3. A SZÓTAN Tömör és kifejtésre váró meghatározás szerint, a szavakkal foglalkozó leíró nyelvtani tudományág. A pontosítás a szó fogalmának az árnyalt értelmezése miatt szükséges. Eszerint három elkülöníthető, de egymással szoros kapcsolatot tartó szóértelmezésről beszélhetünk: a szó mint szótári egység, a szóelőfordulás mint a mondatban megjelenő összes különírt egység, ill. a szóalak mint az összes lehetséges szóelőfordulás, vagyis a szavak toldalékos és toldalék nélküli lehetséges alakjai. A szótári szó -értelemben vett szó elsősorban szókészleti egység. A szó megnevező szerepe ez, és mint ilyen, absztrakció. A nyelvben virtuálisan ( mint lehetőség ) meglevő egységek, amelyeknek tanulmányozásával elsősorban a szókészlettan foglalkozik. De a szófajtannak is központi kategóriája, hiszen a szófaji csoportosítás meghatározó kritériuma, hogy mit nevez meg, ill. milyen viszony jelölésére alkalmas az adott szótári egység. A szóelőfordulás olyan szó-értelem, amelyben a szó kommunikatív funkciója a döntő. Azaz, milyen szerepet tölt be a mondatban mint mondatrész vagy mint viszonyjelölő szó. A szófajcsoportok kialakításában is szerepet játszik, ugyanis a szófaji értéket befolyásolja a mondatrész-érték, ill. -funkció. A szóalak egyféle keresztmetszete a szóelőfordulások halmazának, ugyanis az ismétlődő előfordulásokra nem figyel, csak a lehetséges új alakváltozatokra, a szó szerkezeti variánsaira, összes toldalék nélküli és toldalékos alakjaira egyaránt. A szótan nagy fejezetei: 3.1.-szókészlettan, 3.2.- szófajtan, 3.3.- szóalaktan.
3. 1. A szókészlet és a szókincs
Fogalomértelmezés A szókészlet és szókincs fogalmak igen gyakran tetszőlegesen helyettesítik egymást a mindennapi nyelvhasználatban. Terminológiaként (szakszóként) használva, a szókészlet
egy nyelv vagy nyelvréteg közösségi jellegű szavainak kifejezéseinek összessége; a szókincs az egyén által ismert, illetve használt szavak, kifejezések.
A. A szókészlet – egy nyelv összes szavainak foglalataként -- két nagy csoportba rendezhető: – alapszókészlet – kiegészítő szókészlet Az alapszókészlet néhány jellemzője: – A mindennapi kommunikációban, fontos, nélkülözhetetlen szavak, kifejezések: iszik, könyv, ma, anya; – Az ide tartozó szavak össznépi jellegűek: a társadalom minden tagja érti, ismeri, használja ezeket a szavakat: ég, sok, szalad; – Hosszú idő óta megvannak nyelvünkben: kar, szív, hall; – Nagy a szavak szócsaládja: a szavak képzése, illetve a szóösszetétel révén nagyon sok új szó keletkezik: néz + et, + és, - néző, nézett (film); nézőpont, elnéz, megnéz, kinéz, … A kiegészítő szókészlet szavainak jellemzői: – Nem fontosak, ti. a dolog, fogalom, amit jelölnek nélkülözhetők a mindennapi emberi kommunikációban: pl. zuzmó, piperkőc, ajakhang; – Csak bizonyos kisebb-nagyobb közösség érti, használja, nem össznépi jellegűek: kabóca, ribonukleinsav, gazsó; – „Család nélküli” társtalan szavak, nincs vagy igen kevés a belőlük származtatott szó: tolómérce, szögmérő; A szókészlet két csoportja között nem lehet éles határt vonni. B. A szókincs –az egyén nyelvi kincse, az által használt, illetve csak ismert szavak összessége. Az első csoport alkotja az egyén aktív szókincsét, az ismerős, de ritkán használt szavak a passzív szókincs tagjai. A szókincs szóállománya sokkal kisebb, mint egy nyelv szókészlete (ez a szómennyiség
egyénenként
nagy
eltéréseket
mutat,
átlagban
1,5–2%-a
nyelv
szókészletének, ritka esetben haladja meg a 20–25 ezret). A szókészlet, a magyar nyelv szóállománya mintegy 1 millió szót, kifejezést tartalmaz. Ez a látszólag amorf halmaz igen bonyolult, sokféle erővonal mentén szerveződő
