A PUSZTA 1997, 1/14 – 139-152 old.
A BUCSAI JENŐMAJORI ERDŐ ÉS RÉT TERMÉSZETI ÉRTÉKEINEK BEMUTATÁSA SALLAI R. BENEDEK, TÚRKEVE HERMAN OTTÓ TERMÉSZETVÉDŐ KÖR 1997. ELŐZMÉNYEK: Korábbi munkánkhoz (Gástyás – A Nagy-Sárrét örökében) hasonlóan most ismét a HortobágyBerettyó vízrendszerének közelébe eső területet szeretnénk bemutatni, mely jellegével a régi mocsárvilág emlékét őrzi sok más védett terület szorításában, és tudomásunk szerint védelmi intézkedések még nem történtek e területek érdekében, holott szorosan a Körös-Maros Nemzeti Park (továbbiakban KMNP) szomszédságába eső terület. Ezt mutatja be alább az 1. számú ábra. A térképen jól látható a bekerített részekkel a KMNP törzsterületének számító részek, balra felül a Bucsai-puszta, balra alul a Hortobágy-Berettyó mentén a régi Ecsegpusztai Természetvédelmi Terület hullámtere (mely a Villogó Belvíz Főcsatorna torkolatánál kezdődik) és középen lent a Dévaványai Tájvédelmi Körzet túzok dürgőhelyeinek egyik legjelentősebbike, az Atyaszegi puszták külső része. Kissé jobbra fenn látható megkzelítő ábrázolással a jelen dolgozatunkkal bemutatni kívánt terület, a Jenőmajor.
Az élőhely könnyen megtalálható, ha Karcagnál a 4. sz. főútról Bucsa felé lefordulunk, és azt elhagyva Füzesgyarmat felé vesszük az irányt. Bucsától kb. 4-5 km-re már feltűnnek a legeltető állattartással kezelt pusztai élőhelyek, utána pedig az első vizenyős tölgyesek. Természetvédelmi szempontból értékes növénytársulásai és az előforduló védett és fokozottan védett állatfajok mellett az élőhely azért is jelentős, mert hangulatával emléket állít a régi magyar vizivilágnak. Érdekessé a védelmi intézkedés az adott élőhely esetében, hiszen a HNP és a KMNP „határzónája”, és mindkét Nemzeti Park Igazgatóság illetékességi területét érinti, hasonlóan a múlt évben végzett kutatásokhoz, melyek tárgya akkor az innen kb. 30 kilométerre lévő Túrkeve melletti Gástyás volt.
A VÉDELEMRE JAVASOLT TERÜLET BEMUTATÁSA „Bihar, Békés, Szolnok megyék és a Nagykunság, Hajdúság szomszédos részein, mintegy 150 ezer kat. holdnyi területen kénye-kedvére uralkodott a mocsár. Püspökladány, Sárrétudvari, Biharnagybajom, Nagyrábé, Bihartorda, Bakonszeg, Zsáka, Füzesgyarmat, Szeghalom, Dévaványa, Mezőtúr, Túrkeve, Kisújszállás, Bucsa, Karcag között terjengett a Nagy-Sárrét magva. (...) Az öreg Berettyó Bakonszegnél szinte meder nélkül terült szét a mocsár birodalmában, és csak Bucsa alatt, az Ecsegpusztán került holmi lapos partok közé, s Mezőtúrnál ömlött a Körösbe.” – írja Szűcs Sándor néprajztudós, a Sárrét öregje, egyik főművében, a „Régi magyar vizivilág”-ban. Mi, akik már e század második felében nőttünk fel, valójában el sem tudjuk képzelni azokat az ősi állapotokat, melyeket annak idején a Berettyó árvíze varázsolt e vidékre a Nagy- vagy BerettyóSárrét peremvidékére. Számtalan leírásból (Huszár Mátyás, Györffy István, Szűcs Sándor) csupán sejteni tudjuk, hogy milyen harmóniában élt itt a „rét embere” a természettel, melyet akkoriban itt a végtelen