2 JELŰ BEADVÁNY

ABf/II/2 JELŰ BEADVÁNY

T. Fejér Megyei Bíróság! Székesfehérvár Dózsa György út 1. 8000

Fellebbezés részletes indokolása Hold u. 5.-7. Társasház (Dunaújváros, Hold u. 5.-7.) és dr. Pecz Péter (2400 Dunaújváros, Tamási Áron u. 59.) alperes és beavatkozó és társai alpereseknek képviselő: dr. Bognár Viktor ügyvéd (1136 Budapest, Balzac u. 43. III. em. 3.)

Dunaújvárosi Víz-, Csatorna-, Hőszolgáltató Kft. 2400 Dunaújváros, Építők útja 1. (Képviselő: Pikóné Perjési Irén ügyvezető) felperes által indított, 226.150,-Ft és járulékai szennyvíztisztítási díj megfizetése iránti perben Alap perszám:

11.P.20.781/2005 korábbi elsőfokú perszám:

11.P.21.480/2006 Jelenlegi első fokú perszám:

9.P.21.330/2007 Másodfokú perszám:

1 Pf. 20.191/2010

1

Tisztelt Fejér Megyei Bíróság! A Dunaújvárosi Víz-, Csatorna-, Hőszolgáltató Kft. (2400. Dunaújváros, Építők útja 1.) felperes által a Hold u. 5.-7. Társasház alperes és dr. Pecz Péter (2400 Dunaújváros, Tamási Áron u. 59. alatti lakos) társa, ellen eredetileg a 17.019,-Ft és járulékai megfizetése iránt fizetési meghagyás kibocsátásával és az annak történt kötelezetti ellentmondással perré alakult, eredetileg 11.P.20.781/2005. számú, majd több más perrel egyesített, az egyesítést követően

11.P.21.480/2006 majd az azt követően megismételt eljárásban

9.P.21.330/2007 számú perben meghozott

9.P.21.330/2007/54 számú ítélettel szemben a már igazolt jogi képviselőnk útján a törvényes határidőn belül benyújtott fellebbezés következtében megindult:

1 Pf. 20.191/2010 számú másodfokú eljárásban az alábbi

fellebbezés részletes indokolása tárgyú beadványt terjesztjük elő:

Tisztelt Fejér Megyei Bíróság! A fellebbezésünket az alábbi tartalommal terjesztettük elő: „A Pp. 233. § (1) bekezdése, a Pp. 235. § (1) bekezdése, a Pp. 252. § (2) illetve (3) bekezdései, a Pp. 253. § (1) bekezdése alapján úgy a felperesi kereset, az alperes viszontkeresete és beszámításai, valamint ellenkérelme vonatkozásában, beleértve a perköltségeket is (minthogy az ítélet eljárásjogi értelemben az eljárás valamennyi mozzanata tekintetében egyaránt súlyosan jogszabálysértő, továbbá elfogult, illetve az ügyben releváns anyagi jogszabályok téves értelmezésén és alkalmazásán alapul, valamint a Dunaújvárosi Városi Bíróság a bizonyítási eljárást teljeskörűen nem folytatta le, illetve az alperes ellenkérelmét és beszámítási kifogását, hibás teljesítésre történő hivatkozását valamint a szerződés megtámadására vonatkozó előterjesztését érdemben nem, illetve tévesen bírálta el, az ellenkérelem tekintetében teljeskörűen nem döntött): 1. Elsősorban kérjük, hogy a T. Fejér Megyei Bíróság a Dunaújvárosi Városi Bíróság által 9.P.21.330/2007/54 számmal meghozott elsőfokú ítéletet a Pp. 253 § (1) bekezdése alapján változtassa meg és érdemi döntést hozva a felperes keresetét utasítsa el, az alperes viszontkeresetének adjon helyt és az elsőfokú perköltségeket ennek

