6. Zárszó. 7. Bibliográfia 8. Mellékletek

Soltész Béla A demokratikus Spanyolország Latin-Amerika-politikája

Tartalomjegyzék 1. Bevezetés 2. Történelmi előzmények (1806-1975) 3. Az Átmenet Latin-Amerika-politikája 3.1. Az UCD-kormány – az Átmenet sikere (1975-1982) 3.2. Az első PSOE-kormány – az Átmenet konszolidációja (1982-1986) 4. A spanyol–latin-amerikai kapcsolatok intézményesülése 4.1. A második PSOE- kormány – Az érdekek egybeesése (1986-1989) 4.2. A harmadik és negyedik PSOE-kormány – Az Iberoamerikai Csúcstalálkozók létrejötte (1989-1996) 5. Neokolonializmus vagy kooperáció? 5.1. Az első PP-kormány – A hegemonisztikus fordulat (1996-2004) 5.2. A második PP-kormány – A hegemónia kiteljesedése (2000–2004) 5.3. Az ötödik PSOE-kormány – Az elveszett bizalom visszaszerzése? (2004-2008) 6. Zárszó 7. Bibliográfia 8. Mellékletek

1.

Bevezetés

¿Por qué no te callas? (Fogd már be!) – csattant fel I. János Károly spanyol király 2007. november 10-én a chilei Santiagóban rendezett 17. Iberoamerikai Csúcstalálkozón. A mondat címzettje Hugo Chávez venezuelai elnök volt, aki José Luís Rodríguez Zapatero spanyol miniszterelnök szavába vágva arról kezdett el beszélni, hogy José María Aznar, Zapatero elődje „fasiszta” és „még egy kígyónál is kevesebb emberség szorult belé”. Miután Zapatero sikertelenül próbálta visszaszerezni a szót, az idős uralkodó megelégelte a helyzetet és ez idézett keresetlen szavakkal utasította rendre a venezuelai elnököt. Az eset felbolydította a spanyol nyelvű országokat, a mondat csengőhangok és dalok formájában jelent meg az interneten, pólókra és bögrékre nyomva pedig az árusok standjain. Míg Spanyolországban szimpátia kísérte a király kitörését (az uralkodó „emberi” mivoltának spontán megnyilvánulását látták benne), Latin-Amerikát megosztotta az ügy: Chávez és politikai szövetségesei imperialista gyarmatosítónak nevezték a spanyolokat, megkérdőjelezték a király demokratikus legitimitását, szóba került az argentin válság és Aznar ambivalens Kuba- és Venezuela-politikája, Chávez ellenzői viszont úgy érezték, hogy végre valaki vette a bátorságot, hogy elhallgattassa a magát egész Latin-Amerika szószólójának képzelő diktátort.

A hivatalos politika reakciói is eltérőek voltak: Lula da Silva brazil elnök elítélte a király szavait, Alan García perui elnök viszont támogatásáról biztosította János Károlyt. A külvilág nehezen értette meg a felzúdulás nagyságát. A spanyol–latin-amerikai kapcsolatok keretéül szolgáló Iberoamerikai Csúcstalálkozók léte, az iberoamerikai együttműködés eredményei és kudarcai, a történelmi és politikai előzmények nemigen voltak ismertek a spanyol nyelvű országokon kívül, annak ellenére, hogy a spanyol külpolitika (beleértve a kulturális külpolitikát is) egyik állandó eleme a Latin-Amerikával fenntartott különleges kapcsolat. Felmerül azonban néhány jogos kérdés: valóban „különleges” ez a kapcsolat? Ha igen, mitől az, és mi a tartalma? Továbbá, ha „Spanyolország” és „Latin-Amerika” kapcsolatáról beszélünk, ez melyik „Spanyolországot” jelenti – a volt gyarmattartót, a francói diktatúrát, vagy a gazdaságilag egyik legsikeresebb EU-tagot – és melyik „Latin-Amerikát” – az elmaradott, eladósodott banánköztársaságokat, a XXI. század új gazdasági sikerországait, avagy a baloldali populista elnökök Egyesült Államok-ellenes szövetségét? A téma érzékeny és komplex, hiszen két, önmagában is rendkívül heterogén szereplő változó intenzitású és tartalmú kapcsolatáról nehéz általánosan érvényes állításokat megfogalmazni. Dolgozatom mindezek következtében a kérdéskörnek csupán egy, viszonylag jól körülhatárolható szeletét tárgyalja: az 1975 utáni demokratikus spanyol állam azon erőfeszítéseit, hogy az összes latin-amerikai állammal folytatott kapcsolatait egy közös mederbe terelje. Ezen erőfeszítések gyümölcsei azok az Iberoamerikai Csúcstalálkozók, amelyek létezésére a külvilág csupán a tizenhetedik találkozón lezajlott kínos affér kapcsán csodálkozott rá. Dolgozatom célja tehát, hogy ezt a kapcsolatrendszert – hangsúlyozottan a spanyol diplomácia szerepvállalására koncentálva – az események kronológiai sorrendjéhez igazodva bemutassa és értékelje. A vonatkozó terminológia kétértelműsége miatt néhány, a dolgozatban gyakran használt fogalom pontos körülhatárolása elengedhetetlen. A hazai szóhasználatban nem gyakori Iberoamerika (Iberoamérica) kifejezés értelme például kettős: vagy a spanyol és portugál nyelvű amerikai országokat jelöli (szemben az egyes szerzők szerint a francia nyelvű területeket is magában foglaló Latin-Amerikával – América Latina), vagy pedig ezen országok, Spanyolország és Portugália együttesét (az Iberoamerikai Csúcstalálkozók nevében például így értendő). A félreértések elkerülése végett az Iberoamerika(i) kifejezést a dolgozatban ez utóbbi értelemben, tehát az Ibér-félszigetet is tartalmazó megjelölésként fogom használni, míg Latin-Amerika alatt a magyar nyelvhasználatban általánosan elfogadott módon a spanyol és portugál nyelvű amerikai országokat értem, a francia nyelvű területek nélkül. Kérdéses kifejezés az Iberoamerikai Nemzetek Közössége (Comunidad Iberoamericana de Naciones) – sokan így hivatkoznak az Iberoamerikai Csúcstalálkozók (Cumbres Iberoamericanas) rendszerére, ami azonban nézetem szerint félrevezető, mivel az előbbi kifejezés egy nemzetközi szervezetet sejtet, ami – bár tervbe van véve – még nem jött létre. Dolgozatomban tehát az Iberoamerikai Nemzetek Közössége kifejezés csak mint a tervezett nemzetközi szervezet projektje fordul elő, a jelenleg létező együttműködési formára az Iberoamerikai Csúcstalálkozók rendszere néven fogok hivatkozni. 2. Történelmi előzmények (1806-1975) A XIX. század első éveire nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi globális nagyhatalom, Spanyolország csillaga végleg lehanyatlott. A napóleoni háborúk katalizálták a folyamatot, amelynek egyik legelső következményeként a latin-amerikai kreol elit szembefordult a tehetetlen spanyol monarchiával, és a saját kezébe vette az események alakítását. A XIX. század első két évtizedében tehát Spanyolország gyarmatbirodalma nagy részét elvesztette Különös módon ez azonban nem jelentett nagy megrázkódtatást az anyaország

2

politikai élete, nemzeti identitása számára, főként azért, mert a „nemzeti identitás” koncepciója ekkor, a klasszikus nacionalizmusok születése körüli időszakban még nem volt olyan erős, hogy a spanyol „elképzelt közösség” veszteségeként élje meg a társadalom (Herrero [2003], 320. o.). A XIX. század során – bár voltak elvetélt rekolonizációs törekvések – a spanyol – latin-amerikai kapcsolatokat a kölcsönös érdektelenség és bizalmatlanság jellemezte. A latin-amerikai diskurzusban Spanyolország az elmaradottsággal, a múlttal azonosult, Spanyolországban pedig a volt gyarmatok árulóként jelentek meg a közbeszédben. Ennek ellenére a mindennapi kapcsolatok magas szintje, a folyamatos kivándorlás miatt Latin-Amerika nem vált igazán „külfölddé” Spanyolország számára. Közben egy új történelmi fejlemény, az afrikai gyarmatbirodalom kiépítése feledtette valamelyest a veszteségeket (Wiarda [1996], 65. o.). Spanyolország 1898-ban elvesztette Kubát, Puerto Ricót és a Fülöp-szigeteket, ami – bár csak Kuba volt igazán fontos a spanyol nemzetgazdaságnak – felért egy nemzeti összeomlással. A spanyol külpolitika ekkor jelentősen megváltozott. Spanyolország szorosabbá kívánta tenni kapcsolatait Latin-Amerikával, a közös ellenség, az Egyesült Államok ellen, de az eszközei hiányoztak hozzá. Bár miután a visszafoglalás veszélye már nem fenyegetett, a latin-amerikai országok is barátságosabban viszonyultak Spanyolországhoz, az igazi érdeklődés azonban továbbra is hiányzott (Wiarda [1996]). A „nemzeti szégyen” mindeközben hatalmas indulatokat szított a volt anyaországban – ekkorra már, úgy tűnik, létezett az „elképzelt közösség” - , és megjelentek a válság megoldását célzó ideológiák (Anderle [1999]). A progresszív erők (’98-asok) a nemzeti megújulás, a modernizáció szükséges feltételeként interpretálták a gyarmati pozícióvesztést, emiatt nem sürgették az új gyarmatok megszerzését - bár a volt gyarmatokkal szemben ők is éreztek valamiféle felsőbbrendűséget, történelmileg meghatározott központ-szerepet. Julián Marías filozófus szerint például „Spanyolország Latin-Amerika főtere”, Pedro Saínz Rodríguez szerint „telefonközpontja” (Herrero [2003], 322. o.). A konzervatívok ezzel szemben (hispanismo-mozgalmak) az egykori aranykor értékrendjétől (vallás, hazafias értékek) való elfordulás büntetéseként élték meg a veszteségeket, így a továbblépés irányát is a rekatolizációban, retradicionalizációban látták. A történelmi közösség tudata elsősorban kulturális téren volt értelmezhető: a 20-as, 30-as években számos kiállítás, zenekarok vendégszereplése volt hivatott a hispán tudat felélesztésére. Az értelmiségi körökből induló mozgalom Primo de Rivera idején1 a kormányzat támogatását is elnyerte, ennek leglátványosabb kifejeződése az 1929-ben Sevillában megrendezett Iberoamerikai Kiállítás volt (Wiarda [1996], 67. o.). E csoport fontosnak tartotta az új gyarmatosítást is (ez Amerika visszaszerzését és az új afrikai birodalom létrehozását egyaránt jelentette.) A XX. század első három évtizede a nacionalista misztika aranykora lett. A „Hispanidad” – kb: hispánság - fogalom születése is erre az időszakra tehető. Maga a szó Zacarías Vizcarra, Buenos Airesben letelepedett spanyol szerzetes találmánya, de a fogalom Ramiro de Maeztu spanyol író 1934-ben megjelent „Defensa de la Hispanidad” (A hispánság védelme) című, 1934-ben írt könyvével tett népszerűségre. (Arenal [1989], 11.o.). Maeztu katolikus utópiájával (a Hispanidad „imperio de la fe” - a hit birodalma, Spanyolország történelmi küldetése a kereszténység megmentése, Latin-Amerikával karöltve) szemben az egyre erősödő fasiszták élettér-elmélettel (espacio vital) operáltak (Arenal [1989], 16. o.). A klerikális, maeztui nosztalgia helyett a jövőbeli latin-amerikai impérium terve került előtérbe – amit a spanyol fasiszták szerint Hitler is támogatott volna - főleg, hogy Afrikában közben a spanyol hadsereg egymásra halmozta a kudarcokat. Franco hatalomra jutásával végül győztek a konzervatív, múltba forduló elképzelések, legalábbis a retorika szintjén, a Caudillo ugyanis a politikában meglehetősen realistának bizonyult. 1

