhetünk. - Elégedetten sóhajtott fel. - Meglátjátok, ez az egyetlen módja a jó utazásnak. Katonai pályafutásának egy szakaszában Ferguson Palesztinában szolgált, az Izrael állam megalakulását megelőző időszakban. Tartós örökséget hagyott rá ez a korszak: annyira megkedvelte a zsidó ételeket, hogy Whitechapel főutcáján a Bloom-étterem lett a kedvenc vendéglője egész Londonban. Éppen sarki törzsasztalánál ült - könyökénél egy üveg kóser bor, előtte egy hihetetlenül nagy tál hamisé árpaleves, amelynek elfogyasztásán munkálkodott -, amikor Villiers lépett a helyiségbe. Ferguson hátradőlt a székén, és kortyolt egyet a borból. - Mi rosszat tud mondani, Tony? - kérdezte. - Eltűntek! Alan Crowther lakásán nem kezdeményeztek telefonbeszélgetést, a lehallgatás tehát nem működött. Egan pedig alaposan megtáncoltatta az emberemet; a végén a szerencsétlen tehetetlenül csücsült a furgonjában, amelynek belapult mind a négy kereke. Ferguson ismét a levesével foglalkozott. - Nagyon kedvelem ezt. Igazán kitűnő. Nemcsak árpa van benne, hanem bab, sárgarépa, borsó meg krumpli is. Egy teljes étkezés ez a leves, úgyszólván. Van még valami? - Alan háza mögé állítottam egy embert. A Carter fiút. Egan valami kotyvalékot spriccelt a képébe a boldogtalannak. - Ejnye! - sóhajtott fel Ferguson. - Kíméletlen fráter ez a mi Seanunk, nem gondolja? Villiers helyet foglalt Fergusonnal szemben, - Mi a véleménye? - érdeklődött. - Nem változott. Egan kitalált valami útirányt, valami átkelési módot, s

valószínűleg igénybe veszi Alan Crowther segítségét. - De mi lehet az az útirány? - töprengett Villiers. A pincér elvitte a levesestálat. - Az nem igazán fontos - vélekedett a dandártábornok. - Az úti cél a lényeges, azt pedig ismerjük. - Tehát mit fogunk csinálni? - kérdezte nagyon idegesen Villiers. - Folyton Sarah jár az eszemben. Nem alkalmas az ilyen önálló kalandra. - Nem önálló kaland ez, Tony, hisz' ott van vele Egan. De van itt még egy szempont. Akármilyen illegális átkelési módhoz folyamodik Egan, a dolog időt vesz igénybe. - Ferguson egy karéj rozskenyeret vett ki a kosárból. - Mielőtt aludni tér, Tony, telefonáljon Walshambe, hogy helyezzék készenlétbe a Lear lökhajtásost gyors hajnali repülésre, Ulsterbe. Az egész út egy óra csupán. Ha nyolckor elindulunk, kilencre Aldergrove-ban vagyunk. Onnan tizenöt perc helikopterrel a katonai támaszpont Donaghadee-ben. Ha jól emlékszem, onnan Ballycubbin mindössze tizenöt kilométer déli irányban. - Elmosolyodott: - Tízkor ott vagyunk, Tony, hála a fejlett technika modern csodájának. - És aztán? - kérdezte Villiers. - Azután meglátjuk, mi történik, nem igaz? De ebből elég. Ennie kell valamit. A bifsztek egészen mesés itt, a burgonyás latke pedig csodálatos. Ilyen! - Ezzel Ferguson megcsókolta a középső és a hüvelykujját. - Engem mindez a jeruzsálemi régi szép időkre emlékeztet. - Amikor a közelben éppen robbant az ügyeletes bomba, és a homályban ott rejtőzött a Stern-csoport, hogy lepuffantsa magát - jegyezte meg Villiers. - Maga csak a régi cinikus, Tony, semmit sem változott. - És Ferguson mámorosán szívta be az elébe helyezett húsétel illatát. A vonat már Birminghamtől északnyugatra robogott az éj sötétjében, amikor Crowther - hátával egy olajtartálynak támaszkodva - termoszt vett elő a hátizsákjából, s kisvártatva forró kávét nyújtott át Sarah-nak. - Nem fázik? - érdeklődött. - Nem, nem, remekül érzem magam - nyugtatta meg Sarah, és igazat mondott. Szó, ami szó, évek óta nem volt annyira feldobva, mint most, amikor a tehervonat beledübörgött az éjszakába. Valami egészen vad és csodálatos szabadságérzettel töltötte el az utazás. - Most már értem, hogy miért szereti ezt - közölte Crowtherrel. - Már gyerekkoromban bolondultam a vonatokért - mosolyodott el Crowther. - Az a sóvárgás, tudja... A vasútállomások mintha mindig végtelen lehetőségeket rejtegetnének. A számtalan sínpár, amely oly sok irányba vezet! - Crowther arcáról hirtelen eltűnt a mosoly: -És akkor az ember egyszerre csak megöregszik. Fényesen kivilágított állomáson robogott át a vonat. A peronon sok ember. - Warrington - állapította meg Egan. - Igen - bólintott Crowther. - Időeredményünk kitűnő. Mint mondtam, egy-kettőre ott vagyunk. Glasgow repülőterén Jago éppen hogy lemaradt a londoni ingajárat gépéről, s meg kellett várnia a következőt. Nyolc óra harminckor furakodott át a heathrow-i légikikötő utastömegén, és beszállt a parkolóban a Spyderébe. Egy óra múlva megállította az autót a Lord North Streeten, s fölsietett a lakásába. Sarah lakásában nyilván nem volt senki, mint ahogy a Mini Cooper hiánya is szembeszökő volt. Jago visszaforgatta a magnót, aztán úgy kapcsolta be, hogy hallja az időközben rögzített beszélgetéseket. Levetette a kabátját. Miközben a konyha felé tartott, meghallotta a szalagról Sarah hangját. Erre visszament a nappaliba, rágyújtott és leült, hogy meghallgassa, mit mondott Mrs. Talbot Egannak. A társalgás végeztével Jago egy ideig töprengve üldögélt, majd föltárcsázta a hívószámot, s a konyhába ment, kávét főzni. Mintegy öt perc múlva megszólalt a telefon. - Szóval ismét itt van - állapította meg Smith. - Nemrég érkeztem - mondotta Jago -, és igen érdekes beszélgetést hallottam a szalagról. Sebtiben összefoglalta, amit hallott. - Nem fontos az egész - mondotta Smith. - Még hogy nem fontos?! - hüledezett Jago. - Nézze, nem tudom, ki az a Barry,

akire a nő utal, de egy dolog biztos. Mrs. Talbot és Egan feltétlenül oda akar jutni, annak ellenére, hogy Ferguson minden normális útvonalat elzárt előlük. - Lehet, hogy oda is jutnak - mondta Smith. - Sőt remélem. De vissza nem jutnak onnan, ezt megígérem magának. Soha. Hagyja az egészet - szólította fel Jagót, elszánt komorsággal. - Maga nagyon megkedvelte a hölgyet, ez nyilvánvaló, de mostantól fogva leszáll az ügyről. Meg vagyok értve? Ezzel Smith letette a kagylót. Jago egy ideig csak üldögélt, átgondolta a tényállást. Majd felöltötte a viharkabátot, lement az alagsorba, és beszállt a Spyderbe. A rejtekhelyről elővett egy Browningot, az egyik zsebébe csúsztatta, a másik zsebébe pedig betette a Carswell hangtompítót. Aztán elhajtott. - Szóval le vagyok szállítva az ügyről, mi?! - dünnyögte maga elé. - No majd meglátjuk, öreg csont. Meglátjuk. A vonat keresztülhaladt Wiganon és közeledett Preston felé, amikor Crowther felállt. - Kinyújtóztatom egy kicsit a lábamat - közölte. Ment, ment, előre, az egyik vagonból a másikba, szétterpesztett lábakkal átugorva a csatolásokat. Rövidesen egy fedett teherkocsihoz ért, felmászott a hágcsón, guggolva haladt végig az imbolygó tetőn. Hangokat hallott, kitörő nevetést. Azonnal hasra vágódott. Ebben a pozícióban araszolt tovább a teherkocsi széléig, s végigtekintett az autószállító vagonok során meg a furgon rakományukon. Az egyik furgonból két fiatalember kászálódott elő. Üvegtörés zaja hallatszott, aztán ismét röhögés. Crowther megfordult, lekúszott a hágcsón, majd sietett vissza, Eganhoz és Sarahhoz. - Van ott egy-két siheder, rongálják a furgonokat, s még csak nem is valami halkan. Ha netán vasúti rendész kíséri a vonatot, még bajunk is lehet. - Mit csinálunk, ha tényleg felbukkan valaki? - érdeklődött Sarah. Crowther végigjáratta a tekintetét az olajtartályok fölött. A vagon másik oldalán volt vagy hatvan centiméternyi hely, azon túl már a sínek következtek. - Lapuljon le a túlsó oldalra, és kapaszkodjék meg jó erősen azokban a kábelekben. És - tette hozzá mosolyogva Crowther - közben ne felejtsen el imádkozni. Jago álkulccsal nyitotta ki Alan Crowther lakásajtaját, majd nagy gondosan bezárta. Nem gyújtott világot; egy aprócska zseblámpával kémlelte végig a helyiségeket. A dolgozószobában rábukkant a számítógéprendszerre, és rendkívül érdekesnek találta. - Hát igen - motyogta -, ez sok mindent megmagyaráz. Kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, félliternyi tejet töltött magának, aztán visszaballagott a nappaliba, ahol kiválasztott egy fotelt. Sámson, a burmai macska, Jago lábához dörgölőzött, majd az ölébe szökkent. Jago elővette a Browningot, ráillesztette a hangtompítót, majd a keze ügyébe eső kávézóasztalra helyezte a fegyvert. Kortyolgatta a tejet, simogatta a macskát, és - várt. A vonat keresztülrohant Prestonon. - A következő állomás Lancaster - állapította meg Crowther. Órájára nézett. Gyorsabban haladunk a vártnál. Tizenegy tizenötre ott leszünk. Hirtelen kiáltást hallottak. A hang irányába nézve két fiatalembert pillantottak meg a hold fényénél, a zárt vagon tetején. Kúsztak le a létrán, miközben egy egyenruhás rendőr mászott fel a tetőre és üldözőbe vette őket. - No, ez betett nekünk - szólt Crowther. - Gyerünk, mozgás! Megtaszította Sarah-t, aki átmászott a kábeleken, s a szűk szabad helyre térdelve, kapaszkodott. Mivel alig volt helye a térdének, egy kicsit oldalt fordult; valami csavar fájdalmasan szúrta a csípőjét, elöl pedig Egan bakancsa meredt az arcába. Crowther a másik oldalra kúszott át, és eltűnt Sarah szeme elől, amikor a két fiú üvöltve megérkezett. Egyikük szabályos punk volt, a haja mohikán indián módra nyírva. Crowther kikémlelt, s látta, hogy már majdnem a nyakukon a rendőr. Meredeken emelkedett a pálya, lassított a vonat, s amikor a huligánok az utolsó vagonhoz értek, a rendőr elkiáltotta magát; - Most elkaplak, stricik!

