2005. OKTÓBERI NAPLÓ
A felkai zarándokút és az esküvıi fénykép Végül is elindultunk ama rég tervezett „felkai zarándokútra”. Kevesebben, mint óhajtottam, de tizennégyen csak kikötöttünk a temetı elıtt. Rokonok, Szatmárból, Debrecenbıl, Zalából és Budáról. Énekeltünk és imádkoztunk a sírnál, amelyre rátemetkeztek, emlékeztünk a régiekre, aztán söröztünk az ısi házban, sétáltunk az egykori „bölcsıhely” körül, megállapítottuk, hogy szép világot teremtettek maguk köré, e gyönyörő természeti környezetbe cipszer eleink, praktikus és esztétikus világot. Jól megnéztem az evangélikus templomot, vasárnap lévén, belülrıl is. Itt esküdtek örök hőséget egymásnak a nagyszüleim de a szüleim is. Most, hogy pötyögtetem a billentyőket, fel-felnézek a falra, szemben velem apám, anyám esküvıi fényképe, amely nyilván azután készült, hogy kijöttek a templomból, amikor még gondolatukban sem voltam jelen; apám feszesen áll, ahogy a fényképész instruálhatta, kissé anya mögött, elegáns szmokingban, merev arccal, halvány mosoly sem vibrál rajta, szemüveges, bajuszos, haja lesimított, alig látszik a boltozatos homloktól, édesanyám fehérben, fátyolosan, virágcsokorral, arca nemesen intellektuális, derősebben néz a fényképezıgép lencséjébe, mint pár órás férje, egyikıjük sem tinédzser, komoly felnıttek, huszonnyolc, huszonkilenc évesek, s ez látszik is a fotográfián. Gyerekkoromban, valahányszor beléptem a hálószobájukba, mindig láttam ezt a képet. De nem szerettem. Mások voltak, mint amilyeneknek én ismertem ıket. Apánk a hétköznapokban gyakorta mosolygott, a képen mintha elfedné magát. Anyánk a fotográfián sejtelmes, a velünk való életben meg, ami az arcán, az belül. Meg kellett öregednem, hogy értsem, mitıl mások az esküvıi képen. Szorongtak. S szorongásukat, másként ugyan, rejtegették. Valamennyien, Szanitter leszármazottak, alkalmi zarándokok, el vagyunk ragadtatva; milyen szép ez a vidék, ez a kisváros; hogyhogy ezt el lehetett hagyni! Pest, Debrecen, Tiszakóród, itt fészkeltek le anyám testvérei, ı is eljött apámmal egy Tisza menti, poros, magyar faluba, egy fejletlenebb civilizációba, egy keletiesebb kultúrába, polgári kisvilágból dzsentroid jellegő, alkalmazotti miliıbe. Hogy anyánk szenvedett-e ettıl, nem tudom - késıbb, amikor már Anarcsra költöztünk, biztosan nem -, de hogy az átállás nem lehetett könnyő, gyanítható. Átplántálódott. A szerelem segítette? Valószínően. Szépen éltek, halálig.
Ez is nagyobb volt Még hogy nagyobb! Grandiózus! A gyerek, aki voltam, megbővölten állt a Tarpataki vízesés elıtt, s csak nézett, nézett, ahogy zuhogott a magasból fehér tajtékot okádva a Tarajka patak, ahogy szikrázott a víz a sziklákhoz csapódva. Mitológiai szörny, amely hatalmas nyelvével lefetyel, miközben dübörög fülsiketítıen. Csontvári Kosztka Tivadar ecsetét is alighanem a hajdani gyerek irányíthatta, hogy mesebelinek látta a tátrai tájat, csodának a zuhanó vízoszlopot. Késıbb, amikor kamasz diákok társaságában kaptattam a vízesés felé, s hopp, egyszerre csak lemásztak a mélybe, ahol a zuhatag a mederrel találkozik, s a tenyérbıl öblöt formálva hörpölték a vízesés vizét, már magam sem láttam oly lélegzetállítóan hatalmasnak és félelmetesnek a tátrai jelenséget. Most meg, hogy caplattunk felfelé komótosan, majd állva a kis hídon, láttam, amit már korábban is, azon csodálkoztam, mért csodálkoztam annak idején; patak ez, amely útja során kénytelen néhány tíz métert zuhanni lefelé. Csontvári képét nézem a jövıben, döntöttem, meg a hajdani magamét. Mindkettı különb, mint a valóság. Agyı Tarpatak! Búcsúzom. Születésem napja Szerda. Ezen a napon, mint más szerdákon is, tanítok. Utazom Nagykırösre. A szokásosnál tehát korábban ébredek. Anyámra gondolok. Hetvenhét évvel ezelıtt már két órás vagyok. A bábaasszony megmosdatott, pólyába rakott, s én anyám mellén, nem is tudom, mit csinálok, alszom, bıgök, vagy szopok. Hajnalban születtem, egy napi vajúdás