A FAJTA ÉS TÍPUS SZEREPE A GENETIKAI SOKFÉLESÉG FENNTARTÁSÁBAN Bodó Imre DE ATC MTK Állattenyésztés- és Takarmányozástani Tanszék, Debrecen Bevezetés A háziállat fajták élőlények is és emberi munka termékei is, ezért fenn kell tartani őket, mint ahogyan a veszélyeztetett vadállatokra is ügyelünk, és ahogyan a műemlékeket karbantartjuk. Ma már egyetértés van abban, hogy a háziállat fajták megőrzése is a világ biodiverzitásának védelméhez tartozik (Rio de Janeiro-i konferencia 1992). Az élőlények azonban változnak, a fajták is fejlődnek, tehát joggal vetődik fel a kérdés, hogy az egykor kialakított típusok közül melyik tartandó fent egy-egy fajtában, hiszen a fajta sokszor akkor is változatlan néven marad meg, ha teljesen átalakított modern változatát tenyésztjük, amely nem hasonlít a régire. Erre a kérdésre keresem a választ ennek a rövid cikknek a keretében. Újabban egyre több szó esik a típusról, mint a fajtán belüli illetve a fajtákat áthidaló fogalomról. A kérdésre adandó válaszban a típusnak is nagy szerepe van. Mielőtt tehát megkísérelném megadni a választ a feltett kérdésre, meg kell határozni a fajta és a típus fogalmát. A fajta A fajta a háziállatok egy többé-kevésbé zárt csoportja, amelyet meghatároz az eredet és a fajta története, valamint a tenyésztői által elvégzett szelekció következtében kialakult küllem, méretek, szín és termelési tulajdonságok. A fajta leírását a fajta-standard tartalmazza. A ma érvényes standard figyelemmel van a különböző tulajdonságokban kialakult szórásra. A termelési tulajdonságok annyira különbözőek lehetnek, hogy a fajta két alfajtára, vagy akár két különböző fajtára is széjjelválhat (tejelő és hús shorthorn). A fajta fogalmához szigorúan hozzátartozik az a létszám, amely elegendő a fajta fennmaradásához. A nőivarú tenyészállatok száma, az ivararány, az utánpótlási hányad, a tenyészetek száma jellemzi a fajtát. Ezek alapján lehet eldönteni, hogy a kialakuló rokontenyésztettség illetve a genetikai drift károsító hatása veszélyeztethet-e. A fajtáknak szerkezete is van, vonalak, családok vannak a fajtán belül, adott esetben földrajzilag elkülönülő táj-, vagy valamely tulajdonságban eltérő alfajtákat is meg tudunk különböztetni a fajtán belül. Tehát a fajta az állatok egységes csoportja ugyan, de bizonyos genetikai variabilitást is tükröz.
A típus A típus az állatok testének fizikai és biológiai megalkotásán alapszik, amely képessé teszi őket adott színvonalú termelésre. Ide tartozik tehát a testnagyság, a küllem, a test különböző szöveteinek aránya, és a hormontermelés is. Például az említett shorthorn fajtában két egymástól gyökeresen különböző típus van. A charolais szarvasmarhában is meg lehet különböztetni a kitűnően izmolt, hagyományos „hentes” típust (type de boucherie) és a modern tenyésztői típust (type d’élevage), amely már nem hordozza magán a nehéz ellés kedvezőtlen tulajdonságát. Tehát a modern állattenyésztésben a típusnak a jelentősége nagyon megnőtt. A típus és a fajta viszonya Összehasonlítva a két fogalmat, a fajta meghatározásában fontos szerepet játszik a megengedett szín és a történeti egység, míg ez hiányzik a típus fogalmából. A típusban viszont az élettani alapok és az ezen alapuló termelési tulajdonságok kapnak nagyobb hangsúlyt. Ennek a fajtában is szerepe van, azonban itt nagyobb szórás engedhető meg ezen a téren, mint a típusban. A két fogalom meghatározását elméletileg fontolóra véve is világos, hogy mind a két viszony igaz: egyrészt egy fajtán belül több