A Da Vinci-kód megfejtése

Martin Lunn

A

Da Vinci-kód megfejtése A világsiker mögött rejlő igazság

Gold Book

Eredeti cím: Da Vinci Code Decoded Copyright © 2004 The Disinformation Company Ltd. All rights reserved Fordította: Békési József Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül bármely formában, bármely módon sugározni

ISBN 963 425 031 9 Magyarországon kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. vezetője

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Köszönetnyilvánítás Köszönet Tracy Twymannek és Brian Albertnek, a Dagobert's Revenge magazin munkatársainak a könyv megírása közben folytatott kutatásokhoz nyújtott felbecsülhetetlen értékű segítségért, illetve azért, hogy bemutattak a The Disinformation Companynél dolgozó Gary Baddeleynek és Richard Metzgernek. Gary és Richard szintén hosszú órákat fektetett abba, hogy tökéletesítsék a könyvet, amit az olvasó most a kezében tart. Köszönettel tartozom továbbá Julio és Steve béketűréséért, amivel a minket ellepő kutatási anyagok hullámzó tengerének közepén éltek a könyv megírása során.

Bevezetés A Da Vinci-kód 2003 áprilisában történt megjelenése óta egy kérdés munkál mindenkiben: „Mennyi igazság van a szerző szavaiban?” Dan Brown ugyan kijelenti regénye elején, hogy „a műtárgyakról, épületekről, dokumentumokról és titkos szertartásokról szóló, a regényben szereplő ismertetések megfelelnek a valóságnak”, de a mű végül is fikció és bizonyára megengedhetünk a szerzőnek egy kis költői szabadságot. Ennek a könyvnek az a célja, hogy megpróbálja elválasztani a tényeket a fikciótól. Nem könnyű feladat! A Brown által tárgyalt téma az egyik szempontból nézve néha teljesen más, mint egy másik szempontból. A keresztény egyház nyilván úgy érzi, reflektorfénybe került A Da Vinci-kód miatt – és egyáltalán nem örül annak, hogy kritikus szemek vizsgálják. Az egyház kétezer éve híveinek hitétől függ, a hívek számára pedig a bizonyítékok nélküli hit a legkényelmesebb. A kereszténység mindeddig nem tudta meggyőző bizonyítékokkal alátámasztani mindannak nagy részét, amit híveivel el akar hitetni, és több mint egy évszázada védekezésbe szorult azokkal a tudományos felfedezésekkel szemben, melyeket a legszívesebben eltüntetne. Az egyház most ismét súlyos kérdésekkel szembesült, ez alkalommal A Da Vinci-kód című sikerkönyv miatt. A Da Vinci-kód óriás sikert aratott, s nem az elismerten magával ragadó, ám meglehetősen átlagos kaland-krimi

cselekmény miatt, hanem azért, mert Dan Brown arra késztette olvasóit, hogy teljesen ismeretlen megvilágításban vegyenek szemügyre korábban elfogadott, ismert „igazságokat”. Mindeközben sokak kíváncsiságát felszította, s hagyta kielégítetlenül a regény végén. Brown arra kényszeríti olvasóit, hogy súlyos kérdéseket tegyenek fel önmaguknak, s remélem, ez a könyv legalább bizonyos mértékig képes lesz kielégíteni az ilyen jellegű témák iránti egyre fokozódó érdeklődést. Néhányan úgy véljük, hogy az elmúlt egypár évtizedben elindult egy „felpuhulási” folyamat, ami valamiféle spirituális megvilágosodás felé vezeti az emberiséget. Ez a folyamat a Mátrix-trilógiához hasonló science fiction-filmekben, illetve a legkülönfélébb ezoterikus jelenségekről, az ufókról és gabonakörökről folyó vitákban, az ilyen jelenségek iránti széles körű érdeklődésben nyilvánul meg. A megvilágosodás akár a rennes-le-château-i ásatásokat is jelentheti, melyek eredményeképpen megismerhetjük a Grál-családokat. Dan Brown nagy vihart kavaró regénye, A Da Vinci-kód nagymértékben hozzájárult a világban jelenleg is folyó változáshoz. De vajon Ön része-e ennek a változásnak, és többet akar-e tudni róla? Martin Lunn, Barcelona, Spanyolország

Első fejezet

Leonardo da Vinci – élete és művészete Egyszerre érdekes és érthető az, hogy Dan Brown Leonardo da Vincit választotta a könyvében központi szerepet betöltő művésznek és címszereplőnek. A nyugati világban gyakorlatilag mindenkihez eljutottak a Leonardóról az évszázadok során felhalmozott ismeretek. Valószínűleg ő az univerzalitásnak világ által valaha ismert legnagyszerűbb példája. Albert Einsteinhez hasonlóan Leonardo da Vinci is egy a „zsenit” jelző emberi márkanév. A saját korában semmiképp sem számított ritkaságnak, hogy valaki több tudományágba vagy szakmába is belekóstoljon, ám ennek ellenére még akkoriban sem akadt senki, aki felért volna vele festőként, szobrászként, építészként és mérnökként. Mindemellett Leonardo úgy vizsgálta a természetet, hogy nemcsak a dolgok működésének hogyanját, hanem miértjét is megismerte. Így hát joggal mondja Dan Brown, hogy Leonardo „a Természet isteni rendjének rajongója” volt. Miközben kortársai könyvek képei alapján festettek növényeket, ő közvetlenül a természetet másolta. Az, hogy milyen növényeket örökített meg festményein, szimbolikus jelentőséggel bírt. Amint azt Dan Brown döbbenten közli velünk, Leonardo holttesteket is boncolt: összesen körülbelül harmincat, azaz kutatásai ideje alatt átlagosan évi kettőt. Ez természetesen törvénybe ütközött, ám teljesen más kérdés, hogy saját kezűleg exhumálta-e a holttesteket. Az egyház hite szerint az emberi testet épségben kellett eltemetni, hogy az Ítélet Napján feltámadhasson. Mindazonáltal úgy tűnik,

Leonardo bírta az egyház jóváhagyását ezen tevékenységében; kétségtelen sok befolyásos embert lenyűgözött az a szakértelem, amivel az emberi testet és annak különböző rétegeit rajzain ábrázolta. Más szóval ha tilos is volt holttesteket felboncolni, senki sem vette a fáradságot, hogy fellépjen emiatt Leonardóval szemben. (A törvények nyilvánvaló semmibe vétele ismerős lehet azok számára, akik valamelyest is ismerik a mai olasz jogi rendszert.) Leonardo részletes rajzai nagymértékben hozzájárultak az orvostudomány fejlődéséhez, s ennek előnyeit mindmáig élvezhetjük. Találmányai váteszi adottságokkal bíró feltalálóról árulkodnak. Tervezett harckocsit, ejtőernyőt, autót és helikoptert – melyek csak évszázadok múltán váltak valósággá. Mi több, Galileit száz évvel megelőzve még teleszkópot is tervezett. Leonardo számára az ember legmagasabbrendű érzékelése a látás volt, mivel ez pontosan adta vissza az információkat. Filozófiája így a saper vedere lett – annak a tudása, hogy hogyan lássunk. Amikor Dan Brown azt állítja, hogy Leonardo pusztán anyagi okokból, fényűző életmódját fenntartandó festett keresztény témákat, akkor talán kissé igazságtalan a művésszel. Leonardo minden munkáját páratlan szakértelemmel végezte, és gazdag családból származott. Mindazonáltal az is igaz, hogy soha nem festette meg a keresztre feszítést saját értelmezésében. Azt sem lehet elmondani róla, hogy „rengeteg” keresztény témájú műalkotást készített volna; a mindössze tizenhét fennmaradt, egyértelműen neki tulajdonítható festmény közül több is befejezetlen. A művészettörténészek egyszerűen „Leonardó”-ként emlegetik. A „da Vinci” nem családi név, mindössze a szülőhelyére utal. Olyan, mintha Nagy Sándorra pusztán „a Nagy”-ként hivatkoznánk. Ugyanakkor a „da Vinci” annyira átment már a köztudatba, hogy teljesen egyértelmű, kit jelöl. Leonardo 1452-ban született Ser Piero, egy sikeres firenzei

ügyvéd és földbirtokos törvénytelen fiaként. Anyja firenzei parasztasszony volt, aki később feleségül ment egy helyi munkáshoz. Leonardo apja vinci birtokán nevelkedett, Empoli közelében, ahol törvényes utódként bántak vele, s itt tanult meg olvasni, írni és számolni is. Később latint, magasabb szintű matematikát és geometriát tanult. Leonardo körülbelül tizenöt éves lehetett, amikor apja inasnak adta Andrea del Verrocchióhoz, akitől festészetet, szobrászatot és technikai-mechanikai ismereteket tanult. Ekkoriban találkozott a Sion-rend egy másik nagymesterével, Botticellivel, aki szintén Verrocchio tanítványa volt. Valószínű, hogy inasévei alatt, a szomszédos műteremben kezdte meg anatómiai tanulmányait. 1481-ig önállóan dolgozott Firenzében. Sok műve ebből a korszakból származik, köztük a jórészt befejezetlen Királyok imádása. 1482-ben Ludovico Sforza, azaz Ludovico il Moro („a mór”) milánói herceg szolgálatába lépett, ahol a királyi udvar jegyzékében pictor et inegarius ducalis („a herceg festője és mérnöke”) címen szerepelt. Sforza szoros barátságban állt René d'Anjou-val, a Sion-rend egy másik nagymesterével. Leonardo itt töltötte a következő tizenhét évet, míg csak Ludovico el nem veszítette hatalmát. A festés, a szobrászat és az udvari ünnepségek tervezése mellett építészeti, hadépítészeti és katonai kérdésekben tanácsadóként, sőt víz- és gépészmérnökként is tevékenykedett. Ekkor teljesedett ki egyetemes géniusza. Ebben a korszakban mindössze hét festményt fejezett be, köztük a Dan Brown által is említett Sziklás Madonna első változatát. Ezt az oltárképet a milánói San Francesco Grandetemplomban állították ki. Szintén ekkoriban született a milánói Santa Maria delle Grazie falára festett Utolsó vacsora című freskó. Ezt követően Leonardo elkezdte kialakítani elképzeléseit „a festés tudományáról”. Megállapította, hogy a festők magasabb

rendű látási képességüket használva tökéletes közvetítők a tudás képi átadására, s ezért művészetét tanításra kezdte használni. Ez különösen fontos ahhoz, hogy megértsük Leonardo da Vinci szerepét A Da Vinci-kódban. Leonardo nem egyszerűen egy szép képet festett az Utolsó vacsorával. A maga módján valami rendkívül fontosat mondott el nekünk úgy, hogy az századokat átívelve ránk hagyományozódott, és bárki megértheti, aki ismeri a kódját. Amikor szöveget és illusztrációkat közölt együtt, az illusztrációk élveztek elsőbbséget. Az illusztrációk nem a szöveget jelenítették meg; a szöveg szerepe korlátozódott a kép leírására. 1490 és 1495 között tanulmányokat írt a festészetről és az építészetről, illetve könyveket a mechanika és az emberi anatómia egyes elemeiről. Emellett folytatta több tudományterület kutatását. Mindent részletesen leírt és lerajzolt, több ezer oldalt megtöltve, melynek jelentős része máig megmaradt. Mivel Leonardo balkezes volt, nem jelentett túl nagy nehézséget számára a tükörírás. Elolvasni azonban nem könnyű ezt az írást, és helyesírási hibái, illetve rövidítése csak tovább nehezítik a feladatot. Ráadásul feljegyzései nem is mindig logikus sorrendben követték egymást. A műveiben a tükörírást alkalmazta, ám levelezése azt bizonyítja, hogy a hagyományos kézírással is jól boldogult. Leonardo fő életrajzírója, Serge Bramley Leonardo összes fennmaradt kéziratát megvizsgálta, és arra a következtetésre jutott, hogy mindkét kezével tudott mindkét irányban írni. A tükörírás alkalmazásának egyik következménye – ha nem is oka – az volt, hogy így nem maszatolódott el a tinta, amikor Leonardo bal kézzel írt. Természetesen szerepet játszhatott döntésében a titkosság is, hiszen nyilván nem akarta, hogy ellopják az ötleteit. A titkolózás iránti igényt erősíthette az is, hogy meglehetősen szokatlan nézeteket vallott a kereszténységről. Amint arra Dan Brown is rámutat, Leonardo

korában a balkezességet a „baloldali úttal” és a sátáni erőkkel kapcsolták össze. A balkezeseket gyanakodva figyelték; akkoriban nem sokan vállalták fel oly nyíltan balkezességüket, mint Leonardo. Azzal a szándékkal írt, hogy művei egyszer megjelenjenek, és egyik anatómiai vázlata margóján egy megjegyzésben arra kéri tanítványait, hogy gondoskodjanak írásai kinyomtatásáról. 1500 elején Leonardo visszatért Milánóból Firenzébe, érintve közben Velencét, ahol a városi tanács a segítségét kérte a Friault fenyegető török támadással kapcsolatban. Leonardo azt javasolta, hogy árasszák el a vidéket. Visszatérve Firenzébe elkezdte a Szent Anna harmadmagával és a Madonna orsóval1 vázlatrajzait. 1503-ban Leonardo elhagyta Firenzét és Cesare Borgia, Valentinois hercege szolgálatába lépett. A herceg VI. Sándor pápa fia volt – és kora legrettegettebb embere. Azzal gyanúsították, hogy meggyilkolta fivérét, ugyanakkor 1500 augusztusában kétséget kizáróan végzett sógorával, Alfonsóval, Bisceglie hercegével, hírhedt húga, Lucrezia második férjével. Leonardót lenyűgözte Borgia, aki huszonhét évesen épp feleannyi idős volt, mint a művész. Leonardo ekkoriban kezdett várostervekkel és domborzati térképekkel foglalkozni. Tevékenységével lerakta a modern kartográfia alapjait. 1503-ban visszatért Firenzébe, és tervezett egy a várostól a tengerig húzódó csatornát. A csatorna soha nem készült el, ma azonban autópálya köti össze Firenzét a tengerparttal – pontosan a Leonardo által javasolt nyomvonalon. Leonardo 1503 és 1506 között Firenzében dolgozott, az Ötszázak csarnokában készített egy freskót, s eközben festette meg a Mona Lisát. A festményt befejezetlenül hagyva tért vissza Milánóba Charles d'Amboise, a francia király milánói helytartója kérésére. A következő hat évet Milánóban töltötte, 1 Ezt a festményt 2003 augusztusában ellopták a dél-skóciai Drumlaring-kastélyból.

leginkább építészettel foglalkozott – hercegi, évi 400 dukátos javadalmazásért. Ekkoriban festette meg a Sziklás Madonna második változatát. Amikor 1513-ban kiűzték a franciákat Milánóból, Leonardo Rómába költözött. Giuliano de Medici, X. Leó pápa fivére lakosztályt biztosított számára rezidenciáján, a Vatikánhoz tartozó Belvedere-ben. Fizetségét megkapta, ám miközben mások – például Michelangelo – különböző építészeti és műalkotásokon dolgoztak, Leonardónak nem jutott túl sok feladat. Leonardo csatlakozott Charles de Montpensier et de Bourbon, Franciaország constable-ja, Languedoc és Milánó helytartója seregéhez. A XVI. század elején őt tartották a leghatalmasabb főnemesnek Franciaországban. 1519-ben Leonardo da Vinci után ő lett a Sion-rend nagymestere. Leonardo 65 éves korában elfogadta a fiatal I. Ferenc francia király ajánlatát, és a szolgálatába lépett. Élete utolsó három évét cloux-i (a későbbi Clos-Lucé) kis rezidenciáján, a király Loire-völgyi nyári palotájának közelében töltötte. Címe „premier peintre, architecte et méchanicien du Roi” (a király első festője, építésze és gépésze) volt. Leginkább úgy kezelték, mint egy nagyrabecsült vendéget. Egyetlen festményt sikerült ekkoriban befejeznie, a Keresztelő Jánost, egyéb munkái nagyrészt kimerültek az udvari ünnepségekről készített vázlatokban. Tervezett egy kertpalotát a király anyja számára, de ezt a maláriaveszély miatt nem építették meg. Leonardo da Vinci 1519. május 2-án halt meg Cloux-ban, és a saint-florentini palota kápolnájában temették el. A kápolna sajnos súlyosan megrongálódott a francia forradalom idején, s végül a XIX. században lebontották. Leonardo sírja így ma már nem látható. Birtokát legodaadóbb tanítványa, Francesco Melzi örökölte. Leonardót többek között az egyik első rózsakeresztesként tartják számon, s egyik életrajzírója, Vasali „eretnek

gondolkodású”-nak nevezte. Úgy tartják, ez az eretnekség abban is megnyilvánult, hogy Leonardo szerint Jézus Krisztusnak volt egy Tamás nevű ikertestvére – és az Utolsó vacsora című festményen valóban két, szinte teljesen azonos Krisztus-alak látható. A balról a második alak határozottan hasonlít a középen ülő Krisztusra, és sokan úgy vélik, hogy Tamást ábrázolhatja. Robert Langdon, Sophie Neveu, Leigh Teabing és A Da Vinci-kód egyéb szereplői Leonardo számos művéről tesznek említést. A legfontosabbak ezek közül: A Vitruvius-tanulmány Da Vinci Vitruvius-tanulmánya legutóbb (és kétségtelenül legnagyobb példányszámban) az olasz egyeurós érmén jelent meg, jelezve, hogy a szimbólum népszerűsége mára sem fakult meg. Ez a rajz látható jelen könyv borítóján is. Maga Leonardo így írt a vázlatról: Vitruvius, az építész azt mondja az építészetről szóló művében, hogy az emberi test méretei a következők: 4 ujj tesz ki 1 tenyeret, és 4 tenyér tesz ki 1 lábat, 6 tenyér tesz ki 1 könyököt; 4 könyök teszi ki egy ember magasságát. Ezen túl 4 könyök tesz ki egy lépést, és 24 tenyér tesz ki egy embert. Az ember kinyújtott karjainak hossza megegyezik a magasságával. A haja tövétől az álla hegyéig terjedő szakasz egytizede a magasságnak; az álla hegyétől a feje tetejéig terjedő szakasz egynyolcada a magasságának; a mellkasa tetejétől a haja tövéig egyhetede az egész embernek. A mellbimbótól a fej tetejéig egynegyede az embernek. A váll a legszélesebb részén egynegyede az embernek. A könyöktől az ujjhegyig az egyötöde az embernek; és a könyöktől a hónalj hajlatáig egynyolcada az embernek. A teljes kézfej az egytizede az embernek. Az áll hegyétől az orrig, illetve a hajtőtől a szemöldökig

terjedő távolsága egyforma, s a fülhöz hasonlóan az arc egyharmada. Leonardo da Vinci jegyzetei, 1. kötet (a kétkötetes puhakötésű kiadásból), 182-83. o., Dover, ISBN 0-48622572-0 A Sziklás Madonna Dan Brown szerint a Sziklás Madonnát eredetileg a milánói San Francesco Grande-templom Szeplőtelen Fogantatás Testvériségének apácái rendelték meg. A megrendelés valójában ugyanannak a szervezetnek a szerzeteseitől származott. A Sziklás Madonna egyik változata a Louvre-ban található, ezt teljes mértékben Leonardo művének tartják. A londoni Nemzeti Galériában található másik változattal kapcsolatban korántsem ilyen határozott a szakértők álláspontja. Ez a kép sokkal „plasztikusabb” hatású, s ennek nyomán született az az elmélet, hogy valaki más is közreműködött az elkészítésében. A festmény nemcsak a szeplőtelen fogantatást ábrázolja, hanem azt is jól tükrözi, hogy keletkezésének idején milyen népszerűek voltak Firenzében a Keresztelő Szent Jánosról szóló legendák. A festmény a csecsemő Jézus és Keresztelő János első találkozását mutatja be. Mindkét gyermek Heródes hírhedt csecsemőmészárlása elől próbál menekülni. Keresztelő Jánost Uriel angyal oltalmazza. Leonardo tulajdonképpen egész életében kiemelt érdeklődést tanúsított Keresztelő János iránt. Az eredeti vázlatokon Uriel alakja erősen feminin vonásokat mutat, de magán a festményen sokkal inkább androgin jellegű. A festmény nem a képi megformálása által keltett „rettenet” miatt váltott ki vitát. Keresztelő János Jézus Krisztus mentora volt, és az evangéliumok bizonyos feszengéssel írnak Krisztus János általi megkereszteléséről. Keresztelő János fontos szerepet játszott Jézus életében. A harmadik evangélium írója,

Szent Lukács szerint unokatestvérek voltak. Áron leszármazottjaként János joggal formált igényt a papi messiás címre. Mivel Jézus egyszerre volt Áron és Dávid leszármazottja, mind a papi, mind a királyi messiás címet magának követelhette. Az unokafivérek tehát ugyanazon család spirituális és világi aspektusainak egyesítése révén a zsidók imáira adott választ testesítették meg. Mindemellett ez a helyzet a Makkabeus-dinasztia, Izrael utolsó királyi dinasztiája uralkodása idején alakult ki. Mindez nem illett a római katolikus egyház azon „tervéhez”, hogy Jézust Isten fiaként állítsa be. Hogy is lehetett volna az, ha egy másik emberi lényre tanítójaként nézett fel? Keresztelő János próféta volt, és megjövendölte, hogy el fog jönni egy királyi személy, aki a próféciát beteljesítve elűzi a Júdeát megszállva tartó rómaiakat. A római hatóságok emiatt olyan veszélyesnek tartották, hogy kivégeztették. Az, hogy ez az üzenet egyértelműen kiolvasható-e a képből, vitatható. A gyermekek egymáshoz képest elfoglalt helyzete nem tér el jelentősen a második változaton sem. A festmény kompozíciójának fő problémája abban rejlik, hogy az első változaton a szent alakok egyikének sincs glóriája – ezért találták elfogadhatatlannak a szerzetesek, s követeltek még egy változatot belőle. A két változat között számos különbség van még, például az, hogy a második sokkal kékebb. Emellett Uriel keze, ami Dan Brown szerint vágó mozdulatot tesz Mária karomszerű keze mögött, nem Szent Jánosra mutat. Az első képen ez a mozdulat a János lefejezéséről szóló próféciára utalhatott. Leonardót 1483. április 25-én bízták meg a festmény elkészítésével. Az igen szűk határidő a szeplőtelen fogantatás ünnepe, azaz december 8. lett. Leonardo a rá jellemző módon nem tudta tartani a határidőt, aminek két elhúzódó per lett a következménye. Lehetséges, hogy a művész a ma a Louvreban látható példányt XII. Lajos francia királynak ajándékozta,

hálából a felmerülő jogi problémák elsimításáért. Emiatt még egy példányt kellett festenie. A szerzetesek aprólékosan előírták, mit szeretnének látni a képen: Item, Miasszonyunk középen: köpönyege legyen aranybrokát és ultramarinkék. Item, ruhája legyen aranybrokáttal rakott karmazsin, olajfestékkel festve, finom lakkal borítva... Item, az Atyaisten: ruházata legyen aranybrokát és ultramarinkék. Item, az angyalok legyenek aranyozottak, redőzött szoknyájuk legyen olajjal kihúzva, görög módra. Item, a hegyek és a sziklák olajjal legyenek megfestve, sok színnel... Mindazonáltal még ehhez képest is sok változtatás történt. Ma már tudjuk, hogy a festményt végül 1508. augusztus 18-án mutatták be, a honorárium pedig ugyanazon év októberében került kifizetésre. A Mona Lisa Ezt a festményt – talán a világ legismertebb festményét – 2003ig a Louvre Denon-szárnyában, a Salle des Etatsban (az Államok termében) őrizték. Ezt követően áthelyezték egy másik, a látogatók hatalmas tömegét jobban befogadó terembe. Leonardo állítólag csak az ajkát tíz évig festette. Ez az egyetlen kétségkívül tőle származó portré, noha sem aláírás, sem dátum nem szerepel rajta. Mindemellett több néven is ismert. A franciák Le Joconde-nak, az olaszok pedig La Giocondának nevezik – mindkét kifejezés azt jelenti, hogy „vidám hölgy”. Lehetséges, hogy ez volt Leonardo kedvenc képe, talán ezért vitte magával mindenhová, ahogyan arra Dan Brown is utal. Ugyanakkor az elképzelhető okok között szerepel az is, hogy a festmény sokáig befejezetlen maradt. A festmény nyárfa táblára készült olajfestékkel, és a francia király eredetileg négyezer dukátért vásárolta meg. A Louvre-ba

a francia forradalom után került. Napóleon a száműzetéséig a hálószobájában tartotta, ezután visszavitték a Louvre-ba. A kép eredetileg sokkal nagyobb volt – oldaltáblái két oszlopot ábrázoltak, melyek azt érzékeltették, hogy Mona Lisa egy teraszon ül. Érdekes Dan Brown ötlete, hogy a Mona Lisa az „AMON L'ISA” kifejezés anagrammája, s így a női és férfi lényeg egységét fejezi ki. Ugyanakkor a név ugyanúgy lehet a „sol (és) anima” anagrammája is – ami azt jelentené, hogy „nap (és) lélek”, s így a Nagy Constantinus korabeli Róma egyik legnagyobb vallására, a Sol Invictus-hitre („a győzhetetlen nap”) utalna. A kereszténység sok hagyományt vett át ettől a vallástól. A modell kilétét illetően számos személy szóba jöhet. Akár még Dan Brown javaslata is igaz lehet, miszerint maga Leonardo látható a képen, ugyanis számítógépes grafikai vizsgálatokkal sikerült kimutatni, hogy erős hasonlóság áll fenn a Mona Lisa és Leonardo egyik önarcképe vonásai között. Mindazonáltal a legelterjedtebb nézet szerint a portré Madonna Lisa, Francesco di Bartolomeo del Gicondo feleségéről készült, megrendelésre. Mona Lisa mosolya a modell kilétéhez hasonlóan igen rejtélyes. Egy olasz orvos szerint a hölgy kóros fogcsikorgatásban szenvedett, azaz alvás közben vagy stressz hatására nagy erővel csikorgatta fogait. Leonardo igyekezett szórakoztatni modelljeit festés közben, hogy minimális stresszhatás érje őket. E célból hat zenészt alkalmazott, továbbá egy fehér perzsamacskát és egy agarat tartott. A képen szereplő mosolystílust ugyanakkor Leonardón kívül több korabeli művész, például mestere, Andrea del Verrocchio is alkalmazta. Vannak, akik szerint a festmény „unalmas”, ám Leonardo új stilisztikai területet térképezett fel művével. Mona Lisát többek között az különbözteti meg a korabeli portréktól, hogy nem visel ékszereket. Leonardo azzal is eltért a kor konvencióitól, hogy fellazította a hagyományosan merev és formális

portrépózt. A sfumato festészeti stílus (amit a Sophie nevű szereplő „ködös”-nek nevezett A Da Vinci-kódban), amiben minden úgy jelenik meg, mintha köd lepné be, Leonardo festményeinek egyik fő jellegzetessége. Leonardo így fejezte ki a „megélt természetet”. Dan Brown megjegyzi, hogy a festményen a horizont vonala egyenetlen, a bal oldalon alacsonyabb, mint a jobbon. Egyesek szerint Leonardo így hangsúlyozta ki a lét feminin, sötétebb felét. A festmény jobb oldalán egy tó látható, magasabban, mint a bal oldalon folyó patak. Amennyire tudjuk, Mona Lisa feje mögött egy vízesés lehet, ezen keresztül jut el a tóból a patakba a víz. Lehet, hogy ennél többet nem is érdemes ebbe a motívumba belelátni. Amint arra Dan Brown is kitér, a festményt 1911-ben ellopták a Louvre-ból. Az olasz tolvaj Olaszországba vitte a képet. A hatóságok csak huszonnégy órával később fedezték fel az eltűnését, mivel azt hitték, hogy a hivatalos múzeumi fényképész dolgozik rajta. Ezután egy hétig tartott a Louvre átkutatása, de mindössze a képkeretet találták meg az egyik lépcsőházban. Két évvel később a tolvaj, Vincenzo Perugia 100 000 dollárért felajánlotta a festményt az Uffizi Galériának, s itt kiállításra is került, mielőtt visszavitték volna Párizsba. Perugia a kép ellopásakor zárásig meghúzódott a Louvre egyik kisebb termében, majd beosont a Mona Lisa kiállítótermébe. Levette a képet a falról, és kivágta a keretéből. Ahhoz, hogy kijusson a múzeumból, szét kellett szerelnie egy elméletileg bezárt ajtó kilincsét. Perugia korábban a Louvre alkalmazásában állt képüvegezőként, így jól ismerte a múzeum elrendezését. 1956-ban egy elmebeteg látogató savat dobott a képre, és több évig tartott a helyreállítása. A festmény legutoljára 1974ben került ki a múzeumból, amikor is Japánban állították ki. A japán kiállító hálája jeléül megajándékozta a Louvre-t azzal a vastag, háromrétegű üveglappal, ami ma is védi a golyóálló

szekrényben tárolt képet. Mára megegyezés született arról, hogy a festmény soha többé nem kerül ki a Louvre-ból – túl nagy lenne a kockázat. Az alkotást folyamatosan 20 °C hőmérsékleten és 55 százalékos páratartalmon tartják. Beépített légkondicionálóval rendelkezik, és közel 5 kg szilikonzselé biztosítja, hogy ne történhessen változás a levegő állapotában. A szekrényt évente egyszer kinyitják, hogy megvizsgálják a festményt és elvégezzék a légkondicionáló rendszer karbantartását. A képet senki sem meri megtisztítani, nehogy megsérüljön, így a porréteg alatti színek sokkal ragyogóbbak lehetnek, mint amilyeneknek ma látjuk őket. Az Utolsó vacsora Leonardót Ludovico herceg bízta meg azzal, hogy fesse meg az Utolsó vacsorát családi kápolnája és temetkezési helye, a milánói Santa Maria Bella Grazie refektóriumának falán. A freskó mérete körülbelül 10 x 5 méter, és háromévi munka után, 1498-ban készült el. A hagyománnyal szakítva Leonardo az összes apostolt az asztal egyik oldalára ültette, hármasával, azt a hatást keltve, mintha kis fókuszcsoportokat alkotnának. Az alakok mind nagyobbaknak tűnnek a valóságosnál, mivel az asztal túl alacsony ahhoz, hogy kényelmesen elhelyezkedhessenek mellette. Krisztust a mögötte lévő három ablak teszi a fókuszponttá, melyek közül a legnagyobb a feje és teste felső részét foglalja keretbe. Jézus teljes nyugalomban ül, míg az apostolok szemmel láthatólag izgatottak. Leonardónak az jelentette a legnagyobb problémát, hogy megfelelő modellt találjon Júdás alakja számára. Több mint egy évig kereste a kellően gonosz arcot. Végül a Santa Maria Bella Grazie perjelének arcára esett a választása: „Egészen mostanáig megálltam, hogy a saját templomában tegyem nevetségessé”. Soha nem kért engedélyt senkitől, hogy felhasználja arcát festményein, sőt modelljei nem is tudtak róla, hogy ez történt. Júdás az egyetlen alak a képen, aki nem Jézus

felé hajol, keze pedig egy tál fölött lebeg, Jézus evangéliumi szavait illusztrálva: „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el”. A freskó megszületése pillanatától kezdve rendkívül népszerű volt. Franciaország királyának annyira megtetszett, hogy az egész falat le akarta bontatni és Franciaországba akarta szállíttatni, ám túl bonyolult logisztikai problémákkal szembesült, ezért a festmény az eredeti helyén maradt. Sajnos mára nagyon leromlott az állapota. Ennek részben az az oka, hogy a felhasznált kromatikus színek nem alkalmasak a falra történő festésre. A kép igen gyorsan romlásnak indult, és 1652-ben még egy ajtót is vágtak a közepébe! Ennek nyomai még ma is láthatók. 1796-ban Napóleon katonái istállónak használták a refektóriumot, és bár Napóleon megtiltotta, hogy bármiféle kárt tegyenek a freskóban, a katonák sárral dobálták meg az apostolokat. A teremben ezután szénát tároltak, s ha még ez nem lett volna elég, egy 1800-as árvizet követően zöld penész lepte be a festményt. Mindezek ellenére a freskó még a szövetségesek 1943-as támadását is átvészelte, pedig ekkor elpusztult a refektórium teteje. A festményt homokzsákokkal próbálták megóvni, mégis súlyos sérüléseket szenvedett. 1954-ben teljes, aprólékos részletekbe menő restauráláson esett át. Az eredeti festék nagy része lekopott, lehetetlennek bizonyult az apostolok arckifejezését pontosan helyreállítani, az alakok körvonala viszont mindvégig látható maradt. Az évszázadokon át zajló folyamatos romlás ellenére úgy tűnik, hogy a Krisztus jobbján ülő alak egy nő. Ahogy Dan Brown fogalmazott az ABC News Primetime Monday című műsorában, az Elizabeth Vargas által készített interjú során: A festmények eredendően szimbolikus értelműek. Ami a festményen fellelhető „V” alakzat gondolatát illeti: a „V”

már jóval Leonardo da Vinci előtt a nőiség szimbóluma volt. Ez a szimbólum itt nagyon szigorú, jelképes értelmében véve lényegében az anyaméh. A „V” szimbólum mellett Magdolna és Krisztus alakja a „Magdolna” kezdőbetűjét, az „M”-et is megformálják. Ez sokkal tisztábban látható a festmény egyik másolatán, amit egy ismeretlen XVI. századi festő készített, s ami Belgiumban, a tongerlói Museo da Vinciben található. Ugyanakkor Bruce Bucher a „Megfejti-e a Da Vinci-kód Leonardót?” (New York Times, 2003. augusztus 3.) című cikkében rámutat, hogy az utolsó vacsora egyéb, korabeli firenzei ábrázolásain nemcsak az árulást hangsúlyozták jobban, mint ahogy azt az úrvacsora és a kehely teszik, hanem „Szent Jánost következetesen csodaszép fiatal férfiként ábrázolták, és azzal fejezték ki Jézushoz való szoros kötődését, hogy Jézus jobbjára ültették”. A Királyok imádása Leonardo 1480-ban vállalta el a mű megfestését a Firenze közelében lévő San Donato a Scopeto-kolostor számára. A fizetségét egy bonyolult földügylet révén kapta volna meg, ám a megállapodás egyik kitétele szerint semmi nem járt neki, ha nem készül el időben a munkával. Leonardo, mint általában a határidős feladatoknál, nem tudta teljesíteni vállalását. A festmény az újszülött Krisztust és anyját, Máriát felkereső három napkeleti királyt (vagy bölcset) ábrázolja. A hatvanhat emberből és tizenegy állatból álló tömegben egy pásztorfiú áll magányosan a kép jobb szélén, akiről azt tartják, hogy a fiatal Leonardót ábrázolja. A háttérben látható romok a pogányság hanyatlását jelképezik. Ez a szimbolika jellegzetes volt a korban. Ugyanakkor a festmény infravörös fénynél történő vizsgálata kimutatta, hogy néhány alak egy lépcsőt épít, ami egyesek szerint a reneszánszt jelképezi. Mivel a festmény nem készült el, az okkerfesték alatt látni

lehet a vázlatot, s így betekintést nyerhetünk Leonardo munkamódszerébe. A Királyok imádását mindig is Olaszország egyik legfontosabb festményének tartották. Egészen pontosan addig, amíg fel nem bukkant a színen Maurizio Seracini, a kiváló műelemző, aki közel harminc évet töltött műalkotások vizsgálatával. Az Uffizi Galéria bízta meg, hogy mérje fel, nem túl sérülékeny-e a Királyok imádása a restauráláshoz. Seracini ezután 2002. április 21-én a New York Timesban, Melinda Henneberger riporter kérdéseire válaszolva számolt be a döbbent világnak aprólékos vizsgálatai eredményéről. „A Királyok imádásán, ahogyan ma láthatjuk, egyetlen ecsetvonás sem a Leonardóé. Ami azt illeti, még csak nem is egy különösebben jó festő festette.” Egyesek úgy vélték, Seracini egyszerűen csak szenzációt próbál kelteni. Ahogyan azt Dan Brown írja A Da Vinci-kódban, Seracini makacsul állítja, hogy a zöld és szürke vonalakat maga Leonardo húzta, ám felháborítónak tartja a gondolatot, hogy valaha is neki tulajdoníthatták a barna vonalakat. Érvelésében rámutat, hogy a Madonna jobb lábának hegyesek az ujjai és a sarka, a csecsemő lába úgy néz ki, mintha fából faragták volna, a haja pedig olyan, mintha paróka lenne rajta. Seracini szerint sértő az igen alapos anatómiai ismeretekkel rendelkező Leonardóra nézve, hogy évszázadokon át neki tulajdonították a festmény minden részét. Elméletével egyetért a világ egyik vezető Leonardokutatója, Carlo Pedretti, a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem munkatársa is. Pedretti harminc éve ismeri Seracinit, és állítása szerint kétségtelen, hogy a legújabb vizsgálatok eredményei helyesek. „Abból, amit nekem mutatott”, mondja Pedretti, „egyértelműen látszik, hogy Leonardo eredeti vázlatára ráfestett egy ismeretlen festő.” A torinói halotti lepel A Leonardóval kapcsolatos bámulatos elméletek egyike a

torinói halotti lepellel is foglalkozik. A lepel állítólag az a szövetdarab, amit Krisztusra terítettek halála után, s amire valamilyen módon rákerült a halott képmása. Különös tény, hogy Leonardo soha nem festette meg a keresztre feszítést, noha az kora egyik fontos művészi témája volt, s egyesek szerint az esemény idioszinkretikus interpretációjaként készítette el a torinói leplet. A katolikus egyház 1978-ban egy rövid időre, mindössze öt napra és öt éjszakára lehetővé tette, hogy tudósok vizsgálják meg a leplet. A szövetet radiokarbonos kormeghatározásnak vetették alá, ami 95 százalékos bizonyossággal kimutatta, hogy 1260 és 1390 között készült. Az egyház ezt 1988. október 13-án hozta nyilvánosságra, meglehetősen feszengve. A szóban forgó időszak komoly érv azzal az elképzeléssel szemben, hogy a jóval később, 1452-ben született Leonardo festette volna a leplen látható alakot. Ugyanakkor a korábbi időszakból származó szövetek széles körben hozzáférhetők voltak Leonardo korában, mivel a keresztes háborúk lezárulásával nagy mennyiségben kerültek vissza Európába. Elképzelhető, hogy Leonardo tudatosan régi szövetet használt, ha meg akart győzni másokat arról, hogy Krisztus halotti leplét látják. Azt, hogy maga a kép mikor került a szövetre, lehetetlen megállapítani, ez ugyanis nem derül ki a radiokarbonos kormeghatározásból. A leplen látható arc nagyon hasonló a Leonardo önarcképén láthatóhoz. Amint azt korábban már említettük, elképzelhető, hogy a Mona Lisa modellje is Leonardo volt. Úgy tűnik, Alfred Hitchcockhoz hasonlóan ő is szívesen tűnt fel saját műveiben. Kétségtelen, hogy képes lett volna megalkotni a torinói leplet, és eltüntetni minden nyomot, ami az eredeti származására utalhat. A torinói lepel 500 éven át a Szavojai itáliai uralkodócsalád birtokában volt. A család utolsó sarja 1983-ban adományozta a katolikus egyháznak. Szintén a Szavojaiak torinói palotájában található Leonardo egyetlen ismert önarcképe. Valószínű, hogy

a leplet vagy Szavojai herceg, vagy a pápa, esetleg ketten együtt rendelték meg. Az elmélet szerint a valóban létező lireyi leplet szerették volna pótolni vele. A lireyi leplet először 1389ben állították ki, ám a troyes-i püspök hamisítványnak nyilvánította, mondván: „ügyes munka, de maga a festő vallotta be az igazságot”. Ez nyilvánvalóan nem áll a torinói lepel esetében, amiről mind a mai napig nem sikerült egyértelműen megállapítani, hogyan keletkezett. Azt tudjuk, hogy Leonardo állandóan új festészeti technikákkal kísérletezett – a Keresztelő János röntgenfelvételei például azt mutatják, hogy nincsenek rajta ecsetvonások, mintha valamilyen szitatechnikával készült volna. Ezt a módszert azóta sem sikerült egyetlen festőnek sem alkalmaznia. 1976-ban a torinói lepelről készített fényképfelvételt feldolgozták egy V-8 képelemzővel, és felfedezték, hogy háromdimenziós információk vannak kódolva a képben. Kiderült, hogy egy emberi alak tökéletes domborműve, amit viszont lehetetlen festéssel létrehozni. Mi több, a képet alkotó szövetszálak elváltozásai arra utalnak, hogy valamiféle égetési eljárás került alkalmazásra. Elképzelhető, hogy egy kemencében felhevítettek egy magasdomborművet (bas relief), majd azt égették rá a szövetre. A középkorban gyakran készítettek domborműveket az elhunytakról a sírokra. Leonardo biztosan ismerte az eljárást, és szobrászképzésben is részesült. Meggyőző érvek szólnak amellett is, hogy a lepel egy camera obscurával készült, ami egy sötét láda, vagy domború lencsékkel, vagy egy apertúrával felszerelve. A külső tárgy képe így a láda belsejében elhelyezett vászonra vetül. Leonardo készített vázlatokat ilyen kamerákról. Ismerte a szükséges vegyületeket, például az ezüstnitrátot, amikkel elérhette a kívánt hatást, és tanulmányozta az optikát is. Az elmélet arra is magyarázatot ad, hogy miért tűnik magasabbnak a test hátsó oldala az elsőnél. A megörökített tárgy és a kamera

távolságában nagyon kis eltérés is elég ilyen mérvű méretkülönbség létrejöttéhez. Leonardo remekül szórakozhatott az egész vitán, azzal együtt, hogy rengeteg zarándok kereste fel a leplet abban a tudatban, hogy az Krisztus képmását őrzi, nem is sejtve, hogy feltehetőleg a művész saját képmása az. Lehet, hogy a lepel a legnagyobb tréfás rejtvény, amit ránk hagyott. Leonardo jó barátságban állt I. Ferenc királlyal – ami azt illeti, olyan jóban, hogy egy festményen Leonardo a király karjai közt hal meg. Ferenc Szavojai volt, aki beházasodott a Medici-családba, s így Leonardo a lehető legjobb kapcsolatokat ápolhatta vele. Ha valaki el akarta volna készíttetni a torinói leplet, Leonardo lett volna a magától értetődő választás. Ebből a szempontból kétségkívül előnyt jelentett volna Leonardo nem szokványos viszonya a vallással. A művész nem félt volna a hamisítás miatt rá váró örök kárhozattól. Tudósként és homoszexuálisként eleve károkozatra ítéltetett a katolikus egyház szemében. Nem látta be például, miért ne dolgozhatna akár vasárnap is. Az általa írt 13 000 oldalon egyetlenegyszer sem említette Istent. Különösen megvetette az ereklyekereskedelmet, ami révén a kereskedők teljes vagyonokra tettek szert azáltal, hogy állítólagos szent tárgyakat adtak el a megtéveszthető híveknek. Leonardo karizmatikus volt, jóképű és népszerű. Humora eszköztárában szerepelt az általa „pápaijesztgetés”-nek nevezett tréfa is. Egyszer például azt mondta a pápának – valószínűleg X. Leónak, azaz Giovanni de Medicinek –, hogy van egy kis ládába zárt sárkánya. Amikor már eléggé megrémítette a pápát, kinyitotta a ládát, amiből kiugrott egy ezüstszínűre festett, szárnyakkal ellátott gyík. Röviden, a torinói lepel meghamisítása a legnagyobb szentségtörő örömet okozta volna Leonardónak. A leplen látható alak tenyerén lévő szögnyomok pontosan ott vannak, ahol lenniük kellene, ha valóban egy keresztre

feszített embert ábrázolna a kép. A keresztre feszítést mindig így hajtották végre, mivel ha máshol ütötték volna át a szegeket (amint az Krisztus megfeszítésének ábrázolásain látható), akkor a kézfej nem lett volna képes megtartani az emberi test súlyát a kereszten. Ha a torinói lepel hamisítvány, akkor készítője pontosan ismerte a megfeszítés technikai részleteit. Valószínű, hogy Leonardo keresztre feszítette az által vizsgált holttestek egy részét, és bizonyítékok támasztják alá, hogy tanulmányozta az eljárást.

