Papp László Tamás
A félig megtelt, félig üres Hócipő Pártatlanság és pártosság a humorban
A politikai humor – úgy vélhetnénk – ellenzéki, mert mindenkihez kíván szólni a hatalmon lévőkkel szemben. Ezzel szemben a figyelmesebb elemzés során észrevehetjük, hogy a saját táborhoz is szól a másik táborral szemben. A másik tábor kinevethetősége, a saját felsőbbrendűség megfogalmazása, a közös ellenség, akitől félni lehet, a politikai humorba ágyazottan sokkal jobban kifejezi az aktuális politikai célokat, mint egy programbeszéd. Az MPK felfedezte, hogy a politikai humor kutatását az elemzők eddig egyszerűen elhanyagolták, pedig egy pártos újság humorának segítségével megjósolhatóvá válik az értelmiségi közbeszéd és a politikai stratégiák várható alakulása. A Heti Hetes producere, Árpa Attila ezt írja: „A kezdetektől fogva hittem abban, hogy az a hét ember (akármilyen személyi összetételben), aki ott ül csütörtökről csütörtökre a műsoromban, alkalomadtán az új kormányt is ugyanúgy fogja piszkálni, mint a korábbit. Hibásan gondolkodtam. Ki kellett derüljön, hogy ez nem így működik. Megint naiv voltam. Nem lehetett egyik napról a másikra fordítani a hangvételen. És az is világossá vált, hogy szereplőink nagy részének teljesen más a viszonya az új kormány tagjaival. Soha nem fogják őket úgy emlegetni, mint az elődeiket tették. 1 ” Az RTL Klub - Heti Hetes gyártásáért (is) felelős – egykori producere megfogalmazta kétségek szinte bármelyik, a rendszerváltás után a politikai humor frontján létező műsor, kabarészínház, vicclap, karikatúrarovat apropóján felvethetők. Gondoljunk bár olyan – időközben megszűnt – humorforrásokra, mint a Parabola vagy a(z Új) Ludas Matyi és a Szatelit. De ide sorolhatóak olyan jelen idejű produkciók, mint a Sas-kabaré vagy a Fábry-showder. S végül, de nem utolsósorban ilyen a Hócipő című szatirikus kétheti lap, melynek elemzését mutatjuk be az alábbiakban. A Hócipő 1989 októbere óta folyamatosan jelenik meg. Az újságot leginkább balliberális jelzővel illetik. A felületes pillantásra családi vállalkozásnak tűnő lap – főszerkesztő papíron a lapot korábban jegyző Farkasházy Tivadar felesége, az online verzió szerkesztője Farkasházy Benedek – valójában egy jól körülírható szellemi kör otthona. -1-
(Rendszeres szerzőik – Andrassew Iván, Bartus László, Uj Péter, Megyesi Gusztáv, ParaKovács Imre, Váncsa István, Verebes István – ide sorolhatók). Őket jelenleg kormánypártiként,
legalábbis
a
kormányoldalhoz
közel(ebb)
állóként
írhatjuk
le.
Természetesen a szerkesztőség összetételét sötétebb (és világosabb) árnyalatok is színesítik. Szélső pólusként kínálkozik a munkáspárti szimpatizáns Moldova György (aki 2006 őszén publikált utoljára a lapban), illetve Sándor György, kinek írásai a Hócipővel párhuzamosan a Magyar Nemzet hasábjain is napvilágot látnak. Kétségtelen, az újság nem monokróm, de az is, hogy egy konkrét politikai színárnyalat dominál benne. Alábbi elemzésünk szempontjai: -
Igazolható (vagy cáfolható)-e a lap elfogultságát feltételező prekoncepció? Ha igen, milyen formában jelentkezik? A kiegyensúlyozottságra (vagy annak látszatára) törekvés mennyire és hogyan lelhető fel?
-
A politikai véleményalkotás átlépi (vagy sem) a műfaji határokat? Vagyis a lapban foglaltak csak a humor(izálás) korlátain belül történnek, netán adódnak határsértések is? Ha igen, mennyire gyakoriak?
