74∞&£∞§™ Tóth Ilona és Obersovszky Gyula szembesítése, 1957. március 4.
74∞&£∞§™
Kiss Réka
A Tóth Ilona-per Tóth Ilona szinte halála pillanatában szimbólummá vált. Pere, ezen belül bınösségének vagy ártatlanságának kérdése több szinten is magában hordozta a jelképpé válás lehetŒségét. Mind a berendezkedŒ kádári hatalom, mind az azzal szembefordulók számára – ugyan ellenkezŒ elŒjellel, de – ugyanazt szimbolizálta: a brutális kegyetlenséget. Tóth Ilona és társai ügye a rendszerváltást követŒen közéleti és szakmai viták középpontjába került: volt-e igazságmagva a vádnak, vagy a beismerŒ vallomások ellenére egy ravaszul kimódolt koncepciós eljárás során ítélték halálra a vádlottakat? A per propagandaértéke kétségkívül elvitathatatlan volt, három hónappal a forradalom leverését követŒen páratlanul nagy nyilvánosság elŒtt, a filmhíradó és a nyugati újságírók szeme láttára zajlott a tárgyalás. Gyakorlatilag az elsŒ jelentŒs és az egyetlen nagy nyilvánosságot kapott megtorló perrŒl van szó.
1957
februárjában a korabeli sajtó első oldalon tudósított arról, hogy megkezdődött annak a fiatal orvostanhallgatónak a pere, aki – a vád szerint – orvosi hivatásával visszaélve, „ponyvaregénybe illő brutálissal” meggyilkolt egy embert a Domonkos utcai szükségkórházban, amelynek élére őt a forradalom napjaiban nevezték ki.
A VÁD A vád szerint november 18-án este ellenállók egy csoportja bevitt a Domonkos utcába egy ávéhásnak, spicligyanúsnak vélt fiatalembert, aki a kórházban működő illegális nyomda után nyomozott. A lebukástól való félelmében Tóth Ilona, Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc az ismeretlen férfit megölte. Az illetőt brutálisan megverték, majd Tóth Ilona különböző módszerekkel próbálta a halálát okozni. Először megkísérelte túlaltatni, majd benzint, illetve levegőinjekciót fecskendezett a nyakába, karjába, szívébe, s miután egyik gyilkossági kísérlet sem sikerült, a mosdóba vonszolt férfit bicskával szíven szúrta. A hivatalos verzió szerint a nyomozás „megállapította”, hogy Kollárnak egy fatális ruhacsere okozta a vesztét: valójában „egyszerű rakodómunkás” volt, aki sógora egyenruháját viselte a fotón. A szadista orvostanhallgató pedig megalapozatlan gyanú alapján, orvosi tudásával visszaélve egy ártatlan ember életét oltotta ki, pusztán azért, mert ávéhásnak hitte. A nyomozás során Tóth Ilona és társai beismerő vallomást tettek, s ezt mindvégig fenntartották. A perben a vádlottak padjára került Tóth Ilonáék mellett Obersovszky Gyula és Gáli József is, akik a vádirat szerint éppen a Kollár-gyilkosság idején jelentek meg a Domonkos utcai kórházban, hogy illegális lapjuk, az Élünk kiadásához új helyet keressenek, miután az ellenállás korábbi fészkében, a Péterfy Sándor utcai kórházban Angyal Istvánék lebukása után nem maradhattak. Ugyancsak ebben a perben kerültek még a vádlottak padjára egy árulással vádolt felkelő elleni gyilkossági kísérlet résztvevői, akiknek az ügyét pótvádirattal illesztették Tóth Ilonáék ügyéhez. A per így három csoportot fogott át, amelyek tagjai csupán lazán kötődtek egymáshoz, annyiban, hogy mindnyájan a november 4. után kialakuló, immáron fegyvertelen politikai ellenállás résztvevői voltak, s az ellenállás fontos helyszíneihez, a kórházakhoz és a vonzáskörzetükhöz tartozó környékbeli, Dózsa György úti és Landler Jenő utcai munkásszállásokhoz kapcsolódtak. A hatalom hivatalos verziója szerint „a magyar büntető igazságszolgáltatásban párját ritkító, ponyvaregénybe illő, brutális gyilkosság történt”. Ezzel szemben már