után, öt kilósan, ha a húzós mérleg nem csal. Apám is örül nekem, és mindenki a családban. Elsı szülött fiú a Debreczeni famíliában, végre megjött, s majd kicsattan az egészségtıl. Fekszem hanyatt az ágyon. Várom, hogy csengessen a vekker. Félhétre húztam. De már kávéillat csordogál a konyhából, s jön is az asszony, tálcával. A presszókávé mellett egy kupica borovicska – most hoztuk a Tátrából – meg Ziegler-nápolyi. Valamiért most nem szenvedek, mint szoktam születésnapokon, hogy elmúlt az idı, a reggeli melankólia sem árnyékol; elvégre dolgozni megyek. Elıtte persze még a vécébe. Könnyedén végzem a dolgom, s ez megelégedéssel tölt el, amiként az is, hogy érdeklıdéssel tudom nézni annak a CKM nevő színes lapnak a borítóját, - a kukából kiemelt vastag kiadvány ajtótámaszként szolgálta hordári munkámat, amikor is a kürti kert termését trógeroltam a kocsiból a lakásba s a raktárba -, melyen egy ifjú bombázó hölgy tárja fel, vagy tesz úgy, mintha feltárná duzzadó bájait. A vonatkupéban, ahová beülök, jól érzem magam. Öregasszonyok nem trécselnek, telefonáló sem hangoskodik, néhány fiatal jegyzetébe mélyed, Szegedre megy vizsgázni -, más szunyókál, vagy füldugóval zenét hallgat. Elterpeszkedem. Elıveszem a Magyar Nemzetet, arra az oldalra lapozok,
melyen Fehér Béla karcolata olvasható, megállapítom, hogy tetszik, tőnıdöm kicsit, el tudnám-e játszatni, aztán elıveszem a múlt heti jegyzetemet, amit az óráimról készítettem, hol folytassam a mai napon, majd a táskámban kotorászok, elıszedem az elemózsiát, melyet az oldalbordám készített, megpróbálok úgy falatozni, hogy ne szórjam tele morzsával a kárpitozott ülıhelyet meg a mőanyag padlót, de ez most sem sikerül, szedegetem a hulladékomat, majd gyorsan elpakolok, tollat veszek elı és papírt, felírom, hogy október 12. és azt, hogy teendık, és sorszámozva írom, mi minden feladat vár rám, ettıl megnyugszom, tudom mi a dolgom, például hamarosan le kell szállnom, mert megérkezünk, s máris vágtázom a buszhoz, a sofır mosolyog, ismer már, én is egyike vagyok azoknak, akinek nem kell jegyet adnia, aki puszta létezésével hozza a hasznot, - útiköltséget a cég nem térít -, de utazik egy másik kolléga is, akinek még kell jegyet váltania, vele sétálok a buszmegállótól a fıiskoláig, mosolygunk egymásra, beszélni nemigen tudunk, ı ugyanis angol, aki anyanyelvében perfekt, én meg magyar, aki abban sem, mosolyogva lépünk be a kapun, a tanítványok is mosolyognak, úgy tetszik énnékem, hogy rám, s már a lépcsın baktatok felfelé, mikor megállít Pompor kollégám, s azt mondja, tetszik neki az írásom, amit két hete küldtem el drótpostán, - ı szerkeszti azt az antológiát, melyet a fıiskola készül megjelentetni novemberben -, közlése fel is dob, nem csoda hát, hogy innentıl szökellve szedem a lépcsıket a második emeleti szobámig. Birinyi Márk ifjú kollégám, nemrég tanítványom, a színpadnak máig tagja, kávéval kínál, aztán együtt fázom a tanítványaimmal, a másodikosokkal a 21-es tanteremben, ahol Lázár Ervinnek a Hétfejő tündér címő meséjét dolgozzuk fel drámás eszközökkel, s közben szerét ejtem, hogy olyan módszereket ajánljak, mely mozgásra késztet, ettıl kezdünk nem fázni, mi több, ettıl kezdjük magunkat jól érezni, oly igen jól, hogy frissiben, szünetben be is számolok errıl – már mint arról, hogy mozogni kell az órán, még ha az elméleti jellegő is, ha bármi okból kifolyóan dermedni kezd a hangulat - tantárgypedagógus kolléganımnek, Kajtárnénak, s örvendezek annak, hogy egyetért velem, ettıl széles jókedvem támad, ezért a többi órám színhelyét át is teszem más környezetbe, történetesen a fıiskola elıtti parkba – süt a nap, körbe rakjuk a székeket -, itt önismereti játékokat játszunk, mindenki figyel magára és a másikra, nekem is vallanom kell, tetszik az elsısöknek az ıszinteségem, nekem meg az, hogy ez tetszik nekik. Azt mondja az egyik fiú; tanár úr derős személyiségnek látszik, mibıl gondolod, kérdezem, hát abból, feleli, hogy a szeme sarkából legyezıszerő ráncok spriccelnek a fül irányába.