Elemzésünk időhatára: A Hócipő 2008. május 7.-június 4. közötti lapszámai (számszerűen három darab).
Kezünkbe véve a lap idén május 7-én megjelent számát, vastag fekete betűkkel hirdeti a címoldal: „Itt az új Orbán-kormány!” Nyilvánvalóan így utalva az előrehozott választások lehetőségére; alatta tizenhat fotó látható. A miniszterelnök természetesen Orbán Viktor. Nem váratlan Mikola István egészségügyi, illetve Jakab István földművelésügyi minisztersége sem. Viszont Morvai Krisztina a külügyi, Bayer Zsolt a kulturális tárca betöltőjeként jeleneik meg a képaláírásokban, Semjén Zsolt pedig e felsorolásban az ifjúsági tárcát kapná. E három név és arc szerepeltetése egy – közismert(nek látszó) irányultságú – vicclapban többrétegű lehet. Elsőként jelentheti azt, e három ember – megosztó személyiségük, szélsőséges(nek tartott) -2-
nyilatkozataik miatt – nyilvánvalóan alkalmatlan kormánytisztségre. Ugyanakkor tudható, vannak olyan szavazórétegek – nyilvánvalóan nem a Hócipő átlagolvasói között – akiknek e hármójuk állami pozícióba kerülése nagyon is kívánatos volna. (A radikáljobbos szubkultúra említhető itt elsőként). Természetesen a FIDESZ-en (és holdudvarán) belüli erőviszonyokat alapul véve az előbbi jobboldali közszereplőknek aligha állna módjában miniszteri tárca megszerzése. Hogy mégis jelen vannak, az a humor abszurditásán túl nyilvánvalóan bír másodlagos üzenetértékkel, többlettartalommal is. Jól illeszkedik ama kormánypárti félelemkampányba, amely a szélsőjobb előretörését, a FIDESZ-szel való nagypolitikai kooperálását vizionálja. Gaskó István közlekedési minisztersége pedig arra történő utalás: a Liga szakszervezeti szövetség nem független, hanem a nagyobbik ellenzéki párt partnere. A tizenhat „kormánytagból” egyébként csak nyolcan miniszterek. Makovecz Imre a kormánynegyed tervezőjeként, Tőkés László felsőházi elnökként, Für Lajos a Köztársasági Őrezred parancsnokaként, Kerényi Imre a Nemzeti Színház igazgatójaként, Simicska Lajos az Állami Számvevőszék elnökeként, Pitti Katalin az Operaház igazgatójáként van jelen. Ők testesítik meg a balliberális olvasóközönség - itt humoros formába öntött – szorongásait. Miszerint egy leendő Orbán-kabinet saját embereivel szállja meg a kulturális (és pénzügyi ellenőrző) intézményeket, kádereinek passzolja az állami beruházásokat, kétkamarás törvényhozást vezet be, a rendvédelmi erőket fasisztákkal tölti meg, stb. A képoszlopok legalján Szűrös Mátyás moszkvai nagykövetként jelenik meg, valamint Pörzse Sándort – ősmagyar ruházatban - kormányszóvivőként ábrázolják. Utóbbi a szélsőjobbal való kontinuitást fejezi ki. Előbbi pedig személyével üzeni, hogy a kommunistázó FIDESZ soraiba fogadja a volt kommunistákat. Azért nehéz pusztán humorként értelmezni a címlapot, mivel a „komoly” balliberális lapok publicistái naponta említik reális lehetőségként a szélsőjobboldal pozíció-szerzését. (Legutóbb Debreczeni József vetette papírra a Népszabadságban 2 , hogy Orbán még Horthynál is rosszabb). Ráadásul a szélsőjobboldali veszély tematikája a lap belsejét is uralja. Rögtön a harmadik oldalon Orbán Viktor látható közös fotón Bayer Zsolttal. Felirat az oldal tetején: „Zsidóügyi konferencia nyílt”. A képaláírás pedig „Ezentúl nem piszkítanak a vízbe!”, félreérthetetlenül utalva Bayer medencés cikkére. 3 Egy másik, ugyancsak a FIDESZ elnökét ábrázoló fotó kísérőszövege: „Orbán köztársasági elnök lesz.” A politikus a Szent Koronát (vagyis nyilván annak másolatát) tartja a kezében, a szájába adott mondat: „Horthy idején is -3-