szócsoportokba rendeződik. Bizonyos szavak azért kerülnek egy csoportba, mert „közös ősre” tekintenek vissza, egy nagy szócsalád tagjai: váll, vállas, vállal, vállalkozó, vállalat. Más szavak a jelentésük alapján (szemantikailag) kapcsolhatók össze (szinonimák, antonímák, paronímák): sír, zokog, nevet, nevetség, nevetés; ismét mások kölcsönösen felidézik egymást, ezek az alá- fölé- vagy mellérendelő viszonyban levő, amolyan mezőösszefüggést mutató asszociatív csoportok: iskola, kréta, tanuló, félév, taneszköz, elemista. Az utóbbi szavak legátfogóbb jelentéstartalmú fogalma az iskola (ez hiperoníma), ennek egyenértékű alárendeltjei (kohiponímái): tanuló, félév, illetve taneszköz, amelyek közül a maguk rendjén (az adott szavak között) hiperoníma a taneszköz szó a krétához képest, illetve a tanuló az elemista fogalomhoz viszonyítva. A szavak mezőösszefüggései a legkiterjedtebb szórendszereket, alrendszereket hozzák létre. A kutya szó fogalomkörét vizsgálva a következő kapcsolódásokra figyelhetünk: – A „kutya” szó fogalmi szférája: 1. mellérendelt fogalmak: macska, ló, disznó; 2. fölérendelt fogalom: háziállat; 3. alárendeltek: farkaskutya, pincsi – fogalmi jegyei (jellemzői) gerinces, házőrző, hűséges stb. – hely-, idő-, okság szerint vele érintkezésben levő szavak: ól, vadászat, sétáltatás, ebadó. Ezek a − néha távoli − kapcsolatok biztosítják a nyelv dinamizmusát, örök megújulási képességét. Az alapvető kommunikációs szerepeken túli funkciók betöltésére teszik alkalmassá – így a művészi közlésre is. A nyelvi stílus vizsgálói szerint a művészi hatás egy ún. meghökkenéssel kezdődik, egy nyelvi összeférhetetlenség észleletével, amely nem más, mint a megszokott mezőösszefüggés-rendszerből való kiemelés és egy addig szokatlan, új „mezőbe” való áthelyezés. „Elfeküdt már a nap túl a nádas réten Nagy vörös palástját künn hagyá az égen…” A kiemelt szavak fogalomköre az emberi világ összefüggései közé épül be (a köznapi nyelvhasználat normái szerint). A fekszik ige az emberi pihenő tevékenységet idézi fel, a fekhelyet (ágy, szalma), az estét, a fáradtságot. Ezek közül a rendező erővonalak közül néhányat megőriz (mintegy „optikai hitelként”, kapocsként) a költői nyelv is. Így pl. az
este a pihenésre is utal; de a lefekvést, pihenést végző személy helyét a világot „lefektető” Nap veszi át. Ugyanez a „személycsere” történik az „uralkodó” jelentéstartalmú palást szóval. A szó és kifejezéskészlet egységei A szó és a kifejezés megnyugtató elkülönítése még a mindennapi nyelvhasználatban is gondot okoz, ezért is indokolt az egyes egységek szakszerű körülhatárolása, ugyanakkor a részek közti átjárhatóság feltérképezése. I. A lexéma a nyelv szótározható szókészleti egysége: hal, halász, halastó. II. A frazéma szó értékű, állandósult szókapcsolat: körmére ég a gyertya, nem teszi ki az ablakba. I. A lexéma fajtáinak a meghatározása, ill. a csoportok pontos körülhatárolása teljességgel lehetetlen, éppen ezért inkább néhány jellemző jegyét vizsgáljuk. A lexéma nyelvi jellegű egység, tehát társadalmilag meghatározott, kötött egység, a kommunikáció alapegységének tekinthető. A szóelemnél (morféma) teljesebb, a szószerkezetnél (szintagma) egységesebb, tömörebb a jelentése A szótár összegyűjti a lexémákat, a beszéd megeleveníti őket oly módon, hogy általában az eredeti szótári jelentésüket megőrzi, néha viszont új jelentést, esetleg teljesen ellenkezőt hoz létre a szövegösszefüggés. A szép kis társaság! – kifejezésben a két jelző: a szép, illetve a kis, aligha őriznek valamit eredeti lexematikus jelentésükből. Ilyen megfontolásból beszélhetünk a szójelentés és a szóértelem megkülönböztetéséről (az előbbi a lexematikus jelentés; az utóbbi, a glosszéma, a szövegben létrejövő széma, értelem). Az értelem tehát a kontextusban kifejlődő jelentés. A lexémák két alcsoportja: a) elemi lexéma: egy jelentést hordozó szóelem = szótő, tőszó b) szerkesztett lexéma: képzett, igekötős vagy összetett szavak: esős, leég, súgólyuk Mind az elemi, mind a szerkesztett szó általában önálló szótári egység (jelek és ragok nélküli alakok lévén). Bizonyos képzők (ható igeképző, főnévi igenév-képző, gyakorító
