2Móz 3,1-12 Az égő csipkebokor

-1-

2Móz 3,1-12 Az égő csipkebokor „Mózes pedig őrzi vala az ő ipának, Jethrónak a Midián papjának juhait és hajtá a juhokat a pusztán túl és juta az Isten hegyéhez, Hórebhez. És megjelenék néki az Úr angyala tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből, és látá, hogy ímé a csipkebokor ég vala; de a csipkebokor meg nem emésztetik vala. S monda Mózes: Oda megyek, hogy lássam e nagy csudát, miért nem ég el a csipkebokor. És látá az Úr, hogy oda méne megnézni, és szólítá őt Isten a csipkebokorból, mondván: Mózes, Mózes. Ez pedig monda: Ímhol vagyok. És monda: Ne jőjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, a melyen állasz, szent föld. És monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene. Mózes pedig elrejté az ő orczáját, mert fél vala az Istenre tekinteni. Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, a mely Égyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, téjjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khiveusok és Jebuzeusok lakóhelyére. Mivel hát ímé feljutott hozzám az Izráel fiainak kiáltása és láttam is a nyomorgatást, a melylyel nyomorgatják őket az Égyiptombeliek: Most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Égyiptomból. Mózes pedig monda az Istennek: Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a Faraóhoz és kihozzam az Izráel fiait Égyiptomból? És felele: Én veled lészek! és ez lesz a jele, hogy én küldöttelek téged, hogy mikor kihozod a népet Égyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni az Istennek.” Bevezetés Arról szeretnék szólni, hogy mit tanított meg Isten Mózesnek az égő csipkebokor láttán, és ezen keresztül mit akar Isten nekünk is megtanítani. Mit jelent az égő csipkebokor (2. v.), és mi a titka? Mi az, ami időszerű most nekünk, amin ma is sok hívő ember keresztülmegy? 1.) Mózes, mint juhpásztor Az első versben azt olvastuk, hogy Mózes őrizte apósának a juhait. Az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv 7. részéből tudjuk, hogy ez így volt negyven éven át. Mózes negyven éves volt, amikor kijött a fáraó udvarából, és elment megnézni az ő atyjafiait (ApCsel 7,23); amikor agyonütötte az egyiptomit, és el kellett menekülnie (2Móz 2,12-15). Ismét negyven év telt el, amikor elment az Isten hegyéhez a Hórebhez (ApCsel 7,30), és látta ott az égő csipkebokrot (2. v.). Ez alatt a negyven év alatt őrizte az apósának, Jetrónak, Midián papjának a juhait (1. v.). (1) Kiégésünk oka Ez alatt az idő alatt Mózes teljesen kiégett. Ő, aki „…hatalmas vala beszédben és cselekedetben” (ApCsel 7,22), az a Mózes negyven éven át emberektől elzártan juhokat terelgetett. Alig volt emberi kapcsolata, csak a juhai vették körül. Az a Mózes, akinek nagy küldetéstudata volt, úgy olvastuk az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben, hogy azt gondolta, „…Isten az ő keze által ád nékik szabadulást…” (ApCsel 7,25), és, hogy az ő népe majd felismeri ezt. Nem Isten küldte, ő akart tenni valamit. Szóval Mózesből, aki ilyen nagy küldetéstudattal jött, negyven év alatt minden kiégett. Nem akart már semmit, nem volt már küldetéstudata, nem volt benne semmi olyan, hogy tegyen valamit az ő népéért. Egyáltalán nem akart már semmit. Elégett, mint ahogy a fa elég a tűznek lángjában. Mózes nagyon jól