- Elkapod ám a disznó farkát, kedveském - ugratta a mohikán, s egyszerűen leugrott a mozgó vonatról, a barátja pedig, hisztériásán vihorászva utána. Crowther hátrapillantott, s látta, hogy előbb az egyik, majd a másik vagány pattan föl a sínek mellett. A rendőr visszamászott a hágcsón, majd végigment az imbolygó vagontetőn, és eltűnt. Alan föltápászkodott, átevickélt a kábeleken, és kezét nyújtotta Sarah-nak. Az asszony fölhúzódzkodott, s visszahelyezkedett az eredeti pozitúrába. Leültek. - Jól van? - kérdezte Crowther. - Hogy jól vagyok-e? Tudja mit? Jó ideig úgy éreztem, hogy az orrom nincs messzebb a talajtól, mint tizenöt-húsz centi. Tudom, hogy ez nem igaz, de Alan...! - Megölelte a férfit: - Csodás volt! Egan leguggolt melléjük: - Ha befejezték az ömlengést, akkor talán nem érdektelen az információm: mindjárt megérkezünk Lancasterbe. Tíz perc múlva a vonat megállt egy tolatóvágányon. - Innen már könnyű kijutni - vélekedett Crowther. - Csak utánam! Szorosan a nyomomban. Átsietett a vágányokon, aztán átvágott a raktárházak közötti szűk sikátoron, s magas kerítéshez ért. Kihúzta az egyik deszkát, amely, szűk nyílást hagyva, eldőlt. Crowther előretessékelte Sarah-t, majd Egant, s amikor maga is átbújt, visszaillesztette a deszkát a helyére. Széles úton álltak, olykor-olykor autó húzott el mellettük. - No most erre, körbe - mutatta Crowther -, és máris ott vagyunk az állomás főbejáratánál. A jegypénztáraknál. Az utcasarokhoz értek, ahonnan látszott a főbejárat. Három taxi is várakozott az állomáson. - No, helyben vagyunk - mondta Crowther. - Beszállni. És meg sem állni Heyshamig. Sarah átölelte és arcon csókolta. - Sose fogom tudni igazan meghálálni, Alan - mondotta. - Ugyan! Butaság. - Alan Eganhoz fordult. - Hozd vissza biztonságban ezt az asszonyt, ha azt akarod, hogy szóba álljak veled. Egan elvigyorodott: - Te mit fogsz csinálni? - érdeklődött. - Rám ne legyen gondod. Körülbelül húsz perc múlva indul egy kiváló tehervonat vissza, a füstös Londonba. Sajnos, főleg autókat szállít, de legalább izgalmas lehet az ügy. Na most aztán eridjetek. Átmentek az úttesten, a taxikhoz. Sarah beszállt az első kocsiba, Egan pedig megadta a sofőrnek a Webster-féle hajóépítő telep címét. Mielőtt elhelyezkedett Sarah mellett, visszanézett, de Crowther már nem volt sehol. A Webster-hajóműhelynél viharvertebb helyet Sarah még nemigen látott. Inkább ócskavastelep volt, rozsdásodó autóroncsok éktelenkedtek rajta, meg korhadó csónakvázak itt-ott. A közelben, lejjebb, egy kis folyó; inkább fekete iszap csordogált benne, mint víz; ütött-kopott palló szelte át. Egy sínpár vezetett valami motoros hajóhoz, amely félméteres vízben ülepedett meg. Több kisebb hajó sorakozott a parton. - Gondolja, hogy egy ilyen helyen elég pénzt lehet keresni a megélhetéshez? hitetlenkedett Sarah. Egan bólintott: - Meg lenne lepve, ha tudná, mennyit keres Webster. Mellesleg szólva: semmi esélye az éhenhalásra, hisz' nyugdíjat kap a haditengerészettől. Első altiszt volt annak idején. Kissé magasabban, a telep melletti domboldalon lámpa világított egy kis ház ablakából. Fölkapaszkodtak az ösvényen, s Egan bekopogott. - Szabad! - kiáltotta bentről egy férfihang. Egan kinyitotta az ajtót, és mutatta az utat. Hosszúkás, hihetetlenül zsúfolt helyiségen mentek keresztül, ez volt a ház alapterületének nagy része. Aztán egy kezdetleges konyhaféle következett, benne mosogató és egyetlen árva vízcsap, majd egy nyilván irodának használt rész, benne íróasztal és egy ósdi asztal, rajta dossziék tömkelege.

Végül a lakrészbe jutottak. A kandallóban fahasábok égtek. Az egyik sarokban kanapé, rajta sokféle holmi, előtte két szék. Az egyiken terpeszkedett a lakás és a telep tulajdonosa, keze ügyében whiskys üveg, egyik kezében pohár, a másikban könyv. Alacsony termetű, ádáz képű férfi - borzas, ősz hajzat és szakáll. - Nohát, megjöttél, te csibész! - üdvözölte Egant. - Sam Webster, Mrs. Sarah Talbot - mutatta be egymásnak a barátait Egan, a kandallópárkánynak támaszkodva. Webster fölpillantott az asszonyra: - Mit keres egy ilyen jóképű nő ilyen rossz társaságban? - Ó, kibírom vele valahogy! - válaszolta. Webster megpróbált fölegyenesedni. - Jaj, az a rohadt köszvényem! - nyögte, és Sarah sétabotot pillantott meg a padlón. - Íme, egy pocsékba ment élet eredménye - sóhajtott fel Webster, és így folytatta: - Csak egy tétova kérdés, mivel maguk nők roppant öntudatosak manapság: főzne hármunknak egy teát, asszonyom? Minden kelléket megtalál ott hátul. - Azt hiszem, elboldogulok - mondta Sarah. Vizet csorgatott az árválkodó csapból, teletöltötte a kannát, aztán talált egy szál gyufát is, hogy meggyújthassa a gáztűzhelyt, és a mosogató fölötti kampókról leakasztott három csorba bögrét. - Mi van a Jenny B.-vel? - érdeklődött Sean. - Útra kész? - Még az este kezelésbe vettem, mielőtt a lábam rakoncátlankodni kezdett volna válaszolta Webster. - Tip-top a hajó. Készletek a konyharészben, üzemanyag a tartályban. Most már csak egyvalami hiányzik: hétszázötven font a zsebemből. - Itt van nálam - lépett oda Sarah a gáztűzhelytől; kinyitotta a kézitáskáját, s odaadta a pénzt. Webster gondosan megszámolta. Egan cigarettára gyújtott, és undorodva nézett körül: - Nézzék ezt a szemétdombot! Hogy tudsz így élni, azzal a rengeteg eldugott pénzeddel? - Hisz' éppen ez az! - oktatta ki Webster. - Amit az adószedő nem lát, az nem szúr szemet neki. Ha itt körülnéz, elszomorodik, hogy ez a szegény öreg tengerész milyen nyomorúságosán tengődik kis nyugdíjából, tök egyedül. Sarah hozta a három bögre teát. Webster whiskyt töltött a magáéba, és szürcsölve kortyolgatta: - Ez nagyszerű! - dicsérte. Elővette a zsebóráját: - Fél egy - állapította meg. - Még kétórányi várakozás. Most még nem elég magas a víz. Kiismeri magát a hajózásban, Mrs. Talbot? - Hát... egy egészen kicsit. - Errefelé nem könnyű, tudja. Homokzátonyok. Futóhomok. Van a Morecambe-öbölnek olyan része, ahol akár két-háromszáz métert is sétálhat a tengerben, és csak a térdéig ér a víz. A karosszék mellett néhány könyv hevert a padlón. Sarah találomra fölszedett párat. Walt Whitman Fűszálak-ja. Platón: A köztársaság. Hemingway- és Dickensregények. - Mint látja, szeretek olvasni - jegyezte meg Webster. - Tudja, Mrs. Talbot, negyvenöt évet töltöttem a tengeren, és néha már azt hiszem, hogy könyvek nélkül nem bírtam volna ki. Nagyszerű dolog a műveltség, amit persze a magam fajtájának nem volt módja megszerezni ifjúkorában. Ez az, amit sose értettem ennél az én fiatal Sean barátomnál - folytatta, most már kissé spiccesen. - Kiváló elmebeli képességek, fejlett intelligencia; született filozófus. Erre mit csinál, hogy megkeresse a kenyerét? Szakmányban gyilkol. - Csakhogy megint kezded - mondta szemrehányólag Egan, majd Sarah-hoz fordult: Ezt már számtalanszor megvitattuk e szerény hajlék tulajdonosával. - Samuel Johnson azt mondta annak idején, hogy ha az ember csak öt percet áll az eresz alatt az esőben Edmund Burke-kel, feltétlenül rá kell eszmélnie, hogy nagy gondolkodó társaságában van - jegyezte meg Webster. - Ezzel az aranyköpéssel meg mit akarsz mondani? - kérdezte Egan - Hát csak annyit, hogy ha veled töltöm azt a bizonyos öt percet - mondta Webster, most már részegen -, akkor tudom, hogy egy különleges, de pályatévesztett fickó társaságában vagyok.

Nagy nehezen felkászálódott, a botjára támaszkodva imbolygott, és a whisky után nyúlt. - No, én lefekszem - mondta. - Oltsák el a villanyt, mielőtt elmennek. Fölcsoszogott a lépcsőn. Egy ideig még hallatszott a matatása, aztán csend lett. - Boldogtalan ember a barátja - jelentette ki Sarah. - Nem boldogtalan az, ameddig akár egyetlen üveg whisky is van a világon - rázta meg a fejét Egan. - Magához pedig túlságosan szigorú - erősködött Sarah. - De jóindulatú - mondta Egan. - Egy kicsit olyan, mint az a bizonyos megjegyzés a régi iskolai bizonyítványokban: jobb teljesítményre volna képes. - Egan felállt, s ezzel mintegy berekesztette a vitát. - Nézzük, van-e valami említésre méltó a hűtőszekrényben. Ehetnénk valamit, mielőtt innen elmegyünk. Miközben a Jenny B. hajnali fél háromkor, fél sebességgel araszolt lefelé a folyón, még mindig emelkedett a dagály. A kitűnő látási viszonyok mellett - a holdfényben - Sarah jól látta az öböl túloldalán tornyosuló hegyeket. - Az ott a Tóvidék - közölte Egan. -Ez bizony Wordsworth meg a többi költő vidéke. Sarah ott állt mellette a kormányosfülkében. Kis lámpa világította meg a térképasztalt az ő kis privát világukban. Az asszony a térképre pillantott. A Man-sziget? - érdeklődött. - Igen. Az északi csúcsánál haladunk majd el. Point of Ayre-nak hívják. Onnan már egyenes az út Bally-cubbinig. - Mikor érünk oda? - Valószínűleg kilenc körül. Talán egy kicsit korábban. Az időjárástól függ. A rádió szerint nem rossz. Három-négyes szélsebesség, később esetleg záporok, és reggel talán némi köd az ír partokon. Amikor kiértek a nyílt tengerre, himbálódzni kezdett a hajó, az ablakot eső verte, az árboccsúcson ingott a lámpa. - Vegye át a kormányt - mondta Egan. Sarah habozás nélkül elfogadta a kihívást. - Jó szórakozás ez - mondta. - Ne feledkezzék meg az iránytűről! - figyelmeztette Egan. - Tartsa az irányt. Meglátja, egy-kettőre belejön. Piros és zöld navigációs jelzések villantak fel a sötét látóhatáron. - Mik ezek? - kérdezte Sarah. - Valószínűleg egy komp jelzései. Talán a Liverpool-Man-sziget járat. De lehet, hogy valami Glasgow felé tartó partmenti kereskedelmi hajó. - Az az ő világuk, ez a miénk - mondta az asszony. - Érdekesen hangzik. Egan cigarettára gyújtott. Köhögött, mint rendesen. Kinyitotta az oldalsó ablakot. - Miért olyan közönyös maga, Sean? - vonta kérdőre Sarah. - Magát voltaképpen nem érdekli semmi, ugye? Ne értsen félre, kérem; rengeteget segített nekem mindenben, de amikor a valóban fontos dolgok kerülnek szóba, amelyek közelről érintik, akkor... Egan nevetett: - Websternek Platón a gyengéje - mondta. - Mármost, A köztársaság-ban szó esik egy emberről, aki egész életét egy barlangban töltötte. Sose látta a külvilágot. A külvilág emberei és tárgyai árnyékok csupán a barlangja falán. - Emlékszem erre a részre - bólintott Sarah. - Nos, Webster szerint én vagyok az a barlanglakó. Szerinte nincs kapcsolatom a valódi világgal, az emberek csupán testetlen árnyékok a számomra. - Mit gondol, igaza van Websternek? - Tudj' isten... Ezzel Egan kiment a kormányosfülkéből, s a hajóorr korlátjának támaszkodott. Sarah a kormánykeréknél maradt, biztos kézzel irányította a hajót, s figyelte Scant, mialatt a hajó a sötétlő vizet szántotta az éjszakában. Majdnem öt óra volt, amikor Alan Crowther átment a háza mögötti udvaron, és kinyitotta a hátsó bejáratot. Világot gyújtott a konyhában, és az asztalra tette a hátizsákját. Aztán bekapcsolta a vízforraló kannát. Kitűnően érezte magát. Jól jött a vonat Lancaster-től: nagyon gyorsan. És izgalmas volt az út. Amikor esni