nádasokban számtalan madár képviselt, melyek ha felrepültek, felhőnek tűntek hatalmas tömegükkel. Ugyanilyen gazdag volt a halállomány, vagy a teknősöké, mely fajból szekérszám hordtak a sárrétiek, ha ügyes-bajos dolgaik intézése közben valakit „kenni” kellett. A pákászat pedig (a gyűjtögető életforma eme utolsó megjelenési formája, melyhez hasonlót a szomszéd népeknél nem találunk) szinte szakosodott a szakértők szerint. Voltak, akik fejükre kivájt tököt húzva az élő madarakat fogták be, voltak, akik tojásokat szedtek össze csónak- számra, (mégsem csökkent tőle a madármennyiség), volt akik íjjal vadásztak, voltak halászok hálókkal és vészekkel, solymászok, és voltak csíkászok, akik a csík fajok sokaságát szállították a vásárokra, mely alap élelmiszernek számított, sőt a savanyú káposztával főtt csíkhalat még ma is mint „nemzeti” sárréti eledelt emlegetik. A fenti képen (Dörre Tivadar rajza – Körösök vidéke c. mű nyomán) a csíkászkas látható, a csíkászat egyik legfontosabb kelléke. A pákászok foglalkoztak még gyógyfüvekkel, nadállyal és a náddal. A XIX. században elkezdett folyóvíz szabályozások döntően megváltoztatták a tájat és ezt megsínylette, tűrte-szenvedte a növény és állatvilág mellett az ember is. A „fokokat” elgátolták, a kanyarokat átvágták, a mocsarakat lecsapolták, a folyókat gátak közé erőszakolták. A vizes szakemberek ezáltal végre boldogan tekintettek végig a megerőszakolt, tönkretett tájon. S amikor a vizes probléma végre megoldódni látszott, jelentkezett a szárazság, a vízhiány. Mert valami nem változott: a csapadék évi átlaga 500 és 550 mm. között maradt (pontosabban 526 mm. körüli az utóbbi tíz év átlagát tekintve, de 1944-ben volt 844 mm. is, míg az utóbbi néhány évben alig haladja meg a 400 millimétert, például 1993-ban 398 mm. volt), tehát mindenképpen az ország csapadékban egyik legszegényebb részei közé tartozik. Így, amit egy döntéssel elvettek a tájtól, (az éltető vizet), azt elkezdték hatalmas pénzeken és óriási munkával visszaadni – elég sikertelenül. Létrejöttek a csatornarendszerek és tározók. A felszabadult földeken pedig az ember szántóvá alakított mindent, jobb
esetben kaszálóvá, és még az elszikesedett pusztákat is legeltetni kezdték. Helyenként rizsföldeket és halastavakat hozott létre az ember keze. Tehát elmúlt a sárréti varázslatos vízivilág, és mint fentebb írva vagyon – mi mit sem tudunk már a régi vizivilágról, a gödények, hattyúk, sasok sokaságáról, így tevékenységünkkel csupán védeni és óvni próbáljuk azt, ami megmaradt, vagy ami ennek az emlékét őrzi. Egy tudós ember a nyolcvanas évek közepén idejött, és állította, hogy az ősi, magyar pogány hit, a – sámánokkal és sárkányokkal – tudatalatt itt e vidéken még ma is az emberekben él. S bár ehhez nem érthetünk, mégis belátható, hogy az itteni ember mentalitása teljesen más, mint az ország más részein. Ragaszkodnak a tájhoz, a Nagy-Sárréthez. Most ezen munkánkkal talán mi is e ragaszkodást fejezzük ki, a tájhoz, melynek eleink vérit vették.