Második fejezet

A Sion-rend, nagymesterei és a Plantard-család A Da Vinci-kódban Robert Langdon a Sion-rend (Priory of Sion) nevének rövidítéseként értelmezi a Sophie Neveu széfkulcsán található „P. S.” kezdőbetűket. Ez a rövidítés felbukkan azon a dokumentumok egyikén is, amiket Bérenger Saunière – akiről a Negyedik fejezetben szólunk részletesen – talált a rennes-la-château-i templomban, illetve Marie de Blanchefortnak az egykor a templom temetőjében állt sírkövén. A Sion-rend témája A Da Vinci-kód cselekményének egyik fő szála. Noha a Langdonnal való találkozása előtt semmit sem tudott létezéséről, Sophie életének minden aspektusát a rend határozta meg. Ezáltal pontosan ugyanabba a helyzetbe került, mint sok olvasó, akik keresztény neveltetésük mellett semmit sem tudtak a kereszténység mögött munkálkodó valódi történelmi erőkről. Ann Evans, a kutató, akit Michael Baigent, Richard Leig és Henry Lincoln alkalmazott a rendről szóló könyvük, A Messiás öröksége megírásakor, harmincöt éves tapasztalattal rendelkezik a területen, s mégis úgy nyilatkozott, hogy soha nem ütközött még ennyi akadályba és ellentmondásba, mint a rend kutatása során. Az úgynevezett „bizonyítékok” bizonytalan mivolta olyan homályos légkört teremt, ami csak még érdekfeszítőbbé teszi a rendet. Az ismert igazság pedig határozottan zavaros. A kezdetek A rend létezését alátámasztó „bizonyítékok” döntő többségét a

párizsi Bibliothèque Nationale őrzi – sok kutató szerint igen megnehezítve a fontos iratok hozzáférhetőségét. Az ilyen kijelentések arra utalnak, hogy a francia nemzeti könyvtárban legalábbis bizonyos döntéshozók kapcsolatban állnak a Sionrenddel, ami az 1950-es évektől kezdve élvezettel szór el parányi információmorzsákat a kutatók számára. Baigent, Leigh és Lincoln érdeklődését különösen két dokumentum keltette fel nagy hatású könyvük, a Merovingvérvonallal foglalkozó, 1982-ben megjelent A szent vér, szent Grál írása közben. Az első a rejtélyes Dossiers Secrets, ami látszólag egymással összefüggésben nem álló, időnként bővülő, időnként eltűnő írások gyűjteménye. A másik a Le Serpent Rogue (A vörös kígyó) című mű, amit talán Jean Cocteau írt, mivel az ő stílusa ismerhető fel benne. Ez a mű a Merovingok családfáját, a l'Église de Saint-Sulpice alaprajzát, és tizenhárom, a zodiákus jegyeivel kapcsolatos verset tartalmaz (köztük a tizenharmadik, a Skorpió és a Nyilas között elhelyezkedő jeggyel, az Ophiuchusszal, azaz „a Kígyótartóval”). A dokumentumok feltételezett írói (összesen négy ember) mind tisztázatlan körülmények között haltak meg. A Sion-rend (franciául „Prieuré de Sion”) állítólag a Ormus nevű egyiptomi bölcs által i. sz. 46-ban alapított hermetikus vagy gnosztikus társaságig vezethető vissza. Az „Ormus” egyben az az alcím is, amit a Sion-rend 1188-ban vett fel, amikor nevét a „Sion rendjéről” a jelenlegire változtatta. Ekkoriban még az „Ordre de la Rose-Croix Veritas” („A valódi rózsakereszt rendje”) néven is hivatkoztak magukra, jelezve, hogy a Sion-rend lehetett az eredeti rózsakeresztes rend. A történészek csak a középkortól kezdődően ismernek egy olyan szervezetet, ami Sionnal kapcsolatos. Az északfranciaországi Ardennekben fekvő Stenayban (régi nevén „Satanicum”) található orvali apátságot egy az itáliai Calabriából származó szerzetescsoport alapította 1070-ben a Meroving „Ursus herceg” vezetésével (akiről azt beszélik,

hogy II. Dagobert dédunokája, VI. Sigisbert volt). Ezek a szerzetesek alkották a Sion rendje alapját, amibe 1099-ben, Jeruzsálem elfoglalásának évében Godfroi de Bouillon templomos rendjével együtt beolvadtak. Godfroi de Bouillon nem csupán Lorraine hercege volt, hanem II. Dagobert leszármazottjaként, azaz Merovingként jogos király is (részletesen lásd a Harmadik fejezetben). Stenay a Merovingok két fővárosának egyike volt. II. Dagobert királyt a közeli Woëvres-erdőben gyilkolták meg 679. december 23-án vadászat közben – ahogyan Dan Brown is írja, szemen döfték, míg egy fa alatt aludt. Egyesek szerint keresztfia követte el a gyilkosságot Kövér Pipin, Dagobert köpenyegforgató háznagya parancsára. Úgy tűnik, hogy a Sion-rend célja mindig is a Dagobert halála után elsőszülöttségi jogát elveszített Meroving-dinasztia és vérvonal visszajuttatása volt Európa trónjaira. Különböző politikai paktumok és házasságok révén a vérvonal végül számos nemesi és uralkodói házba bekerült, például a Blanchefort, a Gisors, a Saint-Clair, a Montesquieu, a Montpézat, a Poher, a Luisignan, a Plantard és a HabsburgLorraine családokba. Korabeli feljegyzések igazolják, hogy a rend főhadiszállása a Jeruzsálemtől délre fekvő Nôtre Dame du Mont de Sion-i apátság volt. A bizánci bazilika romjaira épített rendházat jól megerősítették. A Biblical Archaeology magazin egyik 1990-es száma szerint a Sion-hegy lehetett a jeruzsálemi ebioniták központja. Az ebioniták Jézus hívei voltak, de nem Pál apostolt, hanem Jézus testvérét, Jakabot tartották a keresztény egyház törvényes vezetőjének. Kevésbé bizonyos az az állítás, hogy a Sion-rendről – Langdon szavaival élve – „bizonyított, hogy a szent nőiség hódolója volt”, és az általa Krisztus feleségének tartott Mária Magdolnát a női princípium megtestesüléseként tisztelte. Amint Tracy Twyman írja a Dagobert's Revenge magazinban:

Mária Magdolnát sok Grál-kutató egyfajta feminista hősnőnek tartja, azt állítva, hogy Máriát „kiírták a Bibliából”, mert az egyház fenyegetésnek érezte nőiségét. Ám sem Magdolna, sem az egyházatyák nem ezen a nyelven gondolkodtak, de még csak eszükbe sem jutott volna ilyesmi. Magdolna nem azért jelentett veszélyt az egyházra, mert nő volt, hanem azért, mert ő volt Krisztus gyermekeinek, királyi és papi címei örököseinek anyja. Jog szerint ők lettek volna nemcsak Krisztus egyházának, hanem jeruzsálemi trónjának (ami egyesek szemében egyet kellene jelentsen az egész világ fölötti uralommal) törvényes örökösei is. Ez a két jogigény fenyegetést jelentett az egyház számára, ami nemcsak spirituális, de világi szempontból is uralkodni akart a világon – hiszen azt hirdette, hogy jogában áll királyokat kinevezni, tekintet nélkül a születés biztosította jogokra. Godfroi de Bouillon nagyon jól tudta, hogy a Grál-család egyik tagja, s így a Meroving-családé is, azaz de facto Jeruzsálem királya, és családját egészen a dávidi vérvonalig vissza tudja vezetni. Jeruzsálem elfoglalása után megalapította a templomos lovagrendet. Noha ekkor már három másik keresztény sereg haladt Palesztina felé, Godfroi szemmel láthatólag tudta, hogy őt fogják Jeruzsálem királyául választani. Végül is mindenét eladta, mielőtt útnak indult, és egyértelművé tette, hogy egész életében Jeruzsálemben kíván maradni. Mindazonáltal nem fogadta el a királyi címet, csak a „Szent Sír védelmezőjé”-t. Baigent, Leigh és Lincoln szerint a korábban említett calabriai szerzetesek, akik magyarázat nélkül eltűntek Orvaiból, nem mások, mint azok a nem harcoló tanácsadók, akikről tudjuk, hogy elkísérték Godfroit Jeruzsálembe. A szerzőhármas emellett úgy véli, hogy ugyanez a csoport választotta ki Jeruzsálem királyát. Úgy tűnik, a Sion rendje a templomos rend nyilvános

megalapításától, 1118-tól 1152-ig székelt a Nôtre Dame du Mont de Sion-i apátságban. A templomosokat 1127-ben ismerte el vallási-katonai rendként Champagne grófjának bírósága Troyes-ban, nagymesterévé pedig Hugues de Payent választották. Amikor VII. Lajos francia király visszatért a második keresztes hadjáratról, a rend kilencvenöt tagját is magával hozta. Közülük heten beléptek a templomos lovagok közé, majd Orleans-ban újjáélesztették francia kapcsolataikat. A dokumentumok, melyekkel VII. Lajos megalapította a rendet Franciaországban, mindmáig léteznek. Az orvali apátság 1131-ban a cisztercita rendhez került. Ez korábban nagyon elszegényedett, de körülményeik együtt javultak a templomosok felemelkedésével. Mindkét rend hatalmas vagyonra és földterületekre tett szert. Az Ordre de Sion név 1116. július 19-én bukkant fel először írott dokumentumokon. Ezt 1178-ban egy másik charta követte, rajta III. Sándor pápa pecsétjével, megerősítve a rend földbirtokait nemcsak a Szentföldön, hanem Európában is. 1956-ban a Manchesteri Egyetemen megfejtették a kumráni Réztekercs szövegét. Ebből kiderült, hogy Salamon temploma alatt hatalmas aranyrúd készletet ástak el, a frigyládával együtt. 1979-ben Pierre Plantard de Saint-Clair, a Sion-rend legutolsó ismert nagymestere elmondta a Baigent-Leigh-Lincoln szerzőhármasnak, hogy a jeruzsálemi templom kincse, amit a rómaiak az i. e. 66-os zsidó lázadás során raboltak el, a Sionrend birtokában van. A templom kifosztását Titus császár római diadalíve is megörökíti. Amikor később a vizigótok feldúlták Rómát, elvitték a kincset is, talán Dél-Franciaországba, Rennes-le-Château közelébe. Plantard úr ezek után azt is elárulta, hogy a „kincset” a „megfelelő időben” vissza fogják juttatni Izraelbe. Azt nem tette egyértelművé, hogy hagyományos értelemben vett kincsről, vagy dokumentumokról, vagy – ahogy arra Dan Brown utal – a

Szent Grál hollétét felfedő térképről beszél-e. Létezik egy olyan legenda is, miszerint a kathar „eretnekek” őrizték ezt a kincset. A katharok (vagy „albigensek”) Languedoc vidékén, a mai Dél-Franciaország területén éltek, ahol Rennes-la-Château is található. 1209-ben óriási pusztítást vittek véghez közöttük – 30 000 katona végzett már etnikai tisztogatásnak nevezhető öldöklést körükben. Languedoc kiemelkedő oktatási központ volt akkoriban – a római katolicizmus kárára. Egyházi körökben általában véve a katharok hanyag vallási magatartása, konkrétan pedig a római katolicizmussal való szembenállása szította leginkább az irántuk tanúsított gyűlöletet. A velük szemben vádként felhozott számos „vétek” között tartják számon a születésszabályozást és az abortuszt is. Az állítólag a birtokukban lévő kincset többnek tartották „puszta” aranynál – lehet, hogy maga a Grál-kehely volt, vagy olyan tudás, ami révén elképzelhetetlen gazdagságra tehettek szert. A templomos lovagok felemelkedése és bukása A templomos lovagrend állítólag azzal a céllal jött létre, hogy megvédelmezze a Jeruzsálembe tartó zarándokokat. Ám ahogy Robert Langdon is elmondja Sophie-nak A Da Vinci-kódban, valódi feladatuk az volt, hogy kiderítsék, mi rejlik Salamon temploma alatt. Nem véletlen tehát, hogy a templomosok jeruzsálemi szállása Salamon templomának helyén állt. A templomosok koruk hősei voltak. Tömegesen csatlakoztak hozzájuk a nemesi családokból származó ifjak. Uralkodók legmagasabb szintű politikai tanácsadói lettek, s mindenki szeretett volna megfürödni dicsőségük fényében. Sorra kapták a bőkezűbbnél bőkezűbb adományokat, s hihetetlen mértékben megnőtt a befolyásuk. Saját kikötőik voltak, kórházakat alapítottak. Az ő flottájuknál alkalmaztak először mágneses iránytűt. Ironikus módon a tagoknak minden tulajdonukat át kellett ruházniuk a rendre, és szegénységi

fogadalmat kellett tenniük. Le kellett vágniuk a hajukat, viszont nem vághatták le szakállukat. Csatában nem hátrálhattak meg, mindhalálig harcolniuk kellett. II. Ince pápa 1139-ben bullát bocsátott ki, melyben kijelentette, hogy a templomosok teljes mértékben függetlenek mindenféle hatalomtól, s gyakorlatilag önálló államot alkotnak. A templomosok alakították ki a első nemzetközi bankrendszert. Ők építették Európa legkecsesebb és legelegánsabb gótikus katedrálisait, például a párizsi NôtreDame-ot. A „gótikus” szó valójában nem a gótokra utal, hanem a görög goetikból származik, aminek jelentése „mágikus (cselekedet)”. Ez azt a szent geometriát tükrözi, amit a templomos kőművesek alkalmaztak a katedrálisok felépítése során. 1306-ra a templomos lovagok gazdagsága olyan méretet öltött, hogy határozottan aggasztani kezdte IV. (Szép) Fülöp francia királyt. Komoly összeggel tartozott nekik, és tisztában volt azzal, hogy a befolyásuk minden szempontból nagyobb, mint az övé. Egy vatikáni ediktum meggátolta abban, hogy megadóztassa a papságot. Mindazonáltal Fülöp nem adta fel, hanem elfogatta és megölette VIII. Bonifác pápát. A következő pápa, XI. Benedek is hasonló sorsra jutott nem sokkal később gyanús körülmények között halt meg. Végül Fülöp jelöltje, gothi Bertrand lett a pápa V. Kelemen néven. Fülöp ezután a templomosok ellen fordult, eretnekséggel vádolva őket, amivel szemben a lovagok különösen sebezhetők voltak. A templomosok nem fogadták el a keresztre feszítésről vallott bevett keresztény nézeteket, üzleti tevékenységeik miatt pedig szükségképpen kapcsolatba kerültek zsidókkal, gnosztikusokkal és moszlimokkal – beleértve a templomosok hírhedt moszlim megfelelőivel, a haszasszinokkal való titkos kapcsolatot is. Mindemellett állítólag a Baphomet nevű ördögöt imádták – a szakállas fejet, amiről Langdon beszél –, ami a szóbeszéd szerint szólt a templomosokhoz és mágikus

hatalommal ruházta fel őket. Fülöp tervét feltehetőleg az első „péntek 13-án”, 1307. október 13-án, pénteken hajtották végre. A nyugati kultúrában ettől kezdve számít balszerencsés napnak a péntek 13. Fülöp szétküldte parancsait franciaországi helytartóinak, s a parancsokat a bírák mind ugyanabban az időpontban nyitották fel. Minden templomost el kellett fogni, rendházaikat el kellett foglalni, javaikat el kellett kobozni. Miután börtönbe vetették, kivallatták és megkínozták őket, máglyára kerültek. Szemtanúk igazolták, hogy a templomos lovagok számos különböző bűnben vétkeztek, úgymint halottidézésben, homoszexualitásban, Krisztus képmásának bemocskolásában és boszorkányságban. Mindazonáltal Fülöp a rendkívüli intézkedések ellenére sem érte el célját, nem tudta megszerezni a templomosok kincsét. Lehet, hogy a támadás nem érte váratlanul a templomosokat. Épp a mészárlás előtt egy új templomos kontingens indult útnak az aragóniai Rossillonból a délfranciaországi Rennes-le-Château-ba, ahol a Bézu-hegyen erődítményt alapítottak. Az összes templomos közül csak őket nem érte támadás. Ennek talán az lehetett az oka, hogy V. Kelemen pápa (azaz „gothi Bertrand”) Ida de Blancefort fia volt, és ugyanabból a családból származott, mint a templomosok előző nagymestere, Bretrand de Blanchefort. Több mint valószínű, hogy ezek a családi kapcsolatok mentették meg a szóban forgó templomosokat a letartóztatások napján. Igen valószínű, hogy a templomosok akkori nagymestere, Jacques de Molay is tudott arról, mi készül ellenük, ugyanis még időben elszállíttatta a rend kincseit Franciaországból. A hajók döntő többsége állítólag Skóciába ment, ám Fülöp mit sem tudott erről. Folytatta a templomosok üldözését, próbálva rávenni a többi európai uralkodót is, hogy forduljanak szembe a renddel országaikban. Sikerült elintéznie, hogy V. Kelemen

1312-ben törvényen kívül helyezze a templomos lovagokat. Végül 1314-ben máglyán megégettette Jacques de Molayt. A nagymester utolsó szavaival hangosan imádkozott a lángok között, hogy üldözői, Kelemen pápa és Fülöp király egy éven belül kövessék őt a halálba, és Isten ítélőszéke előtt adjanak számot tetteikről. Úgy tűnik, az ima meghallgatásra lelt. Kelemen pápa egy hónap múlva meghalt, Fülöp pedig még ugyanabban az évben, rejtélyes körülmények között lelte halálát. Halálukat valószínűleg mérgezés okozta – és a templomosok jól ismerték a mérgeket. II. Edward angol király kényes helyzetbe került. Fülöp veje volt, de Fülöppel szemben nem gyűlölte megszállottan a templomosokat, és nem kívánta üldözni őket. Jobb meggyőződése ellenére engedélyezte az inkvizíció tevékenységét, és számos templomost elfogatott. Ugyanakkor az elfogottak viszonylag enyhe büntetést kaptak, és nem várt rájuk az az állandó üldöztetés, amit Fülöp folytatott Franciaországban. Skóciában megvetően figyelmen kívül hagyták a pápai bullát, és a templomos rend tovább virágzott. Robert Bruce korától kezdve minden Bruce és Stewart király születésénél fogva templomos volt, így tehát nem sok esély maradt arra, hogy Fülöp parancsait végrehajtsák az országban. A „szilfa kivágása” A templomos rendnek (a templomos lovagoknak) és a Sionrendnek közös nagymestere volt, és a két rend tulajdonképpen ugyanannak a szervezetnek a két ágát alkotta, míg valaki el nem rendelte a „szilfa kivágását”, amire 1188-ban került sor Gisorsnál. A két rend közötti szakítást valószínűleg Gérard de Ridefort nagymester úgynevezett „árulása” váltotta ki, aminek nyomán a Dossiers Secrets szerint az európaiak elveszítették Jeruzsálemet a szaracénokkal szemben. Arról, hogy 1188-ban Gisorsnál „kivágták a szilfát”, egy

történelmi feljegyzés is fennmaradt, bár a „Rend iratain” kívül egyetlen forrás sem kapcsolja össze ezt az eseményt a templomosokkal vagy a Sion-renddel. A feljegyzés azok közé az ostoba középkori mesék közé tartozik, melyekről gyanítható, hogy jelentőségteljesebb, mélyebb igazságokat rejtenek. A Champ Sacrén – az évszázadok óta szentnek tartott mezőn – valóban állt egy szilfa. Állítólag több mint nyolcszáz éves volt, törzse pedig olyan vastag, hogy kilenc ember alig tudta körülölelni. Ezen a mezőn szoktak volt találkozni Anglia és Franciaország királyai. Az egyik beszámoló szerint II. Henrik angol és II. Fülöp francia király között egy alkalommal igen feszült helyzet alakult ki. Talán az angolok és a franciák közötti örök ellentét egyik megnyilvánulásaként II. Henrik és kísérete a szilfa árnyékában keresett menedéket a tűző napsugarak elől, s a franciák kint rekedtek a hőségben. A számbeli fölényben lévő franciák nem bírták tovább elviselni a hőséget, s talán megalázónak is érezték az angolok pöffeszkedését, és megtámadták az angolokat, akik Gisors városába vonultak vissza. II. Fülöp dühében kivágatta a szilfát, és haragosan visszatért Párizsba, mondván, hogy soha többé nem fogja a favágó szerepét eljátszani. Egy másik elbeszélés szerint Fülöp közölte Henrikkel, hogy ki akarja vágni a fát. Henriket felbőszítette a gondolat, és vasabroncsokkal erősítette meg a fatörzset. A franciák támadásba lendültek, és Henrik fia, Oroszlánszívű Richárd az embereivel a fa védelmére kelt, ám súlyos veszteségeket szenvedett el. Végül a franciák győztek és kivágták a fát. Mindkét történet valószínűleg allegorikus értelmű, s a látszattól valami teljesen eltérő dologra utal. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a Sion rendje és a templomos lovagok ekkoriban váltak el egymástól. A Sion-rend továbbra is a Merovingok ügyét szolgálta, új nevet felvéve, míg a templomos lovagok feltehetőleg a skót királyi családdal, a Stuart-házzal, a

Meroving-ház egyik oldalhajtásával olvadtak egybe. A Stuartok később, franciaországi száműzetésük idején elmélyedtek a szabadkőművességben, és megalapították a „skót rítust”, aminek több fokozata van, mint a többi szabadkőműves szervezetnek, és lényegében skót rejtélyekről szóló ismereteket ígér. Orleans-ban vannak olyan dokumentumok, amik arra utalnak, hogy a Sion-rend problémákat okozott a városban, különböző dekadens praktikáival kihíva maga ellen mind a pápa, mind XIV. Lajos francia király haragját. A hatóságoknak 1619-ben elfogyott a türelme, és a Sion-rend kénytelen volt távozni saint-samsoni épületeiből. Valószínűtlennek tűnik, hogy ennek az eseménynek komoly szerepe lett volna a Sionrend teljes történetében. Inkább arra utal, hogy Orleans ekkor már kisebb jelentőségű előretolt állás lett, és a rend tevékenységének hangsúlya áthelyeződött máshová. A Sion-rendet viszont az bosszantotta XIV. Lajossal kapcsolatban, hogy a király úgy döntött, új meridiánt jelöl ki az országban, mely Cassini csillagász számításai alapján a párizsi obszervatóriumon haladt át. Dan Brown megemlíti, hogy a „rózsavonal” (feltehetőleg az eredeti, ősi meridián) a l'Église de Saint-Sulpice-on halad át. A La Serpent Rouge és a rend egyéb „dokumentumai” azt állítják, hogy a régebbi meridián számos franciaországi hermetikus templomon áthaladt, beleértve a párizsi Saint-Sulpice-t, a rodezi Rózsák úrnője katedrálist, a carcassone-i Szt. Vincent-templomot és a bourges-i Szt. István-templomot. S ami nagyon fontos, áthaladt Rennes-la-Château-n is, aminek már a neve is a Rhédae-ből, egy a rózsavonalat szentnek tartó kelta törzs nevéből származik. XIV. Lajos a romanticizmust és vallási jelentőséget egy hétköznapi vonallal cserélte fel, hogy felpezsdítse a kereskedelmet.2 2 Többen rámutattak, hogy a washingtoni meridián is máshová került, amikor az angliai Greenwich lett a nemzetközi meridián. Jelenleg a

Kapcsolat Nostradamusszal A XVI. században a Lorraine és a Guise családok többször is megpróbálták megszerezni a francia trónt, melyen akkoriban a Valois-család ült. Erőfeszítéseiket – amint az a Szent vér, szent Grálban olvasható – a Sion-rend koordinálta. Francois de Guise már a siker kapujában állt, amikor 1563-ban meggyilkolták. Ez azonban nem tántorította el a rendet, és a század végére el is tűnt a Valois-család. A Guise-család szintén súlyos veszteségeket szenvedett a küzdelemben, és a későbbiekben már nem tudták megvalósítani nagyra törő terveiket. Azok egyike, akikről gyanítható, hogy a Guise-okat és a Lorraine-okat támogatták, Nostradamus volt. A francia udvar asztrológusaként ideális helyzetbe került ahhoz, hogy tanácsokkal lássa el a két családot az azokat érdeklő államügyekben, és kémkedhetett is számukra. Az is elképzelhető, hogy Nostradamus írásainak jelentős része nem prófécia, mint ahogyan általánosan hiszik, hanem különböző kódok, melyek a Sion-rend titkos terveit örökítik meg. Nostradamus egyes „jóslatai” nem a jövőre vonatkoztak, hanem a saját múltjára és jelenére, illetve konkrétan a Merovingokra és a templomos lovagokra. A katharokról és a templomos lovagokról, Saunière-ről és Rennes-le-Château-ról sokat író Gérard de Sède szerint Nostradamus Lorraine-ben is járt, ahol állítólag megmutattak neki egy rejtélyes könyvet, s később erre alapozta írásait. A szóban forgó könyvet az orvali apátságban őrizték, ahonnan a rend valószínűleg eredetileg származott. Ugyanezek a családok következetesen részt vettek a XVI. századi vallási zavargásokban, a XVII. századi francia Capital Street Washington meridiánvonala, korábban pedig a 16. utcán húzódott a „zéró meridián”. A 16. utcában áll egy skót rítusú templom több egyéb ezoterikus templom és épület társaságában.

polgárháborúban és a XVIII. századi szabadkőműves összeesküvésekben. Emellett kiemelkedő szerepet játszottak a Sion-rend történetében. Örökségük a Meroving-vérvonalig nyúlik vissza, mely II. Dagoberten és fián, II. Sigisberten keresztül szállt rájuk. A Sion-rend nagymesterei A Dan Brown által A Da Vinci-kódban megnevezett nagymesterek listája eredetileg a Dossiers Secretsben jelent meg. A listán részben azok szerepelnek, akikre számítani is lehet, ha egy titkos szervezetben való részvételről van szó. Sokan kapcsolatban álltak olyan helyekkel, mint Rennes-leChâteau és Stenay, sokan pedig különböző szálakon kapcsolatban álltak a befolyásos Lorraine családdal is. Másfelől viszont vannak olyan személyek, akiket más kontextusban jól ismerünk, ám szemmel láthatólag kilógnak a listáról. Egy közös volt bennük: heterodox vallási meggyőződésük. Baigent, Leigh és Lincoln arra a következtetésre jutott, hogy a rend nagymesteri címe a Meroving-vérvonalhoz tartozó családokban öröklődött, ám ha valamilyen okból egyetlen családtag sem volt jelölhető a posztra, kívülállót kértek fel a betöltésére. Ez megmagyarázná, hogyan került Leonardo da Vinci, Isaac Newton és Jean Cocteau a listára. Cocteau-val kapcsolatban felmerül egy érdekes „egybeesés”. 1188 és a „szilfa kivágása” után a Sion-rend első nagymestere Jean de Gisors lett. Azóta minden nagymester felvette a „Jean” keresztnevet, és mind a négy nő, aki nagymester lett, felvette a „Jeanne” nevet. Ugyanakkor Jean de Gisors nem „I. Jean”-ként, hanem „II. Jean”-ként szerepel a rend dokumentumaiban, ami táptalajt adott azoknak a spekulációknak, melyek szerint I. Jean vagy Keresztelő János, vagy János evangelista (a negyedik evangélium szeretett Jánosa), vagy Patmoszi János, a Jelenések könyvének írója

lehetett. Keresztelő János volt az a próféta, aki megjövendölte a Messiás, a római hódítókat legyőző királyi férfiú eljövetelét. Keresztelő János nagy veszélyt jelentett a galileai Heródes Antipasra, aki később ki is végeztette. A keresztény teológusok mindig is nehezen tudták megmagyarázni, miért kell Jézus Krisztusnak Keresztelő János alárendeltjeként megjelenni, és néhány eretnek még azt is kijelentette, hogy János volt a Krisztus, nem pedig Jézus. Ezeket az eretnekeket „johanniták”-nak nevezik. A Dossiers Secrets szerint Jean Cocteau a XXIII. Jean volt, mivel huszonharmadik férfiként birtokolta a posztot. Amikor 1959-ben meghalt XII. Pius pápa, még mindig Cocteau volt a nagymester. Az új pápa, Angelo Giuseppe Rancalli bíboros meglehetős szörnyülködést okozott, amikor a XXIII. János nevet választotta pápai nevéül. Ugyanezt a nevet vette fel ugyanis a hírhedt „antipápa”, aki a XV. században fordult szembe a pápasággal. Megmagyarázhatatlan volt, hogy az új pápa ezt a nevet választotta. 1976-ban megjelent egy verseskötet, amit állítólag XXIII. János pápa írt. Nem biztos, hogy valóban ő vetette papírra a költeményeket, de a bevezetés érdekes zűrzavart okoz a művekben – azt sugallja ugyanis, hogy XXIII. János a „RoseCroix” tagja volt. Mint korábban láthattuk, a Sion-rend 1188ban felvette a „Rose-Croix Veritas” alcímet. Azt jelentené ez, hogy XXIII. János pápa a Sion-rend tagja volt? Az bizonyos, hogy a véletlen egybeesésnél többnek tűnik az, hogy a Sionrend XXIII. Jean nevű nagymesterének megválasztása egybe esett annak a pápának a trónra lépésével, aki mindenki akarata ellenére szintén a XXIII. János nevet választotta. A lista utólagos meghamisítása elképzelhetetlen, mivel 1956-ban helyezték el a Bibliothèque Nationale-ben, a pápa pedig csak 1958-ban került hatalomra. XXIII. János pápa a későbbiekben a valaha látott legnagyobb változásokat indította el a római katolikus

egyházban. Megváltoztatta az egyház álláspontját a szabadkőművességgel kapcsolatban – a megelőző kétszáz évben a katolikusoknak tilos volt belépniük a páholyokba. Most megszűnt a tiltás. A pápa az 1960 júniusában kelt apostoli levelében különös jelentőséget tulajdonított „Jézus drága vérének”. Azt mondta, hogy az embert valójában Krisztus szenvedése és vérének kiontása váltotta meg. Jézus történetének ez a két aspektusa így kiterjesztve nagyobb jelentőséget kapott, mint akár a feltámadás, akár maga a keresztre feszítés. Egyesek szerint a keresztény hit egész alapját változtatják meg. Más szóval, Jézusnak nem feltétlenül kellett meghalnia az ember bűneinek megváltásáért – s ez gyakorlatilag irrelevánssá teszi a kereszthalált és a feltámadást. Néhány állítólagos nagymester Nicolas Flamel szül. kb. 1330-ban, valószínűleg a franciaországi Pontoise-ban, mh. kb. 1418-ban, Párizsban. Nicolas Flamel volt a Sion-rend első olyan nagymestere, aki nem áll rokoni kapcsolatban a többi nagymesterrel. A neve talán ismerős a Harry Potter-rajongóknak. Flamel dolgozott együtt a Roxfort igazgatójával, Albus Dumbledore professzorral alkímiai kérdésekben, például az ólom arannyá változtatásában. Halálon túli hírneve az életében a mágikus tudományok iránt tanúsított érdeklődéséből ered, és vannak, akik biztosak benne, hogy nem is halt meg! A Harry Potter és a bölcsek köve szerint 665 éves. Ez az életkor többé-kevésbé elfogadható is, ha feltételezzük, hogy 1330-ban született. Iniciálékkal díszített szöveget másolt és könyvekkel kereskedett Párizsban. Flamel azokból a könyvekből képezte magát, amik átmentek a kezei között. Állítólag egyszer álmot látott, amiben egy angyal jelent meg előtte, s megmutatott neki egy könyvet, ami mintha vékony fából állt volna, s vékony

rézlapokkal lett volna bekötve. Azonban nem tudta átvenni a könyvet az angyaltól, mert felébredt. Ugyanakkor nem ez volt az utolsó ilyen alkalom, s az álommal elkezdődött életének egy új, mindent megváltoztató szakasza. Valamivel később egy idegen lépett oda standjához, akinek sürgősen pénzre volt szüksége. Egy könyvet ajánlott fel eladásra. Flamel felismert néhány görög betűt a rézborításon, a lapok pedig mintha nem a megszokott pergamenből, hanem fából készültek volna. Flamel azonnal megvette a könyvet, mert nagyon hasonlított arra, amit álmában látott. A könyv az Ábrahámnak, a zsidónak, a zsidók Isten haragja által a gallok között szétszórt törzse fejedelmének, papjának, levitájának, asztrológusának és bölcsének könyve címet viselte. Akkoriban nem éltek zsidók Franciaországban, ugyanis mindannyiukat kiűzték az országból. Flamel rájött, hogy csak egy zsidó tudós segítségével fordíthatja le a könyvet, ezért lemásolt néhány oldalt, és 1382-ban elindult a szomszédos Spanyolországba. Eleinte nem járt szerencsével, mert a zsidók gyanakodva fogadták közeledését. Már épp vissza akart térni Franciaországba, amikor véletlenül találkozott egy Canches mester nevű kikeresztelkedett zsidóval, aki Leonban élt. Kezdetben Canches is bizalmatlanul fogadta, míg Flamel meg nem említette, hogy a könyvet a zsidó Ábrahám írta. Canches lefordította a Flamelnél lévő néhány oldalt, de nem tarthatott vele Franciaországba, hogy a többit is lefordítsa, mert túl idős volt már az utazáshoz. Ugyanakkor az immár érthető oldalaknak köszönhetően Flamel január 17-én délben állítólag végrehajtotta az első sikeres alkímiai transzmutációt. Nem sokkal ezután váratlanul meggazdagodott, és vagyona jelentős részét jótékony szervezetek, például kórházak és templomok alapítására fordította. René d'Anjou szül. 1409. január 16., Angers, Franciaország,

mh. 1480. július 10., Aix-en-Provence-ban. René d'Anjout „a jó René király”-ként is ismerték. Számos címe között szerepelt a „Jeruzsálem királya” is. Mozgalmas életet élt, és bár egyike volt az elsőknek, akik írásba fektették a lovagság törvényeit, a „jó király” értékfelfogása néha összeütközött azzal, amit ő maga becsületes viselkedésnek tartott. 1431-ben Bulgnéville-nél fogságba esett, és Jó Fülöp burgundiai herceg kezébe került, de 1432-ben becsületszóra szabadon engedték, miután János és Lajos nevű fiait túszul hagyta maga helyett. Tízéves korában lett nagymester, ami a Dossiers Secrets szerint egyáltalán nem volt szokatlan. Később számos egyéb rendbe felvételt nyert, például a Félhold rendjébe is, ami valamilyen oknál fogva kihívta maga ellen a pápa haragját. René a lorraine-i keresztet használta a királyi házát jelképező személyes jelvényeként. A keresztet később a szabad francia erők viselték a II. világháborúban Charles de Gaulle vezetése alatt. Ezt a keresztet használta Godfroi de Bouillon és templomos rend is. René komoly szerepet játszott a reneszánsz eljövetelében, egyik lánya pedig VI. Henrik angol királyhoz ment feleségül. Úgy tűnik, valamilyen módon kapcsolatban állt Jeanne d'Arckal is, akinek az volt a küldetése, hogy megmentse Franciaországot az angoloktól. René állítólag vele volt, amikor a szűz megjelent a trónörökös chinoni udvarában, s valószínűleg az oldalán harcolt Orleans ostrománál is. Abban, hogy Jeanne d'Arcnak váratlanul sikerült biztosítania, hogy az erőtlen trónörökös legyen a király, valószínűleg nagy szerepet játszott Iolande d'Anjou, René anyja befolyása. Sokan úgy vélik, hogy az egész ügyet manipulálták; s valamilyen titkos társaság tevékenykedett a háttérben – nyilván a Sion-rend. René költő volt, és saját maga illusztrálta alkotásait. Mélyen érdeklődött az ezoterikus és misztikus témák irányt. Noha számos festményt tulajdonítanak neki, néhány biztosan

nem lehet az övé. Ezek magukon viselik ugyan a keze nyomát, de valószínűleg udvari festők festették meg őket. René komoly befolyással bírt a firenzei Medici-családban, akiknek a reneszánsz számos fontos alkotása köszönhető. Ekkoriban fordították le a klasszikus szerzők műveit, és évszázadok óta először ismét elkezdték tanítani a görög nyelvet a firenzei egyetemen. Ugyancsak Firenzében alapították meg 1444-ben az első európai nyilvános könyvtárat, a San Marco Könyvtárat. René elevenítette fel Árkádia témáját, a görög pásztorparadicsomét, ami a rend számára az „aranykort” jelképezte azt az aranykort, ami akkor köszönt majd be, amikor a Merovingok újra elfoglalják az őket megillető helyüket a trónjaikon. A „föld alatti patak” motívuma René vesszőparipája lett, az okkultisták „földalatti” mozgalmát szimbolizálva, mely felgyorsítani volt hivatott az új Árkádia eljövetelét. A kor művészete és irodalma révén ezek az eszmék gyorsan elterjedtek Európában. Sandro Filipepi szül. 1445, Firenze, mh. 1510. május 17., Firenze. Filipepi sokkal ismertebb Botticelliként, a festőként, aki nagy hatást gyakorolt a XIX. századi preraffaelita festőkre. Ő a második olyan személy a Sion-rend nagymestereinek listáján, aki nem állt rokonságban a Dossiers Secretsben bemutatott családokkal, ám jó kapcsolatokat ápolt az érintett királyi házak némelyikével. Kiemelkedő patrónusai voltak a Medicik. Az ezoterika iránti érdeklődése tanúbizonyságaként neki vagy mesterének, Mantegnának tulajdonítják az első tarot kártyacsomag megfestését. Festményei, a Primavera (Tavasz) és a Vénusz születése az Árkádiáról és a föld alatti patakról alkotott álomszerű elképzeléseken alapulnak. Robert Boyle szül. 1627. január 5., Lismore-kastély, Waterford megye, Írország, mh. 1691. december 31., London.

Robert Boyle Cork grófjának legkisebb fia volt. Leginkább a légszivattyúval folytatott kísérletei kapcsán ismert, melyek nyomán egy fizikai törvényt is elneveztek róla. Fiatalkorában Firenzében járt, ahol a Medicik még ekkor is befolyással bírtak az ezoterikus és művészi körökben. Huszonegy hónapot töltött Genovában, ahol démonológiát tanult. Az elsőkként csatlakozott a Stuartok támogatóihoz, amikor II. Károly visszatért az angol trónra. Londonban felkereste (III.) Cosimo de Medici, aki később Firenze uralkodója lett. Az egyik legjobb barátja Isaac Newton volt, akinek megtanította az egész élete során érdeklődéssel vizsgált alkímia alapelveit. Két értekezést írt a témában 1675 és 1677 között: A higany vegyítése az arannyal és Az arany beszennyeződésének története. Sir Isaac Newton szül. 1642. december 25. [az új gregorián naptár szerint 1643. január 4.], Woolsthorpe, Anglia, mh. 1727. március 20. [március 31.], Londonban. Érdekes, hogy Dan Brown milyen fontos szerepet biztosított Sir Isaac Newtonnak A Da Vinci-kódban. A XXI. században leginkább matematikusként és Einsteinig a legnagyobb elméleti fizikusként ismert Newton a Sion-rend egyik legmagasabb rangú titkos tagja volt. Tanulmányait Cambridge-ben végezte, 1672-ben a Royal Society tagjává választották, majd 1703-ban a társaság elnöke lett. Közeli kapcsolatba került Nicolas Fatio de Duillier-vel, az Európát beutazó genovai arisztokratával, aki XIV. Lajos udvarában valószínűleg kémként tevékenykedett. Newton 1699-ben a Királyi Pénzverde igazgatója lett, 1689-ben pedig a Cambridge-i Egyetem képviseletében bekerült a parlamentbe. Közeli barátja volt Jean Desaguliers-nek, aki komoly szerepet játszott abban, hogy a szabadkőművesség villámgyorsan elterjedt Európában. Noha feltehetőleg nem volt szabadkőműves, Newton belépett a „The Gentleman's Club of Spalding” nevű társaságba, aminek Alexander Pope is tagja

volt. Newton 1689-ben kezdte el írni véleménye szerint legnagyobb művét, Az ősi királyságok helyreállított történetét. Úgy vélte, a judaizmusban fellelhető számos isteni bölcsesség áthagyományozódott Püthagoraszra. A Robert Boyle-lal ápolt kapcsolata révén folytatott alkímiai kísérletek mellett tanulmányozta a szent geometriát és a numerológiát is. Charles Nodier szül. 1780. április 29., Besançon, Franciaorsz 疊, mh. 1844., P疵izs. Nodier nem volt nemesi származású, és a Sion-rend dokumentumaiban említett családok egyikével sem állt kapcsolatban. A hatóságok figyelmét már fiatalkorában felkeltette, amikor egy szatirikus verset írt Napóleonról.3 Amikor 1824-ben Párizsba költözött, a párizsi irodalmi körök egyik vezető tehetsége lett. Olyan írókkal mulatozott együtt, mint Victor Hugo és Alfred de Musset, akik később fontos szerepet játszottak a romantikus mozgalomban. Termékeny író volt, ma leginkább novelláit ismerik. A francia akadémia tagjai közé való, 1833-ban történt felvétele tiszteletre méltó irodalmi stílusként fogadtatta el a romantikát. Victor Hugo szül. 1802. február 6., Besançon, Franciaorsz疊, mh. 1885. m疔us 22., P疵izs. Victor Hugo a legjelentősebb francia romantikus költő, regényíró és drámaíró volt. Franciaország határain kívül leginkább A párizsi Notre-Dame és A nyomorultak című regényeit ismerik. Apja Napóleon seregében szolgált, de szimpatizált a császár ellen szervezkedőkkel. Victor Hugo még gyerekkorából ismerte Nodier-t, s Nodier-nek a gótikus építészetről szerzett ismeretei ihlették A notre-dame-i toronyőr című regény helyszínét. Charles Nodier és Victor Hugo az 3 Bizonyítékok támasztják alá, hogy Seiyes abbé arra biztatta Napóleont, hogy vegye feleségül Josephine Beauhamais-t, mert a hölgy a Merovingoktól származott.