kezdett az eső, Crowther kockáztatott: beült egy Fordba, végig abban utazott, s az éjszaka királyának érezte magát. Teás-zacskót helyezett az egyik csészébe, kihúzta a vízforraló dugóját, s önteni kezdte a folyadékot. Mögötte halkan reccsent a padló. Lassan letette a kannát, és megfordult. Jago állt az ajtóban, kesztyűs kezében a Browning, rajta a hangtompító. - Ha már úgyis teázik öregfiú, töltsön nekem is - szólalt meg. Crowther persze tudta, kivel áll szemben, de időt akart nyerni: - Ugyebár Jagóhoz van szerencsém? - Istenem, istenem, be jól informáltak vagyunk! De hát ugyebár magának mestersége az információ... A másik kezével cigarettát vett elő, és rágyújtott, miközben Crowther egy újabb csészébe is teás-zacskót helyezett. Fél fordulattal a vízforraló kannaért nyúlt, óvatosan levette róla a fedőt. - Ha már az információknál tanunk, öregfiú - folytatta Jago -, hol vannak ők ketten? És jobb, ha nem akadékoskodik, mert különben kellemetlenkednem kéne. Amiben senki sem zavarna, hisz' még hajnal van. Crowther a forró vizet az asztal túlsó végébe loccsantotta, s amikor Jago a leforráztatás elől a hallba hátrált, ő maga sarkon fordult, és egy rántással kitárta a konyhaajtót. Menekülés közben revolvergolyó süvített el a bal válla mellett. Nem volt valami jó célpont a sötétben. Jago, amikor nyílni látta a sikátorba vezető hátsó ajtót, újra tüzelt, és rohant Crowther után. Crowther ráfordult az útra, megkerülte a házát, és a csatorna mentén a camdeni zsilip felé rohant - utcai lámpák tövében, tehát hol fényben, hol sötétben. Jago igen gyorsan futott, és úgyszólván a sarkában volt. Crowther erősen lihegett már, amikor egy gránit lépcsősorhoz ért; kettesével vette a lépcsőket, a régi, Viktória korabeli korlátba kapaszkodva. Fölért, s alakját egy pillanatra megvilágította az utcai lámpa fénye. Jago karja meglendült. A hangtompítós Browning kettőt köhintett, Alan Crowther pedig oldalra tántorodott, s fejjel előre átzuhant az alacsony falon, bele a zsilipmű vizébe. Jago lement a lépcsősor végéhez, egészen a falig. Egy hang sem hallatszott, csak a sötétlő víz látszott. Visszasietett, amerről jött, befordult a Water Lane-re, és beszállt a Spyderbe. A fene abba a marha Crowtherbe, túl bátor volt a vén barom, a halott Crowtherből semmi hasznom. Nem jutottam előre egy tapodtat se, gondolta Jago, ki kell bekkelnem az időt a Lord North Streeten, Sarah-ra várva. - Ha ugyan megúszod élve ezt a legújabb kis kalandodat, Sarah, szerelmem! mondta halkan Jago. Sarah a hajószalon egyik padján aludt, azt használta ágynak. Lassan ébredezett, s egy ideig heverészett a sötétben; érezte a hajó ringását, de még jó darabig nem tudta, hol van. Aztán fölbaktatott a fedélzet alá vezető lépcsőn. A fedélzet kissé megbillent. Körös-körül csak sötétség és a tenger mormolása. Amikor sikerült kinyitnia a kormányosfülkét, megpillantotta Egant. A férfi a kormánykeréknél állt, arcán vibrált az iránytűtartó fénye. - Hogy haladunk? - érdeklődött az asszony. - Jól. Egy kicsit zord ugyan az idő, de azért elboldogulunk. Ha hátranéz, nem látja a Man szigetet, pedig ott van, elhiheti. - Hány óra? - Hat. - Akkor fölteszem a teát. A szél az arcába csapta az esőt, miközben áthaladt a csúszós fedélzeten. Lement a lépcsőn a hajószalonba, s onnan a konyhába. Begyújtotta a tűzhelyet, és egy törülközővel megszárította a haját. Az anorákja egészen átázott, de meglátott egy ócska, rézgombos, rövid ten-gerészkabátot az ajtó mögött. Meglehetősen bő volt, de legalább meleg és kényelmes. Kék kötött sapkát talált az egyik zsebében; jó mélyen a fejére húzta. Megfőzte a teát, talált egy termoszt és két bögrét; amikor ismét följutott a fedélzetre, az eső még erősebben zuhogott. Nagy nehezen kinyitotta az ajtót, becsússzam rajta, aztán becsapta. - Tetszik a szerelése - mosolyodott el Egan. - Íme, a tökéletes tengerész! Sarah a térképasztalra tette a bögréket, és kitöltötte a teát.

- Átvegyem a kormányt? - kérdezte. - Nem. Bekapcsolom az automatavezérlést egy időre. A tengervíz némi villódzásán kívül nyoma se volt még a pirkadatnak. - Különös - jegyezte meg az asszony -, de úgy érzem, hogy... lassan a dolog végére járunk. - Soha semminek sincs vége - rázta meg a fejét Egan, hintázgatva egy kicsit a forgószéken, s két kezét a teásbögrén melengetve. - Minden, amit az ember valaha csinált, vagy amit vele csináltak, valamilyen módon ott van körülötte, és rágja, rágja. - De meg tudunk szabadulni a múlttól, Sean, ezt látnia kell. Szabadulj a múlttól, indulj tiszta lappal! - Ez úgy hangzik, mint valami reklámszöveg - jegyezte meg Egan. - Stimmel, tényleg úgy hangzik - nevetett Sarah. - Akárhogy is, ezek csak szavak. Megszabadult maga a múltjától? - Nem kapott választ a kérdésre, és az asszony meg sem kísérelte, hogy válaszoljon rá. Fenét szabadult meg tőle! - folytatta a férfi. - Napról napra keményebben dolgozza meg magát, és meg is változtatja. Minden módon! Az a Sarah Talbot, aki New Yorkban felszállt a repülőgépre, egészen más ember volt. Szent ég! Mintha ezer év telt volna el azóta, gondolta Sarah, s milyen igaza van ennek a Seannak! Nem vagyok már az, aki voltam. - Mondjuk, hogy a maga állítása igaz - tűnődött fennhangon az asszony. - De voltaképpen mire akar kilyukadni? - Arra, hogy sohasem lehet visszacsinálni a dolgokat. Én megpróbáltam, de hasztalan. Az otthon: számomra egyszerűen nem létezik többé. - S gondolja, hogy én is így járok? - Igen. A cselekvés és a szenvedély: akár a kábítószer, amely fogékonnyá tesz, sőt mámorba lendít. Amikor majd újra ott ül az íróasztalánál abban a Wall Street-i felhőkarcolóban, azt fogja érezni, hogy az ott csak álom, a valóság pedig ez itt, ni. Az asszony megborzongott, egyszerre úgy érezte, fázik. S nagy kelletlenül elismerte magában Sean szavainak igazát. - Nem vagyok meggyőződve róla, hogy hajlandó volnék így felfogni a dolgot mondta. - Nagyon megértem magát, de hát ez része az árnak, amit fizetnie kell. Emlékszik, ugye, hogy jó előre figyelmeztettem? Kinyitotta a kormánykerék zárját, s növelte a hajó sebességét. Versenyt futott az északnyugat felől fenyegető viharral. Ugyanabban az időpontban Ferguson, londoni lakásán, a Cavendish téren meg ágyban volt. Álmából Kim rázta fel szelíden. A dandártábornok nyöszörgött, korántsem volt ínyére az ébredés. - Mi van? - kérdezte nyűgösen. - Villiers ezredes van itt, uram. - Micsoda? Ilyen korán? Ferguson felsóhajtott, ledobta a takarót, és fölvette a köntösét. Amikor belépett a nappaliba, Villiers az ablaknál állt. - Igazán, Tony - méltatlankodott Ferguson -, ez több a soknál! - Sajnálom, uram - fordult meg Villiers. - Újabb fejleményről kell beszámolnom mondta komor képpel. Kim megjelent a kávéval, és Ferguson hálásan vette át a csészét. - Jól van, ki vele - fordult az ezredeshez. - Most jövök a Cromwell Kórházból. Alan Crowther fekszik náluk. Az intenzív osztályon. - Miért, mi történt? - érdeklődött Ferguson, egyszerre nagyon is éberen. - Két lövést kapott, és a camdeni zsilip vizébe zuhant. A mi Jago barátunk volt a tettes. Szerencsére arra biciklizett egy munkás, aki a kora reggeli műszakba igyekezett, s a partról meghallotta Crowther nyöszörgését. Rá is talált: Alan egy hágcsóba kapaszkodott, a csatorna szélén. - És biztos, hogy Jago lőtt rá? - Biztos. Alan most közölte velem. Rossz állapotban van ugyan, de beszélőképes. Jago azt akarta, hogy mondja meg, hová ment Sarah és Egan.