igeképző) által létrejött származékszó nem önálló szótári egység – ezzel szemben önálló szókészleti egység. II. A frazéma fogalma és fajtái Az állandósult szószerkezet – magyar megfelelő mutatja a legfontosabb jellemzőjét ennek a szókészletbeli egységnek, azt ti., hogy alakilag kötött szószerkezetről beszélünk, eltérően a beszédben alkalmilag összeálló szintagmáktól. Például a piros alma alkalmi szerkezetet két önálló szabad lexémára bonthatom, csak az adott mondatban szerepeltek együtt. Ezzel szemben a fabatkák sem ér, a magasan hordja az orrát kifejezésekben az alaki kötöttség és a jelentésbeli integráltság figyelhető meg. A fenti szólások jelentése egy-egy szóval kifejezhető: értéktelen, illetve gőgös. Ezek a szóértékű kifejezések tisztán lexéma értékűek, de ugyanebbe a csoportba soroljuk a mondatértékű közmondásokat, szállóigéket, főként az alaki kötöttségük miatt. A frazémák jelentése általában több, más, mint az alkotó tagok jelentéseinek összege. Néha teljes egészében idiomatikussá, teljes egészében átvitt jelentésűvé válik azáltal, hogy elhalványul az alkotó elemek jelentése: például vérszemet kap; máskor megőriz valamit a szerkezet egészének a jelentése az alkotó elemek jelentéséből, például nagy kanállal eszik – a lakodalmi vagy valamely ünnepi alkalom bőséges étkezésére utaló szó megőrzi a frazémában is ezt a jelentést. Az alaki kötöttség, a jelentésbeli integráltság vagy a hangulati, érzelmi töltet alapján a következő frazémacsoportokat különíthetjük el: 1. Szokványos kifejezésmódok – a lexémák alkalmi kapcsolatainak a gyakori ismétlődése révén kialakult beszédfordulatok. Többségük még nem vált átvitt értelművé. Alfajai: a) Társalgási vagy népmesei fordulatok: Hogy vagy? Részemről a szerencse, Hol volt, hol nem volt; b) Körülírások – nincs képi vagy hangulati hatásuk, akárcsak a fordulatoknak. Bizonyos nyelvi stílusban gyakoriak, például a hivatalos vagy ünnepélyes stílusban: esküt tesz, megállapodást köt, eljárást indít.
c) Közhelyszerű kifejezések (klisék): van bizonyos képi hatásuk, de inkább tréfás hangulatot keltenek: úszik a boldogságban, a távozás hímes mezejére lép. Használatuk kerülendő. d) Képes kifejezések - a képszerűségre törekvő kifejezésekben a jelentésváltozás nyilvánvaló, mindenki számára érthető: gurul a nevetéstől, dühbe gurul, kezet emel valakire, láb alatt van. e) Szakkifejezések - a pontos terminológia követeli meg. Pl.: elbeszélő múlt, korlátolt felelősségű társaság. 2. A szólások – főként gazdag hangulati tartalom, átvitt jelentés és a beszédhelyzethez való kötöttség jellemzi: cigányútra megy, vérszemet kap, ötödik kerék, ismeri csínjátbínját. A példákból is kiviláglik, hogy a leggyakoribb alakváltozat az igés szerkezet: vásárra viszi a bőrét, nagy fába vágja a fejszéjét… az ige ragozás útján illeszkedik a mondatban (általában E/3.- személyű igealakok). Gyakoriak a párhuzamos felépítésű szerkezetek, amelyek éppen az állítmányt helyettesítik: egyszer hopp, máskor kopp, se pénz, se posztó. Attól függően, hogy a közlésben mekkora „részt vállalnak”, megkülönböztetünk: – elemi, mondatrész nagyságú szólás: suba alatt, nyakló nélkül, Hencidától Boncidáig. – szószerkezet, szintagma-méretű: ember a gáton, fából vaskarika. – mondatértékű: Rájött az ötperc, Nem teszi ki az ablakba. Ez utóbbiak közel állnak a közmondásokhoz. A szólások, „nyelvünk virágaiként”, nemcsak valóságos tárháza régmúlt korok szokásainak, történeteinek, hanem szókészletünknek egyik legmozgékonyabb rétege is. A régmúlt korok mesterségeit, kultúráját, szokásrendjét őrzik olyan szólások, mint: maga malmára hajtja a vizet, cserben hagy,…, ugyanakkor vannak fiatalabb szólásaink: leesik a tantusz, ejtőernyős a tantusza; -- ez utóbbiak a játékos nyelvteremtés legújabb kori bizonyítékai. A közlés stílusértékét nagymértékben növelhetik a megfelelő módon, -helyen és időben használt szólások – a kikötések viszont azt is jelzik, hogy csínján kell bánni velük.
