3. A magyar nemzettudatot erősítő (ős- és korai) történeti ismeretekről >> Kegyelem nékünk és békesség Istentől, aki Atya, Fiú, SzentLélek---teljes SzentHáromság, (egyetlen)egy, örök, igaz, élő Isten. Ámen. << A Sinai-hegyen Mózes által kapott kinyilatkoztatás és a zsidó honfoglalás után megszervezett szentföldi zsidó állam - a dávidi-salamoni aranykor után - két utódállamra szakadt. Az É-it Kr.e. 722-ben az asszírok, a D-it Kr.e. 587-ben a babilóniaiak igázták le, mindkét területről jelentős létszámú zsidót hurcolva el Mezopotámiába és Méd-földre, vagyis a mai Irak és NY-Irán területére. Sem a Szentföldön maradottak, sem az ún. babilóni fogságba több hullámban elhurcoltak körében nem szűnt meg az Egyetlenegy Istenbe vetett hittel kapcsolatos hitélet ill. theológiai gondolkodás, noha a fogság vége felé is még csak egy igen szűk réteg gondolkodott az Egyetlenegyről úgy, hogy Ő az egész világ, tehát minden más népnek is az istene. A többség az Egyetlenegyet saját „nemzeti egyetlenegy”-ként értelmezte, „szó nélkül hagyva” azt, hogy más népeknek más istenük-isteneik vannak. Kr.e. 539-ben az új hódítók, a perzsák hazaengedték a fogságbéli zsidókat is, és a Szentföldön - amely szintén a Perzsa Birodalom része lett - megindult a nemzeti újjáépítés mind anyagi, mind szellemi-lelki tekintetben. A korábban Jeruzsálemben elrejtett és most megtalált, Mózes nevéhez kötött, majd átdolgozottaktualizált iratokkal kiegészítve „kanonizálták” a mózesi alapokra visszavezethető teljes írásos hagyatékot is: ez Mózes 5 könyve (később görögül Pentateukhosz-nak, szó szerint „5 tekercsnek” hívták), héberül ez a Tóra, azaz a szentségi Törvény. Ekkorra már egyértelműen vallotta nemcsak a zsidó szellemi elit, hanem a nép is, hogy az Egyetlenegy Isten az egész világ, tehát az összes nép istene. És ha ezt más népek nem ismerik el, akkor is az azok által tisztelt „lény” vagy „lények”: bálványok, démonok, „nem-istenek”, sőt nem is létezők. A szentföldi zsidó élet egészét e Törvény - a Tóra - volt hivatott szabályozni, ezért ismerete, értelmezése és magyarázata az írástudók kötelessége volt, a tanítás-tanulás színhelyei pedig a „tanuló-házak”, (később a görögből átvett nevükön) a zsinagógák. Kr.e. 332-ben a görög kultúráért rajongó makedón Nagy Sándor elfoglalta a Szentföldet, és bevezették nemcsak a görög nyelvű adminisztrációt, hanem gondoskodtak a klasszikus görög kultúra, a görög szellemiség = a hellénizmus elterjesztéséről is. A Tóra iránti zsidó elkötelezettséget lényegében nem gátolták, sőt a hellénista utódállamokba önként széttelepülő, és ott héber ill. arameus sémita anyanyelvét egyre jobban elhagyó zsidóság számára a Tórát és más szent iratokat görög nyelvre is lefordította 70 bölcs, ez a híres Szeptuaginta. A Kr.e.-i 2.sz.-ban a Szentföld népe a vallási szabadság mellé a politikait is megszerezte az ún. makkabeus felkelés
révén, és ez csak a Római Birodalom idáig terjeszkedésekor, Kr.e. 63-ban szűnt meg. Róma azonban az egész birodalom K-i felében, így a Szentföldön is meghagyta a görögöt az adminisztráció nyelveként. A görög filozófia és főleg a görög logika a Krisztust megelőző három évszázad alatt nem hagyta érintetlenül a zsidó vallásos gondolkodást sem. A Tóra és a prófétai iratok, továbbá az ősi történeti művek általános zsinagógai használata azt a görög mentalitású kérdésfeltevést is megengedte már a Kr.e.-i 2 sz.-ban, hogy e nagyon terjedelmes szöveg-anyagon belül melyik a legfontosabb? A bölcsek válasza nem késett soká: a szent iratok középpontja Mózes Ötkönyve, vagyis a Tóra, a Törvény. Kb. 1 generációval később már tovább „kellett” gondolni, - mivel Mózes öt könyve is hatalmas írás-tekercs mennyiség, hogy - vajon a Tórán belül melyik a leglényegesebb rész, ahogy fogalmazták: „mi a Törvény gyökere, lényeges összegzése, azaz summája ?” Megszületett a válasz: ez a Sinai-hegyen kötött szövetség kőbe vésett foglalata, vagyis a Mózes által a népnek átadott Tízparancsolat. Aztán - mert a görög logika már csak ilyen - azt is föl merték vetni, hogy „hát a Tíz nem sűríthető-e egyetlenné, és akkor az az egy hogyan szól ?”. Nagyjából Jézus családja, tehát Szt. József és Szűz Mária kortársa, a zsidó szellemtörténet egyik legkimagaslóbb alakja: Hillél rabbi megadta a maga válaszát: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat !”--- és ő meg volt győződve arról, hogy a 10 parancsolatból az emberi kapcsolatokra vonatkozók egyértelműen, közvetlenül, az Isten és ember kapcsolatára vonatkozók pedig közvetve belefoglalhatók ebbe - az eredetileg már Mózesnál olvasható (3.Móz. 19,18 ) - kinyilatkoztatásba. Hillél kortársainak egy részét sem elégítette ki a fenti megoldás, a rájuk következő generációt a történelmi Jézus kortársait - pedig végképp nem. Ezért teszik fel Jézusnak is a kérdést mind a követői, mind a provokátorai: „Mester! Mi a Törvény summája?”; (a legújabb magyar fordításban: „Mester”, „melyik a legfőbb az összes parancsolat közül ?”). [Mt. 22,34-40; Mk.12,28-34; Lk.10,25-28] És Jézus válaszol: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből, és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint magadat”; „nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat”. Egyetlent vártak, és Jézus vajon hányat jelölt meg? Bizony: kettébontva bár, és rangsorolva a 2 részt, de mégiscsak egyet !: a szeretet-alapelvűséget! : szeretni Istent és szeretni a felebaráttársteremtményeket. Nagyon világos és tiszta jelzéssel, és Hillélt is helyreigazítva: a Teremtő nem egyenrangú a teremtményekkel, és az iránta megnyilvánuló tisztelet és szeretet nem lehet a
felebaráti szereteten keresztüli, áttételes, közvetett. Innen van a jézusi „sorszámozás” és a „nagy” jelzője is e parancsolat-résznek. E „kettébontott egyetlen” szeretet-parancsolat, - amelyet a lényeg-kiemelő Lukács evangélista egyetlen mondatba sűrít, elhagyva az „első és nagy” ill. a „második, hasonlatos” jelzőket - abba a szentírási kinyilatkoztatási-kijelentési „ívbe” is szervesen beleilleszkedik, amely egyfelől a teremtett embernek a teremtő Isten képére és hasonlatosságára történt megalkotásáról tesz tanúbizonyságot, másfelől kijelenti, hogy „az Isten----szeretet. És e szeretet soha el nem fogy”. Következésképpen akkor őrzi meg Istenképiségét az ember, ha szeret: ha minden cselekedetét ez irányítja. Így aztán nem kell ezer meg ezer szabály, mint a mózesi törvényben - s amely szabályok egyébként is kor-függőek, és inkább a jog, semmint a vallás és az erkölcs körébe tartoznak - , hanem bőven elég minden élethelyzetre ez az egy: szeretet. Róma főrabbija a II. világháború ottani front-mozgásait megelőző időkben belső meggyőződésből kereszténnyé lett, majd át is tért. Amikor a nagyon gazdag és nagyon művelt férfiútól megkérdezték, hogy hogyan tudná összefoglalni a két egyistenhívő vallás, a zsidó és a keresztény vallás tanításainak lényegi különbségét, a volt főrabbi így szólt: a központi eszme a zsidóknál a Tóra (= a Törvény) szeretete --- a Krisztus-követőknél pedig a szeretet törvénye. A Krisztus előtti összes zsidó szent irat tartalmának a krisztusi „2 irányultságú, de egyetlen” parancsolatba sűrítését a magyarországi materialista filozófia a 60-as években a Világosság nevű folyóiratban olyan „szellemi teljesítménynek” értékelte, ami önmagában egyenrangú a görög filozófia és a görög logika csúcsteljesítményeivel. A zsidó gyökerű és neveltetésű Engels pedig, aki jól tudta, és a maiakkal ellentétben le sem tagadta, hogy az ún. baloldali értékek egytől-egyig az Újszövetségi Szentírásból vett gondolatok, már 150 éve azt nyilatkozta, hogy a szeretet-elvű Jézus volt, úgymond, „az első kommunista”. Persze ezek a „tiszteletkörök” megvannak az iszlám részéről is, mint ahogy megvoltak a korai kereszténység Szt.Háromság-tagadó irányzatai részéről is: pl. Mohamed szerint a Názáreti volt a 24. próféta (míg ő maga a 25., ezzel a „próféták pecsétje”). Tehát minden „kívülálló” elismer valamit Jézusból, és elhallgatja a lényeget. Jézus világos kérdésére, hogy mit tartanak róla, kinek tartják őt az emberek, és akár maguk a tanítványok is, Péter apostol így felelt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. Jézus így válaszolt:„Boldog vagy,...mert nem test és vér* fedte föl ezt előtted, hanem az én Mennyei Atyám”. [Mt.16,13-19; Mk.8,27-30; Lk.9,18-21] ;[* tehát: nem emberi képesség ill. erőfeszítés ] A héber eredeti „messiás”, a görög „krisztosz” (mindkét nyelvben: „a fölkent”) szó magyarul „a megváltó” (görögül „szótér”) értelemmel bír elsősorban.
