A falu és a vidék kapcsolatrendszere

MSZT Falu- és Vidékszociológia Szakosztálya és az MTA DAB Szociológiai Munkabizottsága

A falu és a vidék kapcsolatrendszere konferencia

2014

Absztraktfüzet

Időpont: 2014. szeptember 17. Helyszín: Debrecen, DAB Székház

1

Az MSZT Faluszociológia és Vidékszociológia Szakosztálya és az MTA Debreceni Akadémiai Bizottság Szociológiai Munkabizottsága tisztelettel meghívja Önt

A falu és a vidék kapcsolatrendszere c. közös konferenciájára Időpont: 2014. szeptember 17. szerda, 10 óra Helyszín: DAB Székház Debrecen, Thomas Mann u. 49. I/C terem

Program 10.00–10.10. Megnyitó: Murányi István, DE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék, intézetigazgató-helyettes egyetemi docens és Mikecz László, MSZT Faluszociológia és Vidékszociológia Szakosztály elnöke. 10.10–10.30. Mikecz László: A Nyíregyháza környéki bokortanyák helyzete a rendszerváltástól napjainkig – új kutatások. MSZT Faluszociológia és Vidékszociológia Szakosztály elnöke. 10.30–10.50. Giczey Péter: Vonzások és választások-települések közötti költözések vizsgálata az Észak-alföldi régióban. Falu, város, megyei jogú város kapcsolatrendszere szociológiai szemmel. DE, doktorandusz. 10.50–11.10. Dr. Kállai Ernő: A romák helyzete a falvakban. EKTF főiskolai tanár, MSZT elnökségi tag. 11.10–11.30. Dr. Lajos Veronika: Több színterű etnográfia? Új szemléletmód a lokális társadalmak kutatásában. MTA-DE Néprajzi Kutatócsoport, tudományos munkatárs. 11.30–11.50. Dr. Nagy Endre: A falukutatás módszertani dilemmái. Semmelweis Egyetem, egyetemi tanár.

11.50–12.00. Vita. 12.00–12.30. Ebédszünet

2

12.30–12.50. Prof. dr. Kulcsár László: Klímaváltozás és a vidéki gazdálkodók. NyugatMagyarországi Egyetem, egyetemi tanár (elmaradt). 12.50–13.10. Dr. Pusztai Bertalan: Falusi turizmus. terek attrakciók, turisták. Szegedi Tudományegyetem, egyetemi docens. 13.10–13.30. Juhász Pál: Különböző megközelítések a faluszociológiában. Corvinus Egyetem, tudományos munkatárs. 13.30–13.45. Kávészünet 13.45–14.05. Őrszigethy Erzsébet: Márkus István munkássága. Szociológus. 14.05–14.25. Dr. Aporné dr. Kincses Kovács Éva: Hagyományok továbbélése és ápolása – Egykori és mai diákok. Szociológus. 14.25–14.45. Kiss Márta – Dr. Kuczi Tibor: Bricolage a turizmusban – a táj és a hagyományok közösségi termelése. Corvinus Egyetem, oktató és egyetemi tanár.

14.45–14.55. Vita. 14.55–15.05. Zárszó: Murányi István, DE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék, intézetigazgató-helyettes egyetemi docens és Mikecz László, MSZT Faluszociológia és

Vidékszociológia Szakosztály elnöke.