22
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
a per idején két markáns vélemény rajzolódott ki az ügy megítélésében. Az egyik álláspont szerint a Tóth Ilonával szembeni vádak igazságtartalmát alapjában véve nem lehet kétségbe vonni. Az illegalitásban vállalt ellenállás egyre nagyobb kockázatot jelentett, az árulások következtében egymást követték a lebukások, s az ellenállók között valóban felerősödött a besúgók keresése. Ebben a légkörben, az árulástól való félelmében Tóth Ilona ténylegesen életét vette egy veszélyes besúgónak – vagy egy besúgónak vélt, ám valójában ártatlan embernek. Tóth Ilona ölt, de motívumai érthetőek, hiszen társait igyekezett megmenteni a lebukástól, s így mindenképpen a forradalom és szabadságharc hősei sorában van a helye. Azok, akik ennek az álláspontnak valamely árnyalatát fogadják el, Tóth Ilona és társai beismerő vallomását tekintik a legfőbb – és megdönthetetlennek vélt – bizonyítéknak, amelyet a per folyamán egyik vádlott sem vont vissza. A másik álláspont szerint a medika nem követett el emberölést, koncepciós perrel állunk szemben, amelynek legfőbb célja Tóth Ilona és társai ügyén keresztül a forradalom és a forradalmi ifjúság lejáratása volt.
A BIZONYÍTÉKOK HITELE Noha a vád terhelő tanúk sorát vonultatta fel, és olyan „perdöntőnek szánt bizonyítékokat” nyújtott be, mint a halott boncolási jegyzőkönyve és a bűnjelként felmutatott kés, amelyet Tóth Ilona fel is ismert a tárgyaláson, valójában a klasszikus koncepciós pereket idéző bőséges önvádló beismerő vallomásokon kívül nem volt olyan bizonyíték, amely egyértelműen bizonyítaná a gyilkosságot; minden más bizonyíték bizonyítóereje erősen megkérdőjelezhető. A holttest Az első komoly kételyek a Kollár Istvánként azonosított holttest személyazonosságával és az ezt rögzítő jegyzőkönyvekkel kapcsolatban merültek fel. A fennmaradt jegyzőkönyvek szerint Tóth Ilona december 4-én ismerte be a gyilkosságot. Ennek ellenére csak bő egy héttel később, 1956. december 12-én exhumálták a tetemet a Domonkos utcai templom oldalában. A fennmaradt halottfelismerési jegyzőkönyvek szerint a nyomozás ezután újabb furcsa késedelmet szenvedett, s még egy hét telt el, míg az exhumálást követően megtörtént a halott „azonosítása”. Noha a tárgyaláson a családtagok tanúként úgy fogalmaztak, hogy azonosították a halottat, a fennmaradt eredeti halottfelismerési jegyzőkönyvek alapján egyértelműen bizonyítható, hogy a halottat a családból senki sem látta. Csupán a holttestről készült fotó és ruhák alapján azonosította Kollár húga és az ávéhás tiszt
sógor Kollár Istvánként a tetemet. A tárgyaláson tett vallomása szerint Kollár unokatestvére onnan ismerte fel minden kétséget kizáróan az áldozatban Kollár Istvánt, hogy a holttestnek hiányzott az egyik ujjperce. „Felismertem a hullát, ugyanis bal mutatóujja hegyét levágta, ez volt ismertetőjele.” Ezzel szemben igen meglepő, hogy a dr. Földes Vilmos igazságügyi orvos szakértő és dr. Kelemen Endre bírósági orvos által végzett boncolásról készült – amúgy nagyon részletes – jegyzőkönyv egyáltalán nem tesz említést erről a