-2tudta, hogy milyen nagy ambíciókkal indult negyven évvel azelőtt, mennyire melléfogott, semmi nem lett belőle; kiégett. Olyan munkát végzett, ami az egyiptombeliek előtt utálatos volt. József idejéből olvastuk, hogy „…minden juhpásztor utálatos az Égyiptombeliek előtt” (1Móz 46,34). Az a Mózes, akit tanítottak Egyiptomnak minden tudományára (ApCsel 7,22), akit nagyon jól kiképeztek, aki hatalmas volt, aki nagyon jól megtanult mindent, aki a királyi udvarban volt, aki felől nagyon sokat gondoltak mások (és maga is), most az utálatos és legalantasabb munkát végezte, juhpásztor volt. Ráadásul életének a férfikorát töltötte ezzel. Százhúsz évig élt (5Móz 37,4), ez a középső éve. Isten akkor állította teljesen félre, amikor a legtermékenyebb, a legnagyobb erejű, és a legtapasztaltabb volt; amikor a legtöbbet tehette volna. De ő nem tett semmit, őrizte apósának a juhait. Ugyanez a tapasztalata nagyon sok hívő embernek ma, szellemi értelemben. Amikor megtér egy ember és újjászületik, tele van a szíve égő vággyal, hogy tegyen valamit az Úrért, tegyen valamit Isten népéért. Nagy ambíciókkal kezd neki, és ki előbb, ki utóbb, de Isten kegyelméből mindenki eljut odáig, hogy látja, nem megy a dolog. (2) Krisztus megtartó élete Bizonyára ismerős a testvéreknek a Krisztus megtartó élete című könyv. Az írójáról az van feljegyezve, hogy miután megtért, missziói hivatást ismert fel önmagában, de soha nem lett belőle külföldi misszionárius. Egész diákkorát áthatja a lelkek megnyerésének a vágya. Jó dolog. Dolgozik a hírhedt kelet-londoni nyomornegyedekben, aztán különböző csoportokat szervez egyetemi hallgatótársai között, de nemsokára úgy érzi, hogy tevékenységében kiégett, üressé vált. Egy éjszaka rázuhan saját erőfeszítéseinek hiábavalósága és csődje. Ekkor térdre roskadva felkiált az Úrhoz, akitől ezt az üzenetet veszi: Hét év óta igyekszel becsületesen nekem élni, én pedig már régóta szakadatlanul arra várok, hogy benned élhessek. Így formálódik ki benne szolgálatának fő mondanivalója: Krisztus, a mi életünk. Tulajdonképpen minden hívő ember átmegy ezen a tapasztalaton. Nemrégen voltam valahol, és beszéltem egy testvérrel, aki elmondta, hogy az ő élete is odajutott, hogy teljesen kiégett, és semmivé lett. Még azt is kétségbe vonja, hogy hívő-e, van-e új élete, mert mindennel, amihez hozzáfogott, mindennel, amit tett, csődbe jutott. No, ennek azért kell így lennie, s Mózes életében is azért volt így, mert amit meg kell tanulnunk az ez: az Őneki való élésben, és az Őneki való szolgálatban az ember - mivel az önmaga erejéből táplálkozik kiég. A fa táplálja a tüzet, a fa elég, s ekkor jut el az ember odáig, hogy az Isten tud hozzá szólni, amint Mózeshez is: Nem azt akarom, hogy Nekem élj, és Nekem szolgálj. Én először azt akarom, hogy Én éljek benned. Ezt mutatta meg Mózesnek a csipkebokorban az Úr, és ez volt az a csoda, amit látott. A bokor ég, és nem ég el (2. v.). Lángol, világosságot, meleget ad, de nem a fa táplálja ezt a világosságot és ezt a tüzet, mert ha a fa táplálná, elégne. De nem ég el. És mi volt annak a titka, hogy nem égett el? Az, hogy Isten volt a bokorban! A fény és a ragyogás, az a meleg nem a csipkebokor fájából jött, hanem Istenből. „Te akarsz Értem tenni? Tanuld már meg, hogy én akarok benned élni!” S akiben Krisztus él, annak majd lesz ereje arra a szolgálatra és arra a munkára, amelyre Isten elhívta! Ha Isten elhívása, küldetése