- És megmondta? - Jagónak nem, nekem igen. Úgy gondolja, hogy most már túl veszélyes fordulatot vett a dolog. Nos, Crowther éjszaka elkísérte Mrs. Talbotot és Egant Lancasterbe. Illegálisan utaztak, tehervonaton. Hinné az ember? - Ó, igen - nyugtatta meg Villierst Ferguson -, a dolgoknak ebben a szakaszában már bármit elhiszek. - No, akárhogy is, Heyshamben bérbe vettek egy motoros hajót Sam Webstertől, attól a vén gazembertől. S egyenesen Ballycubbinba tartanak. Ferguson bólintott: - Mondtam én magának, hogy a mi Sean barátunk majd csak kitalál valamit. Ezzel fölállt, Villiers pedig megkérdezte: - De hát mi... mi most mit csinálunk? - Hogy mit csinálunk? Hát először is: most lezuhanyozom, aztán Kim föltálal egy hagyományos angol reggelit: szalonnás rántotta, paradicsom, dzsemes pirítós és egy hatalmas kanna tea, indiai módra. Ezt mi ketten elfogyasztjuk, Tony, aztán fölkerekedünk, miként elterveztük, Walshambe, ahol is nyolckor fölszáll velünk a lökhajtásos Lear. Megszervezte, ugye, hogy helikopter várjon minket Aldergroveban? - Meg, uram. - Akkor jó. S az azóta tudomásunkra jutott adatok birtokában szeretném, ha megfelelő kísérő osztag várna bennünket a donaghadee-i katonai támaszponton. Élén egy tapasztalt tiszttel. Századosi rangban mondjuk. És hat deszantos. Tapasztalatom szerint az emberek kellőképpen megrémülnek, ha meglátják azokat a piros sapkákat. - Elmosolyodott. - Rajta, Tony, lásson munkához - mondta. Ezzel az ajtóhoz lépett, míg Villiers így szólt hozzá: - De hát, uram, mindez nagyon nagy veszélybe sodorhatja Sarah-t és Egant. Úgy értem, hogy... mi egyszerűen hagyjuk, hogy egyenesen beállítsanak Leland Barryhez. Nem lehet tudni, hogyan reagál majd Barry. - Kedves Tony barátom, Barry csak egyféleképpen reagálhat. Ezt maga is tudja, én is tudom. Barrynek meg kell szabadulnia kettejüktől, és mi természetesen azt akarjuk, hogy így reagáljon, mert abban a pillanatban, amikor ilyen lépést tesz, a kezünkben van. - Hát erre csak azt tudom mondani, hogy roppant élesben játszunk - állapította meg Villiers. - De hát nem játszunk-e mindig így, Tony? - vélekedett Ferguson, és bement a fürdőszobába. Sarah valamivel nyolc óra után pillantotta meg az ulsteri partokat, messziről, sűrű ködfelhőn és esőfüggönyön keresztül. Már világosodott, de borongósan, szürkén, titokzatosan. Valahonnan ködkürt hangja hallatszott. - Gyűlölöm a novembert - borzongott meg Egan. - Afféle se ilyen, se olyan hónap. Átmenet az ősz és a tél között. - Megértem magát - bólintott Sarah. - Mikor érünk partot? - Körülbelül háromnegyed kilenckor. Vegye át a kormányt, kérem. Sarah teljesítette a kérést. Egan útitáskája ott volt a térképasztalon. Kinyitotta, előhúzta belőle a különleges pisztolytáskát, benne a Waltherral, aztán letérdelt, s a pisztolytáskát a jobb cipője fölé szíjazta. Kipróbálta, hogy könnyen kirántható-e a pisztoly, aztán lehajtotta a farmernadrágja szárát, - Maguk jenkik hisznek az adu ász kellő pillanatban való felbukkanásában, ugye? - kérdezte. - Nem lévén kártyás, nem tudnám megmondani - felelte Sarah. Egan elővette a Browningot, ellenőrizte, aztán bedugta a bőrdzsekije belső zsebébe. Visszavette a kormányt Sarah-tól; abban a pillanatban a szélroham, nyílást szakított a ködfüggönyön, és Sarah, mintegy másfél kilométernyire, egy kis kikötőt látott. Fehérre meszelt kis házakkal a móló fölött. - Ballycubbin? - kérdezte. - Igen. A maximális veszély övezete - mondta Egan. Lelassította a motort, és bekormányozta a Jenny B.-t a kikötőbe.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Magában a kis kikötőben kevés halászhajó tartózkodott, de Eganék útban Ballycubbin felé sok ilyennel találkoztak: mentek ki a halászterületekre, heringet és makrélát fogni. - Érkezéskor az ember rendszerint jelentkezik a kikötőmester irodájában tájékoztatta Egan Sarah-t -, de kétlem, hogy ilyen helyen volna kikötőmester. Amikor súrolták az alsó mólót, Egan leállította a motort, és Sarah, az egyik hajókötelet tartva, partra ugrott. Egan átvetette magát a korláton, és mellette termett segíteni; együtt kötötték ki a hajót. - Akkor hát itt vagyunk - mondotta Sarah. - Nem valami fenséges hely. - Emlékszik a mesére, amit majd el kell mondania, ugye? - Tökéletesen - bólintott az asszony. - Jó. Akkor gyerünk. Egan fölment a létrán a partra, Sarah utána. Körülbelül ugyanabban a percben landolt Aldergrove-ban a lökhajtásos Lear. A repülőtérnek katonai célokra fenntartott túlsó végébe gördült. A légihadtest egy Hiúz helikopterének pilótája már teljes készenlétben, a helyén várta a két tisztet. Fiatal hadnagy állt a lépcső alján. - Minden indulásra kész, uram! - jelentette és szalutált. - Köszönöm, hadnagy - vette tudomásul Ferguson, és beszállt a helikopterbe Villiers-szel a sarkában. Villiers előrehajolt, és megérintette a pilóta vállát: - Mennyi idő alatt érünk Donaghadee-be? - kérdezte. - Tizenöt perc alatt, uram. - Ugye megmondtam, Tony - diadalmaskodott Fergu-son, mialatt beszíjazta magát. Maga hajlamos a túlzott aggályoskodásra. Harsogva indult el a helikopter, meghiúsítva minden további társalgási kísérletet. Elhagyatott volt az esőben a partmenti út. Semmi mozgás. Csak egy kis szatócsbolt volt nyitva. Egan belökte az ajtaját. Megszólalt a csengő, mire a pultnál ülő fiatal nő fölnézett a képeslapból, amelyet éppen olvasott. - Jézusom, hogy megijesztettek! - Elnézést - mondta Egan. - Most érkeztem a hajómon. Van itt valami kávézó? Jól jönne némi kaja és egy csésze tea. - Megpróbálhatják a kocsmában. Orániai Dob a neve. Itt van közel, néhány ajtóval arrébb. - Biztos, hogy nyitva van ilyenkor, kora reggel? - Egy kicsit korán van, az igaz, de az ilyen helyen ki törődik ezzel... Murtagh mindig ott van. Ő a kocsmáros. Biztosan szívesen látja magukat. - Köszönjük. Egan és Sarah ment tovább. A kocsma cégére alatt megálltak. - "Orániai Dob" - tűnődött fennhangon Egan. - Ezek aztán nem rejtik véka alá a politikai meggyőződésüket... Érintésre nyílt az ajtó; Egan előrement, s rövidesen egy tágas, régimódi söntésbe jutottak. Alacsony mennyezet, Viktória korabeli pult, fényezett mahagónifából. Seant nagyon emlékeztette a helyiség a Folyami Hajósra. Nyílt a pult mögötti ajtó, s nagydarab ősz hajú férfi lépett be rajta. Ingujjban, mellénnyel. Kezét konyharuhába törölte. - Jó reggelt - szólalt meg barátságosan. - Hát maguk ketten hogy kerülnek ide? - Épp most érkeztünk Bangorból, motoros hajón - közölte Egan. - Az a lány a szomszéd szatócsboltban azt mondta, hogy maga talán hajlandó lesz reggelit adni nekünk. - Semmi probléma - mondta az ősz férfi, s áthajolt a pulton: - Ian Murtagh a nevem - mutatkozott be, s kezet rázott a vendégekkel. - Az én nevem Egan. - Az enyém pedig Sarah Talbot. Kedves magától, hogy segít rajtunk.

- Maga amerikai? - érdeklődött Murtagh. - Nem sok honfitársa vetődik mostanában erre. Az idegenforgalom bizony nem a régi. - Hát nem érthető? - jegyezte meg Egan, és Sarah csodálkozására egészen elváltozott a hangja, és kemény belfasti kiejtéssel beszélt. - Ilyen körülmények között méltán kérdezheti az ember, hogy mi szél hozta erre, Ballycubbinba - vélekedett Murtagh. - Rajta - pillantott Sarah-ra Egan -, mondja csak el! Talán tud segíteni magának a tulaj. Sarah rádőlt a pultra, feljebb tolta a sapkát, és szürkészöld szemének minden varázserejét bevetette Murtagh megbűvölésére. - Hát jó. Bizalmasan mondom, persze. Próbálom ugyan álcázni, de a Time hetilap munkatársa vagyok. Lakik itt a közelben egy nyugalmazott bíró, bizonyos Sir Leland Barry. Az IRA tavaly megpróbálta eltenni láb alól. - A feleséget sikerült is megölniük - mondotta Murtagh, rezzenéstelen arccal. Jól ismerem Sir Lelandot. Nagyszerű ember. - Azt reméltem, hogy meginterjúvolhatom, de aztán úgy hallottam, nem ad interjút Gondolom, nagyon vigyáz a biztonságára. - Ugyan miért vigyázna rá olyan nagyon egy ilyen helyen! Hisz' a megyében mindenki az ő híve - mondta Murtagh. - És különben is, tapasztalatom szerint értelmes ember. Ami pedig a hölgyeket illeti, tökéletes úriember. Óhajtja, hogy telefonaljak neki és szóljak az érdekükben? - Megtenné? - kérdezte Sarah, visszafojtva a lélegzetét. - Minden további nélkül. Helyezzék magukat kényelembe a kandallónál. A feleségem az édesanyjánál van látogatóban, úgyhogy én teszem fel a teát, aztán rögtön felhívom Sir Lelandot. Ezzel kiment, Sarah a kandalló előtt állt, s melengette a kezeit. - Nos, mi a véleménye? - érdeklődött. - Könnyen ment - válaszolta Egan. - Gyanúsan könnyen. De hát... majd elválik... Sir Leland Barry az íróasztalánál ült a Rosemount-kúria könyvtárszobájában. Intézője, James Calder mellette állt, iratcsomóval a kezében. Sir Leland letette a telefonkagylót. - Itt vannak - mondta. - Az az Egan nevű férfi, akiről beszéltem magának, meg az amerikai nő. - Biztosak lehetünk benne, hogy az IRA emberei? - kérdezte Calder. - Persze - bólintott Barry. - A férfi az IRA úgynevezett európai zászlóaljában tevékenykedett. Hollandiában, Németországban gyilkolt fegyvertelen brit katonákat. A nő pedig valamelyik amerikai ír szervezet tagja, New Yorkban. Mindkettő az én meggyilkolásommal akar nevet szerezni magának. - A rohadtak! - sziszegte Calder. - Nos jó. Megkapják tőlünk a lehetőséget. Legalábbis papíron. Maga most lemegy értük a faluba. Magával viszi az egyik vadőrt. Talán Flynnt. Jól szerepelt legutóbb. Gondolom, nagy kedve lesz egy újabb terroristát kinyírni. Hozza magával ide Murtagh-ot. - Rendben van, uram. Calder az ajtóhoz lépett. - Legyen gondunk az időzítésre - egészítette ki utasításait Sir Leland -, most ugyanis hívom a RUC-t, és szeretném, ha mire megérkeznek az emberei, a barátaink már fess halottként várnák őket. Ezzel fölvette a kagylót, és gyorsan tárcsázta a RUC helyi főhadiszállásának a számát. A Hiúz néhány pillanatig még lebegett a föld felett, aztán landolt a katonai támaszpont leszállópályáján, Donaghadee közelében. Három, khakiszínű katonai terepjáró várta az angliai jövevényeket. A kis menetoszlop végén álló két terepjáró fedetlen volt. Mindkettő kormányánál sofőr, mögöttük három-három piros sapkás ejtőernyős, terepszínű öltözékben, Sterling géppisztollyal. Az elöl álló terepjárón rajta volt a tető. Mellette két katonatiszt: egy deszantos százados és a hadsereg légi hadtestének egy ezredese. Amikor Ferguson és Villiers kiszálltak a helikopterből, a százados és az ezredes előrelépett és szalutált. - Ferguson dandártábornok? Chalmers ezredes vagyok, uram, ennek az osztagnak a parancsnoka. Bemutatom Richárd Stacey századost, a Kettes Ejtőernyősöktől.

Stacey katonásan szalutált. - Ez itt Villiers ezredes, a szárnysegédem - mondta Ferguson. - Az időtényező igen fontos, ezredes. Igazán nagyon lekötelez, hogy azonnal a rendelkezésünkre állt ebben az ügyben, de most lépnünk kell, mégpedig gyorsan. Stacey századossal majd útközben közlöm az utasításaimat. Néhány másodperc múlva Ferguson és Villiers helyet foglalt a menetet vezető terepjáró hátsó ülésén, Stacey pedig a gépkocsivezető mellett. A kis konvoj elindult a reptér bejárata felé. - Ismeri Ballycubbint, százados? - érdeklődött Ferguson, amikor fölemelkedett a sorompó, és a menet átrobogott. - Igen, uram - válaszolta Stacey. - Nos, odamegyünk. Pontosabban Sir Leland Barry házába. Természetesen tudatában van, ugye, hogy az államtitkokról szóló törvény teljes mértékben kötelező magára nézve. - Igen, uram, ha ön mondja. - Rendben van. Nos, amikor odaérünk, maga meg az emberei pontosan azt teszik majd, amit mondok. Se többet, se kevesebbet. - Ezzel a dandártábornok Villiershez fordult: - Sose féljen, Tony, ígérem, sikerülni fog. Egan és Sarah elfogyasztották a Murtagh-féle szalonnás szendvicseket, és éppen a második csésze teánál tartottak, amikor a kocsmáros visszajött. Háromnegyedes vadász-anorákot viselt és vízhatlan kalapot. - Szerencsés napja van, Mrs. Talbot - jelentette ki. - Mondtam én, hogy Sir Leland rendes ember. A birtok egyik autóját küldte ide magukért. - Valóban? - biccentett Sarah. - Elhiheti, ha mondom. A ház mögött várja magukat a kocsi. - Fölcsapta a bárpult lapját. - Erre tessék - mutatta az utat. Sarah fölállt, kissé bizonytalanul. - Hát nem csodálatos, Mrs. Talbot? - mondotta Egan. Sarah kiment a konyhába, Egan követte. A férfi egy kicsit lehúzta a bőrdzsekije cipzárát, hogy könnyebben hozzáférhessen a Browninghoz, szükség esetén. Murtagh elhaladt mellettük, s kitárta a macskaköves udvarra vezető hátsó ajtót. Nagy Peugeot kocsi állt az udvarban, mellette két ember. - Ez itt Mr. Calder, Sir Leland intézője, ez pedig Malcolm Flynn, fővadőr mondta Murtagh Calder nyájas mosollyal nyújtott kezet: - Örvendek, Mrs. Talbot, Sir Leland megkért, hogy kalauzoljam magát egyenesen hozzá. - Nagyon kedves tőle - jegyezte meg Sarah, Calder pedig máris nyitotta a kocsi hátsó ajtaját és előretessékelte az asszonyt. Ugyanabban a pillanatban Murtagh előrántott egy régi, az amerikai hadseregben használatos Coltot, és Egan tarkójának szegezte: - De mielőtt elindulnánk, izompacsirta úr, hadd szabadítsam meg magát attól a micsodától, ami eltorzítja a csinos bőrdzsekijének a formáját. Flynn 38-as Smith and Wesson revolvert rántott elő vadászkabátjának nagy zsebéből. Murtagh megtalálta Egan Browningját, s átnyújtotta Caldernek. Calder átvette, megnézte, aztán bánatosan csóválta a fejét, és zsebre vágta a fegyvert. - Manapság már igazán senkiben sem lehet megbízni - mondta. - És ezt most vegye magára, drága hölgyem, úgyhogy szépen álljanak ide a kocsihoz, mind a ketten. Vegyék fel a pozíciót, mint az amerikai tévében mondják. Sarah Eganhoz fordult. Dühös volt, de félt is. - Tegye, amit mondanak - kérte szelíden Egan. Szétterpesztette a lábát, s mellével az autónak támaszkodott. Az asszony követte a példáját, és érezte, mint motozzák végig durva kezek. - Rendben - mondta Calder -, le a hátsó ülésre, mind a ketten. Flynn beült a volánhoz, mellette Calder helyezkedett el. Murtagh a középső ülésen, háttal az ajtónak, a Coltjával tartotta sakkban a látogatókat. - Nem mindennap utazhatunk ám pápisták társaságában, méghozzá ilyen előkelőén -gúnyolódott Murtagh, és Calderre pillantott: - Észrevetted már, hogy a katolikusokat egykettőre fölismerni? Másképpen néznek ki, mint mi.