Halála és föltámadása óta, azaz két évezrede Jézus az apostoli eredetű gondolkodásban az a személy, aki a bűnös emberiség számára - önként vállalt, egyszeri és tökéletes áldozata révén: azaz „miattunk, helyettünk, érettünk” elszenvedett kereszthalála által - megkötötte az egyetemes emberiség egyedül méltó képviselőjeként ( „2. Ádám”-ként) Istennel az új és örök szövetséget, ezzel biztosítva - és föltámadásával bizonyítva ! - a hívők üdvösségét. Jézus önmagát többször kijelentette Isten Fiaként, az Atyával való egylényegűségét, isteni azonosságát is jelezve. Ember-léte, földi pályája vége felé világosan utalt a SzentLélekre is, akire vonatkozóan - mint a Messiásra vonatkozóan is - már az Ószövetségi Szentírásban is vannak kijelentések. Így noha az Újszövetségi Szentírás szövegében maga a SzentHáromság szó nincs leírva, az Egyetlenegy Isten Háromságos volta az utóbb leírt, majd mai formájában kanonizált krisztusi kinyilatkoztatások szellemtörténeti következménye: hittitok és hitigazság. A kereszténység „válfajainak” története, vagy a magyarság és a keresztény irányzatok kapcsolata is nem attól függ tehát, hogy Jézust valamiféle bölcs filozófusnak, szeretet-prófétának, jóságos embernek elismerték-e, hanem azon állt és áll, vagy bukik, hogy lélekben meg tudják-e élni az Egyetlenegy Isten Háromságosságát, ezen belül a szt.péteri vallástételt: hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia. Aki nemcsak „beleszületik” egy-egy kultúrakör valamely vallási-hitéleti eszmekörébe, hanem - Pál apostollal szólva - imádkozik az elméjével is, az bizony leginkább az igen magas hegyeket, pl. a Himaláját megmászni szándékozókhoz hasonlítható, amikor az Egyetlenegy Isten Háromságossága, ezen belül Jézus megváltói ( =krisztusi ) történelmiüdvtörténeti tette felfogásáról, megéléséről van szó: az elsődleges feltétel - Isten kegyelme „mellé” elkerülhetetlenül szükséges a személyes, kitartó erőfeszítés, mert ennek híján csak egyegy hegy-nyeregig lehet feljutni, nem pedig keresztény hitünk csúcsára. Látni fogjuk, hogy mind a magyarság alap-népei és a nemzetté válás során - még az árpádi honfoglalás előtt - hozzánk csatlakozó népek korábbi szállásterületein, mind Pannónia földjén több keresztény irányzat is előfordult a történelem során, illetve hogy Szt. István elévülhetetlen érdeme nem a magyarság megismertetése úgy általában a kereszténységgel, hanem a nemzet egészének a Szt.Háromságosságra megkeresztelése, amelynek a jézusi példabeszédekben oly gyakori „hal”-szimbólum görög „ikhthüsz” neve betűivel, mint kezdőbetűkkel összeállított görög nyelvű rövid hitvallás-formulája így szól: >>‘Iészoúsz Khrisztósz Theoú Üiósz Szótér << , azaz magyarul „Jézus Krisztus az Isten Fia, Megváltó”. *
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
A magyarság-alkotó alapnépesség zöme (a húnokkal Európába költözés előtt) a Volgába ömlő Szamara-folyó, az Urál-hegység D-i része, annak Mugodzsar nevű dombság-nyúlványai, a Tobol és az Isim folyók forrásvidéke és felső szakasza, az Irtis-folyó középső szakasza és a ma Kazakhátságnak mondott, a Balkas-tóig nyúló vidéken élt, amely területeket össze-foglalóan ÉszakTuránnak nevezzük. Itt született a magyarságra legjellemzőbb ún. észak-turáni (=andronovói) testi jellegegyüttes is, amely a tágabb értelemben vett mai turáni testi jellegegyüttes alapkomponense, ezért ma az észak-turáni (=andronovói) rassz-t is besorolják a tágabb értelemben vett turáni rasszba. Minden rassz, így az észak-turáni (andronovói) testi jellegegyüttes is csak a népességen belüli igen nagy időtartamú bel-házasodás, azaz viszonylagos elszigeteltség, tehát a biológiai keveredés elenyésző volta mellett alakulhatott ki; adott földrajzi szélességen és Eurázsia belsejében erre legalkalmasabb időszak a legutóbbi jégkorszak lehetett, amely több tízezer évig tartott. Ugyanebben a viszonylagos elszigeteltségben született meg az önálló magyar nyelv őse is. Az imént körülírt É-turáni térségben, annak DNY-i peremén mintegy 30.000 éves az a ma ismert legkorábbi vallástörténeti és művészeti „nyom”, amelynek népessége - eszközeik tanúsága szerint is - a Nagy-Kaukázustól D-re eső vidékekről vándorolt ide, hogy a D-uráli Sulgan-tas melletti patakocska által kivájt Kapova nevű barlang falaira - a barlangszájtól 300 m-nyire ! vörös okkerral mammutot, gyapjas orrszarvút, vadlovat, ember-alakokat fessen, és pontosan olyan korú és művészeti színvonalú barlangszentélyt alakítson ki, mint kortársai DNYEurópában, ahol ezeket az aurignac-nak elnevezett kultúra körében találták meg. Őseink É-turáni szállásterülete NY-i és K-i peremei közelében az időben ezután következő kb. 15.000 évnyi időtartamból e korszak egyik legfejlettebb technikájú eszközkészlete (régészeti nevén az ún. gravetti kultúra) sok-sok kőszerszámát és kultikus célú apró szobrait, sőt - a barlang-„hiányos” síkvidékeken
-
mammut-agyar
„tetőszerkezetű”
bőr
szentély-„sátrainak”
(=
„épített
barlangjainak”) a maradványait is feltárták, de a szűkebb értelemben vett É-Turánban eddig még nem hozott ilyen szerencsét a régészek ásója. A húnokkal közös „kontinens-váltásunkat” megelőző 15.000 évben É-Turán és így a magyarság története a régészeti leletek tükrében egyre jobban feltárulkozik. Első ismert önálló teljesítményünk a „vállas nyílhegy” alapvető továbbfejlesztése volt, amely így sokkal biztonságosabb lőpályát írt le. S amelyet ezért több közeli, főleg Altaj-hegységi és D-szibériai, ill. K-turáni szomszédunk is átvett (L3 jelű éghajlattörténeti fázis), utóbbiak egy nagy népvándorlás (Wf n-fázis) során - a mai Irán, Örmény-fennsík és a Balkán ill. D-Erdély érintésével - egészen Itáliáig és D-Franciaországig elvitték ennek a nagyszerű találmánynak az
ismeretét a Kr.e.-i 11.∼10. évezredre (az Allerőd-fázisra). É-turáni őseink egy kis része a Kr.e. 12. évezredi nagy lehűlés (Wf n-fázis hideg-csúcsa) elől Ny-ra költözött, szálláshelyeiket (az Allerődtől kezdődően) Kijev környékén és Dánia∼Norvégia tengerpartjain is megtalálták: sok más, útközben átvett eszköztípus mellett mindvégig megőrizték É-turáni találmányukat, a fejlett vállas nyílhegyet is; és ahol eszközeik mellől, vagy az utód-kultúrák területén csontváz is előkerült, az bizony észak-turáni (andronovói) testi jellegegyüttest mutat, amelyet pl. Dániában Borreby lelőhelyről - borreby-embertípusnak neveznek mindmáig; (utódaik - az évezredek alatt helyi változattá átalakulva, ill. keveredve más ottani embertípusokkal, - mindmáig előfordulnak a dániai népességben). A Kr.e. (kereken) 11.000 körül kezdődő markáns éghajlat-fölmelegedés (=az Allerőd-fázis) új adottságait kihasználva a Kászpi-tenger DK-i csücskétől a DK-Urálba, Mugodzsárba és a Tobol forrásvidékére egy jelentős technikai újítást hozó népcsoport költözött őseink mellé és közé: a mértanias apró kőeszközöket = geometrikus mikrolitokat feltalálók; akik rövid idő alatt őseink DNY-, D- és DK-uráli (az Osbics/Bjelaja-, a Szamara-, az Urál- és a Tobol-folyó felső szakaszai + É-Mugodzsár térségében élő) ágával teljesen egybeolvadó kultúrát alkottak (régészeti neve: Jangelka-kultúra). Őseink Közép- és Alsó-Tobol (ez is még DK-Urál), Közép-Isim, Közép-és Felső Irtis térségi, továbbá Kazak-hátsági~Turgaj környéki (többségi) része pedig a geometrikus mikrolitosok alapvető technikai újítását átvéve, sajátos korábbi kultúra-hagyományaiból sok mindent át is adott az újonnan jötteknek: látható az idők múlásával a különbözőségek fokozatos kiegyenlítődése, ami nyelvészetileg a Jangelka-eleji (viszonylagos) eltérés, majd Sprachbund után már igen nagy valószínűséggel őseink csak nyelvjárási szintű különbségeket felmutató (újra*)egységesülését hozta magával. [* mivel a Jangelka-kultúra előtti - őslakos - D-uráli őseink nyelvi szubsztrátumot=alapréteget alkottak: „csak” technikai kultúrát váltottak ill. (testi jellegeik szempontjából is) mozaikosan éltek együtt a jövevényekkel, és ezt követte a jövevények teljes nyelvcseréje ]. A geom.mikrolit volt az őskőkor befejező, ún. átmeneti kőkori szakaszának a csúcstechnikája - a mai mikrochipek őse - : a legtökéletesebb nyílhegyeket készítették így, a vadászat minden korábbinál eredményesebb lett ezáltal. (Maga a technika - nép-átköltözésekkel is, anélkül is utóbb szerte az Óvilágban elterjedt). Az agyagedény-készítés, a kőeszköz-csiszolás és (részben helyi vadfajokból) az állat-háziasítások É-Turánban a Kr.e.-i 5. ée. végén kezdődtek; majd (eddig még csak) a Szamara-folyó középső folyásától egészen a Tobol forrásvidékéig végzett régészeti feltárások világosan jelzik, hogy Kr.e. 3.500-tól őseink ott kölest termeltek, háziasított kutyát, juhot, kecskét, és lovat(!) tartottak; Kr.e.
2.700-tól
(az esősebbé vált éghajlat magasfű-nevelő hatására) pedig az őstulok-utód
szarvasmarhát is. (É-Turán K-ebbre eső részeinek e korokat érintő régészeti feltárása még várat magára). É-Turán tájai különleges adottságúak: a réztartalmú kőzetek a felszínen (is) megtalálhatók. A Kaukázustól D-re, és a Kászpi-tenger DK-i sarkától induló Kopet-hegységtől D-re ekkorra már nem kő-, hanem réz-, sőt bronzeszközöket használtak az ottani népek, és a Kr.e.-i 3. ée. középső harmadától egyre jobban keresték a bronz fő alapanyaga - a réz - új lelőhelyeit. Érckutatók indultak hát a szélrózsa minden irányába, így Turánba is, ahol É-on meg is találták a legkönnyebben - a külszínen - fejthető réz-dús kőzeteket. A felfedezésből nemcsak „üzlet” lett, hanem ettől a pillanattól É-Turán fokozatosan a Közel-Kelet civilizációinak részévé vált, még ha peremterület jelleggel is: hiszen az árucserével mindenkor együtt jár az egyéb technológiai ismeretek cseréje is, az eszmék vándorlása is. É-Turánban Kr.e. 2.300-1.900 között kő-rézkorról beszélhetünk tehát (amikor a kő eszközöket egyre inkább fölváltotta a rézeszköz-használat). A bronz-technika megismerése, a Tien-san-i és az Irtis forrásvidéki ón-lelőhelyek megtalálása pedig arra ösztönözte az É-turániakat és Altaj-, meg Szaján-körüli szomszédaikat, hogy önálló bronzkori kultúrát alakítsanak ki, eszközeiken megörökítve - bronzból kiöntve∼kikalapálva - mind környezetüket, mind hitviláguk korábban csak sziklákra vésett/rajzolt ill. agyagedényeikbe karcolt képzeteit. Termékeik olyan művészi színvonalat értek el, hogy keresett export-cikkek lettek K-en Mongólián át a Sárga-folyó Ordosz-i nagykanyarjáig, sőt az akkori Kínáig, Európában pedig az Urál-hegységtől több ezer km-re NYra. A legfőbb kereskedelmi útvonalaik mentén megtalált, szinte egész Eurázsiát átívelő leletsoruk térképi ábrázolását a régészet „1. bronz-lánc”-nak nevezi (a főként egységes, bár helyi sajátosságokat is mutató lánc-„szemeknek” persze számos elnevezése található meg a szakirodalomban); É-turáni és Altaj-környéki törzsterületükön pedig rendre előkerülnek a bronzöntő minták, negatívok is. Aztán Kr.e. 1650 körül új bronzöntési technológiát ismertek meg egy, a Kaukázuson túlról érkező kisebb bevándorló közösség jóvoltából, ennek leletei alkotják az új kereskedelmi orientációnak megfelelő ún.„2. bronz-lánc”-ot. Tajga-béli szibériai és K-európai szomszédaik - a finnugor népek - mint évezredek óta, most is sokfélét tanultak az É-turániaktól, azaz őseinktől, és a kereskedelem itt is, mint mindig és mindenhol: szavak, sőt eszmék valamilyen arányú cseréje is, persze általában a fejlettebb kultúra a dominánsan átadó, a kevésbé fejlett pedig a szavak, gondolatok többségének átvevője. Ám a
tartós szomszédság és együttműködés miatt utóbb mindkettejüknél megfigyelhető részben azonos szókészlet még nem jelenti a 2 népesség egyazon gyökereit nyelvi tekintetben sem; még inkább önálló eredetre mutat a testi jellegbeli markáns eltérés. Egyébként a tajga (akár a síkvidéki, akár a Közép-ill. Észak-Urál-i tajga) természetföldrajzi adottságai általában nem tették lehetővé közös és tartós kultúra kialakítását É-Turánnal, kivéve a Káma-folyó alsó szakaszánál és volgai torkolatánál, amely már nem is igazi tajga, hanem lombelegyes fenyőerdő, sőt - a borókát kivéve - már fenyő-mentes lomberdő is, de a tartósabb kapcsolat itt is É-turániak hatására és kezdeményezésre jött létre: egy kisebb részük ugyanis átköltözött ide már a szkíta népvándorlás előtt 1 évezreddel, utóbb az itteni finnugor csoportba beolvadva ( kulturális szókicsét is átadva !) [= ún. turbino-i kultúra, az „1. bronz-lánc” K-európai egyik fő tranzit-„állomása”]. A Kr.e. 2.ée.-től a D-i kapcsolatok sokkal fontosabbakká váltak. D-en azonban a „2. bronz-lánc” öntvényei nem voltak kelendőek, helyettük e partnerek számára valami nekik sokkal fontosabb és értékesebb kellett É-Turánból (is): a légyölő galóca-gomba pora, és a cserszömörce-háncs, stb. „kicsit megfűszerezett” őrleménye. A légyölő galóca É-turáni ökotípusa nem halálos méreg, mint a közép-európai, hanem egy, az LSD-bódulathoz hasonló pszichés állapotot előidéző drog hatású. Az ez időben D-Turánból és É-Iránból részben DNY-ra, részben DK-re (=ez utóbbiak Indiába) vándorló ős-árja népesség papjai a galóca-porral „fűszerezett” kását az „istenek ételének”, szeszben oldva pedig „az istenek italának” tartották, mivel révületbe - transzba - estek tőle, és hallucinációik támadtak. Iránban haómának, Indiában szómának nevezték ezt a „szent” táplálékot. A legkorábbi indiai szent iratok - a védák - bár misztikus köntösben, de pontosan leírják, hogy ezt a hatóanyagot honnan szerzik be. Az „üzlet” nagyjából Buddha tanainak Indiaszerte elterjedéséig virágzott. A cserszömörce „héját” (háncsát, kérgét, de a fiatal vesszők fáját is) a komló ilyen hatásának felismerése előtt a jobb minőségű sörök ízesítésére használták. A cserszömörce önmagában persze begyűjthető a Ciprus∼Szíria∼D-Kászpi∼É-Irán „vonaltól” É-ra lévő természetes elterjedési területén bárhol, de a mezopotámiai és az egyiptomi világi és vallási arisztokrácia kultikus sörébe légyölő galóca-porral „fűszerezett” cserszömörce-őrlemény kellett, és ez a keverék csakis a Szamara-folyó és a mai „Obscsij”- szürt nevű fás sztyeppe ill. cserjebozót közelében,
tehát
É-Turán
legnyugatibb
részein
volt
előállítható.