3

Rezümék

Mikecz László [email protected] A Nyíregyháza környéki bokortanyák helyzete a rendszerváltástól napjainkig Nyíregyháza környékére gróf Károlyi Ferenc telepített szlovákokat, elsősorban a Szarvas környéki szlovákok közül. A bokortanyák ősei a szállások voltak, melyek gazdájukról kapták a nevüket. Ilyen volt Liskánszállás, a későbbiekben Liskabokor. A Liskabokor magyar neve Rókabokor, mivel a liska szlovákul rókát jelent. Magyarországon öt féle tanyatípust különböztethetünk meg: szórt tanyák, csoportos tanyák, sortanyák, majorsági tanyák, bokortanyák. Ma a Nyíregyháza külterületét jelentő bokortanyák lakóinak már 21,4 %-a dolgozik a mező-és erdőgazdaságban, az ipari és építőipari keresők aránya 41,5 %, a többi ágazat összesen 37,1 %-ot tesz ki. 1990-ben 8421 fő, 2000-ben 8032 volt a bokortanyák népessége. A 0-14 éves korosztály száma az országos átlag felét sem éri el, a 60 év felettiek viszont többen vannak. Magyarnak vallják magukat az itt élők, a szlovák nyelvet csak az idősek beszélik. Roma népesség Nagycserkesz környékén él/ Lakatos és Tamásbokor. 1999-ben 68 bokortanya volt található Nyíregyháza környékén. 2012-ben a bokortanyák népessége 9012 fő volt. A bokortanyák népessége évről-évre csökken. Van olyan bokortanya, mely már kihalt (Fenyvestanya, Kecskés-dűlő). Óvodák és iskolák vannak néhány bokortanyában (pl. Rozsrétszőlő, Butykatelep, Mandabokor). 2004-ben zárt be a Felsősimai általános iskola. Az ezredfordulón 100 főből munkanélküli segélyben 3 fő részesült, míg a rendszeres szociális segélyt 9 fő kapott a 100 megkérdezettből. A legtöbben nyugdíjszerű ellátásból élnek, ami a kormegosztásból is következik. A tanyasi emberek élelmiszerre és lakásfenntartásra költenek a legtöbbet, s nagyon magas a közlekedésre fordított pénzösszeg. Az oka az lehet, hogy a legtöbb szolgáltatást a megyeszékhelyen, Nyíregyházán kell igénybe venni. A lakások szinte mindegyike be van kapcsolva a vezetékes vízhálózatba, elektromos energiával ellátottak. A gáz bevezetése az ezredfordulón 35 tanyán történt meg a 68-ból. Szennyvízcsatorna addig sehol sem volt kiépítve. A tanyasi lakosok munkaerő-piaci helyzete: 4



69%-uk inaktív



13%-uk munkaerő-piaci szempontból aktív



8%-uk munkanélküli



10%-uk gyesen van (2002. évi adatok szerint). 2014 júliusában felmérést végeztem a Nyíregyháza környéki bokortanyákon, 109

főnél. Életkörülményeiket vizsgálva 6 fő mély szegény, míg 40 fő szegénynek vallotta magát. A vizsgált személyek közül 45 fő inaktív, vagyis nyugdíjból, segélyből, illetve rokkantsági ellátásból él. A megkérdezettek közül 4 fő vallotta magát cigánynak (romának), míg 30 fő szlováknak. A családokban a két fő jellemző (46 fő). Jövedelmi helyzetük 0-100000 Ft-ig jellemző (65 fő). A nyilatkozók életkora jellemzően 40-74 közötti (71 fő). A családok jellemzően a mezőgazdaságból élnek (összesen 43 fő). Gáz és villany a házak nagy részében (104 fő) be van kötve. A szennyvízcsatorna 53 családnál nincs bekötve a házba. Internetelérhetőség 78 családban nem lehetséges. A roma lakosság a tanyavilágban tud könnyebben telekhez jutni, ahol szociálpolitikai támogatásból felépítik házaikat, de azok alacsony értéke miatt nem tudnak Nyíregyházára költözni. A bokortanyákon élők életét segíti a tanyagondnoki szolgáltatás. Ezt az 1/2000/I.7/ SZCSM rendelet 39.§-a szabályozza. A tanyagondnok biztosítja a bokortanyákon rászorulók meleg étellel történő ellátását, közszolgáltatásokhoz történő hozzájutásukat szolgálja. A rászorulók 150-500 Ft napi összegért jutnak hozzá a szociális ebédhez, nyugdíjuk összegének függvényében. A tanyagondnok tájékoztatása szerint az itt élő 60 év felettiek nagy része inaktív. Az időskorúak közül 36 főnek biztosítanak ebédet. A körzetében 5-6 fő végez napszámosi munkát. Az itt élő romák aránya 10 %. A tanyabokrok egyéni karaktere, a tanyák közötti hierarchiában elfoglalt hely határozza meg létüket. A bokortanyák szervesen hozzátartoznak Nyíregyháza külterületéhez. Egyrészt a hagyomány ereje tartja őket felszínen, másrészt jelentőséget kap a mai gazdasági viszonyok között az egyéni vagy családi gazdálkodási mód, a háztáji gazdálkodás és a hagyományos kettős szálláselven alapuló gazdálkodás modernebb formája. Ezt segíti elő a bokortanyák

közművesítése,

infrastrukturális

fejlesztése.

2013-ban

a

bokortanyák

hungarikummá váltak.

