2013. Advent - Karácsony 69. szám

2013. Advent - Karácsony

69. szám

A Budapesti Katolikus Egyetemi és Főisk olai Lelkészség lapja Mottó: „Veni, Domine Jesu!” (Apoc 22,20)

AKTUALITÁS Stille Nacht! Az is tudja, mit jelent, aki sose tanult németül. Ausztriában és Bajorországban Karácsony éjszakáján és az ünnepi szentmisékben is még mindig szokás leoltani a lámpákat a templomban, csak a gyertyák égnek, sejtelmesen bejátssza az orgona, azután az egész templom rázendít: Stille Nacht, heilige Nacht! „A csendnek, ami a templomban egy szentségi mélységet és egyfajta lelki komolyságot hordoz, terápiás és egészségmegőrző ereje van” – írta egy klagenfurti liturgikus professzor, Alois Brandstetter. Idős és fiatal úgy énekli a „Csendes éj” minden versszakát kívülről, mint mi a magyar himnuszt vagy a Boldog Asszony Anyánkat. Olykor egy-egy könnycsepp is legördül az arcokon; valami ősi, hatalmas biztonság hite, tudata tölti el őket, amikor a „csúcshoz” érnek: „Christ, der Retter, ist da! Christ, der Retter ist da!” (Krisztus, a Megváltó van itt.) Ennek a karácsonyi éneknek, akárcsak nálunk a Mennyből az angyalnak, vagy Gárdonyi Géza: Fel nagy örömre! énekének lenyűgöző ereje van. A mű szövegét Joseph Mohr (1792-1848) mariapfarri fiatal pap írta, míg a dallamot Franz X. Gruber (1787-1863) kántor szerezte. Nem olyan nagyon régi, 1818 szentestéjén hangzott el először

nyilvánosan a Salzburg közeli oberndorfi Szent Miklós-templomban, mégis világhíres karácsonyi melódia lett belőle, ki ne ismerné, dúdolná Magyarországon is? Még film is készült a dal nyomán, a Silent Night, Holy Night (ausztrál mesefilm, 1976-ban).

Legendás története jól ismert. A segédlelkészi szolgálatot betöltő pap dallamot és gitárkíséretet kért kántorától a már két éve kész szöveghez, mivel a templom orgonája nem működött. A szomszédos Arnsdorf kántortanítója kétségbe volt esve, mit is játsszon és milyen hangszeren, éppen abban a faluban, ahol szívesen lett volna állandó kántor. A felkérést állítólag a kocsmában kapta, ahol a segédlelkész is, ő is búfelejtőt tartottak. Amikor befejezte, már csak pár óra volt hátra az éjféli miséig. Előbb meglepte a híveket, azután megkedvelték. Gruber élete során többször átdolgozta és kiadta művét, a Mohrfélét a salzburgi Museum CarolinoAugusteum őrzi. Az alkalmi dal talán feledésbe is merült volna, ha az orgonajavító nem találja meg a kottát, és nem adja át Johann Baptist

Weindl templomi énekesnek, a salzburgi székesegyház kórusvezetőjének. Az első ismert kotta a Weindl által 1822-ben készített másolat. Gruber kézirata elveszett az idők során, csak 1995-ben került elő. A hangszerjavító mester neve is ismert: Carl Mauracher többször is javította az oberndorfi orgonát csakúgy, mint a környék többi templomáét. Neki és a fügeni Rainer, valamint a laimachi Strasser család énekeseinek köszönhető, hogy a dal nem veszett el és ismertté vált előbb Európában, majd Amerikában is. Az 1900-as évek elején lebontották a Szent Miklós-templomot, ám helyén egy emlékkápolna épült, a Stille-Nacht-Gedächtniskapelle, egy közeli házban pedig múzeumot alakítottak ki. Kétféle – egy régebbi változattal és egy újabb, három versszakos szöveggel ismert. A közismert magyar változatnak hat versszaka van: 1. Csendes éj! Szentséges éj! Mindenek nyugta mély; Nincs más fenn, csak a Szent szülepár, Drága kisdedük álmainál, Szent Fiú, aludjál, szent Fiú aludjál! 2. Csendes éj! Szentséges éj! Angyalok hangja kél; Halld a mennyei halleluját, Szerte zengi e drága szavát, Krisztus megszabadít, Krisztus megszabadít!

2 3. Csendes éj! Szentséges éj! Szív örülj, higgy, remélj! Isten Szent Fia hinti reád, Ajka vigaszt adó mosolyát, Krisztus megszületett, Krisztus megszületett! 4. Csendes éj, szentséges éj, Szunnyad már minden lény, Csak a szent család virraszt ébren Égi kisded csak aludj szépen Mennyei álom ölén Mennyei álom ölén 5. Csendes éj, szentséges éj! Mindenek álma mély. Nincs fenn más, csak a szent szülepár Drága kisdedük álmainál. Szent Fiú aludjál, Szent Fiú aludjál. 6.Csendes éj, szentséges éj! Angyalok hangja kél, Halld a mennyei alleluját, Szerte zengi e drága szavát: Krisztus megszabadít, Krisztus megszabadít. Sokan azt állítják, hogy a Stille Nacht! giccs, minden teológiai értéket nélkülöz. Pedig a Karácsony éjszakájának két nagyszerű jelzőjét ragadja meg: csendes és szent. Mindkettő találó és valóban hozzátartozik a megtestesülés bibliai kinyilatkoztatásához, teológiai szempontból teljesen korrekt jelzők. Miért is csendes ez az éjszaka? Nem minden éjszaka ugyanilyen csendes? – Sajnos nem. A mindennapi élet lármája, a zakatolás, az állandó városi morajlás, arról tanúskodnak, hogy az ember sohase tudja abbahagyni a munkát. Konfliktusok, kirobbanó és szűnni nem akaró háborúk zaja, ezek töltik be a világot és nem hagynak békét, nyugalmat neki. Ezen az egyedülálló éjjelen azonban Marsnak, a háború istenének temploma bezárul, hogy helyet adjon nem pusztán Augustus császár törékeny békéjének, hanem

az elérkezett mennyei, örök ország már soha többé meg nem szűnő békességének. Ebből a csendből, békéből, nyugalomból költözik egy kicsi ma – Karácsony éjjelén – minden otthonba, attól függően, menynyire fogadják be. Ezért csendes ez az éjszaka, sőt minden éjszakának kölcsönöz valamiféle karácsonyi jelleget. Az éjjelek talán már nem csak Júdás árulására emlékeztetnek, aki „miután átvette a falatot, azonnal kiment, s éjszaka volt” (Jn 13, 30). Éjszakáink nem az utolsó ítélet rettenetében kell, hogy teljenek: „Esztelen, még az éjjel számon kérik tőled lelkedet” (Lk 12,10), hanem az éj az Úr érkezésének ideje: „ha a második őrváltáskor vagy a harmadik őrváltáskor jön, és éberen találja őket, boldogok azok a szolgák” (Lk 12,38). Ebben az órában érkezik meg a vőlegény: „Éjfélkor kiáltás támadt: itt a vőlegény, gyertek ki elébe!” (Mt 25,6). Ez az éj szent, mivel álmokat látunk, vigaszra találunk, s mivel ezen a legszentebb „éccakán“ végre „az Ige testté lett ” (Jn 1,14), és „tulajdonába jött ” (Jn 1,11), míg „a pásztorok azon a vidéken tanyáztak és nyájukat őrizték az éjszakában ” (Lk 2,8). A mi éjjeleink is lehetnek szent éjszakák. Nem szükségszerű az, hogy minden éjszaka csalódást okozzon, inkább közelítsen a titokhoz, a harmóniához, a megnyugváshoz, a békéhez, a csendhez, a hit erejéhez… szinte úgy, mintha nem is lenne éjszaka: „(a mennyei Jeruzsálem) kapuit nem zárják be egész nap, mert éjszaka nem lesz ott” (Jel 21,25). Karácsony minden csilingelése, éneke, angyali kara ellenére nem lármás ünnep, hanem éppen csöndjével elbűvölő, lenyűgöző. A sok jelentős ószövetségi idézet között szinte csak megbújik a Bölcsesség könyvének pár sora, pedig arról a „csendes éjről” jövendöl, amely az év legszebb, legnyugodtabb, békésebb éjszakája. „Mialatt mély csend borult mindenre, s az éj-

jel sietős útja közepén tartott, mindenható igéd az égből, királyi trónodról, ott termett a pusztulásra szánt föld közepén…” (18, 14-15). Ez a csend a születés, a teremtés, a megváltás csöndje, olyan, mint a hajnalhasadás, amely nem csap zajt, mégis fénnyel árasztja el a földet az új nap kezdetén. „Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött” (Jn 1,9). A megváltás, az isteni cselekvés minden nagy műve csendben zajlik. A csend és a szentség éjszakája miért ne hatna meg sokakat, akár könnyekig is? A történelem során mindig voltak olyan szentek, akiket a megváltás titka, a megtestesülés átélése könnyekig meghatott. Ezek közé tartozott Assisi Szent Ferenc, aki figurálisan megjelenítette a betlehemi eseményeket és felállította a betlehemi jászlat. Megértette, hogy ennek az éjszakának a titka éppen az, hogy Isten a maga örömét nem tartotta meg magának, hanem Jézus földre születésén keresztül a világnak ajándékozta. Ez a tény a Poverellót anynyira meghatotta, hogy „Isten szentje magára öltötte a szerpapi ruhadarabokat… és csengő hangján megkezdte a szent Evangélium éneklését. Utána prédikálni kezdett a körülálló népnek és mézédes igéket mondott, közben száját egészen betöltötte nem is annyira a szó, mint inkább a túláradó érzelem édessége.“ Hasonló élménye volt Lisieux szentjének, Kis Szent Teréznek, vagy később a zsidó konvertita, Szent Terézia Benedikta (Edith Stein) nővérnek is. A csendnek és a szentségnek ilyen valóságos, élményszerű megtapasztalása megrázó módon képes átalakítani egész emberségünket. S talán ez a „Stille Nacht” lelkiségének is a lényege, máig ható üzenete. A múlt század hetvenes éveiben divat volt a papság, a teológusok körében mind a népénekeket, mind pedig a gitáros énekeket (beat-miséket) teológiailag „kive-

3 sézni.” Persze mindegyikben, a régebbi népénekeinkben is, a gitáros énekekben is lehet találni kivetnivalót, pontatlanságot. Zsákutcába jutunk azonban, ha a költészetet, zeneirodalmat egy szigorú dogmatikai szemüvegen keresztül akarjuk kivesézni. Hasonló eredménnyel járhat néhány ősi keresztény himnuszunk kritikai vizsgálata is (amelyeket a zsolozsmában imádkozunk; nem is olyan könnyű lefordítani azokat népnyelvre). Mintha erre az egészen különös és annyira kedvelt karácsonyi énekre, a Stille Nachtra is vonatkoznának az emeritus pápa, XVI. Benedek szavai: „a kereszténység számára kezdettől fogva világos volt, hogy az angyalok beszéde éneklés, amelyben az általuk hirdetett nagy öröm teljes fénye érezhetően megjelenik. S így az angyalok dicsőítő éneke attól az órától kezdve sohasem hallgat el. Évszázadokon át új meg új formát ölt, s Jézus születésének ünnepén mindig újra megszólal. Magától értetődik, hogy az egyszerű hívő nép aztán a pásztorokat is hallotta énekelni, s mind a mai napig bekapcsolódik dallamaikba, énekben mondja ki azt a nagy örömet, amely azóta, sőt, az idők végéig mindenki ajándéka lett” ( A Názáreti Jézus. Harmadik rész. SzIT Bp., 2013, 72-73). Pákozdi István