Egyiptomban
és
Mezopotámiában is följegyezték, hogy e keveréket a hozzájuk képest távoli É-ról szerzik be. A vevők ellenszolgáltatásaiként számos NY-ázsiai és egyiptomi tárgy kerül elő a Kr.e.-i 2.ée.-beli és későbbi sírokból a D-i Urál környékén, és számos afganisztáni-indiai tárgy Turánnak a haómaszóma tranzit útvonalba eső különböző részeiről.
A távkereskedelem egyik fő szervező népe az az eredetileg a transzkaukáziai∼örmény-fennsíki lakóhelyű hükszosz nép lehetett, amely éppen a Kr.e. 2.ée. közepe előtt vonult D-re „segédcsapatai” között Ábrahám pátriárka Mezopotámiából elvándorló héberjeivel (!) - , elfoglalva a Nílus-delta vidékét is. A hükszoszoknak tehát közvetlen, a lerakatos∼„átrakásos” lánc-kereskedelmi információk révén pedig közvetett hírei, adatai lehettek és voltak is a Kaukázustól és Irántól É-ra élő népekről, viszonyokról. Ugyancsak a mai Örmény-fennsíkról vonult D-re - a Vörös-tenger Akabai-öble mindkét partját megszállva - az a midján nevű (akkor még nem sémi nyelvű) népesség, amelynek uralkodói családjából a Kr.e.-i 13.sz.végén Mózes asszonyt választott magának. Így nem véletlen, hogy az Ószövetségi Szentírásban az özönvízelbeszélés után a „Noé fiai és utódaik” című, más néven a „népek táblázata” című lista hükszosz∼midjánita „gyanús”; pl. Jáfet fiai és unokái sorában olyan népneveket találunk, mint a Kr.e. 2.ée.-ben a Kaukázustól D-re még nem élő kimmerekét, vagy az akkor még zömmel ÉKturáni∼altaj-i∼Balkas-tavon túli szálláshelyű szkítákét és szomszédaikét(!), stb.
Míg az „1. bronz-lánc” idejéig a lovat - az étkezésen kívül - É-Turánban és környékén csakis málha-hordásra, télen hótalp-(szán-)vontatásra, nyáron fogatozásra használták, a Kr.e.-i 2.ée. legelején É-Turán térségében „feltalálták” (a régészeti anyagukból rendre előkerülő ) zablát, ezáltal a ló-hátalást. A közlekedés, a vadászat (és a harc) eme új módszere lehetővé tette, hogy a száraz sztyeppeken is az ivóvíz forrásoktól viszonylag messzebbre is el lehessen jutni. A Kr.e. 2450 utáni éghajlat-aszályosodás pedig egyébként is - az É-turáni növénytermesztéssel „szemben”- az állattartást tette biztonságosabbá, az állati terméktöbbletek távolsági értékesítését pedig kifizetődőbbé. {Majd a Kr.e.-i 1.ée.-ben a nyereg és a kengyel feltalálásával a mérsékelt övi sztyeppe-sávban kialakulhat a lovas-nomád életmód, a lovas-nomád kultúra.} Ma egyetértés van abban, hogy a vasutat megelőzően a közlekedésben a legnagyobb vívmány a ló igénybevétele volt.
A Kr.e. 2450 utáni éghajlat-szárazbodási periódusban is, korábban is a mai D-Kisázsia, Szíria, Irak és D-Irán térségében - vadló híján - az ott őshonos, már korábban háziasított, lassan kocogó onagert (nevezik „félszamár”-nak is, bár „alaphelyzetben” nem öszvér ) tudták csak pl. málhahordásra használni, de még hátalásra is talán csak akkortól, amikor az igazi lóval keresztezték; mert inkább az Afrikából e térségbe áthozott valódi szamarat, majd az öszvért hátalták. Jelek
utalnak arra, hogy a hükszoszok még Örmény-fennsíki őshazájukban a Kr.e. 2.ée.elejére átvették É-turáni kereskedelmi partnereiktől (a Kaukázus∼Kászpi-tenger közti útvonal mentén) a lótartás és a ló-hátalás egyes elemeit, amit tőlük meg az akkori NY-i (=kisázsiai) szomszédaik: a hurrik ill. a hettiták lestek el; így a ma ismert legelső lótenyésztési szakkönyv is - a Kr.e. 2.ée.-ből hurri és hettita nyelven maradt fenn. Persze ebben utalás sincs arra, hogy a Kr.e. 4.ée.-beli 1. lóháziasítás is, és a 2.ée. eleji ló-hátalás kikísérletezése is É-turáni vívmány. Egyébként: „lóháton” az eszmék is gyorsabban terjedtek. (A Szentföldre, majd Egyiptomba vonuló hükszoszok az Arab-félsziget népeivel is kereskedtek; már kismértékű lótartásuk - lovon történő áruszállításuk ill. közlekedésük - is alapvető ihletőösztönző forrása volt annak, hogy DK-Arábiában az ott őshonos vad 1 púpú tevéből „nemrég” háziasított dromedárt ekkortól
rendszeresen
használják teherhordásra.
Az Ószövetségi
Szentírás megőrizte annak az emlékét, hogy a többségében szamár-karavánon vándorló, juh-és kecskenyájakat terelgető héberek vezéreinek, így pl. Ábrahám pátriárkának is „mutatóban” már volt egy-két dromedár-tevéje is. Persze e tevefaj „igazi” használatba vétele - ekkor már harci állatként is - majd csak a Kr.e.-i 2.ée. végén kezdődik, „diadalútját” pedig bő másfél ezer év múlva, a terjeszkedő iszlám fanatikus beduinjai „jóvoltából” futja be, ekkor már főleg ÉAfrikában ).
Az egykori „1. bronz-lánc” örökségét a mai Mongólia és a Sárga-folyó Ordosz-i nagykanyarja között megőrző és továbbfejlesztő népesség - utódaik alapján biztosan állítható, hogy törökös nyelveken beszéltek - a Kr.e.13.sz.-ban átlépte K felől a dzsungáriai kaput, és Turán területére lépett, tehát magyar őseinknek közvetlen szomszédja lett: ez az ún. Karaszuk-kultúra. A Kr.e. 2./1.ée.forduló „környékén” - ekkor kezdődött a térségben a vaskorszak - karaszuki, Altaj-i, és Kturáni, sőt turkesztáni alap-előzményekből kialakult a szaka∼szkíta törzsszövetség, amelynek kiteljesedésében az É-turániak is, így őseink is alapvetően(!) részt vettek. Az Alsó-Volga mentéről néhány, a balkáni thrákokhoz hasonló nyelvet beszélő kisebb csoport, D-ről kisebb iráni-árja nyelvű népesség is csatlakozott e törzsszövetséghez; utóbbiaktól ill. a D-i kereskedelem révén néhány indo-iráni, árja nyelvi elem, jövevényszó, sőt istennév is átkerült a szkítákhoz, ez tévesztette meg későbbi görög nyelvű látogatóikat, sőt a tudományt is egy ideig. A szkíták turáni embertani jellege és alapvetően össz(!)-turáni∼altaji∼szajáni kultúrája azonban mindvégig megmaradt; akár K-en, ahol a mai Mongóliáig, sőt tovább is eljutottak; akár D-en, amikor utóbb Indiáig jutott egy „rajuk” a légyölő galóca-(szóma-)tranzit útvonalon...