5

Giczey Péter [email protected] Vonzások és választások – települések közötti költözések vizsgálata az Észak-alföldi régióban. Több évtizede küzd a magyar vidék a vidéki lakosság folyamatos elköltözésével, különösen a kistelepülések és a hátrányos helyzetű térségek számára súlyos gondot jelentve. Jellemzően a mobilizálható erőforrásokkal rendelkezők (fiatalok, képzettek, piacosítható ingatlanvagyonnal rendelkezők) költöznek faluról a közeli kisvárosba, megyeszékhelyre, fővárosba, Észak-nyugat Dunántúlra. A vidék nem képes megtartani a jövőjét jelentő társadalmi erőforrásokat, több évtizede a vesztes élethelyzetek, a „nincs lehetőség, nincs remény” szemlélet hazája. Az előadás a nemzetközi és hazai trendek bemutatásával, a városodás és a városiasodás hosszú távú jelenségének, a közelmúlt magyar vidékkutatásainak vonatkozó tapasztalatainak értelmezésével, az Észak-alföldi régióban zajlott 2013-as empirikus vizsgálat alapján mutatja be a jelen és a közelmúlt költözési szokásait. Feltárja azokat a vélekedéseket és okokat, melyek toló- és szívóerőként a lakosságot költözésre ösztönzik, bemutatja a jellegzetes faluról városba költözés okait.

6

Kállai Ernő [email protected] A romák helyzete a falvakban Az 1893-as, első jelentősebb – tudományos értelemben akár kutatásnak is nevezhető – összeírás jelenti a magyarországi roma közösségek újkori történetének kezdetét. Erre az időszakra döntő többségében kialakult az ország területén az a térbeli elhelyezkedés, amelynek meghatározó tényezője a vidéki, falusi lét a cigányok számára. Ez a helyzet a „hosszú huszadik század” folyamán megmaradt, az urbanizáció legfeljebb annyiban érintette a romákat, hogy ők ugyan helyben maradtak, csak településük lett város közben, legalábbis közigazgatási értelemben. A falusi lét és az ehhez kapcsolódó társadalmi jelenségek – az ingázás miatti új tapasztalatok ellenére – megmaradtak, sőt, a 21. század elején a gazdaságipolitikai válságok által szétzilált társadalomban új jelenségek kapcsolódtak hozzá. Az elszegényedő, a modernizációtól inkább távolodó települések meghatározó népessége sok helyen a cigány közösségek lettek. A mindennapi nélkülözés, a legális jövedelem hiánya, a beszűkült erőforrások feletti rendelkezésért való küzdelem gyakran pusztító konfliktusokat eredményeznek a roma és nem roma népesség között. A pártpolitika rátelepedése és szélsőséges javaslatai a helyzet megoldására pedig erős etnikai színezetet ad a kirobbanó ellentéteknek. Ennek következtében mára meghatározó gondolkodássá vált – pártállástól

függetlenül

–

a

rendpárti

megoldások

igénylése,

a

cigányok

„megrendszabályozása”, mint a klasszikus bűnbakképzés legújabb megnyilvánulási formája. Az előadás arra tesz kísérletet, hogy röviden áttekintse azokat a főbb csomópontokat, amelyek meghatározó módon hozzájárultak a jelenlegi helyzet kialakulásához.

7

Lajos Veronika [email protected] Több színterű etnográfia? Új szemléletmód a lokális társadalmak kutatásában Közhelyszerű kijelentés, hogy a jelenlegi globális változásfolyamatok hatására az embereket körülvevő világ komplexitása megnőtt. Ez az átalakulás intellektuális és metodológiai fegyelmet, a klasszikus terepmunka fogalmának és módszerének újfajta értelmezését (beleértve a különböző kutatási technikák együttes alkalmazását) követelheti meg a hazai néprajzos, antropológus, szociológus kutatóktól is. Sőt, ezek mellett a módszertani kísérletezést és talán az egyre következetesebben gyakorolt aktivizmust is. A nemzetközi tudományosságban a modern, illetve a késő modern társadalmat kutató antropológusok számára már az 1980-as években világossá vált, hogy a saját társadalom kutatása esetén a klasszikus, vagyis az intenzív ottlakás térbeli gyakorlataként felfogott terepmunka helyett szükség van egy sokkal rugalmasabb módszer kialakítására, amely alkalmas a nem egy helyhez kötődő társadalmi jelentések, kulturális tudás, tárgyak és elképzelések mozgásának, földrajzi mobilitásának nyomon követésére. Tereptapasztalataim alapján ez a felismerés érvényes lehet a Szatmár megyei Tyukodon megfigyelhető, határokon átívelő szociokulturális és gazdasági folyamatok vizsgálata esetében is. A

Malinowski

kidolgozta

klasszikus

terepmunka-módszer

átgondolásának

legismertebb példája az amerikai antropológus, George Marcus nevéhez fűződik. Marcus 1995-ben vezette be a több színterű etnográfia (multi-sited ethnography) fogalmát annak érdekében, hogy az antropológiát a társtudományoktól megkülönböztető terepmunkával is követni lehessen a globális világ szociokulturális összefüggéseit, illetve a glokalizációs jelenségeket. Előadásomban a klasszikus és az újragondolt terepfogalom tartalma közötti összefüggéseket és a több színterű etnográfia kérdését mutatom be nemzetközi példákon szemléltetve a módszer előnyeit, illetve korlátait, és hazai vonatkozású kutatási kérdésekkel illusztrálva

annak

alkalmazhatóságát

a

lokális

társadalmakat

kutató

magyar

társadalomtudományokban.