1923–1930

3

Franco rezsimje a 30-as évek szellemi terméke, második világháború utáni fennmaradása pedig bizonyos tekintetben anomáliaként tekinthető. A hidegháborús logika nem engedte, hogy az Egyesült Államok megkísérelje felborítani a status quo-t, emiatt nem történtek kísérletek a vezető eltávolítására. A kulcsfontosságú katonai bázisok (pl. Rota) használatáért cserébe az Egyesült Államok szemet hunyt a diktatúra jogsértései felett. A nemzetközi rendszerben ennek ellenére az ország elszigetelten és mindkét tömb tagjai által lenézetten vegetált. Franco közeledése Latin-Amerikához a második világháború végéig volt sikeresnek mondható – főként a „kreol fasizmus”2 (Wiarda [1996], 8. o.) híveit nyerte meg – utána viszont romlottak a pozíciói. A fellengzős beszédeket, amelyekben a hispán népek történelmi sorsközösségéről beszélt, nem követik konkrét tettek – Spanyolország gyenge, Latin-Amerika pedig a világháborús konjunktúra miatt magabiztos volt ebben az időben, és lenézte az elmaradott volt gyarmattartót. A koloniális kapcsolatokat viszont a diktatúra arra próbálta használni, hogy külpolitikai súlyát növelje, periférikus helyzetét egy saját al-világrendszer centrumává alakítsa. Ez azonban nemcsak hogy nem volt reális célkitűzés, hanem ellenére volt mind a (volt) gyarmatok, mind az anyaország érdekeinek (Anderle [1999). 1945-től a „Hispanidad” fogalmát a francói diskurzusban felváltotta a „Comunidad Hispánica de Naciones” (Hispán Nemzetközösség) kifejezés, amelyet Alberto Martín Artajo külügyminiszter talált ki, hogy enyhítse az előbbi fogalom birodalmi, expanzionista felhangjait. Franco beszédeiben előfordult a hispán család, hispán tudat, hispán világ megnevezés is (Arenal [1989], 12. o.). Franco Latin-Amerika-politikájának célja a rezsim projekciója volt külföldre, azaz a francói rendszer átvetetése a latin-amerikai országokkal. Flexibilis birodalmi ideológia jött létre, kettős céllal. Kifelé a politika és az ideológia célja a Franco-rezsim nemzetközi megerősítése volt, először a tengely, aztán a szövetségesek felé, majd a háború után a kitörés az elszigeteltségből, felértékelődés az Egyesült Államok szemében, illetve a „helyettesítő politikák” (políticas de sustitución) révén a közvetlen környezettel (Európa) fentartott kapcsolatok hiányának kompenzációja. Befelé a hispán szálak gyakori megjelenése a diskurzusban propagandaeszköz volt, az elképzelt birodalmiság képe az elszigeteltség leplezésére szolgált, a hazai közvélemény számára így Spanyolország erős nemzetközi játékosnak tűnt, ami befelé is segített legitimálni a rendszert. Tehát a francói Hispanidaddiskurzus hiába volt nyíltan imperialista, alapjában véve mégis „defenzív és csak a retorika szintjén létező” politikáról volt szó. (Arenal [1989], 17. o.). A háború utáni megváltozott nemzetközi környezetben, 1945 és 1953 között a latin-amerikai reláció célja tehát az elszigeteltségből való kitörés volt, míg 1953 után a rendszer nemzetközi elismertségének fenntartása. 1945. október 12.-én, a Hispánság Napján3 Artajo külügyminiszter beszédében kifejtette, hogy Spanyolország nem vonja kétségbe az Egyesült Államok kulcsfontosságú szerepét az amerikai kontinensen, és az új terv – a Hispán Nemzetközösség - teljesen kompatibilis az egyéb regionális szervezetekkel. Ekkoriban alakult meg ugyanis az ENSZ, amibe Spanyolország nem nyert felvételt, a spanyol külpolitika így egy regionális szervezet-tervként definiálta újra a latin-amerikai dimenziót – azt remélve, hogy ezzel az Egyesült Államok előtt nőhet Spanyolország presztizse, és kitörhet az elszigeteltségből. Ennek ellenére mindössze 1948-ban sikerült az első egyezményt aláírni, Perón Argentínájával (Arenal [1989], Szilágyi [2005]). A francói Spanyolország számára az áttörés éve 1953 volt, amikor a világ – spanyol értelmezésben – vezető materiális (Egyesült Államok) és spirituális (Vatikán) hatalmával 2 3

Hitlerrel és Mussolinivel szimpatizáló, latin-amerikai jobboldali körök Kolumbusz Kristóf Amerikába érkezésének évfordulója a Día de la Hispanidad, Spanyolország nemzeti ünnepe.

4

megköttettek az alapszerződések. 1953. október 12.-én Artajo egy újabb beszédében ezt a következőképp értelmezte: a Vatikánnal a konkordátum szentesítette a spanyol rendszert, az Egyesült Államokkal kötött paktum pedig Spanyolország jelenlétét az amerikai kontinensen. Artajo szerint tehát eljött az idő, hogy az Arab Liga és a formálódó európai integráció – Artajo az „Európai Unió” (Unión Europea) kifejezést használta – mintájára egy pánhispán szervezet jöjjön létre. Ez a terv már nem csak spirituális-kulturális, hanem technikai, gazdasági, tudományos együttműködést is javasolt, vagyis mivel az Egyesült Államokkal normalizálódtak a viszonyok, lehetett konkrét együttműködésről is szó, ami megerősítette volna Spanyolország tárgyalási pozícióit a nemzetközi színtéren. Artajo elképzelései alapján az együttműködés többek között a közös állampolgárságot, a vámuniót és egy részletesebben ki nem fejtett „közös gazdasági nagyteret” (economía hispánica de gran espacio) foglalt volna magában (Arenal [1989], 28. o.). A terv azonban, irrealitása miatt, semmiféle visszhangra nem talált Latin-Amerikában Franco személyes tekintélye mégis nőtt egyes latin-amerikai országokban: számos diktátor csodálta Francót amiatt, hogy úgy sikerült jelentős modernizációt és gazdasági fejlesztést véghezvinnie, hogy közben nem kellett demokratizálnia a politikai rendszert. Mindezek miatt azonban a hispán együttműködés fogalma összemosódott a francói politikai rendszerrel, így a demokratikus erők számára – ha bármilyen gazdasági előnnyel járt volna is – elvi okokból elfogadhatatlanná vált (Wiarda [1996]). Amint az eddigiekből kiderült, Franco mellett Artajo külügyminiszter volt a spanyol LatinAmerika-politika irányának fő alakítója. Mérsékeltebb és realistább utódja, Fernando María Castiella (1957-69) minisztersége alatt a latin-amerikai dimenzió vesztett a jelentőségéből. Ennek számos oka volt: Spanyolország külkapcsolatai normalizálódtak (1955-ben az ország az ENSZ tagja lett), az európai integráció gazdasági szempontból egyre fontosabb lett, és maga a spanyol rendszer is lassú enyhülési folyamaton ment keresztül. A latin-amerikai kapcsolatok leértékelődése és dezideologizálása egyszerre, egymást erősítve ment végbe. Castiella 1959. október 12.-i beszédében kifejtette, hogy a közös örökség fontos, de a kurrens közös érdekek fontosabbak, illetve hogy a nemzetközi fórumokon egy hangon szólaljanak meg a spanyol nyelvű országok (elsősorban az ENSZ-ben). További beszédeiben Castiella még tovább ment, kijelentette, hogy a hispán közösségnek nincs szüksége ideológiára, „nem fűzhető semmilyen politikai rendszerhez” (Arenal [1989], 29.o.). Mindeközben, amikor Spanyolország 1962-ben jelentkezett az EGK-ba, a külügyminiszter azzal érvelt, hogy Spanyolország „természetes híd” Európa és Latin-Amerika között (Herrero [2003], 326. o.). Bár az EGK-tárgyalások elakadtak, konkrét eredmények terén Castiella minisztersége messze meghaladta Artajóét: 12 bilaterális alapszerződést kötött különböző latin-amerikai országokkal, és hosszas tárgyalásokat folytatott a spanyol – latin-amerikai közös állampolgárság tervéről, amit azonban nem sikerült megvalósítani. Távozása után – nagyrészt az idős Franco utódlásának bizonytalansága miatt – a latin-amerikai országok kiváró álláspontra helyezkedtek egészen 1975-ig (Arenal [1989], Szilágyi [2005]) 3. Az Átmenet Latin-Amerika-politikája (1975–1986) A spanyol rendszerváltás hirtelen megváltoztatta Spanyolország szerepét a latin-amerikai külpolitikai gondolkodásban. Az Átmenet4 meghatározó személyisége, Adolfo Suárez5 népszerű volt a progresszív latin-amerikai értelmiség körében, ám a Franco alatti képlet – 4

A spanyol rendszerváltást rendszerint az Átmenet (Transición) néven emlegeti a szakirodalom, az időszak Franco halálától (1975) az EGK-csatlakozásig (1986), más értelmezések szerint csak a PSOE győzelméig (1982) tartott. 5 1975-ben kijelölt, majd 1977-ben demokratikusan megválasztott spanyol miniszterelnök

5

Spanyolország közeledése nem talál visszhangra Latin-Amerikában – az átmenet során megfordult: a minél gyorsabb európai integráció reményében ezúttal a spanyol rendszerváltó elit nem akart túl közel kerülni a sok esetben Európa számára szalonképtelen, diktatorikus latin-amerikai rezsimekhez (Wiarda [1996]). Az Átmenet során egy marginális terület, az egyébként is elengedni szándékozott Nyugat-Szahara dekolonizációjával Spanyolország megszűnt gyarmattartónak lenni, ami javított az ország nemzetközi megítélésén. A demokratikus spanyol vezetés új külpolitikai prioritásokat alkotott, az EGK- és a NATOtagság felülírta a posztkoloniális együttműködés témakörét. A „híd”-diskurzus ezzel szemben továbbra is jelentős maradt: az EGK-csatlakozási tárgyalásokon a spanyol fél mindvégig azzal kívánta az ország pozícióit erősíteni, hogy Spanyolország felvétele egyben Latin-Amerika felé is megnyitja Európa előtt az utat – akárcsak 1962-ben tette. Mindezt annak ellenére, hogy más európai országok – Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország – sokkal jelentősebb gazdasági kapcsolatokat ápoltak Latin-Amerikával, mint Spanyolország. Az 1975 és 1986 közötti időszak nagy vívmánya a kulturális és politikai kapcsolatok megerősödése, hiányossága viszont, hogy a gazdasági kapcsolatok továbbra is alacsony szinten maradtak. Egyes elemzők szerint azonban épp a kulturális és politikai kapcsolatok sikere teremtett kedvező hátteret a későbbi gazdasági kapcsolatok kialakulásához (Anderle [1999], Lemus – Pereira [2003]). Az Átmenet külpolitikájának tanulmányozásakor fontos elkülöníteni az UCD6 és a PSOE7kormány tevékenységét. Az UCD (1977-1982) deklaratív, elméleti lépései voltak jelentősek, az Iberoamerikai Nemzetek Közösségének fogalma (Comunidad Iberoamericana de Naciones) ekkor született meg. Az első PSOE-kormány (1982-1986) ezzel szemben a külpolitikai akciók, konkrét programok terén is sikeres volt, ebben a négy évben fektették le az együttműködési projekt alapjait (Arenal [1989]). A spanyol Átmenet sikere után a Spanyolországgal fenntartott kapcsolatokban –az eddigiekkel szöges ellentétben – épp a demokratikus latin-amerikai erők váltak érdekeltté, a spanyol reláció a spanyol modell lemásolásának lehetősége miatt felértékelődött. A spanyol diskurzus erre reflektálva a kulturális szálak helyett egyre inkább a demokratizálódásról és az emberi jogokról kezdett szólni. Ez Suárez alatt meglehetősen általános érvényű volt, Gonzálezzel azonban kapott egy Egyesült Államok-ellenes élt, ami nagy tetszést aratott LatinAmerikában. Fernando Morán spanyol külügyminiszter – akit később menesztettek, mert túlságosan baloldalinak bizonyult – Latin-Amerika minden bajáért az Egyesült Államokat hibáztatta, Spanyolország történelmi szerepéről viszont hallgatott. Az ő minisztersége alatt az Iberoamerikai Együttműködés Intézete is ezt a vonalat kezdte követni. Morán menesztése után azonban a spanyol külpolitika ismét mérsékeltebbé vált, Spanyolország nem akarta Közép-Amerika miatt teljesen megrontani az Egyesült Államokhoz való viszonyát, hiszen küszöbön állt a NATO- és az EGK-csatlakozás, amelyek sokkal fontosabbak helyen szerepeltek a külpolitikai prioritásrendszerben. Mindeközben a latin-amerikai országok is felismerték, hogy az EGK-val folytatott kapcsolatok Spanyolország nélkül is fenntarthatóak (Wiarda [1996]). 3.1. Az UCD-kormány – az Átmenet sikere (1977-1982) A létrejövő új, demokratikus rendszer külpolitikájában az államfő (I. János Károly király) és a miniszterelnök személye kezdetben döntő jelentőségű volt. 1975 és 1982 között a spanyol külpolitika „kézi vezérléssel” működött, csak az időszak végére állt át a bürokratikus 6 7

Unión del Centro Democrático (a Demokratikus Közép Uniója) Partido Socialista de los Obreros de España (Spanyol Szocialista Munkáspárt)