A szkíták első hulláma már a Kr.e.9.sz.-ban átjött a K-európai sztyeppékre, sőt a 8.sz. elején a Kárpát-medencébe is, majd innen a Duna mentén kb. Linz-ig ill. a mai Cseh-medencéig, magukkal hozva világhírű állatstílus-művészetüket is, amelynek központi témája a gímszarvas és a sólyom- (utóbb, közel-keleti hatásra a griff-) ábrázolás volt. Másik „águk” a DK-Kászpi menti párthus szállásterület érintésével a NY-iráni Urmia-tó környékén telepedett le néhány száz évre, kalandozásaikkal, portyáikkal rettegésben tartva a szentföldi zsidókat is, de e szálláshelyükön a közel-keleti kulturális örökséget közvetlenül is magukba szívva; majd a Kr.e. 6.sz.-ban visszaköltöztek testvéreik mellé az Azóvi-tenger közelébe, és birodalmat alapítottak. A Feketetenger környékén már jelentős görög kulturális hatás is érte a szkítákat, illetve birodalmuk valamennyi népét, így É-turáni őseinket is. Az előbb szkíta szállásterületnek számító Felső-*L/Jaksza-rud (ma: Szir-darja ), majd az Aral-tó vizeit a jégkorszakban levezető Uzboj-folyó környékét a szkíták Altaj-i testvérnépe, a masszagéták szállták meg, akik itt D-i hatásra nyelvileg hamarosan el-irániasodtak („szatem”indogermánosodtak). A közép-és NY-turáni - korábban szintén szkíta -
szállásterületeken pedig
elterjedt a részben még kimmer kori, főleg pedig az észak-iráni árja nyelvű népmaradványokból kialakuló, - turkesztáni szkíta névadó vezértörzsük ellenére nyelvileg el-irániasodó („szatem”indogermánosodó) - szarmata (*roksz-alán/roxolán, alán/jazyg) kultúra; ennek a K-európai ill. a Felső-Irtis menti szkítákétól egyre inkább eltérő jellegei az árucsere révén kihatottak a szomszédos, É-turáni őseinkre is: „divatszóként” került át hozzánk pl. az „asszony” (akkor még: fejedelemnő, sőt istennő), noha nyilvánvalóan megvolt őseink nyelvében ennek a saját eredetije is. [ És még csak „beházasodás” sem következik egy-egy szóátvételből, gondoljunk az utóbbi pár évtized alatt a cigányból divatszóként átvett „csaj/csajozás”-ra…]. A szarmaták a Kr.e. 3.sz.-ban átjöttek Európába, az itteni szkítákat a peremekre - Kaukázus ÉNY-i előtere, Közép-Urál, Duna-delta - szorítva, és a Kr.e. 2.sz-ban megszállták a Kárpátmedence közepét is, amely területen ekkor NY-on és É-on kelták, az É-Alföldön és É-Erdélyben a dák kultúrát részben átvevő szkíták, Közép-és D-Erdélyben és a Bánságban pedig maguk a dákok* éltek. {* Az eredetileg belső-és közép-ázsiai, chancelade-rasszú, őstörökös nyelvű népesség egy része a WB legzordabb fázisában Irán ÉK-i részeire vándorolt, itt a későbbi Hisszár-kultúra előzménye népeitől periférikus ős-szatem indogermán nyelvet vett át. A rézkorban NY-abbra vonult, a bronzot megismerve alapvető alkotójává vált a transzkaukáziai Kura-Araksz’ megalitikus kultúrának; ennek szétzilálása után, a Kr.e. 3.ée. végén - megalitikus hagyományai egy részét megőrizve - a mai Rodope-hegység környékére települt ( az akkor még csak nyelvjárási szinten
elkülönülő makedonokkal együtt ), majd megalitikusságát elhagyva a Kr.e. 3./2. ée. fordulóján a Kárpát-medence K-i részeit szállta meg. A Száva felső folyása környékére a bronzkor elején NY-Ázsia felől bevándorolt népesség által később kialakított és K-Kárpátiába elhozott Gáva-kultúrát a dákok átvették, nyilván nyelvi elemekkel együtt. Lánckereskedelem révén kapcsolatba kerültek a dákok elsősorban az aldunai~K-balkáni gétákkal és thrákokkal, majd az É-pontusi kimmerekkel is. A Kr.e. 9. sz.-ban a thrákokkal rokon nyelvet beszélő alsó-volgai *agathür∟z’ nép hozta el a dákokhoz a vas ismeretét: őket a szkíták követték, É-Erdélyben szkíta-dák együttélés alakult ki. Az eddig említett népek egyike sem volt kentum-indogermán nyelvű, sőt némelyikük egyáltalán nem indogermán nyelvet beszélt. A kentum-indogermán kelták La Tène kultúrája is hatott a dákokra É-Erdély felől. A dákok önálló államalapításának a római hódítás vetett véget. A megszálló hadsereg tagjainak zöme a Birodalom K-i, görög adminisztrációjú, igen különféle anyanyelvű részeiből verbúválódott, csak egy nagyon szűk hivatalnok-réteg használta az „állami” latint, bár a „társadalmi mimikri” miatt mind a megszálló hadsereg tagjai, mind a dákok tehetősebbjei legalább a túlvilág felé sírjeleiken - igyekeztek mutatni az állam/államnyelv iránti hűségüket. A dákok jelentős része a „szabad dákok” - soha nem élt a Birodalom limesein belül !, így még annyi köze sem volt a „latinitás”-hoz, mint a bekebelezetteknek. Rómát a germán népvándorlás űzte ki az eredeti Dacia provinciából; a dák és főleg a közéjük letelepedett nyugalmazott („veterán”) katonaság nagy része az Al-Duna szemközi, még a limesen belüli részére menekült át, az ettől fogva „Folyammenti Dáciá”-nak hívott területre. Ezt viszont a húnok üríttették ki a K-Római Birodalommal, nem tűrvén az aldunai határ birodalmi oldalán sem egy kb. 150 km szélességű sávban az esetleges fegyverforgatók jelenlétét. Dacia Ripensis heterogén lakossága a K-DK-ről akkor szomszédos és mindmáig szatem-indogermán albánokkal ekkor a mai Rigómező (Koszovo polje) környékére vonult, és a továbbiakban se’ híre (nevén meg sem említik soha többé), se’ hamva (nincs önálló régészeti nyoma) a Dáciából jötteknek: nyilván az albánokba vagy az ős-szatem thrákokba olvadtak bele. Az Al-Duna bal partján és Erdélyben vagy a Nagy-Alföld peremén maradt - akár egykori provincia-beli, akár egykori szabad - dákok pedig hamarosan elgermánosodtak a gótoktól, gepidáktól. Az eredendően(!) balcano(!)-italicus kentum-indogermán nyelvű -
*valaĥ/walach(us)/’oláh
vezértörzse nevét viselő - D-balkáni népcsoport ez idő tájt még a görög(!) adminisztrációs nyelvű ( antik nevén ) Pelagonia térségének hegyvidékein élt, (amely térségben mindmáig túlélő
nyelvrokonai az *aromun-ok, stb.). De azért a középkorban É-ra költözött néprészük mai államában „hitvallás-szerűen” kötelező sztereotípiaként már több generációjukba belesulykolták, és világszerte hirdetik is, hogy „őseink, a dákok”…}.
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
A Dunántúl római megszállásának 1. hadműveleteit - pl. Siscia/Sziszek el-foglalásával - az az Augustus császár kezdte meg, akinek az uralkodása idején a Szentföldön
- „az idők
teljességében” - megtestesült az Ige, azaz megszületett az Úr Jézus Krisztus. Pannóniában késve és lassan jelent meg a kereszténység, mert a Kárpát-medence és az Adria közti római tartomány kormányzata is, majd az itteni születésű császárok is hírhedten keresztényüldözők voltak. Ha leszámítjuk azt a kései legendát, hogy Pannóniában maga Szt. Péter apostol is térített, a legelső ma ismert nyom Eleutherus vértanú-püspök neve, akinek a székhelye valahol a Balkán NY-i részein volt, s akihez az akkor még önálló néven önálló tartománnyá meg sem szervezett Dunántúl is tartozott. Természetesen D felől É felé terjedtek Krisztus tanításai, tehát az Al-Dunánál, a Száva-Dráva közén, a Mecsek környékén és az Alpokalján futó ősi borostyánkő-út D-i részein vannak a legelső tárgyi nyomok is. Néha azonban, ha egy már keresztény katonacsapat tagjait az északabbi határ (=a limes) mellé telepítették a birodalom délebbi részeiből, vagy egy keresztény családtagokkal is bíró családot ide rendeltek, szórványként a Balatontól É-ra is kerülnek elő korai leletek Krisztus-monogrammal, hal-alakú, vagy ICHTHYSfeliratú tárgyakkal, szarkofág-ábrákkal. A III.sz. l. felétől a pannóniai városokban már annyi keresztény élt, hogy az állami keresztényüldözések rendre kiterjedtek Pannóniára is. E terrorhullámok során halt vértanú-halált saját székhelyén pl. Eusebius, Cibalae (a Száva-Dráva-közi mai Vinkovci) és Irenaeus, Sirmium (a mai Száva-Szt. Demeter) püspöke, Szent Quirinust, Siscia(Sziszek) püspökét pedig Savariába (Szombathely) hurcolták és ott ölték meg. 313-ban Nagy Constantinus császár Milánóban kiadta türelmi rendeletét, amely teljes vallás-szabadságot adott, azaz elismerte a kereszténység egyenjogúságát. A 331-ben valahol a történelmi Magyarország területén - vagy a Muraközben, vagy NYDalmáciában - született Szt. Jeromos azt írta önéletrajzában, hogy szülőföldjén, Pannóniában már sok keresztény közösség található. A IV.sz. 20-as∼30-as évei előtt e keresztények egyértelműen a Szentháromságos Egyetlenegy Istenről szóló apostoli tanítást követték. Pannóniának a mai
államterületre eső részén szinte teljes épségben ránk maradt nagyszerű tárgyi emlékük a pécsi ókeresztény kápolna, és az ezt övező építészeti együttes - pl. a Péter és Pál apostol alakjával díszített mauzóleum - : méltán a világörökség részei. Másutt is kerültek elő bazilika-alapok, így a mai Székesfehérvár melletti Gorsium/Herculia (=Tác-Ófövenypuszta) területén is. Krisztusmonogramos tégla ill. keresztelő medence sok helyen került elő; pogány, Krisztust kifigurázó gúny-karc pl. Magyaróvár elődje (ad Flexum Danubii) területéről. Kis-Árpás/Dombiföld római kori előd-városának, Mursellá-nak eddig csak kb. az 5-6 %-át tárták fel, de a keresztény jelképeknek, ábrázolásoknak itteni legkorábbi, még pogány jelképekkel keveredő előfordulása volt megállapítható már ebből a csekély anyagból is. A dombiföldi mostani templom körüli jegenye nyár fasor kapcsán pedig ne felejtsük el, hogy a feketenyár e jegenye-alakú formájának kizárólag a hím ivarú egyedeit a rómaiak hozták át Kászpi-tenger környékéről Európába, így Pannóniába is: birtokhatár-jelölési célból dugványozták a tuskóról is kitűnően sarjadó, ezért határjelként akkoriban „megsemmisíthetetlen” - ma tájképi értékű - fákat. A római gazdálkodás egyes elemei, szokásai a Dunántúlon túlélték a népvándorláskor viharait: számos, a rómaiak által meghonosított gyümölcs - köztük a szőlő - folyamatos termesztésének nyomai rendre előkerülnek a régészeti feltárásokból. Az meg külön öröm nekünk, erdészeknek, hogy az Árpád-kori legkorábbi okleveles anyagban éppen a dunántúli határjárások ős-jegyzőkönyveiből kerülnek elő nem csak a szóban forgó termesztett gyümölcsök megnevezései, hanem a jegenye nyár római kori szerepe és e kizárólag hím ivarú egyedek vessződugványozás-módszerrel fenntarthatósága megőrzését, majd folytatását bizonyítva éppen a Balaton tágabb NY-i körzetében írják le ugyanezek a középkori latin okmányok a vend/szlavón közvetítésű „jegenye” szót. Nyilván innen terjedt el a honfoglalás után országszerte maga a fa is, szaporításának módja is, az itt megtanult neve is. Az 1. nagy hatású eretnekség, amely a Római Birodalom Eufrátesz-nagykanyartól NY-ra eső egész ázsiai részét, európai és É-afrikai részeit megrengette, a líbiai Áriusz nevéhez kötődik, aki É-afrikai és kisázsiai tanulmányai után azt kezdte hirdetni, hogy Krisztus nem egylényegű az Atyával, csak hasonló lényegű; (Madách művében ez az a bizonyos, vérre menő vita a görög alfabétum legkisebb betűjéről, az iótáról: t.i. hogy homoúsziosz = egyazon-lényegű, és ezért a Szt.Háromság Isten egyik személye, ill. hogy homoiúsziosz, mint Áriusz mondja, és ekkor Jézus Krisztus nem Isten, hanem az Atya csak „magához fogadta”). Az apostoli hagyomány a 325-ös nikaia-i(nícea-i) zsinaton nyílt vitában legyőzte Áriuszt, megfogalmazván a mindmáig imaként mondott Apostoli Hitvallást (tehát a Credo-t, magyarul a „Hiszek-egy”-et), Áriuszt pedig azonnal a Kárpát-medencétől, így Pannóniától is D-re fekvő tartományba száműzték rövid időre. Itt és Sirmiumban(Száva-Szt.Demeter) számos egyházi gyűlést hívott össze; vagy hívtak össze, ahol
szólhatott: így (is) terjesztve eretnekségét. Nagy Constantinus visszaengedte a Birodalom új fővárosába, Konsztantinopolisz-ba; az utód-császár és az általa „kreált” pátriárka pedig nyíltan ariánussá lett: és a szinte „norma”-ként előírt rossz példájukat tömegek követték a másfél generációnyi időtartam alatt birodalom-szerte. Majd csak Nagy Theodosziosz császár tiltja meg 379-ben az arianizmust, de addigra befészkelte magát pl. a Balkánra és Pannóniába is. Innen terjedt a birodalom itteni határait döngető barbár germánok közé, így pl.271-ben a Dacia provinciát a Kárpátokon túlról elfoglaló barbár germán vizigótok vallási elitje már ariánus püspökségeket alapít. A Kárpát-medencébe a Sárosi-kapun a mai DK-Lengyelország felől betörő, és rövid ideig itt dúló barbár germán vandálok is „természetesen” ariánusok. A vizigótok Dnyeszter-Dnyepertől K-re egészen az Alsó-Volgáig élő testvérei, az osztrogótok között is kezd terjedni az arianizmus, és ugyanez a helyzet a Fekete-tenger É-i partjai közelében élő szarmatáknál, és az Azóvi-tenger meg a Kubán-folyó között még túlélő szkíta-utód néptöredékeknél is. Ám ekkor - IV. sz. közepén~utolsó harmadában - átkelnek a Volgán a húnok Turán felől jövő fő tömegei, É-i szövetségesükként őseink É-turáni népességével, akiknek a „nem hadakozó” életkorú és nemű többségi része a D-Urál∼Szamara-menti ősi szállásait fönntartva a Káma-folyó alsó szakaszáig és a Közép-Volgáig telepszik le, NY-ról és D-ről hún rokonságától övezve. A Dunántúlra is barbár germánok, mint a gótok, vandálok, markomannok, kvádok, és még néhány kóbor néptöredék tör be, vonul át rabolva, vagy költözik ide (de nem dolgozik, csak élősködik), s ezek szörnyű pusztítást végeznek Pannónia antik, zömmel már ókeresztény kultúrájában. A húnok és turáni szövetségeseik elzavarják Erdélyből is a vizigótokat, majd szálláshelyüket saját népeikkel töltik fel; végül - a Dunántúlt szerződés keretében, tehát békésen megszerezve - az V.sz. elején átteszik egyik birodalmi székhelyüket a Kárpát-medencei Nagy-Alföldre. Felségterületük ekkor a Rajnától Turánig és az Altaj-ig, ill. a mai Közép-Lengyelországtól a Római Birodalom limeséig, a Kászpi-tó mentén pedig a Perzsa Birodalom határvidékéig tart. A húnok és turáni szövetségeseik új vallási gondolatokat hoztak Pannóniába is: nagyobb részben saját törökös lovas-nomád kultúrájuk különleges Egyisten-hitét, kisebb részben pedig a III.sz.-tól Turán DK-K-i részeiről szórványosan É felé is „felszivárgó” Máni-tanokat, azaz a manicheizmust. A II.sz. végén ütötte fel a fejét K-en az első nagyobb hatású „ellen-tan”: egy Máni nevű perzsa az iráni ősi zoroasztrizmust - amelyre a tűzimádás mellett a 2 egyenrangú pólus örök ellentéte és
harca a jellemző, jelesül a világosságé a sötétséggel, az égé a földdel, a léleké a testtel -, nos ezt akarta szinkretizálni nemcsak a buddhizmussal, hanem Jézus tanításaival is. Máni minden - az Óés Újszövetségi Szentírásnak ma részét alkotó - szent iratot elutasított, a zsidókat pedig kifejezetten gyűlölte. Jézusról is mindössze annyit hirdetett, hogy Jézus végre megtanít szétválasztani, elkülöníteni a csak az eredeti bűn által elegyedett, fent jelzett ellentétpárokat. Máni Iránból is elüldözött tanítványai DK-, majd ÉK-Turánba, a Balkas-tó „patkója mögé” menekültek, sőt tovább K-re, egészen a mai Mongóliáig és az akkori Kína határáig. Ez a valójában kereszténynek sem mondható eretnekség É-turáni őseink közelében is „kísértett”, de nincs sem régészeti, sem írásos nyoma, hogy ide is átterjedt volna. A később hozzánk csatlakozott, turkesztáni és mongóliai őshazájú, törökös nyelvű nomád népek azonban érintkeztek vele; (sőt a VIII.sz.-i mongóliai ujgurok körében államvallássá lett). Máni É-Afrikába eljutott tanai hatottak a még pogány ifjúra, a későbbi Szt. Ágostonra is.