Arsenal Könyvtárban – ahol Nodier dolgozott – irodalmi szalont alapítottak „Cenacle” néven. A „cenacle” az Utolsó vacsora helyszínének elnevezése. Elképzelhető, hogy a Cenacle volt a Sion-rend fedőszerve. Tagjai között voltak romantikusok, festők, szürrealisták és szimbolisták, akik kellően elégikus és romantikus mottójukul az „Et in Arcadia Ego” kifejezést választották. Hugo 1822-ben, a l'Eglise de Saint-Sulpiceban nősült meg. Néhány évig Nodier társaságában utazgatott, és többekkel együtt ő vitte vállán barátja koporsóját Nodier 1845ös temetésén. Noha mélyen vallásos volt, Hugo meglehetősen heterodox nézeteket vallott a katekizmusról, és erősen vonzódott a gnosztikus, kabbalisztikus és hermetikus filozófiákhoz. Tisztelte Napóleont, de elkötelezett királypárti volt, és a Bourbon-ház restaurálását tartotta kívánatosnak. Ezt azonban csak ideiglenes megoldásnak tekintette. Különösen az alkotmányos uralkodót, Lajos Fülöpöt támogatta, aki az 1831. júliusi forradalommal került a trónra. Lajos Fülöp Maximilian de Lorraine, a Sion-rend egykori nagymestere, a HabsburgLorraine-vérvonal tagja unokahúgát vette feleségül. Hugo számos verse nyíltan politikai tartalmú, de szeretett volna kora „zengő visszhangja” is lenni, és részletesen írt a társadalmi problémákról is. Claude Debussy szül. 1862. augusztus 22., Saint-Germain-enLaye, Franciaország, mh. 1918. március 25., Párizs. Noha szegény családból származott, Debussy gyorsan ismertté vált. Fiatalkorában egy orosz milliomosnő, Nagyezsda Filaternova von Meck vette pártfogásába: alkalmazta, hogy vele és gyermekeivel játsszon duetteket. Debussy sokfelé utazott pártfogójával, és kora sok befolyásos emberével ismerkedett meg. Nagyon titkolózó természetű volt, ezért nehéz megállapítani, milyen erős szálak kötötték a Sion-rend családjaihoz. Életében a legfőbb zenei hatást Richard Wagner jelentette. Azt mondta Wagnerről, hogy „csodálatos alkonyat

volt, akit összetévesztettek a hajnallal”. Debussy művei az impresszionista és szimbolista festészet és írás zenei megfelelői. Legismertebb alkotásai a Clair de Lune és az Egy faun délutánja. Victor Hugo számos művét megzenésítette. Ismerte Émile Hoffetet, rajta keresztül pedig Bérenger Saunière-t, illetve a kiváló énekest, Emma Calvét, aki valószínűleg romantikus kapcsolatot ápolt Saunière-rel. Stéphane Mallarmé szimbolista költő estélyein megismerkedett Oscar Wilde-dal, W. B. Yeatsszel, Paul Valéryvel, André Gidedal és Marcel Prousttal is. Jean Cocteau szül. 1889. július 5., Maisons-Laffitte, Franciaország, mh. 1963. október 11., Milly-la-For êt. Jean Cocteau költő, librettista, regényíró, színész, filmrendező és festő volt. Tizenöt éves korában írt egy verset „A frivol költő” címmel, s ezután éveken át így ismerték. Később barátja, Apollinaire elnevezte a „Költők királyá”-nak. Apollinaire nevezte először „szürreális”-nak Cocteau művét az orosz balettről. Cocteau joggal állt libertinus hírében, ugyanakkor az, hogy gazdag és befolyásos családból származott, előnyt jelentett számára a nagymesteri cím elnyerésében. Jó barátságban állt Jean Hugóval, Victor Hugo dédunokájával, és Claude Debussyvel, a Sion-rend előző nagymesterével. Az Orfeusz és Orfeusz végrendelete című filmjeiben erős utalások történnek a Sion-rendre, továbbá a londoni N ôre Dame de France-templomban és a villefranchesur-mer-i Szent Péter-kápolnában festett freskói is a rend titkait látszanak megörökíteni. Ami azt illeti, egyes műveit talán kifejezetten a Sion-rend kérésére készítette el. De Gaulle tábornok, a francia elnök is kedvelte műveit, s testvére felkérte Cocteau-t egy országértékelő beszéd megírására. Charles de Gaulle-ról gyanítható, hogy valamikor a Sion-rend tagja volt. Jean Cocteau 1963-ban bekövetkezett haláláig töltötte be a nagymesteri posztot. Amikor Pierre Plantard de Saint-Claire

1979-ben beszélt a Baigent-Leigh-Lincoln szerzőhármassal, épp ő volt a rend főtitkára. Úgy tűnik, 1981. január 17-én lett nagymester, majd 1984-ben mondott le. Nem tudni, ki volt hivatalban Cocteau halála és Plantard nagymestersége között, bár Baigent, Leigh és Lincoln 1979-ben azt az információt kapta, hogy egy befolyásos egyházi személy, bizonyos François Ducaud-Bourget lehetett az. Ő azonban tagadja ezt. A jelenlegi helyzet Amikor 1619-ben kiutasították a Sion-rendet Orleans-ból, eltűnt a történelem színpadáról. A következő feljegyzés a Sionrend létezéséről 1956-ból származik, amikor megemlítette a francia Journal Official, egy hetente megjelenő kormányzati kiadvány, amiben minden társaság és szervezet közleményt ad ki tevékenységéről.4 Ugyanakkor a Sion-rend azt állítja, hogy számos olyan történelmi eseményben szerepet játszott a közbeeső évszázadok során, melyek valamilyen módon érintették érdekeit. Az biztos, hogy legalább egy szervezet, a Compaigne de Saint-Sacrament a háttérben tevékenykedett a XVII. századi Franciaországban (részletesen lásd később). Baigent, Leigh és Lincoln könyveik megírása közben több interjút is készítettek Pierre Plantard de Saint-Clairrel. Az interjúk közül többre is Párizsban, a rue de Rome-on található La Tipia nevű sörözőben került sor. Plantard válaszai homályosak, néha egyenesen félrevetetőek voltak – ez jellemző a Sion-rendtől származó információk nagy részére. Saint-Clair például azt mondta a szerzőknek, hogy 1943 októberétől 1944 februárjáig a Gestapo fogságában volt, a francia ellenállásban való részvétele miatt, ám ezt semmilyen írásos bizonyíték nem támasztja alá. 4 A Sion-rend 1956-ban közzétett adatai szerint a rendnek összesen 9841 tagja volt, kilenc fokozatra osztva. A szervezet 729 tartományba és 27 parancsnokságba szerveződött, a hierarchia csúcsán pedig a „Kyria” nevű vezető állt. A nagymestert „Nautonnier”-nek nevezték.

Azt viszont sikerült megállapítani, hogy Saint-Claire a II. világháború idején kiadott egy Vaincre című lapot. A lap nem a francia ellenállás ügyeivel foglalkozott, hanem mitológiával és különböző ezoterikus témákkal, s úgy tűnik, az „Alpha Galates” nevű szervezet népszerűsítését szolgálta. Az Alpha Galates elsősorban a lovagság iránt érdeklődött, és felépítésében azonosnak tűnik a Sion-renddel. Ami azt illeti, valószínűleg maga a Sion-rend volt az. A Vaincre látszólag a Vichy-kormányt támogatta, és első számában megjelent egy Henri Phillippe Pétain marsallhoz írt himnusz is. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy minden kiadvány átesett a nácik szigorú cenzúráján, és Plantard később azt állította, hogy a magazin egy titkos ellenállási lap volt, melyben kódolt üzeneteket továbbítottak, amiket csak az ellenállás tagjai tudtak megfejteni. Mivel Plantard úr később Charles de Gaulle tábornok munkatársa lett, aki a legkevésbé sem tűrte meg a náci kollaboránsokat, nem valószínű, hogy a lap őszintén támogatta volna a Vichy-kormányt. Az Alpha Galates (azaz a Sion-rend) egyik fő célja az Európai Egyesült Államok létrehozása volt, ami egyfelől védőbástyát alkotott volna az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között, másfelől a saját jogán is önálló nagyhatalom lett volna. Lehet, hogy a társaság sikerrel járt: Európának ma már közös valutája van és közös szövetségi kormánya. Az Európai Unió emblémájául már 1940-ben a csillagokból álló kört javasolta a Sion-rend, s ez látható ma az Unió zászlaján. Az Egyesült Államokban hasonlóan gondolkodott a háború után megalakított CIA. Az amerikai kormányzat az 1950-es és '60-as években több millió dollárt pumpált Európába, hogy megakadályozza a „vörösök terjeszkedését” és népszerűsítse az egységes Európa gondolatát. A CIA és a Vatikán mindig is szoros kapcsolatban állt. A CIA pénze szabadon áramlott a püspökökhöz és érsekekhez, köztük Giovanni Montinihez, a

későbbi VI. Pál pápához, hogy a kitűzött célok felé vezető kulturális tevékenységeket és vállalkozásokat finanszírozzanak. Az algériai összeomlás 1957-ben Franciaország felbolydult az algériai függetlenségi háború miatt. Az algériai francia érdekek védelmében megalakultak a Comités de Salut Public (Közbiztonsági Bizottságok). A bizottságok vezetésére Charles de Gaulle-t tartották a legalkalmasabb személynek, s ettől kezdve a bizottságok minden lehetséges eszközzel azon voltak, hogy De Gaulle-t tegyék Franciaország elnökévé. Számos befolyásos forrásból kaptak támogatást, például Alphonse Juin marsalltól, aki állítólag a Sion-rend tagja volt. De Gaulle hagyta, hogy az algériai bizottságok azt higgyék, hogy támogatja az ügyüket. 1958-ban az újonnan választott francia kormány kijelentette, hogy az algériai válság egyetlen lehetséges megoldása Algéria függetlenségének biztosítása. A bizottságok De Gaullehoz fordultak, hogy vegye át a hatalmat, ő azonban elhatárolta magát a helyzettől. A Közbiztonsági Bizottságok ekkor elkezdték megerősíteni franciaországi pozícióikat. Az utcákon azt beszélték, hogy bármelyik pillanatban katonai államcsíny következhet be az országban. Ekkor lemondott a kormány, és De Gaulle került hatalomra. Ezen a ponton érdekellentét lépett fel az algériai bizottságok (amik Algériát francia gyarmatként akarták megőrizni) és a franciaországi bizottságok között, mely utóbbiak sokkal fontosabbnak tartották De Gaulle hatalomátvételét. De Gaulle kényes helyzetbe került. Azzal szerezte meg az elnöki posztot, hogy Algéria gyarmati státusban tartását támogatta, mégis tárgyalásokat készült kezdeni az algériai vezetőkkel a függetlenségről. Döntése miatt élete hátralévő részét az orgyilkosságtól való félelemben élte le, hiszen az algériai bizottságok tagjai árulónak kiáltották ki.

A fő veszélyt mégis a francia Közbiztonsági Bizottságok jelentették, melyek ellenállása sokkal több problémát okozhatott. Az ennek a megelőzésére indított kommunikációs hadjáratot Pierre Plantard de Saint-Clair vezette, aki megalapította a Központi Párizsi Bizottságot, hogy átvegye a többi bizottság vezetését. A CIRCUIT Később két évfolyamot adott ki a Sion-rend egy új magazinból. A magazin a CIRCUIT (kör, áramkör) címet viselte, ami a „Chevalerie d'Institutions et R ègles Catholiques, d'Union Indépendante et Traditionaliste” („A független és hagyományőrző egyesület katolikus törvényeinek és intézményeinek lovagsága”) kifejezés rövidítése volt. Ezt az alcímet adta meg a Sion-rend a francia rendőrségnek 1956-os bejegyzésekor. Az első évfolyam a Vaincre-ben tárgyaltakhoz hasonló ezoterikus témákkal foglalkozott, illetve egy olcsó lakásszövetkezeti rendszerről közölt információkat. A későbbi, 1959-es évfolyam azonban már Pierre Plantard-ot tüntette fel lapigazgatóként. A kiadvány saját meghatározása szerint a „Francia Erők Szövetsége” nevű szervezet magazinja lett. Ám erről a szervezetről semmilyen információ nem lelhető fel. Ugyanakkor érdekes módon a megadott levelezési címekről Anne Lea Hisler – Plantard úr első felesége – azt mondta, hogy azok a fővárosi Közbiztonsági Bizottság főtitkárságának címei. Úgy tűnik tehát, hogy a Francia Erők Szövetsége a bizottságok végrehajtó ága volt. A Vaincre kapcsán már említett témák mellett a CIRCUIT számos cikket közölt borokról, a szőlőművelésről és a borkereskedelemről, ami akár kódolt utalás is lehetett egy genealógiára, mivel a keresztény hagyományban a bor a vért, a szőlő pedig a vérvonalat jelképezi. Mivel Jézus a Szőlőnek nevezte magát, joggal feltételezhetjük, a szimbólum ilyen összefüggésben történő használata a leszármazottait jelképezi.

A Pierre Plantard de Saint-Clair mögött rejlő „igazság” Csak találgatni tudunk abban a kérdésben, hogy a Sion-rend ma, Pierre Plantard de Saint-Clair nagymester lemondása után is létezik-e. A Baigent-Leigh-Lincoln szerzőhármasnak azt mondta, hogy 1984-ben a beszivárgó „angloamerikai” tagok okozta megoldhatatlan szituáció miatt mondott le, ezek ugyanis új célokat akartak kitűzni a rend elé. Lemondásában emellett szerepet játszott még a „Cornelius” nevű szerző A Sion-rend botrányai című könyvének megjelenése, illetve az abban közölt szenvedélyeket felkorbácsoló információk. Baigent, Leigh és Lincoln kapott egy röplapot a könyvről, ami célzatosan tárgyalt bizonyos homályos, a Sion-rendet, egy magas rangú olasz politikust és amerikai bankárokat érintő pénzügyi tranzakciókat. Jean Danielou bíborost, Jean Cocteau egykori barátját, aki valószínűleg Pierre Plantard-ot is ismerte, 1974ben rejtélyes körülmények között, holtan találták meg. „Cornelius” azt írta, hogy Danielou pénzügyi kapcsolatban állt a Sion-renddel. Emellett utalt arra is, hogy kapcsolat állhat fent a Sion-rend, az olasz maffia és a „P2” néven ismert titkos társaság között is (a P2-t illetően lásd a Tizedik fejezetet). „Cornelius” azt állítja, hogy két nappal Plantard nagymesterré történő megválasztása után a rend egyik magas rangú tagja a korábban már említett „La Tipia” sörözőben találkozott Licio Gellivel, a P2 nagymesterével. Ugyanakkor bár a „Cornelius” által írt röplapot széles körben terjesztették, a vádakat semmi sem támasztotta alá, és valószínűleg meg is lehetett volna cáfolni őket egy becsületsértési perben. Noha Pierre Plantard következetesen állította, hogy II. Dagobert Meroving-házi királytól származik, egyesek úgy vélik, Plantard uralkodói származása hamisításon alapul. A Timewatch című BBC-műsor szerint a nevét egyszerűen beleírták egy családfába, amit szóról szóra kimásoltak egy történelmi folyóiratból. Néhányan azt mondják, Plantard egy

XVI. századi diótermelőtől származik, és csak 1964-ben egészítette ki nevét a „de Saint-Clair” partikulával. Olyan kijelentések is elhangzottak, hogy az újjáélesztett Sion-rend csak Plantard kitalációja. Az tény, hogy lemondása óta senki sem szólalt meg hivatalosan a szervezet részéről. Dan Brown szerint a Sion-rend továbbra is Franciaországban székel, ám egyesek gyanítják, hogy Barcelonában is újra felbukkant. A Sion-rendet évszázadok óta körülvevő, mindent ellepő füstfüggönyön keresztül nehéz meglátni az igazságot. Ám korunkig húzódó történetét szemügyre véve semmi okunk azt hinni, hogy a rend összecsomagolt és eltávozott. Sokkal valószínűbb, hogy egyfajta gondviselői feladatot lát el a színfalak mögött, és bármikor, bármilyen formában ismét felbukkanhat.

Harmadik fejezet

A dávidi és a Meroving-vérvonal A Szent vér, szent Grál írói (Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln) hosszas és alapos kutatás után megdöbbentő következtetésekre jutottak a keresztény hittel és különösen a nyugati történelemmel kapcsolatban. Nem állítják, hogy ezek a következtetések száz százalékig pontosak, ám a felvonultatott bizonyítékok elég meggyőzőek. A Da Vinci-kód egyik alaptémája az az elképzelés, hogy a Szent Grál valójában Jézus Krisztus vérvonala. Ez azonban értelmetlenné teszi a jelenleg létező keresztény hierarchiát, és így nem meglepő, ha komoly erőfeszítések történtek a bizonyítékok bármi áron való eltüntetésére. Ha elfogadjuk ezt az elméletet, akkor magának az egyháznak a felépítményét romboljuk le, s nemcsak a tanait, hanem a Krisztus egyháza örökösekénti legitimitását is megkérdőjelezzük. A keresztény felekezetek által a történelem folyamán legitimizált királyságok és kormányok mint hitelüket veszítik. A Sion-rend egyes dokumentumai azt állítják, hogy a Meroving-vérvonalat egészen az Ószövetségig és az ókori Trójáig vissza lehet vezetni. A Merovingok feltehetőleg egy bizonyos izraelita törzstől, nevezetesen a Benjamin által vezetett törzstől származtak. Területük a mai Jeruzsálem környékét ölelte fel, mielőtt a város Dávid és Salamon fővárosa lett volna. Ugyanakkor a Benjamin törzs szembekerült a többi izraelita törzzsel, melyek megtiltották lányaiknak, hogy benjaminita férfiakhoz menjenek feleségül, mert a benjaminiták támogatták

a pogány Beliál isten híveit. Ezt az istent gyakran kapcsolják össze a bikával vagy a borjúval, ahogyan a Biblia szerint a benjaminiták voltak azok is, akik az Aranyborjút imádták. A törzs végül megoldotta ezt a problémát, s fiai közül került ki Izrael első királya, Saul. Ám a törzs tekintélyének helyreállítása ellenére úgy tűnik, Saul királlyá kenésének idejére már sok benjaminita száműzetésbe vonult, és egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy Görögország középső vidékét, Árkádiát választották új hazájukul. Innen tovább vándoroltak a mai Németország területére, és beházasodtak a teuton törzsekbe. Végül ezekből a törzsekből lettek a szikambriai frankok, akiktől a Merovingok származtak. Amint azt a Második fejezetben már említettük, mielőtt Godfroi de Bouillon elindult az első keresztes hadjáratra, annyira biztos volt benne, hogy őt fogják felkérni Jeruzsálem királyának, hogy minden vagyonát eladta. Ez az önbizalom abból a tudásból eredhetett, hogy Merovingszármazása révén mindenki másnál több jogot formálhat a címre. A benjaminiták kétségkívül megkérték tengerjáró szövetségeseiket, a föníciaiakat, hogy segítsenek új hazájukba költözni. Robert Graves a következőket írja A görög mítoszokban Bélosz és a Danaidák mítoszáról: „Ez a mítosz azt örökíti meg, hogyan érkeztek meg Palesztinából Rodosz érintésével Görögországba az első hellén telepesek, és hogyan terjesztették el a földművelést a Peloponnészosz-félszigeten”. Az árkádiaiak vallása Istár istenanya (a föníciai Asztarte) Sumerból származó kultusza lett és maradt még évszázadokon át. Egyéb bizonyítékok a spártaiak és a Merovingok hasonlóságaira mutatnak rá. Egyaránt hittek abban, hogy a hosszú haj a férfikor elérése után erőt ad, ahogy tette a bibliai Sámson esetében is. Emellett a Makkabeusok I. könyve kijelenti: „Egy írásban nyomára bukkantak annak, hogy a

spártaiak és a zsidók testvérek, Ábrahám nemzetségéből származnak”. A Dél-Franciaországot átszelő és a Rh ône-on felvezető kereskedelmi útvonalakat a föníciaiak alapították. A szóban forgó vidéken talált sémi eredetű tárgyak arra utalnak, hogy az i. e. IX. században dinasztikus szövetség jött létre a föníciai királyok és az izraeli, illetve júdai uralkodócsaládok házassága révén. I. e. 106 és 48 között zsidó kolónia jött létre Rómában, majd Jeruzsálem i. sz. 70-ben bekövetkezett kifosztása után sok zsidó menekült el Itáliába és a mai Franciaország területére. Emellett számos zsidó rabszolga élt szerte Európában, akik végül felszabadulva megalapították saját közösségeiket. Magdolna első valóban fontos felbukkanására akkor kerül sor az Újszövetségben, amikor elsőként pillantja meg a feltámadt Krisztust – többek között ezért is tisztelik szentként Franciaországban és más helyeken, ahol templomokat szenteltek neki. A Szent Grállal kapcsolatos egyik legmakacsabb történet szerint a Grált Magdolna vitte Franciaországba – egy IV. századi legenda azt állítja, Marseilles-nél szállt partra. Ez a földközi-tengeri francia kikötőváros a Rhône torkolatánál, azaz a föníciaiak által alapított kereskedelmi útvonalon áll. Az eredeti Grál-regényt Chrétien de Troyes írta. Troyes Champagne grófjának udvarában élt, és története a Le Roman de Perceval vagy a Le Conte del Graal címen ismert. A történet 1188 körül született – ugyanabban az évben, melyben a Sionrend elvált a templomos rendtől, illetve amelyben a szaracénok elfoglalták Jeruzsálemet. A Le Conte del Graal főszereplőjét, Percevalt „az özvegy úrnő fiá”-nak nevezik. Perceval hírnévre és vagyonra vágyva elhagyja édesanyját. Találkozik egy rejtélyes halásszal, a „Halászkirállyal”, aki meghívja éjszakára a kastélyába. Az est folyamán egyszer csak megjelenik az aranyból készült,

gyémántokkal kirakott Grál, egy fiatal lány kezében. Perceval nem veszi észre, hogy fel kellene tenni egy kérdést a Grálnak, illetve hogy a kérdés az, hogy „Kit szolgál a Grál?” Őszintén szólva mulasztása megbocsátható, hiszen nem is tudhatta, hogy mit kellene tennie. Ennek ellenére amikor másnap reggel felkel, azt látja, hogy nyilvánvalóan súlyos következményekkel járó mulasztása miatt a kastély elnéptelenedett, a környező földek pedig pusztasággá váltak. Arra is rájön, hogy a „Halászkirály” nem más, mint a saját nagybátyja. Nehezen hihető, hogy ezen a ponton bárki is elmarasztalná, amiért mindenből kiábrándul, és kijelenti, hogy nem képes többé szeretni Istent vagy hinni benne. Chrétien még a költemény befejezése előtt meghalt. Egyesek szerint tisztázatlan körülmények között lelte halálát egy tűzben, mely 1188-ban tört ki Troyes-ban. A következő évek során a Grál fogalma gyorsan elterjedt Európában, és Arthur király legendájával került a legszorosabb kapcsolatba. Ugyanakkor mindeddig nem került említésre a kapcsán Jézus neve. A Merovingok A Merovingok a mai Franciaország és Németország nagy része fölött uralkodtak az V-VII. században. Ennek a korszaknak a kezdete nemcsak a Grál-történetek felbukkanásával esik egybe, hanem a nevezett történetekben központi szerepet játszó Arthur király korával is. Soha nem fért kétség ahhoz, hogy a frankok törvényes uralkodói a Merovingok. Nem „kreált” királyok voltak. A királyi címre jogosult fiúgyermekek tizenkettedik születésnapjukon automatikusan királyok lettek. Nem kormányozniuk kellett – ez a feladat a „palota udvarmestereire” hárult. Egyszerűen azt várták tőlük, hogy szerepük betöltőjeként létezzenek – leginkább talán a XXI. századi alkotmányos uralkodókéhoz hasonló hatalommal és státussal bírtak. Státusukból fakadóan rendelkeztek a poligámia

privilégiumával, amiből néha komoly előnyük is származott. A Merovingok neve ősapjuktól, Mérovée-től származik (ismert még a „Merovech” vagy „Meroveus” névalak is). A név hasonlít az „anya” szó francia megfelelőjére, illetve a „tenger” francia és latin alakjaira. A legenda szerint Mérovée két apától született – a történet kétségtelenül allegorikus, és két dinasztiának a fiú születésében megtestesülő szövetségére utal. Anyja állítólag már teherbe esett férjétől, amikor egyszer úszni indult a tengerbe. A vízben azonban elcsábította és másodszor is teherbe ejtette egy tengeri lény. Amikor ezután megszületett Mérovée, kétféle vér csörgedezett ereiben: frank apjáé és a „tengeri állaté”. Ettől kezdve a Merovingok okkult és természetfölötti képességeikről lettek híresek. Papkirályoknak tekintették őket, hasonlóan az egyiptomi fáraókhoz. Az állítólag a birtokukban lévő gyógyító képesség még a köntösük bojtjait is áthatotta – sőt ezeket különösen gyógyító erejűeknek hitték. Amint majd azt a Negyedik fejezetben láthatjuk, Bérenger Saunière halála után egész menet követte köpenybe burkolt holttestét – és mindenki leszakított a köpenyéről egy bojtot. A Merovingkirályokról emellett úgy tartották, hogy vagy a szívük fölött, vagy a lapockáik között a templomosok vörös keresztjéhez hasonló anyajegyük volt. I. Childeric király Mérovée fia és Clovis király apja volt. Amikor a XVII. században az Ardennek belgiumi részén megtalálták sírját, mágikus tárgyakra, például egy levágott lófejre, egy arany bikafejre és egy kristálygömbre bukkantak benne. A Merovingok egyik állandó jelképe a méh volt. Childeric király sírjában több száz színarany méhet találtak. A szokás évszázadokon át fennmaradt. Amikor Napóleon 1804-ben császárrá koronázta magát, aranyméheket varratott koronázási palástjára. Bonaparte csodálta a Merovingokat, és elrendelte családfájuk elkészítését, hogy megtudja, trónfosztása után

fennmaradt-e a dinasztia. Ezek a családfák alkották a Sion-rend dokumentumai között talált genealógiák alapját. A Merovingok két tőről származtatták magukat: Noétól és Trójából. Ez utóbbi magyarázatul szolgálhatna a Troyeshez és Párizshoz hasonló francia helynevekre. Ugyanakkor Homérosz szerint számos árkádiai is volt Trójában. Árkádiában szentnek tartották a medvét – mint ahogy a Merovingok ősei, a szikambriai frankok is nagy becsben tartották az állatot. Egy másik lehetséges kapcsolat az, hogy a „medve” szó walesi megfelelője az „arth”, ami talán magyarázatul szolgál Arthur király nevének eredetére. Mire a szikambriaiak a hunok invázióját elkerülendő a mai Franciaország területére költöztek, már fejlett társadalmat alkottak, ami a római mintát követve fejlődött. Így a kultúrájukat öröklő Merovingokat a római birodalmi modell követőinek is tekinthetjük. Ettől kezdve a Meroving-dinasztia alatt tovább virágzott és gyarapodott a frankok kultúrája. A Merovingok óriási gazdagságot halmoztak fel ebben a korszakban, és az érméikre nyomott egyenlő szárú kereszt pontosan ugyanaz volt, mint amit a jeruzsálemi frank királyságért vívott keresztes háborúk alatt használtak. I. Clovis talán a leghíresebb Meroving-uralkodó, mivel ő vitte el a római kereszténységet Franciaországba. Katolikus felesége nem kis szerepet játszott ebben a döntésben, de valószínű, hogy más okok is az elképzelés mellett szóltak. Ekkoriban a kereszténységnek számos különböző formája létezett. A római egyház állandó összeütközésben állt a kelta egyházzal. 496-ban Clovis több titkos találkozón vett részt Szent Rémiusszal. Ezek nyomán megállapodásra jutott a római egyházzal, melyben vállalta, hogy az egyház erős karjaként fog cselekedni. Ezért cserébe ő uralkodhatott Constantinus Szent Római Birodalmán, amit a vizigótok és a vandálok pusztítottak el. A római egyház számára rendkívül fontos volt ez a

megállapodás, mivel így létrejöhetett egy új római és keresztény birodalom, amit a világi Meroving-dinasztia vezetett. Így aztán Szent Rémy Rheimsben megkeresztelte Clovist. Ezen a módon a római egyház nemcsak Clovisszal, hanem minden leszármazottjával is szövetségre lépett. Clovis lelkesen teljesítette a megállapodás rá eső részét. Birodalmát kiterjesztette a mai Franciaország és Németország nagy részére. Különösen a vizigótokat akarta legyőzni, s meg is tette a vouillé-i csatában. A vizigótok egyre inkább visszaszorultak, s végül Raz ès környékén, Rhédeánál – a mai Rennes-le-Château falunál – vetették meg lábukat. Clovis halála után a kor hagyományainak megfelelően birodalmát felosztották négy fia között. Ez a korábbi egység megszűnéséhez vezetett, és tökéletes alkalmat teremtettek a háznagyok számára, hogy nagyobb hatalomra tegyenek szert. Mindazonáltal meg kellett még küzdeniük II. Dagoberttel. Dagobert 651-ben született, és amikor 656-ban meghalt apja, Clovis, ellenlábasai mindent megtettek, hogy ne örökölhesse Austráziát, Clovis északkeleti országát. Az akkori legnagyobb hatalmú háznagy, Grimoald közvetlenül apja halála után elrabolta Dagobertet, és sikerült meggyőznie az udvart arról, hogy Dagobert halott, illetve arról, hogy Clovis Grimoald fiát szerette volna a trónon látni. Annyira meggyőző volt, hogy még Dagobert anyja is hitt neki. Mindazonáltal Grimoald nem tudta rávenni magát Dagobert meggyilkolására, ezért elvitte őt Poitiers püspökéhez, aki Írországba száműzte a gyermeket. Dagobert itt nőtt fel, és Dublin közelében, a slane-i kolostorban tanult. Egy kelta hercegnőt vett feleségül, Mathilde-ot, majd az észak-angliai Yorkba költözött, ahol megismerte Szent Wilfredet, York püspökét. Ekkoriban a Merovingok és a római egyház szövetsége nem volt olyan szoros, mint Clovis idejében. Wilfred szerette volna kibékíteni a kelta és a római egyházakat, amiben a két fél meg is állapodott 664-ben, a

Whitbyi Tanácsban. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy Wilfred felismerte Dagobert – Austrazia törvényes királya – értékes potenciálját is, amennyiben visszatér Franciaországba és az egyház harcos képviselőjeként visszaköveteli országát. 670-ben meghalt Dagobert felesége, és Wilfred ügyelt rá, hogy nagy gonddal válasszák ki a következő asszonyt. A választás Giselle de Razès-re, Razès grófjának lányára, a vizigótok királyának unokahúgára esett. A Merovingok és a vizigótok szövetsége nemcsak közös uralom alá hozta Franciaország túlnyomó részét, hanem hatalomhoz juttatta Rómát is a vizigótok fölött. A házasságkötésre a rennes-le-château-i St. Magdaleinetemplomban került sor. Miután két házasságából négy lánya született, Dagobert végül 676-ben egy fiú apja lett – IV. Sigisberté. Dagobert három éve élt Rennes-le-Château-ban, amikor kikiáltották Austrazia királyának. Gyorsan nekilátott a rend helyreállításának új királyságában, s eközben jelentősen megnövelte vagyonát. Ugyanakkor nem váltotta be Wilfred reményeit, és magára haragította a római egyházat azzal, hogy korlátozni próbálta befolyását birodalmában. A vizigót dinasztiába való beházasodása révén megszerezte a mai Languedoc nagy részét. A vizigótok soha nem akartak szövetségre lépni Rómával. A kereszténység eretnek, „ariánus” formáját választották, mely azt tanította, hogy Krisztus közönséges ember volt, aki úgy született, mint mindenki más, és úgy tűnik, Dagobert is csatlakozott hozzájuk. Így aztán újonnan szerzett vagyonával és birtokaival óhatatlanul ellenségekre is szert tett. Emellett kivívta a szomszédos frank királyságok uralkodóinak ellenszenvét, akik közül néhányan olyan kapcsolatokkal rendelkeztek udvarában, amik még veszélyt jelenthettek rá. Ezek egyike volt háznagya, az áruló Kövér Pipin.

Dagobert két palotája közül a nagyobbik Stenayben állt, az Ardennekben. A közelben terült el a Wo ëvres-erdő, s ide indult vadászni Dagobert 679. december 23-án (amint azt a Második fejezetben már említettük). Egy fa alatt aludt, amikor keresztfia odalopózott hozzá és Pipin parancsát követve egy a szemébe irányzott döféssel megölte. A gyilkosok ezután visszatértek Stenaybe, ahol a közhiedelem szerint lemészárolták Dagobert egész családját. A római egyház azonnal áldását adta az akcióra. Ugyanakkor talán bűntudata enyhítéséül 872-ben szentté avatta Dagobertet, maradványait pedig áthelyezte egy templomba, aminek a „Szent Dagobert temploma” nevet adta. Még saját ünnepnap is jutott neki, december 23. Véletlenül ez a nap a Benjamin törzs számára is szent volt. A római katolikus egyház soha nem tudta vagy akarta megindokolni, miért avatta szentté Dagobertet. A Szent Dagobert-templomban való eltemetésétől fogva sírjához számos híres történelmi alak elzarándokolt, köztük Lorraine hercege, Godfroi de Bouillon nagyapja is. A templomot a francia forradalom alatt lerombolták, Szent Dagobert ereklyéinek nagy része eltűnt. Ma már csak az a koponya van meg, amit az övének tartanak, ezt a monsi konvent őrzi. Érdekes módon néhány évvel később megjelent egy vers „de Sancta Dagoberto martyre prose” címmel, azt állítva, hogy Dagobert valamiért mártírhalált halt. A költeményt az orvali apátságban találták meg. Dagobert meggyilkolása gyakorlatilag a Meroving-kor végét jelentette. Dagobert halála után a Meroving-dinasztia hanyatlásnak indult, bár még közel száz évig sikerült megőriznie korábbi státusát. Ugyanakkor sok uralkodója túl fiatal volt ahhoz, hogy hatékonyan kormányozhasson, és nem tudta megvédeni magát a háznagyok szűnni nem akaró ambícióival szemben. III. Childeric utód nélkül halt meg 754ben, s ez volt a legegyértelműbb jele annak, hogy a család lángja kihunyt.

A Dagobert meggyilkolását elrendelő Kövér Pipin a fiát, Martel Károlyt juttatta vezető pozícióba. Kiváló katonai képességei és az előtte feltáruló lehetőség ellenére Károly nem jelentett be trónigényt – talán tiszteletben tartotta a Merovingok jogait. Martel Károly i. sz. 741-ben bekövetkezett halála után fia, III. Pipin, III. Childeric háznagya egy delegáció élén felkereste a pápát, és megkérdezte tőle: „Ki legyen a király? Az, akinél valójában a hatalom van, vagy az, akinek nincs hatalma, bár királynak nevezik?” A pápa hozzájárult, hogy Pipin legyen a király, s ezzel megszegte a Clovisszal kötött megállapodást. Childericet kolostorba küldték, ahol négy évvel később meghalt, Pipin pedig elfoglalta a frankok trónját. III. Pipin 754-ben történt megkoronázását új szabályok szerint vezényelték le, ami azt jelentette, hogy a királyt immár kreálták, nem pedig egyszerűen elismerték. Ez összhangban állt egy hamis dokumentummal, a Constantinus adományával, amiről részletesen az Ötödik fejezetben fogunk szólni. Ekkor kezdődött el a Karoling-dinasztia története, mely Martel Károlyról kapta nevét, noha általában inkább leszármazottjával, Nagy Károllyal szokták összefüggésbe hozni, akit 800-ban római császárnak kiáltottak ki – mely cím korábban kizárólag a Meroving-királyokat illette meg. III. Pipin közvetlenül a megkoronázása előtt feleségül vett egy Meroving-hercegnőt, feltehetőleg azért, hogy saját maga előtt is legitimizálja magát. Ezzel ismét az őket megillető pályára állította a Meroving-géneket. Nagy Károly hasonló házasságot kötött. Úgy tűnik, kétségei még megkoronázását is befolyásolták. Úgy tűnt, feltett szándéka azt a benyomást kelteni, mintha méltatlannak tartaná magát a császári címre. A szertartásrendet előre rögzítették, így az a benyomás alakult ki, mintha a pápa úgy koronázta volna meg, hogy Nagy Károly korábban tudta volna, mi fog történni. Nagy Károly azzal a színlelt döbbenettel fogadta a koronát, amivel a filmsztárok szokták átvenni az Oscar-díjakat. Hogy hitelessé tegye az

alakítást, makacsul állította, hogy be nem tette volna a lábát a római katedrálisba, ha tudja, hogy mi vár rá. A Sion-rend és a Merovingok leszármazottai számára Clovis II. Dagobert meggyilkolása révén történt elárulása jelentette a legnagyobb kínszenvedést. Mindazonáltal úgy tűnik, legalább egy próbálkozás történt a sértés elsimítására. A Karoling királyi család (Nagy Károly császár családja) Meroving-hercegnőket vett feleségül, hogy legitimizálja magát. Dagobert fia, Sigisbert volt az őse Guillem de Gellone-nak, a Septimania nevű dél-franciaországi zsidó királyság uralkodójának, illetve a későbbi Godfroi de Bouillonnak, aki a keresztes háborúk során elfoglalta Jeruzsálemet. Így Jézus Krisztus vérvonala, a dávidi vérvonal visszakerült a trónra, mely az ószövetségi időktől kezdve a jogos öröksége volt. Perdöntő bizonyíték Nem sok kétség férhet ahhoz, hogy Jézus valóban nős volt. Amint azt a Jézus házasságáról szóló Nyolcadik fejezetben látni fogjuk, a dávidi vérvonal örökösei számára törvény írta elő, hogy megházasodjanak. S a törvény nem merült ki ennyiben – legalább két fiút kellett nemzeniük („egy örököst és egy tartalékot”, ahogy a brit királyi családban mondják). Az I. századi Júdeában nem léteztek olyan korunkbeli lehetőségek az életmód megválasztására, mint a házasság nélküli együttélés vagy a tisztán szexuális jellegű kapcsolat. A dávidi vérvonal tagjai számára oly mértékben ritualizálták a házasságot, hogy feleslegessé vált minden romantika. Egy ilyen vidéki, s ugyanakkor üldözött közösségben mindennél előbbre való volt a vérvonal továbbélésének biztosítása. Jézus és felesége, Mária Magdolna a Franciaországba való menekülés után több gyermeket is felnevelt a dél-franciaországi zsidó közösségben. Jézust „halász”-nak nevezték azóta, hogy belépett Melkizedek rendjének papjai közé, amint arról a Zsidóknak írt levél 5. fejezetében is olvashatunk. Ily módon Júda háza papkirályok

dinasztiájává vált, akiket a Grál-mitológiában „Halászkirályok”-nak neveznek. A Halászkirályok leszármazottai alkották a francia del Acqs-házat. Az „Acqs” név az „aqua”-ból („víz”) származik, és a család nagy befolyással bírt Aquitániában. Tőlük származott a Merovingdinasztia, akárcsak Toulouse és Narbonne grófjai, vagy a mai Franciaország délnyugati részén található Septimania Midi hercegei. Úgy tűnik, leszármazottaik az V. századra beházasodtak a frank uralkodóházba, megteremtve ezzel a Meroving-dinasztiát. Amint korábban láthattuk, a római katolikus egyház 496ban megállapodást kötött Clovisszal, az egyik Merovingkirállyal, mely megállapodásban örök időkre elkötelezte magát a Meroving-vérvonal mellett. Erre valószínűleg azért került sor, mert az egyház felismerte a Meroving-vérvonal valódi eredetét. Clovisnak felajánlották a szent római császár címet (avagy az „Új Constantinust”, ahogy akkoriban megfogalmazták), és így nem lett király, bár a Merovingok trónutódlási hagyományai szerint természetesen elismerték annak is. Perdöntőnek tűnik, hogy az egyház szerepet vállalt II. Dagobert meggyilkolásában, és soha nem tudta ezt megbocsátani magának. Ez okozta a Merovingok elárulását, és létfontosságúvá vált az egyház számára, hogy ez a tudás ne váljon széles körben ismertté, mivel Róma ellenségeinek érdekeit szolgálta volna. Róma ugyanakkor nem tudta teljesen elfojtani az igazságot, ami többek között allegorikus formákban, például az irodalomban a Szent Grálról szóló lovagregényekben nyilvánult meg. Így a Szent Grálnak két párhuzamos identitása volt. Az első a „Sang Real”: a „valódi” vagy „királyi” vér, aminek a templomos lovagok voltak az őrzői. A másik a Jézus vérét (vagy inkább magját) felfogó kehely – Mária Magdolna méhe. Így sok elméletileg a „Fekete Szüzek” révén „Szűz” Máriának szentelt templomot valójában Magdolnának szenteltek.