2

megfelelően az alperes és jogi képviselője közötti megállapodásnak megfelelően állapítsa meg. 2. Másodsorban – amennyiben az 1. kérelmi pontnak megfelelően kérelmünknek nem tudott helyt adni - kérjük, hogy a T. Fejér Megyei Bíróság a Dunaújvárosi Városi Bíróság által 9.P.21.330/2007/54 számmal meghozott elsőfokú ítéletet a Pp. 252. § (2) – (4) bekezdése alapján helyezze hatályon kívül és a Dunaújvárosi Városi Bíróságot utasítsa új, a jogszabályoknak megfelelő eljárás lefolytatására, melynek során hozzon olyan döntést, hogy az új eljárásban – az elsőfokú eljárásban megtapasztalt elfogultságra tekintettel - a Dunaújvárosi Városi Bíróság másik tanácsa járjon el. 3. Kérjük továbbá, hogy a felperest marasztalja a másodfokú eljárás perköltségeiben az alperesek és a jogi képviselő között megkötött szerződés alapján. 4. A jelen kérelmünk 1. és 3. pontjához kapcsolódóan, a perköltségekkel összefüggésben, kérjük továbbá, hogy a pernyertességpervesztesség arányával összefüggésben a T. Fejér Megyei Bíróság vegye tekintetben az adott perben már korábban meghozott további részítéletekben az alperesek terhére megállapított perköltségeket (munkadíjakat és készkiadásokat) is és összességében szíveskedjék értékelni a feleknek járó perköltségeket. Ezzel összefüggésben, a kérelmünknek megfelelő ítélet esetében – tekintettel a felperes összességében vett pervesztességére – szíveskedjék az alperesi perköltséget a per egészére vonatkoztatva megállapítani.” Mielőtt álláspontunk részletes kifejtésébe kezdünk, itt egy igen fontos eseti döntésre irányítjuk rá a figyelmet. Olyanra, amely perdöntő a mi perünk vonatkozásában! (Ezt az eseti döntést a jelen beadvány 1. sz. függelékeként teljes egészében csatoljuk a jelen beadványhoz.) Ez pedig a BDT2005. 1237 eseti döntés, mely szerint: „A villamosmű engedélyese az idegen ingatlan használatáért az ingatlan tulajdonosának piaci értéken számított, áfakötelezettség alá eső térítési díjat kell fizessen. A térítési díj mérséklésének nincs helye arra hivatkozással, hogy a villamosmű engedélyese közfeladatot lát el. Alkalmazott jogszabályok: 1994. évi XLVIII. tv. (VET) 26. § (1)-(2) bek., 32. § (3) bek.; 2001. évi CX. tv. 69. és 75. §; 1992. évi LXXIV. tv. (Áfatv.) 8. § (1)-(2) bek.” Ezt azért is emeljük itt ki, hogy a Fejér Megyei Bíróság figyelmét rögtön a beadvány elején orientáljuk és ezzel is elérjük azt, hogy beadványunkat kellő figyelemmel és türelemmel, a lehetséges végkifejletre koncentráltan olvassa el. Ezzel az eseti döntéssel összevetve ugyanis az első fokú ítéletnek a viszontkeresetet és a beszámítási kifogást elutasító része olyannyira nyilvánvalóan jogsértő, hogy ennek igazolására csakis az ezen eseti döntéssel való alapos összevetés önmagában is elegendő. A részletes fellebbezésünket az alábbiak szerint terjesztjük elő:

3

Általánosságban Ez az ügy volt az egyik elsőként elindult un. „szennyvíztisztítás” ügy Dunaújvárosban. Ebben az ügyben kerültek egyesítésre a szolgáltató által elsőként előterjesztett keresetek. E folyamatot – több részítélet után - „zárja le” ez az ítélet. De éppen ebből következik az is, hogy a pert nem lehetett volna akként lebonyolítani, mintha nem egy egyesített ügyről volna szó! Márpedig itt ez történt. De nem akként, hogy a bíróság a már egyesített ügyet elkülönítéssel osztotta volna fel részekre (mert erre nem is lett volna mód), hanem az egyesített ügy „részítéletekkel” került feldarabolásra, mégpedig az egyes alperesekkel jellemzett részekre! Álláspontunk szerint ez az eljárás sérti az eljárásjogi szabályokat és semmi másra nem volt jó, mint arra (az egyébként kifogásolható célra), hogy ekként kizárásra kerüljön az alperesek azon lehetősége, miszerint az egyesített ügy vitatott értéke alapján felülvizsgálati kérelemmel élhessenek! Éppen erre tekintettel kifogásoljuk azt, hogy a lezáró (utolsó) (rész?)ítélet semmi módon nem tér ki arra, hogy itt egy egyesített ügy végső ítéletéről van szó! Ebben a tekintetben külön is és kifejezetten hivatkozni kívánunk a Pp. 213. § (2) bekezdésének 2. fordulatára, amely kifejezetten tartalmazza annak a lehetőségét, miszerint mód van arra, hogy a részítélet utóbb hatályon kívül legyen helyezve, illetve módosításra kerüljön. Erre a problémára különösen rámutat a beszámítási kifogás léte – különösen a pernyertesség-pervesztesség aránya és a perköltségek vonatkozásában! Továbbá ennek a problémának arra vonatkozóan is kihatása van, hogy a felülvizsgálati eljárásban „vitatott érték” milyen nagyságrendű? Ettől függ ugyanis az, hogy a felülvizsgálat lehetséges-e, vagy nem lehetséges? Annak ellenére történt ez ekként, hogy az egyesített perek egymással teljesen és tökéletesen összefüggésben voltak. Az alap-probléma mindegyik esetben az volt, hogy vajon megilleti-e a szolgáltatót a fennálló jogviszony alapján a szennyvíztisztítás díja, vagy nem illeti meg? Ennek a problémának a különféle változatai jelentek meg az egyesített ügyekben. Erre az alaphelyzetre vonatkoztak az ellenkérelmek, a beszámítási kifogások, valamint a viszontkeresetek is – kétségtelenül az egyes tényállások specifikumai miatt az alapprobléma változatait felsorakoztatva. A jelen ügyben ennek az alapügynek az a változata jelenik meg, amikor azt kell tisztázni, hogy a szennyvíztisztítás díjának követelése megjelenhet-e a „mérési különbözet” ellenértékében? Továbbá itt az az egyik alapváltozat jelenik meg, amikor az 1995. év előtti jogviszony továbbéléséről van szó! Ebben a helyzetben – ahelyett, hogy a bíróság valójában az alapproblémát (annak a megjelenési változatait széles spektrumban áttekintve) oldotta volna meg – az történt, hogy a bíróság egymástól függetlenül, lényegében közös sajátosság nélküli ügyeket „oldott meg” a sorozatosan alkalmazott részítéletekkel! Minderre azért került sor, mert a Pp. 149. § (4) bekezdése nem teszi lehetővé az előbb egyesített perek egyesítésének utóbbi mellőzését! Erre tekintettel kijelenthetjük: az a tény, hogy a bíróság ekként, a részítéletekkel „oldotta meg” az egyesítés utóbbi mellőzését, nem egyéb, mint a Pp. kifejezett szabályának megkerülése, egyfajta joggal való visszaélés. Vagyis: jogellenes eljárás, eljárási jogszabálysértés. Akkor, amikor eljárási jogszabálysértésről beszélünk és emiatt fellebbezünk, alapvetően és elsősorban erre az „eljárásra” gondolunk és hivatkozunk.

4

1.

Elfogultság

A bíróság eljárásában elsősorban és alapvető jellegzetességként merült fel az elfogultság problémája, a pártatlan eljárás hiánya (de annak még a látszata is hiányzott). Kezdettől fogva azt érzékeltük, hogy a bíróság eljárását az a kifejezett és kitapintható szándék vezérelte, hogy az alperesi védekezés (ellenkérelem és viszontkereset) ellenére és azzal szemben (függetlenül annak tartalmától és megalapozottságától) a felperes perbeli sikerét kívánja előmozdítani. Ezzel kapcsolatban a perben sok kifogást kellett előterjesztenünk – eredmény nélkül. Erre jellemezően az ítélet 9. oldalán az alábbiakat találhatjuk:

A bíróságnak a tényekről való ezen interpretációja alig-alig kötődik a való tényekhez. Ezen belül is jellemző mindaz, amit az 54. sz. jegyzőkönyv maga is tartalmaz annak például a 4. és 5. oldalán. Világosan lehet azt látni, hogy az eljáró bíró minden olyan kérdés feltevését megtiltotta, amelyre adott válaszból egyértelművé válhatott volna a szakvélemény bíró általi „irányítottsága”! A bíróság erre az ítélet indokolásában azt mondja, hogy azért tiltotta meg a kérdések feltevését, mivel a „vizsgálat határait a BH1998.289 számú eseti döntés által meghatározott keretek közé szorítsa”! Amennyiben viszont a Fejér Megyei Bíróság az általunk elöljáróban is hivatkozott BDT2005. 1237 eseti döntést megvizsgálva értékeli az eseményeket, akkor látható, hogy a Dunaújvárosi Városi Bíróság kifejezetten az élő joggal szembeni helyzetbe erőszakolta bele az alperesi jogi képviselőt. Csakhogy ennek az eldöntendő ügynek nem azok a „határai”, amelyekbe a bíró „beleszorította” az alperest! Ezzel kapcsolatban majd az anyagi jogi jogszabálysértések körében részletesen fogunk foglalkozni. Itt arra irányítjuk rá a figyelmet, hogy egy prejudikáció esetéről és megnyilvánulásáról van szó. A bíróság eleve eldöntötte, hogy döntése során mindenáron ezeket a „határokat” fogja érvényre juttatni és valójában nem is adott arra lehetőséget, hogy egyértelművé tehessük a számára: nem ezek a valós „határok”! Az sem lehet vitás, melyik félnek az érdekét szolgálta ezen „határok” ekkénti „kijelölése”! Nyilvánvalóan a felperes érdekeinek kedvezett. Viszont igen meglepően, az ítélet mégsem ezen „határok” között született meg, hanem az (állítólagos) elévülésre tekintettel került a viszontkereset elutasításra! Bár ebben az ítéletben ez sem egyértelmű, annak a „mi lett volna, ha…” jellegű szerkezete miatt.