királyság voltunk.” (5. o.) Előtte lévő oldalon „Morvai Krisztina az Adolf Rádióban”. Képaláírás: „Sok mindent át kell még értékelnünk.” Hátrébb Árpád-sávos csapat tüntet a Városháza üléstermében a Turul-emlékmű védelmében. A fényképek egyikén Horváth Csaba szocialista főpolgármester-helyettes neheztelően tekint Pokorni Zoltán (FIDESZ-alelnök) XII. kerületi polgármesterre. Képfelirat: „Őket képviselitek?” – kérdezi, egyértelműen a radikális társaságra utalva. A Yes, comment című publicisztikai rovatban is hangsúlyos részt foglal el a téma. A hírre, miszerint „fel kell oldani Németországban a Mein Kampf publikálási tilalmát, hogy a művet szerkesztői kommentárokkal ellátva kiadhassák –vélekedett Berlinben a Németországi Zsidók Központi Tanácsának főtitkára.” – Andrassew Iván így reagál: „Ebben az a legjobb, hogy a kurucinfo hangosan röhög: simán megrendelhető onnan a Mein Kampf. Ez itt egy másik Európa.” – céloz rá, hogy minálunk nem üldözendő Hitler művének terjesztése. „Arra az esetre, ha mégsem sikerülne a tilalmat feloldani (amit szívből remélek), akkor is szép számmal vannak már önjelöltek, akik újra megírnák, esetleg más cím alatt. Van, aki a magyar sajtóban már el is kezdte.” – teszi hozzá Révbíró Tamás. Ugyancsak a gyűlöletkeltés jogi büntethetőségéhez kapcsolódó értesülés, hogy „Az orosz internetfelhasználók számára hozzáférhetetlenné tették a hatóságok azt a honlapot, amelyen megjelent a „nép ellenségeinek” listája az illetők lakcímével, telefonszámával”. Erre szintén Andrassew Iván ír villámjegyzetet, „Ezt nálunk is meg lehetne tenni például a kurucinfóval, úgy öt perc alatt, de az „országrontó kádárista Gyurcsány-diktatúra” úgy próbál demokratikus pofát vágni a világ előtt, hogy azért se blokkolja. Pedig mekkora sajtótájékoztatót tarthatna Kövér László a sajtószabadság védelmében!” Szétfeszítené a terjedelmi korlátokat (és nem is célja e tanulmánynak) annak felmérése, hogy a szélsőjobbal kapcsolatos félelmek mennyire reálisak, illetve mennyire eltúlzottak. Amellett pedig nehéz viccfronton szikár elemzői jelentést produkálni. Mégis, határozottan olyan érzésünk van, a szélsőjobb apropóján kacag(tat)ás helyett szorongás (ön)gerjesztődik. Nem vonható kétségbe, a lapot meghatározó közírók nyilván őszintén hisznek a veszély létében. De egy humorista (vagy humorizáló újságíró) munkaköri leírásának része, hogy túllépjen önnön komplexusain, félelemgócain. Ha az a kérdés, sikerült-e az illető radikáljobbos személyiségek kifigurázásával „nevetéssé oldani” a félelmet, a válasz inkább nemleges. Problémás ugyanakkor a kiegyensúlyozottság milyenségét elfogulatlanul osztályozni. -4-
Hisz nem egyszerűen arról van szó a Hócipőnél, hogy a jobboldali politikusok rovására lehet viccelődni, a balliberálisokkal viszont kesztyűs kézzel bánnak. Ugyanis például az egyik legütősebb poén – legalábbis e számban – a kormányoldal irányába sül el. Azon hír kapcsán, hogy „Mészáros Tamás írja a 168 órában, már az SZDSZ koalícióból való kiválását követően: „A válás után nem tudni, hogyan sikerül megóvni a mégis csak közös gyereket. A demokráciát a populistáktól.” Megyesi Gusztáv szerint azonban: „Milyen gyerekről beszél ez? Hiszen az egyik impotens, a másik pedig