A Szent Grál szó szerinti értelemben az a kincs is lehetett, amit i. sz. 70-ben Titus császár elhurcolt Jeruzsálemből. Ez a vagyon végül a Pireneusokba került, ma pedig állítólag a Sionrend birtokában van. Úgy tűnik, Salamon templomában a kincs mellett születési bizonyítványok, házasságlevelek és egyéb, Izrael királyi vérvonalára vonatkozó dokumentumok is voltak, melyek kétségkívül bizonyíthatták volna Jézus Krisztus jogát arra, hogy a zsidók királya legyen. Semmi sem bizonyítja, hogy Titus vagy katonái ilyen dokumentumokra bukkantak volna. A logika viszont afelé mutat, hogy a katonák örömmel elvitték a hatalmas mennyiségű aranyat és drágakövet, amit találtak, s így lehetővé tették, hogy a sokkal fontosabb dokumentumokat elrejtsék. Jézus Krisztus leszármazottai 1100-ra fontos, befolyásos pozíciókra tettek szert Európában, illetve Godfroi de Bouillon révén Palesztinában is. Noha tudhattak származásukról, a dokumentumok vagy a Salamon templomából fennmaradt egyéb bizonyítékok nélkül talán nem tudták igazolni azt.5 Ez magyarázatul szolgálna a templomos lovagok által a jeruzsálemi templom helyén folytatott ásatásokra. A Leigh, Baigent és Lincoln által felfedezett bizonyítékok alapján úgy tűnik, hogy a templomosokat nemcsak elküldték Jeruzsálembe, hogy keressenek meg valamit, hanem valójában sikerrel is járt a keresésük, és a megtalált leletet visszavitték Angliába. Az nem világos, hogy ezután mi történt a lelettel, azt azonban tudjuk, hogy a templomos rend negyedik nagymestere, Bertrand de Blanchefort elrejtett valamit Rennes-le-Château közelében, és német bányászokkal készíttette el a rejtekhelyet. Számos spekuláció foglalkozik azzal, hogy mi lehetett ez a „valami” – Jézus házasságlevele és/vagy gyermekei születési 5 Létezett egy királyi hagyomány, mely szerint mind Godfroi és Boudouin de Bouillon vérvonala „Sion szikláján alapult”, és státusát tekintve egyenrangú volt a legelőkelőbb európai dinasztiákkal. Az Újszövetség és a későbbi szabadkőművesség egyaránt úgy tartja, hogy „Sion sziklája” Jézus volt.

bizonyítványa, esetleg mumifikált holtteste. Ezek közül bármelyik a Rennes-le-Château közelében, Languedoc területén tevékenykedő eretnek kathar szekta kezére kerülhetett, akiket 1209-ben könyörtelenül lemészárolt a pápa 30 000 katonája. Az 1244 márciusáig tíz hónapon át ostromolt kathar erődben, Montségurban szintén kincseket rejtettek el. Miután a Merovingok ismét trónra léptek Jeruzsálemben, megengedhették maguknak, hogy közzé tegyék a tényeket. Ez megmagyarázza, miért kezdtek el felbukkanni ekkoriban a szorosan templomos lovagokkal társított Grál-románcok. Kétségtelen, hogy végül a Meroving-királyokkal kapcsolatos igazság teljes egésze napvilágra került volna, és egész Európát az uralmuk alá hajtották volna, elmozdítva a pápát és a keresztény világ fővárosává téve Jeruzsálemet. Ha a keresztények elfogadták volna Jézust halandó prófétának, papkirálynak és a dávidi vérvonal leszármazottjának, akkor elfogadhatták volna a muszlimok és a zsidók is. Ez pedig nyilván drámai módon megváltoztatta volna a Közel-Kelet történelmét. Ám nem ez lett a történelem menete, és a jeruzsálemi frank királyság nem maradt fenn. Miután 1291-ben a muszlimokkal szemben elvesztették a Szentföldet, a Merovingok kikerültek a politikai színtérről, a templomos lovagok pedig elvesztették jelentőségüket. Azóta a római katolikus egyház folyamatosan erősödik az igazság kárára. Az ausztrál „királyi család” 2004. január 3-án a brit Channel 4 TV sugározta a Britannia igazi királya című dokumentumfilmet, melyben Tony Robinson – valószínűleg a BBC Blackadder című sorozatából a legismertebb, „Baldrick” szerepét játssza – bemutatta a Michael K. Jones történész által a jelenlegi brit királyi család őseiről fellelt bizonyítékokat. IV. Edward halála után rövid ideig ifjú fia uralkodott, akit

szintén Edwardnak hívtak, ám soha nem koronázták meg. Testvérével, Richard yorki herceggel együtt a Towerbe vitték, ahol nagybátyjuk, a későbbi III. Richard tevékenykedett Lord Protectorként. Ezután kétes bizonyítékokra alapozva bejelentették, hogy a két fiatal herceg törvénytelen gyermek. Nem sokkal később eltűntek, és soha többé nem látták őket. A történelem vádló ujja azóta is III. Richardra mutat, pedig nincs perdöntő bizonyíték az érintettségére. Ugyanakkor állítólag ő adott parancsot unokaöccsei megfojtására, és 1674-ben megtalálták a Towerben két fiú csontvázát, amikről úgy vélték, hogy a meggyilkolt hercegek maradványai lehetnek. III. Richard gonosz, púpos szörnyetegként való beállítása nagyrészt Shakespeare bűne, és sokak szerint a Tudorok propagandája. III. Richard angol király évszázadokon állt a viták kereszttüzében. Egyesek azt állítják, hogy ő volt az utolsó Plantagenet-király, az utolsó „Grál-király” Angliában. Ez magyarázatul szolgálna a Tudor korabeli propagandára, mivel VIII. Henrik és lánya, I. Erzsébet egyaránt fájdalmasan tisztában volt viszonylag szerény származásával. Tony Robinson szerint a valódi történet teljesen más. Állítása szerint maga IV. Edward volt törvénytelen gyermek, s ezért a koronának testvérére, Györgyre, Clarence hercegére kellett volna szállnia. Ennek pedig súlyos következményei vannak mind a brit, mind az amerikai történelem szempontjából. IV. Edward anyja Cecily Neville volt. Legendás temperamentuma miatt „büszke Cis”-nek is nevezték. Az 1483ban Londonban járó Dominic Mancici feljegyezte, hogy Cecily „őrjöngeni kezdett”, önmagát is bajba sodorva bejelentette, hogy IV. Edward törvénytelen gyermek, és erre akár nyilvánosan is kész megesküdni. Hihetetlen volt, hogy egy anya ilyesmit beismerjen. Az a szóbeszéd járta, hogy viszonya volt egy Blayborune nevű angol íjásszal, s talán ő lehetett az igazi apa. IV. Edward magas volt, és nem hasonlított sem

testvéreire, sem őseire. Összességében teljesen úgy nézett ki, mint egy erőteljes testfelépítésű íjász. Blaybourne a normandiai Rouenben állomásozott, s itt élt Cecily is férjével, Richard yorki herceggel. A roueni katedrális érsekségi feljegyzéseinek perdöntő bizonyítéka szerint a férj, Richard épp távol, Pontoise-nál harcolt abban az öt hétben, melyben a későbbi IV. Edward megfoganhatott. A későbbi IV. Edward tehát Cecily és Blaybourne viszonya gyümölcsének tűnhet. Ugyanakkor az ügyet soha senki nem vette túl komolyan, és a történészek szerint a fent említett botrányos incidensre két okból kerülhetett sor. Először is, Cecily azért akarta befeketíteni Edwardot, mert gyűlölte a feleségét, Elizabeth Woodville-t. Másodszor elképzelhető, hogy azért kényszerítették másik fia, Richard kizárólagos elismerésére, hogy később ő lehessen III. Richard király. Edward 1442. április 28-án született Rouenben, és bár elsőszülött volt, törvénytelen gyermek lévén nem örökölhette a trónt. IV. Edward bíróság elé állította árulásért öccsét, György clarence-i herceget, aki állítólag egy hordó madeiraborba fojtotta magát, hogy elkerülje a kivégzés szégyenét. Ez azt jelentette, hogy György halála után Richard lett az egyetlen valódi és jogos trónörökös, azaz nagyrészt szabaddá vált előtte a trónhoz vezető út. Ügye így lelkesítőleg hatott katonáira a csatamezőkön. György clarence-i herceg leszármazottaival hitványul bántak. Lányát, Margaret Pole-t, akinek I. Margit néven Anglia királynőjévé kellett volna lennie, 1541-ben, VIII. Henrik uralkodása alatt, 68 éves korában lefejezték – koholt felségárulási vádak alapján. A család többi tagját hagyták élve elrohadni a londoni Towerben. Margaret utolsó szavai ezek voltak: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.” A kivégzéskor nem találták a hivatásos hóhért. Ügyetlen helyettese nem tudta megfelelően elvégezni a kivégzést, így egyszerűen addig vagdosta Margaret

nyakát, míg az asszony meg nem halt. Méltatlan halála ellenére vérvonala közvetlenül folytatódott ezután is. A családfán nagy számban bukkantak fel a nem királyi nevek, mint az Edith, a Barbara és az Ian, a jelenlegi angol „király” pedig nem más, mint Michael Hastings, egy nagydarab ausztrál, aki a brit alkotmányos monarchia ausztráliai továbbélése ellen, a köztársaság mellett szavazott. Amikor Tony Robinson beszámolt neki fényes címéről, nem lett bosszús és izgatott sem. 1960-ban, tizenhét évesen vándorolt ki Angliából Ausztráliába, és egy élőállattal és ingatlannal kereskedő cégnél kezdett dolgozni. 1966 óta az 1100 lakosú Jerilderie-ben, Új-Dél-Walesben él. Manapság az Ausztrál Rizskutató Intézetnél dolgozik. Nős, öt gyermeke és öt unokája van – apjukhoz hasonlóan mind elszánt köztársaságpártiak. Michael örököse legidősebb fia, Simon. Meg kell barátkoznunk a ténnyel, hogy modern korunkban egy királyság puszta vérvonalként is létezhet. Egyébként nincs semmiféle jelentősége, és semmi köze ahhoz, amit demokrácián értünk. Mintha nem lenne elég a Constantinus adományának káros öröksége, IV. Edward törvénytelen mivolta azt jelenti, hogy Nagy-Britannia egyetlen királya sem törvényesen uralkodott! Például III. György, aki az amerikai függetlenségi háború idején volt Britannia királya, nem is volt abban a helyzetben, hogy elveszíthesse a háborút. Ám mivel a korábbi uralkodók sem tudták megtartani a gyarmatot, a vita valószínűleg teljes mértékben akadémikus jellegű. Mindez viszont azt jelenti, hogy a brit uralkodók által jóváhagyott és kihirdetett törvények egyike sem érvényes jogilag. A brit sajtó időnként nehéz perceket szerez az uralkodóháznak, ám azzal eddig még senki sem hozakodott elő, hogy jelenlétük a vérvonaluk miatt nemkívánatos! A királyi család valószínűleg hálás lehet azért, hogy a brit trón jogos örökösei annyira monarchiaellenesek, hogy soha nem fogják

fenyegetni posztjukat. Mindenesetre érdekes lenne látni, mit tud kihozni Dan Brown a sztoriból.

Negyedik fejezet

Az igazi Saunière és Rennes-le-Château A XIX. század végén Dél-Franciaországban nem lehetett nagy vagyonokra szert tenni. Túl sok izgalom sem várta az ott élőket. Mégis olyan rejtélyes tevékenységek és döbbenetes hirtelen meggazdagodások helyszíne lett, amiket a történészek mindmáig nem értenek. A kibontakozó események főszereplője Bérenger Saunière volt – s ez a név kétségtelenül ismerős A Da Vinci-kód olvasói számára. Dan Brown a „Jacques Saunière” nevet adta a Louvre kurátorának, akit holtan találnak regénye elején. A könyvben nem történik említés arról, hogy Jacques és Bérenger Saunière között rokoni kapcsolat lett volna. Nem valószínű, hogy Bérengernek lett volna fia – legalábbis aki a nevét is viselte –, mivel katolikus plébános volt Rennes-le-Cháteu-ban, s így nem házasodhatott meg. Rennes-le-Château egy dél-franciaországi, Carcassonétól 25 mérföldre fekvő hegyi falu. II. Dagobert 679. december 23án történt meggyilkolása után itt, anyja, Giselle de Razès szülőhelyén keresett menedéket fia, IV. Sigisbert. Néhány mérföldre található az impozáns Bézu-hegy, amin a templomos lovagok egykori központjának romjai állnak. Körülbelül egy mérföldre keletre láthatók a Blanchefort-család kastélyának, illetve Bertrand de Blanchefort, a templomos lovagok nagymestere otthonának romjai. A templomos lovagok azok az úgynevezett „harcos szerzetesek”, akik II. Ince pápa 1139-es bullája értelmében csak a pápának tartoztak engedelmességgel, s így kikerültek a királyok és fejedelmek hatásköre alól.

Gyakorlatilag autonóm nemzetközi birodalmat alkottak. Bérenger Saunière, Rennes-le-Château papja 1891-ben elhatározta, hogy felújítja a falu omladozó templomát. A templomot 1059-ben szentelték fel Mária Magdolnának, és egy VI. századi vizigót templom helyén állt. Amikor eltávolították az oltárt, Saunière felfedezte, hogy egyik tartóoszlopa üreges. Az oszlop belsejében négy pergamentekercset talált két lepecsételt facsőben. Két tekercs családfának látszott. Az egyik 1244-ből, a másik pedig 1644ből származott. A másik két tekercset latin nyelven írta Saunière egyik elődje, Antoin Bigou abbé, a Blanchefortok, a környék befolyásos földbirtokosai családi papja. Ezek a pergamenek az 1780-as évekből származtak, és latin nyelvű Újszövetségrészleteknek tűntek. Ám az egyik pergamenen a szavak szóközök nélkül, első ránézésre feleslegesen betoldott betűkkel kiegészítve szerepeltek. A második pergamenen egyes betűk a többi fölé emelkedtek. A következő megfejtés megjelent Rennes-leChâteau-ról írt francia dokumentumokban; Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln Szent vér, szent Grál című könyvében, és a Henry Lincoln által a BBC számára készített filmben: BERGERE PAS DE TENTATION QUE POUSSIN TENIERS GARDENT LA CLEF PAX DCLXXXI PAR LA CROIX ET CE CHEVAL DE DIEU J'ACHEVE CE DAEMON DE GARDIEN A MIDI POMMES BLEUES. azaz: PÁSZTOROK, NEM KÍSÉRTÉS, AMINEK POUSSIN, TENIERS ŐRZI KULCSÁT; BÉKE 681, A KERESZT ÉS ISTEN LOVA ÁLTAL BEFEJEZEM (VAGY

ELPUSZTÍTOM) AZ ŐRZŐK DÉMONÁT DÉLBEN, KÉK ALMÁK. Sokkal érthetőbb a második pergamenen kiemelt betűkkel írt szövege: A DAGOBERT II ROI ET A SION EST CE TRESOR ET IL EST LA MORT. azaz: EZ A KINCS II. DAGOBERT KIRÁLYÉ ÉS SIONÉ, ÉS Ő ITT VAN HOLTAN. Saunière nem értette a tekercsek üzenetét, de úgy vélte, hogy valami fontosra bukkanhatott, s ezért elvitte őket Carcassone püspökéhez. Ettől a pillanattól kezdve örökre megváltozott az élete. Egyesek úgy vélik, hogy a Sion-rend vezette el a dokumentumokhoz, hogy helyettük cselekedjen. Saunière-nek azonnal Párizsba kellett utaznia a püspök költségén, ahol aztán a katolikus egyház több fontos személyiségével kellett találkoznia. Három hetet töltött a fővárosban, megmutatva a pergameneket Bieil abbénak, a Saint-Sulpice főigazgatójának és unokaöccsének, Émile Hoffet-nek. Hoffet ekkor a húszas éveiben járt, papi pályára készült, és emellett elismert nyelvész, kriptográfus és paleográfus volt. Olyan okkult csoportokkal is kapcsolatban állt, melyek tagjai közé tartozott például Stéphane Mallarmé író, Maurice Maeterlink és Claude Debussy zeneszerző. Ezekben a körökben megfordult a híres operaénekes, Emma Calvé is, és állítólag viszonya lett Saunière-rel, de legalábbis igen közeli barátság szövődött közöttük. Rennes-le-Châteauban a „Szerelmesek szökőkútja” közelében egy sziklán régen látható volt egy nyíllal átlőtt szív, benne az „E. Calve” névvel.

Párizsi tartózkodása alatt Saunière vett három reprodukciót a Louvre-ban. Az egyik az Árkádiai pásztorok volt, Nicolas Poussin, a titkosírással írt pergamenek egyikén említett festő festménye. A másik két festmény David Teniers egyik alkotása volt, azaz a másik festőé, aki szerepelt a tekercseken, illetve V. Szent Celestin pápa (Petro de Morrone) portréja, aki 1294-ben uralkodott. Amikor Saunière Rennes-le-Château-ba visszatérve folytatta a templom felújítását, felfedezett egy temetkezési kamrát, abban pedig állítólag csontvázakat. Figyelmét Marie d'Hautpol de Blanchefort márkiné síremléke is felkeltette. A síremléket Antoin Bigou tervezte, s a felirat betűi egy anagrammát alkottak, mely a fenti, Poussinra és Teniers-re utaló kódot adta ki. Saunière, nem tudni miért, kitörölte a feliratot, de nem vette észre, hogy máshol is megtalálható. Ezután rászokott arra, hogy a vidéket járja házvezetőnője, Marie Denarnaud társaságában, köveket és sziklákat gyűjtve. Emellett számos ismeretlennel levelezett a világ minden táján, és komoly összegeket költött postára. Mondanunk sem kell, ez a viselkedés meglehetősen szokatlan volt egy szerény vidéki paptól. Saunière sok más szempontból is különc lett. Ma kövezett út vezet fel a hegyre, a faluhoz, ám akkoriban egy egyszerű földút teljes mértékben kielégítette a falusiak igényeit. Saunière viszont a saját költségén utat építtetett a faluhoz. Ugyancsak a saját költségén építtetett egy tornyot is – a Magdolna-tornyot – a hegy szélén. A torony egyik ablaka magas és karcsú, a körülötte lévő téglák pedig egy lorraine-i keresztet formálnak. Felépült az új paplak – a Villa Bethania –, amibe Saunière soha nem költözött be. Lázár és húga, Mária (aki egyesek szerint azonos Magdolnával) Betániából származtak, s ezt a nevet adta a Sion-rend is rennes-le-château-i „vezetőjének”. Saunière legjelentősebb változásaira magában a templomban került sor, amit gazdagon, ám bizarr módon

ékesített fel. Az előcsarnok bejárata felé a „TERRIBILIS EST LOCUS ISTE”, azaz „MILYEN FÉLELMETES EZ A HELY” felirat került. Tracy Twyman a következő magyarázatot fűzi ehhez a Dagobert's Revenge magazinban: ...ez egy idézet a Teremtés könyvéből, melyben Jákob elalszik egy kövön, és látomása lesz egy létráról, ami az égbe vezet, s amin angyalok járnak le és föl. Ez természetesen ugyanaz a Sors köve, amit Arimatheai József hozott el Skóciába, ahol az a kő lett belőle, amin a brit uralkodókat mind a mai napig megkoronázzák. Érdemes megfigyelni, hogy a „milyen félelmetes ez a hely” szavak alatt ott áll Jákob kijelentésének folytatása is: „...valóban itt van az Isten háza és itt van az ég kapuja”, amitől rögtön nem átok lesz, hanem az istenség kettős természetének megfogalmazása. Közvetlenül a templom bejárata mögött Saunière Asmodeus démon szobrát helyezte el. Ez nem egészen az, amire az ember számítana, amikor belép egy templomba. A hagyomány szerint Asmodeus őrzi a titkokat, az elrejtett kincseket és ő Salamon templomának felépítője. Ismerték „Pusztító”-ként és „Rex Mundi”-ként, mely kathar kifejezés jelentése „a Föld ura”. A templomban élénk színekkel megfestett stáció díszítette a falakat, melynek néhány képén ellentmondások tűnnek fel. A XIV. stáció például azt ábrázolja, ahogy Jézus holttestét éjszaka, a telehold fényében elviszik egy sírkamrába. Ez azt jelentheti, hogy holttestét éjjel, több órával a Bibliában megjelölt időpont után vitték a sírkamrába, ám jelentheti azt is, hogy a holttestet ekkor már kifelé hozták a sírkamrából, talán azért, mert Krisztus valójában élt. A templom egy másik részében két Krisztus-szobor található, alig néhány méterre egymástól, az egyik valamivel a másik fölött. A két szobor nem egyforma. Mindkettő felfelé

mutat, és a magasabban lévő mintha egy kupola irányába emelné a kezét, mely felette helyezkedik el a falon, a rózsás kereszt tetején. Az alacsonyabban lévő alak a pápai hivatali jelképeket tartja a kezében és tanítványok veszik körül. A magasabban lévő Krisztus egyenesen lefelé, a másik szoborra mutat. Mindez talán arra utal, hogy az ortodox kereszténység fölött áll még egy másik keresztény hagyomány is. Az oltár két oldalán Mária és József szobrai állnak, karjaikban egy-egy gyermek Krisztussal. Lehetséges, hogy az egyik gyermek Krisztus tanítványa, Didimusz Tamás, akit Krisztus ikertestvérének tartottak? A „Tamás” és a „Didimusz” szavak egyaránt azt jelentik, hogy „iker”. A fal mellett öt szent szobra áll, s a nevük kezdőbetűi a G.R.A.A.L. szót adják ki (mint a Szent Grál kifejezésben) Szent Germanus, Szent Rókus, Szent Antal (a padovai), Szent Antal (a remete) és Szent Lukács alakjai egy „M” alakzatot formálnak. Ezt az „M”-et a „Magdolna” rövidítésének tartják, aki ugyebár a templom védőszentje és a Sion-rend számára oly fontos Grál-család ősanyja. A templomot a rózsás kereszt motívuma uralja. Ezzel együtt mindenfelé látható még a Bourbon-liliom, Franciaország korábbi királyi jelvénye. Ez megerősíti a kapcsolatot a Grálcsalád és a francia uralkodócsalád között. Emellett, amint arra elsőként Tracy Twyman mutatott rá a Dagobert's Revenge magazinban, „a templom falán van egy árulkodó jel, egy sárga sáv a lábazatban, amit akkoriban annak a jelzésére használtak, hogy a templomban királyi származású személyt temettek el”. Saunière a felújítás befejezése után sem hagyott fel a költekezéssel. A Magdolna-toronyban berendezett egy fényűző könyvtárat. Építtetett egy üvegházat és egy botanikuskertet, illetve gazdag gyűjteményt hozott létre porcelánokból, szövetekből és antik műtárgyakból. Egyházközségének fényes estélyeket rendezett, és számos befolyásos személy felkereste. A legnevezetesebb vendége Johann von Habsburg érsek,

Ferenc József osztrák császár rokona volt. Saunière felújítása kapcsán a véletlen egybeesésnél nagyobb gyakorisággal bukkan fel a 22-es szám. A szám valójában Saunière egyik titkos kódja volt. Huszonkét lépcsőfok vezet fel a Magdaléna-torony tetejére, amit lőrés vesz körül. Az „Üvegtorony” alatt 22 további lépcső található, melyek a megközelíthetetlen alagsorba vezetnek. Kétszer 11 lépcsőfok vezet a kertbe. A temető kapuja fölött a koponya és lábszárcsontok templomos és szabadkőműves szimbólumának 22 foga van. A templomban szándékosan helyesírási hibákat tartalmazó, s így 22 betűs feliratokat helyeztek el. Kielégítő magyarázat még nem született minderre, de a tarot kártyacsomagban is 22 nagy arkánum van, illetve 22 betűből áll a misztikus héber ábécé is. Noha az egyház szemet hunyt a fejlemények fölött, azok egyszer elérték azt a pontot, hogy Carcassone püspökének lépnie kellett. Maga elé hívatta Saunière-t, hogy adjon számot ügyleteiről. Simóniával, azaz a misék pénzért történő árusításával vádolta meg a papot. Saunière határozottan megtagadta a válaszadást, ezért a püspök felfüggesztette hivatalából. Saunière a Vatikánhoz fellebbezett, és vissza is helyezték posztjára. Aztán 1917. január 17-én, 65 éves korában váratlanul szélütést kapott. Érdekes ez a dátum. Ugyanezen a napon halt meg Marie d'Hautpol de Blanchefort márkiné, akinek sírfeliratát Saunière kitörölte. Ugyanakkor ez Szent Sulpicius ünnepnapja is, aki újra és újra felbukkan ebben a tanulmányban és fontos szerepet játszik A Da Vinci-kódban. Saunière állítólag 1916 végén a Sion-rend utasításaival ellentétesen kezdett tevékenykedni. Talán különös jelentőséggel bír, hogy tíz nappal halála előtt, január 12-én egyházközsége még teljesen egészségesnek látta Saunière-t. Ám házvezetőnője, Marie Denarnaud már ezen a napon megrendelte a koporsóját. Egyesek szerint a Saunière-t a halálos ágyán meggyóntató pap „soha többé nem mosolygott”,

és megtagadta Saunière-től a hagyományos római katolikus utolsó kenet feladását. Saunière január 22-én halt meg. Holttestére egy karosszékben ülve, a Magdolna-torony teraszán bukkantak rá. Díszes, bíborbojtos ornátust viselt. Soha nem azonosított gyászolók léptek el holtteste mellett, letépve egyegy bojtot. Senki sem tudott magyarázatot adni erre a különös eljárásra. Amikor felolvasták a végrendeletét, az emberek legnagyobb döbbenetére kiderült, hogy Saunière egyetlen fillér nélkül halt meg. Nem sokkal halála előtt minden pénzét átruházta házvezetőnőjére. Lehetséges, hogy mindvégig az asszony rendelkezett a pénz fölött. A II. világháború után a francia kormány új pénznemet vezetett be, és a polgároknak be kellett váltaniuk régi frankjaikat az újra. Hatalmas mennyiségű pénzt kellett ellenőrizni, hogy nyomon kövesség a kollaboránsok, adócsalók és hasonlók által felhalmozott „fekete” pénzeket. Marie Denarnaud nem volt hajlandó nyilatkozni pénze eredetéről, és később állítólag látták, amint rengeteg készpénzt égetett el a Villa Bethania kertjében. A házat végül eladta No ël Corbunak, és az árából élt élete végéig. Vevőjének azt mondta, hogy halála előtt majd elmond még neki egy nagy „titkot”, ami gazdaggá és „hatalmassá” fogja tenni. Sajnos Corbu úr legnagyobb bánatára Denarnaud asszonyságot 1953. január 29-én szélütés érte (akárcsak Saunière-t), és némán, félig megbénulva halt meg. Saunière vagyonának eredete Magától értetődő a kérdés: honnan származott Saunière pénze? A faluban és a környékén attól kezdve, hogy a kelták szent helynek jelölték ki, egészen a katharok XI. századi üldözéséig lázas tevékenység folyt. Elrejtett kincsekről szóló mendemondák kaptak szárnyra, és különösen a katharokról gyanították, hogy birtokukban van a „Szent Grál”. A templomos lovagokról szintén úgy hitték, hogy kincseket rejtettek el a vidéken, és Bertrand de Blanchefort ásatásokat

szervezett a környéken. A Meroving-királyok az V-VIII. században a mai Franciaország nagy része fölött uralkodtak, és II. Dagobert egy vizigót hercegnőt vett feleségül. Rennes-leChâteau akkoriban a vizigótok egyik nagyobb központja volt. Maguk a vizigótok is tekintélyes vagyont halmoztak fel európai portyáik során, de különösen Róma 410-es kifosztásakor. Saunière ezen kincsek bármelyikét megtalálhatta, ám az ő kincse jellegét tekintve inkább valamiféle titoknak tűnik. Ez megmagyarázna bizonyos dolgokat, például azt, hogy Hoffet bevezette a párizsi értelmiségi körökbe, vagy azt, hogy az egyház kiemelt érdeklődéssel követte az ügyét. Arra magyarázatot kapnánk, hogy miért nem volt hajlandó a pap kiszolgáltatni Saunière-nek az utolsó kenet szentségét, és miért látogatta meg például Johann Salvator von Habsburg érsek.6 A pusztán anyagi jellegű kincsek nem magyaráznák meg a pergameneken és Marie d'Hautpol de Blanchefort márkiné sírján talált kódokat. Marie Denarnaud azt mondta, hogy a titok, amit magával vitt a sírba, nemcsak pénzről, hanem „hatalomról” is szól. Az a pénz, amit Johann Salvator von Habsburg fizetett Saunière-nek, talán más forrásból származott. A Vatikán nagyon óvatosan bánt Saunière-rel élete utolsó éveiben. Lehetséges, hogy a pénz a Vatikántól érkezett, hogy hallgatásra bírja? A rejtély fokozódik Amikor megjelent a Szent vér, szent Grál első kiadása, a szerzők levelet kaptak egy nyugalmazott anglikán paptól, aki azt állította, hogy „cáfolhatatlan bizonyítéka” van arra, hogy Jézus Krisztus nem halt meg a kereszten, hanem akár még i. sz. 45-ben is életben lehetett. A személyes beszélgetés során a pap azt mondta, hogy az információt egy másik anglikán paptól, Alfred Leslie Lilley kanonoktól kapta. Lilley élete során 6 Az érsek 1889-ben lemondott címeiről és száműzték az osztrák birodalomból.

folyamatos kapcsolatban állt a Katolikus Megújhodási Mozgalommal, ami a párizsi Saint Sulpice köré szerveződött, és ismerte Émile Hoffet-et is. A szerzők úgy érezték, ez a kapcsolat hitelesebbé tette a kanonok állítását. Úgy tűnik, Nicolas Poussin, a korábban már említett francia festő is ismerte a titkot. Rómában felkereste Louis Fouquet abbé, Nicholas Fouquet öccse – azé a Nicholas Fouquet-é, aki 1656-ban XIV. Lajos pénzügyi főbiztosa volt. A találkozó után az abbé levelet írt bátyjának. A levél egy részlete így szólt: „Beszéltünk bizonyos dolgokról, amikről szívesen beszámolok majd részletesebben is – olyan dolgokról, amik Monsieur Poussin úr révén olyan előnyökhöz juttathatnak, melyekért még királyok is sok mindent megtennének, s amelyek, legalábbis szerinte, az eljövendő évszázadokban már senki más által nem lesznek megismerhetők. Mi több, ezek a dolgok oly nehezen felfedezhetők, hogy jelenleg nincs is nagyobb kincs náluk a földön, de még csak olyan se, ami felérne velük.” Mindeddig senki sem volt képes magyarázatot adni a levél homályos utalásaira, ám tény, hogy nem sokkal a levél kézhezvétele után Nicholas Fouquet élete végéig magánzárkába került. Egyesek szerint ő lehetett a „Vasálarcos” alakjának modellje. Levelezését elkobozták és átadták XIV. Lajosnak, aki csak teljes magányban olvasta el. XIV. Lajos ezután mindent megtett, hogy megvásárolhassa Poussin Árkádiai pásztorok című festményét, amit aztán versailles-i magánlakosztályában rejtett el. Emlékezzünk rá: ennek a festménynek a reprodukcióját vásárolta meg Bérenger Saunière a Louvre-ban, párizsi látogatása során. A festmény egy nagy, ősi sírt ábrázol, az előtérben három pásztorral és pásztorlánykával. A helyszín a Poussinra jellemző hegyvidéki táj. A sírfelirat így szól: „ET IN ARCADIA EGO”. A tájról sokáig úgy tartották, hogy a művész képzeletének szüleménye. Ám 1970-ben rábukkantak egy valódi sírra, ami ugyanolyan alakú és méretű volt, illetve

ugyanolyan növényzet és táj vette körül. Még az a sziklás kiszögellés is megvolt, amin az egyik pásztor nyugtatja a lábát a képen. Ha megállunk pontosan a sírral szemben, láthatjuk, hogy a kilátás ugyanolyan, mint Poussin festményén. A háttérben látható hegycsúcs nem más, mint Rennes-le-Château hegycsúcsa. A sír egy Arques nevű falu határában áll, hat mérföldre Rennes-le-Château-tól, három mérföldre a Blanchefort család kastélyától. A sír korára semmi sem utal. A falu feljegyzései szerint a sír körüli földterület egy amerikaié volt, aki az 1920-as években felnyittatta a síremléket, de nem talált benne semmit. Az amerikai az 1950-es években meghalt, s később feleségével együtt a sírban temették el. Ezzel visszajutottunk a Poussin festményén olvasható sírfelirathoz. Látszólag nincs sok értelme, ugyanis nincs benne ige. Az „Et in Arcadia Ego...” annyit tesz, hogy „És Árkádiában én...” Ugyanakkor a felirat egyik anagrammája a következő olvasatot adja: „I TEGO ARCANA DEI”, azaz „TÁVOZZ! LÁTOM ISTEN TITKAIT”. Lehet, hogy igaza volt Rennes-le-Château polgármesterének, amikor azt mondta a Dagobert's Revenge szerkesztőinek: „Ez a hely a világ közepe.” Szent geometria Dan Brown joggal hangsúlyozza a pentagram szimbólum jelentőségét A Da Vinci-kódban. Az 1970-es években Henry Lincoln felfedezett egy matematikailag majdnem tökéletes pentagramot, amit öt hegycsúcs alkotott – Rennes-le-Château körül. Az Aude-völgyben még számos építmény – templomok és kastélyok – alkot tökéletes matematikai geometriát a falu körül, olyan pentagramokat és hexagramokat formálva, melyeket a „megalitikus yard” nevű mértékegység egész számú többszöröseivel mérhettek fel. Ezt a mértékegységet használták a megalitikus építmények, például Stonehenge felépítésénél az őskorban. Úgy tűnt, a geometriai alakzatokat valaki szándékosan helyezte el a vidéken. Lincoln kutatásai a témában

mindeddig két könyvet eredményeztek: A szent hely és a Kulcs a szent mintázathoz címűeket, illetve két dokumentumfilmet, A titok: nyomozás a rennes-le-château-i rejtély után Henry Lincolnnal és Henry Lincoln útikönyve Rennes-le-Château-hoz és az Aude-völgyhöz címűeket, melyeket az Illuminated Word forgalmaz. Erling Haagensennel közösen írta A templomosok titkos szigete című könyvet, mely a Bornholm nevű dán szigeten fellelhető, hasonló geometriai alakzatokkal foglalkozik. Amikor a Dagobert's Revenge magazin egy interjú során megkérdezte, hogyan alakulhattak ki ezek az alakzatok, Henry Lincoln azt válaszolta, hogy valamikor az ókorban valaki észrevette a hegyek ötszög alakú elrendeződését, szentnek nyilvánította azt, majd felépítette köré a geometria többi részét. Ezután így folytatta: Igazából nem mutat túl a Homo sapiens képességein az, hogy mesterséges magaslatokat hozzon létre a geometria tökéletesítése érdekében. Gondoljunk csak a Silbury-domb méretére, amiről tudjuk, hogy emberi építmény, vagy gondoljunk a Nagy Piramisra. Lehetséges tehát, hogy a jelenlegi csúcsok, amik a hegyek ötszögét kijelölik, kisebb igazításokon estek át, bár szerintem az eredeti csúcsok a maguk természetes állapotában is olyan közel voltak a tökéleteshez, hogy csillagászati nagyságrendben valószínűtlen, hogy véletlenül jöttek volna létre. Mindenesetre létrejöttek. Aztán az emberek elkezdtek geometriai mintákat alkotni a természetes képződmény körül. Talán ezer évvel később, a XII. század környékén elértünk abba a korszakba, melyben ez a geometria megjelent a Baltikumban is. Itt pedig nagyon tudatos, és sokkal, de sokkal pontosabb tevékenység eredménye. Rennes-le-Château-nál elkezdődött valaminek a fejlődése, ami ekkorra elérte Bornholmot is.

A Rennes-le-Château-t körülvevő hegyek által alkotott alakzat a tökéletes pentagram – ugyanaz az alakzat, amit a Vénusz ír le pályáján négyéves ciklusokban. A Vénusz megtestesítője Mária Magdolna, akinek a rennes-le-château-i templomot szentelték. Ugyanebben az interjúban Lincoln megbízhatatlan információforrásnak nevezte a Sion-rendet, s eközben egészen addig elment, hogy tévesnek nevezte az általa a Szent vér, szent Grálban és A messiás örökségében közölt adatokat: „A Sionrendről pedig semmit sem tudok. Puszta szóbeszéd az egész. Nem tudjuk, létezett-e egyáltalán valaha abban a formában, amire Mr. Plantard utalt. Csak mendemondáink vannak... nem tudom, kik alkotják a rendet.” Lincoln azt állítja, hogy az egész téma egyetlen megbízható aspektusa a Rennes-le-Château körüli földrajzi geometria, s ehhez a felfedezéshez az a geometria vezette el, ami a Sionrend által őrzött pergamenekben rejtőzött. Ugyanakkor nehéz elvetni azt az elméletet, hogy kapcsolat van a júdai Dávid-ház és a Meroving-dinasztia között. Az emellett a történelmi kapcsolat mellett szóló bizonyítékok túl erősek ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. A Sion-rend azt állította magáról, ő az a tényező, ami ezeket az elméleteket összefogja. Továbbá a Sion-rend saját dokumentumai szerint titkaik nem Krisztussal kezdődnek, hanem egy olyan területen, amit még nem vizsgáltunk meg – az özönvíz előtti világban. Ugyanerre a következtetésre jutottak a Rennes-le-Château rejtélyét vizsgáló egyéb köztiszteletben álló kutatók is. Lehetséges, hogy Baigent, Leigh és Lincoln a Szent vér, szent Grál megírásával a Sion-rend szószólójaként tevékenykedett. Most, hogy kapcsolatuk megszakadt, a szószólók talán korábbi megbízójuk ellen fordultak. Akárhogy is, Henry Lincoln az előző után adott még egy interjút, amivel csak tovább fokozta rejtélyt. Az ABC News

Primetime Monday című műsorának különkiadásában valami teljesen másról beszélt Elizabeth Vargas műsorvezetőnek. A beszélgetés így hangzott: Vargas: Tehát az első Meroving-királynőt egy tengeri lény, egy hal ejtette teherbe, ami ön szerint Jézust jelképezheti. Azaz a Meroving-vérvonalat Jézus leszármazottai alkotják. Lincoln: Ühümm. Vargas: ...és ezt a vérvonalat fenyegette az ortodox egyház... Lincoln: Ühümm. Vargas: ...tehát megalapították a Sion-rendet, hogy védelmezze a vérvonalat, azaz a Meroving-dinasztiát. Lincoln: Csodálatos. Nagyon jó. Megcsinálta. Nyilvánvaló, hogy Rennes-le-Château rejtélyének valóban enigmatikus jellege mellett még egy olyan edzett szkeptikus sem tud szó nélkül elmenni, mint Lincoln.

Ötödik fejezet

Nagy Constantinus Nagy Constantinust a mai keresztények a sötét, pogány és eretnek múlt, illetve a felvilágosult, civilizált keresztény kor közötti közvetítőnek tartják. A hivatalos történelemben hemzsegnek a tévedések. Egy dolog biztos: Constantinus jóindulattal fordult a keresztények felé, akárcsak apja. Amellett, hogy elsőként vitte el a kereszténységet Rómába, Constantinus a római államvallás, a Sol Invictus (a győzhetetlen napisten) vallás főpapja volt. A Sol Invictus-vallás napimádó volt, ahogyan azt Dan Brown is elbeszéli A Da Vinci-kódban. Akkoriban létezett egy másik napimádó vallás is, ami népszerű volt Rómában – a Mithrász-hit. Ez a vallás is hitt a lélek halhatatlanságában, az ítélet napjának eljövetelében és a holtak feltámadásában. A Sol Invictus-vallás és a Mithrász-hit a kereszténységhez hasonlóan csak egyetlen istent imádott. A Sol Invictus-vallás Szíriából származott, és körülbelül száz évvel korábban jutott el Rómába. Constantinus meglátta a tökéletes alkalmat a három vallás egyesítésére és annak a politikai és vallási egységnek a megteremtésére, melyre véleménye szerint saját sikeréhez is szüksége volt. A Sol Invictus-vallás, a Mithrász-hit és a kereszténység ráadásul több szempontból is eléggé hasonlított egymásra ahhoz, hogy eggyé válhasson. Constantinus korában a politikai siker a vallásos odaadás függvénye volt, így annak ellenére, hogy kétségtelenül odaadó híve volt a kereszténységnek, pragmatikus okok is közrejátszottak abban, hogy Constantinus kiemelt figyelmet szentelt a vallásnak. Rómában egyre nőtt a keresztények

száma, és Constantinus úgy vélte, erős támogatókra lelhet bennük sógorával, Maxentiusszal szemben a birodalom trónjáért vívott küzdelemben. Amikor Constantinus 312-ben Róma előtt, a Milvius-hídi csatában legyőzte Maxentiust, megoldódott a probléma. Caesarea-i Euszébiosz IV. századi püspök és történetíró szerint Constantinusnak látomása volt a csata előtt, melyben egy fénylő keresztet látott az égen, az In Hoc Signo Vinces (E jelben győzni fogsz) felirat kezdőbetűivel. Constantinus ekkor elrendelte, hogy katonái a görög khi és rhó betűket, azaz Krisztus monogramját viseljék pajzsaikon. A látomás miatt győzelmét a kereszténység által a pogányság fölött aratott győzelemnek tekintették. Constantinus tehát a nyugat császára lett, miközben keleten Licinius uralkodott. Egyik első intézkedése az volt, hogy elhozatta Krisztus szögeinek egyikét, és belefoglaltatta koronájába. Nem sokkal a Maxentius felett aratott győzelem után találkozott Liciniusszal, s a találkozó nyomán elfogadott „Milánói ediktumban” közösen engedélyezték a keresztény vallást, illetve elrendelték a korábban a keresztényektől elkobzott javak visszaszolgáltatását. Constantinus a későbbiekben legyőzte Liciniust, Büzantiumot pedig elnevezte „Constantinople”-nak – ez a város Konstantinápoly, azaz a mai Isztambul. 313-ban nekiadta a lateráni palotát a római püspöknek, s itt egy új katedrálist építettek, a Basilica Constantinianát, a mai lateráni Szent György-templomot. Ettől kezdve a kereszténység elfogadott vallás volt. A hagyománnyal ellentétben egyik társát, Sylvestert jelölte ki pápának, s ezzel megteremtette azt a szokást, hogy a pápát a császárok nevezik ki. Véget ért a keresztények üldözése immár szabadon élhettek és nyíltan vállalhatták hitüket. Ugyanakkor sokan úgy érezték, hogy a fényes külsőségek ellentétben állnak Krisztus tanaival, és az egyház letért a számára kijelölt pályáról. Egyes keresztények úgy vélték, hogy a kereszténységet feláldozták Constantinus sikerének érdekében.