Még bíborosként a hitről Ferenc pápa (Buenos Aires-i érsekként írt) levele a hit éve alkalmából Kedves Testvérek! Az utóbbi évtizedek egyik szívszorító tapasztalata, hogy zárt ajtókba ütközünk. A növekvő bizonytalanság miatt egyre jobban bezárkózunk, biztonsági zárakat és kamerá-

kat szerelünk fel, bizalmatlanul fogadjuk az ajtónkon kopogót. Találunk még azonban falvakat, ahol nyitva vannak a kapuk. A zárt ajtó jól szimbolizálja mai világunkat. Nem pusztán szociológiai, hanem egzisztenciális jelenségről van szó, ez jellemzi életstílusunkat. Megmutatja, hogyan viszonyulunk a valósághoz, a többiekhez, a jövőhöz. Bezárom mások előtt otthonom ajtaját, belső, személyes világom, álmaim, reményeim, fájdalmaim és örömeim ajtaját. Tehát nemcsak a kőből épült házamról, hanem az életemről, a szívemről van szó. Egyre kevesebben vannak, akik át tudnak lépni a küszöbön. A bezárt ajtók biztonsága mögött a bizonytalan ember rejtőzik, aki egyre törékenyebbé válik, és egyre kevésbé képes befogadni a többiek életéből és szeretetéből áradó gazdagságot. A nyitott kapu mindig a világosság, a barátság, az öröm, a szabadság és a bizalom jelképe volt. Mennyire szükségünk van mindezekre! Ha bezárjuk a kaput, azzal ártunk magunknak, lehatároljuk, másoktól elzárjuk magunkat. Most elkezdjük a hit évét, és a pápa épp az ajtó képét állítja elénk, az ajtóét, amelyen át kell haladnunk, ha meg akarjuk találni azt, aminek híján vagyunk. XVI. Benedek pápa pásztori szava és szíve által az Egyház arra hív minket, hogy lépjünk át a küszöbön, tegyünk meg egy belső és szabad döntés vezérelte lépést, és bátran lépjünk be egy új életbe. A hit kapuja az Apostolok cselekedeteire emlékeztet minket: „Mihelyt megérkeztek, összehívták az egyházat, elbeszélték, mi mindent tett Isten általuk, s hogy a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját” (ApCsel 14,27). Mindig Isten a kezdeményező, és nem akarja, hogy bárki ki legyen zárva. Isten szívünk kapujában állva szólít minket: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20). A hit kegye-

lem, Isten ajándéka. „A hit csak akkor növekszik, és csak úgy erősödik, ha hiszünk; ha folytonosan egy olyan szeretet kezére hagyatkozunk, amelyet mindig nagyobbnak tapasztalunk, mert forrása Istenben van” (XVI. Benedek: Porta fidei, 7.). Átlépni ezen a kapun azt jelenti, hogy egész életünkön át tartó útra indulunk. Ezen az úton manapság sokféle ajtó nyílik ki előttünk, de ezek közül a legtöbb hamis kapu. Olyan kapuk, amelyek vonzóan, ámde megtévesztően kínálják fel előttünk az utat, üres, narcisztikus és rövid lejáratú boldogsággal kecsegtetnek; olyan kapuk, amelyek útkereszteződésekhez vezetnek, s bármilyen döntést is hozunk, előbb vagy utóbb aggódás és bizonytalanság lesz úrrá rajtunk; önmaguk körül forgó [autoreferenciális] kapuk, amelyek kimerülnek önmagukban és a jövőre nézve semmilyen biztosítékkal nem szolgálnak. A házak kapui zárva vannak, a bevásárlóközpontok kapui azonban mindig nyitva vannak. Akkor haladunk át a hit kapuján, akkor lépünk át a hit küszöbén, amikor Isten szavát meghirdetik nekünk, szívünk pedig engedi, hogy a kegyelem alakítsa és átalakítsa. Olyan kegyelemről van szó, amelynek konkrét neve van, s úgy hívják: Jézus. Jézus a kapu (vö. Jn 10,9). Ő, és egyedül ő a kapu, és egyedül ő lesz a kapu. Senki sem megy az Atyához, csak őáltala (vö. Jn 14,6). Ha nincs Krisztus, akkor nincs út Istenhez. Mint kapu megnyitja előttünk az utat Istenhez, mint jó pásztor ő az egyetlen, aki élete árán is gondunkat viseli. Jézus a kapu, és ő kopogtat ajtónkon, hogy engedjük belépni életünk küszöbén. „Ne féljetek, tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt” – mondta nekünk Boldog II. János Pál pápasága kezdetén. Kitárni szívünk kapuit, miként az emmauszi tanítványok tették, és kérni őt, hogy maradjon velünk, hogy beléphessünk a hit kapuján, hogy maga az Úr segítsen minket megérteni a hit érveit, hogy aztán

4 elindulhassunk hirdetni azt másoknak. A hit azt a döntést jelenti, hogy az Úrral leszek, vele élek és megosztom őt testvéreimmel. Adjunk hálát Istennek, amiért úgy láthatjuk életünket, mint Isten gyermekeiét, adjunk hálát, amiért a hit útján járhatunk, mely a keresztség vizével vette kezdetét életünkben: kimeríthetetlen és termékeny harmat ez, mely Isten gyermekeivé és testvér tagokká tesz minket az egyházban. Célunk és rendeltetésünk az Istennel való találkozás, akivel már közösségre léptünk, és aki helyre akar állítani, meg akar tisztítani, fel akar emelni, meg akar szentelni minket, és meg akarja adni nekünk a szívünk mélyén vágyott boldogságot. Szeretnénk hálát adni Istennek, amiért elültette főegyházmegyénk közösségének szívébe azt a vágyat, hogy másokat is „megfertőzzünk,” és kezünket-karunkat kitárva adjuk másoknak a keresztségnek ezt az ajándékát. Ide vezetett az a hosszú út, amelyet azzal a kérdéssel kezdtünk: Milyen legyen Buenos Aires egyháza? Azt tettük folyamatos lelkipásztori elhatározásunkká, hogy az egybehívottak állapotából útra kelünk az elküldöttek, a misszióban lévők állapotába, és meggyökerezünk abban. A hit évének megkezdése újbóli meghívás arra, hogy elmélyítsük életünkben a kapott hitet. A hit szánkkal történő megvallása feltételezi, hogy megéljük azt szívünkben és megmutatjuk tetteinkben: tanúságtétel és nyilvános elköteleződés. Aki Krisztus tanítványa, aki az egyház gyermeke, sosem gondolhatja, hogy a hit magánügy. A hit minden egyes napon jelentős és erős kihívás elé állít bennünket, s tudjuk, hogy aki elkezdte bennünk a jót, Krisztus Jézus napjára be is fogja fejezni (vö. Fil 1,6). Tekintsünk magunkra: Jézus misszionárius tanítványai vagyunk! És tegyük fel magunknak a kérdést: milyen kihívást jelent számunkra a

hit küszöbének átlépése? A hit küszöbének átlépése arra hív minket, hogy felismerjük: még ha szemlátomást a halál uralkodik is (a legkülönfélébb formákban), még ha a történelmet az a törvény irányítja is, hogy ki az erősebb vagy ügyeskedőbb, még ha a gyűlölet és a törtetés a hajtómotorja oly sok emberi küzdelemnek, akkor is az a feltétlen meggyőződés vezet minket, hogy ezt a szomorú valóságot meg lehet és meg kell változtatni, mert hiszen „ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm 8,31.37). A hit küszöbének átlépése azt jelenti, hogy nem szégyellünk gyermeki szívvel élni: a gyermek, mivel hisz a lehetetlenben is, tud remélni; egyedül így lehet értelmet adni az életnek és alakítani a történelmet. Gyermeki szívvel élni azt jelenti, hogy tudunk kitartóan kérni, tudunk a kudarctól való félelem nélkül imádkozni, és tudunk Istenhez imádással fordulni, mely ragyogóvá teszi arcunkat. A hit küszöbét akkor lépjük át, ha imádkozunk, hogy mindnyájunkat „Jézus Krisztus érzelmei” (Fil 2,5) töltsenek be, s így megtapasztaljuk, hogy új módon tudunk gondolkodni, másképp tudunk egymással érintkezni, egymásra tekinteni, új módon tudunk családként élni, a jövőbe tekinteni, új módon tudjuk a szeretetet és hivatásunkat megélni. A hit küszöbének átlépése azt jelenti, hogy az Egyházban jelen lévő Szentlélek erejében bízva cselekszünk, aki az idők jeleiben is megmutatkozik. Követjük az élet és a történelem szüntelen mozgását anélkül, hogy abba a megbénító hiedelembe esnénk, hogy minden korábbi korszak jobb volt; az a sürgető feladatunk, hogy újragondoljuk a dolgokat, hozzájárulásunkat újra megtegyük, hogy újra létrehozzuk, újragyúrjuk az élettésztáját „az igazságosság és az életszentség új kovászával” (1Kor 5,8). A hit küszöbének átlépése azt jelenti, hogy tud csodálkozni a szemünk és a megszokottságtól nem lomha a szí-

vünk annak felismerésére, hogy valahányszor egy anya gyermeket szül, az élet és a jövő mellett teszi le voksát; és amikor óvjuk gyermekeink ártatlanságát, biztosítjuk a holnap igazságát; amikor pedig gyengéd szeretettel vesszük körül egy idős ember átadott életét, az igazságosság gesztusát hajtjuk végre és gyökereinket öleljük keblünkre. A hit küszöbének átlépése azt a munkát jelenti, amelyet méltósággal és szolgálni akaró hivatástudattal végzünk, vagyis olyan áldozatkészséggel, amely képes mindig újrakezdeni életereje csökkenése nélkül, mintha mindaz, amit eddig tettünk, csak egyetlen lépés lenne Isten országa, az élet teljessége felé. A mindennapi magvetés utáni szótlan várakozásról van szó, az összegyűjtött gyümölcs szemléléséről: hálát adunk az Úrnak, mert jó, és kérjük tőle, hogy ne hagyja el kezének művét (137. zsoltár). A hit küszöbének átlépése azt jelenti, hogy harcolunk a szabadságért és az együttélésért (még ha a körülöttünk élők feladják is e harcot). Az Úr kétségkívül azt kívánja tőlünk, hogy gyakoroljuk az igazságosságot, szeressük a jóságot, és alázatosan járjunk a mi Istenünkkel (Mikeás 6,8). A hit küszöbének átlépése magában foglalja viselkedésformáink állandó megtérését is, annak megváltoztatását, ahogyan és amilyen stílusban cselekszünk; újraalkotni, és nem toldozgatni vagy lakkozni, abban az új formában cselekedni, amelyet megad Jézus annak, akit ő kézen fogott és megérintett éltető evangéliumával. Igyekeznünk kell olyasmit tennünk a társadalomért és az egyházért, amit korábban nem tettünk, hiszen „aki Krisztusban van, az új teremtmény” (2Kor 5,17–21). A hit küszöbének átlépése arra indít minket, hogy megbocsássunk, hogy tudjunk ismét mosolyogni, hogy közeledjünk mindazokhoz, akik egzisztenciálisan periférián élnek, és néven szólítsuk őket, hogy segítő kezet nyújt-

5 sunk a leggyengébbeknek, és felkaroljuk a rogyadozó térdűeket, annak biztos tudatában, hogy amit testvéreink közül a legkisebbnek teszünk, magának Jézusnak tesszük (vö. Mt 25,40). A hit küszöbének átlépése azt jelenti, hogy megünnepeljük az életet, engedjük, hogy az átalakítson minket, hiszen eggyé váltunk Jézussal a közösségben ünnepelt Eucharisztia asztalánál, és az asztaltól indulva odaadjuk kezünket és szívünket Isten országa csodálatos tervének megvalósítására; és minden mást megkapunk majd, ráadásként (vö. Mt 6,33). A hit küszöbének átlépése azt jelenti, hogy a II. Vatikáni Zsinat és Aparecida szellemében élünk, kitárt ajtajú egyházként, elsődlegesen nem azért, hogy mi kapjunk, hanem hogy kilépjünk, s betöltsük az evangéliummal az utcákat és a mai emberek életét. A hit küszöbének átlépése főegyházmegyénk közössége számára azt jelenti, hogy megerősítve érezzük magunkat abbéli küldetésünkben, hogy olyan Egyház legyünk, amely misszionárius egyházként él, imádkozik és dolgozik. A hit küszöbének átlépése végeredményben azt jelenti, hogy befogadjuk a Feltámadott életének újdonságát szegény testünkbe, hogy testünk az új élet jelévé váljon. Miközben ezekről elmélkedünk, tekintsünk Máriára, hogy ő, a Szűzanya kísérjen minket ebben a hit küszöbén való átlépésünkben, és hívja le a mi Buenos Aires-i egyházunkra a Szentlelket, miként Názáretben is leszállt, hogy Máriához hasonlóan dicsőítsük az Urat és hirdessük csodálatos tetteit, melyeket bennünk végbevitt. 2012. október 1., a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz ünnepén Jorge Mario Bergoglio Buenos Aires érseke Tőzsér Endre SP fordítása

Evangelii Gaudium A Hit évének lezárásaként megjelent Ferenc pápa apostoli buzdítása, amelynek címe: Az evangélium öröme. A dokumentumban a hivatalosabb pápai megnyilatkozások stílusa keveredik Ferenc pápa egyszerűbb, közérthető stílusával. Ferenc pápa az Egyház minden szintjét érintő, missziós küldetéséről szóló vízióját osztja meg velünk, valamint választ ad számos ellenvetésre, félreértéseket tisztáz, és a buzdításban megfogalmazódó egyházkép komolyan vételére kéri a híveket. A pápa megújulásra hív, és azt kéri: gondoljuk újra annak módját, ahogyan az Egyház hívei és intézményei a pápa személyétől egészen a plébániákig megélik hitüket és koncentrálják erőforrásaikat. Reálisan kell látnunk, milyen kihívások között élnek embertársaink, jezsuitaként pedig a helyzet Szent Ignác-i áttekintésére hív, keresve azokat az embereket, folyamatokat és helyzeteket, amelyekben Isten jelen van. A gyakorlatban az evangélium hirdetésének több vigaszhoz, örömhöz és bátorsághoz kellene elvezetnie bennünket. Ferenc pápa úgy látja a keresztény életet, mint amely Isten szeretetének, kegyelmének és a megváltásnak ismeretén és megtapasztalásán nyugszik, s amely Krisztus kereszthalála és feltámadása által jut el hozzánk. Az evangelizációs programokat és katekéziseket úgy kell megszervezni, hogy segítsenek visszatérni ehhez az alapvető tudáshoz és tapasztalathoz, és annak a valóságnak a fényében értsük meg az Egyház tanítását, hogy Isten szeretetként és kegyelemként nyilatkoztatta ki önmagát. A pápa külön fejezetet szentel a szentbeszéd fontosságának, mivel ez az, ami által a papságnak hétről hétre lehetősége van a keresztény életre buzdítani a

híveket. Részletes javaslatokat tesz a bibliai szövegek értelmezésére, a homília megírásának módjára és előadásmódjára nézve is. A pápa elismeri, hogy az Egyház bizonyos tanításai nehezen érthetőek és zavarók lehetnek sokak, főleg az Egyházon kívüliek számára. Megerősíti azt a tanítást, hogy a nők nem szentelhetők pappá, mivel Jézus csak férfiakat választott az apostolok közé, de hozzáteszi, hogy a nőknek helye van az Egyház döntéshozói folyamataiban. Ugyancsak rámutat, hogy a meg nem születettek védelme az élet szentségének elismeréséből fakad, és leszögezi, hogy ez a tanítás nem is fog változni. A Szentatya kifejti, hogy a keresztény morál alapja az egymás iránti szeretet, amely arra kell inspirálnia a keresztényeket, hogy megosszák másokkal az evangéliumot, segítsék a szegényeket és dolgozzanak a társadalmi igazságosságért.