és ereje nélkül végzi, csak tragédia és kiégés lehet belőle. (3) Mire hívott el az Úr? Ebből a könyvből hadd olvassak el egy kis részt: „Nem arra vagy elhívva, hogy valamilyen nyomorúságot, feladatot, vagy missziói munkát vállalj! Kizárólag arra vagy elhívva, hogy Istennek add át magad! Ő majd viseli a következményeket, és dicsőséges módon képes átvenni a felelősséget az ő ügyéért. Isten nélkülözheti az embert, de az ember nem nélkülözheti Istent. Néha szorongás fog el bizonyos missziói gyűlések, konferenciák

-3felhívásai hallatára. Egyik előadó a másik után szólít fel, hogy erre vagy arra a feladatra, vagy missziói munkára szánd oda magad. Azt hangoztatják: a szükség már maga elhívás. Ezerféle nyomorúság van, de te nem ezeknek vagy elkötelezve, hanem Jézus Krisztusnak. Az ő dolga az után az, hogy ott állítson be téged, ahol jónak lát a munkába. Egy embernek sincs joga a földön egy másik embert - aki Jézus Krisztus testének a tagja - valamilyen feladatra, vagy bármilyen missziói munkára elküldeni. Ez Jézus Krisztus, a fej teljhatalmának a megrablása lenne. Isten rendelte a testbe a tagokat úgy, amint akarta, s abban a pillanatban, amint magamnak igénylem azt a jogot, hogy bárkit valamilyen szolgálatba küldjek, meggyalázom az aratás urának korlátlan uralmát. Isten tökéletesen gondját tudja viselni az ő ügyének. A gyülekezet ma azért tud olyan keveset végezni, mert Istent túl sokszor kiszervezzük a helyéről. Több millió munkaórát, megszámlálhatatlan milliókat fordítanak emberi tevékenységek előmozdítására, tekintet nélkül arra, hogy Isten mit akar. Nem arról van szó, hogy kétségbe vonjuk az emberek jó szándékát, vagy őszinteségét, de gyakran összetévesztjük a sürgölődő foglalatosságot a valódi szolgálattal, az „üzemet” a valódi hatalommal, a verejtékező buzgóságot az isteni küldetéssel. Mennyire zavarna téged, ha a kezeid folyton be akarnák bizonyítani, hogy milyen gyorsan tudnak mozogni. Elvárod az ujjaidtól, hogy minden reggel bemutassák napi programjukat, lelkesen kiemelve fékezhetetlen aktivitásukat? Gondold csak el, hogy így például eredményesen tudnál-e zongorázni? Semmi esetre sem bíznám rá magam olyan borbélyra, akinek ilyen keze van.” (4) Égni, de nem kiégni Értjük miről van szó? Az ember jó szándékból aktív. Mózes is jó szándékból ment ki, hogy megnézze az ő atyjafiait, és jó szándékból akart segíteni (ApCsel 7,23). Millió nyomorúság, millió szükség van. S ahogy olvastuk, azt gondoljuk, hogy a szükség már maga elég arra, hogy elhívásunk legyen, mert ha látjuk a szükséget, akkor már be is állhatunk a munkába. De hiába is mondom én ezt, mert úgyis mindenki csak a maga nyomorúságán tanulja meg! És így van jól. Mózes is csak a maga nyomorúságán tanulta meg. Csak buzogjunk, csak csináljuk, csak jussunk csődbe, égjünk egy marék hamuvá, égjen ki minden bennünk, de utána ne felejtsük el, hogy akkor jön az Úr! No, most már tudlak valamire használni – mondja -, mert eddig semmire nem tudtalak. Eddig te akartad, ennek ez lett az egyenes következménye. Így tud az Úr elvezetni odáig, hogy semmik vagyunk. És így tudjuk megérteni azt a csodát, hogy van csipkebokor, amiben tűz ég, mégsem emésztődik el (2. v.); hogy vannak hívő életek, akik égnek, de nem égnek ki; nem lesznek egy marék hamuvá, mert előzőleg - amíg maguk akartak munkálkodni - ők is egy marék hamuvá lettek. 