6

modellre. Az Átmenet politikai céljainak megvalósításához ugyanis döntő fontosságú volt a külpolitikai irányvonal minél gyorsabb és hatékonyabb megváltoztatása. A király szerepét a külkapcsolatok vitelében – sőt, a volt gyarmatokkal való kapcsolattartásban – az 1978-as alkotmány explicit kimondja: „a király (…) a spanyol állam legfelsőbb képviselője nemzetközi kapcsolataiban, különösképpen a történelmi közösségéhez tartozó nemzetek felé” (el rey es (…) la más alta representación del Estado español en sus relaciones internacionales, especialmente con las naciones de su comunidad histórica) (A spanyol állam Alkotmánya, 56. cikk, idézi Arenal [1989], 33. o.). A király 1976-ban ellátogatott a Dominikai Köztársaságba, ami – először lépett spanyol államfő Latin-Amerika földjére – jelentős szimbolikus értékkel bírt. Ennek ellenére a spanyol külpolitika fő törekvése egyértelműen az Európához és az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatok újjáalkotása volt, Latin-Amerika az Átmenet idején a harmadik helyre szorult (Szilágyi [1998]). Az új spanyol Latin-Amerika-politika alapelveit János Károly király a venezuelai Nemzetgyűlés előtt, Caracasban 1977. szeptember 9.-én elmondott beszédében fejtette ki először tételesen. Az öt alapelv (a király saját megfogalmazásában) a következő: 1. Interdependencia – a kapcsolatok egyes részterületek összefüggnek egymással, nem lehet csak egyes aspektusokat kiemelni, 2. Szavahihetőség – nemzeti konszenzus a spanyol Latin-Amerika-politikáról, szemben a felelőtlen francói retorikával, 3. Folytonosság – a korábbi érdekvezérelt, improvizált politika helyett folytonos, koherens politika, 4. Diszkriminációmentesség – a spanyol – latin-amerikai kulturális szálak olyan erősek, hogy aktuális politikai különbségek nem lehetnek okai a kapcsolatok mellőzésének (ez lényegében az Estrada-doktrína átfogalmazása), 5. Közösség – a cél az összekötő kulturális és nyelvi kapcsolatok ápolása a térség egészével, így Spanyolország csak olyan politikát folytat, ami minden latin-amerikai ország számára hasznos. (János Károly beszédét idézi: Arenal [1989], 75. o.). Volt még egy hatodik alapelv is, amiről a király ebben a beszédben nem tett explicit említést, de egy korábbi (Cartagena, 1976. október 12.) beszédében kifejtett: az egység a sokféleségben elve – azaz tiszteletben kell tartani a spanyol nyelvű országok sokféleségét, mert az önmagában érték. De nem szabad hagyni, hogy az őket összekötő hasonlóság és értékek eltűnjenek (Arenal [1989], 79. o.). Adolfo Suárez kormánya (1976-80) minőségi változást hozott a spanyol külpolitikában, de a hangsúlyt egyértelműen a belpolitikára fektette – ekkor zajlott az alkotmányozási folyamat, komoly gondot okozott a terrorizmus és az autonómiák kérdése, fennállt a katonai puccs veszélye. A külpolitikában sok volt a megváltoztathatatlan adottság: Spanyolország az Egyesült Államoktól és Európától gazdaságilag függő, közepesen fejlett állam volt, egyértelműen a nyugati szövetségi rendszer tagja (de az EGK-ból kirekesztve); elsődleges stratégiai érdeke a nem-félszigeti területek (Kanári-szigetek, Ceuta, Melilla, Baleár-szigetek) védelme, erősen függött az importált energiától és nyersanyagoktól. Suárez kormányának számos égető kérdésre kellett választ találnia: a portugál forradalomhoz, a Szentszékhez, Nyugat-Szahara marokkói annexiójához való viszonyulásra, az EGK- és a NATO-csatlakozás mikéntjére, stb. Ezen felül még a külpol mozgástér is definiálásra várt. Ebben a sűrű napirendben Latin-Amerikára nem sok figyelem jutott. A kapcsolatok megmaradtak a retorika és a politikai gesztusok szintjén, annak ellenére, hogy a latin-amerikai friss demokráciák nyitottak voltak a spanyol közeledésre. Mindezek mellett persze voltak ellenséges hangok is: a rossz történelmi beidegződések miatt több latin-amerikai állam vezetése gyanakodva

7

fogadta a spanyol közeledést, a spanyol társadalom pedig megcsömörlött a Franco alatt erőltetett Hispanidadtól: Suárezt „harmadik-világosítással” (tercermundismo) vádolták – vagyis ahelyett, hogy az első világhoz húzna, a harmadik világhoz fűződő kapcsolatokat erőlteti, veszélybe sodorva ezzel az európai integrációt. Suárez ezen felül sokszor következetlen Latin-Amerika-politikát vitt, amely alapvetően továbbra is retorikai maradt, nem volt hozzá kellő anyagi fedezet, nem volt világos projekt, de sikerült eltávolodni a francói örökségtől. Mindazonáltal az egész közeledési folyamat teljesen kívül állt a hidegháborús nyugat-kelet dinamikán, így ebben a relációban valóban lehetett „önálló hangja” a spanyol külpolitikának (Arenal [1989], 40. o.). Leopoldo Calvo-Sotelo rövid ideig hatalmon lévő kormánya (1981-1982) a Tejero-puccs (1981 február 23.) miatt hátat fordított a külpolitikának, a Falkland-krízisben pedig kiderült, hogy a Suárez által vizionált „híd”-szerep nem működik – Spanyolország hosszas habozás után végül Nagy-Britannia mellé állt. Ugyanebben az évben történt viszont az első konkrét lépés a Latin-Amerikával való gazdasági együttműködés felé – megrendezték Madridban az első ilyen témájú konferenciát. A konkrét eredmények azonban már a González-kormány nevéhez fűződnek (Arenal [1989]). Suárez és Calvo Sotelo számára Latin-Amerika mint „második tér” szerepelt, ahol külpolitikai sikereket lehetett elérni, az európai integráció lassúságának kompenzálására. Az UCD fő vívmányai e téren a Mexikóval való diplomáciai kapcsolat-újrafelvétel, illetve a Franco által alapított Hispán Kultúra Intézete (Instituto de la Cultura Hispánica) átalakítása Iberoamerikai Együttműködés Intézetévé (Instituto de Cooperación Iberoamericana) (Szilágyi [1998]). A közeledés sikerét nagyban elősegítette, hogy a Carter-kormányzat alatt az Egyesült Államok számára kevésbé volt hangsúlyos a latin-amerikai színtér, így eltűrte a növekvő spanyol jelenlétet. Spanyolország így belépett a CEPAL-ba és az Andoki Paktumba, 1979-ben Portugáliával együtt megfigyelőként részt vett Havannában az el nem kötelezett országok hatodik, Havannában rendezett találkozóján, a falklandi háborúban azonban Calvo Sotelo meglehetősen kétértelmű, lavírozó politikát folytatott, ami megingatta a latin-amerikaiak Spanyolországba vetett növekvő bizalmát (Lemus – Pereira [2003]). 3.2. Az első PSOE-kormány – az Átmenet konszolidációja (1982 – 1986) A PSOE győzelme a spanyol demokratizálódás egyértelmű jele volt, hiszen egy 7 éve még illegális párt abszolút többséggel győzött. Ez egyben azt is jelentette, hogy a kormány nagyobb figyelmet fordíthat a külpolitikára. Latin-Amerika vonatkozásában is változás állt be: a PSOE-nek a Szocialista Internacionálén keresztül igen jó kapcsolatai voltak a latinamerikai baloldal pártjaival, egy baloldali spanyol kormány pedig a latin-amerikai demokratikus középpártok számára is elfogadhatóbb volt. Akárcsak Suárez idején, ezúttal is kezdetben a kormányfő, Felipe González személyes akcióin alapult a külpolitika, azután (a második ciklusban) bürokratizálódott. A második ciklusban indultak a konkrét programok, tehát az EGK-csatlakozás éve egyben a spanyol – latin-amerikai kapcsolatok nagy korszakhatára, de nem csak a csatlakozás miatt. González beszédeiben kifejtette, hogy a diszkriminációmentesség elvét követve minden latin-amerikai országgal szeretne jó kapcsolatokat fenntartani, a kormányzattól teljesen függetlenül, illetve hogy a be nem avatkozás elvét megtartják, de az egyenlő bánásmód elvét és a kapcsolatok egyenlő intenzitását nem. A szocialista külpolitika ugyanis kiemelt fontosságot tulajdonított a demokratizálódásnak és az emberi jogok betartásának, továbbá visszautasították a suárezi (és mint korábban láttuk, francói) „híd”-koncepciót, a Falkland-háború ugyanis bebizonyította ennek tarthatatlanságát. Morán külügyminiszter hangsúlyosan a konkrét együttműködési programok mellett foglalt állást – „nem kell több tartalom nélküli, ha épp nem paternalista

8

javaslat” (Morán, 1984 július 3., idézi Arenal [1989], 54. o.). Megkezdődött az 1992-es „Két világ találkozása”-ünnepségek előkészítése is, az egyenlőség jegyében. Spanyolország aktív szerepvállalásba fogott a béke és a demokratizálódás érdekében: segítette a contadorai csoportot8 - amely tevékenységbe a San José-i találkozók révén az EK is involválódott illetve a megkezdett demokratizálódási folyamatot Argentínában, Brazíliában, Chilében és Uruguayban. Mindemellett problémák is jelentkeztek: az EK-csatlakozási tárgyalásokon Spanyolország a Latin-Amerikával szembeni védővámok mérsékléséért harcolt, végig egyértelművé téve, hogy a spanyol csatlakozás nagyobb érzékenységet, nyitottságot igényel az EK-tól Latin-Amerika felé. Túl sok sikerük nem volt. Egyrészt az angolok és a franciák már kivívták maguknak a volt gyarmatoknak nyújtandó kedvezmény jogát, másrészt a latin-amerikai függetlenség már rég megtörtént, harmadrészt a spanyol – latin-amerikai kapcsolatok nem voltak olyan intenzitásúak, mint Nagy-Britanniáé és Franciaországé a volt gyarmatokkal. Mindössze annyi eredmény született, hogy a csatlakozási szerződéshez csatoltak egy „közös szándéknyilatkozatot”, kevés konkrét tartalommal (Arenal [1989], 57. o.). Már 1981-ben megalakult az 500.évforduló nemzeti bizottsága, és számos közös kulturális, oktatási, gazdasági, tudományos és technikai bizottság jött létre a latin-amerikai országok többségének részvételével, amelyek 1983-tól évente üléseztek. A spanyol külügyminisztérium szervezeti átalakításai is tükrözték az új prioritásokat: 1985-ben létrejött a Nemzetközi Együttműködés és Iberoamerika Államtitkársága, ehhez tartozott minden együttműködési program; 1986-ban megalakult a Nemzetközi Együttműködés Minisztériumközi Bizottsága, majd 1988-ban az AECI, a Spanyol Nemzetközi Együttműködési Ügynökség. Mindhárom szerv fő akcióterülete Latin-Amerika volt, és jelentős részt vállaltak az Iberoamerikai Csúcstalálkozók projektjének előkészítésében (Arenal [1989]). Az Iberoamerikai Nemzetek Közösségéről nyilatkozva mind a király, mind González kormányfő a kelet-nyugat dichotómián kívül állást tartotta a legfőbb erénynek. A király szerint a Közösség egy „közös hang a blokkok világában”, González pedig „a hidegháborús logikán kívül álló, globális célú közösség”-nek nevezte a spanyol ajkú országokat (Arenal [1989], 84. o.). A formálódó Közösséggel kapcsolatban óhatatlanul is felmerült a két nagy posztkoloniális szervezet, a Commonwealth és Communauté Française minta-szerepe. Fernando Morán külügyminiszter 1983-ban tett nyilatkozata szerint az Iberoamerikai Nemzetek Közössége nem lesz olyan formális, mint az előbbi két szervezet, de azokhoz hasonlóan Spanyolország is úgy próbál közös szervezetet létrehozni volt gyarmataival, hogy az ne sértse az EK-tagként rá háruló kötelezettségeket. A brit példára utalva Morán azt is kifejtette, hogy a spanyol király éppúgy lehetne az egység szimbóluma, mint a brit királynő – amint utóbb kiderült, ez az ötlet a latin-amerikaiak egyöntetű ellenállásába ütközött. A király ugyanebben az évben Limában egy beszédben kijelentette, hogy „nem csak a saját népéért, hanem az egész spanyol nyelvű világért felelős” – később azonban már csak ennél jóval árnyaltabb kifejezésekkel élt. (Arenal [1989], 93. o.).