8

Dr. Nagy Endre [email protected] A falukutatás módszertani dilemmái A szerző Weber egy definíciójából indul ki, mely szerint a történeti individuum kutatója, amihez a falukutatás is sorolható, „a „kulturális szempontból fontos individuális cselekedetek, képződmények, személyiségek kauzális elemzésére és kauzális összefüggések megalkotására törekszik”. Ebben elengedhetetlenül szüksége van nomológiai tudásra, mert ismerni kell az általánost, a szabályszerűt, de valójában ez csak eszköz arra, hogy „milyen individuális konstellációnak az eredményét kell benne látni; valaminek valamit tulajdonítunk, valamit meg kell okolnunk”. Ez a falukutatás terepén azt jelenti, hogy amikor a kutatáshoz hozzáfogunk, ismerjük általában a magyar falvakra jellemző állapotokat, ismerjük nagyjából a jogi szabályozást, és ismerjük az idevonatkozó szakirodalmat is. Tehát amikor kiválasztjuk a kutatás tárgyát, egy falut, már előzetes tudással megyünk oda, és a problémát, amire fókuszálunk, csak ott találjuk meg. A tényfeltáró vizsgálat dokumentumok elemzésével kezdődik (a testületi ülések jegyzőkönyve),

továbbá

bizonyos

statisztikai

adatok

birtokában

(a

községsoros

beszámolókból a népszámlálás alapján), illetve ha vannak, a helytörténeti munkák elolvasása után. S amikor megvan a probléma, akkor felkeressük a személyeket, aki relevánsak az adott témában, és interjúkat készítünk velük. Ezáltal anyagokhoz jutunk, melyek nyelvi problémát vetnek fel: a szövegek, amelyek elsődleges köznyelvi formában, illetve elődleges konstrukciókban (tehát jogi, közgazdasági, igazgatástudományi stb. terminusok) vannak megfogalmazva, át kell tennünk a szociológia nyelvére. Ezáltal eljutunk a kutatás leíró stádiumába, de innen fel kell emelkednünk egy elméleti koncepcióba, s be kell illesztenünk az egészet a szociológia elméleti kereteibe. Ez után a problémaexpozíció utána a szerző kitér a hasonló módszerekre, pl. a Clifford Geertz nyomán elterjedt ún. „sűrű leírásra”. A köznyelvi és megfigyelő (pl. antropológusok) által kapott adatokat fel kell dolgozni egy fikcióvá, vagyis egy elméletbe kell illeszteni. E közben „inverz operacionalizációt” végzünk, mert nem elméleti fogalmakból indultunk ki, hanem először a gyakorlatot néztük és ezt vetettük egybe korábbi tapasztalatainkkal. Amikor ide jutunk, felvetődik az interjúvolt ún. elérhetőségi horizontja. Aki nálunk sokkal jobban ismeri a saját szakmáját és terepét, ami egyben az ő korlátja is, mert nem rendelkezik a saját területi elméleti horizontjával, hanem azt nekünk kell később pótolnunk.

9

Ez vezet át egy másik analógiához: amikor egy történet „2 értelmét” keressük. A mannheimi értelemben vett ún. dokumentatív értelmet kell feltárnunk, eltekintve a szubjektív és az objektív értelemtől is, ami azt jelenti, hogy tisztáznunk kell a saját megfigyelői helyünk a történeti időben és a térben lokalizálni kell magunkat, mert csak így leszünk képesek egyáltalán beszélni valamiről.