2.) A Hóreben Nézzük meg, hogy amikor eljutunk odáig, hogy őrizzük a juhokat - ilyen kiégett élettel -, akkor hogyan szólhat hozzánk Isten. Úgy olvastuk, hogy: „…juta az Isten hegyéhez, Hórebhez” (1. v.). A Hóreb azt jelenti magyarul, hogy pusztaság, sivatag. (1) Sivatag, pusztaság és tövis A Hóreb pontosan tükrözte Mózes lelkivilágát. Az ő élete is sivatag és pusztaság volt, kiégett, mert nincs vize, mert nincs eső. És mi van a sivatagban és a pusztaságban? Hát pl. csipkebokor és tövis. Érdekes, a Hóreb másik neve: Sínai hegy. Annak jelentése: tövis. A csipkebokron ott volt a tövis. Nagyon jól jelképezi ez Mózes lelkiállapotát, de jól jelképezi az egész emberiségét, és a mi lelkünkét, életünkét is. (2) Isten éppen a pusztaságba szállt le Az emberiség is kiégett, puszta, és Isten ide szállt le, erre a hegyre. Nem egy oázisba, nem egy gyönyörű, megöntözött kertbe, hanem egy ilyen hegyre, a sivatagba, az öreg

-4csipkebokrokhoz. Isten ilyenkor jön közel az emberhez, amikor a lelke kiég, és sivatag lesz. És amit ez a tövis is jelképez ezen a csipkebokron. „…Átkozott legyen a föld te miattad, […] Töviset és bogácskórót teremjen tenéked, s egyed a mezőnek fűvét” (1Móz 3,17-18). Az emberi munka, az emberi aktivitás, a fáradság eredménye az izzadság. Amikor fáradságos munkával, izzadsággal a saját erőnkből buzgunk az Úrért, ilyen tövises puszta lesz a lelkünk. Ide jött az Úr. „És megjelenék néki az Úr angyala tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből, és látá, hogy ímé a csipkebokor ég vala; de a csipkebokor meg nem emésztetik…” (2. v.). (3) Odamegyünk-e az égő csipkebokorhoz? Amikor Mózes ezt látta, azt mondta: „…Oda megyek, hogy lássam e nagy csudát, miért nem ég el a csipkebokor” (8. v.). Jó, hogy Mózes odament, és nem ment el úgy mellette, hogy „jó, hát ott ég az a csipkebokor, majd elég”. Nem fordított neki hátat, és nem is messziről nézte, hanem azt mondta: odamegyek, hogy meglássam. Amikor valakinek problémává kezd válni az, hogy kiégett, hogy nincs ereje - és lát olyan testvért, aki nem égett ki, hanem ég benne a tűz -, akkor jó, hogyha nem gondolkozik úgy, hogy ez csak egyeseknek a kiváltsága; hogy másnak lehet ilyen élete, hogy ég, és nem ég el, de nekem nem lehet. Jó, ha odamegy, és közelről megnézi, hogyan lehet ez. Mi ennek a titka? Hogy lehet valakinek az életében úgy ott az Úr, ahogy Isten sok kedves emberének az életében ott volt már. Hogy annyi mindent rábízhatott az Úr, és nem volt benne a saját ereje és aktivitása, s éppen ezért nem is égett el, hanem mindig alkalmas volt arra, hogy Isten belőle sugározza az Ő fényét. Egy ének így hangzik: „Semmink sincs, csak gyöngeségünk; gyötrő bánat, bűn és gond, Bent a szívben csak gonoszság, künn a kétség, s mind, mi ront.” Ez a kiégett embernek a képe. S az utolsó versben ez áll: „Ő, ki megvált, meg is tart majd, és vezet a fényében, Ő tanít a szellemével, hogy az éltünk fény legyen.” Olyan fény, hogy nem égünk el, miközben árasztjuk. Azt mondta az Úr Jézus: „…e világ világossága vagyok” (Jn 9,5). Ez a fény, ez a láng, ez a melegség egyesek életéből sugárzik, az én életemből pedig nem. Hogyan lehet ez? Megnézem közelről, hogy mi ennek az oka. Hogyan élhetne az én szívemben, az én életemben is Jézus Krisztus? (4) Isten minden embert alkalmassá tud tenni „És megjelenék néki az Úr angyala tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből [...] És látá az Úr, hogy oda méne megnézni, és szólítá őt Isten a csipkebokorból…” (2.4. v.). Az Úr angyala az Úr követe. Istennek a tökéletes követe Jézus Krisztus volt. Őbenne jelent meg Isten, és a mi életünkben is Krisztus van ott. De ha Krisztus ott van, akkor ott van Isten is. Csak azok értik meg, hogyan lehet ott az élő, hatalmas Krisztus az életünkben, akik eljutottak odáig, ahová Mózes eljutott: akik kiégtek, akiknek a saját aktivitása elfogyott. Isten a csodálatos, és nem az ember. Ezt így mondani közhelynek számít, és ezt nagyon jól tudjuk az eszünkkel, mégis önmagunkat csodáljuk, vagy az embereket, és nem Istent. Aki megértette azt, hogy Isten bármelyik bokorban megjelenhetett volna - az a csipkebokor nem egy olyan kiválasztott bokor volt, hogy csak az lett volna alkalmas erre -, az megérti azt is, hogy Isten bármelyik emberben ugyanazt a csodát meg tudja tenni. Csak legyen ott Isten az életünkben, engedjük Őt oda. Isten bármelyik embert használhatja, akiben Ő él, mert nem az ember alkalmasságán múlik, hanem Istenen. És akiben ott van Jézus Krisztus, azt alkalmassá tudja tenni erre. 3.) Oldd le a saruidat! Amikor Mózes odament, azt mondta neki Isten: „…Ne jőjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, a melyen állasz, szent föld [...] Mózes pedig elrejté az ő

-5orczáját, mert fél vala az Istenre tekinteni” (5-6. v.). Egész közel nem mehetett, és le kellett oldania a saruját, és eltakarta az arcát. Tehát a lábáról levette a sarut, az arcát pedig befedte. (1) A levetett saru jelentése Józsuénak is azt mondta Isten seregének a fejedelme Jerikó alatt, amikor megjelent kivont karddal a kezében, hogy oldja le a saruit, mert a hely, ahol áll szent föld (Józs 5,15). Keresztelő János azt mondta az Úr Jézusról: „…nem vagyok méltó, hogy a saruja szíjját megoldjam” (Jn 1,27). Az Ószövetségben találkozunk olyan törvénnyel, ahol az van leírva, hogy ha valaki nem építi meg az ő atyjafiának házát, az menjen oda a város kapujába, és köpjék szembe, és húzzák le a saruját, és az szégyenszemre „lehúzott sarujú háznép” lesz. (5Móz 25,6-10). Mindezekből az látszik, hogy amíg az emberen fenn van a saru, az bizonyos méltóságot jelent. Mikor lehúzzák a saruját, az alázatot, megaláztatást, még szégyent is jelent. A rabszolgáknak nem volt sarujuk, az uruk saruszíját oldották meg. Ez az alázatnak a jelképe. (2) A befedett arc jelentése Az, hogy Mózes befedte az arcát (6. v.), ugyanennek, vagyis az Úr félelmének a jele. Nem merészelt rátekinteni Istenre, amikor szólt hozzá. Ez azt jelenti, hogy az ember nagyon is megérti, mire Isten jelenlétébe jut, és amikor szól hozzá az Úr, hogy méltatlan, erőtlen, kiégett; és nem is nézhet Őreá. (3) Kívánni Isten arcát Amikor Isten szólt Mózeshez - és egyre többet szólt hozzá -, nem maradt ebben az állapotban. Egyre jobban vágyott Istenre tekinteni, és egyre kevésbé félt az Úrtól. Egyre jobban kívánta, hogy nézhesse Őt fedetlen arccal. „És monda: Az én orczám menjen-é veletek, hogy megnyugtassalak? Monda neki Mózes: Ha a te orczád nem jár velünk, ne vígy ki minket innen” (2Móz 33,14-15). Tehát Mózest Isten arca nyugtatta meg. A csipkebokornál még félt, de aztán olyan közösségben járt Istennel, hogy Isten arca már nem félelmet keltett benne, hanem megnyugtatta. Ne vígy ki minket, ha nem jössz velünk. Nagyon is