Sokkal „üdébb” a szkíta-utód, törökös nyelvű lovas-nomád népek sajátos Egyisten-hite, amely őseinkhez is eljutott. Tengrizmus-nak is nevezik, ugyanis „tengri” a törökös nyelvekben egyaránt jelenti az eget és az „isten” fogalmát is; nagybetűvel gondolva és írva pedig a Legfőbb Urat, a Legfelsőbb Lényt, aki teremtette és felügyeli a világot. A magyarok ősvallásukban őt nevezték Öregistennek, amely szóban az „öreg” nem életkort, hanem bölcsességet és hatalmat jelent, ahogy régi nagycsaládjainkban is az öregapa szinonimája a nagyapa. A szilárdnak gondolt kék égbolt fölött „lakik”, örök fényben, amelyből az égbolt lyukain - a csillagokon - át árad ki egy kis világosság. Lehelete a szél, a vihar. „Szeme” a Nap és a Hold, tehát mindig - nappal is, éjjel is - mindent lát, ezért mindent tud; ha nem akarták kimondani a nevét, akkor úgy írták körül, hogy ő a „világ-felügyelő férfiú”, (e képzetet a lovas-nomádoktól tajga-béli szomszédaik is átvették). Öregisten-Tengri és az alsóbb régiók között a világ tengelye az „égig érő fa”, amelynek gyökérzete az alvilágba, felső ágai az égbe nyúlnak. Ezt a világtengelyt/életfát nőneműnek képzelték, és minden gazdagság, bőség forrásának; az ősmagyar neve boldoganya (utóbb: boldogasszony) volt. („Boldog” szavunk eredetileg nemcsak tartósan örömteli lelkiállapotot jelentett, hanem anyagi tekintetben is bőséget, gazdagságot: ezt őrzi pl. az az ellentétpár, hogy „szegény ember gondját boldog isten bírja”). Van olyan vidékünk, ahol a régi házak középső tartóoszlopát még pár évtizede is „boldoganyá”-nak nevezték. Mivel e képzet szerint a Nap és a Hold az égig érő fa ágas-bogas koronája égbolt-„szintbéli” díszei is, amely égitestek napi járása is (miként - a sarkcsillagot = a világtengely égi pontját kivéve - valamennyi csillag is) jelzi a világtengely forgását, e két fő égitestet is általában nőneműnek gondolták.
Öregisten-Tengri akaratának megtudakolására a főtáltos által kijelölt életfa/világfa/égig érő fa szolgált, amelybe lépcsőfokokat véstek, de a fölfelé jutás nem valóságos mászást jelentett, hanem a révületbe eső vallási vezető lelkiállapot-(transz-)változásait, amelyeket repülni képes segítő állat megidézésével „hajtott végre”; ez világos szőrzetű és szárnyas gímszarvas-bika volt eredetileg, majd ugyanilyen tulok-bika, végül fehér paripa. A lelki utazás során meg kellett vívnia a gonosz = sötét erőket, démonokat jelképező sötét ill. fekete szőrzetű szarvasbikával, később a hitvilágban ezt a fekete tulok-bika, legvégül a fekete csődör váltotta fel. A fő-táltost segítő állat szóbeli tanácsokat is adott, azaz beszélni tudott, a gonoszé néma volt, vagy artikulálatlanul üvöltött. (Az Öregisten-Tengri akaratát közvetítő világos szőrzetű állat a nép új haza keresését is vezette---a főtáltos lelki síkján, aki ezen élményeit a révületeit követően természetesen közzé tette; ld. a magyar vagy a más népeknél ismert csodaszarvas-legendákat ). A „jó” lovat a táltos-„utazás” után áldozati állatként leölték, bőrét kifüggesztették, húsát toron megették, miközben a révülete során mondott szaggatott élményszövegeket a föleszmélő táltos megpróbálta értelmezni, és Öregisten-Tengri üzeneteként átadni. Az „utazást” D-i népek hatására néha nem az említett patás-állatok, hanem pl. griff hátán repülve ábrázolták. Öregisten-Tengri teljességgel szellemi lény, csakis jelképe a turul, amely fény-madár, és színneve a ráró azaz kerecset/kerecsen szín-szó volt, amely az arany és az ezüst elegyének, az elektrumnak a színével azonos, és egyértelműen utal a téli napforduló körül a felhőkön átvilágító bágyadt (nap)fényre. Amely azonban a remény színe, hiszen a téli napforduló után hosszabbodnak a nappalok, nő a világosság aránya a sötétséggel szemben. Persze ezt a letisztult képzet-sort számos népi babona, démon-tisztelet, talizmán-viselés, stb. is kísérte, ahogy mai keresztény népi vallásosságunk is - vagy kicsit „megkeresztelve”, vagy anélkül - de őriz ilyeneket. Az azonban nem véletlen, hogy Szt. István megengedte a „karácsony” szó keresztény használatát a NY-on szokásos „születés” helyett, hiszen téli napforduló közeli a Világ Világosságának, azaz Jézus Krisztusnak születés-ünnepe; „karácsony” szavunkat vend/szlavón szomszédaink is átvették . Első szent királyunk „evilági-bőség” tartalmától megszabadítva engedte Szűz Máriára átvinni a „Boldoganya, Boldogasszony” kifejezést, hiszen az ősi égig érő fa is az élet forrása volt, Mária Fia pedig az örök életé. Végül: egyedül nálunk nevezik Jézus Krisztust „Kereszt-Úr”-nak (ld. még ma is kb. 40 településnevünket ), mert amikor e két fogalom társítása, állandósuló összekapcsolása kialakult, akkor
„úr”-nak kizárólag az Öregistent, evilágban pedig a törzsfőket ( a hét vezért! ), közűlük is elsősorban a szakrális Turul-nemzetség mindenkori fejét: a Hétmagyarok nagyfejedelmét, mint az Öregisten karizmatikus (= égi kegyelmi ajándékokkal teljes) képviselőjét lehetett nevezni; Jézus Krisztus pedig a keresztnek, tehát a halálnak és feltámadásnak az ura.
A 12 apostol közül másodikként Jézus tanítványául szegődő András apostolról azt tartja a szenthagyomány, hogy az 1. Pünkösd után Kisázsiába ment téríteni, majd missziós útja során átkelt a Kaukázuson is, és a szarmata törzsszövetség fennhatósága alá tartozó, kb. a Kubán-folyó és a Volga-delta közé tehető szkíta szállásterületen hirdette a Szt.Háromságos Egyetlenegy Istent. Hogy az akkor még ott szomszédos É-turáni őseink „scythiai” kereskedelmi útjaik során találkoztak-e vele, vagy sem, ez már a történelem homályába vész.
Szt. Jeromos - kora egyik legműveltebb theológusa, aki nagyon sok nyelven beszélt - a héber nyelvű Ószövetségi Szentírás latinra fordítása érdekében 373-ban készült először a Szentföldre menni, hogy a tudós zsidó rabbiktól megtanuljon héberül. Kisázsiában megbetegedett, és vezeklésül 4-5 éven át a Római Birodalom K-i határvidékeinek „pusztaságaiban” és kolostoraiban aszkétaként élt ill. tudását gyarapította. Mivel Örményföld K-i részein előfordultak manicheista∼zoroasztriánus „fertőzések”, illetve mivel a Kaukázuson át lovas-nomád szarmaták, majd Turán felől más „nem keresztény” népek is be-betörtek, Szt. Jeromos időnként térítő utakra is indult. Elveszett önéletrajzán alapuló legendáriuma szerint 378-379 körül az e térségben kalandozó húnok és turáni eredetű szövetségeseik körében is folytatott missziós tevékenységet, azaz hirdette a Szentháromságos Egyetlenegy Istent. 418 után pedig azt írta, hogy „a húnok zsoltárokat tanulnak, és Scythia zordságát a hit melege tölti be”. De a húnok nem csak itt és ekkor, hanem a Fekete-tenger parti K-római telepek(kolóniák) keresztény lakóival érintkezve is, majd a NY-római területeken is találkoztak e tanításokkal; igaz, gyakran hadiállapotok közepette, de béke idején egyszerű kereskedelmi ill. diplomáciai ügyletek során is. A húnok zöme nem lett keresztény, de a húnok között és fennhatóságuk alatt éltek keresztények. Pl. Dunántúlon - amely nem harc, hanem szerződés révén, tehát békés úton került hún kézre - a germán barbárok hatalmas pusztítása után éppen a hún időkben normalizálódott az élet, a túlélő keresztényeké is, olyannyira, hogy pl. Gorsium/Herculia (Tác-Ófövenypuszta) germánok által a földdel egyenlővé tett ókeresztény bazilikáját ekkor építették újjá, amely új püspöki székhely lett. Mursellá-ban is újra indult az élet a húnok alatt.