Egy, a szövegkörnyezetbe nem illő szólás, esetleg egy szóláskeverék, jobb esetben komikus hatást kelthet: *lándzsát tör felette, *még ő áll a ló túlsó oldalán, … ,stb. Nem toldalékolhatók szabadon, illetve a szórendjük is általában kötött. Helytelen formáknak minősülnek az ilyen alakok is: *megkapja a vérszemet; *se farka, se füle; *túllő a lovon. Ez utóbbi két szólás keverése, kontaminációja: túllő a célon, ill.: átesik a ló túlsó oldalára. 2.a) A szóláshasonlatok olyan mondat formájú szerkezetek, amelyben egy fogalomhoz – valamely közös vonás alapján – hozzárendelünk egy szemléletes képet. Kerülgeti, mint macska a forró kását. A szóláshasonlat alaptagjának jelentése erőteljesebbé, képszerűvé válik. Szerkezetileg általában hiányos szerkezetű hasonlító alárendelő összetett mondatok. 3. A szállóigéket akár kultúr-frazémáknak is nevezhetnők, ugyanis valamely híres ember megőrzött, fennmaradt mondásának szó szerinti idézése: A kocka el van vetve. (Caesar); Ember küzdj, és bízva bízzál! (Madách) 4. A közmondások – általános érvényű megfigyeléseket, igazságtartalmakat kifejező mondatok. Néha nehezen különíthetők el a szólástól. Megkülönböztetési szempont lehet az, hogy beépül-e, vagy csak társul az illető beszédrészhez, mondathoz. A szólások általában beépülnek a mondatba, míg a közmondások társulnak, mintegy illusztrációként a mondathoz. Például Így van ez, bizony, holló hollónak nem vájja ki a szemét. A szókészlet tagolódása, rétegződése, mozgása A nyelv fontos részének tekintett szókészlet követi vagy éppen előidézi a társadalommal együtt mozgó nyelv változásait. A szókészlet roppant gazdagsága és mozgékonysága megnehezíti ugyan a kategorizálást, ugyanakkor szükségessé is teszi. Általában két osztályozási szempontot érvényesít a szakirodalom: A. Diakron szemléletű az az osztályozás, amely a szavak eredetét, genézisét, a szókészlet fejlődéstörténetét vizsgálja. B. Szinkron jellegű az a leírás, amely a mindenkori adott szókészlet rétegzettségét a szavakat használó embercsoportok hovatartozása szerint alakítja ki. Ez utóbbi esetben a
nyelvet használók megosztása történhet a területi hovatartozás alapján – így alakul ki a tájnyelvi szavak csoportja. A rendszerezés alapja lehet ugyanakkor a sajátos szókincset használó különböző társadalmi csoportok hovatartozása: így áll össze a tudományok, szakmák szakszókincse, illetve a csoportnyelvi szavak rétege, valamint a diák- és ifjúsági nyelvi réteg, a jassznyelvi réteg, zsargonok, argó, stb. A területi-földrajzi hovatartozás alapján kialakított szókészleti réteget a tájnyelvi szavak, a regionalizmusok adják; a társadalmi csoportnyelvi szókészleti réteget a szociolektusok (tudományágak, szakmák terminológiája, a társadalomban sajátos helyet elfoglaló kis csoportok szókészleti rétegei: diáknyelv, kaszárnyanyelv, zsargon, argó, jassznyelv). A. A szókészlet eredet szerint rétegei Elfogadva azt a nyilvánvaló tényt, hogy a