2009 AUGUSZTUSI NAPLÓ
Schopenhauer ellenében Ha dolgozom, ambícióval, - mindegy, hogy fűnyírózásba kezdtem vagy naplóírásba, tanítok vagy könyvtárat rendezek, szilvaszedésre adom magam, dolgozatot írok, melynek problémája régtől izgat -, általában jól érzem magam, ilyenkor nem gondolok a halálra, fájó magamra, a gondokra. Mindebből kitetszhet, hogy a boldogtalanság ellenszerének a munkát tartom. És nem vallom, miként Schopenhauer, a filozófus, hogy az élet szenvedés. Bár érdeklődéssel olvasom fejtegetését, miszerint minden kielégülés negatív, lévén, hogy hiányérzet jár a nyomában, s menekülni a nyomasztó gond elől, ez meg lehetetlen, újabb lép ugyanis a helyébe, s ha éppenséggel nem a gond lép, akkor az unalom, ami önmagában is kínos és nyomasztó. És a tudás sem hozhat enyhülést, írja a filozófus, ha történetesen az élet - halál kérdéseinek vizsgálatába merülünk, szenvedésünk csak nő, mivel tisztábban látunk mennyivel több szenvedést okoz a halál gondolata, mint a halál -, s az is boldogtalanná tehet, ha felismerjük, hogy az élet harc, a természetben is és az emberek között is, és rádöbbenünk, hogy az ember embernek farkasa. Schopenhauer írja: félelmeink, fájdalmaink elől lehetséges menedék a teológia, az elmebetegség – teszem hozzá, az amnézia – és az öngyilkosság. Én meg azt mondom, a munka. Tehát dolgozom. Míg lehet. A demokráciában is csalódtam Minél tovább élek, annál gyakrabban fogalmazom meg, mi mindent nem tudok, szóval, hogy hiányos a műveltségem. A filozófia területén mindenképpen. Egyetemista korunkban más filozófia, mint a marxizmus, nyitott számunkra nem lehetett. Olvastuk a polgári filozófiák marxista kritikáját. A hiányt utóbb sem pótoltam. Sajnálom, mivel a filozófia egyenlő a kételkedéssel. Kezembe került egy régi könyv. Címe: A gondolat hősei. Írója: Will Durant. Első megjelenésének időpontja: 1926. A könyv fordítója: Benedek Marcel. Hát most ezt olvasgatom. Nem tudatosult idejekorán bennem, hogy az általunk egykor módfelett tisztelt athéni demokráciát Szókratész például nem sokra becsülte. Miként Platón sem. Szégyenletesnek tartották, hogy az embereket szónokok vezetik, akik, „úgy kongatják hosszú beszédeiket, mint valami rézüstöket, amelyek egyszer megütve addig csengenek, amíg valaki rá nem teszi a kezét”. Nem tudatosult bennem, hogy őt, a szeretve tisztelt filozófust éppen a demokraták küldték halálba, mivel, 1
mint állították, nagy hatást gyakorol a fiatalokra, nem tiszteli az isteneket, s a helyes államvezetésről másként vélekedik, mint ők, a hatalmon lévők. S most ugrok csaknem 1800 évet, s megidézem a 17. századi holland-zsidó filozófust, Spinozát, akitől, s akiről annak idején ugyancsak keveset olvastam, nos, ez a kivételesen nagy és nagyhatású gondolkodó, a demokráciáról többek között ezt írta: „A demokráciának hibája az, hogy hajlandó a középszerűséget hatalomra juttatni. Sokaság önmagában véve nem ad bölcsességet, s a legzsírosabb hivatalokat a legaljasabb hízelgőknek juttathatja… Ezért van, hogy a demokráciák arisztokráciákká változnak, s ezek végül monarchiákká; a nép végre is jobban kedveli a zsarnokságot a zűrzavarnál.” Diktatúrákban, mikben módom volt élni, semmire nem vágytam jobban, mint polgári demokráciára. Aztán sikerült megkapnom. Liberál-szocialista változatban. Ma is ebben élek. Mi után vágyakozhatnék még! Öntudatlan grimaszok Mostanában furcsa pofákat vágok, grimaszokat, meghökkentőeket, melyeket a cselekvés pillanataiban jómagam nem is észlelek, utána is csak akkor, ha tükörbe állok, és megpróbálom reprodukálni az eredetit, mégpedig a feleségem elmondása pontosabban utánzása nyomán. A grimaszaiból valamennyit lefaragok, hogy reálisabban