10

Pusztai Bertalan [email protected] Falusi turizmus: terek attrakciók, turisták A falusi turizmus a trianoni döntés miatt elveszett klasszikus (értsd: a 19. század során kialakult) turisztikai terek pótlására jött létre az 1920-30-as években. A II. világháborút követő szociokulturális és gazdasági változások miatt e kiépült rendszer gyakorlatilag megszűnt. Részleges újjászületése a nyaralók, hétvégi házak elterjedéséhez köthető a 196070-es években. Bizonyos települések kései szocializmus-kori értelmiségi újraértelmezése utána a rendszerváltást követően egyre komplexebb rendszerként jelent meg újra a falusi turizmus. Majd száz évvel ezelőtt és ma is sikerének kulturális háttere egyértelműen a modern nagyvárosi lét, az annak kapcsán megjelenő fragmentáltság- és elidegenedettség-érzés, az autentikusság-tapasztalat hiánya. A falusi turizmus egy jelentés-termelési viszony eredménye, amelyet jól jeleznek a róla szóló rurális és városi diskurzusok. A kritikai és kulturális turizmuskutatás elméleti kereteit használva és konkrét eseteket is megidézve előadásom e jelentés-termelési viszonyt kívánja bemutatni.

11

Juhász Pál [email protected] Különböző megközelítések a faluszociológiában (előadás vázlata) A hatvanas évek végi újra-induláskor kétféle hagyomány: -

néprajzi indíttatású: hogyan él egy-egy falu (Braun Róbert, Kiss Lajos, Fél Edit, Hoffer Tamás…) – középpontban a kapcsolatápolás és az életforma ez

folytatódik

Bodrogiék,

Sárkány

Mihályék

–

az

„antropológusok”

–

vizsgálódásaiban érthetően legalább két értelemben megváltozott az, amire figyelnek 1./ a ritualizálódó formák helyett a változás hatása áll előtérben (hiszen ez a gyors gazdasági növekedés és a meglendülő modernizáció kora) 2./ több figyelem a gazdasági racionalitásra - a család, mint alkalmazkodó gazdasági szövetség (hiszen az érdekeltségek középpontba-állításának is időszaka) a modellalkotás kísértései – a „Csajanov modell” egyre kevésbé releváns, az antropológia megújuló elméletei nem elég specifikusak -

„társadalmi riport”: a polgárok és „a hatalom” figyelmeztetése a nyomorra, a méltatlanságokra, a „hátrányos helyzetek” sorsszerűségére s a háttérbe szorult csoportok kizáródására a politikai figyelemből (Szabó Zoltán, Kovách Imre… Erdei Ferenc és tanítványai) Ehhez kapcsolódnak a népi írók elemző beszámolói (Illyés Gyula, Veress Péter, Szabó Pál, Nagy Endre (aki társasági értelemben épp úgy „urbánus”, mint Tamási Áron), Politikai üggyé vált kérdések hátterének didaktikus megvilágítása (Tiszazug, Ormánság) A „népismereti mozgalom” egyik ága értelmiség-nevelésre figyel: sárospataki, szegedi, debreceni diákok „falukutató” kirándulásai és a kemsei csapat A „túlfeszített lényeglátás” kísértései. (Osztályharcos, azaz nagybirtokellenes, antiszemita és svábellenes indulatok.) Ezt a hagyományt 53-54 után inkább írók és újságírók folytatták, az újjászülető hivatalos szociológia egyrészt párbeszédre törekedett velük, másrészt a tudatosított tünetek arányosítására és szerkezetbe-illesztésére törekedett.

12

A reform szolgálói és kritikusai. „A szociológus a társadalom mérnöke” századeleji illúziójának gyors elmúlása. A feladat-orientáltság és a képalkotásra törekvés feszültsége, hisz a feladatkijelölés egy előítéletté rögzült képből születik s a válaszhoz a kép újra-alkotására is szükség van. Az akadémikus szabályok csak kiterjedt analitikus munka árán engedik meg a képalkotást, ehhez csoportmunka kell. A feladatok gazdasági, szakigazgatási vagy szociálpolitikai kérdésekhez kapcsolódnak ezért a helyiek egy-egy csoportja jeleníti meg számunkra a feltételezett közösséget s kérdéseink sem az általuk átélt kérdések. S ami a legfőbb: ma már nincs „falusi társadalom”, ami elválasztható a „városi társadalom”-tól és fikció a „faluközössség” képzete. Az emberek nem aszerint különböznek egymástól, hogy hol élnek. Adatközlőink - csoportjuktól és egyéni tájékozódási csatornáiktól függően – más falut látnak (avagy nem is akarnak képet alkotni falujukról). Valaha az agrárszociológia és a faluszociológia kapcsolódott egymáshoz s az agrártermelés kooperációs rendszerének és a paraszti életforma-változatoknak számbavétele elfogadható áttekintést adott a falu társadalmi viszonyairól, ha kiegészítettük azt az intelligenciára és a hatalmi viszonyokra való kitekintéssel. Ez a megközelítés a 30-as évek második fele óta egyre inkább öncsalás (vagyis azt állítom, hogy már Erdei idejében is kicsit az volt). Mára a komoly agrárvállalkozások kiváltak a falu teréből s a különböző üzemek különböző – a világban szétterülő – kapcsolathálókban tartják fenn magukat (ahogy a világ szerencsésebb vidékein már több mint száz éve). Csak a kocsmai és politikusi halandzsák világában él a falu paraszti világként. Mit csinálunk akkor mi? Számba vesszük a változásokat és keresztmetszeti képeket készítünk. Figyeljük a migrációt (a lakosságcserélődést), az ingázást, a megélhetési csatornákat, a lakásmódot, az iskolázást, stb. s ezek alapján megalkotjuk az elkülöníthető csoportok képét. S aztán egy-egy csoport gondjait, kapcsolatait és világlátását próbáljuk megérteni. De aki „falukutatva” a gazdálkodókat figyeli, egész más világot figyel, mint az, aki az ingázókat vagy a megélhetési forrásokban nagyon korlátozottakat vizsgálja. (Az iskola, az önkormányzat és az egészségügyi szolgálat ugyan kapcsolatban áll mindegyik csoporttal – s akadnak képviselőik, akik értelmezik is az eltérő tapasztalatokat –, de képeik nagy valószínűséggel torzítottak és töredékesek.)