megtanulta, hogy Isten nélkül csődbe jut csak, és minden semmivé lesz. S akkor így folytatja: „És mondá Mózes: Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet” (2Móz 33,18). Szerette volna látni az Úr dicsőségét, ekkor már nem félt Tőle. De azt mondta neki Isten: „Orczámat azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén. És monda az Úr: Ímé van hely én nálam; állj a kősziklára. És mikor átmegy előtted az én dicsőségem, a kőszikla hasadékába állatlak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg átvonúlok. Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engemet, de orczámat nem láthatod” (2Móz 33,20-23). Nem Mózes takarta el az arcát, hanem Isten takarta be. (4) Átvenni Isten ragyogását „És ott vala az Úrral negyven nap és negyven éjjel; kenyeret nem evett, vizet sem ivott. És felírá a táblákra a szövetség szavait, a tíz parancsolatot. És lőn, a mikor Mózes a Sinai hegyről leszálla (Mózes kezében vala a bizonyság két táblája, mikor a hegyről leszálla), Mózes nem tudta, hogy az ő orczájának bőre sugárzik, mivelhogy Ővele szólott. És a mint Áron és az Izráel minden fiai meglátták Mózest, hogy az ő orczájának bőre sugárzik: féltek közelíteni hozzá [...] Azután az Izráel fiai is mind hozzá járulának, és megparancsolá nékik mind azt, a mit az Úr mondott néki a Sinai hegyen. Mikor pedig elvégezte Mózes velök a beszédet, leplet tőn orczájára. És mikor Mózes az Úr elébe méne, hogy vele szóljon, levevé a leplet, míg kijőne. Kijövén pedig, elmondá az Izráel fiainak, a mi parancsot kapott. És az Izráel fiai láták a Mózes orczáját, hogy sugárzik a Mózes orczájának bőre; és Mózes a leplet ismét orczájára borítá, mígnem beméne, hogy Ővele szóljon” (2Móz 34,28-30. 32-35).

-6Az a helyzet állt elő, hogy Mózes olyan gyakran volt az Úr jelenlétében, hogy már nem akkor takarta el az arcát, amikor az Úr jelenlétében, hanem akkor, amikor az emberek előtt volt. Amikor az emberekhez ment, mindig leplet tett az orcájára, mert nem bírták nézni azt a ragyogást, amit Istentől kapott. Isten színe elé azonban lepel nélkül állt. Ezután Mózes nem égett ki. Negyven éven keresztül ment a néppel a pusztában, és sugárzott, égett, de nem égett el, nem égett ki. Ugyanaz történt vele, mint a csipkebokorral. „És monda: Halljátok meg most az én beszédeimet: Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal. Nem így az én szolgámmal, Mózessel, a ki az én egész házamban hív [hű]. Szemtől szembe szólok ő vele, és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek által, hanem az Úrnak hasonlatosságát látja…” (4Móz 12,6-8). Ki az Úr hasonlatossága? Ki az Isten „…dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának a képmása…” (Zsid 1,3)? Krisztus! „Mi pedig mindnyájan fedetlen arccal tükrözzük az Úr dicsőségét, és ugyanarra a képre formáltatunk át dicsőségről-dicsőségre úgy, mint ahogyan az Úrnak Lelke [Szelleme] formál” (2Kor 3,18 Czeglédi fordítás). Ahhoz, hogy ide eljussunk, hogy „…az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arczczal…” (2Kor 3,18) szemléljük, szükséges, hogy csalódjunk magunkban. Rengeteg aktivitás, az Úrért végzett munka, erőnk elpazarolása - amikor azt gondoljuk, hogy az Úrért dolgozunk -, és kiderül, hogy ez semmi. Jó kiégve odaállni ahhoz az Istenhez, aki szeret bennünket, és ilyen kiégett emberekhez is odajön az Úr hegyén, és megtanít arra, hogy csak Ő számít bennünk. Azt a tüzet, amire igazán szüksége van ennek a világnak, nem a fa táplálja, nem az ember, hanem az a fény és az a tűz, amely csak Istentől jött. Ezt mi csak úgy vehetjük át Őtőle, ha mindig ott vagyunk az Ő jelenlétében, ha Krisztus dicsőségét fedetlen arccal szemléljük. 