A VÉDELEMRE JAVASOLT TERÜLET JELLEMZŐI A Tiszának, a Kraszna és a Körösök torkolata között nincs természetes baloldali mellékfolyója, ami abból adódik, hogy a pleisztocén földtörténeti korban (Endes M. 1985.) a vizsgált vidék, a NagySárrét területe, illetve lapos, süllyedéke vonzotta magához az összes vizet. Ez a helyzet, természetesen a holocén elejére, változott. Itt a Berettyó számtalan kanyara és csekély esése járult hozzá a szeszélyes árvizes táj kialakulásához. E tájra a Berettyó árvizei mellé a számos ágakon, ereken keresztül a Tiszából is érkeztek vizek. Ilyen ismertebb, nagy vízhozamot hozó ág volt az Ásvány, a Kakat és a Mirhó. Ezek közül volt olyan, melynek szélessége egy km volt ! S mégis volt pákászember, aki meg tudta mondani a végtelen nádtengerben is a víz színéről, vagy ízéről, hogy épp melyik folyó árvize. (A jobb oldali kép is egy pákászt ábrázol – Feszty Árpád rajza – Körösök vidéke c. mű nyomán) Alföldi viszonylatban is lapos résznek szímít a táj. Domborzati viszonyait tekintve elmondható, hogy a terület 85 és 110 méter tengerszint feletti magasságú, löszszerű üledékkel fedett hordalékkúpsíkság. A felszín több mint 50 %-a az alacsony ármentes síkság, negyede-negyede az enyhén hullámos síkság, illetve az ártéri szintű síkság (peremeken) orográfiai domborzattípusba sorolható. Az Északiközéphegységből lefutó patakok hordalékkúpja a pleisztocénban befedte a kistájat, s összességében 150-170 m vastag, többnyire finomszemű üledék akkumállódott. A felszínen a pleisztocén végétől 8-10 m vastag, rendkívül finomszemű üledék rakódott le, amely a későbbiekben löszösödött. A felszín legnagyobb részét ez a löszös anyag, lösziszap borítja, s ehhez jelentős téglaagyag készletek párosulnak. Nagyobb területeket borít a réti és lápi agyag. A vizsgált terület éghajlatát tekintve mérsékelten meleg-száraz, egyes déli helyek igen szárazak. A napfényes órák száma 1962 és 2015 között van (1989-ben 1738,3 óra volt, 1990-ben 2229,6 óra.). A nyári negyedben 810-820, a téliben 180-190 a leggyakoribb. Az évi középhőmérséklet 10,2-10,4 oC körüli, de mértek már 28,2 oC hideget és 39,8 oC meleget is. Vegetációs időszakban az átlag hőmérséklet 17,317,4 oC közötti. A fagymentes időszak általában
április 12-14 körül kezdődik és eltart a tizedik hónap végig, átlagban 20-ig. A csapadék évi átlaga megközelítőleg 515 mm, melyből vegetációs időszakra 300 mm esik. Az ország legszárazabb helyeinek egyike. Uralkodó széljárás észak-keleti 18,4 %-os de dél, dél-nyugati jelleggel is bír, átlagos sebessége 2,5 m/s körül van. Vízjárás szempontjából a Hortobágy-Berettyóra támaszkodik. A környéken jelentős belvízveszély van. A tavaszi-őszi belvizek jelentős élőhelyet képviselnek a madárvonulásban, ugyanis e helyeket megszállják a partimadarak.
A TERÜLET MÚLTJÁRÓL: Mint az a fenti sorokból is kiderül, a terület múltja szorosan összefügg a Nagy-Sárréttel, illetve annak múltjával, miután peremterületének számít, illetve hagyományait tekintve nagy befolyással bír az alig 20 km-re lévő Karcag, a Nagykunság fővárosa. Bár a közelben egy kunhalom feltárásából bronzkorig visszamenően bizonyították e tájon az emberi jelenlétet, s egyes feltételezések szerint itt húzódhatott a Római Birodalom hátárvidéke is, (ezt támasztja alá a logika is, hiszen tökéletes határnak számíthatott az átjárhatatlan mocsár), mégis, a vidéken az első emberi nyomokat a XIII. században találhatjuk, amikor Kapulch kun király népét letelepítették az „Alföld termékeny rónaságára”, a Kis- és Nagykunságba. Mint arról már szó volt, e „termékeny rónaság” végtelen lápokat jelentetett. Ezen állandó lápok kialakulásának módjáról Huszár Mátyást idézzük: „Az áradó Berettyó általában 23 lábbal (0,63-0,94 m) hágja át partjait, torkolata pedig még ennél is nagyobb mértékben. Ilyenkor először számtalan mellékág telik meg vízzel, majd a közeli, mélyfekvésű földeket is elborítja. Ezek, mivel az áradás a folyómederbe nem tud visszatérni, míg a párolgás a területet ki nem szárítja, víz alatt állnak. A víz kis része a 3 mérföld (22,76 km) hosszú, 2-3 (15,17-22-76 km), sőt helyenként 4 mérföld (30,34 km) széles Berettyó-Sárrétje nevű állandó mocsárba jut.” Ebben az „állandó mocsárban” az ember alkalmazkodása két tipikus életformát alakított ki: a pásztorkodást és a már fentebb említett pákászkodást. Földműveléssel csak kis mennyiségben foglalkoztak