13

Őrszigethy Erzsébet [email protected] Egy szociográfus társadalomrajza (Márkus István író, szociográfus – a szociológiai tudományok doktora /1920-1997/) Márkus

István

agrártársadalommal

foglalkozó

köteteiből

(1971

Kifelé

a

feudalizmusból., 1979 Nagykőrös., 1991 Az ismeretlen főszereplő., 1996 Polgárosodó parasztság.) a magyar parasztság hat évtizedes története bontakozik ki. E művek a 20. századi paraszttársadalom reményeiről, kudarcairól és végnapjairól tudósítanak. Már kamaszkorától (1937 óta) együtt érző figyelemmel követte nyomon a falusi, tanyai, mezővárosi lakosság sorsát. Tanítómesterei, olvasmányai, elméleti felkészültsége és kíváncsi, fáradhatatlan országjárása megfigyelő és értelmező szociográfussá-szociológussá avatták. 1937 és 1997 között keletkezett tanulmányai, cikkei, riportjai a parasztság egyes korszakokra, évtizedekre jellemző társadalomrajzát adják. Írásainak főszereplője a változó agrárviszonyok közt küszködő paraszt – a gazdasági érdekeknek és a változó politikai céloknak leginkább alávetett réteg. A. Gergely András szociológus Márkus Istvánt a modern magyar rurálszociológia megteremtőjének nevezte. Életművéről és életéről a Jelenkutatások Alapítvány tervezi egy kötet megjelentetését. A kutató munka résztvevőjeként és a gyűjtemény egyik szerkesztőjeként – mint Márkus István tanítvány – volt módom megismerni, hogy milyen életutat járt be, milyen hatások érték, amelyek évtizedeken keresztül a pályán tartották. A történésekben és tapasztalatokban gazdag életének néhány állomását kívánom elbeszélni – 1956 októberéig. Polgárcsalád gyermekeként a Rózsadombról járt iskolába – a Feneketlen tó partján lévő ciszterci rend Szent Imre gimnáziumába. Hogy nemcsak a budai jólét létezik, akkor kezdte sejteni, amikor karácsonyi ajándékként szeretetcsomagokat vittek a lágymányosi nyomortelepre. Irodalomtanára Ady-rajongó volt, tőle hallott a Nyugat folyóiratról. Rajeczky Benjámin zenetudós volt a cserkészparancsnoka, aki népdalokra tanította, s felhívta a figyelmét Illyés Gyula Puszták népe című könyvére. Ezt követően felkutatta-elolvasta a Szabó Zoltán budapesti lakos jelentését A tardi helyzetről, majd a többi szociográfus munkáját és a föld-kérdéssel foglalkozó tudósokét is. A Nyugat, a Válasz, a Szép Szó, a Kelet népe olvasója lett, a Szent Imre körtér sarkán az újságárusnál bukkant rá a Márciusi Front Híd című hetilapjára. E közben rendszeresen járt a Marcibányi téri nagyvendéglőbe, ahol Szabó Dezső („népies”) tisztelői találkozgattak. Már gimnazistaként járogatott a Sós Aladár-körbe, az „urbánus” georgisták társaságába. Tájékozódásának első eredménye egy előadása, amelyet a 14