Mintha csak kétségeiket akarta volna igazolni, Constantinus megerősítette szent státusát, kihirdetve, hogy a keresztény Isten őt támogatja. A kereszténység, a Sol Invictus-vallás, a Mithrász-hit és bizonyos szír és perzsa elemek elegyítésével Constantinus valóban egyetemes („katolikus”) és hibrid vallást teremtett. A látomása valójában egy pogány templomban történt, és Sol Invictus napistent jelenítette meg előtte. Constantinust nem sokkal korábban fogadták be a Sol Invictus-kultuszba. A Milvius-hídi csata után Constantinus diadalívet emelt Rómában, mely kijelentette, hogy a győzelmet az Istenség beavatkozásának köszönhetően nyerte el – de ez az Istenség nem a keresztény Isten, hanem Sol Invictus volt. Euszébiosz szerint a Deszposzüni – ha nem is Jézusnak magának, de Jézus családjának a leszármazottai – 318-ban küldöttséget menesztettek Szilveszter pápához. Kijelentették, hogy számos püspökséget nekik kell adni, hogy az Anyaszentegyházat Jeruzsálemben saját Deszposzüni egyházuknak kell tekinteni, és hogy a római egyháznak pénzügyi támogatást kell nyújtania számukra. Szilveszter pápa elutasította követeléseiket, mondván, hogy a megváltás Constantinusra tartozik, nem pedig Jézus Krisztusra. Úgy tűnik, ez a meglehetősen fagyos találkozás volt az utolsó olyan alkalom, amikor a korábbi nazarénus hagyomány bármilyen módon kommunikált a római egyházzal, ami ekkorra már elkötelezte magát a Páli hagyomány mellett. 321-ben Constantinus elrendelte, hogy a bíróságok ezután ne a zsidó sabbat napján, hanem „a nap tiszteletre méltó napján”, azaz vasárnap legyenek zárva. Így a kereszténység pihenőnapja szombatról átkerült vasárnapra, s ezzel tovább nőtt a távolság a judaizmus és a kereszténység között. Ezenkívül Krisztus születésének napját eddig január 6-án ünnepelték. Ez a dátum még ma is fontos Európa egyes részein a „királyok napja”-ként. A kereszténység azonban átvette a december 25-i

Sol Invictus- és Mithrász-ünnepet Jézus Krisztus hagyományos születésnapja helyett. Ez az ünnep a nap újjászületését dicsőítette – ekkor kezdtek ismét hosszabbodni a nappalok, ekkor lett ismét a napé a világ. Ezért minden szekta ugyanazon a napon tartotta az ünnepet. A Mithrász-hit szintén sok olyan tanítást vallott, amit a kereszténység is, például a halál utáni életet és a lélek halhatatlanságát. Időszerű volt, hogy Jézus Krisztus immár Sol Invictust is képviselje, s ugyanakkor keresztény templomokat kezdtek építeni. Sol Invictus-szobrok is készültek, meglehetős hasonlóságot mutatva Constantinusszal. Constantinus saját maga előtérbe helyezésével gyakorlatilag lefokozta Jézust. A karácsony ügyét tehát elrendezték. A húsvét dátumának meghatározására szolgáló rendszert azonban csak 325-ben, a niceai zsinaton fogadták el. A szavazás eredményeként húsvét napját a tavaszi napéjegyenlőséget (március 21.) követő első telehold utáni első vasárnapban határozták meg – mivel egy adott dátumban nem tudtak megállapodni. A keresztény ünnep egy régi pogány fesztivál, az Eastre helyét vette át. Eastre volt a neve a tavasz istennőjének, s innen származik a női nemi hormon, az ösztrogén elnevezése is. A niceai zsinat a keresztény egyház első ökumenikus tanácskozása volt az ókori Niceában, azaz a mai törökországi Iznikben. Dan Brown nem tesz említést a zsinat összehívásának fő okáról: annak a problémának a megoldásáról, amit az ariánus eretnekség megjelenése okozott a keleti egyházban. Az ariánusok szerint Krisztus nem isteni, hanem emberi lény volt. A zsinat egyetlen szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy Jézus Krisztus isten volt, nem pedig ember. Ez különösen a folyamatosan az egységre törekvő Constantinus számára volt fontos döntés, mivel az isten Jézus Krisztust közvetlen kapcsolatba lehetett hozni Sol Invictusszal. Az új elrendezésben Jézus Krisztus lett volna Sol Invictus halandó megtestesülése – ha bárki kényelmetlen kérdéseket kezdett

volna feltenni. Szilveszter pápa nem vett részt a zsinaton, csak képviselőit küldte el. Constantinus saját maga száműzte Ariust, ezzel is kihangsúlyozva elsőbbségét az egyházi ügyekben. A páli keresztények még mindig Messiásuk második eljövetelét várták, s Constantinusnak erre a problémára is megoldást kellett találnia. Arra a tényre építve, hogy Jézus Krisztusnak nem sikerült kiűznie a rómaiakat Jeruzsálemből, Constantinus elkezdte elhinteni a kétség magvait azzal kapcsolatban, hogy Jézus Krisztus lett volna a Messiás. Rámutatott, hogy ő, Constantinus valósította meg a kereszténység elfogadását, nem pedig Jézus. Biztos hát, hogy Jézus volt a Messiás? Azokat a keresztényeket, akik ragaszkodtak hozzá, hogy Jézus Krisztus volt a Messiás, eretneknek nyilvánították. Tudnunk kell, hogy Jézus hithű zsidóként soha nem alapított volna egy a judaizmustól elkülönülő, új vallást, sőt eretnekségnek tekintette volna azt. Amint azt a Jézus Krisztussal kapcsolatos tényeket és tévedéseket tárgyaló Hetedik fejezetben látni fogjuk, körülbelül 25 évvel Krisztus halála után szakadás következett be a keresztény egyházban Jakab, Krisztus testvére és Szent Pál között. A status quo fenntartása érdekében Constantinus elrendelte minden olyan mű megsemmisítését, ami ellentmondásban állt az új vallással, köztük a pogány írók Jézus Krisztusról szóló írásaival, sőt azoknak a keresztény íróknak a műveivel is, akik „nem látták előre”, hogyan kerül majd átírásra a történelem. A rendeletet hatékonyan és buzgón végrehajtották, s ennek következtében szinte az összes keresztény irat eltűnt, különösen a Rómában találhatók, helyet adva az őket felváltó új írásoknak. 331-ben Constantinus megragadta a lehetőséget a történelemhamisítás kiteljesítésére, és megparancsolta, hogy írják át az Újszövetséget. Az írók bármit mondhattak, amit akartak, amennyiben keresztény uraik elfogadhatónak találták szavaikat.

Mindez azt jelenti, hogy a ma általunk ismert Újszövetség a IV. században keletkezett, kifejezetten Constantinus politikai érdekeinek figyelembevételével. Olyan ez, mintha az Egyesült Államok elnöke átíratná Shakespeare műveit, hogy azok illeszkedjenek politikai propagandájához. Ám Constantinusnak még ez sem volt elég. A Messiás várása fontos eleme volt a judaizmus vallási hagyományának, az uralkodók istenné nyilvánítása pedig más civilizációkban, például az egyiptomiban és a rómaiban is előfordult. Az isteni uralkodó gyógyító képességekkel rendelkezett és helyrehozta a világ hibáit. Ez természetesen nemcsak az általunk ismert Krisztusra, hanem a Merovingokra is vonatkozik. Ugyanakkor Constantinus számára a keresztény isten nem volt más, mint a jól ismert Sol Invictus egy másik szemszögből. Saját magára a Messiás szerepét osztotta. Úgy vélte, Krisztus az próbált lenni – és abban vallott kudarcot – amit tőle is elvártak: hogy harcos legyen, spirituális vezető, egyesítse a politikát, a vallást és a birodalmat. Más szóval olyasvalakinek kellett volna lennie, mint aki maga Constantinus volt. És Constantinus úgy vélte, hogy sokkal alkalmasabb a feladatra. Meglepő módon a római egyház nem tiltakozott ez ellen az elképzelés ellen. Talán tisztában volt azzal, hogy Constantinus anyja, Helena, a camulodi Elaine brit hercegnő, II. Coel király lánya Arimatheai Józseftől származott, s így a Grál vérvonalához tartozott. Constantinus így a Meroving-vérvonal révén jogot formálhatott magas pozíciójára. Az egyház azt is készségesen elismerte, hogy a Messiás küldetése nem az, hogy az emberek jóindulatú megváltója legyen, hanem az, hogy erős, határozott, harcias vezetőjükké váljon. Ettől kezdve az általunk ismert kereszténység alapítója nem az I. századi Jézus Krisztus, hanem a IV. századi Nagy Constantinus. Euszébiosz szintén hitt Constantinus félisteni mivoltában, és abban, hogy gyakorlatilag a császár volt a tizenharmadik apostol. Ugyanakkor ez a füstfüggöny semmi Constantinus

adományozásához, illetve annak a „felfedezése” óta a keresztény és nem keresztény nyugati világra gyakorolt hatásaihoz képest. Constantinus egészen 337-ben bekövetkezett haláláig nem vette fel a keresztséget. A Jordán folyóban akart megkeresztelkedni, de a körülmények meggátolták ebben. A kereszteléshez levetette bíborszínű császári tógáját, és a neofiták fehérébe öltözött. A Constantinus adományozása Miután Constantinus római császár lett, a szó minden értelmében a lábai előtt hevert a világ. A VIII. században felbukkant egy dokumentum Constantinus adományozása címmel azaz megtalálása előtt elméletileg négyszáz évig ismeretlen helyen rejlett. Tekintettel következményeire, furcsa, hogy nem került elő hamarabb. A dokumentum célja annak alátámasztása volt, hogy a pápák Isten földi képviselői. Ám ez még nem minden. A római egyház azt állította, hogy a dokumentum a IV. században, feltehetőleg még Constantinus 337-ben bekövetkezett halála előtt keletkezett, hálából, amiért Szilveszter pápa kigyógyította a császárt a leprából. Köszönete kifejezéseképpen a császár a Szent Római Birodalom teljes hatalmát átruházta az egyházra. Ebbe beletartozott az uralkodók kijelölésének és visszahívásának joga is. A római egyház azonnal munkához látott és 751-ben élve az állítólag rá ruházott hatalommal Franciaország első királyává emelte Pipint. Ekkor taszította le az egyház első alkalommal a Meroving-királyokat a trónról, hogy szolgáikkal, a háznagyokkal váltsa fel őket. Az egyház felajánlotta támogatását az egymást követő római katolikus bábkirályoknak, a Karolingoknak. Nem sok kétség fér ahhoz, hogy a Merovingok gyanakvással fogadták volna a dokumentumot. Constantinus végül is ugyanahhoz a

vérvonalhoz tartozott, mint ők, és csak ámulattal vegyes értetlenkedéssel fogadták volna ostoba döntését, mellyel elajándékozta születési előjogaikat. Azt is feltételeznünk kell, hogy az adomány kiterjedt Constantinus császári palástjára és uralkodói jelvényeire is, de a pápa úriember lévén ezeket nem fogadta el. Így bitorolta el az egyház a törvényes királyi vérvonalat saját maga számára. A nép szempontjából a jogok a Constantinuséi voltak, azt csinált velük, amit akart. Ettől kezdve elsöprő erővel emelkedett a római egyház. Minden európai uralkodó az egyház képviselői által levezetett koronázási ceremóniák révén került hatalomba. A királyságok összes törvénye ezen a dokumentumon alapulva született meg. Az egyház tehát abszolút hatalomra tett szert. A gond csak az, hogy a Constantinus adományozása hamisítvány volt, és az egyháznak törvényesen soha nem állt hatalmában ezeknek a jogoknak a bitorlása. Ezt azóta tudjuk, amióta Lorenzo Valla még a reneszánsz időkben megvizsgálta a dokumentum hitelességét. Megállapította, hogy az Adományozásban szereplő újszövetségi idézetek a Biblia Vulgáta-fordításából származnak, ami viszont nem létezett az irat állítólagos keletkezésekor. A Vulgátát Szent Jeromos állította össze, aki csak húsz évvel azután született meg, hogy Constantinus állítólag aláírta az Adományozást. Emellett a szöveg latinsága csak a VIII. század körül alakult ki. A IV. században még a klasszikus latint használták. Constantinus idejében a dokumentumban említett szertartások egy része sem létezett még. Ám mindez nem vetett véget a történelem talán legnagyobb hamisításának – az Adományozásra mind a mai napig hivatkoznak! Az egyház a középkorban nem tétovázott erre a hazugságra támaszkodva kinyilvánítani hatalmát. IX. Gergely pápa II. Frigyes császárhoz írt, „Si Memorium Beneficiorum” című, 1236. október 23-án kelt levele kimondja:

...ahogy az Apostolok fejedelmének vikáriusa (a római pápa) kormányozza a papság és a lelkek birodalmát az egész világon, úgy uralkodik minden egyéb dolgokon és személyeken is az egész világban; tekintettel arra, hogy az igazságosság gyeplőjét kezében tartva kell uralkodnia a világi dolgokban azok fölött, akiket – amint tudjuk – Isten jelölt ki, hogy a spirituális dolgokban döntsenek a földön. Constantinus császár megalázkodott esküvésében, és a birodalmat a római pontifex örök gondoskodására bízta, a császári pecséttel, a jogarral és Róma városával és dukátusával egyetemben... Nagy-Britanniában az Adományozás alkalmazása révén a koronázásokat az angol egyház érsekei végezték el. Amikor VIII. Henrik házassági problémái miatt szakított a római egyházzal, megőrizte az érsekek jogát arra, hogy a koronázással királyokat kreáljanak, és ezzel biztosította, hogy a csalás mindmáig tovább éljen minden brit uralkodóban. Persze Henriknek nem is lett volna szabad hatalomra kerülnie. Amint azt IV. Edward kapcsán a Harmadik fejezetből megtudtuk, a Tudoroknak soha még csak egy pillantást sem lett volna szabad a trónra vetniük. Ha eljutunk a probléma logikus végkövetkeztetéséig, akkor láthatjuk, hogy a csalás következményei óriási jelentőségűek: minden olyan törvény, amit Nagy-Britanniában elfogadtak és olyan uralkodók szentesítettek, akit Constantinus adományozása alapján az érsekek koronáztak meg, érvénytelen.

Hatodik fejezet

A Szent Grál Európában A Harmadik fejezetben a Szent Grálra mint a Krisztus és felesége, Mária Magdolna leszármazottait jelképező szimbólumra koncentráltunk. Részletesen kifejtettük, milyen szerepet játszottak az európai uralkodócsaládok vérvonalának megteremtésében. Dan Brown tág teret biztosít ennek az elméletnek A Da Vinci-kódban. Ugyanakkor létezik az az elképzelés is, miszerint a Szent Grál valójában valamiféle edény, így tehát feltehetőleg két valódi „Szent Grálban” kell gondolkodnunk. Amikor a kelták az Alpokon és Közép-Európán átkelve megérkeztek Nyugat-Európába, nemcsak a vasat hozták magukkal, hanem a lovat is. Az egyik szokásuk az volt, hogy kardjaikat (amiket mágikus tulajdonságokkal ruháztak fel) ékszerek társaságában az általuk szentnek tartott tavakba dobták. A legendák szerint míg Arthur király haldoklott, egyik lovagja a kelta hagyománynak megfelelően egy ilyen tóba dobta kardját, az Excaliburt. A tavakat az alvilág, a föld közepében elhelyezkedő Holtak királysága bejáratainak tartották. Arthur állítólag Avalon szigetén halt meg. Nem tudjuk, hol helyezkedett el Avalon. Egyesek szerint Michael's Mountnál, Anglia déli partjai előtt, mások szerint Mont St. Michelnél, a francia partok előtt. Glastonbury környékét is a lehetséges helyszínek között tartják számon, mivel a legendák szerint ott temették el Arthur királyt. Az „Avalon” nevet az almákkal kapcsolják össze, az Excaliburt pedig állítólag Glastonburyben kovácsolták.

Az Excalibur jól szolgálta Arthur királyt; minden ellenségét legyőzte, és Arthur állítólag csak azért lett király, mert ki tudta húzni a kardot abból a sziklából, melybe előző tulajdonosa, Uther Pendragon halála előtt beledöfte. Mások szerint a történet allegorikusan utal Arthur azon képességére, hogy a sziklából kivonja a vasat – ez pedig egyike volt azoknak a mesterségeknek, amiket a kelták hoztak magukkal. A szent kardok mellett számos ősi hagyomány létezik a szent edényekkel kapcsolatban. Ilyen például a „Bőségszaru” legendája, ami állítólag kifogyhatatlan mennyiségben ontja magából az ételt és az italt. A gyakori éhínségektől sújtott korokban élők számára bizonyára vonzó lehetett egy ilyen tárgy. Sok edényről, tálról, korsóról, kehelyről és üstről tartották úgy, hogy természetfölötti hatalommal rendelkezik. Hasonlóképpen a Grálról is úgy vélték, hogy táplálékot és megváltást nyújt tulajdonosának. A kelta hagyomány szerint Arthur király és emberei egy mágikus üst keresésére indultak. A történetet csak a középkorban emelték ki pogány környezetéből és ültették át a keresztény gondolatkörbe. Arthur népszerű király volt, őt tartották az egyetlen olyan személynek, aki képes legyőzni a betörő skótokat a rómaiak V. századi kivonulása után, s ezután hosszú, békés jólétet hozott az országnak. Ekkoriban kezdte megvetni a lábát a kereszténység a túlnyomórészt még pogány Britanniában. Az ebből a korszakból származó legendák keresztény és pogány elemeket egyaránt felvonultatnak. A kelták isteni lényegűnek tartották a természetet és hittek abban, hogy minden képes kommunikálni az emberrel. A vidéket manók és tündérek népesítették be, ők döntöttek az emberek sorsáról. A jókat megjutalmazták, a rosszakat megbüntették. A harcosokról úgy hitték, hogy az ítélet napján feltámadnak, hacsak le nem fejezték őket – s általában ez a sors várt az elfogott ellenséges katonákra. A keresztény vallás egyik leggyakoribb rítusa az úrvacsora

vagy áldozás, amelynek során a hívők isznak Krisztus borral jelképezett véréből. A legenda arthuri változatának alapja az a történet, melyben Longinus római százados beledöf a keresztre feszített Krisztus oldalába, hogy meggyőződjön halott mivoltáról. Ezután Arimatheai József felfogta Krisztus vérét abban a kehelyben, amiből Krisztus bort ivott az utolsó vacsorán. Általában ezt a kelyhet tartják a Szent Grálnak. Krisztus holttestét ezután állítólag Arimatheai József családi sírboltjába vitték. Amikor 1274-ben, I. Edward katasztrofális eredményű keresztes hadjárata után az angol katonák hazatértek Palesztinából Angliába, valamivel fel kellett szítani az angol nép morálját. Arthur király lovagjai úgy kerültek ábrázolásra, mint egyszerű, egy ügyért küzdő harcosok. A Szent Grál keresése tökéletesen megfelelt ennek a célnak. Mivel Arimatheai József Krisztus híve volt, a rómaiak nem sokkal a keresztre feszítés után börtönbe vetették. Állítólag magánál tartotta a kelyhet, és a Rómába majd DélFranciaországba tett útjai során sem vált meg tőle. József egy ideig Languedoc tartományban élt Mária Magdolnával és még néhány tanítvánnyal. Azután (valószínűleg Krisztussal együtt) Angliába ment, s élete végéig a mai Glastonbury helyén álló városban élt. Itt alapították meg Britannia első keresztény egyházát – éppen azon a helyen, ahol ma az apátság romjai állnak, s valószínűleg itt őrizték a Szent Grált is. A kehely később elveszett, és majd Arthur király és lovagjai indultak a keresésére. Arthur kutatása a Szent Grál után egy tónál kezdődött (ahol át akart kelni az alvilágba), Camelot közelében, már ha valóban létezett Camelot. Kezdetben nem nyert bebocsátást, de végül sikerült rávenni a szellemeket és démonokat, hogy engedjék át. Ezután elvette tőlük az edényt. Ha valóban létezett a tárgy, akkor Arthur bizonyára a székhelyére vitte, ami valószínűleg durva fakunyhókból állt – s nem a Hollywood által sugallt fényűző palota volt. A székhely hollétére vonatkozóan több

elképzelés is született. Az egyik legvalószínűbb a dél-angliai Somersetben lévő Cadbury-erőd, ahol az V. században egy nagy település állt. Arthur és lovagjai iránt csak ötszáz évvel saját koruk után, a XI. században támadt fel az érdeklődés. Hagyományosan ők testesítették meg a lovagság és tisztesség eszményét, osztályok nélküli utópisztikus társadalmat létrehozva. Az igazságosság kora volt ez, melyben lehetségesnek tartották a természetfölöttivel való kommunikációt. Arthur király és lovagjai emlékeztetőként szolgáltak Krisztusra és tanítványaira. Arthur udvarát azonban feldúlta az a szerelem, amit Lancelot táplált Arthur felesége, Guinevere iránt. Az asszonyt halálra ítélték, Lancelotot pedig száműzték. Lanceloton végül úrrá lett bűnbánata, és kolostorban élte le hátralévő éveit. A középkor a vallásosság kora volt, s ekkor kezdődtek el a zarándoklatok. Ekkor jött létre az egyik legnagyobb mai keresztény zarándokhely, Santiago de Compostela. Az odavezető úton számos olyan kis templom áll, melyet akkor és most is használnak. 1200 körül a katolikus egyház elfogadta az átlényegülés gondolatát – vagyis azt, hogy a bor valóban Krisztus vérévé változik. Chrétien de Troyes ekkoriban írta Grál-románcait, keresztény történetet alkotva a pogány eszméből. Nem mindenki értett egyet azzal, ahogyan a katolikus egyház fejlődött. A szegény és egyszerű életet hirdető katharok elutasították a korabeli egyházat jellemző fényűzést. Valódi Dan Brown-stílusban szívesebben gondoltak egyházukra AMOR-ként („szeretet”), mint ROMA-ként („Róma”). A pápa harcba szállt a katharokkal, és a dél-franciaországi Montségur várába szorította vissza őket, ahol a legendák szerint egyéb kincsekkel együtt a Grált is őrizték, bár ezt semmiféle bizonyíték nem támasztja alá. A két hétig tartó ostrom előtt sikerült kimenteniük a javaikat, de hiába álltak ellen kitartóan a támadóknak, végül sokan máglyára kerültek.

Úgy tartják, a Szent Grált 300 éven át Itáliában őrizték, méghozzá egy Szent Lőrinc nevű szerzetes, a római templom diakónusa. A szerzetes állítólag a III. század végén megkért két spanyol zsoldost, hogy vigyék el a kelyhet szülővárosába, a spanyol Pireneusokban található Huescába. Élete fájdalmas véget ért – vasrácson megsütötték néhány nappal azután, hogy barátját, II. Sixtus pápát kivégezték. A Grált 711-ig a San Pedro el Viejo-templomban őrizték. A román stílusban épült kolostorban több helyen is látható a Grál képi ábrázolása, egy helyen például egy angyal egy serleget nyújt oda Jézusnak. Az 1230-ban elhunyt Wolfram von Eschenbachot általában a legnagyobb középkori német elbeszélő költőnek tartják. Az egyik főműve a Perceval, amit később Richard Wagner dolgozott fel operájában. Von Eschenbach egyik fő forrása Chrétien műve volt, amit egyéb, Wolfram állítása szerint a provence-i Kyottól kapott anyagokkal együtt írt. Kyot talán a Spanyolországban hallott történetekre alapozta a sajátjait, ahol muszlim és zsidó filozófusok is éltek, különösen Toledóban, ami akkoriban a tudomány és az irodalom egyik központja volt. Wolfram szerint a Grál egy mágikus tulajdonságokkal rendelkező kő volt, és a Bőségszaruhoz hasonlóan örök fiatalságot és kifogyhatatlan táplálékot biztosított. I. Alfonz, Aragónia és Navarra királya a huescói San Pedro el Viejo-templomba járt lelkigyakorlatra. Az Alfonz név közeli rokonságban áll a latin Anfortius névvel, s egyértelműen kapcsolatban van a Grál-történetben szereplő Anfortus királlyal. Valószínű tehát, hogy Alfonz volt a Grál-király modellje. Élete végén visszavonult a San Pedro el Viejotemplomba, ahol halálos sebesülés érte. Hasonlóképpen a Grállegendában Anfortus, a Grál-király kastélyában várta, hogy Parcival elvigye neki a szabadulást sebeitől, ám Parcival csak sok-sok év múlva ért oda. Valószínű, hogy Alfonz unokatestvére, Percbe de Val (1100-1144) spanyol gróf volt Parcival modellje.

A templomos lovagokról úgy tartják, hogy a Grál őrzői voltak. A Grál-kastélyt csak kegyelmi állapotban lehetett meglátni, egyébként láthatatlan volt. A valódi kastélyokra általában nem ez jellemző: hagyományosan feltűnőnek, uralkodóinak építették őket, általában valamilyen magaslatra, hogy belátható legyen az egész környék. A rejtett kastély gondolatát nehezen érthette meg a középkori elme. Ugyanakkor van Spanyolországban egy tökéletesen rejtett hely, ami megfelel a leírásnak – San Juan de Peña kolostora. Úgy tartják, megszentelt földön épült, ahonnan Aragónia spanyol tartománya ered. A horgony, Parcival címere a tágas temető temetkezési fülkéiben látható. A muszlimok állandó fenyegetése miatt a Grált folyamatosan egyik helyről a másikra kellett költöztetni a Pireneusokban. A San Juan de Peñakolostor azon helyek egyike, ahol a Grált őrizték, s innen került át jelenlegi helyére. A Barcelonai Könyvtár királyi főkönyvében van egy bejegyzés, ami egy megerősített apátságról és az apátságnak adott ajándékról tesz említést. Az ajándékot félig spanyol, félig latin nyelven calice lapideumnak, „kőkehely”-nek nevezik. Ez ugyanaz a tárgy, ami állítólag a San Juan de Peña templomszerű kápolnájában volt. A Grált vagy az egyik sziklába vájt fülkében, vagy az oltáron tarthatták. Ez a kápolna az a helyiség, amit Parcival keresett, s amit a kastélyban lévő kápolnának neveznek. A történet szerint amikor Grál megérkezett a kastélyhoz, épp láthatta, amint a Grál-szűz elvitte a Grált a Grál-királyhoz. A mögötte haladó fegyverhordozó egy lándzsát tartott a kezében – Longinus lándzsáját, amivel beledöfött Krisztus oldalába, s amiből varázslatos módon azóta is vér szivárgott. Őket egy asszony követte, a kezében azzal a tálcával, amin Keresztelő János fejét felmutatták. Néhányan talán még emlékeznek Trevor Ravenscroft A végzet lándzsája című könyvére, ami történelmi beszámoló

arról, hogyan jutott hatalomra Hitler a Longinus lándzsájának mágikus hatalmába vetett hite révén. A történet azon az előfeltevésen alapul, hogy a Jézus oldalába döfő Longinus egy pillanatra az egész világ jövőjét a kezében tartotta. Nagy Károlyról úgy tartják, hogy szerencsetalizmánként vitte magával csatáiba a lándzsát. Mindenesetre azt javasolom, kellő szkepticizmussal olvassuk a könyvet. A Szent Grál végső nyugvóhelye (ahol mindmáig láthatjuk) a valenciai katedrális egyik oldalkápolnája Spanyolországban. Noha a katolikus egyház soha nem ismerte el szent ereklyeként, azt elfogadja, hogy ez az a kehely, amit Krisztus az utolsó vacsorán megáldott, s amit a római pápák használtak, mielőtt Szent Lőrinc Spanyolországba vitette volna. Ma golyóálló üveg mögött tartják. A navarrai király 1437. március 18-án vitte el a kelyhet a valenciai katedrálisba, és az azóta is ott van, eltekintve két rövid időszaktól: a Franciaország ellen vívott függetlenségi háború, illetve a spanyol polgárháború idején máshol helyezték biztonságba. A kehely színarany talapzatát 28 gyöngy, két vörös gyémántkő és két smaragd díszíti. A magassága 5,5 cm, az átmérője 9,5 cm, a vastagsága 3 mm. A talpát is beleszámítva 17 cm magas és 14,5 cm széles. Antonio Beltran, a kiváló régész szerint a Grált a mai ismert formájában San Juan de Peñában készítették, valószínűleg büzantiumi aranyművesek. A kehely felső része a Közel-Keletről származik, vagy Alexandriában, vagy Antiochában készült. Beltran azt állítja, hogy kétségtelen, hogy a kehely valamikor az i. e. I. század közepe és az i. sz. I. század közepe között készült – azaz pontosan Krisztus korában. Antoni Beltran úgy véli, hogy a valódi Grál a kehely kőalapja. A kehely lábát alkotó kőrészen arab felirat található, amit még senki sem tudott teljes bizonyossággal lefordítani. A különböző változatok között szerepel az „Annak aki ragyogást ad”; a „Dicsőség Máriának”; az „A könyörületes” (így nevezik

az arabok Allahot); és az „A virágzó”. Egyes legendák szerint a kőtalpon időnként megjelent a LAPIS EXCILLIS felirat. Talán soha nem fogjuk pontosan tudni, mi a Szent Grál, de ez a csodálatos szépségű tárgy, amit ma is láthatunk, valószínűleg valóban az a kehely, amit 2000 évvel ezelőtt Krisztus használt, s ami a nyugati mitológia és romantika nagy részének alapjául szolgált. A Szent Grál mit sem veszített vonzerejéből; része kultúránk szövetének, és magának a kifejezésnek is kialakult az a másodlagos jelentése, ami valami nagyon keresett dologra utal. A Szent Grál keresése azonban nem feltétlenül magának a kézzel fogható tárgynak a felkutatását jelentette, hanem annak a meghatározását, hogy mi a Grál és mit jelent.

Hetedik fejezet

Jézus Krisztus – tények és tévhitek Körülbelül 25 évvel Krisztus megfeszítése után szakadás következett be a mai kereszténység alapjául szolgáló mozgalomban. A szakadást az okozta, hogy Szent Pál kereszténység-értelmezése kezdett a szélesebb körben elfogadott vallás lenni. Ma már nincs nyoma a másik értelmezésnek, amihez tulajdonképpen Jézus Krisztus családtagjai és barátai is tartoztak. Pál Törökországban született. A szülei gazdag zsidók voltak. Pál az akkoriban Palesztinát megszálló Róma polgára is volt. Ez később létfontosságúnak bizonyult az ő kereszténységváltozata kialakulásában és sikerében. A másik párt, a Jézus-mozgalom vezetője Jakab volt, akit általában Krisztus négy testvére közül a legidősebbnek tartanak. Annak ellenére, hogy igen közel állt Jézushoz, Jakab sehol nem bukkan fel az Újszövetségben Krisztus életének elbeszélése során, csak a halála után. Jakab annyira ortodox volt, amennyire csak egy zsidó az lehet. Állítólag olyan sokat imádkozott, hogy „tevetérde” lett. Jézus halála után ő lett a jeruzsálemi egyház vezetője. Pál üldözte a keresztényeket, míg a damaszkuszi úton meg nem jelent neki a feltámadott Jézus. Ezután Pál az egyik legfontosabb keresztény vezető lett. Ugyanakkor szemben Szent Péterrel, aki Jézus bona fide tanítványa volt, s aki Róma első püspökeként a római katolikus egyház alapítója lett, Pál személyesen soha nem találkozott Jézussal. Ám ennek ellenére meg volt róla győződve, hogy az ő kereszténységértelmezése a

helyes. Végül is spirituális úton kapta meg az üzenetét, egy látomásban, míg Jakab és a többi családtag csak személyesen ismerte Jézust! Pál elhatározta, hogy vezeklésül a keresztények üldözéséért egész életét Jézus tanítása terjesztésének fogja szentelni. Sajnos elképzelései éles ellentétben álltak a Jakabéival. Nem tudtak megegyezésre jutni abban, hogy miként született Jézus, mi volt az üzenete és hogy isten volt-e vagy ember. Krisztus halála után heves vita alakult ki a kilétéről. Amint a Nagy Constantinusról szóló Ötödik fejezetben láthattuk, az Arius által vezetett ariánusok úgy hitték, hogy Jézus egyszerű ember volt, aki teljesen normális módon született meg. Ezért az eretnekségért végül száműzték őket. Jézus nem az egyetlen gyógyító és csodatevő volt a saját korában. Ám ő volt az egyetlen, aki Isten királyságát hirdette. Amikor Jézus megkérdezi Pétert, hogy szerinte kicsoda ő, Péter azt feleli, hogy Jézus a Messiás. Péter számára ez azt jelentette, hogy Jézus a király, akit felkentek, mint minden királyt Dávidtól kezdve. Úgy gondolta, Jézus fel fogja szabadítani a zsidókat a római elnyomás alól, és megvalósítja a földön a mennyei királyságot. Az I. században a Messiás szó meglehetősen specifikus jelentéssel bírt: arra a személyre vonatkozott, aki le fogja győzni Isten ellenségeit és helyreállítja Isten igazságát. A Messiás szó az ókori egyiptomi nyelvből származik. Az egyiptomiak a szexuális erőt jelképező krokodilhájjal kenték fel királyaikat. A „krokodil” egyiptomi megfelelője a „messeh”. Jakab úgy vélte, hogy Pál lerombolja az üzenetben inherensen meglévő jót. Pál megengedte, hogy pogányok (azaz nem zsidók) is csatlakozzanak mozgalmához, tekintet nélkül a zsidó törvényre. Jakab ezzel szemben úgy vélte, hogy a pogányoknak is be kellene tartaniuk bizonyos alapvető előírásokat, például a kóser étkezést és a körülmetélkedést. A Pál szerint hirdetett tanítás értelmében viszont nem voltak

kötelesek ezt tenni. I. sz. 50 körül a vita elérte azt a pontot, amikor döntést kellett hozni. Jakab és Pál találkoztak, hogy megvitassák nézeteltéréseiket. Jakab ragaszkodott hozzá, hogy a pogányoknak kóser ételeket kell fogyasztaniuk, ha zsidók társaságában voltak. Pál felháborodott, és hívei kirívó korlátozásának tartotta a javaslatot. Jakabot és követőit az „egyházon belüli ellenség”-nek nevezte. Végül Pál, akit minden beszámoló hisztérikus vérmérsékletűnek mutat be, elfogadott egy kompromisszumot: a Jézus-mozgalom alapvetően zsidó marad, de a nem zsidóknak megengedik, hogy ne kóser ételeket egyenek, és ne metélkedjenek körül. A következő néhány évben Pál folytatta tanai hirdetését a pogányoknak szerte a Római Birodalomban. Megígérte, hogy békén hagyja a Jakab által vezetett irányzatot. Aztán Jakab elkezdett történeteket hallani Pálról. I. sz. 58-ban Jakab dühösen Jeruzsálembe hívta Pált. Pál már régen járt Jeruzsálemben, és elképzelhetjük, mennyire tisztában volt azzal, hogy mekkora veszély leselkedik rá. Ezért jól felkészült, és tekintélyes anyagi hozzájárulást vitt magával. Ezzel azonban nem tudta kiengesztelni Jakabot, aki haragosan visszautasította Pál pénzét, és azzal vádolta, hogy arra biztatja a zsidókat, szegjék meg a zsidó törvényt, hiszen azt hirdeti nekik, hogy már nem kell betartaniuk azt. Pál nem tudta tagadni a vádakat, de megpróbálta biztosítani Jakabot lojalitásáról. Jakab meglehetősen naiv módon arra kérte Pált, bizonyítsa hűségét azzal, hogy elmegy a templomba és részt vesz a megtisztulási szertartásokon. Pál valószínűleg a kezét dörzsölte ennek hallatán: így könnyen tisztázhatta magát, és azonnal elfogadta az ajánlatot. A legvégsőkig is elmenő manipulatív hazudozóként ő maga ismerte be egyik levelében, hogy mindenkinek azt mutatta, amit az látni akart: „A zsidók előtt zsidóvá váltam, hogy megnyerjem a zsidókat. A törvény alá rendeltek között a törvény alárendeltje lettem – noha

magam nem vagyok a törvénynek alárendelve –, csak hogy megnyerjem azokat, akik a törvény alárendeltjei.” Más zsidók nem voltak annyira könnyen megtéveszthetők, mint Jakab, és felismerték Pál képmutatását. Tiltakozó megmozdulásokat szerveztek, és a kialakuló küzdelemben Pál előhúzta utolsó aduját: azt, hogy római polgár. Ennek következtében a római katonák kénytelenek voltak kimenteni őt a haragos tömeg karmai közül. A mi Jézus-képünk teljes egészében azokon az információkon alapul, ami egyenesen ettől az embertől, Páltól maradt ránk, s ami átment az ő szűrőjén. Egyértelműen politikai célzattal befolyásolta a négy evangélium megírását, azt a hatást keltve, mintha nem létezett volna zsidó patriotizmus. A legtöbb kutató szerint az evangéliumok elsősorban a páli levelekből nőttek ki, s mindegyiket Pál halála után írták. Mohd Elfie Nieshaem Juferi A páli levelek hatása az újszövetségi evangéliumokra: tanulmány és kritika című esszéje szerint „Pál írta a Rómaiaknak, a Korintusiaknak, a Galatáknak, az Efezusiaknak, a Filippieknek, a Kolosszeieknek, a Tesszalonikaiaknak, a Timóteusnak, a Titusznak, a Filemonnak és a Zsidóknak írt leveleket.” Ez azt jelenti, hogy az evangéliumok kivételével ő írta az egész Újszövetséget, azok viszont az ő írásain alapultak. A rómaiak alig kerülnek említésre az evangéliumokban ami különös, ha arra gondolunk, hogy milyen heves ellenállás folyt a korszakban a zsidók részéről a rómaiakkal szemben. Ugyanakkor ne feledjük, hogy az „evangélium” szó jelentése „jó hír”, amit „propaganda”-ként is lehet érteni. Pálnak egy nem zsidó, nem harcias, az egész Római Birodalomban elfogadható és megemészthető vallás létrehozása volt a célja. Jézus korában Palesztina forrongó, indulatokkal teli hely volt, kitéve a római megszállás minden szörnyűségének. A rómaiak 60 évvel Jézus születése előtt foglalták el, és tömeges keresztre feszítésekkel büntettek meg minden zsidó felkelést. A

zsidók általános lázadást robbantottak ki a rómaiak ellen i. sz. 66-ban, mely küzdelem i. sz. 74-ig tartott. Maszadában, a Holttenger délnyugati partján 960 zsidó férfi, nő és gyermek követett el tömeges öngyilkosságot azután, hogy Palesztina teljes leigázása után is sokáig kitartottak a rómaiakkal szemben. Galileát, Jézus szülőföldjét Heródes Antipas, a kegyetlen és szadista zsarnok kormányozta. A zsidók közül csak a kollaboránsok gyarapodtak. A zsidó parasztok sanyarú szegénységben és nagy félelemben éltek. Az 1947-ben Kumránnál megtalált Holt-tengeri tekercsek harcias hangvétele azt jelzi, hogy szerették volna az egész országból kiűzni a rómaiakat. A történelem páli változata szerint Jézus nem ember volt, hanem Isten fia. Ezért át kellett írni a valódi történetet, s ez azt jelentette, hogy egy szűztől kellett születnie. Máté az Izajás könyvében található prófécia alapján írta meg evangéliumát: „Íme, a szűz fogan, fiút szül”. Mindeközben Jakab, az immár megszűnt jeruzsálemi egyház vezetője továbbra is minden érdeklődőnek elmesélte, hogyan töltötte Jézussal családja körében gyermekkorát. A páli frakció rájött, el kell terjeszteni, hogy Jézus Betlehemben született, mivel ott született Dávid is, és a próféciák szerint onnan kellett érkeznie a Messiásnak. Valamivel meg kellett indokolni, hogy miért tartózkodott József és Mária Betlehemben a szülés idején. Az Újszövetség azt állítja, hogy azért mentek oda, mert a rómaiak népszámlálást tartottak. A történelmi feljegyzések szerint nem volt ilyen népszámlálás. Az is kétséges, hogy Jézus Názáretből származott volna, ugyanis a kérdéses korszakban egyetlen dokumentum sem említ ilyen nevű települést. A zavart a nazarénus vagy nazarita szekta neve okozhatta, aminek József is tagja volt. Emellett a „Krisztus” modern arab megfelelője a Naszrani, a keresztényeket pedig naszarának vagy nazarának nevezik.

Kétségtelen, hogy a valódi Jézus Krisztus teljesen más ember volt, mint ahogyan a Pál táborától ránk hagyományozott leírásokból megismerhetjük. Forradalmár volt, aki ki akarta űzni a rómaiakat az országából. Vallási és politikai eszméi egybeforrtak, hogy megvalósítsa ezt a célt. Keresztelő János kivégzése után Jézus saját tanítványokat gyűjtött maga köré. Kétségtelenül közöttük volt Mária Magdolna is. Mária élete hátralévő részét Jézus mellett élte le. Az evangéliumok szerint ő ment el Jézus sírjába, hogy bekenje olajjal. A vitával, hogy valóban a felesége volt-e, a Nyolcadik fejezet foglalkozik, de már most is kijelenthetjük, hogy ezt – ti. a bekenést – csak a felesége tehette volna meg. Pál nem ismerte fel, hogy Jézus szerepe királyként az, hogy felszabadítsa a zsidókat a római elnyomás alól. Számára a „Messiás” szó azt jelentette, hogy Jézus Isten fia, aki leszállt a földre, hogy kereszthalálával megváltsa az emberiséget. Jézus nem valósította meg a tőle elvárt Messiás-szerepet, mivel nem szabadította meg népét az elnyomástól, ám feltámadásával gyakorlatilag új értelmet adott a kifejezésnek. Hívei úgy hitték, hogy csak Isten hajthatta végre a feltámadás csodáját. Ennek következtében a „Messiás” szó jelentéstartalmába bekerült az isteni eredet is. Az egész Messiás-probléma nagyon lázító hatású volt. A rómaiak eltörölték a zsidó királyságot, s így ha valaki akár csak utalni mert rá, hogy ő a zsidók királya, a legsúlyosabb törvénysértést követte el a rómaiak szemében. Jézus egy szamár hátán vonult be Jeruzsálembe, mint Salamontól kezdve minden Dávid-házi király a megkoronázása napján. A szokás nemcsak a király alázatát fejezte ki, hanem azt is jelezte, hogy az uralkodó nem uralkodik, hanem szolgál a valódi messiási (később a Meroving) hagyományban. Ismét csak a hagyományt követve, Jézus húsvétkor vonult be Jeruzsálembe. A szokások betartásával Jézus nem hagyott kétséget szándékai felől. Pontius Pilatus, a római helytartó nem

az a jóindulatú uralkodó volt, akinek az Újszövetség próbálja beállítani. Könyörtelen vaskézzel uralkodott, és azonnal felmérhette a helyzet veszélyét. Amikor Jézus belépett a templomba és felborította a pénzváltók asztalait, nem a zsidókat támadta meg. A templomot ugyanis a rómaiak felügyelték, noha a zsidók szemében természetesen Isten háza maradt. A templom a rómaiak és egyes zsidók közötti együttműködést jelképezte. A támadás így a rómaiak elleni támadás volt. Az eset megriasztotta a római hatóságokat, s rájöttek, hogy a Jézus által okozott problémák kezdenek kicsúszni az ellenőrzésük alól. Egy másik tévképzet, amit megpróbálnak elhitetni velünk az, hogy Júdás elárulta Jézust. Júdás ezzel a saját halálos ítéletét is aláírta volna, hiszen fel kellett volna fednie, hogy Jézus tanítványa. Júdást azért választották ki erre a szerepre, mert neve szorosan összekapcsolható a zsidó néppel, amit egy antiszemita hazugságból kifolyólag felelőssé tesznek Jézus elítéléséért. Az Újszövetség szerint Jézust előbb a zsidó papok ítélték el azért a szentségtörésért, hogy Isten fiának nevezte magát. Ezután a rómaiak is elítélték felforgatásért, és Pontius Pilatust rávették a zsidók, hogy ítélje halálra. Az Újszövetség szemében a zsidók esküdtek össze Jézus ellen. Ez azonban nemcsak a történelemnek, hanem a logikának is ellentmond. A rómaiak voltak azok, akik áldozataikat keresztre feszítették – a szentségtörés (amiben Jézust állítólag bűnösnek találták) zsidó büntetése a megkövezés lett volna. A keresztre feszítés egyik célja az volt, hogy a kereszten hagyott, hollók és kutyák által marcangolt holttestek mindenkit emlékeztessenek Róma hatalmára. Ez természetesen azt is jelentette, hogy a holttesteknek nem volt szükségük sírra vagy sírkamrára. Mi több, annak ellenére, hogy a kérdéses korban ezreket feszítettek keresztre, mindeddig mindössze egy keresztre feszített férfi csontváza került elő. Az Újszövetség szerint ez alól a szabály

alól Jézus esete jelentette a kivételt. Jézus életének legfontosabb aspektusa Pál szempontjából a halála és a feltámadása volt. Életéről ezért kevés részletet tudunk meg, nem kellett kiállniuk az idők próbáját ahhoz, hogy fenntartsák a páli hagyományt. Másfelől a jeruzsálemi egyház számára Jézus halála a kudarc jele volt. Mindazonáltal Jézus hívei hittek abban, hogy feltámadt és él. Hitték, hogy folytatni fogja felszabadító munkáját és Isten országának földi megteremtését. A judaizmusban nincs mód arra, hogy egy embert istennek tartsanak. Ahogy Pál története kezdett elterjedni, Jakab és a jeruzsálemi egyház többi tagja lassan a háttérbe szorult. A II. századra belőlük lett az eboniták kis szektája, amit eretneknek tartottak. A Páli egyházat ma a jelenlegi kereszténység minden felekezete előfutárának tekintik. Ironikus módon ez a legéletképesebb fennmaradása „keresztényietlen” darwini alapelvének 2000 éves példája. Az Újszövetség nem eredeti formájában hagyományozódott ránk. Egyes evangéliumokat elvetettek, mert nem fértek össze a „hivatalos” irányvonallal. Máté, Márk, Lukács és János eredetileg egymásnak ellentmondó evangéliumait lefordították és a kor divatjának és politikai széljárásának megfelelően átírták. Az Újszövetségnek körülbelül ötezer kéziratos változata létezik, és egyik sem régebbi a IV. századnál. Ám egyesek továbbra is azt hiszik, hogy bár a keresztény fejsze ősi nyelét és fejét időről időre lecserélték, azért az eredetit mutatják fel nekünk – pedig ez bizonyíthatóan tévedés.

