A fejlődés, a változás képei Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai című 1versciklusában (Néhány gondolat)
A kötet kéziratának egy lapja
Forrás: http://nyugat.oszk.hu/html/alkotok/keziratok/002hub1_quarthung2173_26_p001_kosztolany
Erik Erikson szerint az ember fejlődése egész életen át tartó folyamat. Az egyén élete végéig keresi a saját identitását, amely sok szakaszon halad keresztül. Az emberek életük folyamán többször is felteszik maguknak a kérdést: ki vagyok én, mi az életem értelme, valódi célja, s akár mindegyik életszakaszban más-más választ találhatnak rá. Az eriksoni értelemben vett identitást úgy kell felfogni, mint az én és társas világ viszonyáról alkotott mentális képet. A fejlődő személy élete során sok emberrel találkozik, sokféle kapcsolatot épít ki, személyisége, identitása kapcsolatok, kulturális szokások és intézmények sajátos hálójában változik, fejlődik. 1
Az említett versek szövegét lásd a mellékletben
1
Hogyan látja mindezt egy érzékeny lelkű művész, miképp tükröződnek a kisgyermek belső változásai Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai című versciklusában (1910)? A költő egy önmagára és a világra eszmélő (körülbelül (7-8 éves lehet) kisgyermek szemével csodálkozik rá az őt körülvevő világra. Valahol „két korszak határán” áll, hisz Erikson szerint a 3. és 6. év közötti életszakasznak a fő kérdése, a kezdeményezés vagy bűntudat:a gyerekek megtanulnak kezdeményezni, örülni a teljesítményüknek és hasznossá válni. De, ha a környezetük nem engedi számukra, hogy saját kezdeményezéseiket kövessék, függetlenségi kísérleteik miatt bűntudatot éreznek. Az ezt követő életszakasz központi változása a teljesítmény és kisebbrendűség kérdése körül zajlik: a gyerekek kezdik kompetensen és hatékonyan gyakorolni a kortársaik és a felnőttek által becsült készségeiket, átélik, és életük részévé teszik a hozzáértés élményét, vagy kudarc esetén kialakul bennük a kisebbrendűség érzése. De, ahogy haladunk előre a versek olvasásában, összemosódnak az életkori szakaszok, s tanúi lehetünk a gyermek identitáskeresésének is, s eljutunk egy kiskamasz viharainak átéléséig. Látjuk a költő szemével, hogy a különféle szerepek próbálgatása közben miképp alakul az ember, s a gyermeket körülvevő személyek és környezet hogyan formálják az alakuló személyiséget. A versek alapján a „szegény kisgyermek” meghatározó élménye a változás, az idő múlásának, folyamatának átélése, ráeszmélés önmaga és az ember életének végességére, változnak az évszakok, a napszakok, a gyermeket körülvevő személyek. A változást, a múló időt szimbolizálja például a többször visszatérő óra, ingaóra motívum, vagy az utazás, a vonat, a sín szimbólum. Mindjárt a ciklus első versének kezdő sorai ezt az élményt hangsúlyozzák: „Mint aki a sínek közé esett./ S általérzi tűnő életét,/ míg zúgva kattog a forró kerék, cikázva lobban sok-sok ferde kép,/ s lát, ahogy nem látott sose még." Több költemény szól számára fontos, szeretett személyek elvesztéséről, a biztonság megingásáról: Ó, a halál; Azon az éjjel; Ódon, ónémet, cifra óra, Halottak napján, Én öngyilkos leszek, Ha néha-néha meghal valaki. S mindezzel együtt a veszteségek mögül kiragyog a saját én keresése, mi okoz nekem örömet, mire vagyok én jó. S megszületik a válasz: számára az írás az a tevékenység, ami örömet ad. Erről vall, a Mostan színes tintákról álmodom című költemény, amelyből az előbbiekkel ellentétben árad a derű, a vágy a
2
teremtésre, annak a túláradó boldogsága, hogy képes vagyok valamire, ami megkülönböztet a többi embertől: „És akarok még égő –pirosat,/ vérszínűt, mint a mérges alkonyat,/ és akkor írnék, mindig-mindig írnék.” A személyiséget építő kapcsolatok gazdag hálózata bomlik ki a műben, megjelennek a szülők, a nagyszülők és a rokonok színes sokasága, s a családi élethez kapcsolódó rítusok, ünnepek, a gyermeket körülölelő kultúra színes szövedéke, s a halállal szemben is vigaszt nyújtó folytonosság, a valahova tartozás mélyen átélt élménye. Kibomlik a versekből az apai nagyapa alakja, „a régi katona/ hallgatja mosolyogva, boldogan/ sebforradástól