a térségben, de akkor is csak a saját liszt menyiségének biztosítása cáljából. Ezen jelentősen változtatott a folyóvízszabályozás, amit követett e térségben is az Alföldre oly´ jellemző gazdálkodási forma: a tanya gazdálkodás. A bal oldali képen egy jellegzetes alföldi tanyaudvar látható (Greguss János rajza – Körösök vidéke c. mű nyomán). E parsztgazdaságok is csak az önellátásra törekedtek, és nem volt céljuk a termelésben a kereskedelem. S míg régen a „rét” miatt, most e miatt a forma miatt nem erősödött a település. Hazánk 1945-ös orosz megszállását (felszabadítását) követően a szocialista kormány kezdeményezte a termelőszövetkezetek létrehozását, melyek e vidéken alakultak meg elsőként. A
tanyasiakat gyakorlatilag kényszerítették a településekre történő beköltözésre, így e parasztgazdaságok idejének is vége szakadt. A tanyákat lebontották, helyüket felszántották, hogy ma már csak egy kis rom árulkodik a valamikori életről, s ezekről már kideríteni nem lehet, hogy istálló, akol volt-e, vagy családnak meleget adó otthon. Jelenleg a térség alulszocializált, a munkanélküliek aránya magas. Miután itt ipar nincs jelen, s a megélhetés fő forrása a föld volt, így a téeszek szétverésével sok ember lett munka nélkül. Miután halvány remény sincs sok munkahelyet teremtő ipari beruházásra, így az emberek ismét a földből próbálnak megélni, és ezért fontos, hogy a természetvédelem figyeljen e tájra, mert a privatizált földterületek hasznosítása nagyon szélsőséges is lehet.
A TERÜLET NÖVÉNYVILÁGA: A vizsgált terület növényföldrajzilag a pannon (Pannonicum) flóratartomány, Alföld (Eupannonicum) flóravidékének Tiszántúli (Crisicum) flórajárásába tartozik. Fás és fátlan társulások egyaránt megtalálhatóak a területen. A rétek fő tömegfaja a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) és a fehér tippan (Agrostis alba). A réteket itt-ott döntőten a cickafarkas és ürmös puszta (AchilleoFestucetum pseudovinae, ill. Artemisio- Festucetum pseudovinae) jellemzi sok-sok cickafarokkal (Achillea millefolium). Itt-ott szikesedő löszpusztagyepekre (Salvio- Festucetum rupicolae) emlékeztető növénytakaró is kialakult az alábbi tömegfajokkal: réti csenkesz (Festuca pratensis), réti perje (Poa pratensis), csomós ebír (Dactylis glomerata), természetesen nagy számban az angolperje (Lolium perenne), veresnadrág csenkesz (Festuca pseudovina), a közönséges tartackbúza (Agropyron repens), rozsnok (Bromus sterilis), valamint orvosi székfű (Matricaria chamomilla), ebszékfű (Matricaria perforata), fűzlevelű peremizs (Inula salicina), tarka koronafürt (Coronilla varia), farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias), terjőke kígyószisz (Echium vulgare), baracklevelű keserűfű (Polygonum persicaria), keszeg saláta (Lactuca serriola), réti imola (Centauera jacea), aszatok (Cirsium spp.), jakab napi aggófű (Senecio jacobea), bakszakáll (Tragopogon dubius), fekete ökörfarkkóró (Vesbascum nigrum), közönséges gyújtoványfű (Linaria vulgaris), mezei katáng (Cichorium intybus), szarvas kerep (Lotus corniculatus), tejoltó galaj (Galium verum), tövises iglice (Ononis spinosa), fehér mécsvirág (Melandrium album), orvosi somkóró (Melilotus officinalis), mezei árvácska (Viola arvensis). Mind természetvédelmi, mind hangulati szempontból jelentős a május végi, június időszakban az erdő lápos részeinél a sok helyütt sárgálló mocsári nőszirom (Iris pseudacorus). Ugyanebben az időben, vagy inkább kicsit később június-júliusban nyílik a védett közönséges nyúlánksárma (Ornithogalum pyramidale). A nyár végét és ősz kezdetét jelzi a sziki sóvirág, (Limonium gmelini ssp. hungaricum), míg a sziki őszirózsa (Aster tripolium ssp. pannonicus) csak az ősz beköszöntével kezd el virágozni. A jenőmajori erdő nagyjából a régi erdőségek helyére lett telepítve. Állomány alkotófaja a kocsányos tölgy (Quercus robur) és kisebb mennyiségben a magas kőris (Fraxinus excelsior). A két faj mellett előfordul még kis mennyiségben csertölgy (Quercus cerris), fehér nyár (Populus alba) és fekete nyár (Populus nigra) is. Az erdő szélein egyre nagyobb területeket hódít el a flóraidegen gyomfa az akác (Robinia pseudoacacia), melynek ritkítása és végül kiirtása az erdőből természetvédelmi feladat. Kiváló költőhelyet nyújt a madaraknak a sok helyen jelenlévő fekete bodza (Sambucus nigra) és a gyepűrózsa (Rosa canina) jelenléte.