Nyolcadik fejezet

Nős volt Jézus? A Da Vinci-kódban felvetett kérdések közül az az egyik legnagyobb jelentőségű, hogy Jézus Krisztus nős volt-e vagy sem. Esetleges házassága alkotja az egész Meroving-elmélet alapját, tehát mindenképpen állást kell foglalnunk a kérdésben. Amint azt Dan Brown kijelentette az ABC News Primetime Monday című műsorában, a Biblia sehol sem állítja, hogy Mária Magdolna prostituált lett volna. A zavart az okozza, hogy neve közvetlenül egy prostituált története után kerül említésre. A történet akkor vált hivatalossá, amikor 591-ben Nagy Szent Gergely pápa húsvéti szentbeszédében kijelentette, hogy Mária Magdolna és a prostituált egy és ugyanazon személy. Ezt a tévedést 1969-ben javította ki a Vatikán. Nagy Szent Gergely azt is kijelentette, hogy Betániai Mária és Mária Magdolna ugyanaz a személy. A Biblia nem utal rá sehol, hogy Jézus nős lett volna. Ugyanakkor szinte biztosan leszögezte volna, hogy nem az, ha ez lett volna a helyzet. Egy apa számára ugyanúgy kötelesség volt megházasítania fiát egy bizonyos kor elérése után, mint körülmetéltetni születése után. Emellett a dávidi trón örököseit törvény kötelezte arra, hogy megházasodjanak. A dinasztikus házasságokat, amilyenben Jézusnak is részt kellett vennie, szabályozó törvények nagymértékben eltértek azoktól, amiket a hétköznapi zsidók követtek. Szexuális kapcsolatra csak utódok nemzése céljából kerülhetett sor. Az egész házasság-szex szokásrendszert szigorú szabályok vették körül. Laurence Gardner részletesen tárgyalja a kérdést A Szent

Grál vérvonala című könyvében. A jegyesség három hónapig tartott, majd szeptemberben sor került az első házasságkötésre és a felkenésre. Ez jelezte a menyegzői szakasz kezdetét. Mindazonáltal szexuális kapcsolatra csak ugyanazon év decemberében kerülhetett sor. Ezzel biztosították, hogy a megfoganó gyermek a következő év szeptemberében, az engesztelés hónapjában szülessen meg. Ha a kapcsolat megfogant, a házasságot a második házasságkötéssel legalizálták, amire a következő márciusban került sor. Ha nem fogant gyermek, ismételt szexuális kapcsolatra csak a következő decemberben kerülhetett sor. A második házasságkötésig a nőt almachnak tartották. Ez azt jelentette, hogy „fiatal asszony”, mindenféle szexuális jelentéstartalom nélkül. „Szűz”-ként is szokták értelmezni, ami – ebben az esetben magától értetődően tévesen – azt jelenti, hogy „virgo intacto”, érintetlen szűz. A márciusi második házasságkötés idejére a menyasszony három hónapos terhes volt. A három hónapos késleltetésre az esetleges vetélés lehetősége miatt volt szükség. Ez egyben azt is jelentette, hogy a férfi elállhatott a házasságtól, ha az asszony meddőnek bizonyult. December kivételével, amikor a szexuális kapcsolat engedélyezve volt, a férj és a feleség különélt. Attól kezdve, hogy külön költöztek, a feleséget özvegynek nevezték, ami egy az almach alatt álló rang volt. Az özvegynek el kellett siratnia férjét, ahogy azt Lk 7:38 is leírja: „megállt hátul a lábánál, és sírva fakadt”. Ha Krisztus ebben az „özvegyi” szakaszban fogant volna (és úgy tűnik, hogy valamikor Mária és József házasságkötésének beteljesedése előtt fogant), akkor „az özvegy fia” lett volna. Ez természetesen Hiram Abiff jelzője a szabadkőművességben; Perceval elnevezése a Grál-legendákban és Hórusz jelzője az egyiptomi mitológiában. A házasságkötéskor használt illatos olajok egyike a nárdusolaj volt, s ezzel kente fel Betániai Mária (Mária

Magdolna) is Jézust. Simon a zelóta, más néven Lázár házában kente meg az olajjal Jézus fejét. I. sz. 30 júniusában a lábát kente meg nárdusolajjal a kánai menyegzőn. János nem tesz említést a kánai menyegzőről – csak a lakomáról. A vendégek között ott voltak a tanítványok és a „tisztátalan” pogányok. Egyértelműnek tűnik, hogy Jézus volt a vőlegény ezen az alkalmon. Amikor az úrvacsorához szükséges bor hiányával kapcsolatos incidens kialakult, Jézus anyja mondta azt a szolgáknak, hogy tegyék azt, amit fia mond. Elképzelhetetlen lett volna, hogy ezt egy vendég tegye meg egy esküvőn. A valódi szertartásra szeptemberben került sor. Mária Magdolna legközelebb i. sz. 33 márciusában kente meg Jézus lábát olajjal, majd törölte szárazra a hajával. Nárdusolajjal csak a Messiás menyasszonyát volt szabad felkenni, s őt is csak az első és második házasságkötés szertartásai alkalmával. Az egyiptomi királyok körében megszokott volt, hogy lánytestvéreiket vették feleségül. Júda királyai nem követték ezt a szokást, de úgy tartották, hogy a királyság női ágon öröklődik tovább. Keresztelő János Cádok férfiágához tartozott, s ennek az ágnak a feleségei mindig az Eliseba (Erzsébet) címet vették fel. A dávidi vérvonal, melyhez Jézus is tartozott, feleségei a Mária címet vették fel. Ez megmagyarázza, miért hívták Jézus anyját és feleségét egyaránt Máriának. Az egyik gnosztikus evangélium, Fülöp evangéliuma, amit a keresztény egyház betiltott és amit A Da Vinci-kód Sir Leigh Teabingje (kinek neve játék a Szent vér, szent Grál íróinak, Leighnek és Baigent-nek a neveivel – a Teabing természetesen anagramma) „mindig jó kiindulási pont”-nak tart, megörökíti Mária Magdolna és Jézus vonzalmát. Ahogy Dan Brown írja: Krisztus társa pedig Mária Magdolna. Az Úr jobban szerette Máriát az összes tanítványánál, és sokszor megcsókolta a száját. A többi asszony látta, hogy mennyire

szereti Máriát, és azt mondták neki: Miért szereted őt jobban mindnyájunknál? A Megváltó pedig így válaszolt nekik: Miért nem szeretlek titeket úgy, mint őt?... A házasság misztériuma nagy misztérium, hiszen nélküle nem létezne a világ. A világ léte az embertől függ, az ember léte pedig a házasságtól. A szájon csókolás szokása kizárólag a házasok számára volt fenntartva. Amit Brown nem említ meg, az az, hogy Tamás evangéliumában amikor Péter azt mondja, hogy „a nők nem méltók az életre”, Jézus így felel: „Én magam vezetem őt, hogy férfivá tegyem... Mert minden asszony, aki férfivá teszi magát, bejut a mennyek országába”. Az egyház mindent megtett, hogy elnyomja a Krisztus házasságával kapcsolatos információkat. 1958-ban Jeruzsálem közelében, egy kolostorban Morton Smith, a Columbia Egyetem ókortörténész professzora rábukkant Konstantinápoly ökumenikus pátriárkájának egyik kéziratára. A professzor egy Alexandriai Kelemen püspök által (i. sz. 150-215) Theodore nevű kollégájának írt levelére bukkant egy Antiochiai Szent Ignác műveit tartalmazó könyvben. A levélben szerepelt Márk evangéliumának egy korábban ismeretlen része. Alexandriai Kelemen azt írta, hogy ezt a részt ki kell hagyni az evangéliumból, mert nem egyezik az egyház tanításaival. Márk evangéliumának jelentősége abban rejlik, hogy az került először lejegyzésre, s így a többi evangélium alapjául szolgált! A kihagyásra javasolt részben Lázár, akit Krisztus feltámasztott halottaiból, kikiált sírjából, jelezve, hogy nem volt halott, amikor Jézus meglátta. Lázárt valójában kiközösítették, ezt tartották a korabeli zsidók egyenértékűnek a halállal. A kiközösítés négy nap alatt vált teljessé. A harmadik napon Márta és Mária üzent Jézusnak, hogy Lázár el fogja veszíteni a lelkét az örök kárhozatban. Jézus azért ment oda,

hogy segítsen rajta, bár elméletileg nem állt hatalmában ezt tenni. Emellett a kihagyásra javasolt rész nem említi a feltámasztást, és azzal végződik, hogy a nők kiszaladnak az üres barlangból. Mk 16 utolsó szakaszát később fűzték a szöveghez a ma ismert formában. Amikor János leírja Jézus megérkezését abba a házba, melyben Márta és Mária élt, azt a benyomást kelti, mintha Mária vonakodott volna kilépni a házból. Ugyanakkor a Márk evangéliumából kihagyott rész leírja, hogy Mária Mártával együtt kiment a házból, hogy üdvözölje Jézust, de a tanítványok azt mondták neki, hogy menjen vissza be. Ennek az volt az oka, hogy Jézus feleségeként csak férje engedélyével léphetett ki a házból. A római katolikusok szerint Szent Péter alapította a katolikus egyházat. A Péter név a görög „petrosz”, kőszikla szóból származik. Ezt a nevet Krisztus adta neki. Péter nőgyűlölő, vagy ahogy Dan Brown mondaná, „szexista” hírében állt, s ha ez igaz, akkor érthető, hogy az általa alapított egyház miért nézte le történelme során mindvégig a nőket. Ugyanakkor ha elhisszük, hogy Mária Magdolna nemcsak ahhoz volt elég jó, hogy Jézus leghűségesebb tanítványa legyen, hanem ahhoz is, hogy a felesége, akkor fel kell tennünk magunkban például azt a kérdést, hogy miért nem lehetnek a nők papok a római katolikus egyházban. Mi több, meg kell kérdeznünk, hogy miért nem ismeri el az egyház Krisztus házasságát? A bizonyítékok ismeretében csak arra a következtetésre juthatunk, amire Dan Brown is Sir Leigh Teabing révén: a keresztény egyház akart lenni az egyetlen hajó, melyen az emberiség elérhette az istenséget és bebocsátást nyerhetett a mennyei királyságba.

Kilencedik fejezet

Opus Dei A Da Vinci-kód krimiként és kalandregényként kénytelen „mi” vs. „ők” felállásban bemutatni a jót és a rosszat. Emiatt könnyen azt hihetjük, hogy a Sion-rendet és tagjainak azon jogát kell támogatnunk, hogy megvédjék „titkukat”. Ezt ellensúlyozandó kerül bemutatásra az Opus Dei, az állítólag fanatikus és mesésen gazdag római katolikus szekta, ami agymosott robotokkal végezteti el a piszkos munkát. Ha felkeressük az Opus Dei honlapját (www.opusdei.org), az elvégzett jótétemények gondolatától szélesen mosolygó papokat láthatunk rajta. Megbocsátható, ha azt hisszük, hogy valamiféle kibertéri hittanórára csöppentünk be, aminek semmi köze a Brown által bemutatott ködös szervezethez. Az Opus Dei latinul azt jelenti, hogy „Isten műve”, a szervezet jelmondata pedig az, hogy „Találd meg Istent a munkában és a mindennapi életben”. Az Opus Dei irányítja a Vatikáni Rádiót, és hatalmas földeket és ipari létesítményeket birtokolta a nyugati világban. Az Opus Dei teljes címe a „Szent Kereszt és Opus Dei prelátussága”. 1928-ban alapították Spanyolországban, ahol még ma is erős. Számos agresszív vallási rend származik Spanyolországból, például a dominikánusok és a jezsuiták, talán a fasizmus elleni hosszú küzdelme és terjeszkedésének természetes földrajzi akadályaként betöltött szerepe miatt. Noha hivatalosan a katolikus egyház része, az Opus Dei magán viseli a szekták számos jegyét. A spanyol hadsereg számos magas rangú vezetőjéről úgy tartják, hogy az Opus Dei

tagja. Kétségtelen, hogy otthon érezhetik magukat a brutális hatékonysággal működtetett szervezetben, melyben senki sem pótolhatatlan és a parancsokat kérdések nélkül kell végrehajtani. Spanyolországban az Opus Dei mindig is az egyetemekről kikerülő legintelligensebb embereket igyekezett beszervezni. Az Opus Deit a körülötte kialakult homályos légkörnek köszönhetően gyakran a „szent maffiá”-nak is nevezik. Az egyházi tevékenységében tapasztalható szabálytalanságokat övező viták és a több ezer sértett tanúvallomásai ellenére az Opus Dei alapítóját, Msgr. Josemaría Escrivá de Balaugert 2002. október 6-án a valaha volt legrövidebb várakozási idő után szentté avatták – 1975ben halt meg. Ez arra utal, hogy a jelenlegi pápa, II. János Pál vagy az Opus Dei támogatója, vagy nincs tisztában a szervezet valódi természetével. Josemaría Escrivá de Balauger életrajzai nyilvánvalóvá teszik, hogy közel sem volt könnyű ember. Heves dühkitörések jellemezték, és senkit sem tűrt meg maga körül, ha akár csak a leghalványabb gyanú felmerült azzal kapcsolatban, hogy az illető szemben áll az Opus Deivel – s ez alól XXIII. János és VI. Pál pápa sem volt kivétel. Olyan vélemények is napvilágot láttak, hogy boldoggá avatása az egyházrendszert tönkreteheti. Noha a tagok egy része kétségkívül jó természetű és jó szándékú, vitathatatlan, hogy az Opus Dei a kritikusai által ijesztőnek tartott módon uralkodik tagjai élete fölött. A világon 80 000-re becsülik a tagok számát, beleértve a laikusokat és a papokat is. Az Opus Dei „rendes” tagjai szüzességi fogadalmat tesznek és az Opus Dei házaiban élnek. Anélkül kötelezik el magukat az „Opus Dei szellemisége” mellett, hogy tisztában lennének ennek következményeivel. Nem kell katolikusnak és férfinak lenni ahhoz, hogy valaki csatlakozhasson a szervezethez. A szegény, vidéki, műveletlen régióból nőket is toboroznak a rendes tagok szolgálatára, s

nekik is szüzességi fogadalmat kell tenniük. A nők felelnek az Opus Dei-házak rendjéért, s kétségtelenül hálásak azért, hogy nemrégiben engedélyt kaptak a nadrágviselésre. A nem katolikusok együttműködőként csatlakozhatnak. Ez azt jelenti, hogy a középkori bűnbocsánat-cédulákhoz hasonló isteni kegyelemért cserébe komoly összegeket fizetnek az Opus Deinek. A toborzás A toborzási módszerek agresszívek és alattomosak. Ha egy potenciális tag előszeretettel végez valamilyen tevékenységet, akkor az Opus Dei szervez egy a kérdéses tevékenység köré összpontosuló hétvégét, hogy a „testvérekhez” való csatlakozásra biztassa az illetőt. Az UNIV, az Opus Dei által fenntartott tanulócsoport néha utazásokat szervez az Opus Dei római székházához, melyek során kiemelt nyomást gyakorolnak a kiszemelt tagjelöltekre. A tagokat arra biztatják, hogy alakítsanak ki maguk körül tizenöt-húsz fős baráti társaságokat, melyek tagjai szóba jöhető jelöltek legyenek. A tagoknak részletes statisztikai jelentéseket kell benyújtaniuk a baráti társaságok beszervezésének menetéről. A leginkább megcélzott társadalmi csoport az egyedülálló, intelligens, vonzó katolikusoké. Ők ugyanis nemcsak a legalkalmasabbak arra, hogy új tagokat vonzzanak, hanem valószínűleg több pénzt is tudnak szerezni az Opus Dei kincstára számára, mint a többi jelölt. (A Da Vinci-kód olvasói bizonyára egyetértenek azzal, hogy a Silas-féle alakoknak nem lehet erős oldala a toborzás.) A toborzásban részt vesznek az egyetemeken és egyéb ifjúsági szervezetekben tevékenykedő „frontcsapatok” is. Az Opus Dei tagjai gyakran nem árulják el, hogy a szervezethez tartoznak. Különböző kényszerítő taktikákat alkalmaznak a „megállapodás nyélbe ütésére”. A potenciális jelöltekkel elhitetik, hogy életük válságban van, és ha nem csatlakoznak, elveszítik Isten kegyelmét.

A tagok élete A csatlakozás után a rendes tagokat erkölcsi zsarolással veszik rá, hogy mindent megtegyenek, amit az általuk is elfogadott „Opus Dei szellemiség”-re való állandó emlékeztetés kíséretében mondanak nekik. Ettől kezdve nem urai többé saját életüknek. Folyamatosan szajkózzák nekik az „Isten előtti gyermeki lét” eszméjét, így minden döntést átengednek az Opus Deinek, ahogy a gyermekek is a szüleikre hagyják a döntések felelősségét. Ez különösen az „örök áldozat” személyiségtípusra igaz, amilyen Silas is A Da Vinci-kódban. A rendes tagok általában egyetemisták vagy fiatal munkavállalók. A városok előkelő negyedeiben kapnak szállást. Ezeket a központokat egy igazgató, egy igazgatóhelyettes és egy titkár irányítja. A rendes tagok a következő mindennapi életre számíthatnak: – Szüzességi fogadalmat tesznek és „testületi önsanyargatást” gyakorolnak, amire hamarosan részletesebben is kitérünk. – Ahogy a játszótéri erős fiúk elveszik a kisebbek és gyengébbek zsebpénzét, úgy az Opus Dei is megköveteli tagjaitól, hogy átadják jövedelmüket. A tagoknak ezután kérelmezniük kell, hogy egy részét visszakapják személyes szükségleteikre, de részletesen le kell írniuk, mire kívánják fordítani a pénzt. Általában nem engedélyezik, hogy saját maguk kezeljék a bankszámlájukat. Semmilyen feljegyzés nem készül arról, hogy az Opus Dei hogyan és mire költi el a tagoktól ily módon beszedett összegeket. – A „külvilággal” folytatott levelezést titokban ellenőrzik.

– Mindenféle szórakozást szigorúan ellenőriznek és cenzúráznak, legyen az magánjellegű vagy közösségi. A tagok csak felügyelettel nézhetnek televíziót. A könyveket jóvá kell hagyatni az igazgatóval, s általában csak azokat engedélyezik, amiket az alapító, egy Opus Dei-tag, vagy egy II. vatikáni zsinat előtti író írt. „Az Út”, A Da Vincikódban is említett, 999 cikkelyből álló spirituális könyv 339. cikkelyében Josemaría Escrivá ezt írja: „Ne vásárolj könyvet egy tapasztalt keresztény útmutatása nélkül. Oly könnyű valami haszontalant vagy félrevezetőt venni. Az emberek gyakran azt hiszik, hogy egy könyvet tartanak a kezükben... pedig csak egy marék sarat.” – Az Opus Dei házából való távozáshoz minden alkalommal engedélyt kell kérni az igazgatótól. – A tagoknak hetente gyónniuk kell, lehetőleg csak az Opus Dei papjai előtt. Nemcsak a szokásos bűnöket kell meggyónniuk, hanem minden kételyt is, ami az Opus Dei kapcsán felmerül bennük. Ha nem teszik, akkor – ahogy az Opus Dei magával ragadó költőiséggel kifejezi – „a némaság ördöge elragadja a lelküket”. – A tagok kapcsolattartását családjaikkal nem támogatják, azon az alapon, hogy „nem fogják megérteni”. A tagoknak meg kell semmisíteniük a régi családi fényképeiket. Előírják nekik, hogy mit közölhetnek a rokonaiknak küldött levelekben, és mit mondhatnak nekik a telefonban. A telefonhívások után kifaggatják őket az elhangzottakról. A szülők néha hónapokig, sőt évekig nem tudják, hogy gyermekük tag lett. Hasonlóan nehéz fenntartani azokat a barátságokat, melyek nem potenciális jelöltekhez fűződnek. A kinti világban élt egyéni élettel való kapcsolat így egyre távolabbivá válik, végül pedig teljesen elhalványul.

– Minden tagnak meg kell tanulnia latinul és spanyolul. A spanyol az alapító anyanyelve, latinul pedig az Opus Dei imáit recitálják. A tagok bármikor kiléphetnek, de az Opus Dei által alkalmazott pszichológiai eszközök általában gondoskodnak arról, hogy ez ne történhessen meg. Azt mondják a tagoknak, hogy ha kilépnek, akkor soha nem lesz kielégítő az életük, és lehet, hogy az alkalmazott agymosás után ez igaz is. Kétséges, hogy Josemaría Escrivá elviselte volna, ha ennyire korlátozzák életét – római palotájában 24 kápolna volt. Az Opus Dei jelenlegi prelátusa, Javier Echevarría püspök (nem összetévesztendő A Da Vinci-kódban szereplő, kitalált Manuel Aringarosával) 1932. június 14-én született Madridban. Testületi önsanyargatás A testületi önsanyargatás során alkalmazott fájdalmas gyakorlatok nagy része általános volt a katolikus egyházon belül a középkorban, ám a böjt kivételével már maga az egyház is anakronisztikusnak tartja őket. Ironikus módon az az álláspont alakult ki az önsanyargatással kapcsolatban, hogy a fájdalom iránt érzett túlzott vonzalom gőghöz és önelégültséghez vezethet. A Da Vinci-kódban bemutatott Opus Dei-módszerek nem egyedi esetek. Szerves részét képezik a rendes tagok mindennapi életének. A cilicium Brown ügyesen használja fel a „ciliciumot” arra, hogy bemutassa Silast, mint a jellegzetes agymosott Opus Dei-tagot. A cilicium egy szöges lánc, amit Silas a felsőcombján visel. Kötelező naponta két órán át, vasárnapokon és egyéb előírt időpontokban viselni. Az Opus Dei nem szívesen nyilatkozik

erről. A cilicium kis szúrásnyomokat hagy a bőrön, s emiatt a tagok nem szívesen vetkőznek le kívülállók előtt. Hogy a tagok ne szerezhessenek mazochisztikus élvezeteket a cilicium használatából, az igazgatók spirituális felügyelete mellett használják az eszközt. Silas a „bűntudatát” űzi el a fájdalommal, ez megszállottságának egyik központi eleme. Talán nehéz elhinni, hogy a XXI. századi nyugati világban vannak közöttünk olyanok, akik pontosan úgy használják a ciliciumot, mint Silas – hogy szándékosan fájdalmat okoznak maguknak a vallásuk kedvéért, ám pontosan ez történik. Korbács. Csomós kötél, amivel hetente egyszer elverik a hátat vagy a feneket. A heti egynél többszöri használathoz engedélyt kell kérni. Sokan kérik. Hideg zuhanyok. Sok tag mindennap hideg zuhanyt vesz, amit a prelátus lelki üdvéért ajánl fel. Ételek. A rendes tagok általában legalább egy olyan dologtól tartózkodnak az étkezések során, amit luxusnak tartanak. Például nem tesznek cukrot a teába, vaj nélkül eszik a kenyeret vagy a kétszersültet, vagy kihagyják a desszertet. A tagok bizonyos napokon böjtölnek, és a kötelező alkalmakon kívül engedélyt kell kérniük az önkéntes böjtre. Sokan kérnek. A hősi pillanat. Amikor reggelente ébresztőkor bekopognak a tagok ajtaján, dicséretes dolognak számít kiugrani az ágyból, megcsókolni a padlót és hangosan azt mondani: „Servium”, ami latinul annyit tesz, hogy „Szolgálni fogok”. Hallgatás. A tagok az esti gyónástól kezdve a másnap reggeli szentmiséig nem beszélhetnek, még jó éjszakát vagy jó reggelt sem kívánhatnak egymásnak. Ebéd után általában szintén nem beszélnek. Vasárnaponként nem hallgatnak zenét, különösen délután nem.

Az alkalmazott önsanyargatási módszerek nemenként különböznek. A nők például matracokra fektetett deszkákon alszanak. A férfiak hetente egy éjszakát a padlón töltenek. Hetente egyszer a férfiak és a nők is párna nélkül alszanak. A nők nem dohányozhatnak és nem járhatnak bárokba. A férfiak dohányozhatnak, és új tagok toborzása céljából járhatnak bárokba. Az alapító, Josemaría Escrivá de Balauger általában véve úgy tartotta, hogy a nőkben erősebb szenvedélyek működnek, mint a férfiakban, s ezért azokat ennek megfelelően kell megzabolázni. Összességében akárhogy is nézzük, az Opus Dei valódi természete durva és kegyetlen, amint az saját irodalmából is kiderül. A következő idézeteket az Opus Dei Awareness Network, Inc. honlapjáról vettük (www.odan.com): „Áldott legyen a fájdalom! Szeretett legyen a fájdalom! Szent legyen a fájdalom... Dicső legyen a fájdalom!” (Az Út, 208) „Egyetlen ideál sem válik valóra áldozatok nélkül. Tagadd meg önmagad. Olyan csodálatos áldozatnak lenni!” (Az Út, 175) „Engedelmeskedj a száddal, a szíveddel és az elméddel. Nem egy embernek engedelmeskedsz, hanem Istennek.” (A barázda, 374) „És légy éber, mert egy szikrát sokkal könnyebb eloltani, mint egy tüzet. Menekülj, mert ebben a világban gyávaság 'bátornak' lenni; az elkalandozó tekintet nem az élénk szellemet jelzi, hanem a Sátán vicsorgása. De az emberi szorgalom, az önsanyargatás, a cilicium, a korbács és a böjt semmit sem ér nélküled, Istenem.” (A barázda, 834).

„[Az Opus Dei rendes tagjai] tartsák be az istenfélő szokásokat, mert ez a célja a test megalázásának és szolgálatra szorításának, a kis cilicium legalább napi két órán át való viselésének. Hetente egyszer fogják a korbácsot is és aludjanak a padlón is, amennyiben egészségi állapotuk megengedi.” (Az Opus Dei szabályzata, 147. cikkely) „Tisztasága megőrzése érdekében Assisi Szent Ferenc meghempergett a hóban, Szent Benedek belevetette magát egy tüskés bokorba, Szent Bernárd jeges tóba merült... És te?... Te mit tettél?” (Az Út, 143) „Amit a hús elveszejt, azt a hús visszaadja; légy bőkezű vezeklésedben.” (The Forge, 207) „Ha felismered, hogy tested az ellenséged és Isten dicsőségének ellensége, mert ellensége a te szentségednek, akkor miért bánsz vele ilyen szelíden?” (Az Út, 227) „A legnagyobb ellenséged te magad vagy.” (Az Út, 225) „Azért választottad az apostoli küldetést, hogy behódolj, hogy megsemmisítsd önmagad, nem pedig azért, hogy saját nézőpontod hirdesd.” (Az Út, 936) Kétségtelen, hogy az Opus Dei hasznos, jótékony munkát végez a társadalomban, de csábító az a végkövetkeztetés, hogy jobb a szervezet kedvezményezettjének, mint tagjának lenni. Végső soron nem nehéz belátni, miért osztotta Dan Brown az Opus Dei tagjaira a negatív hős szerepét A Da Vinci-kódban – a szervezet bizonyos szempontból könnyű célpont, de talán nem alaptalan a negatív karaktertípus hozzárendelése.

Tizedik fejezet

A Da Vinci-kódban érintett egyéb témák Titkosírás és az Atbas-sifrírozás A kriptológia kifejezés a görög krüptósz, „rejtett” és logosz, „szó” szavakból származik. Levelezésük titkosítására először a spártaiak alkalmaztak titkosírást i. e. 400 körül. Katonai parancsnokaik úgynevezett szkütálék segítségével kommunikáltak egymással. Az üzenetet felírták egy bőrdarabra vagy pergamenre, majd azt spirálisan rátekerték egy kúpos fadarabra. Amikor kitekerték, az üzenet csak kusza betűhalmaznak tűnt, s csak úgy lehetett elolvasni, ha rátekerték egy másik, hasonló méretű és arányú kúpos fadarabra. Az Atbas-sifrírozás olyan rendszer, melyben az utolsó betű áll az első helyén, a hátulról a második az elölről a második helyén, és így tovább. A római ábécé esetében ez így néz ki: SIMA SZÖVEG KÓDOLT SZÖVEG SIMA SZÖVEG KÓDOLT SZÖVEG

abcdefghijklm ZYXWVUTSRQPON nopqrstuvwxyz MLKJIHGFEDCBA

Ezt a technikát dr. Hugh J. Schonfield fedezte fel. Dr. Schonfield az elsők között kezdett el dolgozni a kumráni Holttengeri tekercsek megfejtésén, s írt egy figyelemre méltó bibliatörténeti tárgyú könyvet, A húsvéti összeesküvést is.

Alkalmazta a kódot néhány olyan tekercsre, amelyek egyébként megfejthetetlennek bizonyultak kollégái számára. A módszerrel az I. századi esszénus, cádokita és nazarénus szövegekben a neveket rejtették el. A kódot már i. e. 500 körül használták az írnokok Jeremiás könyvében. Ez az egyike annak a néhány kódrendszernek, amit a héber nyelvben használnak. A messiási örökségben Baigent, Leigh és Lincoln azt írják, hogy dr. Schonfield leírja Az esszénus Odüsszeiában, hogy miként keltette fel az érdeklődését a templomos lovagok által imádott Baphomet. Amikor alkalmazta az Atbas-kódot a „Baphomet” szóra, a legnagyobb meglepetésére azt találta, hogy a szó megfejtése Szophia, a „bölcsesség” görög megfelelője. Héberül a következőképpen írják a „Baphomet” szót – ne feledjük, hogy a hébert jobbról balra kell olvasni: [tav] [mem] [váv] [pe] [bet] Az Atbas-kód alkalmazása után Schonfield a következőt kapta: [alef] [jod] [pe] [váv] [sin] Ami kiolvasva Szophia, a görög szó héberül, jobbról balra írva. A Szophia nemcsak azt jelenti, hogy „bölcsesség”. Szophia az az istennő, akiről úgy tartották, hogy Isten jegyese. Sokan úgy vélik, hogy a templomos lovagok ezt az istennőt imádták. Az, hogy templomos lovagok ismerték az Asbat-kódot, határozottan arra utal, hogy tagjaik között voltak egy nazarénus szekta hívei is, akik használhatták ezt a módszert. Dan Brown gondolata, hogy az angol a „legtisztább” nyelv, talán mulatságos, de semmiképpen sem új. Henri Boudet abbé, a Rennes-le-Château-val szomszédos Rennesle-Bains papja írt egy Le Vrai Langue Celtique című könyvet, amiben azt állította, hogy az angol szent nyelv, amit talán már Bábel

tornyának lerombolása előtt beszéltek. Azt mondják, a könyvet nem szó szerint kell értelmezni, hanem valami más, kódolt üzenetet rejt. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy sok más európai nyelvhez hasonlóan az angolban is sok latin eredetű szó van. Ahogyan arra Tracy Twyman rámutat a Dagobert's Revenge hasábjain, az angol ábécének 26 betűje van, így tökéletesen használható az Atbas-kóddal. Más európai nyelvekben nem páros számú betű van. Mindemellett Twyman mindig is úgy vélte, hogy a Sion-rend az angol nyelvet használta. A cryptex Úgy tűnik, ebben az esetben A Da Vinci-kód írója élt az alkotói szabadsággal, és egy nem létező eszközt talált ki. Nem találtam bizonyítékot arra, hogy a cryptex valaha is létezett, bár talán nem kizárható, hogy Leonardo soha nem állt elő ilyen találmánnyal. Baphomet A Brewer's Dictionary of Phrase and Fable szerint a „Baphomet” a „Mahomet” vagy „Mohammed” angolban eltorzult alakja, azaz a muzulmán próféta neve. Mivel a templomos lovagok kapcsolatban álltak a muszlim hasszaszinokkal, egyesek úgy vélik, hogy muszlim szokásokat is átvettek, ez az álláspont azonban megfeledkezik arról, hogy a muszlim vallás tiltja a bálványimádást. Az az elmélet is felmerült, hogy a kifejezés két görög szóból származik, és azt jelenti, hogy „a bölcsesség befogadása”. Üldöztetéseik idején a templomos lovagokat a Baphomet nevű bálvány imádásával vádolták, mely állítólag egy fej vagy egy fekete macska szobra volt. Mások szerint a Baphomet-képzetkör az ókori egyiptomi

Amon istenére vezethető vissza, akinek neve azt jelenti, hogy „A rejtőzködő”, s akit mendészi bakként is ismernek. A Baphometről alkotott elképzelések nagymértékben korfüggők. A XIX. században előszeretettel tartották ördögimádóknak a templomos lovagokat, míg a XX. és XXI. századokban elterjedtebbé vált az a nézet, hogy egy korrupt kormány és egyház ellen küzdöttek. Akárhogy is, a Baphometről szóló történetek fennmaradtak. Peter Underwood Dictionary of the Occult and Supernatural című műve a következő meghatározást tartalmazza: Baphomet a templomos lovagok által imádott istenség volt, a fekete mágiában pedig minden gonoszság forrása és teremtője; a boszorkányszombatok sátáni kecskebakja és Alister Crowley egyik felvett neve. Eliphas Lévi (eredeti nevén Alphonse Louis Constant) XIX. századi okkultista összegyűjtötte Baphomet leggyakoribb jellemzőit: – Emberi fejű bálvány – Kétarcú fej – Szakállas – Nem szakállas – Kakasfejű – Emberfejű –

Kecskefejű,

embertestű,

szárnyas

és

patás

(a

boszorkány

szombatok bakja)

A legutolsó felfogás, a boszorkányszombatok bakja kép a mai ördögfelfogás gyökere. Amint azt Dan Brown írja A Da Vincikódban, Baphomet feje lett a keresztény ördög. Az ördög jele, a fej mögé tartott két ujj, amit leggyakrabban tréfás csoportképeken láthatunk, Dél-Európában a felszarvazott férjek szimbóluma is. A Baphomet-motívumot mind Alister Crowley brit okkultista, mind a Sátán Egyházának alapítója, Anton LaVey átvette. A templomosok csak IV. Fülöp francia király kínvallatására vallották azt, hogy egy démon nagy bálványát imádják. A templomosok nagymestere, Jacques de Molay a máglyán állva kijelentette, hogy a templomosok csak egy dologban voltak bűnösek: abban, hogy a kínzások hatására hazudtak. Tracy Twyman, az Isten edénye társszerzője szerint a király katonái egy másik Baphomet-fejet is találtak a templomosok párizsi rendházának megrohanásakor. Ezt úgy írták le, mint „nagy, arannyal bevont, igen szép ezüstfej, női vonásokkal. Belsejében két koponya volt fehér vászonba burkolva, egy vörös lepel alatt. A hozzájuk csatolt címkén a 'Caput 58M' felirat állt.” A Baphomet eredetéről alkotott elméletek között megtalálható még Keresztelő János feje, akit a templosok az igazi messiásnak tartottak, szemben Krisztussal, akit hamisnak véltek. Az Eliphas Lévi által hirdetett Baphomet-kép ma az ördögöt illusztrálja a tarot Waite-féle változatában: félig férfi, félig nő, félig ember, félig állat. Mivel Baphometet nemcsak női mellel, hanem férfi nemi szervekkel is ábrázolják, valószínűleg androgin jellegű lény. Ennek a képnek az volt a célja, hogy két szembenálló szélsőség küzdelmét ábrázolja. Emlékezzünk, Marilyn Manson szintén alkalmazta Lévi Baphomatjét „megbélyegzése” egyik szakaszában.

A Fibonacci-sorozat és az aranymetszés A „Fibonacci-sorozatot” Leonardo Fibonacci (szül. 1170 körül, valószínűleg Pisában, mh. 1240 után) találta fel. Fibonaccit Leonardo Pisano néven is ismerték. 1202-ben írta Liber Abaci („Az abakusz könyve”) című művét. Ő volt az első európai, aki indiai és arab matematikával foglalkozott. Apját a pisai kereskedők közössége konzulnak delegálta a mai Algéria területére, és Leonardo arab oktatótól tanult matematikát. Emellett Egyiptomban, Szíriában, Görögországban, Szicíliában és Provence-ben is tanulmányozta a matematikát. A Liber Abaci első megjelenésekor csak néhány értelmiségi ismerte a hindu-arab számokat. A könyv igen gyorsan terjedni kezdett, és felkeltette II. Frigyes német-római császár figyelmét is. Maga elé hívatta Leonardót, és különböző matematikai problémákat oldatott meg vele. Ekkor kezdődött a matematikus évekig tartó levelezése II. Frigyessel és tudósaival, főként matematikai kérdésekről. A Fibonacci-sorozat a Liber Abaci egyik problémájából származik: Egy ember betesz két nyulat egy minden oldalról falakkal körülvett helyre. Hány nyúl születik az eredeti pártól egy év alatt, ha minden pár havonta egy új párat nemz, mely új pár a második hónapban már szaporodni képes? Az eredmény egy sorozat, amit Dan Brown is bemutat könyvében: 1-1-2-3-5-8-13-21-34-55, és így tovább. A sorozat minden tagja az előző két tag összege. Ez volt az első ismert számsorozat Európában. Robert Simson, a Glasgow-i Egyetem matematikusa 1753-ban felfedezte, hogy az egymást követő számok aránya a Φ értéket, az aranymetszést, az isteni arányt, vagy görög nevén a „phí”-t közelíti. A szóban forgó érték az 1,618 033 988 749 894 8482,

ami annyiban hasonló a „pí”-hez, hogy tizedes jegyei a végtelenségig folytatódnak ismétlődés nélkül. A pontos számot a következő képlettel lehet kiszámolni: Φ = (1 + √5) / 2. Az aranynégyszögben a hosszúság és a szélesség aránya megfelel az aranymetszésnek. Így a téglalap egyik oldala 3 egység, a másik pedig 3 x 1,62 = 4,86 egység hosszú. A Fibonacci-sorozat kifejezést Edouard Lucas francia matematikus használta először. Ettől kezdve a tudósok egyre több ilyen sorozatot fedeztek fel a természetben, például a magok spirálját a napraforgó fején, a fenyőtobozokat, a rügyek elrendeződését az ágakon, a magok növénnyé növekedésének ütemében és az állatok szarvaiban. Még az ember növekedési fázisai – magzat, csecsemő, gyermek, felnőtt – is az aranymetszés szabályai szerint követik egymást. Ha a fenti képlet segítségével felveszünk egy aranynégyszöget, látni fogjuk, hogy ha eltávolítunk belőle egy négyzetet, egy másik, kisebb aranynégyszöget kapunk. Ha további négyzeteket távolítunk el belőle, továbbra is egyre kisebb aranynégyszögeket kapunk. A Fibonacci-sorozathoz hasonlóan fordítva is eljárhatunk egy 1 egység oldalhosszúságú négyzetből kiindulva. Adjunk hozzá egy ugyanakkora négyzetet, és egy téglalapot kapunk. Ha újabb és újabb négyzeteket adunk az így kapott téglalapok hosszabbik oldalához, a hosszabb oldalak egymást követő Fibonacci-számok lesznek, végül pedig eljutunk az aranynégyszöghöz. Rajzoljunk egymás mellé két 1 x 1-es négyzetet, majd azok mellé egy 2 x 2-est. Ezután rajzoljunk egy 3 x 3-as négyzetet az egyik 1 x 1-es négyzet mellé, melynek másik oldala közös a 2 x 3-as oldalával. A következő lépésben rajzoljunk egy 5 x 5ös négyzetet a 3 x 3-as és a 2 x 2-es mellé, s már láthatóvá is válik a spirálhatás. Ha elfogy a hely a papíron – ez óhatatlanul bekövetkezik -, rajzoljuk meg magát a spirált, egy-egy ívvel összekötve minden négyzet két átlós csúcsát. Az athéni

Parthenon pontosan beleillik egy aranynégyszögbe. Leonardo da Vinci és számos modern művész, például Seurat és Mondrian szintén alkalmazta ezt a geometriát. Maga a Naprendszer is egy Fibonacci-spirál, ami egy a Nap körül kavargó örvényként működik. Már Leonardo megállapította, hogy „szemben a kerékkel, az örvény a közepéhez közeledve egyre gyorsabb”. Például a Merkúr éve 88 földi napig tart, míg a Plútóé 248 földi évig. Tracy Twyman és Boyd Rice azt írja az Isten edényében, hogy még ennél is többről van szó: a Nap és a Merkúr távolsága összeadva a Merkúr és a Vénusz távolságával megfelel a Vénusz és a Föld távolságának. Titkos társaságok A Da Vinci-kód fő témája az a hatás, amit legalább egy titkos társaság, a Sion-rend gyakorolt a történelemre, s ennek megfelelően mindannyiunk életére. Titkos társaságok az emberi lét hajnalától kezdve léteznek, mert az ember mindig is szükségét érezte, hogy a színfalak mögül manipulálja a világ eseményeit akár jó, akár rossz irányba. A titkos társaságokat gyakran nevezik „cabal”-nak. A szó II. Károly angol király öt miniszterének vezetéknevéből származik, melyek sorra a C, A, B, A, és L betűkkel kezdődtek. Egyes vallási hagyományokban, például a judaizmusban és a buddhizmusban gondosan kiválasztott személyek alkotnak titkos társaságokat. A világban élnek, és gondoskodnak róla, hogy a világ úgy működjön, ahogyan Istenük akarja. A buddhizmus mellé társul még a „titkos mesterek” egyik nemzedékről a másikra való reinkarnációja. A titkolózásnak természetesen vannak fokozatai, és kisebbnagyobb mértékben minden vallásban találhatunk titkos társaságokat. A katolikus egyház jezsuita ágának belső rendje egészen a közelmúltig a Szent Hivatal, más néven az Inkvizíció

volt. Ez alakult át a Kilencedik fejezetben tárgyalt Opus Deivé. A rózsakereszteseknek sikerült olyan nagy titokzatosságba burkolózniuk, hogy egyesek szerint a rend nem is létezett. És természetesen a Sion-rend is igyekszik a lehető legnagyobb titokban maradni. Ma a legismertebb „titkos” társaság a szabadkőművesség, a nyugati világ kétségkívül legnagyobb titkos társasága. Megítélése kettős – egyfelől elismerten pozitív jótékonysági tevékenységet folytat, másfelől sokak szerint ennél sokkal vészjóslóbb dolgokkal foglalkozik – legalábbis a legmagasabb szintjein. A „titkosnak” tartható mai társaságok közé tartozik a maffia, a Háromoldalú Megállapodás, a Bilderberg-csoport, a Skull & Bones Társaság, a Bohémiai Liget, és egyesek szerint az illuminátusok társasága (mely kiemelkedő szerepet játszik Dan Brown első Langdon-regényében, az Angyalok és démonokban). Amellett, hogy ezek a szervezetek önmagukban is erősek, képesek félelmet kelteni, s így gyakorolják legnagyobb irányító hatalmukat. A történelem során a Charles Nodierhez, a Sion-rend egyik állítólagos nagymesteréhez hasonló emberek igyekeztek kihasználni a titkos társaságok által keltett félelmet. Nodier titkos társaságokat talált ki, írni kezdett róluk, majd teljesen ártatlan embereket vádolt meg azzal, hogy ezeknek a nem létező társaságoknak a tagjai. Ez a tehetetlen áldozatokat arra késztette, hogy valódi titkos társaságokba tömörülve biztosítsanak kölcsönös oltalmat egymásnak. Így a kitalált titkos társaság a valódi előjele lett, s a prófécia beteljesítette önmagát. Az ember véleményét a titkos társaságokról legalábbis részben meghatározza az, hogy tagja-e valamelyiknek, vagy sem. Az a titkos társaság, amivel Dan Brown foglalkozik A Da Vinci-kódban, a Sion-rend, mely a bizonyítékok szerint évszázadok óta hatékonyan és titokban tevékenykedik.