4.) Amikor Isten kezd munkába Amikor Mózes ott állt az Úr előtt, akkor Isten elmondta, hogy most Ő kezd munkába. Negyven évvel ezelőtt Mózes kezdett munkába, és az egy nap alatt semmivé lett. Egyik nap kiment, agyonütötte az egyiptomit, a másik nap kitudódott a dolog, és el is menekült (2Móz 2,12-15). Az, amit Mózes tett, huszonnégy óráig tartott, utána nulla lett. S azóta, már negyven éve nulla. Most az Úr kezdett munkába. „Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, a mely Égyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombeliek kezéből…” (7-8. v.). Mintha Isten azt mondta volna: „Te is láttad Mózes, negyven évvel ezelőtt, most én mondom, hogy látván láttam. Akkor te hallottad, most én hallottam meg az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat. Akkor te szállottál le a fáraó udvarából, most Én szállok le a dicsőségből. Most Én kezdek munkához Mózes, hogy megszabadítsam a népet. Az Én munkám nem fog dugába dőlni huszonnégy óra alatt. Mivel most Én kezdek munkába, azért most te, Mózes, eredj, elküldelek téged a fáraóhoz, és hozd ki az Én népemet Egyiptomból (10. v.)! Én nem úgy munkálkodok, Mózes, ahogy te gondoltad, azzal úgysem mentél volna semmire. Minden egyiptomit nem tudsz agyonütni, minden izraelitát nem tudsz összebékíteni, az képtelenség. Ahogy te nekikezdtél az egész munkának, az semmi. Én azért küldelek, hogy fogjad az egész népet úgy, ahogy van, és vidd ki Egyiptomból. És akkor megszűnik mindaz a nyomorúság, amely miatt most kiáltanak.” Értjük? „…eredj, elküldelek téged” (10. v.). Negyven évvel ezelőtt ki küldött téged, Mózes? A saját lelked. Akkor azt gondoltad, hogy meg tudod csinálni. Látod az eredményt? Most azonban Én küldelek! (1) A küldetés Amikor látjuk a szükséget, és halljuk a nyomorúság szavát, az még nem a küldetés. Majd ha Isten látja, és Isten hallja meg, és Ő mondja nekünk, hogy láttam, meghallottam, most eredj el (9-10. v.), amikor Ő kezd munkába, és Ő küld, az a küldetés. Ezt

-7félreérthetetlenül kell hallania annak az embernek, akit az Úr küld, mint ahogyan Mózes is félreérthetetlenül hallotta. A küldetés nem olyan, hogy hallottam a népem jajkiáltását, együtt érzek az én népemmel, együtt érzek a bűnös nyomorúságával, látom a szükséget, és azt gondolom, hogy itt valamit kell tenni, mert már maga a szükség a hívás, és a küldés. Majd amikor Isten látja, és Ő küld: most eredj el! (2) Mózes válasza „Mózes pedig monda az Istennek: Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a Faraóhoz és kihozzam az Izráel fiait Égyiptomból?” (11. v.). Már nincs benne semmi magabiztosság, semmi olyan, hogy alkalmasnak tartaná magát, semmi olyan lelkesedés, amely negyven évvel azelőtt volt. Akkor nem kérdezte, kicsoda vagyok én? Azt gondolta, ő az, akit Isten kijelölt arra, hogy megszabadítsa az Ő népét. De most azt mondja: kicsoda vagyok én? Én senki nem vagyok. (3) Ha Isten velünk van Istennek a válasza az volt: „…Én veled lészek!...” (12. v.). Hogy kicsoda vagy te, az nem érdekes, Én veled leszek; negyven évvel ezelőtt nem mondtam neked, hogy