lángol homloka/ s én térde közt hadarva szavalok,/ hogy győznek mindenütt a magyarok.”2, vagy elénk áll élethűen „anyámnak atyja, régi gyógyszerész ./ Te félreültél,/ hogy mulatott cigánnyal a megye.”3 Fontos a gyermekek számára felfedezni a felmenők világát, hogy felépíthessék önmaguk azonosságát. A verseken át tanúi leszünk annak is, hogy a kisgyermek világa, hogyan szélesedik ki, s jelennek meg a családtagok mellett a barátok, az iskolatársak, s az első szerelmek, a szerelmi vágyakozás csírái: „A rosszleányok – mondják – arra laknak, / árnyán az odvas és repedt falaknak,/ Én láttam egyet óriás kalapban./ És arcomat zokogva eltakartam./ a keze, lába olyan picinyke volt./ Az ördög küldte s csupa csipke volt.”4 Figyel, szemlélődik, mindent magába szív, mint egy szivacs, s elraktároz, bár még sok mindent nem ért abból, ami a felnőttek világához tartozik. Mert azt a világot körülöleli a gyerek számára még távoli, érthetetlen, de mégis ingerlő misztikus titok. Nem érti, de átérzi és megéli a benne mocorgó testi vágyakat vagy a fájdalom misztériumát. Ez utóbbi területen is feszegeti énjének határait, s összefonódik benne a kín és gyönyör együttesen ébredő, ingerlő, izgató misztériuma5. Erről az érzésről vall, A rút varangyot véresen megöltük című vers, ahol megidéződik az ébredező, izgató szexualitás és a gyermeket férfivá avató bátorságpróba borzongató izgalma: „Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában./ Szép harc után./ A szájunk mosolyog./ Maró fogunk az undort elharapja,/ s gőggel emeljük a fejünk magasra,/ mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.” 2
Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok kezdetű versből Szemem gyakorta visszanéz című versből 4 A rosszleányok – mondják – arra laknak kezdetű költeményből 5 Ha Freud pszichoszexuális szakaszaira gondolunk, akkor a fallikus és a latencia szakasz határán vagyunk 3
3
A gyerekben már éledezik a törekvés, hogy a családon kívül, a társas kapcsolataiban is elismerjék, kivívja a maga helyét a gyerekközösségben, s ahogy ez a vers is érzékelteti, mindez párosul a férfierő, a dominanciára törekvés vágyával, és a kortársaival kialakított, immár az ő, saját körére jellemző, az összetartozás élményét hangsúlyozó agresszív rítusban. Összetartja őt a többiekkel a közösen átélt élmény, s a hozzá kapcsolódó titok. De harcol egymással eközben - a kamaszkorra oly jellemző módon - a lélekben a bűntudat és a kíváncsiság, a családi normáktól való elhajlás vágya, de ugyanakkor az ismeretlentől való szorongás is.6 A versciklus szerzője költői eszközökkel és érzékenységgel teszi szinte tapinthatóvá azt a változást, amely egy gyermek lelkében és testében zajlik, miközben átlép lassan-lassan a kisgyermekkor öntudatlanságából a felnőttségbe vezető serdülőkor időszakába.
6
Ezt legmélyebben a Mi ez, mi ez? kezdetű vers fejezi ki
4
Melléklet Mint aki a sínek közé esett... És általérzi tűnő életét, míg zúgva kattog a forró kerék, cikázva lobban sok-sok ferde kép, és lát, ahogy nem látott sose még: Mint aki a sínek közé esett… a végtelent, a távol életet búcsúztatom, mert messze mese lett, mint aki a sínek közé esett: Mint aki a sínek közé esett -vad panoráma, rémes élvezet -sínek között és kerekek között, a bús idő robog fejem fölött, és a halál távolba mennydörög, egy percre megfogom, ami örök, lepkéket, álmot, rémest, édeset: Mint aki a sínek közé esett. Ó, a halál. Mi ismerjük csak, pici gyerekek. Utunkba áll, s könnyes, pityergő szájunk megremeg. Ó, a halál. A játszótársunk és tréfál velünk. Rohanva száll -Õ a fogó -- és jaj, jaj, jaj nekünk, tépázza gallérunk, ijedve forgunk, és kacagás közt betöri az orrunk. Kutakba látjuk, mély vizek felett, sötét szobákba kuksol reszketeg, lepedőben -- így mondta épp a dajka -kasza van a kezében, nincsen ajka, és fondoran vigyáz, mikor suhan az esti láz, s a hőmérőn, ha ugrik a higany, csontos markába hahotáz vígan. Övé a bál, Õ a halál. Farsangos éjen a nagyok mulatnak, de kis szobánkba fekete az ablak, az éjbe kint Õ ránk tekint. Mi gyermekek, mi küszködünk vele, s játékpuskánkat fogjuk ellene.