(Nem így mondta, de ez volt a lényeg.) Megint tanultam valamit, s megállapítom, hogy ebben is igaza volt Karácsony Sándornak, nemcsak a tanuló tanul a tanártól, de a tanár is a diáktól. Márk, a szobatársam a számítógép mellett ül, majdnem mindig ott ül, meg is kérem, hogy hívja már le a postámat, nem értem rá otthon, meg is teszi, én meg olvasom Bajzik Gyuri kedves levelét; a születésnapomra emlékezik, meg is hat a figyelmessége, ugye a születésnap idejét nem szokás agyba vésni, még a
barátoknak sem, ezért aztán el is érzékenyülök, könnyebben megy ez mostanában, mint régente; ez a Gyuri, ez a Gyuri!- ki is megyek a vécére, levezetendı a meghatottságot, hát kivel futok össze ott bent, az igazgatónkkal, aki szintén levezet valamit, ölelnénk is egymást, de hát nem lehet, karunk más irányba fut, kezünk mással van elfoglalva, de azért az kitetszik, hogy kedveljük egymást, amiként az is, hogy a mesemondó fıiskolásaimnak bizalmuk van hozzám, elfogadják az instrukcióimat, amikor szünetekben meghallgatom ıket, mit, hogyan mondjanak. Hazafelé menendı, ahogy ballagok az állomásra, el is felejtem, hogy születésem napja vagyon, csak az állomás melletti kocsma juttatja a tényt eszembe; köszöntsd fel magad pajtás, hallom a belsı hangot, s máris a pultnál vagyok, s iszom a kis unikumot, hozzá meg a pikoló sört, miközben trágár csasztuskákat bömböl a zenegép, nehogy elfelejtsem, mikor és hol élek, többek között ezt: Akkor vagyok boldog nagyon, ha két napig áll a …... Ahogy hátrálok ki a csehóból, azt mondja egy férfi, küllemre szimpatikus; ne haragudjon a zenéért, az én pénzem követte el. A vonaton már nem történik semmi, jegyzeteket készítek és alszom. Otthon finom falatok és jó ital vár, s néhány telefonhívás. A rokonok emlékeztetnek, hogy 77 évvel ezelıtt megszülettem. Én meg elalvás elıtt arra gondolok, hogy októberben, 77. születésnapja körül, mivel ı is a mérleg jegyében született, ment el édesapám az orvoshoz, elment, és márciusban már temettük is. Gyomorrák. Állatok között Történjék valami nem mindennapi a születésnap körül, amire emlékezhetek - ha belefér az idıbe, már mint az emlékezés -, ilyesmit gondoltam, amikor elhatároztuk, hogy ketten, gyerekek nélkül, elföldalattizunk az állatkertbe. Hajdanában még Debrecenbıl is fel-feljártunk Pestre, nehogy elmulasszuk megmutatni a gyerekeknek mindazt a csodát, aminek a látására csak ez az intézmény képes. Most meg, hogy - tetszik, nem tetszik - öregszem, egyre nagyobb empátiával viseltetem az állatok iránt, oly igen azt tapasztalom; egy teremtı alkotott valamennyiünket. Víziló, gyík, majom, kékhomlokú papagáj. Ezek tapadtak meg az emlékezetemben. A kettes számot asszociálták. Talán azért. Kiemelkedett a vízbıl a víziló, s mint egy lassított felvételen, busa fejét ráhelyezte a másik hátára. Az ránézett, elmosolyodott, s így maradtak, mozdulatlanul, csendben. A gyík csakúgy. Odakúszott a barátjához, fejét végigsimította annak gerincén, majd elégedetten megdermedt, hinnéd, az idıtlenség számára. A társával együtt. S a majom, nem tudom melyik fajtából, nem, nem szerelmeskedett, nem is anyáskodott, csak mint akinek hiányérzete van; meg kellett, hogy érintse a barátját, valakijét, hogy megnyugodjon. S azt is tette. S a másik, mint ki érzi, pszichológus feladatot lát el, engedte, tegyen a barát, amit akar. S a madárházban is, két kékhomlokú papagáj úgy ült egymás mellett egy rúdon,