meglehetősen fontos ismertetőjegyről, miközben azt is tartalmazza, hogy a „körmök rövidre nyírottak, ápolatlanok. A jobb kéz hüvelykujjának és mutatóujjának első percén az egymás felé fordított oldalon a bőr barnásan elszínezett. Ez az elszíneződés nikotintól származik.” További kérdéseket vetnek fel az orvosi szakvélemények is. Egyrészt a holttesten nem találtak szúrásnyomokat: sem a nyakon, sem a karban, sem a szívben. Fennmaradtak továbbá a jegyzőkönyvek a Földes–Kelemen-féle szakvéleményben is említett vegyészeti vizsgálatok eredményéről. Az ügyészség kérésére az Országos Bírósági Vegyészeti Intézet megvizsgálta, hogy a vádnak megfelelően kimutatható-e altatószer, illetve benzin vagy morfium az exhumált férfi szervezetében, hiszen – amint a szakvélemény fogalmazott: „Nyomozati és bírósági orvostani értékelés szempontjából teljesen elegendő volna az említett vegyészeti anyagok nyomának kimutatása is.” Ezzel szemben az ugyancsak Földes Vilmos által jegyzett laboratóriumi eredmények szerint sem altatószert (étert, chloretilt), sem benzint nem tudtak a vérből, illetve a belső szervekből kimutatni. Kimutattak viszont a holttest zsigereiben 1,6 ezrelék etilalkoholt, ami egy-két pohár bornak megfelelő, kis mennyiségű alkohol elfogyasztására utal. A szervezetből tehát kimutathatóak voltak vegyi anyagok, csak a Tóth Ilonával szemben megfogalmazott vád alátámasztásához, az altatáshoz, a benzines injekcióhoz, valamint a szívbe szúrt levegőinjekcióhoz nem szolgáltattak a laboratóriumi eredmények tárgyi bizonyítékot. A bicska A vád megszilárdításához szükség volt a gyilkos fegyverre is, amelyet Tóth Ilona a gyilkosság után a WC-be dobott. Több mint érdekes, hogy a nyomozók csak másfél hónappal a beismerő vallomás után, néhány nappal a nyilvános tárgyalás előtt, január 29-én indultak megkeresni a bicskát. A tárgyaláson felmutatták a kést, és azt Tóth Ilona felismerte. Három nappal később a bíróság kézhez kapta a – szintén Földes Vilmos által kiállított – orvos szakértői leletet, mely szerint a késen nyomokban sem lehetett kimutatni vér jelen-
létét. A fennmaradt jegyzőkönyvek szerint azonban a tárgyaláson a vegyészeti eredményt nem ismertették, s arra sem utal semmi, hogy a védelem értesült volna a negatív eredményről. A menyasszony A rendőrség már 1956. november 20-án, Tóth Ilona letartóztatásának napján – két nappal a gyilkosság feltételezett időpontja után – értesült Kollár eltűnéséről. Polgár Erzsébet, a Landler Jenő utcai női szállás lakója, aki a későbbiekben Kollár menyasszonyaként szerepel az iratokban, tett bejelentést, hogy (ekkor még „csak”) ismerőse, Kollár István eltűnt. Meg is nevezett több személyt, akik állítólag a rendfokozat nélküli sorozott ávóst elvitték és megölték. Tóth Ilona neve ekkor még fel sem merült. A rendőrség mégsem tett semmilyen erőfeszítést, hogy az illetőket előkerítse, sőt a későbbiek során a jelentésekből a nevek eltűntek, és Kollár elfogói „ismeretlen személyekké” váltak. Ahogy a pert korábban vizsgáló Gyenes Pál, majd újabban Szakolczai Attila egyaránt rámutatott, a büntetőeljárás