5
Azon az éjjel az órák összevissza vertek. Azon az éjjel holdfényben úsztak mind a kertek. Azon az éjjel kocsik robogtak a kapunk alatt. Azon az éjjel könnyben vergődtek a fülledt szavak. Azon az éjjel égett szobánkba gyertya, lámpa. Azon az éjjel féltünk a borzasztó homályba. Azon az éjjel arcunk ijedt volt, halavány. Azon az éjjel halt meg szegény, ősz nagyapám. Azon a reggel csupa rokon jött, sirató nép. Azon a reggel sürögtek az öreg mosónék. Azon a reggel kendővel kötötték fel gyönge állát. Azon a reggel lassan vezettek a földúlt szobán át. Azon a reggel rozsdás pénzt tettek kék szemére. Azon a reggel riadtan bámultam feléje. Azon a reggel csak hallgatott makacs ajakkal. Azon a reggel olyan volt, mint egy néma angyal.
Ódon, ónémet, cifra óra áll a szekrényünk tetején, szálló korok bölcs bámulója közönyösen tekint felém. Aranycirádás, pici tükrén még mosolyog a rég letűnt fény, de már nem úgy, mint hajdanán, mert õ ütötte el az éjfélt, mikor meghalt a szépanyám, fehér, mosolygó szépanyám. Már nem vakít ragyogva többet a sápadt alt-Wien-porcelán, parókás, farsangos időknek parfümjét leheli reám. Nehéz, tömjénes, cukros illat, a lelkemig fáj, szívemig hat, s a múltat visszaálmodom, hogy ez aranyló óra mellett
6
az apám játszott egykoron, apám nevetgélt egykoron. Ha künn az alkony álmokat hív, cseng-bong a titkos, méla hang, és babonásan átmorajlik a dallamos üvegharang. A zúgó ércgyűrűn fölébred valami szunnyadó kisértet, s szellem-szaván dalol, dalol, mint hogyha egy halk, bánatos hang beszélne a sírok alól, felelne a sírok alól. A régi óra egyre jár csak, mint egy tipegő nénike, köröttem árnyak, éji árnyak, szemem könny és köd lepi be, mert félve sejtem, érzem-érzem, hogy elsápadnak majd egy éjen az apró arany-angyalok, s ez óra veri el az éjfélt, ha majd egy éjjel meghalok, ha egyszer én is meghalok. Halottak napján. Este, hogyha hallom, hogy áhitatra kondít a harang, elálmodozom a búgó harangon. Hogy szól puhán a halkult, tompa hang, hervadt ruhában ébred a gyermekkor, mely a szívemben porladoz, alant. Imádkoztam mint kisfiúcska ekkor, vékony kezem megfogta jó anyám, szemembe nézett mélyen s átölelt jól. Féltem. Fakó volt arcom, halavány. A lámpatenger kék, beteg derûjét, az õszi fényt tükrözte vissza tán. Künn szürke, rémes volt az ónszínű ég, a lelkem ott járt a sírok között, s a víziók egymást riogva űzték. Fénylő ébenfa-zongoránk fölött két gyertyatartó szomorúan ezüstlött, tágas szobánk homályba öltözött. Künn álmosan borzongott már a hús köd, én megbotoltam réveteg imámban, anyámat néztem, mint egy csöndes üdvöt. Fáradt imám hozzá szállt s őt imádtam
7
Én öngyilkos leszek... mondom kesergőn. Csak nézzen rám valaki görbe szemmel, úgy felkötöm magam a városerdőn, vagy revolverrel, mint sok más nagyember. Akkor aztán sírhatnak miattam, leragadt szemmel, sárgán, mélyen alszom, rózsák között, kék fátyolokban arcom, s ha hívnak is, nem szólok soha többé. Az ostorom, csigám örökli öcskös, a bélyegkönyvet valami közömbös, a kisszínházam a kicsi húgom, vagy egy parasztfiúcska, mit tudom. Úgy elmegyek, hogy aztán sose látnak. Csak kiskabátom kérdi reggel: hol van? Úgy itt hagyom ezt az egész világot, amelybe annyit, ah annyit csalódtam. "Szegény fiú" mondják majd hangtalan, "egy pici angyal felrepült az égbe", s egyszerre roppant sajnálom magam s én is szepegve suttogom: "Szegényke"...