mint kik egymás barátsága nélkül nem élhetnek, fejüket összedugták, csırüket egymáshoz simították, s csak ültek, ültek, ültek. Ki tudja, mi a fontos, maga az érintés, vagy a késztetés az érintésre, s amit eredményez, a biztonság, a nyugalom, a tudat, hogy nem vagyok egyedül? A kenyérszaporításról Levelet kaptam hajdani kollégámtól, a jeles vallásszociológustól, Kamarás Istvántól, írnám le én is – többeknek szokta elküldeni az ilyen leveleket - mit gondolok arról az evangéliumi eseményrıl, amely Csodálatos kenyérszaporítás címen ismert a Bibliát forgató emberek elıtt, s amely mind a négy evangéliumban olvasható. Szó szerint ezt írta. ”Arra kérlek Benneteket, hogy értelmezzétek ezt az evangéliumi történetet… Nem tesztelni akarlak titeket, hanem csak véleményeteket ismerni, melyek majd segíthetnek a késıbbi kutatásban, melynek keretében immár valóban e szövegek befogadását (hatását és értelmezését) vizsgálom.” Ez ideig nem válaszoltam jó Kamarás Istvánnak, Jézus csodatételei nem foglalkoztattak; mit is gondoljak róluk. Amikor okoskodások nélkül hittem – fiatal korom néhány esztendejében – minden egyszerőnek tetszett. Jézus, Isten, tehát bármit megtehetett, amirıl úgy gondolta, hogy jó, amivel a másik üdvösségét szolgálja. Szaporíthatta a kenyeret meg a halat, jól lakathatott ötezer férfit meg a hozzájuk tartozókat, úgy, hogy még maradt is a kosárban. Minden, ami az Újszövetségbe foglaltatott, beletartozik a krisztusi misztériumba. Úgy gondoltam tehát, nem kötelezı mindent értenem, miért is, amikor hiszek az Istenfiú titokzatos bölcsességében. A kenyérszaporítás a messiási programnak is része. Jézus jelzi, ahogy az ószövetségi zsidók vándorlásuk során csodás eledellel, mannával táplálkoztak, ı hasonló módon, csodával veri el éhüket, kenyérrel és hallal. Nekem, magamnak, - s most elszakadok az apostolok leírásaitól – mintha az igehirdetı hatalmáról szólna a történet, arról, hogy képesek vagyunk megfeledkezni éhségrıl, szomjúságról, fáradtságról, képesek vagyunk önmagunk esendı léte fölé emelkedni, ha azt tapasztaljuk, hogy hiteles emberek szólnak hozzánk, akik a létünket érintı kérdésekrıl beszélnek, igazságérzetünkhöz közelítı módon, meggyızı erıvel. Ilyenkor fordul elı, hogy csüggünk – ahogy mondani szoktuk – az igehirdetı ajkán, s szájtátva hallgatunk. Eszembe jut az is, hogy azok a bibliai emberek, az ötezer meg a többiek, korábban is elindulhattak volna hazafelé, mehettek volna a nyájas hangulatú, családi vacsorához. S nem ezt tették. Amit hallottak, nemde az lehetett számukra az igazi étek! Még nem tudom, elküldöm-e ezeket a sorokat Kamarás Istvánnak. Ha október 23-a, szorongok Itt van mindjárt október 23-a, s ahogy közeledik, egyre jobban szorongok, nem az emlékektıl, nem a forradalmas emlékeimtıl, nem, hanem az ünneptıl
magától, amelyik hovatovább vidám halotti torra emlékeztet, amelyen a hivatalosak, s nem a választottak kötik üzleteiket, mennyit profitálhatnak a negyvenkilenc évvel ezelıtti forradalomból. De lehet hogy csak savanyú a szılı, csinnadratta-kereplı, nem én vagyok a szereplı. Lehet, ha én kapnám az elismerést, én szónokolnék, az én csekélyke, de valódi és létezı ellenállásomat méltatnák, nekem adnák a plecsnit, nem ironizálnék, nem szoronganék, nem igyekeznék eltőnni az ünnepek helyérıl, sıt mosolyognék, kezelnék ezzel-azzal, hajlonganék. Debrecen város önkormányzata nem törleszt az adósságból. Ez ilyenkor, október 23-a környékén szokott eszembe jutni. Ez is és más is. S mit tagadjam, fáj ez nekem. Marad tehát a szorongás, s vigasztalásul az önirónia. Csuka Bálint telefonhívása Felhívott Csuka Bálint tanítványom, a verıcei tanító telefonon, s az öröme majd szétrobbantotta a telefonkészüléket, s azt közölte velem, tartotta fontosnak közölni velem, hogy most jött ki az órájáról, s olyan pompás szituációs játékot csináltak a tanítványai, amilyet még mi sem tudtunk a fıiskolán, s hogy ı milyen boldog, s rendezheti-e a Hazudós egeret, azt a színjátékot, melyet velem csináltak annak idején, két próbája már volt is belıle, s mennyire tetszik a gyerekeknek, s hogy most született a második lánya három kiló hatvannal, s hogy a felesége is üdvözöl, Zólyomi Zsuzsa, aki ugyancsak tanítványom volt, s hogy örül, hogy rögtön felvettem a telefont, s mindezt elmondhatta. Mindszenty önéletírását hallgatom A Magyar Katolikus