A NY-i közfelfogás szerint Attilla hún nagykirály el akarta foglalni Rómát is, de a pápa - és a pápa fölött lebegve megjelenő Szt. Péter és Szt. Pál apostol - rábírta, hogy ettől álljon el. A szürke valóság: Attilla hún nagykirály és hadserege soha nem járt Róma közelében ! Két sikertelen ostromuk után 410-ben a barbár germán vizigótok foglalták el és rabolták ki Rómát, I.(Szt.)Ince püspöksége idején. A húnok „viszont” 452-ben Itália északkeleti sarkában több havi ostrommal bevették Aquileiát; majd Attilla nagykirály
vezetésével
további
erődemonstrációs hadjáratot folytattak, de kizárólag a Pó bal (északi)parti síkság-részén, 452.nyarán. Hún őseink már hazafelé - Kárpátia felé - fordultak, (mert a seregben járvány tört ki, és főleg, mert aldunai ill. észak-balkáni határaikat megtámadta a Kelet-Római Birodalom hadserege), amikor a nyugat-rómaiak fegyverszünet-kérő küldöttsége Mantua mellett - Rómától légvonalban is legalább 400 km-re ! - felkereste Attillát. A küldöttséget egy consul-viselt államférfi vezette, 2 tagja: Róma praefectusa ill. I.(Nagy, Szent)Leó pápa voltak. Fegyverszüneti kérésüket ill. a foglyok kiváltásáért felajánlott anyagiakat Attilla elfogadta, és seregével haza indult. (Rá egy évre, 453. tavaszán-nyárelején Attilla nagykirály meghalt, röviddel ezután a Turántól~Altajtól a Rajnáig terjedő Hún Birodalom felbomlott). A korábban hún-alattvaló, most hún-ellenes barbár germán osztrogótok 489-től kezdődően megszállták Itáliát; Totila nevű királyuk pedig - Vigilius pápa idején - 542-ben, majd 549-ben is megszállta
és
feldúlta
Rómát.
„Totila”,
”Attilla”,
„Róma
veszélyeztetése”,
„sikeres
fegyverszüneti tárgyalás”: csak „mixelni” kellett a legenda-képzéshez, Leó pápát delegációvezetővé „előléptetve”, a Rómában mártír-halált halt 2 főapostol szellemét mintegy a legenda hitelesítőjeként megidézve... Attilla Hún Birodalma 455-ben megszűnt, a tulajdonképpeni húnok kivonultak a Kárpátmedencéből a Fekete-tenger NY-i, É-i és ÉK-i partjai közelébe, továbbá a Volga partjai mentén a Kin’el-folyó torkolatvidékéig. 463-ra { a húnok és É-turáni elődeink korábbi turáni szálláshelyeit már kb.1 évszázada elfoglaló }összefoglalóan óbolgárnak mondható sajátságos törökös nyelvjárásokat ill. nyelveket beszélők törzsszövetsége jött át Európába, ((nem szláv!, majd csak 670-680-ban a Balkánra vonult egyik águk itteni elszlávosodásából alakul ki a mai balkáni bolgárság)). (Az óbolgárok és szomszédaik között Máni tanainak követői is voltak). 550 körül - a mandzsúriai őshazájukból jőve Ordosz-i szervezkedés majd vereség után - hún, Kturkesztáni és Altaj-környéki népeket törzsszövetségbe szervező korai avarság Turánban egy D-i (az ottani heftalita hún maradványokkal egyesülő és Parthiát, majd É-Indiát is meghódító), és egy NY-i ágra szakadt. Utóbbiak - a sarkukban lihegő üldözőik, a Türk Kaganátus harcosai elől
kitérve, a Volga-delta környékéről óbolgár népeket is maguk előtt sodorva - „huszárvágtában” elérték és elfoglalták a Kárpát-medencét, a Dunántúlról kiűzve az ariánus eretnekséggel elkötelezett vezérkarú germán langobárdokat, leigázva a K-magyarországi ariánus germán gepidákat. A korai Avar Kaganátus, mint állam egész története alatt igen rossz viszonyban volt a keresztény K-Római Birodalommal, de a hódoltatott lakosság keresztény hitéletét nem korlátozta: pl. ekkor épült újjá a langobárd időkben leégett Valcum-i (Keszthely- fenékpusztai) ókeresztény bazilika. A korai avarok NY-i ága és a D-turáni∼parthiai∼ÉK-iráni ún. heftalita ága között azonban nem szakadt meg teljesen a kapcsolat: rendszeresek voltak a kölcsönös követjárások. Ennek során a Ny-i avar vezérkarhoz nemcsak a K-en megszerezhető politikai és gazdasági aktuális információk jutottak el, hanem egy, az V.sz. közepén kialakult, és a század végére már Iránba is átterjedt keresztény eretnekségnek, a nesztorianizmusnak az eszméi is. A szíriai származású Nesztoriosz 428-ban Konstantinápolyban pátriárkává lett. Zsidó és arameus rabbikkal és bölcselőkkel való konzultációk után azt tanította, hogy Jézus Krisztusban csak egyetlen, éspedig az emberi „természet” volt születésekor, azaz nem testesült meg benne és általa az Egyetlenegy Istenből az Ige ( a Logosz ), hanem az csak utólag „szállt rá”, ekkor sem egyesülve Jézus emberi természetével, hanem csak összekapcsolódva azzal; az ember-Jézus a Logosz akaratának alávetette magát, így ő lett „a Szövetség Fia”, ezért Isten „magához emelte”. A pápa vitára hívta Nesztorioszt Rómába, aki azonban egyházpolitikai cselszövések miatt a meghívót csak késve kapta meg. A 431-es efeszoszi zsinat - egyébként a Mária-kultusz kezdete - elítélte Nesztoriosz tanait, aki önkéntes száműzetésbe vonult egy É-afrikai sivatagba. Gondolatai azonban az elítélés ellenére először Iránban - követőkre találtak. Majd a VII.sz.-tól szinte futótűzként terjedtek „szárazon és vízen”: DK-Turánon át Belső-Ázsiában a Bajkál-tóig, India partjaitól pedig - ahová már korábban a Perzsa-öböl felől terjedt el - a DK-ázsiai partok érintésével Kína K-i partvidékére is. Az V./VI.sz. fordulója körül Parthia∼ D-Turán térségéből egy nagyobb néphullám indult el és csatlakozott azokhoz a K-európai törzsekhez, amelyek 670/680 körül - a Don- környéki ÓBulgária szétesése után - pl. a Kárpát-medencébe is eljutottak, ahol a közép-(majd az ebből kifejlődő késő-)avar kori népesség részévé váltak, más részük Voronyezs környékén maradt, és majd Árpád Hétmagyar törzsszövetségével jön be pl. a Dunántúlra is. Mind a közép-(késő-)avar, mind az árpádi honfoglalás leletei között kerültek elő mind nesztoriánus, mind az ősi perzsa zoroasztrizmusra utaló leletek is.
A Fekete-tengertől északra lévő térségben már 527-ben Gorda nevű király bizánci orthodox hitre tért, intenzív térítésbe kezdett népe körében is, országa elitje fél generációnyi időtartamra kereszténnyé lett, de Gorda belviszály áldozata lett, és a térítés is abbamaradt. A 670/680-as, a Kárpát-medencébe is eljutó néphullámban azonban - amely a székely-magyarok és más mai népelemünk Kárpát-medencei honfoglalása ! - nem kevés volt a bizánci orthodox keresztény is: 619-től a Don-környéki óbolgárok és szövetségeseik királya, Kuvrát kagán áttért a Szentháromságos Egyetlenegyet valló apostoli tradícióra, és népe nem kis része is követte az ez utáni fél évszázadban. „Hun(g)or∼Magyar, két dalia, két egytestvér” pedig közülük (is) szerezte asszonyait, ahogy krónikáink nyomán Arany János oly szépen leírta. Persze békésen kereskedtünk is az óbolgárokkal. Ezeket azért fontos megemlíteni, mert több, a keresztény vallással, hitélettel kapcsolatos bolgár-török eredetű szavunk valószínűleg már e korban átkerült a magyar nyelvbe, de más részük a bolgár-török és magyar (pl. székely !) népességből álló ún. közép-avar kori kárpátiai honfoglalásból származó, Álmos/Árpád Hétmagyar törzsszövetségének közismert, IX.sz. végi honfoglalását megérő, akkor már őslakos keresztény (székely-magyar, avar, bolgár-török, és más K-i származású) népességtől is eredhet ! 751-től pedig az Aral-tó környékéig fennhatóságát kiterjesztő Kazár Kaganátusban 3 orthodox püspökség jött létre, tehát a közelben élő és kereskedni továbbra is ide járó Hétmagyar szövetség az ő Ige-hirdetésükkel is találkozhatott. Nem véletlen, hogy a világon egyedül mi hívjuk a hétvége keresztény ünnepnapját vásár-nap-nak, mai kiejtésében vasárnap-nak... *
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
A VIII./IX.sz. fordulóján a magukat szt.háromságos kereszténynek valló germán frankok lerohanták, feldúlták és kirabolták a Kárpát-medence már több, mint egy évszázada Bizánc és a bizánci kereszténység felé tájékozódó - sőt D-i (szerémségi~D-i Morava torkolatvidéki) határtartományában teljes mértékben orthodox keresztény - kései Avar Kaganátusának DunaTisza-közi székhelyét, kincstárát. Ezután DK felől a (majd csak 865-től keresztény, tehát „e pillanatban” még zömmel pogány) balkáni bolgárok is - frank biztatásra - megtámadták, ami még megtámadható volt, népirtás-jellegű hadjáratban szétverték és elfoglalták a fentemlített határtartományt, sőt a Maros vonalától D-re saját határzónájuknak tekintették a területet, a középerdélyi aranybányák környékén pedig kisebb bolgár kolóniákat is létre hoztak. A késő-avar kultúra egyik - részben keresztény - emlékét Nagyszentmiklóson sikerült elrejtenie az avar kagán köreihez tartozó egyik nagyúrnak. De a frankoknak a kagáni kincstárból 13 szekéren NY-ra vitt „aranyvonata” zsákmányából Nagy Károly által kolostoroknak, püspököknek
ill. a pápának ajándékozottak között is számos keresztény nemesfém-tárgy található azt megelőző állapotukban, hogy a frank ötvösök tovább „keresztényiesítették” volna őket, tehát eredeti későavar stílusukban. Föltételezhető, hogy a bizánci képrombolás általános művészetellenes légköréből a bizánci ötvösművészek a késő-avarokhoz menekültek, és az eurázsiai lovas-nomád tradíciókat őrző itteni ötvösök, meg a Bizánci Birodalom ötvösművészei valami soha nem látott újban „ötvözték” össze - a szó átvitt értelmében is - szaktudásukat, művészetüket. Ennek egyik tanúja a nagyszentmiklósi - részben keresztény - kincs. A frankok a Dunántúlon határtartományt rendeztek be, amelyen Aquileia, Salzburg és Passau érsekei-püspökei civakodtak-osztozkodtak, hogy kinek mekkora „szelet” jusson belőle, pontosabban az adófizetőiből. Természetesen térítettek is. Az avar állam/központi hatalom belviszályok miatti szétzilálódása, majd frank és aldunai bolgár hadseregek általi szétverése utáni hatalmi vákuumban 830 körül saját fennhatósági területüket kelet, azaz Kárpátia ÉNY-i részei felé kiterjesztő morvák elől, tehát [É-i] Ó-Morávia NYFelvidéket annektáló hadműveletei elől 833-ban a Dunántúlra menekült egy nyitrai fél-keresztény szláv - minden régészeti jel szerint Turóc-Blatnica környéki ősöktől származó ó-szlován törzsfőnök/fejedelem: Pribina, aki előzőleg - az alig negyed százada megszűnt kései Avar Kaganátus egykori legbelső gyepű-vonala határőr erődítményében, amely régészetileg igazolhatóan a Kaganátus központi területeinek K-i eredetű népei és az Avaria szempontjából itteni peremterületnek számító hegyvidék szláv népei határán, azaz nyilván egyúttal nyelvi határsávon álló Nyitrán - új székhelyét szervezte meg, és itt is folytatta a blatnicai karoling kapcsolatokat. Pribinát a frankok előbb (újra?) megkeresztelték, majd vazallusuknak tekintve rábízták a Balaton NY-i tágabb környéke és az Alpokalja középső részeinek közigazgatását. Pribina több kísérletet tett a hűbéresi „frank póráz” lazítására, sőt függetlenedési célból D-en keresett szövetségest, sikertelenül: közel 2 évtizedig „Mocsárvár”(Mosaburg) grófjaként szolgálta frank urait. 861-ben is a frankok oldalán harcolt, éppenséggel ugyanazon morva* fejedelem - Rasztiszláv ellen, aki 833-ban Pribina korábbi nyitrai székhelyén lett Ó-Morávia ottani helytartója (s hamarosan az egész állam fejedelme, de akkor már morvaföldi fővárosában); nos e 861-es csaták egyikében a morvák megölték a szlován származású frank hűbéres Pribinát. { * E szláv nép a folyóról kapta a nevét, amelyet a népvándorlás-kor germánjai (nyilván az alsó szakasza miatt) „Mocsár(i) víz(folyás)”-nak azaz Mor-aĥ(w)ə-nak neveztek el, ezt használták a frankok, és mondják mindmáig a bajorok/osztrákok is: March alakban; ebből alkották a frank-