lássam önmagamat, mivel feltételezem, hogy karikírozó kedve eleve hozzárak, nem is keveset, az én improvizációmhoz. Az alkalmi produkció így is meghökkentő, színpadon is elmenne, amikor keseredettséget, undort, hányingeres életérzést kell kifejezni. Az említett feleség ilyekor azt szokta kérdezni, mi bajod, olyan szörnyű az arcod. Én rendszerint azt válaszolom, hogy semmi, vagy nem tudom, vagy utalok valamiféle testi fájdalomra, holott valamiféle hír, közlés, cikk váltja ki a fintort. A tehetetlenség érzése, hogy megint át vagyunk verve, hogy szemérmetlenül lopnak a közösből, s nincs Ludas Matyi, aki visszavágna. Hol korrupciós botránnyal, hol nemzeti érdekeinket semmibe vevő politikával köpnek szembe, s mi egyre megalázottabban, kiszolgáltatottabban létezünk a trágyadombunkon, a mi demokráciánkban, ahol minden rothad, ahol újra Ady az aktuális. Hogy is írta! „Nem rúg vissza, csak búsan átkoz.” A szocializmus korszakában, annak is a vége felé azt tanítottam a tanítványaimnak, hogy élni nem lehet, nem érdemes, sem egyénnek, sem nemzetnek, csak felemelt fejjel. Jogom van, ahogy József Attila írta, és egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, ahogy Zrínyi írta. Ma sem tanítanék mást és másként. Többet grimaszolok.
2
Mi az, ami nálunk van Ha jól tudom, törvényt hoztak rá, és büntetik, aki tagadja a holokausztot, vagy azt állítja, hogy az nem is úgy történt, ahogy írják, mondják. Én 1944-ben láttam, amit láttam, nekem zsidó barátaim vannak, akiknek hozzátartozói nem tértek vissza, számomra tehát a holokauszt fájdalmas és döbbenetes élmény, empirikus tudás. Története evidencia. De nem értem, hogy akiknek mindez már történelem, mért ne gondolhatnák a történteket másként, mért ne fejthetnék ki ezzel kapcsolatosan a saját véleményüket, miként ez megtörténik más történelmi holokausztokkal kapcsolatosan is, s most csak a szovjet korszak áttelepítéseire gondolok, meg az örmény népirtásra, meg a magyar gulágra. Szokratésznek ki kellett inni a méregpoharat, mivel nem úgy gondolkodott, mint a hatalmon lévők. Nagy Imrének az akasztófa alá kellett állnia ugyanezért. Spinózának el kellett viselnie, hogy kiátkozzák az izraelita egyházközségből, mivel nem fogadta el a túlvilági életről szóló tanítást. II. Frigyes Vilmos király betiltotta Kantnak Vallás a tiszta ész határai között című munkáját, mivel a vallásról másként értekezett, mint az általa támogatott egyház. A gulágról és Trianonról egy időben beszélni sem lehetett vagy csak egy módon, ahogyan a hatalom kívánta. És a mohamedán vallás diktátorai nemde vérdíjat tűztek az író fejére, mivel a kánontól eltérően szólt, írt az egyházról és Allahról. És a sztálini diktatúra, mely a másként gondolkodót ezerszámra likvidálta! A másként gondolkodást, hittem, törvény védi, legalább is a polgári demokráciákban. Mi pedig büntetünk. De akkor mi az, ami nálunk van? Ment a vonat Kanizsára Nagykanizsára utazunk. Az öcsémhez. Aki most magára maradt. Beszállunk a gyorsba. Újfajta kocsi, örvendezek, Nagykőrös felé nincs ilyen. Meleg van, kánikula. Pláne míg állunk. A gyorsot nem hűtik. Inkább fűtik. Ég ugyanis a villany. Izzadunk, míg a kalauz ide nem ér. Az ablakokat sem tudjuk lehúzni. A fiatal kalauz elnézően mosolyog, aztán kikapcsolja a villanyt és leerőszakolja az ablakot. Késve indulunk. Műszaki okokból, vélik tudni a kíváncsiak. Útközben is megmegállunk, ott is, ahol nem kellene. Szerencse, hogy szép a táj, szép a Balaton, nézegetünk. Telik az idő. Egyszer aztán félórás késéssel meg is érkezünk. Kanizsára. Az öcsémhez. - Nemde ekként halad az ország is – mondom a feleségemnek – miként ez a vonat. - S úgy is néz ki - feleli ő -, miként ez a vonat.