típus előfordulhat, másrészt ugyanazt a típust több fajtában is meg lehet találni. A gyakorlati állattenyésztésben több példa is igazolja ezt. Rendkívül eltérő két típus található a cigája fajtában. A csókai primitívebb megjelenésű változattal szemben a zombori cigája lényegesen nagyobb, erőteljesebb kifejezett kosfejjel. A tejtermelésben is lényeges különbség van a kettő között, míg a csókai típus is jó tejelő hírében áll akár 60-80 l tejet is adnak az anyák, addig a zombori cigája könnyen, minden következetesebb szelekció nélkül meg tudja adni ennek a dupláját is. Szigorú fajta standard felállításával ezt a két típust akár külön fajtának is lehetne tekinteni, annál is inkább, mert a kis bárányok színe sem egyforma, a csókaié szürkés (szerbül jorgován), míg a zombori típus bárányai feketén születnek. A magyar furioso lófajtán belül is létezik egy sportos hátas és egy inkább fogatmunkára alkalmas típus. Ugyanezt meg tudjuk különböztetni a nemzetközi lipicai fajtában is, ahol a magyar állomány képviseli a nagyon értékes és nagy gyakorisággal fogatolásra alkalmas típust, amely a barokk kosfej gyakoriságában is különbözik más ménesek lipicai lovaitól. Néhány példa arra, hogy több fajtában is megtaláljuk ugyanazt a típust. Ha az amerikai kiállítási húsmarhát tekintjük, ezek között úgyszólván csak a szín tesz különbséget. Ha charolais, hereford, angus és szimmentáli tinók fekete sziluettjét nézzük, nem lehet megkülönböztetni a fajtákat.
Tehát, ha a fajtát megkülönböztető szín és történeti múlt nem mutatkozik, mert ezeket le tudjuk fejteni a fajtáról, akkor azonos típusú marhát látunk, amelyet az azonos szelekciós cél alakított ki. A kis testű európai fajták testtömege is megnőtt az Egyesült Államokban. Hasonló példát szolgáltat erre a modern sportló tenyésztés. Valamikor a híres német melegvérű lovak (mecklenburgi, holstein, hannoveri, oldenburgi) élesen különböztek egymástól és a francia fajtáktól (normann, charolais stb) is. Mára azonos tenyészcél lett a sportlovak kitenyésztése. Ennek az lett az eredménye, hogy bár a szakember különbséget tud tenni a fajták között, az egyedeket már a legjobb szemű ember sem tudná minden esetben besorolni a fajták valamelyikébe, mert annyira hasonlítanak egymásra. Tagadhatatlan, hogy van olyan fajta, amelyben inkább az ugró tehetség dominál, van olyan, amelyben a kitűnő díjlovak kerülnek előtérbe, de mindegyik fajtában előfordul mindenféle tehetség legfeljebb nem azonos gyakorisággal. Ráadásul ezek esetében nem megkülönböztető a szín sem, hiszen pej és sárga, néhány fekete és szürke szinte mindegyik fajtában akad. A franciák le is vonták a következtetést, egyetlen fajtába csoportosították a melegvérű sport lovaikat (az anglo-arab kivételével), ez a selle francais. A németek viszont megtartották fajtáik külön nevét és önálló tenyésztését. A fajták fejlesztése, „modernizálása” A tenyésztők elemi érdeke, hogy állataikkal a piac kívánalmainak megfelelően tudjanak termelni. Ennek megfelelően a fajtán belül a típust az éppen időszerű tenyészcél irányába igyekeznek változtatni. Így a fajták fejlődnek változnak. Ezt alkalmanként a környezet, a takarmányozás szükséges megváltoztatásával is elősegítik, néha még egy kis cseppvért is használva a folyamat gyorsabbá tétele érdekében. Egy mai bíráló Svájcban nagyon kevés pontot adna egy 1850 körüli ünnepelten szép szimmentáli tehénre és egy charolais tenyésztő nem is ismerné el fajtájába tartozónak azt a bikát, amelyik 150 évvel ezelőtt a fajta alapítói