gimnázium önképzőkörében tartott Az agrárproletariátus helyzete Magyarországon 1937-ben címmel. A Pázmány Péter Tudományegyetemen „szabad bölcsészként” kezdte meg tanulmányait – néprajzot, történelmet és szociológiát hallgatott, leggyakrabban a történész Hajnal István és a néprajztudós Györffy István előadásait, szemináriumait látogatta. A néprajzos táborokban edződött a terepmunkára. Egy kiskunhalasi gyakorlaton találkozott először Erdei Ferenccel, akit kutatóként, szociológusként és gondolkodóként élete végéig mesterének tartott. Következő etnográfusi terepe Kiskunfélegyháza volt, annak is egy nyomortelepe, Bankfalu – erről írta meg 1939-ben A szegényparasztság atomizálódása című tanulmányát. „A

magam

szemével

láttam

annak

a

néposztálynak

nyomorát,

érzékelhettem

kiszolgáltatottságát, mely a magyar társadalom legalján vergődött és nyüszített, mint akire roppant építmények súlya nehezedik – viselni képtelen, de ki nem bújhat alóla.” Néprajzból, az egyetemes európai történelemből és szociológiából doktorált. Akkortájt Erdei Ferenc mezőváros-kutatást tervezett, ő inspirálta Márkust doktori munkájának témaválasztásában. A mester korábbi nagykőrösi kapcsolataira támaszkodva kezdett kutatni Márkus, és Erdeivel járta a tanyákat. Doktori dolgozatának címe: Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII-XVIII. században (1943). 1945-ben Erdei Ferencnek köszönhetően Kelet-Magyarországon segédkezett a földosztásban – a Szabad Szó, a Válasz és a Fórum hasábjain számolt be élményeiről. Ezután (Erdei ajánlására) Bibó István országjáró megbízottja lett; feladata volt, hogy a segítse Bibó közigazgatási reformjának pontosítását. Időközben Szabó Zoltánnal a frissen alapított Valóság szerkesztője és szerzője lett – nem sokáig, mert helyt adott Bibó István A demokrácia válsága című tanulmányának, s maga is írt a pártokat elmarasztaló esszét, Parasztság és politika címmel (1947). (A folyóiratot 1948-ban fölszámolták.) 1948-ban a Közgazdasági Egyetemre nevezték ki tanársegédnek, s beléptették a pártba, majd 1950-ben kizárták a pártból, és koholt vádak alapján másfél évre börtönbe került. 1955-ben írhatott megint. A Művelt Nép kulturális hetilapban, a Csillagban, az Irodalmi újságban és az Alföldben jelentek meg beszámolói, esszéi a faluról. Tiszanánáról írott könyvét 1955-ben elfogadták, kinyomtatták, majd 1956-ban bezúzták. Botrány követte az 1956 szeptemberében (az írószövetség lapjában, a Csillagban) megjelenő írását – a Somogy megyei „gumibotos” téesz-szervezésről tudósított. És e korszakban az utolsó napvilágot látott dokumentum a somogyi írással foglalkozó Kaposváron szervezett nyilvános vita

15

jegyzőkönyve, mely vitára 1956. október 19-én került sor. (Hívatlan hozzászóló volt Dobi István és Tildy Zoltán.) A vita megjelent a Csillag októberi számában. Ennyi a töredék egy szociográfus „fél-életéből”.

16

Dr. Aporné Kincses Kovács Éva [email protected] Egykori és mai diákok. A reformkori elődöktől napjainkig A kiemelkedő évfordulók, a 200. és 100. születésnapok kiváló alkalmat teremtenek a nemes hagyományok ápolására és az egykori és mai diákok kapcsolattartására, a kutatások folytatására és elmélyítésére. Ez a még belátható, nyomon követhető időtávlat jó lehetőséget ad a falu és a város változásának, életmódjának, kultúrájának bemutatására és dokumentumainak (írásos, képi, audio-vizuális, verbális úton terjedő, tárgyi emlékeinek stb.) feltárására. Az Eötvös-család és Ercsi város kapcsolata a reformkori hagyományok útján már évtizede megmozgatta a 2000-ben várossá lett település apraját-nagyját, a mai diákokat, pedagógusokat, sportolókat, gazdasági szférában tevékenykedőket az Eötvös Napok rendezvénye által. A 200. évforduló tiszteletére megújult az Eötvös Múzeum, a 100 éves Magyar Irodalomtörténeti Társaság magyar-olasz vonatkozásokat, a helytörténészek, mérnökök a helyi dokumentumokat tárták a nyilvánosság elé (vö. Ercsi évszázadai. Szerk. Barna ZoltánMiklós Gergely. Ercsi. 2010) egy tudományos konferencián 2013. szeptember 3-án Ercsiben. Az ELTE Eötvös József Collegiuma „A kincset …csak fáradsággal hozhatjuk napvilágra” (Eötvös József: Gondolatok) címmel rendezett interdiszciplináris kutatói konferencián 2014-ben már a szociológusok is megszólaltak, sőt a Magyar Szociológiai Társaság Faluszociológiai szakosztályának tagjai látogatást tettek Ercsiben az Eötvös Múzeumban is ( 2014. május 24.) tisztelegve az egykori és mai diákok áldozatos munkája előtt. A jelen előadás ráirányítja kutatók és a közvélemény figyelmét a reformkori kutatások fontosságára, folytonosságának fenntartására és új irányainak, eredményeinek (Eötvös-család, Petőfi Sándor, Vasvári Pál és kortársaik, az olasz Risorgimento időszaka) és a mai értékek bemutatására.