kori irnokok a *„marĥa∟ani”, latinosítotva „margen’s(is)” nép-és terület-nevet. A korai avar korban az Odera-források felől beszivárgó~betelepülő szlávok a „víz”-et saját földrajzi névadásukkal („-owa”) helyettesítették, így lett [É-i] *Mor-owa, ebből lett a terület Moravia/Morávia neve és a nép-meghatározó „mor-əv∟ani” . A korai avarok és a velük jött török nyelvű népek pedig a török „-tə” földrajzinév képzőjüket illesztették az aĥ ill. az -owa helyére : Mor-∟ət’; de ez csak hasonlónak tűnik a D-i moráviai *marót/mart∟əň stb.típusú nem szláv (!) népnevek eredetileg is „-t”-vel záródó törzsalakjához. Mindenesetre a magyar szájhagyomány és a krónikák nem vesződtek a Rasztiszláv név megőrzésével, hanem „ a Mor∟ət’(i)”/„a Mor’ot(i)” néven emlegetik; [ elődje: B/Mojmir nevét tévesen „boym”-nak ( mai még inkább megtévesztő tükörfordításban „cseh”-nek ) „áthallva”, sőt a „B/Mojmir herceg”-et „a (boym’)(=?!)cseh herceg”-nek átírva/átferdítve ]. Rasztiszláv = „a Mor’ot(i)” egy - a Hétmagyarokkal vagy a Hétmagyarokhoz Kárpátiában csatlakozó késő avar kori „nem szláv” túlélőkkel vívott - csatájának magyar szájhagyománybéli/ krónikás emléke szerint a morva fejedelem refúgiumát őseink Vesz”p”rém-ként „jegyezték meg” (főleg miután később lett ilyen nevű várunk…): nyilván az ó-moráviai emlékekben gazdag *Wisztern (germán Wistern∟itz / ma Vesto’n∟ice) morvaországi erődről van szó…
Pribina utóda 861-től fia, Kocel lett. Kocel a morvákkal titkon egyetértve a függetlenedés érdekében igyekezett a frankok által „preferált” latin mise helyett (nyugat!)szláv „nemzeti” nyelvű liturgiát bevezetni, ezért készséggel fogadta a morvák által ugyan e célból meghívott 2 thesszalónikai görög papot, akik szülőföldjük macedón-szlávságától gyermekként megtanulták e (dél!)szláv nyelvet: Konsztantinoszt (utóbb szerzetesi nevén Kürilloszt = Cirillt) és Methódioszt. A tudós theológus Konsztantinosz ezt megelőzően kazár hívásra, de a bizánci udvar tudtával, tehát diplomataként a Kászpi-tenger ÉNY-i részén lévő Kazár Kaganátusban is járt, út közben - a Fekete-tenger É-i partjai mentén - a már Levédiának vagy Etelköznek mondható szállásterületen tartózkodó Hétmagyar szövetség 2 vezérével és seregeikkel is találkozott, s mivel jól beszélte a kazárok törökös nyelvét, amelyet a magyarok is értettek, prédikált nekik, majd elbeszélgetett velük. Megállapította pl., hogy saját írásbeliséggel rendelkeznek. Ezt a rovásírást is, a kazároknál találtat is lejegyezte, és később a szlávok számára összeállított ábc-be néhány jelünket át is vette. Methódiosz hosszabb időt töltött [É-i] Ó-Moráviában, ennek során - ugyancsak diplomáciai céllal - a morvák az Al(sóbb)-Dunánál, tehát már Etelköz peremén vagy a Kárpát-medence legdélebbi részein előőrseikkel tartózkodó magyarokhoz küldték, prédikált is nekik. Mindezek a 2
szent életrajz-, majd legenda-íróitól tudhatók. Metódot - amikor politikai érdekeik a frank, tehát latin liturgiájú orientációt helyezték előtérbe a morvák előbb csak akadályozták működésében, majd meg is ölték, összes pap-társ tanítványát a Balkánra űzve. A szláv nyelvű kereszténység igazi magja tehát az É-macedóniai Ohridában kelt ki és szökkent szárba, Metód túlélő tanítványai jóvoltából.
A 860-as évek elejétől - mindig valamelyik rivalizáló frank-hűbéres tartományúr, vagy a frank hűbért levetni óhajtó morva vezető meghívására és szövetségében ! - megkezdődött a Hétmagyarok és szövetségeseik Kárpát-medencei hadi jelenléte, fel-és átvonuló hadjárataikon „feltérképezve” mindent, ami egy későbbi hadművelethez kellhet: gázlókat, római kori kőburkolatú úthálózatot, helyőrségeket, stb.
A 870-es évektől a frankok „ráuntak” Kocel megbízhatatlanságára ; aki egyébként is hamarosan meghalt. A Dunántúlt egy, az Alpokalján és Szlavóniában birtokos, frank-hűséges öreg vend/szlavon határőr-grófra, Braszlav-ra bízva, aki alatt a latin liturgiájú térítés zavartalanul folyt nemcsak a pannóniai szlávok, hanem a nagyon jelentős számú dunántúli későavar - köztük: székely ! népesség körében is. 892-ben frank + pannóniai vend + (még Etelközből hívott szövetséges ) magyar haderő „figyelmeztette”saját országában a még hatalma teljében lévő morva I.(Nagy) Szvatoplukot; sőt a frank hűbéri viszonyt lazítani kísérletezgető morvák~szlovánok „szemmel tartása és pacifikálhatósága” végett a Nagy-Duna bal partján ugyanekkor felépített frank hídfő-várat építtetőjéről/parancsnokáról „Braszlav várá”-nak (*Braslaw’s-burg) nevezték el a frankok. Fontos hozzáfűzni, hogy a frankok és pannóniai hűbéreseik önmagukban ehhez nem voltak elég erősek, [ mert akkor már korábban is megtették volna, ismerve I.(Nagy) Szvatopluk frank-és Pannónia-ellenes „viselt dolgait” ]: Braszlav vára - az egy évtized múlva már Pozsony-nak (is) hívott erőd - Nagy-Duna bal parti, azaz moráviai felségterületen való felépíthetőségéhez a szövetségesként meghívott magyarok katonai jelenléte elengedhetetlen volt. Az e körülményeket félreértő, a személynevet is tévesen olvasó XIX. század közepi P.J.Šafárik, nyomában pedig a szlován/szlovák elit - azt gondolva, hogy Ó-Morávia legnagyobb hatalmú,
néha még a frank vazallusságtól is sikeresen megszabaduló, tehát (időnként) független uralkodója, I.(Nagy) Szvatopluk éppen e várban, mint székhelyen „társ-uralkodó” legidősebb fiáról van szó - , „felújította” a várra/városra a szlávos Bratslava/Bratislava nevet... ( egyébként: nincs semmilyen forrás I.(Nagy) Szvatopluk ilyen nevű fiáról, pedig ekkora rész-hatalmat nem hagytak volna feljegyzés nélkül a frankok !; továbbá: Ó-Morávia Kárpátokon belüli területeinek székhelye vagy székhelyei nem e várban voltak…). A közvetlenül frank fennhatóságú Braszlav vára templomaiban szóba sem jöhetett Metód szláv liturgiája már a 892/893~902 közötti évtizedben sem.. Igaz, ekkorra már a Kárpátokon kívüli morva szállásterületeken is, az Ó-Moráviába - és annak nyitrai székhelyű tartományába - „bekebelezett” szláv - elsősorban szlován - , és nem szláv(!) késő-avar kori népcsoportok megkeresztelt közösségei templomaiban is latin misét celebráltak, mert I.(Nagy) Szvatopluk aktuális politikai érdekeinek már ez felelt meg… Így a szláv liturgia a Dunántúl érintett kb. 1/4-én ill. a Kárpátokon belüli Ó-Moráviában ( = a Garamtól NY-ra eső Felvidéken) 1 generációnyi időt sem ért meg, majd fél évezrednyi időtartamra nyomtalanul elenyészett, ( és a II. Vaticanum előtti időkben a Felvidék szlován/szlovák-lakta részein csakis huszita, majd lutheránus Ige-hirdetések kapcsán újult meg ). A mindössze 1 évtizedig aktuális.(!) vár-név vend→frank Braszlav→Breszłəu→Preßə’ névmódosulásából „született” a bajor/osztrák Preßburg, és a szlovák Prešporok vár-és városnév; ( a szlován/szlovák népi emlékezetből nyilván kiesett, hogy Braszlav - idegen hatalom képviseletében - nemcsak a morvák, hanem a szlovánok/szlovákok „pacifikálója” is volt ). A Hétmagyar itt 900~902 közötti honfoglalása után is a magyar törzsszövetségi szállásterület NY-i gyepűjét védő székelyek Braszlav egykori, „hivatalosan” mindössze 1 évtizedig róla elnevezett várát egyik, a környéken (is) szállásterülettel bíró néprészükről Pozsony-nak nevezték el, és már a honfoglalás körüli időket tárgyaló középkori krónikáink is így, e székely-magyar néven nevezik.
A Kárpát-medence egészében a Hétmagyar honfoglalása 895-től 902-ig tartott, az akkori magyar „csodafegyver”: a reflex-íj, a NY-on ismeretlen harcmodorunk és az avar-kori, de NY-on mindeddig el nem terjedt vaskengyel segítségével. A mindig valamelyik NY-i keresztény uralkodó vagy hűbérúr meghívására és szövetségében történt ún. „kalandozásaink” átütő sikerei
nyomán született meg a kárvallottak imája: „a magyarok nyilaitól...”
A X. sz. honi magyar sírjaiból meghökkentő mennyiségű keresztény tárgyat - kereszt, medál, stb. - ástak elő a régészek: föl sem lehet tételezni mennyiségük és általános elterjedtségük láttán, hogy mindegyiket amulettként, kabalaként viselték volna; és többségük nem is nemes-fémből készült. Vagyis: egykori viselőjük valamilyen szinten Jézus Krisztushoz tartozónak vallotta magát. Egyes országrészekben és kisebb mennyiségben előkerültek nesztoriánus ill. manicheuszoroasztrikus apró tárgyak is. (Egészen kis mennyiségben a Kazár Kaganátusban megismert zsidó és iszlám vallás jelei is előkerültek egyes csatlakozott népek földi maradványai mellől). A köznép nem kis részének sírjai babonákra, démon-hitre utaló jelenségeket is mutatnak. A katonai vezető réteg sírjaiból eddig előkerült világhírű palmettás tarsolylemezek közül azonban csak 1-en van kereszt, a többiek az Öregisten-Tengri lovas-nomád monotheizmus eszmeköréből értelmezhetők leginkább.
A X. sz. középső harmadában a Közép-és D-magyarországi törzsfők egy része Bizáncban megkeresztelkedett: a később az „ellenoldali” (tehát éppen nem meghívó/szövetséges) németek szövetsége elleni augsburgi csata után kivégzett Bulcsúra, a Maros-menti Ajtony ősére, és talán a Bulcsúval együtt 948 körül Bizáncban tartózkodó Árpád-házi Tarmacsu-ra kell gondolnunk (utóbbi talán valamilyen szálon közvetlen Koppány-rokon volt). Az erdélyi Gyula pedig nemcsak megkeresztelkedett, hanem 953-ban püspököt is - Hierotheosz nevűt - hozott magával „Turkiába”, mondhatnánk a népmesével: „Hetedhét országba”, azon belül is D-Erdélybe. A 955 után nagyfejedelem Taksony pedig a pápától kért térítő püspököt, igaz a közelebbi egyházkormányzatok féltékenysége miatt az illető soha nem jutott el magyar földre. Géza nagyfejedelem ugyancsak latin nyelven miséző térítőket hívott be, köztük elsősorban a bencéseket. És feleségül vette a bizánci liturgián fölnevelkedett erdélyi Saroltot. Ma, amikor a konstantinápolyi pátriárka - az 1054-es egyházszakadás óta elsőként - egy Róma által szentté avatottat, a magyar Szt. István királyt fölvette a K-i egyház szentjei sorába, a Szt. Istvánnal egyidejűleg szentté avatott Hierotheosz kapcsán az orthodox egyháztudósok fölvetették, hogy - mert ez Bizánc térítéseikor szokás volt - amiképpen híveihez igazodva Konstantin/Cirill ill. Metód szláv nyelven végezte a liturgia egy részét, nagyon is valószínűsíthető, hogy Hierotheosz Erdélyben megtanult magyarul, és nyelvünkön misézett, magyarul hirdetve a Szentháromságos Egyetlenegy Isten egyetemes üdvözítő kegyelmét.