gondolkodás differenciálódásával egyenes arányban nőtt és nő a szókészlet nagysága, felállíthatunk egy olyan modellt, amely szerint egy ősi szókészlet-magra fokozatosan rakódtak és rakódnak új és új szókészleti rétegek. A nyelvtörténet is négy jelentős réteget különít el: a) ősi alapnyelvi réteg b) belső keletkezésű szavak c) jövevényszavak d) idegen szavak a) A finnugor örökség szavai adják nyelvünk szókészletének sajátos arculatát. Bár abszolút számban kifejezve, csupán mintegy 1000–1200-as nagyságrendű rétegről van szó, mégis igen jelentős a szerepe, ugyanis a mindennapi élet legalapvetőbb fogalmai tartoznak ide. Pl. rokonságnevek: apa, nő, feleség; természeti jelenségek: ég, éj, ősz; állatnevek: fecske, hal, lepke; közhasznú szavak, lakásrészek, elemi cselekvésű igék, személyes névmások – tehát olyan szavak, amelyeket 3-4 ezer évvel ezelőtt élt őseink sem nélkülözhettek. Felhasználásuk gyakorisága mellett azért is jelentősek ezek a szavak, mert igen gazdag a szócsaládjuk. Képzett és összetett szavak sokaságát hozhatjuk létre ezekből..
Elég, ha a szem szó roppant gazdag szócsaládjára (összetételeire, illetve képzett származékaira) gondolunk: szemel, szemlél, ökörszem, stb. b) Belső keletkezésű szavak Az előbbi szem-szócsalád kialakulása már példázza a két legjelentősebb lehetőséget az új szavak létrehozásában: a szóképzést és a szóösszetételt. Ezek a szóalkotás legfontosabb módjai. Képzés: szív + (e)s → szíves; szem + telen → szemtelen. Összetétel: szív + kamra → szívkamra; lát + cső → látcső. Ritkább szóalkotási módok: – szóelvonás: kapál → kapa; nagymosás → nagymos – rövidülés: laboratórium → labor. – szóvegyülés: citrom + narancs → citrancs; csupa + kopasz → csupasz – népetimológia: nyugdíj → nyögdíj A szóteremtés, az előbbi esetektől eltérően, úgymond a „semmiből” létrehozott szavakat eredményezte. Ezek a hangutánzó, illetve hangulatfestő szavak: andalog, szöszmötöl, hess. c) Jövevényszók – a nevük is mutatja, hogy a nyelvbe kívülről, más nyelvekből bekerült szavak rétege. Ez a kölcsönzés azonban annyira régi, hogy jövevényszavaink idegen eredetét csak az etimológia tartja nyilván; a toldalékok gazdagsága révén beépültek a magyar nyelvbe, a köznyelvi tudatban már magyar szavakként élnek. Jellemző ugyan, hogy ezek a szavak általában régtől tagjai szókészletünknek, mégis jelentékeny időbeli eltolódások észlelhetők, attól függően, hogy a „kölcsönző” néppel, nyelvvel a magyarság milyen időszakban került kapcsolatba. Így nagyon régiek az iráni eredetű szavaink: tej, vaj, tehén; török jövevényszavainknak két időbeli rétege van. A korábbi átvételek a honfoglalás előtti korból valók: bika, borjú, tyúk, sarló, kéve; a későbbi átvételek a honfoglalás utániak. Egyesek a török hódoltság idejéből valók: basa, aga, betyár, kaszabol, korbács. A szláv nyelvekből átvett szavaink ugyancsak széles időskálát fognak át: a honfoglalás előtti kortól egészen napjainkig.