egyik lényeges elvarratlan szála maradt, hogy miért is vált gyanússá Kollár, mivel indult a gyilkosságban kulmináló eseménysor. Kollár gyanúba kerülésének konkrét indokát a bíróság az akkori viszonyok általános jellemzésével igyekezett helyettesíteni. A lebuktatástól, árulóktól való félelemnek, a túlhajtott gyanakvás légkörének bemutatásakor pedig felerősödött a vándormotívumok és a hallomásokra alapuló vallomások szerepe. November 24-én Polgár Erzsébet az ávós sógor kíséretében még egyszer viszszatért a rendőrségre. Tudomása van arról – mondta –, hogy a Domonkos utcai kórház udvarában több kommunistát megöltek és elástak(!). Az állítólagos Kollár Istvánt a hatóságok mégis csak december 15-én exhumálták, majdnem három héttel azután, hogy elvileg már tudtak az eltűnéséről, a meggyilkolásáról és a holttest hollétéről. Miért nem keresték két hétig, Tóth Ilona „beismerő vallomásáig” egy ávéhás tiszt rokonát? Miért nem foglalkoztak tíz napig a Domonkos utcai „tömegsírral”? Miért sétálgatott a forradalom napjaiban
74∞&£∞§™
Kollár István karhatalmista Gáli József fotóval a zsebében? Miért várkihallgatása, tak három hétig Kollár exhu1957. március 4. málásával? Polgár Erzsébet személye körül azonban további meglepő részletek is felfedezhetők. Egy későbbi per tanúvallomásaiból tudjuk, hogy azon a leányszálláson, amelyen Polgár Erzsébet, Kollár István állítólagos menyasszonya lakott, sem a szobatársak, sem pedig a november eleje óta ott tartózkodó felkelők nem tudtak arról, hogy a lánynak vőlegénye van. Noha Polgár Erzsébet bíróság előtt elmondott vallomása szerint augusztus óta jegyben jártak, és a vőlegény hetente meglátogatta őt a szálláson, Kollárt a gyilkosság napja előtt senki sem látta a leányszállás lakói közül. Nem tudtak erről a jegyességről a Kollárral állítólag szoros kapcsolatot tartó rokonai, nővére, sógora és nevelőanyja sem, nem is ismerték Polgár Erzsébetet, pedig a lány szerint az esküvő decemberre volt kitűzve. Mindezek mellett az állítólagos menyasszony 1956 decemberében már Járz Vilmosnéként tette meg vallomását.
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
23
A hallomásos vallomások Noha a vád számtalan terhelő tanút felsorakoztatott, olyan személyt mégsem tudott felmutatni, aki tanúja lett volna a gyilkosságnak, s csupán egyetlen olyan személy akadt – a per negyedrendű vádlottja, Molnár József –, aki „legalább” arról vallott, hogy látta a halottat. A többi tanú gyakorlatilag hallomásokat adott vissza tényként. Ezek a hallomások ugyanakkor felettébb érdekesek, sokszínűek, néha meghökkentőek, és közel sem támasztják alá mindenben a vádat. Több esetben a forradalom napjaiban közszájon forgó és más perekben is felbukkanó vándormotívumokból építkezett a vád. Volt olyan tanú, aki úgy tudta, hogy a Domonkos pincéjében halomszámra gyűltek a hullák. Több, egymástól független tanú állította, hogy tudomásuk szerint a Domonkosban meggyilkolt férfi holttestét kivitték a ligetbe. Másik két tanú pedig úgy tudta, vagy Tóth Ilona, vagy egy Erzsi nevű nő írt egy papírost, amelyen az állt, hogy „így jár minden áruló”. Sőt az egyik – egyébként Tóth Ilonával szemben ellenséges – tanú arra is tett egy félmondatos utalást, hogy a Domonkos utcai kórház kertjében kihantolt holttest nem a tárgyalt gyilkosság során került a földbe(!). Mindezek a motívumok azért is felettébb érdekesek, mert a per szereplői, de elsősorban Tóth Ilona számtalan kísérletet tettek arra, hogy megnevezzenek további olyan személyeket, akik szerintük fontos részletekről tudhatnak, illetve szemtanúi voltak a november 18-ra datált kórházi történéseknek. Toracz Sándor A legkézzelfoghatóbban a Toracz Sándor perében előkerült adatok bizonyítják, hogy nem csupán a nyomozás kezdetlegességéből adódó hibákkal, a nyomozó szervek hanyagságával, esetleg a Nyugatra szökött felkelők azonosításának lehetetlenségével magyarázhatjuk, hogy a Domonkos utcai történetben jóval több az elvarratlan, mint az elvarrott száll. 