közé tartozott. A már említett húsmarhafajták jó példát szolgáltatnak ennek megvilágítására. Az Egyesült Királyságban az ottani ízlésnek megfelelően alacsonyabb, kompakt testalkatú fajták alakultak ki. Ilyen volt bizonyos mértékig mindegyik fajta, azonban elsősorban az angus. Amerikában a fajták nagyobbak lettek, ennek megfelelően nagyobb gyarapodást értek el a hízlalásban. Napjainkban a teljesítményvizsgálatokban természetesen előnyt jelentett a nagyobb gyarapodás és a piac ítélete is változóban van, a kevésbé faggyús, sovány hús került előtérbe. Az angolok tehát kiterjedten használják fajtáik amerikai változatát, hiszen az még csak keresztezésnek sem minősül, hiszen ugyanazt a fajtát
használják az állomány nemesítésére. Ez ugyanis lényegesen gyorsabb haladást ígér, mint a saját állományon belüli szelekció. Hasonló példa a német sportlótenyésztés példája. A német melegvérű lófajták kitűnő gazdasági munkalovak voltak a második világháborút megelőző időben. Ezután azonban a gépesítés előre haladtával az állati munkaerő fölöslegessé vált, ezért a lovak létszáma nagyon lecsökkent. Akkor állt meg a létszámcsökkenés, amikor a sportló, a szabadidő egészséges eltöltésére alkalmas hátasló társadalmi igénnyé lett a kialakuló magas életszínvonal folytán. Ehhez azonban más típusú lóra volt szükség, olyan hátaslófajták kellettek, amelyek legjobbjai a nemzetközi lovas mérkőzéseken is meg tudták állani a helyüket. A nemesítés céljára angol telivért és a trakehneni lófajtát használták. A célt sikerült elérni, hiszen nagyszerű eredményeket érnek el a német lovak és lovasok a világbajnokságokon és olimpiákon egyaránt. A ló típusa azonban megváltozott, a mai német lófajták már nem volnának alkalmasak ekét húzni és boronálni a gazdaságokban. Tehát sikerült a célt elérni, a fajta megváltozott, a típus más lett, azonban a fajta neve megmaradt (Bodó, Pataki 1984., Bodó 1987). Ugyanez a veszély fenyegeti a többi lófajtát is, ha nem védjük az eltérő irányú szelekciótól és a keresztezéstől. Nyilvánvaló, hogy helyes a mai élet megkövetelte szelekciós szempontoknak megfelelően tenyészteni, ha azonban a géntartalékok védelméről beszélünk, nem lehet elég, ha csak a neve marad meg egy fajtának. Hiszen itt éppen arról van szó, hogy a távoli jövő ma még ismeretlen céljának megfelelően kell a géneket fenntartani még akkor is, ha az a mai követelményeknek nem felel meg. Tehát a fajták változása és fejlődése normális és pozitív folyamat. Figyelembe kell azonban venni ebben a tekintetben a hosszú távú génveszteségeket is. Hol lesznek az igás munkára is használható melegvérű lófajták, ha majd a világ olajkészletének kimerülésével ismét az állati igaerő használata kerül előtérbe ? Nem is beszélve olyan szempontokról, amelyek fontosságát napjainkban kezdjük még csak érezni, például a foglalkoztatási kérdések és a természetes környezet védelme. Elsősorban az észak-európai erdészek vették már észre azt, hogy a faközelítés munkájában rendkívül hasznos a gépek helyett lovakat használni. A hagyományos típus kérdése a „palacknyak” utáni fajtákban A palacknyak (bottle neck) jelenségnek nevezi a szakirodalom, ha egy állat-populáció drasztikus csökkenés után ismét megnövekszik létszámában. Valaha tágasan voltak a palackban, majd a szűk nyakon átfolyva ismét növekedett a tér… A géntartalékok védelme néhány évtizede már sikeresen folyik. Vannak esetek, amikor a munka olyan sikeres, hogy a veszélyeztetett fajta immár nem tartozik a veszélyeztetett kategóriába, mivel az állatpopuláció nagysága már meghaladja