meddő.” Pont fordított hatásmechanizmus lép életbe. A szerző (és rovattársai) az „érted viccelek, nem ellened” jegyében időnként képesek humornyelven kritizálni a hozzájuk közelebb álló politikust és pártot. Mikor azonban a túloldal „kreatív gúnyolása” jönne, előtör szeriőz publicista énjük. A május 21-i számot változatlanul a mérsékelt és szélsőjobb egylényegűsége (de legalábbis közeli rokonsága) sugalmazásának, a jobboldal destruktív jellegének bizonyítása határozza meg. A „Fideszvitanap a városi közlekedésről” című fotó – melyen Orbán Viktor Fónagy János társaságában látható – aláírása: „Az Erzsébet-hidat lezártuk!”, vicces(nek szánt), de helyzetkomikummal nemigen bíró illusztrációja ennek. Még csekélyebb sikértartalma van Farkasházy Tivadar írásának, mely azzal foglalkozik, „Dobrev Klára elszólása miatt kiderült, hogy öt éve Navracsics náluk vacsorázott. A Fidesz-frakcióvezető tanítványa, Gyurcsány akkori embere, Szigetvári Viktor hozta össze őket. Navracsics szerint megalázó volt a vacsora, ráadásul hideg is, Gyurcsány házigazdához méltatlanul oktatgatta. Mondja ezt szemrebbenés nélkül az, aki a patkóban naponta sértegeti. Hát igen, mennyivel barátságosabb volt, amikor Orbán azzal a szép csokorral beállított Torgyánékhoz, hogy bekanalazza a finom csontlevest.”. Érthető (és logikus), hogy egy politikailag irányzatos napi-vagy hetilap jegyzetírója az ellenfél ostorozásában „nem ismer tréfát.” Viszont egy szatirikus újságnál, viccképesség hiányában a működési zavarok elkerülhetetlenek. Főleg, amennyiben a humorizálás átmegy ítélkező moralizálásba. Minek is a fenti idézet tipikus példája lehet. Az „elfogult humor” jelzős szerkezetének csak addig van szakmai létjogosultsága, amíg a jelző nem válik fontosabbá a jelzett szónál. Alapvető szerepzavart, szereptévesztést okozhat, ha valakik – mint jelen esetben Farkasházy és kollégái – egyszerre űzik a mulattató(nak gondolt) és véresen komoly(nak szánt) publicisztikát. Különösen abban a véleményklíma-installációban, melyhez ők tartani igyekeznek magukat. Ugyanis a kacagtatás lélektanának ősi törvénye, hogy akit kinevet(tet)ünk, attól már nem, (vagy csak jóval kevésbé) tudunk félni. Viszont a -5-
balliberális közírás alapvető toposza, hogy a szélsőjobb előretörésétől jobb félni, mint megijedni. Vagyis nem fasizmusneurózis oldása, hanem szinten tartása a cél. A nevettetés ellankaszt, a veszélyérzet azonban riadóztat, feszültségben tart. „Elhiszem, hogy Orbán – kivételesen most először – megsértette a gárdistákat és a gárdadrukkereket, közöttük a nyilas eszmék nagyszámú hívét, de higgyék el, ők is sértenek sokunkat.” Továbbá „Horthy először valóban lecsukatta a nyilasvezéreket, Szálasit is, aztán néhány év múlva átadta nekik a hatalmat. Csak így ne legyen a Gárdával is.”. E két idézetről például mikrofilológiai oknyomozással is bizonyíthatatlan volna, hogy nem valamely politikai napi-vagy hetilapban, hanem a Hócipő június 4-i számában láttak napvilágot, Szabados Gábor és Majláth Mikes László tollából. Ráadásul mindez értelemszerűen nem áll(hat) meg a radikáljobbos fenyegetés humortalan (de legalábbis „humorkárosult”) túldimenzionálásánál, a mérsékelt jobboldal összemosó szándékú démonizálásánál. De majdnem lehetetlenné teszi – illetve komolyan nehezíti – az „érted viccelek, nem ellened” alkalmazását. Például Gyurcsány a veszélyérzet következtében