Az államigazgatással, a kereszténységgel kapcsolatos szavak: király, megye, kereszt, szent, pap, karácsony; a családi élet, lakberendezés szavai: cseléd, unoka, pince; a földművelés állattartás köréből valók: zab, szalma, asztag, málna. Német jövevényszavaink a városias életmód, illetve a hadi élet kifejezései: lant, farsang, kastély, polgár, ostrom, pisztoly. A közép- és délkelet-európai népek mindenikétől vettünk át a honfoglalás után szavakat. Az erdélyi köznyelvben például gyakran találkozunk román eredetű szavakkal: orda, pakulár, esztena, mióra. d) Idegen szavak – szintén kölcsönzéssel átvett szavak, amelyek azonban megőrizték idegen „kívülálló” jellegüket. A nyelvhasználó érzékeli ezt, még akkor is, ha nem tudja pontosan, honnan származik. Használatukat illetően, két nagy tábor küzdelme ível át napjainkig az évszázadokon: a puristák és a liberálisak szélsőséges képviselői teljességgel elzárkóztak/nak a használatuktól, illetve nyakló nélküli használatukat hirdetik. A józan megfontoltság a középutat jelöli meg, azaz használható az idegen szó, ha: – Nincs magyar megfelelője, és a társadalom számára fontos fogalmat jelöl: film, alumínium, norma, vitamin. – Nincs magyar megfelelő és széles körben ismert, bár nem fontos fogalmat jelöl: bár, sanzon, sláger. – Jelentésben, hangulatában eltér a magyar megfelelőtől: náció ≈ nemzet; akta ≈ ügyirat; klinika ≈ kórház. – Magyar megfelelője nehézkes, pontatlan: energia, profit antikvitás. – Használatának hangulat- és környezetidéző ereje van, műveltségszó: tajga, szamovár, trojka. Vannak ún. köztes esetek, amelyekben az idegen szó használata megengedett, bár nem kötelező: autó ≈ gépkocsi; pedagógus ≈ nevelő; patika ≈ gyógyszertár; probléma ≈ kérdés. Hibásnak, kerülendőnek minősíthetők azok az idegen szavak, amelyeknek teljes értékű magyar megfelelője van: *frizsider – hűtőszekrény; *políroz – fényesít; *patronálás – védnökség.
A mai magyar nyelvre legnagyobb hatást az angolszász eredetű idegen szavak gyakorolják. Az erdélyi köznyelvben a román eredetű idegen szavak a gyakoriak: buletin, punga, alimentára, kitánca stb. Használatuk kerülendő! Az idegen szavak használatának/elutasításának kérdésében azért ajánlott az óvatosság, mert különböző nyelvhasználati rétegekben más-más a megítélésük. Például egy filozófiai szakkönyvben indokolt az aktív, anarchia, dialektika szavak használata, ezzel szemben a köznyelvben – ha nem is tiltott – de kevésbé indokolt. Ugyanez a megítélés, az elfogadhatóság olyan szavak, kifejezések esetében, mint ekcéma, urológia, pénisz, amelyeket kötelező tapintatból használunk így. Az élőszóbeli használatukhoz hasonlóan az idegen szavak írása, illetve az írás és ejtés összhangja is sok fejtörést okoz. Az ironikus, kulturális, szinonim – típusú szavak helyesírása nem követi a köznyelvi ejtést, és fordítva. Általános tapasztalat és irányzat az, hogy a közhasznúvá vált idegen szavak magyaros átírása/ejtése megtörténik, a nélkülözhető idegen szavak írás- és ejtésszabályozását nem kell siettetni. B. A szókészlet szinkron leírása, a mai magyar nyelv szókészleti rétegei A magyar nemzeti nyelv fogalma, a nyelvhasználat felől tekintve absztrakció, ugyanis a nyelvet használó embercsoportok szó- és kifejezéskészlete eléggé eltérő. Ezen nyelvváltozatok elképzelt összessége adja az egységes magyar nemzeti nyelv fogalmát, amelynek belső tagolódása, nyelvváltozatai a következők: I. Normatív nyelvváltozatok 1.