Szt. István keresztény neveltetése, 997-es nagyfejedelemmé létele, megelőzőleg pedig a bajor Gizellával megkötött dinasztikus házassága, mint „külső körülmények”, a személyében rejlő kegyelmi ajándékok, karizmák, apostoli elrendeltség, mint „belső meghatározottság” mind emberi, mind politikai szempontból arra késztették, hogy a „Hetedhét ország” vallásilag nagyon heterogén, keresztény„részeiben” is részben eretnek, részben alulképzett magyar és csatlakozott, ill. helyben talált népeit vallásilag és erkölcsileg is a szentháromságos alapú keresztény világhoz kösse: őseink makacs fejét Krisztus-Úr szelíd igájába hajtsa. Ennek ára volt: radikális szakítás a múlttal, és az állam egységének megszervezése, függetlenségének megőrzése mellett egyértelmű keresztény orientáció. (Koppány, Ajtony vagy az ifjabbik Gyula bizonyára bizánci keresztény volt, politikai vesztüket nem „pogányságuk” okozta, hanem a központi hatalommal való szembeszegülésük).
A külpolitikai helyzet ? Az államegyházi szervezetű Bizánc nagyhatalom volt, és az Al-Dunánál - az időnként vazallusaivá lett balkáni szlávok révén is - veszélyes szomszéd. A germán-német világ alig 4 évtizede, 962-ben vált Szent Német-Római Birodalommá, és fölfegyverzett vazallusai ott álltak NY-i gyepűink közelében. Mindkét nagyhatalomnak ( a quedlinburgi epizódot leszámítva ) szálka volt a szemében - expanziójának útjában állt - a Hétmagyar független állama, nagyfejedelemsége. É-on, ÉK-en most születő államocskák, vajúdó kereszténységükkel. K-en pedig a puszta az alig egy évszázada Turán felől jött, zömmel Tengri-hitű besenyő törzsszövetséggel, amellyel a viszony minden volt, csak nem tartósan békés. (Csak a teljesség kedvéért: a besenyők után érkező ogúzok vallásáról szinte semmit nem tudunk, az őutánuk jövő, és a tatárjárás körül Magyarországra is beköltöző kunok többsége eredetileg nesztoriánus volt).
Rómában Szt. István döntés-helyzete idején a kor egyik legműveltebb embere, a fiatalabb korában Katalóniában (sőt, elterjedt hagyomány szerint itteni szolgálati helyéről önképzésre titokban az iszlám-hitű maurus/mórokhoz is át„kirándulgatva”) a matematikát (köztük az „arab” számokat) és más természettudományokat megtanuló, egy francia uralkodó, majd a német császár udvari káplánjává, utóbb titkárává lévő Gerbert lett az új pápa, II. Szilveszter néven, aki - tanulva Cirill, Metód és mások kudarcaiból, és felmérve, hogy új nemzetek új államalakulatai vannak a
térségben kialakulóban - a Közép-és K-európai missziót szívügyének tekintette. István - a függetlenség megőrzésével együtt - Rómát, ezáltal a Ny-ot választotta.
Árpád fia és egyik utóda, Zsolt nagyfejedelem a Kárpát-medencében talált rokon népek egyike vezérének a lányát feleségül véve sok nászajándékot kapott apósától, köztük a frankok által el nem rabolt, helyi uralkodói jelvényeket is. Ezek Istvánhoz is átszármaztak még nagyfejedelem korában. De NY-on Isten kegyelméből uralkodtak az uralkodók: ehhez kellett igazodni, ezért István a pápától NY-on is elismertetést hozó koronát kért. A pápai ígéret és áldás Jézus Krisztus akkor ismert, és a datálásban mindmáig megőrzött születési dátuma 1. millenniumán, azaz az 1000.-ik év Karácsonyán jött Istvánhoz, a pápa küldte korona pedig 1001. Nagyboldogasszony napján István - most már a király - fejére. És István eréllyel látott hozzá a Szt.Háromságos Egyetlenegy Isten tisztelete, imádata általánossá tételéhez. Haldoklásakor pedig fölajánlotta a Szt.Koronával szimbolizált országlakosok összességét (köztük a magyar nemzetet) és magát az országterületet (benne a magyarok szállásterületét, azaz a magyar hazát) jelképesen a Boldogasszony∼Szűz Máriának, lényegileg pedig a jelenet hagyományos magyar ábrázolásain mindenkor Mária ölében ülő Jézus Krisztusnak, mint Isten Fiának, a Kereszt-Úrnak.
Van följegyzés arról, hogy a II. Szilveszter-i méltóságjelvények a Szt. István halála utáni vagy egyéb trónviszályok idején visszakerültek Rómába. Azt azonban ma is valószínűsíti a tudomány, hogy a mai Szt.Koronán a kereszt valamiképpen Szt. Istváné volt, hozzá kötődik, ezt tehát biztosan nem küldték vissza Rómába. A SzentKorona Belső-(és É-)ázsiai - a művészetben is ábrázolt - főtáltos diadémákra emlékeztető szerkezetű, felül nem nyitott, hanem ún. zárt, boltíves alkotás: Európában egyedülálló. Egyesek fölvetik a hún vagy a késő-avar eredetét, amelyen az eredeti oromdísz helyére utólag csavarták rá a Szt. Istvánhoz kötődő, II.Szilveszter küldte keresztet. A Szt.Koronán ábrázolt keresztény szentek képei az 1054-es egyházszakadás előtti állapotnak megfelelően részben görög, részben latin feliratúak. Ikonográfiája magas tervszerűséget mutat, formája és tartalmi jegyei a szt.istváni fordulat előtti magyar ill. késő-avar országlakosok bármilyen vallásos meggyőződését sem sértik, de egyértelmű, hogy az ötvös-mesterek keresztények voltak, és a Szentháromságos Egyetlenegy Istent imádták.
Ahogy a Turul-nemzetségnek a Hétmagyarok körében szakrális jelentősége volt, és nem lehetett magyar király, akinek az ereiben vagy egyenes ágon, vagy a dinasztia férfi ági kihalása után legalább leány ágon Árpád-vér ne csörgedezett volna; a Szt.Koronának Szt. István óta ugyanilyen, de már elsősorban keresztény szakralitása van: addig senki nem törvényes magyar uralkodó, amíg keresztény szertartás keretében nem teszik a fejére a Szt.Koronát. A SzentKorona-tan a középkorban Magyarországon nyilván közismert volt, és csak a honi jogszokások egészét az európai jogi formákba öntve leíró Werbőczy szembesült azzal, hogy a magyar jog Szt.Koronához kötődő alapjainak nincs sehol másutt párhuzama, mégis az általa célul kitűzött teljes magyar törvénytárba elkerülhetetlenül be kellett venni, be kellett szövegezni. Ma már tudjuk, hogy nincs a világon még egy olyan korona, mint a SzentKorona, amely kifejezi az országlakosok - a politikai értelemben vett nemzet - összességét ( benne a magyar nemzet egészét ), és. az ország egészének ( benne a magyar nemzeti szállásterületnek, a magyar hazának ) területi integritását. A magyar nemzeti szállásterület - a magyarok földje, hazája történelmünk során többször nem esett egybe igazgatási egységekkel, tehát pl. a mindenkori állam határaival. Ez a Szt.Korona fennhatóságát, lelki kisugárzását a legkevésbé sem befolyásolja. Nem véletlen tehát, hogy még napjaink ún. magyar-igazolványát is a Szt.Korona ékesíti. Ám tudnunk kell, hogy a Szt.Korona fénye Szt.István országára, azaz Kárpátiára, mint tökéletes természet-és gazdaságföldrajzi egységre, és az ezer év alatt itt kialakult, lényegileg egységes kultúrájú valamennyi, a közös hazát építő és megvédő népére~nemzetére egyaránt ráragyog.
Hogy lehet és van SzentKoronánk, amely boltíves, zárt szerkezetével a messzi múltat is idézi, de a
Világbíró
Krisztus
ábrázolásával
a
nemzet
nevében
egyértelműen
megvallja
a
Szentháromságos Egyetlenegy Istenbe vetett hitünket, ormát pedig a Kereszt-Úr Jézus Krisztus megváltó áldozatára és föltámadására emlékeztető II.Szilveszter-i kereszt ékesíti és zárja le, nos ez is azok közé a kegyelmi ajándékok közé tartozik, amelyek egyik legfőbb közvetítője első és apostoli királyunk, Szt. István volt.
Rohanó és értékrendi válságokkal küzdő mai világunkban föl kell elevenítenünk ezeket az ismereteket, ezeket a tényeket. Részben a szellemi „hegymászás” elől kitérő restség, részben az esztelenül liberalizált, ezért kiegyensúlyozatlan iskolai alapműveltség hiányosságai, részben a felvilágosodás vadhajtásaként mindenben önmagát, mint legfőbb tekintélyt megfogalmazó ember téves és veszélyes önhittsége arra vezetett többek között, hogy ma megint fölütötték a fejüket - a modern technikák, köztük pszichotechnikai eszközök felhasználásával, és akár szektákká is szerveződve - Nesztóriosz, Áriusz eretnekségei éppúgy, mint Máni szinkretisztikus, mindent egybemosó zagyvalékai, csak más, megtévesztő neveken hívják őket. A mi generációnk felelőssége, hogy a Szentháromságos Egyetlenegy Isten kinyilatkoztatásán alapuló 2 évezredes apostoli keresztény szellemiség, továbbá a legalább ezer éves magyar nemzeti lelki-szellemi hagyatékunk: a SzentKorona-eszme el ne vesszen sem a modernnek kikiáltott mai eretnekségek ingoványaiban, sem a hivatalosan már meghaladottnak mondott vörös, és a tobzódva előretörő fehér (=extrém liberális) ateizmus és globalizmus ármányai közepette, hanem tovább éljen itt a Kárpát-medencében, és mindenütt, ahol magyarok élnek. *
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
Megemlékezésünk alkalmából babérkoszorút készíttettünk, amelynek nemzeti szalagjain a következő felirat olvasható:
A KÁRPÁT-MEDENCE MAGYAR NEMZETET MEGTARTÓ HAGYOMÁNYAI TISZTELETÉRE Országos Erdészeti Egyesület - Dombiföld, 2002. szeptember 14. Felkérem Káldy József urat, az Országos Erdészeti Egyesület korábbi elnökét, Apatóczky István urat, az OEE technikus alelnökét , és Szkalák Gyula urat, az Állami Erdészeti Szolgálat Szombathelyi Igazgatósága igazgatóját*, hogy a koszorút helyezzék el az oltárasztalra, amelyet istentiszteleti alkalmakkor a kegyelem forrását kiábrázoló feszület ékesít. Befejezésül valamennyien együtt kérjük a Kegyelmes Istent, hogy a Kárpát-medence egészében is, de valamennyi más helyen is, ahol magyarok élnek, további évezredeket adjon a magyarságnak: közösen énekeljük el nemzeti imádságunkat, a magyar Himnuszt.
Írta és a római kori Mursellá-ra épült Kis-Árpás/dombiföldi Árpád-kori templomban 2002.szeptember 14.-én felolvasta: Bolla Sándor
*Gyermekkorunktól jó barátom (egyetlen naptári nappal született utánam …), kitűnő katolikus magyar, és kitűnő erdész szakember ---volt; élete utolsó előtti, megyénkbeli terepi napja volt ez, (utána csak egyszer tudott még eljönni az itteni erdőkbe: Kapuvár-Iharos környékén kerestük a megoldást egy akut szakmai problémára). Aztán: egyre hosszabb kezelések, küzdelem a rákkal; végül Isten Magához hívta a „mennyei erdők”-ben való hűséges szolgálattételre.