4. A spanyol–latin-amerikai kapcsolatok intézményesülése (1986–1996) Az 1980-as évek elejétől a spanyol politikatudományban jelentős vita folyt arról, hogy az Átmenet jelent(ett)-e irányváltást a külpolitikában. A legtöbb szakértő szerint nem, csak a 8

1983-ban Kolumbia, Mexikó, Panama és Venezuela által létrehozott konzultációs mechanizmus a béke helyreállítására Közép-Amerikában

9

lehetőségek kihasználása, a vágyak beteljesülése ment végbe. Francisco de Aldecoa 1986-ban úgy ítélte meg, hogy az Átmenet nem okozott törést, mert az irányváltás már a 60-as években bekövetkezett volna (az atlanti dimenzió helyét átvette volna az európai), csak a politikai rendszer jellege miatt erre nem nyílt lehetőség. Az Átmenet mindenesetre minőségi ugrást tett lehetővé a külpolitikában, szélesedett a spanyol mozgástér. Latin-Amerikában emellett Spanyolországnak komoly presztizse lett a sikeres rendszerváltás és a gazdasági eredmények miatt. Az is fontos volt, hogy 1985-ben Spanyolország belépett a NATO-ba, ami tovább növelte a súlyát a latin-amerikai országok szemében, mivel így egy olyan állammal folytathattak tárgyalásokat, amely szerződéses szövetségben állt az Egyesült Államokkal (Sanhueza [2003]). Az immáron EGK-tag Spanyolország a szavak szintjén kezdetektől fogva kifejezte elhivatottságát Latin-Amerika iránt, ám konkrét lépésekre a hidegháború végéig és a gazdasági fejlődés megindulásáig nem sok lehetősége nyílt. A 90-es évek több szempontból is változást hoztak: Latin-Amerika kilábalt az „elveszett évtized” nehézségeiből, megindult a demokratizálódás és a privatizáció. Mindezen tényezők miatt a volt gyarmatok keresni kezdték a kapcsolatot a potenciális befektetőkkel, illetve a frissen megalakult, és az új világrend egyik új pólusának látszó Európai Unióval. Ekkorra a dinamikus spanyol gazdasági növekedés lehetővé tette a konkrét szerepvállalást is, ám a latin-amerikai országok bizalmatlansága miatt az egyoldalú spanyol akciók nem lehettek volna hatásosak. Szemben az EU-val, az Amerikai Csúcstalálkozókkal és az Ázsia-Csendes-óceáni Fórummal (APEC), amelyek szomszédos országok gazdasági közösségei, az iberoamerikai államokat összekötő bármilyen együttműködési forma kizárólag a tagokat összekötő kulturális és történelmi szálakon alapulhatott. A Commonwealth-hez és az Organisation International de la Francophonie-hoz képest pedig jelentős különbség, hogy az iberoamerikai államok esetén nem az egykori gyarmatbirodalmat felváltó politikai konstrukcióról van szó, mivel a volt gyarmatok függetlensége és az első csúcstalálkozó közt a legtöbb ország esetében több mint 150 év telt el bármiféle politikai közösség megléte nélkül. Az Iberoamerikai Csúcstalálkozók rendszerének – illetve az eredeti terv szerint az Iberoamerikai Nemzetek Közösségének – létrehozását tehát a kulturális, nyelvi, történelmi közösség politikai tartalommal való megtöltése motiválta. Ez elsősorban Spanyolország érdeke volt - de a többi tagnak is érdeke fűződött az intézményes kapcsolathoz, hiszen Spanyolország – szemben az Egyesült Államokkal – nem akkora hatalom, hogy erővel kikényszerítse a többi ország együttműködését. (Freres [2005], Szilágyi [2005]) 4.1. A második PSOE-kormány – Az érdekek egybeesése (1986–1989) Mint láttuk, Spanyolország érdeke az önálló külpolitikai cselekvési tér létrehozása volt, ezzel saját szerepének megerősítése a nemzetközi térben – és az EU-n belüli presztizsének növelése sem volt mellékes. A spanyol lehetőségeket növelte az a tény is, hogy nem létezett még egész Latin-Amerikára kiterjedő integrációs terv. A Riói Csoportnak csak a dél-amerikai országok, továbbá Mexikó és Panama voltak a tagjai, a közép-amerikai országok inkább a CARICOMban gondolkodtak. Közép-Amerikát tehát mindig az a tagállam képviselte, amelyiknél éppen a Pro Tempore Titkárság székelt – Kuba viszont kívül rekedt ezeken az integrációkon. Az EGK-csatlakozás során Spanyolország és Portugália viszonya is javult. A két ország külpolitikája közeledett, eltűnt a régi bizalmatlanság. Egybeestek a Latin-Amerikával kapcsolatos szándékok is: Spanyolország Brazíliát is be akarta vonni az együttműködési projektbe, Portugália pedig a Brazíliával kialakítandó még szorosabb kapcsolat mellett a többi latin-amerikai államhoz is közeledni akart.

10

Mexikó szándékai is konvergáltak: a 80-as évek nagy gazdasági reformja során Miguel de la Madrid és Carlos Salinas de Gortari elnökök áttértek a neoliberális gazdaságpolitikára, ennek keretében 1989-től folytak a NAFTA-tárgyalások. Spanyolországhoz hasonlóan Mexikó is piacgazdasági fordulatot vett, és egy regionális blokkhoz csatlakozott, ám míg Spanyolországban a társadalom ezt támogatta, a mexikóiak zöme ellenezte. Sokan féltek az Egyesült Államok dominanciájától, latin-amerikai és európai ellensúlyokat követeltek. Ezért Salinas számára a lehető legjobbkor érkezett a spanyol terv: egyrészt nyitásként volt értékelhető Spanyolország és rajta keresztül Európa felé, másrészt új alapokra helyezhette a latin-amerikai kapcsolatokat egy minden latin-amerikai országot egyesítő projektben, harmadrészt pedig lenyugtatta a hazai nacionalista elitet akik azt gondolták, hogy az Iberoamerikai Nemzetek Közössége egyfajta nacionalista-protekcionista gazdasági blokk lesz. Ami a többi latin-amerikai középhatalmat illeti, Argentína hagyományosan jó kapcsolatokat ápolt Spanyolországgal, amely támogatta a demokratikus ellenzéket a junta ellen, Argentína pedig szorosabb európai kapcsolatokat akart. Brazília kevésbé volt készséges, mert bár a brazil diplomácia egyre nyitottabbá vált a multilaterális projektekre, de elsődleges célja az volt, hogy Latin-Amerika vezető hatalma akart lenni, így bizalmatlanul tekintett a spanyolokra. Mindazonáltal, látván hogy Spanyolország, Mexikó, Argentína és Portugália készül valamire, nem tehette meg, hogy kimarad. Az Itamaraty úgy ítélte meg, hogy a terv nem igazán fajsúlyos, viszont lehetőséget ad Brazíliának, hogy eggyel több fórumon élje ki hatalmi ambícióit. A végső lökést a latin-amerikai integráció iránt elkötelezett Cardoso elnök személyes támogatása adta meg. Külön figyelmet érdemel még Kuba, amely számára az együttműködés terve eszköz volt az elszigeteltség feltörésére, nagyobb nemzetközi mozgásteret reméltek az új kapcsolatrendszertől. A többi kisebb latin-amerikai ország számára a terv azért volt vonzó, mert egy olyan fórum lehetőségét jelentette, ahol az Észak két országával egyenlő feltételekkel, egyenlő helyzetben ülhetnek le tárgyalni. (Sanhueza [2003]). Összességében tehát minden ország talált valamilyen motivációt a részvételre. Az időpont megfelelő volt: véget ért a hidegháború, Spanyolország már az EK tagja volt, Latin-Amerika kilábalt az elveszett évtized recessziójából, szinte mindenütt demokratikus rezsimek kerültek hatalomra. 4.2. A harmadik és negyedik PSOE-kormány – Az Iberoamerikai Csúcstalálkozók létrejötte (1989–1996) Bár Spanyolország volt az együttműködés „értelmi szerzője”, sok döntéshozó és szakértő (spanyolok és latin-amerikaiak egyaránt) úgy érezte, hogy csak akkor lehet legitim a folyamat, ha a kezdeményezés manifeszt része Latin-Amerikából jön. Mexikó 1990-ben a Riói csoport találkozóján jelentette be, hogy 1991-ben megrendezi az elsőt, 1992-t Spanyolországnak hagyják, míg 1993 Brazíliáé. Így a Csúcstalálkozók sora egyrészt LatinAmerikában kezdődött, másrészt nem 1992-ben, ami – az új retorika ellenére is – sok latinamerikai számára ambivalens szimbolikával bírt volna (Freres [2005]). Az első Csúcstalálkozó tehát, a megállapodások értelmében a mexikói Guadalajara városában került megrendezésre. Guadalajara fontos gyarmati város volt, a találkozót egy gyarmati épületben rendezték, ami a közös történelmi múltra utalt. Az is szimbolikus volt, hogy nem a hatalmas Mexikóvárosban rendezték a Csúcstalálkozót, ahol az szinte „elveszett” volna. A találkozó elsődleges feladata a további együttműködés intézményi kereteinek kialakítása volt. Rugalmas és nem állandó struktúra jött létre, amelynek egyetlen „szerve” a Pro Tempore Titkárság lett, amely mindig abban az országban székelt, ahol a soron következő csúcs megrendezésre került, tehát nem volt székhelye, sem saját bürokratikus apparátusa. Ez a

11

struktúra amellett, hogy eloszlatta az egy nemzetközi szervezet kötöttségeitől ódzkodó latinamerikai országok félelmeit, kifejezte azt is, hogy lépésről lépésre kell haladni, nem pedig egy előzetes terv alapján, hogy az intézmények a Csúcstalálkozókon felmerült igényeket tükrözzék. Emellett gyorsan kialakult a miniszteri szintű találkozók is rendszere is (az első az Iberoamerikai Oktatásügyi Konferencia volt), melyek a továbbiakban mindig a Csúcstalálkozók előtt kerültek megrendezésre, így ez utóbbiak feladata már csak a konkrét javaslatok elfogadása, illetve elvetése lett (SEGIB [1991], Declaración de Guadalajara [1991]. Az 1992-ben Madridban rendezett második Csúcstalálkozó a rendszer ’ibér’ elemét reprezentálta, illetve Amerika felfedezésének 500. évfordulója kapcsán a történelmi közösség gondolatát. A találkozónak a madridi Amerika Ház (Casa de América) volt a színhelye. 4 program indult el ekkor, ebből 3 mint spanyol program Latin-Amerika felé9:, egy pedig kifejezetten az új, közös rendszer számára. Ez utóbbi, az Őslakos Alap (Fondo Indígena) gesztus volt az évforduló kapcsán Spanyolországot támadó indián szervezetek felé (Freres [2005], 10. o., SEGIB [1992], Declaración de Madrid [1992]). Spanyolország ebben az időszakban még idealista és körültekintő politikát folytatott: igyekezett kerülni minden, az asszimetriára utaló megnyilvánulást a diskurzusban, a multilaterális együttműködés „természetességére” helyezi a hangsúlyt, kerüli az „identitás”-ra való hivatkozást, helyette a „pluralizmus” lett a kulcsszó. Spanyolország továbbá nem akarta a saját kül- és belpolitikai agendáját ráerőltetni a rendszerre, az volt a fontos, hogy egyáltalán működjön, így hagyta, hogy a konkrét témákat a latin-amerikai országok határozzák meg. Az 1992-es programokat Spanyolország egyedül finanszírozta, de jelezte, hogy a továbbiakban a többi ország hozzájárulására is számít (Sanhueza [2003], 42. o.). Az első két Csúcstalálkozóba a résztvevő államok (elsősorban természetesen Spanyolország) annyi energiát fektettek, hogy az azt követő öt ehhez képest eredménytelennek tűnt. Az évforduló kimerítette a spanyol kormányzati kapacitásokat és a társadalom „szaturációjához” vezetett (a spanyolok ráuntak a sok megemlékezésre) (Sanhueza [2003], 43. o.). A pénzügyi források is megcsappantak, sok program abbamaradt. Ebben a helyzetben, hogy ne vesszen kárba az egész projekt, Brazília és Kolumbia megegyezett, hogy a céljuk a fejlesztési együttműködés konszolidálása, vagyis hogy a Madridban elindított programok finanszírozását számon kérik Spanyolországon. 1992-ben Brazília rendezte a Fenntartható Fejlődés Világkonferenciáját Rio de Janeiróban, így az 1993-as 3. Iberoamerikai Csúcstalálkozó Salvador da Bahiában is erről szólt (SEGIB [1993], Declaración de Bahía [1993]. 1994-ben Kolumbia a regionális integrációkat választotta témául, mivel saját alapítású szervezete, az Andoki Paktum látványosan hanyatlott, a Mercosur megjelenése pedig átrendezte a latin-amerikai politikai struktúrát. Az is fontos tényező volt, hogy a Iberoamerikai Csúcstalálkozó után rendezték az első Amerikai Csúcstalálkozót Miamiban, és előtte egyeztetni kellett, hogy milyen egyéb regionális integrációs lehetőségek léteznek. Az 1994-es miami csúcstalálkozó előzménye, hogy az Egyesült Államok 1991 óta figyelte, hogy mire jut Spanyolország a térségben, mivel nem hagyhatta, hogy az amerikai befolyás csökkenjen. Az Egyesült Államok azonban szabadkereskedelmi térséget javasolt – ez az ALCA tervének elődje - tehát egészen más típusú együttműködést, mint az Iberoamerikai Csúcstalálkozók rendszere, ami eddigre bevett esemény lett a latin-amerikai külpolitikában, egyre több ország ajánlkozott a megrendezésére (Freres [2005]). Mindemellett az is kiderült, hogy számos latin-amerikai ország saját politikai akciókra akarja felhasználni a Csúcstalálkozót. Közben az Egyesült Államok jelentkezett, 9

1. CYTED (Programa Iberoamericano de Ciencia y Tecnología para el Desarrollo), 2. MUTIS (Programa de Cooperación en el Desarrollo de Programas de Doctorado), 3. PAEBA (Programa de Alfabetización Básica de Adultos)