Emellett számos egyéb titkos kapcsolatban állt a Sion-renddel.

társaság

létezett,

ami

A Jeruzsálemi Templom Önálló és Katonai Rendje Ezt a társaságot jelen formájában csak 1804-ben alapították meg. Mindazonáltal tagjai azt állítják, hogy Jacques de Molay, a templomos lovagok utolsó nagymestere 1314-ben, kivégzése előtt hátrahagyott egy alapító chartát, ami legitimizálja a társaság létét. Az alapító iratot általában valódinak tartják, bár néhány történész kétségbe vonja hitelességét. Mivel a rend nagyrészt karitatív tevékenységet folytat, nem tartják veszélyesnek. Baigent, Leigh és Lincoln 1982-ben többször is találkozott a rend nagymesterével. Megtudták, hogy az egyik frakció kivált a szervezetből és Svájcban alakult újjá újtemplomos rendként, Anton Zapelli vezetésével. Ez a név ismerősen csengett a szerzőhármas fülében, mivel néhány évvel korábban azt az információt kapták, hogy a Zapelli nevű személy jelenti a valódi hatalmat a Sion-rend mögött. Némi nyomozás során kiderítették, hogy Zapelli nemcsak a magánbankszférában volt érdekelt, hanem „a modern templomosok Európa egyesítésében betöltött szerepe” megalapozásában is – Zapelli szerint ugyanis eredetileg ez volt a templomosok célja. A templomosok „Európa” alatt az Atlanti-óceántól és a Földközi-tengertől a nyugat-oroszországi Urál hegységig elterülő országokat értették. A jelenlegi Európai Unió majdnem megvalósítja azt, amit ők akartak, hiszen napjainkban Írországtól a Baltikumig terjednek határai. P2 Az 1966-ban alapított P2 (a teljes neve Raggruppamento Gelli Propaganda Due) egy szabadkőműves páholy, ami a kommunizmus elleni küzdelemben is részt vett. Az Olasz Republikánus Párt akkori vezetőjének véleménye szerint a P2

„a nemzet életének legfőbb szennyezője lett – titkos, perverz és korrumpáló”. A P2 buktatta meg Arnaldo Forlani miniszterelnök kormányát. Közvetítőként tevékenykedett a Vatikánból és a CIA-tól az európai és latin-amerikai antikommunista szervezetekhez címzett támogatások eljuttatásában. A P2 akkor került az előtérbe, amikor „Isten bankárát”, Roberto Calvit 1982-ben holtan találták a londoni Blackfriars-híd alatt. Calvi több millió dollárt juttatott a Vatikánból a lengyel Szolidaritásnak. Amikor Calvi saját bankja nehéz helyzetbe került, a Vatikántól kért segítséget, homályos fenyegetéseket téve, hogy felfedi a Szolidaritás támogatóit. Ezután még tizenkét napig élt – aktatáskája pedig eltűnt, s a Vatikán később mintegy 10 millió euróért vásárolta vissza. Egyesek szerint a P2-t a maffia irányította, s valószínűleg irányítja még ma is. Mások szerint a KGB, a CIA vagy akár a Sion-rend állhatott mögötte. A P2 leginkább nagymestere, Licio Gelli révén fejtette ki tevékenységét. Gelli meggyőzte a potenciális jelölteket arról, hogy óriási befolyással rendelkezik, azok pedig elhitték, hogy Gelli ki tudja kövezni az utat saját személyes sikereik számára. A rendszer öngerjesztő volt, így Gelli hatalma exponenciálisan növekedett. A tagoktól sikerült hivatali titkokat megszereznie, amiket saját hatalma növelésére és zsarolásra használt fel. 1981-ben a rendőrség átkutatta Gelli ingatlanjait, és megtalálta a tagok listáját, amit az olasz sajtó nyilvánosságra is hozott. Az egyik rubrikában az „Opus Dei” név állt, a felsorolt tagok között pedig szerepelt Giulio Andreotti kereszténydemokrata politikus, aki hatszor lett Olaszország miniszterelnöke, s állítólag a Sion-rendnek is tagja volt. 1995ben azzal vádolták meg, hogy politikai szívességeket tett a maffiának, illetve hogy 1979-ben köze volt egy újságíró meggyilkolásához. 1999-ben mindkét vád alól felmentették. Ezt a döntést hozta 2003-ban a fellebbviteli bíróság is.

A Jeruzsálemi Templom Önálló és Katonai Rendje szintén szerepelt a P2 taglistáján. Compaigne de Saint-Sacrament A Compaigne de Saint-Sacramentet 1627 és 1629 között alapították. Egyesek szerint annyira hasonló a Sion-rendhez, hogy valójában ugyanarról a szervezetről van szó, vagy legalábbis a Sion-rend irányítja a Compaigne-t. A Compaigne azon ritka titkos társaságok közé tartozik, melyeknek jól dokumentált a története. A Sion-rend dokumentumai azt állítják, hogy a rend „Mazarin megdöntésének szentelte magát”, és gyakran utal a Compaigne-ra. A XVII. században Mazarin volt XIV. Lajos első minisztere. Ténykedése annyira népszerűtlen volt, hogy a vele szemben kialakult ellenérzés miatt robbant ki a „Fronde” néven ismert polgárháború. A Compaigne igen ismert Franciaországban. Ugyanakkor annyira titokban működött, hogy még tagjai sem tudták, ki irányítja, és a tagjelöltekkel azt hitették el, hogy karitatív tevékenységet fognak végezni. Befolyása a párizsi SaintSulpice szemináriumából áradt ki – itt keresi Silas a „zárókövet” A Da Vinci-kódban. Jean-Jacques Olier, a SaintSulpice alapítója közeli kapcsolatban állt a Compaigne-nyal. Más ismert, a Fronde-val és a Sion-renddel kapcsolatban álló családok neve is felmerült a Compaigne kapcsán. A társaság tevékenységének középpontjában a „Titok” állt, aminek mibenlétét senki sem ismerte. Ma úgy tartják, hogy a szervezet főleg kémkedéssel foglalkozott, különösen a királyi körökben és egyéb intézményekben, úgymint a bíróságokon, a rendőrségen és a kormányban. Noha raison d'étre-je elméletileg az eretnekség elleni küzdelem volt, a katolikus hatóságok a Compaigne-t vádolták eretnekséggel. XIV. Lajos 1660-ban feloszlatta a Compaigne-t, de rendeletét öt éven át nem hajtották végre. A társaság iratait összegyűjtötték és ismeretlen helyre szállították, feltehetőleg a

Saint-Sulpice-ba. A Compaigne azonban valószínűleg egyszerűen illegalitásba vonult, és állítólag még a XX. században is létezett. 1667-ben Moliére, a megrögzötten királypárti drámaíró színpadra vitte Tartuffe című színdarabját, melyben egyértelmű és nagy károkat okozó utalásokat tett a Compaigne-ra. A Compaige azzal bizonyította, hogy megőrizte a befolyását, hogy két évre betiltatta a darabot. A tarot eredete A „tarot-játék” eredete homályba vész, de valószínűleg Franciaországban találták ki a megcsömörlött és mániás depressziós VI. Károly (ur. 1380-1422) szórakoztatására. Körülbelül ugyanebben az időszakban bukkant fel Itáliában is. A tarot-t egészen a közelmúltig szórakozásként használták Franciaországban. Egyes a XIV-XV. századból származó, a mai tarot-lapokon láthatókhoz hasonló figurákat ábrázoló lapok mindmáig fennmaradtak. Itáliában egy egyszerű, a teológiai „erényeket és bűnöket” megtestesítő játékot játszottak a kártyával. Mai ismereteink szerint a tarot kitalálója valószínűleg egy héber kabbalista volt, aki be akarta mutatni az ősi keleti bölcsességet Európában, és ennek megfelelően modernizálta annak szimbólumait. Kétségtelenül tisztában volt azzal, hogy milyen hatékony lehet a szórakozás közvetítő közege üzenete elterjesztésében. Korunkból hasonló példa az a kártyacsomag, amit az amerikai hadsereg adott ki, a lapokon a körözött terroristák fényképével. Dan Brown azon kijelentése A Da Vinci-kódban, hogy a tarot az elveszett menyasszonyt és a gonosz egyház általi elnyomásának történetét örökíti meg, talán kicsit merész, de nem feltétlenül alaptalan. Brownnal szemben Tracy Twyman és Boyd Rice azt állítja az Isten edénye című könyvben, hogy bizonyított, bár kevéssé ismert tény, hogy a kis arkánumok a modern kártyacsomagból származnak, s nem fordítva.

Semmi sem bizonyítja, hogy a tarot-t a XVI. század vége vagy a XVII. század eleje előtt jóslásra használták volna. Sem Paracelsus, sem Boissard nem említik a tarot-t a jóslásról írt XVI. századi értekezéseikben. A tarot ily módon történő használatáról legelőször egy a XVII. században, Frankfurtban kiadott könyv számol be. A XVIII. századig nem használták széles körben jóslásra a kártyát, s akkor is a cigányok alkalmazták először. A XVIII. századtól kezdve a tarot összefonódását az ezotériával különböző írók alapozták meg, és mi az ő elképzeléseiket örököltük meg. Ugyanakkor a nagy arkánumok egyes lapjainak szimbolikája legalább az i. sz. II. századig visszavezethető. Az egyiptomi kultúra nagy hatást gyakorolt a görögre, s így fennmaradt az isteni egység fogalma, melyben fontos szerepet játszott a Nap. A hit mögött rejlő ismereteket olyan szimbólumokkal közvetítették, melyeknek kulcsát csak a beavatottak ismerték. A vallás külső rítusai egyszerűen csak a hiedelmek fizikai megtestesítését szolgálták. Ilyen szimbólumok találhatók a Tarot-ban is, melynek 22 nagy arkánumát úgy is felfoghatjuk, mint a kérdező életének spirituális problémáit és hajlamait, míg az 56 kis arkánum az üzleti és anyagi ügyeket jelképezi. Ehhez hasonló szimbolika alkalmazása megfigyelhető a kínai írásjegyekben, de még a nyugati heraldikában is. Így joggal mondhatjuk azt, hogy a tarot egy könyv, amit olyan szimbólumokkal írtak, amik az ókori Egyiptom, KisÁzsia és a világegyetem tudománya i. sz. II. században még létező eszméiből maradtak ránk. Ugyanakkor, amint arra Twyman és Rice rámutat, sok kutató úgy tartja, hogy a lapokat a keresztes lovagok hozták el Európába, és a templomosok leszármazottainak meghatározó szerepük volt a tarot kialakulásában. Dan Brown azt írja, hogy a kard megfelel a mai játékkártya pikkjének, a kehely a szívnek, a jogar (vagy pálca) a treffnek, a

pentagram pedig a kárónak. Ugyanakkor az általánosan elfogadott nézet szerint a treff a pentagram, a káró pedig a jogar megfelelője. A modern tarot-csomag a velencei vagy piedmonti tarot-n alapul. Minden lapnak megvan a saját jelentése: a pálcákat az üzleti ügyekkel hozzák összefüggésbe, a kelyheket a szerelemmel, a kardokat a konfliktusokkal, a pentagramokat pedig a pénzzel és az anyagi kényelemmel. A kártyákat a jövendőmondó kiteríti a kérdező előtt, s valamelyikük kiválaszt néhány lapot, melyeket bizonyos „leosztásban” helyeznek el. A lap jelentése függ attól, hogy fejjel lefelé áll-e, hol szerepel a leosztásban, illetve milyen lapok előzik meg és követik. A vatikáni obszervatórium és a Castel Gandolfo története A vatikáni obszervatórium A vatikáni obszervatóriumot a világ egyik legrégebbi csillagászati intézetének tartják. Legelőször XIII. Gergely pápa hozott létre egy tanácsot 1582-ben, hogy vizsgálják meg a naptárreform tudományos aspektusait. Ettől kezdve a pápaság érdeklődést tanúsít a csillagászati ügyek iránt, és három obszervatóriumot is létrehozott – a római kollégium obszervatóriumát (1774-1878), a Capitolium obszervatóriumát (1827-1870) és a Specula Vaticanát (1789-1821) a vatikáni Szelek tornyában. A XIX. században az ismert jezsuita atya, Angelo Secchi úttörő módon a színképük alapján kezdte osztályozni a csillagokat. Válaszul arra a vádra, hogy a katolikus egyház nem törődik a tudomány fejlődésével, XIII. Leó pápa 1891-ben újra megalapította a Specula Vaticanát, ez alkalommal a Szent Péter-székesegyház mögötti domb oldalában. Eredetileg az egész eget fel akarták térképezni, de az intézmény 1936-ban átkerült a Castel Gandolfóba (lásd lentebb). Az obszervatórium munkatársai a különböző rendekből kerültek ki, köztük az ágostoniakkal és a

jezsuitákkal is. Az egyik leghíresebb csillagászuk Johann Georg Hagen jezsuita atya volt, a Hagen-felhőknek is nevezett vékony, sötét csillagközi felhők felfedezője. 1906-ban X. Pius pápa őt nevezte ki a vatikáni obszervatórium igazgatójává. 1981-ben a megfigyelések pontosságát rontó helyi fény szintjének folyamatos növekedése miatt ismét áthelyezték az obszervatóriumot, ez alkalommal a Vatican Observatory Research Grouphoz (VORG), az arizonai Tucsonba. A Vatican Advanced Technology Telescope nevű berendezés ma az arizonai Graham-hegyen áll. A Castel Gandolfo Castel Gandolfo falva és kastélya Közép-Itáliában, a Lazio (Latium) régióban, Róma tartományban helyezkedik el. A falu Rómától 35 kilométerre délkeletre, az Albano-tó partján áll. Az Apostoli vagy Pápai palota felépítése óta itt található a pápák nyári rezidenciája. A hely neve a XII. századi Gandalfi hercegi család kastélyától származik. Az Apostoli palota építését VIII. Orbán pápa (1623-1644) kezdte el. A palota hivatalosan Vatikán államhoz tartozik, a korábbi Villa Barberini pedig Domitianus római császár villájának romjaira épült. 1936-tól itt működött a vatikáni obszervatórium – ekkor jöttek rá ugyanis, hogy Róma fényei miatt a legtávolabbi csillagokat nem lehet megfigyelni a vatikánvárosi obszervatóriumból. Ekkor két új teleszkópot és egy asztrofizikai laboratóriumot szereltek fel. A kastély könyvtárában mintegy 22 000 könyv található, köztük Kopernikusz, Galilei és Sir Isaac Newton ritka műveivel. Az 1960-as olimpiai játékok idején a falu adott otthont az evezős számoknak. A vidék híres barackjáról, boráról és haláról. A gnosztikus evangéliumok A gnosztikus szó a görög gnósziszból ered, melynek jelentése „tudás”, különösen ezoterikus tudás. A gnoszticizmus a vallási

dualizmus rendszere; azaz abban hisz, hogy a jó és a gonosz egyenlő erejű hatalmai uralják a világegyetemet.7 Egyes gnosztikusok „Abraxas”-ban, a mindenható, egyszerre jó és gonosz istenségben hittek.

Az „Abraxas” kifejezést a bazilideánusok, egy II. századi gnosztikus szekta használta. Ebből a névből származik az „abrakadabra” varázsszó. A szekta abban hitt, hogy Jézus Krisztus Abraxasból jött, és fantomként élt a földön. Azért tulajdonítottak különös jelentőséget az Abraxas névnek, mert tartalmazza azt a hét görög betűt, melyek összege 365, azaz a normális évek napjainak száma. Ennek kiterjesztéseképpen Abraxas 365 isten fölött uralkodott, melyek mindegyike egyegy erényt birtokolt, ami azt jelentette, hogy az év minden egyes napjához tartozott egy adott erény. A gnosztikus evangéliumok az újszövetségi apokrifoknak nevezett kategóriába tartoznak. Az „apokrif” kifejezés eredetileg azt jelentette, hogy az írások titkosak, és csak bizonyos keresztény vagy kisebbségi eretnek csoportok fogadták el őket. A IV. századtól kezdődően olyan könyveket jelöl, amelyeket nem olvastak fel a templomokban. Az egyház szemében végül oly mértékben meggyengült a státusuk, hogy már hamisítványoknak nevezték őket. A gnosztikus evangéliumokat az apostolok nevében, vagy az apostolokról írták, ám nem az apostolok a szerzőik. Az i. sz. II. században keletkeztek, mielőtt kialakult volna az Újszövetség elfogadott könyveinek listája. Eredetileg számos eltérő evangélium létezett, ám i. sz. 367-ben Alexandriai Athanáziusz püspök kiválasztott néhány írást, s ezeket fogadta el és hagyta jóvá 393-ban a hippói zsinat. Később még tovább szűkítették a listát, s végül csak Máté, Márk, Lukács és János evangéliumait ismerték el. 7 Egyes gnosztikusok szerint az anyagi világ, ami fölött a teremtő Isten, „Rex Mundi” (A világ királya) uralkodik, gonosz, míg a spirituális világ, amit az afölött uralkodó Isten teremtett, jó.

Az apokrif írások fokozatosan kiszorultak a keresztények olvasmányai közül mind a nyilvános, mind a magánszférában. A legtöbb csak töredékesen maradt fenn, de néhányra rábukkantak Egyiptomban görög és kopt nyelvű papiruszokon. Ezek a szövegek a Krisztusról, híveiről és a keresztény hitről alkotott népi elképzeléseket tartalmazzák. Az egyház úgy tartotta, hogy amit ezekben a könyvekben írnak Krisztusról, az hamis, és ezért nem engedélyezte az olvasásukat. Fülöp evangéliuma, amiről Leigh Teabing azt mondja A Da Vinci-kódban, hogy „mindig jó kiindulási pont”, a tizenkét apostolnak tulajdonított evangéliumok egyike, és a Valentinusi gnosztikus értekezések közé tartozik. Valentinus egyiptomi vallásfilozófus volt, a római és alexandriai gnosztikus iskolák alapítója. Fülöp evangéliuma körülbelül száz, a keresztény gnosztikus tanokból származó rövid részlet gyűjteménye. Foglalkozik a beavatási rítusokkal, a nevek jelentésével, különösen Jézus nevével. Egyik vitatott állítása – s talán emiatt kedvelte annyira Teabing – az, hogy „Egyesek szerint Mária a Szentlélektől fogant. Tévednek. Nem tudják, mit beszélnek.” Az evangéliumot a Nag Hammadi papiruszok Kódexében találták meg, mely tizenhárom gnosztikus szentíráskódexből és kommentárból áll. Ezeket a II. és III. században írták (bár maguk a kódexek IV. századi másolatok), és 1945-ben fedezték fel Nag Hammadi Felső-Egyiptomban, a Nílus nyugati partján található, Khenoboszkion ókori városa közelében.

Tizenegyedik fejezet

A Da Vinci-kódban szereplő fontosabb párizsi helyszínek A Louvre A La Musée du Louvre Franciaország nemzeti múzeuma és művészeti galériája. Egy része abban a nagy palotában helyezkedik el, amit Fülöp Ágost XII. századi erődje helyén építettek. Az erődöt I. Ferenc király romboltatta le, és építtette fel helyén a jelenlegi épületet. Ferenc lelkes műgyűjtő volt, és a későbbi uralkodók mind a Louvre-t, mind a gyűjteményt tovább bővítették. Amikor XIV. Lajos Versailles-ba költözött udvarával, a Louvre megszűnt királyi palota lenni, és először a XVIII. században használták nyilvános képtárként. Az 1980-as és 1990-es években felújították a múzeumot, hogy a közönség jobban bejárhassa. A Louvre alatt éttermeket és bevásárlóutcát alakítottak ki, az udvaron (a Cour Napoleonon) pedig I. M. Pei amerikai építész tervei alapján felépítették a sok vitát kiváltó üvegacél piramist. Szintén Pei tervezte az épület mintegy 23 000 négyzetméteres új szárnyát. A piramist nem 666 üvegtábla alkotja, amint azt Dan Brown állítja, hanem 675 rombusz alakú és 118 téglalap alakú üvegtábla. Magassága 16 méter, és három kisebb piramis veszi körül. A Louvre XV-XIX. századi festményekből álló gyűjteménye páratlan a világon, és a galéria többi részében számtalan műalkotás, régiség és francia uralkodócsalád tárgyai találhatók. A La Pyramide Inversée a föld alatti bevásárlóutcában

helyezkedik el, a Louvre nyugati oldalán. Az egész építmény üvegből készült, így beengedi a napfényt. L'Église de Saint-Sulpice A Saint-Sulpice-templom a rue Palatine sarkán áll, a de Sulpice téren. Két tornya van, maga a templom súlyos, masszív hatást kelt. A bal oldali tornyon talán kissé oda nem illő módon a héber JAHVE felirat látható. A templom alaprajza és mérete azonos a Nôtre Dame-éval. A templom építése 1646-ban kezdődött el egy kisebb templom maradványain. Mivel az építkezés többször félbeszakadt, sok építészeti stílus ötvöződött az épületben. A párizsi meridiánt, avagy a „rózsavonalat” jelképező rézvonal a kóruson fut keresztül. 1850-ig a templom tetején kapott helyet a távíró erődjének, a Párizs és Rouen között vizuális jelzőrendszert alkotó Chappe-rendszernek az egyik állomása. A templomban keresztelték meg Baudelaire-t és de Sade márkit, illetve itt nősült meg 1822-ben, egy különleges szertartáson Victor Hugo. A Saint-Sulpice szemináriumot Jean-Jacques Olier alapította, aki kapcsolatban állt a Tizedik fejezetben részletesen tárgyalt Compaigne de Saint-Sacrament-tel. Úgy tartják, a templom alkotta tevékenységei központját. Amikor a XIV. Lajossal való folyamatos szembehelyezkedésük miatt elkobozták a Compaigne de Saint-Sacrament dokumentumait, egyesek szerint a Saint-Sulpice-ban rejtették el azokat. A Saint-Sulpice szeminárium papi képzéssel foglalkozott. A rend Sulpiciusról, Bourges Meroving korabeli püspökéről kapta a nevét. Ők alapították Kanadában Montreal városát, s ők építették fel ugyanott 1829-ben a Nôtre-Dame Basilát. Érdekes módon jelképük két M betű, melyek közül az egyik fejjel lefelé áll a másik tetején. A katolikus megújhodási mozgalmat azért alapították, hogy a Biblia szó szerinti értelmezését megvédeni képes szakértőket képezzenek. Az ötlet visszafelé sült el, mivel minél tovább

tanulmányozták a témát a „szakértők”, minél több ellentmondást fedeztek fel benne, annál kevésbé érezték meggyőzőnek a Szentírás igazságát. Az egyház végül azzal vádolta meg őket, hogy szabadkőművesek. A megújhodási mozgalom központja a Saint-Sulpice volt. Rue Haxo Az utca a rue du Surmelin 39. számnál kezdődik és a boulevard Sérurier 67. szám alatt ér véget. Párizs XIX. és XX. kerülete között húzódik. A 16. és a 36. számok között nincsenek épületek; A Da Vinci-kódban a Zürichi Letéti Bank a 24. szám alatt állt, ami nem létezik. Mint ahogy maga a bank sem, bár a könyv kiadója, a Doubleday/Random House létrehozott egy hamis honlapot a www.depositorybankofzurich.com címen. La Châteu de Villette A kastély, melyben A Da Vinci-kód Leigh Teabingje él, Versailles közelében, Párizstól 35 percre északnyugatra található. 1668 körül tervezte Francois Mansart Jean Dyel, d'Aufflay grófja, XIV. Lajos velencei követe számára, és 1696 körül fejezte be unokatestvére, Jules Hardouin-Mansart. Az egyik legfontosabb châteaux Franciaországban, ma igénybe vehető találkozók, szemináriumok, nyaralás, esküvők és egyéb különleges alkalmak megrendezésére. Tizenegy hálószobája van. A mintegy 90 hektáros birokon két téglalap alakú tó is van. A Versailles-palotát ugyanakkor tervezték, amikor a Château de Villette-et.

Tizenkettedik fejezet

A Rosslyn-kápolna Amint azt Dan Brown is megjegyzi A Da Vinci-kódban, a Rosslyn-kápolna egyik gúnyneve a „Kódok katedrálisa”. Ismerik még „Kőbe vésett falikárpit”-ként vagy „Kőbe vésett kert”-ként is. Ezek a gúnynevek sokkal találóbbak és bájosabbak, mint a hivatalos „keresztény” név, a Szt. Máté társaskáptalani templom, amit működő episzkopális kápolnaként visel. A gúnynevek mindenesetre azt jelzik, hogy a Rosslyn-kápolna a többi keresztény épületnél sokkal messzebbre mutató üzenetet közvetít. Philip Davis professzor, az elismert bibliakutató, a Holt-tengeri tekercsek szakértője szerint a XIX. századi hozzáépítéseken kívül semmi keresztény nincs az épületben. Arra a következtetésre jutott, hogy azért építették fel, hogy elrejtsenek benne egy középkori titkot. A szabadkőművességgel való összefonódása miatt a kápolnát „Egyes számú páholy”-nak is nevezték Edinburghban. Az épület Edinburgh közelében, az Esk-völgy fölött, Rosslyn (vagy „Roslin”) faluban áll, néhány mérföldre az eredeti „Ballantradoch” („a harcos háza”) melletti templomos központtól. A Da Vinci-kódban Robert Langdon azt mondja Sophie Neveu-nek, hogy a „Roslin” szó jelentése „a rózsa vonala”, de léteznek más magyarázatok is. Egyesek szerint a „Roslin” gael szó, melynek jelentése az, hogy „nemzedékeken át tovább adott ősi tudás”, míg mások a kelta „ros” („hegyfok”) és „lin” („vízesés”) szavakra vezetik vissza a jelentését. Egy másik, talán még érdekesebb fordítás az „égből hullott kő”, mely kifejezésnek szabadkőműves, alkímiai és luciferi konnotációi is

vannak. A legkevésbé vonzó megoldás talán a Cassell's Dictionary of Scottish Names-ben található, ami „mocsár egy tónál”-ként fordítja le a szót. A Rosslyn-kápolnát Orkney hercege, Sir William Saint Clair számára kezdték el építeni, és valószínűleg fia, Oliver fejezte be 1486-ban. A „Saint Clair” (ma „Sinclair”) név a latin „Sanctus Claris”-ból, azaz „szent fény”-ből származik. Dr. Jack Miller, a Cambridge-i Egyetem Geológiai Intézetének igazgatója szerint az a kő, amire a templom épült, pontosan ugyanabból a rétegből származik, mint amit Jeruzsálemben találtak. Amint arra Dan Brown is utal A Da Vinci-kódban, illetve amint azt Cristopher Knight és Robert Lomas is bebizonyítják A Hiram-kulcs című könyvükben, Rosslyn alaprajza közel azonos Salamon templomának alaprajzával. A túlméretezett nyugati fal különösen emlékeztet Heródes templomának romjaira. A Boáz és Jáchin oszlopok, amik Salamon templomának bejáratánál álltak, pontosan ugyanott helyezkednek el a Rosslyn-kápolnában is. Emellett a Saint Clairek hatalmas, csipkézett keresztje a mennyezeten pontosan az alaprajznak arra a pontjára mutat, ahol Salamon templomában a „Szentek szentje” helyezkedett el. Amikor a templomos lovagok Európa-szerte katedrálisokat építettek a középkorban, kőműveseiket felvették a templomos rend alacsonyabb fokozataiba. A templomosok hatalmának hanyatlását követően ezek a kőművesek tovább őrizték szokásaikat és előírásaikat az európai kontinensen. Sir William Saint Clair úgy döntött, hogy ezeket a hajdani templomos kőműveseket fogadja fel Európából a helyi skót mesteremberek helyett, hogy felépítsék a Rosslyn-kápolnát. Így született meg a skót rítusú szabadkőművesség, s így lettek a Saint Clairek örökletes patrónusai és nagymesterei – mind a mai napig. A Saint Clairek Normandiából származtak, s a X. századtól kezdődően Európa legbefolyásosabb családjai közé tartoztak. Eleinte úgy tűnt, veszélyt jelentenek I. Dávid skót király (1124-

1153) vérvonalára. A Saint Clairek 1057-ben kapták meg a roslini báróságot III. Malcolm skót királytól, akit Malcolm Canmore-ként („Nagyfejű” Malcolmként) is ismertek. Marie de Saint Clair a Sion-rend első nagymesteréhez, Jean de Gisorshoz ment feleségül. Mint tudjuk, a Sion-rend a vele rokon templomos rendből keletkezett. És természetesen a Sionrend egyik legutóbbi nagymestere nem más, mint Pierre Plantard de Saint-Clair, aki ettől a családtól eredezteti magát. A Da Vinci-kódban Robert és Sophie nyomok egész sorát követve jut el Rosslynba, ahol megtalálják Sophie halottnak hitt anyját és testvérét. Sophie megtudja, hogy a Saint Clair család, a kápolna örökletes oltalmazója tagja. A Rosslyn-kápolna falain és mennyezetén szinte tobzódnak a szabadkőműves, templomos, judaisztikus és keresztény szimbólumok, illetve néhány muszlim motívum. Noha a rengeteg faragvány látszólag összefüggéstelen kakofóniát alkot, minden motívumnak oka van, és minden elem szoros kapcsolatban áll a szomszédosokkal. A Da Vinci-kód olvasói talán emlékeznek még rá, mennyire felvillanyozta Robert Langdont a Rosslyn-kápolna szimbólumainak bősége. Itt fedezte fel Sophie-val a Salamon hatágú pecsétje felé mutató kódot mely a kelyhet és a kardot, a férfi- és a női energiák egységét testesíti meg a Grál-szimbólumban. A belépőt a pogány „Zöld Ember” vagy „Zöld Jankó” emlékműve fogadja. Észrevehetjük, hogy az üres, kísérteties szemüregek mintha követnék utunkat a kápolnában. Azt beszélik, ez a szobor mindig hidegebb, mint a körülötte lévők, és egyesek szerint nagyon nehéz, szinte lehetetlen lefényképezni. A Tanítvány oszlopa a kápolna egyik meghatározó eleme, és régebben úgy hitték, hogy benne rejlik a Szent Grál. Ám Tony Wood és Greg Mills radarvizsgálatai megállapították, hogy semmi sincs benne. Sokkal valószínűbb, hogy az oszlopon található domborművek kódja rejti a Szent Grál egyik

titkát. Ily módon a titok megőrződik a Grál-család Saint Clair ágának eljövendő nemzedékei számára. Sok elmélet született arról, hogy mit rejthet ez a kód. A különböző megfigyelők szemében a fények és az árnyékok játéka a remegő, várandós Madonnától kezdve a hullámzó DNS kettős spirálig bármit megjeleníthet. A Tanítvány oszlopáról azt mondják, hogy emlékeztet a viking Életfára, az Yggdraszilra, a menny és pokol között hidat alkotó mitológiai fára. Kicsit olyan ez, mint a Rorschach-teszt ábráinak értelmezése, de a legtöbb megfigyelő egyetért abban, hogy határozottan van ott valami. A Tanítvány oszlopát illő módon egy kőművestanítvány építette. A történet szerint a kőművesmester elutazott Rómába, hogy ihletet kapjon az oszlop kifaragásához. Amikor visszatért, azt kellett látnia, hogy tanítványa egyedül fejezte be az oszlopot, mi több, kiváló munkát végzett. Ám a mester ahelyett, hogy tanítványa kiemelkedő teljesítménye fényében fürdött volna, hirtelen haragjában agyonütötte az ifjút. A történet hátborzongatóan emlékeztet Hiram Abiff, Salamon templomának építésze történetére, akit a szabadkőműves rítusok szerint tanítványa ölt meg. Ugyanakkor azt beszélik, hogy St. Andrew püspöke kérte, halasszák el az épület felszentelését, mert az építkezés során erőszakos cselekedet történt. A kápolnában emellett látható egy fiatal, sebhelyes arcú férfi domborműve, akit a meggyilkolt tanítványnak tartanak. Lehetséges azonban, hogy a sebhelyet valamilyen véletlen vagy szándékos sérülés okozta.8 A legendák szerint maga a mester is faragott egy oszlopot, a „Mester oszlopá”-t, ami mindmáig látható a kápolnában. A legenda egy másik változata azt állítja, hogy ez az oszlop 8 Oliver Cromwell, aki soha nem tisztelte sem a szépséget, sem a hagyományokat (mi több, betiltotta a keresztény ünnepeket), istállónak használta a kápolnát, amikor 1650-ben megtámadta a Roslin-kastélyt. A sérülés keletkezhetett 1658-ban is, amikor a kápolnát megtámadta egy edinburghi és roslini lakosokból álló tömeg, ami a római katolikus hivalkodás példájának tekintette az épületet.

hamisítvány, és az eredeti a portugáliai Sintrában, egy magánkertben áll. Nem tudni, hogy a mestert a Rómában látottak ihlették-e meg, vagy halott tanítványával akart vetélkedni, de az ő oszlopát még díszesebbnek mondják, mint haragja áldozatáét. Egy másik igen érdekes szobor a fejjel lefelé lógó angyalé. Pontosan a gazdagon díszített keleti fal közepén helyezkedik el, és a lábára kötött kötélen lóg. Semhazájt ábrázolja, aki az apokrif legendák szerint részt vett az özönvíz előidézésében. Eszerint a történet szerint Isten annyira megelégelte az emberiség bűneit, hogy már azt is megbánta, hogy valaha megteremtette ezt a gonosz állatfajt. Isten haragját észrevette két angyal, Azazel és Semhazáj, és felajánlották, hogy leszállva a földre jobb viselkedésre bírják az embert. Isten beleegyezett tervükbe, de egy idő után az angyalok elkezdtek keveredni az emberekkel, és átvették jellegzetesen emberi bűnös szokásaikat. Semhazájnak még 200 másik angyalt is sikerült rávennie, hogy emberi asszonyt vegyenek maguk mellé. Az emberek és az angyalok egyesüléséből született gyermekek még nagyobb gonoszságok elkövetésére késztették az emberiséget. Isten természetesen felbőszült az események ilyetén fordulatán, s közölte Semhazájjal, hogy óriási özönvízzel fogja elpusztítani a földet, ha nem következik be javulás. Semhazáj megbánta bűneit, de mély szégyent érzett. Ezért fejjel lefelé felakasztotta magát az ég és a föld közé, hogy soha többé ne kelljen Isten színe elé járulnia.9 Mindeközben Azazel nem érezte szükségét a bűnbánatnak. Tovább folytatta bűnös tevékenységét, míg Isten meg nem elégelte ezt, és az 9 Ez kapcsolatban állhat azokkal a világ számos kultúrájában fellelhető történetekkel, melyekben egy hősies isten egy kötélen leereszkedik az égből, hogy elvigye az embereknek a megvilágosodást. Ilyen a muszlim „Marut”, a buddhista „Mura”, a szudáni „Tule” és a keletafrikai „Imana”. A tarot nyugati hagyományában a kötélen fejjel lefelé lógó angyal képe az „Akasztott Ember” lapon köszön vissza.

emberiség, illetve a bukott angyalok büntetéséül özönvizet nem zúdított a földre. Sokan felismerhetik, hogy ez a történet szinte teljesen megegyezik a Hénoch könyvében az „Őrzők”-nek nevezett bukott angyalokról szóló történettel. Hénoch könyvét előbb elfogadta, majd később elvetette a keresztény egyház, mivel mágikus és csillagászati utalásokat tartalmazott. Michael Black bibliakutató, akitől nemrég jelent meg a téma legújabb elemzése, a következőket mondja Hénoch könyvéről: „A könyv az egymástól független és egymást átfedő hagyományok bizarr sokasága, melyben elbeszélő és diszkurzív szövegegységek váltakoznak... Hénoch könyve olyan, mint egy aprólékosan megtervezett kirakójáték, vagy inkább mint több ilyen kirakójáték gyűjteménye, melyben a fő alkotórészek összeillesztése és a teljes kép kirakása után még mindig maradnak olyan kilógó elemek, melyek a legeredetibb megoldási kísérleteknek is ellenállnak, sehogy sem illenek be a nagy egészbe... a hénochi labirintusban nincs Ariadné fonala, amit követni lehetne.” Az Őrzőkről szóló legendák maradványai még a Teremtés könyve 6. fejezetében is megtalálhatók, ahol a bukott angyalokat „Isten fiai”-nak nevezik, szentségtelen utódaikat pedig „óriások”-nak vagy „nephilim”-nek. Nyilvánvalóan innen származik a Lucifer által vezetett bukott angyalok története Milton Elveszett paradicsomában. Mi több, Rosslyn grófjának A Rosslynkápolna című könyve egyértelműen kijelenti, hogy a fejjel lefelé lógó angyal Lucifert ábrázolja. Több kutató is felvetette, hogy a bibliai pátriárkák, s ennélfogva az európai Grál-vérvonal az emberek és angyalok keveredéséből származnak. Hénoch könyvében Noé (Krisztus egyik őse) az Őrzők leszármazottaként szerepel. Noét a következőképpen jellemzik születésének leírásában: ...a gyermek bőre hófehér és rózsavörös; haja a fején fehér,

mint a gyapjú, és hosszú; szeme csodálatosan szép. Amikor felnyitotta szemét, az egész házat fény árasztotta el, a naphoz hasonló, s az egész ház fényárban úszott. Noé apja, Lámech megjegyzi, hogy „nem olyan, mint aki tőlem származik, hanem olyan, mint aki az angyaloktól”. Érdekes módon erre a történetre utalás történik A Da Vincikódban, amikor a Silas nevű szereplőnek, a hófehér bőrű, piros szemű albínónak azt mondja egy másik szereplő: Tudsz te arról, hogy maga Noé is albínó volt?... Mint te. Olyan hófehér volt a bőre, akár egy angyalnak. Hénoch könyvének története mind szó szerinti, mind parabolikus értelemben elbeszélésre kerül. Az utóbbi esetben a bukott angyaloknak a mennyből a földre való leereszkedését egy csillag lehullása jelképezi az égből. Ez egyezni látszik azzal, hogy a kiváló középkori költő, Wolfram von Eschenbach Grál-értelmezése szerint a Grál nem egy kehely, hanem „egy égből lehullott kő” – egészen pontosan egy gyémánt, ami a Lucifer koronájából esett ki a lázadás során. Ezután a drágakő az emberiség legdrágább kincse lett. Ez a szimbolizmus bizonyos szempontból nemcsak maguknak az angyaloknak a földre való leszállását jelképezi, hanem a Grál-vérvonal angyaloktól való biológiai leszármazását is. Az „égi kő” vagy a „ragyogó csillag” szimbóluma mára központivá vált a szabadkőművesség misztériumaiban, és általában az okkultizmusban.10 Ennek ismeretében fontosnak tűnhet, hogy a „Roslin” név jelentése „égből hullott kő” is lehet. A pogány, keresztény, zsidó, szabadkőműves, sőt luciferi szimbólumok mellett rengeteg, a Saint Clair család történetével kapcsolatos kincs és kód rejlik még Rosslynban. Amikor 132910 A ragyogó csillag szimbóluma a rennes-la-château-i templom bejárata fölött is látható.

ben meghalt Robert Bruce, William de Saint Clair, Dunkeld püspöke azt a feladatot kapta, hogy vigye el ezüstdobozba zárt szívét Jeruzsálembe, s ott temessék el. Útközben Andalúziában Alfonz spanyol király az utazók segítségét kérte a szaracénok ellen, és William de Saint Clair az összes lovagjával együtt elesett az összecsapásban. A szaracénokat annyira lenyűgözte a lovagok bátorsága, hogy visszajuttatták a szívet Skóciába (ez alkalommal lakkdobozban), ahol is a Melrose-apátságban temették el (melynek története összefonódik a templomosokéval). William de Saint Clair koponyáját és lábszárcsontjait végül a Rosslyn-kápolnában helyezték örök nyugalomra. Sok kutató észrevette, hogy a különböző, növényeket és leveleket ábrázoló faragványok között sok olyan fajta található (például a kukorica és az Aloe vera), melyek Amerikában őshonosak, s így Rosslyn építői nem ismerhették őket, hiszen a kápolna közel ötven évvel Kolumbusz felfedezése előtt épült. A kőművesek azonban tudhattak ezekről a növényekről a Saint Clairekkel fenntartott kapcsolatuk révén. Bizonyos kutatói körökben makacsul tartja magát az a meggyőződés, hogy Henry Saint Clair (azaz „Navigátor Henrik herceg”) már 1398-ban elhajózott tizenkét hajóval Amerikába. Ennek az útnak számos nyoma fennmaradt. Nova Scotiában, a Cape Breton-szigeten még ma is látható egy olyan típusú ágyú, amilyet Saint Clair flottája is használt. Henry Saint Clair egyik lovagjának a sírja a massachusettsi Westfodban található, s ugyanott egy sziklafalon egy XIV. századi lovag vésett képmására is rábukkantak. A Rhode Island-i Newportban egy kétszintes, kör alakú, középkori, skót típusú torony áll. Nagyon hasonlít az Orkney-szigeti, XII. századi Orphir-kápolnára, és a templomos lovagok stílusában épült. Van egy érdekes legenda, mely szerint amikor egy Saint Clair meghal, a Rosslyn-kápolna kövei felragyognak. Erről az eseményről akkor számoltak be utoljára, amikor a II.

világháború kitörése után öt nappal a család egy fiatal tagja elesett a harcokban.11 Sir Walter Scott is írt a jelenségről A trubadúr dala című versében: Roslin fölött azon a rideg éjjelen, Csodálatos ragyogás izzott fel; Szélesebb volt, mint az őrtüzek fénye, És vörösebb, mint a fényes holdsugár. A Rosslyn-kápolnáról szóló legbámulatosabb történetek elrejtett kincsekről beszélnek. A kápolna alatt találtak egy ugyanolyan mély kriptát, mint amilyen magas az épület, de jelenleg csak egy nagyon régi lépcsőn lehet lejutni, és tele van finom homokkal. William Saint Clair („a Csinos”) a Szentföldről magával hozta a „szent keresztfát” – azaz annak a keresztnek egy vérrel átitatott darabját, amin Krisztust megfeszítették. Erről az ereklyéről nevezték el a Holyrood Houseot és apátságot. A szent keresztfát és a Scone-követ a skót koronázási kincsek legértékesebb ereklyéinek tartják. A reformáció alatt Sir William Sinclair sok skót kincset megmentett, s ma úgy tartják, ezeket a Rosslyn-kápolnában rejtette el. Ha így történt, több mint valószínű, hogy a kincsek ma is a kriptában vannak. Emellett a katolikus inkvizíció idején Franciaországból Skóciába menekített templomos kincsek egy részéről is úgy tartják, hogy a kriptába került. Lehet, hogy itt találhatók az I. századi jeruzsálemi cádokita papok tekercsei is. Talán ez a legértékesebb kincs, amit a Rosslyn-kápolna esetleg magában rejthet. Lehet, hogy erre utalt Sir William Sinclair, amikor latin nyelven a következő szöveget véste fel a Tanítvány oszlopa mellé: „A bor erős, a király még erősebb, a nők még erősebbek, de 11 Az esetet láthatólag megbízhatóan dokumentálták. Az elhunyt családtag a brit királyi légierőben szolgált, aktív állományban.

az IGAZSÁG mindent legyőz.”