Végül felhívja a figyelmet a „spirituális világiasság” veszélyére, amely a jó katolikusokat is oda vezetheti, hogy kizárólag a hatalommal és a látszattal, valamint mások megítélésével foglalkoznak, ahelyett, hogy felismernék, hogy ők is bűnösök, és hogy másoknak is Isten megbocsátó hatalmát közvetítenék. A pápa nem csak a hit és hűség példájaként mutatja be Máriát, hanem

6 mint erős nőt és anyát állítja elénk, aki hasonló örömöket és bánatokat élt meg, mint ma is sokan közülünk, ezért pontosan érti az emberiség mai kihívásait.

Boldoggá avatták a szalézi vértanút Carmen miserabile. Sándor István „halotti levele” Kedves szokás a Szalézi Társaságban, hogy a ház igazgatója vagy a tartományfőnök minden egyes alkalommal, amikor egy rendtárs meghal, a világon lévő összes szalézi háznak ír egy úgynevezett halotti levelet. Ezt általában olaszul szokták írni, hiszen ez a szaléziak anyanyelve. P. Ádám László tartományfőnök az alábbi levelet valószínűleg a kommunista üldözés alatt írta, azonban csak a rendszerváltozás után, 1990-ben került napvilágra. Ebben a levélben összefoglalja Isten szolgájának az életét, készületét a vértanúságra és tudatos önfeláldozását. A levelet magyar fordításban közöljük. Kedves Rendtársaim! Fájdalmas, de egyszersmind dicsőségtől eltelt szívvel tudatom, hogy örökfogadalmas rendtársunk, Sándor István szalézi kisegítő testvér hősies halált halt Budapesten, 1953. június 8-án, 39 éves korában és szerzetesi életének 13. esztendejében. A jó Isten kegyes és jámbor szülők, Sándor István és Fekete Mária hajlékába adta ajándékul ezt az új Tarzíciuszt, 1914. november 26-án, a Váci Egyházmegyéhez tartozó Szolnok városában, Magyarországon. Az édesapa kazánkovács volt a Magyar Állami Vasutak szolnoki műhelyében. Azon vasúti munkások közé tartozott, akik becsületes munkával és férfias vallásossággal ragaszkodtak a hitükhöz és hazájukhoz. Édesanyja példás

asszony volt, gazdag vallási, erkölcsi és házi erényekben. Vezette a háztartást és gondozta három gyermeküket, Istvánt, Jánost és Lászlót. István a négy elemi elvégzése után sikeresen elvégezte a polgárit és a vasipari technikumot is. Tudása egyre gyarapodott, vallási buzgalma egyre erősödött. Személyisége gyermekkora óta vidám, derűs volt, szeretett játszani, különösen a labdarúgást kedvelte. Alacsony termete, vasgyúró alkata és mindig mosolygó arca volt. A szomszéd gyermekek szívesen gyűltek köré és ő kedvesen, minden hatalmaskodás nélkül irányította őket. Ha sokan akartak focizni, ő inkább kilépett a csapatból és bíráskodott. Szívesen vett részt az ifjúsági színház előadásain, hogy szórakoztassa a többieket, úgy, mint egykor Bosco János. Óvta és szívesen vigyázott testvérkéire. Étkezés előtt és után ő kezdte el az asztali áldást, és természetesen a reggeli és az esti imát is ő vezette. Szívesen segített testvéreinek a házi feladat elvégzésében, általában a tanulásban mindig mellettük állt. Kimagasló volt tisztelete és szeretete szülei és nagyszülei iránt. Már gyerekkorától kezdve szívesen segített édesanyjának a konyhán. Amikor testvérei csínyt követtek el, védte őket, és úgy, mint Savio Domonkos tette egykor, vállalta helyettük a megérdemelt büntetést. Már kora gyermekkorától kezdve örömmel vett részt a Szívgárda találkozókon. 1925. május 11-én bérmálkozott. Bérmanevét Szent Péterről kapta, az apostolok fejedelméről és azzal az elhatározással vette magára, hogy hozzá hasonlóan szilárd lesz hitében és buzgó az apostolkodásban. Felvételét kérte a Credo (Jézus Szent Neve) Társaságának ifjúsági csoportjába és Szent Ferenc harmadrendjébe is. A jó ferences atyáktól kapta meg a keresztség kegyelmét, náluk tanulta a hit alapelemeit és sütkérezett az angyali szere-

tet sugaraiban. Hozzájuk járt ministrálni, náluk gyakorolta szentségi életét, naponta áldozott és rendszeresen gyónt. Lelki atyáinak teljes bizalmát élvezte. Ideálja mégis valaki más volt: Don Bosco, a fiatalok apostola, akit a Szalézi Értesítő lapjain ismert meg. Ellenállhatatlan vonzást érzett Don Bosco szalézi családja, nagylelkű ifjúsági apostolkodása, az oratórium iránt. Szalézi hivatásáról már korán beszélt lelki vezetőjének, majd ahogy befejezte a technikumot, szüleinek is elmondta érzéseit és beleegyezésüket kérte, hogy szerzetbe léphessen. Szülei óvatosságból és hogy próbára tegyék szándéka komolyságát, először nem akarták tudomásul venni kérését, megpróbálták lebeszélni, sőt, határozottan megtagadták beleegyezésüket. Ő ekkor 18 éves, és mint mindig, engedelmesen és alázatosan meghajlik a szülői akarat előtt, otthon marad, és először esztergályosként és öntőmunkásként, majd egyszerű segédmunkásként dolgozik az Állami Vasutak javítóműhelyében. Eközben továbbra is levelezett a Clarisseum igazgatóságával, de hogy ne dúlja fel szüleit, a válaszleveleket a ferences atyákhoz kérte. Az atyák, nevezetesen páter Szabó Polikárp és páter Kollár Kázmér a püspöki titkár, Vaszary Mihály támogatásától kísérve, nagylelkűen segítették az erényes fiatalembert az útjában álló akadályok legyőzésében, mígnem elnyerte a szülői beleegyezést. Így 1936 februárjában örömteli szívvel léphetett be a Szalézi Családba. Első próbaideje alatt a Don Bosco Nyomdában, a sekrestyeszolgálatban az oda beosztott kispap jobbkezeként és a vasárnapi oratóriumban adta bizonyságát dolgosságának, jámborságának és apostoli lelkületének. Már augusztusban szeretett volna noviciátusba menni, de kérését elutasították azzal a megokolással, hogy ki kell töl-

7 tenie az aspiránsi időt és be kell fejeznie nyomdász inasi tanulmányait. István a Clarisseumban maradt és angyali nyugalommal végezte tovább mindhárom feladatát. 1938 márciusában befejezte inasévét, ekkor újból kérte felvételét a noviciátusba, ezúttal sikeresen. Szabályosan elkezdte a noviciátust, de sajnos félbe kellett szakítania, mert besorozták katonának. Lelki élete és apostoli lelkülete a katonaság alatt sem lanyhult, kapcsolatban maradt a tartományfőnökkel és a novíciusmesterrel. A kimenőket „otthon” töltötte a Clarisseumban. Összekuporgatott zsoldját mindig leadta a ház gondnokának. A határrendezések alkalmából 1938-ban részt vett a különböző bevonulásokon. Leszerelése után 1939. augusztus 30-án Bali Béla atya vezetésével újrakezdte a noviciátust, amelyet példamutatóan teljesített és 1940. szeptember 8-án az első ideiglenes fogadalommal koronázott meg. Visszatért a Clarisseumba és szívvel-lélekkel nekilátott régi munkáinak a nyomdában, a templomban és az oratóriumban. Nem sokkal később szerveződtek Magyarországon a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesületének (KIOE) első csoportjai a mi Szent Alapítónk mennyei védelmébe ajánlva. Természetes, hogy fiai az elsők voltak, akik intézeteikben hálózattá szervezték ezeket a csoportokat. A Clarisseumban István testvér volt a mozgalom lelkes és fáradhatatlan motorja. Az ő csoportja a legjobbak közé tartozott, ez volt a mintacsoport. Átültette ide a szalézi ifjúsági csoportokat jellemző atmoszférát és tevékenységeket: vagyis Don Bosco szentségi és nevelő lelkiségét. Rendszeres katekizmus, hitről és szociális kérdésekről szóló beszélgetések, kilencednapi ájtatosságok, kirándulások, zarándoklatok, játék és sport, örömteli együttlét jellemezték a csoport életét. A fiatalok csak úgy sereglettek köré, és még akkor is alig akartak

elválni tőle, amikor barátjukat újból behívták katonának. 1942-ben tizedesi rangban az orosz fronton találjuk őt, ahol híradós-távírász szolgálatot teljesített. Több kitüntetést kapott, többek között egy ezüstmedált is vitézségéért, de Krisztus jó katonája ezzel soha nem dicsekedett. Nekünk is csak János testvére mesélte el, akivel a Don-kanyarban véletlenül találkozott. Nagyon kedvelte bajtársait és azok is szerették őt. Megosztotta velük saját ételadagját. Ha valamelyik meghalt közülük, akkor magához vette a személyazonosságiját és nagyon tapintatosan írt a hozzátartozóknak, tudósítva őket bajtársa hősies haláláról. Egész oldalakat szentelt a kegyes feladatnak, hogy vigaszt nyújtson az elhunyt rokonainak. A lövészárok a maga vérfagyasztó körülményeivel ünnepi oratórium volt számára, az apostolkodás igazi tere. 1943 augusztusában kapott egy hónap szabadságot, ismét hazament a Clarisseumba és kérte, hogy megújíthassa fogadalmait. Az elöljárók a rendkívüli körülményekre tekintettel engedélyezték ezt neki. Szinte repült Szentkeresztre (a formációs házba), hogy szeretett rendtársaival együtt végezhesse a lelkigyakorlatokat, majd 1943. augusztus 16-án megújította fogadalmait. Utána visszaindult a frontra. 1944 végén az egysége nyugat felé menekült a Felvidéken keresztül, és ő az amerikai csapatok fogságába esett Németországban, ahonnan 1945 nyarán tért vissza. A világ teljesen megváltozott… A háborúnak gyászos következményei voltak. Mindenütt csak romok és romok, sápadt, megaláztatások nyomait magukon viselő emberi arcok, piszkos, rongyos ruhák, bizonytalan és gyanakvó tekintetek… Az életet a semmiből kellett elölről kezdeni. Mi is ezt tettük, bizalmunkat a szerető Gondviselésbe és a Segítő Szűz Mária oltalmába vetve, amelyet a háború, az ostrom

és a megszállók bevonulásának viharában is magunk fölött tudhattunk. Kezdetét vette tehát az újjáépítés és a mi kiváló segítő testvérünk ebben a munkában is oroszlánrészt vállalt. Jó pásztorként maga köré gyűjtötte derék fiataljait, és ahogy lehetett, hol a szabad ég alatt, hol kitört ablakok mögött, megtartották a heti összejöveteleket és a szerény esti tanórákat. Az új idők új problémákat vetettek fel és új módszereket követeltek, de lelkes, fiatal, apostoli lelkületű testvérünk nem hátrált meg. Tanult, lejegyezte a nála tapasztaltabbak előadásait, kielemezte a komoly, nehéz anyagot, majd saját lelkén átszűrve csepegtette azt fiatal barátainak fogékony szívébe. A fiatalok száma napról napra növekedett a másik oldal minden propagandája ellenére. Egy szív és egy lélek voltak. Testvérünk szüntelenül végezte ezt a munkát a fiatalok megmentésére, de nem hanyagolta el nyomdai és sekrestyebeli feladatait sem. 1946. július 24-én, a kötelező lelkigyakorlatok elvégzése után, őszinte szalézi szívvel örökre Don Boscónak és az ő Szalézi Családjának kötelezte el magát. Kérvényében azt írta, hogy a hálás és örömteli ragaszkodás ugyanazon érzéseit táplálja magában, mint „beöltözése” napján. Don Boscónak ez a lelkes fia a testvéri medál átvételét igazi beöltözésnek tekintette és akként élte át. Levetette magáról a régi embert, az ő cselekedeteivel és magára öltötte az újat, amelyet Isten teremtett az igaz életszentségben. Valóban Krisztust öltötte magára Don Bosco stílusában, az ő életének példája nyomán. Eközben szakmai tudását is tökéletesítette és 1948 őszén kiváló eredménnyel letette a nyomdászi mestervizsgát. Mondanom se kell, hogy nyomdai munkáját igazi odaadó lendülettel végezte, mindig tisztelettel viseltetett munkatársai iránt és nagyon szerette a tanulókat. Az előzetes árkalkulációk kiszámítása mellett