A TERÜLET ÁLLATVILÁGA: Az állatvilágra térve be kell vallanunk, hogy jelentősen csak a gerincesek törzsét vizsgáltuk, holott valószínűleg sok érdekességet tartogatnak az gerinctelenek is. Néhány határozással azonban sikerült alap adatokat készítenünk a területről, melyek alkalmasak lesznek további kutatások alapjának. A területre betérve rögtön megállapítható, hogy a kullancs (Ixodes ricinus) milyen óriási tömegben fordul elő. Szintén sokat láthatunk a mindenfelé gyakori koronás keresztespókból (Araneus diadematus) és alkalmilag a réteken láthatunk darázspókot (Argiope bruennichi) is. Tegzesek közül csak alkalmilag, féképp csatorna meletti mintavételezésből került elő a Agrilea sexmaculata Curtis 1834, Hydropsyche bulgaromanorun (Malicky 1977), Leptocerus tineiformis (Curtis 1834), Oecetis ochracea Curtis 1825, Oecetis furva Rambur 1842, Neureclipsis bimaculata Linnaeus 1758 és Psychomyia pusilla Fabricius 1781. A területen előforduló ormányos bogarak (Curculionidae) sajnos jelentős mezőgazdasági háborítottságra utalnak. Előkerültek az alábbi fajok: Otiorhynchus ovatus (Linné), Eusomus ovulum Germar, Parafoucartia squamulata (Herbst) (= Foucartia squamulata Herbst), Sitona humeralis Stphens, Sitona lineatus (Linné), Sitona macularius (Marsham) (= crinita Herbst), Sitona suturalis Stephens, Tanymecus palliatus (Fabricius), Larinus jaceae (Fabricius), Hypera plantaginis (De Geer) (= Phytonomus plantaginis Deg.), Hypera postica (Gyllenhal) (= Phytonomus variabilis Herbst), Hypra viciae (Gyllenhal) (= Phytonomus viciae Gyllenhal), Rhynoncus inconspectus (Herbst), Rhynoncus perpendicularis (Reich), Ceutorhynchus pallidactilus (Marsham) (= quadridens Panzer), Tychius cuprifer (Panzer) (= Miccotrogus cuprifer Panzer), Tychius flavus Becker, Tychius quinquepunctatus (Linné) (= Aoromius quinquepunctatus Linné), Sibinia pellucens Scopoli, Gymnetron netum (Germar), Smicronyx jungermanniae (Reich), Bagous argillaceus Gyllenhal, Acanephodus onopordi (Kyrbi) (= Apion onopordi Kyrbi), Ceratapion carduorum (Kyrbi) (= Apion carduorum Kyrbi), Diplapion confluens (Kyrbi) (= Apion confluens Kyrbi), Cyanapion platalea (Germar) (= Apion platalea Germar), Eutrichapion punctigerum (Paykull) (= Apion punctigernum Paykull), Stenopterapion tenue (Kyrbi) (= Apion tenue Kyrbi), Dieckmanniellus nitidulus (Gyllenhal) (= Nanophyes nitidulus Gyllenhal), Nanophyes marmomatus (Goeze). (Oszonics István szóbeli közlése) Előfordul a területen az alábbi egyenesszárnyú faj: Stenobothrus stigmaticus Zub., Plysarcus denticauda (Charp), Conocephalus fuscus (Fabr), Gempsocleis glabra Herbst, Platicleis affinis FIEB, Montana montana (Koll), Bicolorana bicolor, Roeseliana roeseli (Hgb), Calliptamus itallicus L, Leptofies albovittata (Koll), Aiolopus thalassinus (Fabr), Omocestus ventralis Zett, Gliptobothrus biguttulus L, Gliptobothrus mollis Charp, Chorthippus longicornis Latr., Euchorthippus pulvinatus F.W., Euchorthippus declivus Bris, Dociostaurus brevicollis Evervm. Mindezen gernictelen fajok mellett még több helyen találkoztunk lovagbadobáccsal (Lygaetuseqestris), aranyszemű fátyolkával (Chrysopa chrysops), szegélyes bibircsesbogárral (Zmalachius marginellus), cinóbervörös pattanóbogárral (Ampedus cinnabarinus), kacsafarkú