12

hogy szeretne megfigyelőként részt venni a találkozókon, mint ahogy számos más ország (pl. Angola, Olaszország, Fülöp-szigetek, Egyenlítői-Guinea, Románia, stb.) és nemzetközi szervezet is. Ezek közül csak a volt spanyol vagy portugál gyarmatok jutottak megfigyelői státushoz, az Egyesült Államok tehát elutasítást kapott (Sanhueza [2003], SEGIB [1994], Declaración de Cartagena [1994]). 1995-ben, az argentínai Barilochéban az oktatás volt a központi téma, illezve az eddig elindult különféle programokat egységes keretbe rendező Barilochei Egyezmény megalkotása. 1993 és 1996 között 4 új program vette kezdetét, 4 új együttműködési terület nyílt meg10. 1996-ban a chilei Viña del Marban a téma a kormányozhatóság volt, illetve született egy ügyrendi újítás, miszerint a lehető legkevesebb ünnepélyes, protokolláris eseményen kelljen az állam- és kormányfőknek részt venniük, hogy minél több idő jusson zárt ajtók mögött tárgyalni, illetve hogy minél kevesebb lehetőség legyen külön lobbizásra. Ez a hatékonyságnak jót tett, de a Csúcstalálkozók társadalmi fogadtatásának nem, mert a nyilvánosság elve nagyban sérült (Freres [2005], SEGIB [1995], Declaración de Bariloche [1995]). 1996-ra nagyobb lett a latin-amerikai államok szerepe, míg ahogy az EK-csatlakozás derogációi lejártak és az EU fejlődése előrehaladt, úgy lett Spanyolország és Portugália mozgástere egyre kisebb. 1995-96-ban fontos volt a rendező Argentína és Chile jó viszonya, aminek következtében a két Csúcstalálkozó tematikája koherens lett. Argentína és Chile olyan területeket keresett, ahol az együttműködést nem gátolják Spanyolország és Portugália EU-s kötelezettségei. Ekkoriban vált központi elemmé spanyol és portugál nyelv védelme és fejlesztése – erre lehetett spanyol és portugál forrásokat találni – illetve, hogy támogatják a spanyol nyelv tanítását a portugál nyelvű országokban és fordítva (SEGIB [1996], Declaración de Viña del Mar [1996]). 1996-ra tehát kialakult egy olyan decentralizált, rotatív rendszer, ami csökkentette a latin-amerikai országok azon percepcióját, hogy a Csúcstalálkozók rendszere egy „spanyol kreálmány”, aminek ők nem sok hasznát veszik (Sanhueza [2003], 66. o.). Viña del Marban már José María Aznar képviselte Spanyolországot volt, aki éppúgy teljes támogatásáról biztosította a Csúcstalálkozók rendszerét, mint González, amit a laitn-amerikaiak megkönnyebbüléssel fogadtak. Aznar színre lépése azonban megfordította az együttműködés fejlődésének irányát (Freres [2005]). 5. Neokolonializmus vagy kooperáció? A González-kormány proaktív, konszenzuskereső külpolitikája elnyerte a latin-amerikai országok bizalmát. A barilochei és a valparaísói forduló idején egy valódi multilaterális együttműködés kezdett körvonalazódni. Aznar PP11-kormánya ezzel szemben USA-barát külpolitikája, Kuba elleni kemény fellépése és a Pinochet-ügy miatt több latin-amerikai ország vezetéséből gyanakvást váltott ki. Ezzel párhuzamosan a spanyol multinacionális vállalatok térnyerése a latin-amerikai közszolgáltatások privatizációjában felébresztette a spanyol „neokolonializmus” rémképét, ami az argentin válság során tapasztalt spanyolellenességben teljesedett ki. A Zapatero-kormány békülékenyebb hangot ütött meg, de a különböző latin-amerikai integrációs elképzelések (amelyekben Spanyolország természetesen nem szerepel potenciális tagként), illetve az EU-Latin-Amerika párbeszéd

10

1993 – CIDEU (Centro Iberoamericano de Desarrollo Estratégico Urbano) 1995 – IBERFOP (Programa Iberoamericano de Cooperación para el Diseño Común de Formación Profesional - IBERMADE (Programa Iberoamericano de Modernización de Administradores de la Educación), 1996 – IBERMEDIA (Programa de Desarrollo Audiovisual en apoyo de la Construcción del Espacio Visual Iberoamericano) 11 Partido Popular – Spanyol Néppárt

13

megindulása szűkítette az önálló spanyol Latin-Amerika-politika mozgásterét (García Pérez [2003]). 5.1. Az első PP-kormány – A hegemonisztikus fordulat (1996–2004) A jobboldali Aznar-kormány (1996-2004) alatti hangsúlyeltolódást jól szemlélteti, hogy míg a 90-es évek közepén a spanyol Latin-Amerika-politika három, meglehetősen általános témakörben mozgott – demokratizálás és emberi jogok, fejlesztési együttműködés, EK-LatinAmerika közeledés – addig 2005-re már hat, jóval konkrétabb elem szerepelt a diskurzusban – a Kubával való bánásmód, társadalompolitika, spanyol és európai gazdasági kapcsolatok Latin-Amerikával, terrorizmus elleni harc, oktatásügy és (a korábbi háromból egyedüliként megmaradt) demokratizálás. (Alcántara Sáez [2005], 205. o.). Aznar személye és politikája is számos latin-amerikai országot szembefordított Spanyolországgal. 1996-ban Viña del Marban Aznar és Castro még barátságos volt egymással, ugyanazon év nyarán azonban a spanyol kormányfő kijelentette, hogy véget vet a Spanyolország és Kuba közti politikai együttműködésnek, a továbbiakban csak humanitárius ügyként tekint a szigetországra. Ez egyértelmű gesztus volt az Egyesült Államoknak, amellyel Aznar a kezdetektől fogva szoros szövetséget kívánt kialakítani. Válaszul Kuba két hónapig nem adta meg a placetet az újonnan kinevezett havannai spanyol nagykövetnek, José Coderchnek. A kubai menekültekkel ellenben Aznar jó viszonyt alakított ki, különösen a legradikálisabb vezetőjükkel, Jorge Mas Canosával, aki 1996 októberében Madridba látogatott és létrehozta a Spanyol-Kubai Alapítványt (Fundación Hispano Cubana), melybe a PP számos tagja belépett. Castro válaszul visszavonta a nemrég megadott placetet Coderchtől. Matutes külügyminiszter szerette volna enyhíteni a feszültséget, de Aznar nem hagyta és nem nevezett ki új nagykövetet másfél évig – ilyen helyzet még Franco alatt sem fordult elő. Aznar azonban nemhogy nem tett semmit a kapcsolatok javításáért, hanem kifejezetten azért lobbizott az EU-ban, hogy bánjanak szigorúbban Kubával – ami a korábbi spanyol elvek felrúgását jelentette. Egyetlen esetben nem értett egyet a szankciókkal – ellenezte az Egyesült Államok ún. Helms-Burton törvényét, ami szankcionálta a Kubában tevékenykedő külföldi vállalatokat. A törvény ugyanis rosszul érintette a spanyol vállalatokat, amelyek a turizmus és a dohánytermeztés területén Kubában működtek. 1998-ban végül Matutes és a kubai külügyminiszter megállapodtak, hogy lesz új spanyol nagykövet, de Castro és Aznar a továbbiakban is kifejezték hogy megvetik egymást. Castro egy ízben „bajszos Führerecskének” és „fasisztának” nevezte Aznart, máskor kijelentette, hogy „jó gyomor kell az elviseléséhez” (Cernuda – Jáuregui [2004], 300. o.). A többi latin-amerikai országgal nem lett ennyire rossz Spanyolország viszonya, de komolyabb problémák adódtak más relációkban is. Hugo Chávez venezuelai elnök és Aznar a retorikában mindig szívélyesek voltak egymással, de az elnök elleni puccs idején, 2002-ben a spanyol diplomácia kétértelmű politikát folytatott. Bár Moratinos külügyminiszter is tett utalásokat arra nézve, hogy Aznar tevékenyen részt vett a venezuelai elnök elmozdításában, mint ahogy azt Chávez később – például a már említett santiagói Csúcstalálkozón – állította, bizonyítékok nem kerültek elő. Feszültséget okozott az is, hogy Venezuela volt az utolsó ország, amelyik nem volt hajlandó kiadni az ETA terroristáit. Chile és Spanyolország közt Pinochet-ügy okozta az elhidegülést. 1998-ban a spanyol Baltasar Garzón bíró vád alá helyezte a Nagy-Britanniában tartózkodó ex-diktátort, amit Chile a belügyeibe való avatkozásként értelmezett annak ellenére, hogy formálisan csak a Chilében meggyilkolt spanyol állampolgárok ügyében vádolták Pinochetet. Válaszul Chile kivonult az éppen zajló portói Iberoamerikai Csúcstalálkozóról – először fordult elő, hogy egy nagyobb latin-amerikai állam nem vett részt a találkozón (Freres [2005]).

14

Baltasar Garzón a Pinochet-ügy után argentin állampolgárokat is bíróság elé akart állítani a spanyol állampolgárok vagy spanyol leszármazottak kínzásáért és/vagy megöléséért a junta uralma alatt. Argentína szintén nem hajlandó kiadni állampolgárait, de az eset nem okozott akkora botrányt, mint a Pinochet-ügy. Argentína esetében nem a spanyol politika, hanem a spanyol vállalatok tevékenysége rontotta meg a viszonyt. Az argentin gazdaság 2002-es összomlásakor az Iberia spanyol légitársaság megvált a tulajdonában lévő argentin Aerolíneastól, ami tömeges elbocsátásokat eredményezett. Az argentin politikusok a spanyol vállalatokban találtak bűnbakot, a nép haragja spanyolellenes tüntetésekbe torkollott. Néstor Kirchner elnök is elég kritikus hangot ütött meg a spanyol vállalatokkal szemben. A királyi pár argentínai látogatása valamelyest javított ugyan a hangulaton, de maradt bizonyos feszültség és egy olyan általános vélekedés spanyol részről, hogy a spanyol vállalatokat nem látják szívesen Argentínában, és Kirchner nem sokat tett ezen vélekedés megváltoztatásáért. Ennek ellenére a spanyol vállalatok, bár kis visszaeséssel, de Argentínában maradtak (Cernuda – Jáuregui [2004]). A romló spanyol – latin-amerikai viszony másik oka az volt, hogy az Aznar-kormány szakított a „puha” gonzálezi Latin-Amerika-politikával, és erősebb spanyol vezetést akart elérni az Iberoamerikai Csúcstalálkozókon. Ezt a célt két úton kívánta elérni: egyrészt a spanyol szerepvállalásért cserébe politikai előnyökhöz akart jutni a latin-amerikai országok révén, másrészt a Csúcstalálkozók rendszerének gyengeségeit kihasználva a rendszer intézményesítésének, egy valódi nemzetközi szervezet alakításának szükségességét kezdte hangoztatni. Előbbire példa, hogy 1998-ban Spanyolország elérte, hogy a latin-amerikai államok – a dekolonizáció elvére hivatkozva – nyilatkozatban támogassák Gibraltár visszaszerzését. Ez volt az első – de nem az utolsó – olyan eset, amikor Spanyolország „hegemónként lépett fel, azaz egy nemzetközi rezsimet a saját partikuláris céljainak elérésére használt fel” (Sanhueza [2003], 68. o.). Az utóbbi stratégiát is siker koronázta: miután az 1997-ben, a venezuelai Isla Margaritán tartott Csúcstalálkozót – amelynek a témája a korrupció volt – a legtöbb résztvevő sikertelennek értékelte, a spanyol diplomácia 1998-ban, Portóban felvetette, hogy legyen egy állandó szerv, amit egy évvel később, Havannában SECIB-nek neveztek el (Iberoamerikai Együttműködés Titkársága, Secretaría de Cooperación Iberoamericana), 2000-ben pedig meg is kezdte működését, természetesen Madrid székhellyel. Ez a központosító törekvés egyébként Mexikó támogatásával és Portugália szimpátiájával találkozott – mindkét ország hatékonyabb rendszert szeretett volna, akár a spanyol befolyás növekedésének árán is. Argentína, Chile és Kuba azonban, a spanyol hegemónia erősödése és a már említett diplomáciai afférok miatt lassan elhidegültek a folyamattól és magától Spanyolországtól is. (Freres [2005], SEGIB [1997], Declaración de Margarita [1997]). Az 1998-ban, Portóban rendezett 8. Csúcstalálkozón a spanyol központosítási törekvéseken kívül számos egyéb jelentős esemény is történt. – Los desafíos de la globalización A portugálok már 1992-ben kiharcolták, hogy 1998-ban ők szervezhessék a találkozót (Vasco da Gama Indiába érkezésének 500. évfordulóján és a lisszaboni világkiállítás évében), a témát a globalizáció kihívásai adták. A találkozón három jövőbeli tevékenységi irányt jelöltek meg: a nyelv és a kultúra terjesztése, a mélyebb kölcsönös megismerés és az intézmények megerősítése (Sanhueza [2003]). Az együttműködés tehát a kulturális kapcsolatok irányába mozdult – a 4 új programból12 2 ezt célozta – de hangsúlyosak voltak a gazdasági kapcsolatok 12

ADAI (Programa de Apoyo al Desarrollo de los Archivos Iberoamericanos) FUNDIBEQ (Programa Iberoamericano de Gestión de la Calidad)