8 mindenfajta nyomdai munkát lelkiismeretesen végzett, és teljesítette a naponkénti rengeteg megbízatást is a hatóságoknál és a kereskedőknél. A Don Bosco Nyomda, amely sokkal inkább nyomdásziskola volt, mintsem üzleti vállalkozás, az egész országban jó hírnevet szerzett magának vallásos, hitéleti és szórakoztató kiadványaival, nemkülönben a növendékek kitűnő szakképzésével. Az innen kikerülő nyomdásztanulókat, mivel már volt gyakorlatuk, előszeretettel alkalmazták a legjobb fővárosi és állami nyomdákban is. Érthető tehát, hogy az 1945-ös összeomlás után ezt az intézményt a kommunisták az elsők között vették célba. A nyomás napról napra érezhetőbb volt. Éppen ezért gondolni kellett az ingóságok és a nyomdai termékek mentésére. Ebben a mi kitűnő testvérünk nem kímélt se időt, se fáradtságot, sem saját magát. 1950 februárjában rajtakapták egy ilyen mentési akción és kénytelen volt visszavonulni egy időre a noviciátusba. Néhány hónapig bujkált, majd álnéven munkát vállalt egy fővárosi üzemben. Itt dolgozott 1951 márciusától 1952 júliusáig. Katakomba-életében is folytatta azonban ifjúsági apostolkodását anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is belekeveredett volna a politikába. Havonként szentségimádásokat, vasárnapi és ünnepnapi zarándoklatokat a főváros környéki kegyhelyekhez, lelkigyakorlatokat és alkalmi találkozókat szervezett. Ez az életforma a Golgotára vezetett. 1952. július közepén egy napon elhurcolták a munkahelyéről és többé nem tért vissza sem oda, sem a lakására. Több más rendtársunkat is ugyanez a sors érte. Az elkövetkezendő nyolc hónapban ők viszontlátták még egymást néhányszor az ítélet előtt. Egyik alkalommal Sándor István rendtársai felé fordult és bocsánatukat kérte, egy másik alkalommal magába merülten imádkozni látták... Eljött Nagy Szent

Gergely napja. Attól a naptól kezdve nem látta őt többé senki és hírt sem kaptak róla… Sok víz lefolyt a Dunán. Cellatársai, akik együtt töltötték vele az utolsó hónapokat, úgy emlékeznek rá, mint egy szentre. Az isteni Megváltó útját követve fölemeltetett a földről. Az utolsó imádság nem halt el az ajkán, hanem kezében a vértanúk pálmájával folytatja értünk a Mindenható előtt. (A boldoggá avatás október 19-én volt a Szent István bazilika előtti téren. Ünnepe június 8-ra került, mennyei születésnapjára (amikor kötél általi halállal végezték ki). HA MÉG NINCS KÖZÖSSÉGED, GYERE AZ MKK-ba!

MEDITÁCIÓ A tíz leprás üzenete Milyen sok ember hordoz mély keserűséget a szívében, mert nem hallgatta meg az Isten. Nem hallgatta meg, mikor gyógyulásért könyörgött – sajátjáért, vagy feleségéért, férjéért, gyerekéért. Nem hallgatta meg, amikor valami más szépet, jót kért; hogy társat találjon, hogy gyereke megjavuljon, hogy munkára leljen. Mennyivel könnyebb volt Jézus korában – sugallja ezt az evangélium. Csak oda kellett Hozzá menni, egy kicsit könyörögni, siránkozni, kiabálni – aztán minden megoldódott. Miért nem hallgat meg ma is ugyanígy? Pedig most is itt van köztünk, el lehet menni hozzá, leborulni az Oltáriszentség előtt, amiben épp úgy jelen van, mint amikor köztünk járt. Ma is hallja a könyörgésem, imám – miért nincsenek úgy csodák, mint az ő korában? Mélyről feltörő, fájdalmas kérdések ezek – mit tudunk felelni rájuk?

Először talán azt kell világosan látnunk, hogy az az idő, amikor Jézus itt élt köztünk a Földön, egészen rendkívüli, minősített idő volt. Talán még egy korszak volt, amikor Isten ilyen közel volt az emberhez: az Éden-kertben a bűnbeesés előtt. Akkor az Isten az ember barátja volt, vele sétált, beszélgetett az esti fuvalom képében. Ám az Éden bezárult, amikor az ember engedetlenségével elvesztette ezt a barátságot, elvesztette ezt a kapcsolatot. Jézusban újra közénk jött ez az elveszett világ, Istennek ez az egészen rendkívüli közelsége. Ugyan már nem az eredeti, Isten alkotta ép közegben, hanem egy bűnös, megromlott világban, de Isten újra velünk sétál a Földön. És ahogy az Éden-kertben nem volt betegség, úgy Jézus mellett is, aki maga az élet és az egészség forrása, lehetőség nyílt a betegség, a halál felülmúlására. Miként egykor Éva és Ádám, úgy Izrael is elvetette ezt a közelséget, ezt a barátságot. Így maradtunk az Édentől keletre, ahol fájdalmak között születik az ember, aki azután arca verejtékével keresi kenyerét. Maradt az egyre szélesebben hömpölygő gonoszság, kapzsiság, mohóság, erőszak – s következményük, a megannyi betegség, szenvedés. Az Édentől keletre élünk, és így a szegénység, a betegség, az emberiség megannyi nyomora szükségszerűen osztályrészünk. Azt is világosan kell látnunk, hogy Jézus nem anyagi életünk rendbetételére jött. Figyelemre méltó, hogy sohasem tesz csodát, amivel valakinek földi jólétet, gazdagodást, az evilági keretek között gondtalan életet teremtene. Még akkor is, amikor ilyen kérdésben segítségét kérik, elzárkózik ettől: amikor egy örökösödési vitában hozzá fordulnak, azt feleli: „ki tett engem bíróvá köztetek?” Nem tesz csodákat pusztán politikai vagy szociális célokból sem – Izrael vezetői pontosan ezt hiányolják Tőle, hiszen éppen ez lenne a Messiás

9 küldetése. És abban is biztosak lehetünk, hogy bár sokakat meggyógyított, azért nem mindenkit – maradtak még szegények, betegek Palesztinában is, és szerte a világon annak ellenére, hogy itt járt. Nem, Jézus csodái nem öncélú mutatványok, hanem mindig prófétai jelek. Tanítanak, megvilágítanak egy isteni tulajdonságot, vagy bemutatnak valamit az Isten és az ember kapcsolatából. A felszín mögötti tanításon van a hangsúly, nem a fizikai csodán. Ha így nézzük a mai gyógyítás történetet, akkor a kulcsmondat az, amit Jézus a visszatérő szamaritánusnak mond: „Menj, a hited meggyógyított.” Sehol, egyetlen Biblia magyarázatban, elemzésben sem olvastam azt a gondolatot, hogy a másik kilenc visszakapta volna a lepráját. Megtisztultak, de nem gyógyultak meg. Azt hiszem, hogy itt valami nagyon mély tanítást találunk arról, hogy mi a betegség, mi az egészség Jézus szemében. Az ember beteg, elvesztette egész-ségét, ha távol van az Atya szeretetétől. Meggyógyul, ha ez a kapcsolat helyreáll. Több evangéliumi hely alapján kimutatható az is, hogy Jézus gondolkodásmódja szerint a halál nem a földi, anyagi élet lezárulása, hanem az Atyával való kapcsolat végleges, visszavonhatatlan elvesztése. Amit mi halálnak nevezünk, azt Ő következetesen alvásnak hívja: „Nem halt meg a lány, csak alszik” – mondja Jairus házánál. Gyökeresen más látásmód, mint ahogy mi látunk. Ezért, amikor valakinek a gyógyulását kérem, és az nem következik be a testi-fizikai síkon, lehet, hogy Istenre találva mégis „egészségesebb” lett. Egy betegem mesélte el, hogy életének egy feszültséggel teli, meglehetősen sokat ivó korszakát zárta le egy váratlan betegség. Külföldön volt, amikor egyre rosszabbul érezte magát. Végül bekerült egy sürgősségi osztályra, ahol a

szív súlyos ritmuszavarát állapították meg. Amíg a kórházi ágyon feküdt, és nézte, hogyan csöpög a gyógyszeres infúzió, sok mindent átgondolt. Sok minden fontos lett, amivel addig nem nagyon törődött, és másodlagossá vált, ami addig erősen foglalkoztatta. Ma is bizonyos keretek betartásával kell élnie, fizikailag nem lett olyan egészséges, mint annak előtte – de nem iszik, próbál nyugodtabban élni – közelebb került Istenhez. És bár a szíve nem lett olyan, mint 20 éves korában, élete egészségesebb lett. Még egy lépéssel tovább menve azt mondhatjuk, hogy a gyógyulás kulcsa Isten kegyelmén túl az, hogy az ember válaszol erre a kegyelemre. Isten szeretete, gondoskodása az egészen apró eseményektől az egészen nagy, sorsfordító csodákig folyton körülvesz bennünket. Ezek az ő meghívó jelei – akár az időjáráson, akár egy váratlan találkozáson, akár egy tényleges gyógyuláson vagy baleset elkerülésén át. De önmagukban még nem javítják az Atyához fűződő kapcsolatom. A kérdés, a lényeg az, hogy észreveszem-e ezeket a meghívó jeleket? Felismerem-e ezeket? Viszszamegyek-e, leborulok-e Előtte, hogy hálát adjak? Az evangéliumi statisztika elég szomorú képet fest: még egy ilyen drámai változás, gyógyulás után is csak 10% az, akinek eszébe jut, hogy hálát adjon azért, ami vele történt. Hát még milyen csekély lehet ez az arány annál a sok apró, alig észrevehető eseménynél, amelyek többsége mellett úgy megyünk el, hogy észre sem vesszük? Ugyanezt látjuk a párhuzamos ószövetségi történetben is. Amikor a szíriai Námán belátja, hogy nem Elizeusnak, hanem Izrael Istenének, az egyetlen igaz Istennek tartozik hálával – akkor egy szekérnyi földet kér, hogy otthonában is Izrael földjén állva adhasson hálát Jahvenak. A leprája már korábban elmúlt, ő maga azonban csak ezzel a gesztussal gyógyul meg egészen:

rátalál az igaz Istenre. Megtalálta azt a kapcsolatot, ami elveszett egykor a Paradicsomban. Isten minden cselekedete erre hív minket, legyen az egészen apró vagy akár sorsdöntő csoda. Arra hív, hogy felismerjük a jel, az esemény mögött az Ő szeretetét, alakját – arra hív, hogy odamenjünk Hozzá és hálát adjunk Neki. Így mélyül el fokozatosan iránta érzett szeretetünk, így válik egyre szorosabbá, személyesebbé kapcsolatunk. Így leszünk egyre egészségesebbé. Ahogy Ferenc pápa fogalmazott: Isten sose fárad bele abba, hogy jót tegyen, hogy irgalmat gyakoroljon velünk. Mi se fáradjunk bele soha abba, hogy ezért hálát adjunk Neki! Egri László GYERE MINISTRÁLNI A LELKÉSZSÉGI MISÉKRE!

Katolikus szobrok bálványimádás? Az antikatolikus vád Mindenki ismeri a vádat, amivel antikatolikus keresztények szoktak illetni minket. De mégis mi baja van egyes keresztényeknek a katolikusok szobraival? Miből gondolják, hogy Isten elítéli a szobrok készítését vagy az előttük való imádkozást? Ha beleolvasunk az erről szóló antikatolikus irodalomba, azt fogjuk találni, hogy a kritika szinte kizárólag a következő bibliai szakaszokra összpontosít: Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok (Kiv 20,4-5).

10 Az antikatolikusok azt kérdezik, mégis hogyan lehetne ennél világosabb az üzenet, hogy Isten nem tűri a szobrokat és a képeket? Szerencsére azonban a Szentírásban nem csak azok az igék vannak benne, amelyeket az antikatolikusok szeretnek idézni, hanem még nagyon sok minden más is. Az Egyház tanítása pedig az egész kinyilatkoztatást nézi és kontextusban értelmez. A kontextus a lényeg Kontextusban értelmezve kiderül persze, hogy Istennek semmi baja a szobrokkal, sőt! Akit pedig a kontextus nem érdekel, az bármit levezethet bármiből. Például: a Bibliában az is benne van, hogy nincs Isten (14. zsoltár). Ennek a kontextusa viszont az, hogy a bolond mondja szívében, hogy nincs Isten. Szóval a kontextus nagyon lényeges, ha bibliaértelmezésről van szó. Visszatérve a szobrokra, mi is a (Kiv 20,4-5) kontextusa, ugyanis látszólag Isten valóban utálja és tiltja a szobrokat. Ám alig öt fejezettel kell csak tovább olvasnunk, ahol Isten ekként rendelkezik: Készíts vert aranyból két kerubot az engesztelés táblájának két végére (Kiv 25,18). Szóval a helyzet minden esetre komplexebb, mint azt az antikatolikusok gondolják. Olyan elmélet lehet tehát csak biblikus, ami egyaránt megmagyarázza mind a kerubok készítésére adott parancsot, mind a szoborkészítés tilalmát. Egyiket sem hagyhatjuk figyelmen kívül, különben a Bibliát vetjük el Istennel együtt.

a kontextus Isten kizárólagos imádásáról szóló parancs, így a tiltást, a kerubos szakasz (Kiv 25,18) nélkül is, lehet a bálványimádás céljából készített szobrokra korlátozottan értelmezni. A kerubok készítésére adott isteni parancs után pedig csak így lehet. 3) Ha nem korlátozottan értelmezzük, akkor Isten ellent mond önmagának: vagyis vagy nem mindentudó vagy hazug… Ez a gondolat pedig már nem csak a szobrokat, hanem magát az istenhitet kérdőjelezi meg. 4) A katolikus szobrok tehát nem esnek a tilalom alá, ugyanis (sajnos egyeseknek meglepő módon) a katolikusok nem imádják a szobraikat. 5) A katolikus szobrok vagy egyszerű jelképek, amelyek segítik a ráhangolódást, vagy Isten akaratából lehetnek kegyelem közvetítő eszközök is.