Ha néha-néha meghal valaki, egy délután ordító trombitákkal viszik a megdöbbent utcákon által, s egész nap ezt a zenét hallani. Oly bánatos, olyan igénytelen a pap, a pluviále és a szolgák, vörösre sírt orrokkal a rokonság, a gyászszegélyes kendők a szemen, s később a hanton, ha az este jön, magányos sírás künn a temetőn, egy anya, aki gyászruhába, sírva kis pléhkoszorút igazít a sírra... De mégis gyönyörű ez, s kis szívemben valami mondja, hogy ez az egyetlen, csupán ez a nagyság, mely itt megy el, és bánatomra harsogón felel a trombiták kövér, aranyló torkán egekbe zengő beethoveni orkán. A hangszerek a ködös égbe nőnek, és este, este a felhő-mezőnek szélén gyakorta látom, hogy gázol a homályon -csupa köd, zene, fellegek -egy óriási gyászmenet.
8
Mostan színes tintákról álmodom. Legszebb a sárga. Sok-sok levelet e tintával írnék egy kisleánynak, egy kisleánynak, akit szeretek. Krikszkrakszokat, japán betűket írnék, s egy kacskaringós, kedves madarat. És akarok még sok másszínű tintát, bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, és kellene még sok száz és ezer, és kellene még aztán millió: tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke, szemérmetes, szerelmes, rikitó, és kellene szomorú-viola és téglabarna és kék is, de halvány, akár a színes kapuablak árnya augusztusi délkor a kapualján. És akarok még égő-pirosat, vérszínűt, mint a mérges alkonyat, és akkor írnék, mindig-mindig írnék. Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal: arany-imát írnék az én anyámnak, arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal. És el nem unnám, egyre-egyre írnék egy vén toronyba, szünes-szüntelen. Oly boldog lennék, Istenem, de boldog. Kiszínezném vele az életem.
Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok, És nagyapám, a régi katona hallgatja mosolyogva, boldogan, sebforradástól lángol homloka s én térde közt, hadarva szavalok, hogy győznek mindenütt a magyarok. Csak a szeme borul el néha kissé: Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek, hogy vannak messze, különös világok, s aranyba nyílnak a versailles-i kertek, jaj, meg ne tudja és ne lássa őket, ne lássa fényük és ne hallja hangjuk, a magyar szó a hét szilvafa alján körötte most még mint tengermoraj zúg. Óvjátok édesen az édes álmát, mint álmát a szegény beteg gyereknek, hogy meg ne tudja, élete nem élet, és meghalt már, bár alig született meg. Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden, ha dalol és ha a távolba lát, mert néma gyermek minden kismagyar, s a Nagyvilág nem érti a szavát.
9
Szemem gyakorta visszanéz, és úgy idézlek, anyámnak atyja, régi gyógyszerész. Arcodon mély magány jegye. Te félreültél, hogy mulatott cigánnyal a megye. Azt mondják régi emberek, tej, szódavíz volt italod hangos asztalok megett. Ruhádon nincs egy árva folt, oly szűzi-rendes, de körmöd a sok jódtól sárga volt. Patikus-család hű fia, könyved se volt több csak egy latin, ó Pharmacopoea. Bolyongtál a magyar mezőn, lankadt zarándok, fájó göröngyre estél könnyezőn. Hányszor látlak, ifjú füvész, alélva menni egy tájon, hol az inség fütyörész. Szívedbe méreg és virág, bot a kezedben, a válladon egy ócska hátizsák. Ánizs, kamilla, jószagú gyökér volt benne, és benne volt, már benne volt a bú.
A rosszleányok -- mondják -- arra laknak, árnyán az odvas és repedt falaknak. Én láttam egyet. Óriás kalapban. És arcomat zokogva eltakartam. A keze, lába oly picinyke volt. Az ördög küldte s csupa csipke volt. Színház után ment, csatakos ruhában, egy utca-sarkon tűnt az éjbe, láttam. A rosszleány mind arra künn tanyáz, hol sáros utcán szélbe leng a gáz. Úgy látom őket. Szájuk fázva reszket. Hideg testük, akár a szín-ezüst. Előttük lángol egy förtelmes üst, s kígyóvért isznak és békákat esznek.