5

De mégsem ez jellemzi leginkább az elfogultság fennállását. Sokkal inkább jellemzi a bíróságnak a jegyzőkönyvezési módszere, amelyet az jellemez, hogy:  az alperesi jogi képviselő nyilatkozatának igen jelentős része egyszerűen nem került jegyzőkönyvezésre; o az 54. sz. jegyzőkönyv 2. oldal 1. és 2. bekezdésében jegyzőkönyvezett nyilatkozatok között a tárgyaláson hosszú nyilatkozatok hangoztak el az alperesi jogi képviselő részéről, de amelyek nem kerültek jegyzőkönyvezésre; o itt éppen a leginkább releváns kérdésről volt szó: volt-e a felek között megállapodás a használat jogával kapcsolatban, összefüggésben a dologi jogi igény – kötelmi jogi igény problémakörével; o ezek elhangzása után a bíróság „egyszerűen továbbment”; o ekkor az alábbi párbeszéd hangzott el:  Alperes képviselője: „Ez nem lett lejegyzőkönyvezve…”  Bíró: „Nem is lesz!...”  az is figyelemre méltó, hogy több alkalommal a jegyzőkönyvezés során az eljáró bíró nem azt a kifejezést jegyzőkönyvezte, amit az alperes jogi képviselője használt, hanem valami mást, aminek viszont abban a szövegösszefüggésben más volt a jelentése – és (véletlenül?) ez éppen a felperest segítette;  az is előfordult, hogy a jegyzőkönyv végül még azzal sem egyezik meg, amit az eljáró bíró a hangszalagra rámondott;  az alperesi jogi képviselő részletesen elmondta azt, hogy a becsatolt, a használati díjjal összefüggésben az Intercisa Lakásszövetkezettel (amely szervezet a jelen alperesi társasház közös képviselője is egyben!) megkötött szerződések és kifizetések miért és mennyiben relevánsak a jelen perben; o ezek a nyilatkozatok nem kerültek be a jegyzőkönyvbe akként, ahogy elhangzottak; o a „torzulás” a felperes érdekeinek megfelelő volt;  A jegyzőkönyv 5. oldal alján olvasható alperesi nyilatkozat nem így hangzott el. o a jegyzőkönyvből egyáltalán nem derül ki az, hogy a felperesi képviselő által emlegetett „megállapodások” nem a jelen per alperese és a szolgáltató közötti megállapodások;  ezzel a valóban elhangzottak torzításra kerültek; o a felperes képviselő nem mondott olyat, hogy az „épületek használati jogot engedtek a szolgáltatónak”;  a felperesi képviselő azt fejtette ki, hogy „az épületben az építéskor megépítették a hőközpontot, amelyet a szolgáltató ekkortól használt is és ekképpen keletkezett a használati joga”;  majd az Intercisás szerződések 2. pontjára hivatkozott (amely e perben ekként nem releváns!) amelyben az van, hogy „tudomásul veszik a használatot” és erre alapozta azt a kijelentését, hogy a „használati jog meg van nyílva”; o Ezzel összefüggésben az alperesi jogi képviselő nyilatkozata a következő volt:  „Mi erre azt mondjuk, hogy valóban használta a helyiségeket, anélkül azonban, hogy a jogviszonyok rendezve lettek volna! A mai napig nincsenek rendezve, álláspontunk szerint.”  E helyett lett a bíró által a jegyzőkönyvbe mondva az, ami ott szerepel:

A két szöveg közötti különbség teljes mértékben nyilvánvaló és az is nyilvánvaló, hogy a leginkább releváns kérdésben (létrejött-e a megállapodás a használat jogával összefüggés6

ben a társasház és a szolgáltató között) a felperes javára és előnyére torzít a szöveg. Úgy tűnik, mint egy elismerés a használati joggal kapcsolatos megállapodás létrejötte vonatkozásában. Ezek csak szemelvények, ugyanis egy teljes beadványt tölthetne meg a tényleges nyilatkozatok, valamint a jegyzőkönyvezett szöveg részletes összevetése és az eltérések kimutatása és elemzése. Különösen érdekesek lennének azok a részletek, amelyek semmi módon és részletükben nem kerültek be a jegyzőkönyvbe – de a bírói hatalom jogellenes alkalmazását jelenítik meg. Ilyen körülmények között igyekezett az alperesi jogi képviselő az alperes érdekeit a perben megvédeni. A jegyzőkönyvre észrevételeket tenni már nem is lehetett, mivel a tárgyalás végeztével az berekesztésre került. De egyébként is: teljesen felesleges és értelmetlen, ha maga a bíró dönti el, hogy helyt ad-e annak vagy sem! Úgy gondoljuk azonban, ezek is elegendőek annak igazolására, hogy az eljáró bíró nem volt elfogulatlan. Ha a fentiekben elmondottakon túlmenően szükséges, állításainkat részletesen is bizonyítani tudjuk.

2.

Eljárási kifogások

A fentiekben felsorolt, az elfogultságot jelző tények egyúttal eljárásjogi jogsértést jelenítenek meg. Elsősorban is arra kell kitérni, hogy a bíróság elmulasztotta azt, hogy a jogszabályoknak megfelelően tájékoztatott volna a bizonyításra szoruló tényekről. Ez okozta azt, hogy egyáltalán nem került feltárásra a kérelem és ellenkérelem teljes spektruma és így az ítélet sem terjedt ki erre. De ez okozta azt is, hogy az alperesi jogi képviselő nem volt képes arra, hogy előre felfedezhesse és felfedhesse a bírói munka hiányosságait. Az eljárási jogsértés másik területe a szakértő kirendelésével, a szakvélemény elkészítésével és bírói befolyásolásával, valamint a szakértő meghallgatásával volt kapcsolatos. Ezzel összefüggésben arra kell rámutatni, hogy úgy tűnt: a szakértő a bíróság eszköze, mégpedig éppen a szakértő kirendelését kérő alperessel szemben! A szakvélemény bizonyítási eszköz – a mi álláspontunk szerint. A jelen esetben pedig az alperes indítványozta a szakértő bevezetését, mégpedig a viszontkeresetének a bizonyítása érdekében. Álláspontunk szerint ebből következően a szakértőnek azokat a kérdésekre kellett volna felelnie, amelyeket az alperes javasolt (illetve az alperesi bizonyítandó tényállással összefüggő szakmai kérdéseket kellett volna a bíróságnak megfogalmazni, ha netán nem fogadta el az alperes által javasolt kérdések sorát). Ennek éppen az ellenkezője történt. Bár formailag a bíróság „megengedte” a szakértőnek, hogy az alperes által feltett kérdésekre is válaszoljon – azonban ez csak „mellékesen” történt meg. A bíróság ezekkel a válaszokkal egyáltalán nem is „törődött”. A szakértő fő célkitűzése pedig az volt, hogy a kirendelő bíró számára legyen megfelelő és alkalmas a szakvéleménye. A kirendelő végzésben a bíróság mintegy „irányt mutatott” a szakértőnek abban a vonatkozásban, mit is akar látnia a szakvéleményben. Így világos volt annak a számára az, hogy valójában mi is szerepeljen a szakvéleményben, „mit vár el tőle” a bíróság! Ennek érdekében a bíróság kiragadott olyan eseti döntéseket, amelyek az adott esetben nem is voltak alkalmazhatóak – illetve az adott eseti döntés tényállása releváns vonatkozásaiban alapvetően eltért az ezen ügy tényállásától! Ebben a vonatkozásban ismételten a már hivatkozott BDT2005. 1237 eseti döntést hívjuk fel ezen állításunk igazolására.