szenderrel (Macroglossa stellatarum), sároshátú gyászbogárral (Opatrum sabulosum), sokpettyes bundásbogarral (Oxythyrea funesta) és gyakori a lopódarázs (Sceliphron destillatorium) is. A lepkék közül regisztrálhattuk a könnyen meghatározható fajok jelenlétét, mint amilyen a Atalanta lepke (Vanessa atalanta), fecskefarkú lepke (Papilio machaon), nappali pávaszem (Nymphalis antiopa) és kis rókalepke (Aglais urticae). Többször láttunk fehérpettyes ál-csüngőlepkét (Syntomis phegea), közönséges tűzlepkét (Lycaena phlaeas), közönséges boglárkalepkét (Polyommatus icarus), piros övesbaglyot (Catocala nupta). Alkalmilag előkerült az erdőből szarvasbogár (Lucanus cervus) és diófacincér (Megopis scabricornis) is. (A bal felső képen is szarvasbogár látható – A természet képekben c. mű nyomán.) Bár első ránézésre a fenti gerinctelen fajlista viszonylag „közepes”-nek minősíthető, viszont szakértők bevonásával még valószínűleg tartogatna érdekességet a terület, a poloskák (Heteroptera) és a bogarak (Coleoptera) rendjének jelenlétét átvizsgálva. A fenti adatokat figyelembevéve ökofaunisztikai elemzés után csak az állapítható meg, hogy a rovarok (Insecta) osztályának jelenléte alapvető fontosságú más osztályok fajainak előfordulásában. Például néhány sólyomfélék családjába tartozó (Falconidae) faj számára rendkívül jelentős a szitakötő fajok (Odonata) jelenléte, csakúgy, mint sok madárfaj számára az egyenesszárnyúak (Orthoptera) gyakorisága. Halas (Pisces) szempontból a területet különösebben kutatni nem volt értelme, hiszen az élőhely jellegéből adodóan a halak jelenléte nem jellemző, mindazonáltal néhány faj mindenképpen jelen van a környező, területet körülvevő és helyenként átszelő csatornákban. Ilyen fajok a bodorka (Rutilus rutilus), vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythophthalmus), karika keszeg (Blicca bjoerkna), lapos keszeg (Abramis ballerus), ezüstkárász (Carassius auratus), törpeharcsa (Ictalurus nebulosus), ponty (Cyprinus carpio) és az ezekre vadászó csuka (Esox lucius). A régi Sárrét emlékét őrizve alkalmilag előkerül a compó (Tinca tinca) is, de sajnos a csíkfajok jelenlétére nem találtunk nyomokat, holott a réti csík (Misgurnus fossilis) előfordulását vártuk, és halvány reménnyel számítottunk volna a lápi pócra (Umbra krameri) is. A kétéltűeket (Amphibia) kevés faj, de nagy egyedszám jellemzi ezen a területen is. Rendkívül gyakori a kecskebéka fajcsoport (Rana esculenta komlex), gyakran láthatunk vöröshasú unkát (Bombina bombina), zöld varangyot (Bufo viridis), alkalmanként barna varangyot (Bufo bufo) és zöld levelibékát (Hyla arborea). Bár nem sikerült megfigyeléssel alátámasztanunk „megérzésünket”, de csaknem biztos, hogy a területen erdei béka (Rana dalmatina) is szaporodik. A faj jelenlétét talán 1998. tavaszán már bizonyító példánnyal is igazolni tudjuk. Ugyanez a helyzet a tarajos gőtével (Triturus vulgaris) is – jelenlétére további munkánkból számítunk. A réteken gyakran találkozhatunk fürge gyíkkal (Lacerta agilis) mely faj valószínűleg egyedüli képviselője osztályának. Madártani szempontból mint két alap-élőhelyet a jenőmajori erdőt és a rétet különböztettük meg. A rét szempontjából mindenképpen elsőként kell említeni a túzokot (Otis tarda), mely faj alkalmilag mind dürgő, mind fészkelőhelyül használja a réteket. Szintén a pusztai részeket lakja például a hamvas rétihéja (Circus pygargus), a parlagi pityer (Anthus campestris), hantmadár (Oenanthe oenanthe), bíbic (Vanellus vanellus) és goda (Limosa limosa). Hasonló élőhelyen réti fülesbagoly (Asio flammeus) is feltűnhet időnként. Ugyanitt a bokrosokat keresik fel rozsdás- (Saxicola rubetra) és cigány csaláncsúcsok (Saxicola torqata). A bucsai fehér gólya (Ciconia ciconia) populáció is állandó táplálkozó és gyülekező helyül használja e réteket. Néha vonulásban feltűnik a vándorsólyom (Falco peregrinus) is. A területen télen rendszeresen vendégeskedik kékes rétihéja (Circus cyaneus), gatyás ölyv (Buteo lagopus), kis sólyom (Falco columbarius) és nagy őrgébics (Lanius exubitor), illetve alkalmilag feltűnik a holló (Corvus corax) is.