Egan erősen szorította Sarah kezét. Sir Leland Barry a dolgozószobájának íróasztalánál ült és írt, amikor Calder bevezette a menetet. Sir Leland levette a szemüvegét, föltekintett, és letette a tollat. Egan és Sarah az íróasztal előtt állt, Murtagh az ajtónál, pisztollyal a kezében, akárcsak a szoba ellenkező oldalán, a könyvespolcnak háttal álló Flynn. Calder elővette Egan Browningját, és az íróasztalra helyezte. - Ez volt nála - tudatta. Sir Leland a kezébe vette a fegyvert, egy darabig latolgatta, aztán letette. - Maga azt mondja, Mrs. Talbot, hogy újságíró? - kérdezte. Még mielőtt Sarah válaszolni tudott volna, Egan elővette a levéltárcáját. Amikor érte nyúlt, Murtagh is, Flynn is fenyegetőleg ráemelték a fegyverüket. Egan feltartotta a kezét: - Csak egy perc. - Az íróasztalra dobta a tárcát. - Ha megnézi - mondta Barrynek -, megláthatja az igazolványból, hogy a SAS aktív tagja vagyok. - Baromság! - röhögött Murtagh. - Goromba kifejezés, de a lényegre tapint - vélekedett Sir Leland, és hátradőlt a székén. - Az ilyen hamisítás mindennapos dolog a magafajta embereknél. - Miféle emberekre gondol? - érdeklődött Egan. - Hát az IRA ideiglenes szárnyának embereire. Ez a hölgy pedig, mint megtudtam, ír-amerikai; tagja egy New Yorkban székelő szervezetnek, amelynek célja, hogy a lehető legnagyobb pusztítást vigye véghez Ulsterben. - Hülyeség - jelentette ki Sarah, és az íróasztalra könyökölt. - A nevem Mrs. Sarah Talbot. Eric fiamat két héttel ezelőtt Párizsban meggyilkolták, mégpedig egy Smith nevű férfinak az ösztönzésére. Jó okom van a feltevésre, hogy maga üzleti kapcsolatban áll ezzel a Smith-szel. - Üzleti kapcsolatban? - vonta fel a szemöldökét Sir Leland, látható zavarban. - Igen. Együtt kereskednek kábítószerekkel. Flynn felháborodva vágott közbe: - Jézusom! Muszáj ezt tovább hallgatni? - Abbahagyhatná a süket dumát - förmedt az asszonyra Calder -, késő már az ilyesmihez. Tudjuk, hogy maguk miért jöttek. Hogy behatoljanak ebbe az épületbe és meggyilkolják Sir Lelandot. - Csakhogy a terv zátonyra futott - jelentette ki Barry -, mert idejekorán figyelmeztettek. - Nyájasan csóválta a fejét: - Attól tartok, Mrs. Talbot, hogy ezért magának kell fizetnie. - De hát ez őrültség! - kiáltott fel Sarah. - Korántsem. Érintkezésbe léptem a RUC-val. Minden pillanatban itt kell lenniük. Magát és Mr. Egant nagyon is holtan fogják itt találni, az én életemet pedig megmentették ezek az én jó barátaim. Egan félrelökte az asszonyt: - Nem tehet ilyen, Barry, maga jól tudja, hogy Mrs. Talbot igazat mond! Úgy tett, mintha át akarna nyúlni az íróasztalon, s ezzel azt idézte elő, amit remélt. Calder hátulról, a dzsekije nyakánál fogva megragadta, megpenderítette, és Egan a heverőre zuhant. Murtagh ott termett, és Flynn is feléje indult. - Te strici! - kiáltott fel Murtagh. Előrelendült Egan jobb keze, melyben már ott volt a bokájához csatolt pisztolytáskából előrántott Walther. Murtagh-ot a homloka közepén találta el, s máris fél térdre ereszkedett, a padlóra húzta Sarah-t a lábánál fogva5 aztán megfordult, és kétszer szíven lőtte Flynnt. Calder az íróasztalon heverő Browning után kapott, de Egan közvetlen közelről halántékon találta. Aztán Egan csak állt, terpeszállásban, ridegen, halálos hidegvérrel. Sarah sose látott még ilyen iszonyatos pusztítást. És három másodperc alatt ment végbe az egész, - Ne! Ne! Az isten szerelmére! - könyörgött Sir Leland, még mindig ülő helyzetben. Egan fölsegítette Sarah-t és maga mögé húzta. Aztán Barryhez fordult: - Nagyon kevés az idő a maga RUC-haverjainak megérkezéséig, úgyhogy csak egész

röviden... Három golyó maradt ebben a jószágban, - Egan Barryre emelte a Walthert. - Ha nem mondja el, amit tudni akarok, mind a hármat a hasába eresztem. Fájdalmas és nagyon lassú módja a kiszenvedésnek. - Mindent elmondok - nyöszörgőit Sir Leland. - Mindent, amit csak akar. - Akkor jő. Ki az a Smith? És hol található? - De hát nem tudom! Egyik kérdésére se tudok válaszolni! - Egan fenyegetően emelte rá a Walthert, s Barry rekedten kiáltotta: - Igazat beszélek, higgye el! Én mindig csak feltárcsázok egy hívószámot, és üzenetet hagyok. Aztán Smith visszahív. Mindig így ment a dolog. Mindig. - Nem hiszek magának. - Pedig igaz, esküszöm. - Barry arcát kiverte a veríték. Rémült volt a tekintete, de hirtelen felderült: - Várjon csak egy percre. Mutatok valamit. Hadd nyissam ki az íróasztal fiókját. - Jó, de nagyon, nagyon lassan. Barry kinyitotta a fiókot, és kutatott benne. - Egyszer futárt küldött ide Smith. Kompon jött a nő, Skóciából Larne-ba. Murtagh ment elébe. - Azt mondja: nő? - Azt. Bőröndöt hozott. - Heroin volt benne? - Igen - bólintott Barry. - Viszonzásul Murtagh adott neki egy bőröndöt, a szükséges készpénzzel, a nő pedig visszautazott a legközelebbi komppal. Megkönnyebbült nevetést hallatott: - Lám csak, megtaláltam. Mur-tagh-ot Flynn fuvarozta Larne-ba, aztán egy óvatlan pillanatban lefényképezte kettejüket. Vállat vont. - Még jól jöhet ez a fotó. Egan lepillantott a fényképre, és Sarah is odalépett: - Láthatnám én is? S akkor sok minden történt egy pillanat alatt. Sir Leland Barry felkapta az íróasztaláról a Browningot, s talpra ugrott. Egan gyors egymásutánban háromszor tüzelt, mire Sir Leland a franciaablakon át a teraszra zuhant. Ugyanabban a pillanatban valaki felrántotta a bejárati ajtót, és a RUC zöld egyenruhás rendőrei tódultak a szobába, lövésre kész géppisztollyal a kezükben. Egannak éppen annyi ideje volt, hogy a zsebébe csúsztassa a fényképet, mielőtt rárontottak és leteperték. Egan a György korabeli szalonban feküdt, arccal a padlónak, keze a hátán megbilincselve. Sarah egy asztalnál ült, fejét lehorgasztotta. A bejáratot egy rendőr őrizte, két kézzel fogta a Sterlinget. Aztán nyílt az ajtó, és egyenruhás rendőrfelügyelő lépett a szobába, egy őrmesterrel a nyomában. - Micsoda mészárlást végeztek odabent! - jegyezte meg a felügyelő. Az őrmester Eganhoz lépett, és oldalba rúgta. - Te átkozott, mocskos terrorista! Megölted Sir Lelandot, te meg az a jenki cafka! - Ebből elég, Carter! - szólt rá erélyesen a felügyelő. - Nem vagyok terrorista, a SAS tagja vagyok - mondta Egan. - És ha éppen érdekli, hát a maga Sir Leland Barry barátja az Ulster Fiai főparancsnoka volt. Carter arca haragot és hitetlenkedést tükrözött: - Hazug disznó! - mordult Eganra. Aztán megint belerúgott. - Mondtam már, hogy elég! - szólt rá ismét a felügyelő, aztán Eganhoz fordult: Be tudja bizonyítani az állítását? - Barry íróasztalán van a levéltárcám. Megtalálja benne az igazolványomat. - Tartsa szemmel őket - mondta Carter-nek a felügyelő, s kiment a szobából. Carter lepillantott Eganra, megérintette oldalát a csizmája orrával, aztán Sarah-ra nézett, kezét az álla alá tette, s maga felé fordította az asszony arcát. - Várjon meg odakint, Murphy - utasította az őrt álló rendőrt. A rendőr halkan becsukta maga mögött az ajtót. - Igaz, amit Mr. Egan állít, majd meglátja! - szólt Sarah. - Igaz!? Ugyan, mit tudnak maguk az igazságról?! Maguk lemészárolták Sir Leland feleségét, gyerekeket robbantanak fel, és maguk, rohadt amerikai írek a legrosszabbak mind között; idejönnek, aztán beleütik az orrukat abba, amihez