1958-ban, tehát már Tóth Ilonáék kivégzése után Toracz és társai zárt tárgyalású perében újra előkerült a Kollár-gyilkosság. Az elsőrendű vádlott Toraczot egyebek mellett azzal vádolták, hogy az ő kezdeményezésére fogták el Kollárt a leányszálláson, s vitték be a Domonkosba. Az ügyben újra kihallgatták Polgár Erzsébetet, a lányszállás összes lakóját és számos olyan tanút, akit 1957-ben „elfelejtett” beidézni az akkori bíróság. Polgár Erzsébet újabb, az eddigieknek számos ponton ellentmondó tanúvallomással gazdagította a történetet. A legfigyelemreméltóbb azonban Toracz Sándor személye. Az ő nevével ugyanis már a Tóth Ilona-ügy aktáiban is találkozhatunk. Toracz 1957 januárjától, tehát a Tóth Ilona-per teljes időtartama alatt letartóztatásban volt. Ennek ellenére sem a nyomozati szakban, sem pedig a bíróságon nem hallgatták ki
24
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
a Tóth Ilona-ügy folyamán. A Tóth Ilonaper lezárása után fél évvel azonban őt is bíróság elé állították. Toracz nem volt hajlandó beismerő vallomást tenni, végig tagadásban volt. Ennek ellenére halálra ítélték, többek között a Kollár-gyilkosságban való részvétele miatt. Az ítélet tényállása számos ponton ellentmondott a Tóth Ilona-per tényállásának. A legmeglepőbb eltérés az időpontok körül mutatkozott. A Tóth Ilona-per iratai szerint Kollár meggyilkolására november 18-án került sor, Toracz Sándor perében ez az időpont már november 19-re vagy 20-ra módosult. Azt az apróságot, hogy november 20-án Tóth Ilonáékat már letartóztatták, így aznap semmiképpen nem követhették el a gyilkosságot, a rendőrség nem tartotta fontosnak tisztázni. A fentiekben igyekeztem felsorolni néhányat azok közül a pontok közül, amelyek megkérdőjelezik vagy cáfolják a vád igazságtartalmát, igyekeztem rámutatni néhány – korántsem az összes – ellentmondásra és homályos pontra, amelyek további tisztázásra várnak. Mindezen cáfolatoknak és ellentmondásoknak az összessége azokat a kutatási eredményeket erősíti, amelyek szerint Tóth Ilona és társai a vádiratban rögzített gyilkosságot nem követhették el. A Tóth Ilona és társai peréhez kapcsolódó, töredékesen fennmaradt iratok is arra mutatnak, hogy az ügy tisztázatlansága korántsem eljárási hibákra és az eljáró szervek hanyagságra vezethető vissza, hanem az adatok tudatos összekeverésére, ködösítésre, a tisztázás
elemi szándéka nélkül személyek, események homályban hagyására irányult a rendőrség erőfeszítése.