IBERPYME (Programa de Desarrollo de la Pequeña y Mediana Empresa), RADI (Red de Archivos Diplomáticos Iberoamericanos) 15

is, mivel a 90-es évek második felében vált jelentőssé a spanyol és portugál befektetések szerepe Latin-Amerikában (Freres [2005], SEGIB [1998], Declaración de Oporto [1998]). 1999-ben Havannában került sor a második, globalizációval foglalkozó Csúcstalálkozóra. Portóval szemben itt a globalizáció negatív hatásai voltak terítéken, illetve Kuba saját ügyei: a globalizáció és a neoliberalizmus veszélyei, Jugoszlávia NATO-bombázásának elítélése, Kuba politikai helyzete, az első EU-Latin-Amerika csúcstalálkozó tanulságai, a Pinochet-ügy és az Egyesült Államok pressziója Latin-Amerika felé. Látható tehát, hogy nem csak Spanyolország kívánta saját politikai érdekeinek megfelelően felhasználni a Csúcstalálkozókat. Mégsem lett botrány, mert mind Kubának, mind Spanyolországnak érdekében állt a találkozó sikeres lebonyolítása. Sok ország elnöke maradt távol – Costa Rica, Nicaragua és El Salvador elnöke a Kubával fennálló rossz viszonyuk miatt, Chile és Argentína a Pinochet-ügy miatt. Ez volt a legtöbb hiányzóval megtartott Csúcstalálkozó, amely egyben világosan megmutatta az ibéramerikai „értékközösség” határait is. Kiderült az is, hogy Chile és Argentína még mindig Spanyolországgal azonosította a Csúcstalálkozókat, mint ahogy a többi latin-amerikai állam is, és hogy hajlandóak bojkottálni az egész rendszert, ha problémájuk adódik Spanyolországgal. A hiányzások miatt kevés eredmény volt, de az, hogy Havannában nemzetközi konferenciát rendeztek, nagy diadal volt a kubai vezetés számára. Fontos viszont, hogy megállapodás született a SECIB létrehozásáráról, amelyet – bár Mexikón kívül senki nem támogatott igazán - miután Spanyolország felajánlotta, hogy fizeti a teljes költségvetését, és megerősítette, hogy a hatásköre kizárólag az egyes államok delegáltjainak munkájának segítése lesz, így elfogadták. Nemzetközi jogi szempontból tehát furcsa helyzet állt elő: létrejött egy állandó entitás, viszont nem alakult mellé olyan nemzetközi szervezet, aminek felelős lenne. Lett viszont költségvetése, amelyből végre egyértelműen kiderült, hogy összesen mennyi pénzt mozgat az Iberoamerikai Csúcstalálkozók rendszere: évi 30 millió dollár jutott 15 programra – ami az akkori spanyol nemzetközi fejlesztési együttműködés éves összegének 10%-a, tehát kiderült, hogy Spanyolország – bár a retorika szintjén mindig hangsúlyozta Latin-Amerika fontosságát – voltaképpen csak forrásai egy kis részét szánta a régió részére (Sanhueza [2003], 79. o., SEGIB [1999], Declaración de La Habana [1999]). Mivel Mexikó Fox elnöksége alatt tovább mélyítette az együttműködést Spanyolországgal, különösen az utóbbi számára fontos témákban, például hozzájárult az ETA-tagok kiadatásához, cserébe Spanyolország támogatta, hogy Jorge Alberto Lozoya mexikói nagykövet legyen a SECIB főtitkára. A főtitkár kezdettől fogva a spanyol (és mexikói) érdekeknek megfelelően, a centralizálás érdekében tevékenykedett. Részt vett a szektoriális üléseken és ott mint a kormányfők közös akaratának megtestesítője lépett fel. Így az alapokirat ellenére a SECIB az Iberoamerikai Csúcstalálkozók rendszerének elsődleges szervévé lépett elő. Túllépett a területi korlátokon is: Lozoya kifejtette, hogy együtt kell működni az EU-val, a csendes-óceáni térséggel, az Egyesült Államokkal és a Maghrebországokkal. A nemzetközi szervezetek felé is nyitott, olyanok felé is, amelyeknek nem volt minden latin-amerikai ország a tagja, például az OECD-vel együttműködési megállapodást kötött. Lozoya tevékenysége a legtöbb latin-amerikai kormányfőből egyértelmű rosszallást váltott ki, és a SECIB-et egyértelműen Spanyolország „bábjának” tekintették. (Sanhueza [2003], 89. o.). A latin-amerikai országok többsége nem akarta, hogy a SECIB bármilyen politikai jogkörrel bírjon, így a titkárság szerepe csak az együttműködésre korlátozódott. 5.2. A második PP-kormány – A hegemónia kiteljesedése (2000–2004) 2000-ben a 10. Csúcstalálkozón Panamában Spanyolország beterjesztett egy nyilatkozatot, hogy ítéljék el közösen az ETA-t: ez volt az első eset, hogy spanyol belügyről esett szó,

16

illetve ez volt az első olyan határozat, amit nem egyöntetűen hoztak (Kuba tartózkodott). Ettől a ponttól kezdődött Spanyolország „unilaterális hegemóniája” (Freres [2005], 16. o.). A találkozó résztvevői tehát egy, csak a hegemón számára fontos politikai kérdésben elfogadtak egy politikai nyilatkozatot úgy is, hogy nem volt konszenzus, mert egy ország ellenkezett. Ráadásul ugyanekkor egy, a latin-amerikai államok számára fontos ügyben – a bevándorló gyerekek jogaival kapcsolatban - Spanyolország (és Portugália) közölte, hogy nem tudja teljesíteni az elvárásokat, mert a Schengeni megállapodás miatt a szuverenitásuk korlátozott (Sanhueza [2003], SEGIB [2000], Declaración de Panamá [2000]). 2002-ben Bávaróban, a Dominikai Köztársaságban került megrendezésre a találkozó, amelyen már egyértelműen látszott 9/11 hatása a spanyol külpolitikára, amely sokkal agresszívebbé vált. Anélkül, hogy előtte bárkivel is konzultált volna, Aznar bejelentette, hogy az Iberoamerikai Csúcstalálkozók mély reformjára van szükség, és megbízta Fernando Henrique Cardoso brazil elnököt egy munkacsoportot létrehozásával, ami megvizsgálja, hogy mit kéne tenni. Spanyolország tehát egyoldalúan kinyilvánította, hogy elégedetlen a rendszer működésével, Cardoso választása pedig egyfajta jutalomnak tekinthető a hegemón részéről a volt brazil elnök korábbi érdemeiért (Freres [2005]). Az új programok13 és a központi témák közti szakadék ezekben az években tovább mélyült. Míg a négy új programból három teljesen könyvészeti, egy pedig oktatási témájú, a latinamerikaiak által definiált témák egy része szociális (2000 Panama: Gyerekkor és ifjúság, 2003 Santa Cruz: Társadalmi integráció), más találkozókon viszont a téma vagy túl általános volt (2001 Lima: „Együtt a holnapért”), vagy nem is volt központi téma (2002 Bávaro) (Freres [2005], 17. o.). Közben két másik, Latin-Amerika számára fontos csúcstalálkozó is megrendezésre került: 2001-ben, Québecben a 3. Amerika-közi Csúcstalálkozón az Egyesült Államok előállt az ALCA ötletével, 2002-ben Madridban pedig a 2. EU-Latin-Amerika Csúcstalálkozón pedig a két régió együttműködésének lehetőségeit vizsgálták. Spanyolország szerepe ellentmondásos volt ezen a csúcson: a latin-amerikai országok nagy várakozásokkal érkeztek, főként a KAP reformja és az EU piacához való hozzáférés volt a céljuk, Aznar azonban itt is – akárcsak Bávaróban – legfőbb feladatának azt tartotta, hogy a terrorizmust elítélő nyilatkozatot írasson alá a résztvevőkkel. A latin-amerikai kormányok, félve a spanyol bilaterélis kapcsolatok gyengülésétől, hagyták, hogy Spanyolország átlépjen a korábbi konszenzusokon. Így a PSOE által annyira fontosnak tartott látszat-szimmetria is felborult, egyértelmű asszimetria alakult ki, egy gyenge hegemón diktátumai által vezérelt kliensdiplomáciává alakult a spanyol – latin-amerikai viszony. Spanyolország egyre gyakrabban élt a „tematikus kapcsolat” (vínculo temático) eszközével, ami elsősorban az Egyesült Államok diplomáciájára jellemző. Lényege, hogy a hegemón hatalom az egyébként össze nem tartozó A témát (pl. Gibraltár visszaadásának támogatása) B témához (pl. ösztöndíj-program, nagyberuházás, stb.) kapcsolja, az egyik feltétele lesz a másiknak (Sanhueza [2003], 81. o.). E helyütt kell röviden összefoglalnunk az ezredforduló környékén történt spanyol befektetések történetét is, mivel – bár nem állami vállalatokról van szó, tehát a befektetéseket 13

ABINIA (Programas de la Asociación de Estados Iberoamericanos para el Desarrollo de las Bibliotecas) PICBIP (Programa Iberoamericano de Cooperación en Materia de Bibliotecas Públicas) IBERGOP (Escuela Iberoamericana de Gobierno y Políticas Públicas) RILVI (Repertorio Integrado del Libro en Iberoamérica)

17

nem közvetlenül a spanyol külpolitika irányította – a folyamatos egyeztetések és személyi összefonódások miatt azonban számottevő volt a politikai vezetés hatása a legnagyobb spanyol vállalatokra. A spanyol befektetések növekedése három szakaszra bontható. 1991 és 1994 között a (nagyrészt a közszolgáltatások privatizációja során létrejött) spanyol nagyvállalatok (pl. Iberia, Santander, BBVA, Repsol, Telefónica) nagy befektetéseket eszközöltek a stratégiai iparágakban – pénzügyek, energia, telekommunikáció – olyan országokban, amelyekben épp megkezdődött a privatizáció, és ahová az instabil politikai múlt miatt senki más nem merészkedett. Nagy kockázatot vállaltak, de nagy volt a megtérülési ráta is. 1994 és 1998 között a folyamat konszolidálódott – az előbbi nagyvállalatok megerősítették a jelenlétüket a választott országokban, meg néhány másikban, ahol szintén megindult a privatizáció - és megjelentek a nagyvállalatoknak beszállító kisebb spanyol cégek. Új szektorokban is megjelentek a spanyol vállalatok – pl. építőipar, vízszolgáltatás - mert vonzotta őket a gazdasági konjunktúra. Végül 1999-től 2002-ig a vállalati bázis szélesedése volt megfigyelhető – több ezer spanyol cég jelent meg, 2000-re lett Spanyolország lett a legnagyobb befektető a régióban, megelőzve az Egyesült Államokat, az összes spanyol FDI 61%-a Latin-Amerikába ment ezekben az években (Sanhueza [2003], 82. o.). A befektetések egyfelől valós gazdasági dimenziót adtak a spanyol – latin – amerikai együttműködésnek, másfelől számos konfliktus forrásává váltak. Spanyolország gazdasági térnyerését Latin-Amerikában sokan a neokolonializmus egy formájának tartották, a befektetőket pedig az „új konkvisztádorok” jelzővel illették. Ezzel szemben lényeges megjegyezni, hogy nem a spanyol külpolitika, hanem a spanyol cégek által megvalósított akciókról volt szó, az állami tevékenység inkább reaktív, az eseményeket követő volt. A legtöbb elemzés a spanyol vállalatok sikerét a közös nyelvi-kulturális háttérnek tudja be. Bár a nyelv kétségtelenül fontos tényező, a több millió euró értékű beruházásoknál a fordítás és tolmácsolás elhanyagolható tétel, másrészt pedig a befektetések egyik fő célországa a portugál nyelvű Brazília volt. A kulturális szálak elmélete ellen szól az is, hogy – bár ezek mindig is megvoltak – a befektetések csak az elmúlt 15 év során lettek jelentősek. Fontosabb inkább a spanyol nagyvállalatok know-how-ja: a legtöbben a privatizáció során létrejött, közszolgáltatásokkal foglalkozó cégek, amelyek a 90-es évek latin-amerikai privatizációjában a saját spanyolországi tapasztalataik alapján jártak el és lettek sikeresek. Ez egyben népszerűtlenségük oka is: olyan átpolitizált, a nyilvánosság homlokterében álló iparágakba fektettek be, amelyek azelőtt állami / társadalmi tulajdonban voltak, így a közvélemény jelentős része ellenségesen viszonyult a privatizáció utáni átstrukturáláshoz – ez különösen az argentin válság kapcsán vált világossá (Guillén [2005], Chislett [2003]). A 90-es években kiélesedtek a jogi asszimetriák is. 1991-től, a Schengeni szerződés következtében, Spanyolország korlátozásokat vezetett be a latin-amerikai állampolgárok beutazásában, ami inkompatibilis volt az Iberoamerikai Nemzetek Közösségének elvével. 1995-ben Spanyolország elérte, hogy módosítsák a kettős állampolgárságról szóló régi bilaterális egyezményeket, amelyekben ez egy természetes opció volt, míg ettől kezdve csak az anomáliás esetekben lehetett alkalmazni. 1996-ban a spanyol – latin-amerikai oktatási egyezmények is megváltoztatásra kerülnek, addig számos Latin-Amerikában kiadott diploma, például a jogi, automatikusan elismerésre került Spanyolországban. 1996 után ez megszűnik (Sanhueza [2003]). A 2001-es limai Csúcstalálkozón nem sok eredmény született. Ez volt az első olyan találkozó, amelyen Fidel Castro nem vett részt – 9/11 után nem kívánt részt venni az Egyesült Államokat támogató nyilatkozatokban – és innentől kezdve rendszeresen bojkottálta a