lojálisan csipkedhető hatalombirtokosból áldozattá lényegül. Akit naponta sértegetnek, hát nem csoda, hogy a fehér asztalnál kiborult. Akitől – a Hócipő fényképén legalábbis – Sarkozy francia elnök azt kérdi: „És a te Napóleonod hogy van?” – nyilvánvalóan Orbánra célozva ezzel – mire Gyurcsány azt feleli: „Csak nehogy Elbára vagy Szent Ilonára küldjön!” Humortani szempontból ugyancsak nehezen értékelhető, amit a május 7-i szám vezérpublicisztikája tartalmaz. Farkasházy úgy véli, „Néha az az érzésem, egy bevásárlóközpontból szabadult ifjú marketinges csapat már rég átvette a kormányfő körül a mindennapos médiajelenlétek irányítását, s lassan az ember a kis Gált is visszasírja, amire azért ép ésszel nem mert gondolni. Folyamatosan adják egymásnak a Napkelte kilincsét, cáfolják, hogy megint csak két társaság kapott össze valamin, s hónapszáma nem hall az ember ez olyan témát, ami igazán érdekelné, mert sorsát érinti. Az egyik ilyen áltársaság most hosszú időre kivonta magát a forgalomból, liberálisoknak nevezik magukat, bár azért Kókától nem lesz majd nehéz elperelni ezt a fogalmat. Róluk már nem tudok mást gondolni, csak amit a megboldogult Szabó Iván mondana, ha barátságosan rájuk nézne: -
Borzalmas vezetőség!
-6-
Aki a gazdasági tárcát maga után egy ilyen fajankóra bízta, arról ez a legfinomabb tónus, amit megüthetek. Ha egy hajdan 6%-os párt vezetője nem fogja fel ésszel, hogy nem folyton az egészért kell aggódni, hanem inkább a kapott három tárcával kéne törődni. Legfőbb ellenlábasa fényévekkel bizonyult jobbnak rövid ez év alatt a környezetvédelemben, mint amit ő produkált a Margit körúton, nem beszélve az utódáról. Pedig azért Fodorról sem akarta eddig senki sem megmintázni a szorgalom szobrát.” Bár a hosszú szöveg poéngyanúsnak legfeljebb csak nagy jóindulattal nevezhető, de elemzése mégsem haszontalan. Ugyanis hibátlanul produkálja a kormánypárti véleményformálás főáramának két alapattitűdjét. Egyrészt, hogy a hibák gyökere a rossz kommunikációban lelhető meg. Másodszor – amiben a pártosan balliberális közírás többsége normakövetően egységes – hogy az SZDSZ-re, kilépése óta feloldatott a „verbális vadásztilalom”. A Hócipő rovatstruktúráját áttekintve látható: nem csak arról van szó, hogy a közéleti humor és a belpolitikai publicisztika összekeveredik. Hanem utóbbi műfajidegen jelleggel területet foglal az előbbi rovására. Természetesen a direkt humornak szánt felület analízise is mindent elárulhat a lap irányultságáról. Amennyiben a humor hatalomkritikus műfaj, akkor a fenti három lapszám címoldalát nézve aligha felel meg e kritériumnak. Az első a jelenlegi ellenzék vélt jövőbeni – fenyegető, baljós - személyi döntéseire mutat, a második, aktuálpolitikailag semlegesen Gálvölgyi János hatvanadik születésnapjának szenteltetik, a harmadik pedig a metróberuházás leállításának baljós árnyát vetíti előre. („Orbán tér, végállomás?” – kérdi a felirat.) Nehezen besorolható Demszky Gábor címlapfotón való szerepeltetése. A városvezető egy teknősbékát simogat, mondván: „Előzd meg a 4-es metrót!” – amivel a Hócipő nyilván a beruházás lassúságára céloz. Nehéz megállapítani: a főpolgármester, akinek pártja ellenzékben van, ő viszont Budapesten az MSZP-vel „kormányon”, minek is számít? Az elemző amúgy papíron minden további nélkül elfogadná, hogy létezhet ellenzékellenes humor is; valamint azt, hogy nemcsak a közjogi hatalom, de bizonyos militáns, paramilitáris, stb. – így potenciálisan félelemkeltő – csoportok bizarr szélsőségesei is rászolgálhatnak a gúnyra. Amíg ez műfajon belül történik, az egyoldalúsága ugyan észrevételezhető, ám nem szükséges komolyan venni. Minthogy nehéz egzaktul elemezni is. Nehezen várható el a fotó (és a képaláírás) szerzőjétől, hogy elmagyarázza: egy kép, amelyen Morvai Krisztina látható a Gárda-per helyszínén alábbi felirattal: „A zsidók -7-