10
A rút varangyot véresen megöltük. Ó iszonyú volt. Vad háború volt. A délután pokoli-sárga. Nyakig a vérbe és a sárba dolgoztunk, mint a hentesek, s a kövér béka elesett. Egész smaragd volt. Rubin a szeme, gyémántot izzadt, mérgekkel tele. A lába türkisz, a hasa zafír, a bőre selymek fonadéka, s regés kincsével elterült a gazdag, undok anya-béka. Botokkal nyomtuk le a földre, az egyik vágta, másik ölte, kivontuk a temető-partra, ezer porontya megsiratta, s az alkonyon, a pállott alkonyon véres szemével visszanézett. Kegyetlenül, meredten álltunk, akár a győztes hadvezérek. Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában. Szép harc után. A szájunk mosolyog. Maró fogunk az undort elharapja, s gőggel emeljük a fejünk magasra, mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.
Mi ez, mi ez? Szűz Mária. Mi ez, mi ez? Isten fia. Védd meg szegény kisgyermeked. Alázatos szívem remeg. Fehérlő orgonák közt jártam, és egy leány a mély homályban haragoszöld lombok között vetkőzködött, öltözködött. Olyan volt, mint egy kis cukorbaba. Fehér hátára hullt sötét haja. Cikáztak az aranyoszöld legyek a fekete földön, s õ nevetett. Hogy nevetett. Mondd, mit akarhat tőlem Õ, miért fél így a remegő, bús kisgyerek? Azóta folyton erre gondolok csak, a tárgyak álmosan forognak. Jaj, jaj, nincs erre szó, lélekzetállitó gyönyör gyötör. Kiszárad tikkadt ajakam,
11
és sírok, szégyelem magam, és lángvörös lesz a világ, az arcom ég, pirulva, forrón, és délután vérzik az orrom, látok ezer tűzpántlikát és látom Őt -- oly szenvedő és halvány -a padlásunk derengő rejtekén, zöldszinű homályon, sárga szalmán, és minden este korán fekszem én, s akárhová megyek, mindig felém jön, a zongoraszobában, az ebédlőn, és lihegek és ég szemem, s álmatlanul dadogok Néki, Néki és a szemem a szoknyáját letépi, és látom Őt, Őt meztelen. Én Istenem. Nézd, kis karom milyen sovány. Milyen zavaros a szobám. Mi lesz velem?
A rokonok. Szelídek és nyugodtak. Ez székely, az meg lágy és bús magyar. Dülledt szemekkel hajnalig boroznak, az egyik régi verseket szaval, hogy mikor Pesten iskolába járt, mint tépte a rózsákat és a lányt. A többi sóhajt, ejh-hajh, megvirrad még, és megvirrad, a nap fejükre süt, légypöttyös a tapéta és a falkép, az abroszon boros, kopasz fejük. Pontos öregurak, kik messze estek s most andalognak régi romokon. Pipáznak, néznek és mozdulni restek. Én már tudom: ez a szelíd rokon, az néha jön sötétlő délutánon a tornácunkra, ozsonna-időn. Õ a szegény rokon és sírva szánom, mert idegen portánkra enni jön. Ez tréfás úr és macskabajsza szúrdos és tarka, mint egy rút törökbazár. Csupa illatszer, csat és gyűrü, szurtos, fülén virzsínia és szalmaszál. Vadászkalapján tollak, össze-vissza, az élceit ki sem veszi zokon. Vén nőcsábító, kártyás és borissza. Én is nevetem: a bolond rokon. De élt egy édes-édes rokonom, mint a mesében, és az arca arcom, s én róla, róla, róla álmodom, mivel megölte a láz és az asszony. S a rege szól: Sokat járt szoknyalesre, egy színésznőt várt télen minden este,
12
egy csipkezsebkendő lett a halála, s elment regényes szívvel és mosolygón, szelíd fejét csak pár barátja látta egy téli éjen, az üvegkoporsón, nyitott szemekkel, hittel, bízva, bátran, egy seb a száján, vérköd és szivárvány, egy hős, modern szalonkabátban, ki elbukott a szerelem csatáján. Úgy érzem őt. Õ a regék regéje. Arcképe a hideg szalonban állt. Hányszor futottam hozzá fázva-félve, s szívtam magamba a hideg halált. Imádom arcát. Olyan régimódi. A nyakkendő, mint vékony tintacsorgás. Fáradt szemek. Nők bátor bámulói. Biedermeier-fej. Ah, én sem vagyok más. És szenvedő száj. És nemes kezek. Ilyen leszek, igen, ha nagy leszek. És álmodom -- rózsája hova hullt? És hol van most? -- gondolkozom felőle. És int nekem az arckép és a múlt és egy szinésznő régi keszkenője.
13