18

találkozókat. A rendszer egy fontos legitimációs forrását vesztette el ezáltal (SEGIB [2001], Declaración de Lima [2001]). 2002-ben, a központi téma nélküli bávarói 12. Csúcstalálkozón az EU agrárszubvencióiról folyt a leghevesebb vita. Spanyolország és Portugália azonban rengeteg támogatáshoz jutott a KAP-ból, nem volt érdekük a módosítása. Aznar félreérthetetlenül tudatta, hogy Spanyolországot kötik az EU-s kötelezettségei, az EU Latin-Amerika legfőbb agrárimportőre, és hogy a vitás kérdések kapcsán forduljanak a WTO-hoz. A latin-amerikaiak újra meggyőződhettek tehát, hogy ha Spanyolországnak (a hegemónnak) fontos a téma (pl. az ETA), akkor keresztülviszi az akaratát, de ha Latin-Amerikának (a klienseknek) az érdekéről (KAP-módosítás), akkor nem (Sanhueza [2003], SEGIB [2002], Declaración de Bávaro [2002]). 2003-ra, a bolíviai Santa Cruzban rendezett 14. Csúcstalálkozóra elkészült a Cardoso-jelentés, amely szintén az intézményesülés mellett foglalt állást. Létrejött – a SECIB helyett – a SEGIB (Iberoamerikai Általános Titkárság), szélesebb jogkörrel, mint elődje, de még mindig szűkebb keretek közt, mint azt Spanyolország (illetve maga Cardoso) akarta volna. Madridnak azt is meg kellett ígérnie, hogy továbbra is állja a költségeket, és a főtitkár nem spanyol lesz. A főtitkár az egykori uruguayi külügyminiszter, Enrique V. Iglesias lett. (SEGIB [2003], Declaración de Santa Cruz de la Sierra [2003]). Fidel Castro ezeken a Csúcstalálkozókon már nem vett részt és nem csinált botrányt, ezt a szerepet Hugo Chávez vette át tőle. Két új program indult be14, ismét kulturális jellegűek (Freres [2005], 18. o.). 5.3. Az ötödik PSOE-kormány – Az elveszett bizalom visszaszerzése? (2004–2008) 2004-ben a Costa Rica-i San Joséban megrendezett 14. Csúcstalálkozón már a márciusi választások győztese, José Luís Rodríguez Zapatero képviselte Spanyolországot. A spanyol csapatokat Irakból kivonó miniszterelnök jelentős változásokat hozott a spanyol külpolitikába: eltávolodott az Egyesült Államoktól, és Európa – különösen Németország és Franciaország – felé fordult. Latin-Amerikával kapcsolatban az új PSOE-kormány a gonzálezi időkhöz akart visszatérni, annak ellenére, hogy az azóta lezajlott intézményesülési folyamatot, a SEGIB megalakulását üdvözölte. Kiderült tehát, hogy bár Zapatero jóval kompromisszumkészebb, mint elődje, az 1995-96-hoz hasonló spanyol háttérbe húzódás nem fog megismétlődni. Az Egyesült Államokkal való szembeszegülés azonban bizakodással töltötte el a latin-amerikaikat, és a San José-i zárónyilatkozatban határozottan visszautasították a Kubát sújtó amerikai Helms-Burton törvényt. Zapatero javítani akart a spanyol-kubai kapcsolatokon, így a miami emigráció helyett a spanyol kormány ismét a havannai kormányt tekintette tárgyalópartnerként. Az is fontos szimbolikus értékkel bírt, hogy Zapatero elkötelezte magát a Milleniumi Fejlesztési Célok megvalósítása mellett, és ígéretet tett arra, hogy az OECD DAC elvárásainak megfelelően a spanyol fejlesztési segélyek mértékét fokozatosan a GDP 0,7%-ára emeli. Zapatero a kevéssel ezután, a mexikói Guadalajarában megrendezett 3. EU – Latin-Amerika csúcstalálkozón is hasonlóan asszertív módon viselkedett, ami elnyerte a latin-amerikaiak bizalmát. (Freres [2005], SEGIB [2004], Declaración de San José [2004]). A 2005-ös salamancai Csúcstalálkozó újdonsága volt, hogy ezen vett részt először tagként Andorra. A pireneusoki miniállamot az előző évben vették fel, így háromra bővült a találkozók európai résztvevőinek száma. Zapatero ezen a találkozón konkretizálta azt, amit 14

Ciberamerica – weboldal ILIMITA – Plan Iberoamericano de Lectura

19

már az előző évben megígért, vagyis hogy újra az együttműködés szociális dimenziójára kíván fókuszálni. Meghirdette az Oktatást Adósságért programot, vagyis hogy Spanyolország elenged a legszegényebb latin-amerikai államok adósságából annyit, amennyit azok oktatásra és oktatásfejlesztésre költenek. Elfogadtak egy akciótervet is, ami a Millenniumi Fejlesztési Célok megvalósítását célozta. Ezen felül a Csúcstalálkozó előtt első ízben ült össze az Iberoamerikai Vállalatok Fóruma, amelyen különböző (főleg spanyol) vállalatok tettek felajánlásokat szociális célú programok finanszírozására (SEGIB [2005], Declaración de Salamanca [2005]). 2006-ban a 16. Csúcstalálkozó témája a migráció volt, ami első ízben vált központi témává. A résztvevők elfogadták az Iberoamerikai Kulturális Chartát is, amely a kulturális együttműködés további irányait határozta meg. Ezen a Csúcstalálkozón mutatta be Zapatero miniszterelnök a 2005-ben Spanyolország és Törökország által az ENSZ keretein belül megkezdett projektjét, mely a „Civilizációk szövetsége” nevet viselte és az interkulturális párbeszéd fejlesztését tűzte ki célul. A megjelent latin-amerikai államfők támogatásukról biztosították a projektet, noha az hangsúlyosan Európa és az iszlám világ párbeszédét állította a központba. Elindult egy alfabetizációs program is, és 2007-et az Alfabetizáció Évének nyilvánították. Elfogadásra került az IBERESCENA program is, a migrációval kapcsolatban azonban, noha ez volt a találkozó központi témája, nem születtek érdemi megállapodások (SEGIB [2006], Declaración de Montevideo [2006]). Látható tehát, hogy bár 2004-2005-ben Zapatero a latin-amerikai országok bizalmát keresve azt ígérte, hogy az együttműködés határozott szociális fordulatot vesz, ismét csak kulturális téren születtek eredmények, illetve Latin-Amerika politikai támogatást nyújtott Spanyolországnak egy olyan diplomáciai projekthez, amelyben közvetlenül nem volt érintett. Nem olyan agresszíven ugyan, mint Aznar, de Zapatero is felhasználta a latin-amerikai országokat saját politikai céljainak eléréséhez. A 2007-es santiagói Csúcstalálkozó vélhetően csak János Károly király elhíresült mondatához kapcsolódóan fog megmaradni a történelmi emlékezetben, mivel a kirobbant botrány minden egyebet elhomályosított. Meg kell azonban említeni, hogy számos egyezmény is született a találkozón, melynek központi témája a társadalmi kohézió volt: Spanyolország másfél milliárd dollárt ajánlott fel a latin-amerikai ivóvízellátás fejlesztésére, Chile egy kisebb összeget gyermekvédelemre, aláírták egy E-kormányzatról szóló chartát és döntöttek egy anyatej-bank létrehozásáról, amely a tervek szerint évi 130 ezer újszülött táplálását fogja megoldani. 2008-at a diszkrimináció minden formája elleni harc évének nyilvánították. Ezen a találkozón tehát ismét a szociális elemek domináltak (Declaración de Santiago [2007]). 2008-ban El Salvador rendezi a 18. Iberoamerikai Csúcstalálkozót. Mivel Zapatero és a PSOE a 2008. márciusi választásokon magabiztos győzelmet aratott, várhatóan a Latin-Amerikával kapcsolatos spanyol politikai álláspontra a folytonosság lesz jellemző. 6. Zárszó Dolgozatomban igyekeztem összefoglalni a spanyol Latin-Amerika-politika törekvéseit és főbb eseményeit, valamint a kapcsolatok intézményes formája, az Iberoamerikai Csúcstalálkozók kialakulását, sikereit és buktatóit. Bemutattam az együttműködési rendszer történetének főbb szakaszait, amelyből meglehetősen ellentmondásos kép rajzolódott ki. Egyfelől tiszteletre méltó az a konzekvens politikai akarat, amely Spanyolország részéről a Latin-Amerikával való együttműködést illetően az utóbbi három évtizedben megmutatkozott. Másfelől azonban világosan látszanak a reláció korlátai: az Iberoamerikai Csúcstalálkozókból nem született meg az Iberoamerikai Nemzetek Közössége, a spanyol külpolitika soha nem hagyott kétséget afelől, hogy Latin-Amerika legfeljebb a második, vagy (Aznar alatt) a

20

harmadik helyet foglalja el Spanyolország külpolitikai prioritásrendszerében Európa, illetve az Egyesült Államok mögött. Az is kiderült, hogy a mindenkori spanyol kormány elképzeléseitől függ a Csúcstalálkozók sorsa, vagyis nem alakult ki olyan multilaterális együttműködési rendszer, amely egy jövőbeli nemzetközi szervezet alapja lehetne. Közben megjelentek a különféle integrációk és integráció-közi kapcsolatok, és azok a komparatív előnyök, amelyekkel Spanyolország 1991-ben rendelkezett Latin-Amerikában, mára elenyésztek. Talán, ha az Aznar-kormányzat nem törekedett volna hegemonisztikus szerepre (amelyhez nem volt kellő ereje és nem volt képes reális alternatívát nyújtani), ma magasabb szintű lenne az együttműködés. A Zapatero-kormány azonban, bár jelentős lépéseket tett a Csúcstalálkozók megmentésére, nem tudott, és valószínűleg nem is akart visszalépni a harmadik González-kormány egyszerű „pénzosztói” szerepkörébe. Az elért eredmények is felemásak. Spanyolország nem tudta betölteni azt a „híd”-szerepet, amelyet oly sokáig hangoztatott. Sikereket elsősorban kulturális téren ért el, a politikai sikerekért nagy árat fizetett – csaknem az egész együttműködés bánta Aznar politikáját. Gazdasági téren sem egyértelmű az egyenleg: bár a spanyol retorikában a latin-amerikai spanyol befektetések rendszeresen megjelennek, mint az Iberoamerikai Közösség gazdasági vetülete, voltaképpen profitérdekelt spanyol magánvállalatok akcióiról van szó, nem pedig a spanyol állam szerepvállalásáról. Az együttműködési programok finanszírozása elégtelen, Spanyolország fejlesztési segélyeinek csak mintegy egyharmadát juttatja Latin-Amerikának. Ami az Európai Unión belüli érdekképviseletet illeti, Spanyolország nem ért el semmi olyat, ami igazán fontos lett volna – nem tudott segíteni a latin-amerikai termékek európai piacra jutásában, nem tudta elérni, hogy a latin-amerikaiak könnyebben léphessenek be az Unió területére és vállalhassanak munkát, csak hogy a leglényegesebb pontokat említsük. Az EULatin-Amerika csúcstalálkozók pedig – bár ez sem egy kifejezett sikertörténet – bizonyos mértékben okafogyottá teszik az önálló spanyol külpolitikai akciókat azon területeken, ahol a döntő szó kimondása az Unió hatáskörébe került. Márpedig egyre több ilyen terület létezik, és Latin-Amerika számára épp ezek a fontosak (Delage [2003]). Mit hoz tehát a jövő az Iberoamerikai Csúcstalálkozók számára? Van-e élet a „¿Por qué no te callas?” után? Vélhetően „egy mondat nem fogja semmivé tenni több mint 16 év munkáját”, ahogy egy perui elemző fogalmazott (Vaccaro [2008]). Kétséges ugyan, hogy a következő Csúcstalálkozón, San Salvadorban hogyan fog ezek után egy asztalhoz ülni a spanyol király és a venezuelai elnök. Maga Chávez azonban ennél sokkal durvább megnyilatkozásokat is tett már – például Bush amerikai elnököt egyszerűen Sátánnak nevezte – és a király megnyilvánulása előtt is vállalhatatlanul fogalmazott, felváltva nevezve Aznart fasisztának és kígyónak. A bocsánatkérés vélhetően mindkét részről el fog maradni, a résztvevőknek azonban túl sok érdekük fűződik a Csúcstalálkozókhoz ahhoz, hogy egy ilyen incidens miatt az egész rendszer a történelem süllyesztőjébe kerüljön. Ami ezzel szemben kétségessé teszi a Csúcstalálkozók jövőjét, az az alapvető kérdések megoldatlansága. 18 év alatt nyilvánvalóvá váltak a korlátok, és az is, hogy a mozgástér bővítése az EU bevonása nélkül lehetetlen. A döntés Spanyolország kezében van, ám a dilemma igen nehéz. Ha ugyanis Spanyolország feladja önálló Latin-Amerika-politikáját, forrásait és kapacitásait pedig a továbbiakban az uniós Latin-Amerika-politika rendelkezésére bocsátja, akkor elvész az a „különleges” kapcsolat, ami – legalábbis a spanyol külpolitikai önképben – mindig is fontos szerepet játszott. Mivel a kérdés leginkább Spanyolország presztizséről és nemzeti identitásáról szól, ez a forgatókönyv kevéssé valószínű. A másik szélsőséges megoldás az lenne, ha Spanyolország tovább növelné az Iberoamerikai Csúcstalálkozók programjaihoz rendelt forrásokat, vagyis jóval több pénzből érne el éppoly szerény eredményeket, mint jelenleg, hiszen az alapvető problémákat nem tudná megoldani. A legvalószínűbb tehát egy kompromisszumos fejlődési irány, amelyben Spanyolország az