3
Nem feladni - mondom az öcsémnek Öcsém, két évvel fiatalabb, ám most, hogy elvesztette a feleségét – gyerekei nincsenek – nem látszik annak. Korholom. - Ne hagyd el magad! - mondogatom neki. - Nem mindegy – feleli - arra a kis időre! Öcsém évtizedek óta mozgássérült. - Nem mindegy – erősködök –, mi jó géneket örököltünk, tévedsz, ha azt hiszed, hogy gyorsan kimúlhatsz. Elmosolyodik. Végre. Mosolya az apánké. De hiszen akkor minden rendben - nyugtatom magam -, apánk derűs személyiség volt, életszerető. Aztán vacsorázunk. S ami régen történt, gyermekkori élményeket idézgetünk. Korábban Attila, így hívják az öcsémet, mindig is azt mondogatta, hogy ő nem emlékszik régi dolgokra, ez az én adományom. Ám most, hogy ráérősen üldögélünk, őt is meglepi, hogy olyasmik buknak elő – anarcsi, vári-i emlékek -, melyek eddig sohasem. Próbálom rávenni, hogy kezdje el újra a gyógytornázást. És próbálom rávenni, hogy vásároljon számítógépet, ecsetelem az előnyeit, bejön általa a világ, jobban, mint a tévéből, és hogy emailezhetünk. - S leírod az életedet. Az utóbbi éveket is. Mindig is jól fogalmaztál. Ismét elmosolyodik. Eldöntöm, ösztökélni fogom. Telefonon is. Eltűnt a kulcscsomó Eltűnt a kulcscsomó, a tiszakürti épületeink kulcsa. Az asztal szélén mutogatta magát, Kósa Vilma helyezte oda, hivalkodjon csak, így a mi szemünk elől sem tűnik el, s dughatjuk zárakba, amikor eljön az ideje. El is jött. Az unokánk a barátaival lement a Tiszára horgászni, minket meg feladat szólított másfelé, szólt hát Kósa Vilma, menjél csak a nádas házba, az asztal szélén van a kulcs – én is láttam, jegyzem meg, nem kell magyaráznod –, s zárjál. Zárnék is. De nincs mivel. Mondom Kósa Vilmának, hová tetted el már megint azt a kulcsot, mire ő feleli, hogy hozzá sem nyúlt, biztosan én markoltam fel az ott lévő konyharuhával egyetemben s helyeztem másfelé. - Mért én? – felelem. Ki szokott mindent másfelé pakolni! Egy darabig ekként szórakozunk, egymást hibáztatjuk, ki is a hülye. De valahogyan valamiért kevesebbet kiabálunk, kevesebbet, mint ilyen esetekben szoktunk. Ugyanis mind a ketten megesküszünk rá, hogy az asztal széléről a
4
kulcscsomót el nem vittük. Miután mindent végigvizsgáltunk és sehol semmit nem találtunk, mást már nem is tehettünk, huzigáltuk a vállunkat. Elcsendesedtünk, mivel mindketten arra gondoltunk – ez később derült ki -, hogy ránk tört az amnézia, s ez ugye a vég kezdete, s hogy mi lesz ezután! Meg még arra is, hogy valaki beugrott a kerítésen, ellopta a kulcsot, majd nyugodt körülmények között, mikor nem tartózkodunk Kürtön, kifosztja a házat - más kérdés, hogy érték nincs benne –, szóval erre is gondoltunk, de főként testi, szellemi mivoltunk hanyatlása miatt lettünk apatikusak. Két likacsos agyúnak tetsző, a körülményeknek magát megadó öregember nézett egymásra, magába roskadva. Aztán hála Istennek, jött a heppi. Kiderült, hogy az unokánk hazaszaladt a Tiszáról, mivel jött a halőr és kérte a horgász-dokumentumokat, melyek nem voltak nála. S ha már hazajött, zsebre vágta a kulcscsomót is, úgy loholt vissza. S nekünk elfelejtett szólni. Mi meg elfelejtettünk haragudni. A Biblia is rész szerint való A vonatnál találkoztam - a feleségemet kísértem ki - az egyik tanítványommal, most végzett a képzőben, állandóan kérdező, okos, okoskodó