2) Figyeljünk fel rá, hogy a szobrok tiltása a tízparancsolat első parancsának részeként hangzik el, vagyis

És az igazság az, hogy Isten szereti felmagasztalni a teremtményeit, és szereti az anyagot is - hiszen ő teremtette. Ezért használ lépten-nyomon sarat, vizet, olajat, kenyeret, bort vagy éppen egy szobrot a kegyelmek közvetítésére. Ez az ő szabad döntése, és nekünk, embereknek nem használ, ha spirituálisabbak próbálunk lenni Istennél. Ám mindez nem csupán katolikus spekuláció, hanem bibliai tanítás! Tehát a szobrokhoz visszatérve: lássuk csak, mi van még a Bibliában, amiről a katolikusokon és a keletieken kívül kevesen figyelnek fel!

Komplex elmélet 1) a kerubok készítésére való felszólítás (Kiv 25,18) önmagában bizonyítja, hogy a tiltás (Kiv 20,4-5) nem általános, vannak kivételek.

összpontosítani a figyelmünket Istenre), akkor ez, mármint hogy egy szobor csodát is tehet, vagy általánosabban megfogalmazva, hogy egy szobor a kegyelem közvetítő eszköze is lehet, újra ki fogja verni a biztosítékot. Katolikusként le kell szögeznünk természetesen, hogy Istennek valóban nincs szüksége szobrokra a csodáihoz; de azon is érdemes elgondolkodni (főleg protestánsként), hogy Istennek Bibliára és igehirdetőkre sem lenne szüksége. A kérdés nem az, hogy akár a szobrok, akár a Biblia szükségszerű-e, mert nyilvánvalóan nem azok. Istent nem köti semmi saját magán kívül, vagyis Isten szabad. A kérdés az, hogy Isten olykor választ-e szobrokat a kegyelme eszközéül.

Csodatévő szobrok? Hát igen. Ha a katolikus hit bírálói a fentiek alapján már kezdtek volna megbarátkozni a gondolattal, hogy Istennek talán még sincs baja azzal, ha egy szobor előtt imádkozunk (hiszen az, mint szimbólum, segít

Szintén Mózes korában történt, hogy a nép elpártolt Istentől, és Isten mérges kígyókat küldött Izraelre. Mózes engesztelő imáira pedig így válaszolt Isten: Csinálj egy tüzes kígyót, s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad! (Szám 21,8) És így is történt. Bizony: a Biblia szerint a zsidók, Isten utasítására nemhogy csak szobrokat készítenek, hanem egy szoborhoz járulván a baj idején a

11 gyógyulás különleges kegyelmében is részesülnek. Mintha már az Ószövetségben is katolikusokat látnánk! Ami nem is csoda, hiszen a Biblia egy katolikus könyv… Szerdahelyi Miklós http://katolikusvalasz.blogspot.hu/ KERESD TOVÁBBRA IS az EGYÜTT AZ ÚTON! ökumenikus előadássorozatot az Ut Unum Sint Ökumenikus Intézet rendezésében a PPKE Hittudományi Karán (1053 Bp., Veres Pálné u. 24.) csütörtökönként 17.30-19 óráig!

ÚJSÁGCIKK A pápa: így változtatom meg az egyházat Ferenc pápa beszélgetése Eugenio Scalfarival, az olasz La Repubblica napilap alapító főszerkesztőjével: Újraindulni a zsinattól, megnyílni a modern kultúrára (2013. okt. 1.) Azt mondja nekem Ferenc pápa: „Ezekben az években a világ legsúlyosabb baja a fiatalok munkanélkülisége és a magukra hagyott idős emberek magánya. Az öregeknek gondozásra és társaságra, a fiataloknak pedig munkára és reményre van szükségük, de egyik sincs nekik, s az a baj, hogy már nem is keresik. Ki vannak dobva a jelenbe. Mondja meg: lehet-e így élni, kidobva a jelenbe? A múltra irányuló emlékezés nélkül, a nélkül a vágy nélkül, hogy megvalósítsak egy tervet, jövőt építsek, családot alapítsak? Lehet így élni tovább? Szerintem ez a legsürgetőbb probléma, amellyel az egyháznak szembe kell néznie.” Szentatya – mondom neki –, ez elsősorban politikai és gazdasági kérdés, amely az államokra, a kormányokra, a pártokra, a szakszervezetekre tartozik.

„Nyilvánvalóan igaza van, de az egyházra is tartozik, sőt, főleg az egyházra, mert ez az állapot nemcsak a testet, hanem a lelket is megsebzi. Az egyháznak felelősnek kell éreznie magát az emberek lelkéért, testéért egyaránt.” Szentatya, azt mondja, hogy az egyháznak felelősnek kell éreznie magát. Arra kell-e ebből következtetnem, hogy az egyház nincs tudatában ennek a problémának, és ön ebbe az irányba tereli? „Nagyjából megvan ez a felelősségtudat, de nem eléggé. Szeretném, ha erősebb lenne. Nem ez az egyetlen előttünk álló probléma, de ez a legsürgetőbb és a legdrámaibb.” A pápával múlt kedden találkoztam a Szent Márta-házbeli rezidenciáján, egy puritán kis teremben: egy asztal, öt-hat szék, egy kép a falon. Ezt megelőzte egy telefonhívás, amelyet nem felejtek el, amíg csak élek. Délután fél három volt. Csörög a telefonom, és a titkárnőm meglehetősen izgatott hangon mondja: „A pápa van a vonalban, kapcsolom önnek azonnal.” Dermedten állok, de a vonal másik végéről már hallom is őszentsége hangját: „Jó napot! Ferenc pápa vagyok.” „Jó napot, Szentatya – nyögöm ki –, le vagyok döbbenve, hisz nem számítottam a hívására.” „Ugyan miért csodálkozik? Írt nekem egy levelet, amelyben kifejezte azon óhaját, hogy szeretne személyesen megismerni. Engem is ugyanez a vágy töltött el, s azért hívom, hogy megbeszéljünk egy találkozót. Nézem a naptáramat: szerdán nem jó, hétfőn sem, kedd megfelelne önnek?” „Nagyszerű” – válaszolom. „Az időpont kissé kényelmetlen: délután 3 jó lenne önnek? Ha nem, keresnünk kell másik napot.” Szentatya, az időpont is remek. „Akkor megállapodtunk: 24-én,

kedden, délután 3-kor. A Szent Márta-házban. A Sant’Uffizio kapuján kell bejönnie.” Nem tudom, hogyan fejezzem be a beszélgetést, s azt találom mondani: „Megölelhetem telefonon keresztül?” „Természetesen! Én is ölelem önt, aztán majd személyesen is megöleljük egymást! A viszontlátásra!” Most itt vagyok. A pápa belép, kezet nyújt, leülünk. A pápa mosolyogva kezdi: „Egyik munkatársam, aki ismeri önt, figyelmeztetett, hogy megpróbál majd megtéríteni.” Ez csak vicc. Az én barátaim meg azt gondolják, hogy ön akar majd megtéríteni engem. Továbbra is mosolyog: „Az erőszakos térítés [prozelitizmus] bődületes szamárság, nincs értelme. Inkább meg kell ismerni, meg kell hallgatni egymást, igyekeznünk kell egyre jobban megismerni a körülöttünk lévő világot. Előfordul velem, hogy egy találkozás után ismét szeretnék találkozni, mert új gondolatok ébrednek bennem, új igények fogalmazódnak meg bennem. Ez a fontos: megismerni egymást, meghallgatni egymást, tágítani a látókörünket. A világot átszelő utak közelítenek egymáshoz és távolodnak egymástól, de az a fontos, hogy a Jó felé vigyenek.” Szentatya, a Jónak csak egyféle felfogása lehetséges? És ki állapítja meg, hogy mi a jó? „Mindnyájunknak megvan a maga felfogása a jóról és a rosszról. Az a feladatunk, hogy haladjunk az általunk jónak vélt jó felé.” Szentatya, ezt már a nekem küldött levelében is leírta. A lelkiismeret autonóm, írta, és mindenkinek engedelmeskednie kell saját lelkiismeretének. Azt hiszem, ez az egyik legbátrabb kijelentés, amelyet valaha egy pápa tett.

12 „És most meg is ismétlem. Mindenkinek megvan a maga elgondolása a jóról és a rosszról, követnie kell a jót, és el kell utasítania a rosszat, ahogyan ő azokat felfogja. Ez elegendő lenne a világ jobbá tételéhez.” Az egyház ezt teszi? „Igen, misszióinknak ez a céljuk: felismerni az emberek anyagi és nem anyagi szükségleteit, és igyekezni kielégíteni őket, ahogy tudjuk. Tudja, mit jelent az agapé szó?” Igen, tudom. „A mások iránti szeretet, ahogyan a mi Urunk tanította. Nem hívők toborzása, hanem szeretet. Felebarát iránti szeretet, kovász, amely a közjót szolgálja.” Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. „Pontosan így van.” Amikor Jézus prédikált, azt mondta, hogy az agapé, a mások iránti szeretet az egyetlen mód, hogy szeressük Istent. Javítson ki, ha tévedek. „Nem téved. Isten Fia azért lett emberré, hogy elültesse az emberek lelkében a testvériség érzését. Mindnyájan testvérek és mindnyájan Isten gyermekei. Abba, ahogyan ő hívta az Atyát. Én készítem nektek az utat, mondta. Kövessetek engem, és megtaláljátok az Atyát. Mindnyájan az ő gyermekei lesztek, és ő kedvét leli bennetek. Az agapé, a mindnyájunkban működő szeretet az összes többi ember iránt, a legközelebbitől a legtávolabbiig, igen, ez az egyetlen mód, amelyet Jézus mutatott nekünk, hogy rátaláljunk az üdvösség és a Boldogságok útjára.”

Ugyanakkor Jézus arra hívja fel a figyelmünket, említettük az előbb, hogy a felebarátunk iránti szeretet egyenlő értékű az önmagunk iránti szeretettel. Tehát az, amit sokan nárcizmusnak hívnak, jogos, pozitív, ugyanolyan mértékben, mint a másik fajta szeretet. Sokat vitatkoztunk erről a témáról. „Nekem – mondja a pápa – a nárcizmus szó nem tetszik, mert az önmagunk iránti eltúlzott szeretetet jelenti. S az nem jó. Súlyosan károsíthatja nemcsak az érintett személy lelkét, hanem megmérgezheti a többiekkel, a környezetével való kapcsolatát is. Az az igazi baj, hogy azok, akiket ez érint – ami voltaképpen egyfajta elmezavar –, olyan emberek, akiknek nagy hatalom van a kezében. A vezető emberek gyakran narcisztikusak.” Számos egyházi vezető is az volt. „Tudja, mit gondolok erről? Az egyház vezetői gyakran narcisztikusak voltak, udvaroncaik hízelegtek nekik, és rossz hatással voltak rájuk. Az udvar a pápaság leprája.” A pápaság leprája, pontosan ezt a kifejezést használta. De mi az udvar? Talán a kúriára gondol? – kérdezem. „Nem, a kúriában előfordulnak olykor udvaroncok, de a kúria a maga egészében más tészta. A kúria az, amit a katonaságnál hadbiztosságnak hívnak, a Szentszéknek nyújtott szolgálatokat működteti. Van azonban egy hibája, mégpedig az, hogy Vatikán-központú. A Vatikán érdekeit figyeli és szolgálja, amelyek még – nagy részben – világi érdekek. Ez a Vatikán-központú szemléletmód elhanyagolja a bennünket övező világot. Nem értek egyet e szemlélettel, és mindent elkövetek, hogy megváltoztassam. Az egyház Isten népének közössége, vagy újra

azzá kell válnia, a papok, a plébánosok és a püspökök a lelkek gondozásával Isten népének szolgálatában állnak. Az egyház ez, s nem véletlenül más szóval is jelöljük, mint a Szentszéket, amelynek fontos funkciója van ugyan, mégis az egyház szolgálatában áll. Nem juthattam volna el az Istenbe és az ő Fiába vetett teljes hitre, ha nem nevelődtem volna az egyházban; és az a szerencse ért, hogy olyan egyházban lehettem, Argentínában, amely nélkül nem találtam volna meg önmagamat és a hitemet. Hivatását fiatalkora óta érezte? „Nem, nem túl fiatalon. Családom szerint más foglalkozást kellett volna választanom, dolgozni, keresni egy keveset. Egyetemre mentem. Volt egy olyan tanárnőm is, akivel szemben tiszteletet és barátságot éreztem, egy harcos kommunista. Gyakran olvasott fel nekem a kommunista párt szövegeiből, vagy olvastatott velem ilyeneket. Így megismertem azt a szörnyen materialista felfogást. Emlékszem, nekem adta a halálra ítélt amerikai kommunisták Rosenberg védelmében megfogalmazott kiáltványát is. Ezt a nőt, akiről beszélek, később letartóztatta, megkínozta és megölte az Argentínában akkor uralmon lévő diktatórikus kormányzat. A kommunizmus elcsábította? „A materializmusa semmilyen hatással nem volt rám. Viszont az, hogy megismerhettem egy bátor és őszinte ember révén, hasznomra volt. Megértettem egynéhány dolgot, a szociális kérdés egyik aspektusát, amelyre újra rátaláltam az egyház társadalmi tanításában.” A felszabadítási teológia, amelyet Wojtyla pápa kiközösített, meglehetősen jelen volt Dél-Amerikában.