Rádióban hallgatom Mindszenty bíboros önéletírásának részleteit – Mécs Károly olvassa együttérzıen -, hallgatom nem minden megrendültség nélkül. Mindszenty jól fogalmaz, Mécs Károly jól olvas, én meg emlékezem. De mitıl rendülök meg? Mindenekelıtt attól a felismeréstıl, hogy mely igen voltam átejthetı, másként szólva, manipulálható ifjú koromban, 1948-49-ben, a Mindszenty per idején, meg késıbb is, mint hittem el valóságnak azt, ami kitaláltatott, mint befolyásolta gondolkodásomat, ítélkezésemet a marxista ideológia, amelyikkel akkortájt éppenséggel egyetértettem. Azt szajkóztam, amivel traktáltak a Nékoszban. Fıpap, aki reakciós, nem ismeri fel, hogy az egyház szerepe a szocializmusban megváltozott, nem egyezkedik az állammal, miként a protestánsok, az egyház nagybirtokait védi, az imperialisták szekerét tolja, rugalmatlan és csökönyös. És tüntettem is ellene, kiabáltam a kiadott jelszavakat, egyetértettem a letartóztatásával, a rárótt büntetéssel. Tudta szegény fıpap, mint vonultatta ki a hatalom az utcára a fiatalokat - kiderül az emlékiratából -, azt is tudta, milyen gyarló az ember. És megbocsátott. Nekem is megbocsátott. Ez persze nem enyhíti a magam bőntudatát.
Ez a férfiú a kiválasztottak közül való lehetett, készült a mártíriumra. Letartóztatása után senki ellen nem vallott, józan ésszel terhelı vallomást nem írt alá, elviselte, mi mást tehetett, az éjszakai veréseket, a gumibotozást, s miközben meztelenre vetkıztették, elviselte a gunyoros és trágár csúfolódást is. Ez a férfiú nemcsak katolikus, de magyar. Minden döntése, minden tette mögött vállalás van, helyt kell állnia a nemzetért, példát kell mutatnia népének. Tőnıdöm, mártír fıpappal kevésbé tépázottan került volna-e ki a protestáns egyház az úgynevezett szocializmus korszakából? Ami megrendítette a hallgatókat Fotóalbumot vittem az órára, s felmutattam egy képet. Megviselt arcú öregasszony volt rajta, meg egy nyolc év körüli gyereklányka, aki a néni ölébe fészkelte magát. Mögöttük idıs férfi állt, messzire nézett, illetve sehova. Elmondottam, hogy a kép a nagyatádi menekülttáborban készült a szerb-horvát háború idején. Nekik az a dolguk, hogy sorsot kerekítsenek azok köré, akiket megörökített a fotós. A másodéves fıiskolások úgy gondolták, hogy a képen lévı idıs hölgy az unokájával menekült, a Baranya-háromszögi Veresmartról, miután a szerbek feldúlták a községet, az otthonukat. Az idıs férfi, aki a néni testvére, egyszersmind kettejük gyámolítója. A leányka édesapja, az idıs hölgy fia, a szerb támadás idején – ezt találták ki - Eszéken tartózkodott, a leányka anyja, akit a szerb katonák otthon megerıszakoltak, férje után ment. A férfi beállt a horvát hadseregbe, az asszony ugyanoda, ápolónınek. Négy órán át raktuk össze az Árvai család - így nevezték el ıket - történetét, s játszottuk el a kitalált konfliktushelyzeteket. Ami a legjobban foglalkoztatta és gyötörte ıket; fel lehet-e dogozni és hogyan a nı brutális megalázását, a megerıszakolást magát, fel lehet-e dolgozni az asszonynak, a férjnek, a családnak. Kiscsoportos jelenetekben, egymástól függetlenül különféle megoldáshoz jutottak. Egyben nem különbözött a véleményük, hogy a barbár cselekedet minden közvetlen és közvetett érintettben kitörölhetetlen nyomot hagy, s ha az élmény idıvel a tudat alá is szorul, következményei ki nem iktathatók. A háború a gonoszról leveszi a pányvát, s aljasságok elkövetésére készteti azt, akiben a hajlam erre amúgy is megvan. Ettıl a felismeréstıl a hallgatók megdöbbentek, és meg is rendültek. Jogfilozófus a Kuckóban Varga Csabával, a tudós professzorral, a jogtudomány kutatójával meg a feleségével, a zongoratanárral a véletlen sodort össze. Mégpedig hol? Tiszainokán, Mári Erzsébet és Ubo Scheffer házában, szobornézegetés közben. Nádtetıs fészkük van nekik is a Tisza parti faluban. Itt és Pesten - ha az alkalom úgy hozta – egy-két órát beszélgetéssel is eltöltöttünk.