leányka, kíváncsiskodom, merre vezet az életútja, mire mondja, hogy tovább tanul a teológián. Na, szellemeskedek jópofáskodva, lesz bajuk a professzoroknak, ha ott is villogtatod magad – tegezem, unokám lehetne -, s elébük tárod azokat a szövegrészeket, mondjuk, melyekben ellentmondásokat fedezel fel, mert hát, teszem hozzá, sok meghökkentőt olvashat az emberfia még az Újszövetségben is, ha csak ésszel olvassa. Tudom, mondja ő, de azt is tudom, hogy olvassak. Nemrég került kezembe Jelenits István egyik tanulmánya a Vigiliában, Jézus Bibliája a címe, s ő is, miután egymással nem mindenben egyező passzusokat talál a szent szövegben, ezt írja: „A Biblia - hitünk szerint - Istentől sugalmazott könyvek gyűjteménye. Ám mégis emberi könyv, tehát kikerülhetetlenül tökéletlen, rész szerint való.” Majd a katolikus Jelenits az evangélikus Hafenscher Károlyhoz fordul, s tőle idéz: „Krisztusban hiszünk, nem egy könyvben”, és Krisztus még egy emberek által írt tehát nem tökéletes könyv által is megszólalhat, hitet ébreszthet. Nem felejtem, kamaszkorom idején még nem mondták, hogy a Biblia is rész szerint való könyv. Mindazonáltal Isten létének feltételezéséhez logikai úton is el lehet jutni, miként ez sikerült némely filozófusnak - Spinoza, Kant –, de hogy Istent életünk részének tekinthessük, ehhez hitre van szükség. Ez az én tanítványom, Klaudia, úgy tűnt, mindezt már most tudja.
5
Alpári hangok a Tisza-parton is. A meredek homokos parton - hogy a lábam gyógyulni kezdett –, ha nem is könnyedén, de már nem is négykézláb, le tudtam lépdelni a Tiszához és fel is a kerékpáromhoz, így aztán, kánikula lévén, késő délutánonként, naponta, áldozni kezdtem szenvedélyemnek, úszom a folyóban. Úgynevezett szabad-strand van itten, azaz senki gondját nem viseli a partszakasznak, sok a szemét. Az otthagyott műanyag flakon, sörösüveg olyan a homokos plázson, mint a vasúti pályák széle vagy némely köztér Budapesten, mondhatnám is, nincs ebben semmi meglepő. Ám a hang, a stílus, ahogyan a fürdőzők beszélnek, kamaszok, ifjak, felnőttek, egyre alpáribb, ordinárébb. Nem vagyok prűd, akik ismernek, tudják, de a közönségesedés riasztó. A helyzet, ahogy Virág elvtárs mondaná a Tanú című filmben, fokozódik. A kürti strand stílusa kezd hasonlítani a mostanában megjelenő magyar regényekéhez, noha, akik itt töltik az időt, nemigen olvassák jeleseink műveit. Talán nem tévedek, ha azt mondom, általános trágárosodás szem- és fültanúi lehetünk, mit lehetünk, vagyunk. Hogy a baszd meg és a szopj le hányszor hangzik el itt óránként, hadd ne számosítsam, de hogy a tetovált harmincas azt mondja nőjének, hogy homokos a picsád, s már húzza is le a bikini alsót és nyúl be neki homokot mosni, és nem zavarja, hogy például én is ott vagyok, ez végképp ennek a nyárnak a jelzés értékű élménye, mondjam, produktuma. De bazmegolnak, faszoznak, geciznek a lányok is. És az egyik általános iskolában, friss pesti történet a nyolcadik kerületből, egy kamasz fiú azt mondja a tanárnőnek órán – az okot nem mesélték –, szopj le, de amilyen ronda vagy, inkább nyald ki a seggem. Két nappal ezelőtt félhétkor indultam a Tiszára, remélve, hogy már senki fürdőzőt nem találok a parton. Így is lett. S ember nélkül a Tisza-part meg a folyó most is gyönyörű, miként régen. Csak horgászok kotyogtattak a túlsó parton.