13 „Igen, sok képviselője argentin volt.” Úgy gondolja, jogos volt, hogy a pápa harcolt ellenük? „Nyilvánvalóan politikai következményeket is fűztek teológiájukhoz, de sokan voltak közülük hívők, és sokuknak volt igen nemes emberfogalmuk.” Szentatya, ha megengedi, szeretnék én is mondani valamit kulturális neveltetésemről. Egy módfelett katolikus anya nevelt fel. Tizenkét évesen még egy hittanversenyt is megnyertem, amelyet az összes római plébániának szerveztek, és díjat kaptam a helynökségen. Áldoztam minden hónap elsőpéntekén, vagyis rendszeresen részt vettem a szertartásokon és hívő életet éltem. De minden megváltozott, amikor középiskolába mentem. Olvastam – a többi filozófiai szöveg között, amelyekről tanultunk – Descartes Értekezés a módszerről című művét, és nagyon megérintett a mára mottóvá vált mondata: „Gondolkodom, tehát vagyok.” Az én vált ekképpen az emberi létezés alapjává, a gondolkodás önálló székhelyévé. „Descartes ugyanakkor sohasem vonta kétségbe a transzcendens Istenbe vetett hitet.” Ez igaz, de letette egy teljesen eltérő szemléletmód alapját, én pedig elindultam azon az úton, amely – más olvasmányok által megerősítve – egy teljesen másik oldalra vitt. „Ön viszont, ha jól értem, egy nem hívő ember, de nem antiklerikális. Ezek igencsak eltérő dolgok.” Igaz, nem vagyok antiklerikális, de azzá válok, amikor találkozom egy klerikálissal.

Elmosolyodik, és így szól: „Velem is előfordul: ha egy klerikális áll előttem, azon nyomban antiklerikálissá válok. Nem szabadna, hogy a klerikalizmusnak bármi köze is legyen a kereszténységhez. Az első, aki megtanította ezt nekünk, Szent Pál volt, aki elsőként fordult a pogányokhoz, a más vallásban hívőkhöz. Megkérdezhetem, Szentatya, melyek azok a szentek, akiket közelebb érez magához, és akik vallási tapasztalatát formálták? „Szent Pál volt az, aki vallásunk és hitvallásunk alappilléreit letette. Szent Pál nélkül senki sem lehet meggyőződéses keresztény. Ő olyan doktrinális keretbe foglalta Krisztus tanítását, amely, még ha rá is szorult sok gondolkodó, teológus és lelkipásztor megújító tevékenységére, megállta és kétezer év után is megállja a helyét. Aztán ott van Ágoston, Benedek, Tamás és Ignác. És természetesen Ferenc. Talán nem kell megindokolnom, miért. Ferenc – engedtessék meg e ponton így megszólítanom a pápát, hiszen ő maga az, aki bátorít erre azzal, ahogyan beszél, ahogyan mosolyog, meglepődést vagy együttérzést kifejező megnyilvánulásaival, úgy néz rám, mintha arra bátorítana, hogy a legkényesebb és leginkább zavarba ejtő kérdéseket is feltegyem annak, aki az egyházat vezeti, így hát megkérdezem –, elmagyarázta már Pál fontosságát és jelentős szerepét, de szeretném tudni, hogy az említett szentek közül kit érez legközelebb a szívéhez? „Azt kéri, hogy sorrendet állítsak fel, de sorrendet csak akkor állapíthatunk meg, ha sportról s hozzá hasonló dolgokról van szó. Fel tudnám sorolni a legjobb argentin focistákat, de a szentek…”

Azt mondják: „scherza coi fanti [e lascia stare i santi] [bábokkal viccelj, de a szenteket tiszteld], ismeri a mondást? „Így van. Mindenesetre nem akarok kitérni a kérdése elől, hiszen nem is azt kérte, hogy rangsoroljam őket kulturális vagy vallási jelentőségük szerint, hanem azt kérdezte, ki áll legközelebb a szívemhez. Nos, azt mondom: Ágoston és Ferenc.” Nem Ignác, akinek a rendjéhez tartozik? „Ignác az a szent, akit érthető okokból jobban ismerek a többinél. Ő alapította a rendünket. Emlékeztetném arra, hogy ebből a rendből való volt Carlo Maria Martini is, aki előttem is, ön előtt is igen kedvelt személy. A jezsuiták voltak, ha nem is az egyedüli, de talán a leghatékonyabb kovásza a katolicitásnak (és még mai is azok), ide tartozik a kultúra, a tanítás, a missziós tanúságtétel, a pápához való hűség. De Ignác, a Jézus Társaságának alapítója, reformátor és misztikus is volt. Főleg misztikus.” És úgy látja, a misztikusok fontosak voltak az egyház számára? „Alapvető fontosságúak. Egy misztikusok nélküli vallás nem más, mint merő filozófia.” Önnek van misztikus hivatása? „Ön szerint?” Nekem úgy tűnik, nincs. „Valószínűleg igaza van. Nagyon szeretem a misztikusokat; Ferenc is – életének több aspektusát is látva – az volt, de én nem hiszem, hogy nekem az lenne a hivatásom, máskülönben figyelembe kell venni ennek a szónak a mély jelentését is. A misztikusnak sikerül levetkőznie a cselekvést, a célkitűzéseket, az eredményeket, sőt még a missziós

14 lelkipásztori igyekezetet is, és egészen odáig emelkedik, hogy eléri a Boldogságokkal való egyesülést. Rövid időszakok ezek, mégis betöltik az egész életet.”

de Ágoston egyáltalán nem – ahogyan sokan tartják – Pál folytatója. Sőt az egyházat és a hitet meglehetősen másképp fogja fel, mint Pál, talán azért is, mert négy évszázad választja el őket egymástól.”

Előfordult valaha önnel? Mi a különbség, Szentatya? „Ritkán. Például akkor, amikor a konklávé pápává választott. A választás elfogadása előtt kértem, hadd vonuljak vissza pár percre a térre néző erkély melletti szobába. Az elmém teljesen üres volt, és nagy szorongás fogott el. Hogy megszabaduljak a szorongástól és elengedjem magam, becsuktam a szemem, és akkor minden gondolat eltűnt, az is, hogy elutasítsam a megbízatás elfogadását, amit egyébként a liturgia menete lehetővé tesz. Becsuktam a szemem, s megszűnt minden szorongásom vagy nyugtalanságom. Egyszer csak nagy fény árasztott el, csak egy pillanatig tartott, de nekem nagyon hosszúnak tűnt. Aztán a fény eloszlott, felpattantam, s elindultam a terem felé, ahol a bíborosok vártak rám, meg az asztal a megválasztást elfogadó irattal. Aláírtam, a Camerlengo bíboros is hitelesítette aláírásával, aztán jött az erkélyen a »Habemus Papam«.” Kicsit csöndben voltunk, aztán megszólaltam: a szívéhez közel álló szentekről beszéltünk, és Ágostonnál tartottunk. Elmondaná, miért érzi annyira közel magához?

„Számomra két lényeges különbség van köztük. Ágoston tehetetlennek érzi magát Isten mérhetetlenségével szemben, valamint azon feladatokkal szemben, amelyeket egy kereszténynek és egy püspöknek el kellene végeznie. Persze ő egyáltalán nem volt tehetetlen, de lelkében mégis állandóan azt érezte, hogy elmarad attól, amit szeretne, és ami kellene. Aztán az Úr ráárasztotta kegyelmét; ez a hitet megalapozó esemény. És az életet. Az élet értelmét. Akit nem érintett meg a kegyelem, lehet egy félelem és gáncs nélküli lovag, ahogy mondani szokás, de sosem lesz olyan ember, akit megérintett a kegyelem. Ez Ágoston felismerése.”

És Ferenc? „Hatalmas, mert minden. Olyan ember, aki tenni akar, építeni akar, szerzetesrendet alapít s megírja annak reguláját, vándor és misszionárius, költő és próféta, misztikus, felismerte önmagán a rosszat és felülkerekedett rajta, szereti a természetet, az állatokat, a mezőn növekvő fűszálat és az égen repülő madarakat, de főképpen szereti az embereket, a gyerekeket, az öregeket, a nőket. Tündöklő példája annak az agapénak, amelyről korábban beszéltünk.”

Ön a kegyelemtől megérintettnek érzi magát? „Ezt senki sem tudhatja. A kegyelem nem része a tudatunknak, hanem egy olyan fénymennyiség a lelkünkben, amely nem a bölcsességből, s nem az értelmünkből származik. Ön is lehetne – anélkül, hogy tudná – kegyelemtől megérintett.” Hit nélkül? Nem hívőként?

„Elődöm számára is vonatkozási pont Ágoston. Ez a szent rengeteg mindenen átment élete során, és többször változtatott tanbeli álláspontján. Igencsak kemény hangot ütött meg a zsidókkal szemben, amivel én sosem értettem egyet. Sok könyvet írt, s közülük az, amely szerintem leginkább feltárja szellemének s lelkének legmélyét, a Vallomások. Elvétve misztikus megnyilvánulások is vannak benne,

„Nem tudhatjuk, ugyanakkor tényleg nem áll szándékomban.”

„A kegyelem a lélekkel áll kapcsolatban.” Én nem hiszek a lélek létezésében. „Nem hisz benne, de van lelke.” Szentatya, azt mondta, egyáltalán nem áll szándékában megtéríteni, s azt hiszem, nem is sikerülhetne önnek.

Igaza van, Szentatya, a leírása tökéletes. De elődei közül miért nem választotta senki ezt a nevet? Úgy sejtem, ön után senki más nem fogja ezt választani. „Ezt nem tudhatjuk, ne elővételezzük a jövőt. Az igaz, hogy előttem senki se választotta. Itt érkeztünk el a legnagyobb problémához. Kíván inni valamit?” Köszönöm, talán egy pohár vizet. Feláll, kinyitja az ajtót, és megkéri az egyik munkatársát, hogy hozzon két pohár vizet. Megkérdezi, szeretnék-e kávét, válaszolom, hogy nem. Megérkezik a víz. Beszélgetésünk végére az én poharam kiürül, az övé

15 azonban teli marad. Megköszörüli a torkát, és belekezd. „Ferenc egy kolduló és vándorló rendet akart. Misszionáriusokat, akik találkozni, meghallgatni, párbeszédbe elegyedni, segíteni, hitet és szeretet terjeszteni szeretnének. Főként szeretetet. És egy szegény egyház után sóvárgott, olyan után, amely gondját viseli másoknak, amely, ha anyagi segítséget kap, azt mások támogatására fordítja anélkül, hogy szemernyit is aggódna magáért. Azóta nyolcszáz év telt el, sok minden meg is változott, de a misszionárius és szegény egyház eszménye ma legalább annyira érvényes. Mindenesetre ez az az egyház, amelyről Jézus és tanítványai beszéltek.” Ti, keresztények most kisebbségben vagytok. Még Olaszországban is, amit a pápa kertjeként emlegetnek, egyes felmérések szerint a gyakorló katolikusok aránya 8 és 15% között mozog. Azok, akik katolikusnak vallják ugyan magukat, de ténylegesen azok, alig 20% körül lehetnek. A világon egy milliárd katolikus van, sőt több is, a többi keresztény egyházzal együtt ez a szám a másfél milliárdot is eléri, de a bolygónkat 6-7 milliárd ember lakja. Nyilvánvalóan sokan vagytok, különösképpen Afrikában és Latin-Amerikában, de mégis kisebbségben. „Mindig is kisebbségben voltunk, de ma nem ez a probléma. Személyesen úgy vélem, az, hogy kisebbségben vagyunk, egyenesen erőt ad. Életet és szeretetet növelő kovásznak kell lennünk. A kovász végtelenül kisebb mennyiség a megkelt tészta, a magasba szökő fák, kinyílt virágok és bőséges gyümölcsök mennyiségéhez képest. Azt hiszem, mondtam már korábban, hogy a mi célunk nem hívők toborzása [a prozelitizmus], hanem az emberek szükségleteinek, vágyainak, csaló-

dásainak, elkeseredettségének, reményének a meghallgatása. Újra reményt kell öntenünk a fiatalokba, fel kell karolnunk az öregeket, meg kell nyílnunk a jövő felé, és árasztanunk kell a szeretetet. Szegényekként a szegények között. Be kell fogadnunk a kirekesztetteket, s hirdetnünk kell a békét. A II. vatikáni zsinat – János pápától és VI. Pál pápától ihletet merítve – úgy döntött, hogy modern szellemben tekint a jövőbe és megnyílik a modern kultúrára. A zsinati atyák tudták, hogy a modern kultúrára való megnyílás vallási ökumenizmust és a nem hívőkkel folytatott párbeszédet jelent. Azóta nagyon kevés előrelépés történt ebben az irányban. Megvan bennem az alázat és az igyekezet: szeretnék tenni ennek érdekében.” Azért is – ha szabad hozzátennem –, mert a modern társadalom az egész földön súlyos válságot él át, és nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és lelki válságot is. Mostani találkozásunk elején ön a jelenbe kidobott nemzedékként jellemezte a mai embert. Mi, nem hívők is érezzük ez a fajta antropológiai szenvedést. Ezért mi szeretnénk párbeszédet folytatni a hívőkkel és azzal, aki legjobban képviseli őket. „Nem tudom, hogy én vagyok-e a legjobb, aki őket képviseli, de az isteni gondviselés engem helyezett az egyház és Péter egyházmegyéjének élére. Minden tőlem telhetőt megteszek a rám bízott feladat elvégzésére.” Jézus, ahogyan ön felidézte, azt mondta: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Úgy látja, hogy ez megvalósult?

szeretetet. Az ön egyháza fel van készülve e feladat elvégzésére? „Ön mit gondol?” Azt gondolom, hogy az e világi hatalom iránti szeretet még nagyon erős a Vatikán falai között és az egyház egész intézményes rendszerében. Úgy látom, az intézmény fölényben van az ön által vágyott szegény és misszionárius egyház felett. „A dolgok valóban így állnak, és ezen a téren nem várhatunk csodákat. Hadd emlékeztessem arra, hogy a maga korában Ferencnek is sokat kellett tárgyalnia a római hierarchiával és a pápával, hogy elismertesse rendjének reguláját. Végül megkapta a jóváhagyást, ám jelentős változtatásokkal és kompromisszumokkal.” Önnek is ugyanezt az utat kell járnia? „Nyilván nem vagyok Assisi Szent Ferenc, nincs meg bennem az ő ereje és szentsége. De Róma püspöke és a katolikus egyház pápája vagyok. Első lépésként eldöntöttem, hogy tanácsadó testületemként létrehozok egy nyolcfős bíborosi csoportot. Nem udvaroncokat, hanem olyan bölcs embereket, akiket ugyanazok az érzések vezérelnek, mint engem. Ez annak az egyháznak a kezdete, amelynek nemcsak vertikális, hanem horizontális felépítése is van. Amikor Martini bíboros erről beszélt, s hangsúlyozta a zsinatok és szinódusok szerepét, világosan látta, milyen hosszú és fáradságos utat kell még ebben az irányban végigjárni. Körültekintően, ám határozottan és eltökélten.”