Most egy egész estét, a Kuckóban. Velük nyitunk, rangosan - gondoltuk –, velük, mivel a feleségét, Liptai Ágnest is meghívtuk, szerettük volna, ha elmondja, mint sikerült megélniük azt a nem csekély idıt, gyerekekkel, unokákkal, rendszerváltozással, melyet együtt töltöttek el. De Ágnes az utolsó percben lemondta a részvételt. Csabának nagyon fontos mindaz, amit csinál – mondotta a telefonba -, jobb, ha nélkülem beszél. S így lett. Sajnálom, hogy nem rögzítettük a beszélgetést. Bár igaz, hogy azt a jófajta feszültséget, amely betöltötte a szobát, megörökíteni úgy sem lett volna módunkban, mivel hogy a feszültség nemcsak a professzor szövegébıl, de a személyiségébıl is áradt. Apropó, szöveg. Féltem elıtte. Hallottam ıt már úgy fogalmazni, olyan elvontan, hogy csak kapkodtam a levegıt, érjem utól az értelmét. De most úgy beszélt, színesen, izgalmasan, hogy láttatott is. Ami a beszélgetés során megfogott, ami ide kívánkozik. A pécsi nagypolgár gyerek, a gyáros fia, érettségi után bányába megy, mivel sehova máshova nem mehet. Csillés. S most, hogy emlékezik, azt mondja, nagyon sajnálja, hogy az ı gyerekei nem jutottak az övéhez hasonló emberpróbáló, közösségi élményekhez, felemelıekhez és iszonyúakhoz. A bányászok ajánlásával kerül a jogi egyetemre. Varga Csaba ül a villanyfényben, elırehajlik a fotelben, érzi a kuckósok rokonszenvét, s egyre mélyebbrıl meríti, amit kiterít. Hogy jutott elıbbre a rendszerváltozás elıtti korszakban. Mert elıbbre jutott. Vezetı pozíciókban lévı zsidó származású szakemberek segítették - emlékezik -, hogy kutathasson, külföldi egyetemekre jusson, publikálhasson. Végül is az itt szerzett kapcsolatai teremtettek lehetıséget, hogy nemzetközi konferenciákon is bemutatkozhasson, vendégprofesszori állást vállaljon. Otthonra lelt a nagyvilágban, a hozzá hasonló érdeklıdéső szakemberek körében. Azt kellett tapasztalnia, hogy azáltal vált maga is fontossá, hogy a szocialista féltekére született, innen érkezett, és a szocialista jogtudomány állásáról tudósított. Ezért tartották becsben ıt és társait, a vasfüggöny mögül érkezı tudósokat a nemzetközi fórumokon. Varga Csaba vall, s azt mondja: Most, hogy egy táborba kerültünk, a magyar jog s ezáltal mi is, akik ezt mőveljük, érdektelenné váltunk, újat mondani nem tudunk, azt próbáljuk befogni, amit ık ott nyugaton már elértek. Varga Csaba, a Pázmány Péter tudományegyetem tanszékvezetı professzora kissé rezignált. Nincs nagy véleménnyel arról, ami a jog területén hazánkban történik. Örül, hogy a jogot tanítja, s nem gyakorolja. A tekervényeimen két megállapítás még fennakadt. Annak idején tanított a Bibó kollégiumban, s hallgatói között tudhatta a mára meghatározó erıt képviselı fiatal, fıként Fideszes politikusokat is. Tehetségeseknek nevezi ıket, egyszersmind olyanoknak, akik nem rendelkeznek elegendı érzékenységgel, beleélı képességgel a közösségek és egyének gondja-bajának megélésére, s talán azért nem - fejtegeti -, mivel hiányzik mögülük az a társadalmi és családi háttér, amely segíthette volna ıket az efféle készségek kialakításában.