fenyegetnek minket”, mennyiben tekinthető viccesnek? Egy alkotás művészi jellege bizonyos értelemben felmentés a magyarázat alól. Egyszerűen konstatáljuk, gyakorolta-e ránk a készítője által szándékolt hatást vagy sem. Ha viszont cipészünk nem marad a kaptafánál, s önkezűleg jegyzett publicisztikai rovatban Vona Gábornak az őt és gárdistáit képletesen pofonnal fenyegető Orbán Viktorhoz írt leveléről azt írja, „ilyen politikai szerelmeslevelet ugyanis rég olvastam, nemhiába voltak évekig egy polgári körben.”, akkor feltehetőek bizonyos kérdések. Például, hogy mennyiben tekinthető szerelmeslevélnek egy olyan írásmű, melynek címzettjét emlékezhetik rá, hogy ő és a FIDESZ „az elhatárolódást együtt - szinte versenyezve - végezték a balliberális oldallal. Amikor Tom Lantos gyomorforgató hazudozásba kezdett a Gárdáról, Ön a magyarok helyett az amerikai képviselő mellé állt. Amikor a Zsidó Világkongresszus folytatta a rágalmazást, Ön Navracsics Tiborral írt közös levelében asszisztált a boszorkányüldözéshez. Azóta pedig, hogy a hatalom által kierőszakolt per megindult a Magyar Gárda Egyesület ellen, némán hallgat”. 4 Az elfogultság a humorban műfajilag jobban fedezhető (és elrejthető), de jelenleg a közönség előtt, nyíltan felvállalva kevésbé bocsánatos vétek. Ellenben egy véleményközlés pártossága könnyebben felderíthető, rajtakapható – ám pont ezért megszokott és legitim dolog. Ez a paradox kettősség a Hócipőjelenség sajátossága is. Mely lap, ha akarom, félig még tele van humorral, ha úgy nézem, akkor a mosolytalan szekértábor-pszichózis félig már szárazra ürítette. Elemzésünkben tehát kimutattuk, hogy a Hócipő leginkább a másik tábor vonásaiból olyan karikatúrát készít, ami ellenszenves, és az ellenségkép fenntartásán keresztül teremti újra a politikai egységet. Úgy ítéltük meg, hogy ez a funkció sokszor fontosabb is, mint a szórakoztatás, így néha a humorosnak szánt lapban a didaktikus érvelés, és/vagy a publicisztikai stílus a humor helyébe lép.
1
Árpa Attila: Ha én ezt a klubról egyszer elmesélem. Art Noveau. 2003. 142. o. Horthy és Orbán. Népszabadság, 2008. június 14. 3 Bayer Zsolt, Echo Tv-műsorvezető, közíró, a radikáljobb Fidesz-közeli rétegének emblematikus személyisége – a párt egykori sajtófőnöke, Orbán kormánya idején a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal tanácsadója – a Széles Gábor médiaholdingjához tartozó Magyar Hírlap vezérpublicistájaként a lap 2008. március 18.-i számába „A medence és környéke” címmel írt jegyzetet. Ebben balliberális újságíróknak a március 9-i „díjeltörlő népszavazás” apropóján kifejtett álláspontját bírálta. Hivatkozott cikkének egyik mondata - „Ők a mi indokzsidóink – értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust…” - éles tiltakozáshullámot generált, több száz értelmiségi szólította fel elhatárolódásra a lapkiadó tulajdonosát. 4 http://kuruc.info/r/2/25298/ 2
-8-