„Sajnos nem. Az önzés növekedett, a mások iránti szeretet csökkent.”

És a politika?

Ez tehát az a célkitűzés, amely egyesít minket: legalább egyenlő intenzitásúvá tenni ezt a kétféle

„Ezt miért kérdezi? Mondtam már, hogy az egyház nem foglalkozik politikával.”

16 Pedig éppen néhány napja buzdította a katolikusokat arra, hogy vállaljanak komoly szerepet a közéletben és a politikában. „Nem csak a katolikusokhoz fordultam, hanem minden jó akaratú emberhez. Azt mondtam, hogy a politika az első a polgári tevékenységek közül, és megvan a maga tevékenységi területe, amely nem a vallásé. A politikai intézmények per definitionem világiak, és független közegben működnek. Ezt mondta minden elődöm, legalábbis a tág értelemben vett közelmúltban, még ha eltérő hangsúlyokkal is. Hiszem, hogy a politikai életben résztvevő katolikusok magukban hordják vallásuk értékeit, de azzal az érett tudattal és szakértelemmel is rendelkeznek, hogy azokat érvényre juttassák. Az egyház nem lép túl azon feladatán, hogy kifejezze és terjessze saját értékeit, legalábbis amíg én itt leszek.” De az egyház nem mindig így működött. „Szinte sohasem így. Az egyházat, mint intézményt igen gyakran a világiasság uralta, sok tagjának és magas rangú katolikus képviselőjének érzésvilágát még ma is ez uralja. De hadd tegyek fel most én is egy kérdést: ön, mint Istenben nem hívő világi miben hisz? Ön író és értelmiségi. Csak hisz valamiben, csak rendelkezik valami uralkodó értékkel?! Csak ne olyan szavakkal válaszoljon, mint az őszinteség, a keresés, a közjó szem előtt tartása; ezek mind fontos elvek és értékek, de nem erre vonatkozik a kérdésem. Azt kérdezem, mit gondol a világ, sőt a világegyetem lényegéről. Biztosan felteszi önmagának a kérdést, miként mindenki más, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, hová megyünk. Egy kisgyerek is felteszi magának ezeket a kérdéseket. És ön?” Hálás vagyok ezért a kérdéséért. A válaszom ez: hiszek a Létben,

vagyis abban a szövetben, amelyből a formák, a létezők létrejönnek. „Én pedig hiszek Istenben. Nem egy katolikus Istenben; nem létezik katolikus Isten; Isten létezik. És hiszek Jézus Krisztusban, az ő megtestesülésében. Jézus az én mesterem és az én pásztorom, de Isten, az Atya, az Abba a fény és a Teremtő. Ez számomra a Lét. Hogy látja, nagyon távol állunk egymástól?” A gondolatok terén távol állunk, de hasonlítunk egymásra, mégpedig mint olyan emberi személyek, akiket öntudatlanul ösztöneink irányítanak, amelyek azután ösztönzésekké, érzésekké, akarássá, gondolattá és értelemmé alakulnak át. Ebben hasonlók vagyunk. „De azt, amit ti Létnek hívtok, úgy lehet definiálni, ahogyan ön leírta?” A Lét egy energiaszövet. Kaotikus, de elpusztíthatatlan energia, mégpedig örök kaotikusságban. Abból az energiából jönnek létre a formák, amikor az energia elérkezik robbanáspontjára. A formáknak megvan a maguk törvényei, mágneses mezői, kémiai elemei, amelyek véletlenszerűen kapcsolódnak egybe, fejlődnek, majd kialszanak, energiájuk azonban nem megy tönkre. Valószínűleg az ember az egyetlen gondolkodással rendelkező élőlény, legalábbis a mi bolygónkon és naprendszerünkben. Említettem, hogy ösztönök és vágyak irányítják, de hozzáteszem, hogy a bensőjében van rezonancia, viszszaverődés, káoszra irányultság. „Értem. Nem akartam, hogy összefoglalja nekem egész filozófiáját. Amennyit mondott, az elég nekem. A magam részéről megjegyezném, hogy Isten fény, amely megvilágosítja a sötétséget, még ha nem is oldja fel azt teljesen, és ennek az isteni fénynek egy szikráját mindnyá-

jan magunkban hordozzuk. A levélben, amelyet önnek küldtem, emlékszem, azt írtam, hogy a mi fajunk is ki fog halni, de Isten fénye nem alszik ki sohasem, hanem azon a ponton minden lélekre kiárad, s minden lesz mindenkiben.” Igen, emlékszem, azt írta, hogy „az összes lélekben meglévő teljes fény” lesz az – ha szabad így mondanom –, ami egy inkább immanencia, mint transzcendencia jellegű alakot fog alkotni. „A transzcendencia megmarad, mert az a fény, amely teljes mindenekben, transzcendálja [meghaladja] a világmindenséget, valamint azokat a fajokat, amelyek akkor lakják. De térjünk vissza a jelenhez. Előreléptünk a párbeszédünkben. Megállapítottuk, hogy a társadalomban és a világban, amelyben élünk, az önzés sokkal nagyobb lett, mint a mások iránti szeretet, a jóakaratú embereknek pedig azon kell munkálkodniuk, kinek-kinek a saját erejével és szakértelmével, hogy a mások iránti szeretet egészen addig növekedjék, mígnem egyenlő mértékű lesz az önmagunk iránti szeretettel, s ha lehet, meg is haladja azt.” Ebben a politikának is megvan a maga feladata. „Minden bizonnyal. Meglátásom szerint az úgynevezett vad liberalizmus nem tesz mást, mint az erőseket még erősebbé, a gyengébbeket még gyengébbé és a kirekesztetteket még kirekesztettebbé teszi. Nagy szabadságra van szükség, semmiféle hátrányos megkülönböztetésre, semmilyen demagógiára, de sok-sok szeretetre. Szükség van viselkedési szabályokra és közvetlen állami beavatkozásokra is – ha szükség lenne rájuk – a legtűrhetetlenebb egyenlőtlenségek megszüntetésének érdekében.”

17 Szentatya, ön nyilvánvalóan egy olyan nagyhitű, a kegyelemtől megérintett ember, akit az a szándék vezérel, hogy lökést adjon egy pásztori munkát végző, misszionáriusi, újjászületett és nem világias egyháznak. De ahogyan beszél, s amennyire én meg tudom ítélni, ön már most egy forradalmi újítást hozó pápa, és az is lesz. Félig jezsuita, félig Szent Ferenc által inspirált ember, két rész egybeolvadása, amilyet még sose senki nem látott. Aztán kedveli Manzonitól a Jegyeseket, Hölderlint, Leopardit és főleg Dosztojevszkijt, Fellinitől az Országúton és a Zenekari próba filmeket, Rossellinitől a Róma, nyílt várost és Aldo Fabrizi filmjeit is. „Azért szeretem azokat, mert a szüleimmel láttam őket, amikor még kisgyerek voltam.” No lám. Javasolhatok esetleg két filmet, amelyet nem régen kezdtek vetíteni? „Viva la libertà” [Éljen a szabadság] és Fellini filmje Ettore Scoláról. Biztos vagyok, hogy tetszeni fognak önnek. A hatalomról ezt mondom neki: tudta, hogy húszévesen elvégeztem egy másfél hónapos lelkigyakorlatot a jezsuitáknál? A nácik Rómában voltak, én azonban megszöktem a katonai szolgálatból. Halálra ítélhettek volna minket. A jezsuiták befogadtak minket azzal a feltétellel, hogy a lelkigyakorlatokat végezzük, amíg csak az ő házukban rejtőzködünk, és így is történt. „De hát lehetetlen ellenállni egy másfél hónapos lelkigyakorlatnak” – mondja meglepődve és nevetve. A többit majd legközelebb mesélem el neki. Megöleltük egymást. Lemegyünk a rövid lépcsőn a kapuig. Kérem a pápát, hogy ne kísérjen ki, ő azonban nem tágít: „Majd

beszélünk a nők egyházban betöltött szerepéről is. Ne felejtse el, hogy maga az egyház is női.” És beszélünk majd – ha akarja – Pascalról is. Szeretném tudni, mit gondol arról a nagy lélekről. „Vigye el minden családtagjának áldásomat, és kérje meg őket, hogy imádkozzanak értem. Ön pedig gondoljon rám, gondoljon rám gyakran.” Kezet fogunk, és ő áldásra emelt kézzel egyhelyben marad. Én az ablakból még intek neki. Ez Ferenc pápa. Ha az egyház olyan lesz, amilyennek ő gondolja és szeretné, valódi korszakváltás történik. Tőzsér Endre SP fordítása GYERE ÉNEKELNI A SZKÓLÁNKBA! PRÓBA MINDEN VASÁRNAP 18 ÓRAKOR!

VALLOMÁS „Ha jól értettem, s a kérdés nem az, hogy mit jelent Jézus a világnak, az emberiségnek, az elmúlt és eljövendő évezredeknek, hanem hogy nekem, személyesen, budapesti lakosnak kicsoda Ő, akkor könnyű válaszolni rá. Uram és Megváltóm. Miként arra a kérdésre is van felelet, van szó, hogy például ki volt nekem egy kecskeméti születésű Szabó Erzsébet Ottlik Gézáné. Anyám. Fölöttem pedig a csillagos ég. De hogy mit jelent nekem a csillagos ég, anyám vagy Jézus, ezen sem elmélkedni nem szoktam, sem válaszolni nem tudok rá. Nem is tartozik másra, bizalmas magánügye kettőnknek, nekem és a csillagos égnek. Az emberi nyelv eddigi jelentéskészlete, összetételének szabályai, gondolkodásunk meglévő fogalmi felszerelése nem teszi lehetővé, hogy ilyen - nyelven inneni és nyelven túli, intuitíve megragadható - tartalmakat kifejezzünk (ahogyan egyszer a regényről

szólva próbáltam demonstrálni). A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem, létezésünk alapjai - a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelentésekre. Ezek az értelmezések mind csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet. Ha pedig nincs benne a művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne. Nem néven nevezve kell jelen lenniük – a vers nem a csillagokról szól, nem Jézusról, nem a költő anyjáról – hanem valóságosan. Ha Ő nem áradt bele a mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –, akkor nem is hoztunk létre semmit.” (Ottlik Géza: Körkérdés Jézusról. A Próza c. kötetben)

JÓ TUDNI! Részlet a 2011. évi CCIV. törvényből a nemzeti felsőoktatásról: 93/A. § Az egyházi jogi személy az állam vagy az országos nemzetiségi önkormányzat által fenntartott felsőoktatási intézményben a felsőoktatási intézmény működéséhez illeszkedő módon a hallgatói igények figyelembe vételével szervezhet hitéleti oktatást, amelynek tárgyi feltételeit – így különösen a helyiségek rendeltetésszerű használatát,

18 valamint a jelentkezéshez és működéshez szükséges feltételeket – a felsőoktatási intézmény a rendelkezésére álló eszközökkel biztosítja.