semmi közük. - Karjánál fogva talpra rángatta az asszonyt. - Nemsokára kivisszük az állomásra, de addig is jól meg kell néznünk. - Sarah igyekezett kiszabadulni Carter szorításából, Egan pedig hiába próbálta rugdosni fogvatartóját. - Igen, megnézzük, mégpedig alaposan, testi motozással. Minden kis zugba behatolunk ám! Mert nem tudjuk, hogy mit rejteget, ugye. Sarah-t közben az asztalra szorította, egyik térdét az asszony lába közé nyomta, két kezét a nő mellére helyezte. Sarah-t a harag és az undor hulláma öntötte el, s akkor hirtelen visszaemlékezett a Jock White-től tanultakra, mint egyetlen lehetőségére. Két öklét megfelelőképpen összeszorította, és teljes erőből nyakon vágta Cartert. Az őrmester felordított fájdalmában. Mögöttük felrántották az ajtót, s Ferguson csörtetett be a szobába, sarkában Villiers-szel. Közvetlenül utánuk Stacey kapitány és deszantosai nyomultak be a helyiségbe, fegyverük lövésre készen. Carter őrmester döbbenten hátrált, Sarah pedig felült, amikor a felügyelő áttört a tömegen. - Mi történik itt? - kérdezte elképedve. Tony Villiers elővette a tárcájából az igazolványát: - Villiers ezredes vagyok, a Négyes Csoporttól. Ez pedig Charles Ferguson dandártábornok. Azt hiszem, tudja, hogy ő kicsoda. - Dandártábornok úr! - szalutált habozás nélkül a felügyelő. - A teljhatalom alapján, amellyel, mint bizonyára tudja, rendelkezem, átveszem itt az irányítást - mondta Ferguson. - A látszat csalt, felügyelő, pillanatnyilag nem szükséges többet tudnia. Most pedig legyen szíves levenni a bilincset ennek a hölgynek és annak az úrnak a kezéről. - Tegye meg, Carter őrmester! - parancsolta a felügyelő. Carter kulcsot vett elő, és teljesítette az utasítást. Villiers átölelte Sarah vállát: - Rendben vagy? - érdeklődött. - Most már igen - hangzott a válasz. - Az üdvözléseket hagyjuk későbbre -zsémbelt Ferguson. Az ajtóhoz mentek. - Bocsánatot kérek egy pillanatra - szólt Villiers. Visszament, két gyors lépéssel a szalon túlsó sarkában termett, ágyékon rúgta Cartert, s amikor az őrmester összerogyott, térdét az arcáig húzta. - Amikor az ilyen szemét alakokat ügyködni látom - nézett rá felülről Villiers , nos, olyankor hajlamos vagyok azt hinni, hogy az IRA-nak is lehet valami igaza. Aldergrove-ban esteledett, lassan sötétbe borult a táj; a hangár előtti betonfelületet, ahol a lökhajtásos Lear várakozott, verte az eső. Sarah a váróterem ablakában állt, kezében teli teáscsésze. Egan a mellette lévő széken ült. A délután a formaságok és a vallomások összevisszaságának jegyében telt el, úgyhogy valódi beszélgetésre nem maradt idejük. Sarah már éppen készült megszólalni, amikor nyílt az ajtó, s Villiers és Ferguson lépett a helyiségbe. - Néhány perc múlva fölszállunk - közölte Villiers. Ferguson Sarah-hoz lépett: - Teljesen rendben van most már, Mrs. Talbot? - Azt hiszem, igen. - Ami Carter őrmester rosemounti ténykedését illeti, biztosíthatom, Mrs. Talbot, hogy megfelelőképpen fogunk eljárni vele szemben. Minden zsákban akad legalább egy rohadt alma. A RUC a modern idők egyik legpiszkosabb kis háborújának tűzvonalában harcol immár úgy tizennégy éve. Ne ítélje el a testületet egyetlen ember üzelmei miatt. - Megpróbálom nem elítélni - mondotta Sarah. - Egyébiránt, most már megmondhatom, hogy maga soha nem volt olyan közel a halálhoz, mint akkor, a Rosemount-kúriában. Nos jó. Alkalmas idő ez a távozásra - nézett ki Ferguson az ablakot verdeső esőbe. - Micsoda egy iszonyatosan rohadt ország! Néha már igazán azt hiszem, vissza kellene adnunk a... tudom is én, mondjuk az indiánoknak.

TIZENHATODIK FEJEZET

Jago kávézás közben a Lord North Street-i lakása ablakából látta, hogy Sarah lakása előtt megáll a Daimler. Este nyolc óra volt. Jago gyorsan üzembe helyezte a lehallgató-készüléket. - Néhány szót szeretnék beszélni magával, Mrs. Talbot, mielőtt elbúcsúzom mondta Ferguson még az autóban. - Bemehetünk? - Szükséges ez, dandártábornok úr? Nagyon fáradt vagyok. - Nagyon szükséges, attól tartok. - Hát jó - egyezett bele kelletlenül az asszony. Kiszállt a Daimlerből, fölment a lépcsőn, és kulcsával kinyitotta a bejárati ajtót. Ferguson, Villiers és Egan követték. Sarah fölkattintotta a villanyt, előrement a nappaliba, aztán szembefordult a három férfival: - Halljuk, dandártábornok úr, mit akar mondani? - Némelyik felettesem a kormányzatban nem lesz túlságosan elragadtatva a dologtól - szólt Ferguson -, de ami engem illet, megkaptam, amit akartam, vagyis Leland Barry fejét, s ezt magának köszönhetem. - De? Mert most nyilván az következik... - Alan Crowther kórházban fekszik, félholtan, hála a mi Jago barátunknak, Mrs. Talbot. Ezt eddig nem tudta, ugye? Holttestek mindenütt: Párizsban, Szicíliában, Írországban. A maximálisan kegyetlen erőszak szervezett társasutazása volt ez. Maga mindent megkapott, amit akart, de igen borsos áron. - Csak éppen Smitht nem. - Most már talán sose tudjuk meg, hogy kicsoda ő. Ha van egy csöpp esze, akkor eltűnik a képből. De egyvalami biztos. Az, hogy maga holnap visszautazik Amerikába, s mindent elkövetek, hogy ennek a rendelkezésemnek a törvény szigorával érvényt szerezzek, ha kell - szögezte le Ferguson. - Ez minden, Mrs. Talbot. - Ezzel Villiershez fordult: - Maga, Tony, személyesen felel azért, hogy Mrs. Talbot holnap reggel fölszálljon a megfelelő géppel. - Igenis, uram. - Jói van, - Most Eganhoz fordult Ferguson: - Maga pedig, Sean, fiatal barátom, holnap délelőtt pontban tizenegykor jelentkezik a lakásomon, a Cavendish téren. Beszélnünk kell egymással, - Nem várta meg, míg Egan válaszol, hanem Sarah-hoz szólt: - Jó éjt, Mrs. Talbot. Az ajtóhoz lépett. Villiers Sarah karjára tette a kezét: - Holnap reggel találkozunk, Sarah - mondta, s Ferguson után ment. Becsapódott a külső ajtó, fölzúgott a Daimler motorja, s a kocsi elhajtott. Csönd lett, Sarah csak állt az ócska tengerészkabátban, fején kötött sapka, az arca csupa piszok. - Ezzel tehát vége? - szólalt meg Egan. - Nem, ezzel nincs vége, Sean. Ezt én is tudom, maga is tudja. De előbb zuhanyoznom kell, és átöltöznöm. - Egy pillanatra, igazi nagy szeretettel megérintette Egan arcát. - Hanem tudja mit? Maga nagyszerű fickó. Vagy azt kéne mondanom talán, hogy szuper fazon? Nem így mondanák a londoni lányok? - De, valahogy így. - Jól van akkor, szuper fazon! Tegyen föl teát a konyhában, én közben megyek átöltözni, és azután beszélgetünk. Öt percig állt a forró zuhany alatt, majd törülközővel megszántotta a haját, s aztán lófarokba fésülte. Friss fehérneműt vett ki a fiókból s egy krémszínű selyemblúzt. Mintha a zuhanyozás és az átöltözés egyszeriben mindent elmosott volna, ami Észak-Írországban történt. Máris jobban érezte magát. Barna antilop nadrágkosztümöt vett fel és magas sarkú csizmát, lement a lépcsőn, be a konyhába. - Csinos maga, Sarah - állapította meg Egan, miközben kitöltötte a teát. - Hát annyi bizonyos, hogy jobban érzem magam. Csapkodta az ablakot az eső. Egymással szemben ültek az asztalnál Sarah és Egan,

és valami különös, bizalmas légkör alakult ki körülöttük. - Már régen meg akartam kérdezni magától valamit, Sean - szólt Sarah. - Mégpedig? - Sosem beszélt nekem nőismerősről. - Sarah tétovázott. - Lehet, hogy Sally miatt? Utóvégre Sally... nem volt a valódi testvére. - Ami engem illet, az volt és mindig az is marad - mondta Egan. Cigarettára gyújtott, és felköhögött, majd némi szünet után így folytatta: - Mi a fenének szívom ezt a bűzrudat?! - Elnyomta a cigarettát. - Volt egy lány Belfastban emlékezett. - Mary Costello. Rendes, kedves, katolikus lány. A családja persze nem helyeselte a kapcsolatunkat. Ami azt illeti, senki sem helyeselte az egész környéken. Nagyon is republikánus érzelmű környék volt, ahol Mary lakott. - De hát maga is katolikus! - Igen, de ugyanakkor az angol hadsereg katonája voltam. No, akárhogy is: egyik éjszaka a helybeli nők elhurcolták Maryt. Kopaszra borotválták a fejét, meztelenre vetkőztették, bekenték a testét szurokkal, tollba hempergették, aztán egy lámpaoszlophoz kötözték. Még a szülei sem merészkedtek a közelébe. Reggel talált rá egy katonai járőr. Kórházba vitték. - Egan fölállt, és kibámult az ablakon. - Aztán az elbocsátása napján a Lagan folyóba ölte magát. Forró könnyek lepték el Sarah szemét: - Istenem, hogy is lehetnek ilyen kegyetlenek az emberek?! - Nem az emberek. Az élet kegyetlen. Az élet teszi ilyenné az embereket. Iszonyatos helyzetekbe hozza őket, és nem adja meg nekik a választás lehetőségét. Meggyötört volt Egan arca, amikor Sarah-ra tekintett. Az asszony odament hozzá, és átölelte. - Hát még most is így fáj? - kérdezte. - Jobban már nem is fájhatna. - Akkor hát hagyjuk ezt. - Az asztalhoz terelte Egant, mindketten leültek. - Az a fénykép, amit Leland Barry adott át magának... tudja, arról a larne-i találkozóról... Maga éppen meg akarta mutatni nekem, amikor Barry a revolverért nyúlt, s a RUC emberei betörtek a szobába. Megvan még az a kép? - Meg. - De nem említette Tonynak és Fergusonnak. Miért? - Azért, mert semmi közük hozzá. Legalábbis most már nincs. Most már az én személyes ügyem. - Nem azt mondta Barry, hogy a futár, akit Smith küldött, nő volt? - De igen - bólintott Egan. - Bizony nő volt. Kivette a zsebéből a fényképet, és Sarah elé tolta az asztalon. Murtagh, amint egy kikötőcölöphöz támaszkodik a larne-i rakparton, és egy ősz hajú, télikabátos asszony beszélget vele. Ida Shelley. - Szentséges ég! - kiáltott fel Sarah. Egan arca természetellenesen nyugodt volt. - Ida valójában az unokanővérem - mondotta. - Persze néninek szólítottam őt gyerekkoromban, és Sallynek is Ida néni volt. Sarah éppen olyan mélységes fájdalmat érzett, mint Sean, s ugyanakkor tudatára ébredt, hogy egész bensőjét valami lángoló harag járja át. - Vegyen mély lélegzetet, Sean - mondta, és erősen szorította a férfi két kezét. - Sally Ida nénije - mondta Sean, könnyezve. - Sally aranyos Ida nénije. Kirántotta az egyik kezét, és ököllel az asztalra csapott: - Hát hallott-e már ennél viccesebb dolgot? - kiáltott fel. - Nem - mondta most már halkan Sarah -, nem igazán vicces ez. Sőt azt hiszem, ennél szomorúbb dolgot keveset hallottam. - Fölállt. - Várjon, kérem. Egy perc, és itt vagyok. Átment a nappaliba, az íróasztalhoz lépett, s telefonon taxit rendelt. Majd kinyitotta az antik íróasztal egyik fiókját, s kivette belőle a Jock White-tól kapott Walther PPK-t, Gondosan ellenőrizte az öregúr utasításai alapján, azután a kézitáskájába csúsztatta. Visszament a konyhába: - Gyerünk, Sean. Telefonáltam taxiért. Elmegyünk Idához. Ezzel sarkon fordult, s ment a ház elé. Egan követte. Jago föltárcsázta a hívószámot, s közben nézte a távozó taxit. Mihelyt csöngött