21

Iberoamerikai Nemzetek Közösségét egy kulturális szervezetté alakítaná (ahogy azt Portugália is tette a CPLP-vel, a Portugál Nyelvű Országok Közösségével), az együttműködés egyéb területein pedig az EU keretein belül folytatná tevékenységét, mint az egyik – de semmiképpen sem „a” – meghatározó állam. Ez lenne Latin-Amerika érdeke is, hiszen a legtöbb ország helyzetén sokat javítana az export növelése, a befektetések megugrása vagy az állampolgárok szabadabb munkavállalása az Európai Unióban. Spanyolország pedig arra a területre koncentrálhatná önálló külpolitikáját, amelyben valóban sikeres – a kulturális együttműködésre. Bibliográfia ALCÁNTARA SÁEZ, Manuel [2005]: Significados de las Cumbres Iberoamericanas para los gobiernos españoles. In: ARENAL, Celestino del (coord.) [2005]: Las cumbres iberoamericanas (1991-2005). Logros y desafíos. Fundación Carolina – Siglo XXI, Madrid. 199-217. o. ANDERLE Ádám [1999]: Spanyolország története. Pannonica, Budapest. ARENAL, Celestino del [1989]: España iberoamericana : de la hispanidad a la comunidad iberoamericana de naciones. Centro Español de Estudios de América Latina (CEDEAL), Madrid. CERNUDA, Pilar – JÁUREGUI, Fernando [2004]: El Sequerón. Ocho años de Aznarato. Planeta, Barcelona. CHISLETT, William [2003]: La Inversión Española Directa en América Latina: Retos y Oportunidades. Real Instituto Elcano, Madrid. DELAGE, Fernando[2003]: Una política exterior para el siglo XXI. In: PEREIRA, Juan Carlos (ed.) [2003]: La política exterior de España (1800-2003). Ariel, Barcelona. 563573. o. FRERES, Christian [2005]: La corta historia de las cumbres. 1991-2004. In: ARENAL, Celestino del (coord.) [2005]: Las cumbres iberoamericanas (1991-2005). Logros y desafíos. Fundación Carolina – Siglo XXI, Madrid. 1-26. o. GARCÍA PÉREZ, Rafael [2003]: España en un mundo en cambio: a la búsqueda de la influencia internacional (1986-2002). In: PEREIRA, Juan Carlos (ed.) [2003]: La política exterior de España (1800-2003). Ariel, Barcelona. 539.-550. o. GUILLÉN, Mauro F. [2005]: The Rise of Spanish Multinationals. European Business in the Global Economy. University Press, Cambridge. HERRERO, Pedro Pérez [2003]: Las eslaciones de España con América Latina durante los siglos XIX y XX: discursos gubernamentales y realidades. In: PEREIRA, Juan Carlos (ed.) [2003]: La política exterior de España (1800-2003), Ariel, Barcelona. 319. – 339. o.:. LEMUS, Encarnación – PEREIRA, Juan Carlos [2003]: Transición y política exterior (19751986). In: PEREIRA, Juan Carlos (ed.) [2003]: La política exterior de España (18002003). Ariel, Barcelona. 517-538. o. MALAMUD, Carlos [2005]: Las cumbres iberoamericanas en el actual escenario mundial. In: ARENAL, Celestino del (coord.) [2005]: Las cumbres iberoamericanas (1991-2005). Logros y desafíos. Fundación Carolina – Siglo XXI, Madrid. 27-45. o. SANAHUJA, José Antonio [2005]: Abriendo nuevos caminos: la cooperación iberoamericana, 1991-2005. In: ARENAL, Celestino del (coord.) [2005]: Las cumbres

22

iberoamericanas (1991-2005). Logros y desafíos. Fundación Carolina – Siglo XXI, Madrid. 143-175. o. SANHUEZA CARVAJAL, Raúl Andrés [2003]: Las Cumbres Iberoamericanas. ¿Comunidad de naciones o diplomacia clientelar?: Universitaria – FLACSO Chile, Santiago de Chile. SZILÁGYI István [1998]: A spanyol külpolitika és az európaizálódás folyamata. In: Uő [1998]: Európa és a hispán világ. Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém. 85. – 103. o. SZILÁGYI István [2005]: Nemzeti identitás és külpolitika a demokratikus Spanyolországban. In: KISS J. László [2005]: Nemzeti identitás és külpolitika az euroatlanti térségben. Teleki László Alapítvány, Budapest. VACCARO, Yolanda [2008]: El futuro de las cumbres iberoamericanas. In: El Comercio, 2008. január 8. (Online kiadás: http://www.elcomercio.com.pe/edicionimpresa/Html/2008-01-09/el-futuro-cumbresiberoamericanas.html) (lekérdezve: 2008. március 26.) WIARDA, Howard J. [1996]: Iberia and Latin America. New Democracies, New Policies, New Models. Rowman & Littlefield, Boston. Internetes források: SEGIB (Iberoamerikai Általános Titkárság) – Csúcstalálkozókról (lekérdezve: 2008. március 26.)

Összefoglalók

az

Iberoamerikai

SEGIB [1991]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=1&idioma=esp SEGIB [1992]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=2&idioma=esp SEGIB [1993]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=3&idioma=esp SEGIB [1994]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=4&idioma=esp SEGIB [1995]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=10&idioma=esp SEGIB [1996]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=11&idioma=esp SEGIB [1997]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=14&idioma=esp SEGIB [1998]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=17&idioma=esp SEGIB [1999]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=18&idioma=esp SEGIB [2000]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=19&idioma=esp SEGIB [2001]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=20&idioma=esp SEGIB [2002]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=21&idioma=esp SEGIB [2003]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=22&idioma=esp SEGIB [2004]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=23&idioma=esp SEGIB [2005]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=24&idioma=esp SEGIB [2006]: http://www.segib.org/cumbres.php?idCumbre=25&idioma=esp Az Iberoamerikai Csúcstalálkozók záródokumentumai (lekérdezve: 2008. március 26.): Declaración de Guadalajara [1991]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=63 Declaración de Madrid [1992]:

23

http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=64 Declaración de Bahía [1993]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=65 Declaración de Cartagena [1994]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=66 Declaración de Bariloche [1995]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=67 Declaración de [1996] Viña del Mar: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=68 Declaración de Margarita [1997]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=69 Declaración de Oporto [1998]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=70 Declaración de La Habana [1999]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=71 Declaración de Panamá [2000]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=72 Declaración de Lima [2001]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=73 Declaración de Bávaro [2002]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=74 Declaración de Santa Cruz de la Sierra [2003]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=75 Declaración de San José [2004]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=76 Declaración de Salamanca [2005]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=250 Declaración de Montevideo [2006]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=510 Declaración de Santiago [2007]: http://www.cumbresiberoamericanas.com/principal.php?p=687

A dolgozat a Budapesti Corvinus Egyetem 2008. évi Tudományos Diákköri Konferenciáján (TDK) a Nemzetközi tanulmányok II. szekcióban második díjat kapott.

24

Mellékletek 1. táblázat: Az Iberoamerikai Csúcstalálkozók áttekintő kronológiája Év

Helyszín

Eredmények

1991

Guadalajara, Mexikó

Alapítás,

Madrid, Spanyolország

500. évforduló „Találkozás Amerikával”

1992

Központi téma

Létrehozott programok

Egyéb csúcstalálkozók Latin-Amerikában

Pro tempore titkárság CYTED MUTIS PAEBA

1993 1994

1995

Salvador de Bahia, Brazília

Fenntartható fejlődés

Cartagena, Kolumbia

Regionális integráció Barilochei Egyezmény

Bariloche, Argentína

Fondo Indígena CIDEU I. Amerika-közi csúcstalálkozó (Miami)

Oktatás

IBERFOP IBERMADE

1996

Viña del Mar, Chile

Kormányozhatóság

1997

Isla Margarita, Venezuela

Etikai értékek

1998

Porto, Portugália

SECIB terve

A globalizáció kihívásai

IBERMEDIA

ADAI FUNDIBEQ IBERPYME

II. Amerika-közi csúcstalálkozó (Santiago)

RADI 1999

Havanna, Kuba

SECIB elfogadása

A nemzetközi válság hatásai

2000

Panamaváros, Panama

SECIB létrehozása

Gyerekkor ifjúság

2001

és

I. EU-LAC csúcstalálkozó (Rio de Janeiro) ABINIA PICBIP

Lima,

IBERGOP

Peru

RILVI

III. Amerika-közi csúcstalálkozó (Québec)

2002

Bávaro, Dominikai Köztársaság

II. EU-LAC csúcstalálkozó (Madrid)

2003 2004

Santa Cruz, Bolívia San José, Rica

Costa

Cardoso-jelentés, terve SEGIB reformtervek

SEGIB

elfogadása,

Társadalmi kohézió

CIBERAMÉRICA

Oktatás

Virtual Educa

ILIMITA III. EU-LAC csúcstalálkozó (Guadalajara/ Cancún)

2005

Salamanca, Spanyolország

2006

Montevideo, Uruguay

Migráció

2007

Santiago, Chile

Társadalmi kohézió

IV. EU-LAC csúcstalálkozó (Bécs) Alfabetización Bancos de Leche Humana

(Freres [2005], 24.-25. o., 2005-2007-es adatok: secib.org alapján saját gyűjtés)

25

2. táblázat: Folyamatban lévő iberoamerikai együttműködési programok Program

Teljes név

PAEBA

Programa de Alfabetización Educación Básica de Adultos

TEIB

Elfogadás történt y

Televisión Iberoamericana

melyik

csúcson

II (Madrid, 1992)

Résztvevő országok Spanyolország, Nicaragua, Paraguay, Peru

II (Madrid, 1992)

Mind

Fondo Indígena

II (Madrid, 1992)

Mind

Becas Mutis

II (Madrid, 1992)

Mind (finanszírozás: Argentina, Spanyolország, Mexikó)

CYTED

Programa Iberoamericana de Ciencia y Tecnología para el Desarrollo

V (San Carlos de Bariloche, 1995)

Mind

CIDEU

Centro Iberoamericano de Desarrollo Estratégico Urbano

V (San Carlos de Bariloche, 1995)

Mind, kivéve Costa Rica, El Salvador, Guatemala, Portugália

Ibermedia

Programa de Desarrollo Audiovisual en apoyo de la construcción del espacio visual iberoamericano

VI (Viña del Mar, 1996)

Mind, kivéve Costa Rica, R. Dominicana, El Salvador, Guatemala, Honduras, Nicaragua, Panamá, Paraguay

Iberpyme

Programa Iberoamericano de Cooperación Institucional para el desarrollo de las Pequeñas y Medianas Empresas

VIII (Oporto, 1998)

Mind, kivéve Bolívia, Brazília, Portugália

Fundibeq

Programa Iberoamericano de Gestión de la Calidad

VIII (Oporto, 1998)

Mind

ADAI

Programa de Apoyo al Desarrollo de Archivos Iberoamericano

VIII (Oporto, 1998)

Bolivia, Brazília, Chile, Kolumbia, Costa Rica, Kuba, Spanyolország, Mexikó

RADI

Red de Archivos Iberoamericanos

VIII (Oporto, 1998)

Mind

ABINIA

Programa de Desarrollo de las Bibliotecas Nacionales de los Países de Iberoamérica

X (Panamá, 2000)

Mind

PICBIP

Programa Iberoamericano de Cooperación en Materia de Bibliotecas Públicas

X (Panamá, 2000)

Mind, kivéve Bolívia, Brazília, Kuba, Honduras, Paraguay

RILVI

Repertorio Integrado de Libros en Venta en Iberoamérica

X (Panamá, 2000)

Mind, kivéve Portugália

IBERGOP

Escuela Iberoamericana de Gobierno y Políticas Públicas

XI (Lima, 2001)

Argentina, Brazília, Costa Rica, Chile, Spanyolország, Mexikó, Portugália

ARCE

Aplicación en Red para Casos de Emergencia

XII (Bávaro, 2002)

Mind

XIII (Santa Cruz, 2003)

Mind, kivéve, Ecuador, Guatemala Mind

Diplomáticos

Ciberaméric a ILIMITA

Plan Iberoamericano de Lectura

XIII (Santa Cruz, 2003)

Virtual Educa

Iniciativa innovadora de Cooperación Iberoamericana en materia de Educación y Formación

XIV (San José, 2004)

(Sanahuja [2005], 170-171.o.)

26

Kolumbia,

3. táblázat: A Csúcstalálkozókon született megállapodások főbb témák szerint (19912000) Téma

91

92

93

94

95

96

97

98

D

1

4

3

3

4

18

28

3

E

5

9

4

5

7

5

23

4

B

3

5

5

2

4

9

13

5

G

5

7

5

11

5

5

5

11

S

13

8

12

12

25

16

13

Á

1

1

2

2

13

1

1

2

7

5

5

F N

7

11

99

00

% 12,2

10

13,9

3

9,3

5

1

12,2

13

6

12

24,7

9

3

4

1

6,8

2

2

1

1

14

20

16

1

5

1

e

1

1,9 4

17,1

4

1,9

D – Demokrácia (általában), E – emberi jogok, B – biztonság, G – gazdaság, S – szociális és kulturális ügyek, Á – állam modernizációja, F – fenntartható fejlődés, N – nemzetközi szervezetekkel való együttműködés, e - egyéb (Sanhueza [2003] 111.-112. o., forrás: FLACSO Chile)

27