Esti idill Kismaroson Kismaros hangulatát, a nyárbúcsúztatót Mányiéknál, ha megragadhatnám! De Krúdy tolla kellene hozzá. Meg se próbálom tehát. A bogrács alatt ég a nyesedék, az égről tűz a nap, a gulyás vagy más leveseshúsos étel illata úszik a rézsű aljából a csevegőkhöz, a szomjúságot oltja a sör, a barátságot éleszti a beszélgetés. Kocsi érkezik, barátokkal, ismerősökkel. Összeborulások, koccintások. A háziasszony, a filigrán, a mindenütt jelen levő most ezt hoz, majd azt, elrendezi, ki hová tegye magát éjszakára, egy csapat a tűz körül, a házigazda húst süt a kemencében, más terít, poharakat mos és hoz, az emberek csapódnak egyik körből a másikba, kivel mi történt, megbeszélik, gyors eszmecsere hétköznapi dolgokról, bizalmas csevej hasonszőrűek között politikáról, van, aki alig várja, hogy lazuljon, segít a pálinka, van, aki 6
érzékenykedik, más harsány, ismét más bizalmas odahajlással súg valamit, párttal kapcsolatosat, a tájat többen direkt módon nézik, hogy elmondhassák, milyen fantasztikus a kilátás, lent a Duna, szemben a visegrádi vár, s pompázatos a hatalmas kert az őszi virágokkal, valahol receptcsere zajlik és tanácskérés a jelenlévő orvos-baráttól, majd akinek jut hely, a nagy asztal köré ül, a vacsorához, a későn érkezők a zárt térbe mennek, de mindenki lelkes, mindenki gratulál a titkárnak, a konyhafőnöknek, mivel az étek tökéletes és a vörösbor is tökéletes, és mert köztünk van Liza, a Párizsban élő baszk-magyar hölgy, vacsora után őt faggatjuk, mi a véleménye a franciáknak Trianonról, de mondja, hogy semmi, ő egyébként sem szereti a franciákat, már a magyar apja meg a baszk anyja sem szerette. Szoboravatás Tiszakürtön Felolvastam az augusztusi naplót a feleségemnek, első számú cenzor, mondta, hogy mehet, nincs benne semmi sértő, már ki akartam kapcsolni a készüléket, amikor, kifelé menet, mint Calambo a sorozatban, visszaszól, hogy azért a tiszakürti szoboravatásról írhatnál, a júliusiból is kihagytad, pedig érdemes volna szólni róla. S milyen igaz! Kérdezem is magamtól, mért is nem óhajtottál az eseményre emlékezni? Aztán válaszolok, nem könnyen, igaz, de hát ki szereti magát bemószerolni pláne a nyilvánosság előtt, arról van szó ugyanis, hogy megnehezteltem a hivatalos szervezőkre, mivel elfelejtettek köszönetet mondani, noha sok jó tanáccsal, műsorajánlattal segítettem a szoboravató ünnepség előkészítését, az ő kérésükre. A hiúságom feledtette el velem a jeles eseményt. Mert, hogy az esemény jeles. Néhányan civilek, az állatorvos, az ifjú vállalkozó és mások, elhatározták, hogy elkészíttetik annak az első világháborús emlékműnek a Patria hungariae szobornak a mását, melynek az eredetijét 1946-ban a falu akkori előjárói ledöntötték, és a Tiszába dobták. Közadakozásból jószerint, a szobor elkészült, s a felállítását kívánták immár a község támogatásával és más civil szervezet közreműködésével ünnepélyessé tenni. Ehhez kérték, az ünnepség megkomponálásához a segítségemet, én meg boldogan adtam. Ám a jeles eseményen nem vehettem részt, akkor zajlott a mi kárpátaljai kuckós túránk, de hallottam, hogy emlékezetesre sikeredett a szoboravatás, vártam hát, hogy majd csak szólnak azok, akik megtaláltak, amikor kérni kellett, hogy hát jó volt, köszönjük. Ez elmaradt, de a szobor áll, s lehet méltóan emlékezni az első világháborús, meg a második világháborús meg a holokausztos áldozatokra. Ha az efféle civil, közösségi érdekeket szolgáló kezdeményezések dominálnának, tán még lehetne is ebből a hazából valami.
7