A BEISMERŐ VALLOMÁSOK A fő kérdés azonban nem kerülhető meg. Miért vállalta Tóth Ilona a gyilkosságot? Miért tett feltáró jellegű beismerő vallomást, miért nem jelezte egyértelműen a per folyamán, hogy hamisan vádolják, ha nem követte el az ellene felrótt cselekményeket? A kutatás jelenlegi fázisában nincs végső válaszunk, de a „kézenfekvő megoldások” elfogadása vagy elvetése előtt néhány szempontot érdemes mérlegelni. Az egyik ilyen a beismerő vallomások kérdése. A tárgyalás során lefektetett hivatalos verzió, illetve a fennmaradt kihallgatási jegyzőkönyvek szerint Tóth Ilona december 4-én önként tett tényfeltáró vallomást, miután megtudta, hogy társa, az akkor egyébként még szökésben lévő Gyöngyösi Miklós – a per későbbi másodrendű vádlottja – közönséges bűnöző. Ezért meglepő, hogy bár a jegyzőkönyvekkel is alátámasztott hivatalos változat szerint Tóth Ilona, miután megtört, maga ismerte be gyilkos tettét, az elsőfokú bíróság ezt mégsem fogadta el Tóth Ilona védekezéseként. A bíróság két okot említett, hogy miért nem. Egyrészt azért, mert – amint az ítélet rámutat – a hivatalosnak tekinthető szervek már november végén tudomást szereztek arról, hogy a Domonkos utcában valakit megöltek. Igaz – tette hozzá a bíróság –, „az ügyben köz-
74∞&£∞§™
ma nincsen. Ezt az ellentmondást tovább erősítik azok a korabeli újsághírek, tudósítások, amelyek először december 18-án adtak hírt a Tóth Ilona-ügyről. A még a nyomozati szakban megjelenő politikai napilapok és hetilapok egybehangzóan arról tudósítottak, hogy bár „a szigorló orvosnő eleinte cinikusan, nevetve fogadta a vádat, de amikor elébe tárták a bizonyítékokat, s rá vallottak társai is – megtört és sírva beismerte rémtettét.” A korai tudósítások, illetve az ítéletben „bent feledett” mondat arra utalnak, hogy a később kikristályosodott, hivatalos verzióval szemben Tóth Ilona korántsem Gyöngyösi köztörvényes múltjának napfényre kerülése miatt tört meg és „tárta fel szörnyű tettét”, hanem először tagadta az ellene felhozott emberölési vádat. Ennek a jegyzőkönyvei, csakúgy, mint Tóth Ilona szovjet kihallgatási jegyzőkönyvei (amelyekről utalásokból szintén értesülünk), ha voltak is, eltűntek, s valószínűleg a későbbi, a végleges verziónak megfelelő jegyzőkönyveket szerkesztettek helyettük. Azt, hogy az iratokat utólag manipulálták, az eljáró szervek más ostoba hibái is kézzelfoghatóan bizonyítják. Tóth Ilona védője egy ilyen „szarvashibára” rá is mutatott. A kihallgatási jegyzőkönyvek szerint december 4-én derült fény a gyilkosságra, ezzel szemben az előzetes letartóztatás elrendeléséről szóló, november 21-re visszadatált határozatba mégis belekerült, hogy Tóth Ilonát emberöléssel vádolják. Mindezek után erősen kétséges, hogy hihetünk-e a jegyzőkönyveknek, s valóban egyértelmű beismerésben voltak-e a vádlottak a nyomozás során. Hogyan születtek akkor a vallomások? A periratokban utalnak jelek fizikai kényszerre, csakúgy, mint a medika lelki-pszichikai „megdolgozására”. A lány a tárgyaláson tett vallomásai során több ízben is „kiszólt”, s megemlített egy olyan gyógyszert, amelynek tudatmódosító hatása van. Nem zárható ki, hogy rájött, ezzel a szerrel kezelik. Egyértelmű bizonyíték nem áll rendelkezésre, mint ahogy a fizikai bántalmazás sem bizonyított. Jó volna azonban tudni, hogy miért kellett őt a tárgyalás előtt börtönkórházba vinni. Felmerülhet a vádalku lehetősége is. Több jel mutat arra, hogy Tóth Ilonának a vádak nyilvános elvállalásáért cserébe – ami elől amúgy sem menekülhetett – azt ajánlották, „köztörvényesítik” az ügyet, s így elkerülheti a halálbüntetést. Erre épített a lány életéért a végsőkig küzdő ügyvéd, Kardos János védelmi stratégiája is. Azt azonban, hogy valójában mi történt a vallatószobában, feltehetően sohasem fogjuk meg tudni.