veled leszek. Negyven évvel ezelőtt te egyedül cselekedtél, de az nem tartott, csak egy napig. Most viszont Én veled leszek, és ha Én veled leszek, akkor el fogod végezni a munkát. Igen testvérek, minden munkának ez az alapja, hogy: veled leszek. De nem a munka az első. Mielőtt Isten munkába küldene minket, az az első, amit Mózes a csipkebokornál megtanult, és amit nekünk is meg kell tanulni: Isten nélkül csak kiégünk. Visszajönnek a régi bűneink, nem tudunk győzedelmes hívő életet élni, problémázunk rengeteg dolgon, nem látszik bennünk a Krisztus élete. Ez a baja sok hívő embernek! Nem látszik bennünk a Krisztus élete, nincs győzelmes életünk. Nincs annyi szeretet bennünk, mint amennyi kellene, hogy legyen. Nincs annyi szentség, nincs annyi tisztaság, nincs annyi győzelem a bűn felett. És akkor megpróbálunk a bűnünk ellen is harcolni, megpróbálunk szent életet élni, és ebben a harcban csak kiégünk, elégünk. De ahogy Isten jelenlétében megértjük azt, hogy az üdvösségünk is ingyen kegyelemből van, nem tudtunk érte tenni semmit; ugyanígy a győzelmes élet, a bűn feletti győzelem, a kiégett hívő életünk hamuiból, nyomorúságunkból való kijövetelünk sem a magunk erejéből lesz. Amikor eddig eljutunk - hogy minden kiégett, és megjelenik nekünk az Úr -, akkor azt érteti meg velünk, hogy Ő nemcsak meghalt a bűneinkért, hanem fel is támadt a mi megigazulásunkért (Róm 4,25), hogy új életben járjunk, hogy Ő élhessen bennünk, az Ő életereje lobogjon bennünk, az Ő fénye sugározzon belőlünk. És mindezt nem úgy érjük el, hogy sokat küzdünk érte, hanem úgy, hogy elfogadjuk. Mint ahogy Mózes, semmivé válunk az Úr előtt; de élünk Belőle ingyen kegyelemből! Mert azt mondja az Ige: „…a mi ó emberünk ő vele [együtt] megfeszíttetett, hogy megerőtlenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek [...] Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele egygyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk” (Róm 6,6.5). Befejezés Mint ahogy az új életet azok kapják meg, akik a bűneik, nyomorúságaik alatt összetörnek, ugyanúgy Krisztus feltámadt életét is csak a nyomorultak kapják meg kegyelemből. Nyomorúságunk és gyengeségünk úgy lesz nyilvánvalóvá, hogy ezerszer és ezerszer megpróbálunk valamilyen módon békességre jutni, megjavulni, de rá kell jönnünk, hogy nem megy. Megpróbáltam én is, mielőtt hívő lettem sok mindent, mire azt az egyszerű dolgot el tudtam fogadni, hogy „csak úgy”, ingyen kegyelemből, ajándékképen adja Isten az örök életet Fia érdeme miatt.

-8Ugyanígy Krisztus feltámadt életét is, a győzelmes hívő életet is „csak úgy”, ajándékba adja. De ezt is csak az tudja elfogadni, aki ezerszer összetörte magát a nagy igyekezetében, mert megpróbálta így is, úgy is, mint Mózes, és mégsem ment. Csak akkor tanuljuk meg, ha kiégtünk, összerogytunk, ha már nem bírunk felállni. És akkor az Úr az Ő hegyén, ahol csak csipkebokor van, az Ő kegyelméből megjelenik, és azt mondja: akarod ingyen, kegyelemből az én erőmet? Akarod úgy, hogy semmit nem tudsz érte tenni? Ha akarod, akkor fogadd el! Ha azt gondolod, hogy „csak úgy” nem lehet elfogadni, akkor próbálkozzál még! De aki már sokat próbálkozott, egyszer csak rájön: nem próbálom többet Uram, elfogadom. Attól kezdve nem én táplálom a tüzet, hanem ég az „magától”, és sugárzik belőlünk Krisztus élete! Ámen. Debrecen, 1995. március 22.