Irodalmi nyelv: főleg írott változat: szépirodalom, esszé, értekező próza,
sajtónyelv. 2. Köznyelv: főleg beszélt változat: színpadi nyelv, szónoki beszédek nyelve, katedranyelv, művelt társalgási nyelv. II. Területi nyelvváltozatok – szinte kizárólag szóbeli változat, az ún. népnyelvi réteg, illetve szó- és kifejezéskészlet. 1. Nyelvjárástípusok
2. Helyi nyelvjárások III. Társadalmi nyelvrétegek – írott és beszélt változatok, csoportnyelvi rétegeknek is nevezhetjük 1. Szaknyelvi réteg: szaktudományok, mesterségek, hivatal nyelve. 2. Hobbinyelvek: szabadidős tevékenységek sajátos nyelvváltozata, különböző sportágak, vadászat stb. szó- és kifejezéskészlete. 3. Életkori nyelvváltozatok: gyermeknyelv, dajkanyelv, diáknyelv, ifjúsági nyelv, kaszárnya-nyelv. 4. Argó: tolvajnyelv, jassznyelv, szleng. I. A normatív - jelző mutatja, hogy az irodalmi és köznyelvi változatok a nyelvi egységet biztosító, az összes többi fölötti szabályozó erővel rendelkező nyelvváltozatok. Az irodalmi nyelv – mivel főként írott változatban él – leginkább egységes; a köznyelv – az élőszóbeli használat miatt – általában együtt él valamely nyelvjárással, így jönnek létre az ún. regionális köznyelvi változatok. A tájnyelvi változatban elkülöníthetünk alak- és jelentés szerinti, valamint tulajdonképpeni tájszót. a) alak szerinti regionalizmusok: embër, tögye mög; b) jelentés szerinti regionalizmusok: síp’= kályhacső, bogár’= légy c) valódi, tulajdonképpeni regionalizmusok: pityóka, kujak (ököl) Az a esetben a tájnyelvi ejtett változat eltér az irodalmi nyelvi alaktól, a b esetben a szó ugyanebben az alakban megtalálható az irodalmi nyelvben, de a tájnyelvi jelentése más; a c az irodalmi nyelvből teljességgel hiányzó szavakat öleli fel. A szakszókészlet, a terminológia a tudományok, illetve kifejezéskészlete: holkergyalu
fékhenger,
(asztalosság),
kúpkerék,
perselyez
metafora,
a szakmák sajátos
(autószerelés);
szinekdoché,
diópánt,
falc,
ütemkiegyenlítődés
(irodalomtudomány). A zsargonszók összefoglalóan jelölnek minden olyan nyelvváltozatot, illetve az ide tartozó szavakat, amelyeket használóik az együvé tartozás, illetve a másoktól való elkülönülés szándékával (is) szőnek beszédükbe. Ilyen tág értelemben ide sorolható az
ifjúsági nyelv, a hobbinyelvek, illetve az argó is, sőt bizonyos szakszókincsréteg torzult változatai is (szakzsargon). A szakszókészlet rétegei nélkülözhetetlenek a tudomány, a szakmák, általában a társadalom haladása szempontjából, az ifjúsági- és diáknyelvi réteg szellemes, tömör, ízléses fordulatai ugyancsak a nyelv gazdagodását szolgálják, ezzel szemben el kell utasítanunk a trágár, durva szavak használatát, bármelyik nyelvváltozathoz, illetve társadalmi réteghez is kapcsolható.
Állandóság és változandóság a szókészletben Egy adott korban a nyelv egységét egy viszonylag állandónak tekinthető szómennyiség biztosítja. Ugyanakkor az időben változó nyelvnek legmozgékonyabb összetevője éppen a szókészlet. A mennyiségi változás két szélsőséges kifejeződése az archaizmusok, illetve a neologizmusok. Az előbbi az elavuló, a kipusztuló szavakat jelzi, a neologizmusok pedig az újonnan bekerült szavak rétege. Mindkét rétegnek elkülöníthetők olyan alcsoportjai, amelyek egyrészt fogalmiak vagy alak-, illetve jelentés szerintiek. Fogalmiak: – archaizmus: dézsma, bakó, kopja – neologizmus: műhold, internet, betűreklám Jelentésbeliek: – archaizmus: marha’=kincs, vagyon – neologizmus: hajrá’=finis, célegyenes, érett’=középkorú Alaki, formai: – archaizmus: győzedelem, virány – neologizmus: kolesz, fagyi A mennyiségi változások (szavak elavulása, új szavak keletkezése, bekerülése) mellett jelentős az a belső mozgás is, amely a nyelvváltozatok közti kölcsönhatás eredményeként
indul be. Arról van szó, hogy főként a kiegészítő, peremszókészleti rétegek felőli hatás következtében állandóan bővül, gazdagodik a köz- és irodalmi nyelv szókészleti rétege. Az általános műveltség, tájékozottság megköveteli olyan, eredetileg szakszónak minősült kifejezés ismeretét, használatát, mint például: golyóscsapágy, váltóáram, egyenlítő, trópus stb. Jövő-orientált társadalmunkban, az ifjúság szerepének elismertségével összhangban, a köznyelv szívesen vesz át az ifjúsági és diáknyelvi szókészleti rétegből: pulcsi, tesó, suli.