A másik az alkotmánybírósággal kapcsolatos. A meg nem fellebbezhetı döntéseket hozó testület – így Varga Csaba - antidemokratikus képzıdmény, isteni funkcióval felruházva. Nem is található másutt, mint diktatúrákból kiszakadt társadalmakban. Egyszer majd megszőnik. Miben reménykedhetünk – kérdeztük. Az idıben – válaszolta -. Két generáció múltával már jobb lesz. Alig nyolc óra a szülıföldön Nem is tudom, milyen márkájú kocsival utazunk az ukrán határ felé, amit tudni vélek, több mint húsz éves, nyugati márkájú és nagy, ötven liter gázolaj is elfér benne. Debreczeni nagyapa sírjához megyünk, Váriba. Rokon visz, aki nemrég települt át Beregszászból. Fia most is ott él. A határon szinte átgaloppozunk. Ettıl meghatódom. Az idı szép, Beregszász már kevésbé. Elhanyagolt, szemetes. Rokonunk, aki visz, lazán dobja el, csak úgy, az útfélre a mőanyag flaskát. Ez a szokás. A piac szürke és zagyva. A temetı szép. A régi város századfordulós eklektikus házai, melyeket itt-ott már renoválnak, restaurálnak, ugyancsak, az állomás sivár, az út döcögıs, a muzsalyi szılıhegy ápolatlan, a vári templomtér gondozatlan, a szülıházamra nem ismerek rá, az út a temetıbe kátyúval tarkított, nagyapa sírján erıszakosan terpeszkedik az orgona, a koszorú, amit a sírra teszünk, jellegtelen, az étteremben az étek hagyományos, a rajta és körötte körözı légy, hogy miféle, ukrán-e, magyar vagy speciálisan kárpátaljai, nem tudni, azt viszont tapasztaljuk, hogy a határon, visszafelé jövet derék magyarjaink lassítják a forgalmat, éppen hét óra a várakozási idı, ki is szállunk a minket hozó kocsiból, cipekedünk gyalog, motoznak mint a régi idıkben, majd tovább cipekedünk, s reménykedünk az útfélen, karjainkkal kalimpálunk, hátha felvesz valaki, s elvisz Vásárosnaményig, de a segítıkészség mintha kiveszıben volna, félórája már, hogy ácsorgunk, közben esteledik, mesélem késıbb a kalandot Ádám unokámnak, aki védelmezi az autósokat, mondván, mit csodálkozunk, ha stopposnak nem állnak meg, mióta tudni lehet, mint álcázzák magukat egyesek, rendır jelmezt vesznek fel, s úgy ütik le az úrvezetıt, mire én azt felelem, de hát két öregember, mi kárt tehetnének bárkiben is, mire az unokám azt feleli, hogy ha rendırnek álcázhatja magát a stoppos, mért ne mutathatná magát szánalomra méltó öregnek is, mire semmit sem válaszolok -, ellenben az úton, Beregsuránynál már segítséget hívok, környékben lakó rokont, jönne értünk kocsival, amikor már nekünk is meglepetés számba menıen, megáll egy autó, s egy szıke fiatalember invitál a hátsó ülésre, külföldi, törve beszéli a magyart, Liszt zenét hallgat, s keresztet vet, elhaladva a katolikus templom elıtt, s letesz minket a kívánt helyen. Délelıtt tízkor léptük át a határt, hatra érünk vissza, sötétedésre. Nyolc órát töltöttünk úton és odaát. Nyolc órát. S mi minden történt!