Tizenharmadik fejezet

London A Temple Church Ahogyan Dan Brown írja A Da Vinci-kódban, a Temple Church története 1185-ig nyúlik vissza. Ugyanakkor bár az eredeti épület alaprajza változatlan maradt, az egymást követő felújítások, különösen a XIX. századiak gondoskodtak arról, hogy – ahogy Walter Godfrey építész megfogalmazta – „minden ősi felületet eltávolítsanak vagy felújítsanak”. Úgy tartják, hogy a templom, amit a templomos lovagok építettek rendházukkal egy időben nem a jeruzsálemi Szent Sír-templom mintájára épült, ahogyan Dan Brown állítja, hanem a Sziklamecset kör alakú alaprajzát követi. A templom az átmenetinek nevezett stílusban épült. Bőségesen használták a dél-angliai Dorsetben bányászott szürkemárványt. A templomot Hérakliosz jeruzsálemi pátriárka szentelte fel II. Henrik király jelenlétében, és az Áldott Máriának ajánlották. Később épült egy Szent Annának szentelt kis kápolna is hozzá. Mostanra csak a kriptája maradt meg belőle, ahol egykor titkos beavatási rítusok folytak. 1950-ben rábukkantak egy másik pincekápolnára, amit a templomosok kincstárának tartanak. A templomnak van egy vezeklőcellája is, oda zárták be Walter-le-Bachelort, Írország nagypreceptorát, éhhalálra ítélve, mert nem engedelmeskedett a rend mesterének. A templomosok XIV. századi hanyatlását követően vagyonuk átkerült az ispotályos lovagok birtokába, akik ügyvédeknek adták bérbe a templomot, míg VIII. Henrik

magához nem vette tulajdonjogát. I. Jakab király a templom tulajdonjogát ügyvédeknek engedte át, azzal a kikötéssel, hogy mindörökké fenntartják az épületet és szolgáltatásait. A káplán vagy mester kijelölése mindmáig az uralkodó joga, nem pedig London püspökéé. Sir Cristopher Wrent, akit Dan Brown a Temple Church leghíresebb jótevőjének nevez, 1682-ben kérték fel a templom „megszépítésére”, s ekkor épült fel a lőréses oromzat és a támfalak. Ekkoriban a templomot ügyvédek használták, illetve a templom papja, John Playford hangszerboltot nyitott a nyugati előcsarnokban, ahol Samuel Pepys, a híres naplóíró a legújabb dalok kottáit vásárolta. A XIX. században elvégzett felújítások nagy része elpusztult a bombázások során, így ellentétben azzal, amit Brown ír, a templom nem sértetlenül vészelte át a II. világháborút. A keresztes hadjáratokban részt vett lovagok szobrai közül több is megsérült, bár ezeket sikerült megfelelően helyreállítani. A bombázások során elpusztultak a keleti ablakok is. Londonban négy „jogászkollégium” van – a Lincoln Inn (alapítva 1422-ben), a Middle Temple (1501), az Inner Temple (1505), és a Gray's Inn (1569). Kizárólag ezek a kollégiumok vehettek fel tagokat az angol jogászkamarába, s mindegyiket „tiszteletreméltó társaság”-nak nevezték. I. Jakab az ügyvédeknek adta a templom tulajdonjogát – a déli felét az Inner Temple-nek, az északi a Middle Temple-nek. Az adomány egy feltétellel járt, a jogászoknak mindörökre fent kellett tartaniuk a templom épületét és szolgáltatásait. Mind a mai napig az a szokás, hogy az Inner Temple és a Middle Temple kamarai tagjai a maguk térfelén foglalnak helyet a templomban. A Westminster-apátság

Londonban a VII. század óta állt egy Sebert, a keleti szászok királya által alapított templom a Westminster-apátság helyén. A templom akkor még a Thorney-szigeten épült fel. A sziget ma már nem létezik, mivel a Temze medre összeszűkült, és a sziget a szárazföld része lett. A templomot valószínűleg Szent Péter utasítására építették, aki a felszentelésen is részt vett Melitus, a templom első püspöke mellett. A bayeaux-i szőttesen a templomnak van egy középső tornya, kereszthajója és előteteje. Az apátságot Hitvalló Edward építtette, és 1065-ben szentelték fel. III. Henrik megesküdött, hogy Edward tiszteletére építtet egy még szebb, gótikus stílusú apátságot, az eredeti építménynek csak néhány részét meghagyva. A XIII. századtól a XVI. századig az angol királyok mindegyike hozzájárult valamivel az épülethez, aminek eredményeképpen egész stíluskavalkád alakult ki. Ebből a szempontból az épület meglehetősen hasonlít a jelenlegi brit uralkodócsaládhoz, mely szintén számos forrásból származik, s mely régóta „plébániatemplomként” használja az apátságot házasságkötéseihez, koronázásaihoz és temetéseihez. Ugyanakkor, mint Dan Brown is írja A Da Vinci-kódban, az apátság nem katedrális és nem is plébániatemplom, hanem egy főesperes és káptalan által irányított, csak az uralkodónak alárendelt templom. A bejárat a templom oldalán, az északi előcsarnokban található, noha az apátság alaprajzán ez a bal oldalra esik. Hitvalló Edward király X. Leó pápa kérésére Szent Péternek szentelte a templomot. Az apátságban a normandiai I. (Hódító) Vilmost koronázták meg. Vilmos Harold angol királyt győzte le a hastingsi csatában. A koronázásra 1066 karácsonyán került sor, és a helybéli angolok a kapuba gyűlve, fennhangon imádkoztak. Az ideges normannok félreértették ezt, és Vilmos az egész szertartás alatt az életéért reszketett. A koronázás után a normannok rátámadtak a tömegre, és felgyújtottak néhány épületet. Ez nem javította az egyébként is

meglehetősen rideg angol-francia viszonyt. Ettől kezdve minden brit uralkodót a Westminsterapátságban koronáztak meg, V. és VIII. Edward kivételével. Sokakat ott is temettek el. A templom új épületének kialakítására nagy hatást gyakoroltak azok a templomok, amiket III. Henrik Franciaországban látott – például az amiensi, amire különösen hasonlít, vagy a párizsi Saint-Chapelle. A templom Antoine Pevsner, az orosz származású francia festő és szobrász szerint „a legfranciább az összes angol gótikus templom között”. A templom nagy részét, így a Káptalantermet is 1254-ben fejezték be. 1413-ban IV. Henrik imádkozás közben görcsrohamot kapott az apátságban, és átvitték a Jeruzsálemkápolnába, ahol meghalt. Shakespeare a IV. Henrik második felvonásában említést tesz erről, s a hatás kedvéért megmutatja Henrik herceget, amint felpróbálja haldokló apja koronáját. 1540-ben a kolostort feloszlatták, és az apátságnak szánt támogatást a Szent Pál-székesegyház kapta meg – innen a mondás: „kirabolja Pétert, hogy kifizesse Pált”. Az apátság ekkor katedrálissá alakult át. Az I. Károlyt kivégeztető és Angliában 1653-tól 58-ig Lord Protectorként uralkodó Oliver Cromwell katonái később elfoglalták az apátságot, majd „ledöntötték és helyben elégették az oltár előtti korlátot, a júliusi hőségben, és magát az oltárt is beszennyezték azzal, hogy pipázni kezdtek előtte”. Cromwellt szintén az apátságban temették el, ám a restauráció idején holttestét kiásták, lefejezték és a Tyburn törvényszéki épület hagyományos akasztási terén elásták az akasztófa tövénél, a mai londoni Marbel Arch közelében. A XVII. század végén és a XVIII. század elején Sir Cristopher Wren, aki sok templomot tervezett Londonban az 1666-os nagy tűzvész után, részben helyreállította az apátságot. A XVIII. századtól kezdődően oly sok emlékművet és szobrot állítottak az apátságban, hogy az eredeti építészeti stílusa

teljesen háttérbe szorult. Sir Isaac Newton sírja Mint azt A Da Vinci-kódból is tudjuk, Sir Isaac Newtont a Westminster-apátságban temették el. Fényes, előkelő társaságba került. Francis Beaumont (1584-1616) angol drámaíró és ügyvéd, akit szintén az apátságban temettek el, így írt erről: Oh, hány királyi csontot Rejtenek ezek a kőhalmok Itt fekszenek, országuk nélkül És kezüket sem moccanthatják. Mikor ezeket a sorokat írta, az apátságban eltemetettek nagy része királyi vérből származott. Legelőször állítólag Sebert királyt és feleségét temették ide. II. Richard alapította meg azt a szokást, hogy kiemelkedő közrendűeket is eltemessenek az apátságban, s azóta számos magas rangú katonát, tudóst, zenészt, költőt, papot, politikust és reformert helyeztek örök nyugalomra itt. A költők között Geoffrey Chaucer volt az első – 1400-ban temették el az apátságban. Ben Johnson, Shakespeare kortársa és költőtársa, szintén itt nyugszik. Állítólag Johnson maga kért sírhelyet az apátságban, ám teljesen elszegényedett, és nem akarta azt a benyomást kelteni, hogy túl sokat kér. Ezért ezt mondta: „Hat lábszor két láb túl sok nekem; két lábszor két láb épp elég lesz mindenhez”. Állva temették el. Azoknak a költőknek a nagy részét, akiknek az apátság Költők sarka néven ismert részében állítottak emléket, nem itt temették el. Sokukról úgy vélték, hogy dekadens és tékozló életet éltek, s ezekben az esetekben csak évekkel haláluk után ítélték méltónak arra őket, hogy egyáltalán megemlékezzenek róluk.

Sir Isaac Newton emlékműve a Tudósok sarka nevű részben áll. William Kent (1685-1748) tervezte és Michael Rysbrack (1694-1770) faragta ki fehér és szürke márványból. A szarkofág egyik paneljén gyermekek használják Newton matematikai eszközeit. A szarkofág fölött egy támaszkodó alak jelképezi Newtont, jobb könyökével ismertebb műveire dőlve. A bal kezével egy tekercsre mutat, amin két fiú tart egy matematikai ábrát. A háttérben földgömb látható, rajta a zodiákus asztrológiai jegyeivel és a csillagképekkel, illetve az 1680-ban felbukkant üstökös pályájával. Az emlékmű latin nyelvű feliratának fordítása így hangzik: Itt nyugszik Isaac Newton lovag, aki szinte isteni erejű elméje és saját matematikai szabályai révén feltárta a planéták pályáját és számát, az üstökösök haladását, a tengerek árapályát, a fénysugarak sokszínűségét, és amit soha egyetlen tudós sem tudott volna elképzelni előtte, az így keletkezett színek jellemzőit. A természet, a múlt és a Szentírás feltárásában szorgalma, bölcsessége és hite révén a hatalmas és jó Isten fenségét dicsőítette filozófiájával, és az evangéliumi egyszerűséget testesítette meg modorával. Halandók, örvendezzetek, hogy létezett az emberi faj eme csodás dísze! 1642. december 25-én született és 1726-7. március 20-án halt meg. (Az angol fordítás G. L. Smyth The Monuments and Genii of St. Paul's Cathedral, and of Westminster Abbey című művéből származik. 1826, II. kötet, 703-4. o.) Newtont 1727. március 28-án temették el az apátságban, fényes külsőségek között. A Jeruzsálem-kápolnában ravatalozták fel, és a Royal Society legtöbb tagja részt vett a temetésén. Koporsóját a főkancellár, két herceg és három gróf vitte.

A Káptalanterem A Káptalanterem a keleti kerengőn helyezkedik el. 1245 és 1255 között épült, és itt tartotta nagytanácsát III. Henrik 1257. március 26-án. A XIV. századtól 1457-ig, I. Edward és VIII. Henrik uralkodása között a parlament alsóházának üléseit is itt tartották. Emiatt a Káptalanterem nem tartozik a főesperes és a káptalan hatáskörébe, hanem a koronáé. Ezután 1866-ig iratokat tároltak benne. A nyolcszögletű épületben néhány csodálatos, de megviselt szobor található. Híres arról, hogy az egyik legszebb padlózata van Angliában. A kerengők A reformáció előtt a kerengők nyüzsgő tevékenység helyszínei voltak a kolostori apátságban. A szerzetesek itt meditáltak és tornáztak, és innen közelítették meg a kolostor többi részét. Akkoriban a keleti kerengőben tartotta az apát a nagycsütörtöki alamizsnát. Az eseményre a húsvétvasárnap előtti csütörtökön került sor, és a szertartás részeként az apát megmosta tizenhárom idős szerzetes lábát. A napot még mindig erről az eseményről nevezik el. Ilyenkor osztja ki az uralkodó az alamizsnául veretett ezüstpennyket a King's Roadon, a Chelsie Royalban lakó idős hadirokkantaknak. A reformáció előtt az apát három pennyt, hét vörös heringet, némi sört és három kenyeret adott mindenkinek. Ugyanakkor a déli kerengőn hasonló alázattal mosták meg a szerzetesek gyermekek lábát. Itt még ma is látható a nagycsütörtöki trón, „egy hosszú, fehér kőpad”. A St. Faith's-kápolna Az épületet egy III. századi szűzről nevezték el, akit rácson megsütöttek, mert keresztény volt. A XIII. századi Angliában és Franciaországban kultikus figura volt, a kápolnát pedig 1250-ben építették. Az itt található XIII. századi freskón Szt.

Faith koronát visel és kezében tartja mártíromsága eszközét, a rácsot. A Pyx Chamber A Pyx Chamber 1065 és 1090 között épült, és valószínűleg a XIII. században lett belőle kincstár. Mialatt III. Henrik újjáépíttette az apátságot, valószínűleg sekrestyeként is használták. A mozaikpadló főleg heraldikai témákat ábrázol. I. Edward idejében a Pyx Chamber a királyi kincstárhoz tartozott, de 1303-ban, míg a király Skóciában tartózkodott, feltörték és pénzt és ezüstlapokat loptak el. Emiatt építették a Pyx Chamber ma is látható kettős tölgyfa kapuját a bejárathoz, ami megfelelő védelmet nyújtott az államkincstár itt őrzött értékeinek. A bent látható két nagy négyszögletes láda a XIII. és XIV. századból származik, s minden bizonnyal a helyiségben rakták össze őket. A Pyx Chamber fő funkciója faládák tárolása lett, itt őrizték a pénzérmék nyomómintáit, várva a „Pyx próbáját”. Ekkor nyilvánosan bemutatták a pénzveréshez használt fém tisztaságát: az ezüstérméket beolvasztották és megmérték ezüsttartalmukat. Magát a próbát a Westminster-palotában tartották, és ma is elvégzik a londoni Goldsmith's Hallban.

Szójegyzék Árkádiai pásztorok (Les Bergers d'Arcadie): Amikor Bérenger Saunière Párizsba utazott a Rennes-le-Château-ban talált pergamenekkel, három festmény reprodukcióját vásárolta meg. Ezek közül az egyik Nicolas Poussin Árkádiai pásztorok című képe volt. A kép komoly előtörténettel rendelkezett. XIV. Lajos pénzügyminiszterének, Nicholas Fouquet-nak a testvére, Louis Fouquet 1656-ban felkereste Poussint Rómában. Nem sokkal ezután az abbé azt írta testvérének, hogy olyan titkokat fedezett fel, melyek Poussin révén „előnyökhöz juttathatnak, melyekért még királyok is sok mindent megtennének”, s amelyeket talán senki más nem fog újra felfedezni az eljövendő századokban. Ez a rejtély megoldatlan maradt, ám nem sokkal a levél kézhezvétele után Nicholas Fouquet-t letartóztatták és élete végéig börtönbe zárták. XIV. Lajos király mindent megtett a festmény megvásárlásáért, és versailles-i palotájában tartotta elrejtve. A kép három pásztort és egy pásztorlánykát ábrázolt, akik egy sírkövet néznek, amin az „ET IN ARCADIA EGO” felirat áll. Általánossá vált az a feltételezés, hogy a sírkő és a környező táj csak Poussin fantáziájának terméke. Ám az 1970-es években egy ugyanolyan sírt találtak, hasonló környezetben, hat mérföldre Rennes-le-Château-tól. A sír a helyiek emlékezete szerint mindig is ott állt, s már egy 1709ben keletkezett visszaemlékezés is említést tett róla. Baigent, Leigh és Lincoln az egyik nézőjüktől kaptak egy lehetséges megoldást a sírfeliratra, amiről így kiderült, hogy egy érdekes latin anagramma: I TEGO ARCANA DEI (TÁVOZZ! LÁTOM ISTEN TITKAIT)

A Sion-rend dokumentumaiban az áll, hogy az „Et in Arcadia Ego” a XII. századtól kezdve a Plantard család hivatalos címerén is szerepelt. David Wood és Ian Campbell a Poussin titkában azt írja, hogy Cornford professzor a BBC A pap, a festő és az ördög című történelmi filmjében elemezte az Árkádiai pásztorokat, s rámutatott, hogy a festmény felépítésében az aranymetszés és a pentagram geometriája kombinálódik. A pentagram középpontját a pásztorlány méhe alkotja. Rennes-le-Château környékén hasonló pentagramot alkotnak a templomok és egyéb kiemelkedő tereptárgyak. Baphomet: A „Baphomet” szó talán a „Mahomet” vagy „Mohammed” névnek, a muszlim próféta nevének eltorzult alakja. Egyesek szerint két görög szó összetételéből származik, és azt jelenti, hogy a „bölcsességben való elmerülés”. Üldöztetéseik során a templomos lovagokat azzal vádolták, hogy egy Baphomet nevű bálványt imádtak egy fej vagy egy fekete macska képében, amit kínzás alatt be is ismertek. A Baphomet-kép Amon ókori egyiptomi istentől is származhat, akit „a Rejtőzködő”-nek és Mendész bakjának is neveztek. Eliphas Lévi XIX. századi okkultista összegyűjtötte Baphomet leggyakoribb jellemzéseit, melyek között emberi és állati fejek, s talán ami a legfontosabb, kecskefej és embertest is szerepel, ám szárnyakkal és patás lábbal (a boszorkányszombatok bakja). A boszorkányszombatok bakjának fogalma vezetett el a mai ördögfelfogáshoz. A Baphomet-figurát nemcsak Aleister Crowley, a brit okkultista vette át, hanem a Sátán Egyházának alapítója, Anton LaVey is. A templomosok párizsi rendházának elfoglalásakor találtak egy másik Baphomet-fejet is, rajta a „Caput 58M” címkével. Joggal feltételezhetjük, hogy amikor az ötöt és a nyolcat összeadva tizenhármat kapunk, akkor a két szám összege és az M betű Mária Magdolnára utal, mivel az M az ábécé tizenharmadik betűje. A Baphomet eredetét kötik még

Keresztelő János fejéhez is, akit a templomosok az igazi messiásnak tartottak, szemben Krisztussal, akit hamisnak. Baphomet Eliphas Lévi által alkotott képe ma az Ördögöt jeleníti meg a tarot-kártya Waite-féle változatában androgin, félig férfi-, félig nő, félig ember-, félig állatalakként. Constantinus adományozása: A Constantinus adományozása a VIII. században bukkant fel – állítólag négy évszázaddal előkerülése előtt keletkezett. A római egyház azt állította, hogy az iratot Nagy Constantin császár írta Szilveszter pápának, feltehetőleg közvetlenül Constantinus i. sz. 337-ben bekövetkezett halála előtt. A dokumentumban Constantinus a háláját fejezte ki a pápának azért, hogy kigyógyította a leprából. Hálája jeleként a Római Birodalom minden hatalmát az egyházra ruházta. Ebbe beletartozott az uralkodók kiválasztásának és visszahívásának joga is. Lorenzo Valla a reneszánsz korban megvizsgálta az irat hitelességét, és bizonyítékokat talált arra, hogy nem írhatták Constantinus korában. Ám annak ellenére, hogy a Constantinus adományozása hamisítványnak bizonyult, az egyház soha nem ismerte ezt be, és továbbra is bitorolta a törvénytelenül megszerzett jogokat. Deszposzüni (Krisztus leszármazottai): Nagy Constantinus közeli barátja, Euszébiosz püspök szerint Julius Africanus, az i. sz. 160 és 240 között élt történetíró a következőket írta: „Heródes, akinek egyetlen csepp izraelita vér sem csörgedezett az ereiben, és akit mart a szégyen alantas származása miatt, elégette családi iratait... Néhány gondos ember azonban megőrizte a saját feljegyzéseit, vagy emlékezve a nevekre, vagy a másolatokból visszanyerve azokat, és büszkén őrizte arisztokrata eredete bizonyítékait. Ezek közé tartoztak... a Deszposzüni (a mester népe) néven ismertek is a megváltó családjával való rokonságuk okán.” Maga Szent Pál jelentette

ki, hogy Jézus megnősült, mi több, megözvegyült. Semmilyen feljegyzés nincs arról, hogy Jézus testvérének, Jakabnak gyermekei lettek volna. Mindazonáltal hívő zsidóként kétségkívül megházasodott, mivel ezt írta elő a törvény. Ismét csak Euszébiosz szerint Jézus családjának leszármazottai, köztük talán magával Jézussal, különböző keresztény egyházak vezetői lettek, és betartották a dinasztikus öröklésre vonatkozó szigorú szabályokat. Euszébiosz egészen Traianus császár koráig, azaz i. sz. 98-117-ig vezeti vissza származásukat. Constantinus uralkodása idején, i. sz. 318-ban a Deszposzüni követséget menesztett Szilveszter pápához, és számos követelést terjesztett be elé, köztük azt, hogy továbbra is küldjenek anyagi támogatást a jeruzsálemi egyháznak, illetve azt, hogy a jeruzsálemi egyházat ismerjék el anyaszentegyháznak. Mondanunk sem kell, az összes követelésüket elutasították. Az anyaszentegyház ekkorra már gyökeret vert Rómában, és szóba sem jöhetett a helyzet megváltoztatása. Frigyláda: héberül áron ha-berit. Az a gazdagon díszített, arannyal burkolt faláda, amiben hagyományosan azt a két kőtáblát tartották a bibliai korban, amelyeket Isten adott Mózesnek, s amelyek mind a judaizmus, mind a kereszténység számára szentek. A frigyládát az ókori jeruzsálemi templom tabernákulumában, a Szentek szentjében tartották. Csak az izraeliták főpapja láthatta, s ő is csak Jom Kippurkor, az engesztelés napján. A frigyládát a leviták (a papi hivatalnokok) hordozták, míg a héberek a sivatagban vándoroltak. Az izraeliták néha csatáikba is magukkal vitték. Dávid király vitette Jeruzsálembe, s végül Salamon király helyezte el a templomban. Jelenlegi holléte ismeretlen. Kána, a menyegző: Kána kis ókori város volt Galileában, ahol Krisztus részt vett egy esküvőn, mely során végrehajtotta a víz

borrá változtatásának csodatettét. Mária szintén ott volt, ő kérte meg Jézust, hogy pótolja a megfogyatkozott borkészleteket. Mária azt mondta a szolgáknak, hogy tegyék azt, amit Jézus mond nekik. A szolgák úgy reagáltak, mintha természetes lett volna számukra, hogy Mária és Jézus parancsokat ad nekik. Ugyanakkor valószínűtlennek tűnik, hogy két vendég magára vállalhatta volna egy esküvőn annak a felelősségét, hogy legyen elég bor. Az is valószínűtlennek tűnik, hogy Jézus valamiféle „partitrükként” élt volna a lehetőséggel, hogy bemutassa első csodatételét. Sokkal valószínűbb, hogy a menyegző a Jézusé volt, és házigazdaként ő felelt azért, hogy elegendő bor legyen. Emellett Jn 2:9-10 szerint amikor a násznagy megkóstolta a bort, „hívatta a násznagy a vőlegényt, s szemére vetette: »Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.«” Csak Jézushoz, mint a bor gazdájához beszélhetett, s ezért Jézusnak kellett a vőlegénynek is lennie. Katharok: a görög „katharosz”, „tisztá”-ból. A középkorban eretnekeknek tartották őket. Egyfajta neomanicheus dualizmust gyakoroltak, hittek abban, hogy a világot két egyenlő hatalmú isten irányítja. Az egyik a spirituális és „jó isten”, a szeretet istene. A másik az alapjaiban gonosz anyagi világot képviselte, s „Rex Mundi”-nak, „A világ királyá”-nak nevezték. Ez szembehelyezkedést jelentett a katolicizmussal, mely azt hirdette, hogy bár a gonosz az ördögtől származik, az ember és cselekedetei révén válik láthatóvá. A katharok megvetették a katolikus egyház gazdagságát, és önmegtartóztató életet éltek. Mivel úgy hitték, hogy az anyag gonosz, tagadták, hogy Jézus emberként anyagi dolgokat evett volna, s mégis Isten fia lenne. Nem tartották másnak, mint egy közönséges, megfeszített embernek. Egyesek szerint Jézus tiszta szellem volt, aki nem szenvedhetett és halhatott meg. Abban is hittek, hogy a

szaporodás rossz dolog, bár a szexuális érintkezés tiltásával felhagytak, kétségtelenül gyakorlati okokból – mindenféle szempontból. Halevő „vegetáriánusok” voltak. Az 1140-es évektől a katharok szervezett egyházat alkottak, hierarchiával, liturgiával és tanrendszerrel. Bukását franciaországi és itáliai népszerűsége okozta. III. Ince pápa (1198-1216) megpróbálta rávenni IV. Raymondot, Toulouse grófját, hogy segítsen neki letörni az eretnekséget. A kezdeményezés azonban kudarcba fulladt. A pápa követét 1208 januárjában meggyilkolták, és a gróf is gyanúba keveredett az ügy kapcsán. Ezért 1209-ben meghirdették az albigens keresztes hadjáratot, hogy végezzenek a katharokkal. Languedoc vidékét körülbelül 30 000 fős sereg támadta meg, ami mindenkit lemészárolt, aki csak az útjába került, továbbá elpusztította a földeket, a falvakat és a városokat. A katharok utolsó erőssége, Montségur 1244-ben esett el. Egyesek szerint a katharok őriztek egy titkot és/vagy egy nagy kincset, amit sikerült kicsempészniük Montségurból. Merovingok: Azok az uralkodók, akikről úgy tartják, hogy a dávidi vérvonalból származnak, a Franciaországba költözött Jézus Krisztus és Mária Magdolna leszármazottai révén. A dinasztia körülbelül 500-tól 750-ig uralkodott Galliában és a mai Németország területén, és gazdagságuk növekedésével folyamatosan nőtt birodalmuk is. II. Dagobert meggyilkolása után úgy tűnt, hogy a dinasztia kihalt, és korábbi szolgáik – a háznagyok – léptek a helyébe, létrehozva a Karoling-dinasztiát. Ezek az uralkodók, köztük Nagy Károly is, Meroving hercegnőket vettek feleségük, s így életben tartották a dávidi vérvonalat. Opus Dei: (teljes alakja: A Szent Kereszt és Opus Dei prelátussága). Nagy vitákat kiváltó római katolikus szervezet, melyet laikusok és papok alkotnak. 1928-ban alapította

Spanyolországban Josemaría Escrivá de Balaguer y Albás, akit 2002-ben szentté avattak. Az Opus Dei egyes tagjai, a rendes tagok teljes szívükkel a szervezetnek szentelik magukat. Nem házasodhatnak, szüzességi, engedelmességi és tisztasági fogadalmat kell tenniük, de a világban élnek és világi foglalkozásuk is van. Köztudottan önsanyargatók. A külső tagoknak megengedik, hogy házasodjanak, ők anyagilag támogatják a szervezetet. Több tag is részt vett a fasiszta spanyol diktátor, Franco tábornok 1956-os gazdasági reformjaiban. Franco 1975-ben bekövetkezett halála után csökkent az Opus Dei befolyása Spanyolországban, bár ma is népszerű az országban. Az Opus Dei tagadja a vele szemben gyakran felhozott vádakat: az agresszív toborzásét, az új tagok agymosásáét és a tagok elszigetelését családjaiktól. Pierre Plantard de Saint-Clair: 1956-ban újra megalapította a Sion-rendet. Állítólag ő volt a Sion-rend utolsó nagymestere, és több alkalommal készített interjút vele a Baigent-LeighLincoln szerzőpáros a Szent vér, szent Grál és A messiási örökség című könyvek megírása közben. 1979-ben a rend főtitkáraként elmondta a szerzőknek, hogy a Sion-rend birtokában van a jeruzsálemi templomból a rómaiak által az i. sz. 66-os felkelés után elhurcolt, majd Dél-Franciaországba, Rennes-le-Château közelébe juttatott kincs. Azt is elmondta, hogy a kincset a „megfelelő időben” vissza fogják juttatni Izraelbe. A nagymesteri posztot 1981. január 17-én foglalta el, és 1984-ben mondott le róla. Nem tudni, ki volt hivatalban közte és az 1963-ban elhunyt Jean Cocteu között. Rózsakeresztesek: Semmi sem bizonyítja, hogy a rózsakeresztesek a XVI. század vége előtt léteztek volna. A legkorábbi dokumentum, ami említést tesz róluk – a Fama Fraternalis („A testvériség beszámolója”) – 1614-ben jelent meg. A szervezet a metaforikus és misztikus ismeretek

tanulmányozásának szentelte magát, és különösen a fémek átváltoztatása, az élet meghosszabbítása és az elemek uralása érdekelte. Neve a rózsa és a kereszt egyesítéséből ered. A mozgalmat állítólag egy mitikus XV. századi lovag, Christian Rosenkreuz alapította, aki talán 1378-ban született és 106 évig élt. A legendák szerint Egyiptomban, Damaszkuszban, az arábiai Damkarban és a marokkói Fezben tett szert ezoterikus ismereteire. Tudását aztán Németországba visszatérve továbbadta másoknak. Úgy tartják, nyolc tanítványa volt, ők terjesztették el tanait a világban. Manapság az elnevezést más hasonló érdeklődésű csoportokra is használják. Saunière, Bérenger: 1855-ben lett a dél-franciaországi Languedocban található Rennes-la-Château falu plébánosa. A falu templomát Mária Magdolnának szentelték. Saunière egyik első dolga az volt, hogy felújítsa a templomot. A munkálatok során egy oszlopban elrejtve rábukkant négy pergamenre, melyeken mintha valamiféle kódolt szöveg állt volna. Elvitte a pergameneket püspökének, aki azonnal továbbküldte velük Párizsba. Párizsban Saunière találkozott Bielil abbéval, a SaintSulpice-templom főigazgatójával, és unokaöccsével, a köztiszteletben álló nyelvésszel és kriptográfussal. A Párizsban töltött három hét alatt a kor sok ismert személyiségével is találkozott. Miután visszatért Rennes-le-Château-be, zavaros képek sokaságával díszítette ki templomát, a bejáratnál pedig Asmodeusnak, a „Rex Mundi”-nak a szobrát helyezte el. Különös szokásokat vett fel, például köveket és sziklákat gyűjtögetve bejárta a vidéket. Sok fontos személyiség kereste fel, és hirtelen nagyon gazdag lett. A templom mellett épített egy házat, a hegyoldalban pedig egy tornyot, illetve kifizette a faluhoz a hegyre felvezető út elkészítésének költségeit. 1916ban rejtélyes körülmények között halt meg. Házvezetőnője haláláig a házában maradt, s talán magával vitte titkát a sírba.

Sion-rend: titkos társaság, melynek története egészen a XII. századig nyúlik vissza. Tevékenysége a XVI. századig nyomon követhető, ám 1619-ben illegalitásba vonult, más neveken tevékenykedett, és néha teljesen eltűnt. A szervezetet modern formájában Pierre Plantard de Saint-Claire és néhány társa alapította újjá 1956-ban. 1984-ben hivatalosan feloszlatták. A szervezet céljának a rend által Európa törvényes urának tartott Meroving-dinasztia érdekeinek védelmét és hirdetését tartják. Szent Grál: a korai kéziratokban Sangraal, illetve Sir Thomas Malorynál (az 1483-ben kiadott Le Morte d'Arthur írójánál) Sangreal. Valószínű, hogy a két változat valamelyike volt az eredeti. A szót egyértelműen ketté lehet vágni San Graalként (jelentése „Szent Grál”), vagy Sang Realként (jelentése „királyi vér”), mely utóbbi Jézus Krisztus vérvonalára és az abból származó Meroving-dinasztiára utal. Ugyanakkor ott van a Szent Grál néven ismert kehely, amiről a katolikus egyház is elismeri, hogy Jézus Krisztus használta az utolsó vacsorán, s amit a római pápák használtak, míg Szent Lőrinc el nem vitette Spanyolországba. Ma a Valenciai katedrálisban látható. Templomos lovagok: A templomos lovagok rendjét 1188-ban alapították, ugyanabban az évben, melyben a feltehetőleg allegorikus értelmű, „A szilfa kivágása” című történet keletkezett, mely valamiféle szakadást vagy szakítást ír le. Akár van ennek valamilyen köze a Sion-rendhez és a templomos lovagokhoz, akár nincs, a Sion-rend dokumentumai megemlítik a templomosok újkeletű függetlenségét a rendtől, és 1188-cal kezdődő önállóságukat. A templomos lovagok célja látszólag a szentföldi zarándokok oltalmazása volt. Szállásuk Jeruzsálemben Salamon templomának helyén állt. Ennek talán különleges jelentősége van, mivel így a templomosoknak lehetősége nyílt a helyhez kötődő titkok megvizsgálására. A rend annyira meggazdagodott, hogy IV. (Szép) Fülöp francia

király egyre nagyobb fenyegetésnek érezte magára nézve – komoly pénzösszegekkel tartozott a rendnek. Rávette V. Kelemen pápát, hogy csatlakozzon hozzá a templomosok üldözésében, ami 1307. október 13-án vette kezdetét vagyonuk elkobzásával, a lovagok megkínzásával és különböző bűnök beismerésére való kényszerítésével, melyek között szerepelt az „ördögimádás” is. Ezt követően könyörtelenül kivégezték őket.

Hivatkozások és ajánlott olvasmányok, illetve filmek Publikációk Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln, Holy Blood, Holy Grail, New York: Dell, 1983. Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln, The Messianic Legacy, New York: Dell, 1989. Michael Baigent és Richard Leigh, The Dead Sea Scrolls Deception, New York: Simon & Schuster, 1993. Tracy Twyman és Boyd Rice, The Vessel of God, York Beach: Weiser Books, 2004. Nicholas de Vere, The Dragon Legacy, San Diego: The Book Tree, 2004. Ean és Deike Begg, In Search of the Holy Grail and the Precious Blood, London: Thorsons, 1995. Magyarul: A Szent Grál és a Szent Vér nyomában, Gold Book, Debrecen, 2002. Laurence Gardner, Bloodline of the Holy Grail, Gloucester: Fair Winds Press, 2002. Magyarul: A Szent Grál vérvonala, Gold Book, Debrecen, előkészületben. Cristopher Knigh és Robert Lomas, Uriel's Machine, The Ancient Origins of Science, London: Arrow, 2000. Magyarul: A múlt üzenete, Gold Book, Debrecen, 2000. Alison Weir, Britain's Royal Families, London: Pimlico, 2002. James M. Robinson, szerk., The Nag Hammadi Library in English, San Francisco: HarperCollins, 1990, 139-160. o., Wesley W. Isenberg 141. o. Bentley Layton, The Gnostic Scriptures, Ancient Wisdom for the New Age, Anchor Bible Reference Library – ABRL, Doubleday, 1987. Geoffrey Ash, Mythology of the British Isler, London: Methuen, 1990. David Wood és Ian Campbell, Poussin's Secret, Tunbridge Wells, England: Genisis Trading Co. Ltd., 1995. HRH Prince Michael of Alban, The Forgotten Monarchy of Scotland, London: Element, 1998. Ben Weinreb és Cristopher Hibbert, The London Encyclopaedia, London: Papermac, 1983. Joseph Maxwell, The Tarot, London: Neville Spearman, 1975. Ivor H. Evans, Brewer's Dictionary of Phrase and Fable, New York: HarperResource, 2000.

Robert Graves, The Greek Myths, New York: Penguin USA, 1993. Cristopher Haigh, szerk., The Cambridge Historical Encyclopedia of Great Britain and Ireland, London: Cambridge University Press, 1985. Tracy Twyman, Dagobert's Revenge Magazine. Televízióműsorok ABC News Primetime Monday, Jesus, Mary and Da Vinci (a számos érdekes információ mellett interjú Dan Brownnal). Discovery Civilisation, The Real Jesus Christ. Discovery Civilisation, The Holy Grail. Henry Lincoln számos kapcsolódó dokumentumfilmet készített a BBC számára: – The Lost Treasure of Jerusalem (1972) – The Devil's Hoard of Rennes-le-Château (1973) – The Priest, the Painter and the Devil (1974) – The Shadow of the Templars (1979) Henry Lincolnnak emellett két videokazettája is megjelent az Egyesült Királyságban, az Illuminated Word kiadásában: Henry Lincoln's Guide to Rennes-le-Château and the Aude Valley (2000), illetve az 1992-es The Secret, amit később a Discovery Channel is sugárzott The Secrets of the Templars címen. A részleteket illetően lásd: www.tourmagdala.com. Internet www.thedavincicode.com A Da Vinci-kód kiadója szerint „a legnagyobb móka, amit valaha látott a web”. Ezen könyv olvasói számára gyerekjáték. www.dagobertsrevenge.com A Tracy Twyman kiváló magazinjának online változata. www.opusdei.org Az Opus Dei hivatalos oldala. www.odan.org Dianne DiNicola Opus Dei Awareness Network-je. www.templarhistory.com Stephen Dafoe Templar History című magazinjának online változata. www.danbrown.com A honlapján elérhető egyéb információk mellett Dan Brown egy részleges bibliográfiát is közzétesz A Da Vinci-kódhoz. Néhány átfedés van jelen könyv bibliográfiájával, de teljes terjedelmében közöljük. Mr. Brown nem adja meg a művek bibliográfiai adatait, és a listát nem módosította sem jelen könyv írója, sem kiadója. The History of the Knights Templars – Charels G. Addison

Rosslyn: Guardians of the Secret of the Holy Grail – Tim Wallace-Murphy The Woman With The Alabaster Jar: Mary Magdalene and the Holy Grail – Margaret Starbird The Templar Revelation: Secret Guardians of the True Identity of Christ – Lynn Picknett és Clive Prince The Goddess in the Gospels: Reclaiming the Sacred Feminine – Margaret Starbird Holy Blood, Holy Grail – Michael Baigent, Richard Leigh, Henry Lincoln The Search for the Holy Grail and the Precious Blood – Deike Begg The Messianic Legacy – Michael Baigent The Knights Templar and their Myth – Peter Partner The Dead Sea Bible. The Oldest Known Bible – Martin G. Abegg The Dead Sea Deception – Michael Baigent, Richard Leigh, Henry Lincoln The Nag Hammadi Library in English – James M. Robinson Jesus and the Lost Goddess: The Secret Teachings of the Original Christians – Timothy Freke, Peter Gandy When God was a Woman – Merlin Stone The Chalice and the Blade. Our History, our Future – Riane Eisler Born in Blood – John J. Robinson The Malleus Maleficarum – Heinrich Kramer & James Sprenger The Notebooks of Leonardo da Vinci – Leonardo da Vinci Prophecies – Leonardo da Vinci Leonardo da Vinci: Scientist, Inventor, Artist – Otto Letze Leonardo: The Artist and the Man – Serge Bramly, Sian Reynolds

Their Kingdorn Come: Inside the secret world of Opus Dei – Robert A. Hutchison Beyond the Threshold: A Life in Opus Dei – Maria Del Carmen Tapia The Pope's Armada: Unlocking the Secrets of Mysterious and Powerful New Sects in the Church – Gordon Urguhart Opus Dei: An Investigation into the Secret Society Struggling for Power Within the Roman Catholic Church – Michael Walsh I. M. Pei: A Profile in American Architecture – Carter Wiseman Conversations With I. M. Pei: Light Is the Key – Gero Von Boehm