NOVELLÁK

csodákat, mint csillogó porszemeket táncolni a mai napomban. Eddig észre sem vettem őket… - Nos, akkor kéri? Nagy Dávid (Cseri Koli)

Az optikus

Etűdök a születésre

- Jó napot kívánok! - Jó napot! – köszönt vissza az optikus az ajtón belépő kuncsaftnak. - Ezt a szemüveget szeretném kiváltani – azzal egy orvosi pecséttel ellátott papirost nyújtott át az optikusnak. Az átvette, majd eltűnt hátul a műhelyben. Pár perc után viszszatért, kezében egy szemüveggel. - Tessék, próbálja fel! - Köszönöm – vette át a vevő a pápaszemet, majd tüstént fel is próbálta és belenézett a tükörbe. - Éppen ilyenre vágytam! Nézze, csak, milyen jól áll! - Valóban, illik önhöz – állapította meg szerényen az optikus. – Szolgálhatok még valamivel? - Nem, köszönöm, fizetnék. Szeretnék számlát kérni. Az optikus bólintott, majd kiállította a számlát. Mikor elkészült, zacskóba tette és átadta a vevőnek. Az elvette és éppen köszönni akart, amikor: - Várjon egy picit! Úgy látom, maga rátermett ember. Szeretném megajándékozni egy napszemüveggel. Nem kell fizetnie érte, ez üzletünk ajándéka – azzal elővett valamit az egyik fiókból, ami egyáltalán nem tűnt napszemüvegnek. Rendes szemüveg kinézete volt. - Hát – gondolkodott el a vevő. – Ez egy napszemüveg volna? Nem gondolnám róla… - Nem, mert nem szokványos. De ettől még napszemüveg. Én a szürke hétköznapokban szoktam az orrom hegyére biggyeszteni. Próbálja csak ki! – azzal átnyújtotta a szemüveget a vevőnek. - Jé! Reggel azt láttam, hogy ugyanolyan szürke napom lesz, mint a többi. Most mintha látnám az apró

Kulesovnak Horváthné meghalt. Picur megkapta a kisautót, melyre oly régen vágyott. Egy macska leesett a tetőről és kitörte a gerincét. Timi végre megcsókolta a pasiját. Egy héja elragadott egy beteg tyúkot, és amikor megette fiókáival, mindannyian beledöglöttek. Karl megkapta az ösztöndíjat és kimehet kutatni a pápuákat. Egy szikla elkezdett lefelé gurulni és hegyomlást okozott. Ali végre kapott munkát. Egy répa nem nőtt elég nagyra és kidobták a kukába. Peti megmászta az Illés-hegyet. Egy tornádó kitépett egy ezredéves mamutfenyőt. A természetvédők megmentettek egy ámbrás cetet. Egy anyagyilkost villamosszékbe ültettek. Anna néni unokája summa cum laude végzett az egyetemen. Egy kisfiú meghúzta egy kislány copfját. Apa végre megszerezte a jogosítványt. Vadászok leterítettek egy bengáli tigrist. Szaddamot lelőtték. Daniel Lindemaiert megették a kannibálok. Egy patkány ellopott egy vékony szelet szalámit. Egy mikulásvirág elszáradt, mert sohasem öntözték. Egy tehénnek ikerborjai születtek. Egy másik kislány elvette egy másik kisfiú nyalókáját. Ma húsleves volt ebédre. Egy vakvezető kutyát elcsapott egy autó. A strandon megint találkoztam azzal a jó mellű csajjal. Egy halottaskocsi karambolozott egy iskolabusszal. Egy olvasó hirtelen elmosolyodott. A HP 253 halva született. A Tolsztoj Három halál című novellájából készült film kasszasiker lett. Egy keselyű szállt a magasba. WágnerÁdám (Cseri Koli)

IMA Aki zarándokol, nem rohan. Aki zarándokol, nem menekül. Aki zarándokol, nem menetel. Aki zarándokol, nem túrázik. Aki zarándokol, nem kirándul. Aki zarándokol, nem sétál. Aki zarándokol, nem bóklászik. Aki rohan, azt az idő szorítja, aki zarándokol, azt az idő tágítja. Aki menekül, önmaga elől fut, aki zarándokol, önmaga felé tart. Aki menetel, másokhoz igazodik, aki zarándokol, saját ritmusára jár. Aki túrázik, teljesít, aki zarándokol, teljessé lesz. Aki kirándul, kikapcsolódik, aki zarándokol, bekapcsolódik. Aki sétál, nézelődik, aki zarándokol, befelé figyel. Aki bóklászik, céltalan, aki zarándokol, célra talál. Aki zarándokol, úton van. Aki zarándokol, jó úton jár. (az idei OEZ-n, szeptember 28-án Szentkút felé imádkozva…)

Megjelent az Egyetemisták imakönyvének 4. javított és bővített kiadása, Te is vegyél belőle!

19 VERS

Szűzanya énekét, biz', én így hallottam!

Kémlelőablak

Szeretet él benned? Betlehemed ott van!

Acélon, koromszín ragyogás mívesen kivésett betűk egyenként is gót csodák jelzik a mindennapok sorát a kémlelőablak lemezén mondják el a hűlt lángok helyett ki elfordítasz, és rám nézhetsz írva látod: Totenkopf SS Botos Ferenc

Adventi ének Lásd, jő a Karácsony! A vén, zöld faágon hópárna ölén alszik, mélyen, a táj. Jég csillan! Egy hópihe lebben az ágra, s párjával a földre, keringve leszáll. Ó, jöjj! A világot megáldja a Béke, zord szíveket üdvre deríti a FÉNY! Mennyből, rideg föld kövén, fázik a Kisded! Bárány heve óvja a jászol ölén.

Igaz mese Süvöltő szél nyargal betlehemi pusztán. Az égen egyetlen Csillag ragyog tisztán. Jó embernek mutat utat áldott fénye! Jelzi, hol született a Világ Reménye. Istálló jászola a Kisded fekhelye. Meleget nem ad, csak marha lehelete. Kis Jézus, a télben, rongyok közt sem fázik! Szeretet Fiának angyal fuvolázik. Szél szárnyán repül a mennyei, lágy dallam.

Csillag Fényén indulj, s megleled: Magadban. Szigeti Magdolna Mária

RECEPT Az advent idején a szakácskodásban érdekeltek már lapozgatják jegyzeteiket, milyen sütemény kerüljön az asztalra, jóra éhes vendégeinknek mit kínáljunk. Ebben a fejtörésben segít a következő két recept. Hókifli 40 dkg réteslisztet a két tenyerünk között elmorzsolunk 25 dkg vajjal, majd csipetnyi sóval és 2 dl tejföllel gyors mozdulatokkal összegyúrunk. Ezután három részre osztjuk, egyenként kissé meggömbölygetjük és letakarva félretesszük 20 percre. A tésztát enyhén meglisztezett gyúródeszkán kb. 3 mm vastagságúra nyújtjuk sodrófával, majd egy kb. 6 cm átmérőjű, lisztbe mártott pogácsaszaggatóval kiszúrjuk. A leeső tésztadarabokat félreteszszük, majd a végén ezeket is összegyúrjuk és kiszaggatjuk. A kiszúrt tésztakorongok alsó felére 1 – 1 mokkáskanálnyi lekvárt (kizárólag az élelmiszerüzletekben kapható sütésálló lekvárt használjunk!) halmozunk, a tésztát feltekerjük, és kissé meghajlítjuk. Amennyiben ügyesek voltunk, apró kifli formákat kapunk. A kifliket sütőpapírral kibélelt tepsibe fektetjük. 180°C fokra előmelegített sütőbe tesszük a tepsit, és 15 – 20 percig sütjük. A kis kifliket még melegen megforgatjuk vaníliás porcukorban. Kihűlés után jól záró fémdobozban tároljuk a süteményt, így két hétig is friss hókiflit kínálhatunk – persze

csak akkor, ha elég sok tepsivel sütöttünk (a recept szerinti mennyiségből kb. 60 kiflit kapunk). Sasadi töltött zsemle 8 zsemlét (egy főre két zsemlét számoljunk) elvágunk a felső harmadánál elmetszve. A zsemlék alsó feléből kicsit kivesszük a tésztát és megkenjük vajjal. Kivajazott tepsibe sorakoztatjuk a zsemlék alját és megtöltjük a következő töltelékkel. Apróra vágunk 30 dkg főtt tarját, hozzákeverünk 2 dl tejfölt, 1 evőkanálnyi dijoni mustárt, 10 dkg reszelt füstölt sajtot, és kevés őrölt feketeborsot. A zsemlék felső részét visszahelyezzük az alsó, megtöltött részekre. A zsemlék kalapját megkenjük kevés tejföllel és egy kis vajdarabot pottyintunk a tetejére és letakarjuk alufóliával. A tepsit 180°C fokra előmelegített sütőbe toljuk 15 percre, majd a fóliát levéve még 5 percig sütjük. Jóízű csalamádét kínáljunk mellé. Jó főzőcskét! Zakar András

VICCEK A műegyetemisták és a közgázosok egyszerre mennek kirándulni. A közgázosok vesznek annyi jegyet, ahányan vannak, a műegyetemisták összesen egy jegyet vesznek. Jön a kalauz. A műegyetemisták betömörülnek a WC-be. A kalauz bekopog, a műegyetemisták kiadják az egy jegyet, a kalauz kezeli és továbbmegy. Ezt látván a visszafele útra a közgázosok csak egy jegyet vesznek. A műegyetemisták nem vesznek egy jegyet sem. Jön a kalauz, a közgázosok be a WC-be, a műegyetemisták pedig bekopognak... (küldte: Tibély Gergő)

20 Gyermek-kérdés Ferenc pápához (Teresa, elsős kislány): „Akartál pápa lenni, Francesco? Tényleg akartál pápa lenni?” Ferenc pápa válasza: „Senki sem akarhatja a pápaságot saját magáért, mert az Úr azt nem áldja meg. Nem, én nem akartam pápa lenni…” * A sejk fia sikeresen bekerül az oxfordi egyetemre, ahonnan pár hét múlva levelet ír apjának: „Kedves Apukám, nagyon jól érzem itt magam, mindenki kedves, bár gyakran kényelmetlen, amikor az aranyozott Ferrarimmal beállítok. Sokan vonattal járnak, és nagyon meglepően néznek rám. Mit tegyek? Válasz a sejktől: Kedves fiam, most tettem 1.000.000 dollárt a számládra, légy szíves vegyél te is magadnak egy vonatot. Üdv! Apád. * A csiga vérző fejjel ül a sürgősségin. Az orvos kérdezi: - Hát magával meg mi történt? - Rohantam haza és hirtelen kinőtt előttem egy gomba. * - Hogy szökhetett meg a fogoly? - Kulcsa volt, igazgató úr. - Hogy tudta ellopni magától a kulcsot? - Nem lopta, tisztességesen nyerte pókeren! * A terrorista telefonál az amerikai elnöknek:

- Van egy jó és egy rossz hírem. - Mi a jó? - Megadom magam! - És a rossz? - Repülővel érkezem… * Két gengszter beszélget a börtönben. Te min buktál le? A fiam osztályfőnöke a szülők foglalkozásáról íratott dolgozatot a gyerekekkel. * Két pápa találkozik a Vatikánban. Az egyik emeritus. A másik americus. * - Miért prédikálja az eszkimó pap, hogy a pokolban mínusz 120 fok van? - Mert ha azt mondaná, hogy a pokol egy forró katlan, minden eszkimó oda szeretne kerülni – felmelegedni. * A teremtés könyve matematikusoknál: Kezdetben teremté Isten a természetes számokat. A többi az ördög műve. * Ki mit mond egy sikertelen randi után: - tűzoltó: nem hozott tűzbe; focista: nem passzoltunk egymáshoz; - liftes fiú: nem voltunk egy szinten; - festő: nem festettünk jól együtt; -kórboncnok: élőben egészen más; - hegesztő: hiányzott a

szikra; - autóversenyző: váltanom kellett; - orvos: nem hozott lázba; rádiós: nem voltunk egy hullámhosszon; - táncos: rosszul jött ki a lépés; - bűvész: nem varázsolt el; terrorista: nem ejtett rabul; - fodrász: nem borzolt fel.

HIRDETÉSEINK 1. December 9-én, hétfőn 19 órakor tartjuk a hó második hétfőjén szokásos szentségimádásunkat a MSzT alagsorában. Minden oktatót és diákot örömmel látunk! 2. Karácsony napján (dec. 25.) és másnapján (dec. 26.) – mivel mindenki otthon van – nem lesz egyetemista szentmise a Magyar Szentek templomában. 3. Szent Család vasárnapján – dec. 29-én és Újév napján (jan. 1-én, ami kötelező ünnep) – a szokásos rendben: 19 órakor lesz szentmise. 4. Az újévben az első szentségimádást jan. 13-án hétfőn tartjuk, 19 órától. 5. Az idei tanévben a KELET (Kárpát-medencei Egyetemi Lelkészségek Találkozója) Nyíregyházán lesz 2014. febr. 7-9. között. 6. A II. félév ún. “kis-Veni Sanctéját” febr. 9-én tartjuk 19 órakor a MSzT-ban. 7. Mindenkinek békés, áldott karácsonyi ünnepeket és reményteli újesztendőt kívánunk.

A mottóban szereplő mondat az Újszövetségi Szentírás utolsó előtti mondata: „Jöjj el, Uram, Jézus!” (Jel 22,20) Felelős kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztő, tördelő: Emri Márton lelkészségi titkár. Köszönjük Ferenc pápa szavait Tőzsér Endre piarista atya tolmácsolásában! Köszönjük Botos Ferenc költő, Egri László doktor, diakónus, Nagy Dávid egyetemista, tanárjelölt, Ottlik Géza író, Pákozdi István atya, Szerdahelyi Miklós blog-író, Szigeti Magdolna Mária édesanya, költő, Zakar András mérnök úr és Wágner Ádám egyetemista írásait! Ugyanígy köszönet illeti Bata-Király Edinát, aki nyelvi korrektorunk! Jelen számunk képeit Vámos István készítette. A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar Tudósok krt. 1. Tel: 203-1734, [email protected], www.egylelk.com Honlapunkon a korábbi Egyetemes újságok is megtalálhatóak.