a telefon, fölvette a kagylót. - Mi van? - kérdezte Smith. - Ha van könyűtök, most ontsátok el.* Ezt Shakespeare vetette papírra, öregfiú, de nagyon is illik a maga helyzetére. * Shakespeare. Julius Caesar III. 2. (Vörösmarty Mihály fordítása.) - Mondja, tulajdonképpen miről beszél? - kérdezte Smith. - Hát kérem szépen, nemcsak a maga Barry barátját nyiffantották ki, nemcsak visszatértek mind a ketten épségben Londonba, hanem ráadásul magukkal hoztak egy fényképet, amelyet Sír Leland nyújtott át nekik. Némi rábeszélés nyomán, ebben biztos vagyok. - Miféle fényképet? - Ó, hát egy futár fényképét. Egy futárét, akit maga küldött, hogy találkozzék valakivel Larne-ban. És találja ki, hogy ki van a fényképen! Ida Shelley! - Jago felnevetett. - Nem gondolja, hogy ez meglehetősen meghökkentő? - Nem gondolom - mondta Smith. - Hanem azt gondolom, hogy legfőbb ideje, hogy maga meg én találkozzunk. Jagónak nem volt ideje zuhanyozni, de inget váltani igen. A ropogós, fehér pamutinghez pompásan illett a katonai nyakkendő. Aztán kinyitotta az egyik bőröndöt, s a dupla fenekű rejtekhelyről különös ruhadarabot vett elő. Nejlonból és titániumból készült, a Wilkinson cég gyártotta, s Jago már néhány éve vásárolta: golyóálló mellény, egy 45-ös golyót is hatástalanít, még ha közvetlen közelről lövik is ki. Fölvette, szép rendesen beszíjazta, aztán felöltötte rá a zakót, majd a viharkabátot. Ellenőrizte a Browningját, s a zsebébe csúsztatta; a hangtompítót pedig a másikba. Ott állt útra készen. Gondosan megfésülködött, aztán rávigyorgott a tükörképére. - Micsoda fene nagy finálé lesz - dörmögte. - Semmiképpen sem szabad kihagyni. Távozott a lakásból. Halkan csukódott be mögötte az ajtó. A Mini Cooper még mindig ott állt, ahol Egan hagyta: az udvaron, a Folyami Hajós oldalában. Odabent javában állt a bál. Az ablakon át Eganék látták, hogy a söntés tele van kuncsafttal, Ida és a három pincér teljes iramban munkálkodik. Egan és Sarah a konyhaajtón lopóztak be. - Várjon itt - mondta Egan -, egy perc, és jövök. Fölment a hálószobájába, fölhajtotta az ágy és a fal között elterülő szőnyeget, s fölemelte az egyik padlódeszkát. Kell itt lennie egy másik Browningnak is, mondta magában. Kisvártatva megtalálta, akárcsak a Carswell hangtompítót. Magához vett néhány tölténytárat is, aztán lement a lépcsőn. Amikor a konyhába ért, nyílt a söntésbe vezető ajtó, Ida sietett be, egy konyharuhába törölte a kezét. Döbbenten tekintett Seanra és Sarah-ra. - Hát ti honnan kerültök elő? - Épp most jöttünk vissza - közölte Egan. - Jack telefonált ma délután, érdeklődött utánad. Kijött a klinikáról, úgyhogy most már a lakásán van, a Hóhérdokkban. - Az jó - mondta Egan, és így folytatta: - Ida, odaát, Ulsterben találkoztunk egy ismerősöddel, vagy inkább azt kellene mondanom, egy üzletfeleddel. Ida értetlenül nézett rá: - Mit akarsz ezzel mondani? Egan eléje tartotta a fényképet: - Ezt akarom mondani, Ida. Erről a fényképről beszélek. Elfehéredett az asszony arca, kidülledt a szeme. Hirtelen tíz évet öregedett. Reszkető kézzel átvette a fotót, s az asztal melletti székre roskadt. Kitört belőle a zokogás. Jago a wappingi főutcán hagyta a Spydert, s gyalog tette meg a hátralévő utat, pedig esett, sőt már ömlött az eső. Befordult a Viktória korabeli raktárépületek szegélyezte szűk utcába, s onnan a Hóhérdokkhoz ért. Smith egy utcai lámpa alatt állt, s a folyót nézte. Nagy, fekete esernyőt tartott a feje fölé, vállán panyókára vetett esőkabát. Jago megállt előtte. Zsebre tette a két kezét. - Mr. Smith? Hát végre találkozunk - mondotta. - Legfőbb ideje, hogy a franc egye meg - mondta Jack Shelley, és mosolyogva fordult szembe Jagóval. Különös, elegáns figura. Bal karja vastag fekete

kendővel felkötve. Ida nem mozdult a konyhaasztaltól. Hallotta, hogy odakint felbőg a Mini Cooper motorja, majd elhal a motorzaj. Már nem sírt. Elővette a zsebkendőjét, és megtörölte a szemét. Nyílt az ajtó, s az egyik pincér kukkantott be rajta. - Hová tűntél, Ida? - vonta kérdőre. - Térdig koptatjuk a lábunkat. - Rögtön jövök, Bert. A kandallópárkányhoz lépett, s kezébe vette Egan és Sally fényképét. A lány félprofilból - szerelmes tekintettel bámulja a fiatalembert. - Édes kicsi Sallym - suttogta Ida. - Csúful cserbenhagytalak, ugye, drágám? Mert mindig féltem, túlságosan féltem. De most már nem félek. Letette a képet, elővette a Tony Villierstől kapott névjegyet; és ment telefonálni. Emeletről emeletre araszolt velük a teherlift. - Remekül változtatta el a külsejét - dicsérte Jagót Shelley. - Nem ismertem volna meg, - Tehát maga tudta, hogy hogyan néztem ki azelőtt? - csodálkozott Jago, - Persze hogy tudtam. Ne legyen már olyan ostoba. Többet tudok én magáról, mint saját maga. Ezért esett magára a választásom. - De ahogy maga lebonyolította a dolgokat! - mondta jago. - Azok a telefonhívások! Ragyogó volt. - Ugyan már! Úgy ment, mint a karikacsapás. A telefon óriási előnye, hogy aki kezdeményez, az a jani. Ha valakinek a hallótávolába kerültem, jelezte a szerkentyű, ha pedig nem, akkor időnként csak fel kellett tárcsáznom a hívószámot, hogy van-e üzenet a számomra. - Ügyes - biccentett elismerően Jago. - Túlzás. Ha valaki felhívja magát, és azt állítja, Londonban van, maga rendszerint elhiszi, pedig lehet, hogy az illető Párizsból telefonál. A kereskedelmi utazók csapják be így a feleségüket, amikor kiruccannak a hétvégére a nőcskével. - Shelley még akkor is ezen röhögött, amikor megállt a lift, és kiszálltak. - Igen. Fölhívhattam magát bárhonnan, és maga nem tudta, honnét jön a hívás. Kocsitelefonon hívtam például, vagy a kórházi ágyról, vagy esetleg valamelyik utcai telefonfülkéből. No persze, leginkább a párizsi kirándulásommal vezettem tévútra mindenkit. Maga akkor rám lőtt. Ez elég volt ahhoz, hogy mindenki azt higgye, a jófiúk közé tartozom. Kockázatot vállaltam magával szemben, és maga véletlenül a kezemre játszott. Előrement a folyosón, elhaladt a konyha mellett, és kinyitotta a nagyszoba ajtaját. Odabent úgy igazította a kapcsolókat, hogy csak két asztali lámpa égett a helyiség túlsó végében, a szoba nagy része homályban maradt. - Nem akarok nagy kivilágítást - mondta Shelley. Továbbment a szoba nappali része felé. - Mi van a szokásos testőreivel? - érdeklődött Jago. - Frankre és Varley-ra gondol? Kimenőt adtam nekik. Mindig teljesítik az utasításaimat. Megmondom nyíltan: fogalmuk sincs, hogy mit ügyködtem a legutóbbi három-négy év folyamán. - Megállt az italszekrénynél, s az egyik üvegből két pohárba konyakot töltött. -Úgyhogy... Ez az ügy - folytatta - a mi kettőnk dolga. - Meg a barátainké. - Ó, határozottan! - nevetett Shelley. - Erre iszunk. A barátaink egészségére! És megérintette Jago poharát a magáéval. Nagy zökkenéssel megállt a lift. Egan előrement a folyosón. Aztán megállt, előhúzta zsebéből a Browningot, és odabiccentett Sarah-nak. - Vigyázz, Eric - szólt Sarah. - Nagyon vigyázz. Egan kesernyésen mosolygott: - Nem Eric, Mrs. Talbot. Sean. Kinyitotta az ajtót, s belépett a helyiségbe. Megállt. Egyik oldalán a Browning, a másikon Sarah. A szobában homály. Továbbmentek. - Itt vagy, Jack? - kiáltott Egan. - Itt vagyok, kisöreg! Nyitva volt a régi rakodótérhez vezető ajtó, és Shelley lépett be rajta, kezében

esernyővel. - Szakad odakint, de már hiányzott a levegő - mondta. Fél kézzel lehámozta magáról a kabátját, tett néhány lépést, aztán megfordult. - Mit látok a kezedben, Sean? - ámuldozott. - Csak nem pisztolyt? Nem valami barátságos gesztus a te öreg nagybátyáddal szemben! - Igen, ez bizony pisztoly. Úgy gondoltam, talán szükségem lesz rá Mr. Smithszel szemben. Volt egy érdekes beszélgetésünk Idával rólad, Jack - mondta undorodva Egan. - Jézus Mária! Jack Shelley, az East End Robin Hoodja mint kábítószer-fejedelem! Miért csináltad, Jack? - Ne légy ostoba - förmedt rá Shelley. - Tudod, mennyi pénzem van svájci bankszámlákon a brancsban töltött négy esztendő után? Huszonkét millió fontom. Huszonkét millió. Nagy üzlet ez. - És mit csinál azzal a pénzzel, Mr. Shelley? - kérdezte Sarah. - Hiszen ha jól tudom, a legális üzletei is hoznak ennyit a konyhára. - Nem tudom, mi köze ennek az egészhez - mondta Shelley. - Hát csak annyi, hogy azt a narkópénzt úgyse tudod elkölteni - mondta Egan. Olyan vagy, mint némelyik régi haverod, akikkel gyerekkoromban találkoztam. Azok a vadbarmok, akik pénzszállító furgonokat raboltak ki, aztán odahaza az ágy alá rejtették a pénzzel teli bőröndöt. Elkölteni nem tudták a lóvét, hisz' a zsaruk csak azt lesték, mikor hozzák forgalomba. - Pofa be! - szólt rá Shelley. - Hülyeségeket beszélsz. - Jó, hagyjuk ezt - legyintett Egan. - Ez is elég rohadt dolog ugyan, de nem olyan rohadt, mint amit Ida elmondott. Amikor egyszer váratlanul jött vissza a Folyami Hajósba valamelyik délután, az ágyban kapott rajta Sally-vel! S hogy a szegény kislány... mintha nem is ő lett volna; teljesen megváltozott. És aztán már sose lett a régi. - És azt is tudjuk, miért, Mr. Shelley - vetette közbe Sarah. - Szkopolamin és fenotiazin. Más szóval: burundanga. - Maga ne avatkozzon bele, pimasz perszóna! Már éppen elég bajt okozott így is. Shelley ismét Eganhoz fordult: - Ami Sallyt illeti, nem nagy ügy. Mocskos kis ribanc volt. Egyszer rajtakaptam, amint éppen valami mandróval űzte az ipart. Váratlanul toppantam be akkor reggel, Ida éppen nem volt ott. Különben is, Sally nem volt családtag, ugye. Egan Jackre emelte a revolvert. De megremegett a kezében. Nem lőtt. Leeresztette a Browningot. Shelley pedig diadalmasan röhögött: - Tudtam, hogy nem vagy képes rá! Jobban ismerlek, mint te saját magadat, kisöreg. - Fölemelte a hangját: - Gyerünk, Jago! Jago belépett a rakodótér nyitott ablakán, s Browningja csövével tarkón ütötte Egant. Egan a padlóra zuhant, s ott is maradt. Jago Sarah-ra nézett: - Örülök, hogy újra látom, Mrs. Talbot - mondta mosolyogva. Shelley lepillantott Eganra: - Beleesett a bulába, a buta kis strigó. - Aztán Sarah-ra nézett: - Ez mind a maga bűne! Átjön ide, Angliába, mindenbe beleüti az orrát, mindent és mindenkit megkavar. Hát ennek vége! - Jagóhoz fordult: - Kísérje ki, aztán hajítsa át a korláton a folyóba. Jago Sarah-ra tekintett, de ezúttal nem mosolygott. Kezében megingott a lejjebb eresztett Browning, - Nem hiszem, Mr. Shelley, hogy meg akarnám tenni, amire kér. - Na tessék! Még egy pali, aki belepistult egy rohadt bigébe - mondta megvetéssel Shelley. Gyors egymásutánban kétszer rálőtt Jagóra. Jago az ablakon át hátrabukott, és nekiesett a rakodótér korlátjának. Megpróbált felállni, de akkor Shelley bal keze előbukkant a karfelkötő alól, benne tömpe orrú revolver. Újabb két lövés, immár közvetlen közelről, s Jago hanyatt esve vonaglott, végtagjai rángatóztak. - Úgy látszik, a végén magamnak kell kézbe vennem a dolgokat - nevetett fel ridegen és gúnyosan Shelley. Lehajolt, hogy fölszedje Egan Browningját, s a cipője orrával oldalba bökte a fiatalembert. - Látja, Mrs. Talbot, a vér nem válik vízzé. Tudtam, hogy a fiú nem lesz képes lelőni engem, ha kenyértörésre kerül a dolog.