Tavaszi-őszi vonulásban figyelhetőek meg az esetenként gyülekező fekete gólyák (Ciconia nigra), melyekből alkalmanként tizenöt egyedet is meghaladó csapat van jelen. Szintén vonulóként az alábbi fajok jelenlétét is regisztrálhattuk: arany lile (Pluvialis apricaria), ujjas lile (Pluvialis squatarola), pajzsos cankó (Philomachus pugnax), belvizes években sárszalonka (Gallinago gallinago), kis szélkiáltó (Numenius phaeopus), füstös cankó (Tringa erythropus), piroslábú cankó (Tringa totanus), szürke cankó (Tringa nebularia), erdei cankó (Tringa ochropus), réti cankó (Tringa glaerola), billegető cankó (Actitis hypoleucos), dankasirály (Larus ridibundus) és sárgalábú sirály (Larus cachinnans). Az erdőből egyes években monoton „zsib” énekéről ismert berki tücsökmadarat (Locustella fluviatilis) gyakran hallhatjuk az olyan tömegfajok mellett, mint a barázdabillegető (Motacilla alba), vörösbegy (Erithacus rubecula), fülemüle (Luscinia megarhynchos), házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros), cigány csaláncsúcs (Saxicola torquata), feketerigó (Turdus merula), kis poszáta (Sylvia curruca), mezei poszáta (Sylvia communis), kerti poszáta (Sylvia borin), barátka (Sylvia atricapilla), sisegő füzike (Phylloscopus silibatrix), csilpcsalp füzike (Phylloscopus collybita), őszapó (Aegithalos cudatus), széncinege (Parus major), kékcinege (Parus caeruleus), fitisz füzike (Phylloscopus trochilus), sárgarigó (Oriolus oriolus), tövisszúró gébics (Lanius corullio), kis őrgébics (Lanius minor), szarka (Pica pica), csóka (Corvus monedula), vetési varjú (Corvus frugilegus), seregély (Sturnus vulgaris), házi veréb (Passer domesticus), mezei veréb (Passer montanus), erdei pinty (Fringilla coelebs), csicsörke (Serinus serinus), stiglic (Carduelis carduelis), citromsármány (Emberiza citrinella), sordély (Miliaria calandra), zöldike (Carduelis chloris), örvös galamb (Columba palumbus), vadgerle (Sreptopelia turtur), balkáni gerle (Sreptopelia decoacto), kakukk (Cuculus canorus), fácán (Phasinus colochius), zöld küllő (Picus viridis), balkáni tarkaharkály (Dendrecopos syriacus), nagy tarkaharkály (Dendrocopus major). Ragadozók közül jelen van a karvaly (Accipiter nisus), egerészölyv (Buteo buteo), kék vércse (Falco vespertinus) és alkalmilag a kabasólyom (Falco subbuteo). telente szép számban találkozhatunk az alábbi fajokkal: fenyőrigó (Turdus pilaris), királyka (Regulus regulus), rövidkarmú fakusz (Certhia brachydactyla), süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) és meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes). Ezen fajok mellett az erdőből még előkerült – illetve megfigyeltünk ökörszemet (Troglodytes troglodytes), erdei fülesbagolyot (Asio otus), szürkebegyet (Purnella modularis), szürke légykapót (Muscicapa striata) és vonulásban egy alkalommal örvös légykapót (Ficedula albicollis) is. Valaha e tájon a hatalmas erdőségben (valószínűleg klasszikus sziki tölgyesben) nagy számban volt szarvas is. Erről írja Szűcs Sándor: „Bucsa körül a XV. században még olyan kiterjedt erdőség volt, hogy szarvasokra vadászhattak benne. Ma az emlősök (Mammalia) törzsét képviseli a vizsgált térségben az őz (Capreolus capreolus), sajnos visznyolag nagy számban a vaddisznó (Sus scrofa), róka (Vulpes vulpes), nyest (Martes foina), görény (Mustela putorius), menyét (Mustela nivalis), alkalmilag kóborlóként a vidra (Lutra lutra), mezei nyúl (Lepus europaeus), keleti sün (Erinaceus europaeus), vakond (Talpa europaea), nagy számban a két pocokfaj: a mezei pocok (Microtus arvalis) és csalitjáró cickány (Crocidura suaveolens), közönséges erdeiegér (Apodemus sylvaticus), közönséges vizicickány (Neomys fodiens), házi egér (Mus musculus), hörcsög (Cricetus cricetus), vándorpatkány (Rattus norvegicus), törpe cickány (Sorex minutus) és a titokzatos éjjeli repülőemlősök közül a szürke hosszúfülű-denevér (Plecotus austriacus), kései denevér (Eptesicus serotinus) és a korai denevér (Nyctalus noctua).