Meddig él az ember? Váriban, a sírnál Kapát persze nem vittünk, azt gondoltam, jobb állapotban találom Debreczeni nagyapa nyugvóhelyét. Élnek unokái, mások, közelebb is, mint én. Kapa viszont kellett. Rámászott a sírhalomra az orgona. A temetı szomszédságában élı asszonyok adtak is, sıt oda is győltek a sír köré egy kis tereferére. Nahát, hogy Pestrıl jöttünk, ezt jó néven vették, s hát kik is volnánk, ezt is tudakolták, aztán ık kezdtek el emlékezni, majdhogynem összerakták a családfát, s hogy elıkerült a nagynénémnek, keresztanyámnak a neve is, Icuka nénié, hát ettıl felvillanyozódtak, mivel hogy – ez derült ki – tanította ıket annak idején a kolhoz óvodájában, már a szovjet érában, s kedvelhették, mivel, ahogy sorjáztatták az emlékeket, dalokat tanultak tıle, melyekre máig emlékeznek, olyanokat, melyeket Icuka néni, ık is így emlegették, hegedővel kísért, s késıbb sem találkoztak olyan óvónıvel, aki több hangszeren is játszott volna, s hát hol nyugszik Icuka néni, kérdezték, s megnyugtatta ıket a közlés, hogy Nyíregyházán, egy sírban a testvérével, apámmal, meg a sógornıjével, édesanyámmal. A munkát közben elvégeztük, az asszonyok fogadkoztak, majd ápolgatják ık a nagyapa sírját. Meddig is él az ember, tőnıdtem elfelé jövet, s eszembe jutott egy bölcs mondat: addig, amíg emlékeznek rá. Nagyapámra már senki. Akinek köze volt hozzá valaha, mind halott, tehát Váriban nagyapám már nem él, hiába tevékenykedett tanítóként, nyugdíjas tanítóként, köztiszteletnek örvendve majd hatvan éven át, ellenben Icuka néni, a lánya – akit a vele egy házban lakó gyerekek, az én unkatestvéreim maguk között csak vénlánynak neveztek, még él. Jó óvónı lehetett. S türelmetlen nagynéni. Én most, itt, Váriban nagyon büszke voltam rá. Tőnıdés a motorvonaton, Vásárosnamény és Nyíregyháza között Döcögünk a naményi motorvonaton Nyíregyháza felé. Hatvan kilométer két óra alatt, nem semmi - ironizál egy hölgy -, hajdanán a gızmozdony behúzta a szerelvényt egy óra húsz perc alatt a megyeszékhelyre. A nap süt, s szép ez a táj is. Semmin nem bosszankodom. Perényi tanya, mindjárt Namény mellett. Megállunk. Jó, hogy a település ırzi a nevet, a nemzeti érzelmő fınemesi családnak a nevét. Nemrég hallottam, hogy egy báró Perényit is kivégeztek 1849-ben. Még csodálkoztam is, mért amnéziás a történelmi tudat? Mért csak az aradi tizenhármat emlegetjük? Vaja. S máris megidézıdik a kuruc kor. A nagy generális, Vay Ádám. S Nyiregyháza, a Vay Ádám utca. Ott volt a mozi, ahová annyit jártam diákkoromban. Rohod. Meglátogattuk egyszer Balogh Lászlót, a tudós tanárt. Nem feledhetem. Ült a konyhában a hideg sparhert mellett, mosatlanok körülötte, ı meg olvasott, elmélyülten. Büntetésbıl került ide, miután megjárta a börtönöket. 1956 miatt. Tiszaföldváron az elvtársak nem bocsátották meg néki, hogy kiállt a forradalom
mellett. Élelmet szállított Pestre a harcosoknak. Egyébként Szamosszegrıl indult. Szegény volt és tehetséges. És családtalan. Meghalt. Baktalórántháza. Innen indult a vicinális, amellyel naponta utaztam Kisvárdára, a gimnáziumba. 1945-ben egy éjszakát töltöttem az állomáson. A menekülésbıl tértünk vissza, átszállásra vártunk. A váróteremben poloskák vertek tanyát, kihúzódtam hát egy padra. Nem emlékszem, hogy fáztam volna. Ófehértó. Idevaló volt Hársfalvi Peti, népi kollégista társam. Történész lett. A hatalom mindig kísértette, hol ellenállt, hol nem. Moralista volt, s ebbe hamar belehalt. Idevaló volt Csubák István is, Hársfalvi testi-lelki társa, Kajdy Ili rokonom férje, az állatorvos. Dicsértessék Ófehértó. Barátom lett Csubák Pista. Elment ı is. Oros. A Szokolok jutnak eszembe, 1946-47-es gimnáziumi évek, a szegénység, az infláció, a millpengı, meg hogy skorbutot kapok. S hogy jönnek ehhez a Szokol testvérek? İk innen jártak a Kossuthba, lévén, hogy ott laktak, tehetıs parasztgyerekek, innen jártak telten, pirosan, telivéren, irigylésre méltóan. S micsoda tízóraikat ettek! Nyíregyháza, vasúti bérház. Ezt a vonatablakból látom. Itt laktak Szanitter Róbiék. Sokat jártunk hozzájuk. Irénke néni remekül fızött, s szeretett. Egyszer egy disznótoros vacsora után gesztenyepürét ettem, s mindent kihánytam. Máig emlékszem. Édes élet Nézem a Fellini filmet, az Édes életet. Lehet harminc éve is, hogy láttam. S tetszett. De olyan távoli volt az egész. Így is élnek emberek! Irigykedtünk is, de hozzátettük: Micsoda fertı, tiszta genny, minden a pénz, meg a karrier, meg a siker. Emberség meg sehol. S dicsértük Fellinit, mekkora mővész, képes láttatni, mint agonizál a nyugati világ. S az a jelenet a film végén! A nagy metafora a hatalmas halhulla! S ez a nyugat most idejött. Ami távoli volt, lett közeli. A film persze most sem szól másról, mint egykor. A kapitalista társadalom agonizál. Mi is?