Sarah-ban ekkorra már az elviselhetetlenségig felgyülemlett az utálat a vele szemben álló szörnyeteg és az általa elkövetett iszonyú gaztettek iránt. Kirántotta a kezét a zsebéből - s a kezében ott volt a Walther PPK. Amikor pedig kinyújtotta a karját, a fegyver csőtorkolata ott volt Shelley két szeme között. - De én képes leszek, maga rohadt állat! - kiáltott fel, s meghúzta a ravaszt. Shelley utolsó arckifejezése nem annyira félelmet, mint inkább meglepetést tükrözött. A következő pillanatban darabokra mállott a feje; agyveleje és vére a fehér falra fröcskölt, miközben a teste hátrabukott. Mrs. Talbot térdre esett, még mindig a fegyvert markolva. - Sarah - szólalt meg egy hang. Az asszony föltekintett. Jago állt a nyitott ablakban. Kísértetiesen nézett ki. - Ez aztán a nő! - folytatta Jago. - Büszke vagyok magára. Elvesztette egyensúlyát, hátratántorodott, s átesett a korláton, be a folyóba. Sarah mögött hirtelen felrántották az ajtót. Az asszony fölállt, leejtette a Walthert, s megtántorodott. De Tony Villiers még idejében megfogta, s nem hagyta, hogy elessék. Sarah a heverőn ülve itta a forró rumos teát. Három anorákos, farmernadrágos fiatalember álldogált a háttérben, egy-egy Sterlinggel fölszerelve. Tony telefonált, Ferguson pedig a szemben lévő karosszékből figyelte Sarah-t. - Az eltakarító brigádot kérem a következő címre - mondta a telefonba Villiers. - Az eltakarító brigádot?! - ámult el Sarah. Ferguson a következő nyilatkozattal reagált: - Jack Shelley, az ismert, jóllehet meglehetősen mozgalmas múltú fővárosi üzletember, ma este szívrohamban elhunyt. Boncolásra nincs szükség, mivel Shelleyt, panaszai miatt, egy kiváló Harley Street-i orvosprofesszor folyamatosan kezelte. A megfelelő halotti bizonyítvány kiállításának nincs akadálya. - Maguk aztán bármit megtehetnek, mi?! - jegyezte meg kesernyésen Sarah. - CIA vagy KGB vagy SIS*: egykutya. Mind egyformák maguk, ha a lényegre kerül sor. * SIS: Secret Intelligence Service: az angol (brit) titkosszolgálat elnevezésének rövidítése. - Nos igen, Mrs. Talbot, figyelmen kívül hagyva most a hatásvadászatot, meg kell állapítanom, hogy Jack Shelleyt fél órán belül elszállítják innen az északlondoni halottégetőbe. Éjfélre mintegy két és fél kiló szürke hamu lesz, maga pedig, Mrs. Talbot, addigra javában szárnyal Amerika felé. Amikor Villiers letette a kagylót, a háttérből felbukkant Egan. - Jól van, Sean? - érdeklődött Sarah. - Nem tudtam valami nagy hasznára lenni, Sarah - mondta Egan. - Az adott körülmények között ez érthető. - Szóval Jock White tévedett - jegyezte meg Sean kényszeredett mosollyal. - Maga mégis meg tudta húzni a ravaszt, amikor kenyértörésre került a dolog. - Nem kérek ezért bocsánatot - mondotta Sarah. - Shelley megérdemelte a halált, s én megöltem. Nem vagyok büszke erre a cselekedetemre, de nem is bánom. Meg kell tanulnom élni azzal, amit tettem. - Én figyelmeztettem - mondta Egan. - Pokoljárás a fizetség... - Tony, azt hiszem, ideje, hogy Mrs. Talbot távozzék - jelentette ki Ferguson. Villiers az asszony mellé lépett. - Gyere, Sarah! - szólította fel. Sarah a kezébe vette Egan kezét: - Mit fog most csinálni, Sean? - kérdezte. - Majd csak lesz valahogy. Elboldogulok. Sarah a férfi vállára tette a kezét: - Egyre többet jelent a számomra. De hát ezt maga is tudja, azt hiszem. - Én jelentek egyre többet, Mrs. Talbot? Vagy pedig Eric? - Ó, Sean, maga. Nagyon határozottan. Megölelte Seant, és egy végtelennek tetsző pillanatig hozzásimult. De aztán nagyon gyorsan távozott. Villiers utána sietett. Egan az italszekrényhez lépett, és whiskyt töltött magának. Aztán a nyitott ablakhoz ment - rá se nézett Shelley letakart holttestére -, s megállt a rakodótérben. Letekintett a folyóra. - És most mi lesz, Sean, fiatal barátom? - kérdezte Ferguson.

- Isten tudja - felelte Egan. - Hát akkor nincs más hátra, mint hogy nekem dolgozzék, a Négyes Csoportban. - Abból ugyan nem eszik - mondotta Egan. - Kedves Sean! Az államkincstár ráteszi a kezét a maga nagybátyja tisztességtelenül szerzett és Svájcban letétbe helyezett pénzére. De még így is, maga egy több mint húszmillió fontot érő üzleti birodalom egyetlen örököse. No már most - mosolyodott el Ferguson -, mihez kezd egy magafajta fiatalember azzal a rengeteg pénzzel? Sean Egan letette a poharát, sarkon fordult, és eltűnt a háttérben. Ferguson utánaszólt: - Visszajön maga hozzánk, Sean. Mert nincs máshova mennie. Hullámzott a folyó a zuhogó esőben és a sűrű ködben. Fölbukkant egy hajó, úszott a tenger felé, és felhangzott a ködkürtje. Csend honolt a régóta üzemen kívüli kirakodóhelyek körül, de aztán egyszerre csak a King James lépcső tájékán megmozdult valami, és a kirakodóhely hágcsóján egy árnyék kapaszkodott fölfelé. Az elhagyatott kirakodóhely fölött utcai lámpa égett. Jago megállt a lámpa alatt, csurom vizesen. Kigombolta a viharkabátját. A Shelley-féle sortűz lövedékei beleágyazódtak a golyóálló mellényébe. Egyenként húzta ki a golyókat, belefricskázta a folyóba mind, s begombolta a viharkabátját. Messze odafenn repülőgép közeledett Heathrow felől, majd elszállt a város felett. Talán Sarah is a gépen van. Nem valószínű ugyan, de sebaj. Jago föltekintett az éjszakai mennyboltra. Kitárta karját, mosolygott. Majd sarkon fordult, és beballagott a sötétségbe. Eltűnt.

VÉGE

Utószó

(Egy darabka ír történelem; csak az olvassa el, akit érdekel)

Nem volna helyénvaló, ha Higgins regénye kapcsán hosszadalmas fejtegetésekbe bocsátkoznék az ír történelemről, amelynek fő jellemzői: gyarmati alávetettség Angliának és az ellene folytatott harc (fegyveres és polgárjogi), a parasztság nyomora (olykor az éhínség) és a hatalmas arányú kivándorlás, valamint a vallási összeütközésekben megnyilvánuló éles társadalmi ellentétek. Egy-két megjegyzés erejéig azonban, úgy érzem, kénytelen vagyok igénybe venni az olvasó türelmét, némely fogalom, utalás, elnevezés, rövidítés megvilágítása végett. "Orániai Dob" - a regény vége felé ez a név olvasható egy kocsmacégéren. Amihez a történet egyik hőse ezt a megjegyzést fűzi: "Ezek aztán nem rejtik véka alá a politikai meggyőződésüket." A holland Orániai Vilmos 1688-ban került az angol trónra. Az ő nevéhez fűződik az ír felkelés leverése, az 1690. évi írországi hadjárat, amelyet később protestáns győzelemként ünnepeltek. Részben azért, mert az I. Erzsébet uralmát felváltó katolikus királyi dinasztia fölötti diadal volt, részben pedig azért, mert - az 1609. évi un. ulsteri telepítés után - újabb hullámban kerültek angol és skót anglikán és protestáns telepesek Ulsterba. Röviden így nevezik a brit korona fennhatósága alá tartozó Észak-Írországot, holott Ulster vidékének egy kis része Írország déli részéhez, a függetlenné vált Eire államhoz tartozik. 1795-ben alapították az Orange Order (Orániai Rend) nevű szélsőséges konzervatív protestáns testületet, az 1791-es alapítású Egyesült Írek, a francia forradalom inspirálta, az ír függetlenségért küzdő és a két nagy felekezet közötti békére törekvő szervezet ellensúlyozására. Nem túlzás talán, ha e Rend leszármazottainak tekintjük napjaink Észak-Írországának legális és illegális, szélsőséges protestáns szervezeteit. A legálisak közül többször találkozunk Higgins regényében a Royal Ulster Constabulary (RUC, Ulsteri Királyi Rendőrség) nevével. Félkatonai rendőrség, amelyet az angol kormány szervezett, Észak-Írországban az 1920-as években, az ekkor már létrejött a déli domínium státusú Ír Szabad Állam északi befolyásának ellensúlyozására (a déliek sose mondtak le az északi országrész igényléséről) és az Unionist a (vagyis a Nagy-Britannia és Észak-Írország egységét pártoló) rétegek támogatására. Egy másik - illegális, szélsőséges - ulsteri szervezet, amelynek neve többször előfordul a könyvben: az Ulster Volunteer Force (UVF, Ulsteri Önkéntes Haderő). Ez a testület a XX. század elején jött létre, a Home Rule ("hazai kormányzás, önkormányzat") néven összefoglalható, az ír autonómiát szorgalmazó törekvések ellen (1870-1916). Angol konzervatív pénzemberek, ír földesurak finanszírozták, az Orániai Rend és az angol tory pártgépezet segített szervezni az akkori Írország északkeleti részében. Ellenlábasuk az IRA (Irish Republican Army, Ír Köztársasági Hadsereg). Erről a szervezetről a magyar közönségnek jóval többet áll módjában olvasni és hallani, mint a fentebb említett RUC-ról és UVF-ről. Különösen terrorista osztagairól. Az önkéntesekből alakult IRA eredetileg a Sinn Fein nevű ír függetlenségi párt fegyveres harcát vezette, az I910-es évek végén, az 1920-as évek elején. Végső fokon az 1937-ben szuverénné vált, kb. 90%-ban katolikus Írország (Eire*) a mintegy 2/3 részben protestáns vagy anglikán Észak-Írország egyesítésére törekszik; különösen 1968 végétől radikalizálódott, amikor Derryben a RUC brutálisan szétvert egy tüntetést, azután - 1969-ben - az UVF felrobbantotta a Belfast környéki vízműveket és villamos erőműveket, és amikor "orániai" szélsőségesek gyújtogattak és romboltak Nyugat-Belfast katolikus negyedeiben. Ekkor az IRA kettészakadt, "hivatalos" és "ideiglenes" részekre. Az "ideiglenes" (provisional; rövidítve: provo, szárny, vagy "ideiglenes hadsereg", hátat fordított a polgárjogi mozgalomnak, fegyveres terrort hirdetett és valósított meg az Észak-Írországban tevékenykedő brit hadsereg és Nagy-Britannia és ÉszakÍrország

egységének hívei (az unionisták) ellen, a protestáns szélsőségesek által ellenségnek tekintett katolikus kisebbség (az északír lakosság kb. egyharmada) "védelmében". Akcióinak sok ártatlan ember is áldozatul esett, Anglia területén is. Ezáltal persze tápot adott az ellenpropagandának, s a kétoldali terror kiéleződött, az öldöklés, a pusztítás fokozódott, divatos szóval: eszkalálódott. 1971-ben a brit hatóságok rendeletet hoztak, amelynek értelmében bírósági vizsgálat nélkül internálhatják a veszélyesnek minősített személyeket. A brit kormány akkor szüntette meg a Stormont elnevezésű belfasti parlamentet, amely pedig általában lojális volt hozzá, és attól fogva ÉszakÍrországot teljes ménékben Londonból kormányozták. Ekkoriban keletkezett az Ulster Defence Association (UDA, Ulster Védelmi Szövetség) nevű egyesülés, amely - más ultrajobboldali szervezetekkel együtt - terrortámadásokat, gyilkosságokat hajt végre az északír katolikus lakosság ellen, s gyújtogat - templomokban és kocsmákban egyaránt. A fordító