A vádlottak (balróljobbra): Tóth Ilona, Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc, Molnár József, Obersovszky Gyula, Pribelszki István, Bagó Gyula, Lukács József, Kovács Ferenc, Mátéffy Csaba
74∞&£∞§™
vetlenül nyomozást folytató szervek a jegyzőkönyvek tanúsága szerint valóban december 4-én szereztek tudomást” a gyilkosságról. Másrészt, amint az ugyancsak a bírósági ítéletben olvasható, Tóth Ilona cselekményét „többszöri kihallgatás után csak akkor ismerte be, amikor azt látta, hogy amiért saját maga is felelős, másokat vádolnak, s nem elsősorban azért, mert belátta, hogy Gyöngyösi Miklós bűnöző”. Ennél a pontnál érdemes megállni és feltenni néhány kérdést. Azt valóban tudjuk, hogy Polgár Erzsébet és mások bejelentései nyomán a rendőrségnek már közvetlenül Tóth Ilonáék letartóztatása után voltak információi arról, hogy a „Domonkos kórházban valami történt”, és az ügyhöz kapcsolódó neveket is tudtak. Ennek ellenére az ott letartóztatottakat mintegy két héten keresztül tartották úgy fogva, hogy nem hallgatták ki őket a gyilkossággal kapcsolatban. Különösen akkor tűnik furcsának ez a szituáció, ha figyelembe vesszük, hogy Polgár Erzsébet egy ávós sorkatona elhurcolásáról tett jelentést. Az ítéletben azonban egy rendkívül furcsa ellentmondásra – elszólásra(?) – bukkanhatunk: a fennmaradt kihallgatási jegyzőkönyvek szerint Tóth Ilona magától ismerte be tettét, a bíróság azonban arról beszél, hogy „csak akkor ismerte be, amikor látta, hogy másokat (is) vádolnak a gyilkossággal”. A bíróság tehát itt azzal érvel, hogy Tóth Ilona nem magától fedte fel a gyilkosságot, ez azonban szöges ellentétben áll a „hitelesnek tekintett” kihallgatási jegyzőkönyvekkel, ahol ennek semmi nyo-
A HATALOM MOTIVÁCIÓI Tóth Ilona motivációinál könnyebben kaphatunk választ arra a kérdésre, hogy miért volt szüksége a hatalomnak a perre. Miért volt szükség egy koncepciós perre? A választ a másodfokú bíróság az ítélet indoklásában maga is megadta. A per lehetőséget nyújtott a forradalom kegyetlenségének demonstrálására, a forradalom emlékének besározására, bizonyítván, hogy nemcsak harci cselekményekben ontottak vért, hanem „ponyvaregénybe illő” brutalitással gyilkoltak ártatlan embereket. Hogy közönséges bűnözők és börtöntöltelékek, lumpen elemek szövetkeztek az értelmiséggel, köztük a vezető értelmiséggel, a forradalom „ideológusaival” is, akiket ebben a perben Obersovszky Gyuláék képviseltek. Amint a másodfokú tárgyalás során hozott ítélet fogalmaz, „e gyilkosságok azonban minden szörnyűségük és kegyetlenségük ellenére mégis csak következményei voltak […] az ellenforradalmi akciónak. A vádlottak egy része által elkövetett gyilkosság politikai okokból és ellenforradalmi célok érdekében történt, az ellenforradalmi mozgalom és szervezkedés kísérő jelensége volt.” A pernek tehát egyértelmű politikai céljai voltak: az ellenforradalom brutalitásának bemutatása – elsősorban a nyugati világnak. Kádár János ekként fogalmazta ezt meg a párt vezetői számára 1956. november 21-én: „Nem merünk beszélni az október 23-án lezajlott eseményekről, hogy akkor már benne volt az ellenforradalom, az atrocitásokkal nem foglalkozunk, pedig az egész világon ezt kérik tőlünk a kommunisták és a haladó emberek. Ezt a kötelességünket mi nem teljesítjük.” A súlyos legitimációs válsággal küzdő Kádár-kormánynak mindenáron bizonyítania kellett a nyugati baloldal előtt, hogy a szabadságharc leverésének, a szovjet tankok behívásának, a fegyvertelen tüntetőkre lövetett sortüzeknek volt erkölcsi megalapozottságuk, a szovjet tankok nélkül a fasizmus tért volna vissza Magyarországon. Kádárék mindent megtettek, hogy bemutassák: az ellenforradalom szabadjára engedte a társadalom söpredékét. És ehhez asszisztált, ezt bátorította a „lumpen elemekhez” csatlakozó ellenforradalmár értelmiség is. Ennek a tételnek a bizonyításához az ’56-ban szórványosan előforduló népítéletek azonban kevésnek bizonyultak. Csupán a valódi bűnösök megbüntetése nem szolgált volna kellő propagandaként. Látványosabb perekre volt szükség. Ezért kellett lincselésre való felbujtással megvádolni és felakasztani Gulyás Lajos református lelkészt, aki valójában megmentette egy ávéhás tiszt életét, s ezért kellett egy brutális gyilkosság soha nem bizonyított, kitalált vádjával halálra ítélni az alig 24 éves orvostanhallgatót, Tóth Ilonát. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
25