azt a létszámot, amelyet különböző szempontból veszélyeztetettnek lehet tekinteni. Ennek kérdésnek a megvilágítására a magyar szürke szarvasmarha a legjobb példa. A hatvanas években az állomány létszáma nem volt több, mint 180 tehén és 6 bika. Ma a védelem és a tenyésztők lelkesedésének hatására a fajta teheneinek létszáma meghaladja a háromezret. Akár a brit Rare Breeds Survival Trust rendszerét (Alderson 1989) vesszük alapul, akár a FAO kategóriáit (Bodó 1991) már kívül van ez a fajta a veszélyeztetett állapoton, noha megmentettnek még nem lehet tekinteni. Valójában azonban most kezd az igazán nagy veszély fenyegetni. A gazdák anyagi helyzete ugyanis indokolja, hogy a tenyészcélt a típusok változatlan fenntartása helyett a piac megszabta követelmények irányába módosítsuk. Eddig a fajta változatlan fenntartását és az idegen fajta javító hatását lehetett tiltani az állami támogatásra hivatkozva, ezután, e nélkül azonban már nem lehet. Mi okozta ezt a fejlődést, amikor ugyanez alatt az idő alatt az országos tehénlétszám a felére csökkent? Kétségtelenül szerepet játszott ebben egy hazafiasnak mondható lelkesedés és a hatvanas évek óta állandó állami támogatás is, amely sohasem volt elegendő, azonban folyamatosan mindig volt. Ma azonban már a magyar szürkét egyre inkább húsmarhának kell tekintenünk. Kétségtelen, hogy ösztövér izmai nem sorolják a húsfajták élvonalába, azonban a könnyű ellés (100%-ban segítség nélkül) és jó anyai tulajdonságai, a jó legelőés gulya-készség, igénytelenség, jó minősítést juttatnak ennek a fajtának a húsfajták között is. Haszonállat előállító keresztezésben a charolais borjút is könnyen elli a magyar szürke tehén. Ha azonban az izmoltságot akarnánk javítani szelekcióval, elveszne a fajta eredeti jellege. Lehetne szelektálni, hiszen a fajtán belül is van némi variancia ezen a téren, vagy még gyorsabban lehetne haladni keresztezéssel. Ebben az esetben azonban a különböző negatív korrelációk miatt ma meglévő értékes tulajdonságai mehetnének veszendőbe, például a far szélességi méreteinek és az izmoltságnak javítása a könnyű ellést követelné áldozatul. Tehát a piaci körülményekhez való alkalmazkodásnak megvannak a lehetőségei, azonban a fajta ősi genetikai értékeinek a megőrzéséhez ki kell választani azt az állomány hányadot, meghatározott létszámban, amelyet a génvédelem szigorú szabályai szerint kell tenyészteni, keresztezés nélkül és csak a genetikai megőrzéssel összeegyeztethető szelekcióval, fenntartva mindazt, ami a fajtában ma még megvan. Természetesen az erre kijelölt és a feladatra vállalkozó tenyésztőket tisztességesen támogatni kell. Ez a kis „nucleus” populáció a fajta eredetiségének, meglévő varianciájának fenntartója lehet és mindenkor forrása a különböző célra elkülöníthető vonalaknak. A fajtához tartozó többi gazda saját egyéni céljának és ízlésének megfelelő tenyészcélt tűzhet ki. Már ma is van tenyészet, amelyben a zöld
szarvúakat akarják fenntartani, vagy a szép fehér szarvat részesítik előnyben, másutt a nagy testű igás jelleg rögzítése a cél, és van aki csak a rendszeres ellést és a jó anyai tulajdonságokat tűzi ki célul. A haszonállat előállító keresztezés megengedett, sőt megfelelő körülmények esetében kifejezetten javasolt lehet. A magyar szürke elsősorban a charolais fajtával adott jó eredményt és sikerült az F1 üszők tenyésztésbe állításával azt is bizonyítani, hogy ezek a különböző hús fajtákkal is versenyképes anyatehenek