17

Kuczi Tibor – Kiss Márta [email protected] Bricolage a turizmusban - a táj és a hagyományok közösségi termelése A bricolage kifejezést a tudományban Claude Lévi-Strauss (1966) honosította meg, a fogalommal a természeti népek sajátos tárgy előállítási módját jelölte. A tárgyakat nem egy jól körvonalazott terv alapján állítják elő, mint ahogy például egy mérnök megépít egy házat. A kivitelezést a terv helyett az szabja meg, hogy éppen milyen – az elképzelésükhöz leginkább közelálló - anyagokat, eszközöket találnak a korábban felhalmozott „majd jó lesz valamire” gyűjteményükben (repertoár). A bricolage fogalmát az 1990-es évek végén fedezte fel a gazdaságszociológia, annak leírására szolgált, hogy az emberek egy részének nincsenek a vállalkozásuk elindítására vonatkozóan pontos tervei, azokkal az ismeretekkel, kapcsolatokkal, erőforrásokkal vágnak bele az önállósodásba, amelyeket korábban egészen más céllal hoztak létre (Kuczi 2000, Baker et al 2003). Duymedjian és Rüling (2010) tágították a fogalmat, rámutatva arra, hogy a dolgok létrehozása nem elszigetelt egyének akciója, hanem kollektív. Az ismerősök, barátok használják egymás repertoárját; tapasztalatokat, anyagokat kölcsönöznek a másiktól, sőt közös tudást is létrehoznak. Garud és Karnөe (2003) ugyan nem használták a „kollektív bricolage” fogalmát, de pontosan leírták a közös alkotás folyamatát. A szerzők vizsgálata szerint az USA-ban a világos fejlesztési elképzelések és jelentős erőforrások bevonása ellenére sem sikerült technológiai áttörést hozni a szélerőművek fejlesztése terén, a dánoknak viszont igen, noha nem voltak hosszú távú, átfogó terveik és szerényebbek voltak a forrásaik is. A siker titka a kollektív bricolage: a szereplők (gyártók, felhasználók, tesztelést végző mérnöki irodák) ötleteik spontán összeadódása, az évek során közösen felhalmozott kollektív tudás. Jelen előadás keretében a kollektív bricolage fogalmát a turizmus területén alkalmazzuk, ahol – tudomásunk szerint – ezt a megközelítést ez idáig nem használták. Kiindulópontunk a turizmusirodalom egyik axiómája: a táj, vagy egy adott térség hagyománya nem eleve létező entitás, hanem föltalált, létrehozott. Előadásunkban az előállítás folyamatát elemezzük, amely az érintett szereplők közötti együttműködésben valósul meg. A létrehozandó turisztikai tájnak vagy hagyománynak nincs föltalálója, nincs tervező mérnöke: az előállítás folyamata, a felhasználandó erőforrások, a kivitelezésben résztvevők köre nincs előre minden részletében kigondolva, a kiindulópont mindössze egy cselekvésre sarkaló, mozgósító erejű vízió. A szereplők (polgármesterek, vállalkozók, lakosok) a maguk módján, érdekeik szerint értelmezik ezt a víziót, mindössze a „ködös”, nem 18

konkretizált végcélban van egyetértés: föl kell lendíteni a turizmust, mivel ezzel mindenki jól jár. A turisztikai táj, a hagyományok létrehozása tehát olyan kollektív alkotási folyamat, amelyben mindenki a saját elképzeléseit követi, ám a tevékenységek – ugyan nem szükségképpen, inkább csak a tényezők kedvező együttállásának köszönhetően – összehangolódnak, az egyéni eredmények fölerősítik egymást, idővel összeadódnak, így lépésről lépésre kibontakozik az együttes cselekvés előre senki által nem látott eredménye, megvalósul a vízió. Ezt a sokszereplős közös alkotást nevezzük „kollektív bricolage”-nak.

19