VÉDELMI JAVASLAT INDOKLÁSA: 1996-ben végre megszületett az új természetvédelmi törvény, az 1996. évi LIII. sz. törvény, mely első részében az alapelvek között kimondja, hogy „minden természetes és jogi személy, valamint
szervezet kötelessége a természeti értékek és területek védelme”. Miután munkánkkal ennek az elvárásnak szeretnénk eleget tenni, feladatunknak tekintjük, hogy szülöföldünk valamennyi olyan élőhelyét (társadalmi szervezetekkel és hatóságokkal együttmőködve) feltárjuk. A bucsai jenőmajori gyepek és erdő a régi Nagy-Sárrét emlékét őrzi, így védelmi javaslatunk jogalapja a fenti törvény 7. § (2.) bekezdésének [ h ] pontján alapszik, mely kimondja: „biztosítani kell a jellgzetes tájképi elemek fennmaradását.” S miután a vizsgált élőhely tájképi jelentősége mellett nemzetközileg hazánkra bízott életközösséget tart fenn, így védelme mindenképpen indokolt, s az ugyenezen törvény elő is írja 8. §ának (1) bekezdése: védelemre érdemes „(...)életközösségek megőrzését élőhelyük védelmével együtt kell biztosítani.”
IRODALOM: Munkánk elkészítéséhez a határzó könyvek mellett irodalomként felhasználtuk az 1987-es kiadsú „Áldás és átok a víz” c. művet, Huszár Mátyás vízrajzi értekezését a Körösökről (1820), valamint Szűcs Sándor műveit. Nagy segítségünkre volt az elkészítéskor alapadatként a „Nimfea” Természetvédelmi Egyesület archívuma is.
NATURE VALUES OF A FOREST AND A GRASSLAND IN BUCSA-JENŐMAJOR BENEDEK R. SALLAI, TÚRKEVE HERMAN OTTÓ NATURE CONSREVATION CIRCLE 1997.
The publication shows the nature values of a forest and a grassland near Bucsa-Jenőmajor and initiates the eastablishment of a nature conservation area. (see on map 1.) On the map the protected areas of the Körös-Maros National Park can be seen, on the top of the map in the left corner Kisbucsapasture, below the protected area near the river Hortobágy-Berettyó and in the middle the most important rutting places of great bustard can be found in Atyaszeg-puszta. The area can be found easily if we go towards Füzesgyarmat from Bucsa and Karcag. 4-5 km from Bucsa we can reach the first grasslands and oak forests. Besides the protected and strictly protected animal species and the valuable plant associations the area reminds us the wetlands of the past. This little area preseves the ancient atmosphere of the region.
A Jenőmajor 1:25.000 térképszelvényen
KÉPMELLÉKLET:
1 kép: Vonulásban alkalmilag előkerül az örvös légykapó is
2 kép: Több helyen költ az erdei fülesbagoly. A képen egy fészekből kiesett fióka látható.
3 kép: Gyakori emlős az európai sün
4 kép: Telente a területen vendégeskedik a gatyás ölyv
5 kép: Több helyen virágzik a sziki őszirózsa
6 kép: Hangulatkép a Jenőmajorból
7 kép: Tömegesen virágzik a mocsári nőszirom
8 kép: A késő tavaszi gyepek sok fészket rejthetnek (8. képet készítette: Széll Antal)