lehetnek. A létszámok örvendetes növekedését és stabilizálását adott határon túl nem lehet az állami támogatás növekedésével követni. Ezért a tenyésztők bevételeinek és jövedelmének növelésére más módot kell választani. A megoldás az értékesítés javítása, illetve különleges hungarikum termékek kidolgozása lehet, beleértve a piac megteremtését is. A mangalicáról tudjuk, hogy nem primitív fajta, hanem kitenyésztett zsírsertés. Néhány évtizeddel hamarabb csak azt lehetett gondolni, hogy legfeljebb a későbbi évszázadok számára érdemes megőrizni, mert a huszadikhuszonegyedik században nem lesz szükség termékeire. Az utóbbi évtizedben viszont bebizonyosodott, hogy kitűnő alapanyagot termel nagy értékű sonka (serranói) előállításához. Ennek kétségtelenül korlátozott a piaca, de ahhoz éppen elég, hogy egy fajta jövőjét megalapozza. Emellett a mangalica hazai különleges értékű termék előállításának lehetőségét is magában hordja. Egy külföldi példa. Az angol parkmarhát exportálták az Egyesült Államokba. Hazájában a fajta nagy létszámcsökkenésen esett át, majd a létszám növekedni kezdett (palack-nyak) és ekkor az Amerikába került vonalak különleges értéket nyertek, mivel a korábbi és azóta Angliában kihalt géneket hordozzák. Ugyanilyen értéket jelent a hazai magyar szürke számára a létszám csökkenést megelőző időből származó szerémségi és bácskai magyar szürke állomány. Összefoglalás A géntartalékok védelmének célja a kihalástól veszélyeztetett háziállatfajták megmentése. A fajta viszont több, mint csupán a neve. A fajták védelmének értelme a jövő generációk ismeretlen igényeinek szolgálata, ezért a tulajdonságokat és az ezek alapját képező géneket kell megmenteni, nem csak a fajta nevét. Sokszor azonban „nem könnyű igazságot tenni a hosszú időre szóló idealista tervek és a tenyésztők azonnali álmai között” (Alderson 1989). Ezt a célt csak úgy lehet megvalósítani, ha a fajták tulajdonságait értékeljük és kutatjuk termékeik felhasználásának lehetőségét. „Leginkább az teszi jogosulttá a fajták védelmét, hogy tulajdonságaiknak értéke a jövőben nőni fog.
Következetes programra van szükség, hogy ezeket a tulajdonságokat megállapítsuk és hasznosítsuk” (Alderson 1989). Irodalom Alderson G.L. (1989): The chance to survive A.H. Jolly Ltd Yelvertoft Manor Northamptonshire 143. Bodó I.Pataki B. (1984): Special problems in the conservation of special horse lines in small herds. 35. EAAP Meeting Hága. H.3b.3. 5. Bodó I. (1987): Type and variation within the breed in preservation of domestic animals. EAAP Meeting. Lisszabon. G.1.15. Sponenberg D.P. (2000): Imported breeds opportunity or Hazard ? The American Breeds Conservancy News. Vol. 17. Issue 4. 2-11.
Summary The aim of the preservation is to preserve the breeds threatened by extinction. The breed is, however, more than its name. The preservation is for the sake of the far future of humanity, therefore the valuable traits, and their basis, the genes should be preserved and not only the name of the breeds. Although, sometimes is not easy to overcome „the conflict between conservationists’ long-term ideals and breeders’ immediate dreams”. In order to fulfill this aim the evaluation of the breeds’ characteristics and the search for utilization of their product is also necessary. „The main justification for preserving domestic livestock is the chance that their qualities will have some value later on. A continuing programme is required to identify and define those qualities” (Alderson 1989).