7

Ezzel van összefüggésben az is, hogy a bíróság „készen adta” a szakértő számára annak azt a szakvéleményben végül meg is jelenő „meggyőződését”, miszerint a „hőközpont forgalomképtelen helyiség”! Mintha egy társasházban a közös tulajdonú helyiségek bármelyike is netán forgalomképes volna! A „forgalomképesség” teljesen más fogalom, mint a „piaci hasznosíthatóság”. A bíróság nem tartotta tiszteletben az alperes azon bizonyítási argumentációját, amely lényege az volt:  a szolgáltatói hőközpont öt épületet lát el távhővel;  ez a hőközpont az öt közül lényegében bármelyikben elhelyezkedhetne; o tekintettel arra, hogy öt egyforma panelházról van szó;  a másik négy épületben a társasház tagjai szabadon rendelkezhetnek azzal a 100 m2-es területtel, amelyről a perbeni társasháznak le kell mondania a hőközpont itt történt elhelyezése miatt;  ebből következően az álláspontunk az, hogy a hőközpont igénybevételéért pontosan ugyanakkora összeget kell kapnia a perbeni társasháznak, amennyit egy ugyanilyen méretű és elhelyezkedésű terület bérbeadása esetében a másik négy társasház realizálhat; o ez az álláspontunk teljesen összhangban van a már hivatkozott BDT2005. 1237 eseti döntés részletszabályaival; Továbbá azt is illene meggondolni a döntés kapcsán, hogy mi van akkor, ha a hőközpont elhelyezése kérdésében – netán - akkor kellene dönteni, amikor az még nincsen megépítve, viszont a társasház már működik! (például képzeljük el, hogy a hőközpontot át kellene telepíteni valamelyik szomszédos épületbe!) Akkor az adott épület „megkérhetné az árát” annak, hogy a hőközpont nála és nem a szomszéd épületben kerül elhelyezésre! Ekkor nyilvánvalóan valamennyi épület olyan díjhoz ragaszkodna, amelyet a szabad hasznosítás esetében realizálhatna! Ezt az álláspontunkat is pontosan alátámasztja a már hivatkozott BDT2005. 1237 eseti döntés. Álláspontunk szerint ezt modellizálva lehetett volna igazságos és jogszerű ítéletet hozni. Nem pedig a jogellenesen kialakított, kész tényeket mintegy „adottságnak” tekintve a jogellenes magatartást akként szentesíteni, miszerint így okoskodunk: „ha már egyszer itt kialakították a hőközpontot, akkor ez a helyiség már forgalomképtelen”. Ez az okozatosság megfordítása, a logika szabályainak „fejreállítása”: a helyiség azért lett „forgalomképtelen” mert abban hőközpontot helyeztek el – de ha már benne van a hőközpont, akkor (következésképpen) forgalomképtelen. Az már „nem érdekes”, hogy amennyiben itt nem lenne egy hőközpont, akkor az épület ezen része „forgalomképes” (Vagyis piaci körülmények között hasznosítható!) Vajon miért ennek az egy társasháznak kell mindezt a hátrányt „elviselni” az öt közül? Erre vajon milyen jogszerű és erkölcsös választ lehet adni? Ezzel a válasszal a bíróság adós maradt. Olyan ítéletet hozott, amely nem csak a jogszabályokkal nincsen összhangban, hanem alapvető társadalmi elvárásoknak sem tesz eleget. Összhangban a már hivatkozott BDT2005. 1237 eseti döntéssel ez volt a perbeni koncepciónk, az ehhez kapcsolódó tényeket kívántuk bizonyítani a szakértővel – ezzel összefüggésben azt, hogy milyen összegű bérleti díjhoz juthatnak a szomszédos társasházak, ha a pincei szabad területüket bérbe adják. Annak a bírói megítélése azután, miszerint ez az argumentáció alkalmas-e arra, hogy a hőközpont használatáért járó díj ez alapján meghatározható-e, a bíróság joga. Az azonban az alperes elidegeníthetetlen joga, hogy a bíróság elé letegye a saját álláspontját és annak alátámasztására a szakértőtől számadatokhoz jusson! Főleg, ha ennek érdekében 178.400,- Ft szakértői díjat is kifizetett! 8

A Dunaújvárosi Városi Bíróság azonban e problémák érdemi megoldása helyett végül olyan szakvélemény kifizetésére kötelezte az alperest, amelynek köze nem volt az alperes bizonyítandó állításához! Sokkal inkább az ellenbizonyításhoz volt köze. A bíróság tehát nem az alperesi tényállás és argumentáció szakvéleménnyel történő alátámasztására (vagy netán megcáfolására – amennyiben a szakértő által feltárt adatok nem támasztják alá az alperesi argumentációt) használta fel a szakértőt (melynek költségét viszont az alperessel fizettette meg), hanem a saját prekoncepciós céljának érvényre juttatását valósította meg – amely pedig a felperes érdekeit szolgálta. Ráadásul a bíróság jogkérdés eldöntésében vette igénybe a szakértői véleményt, illetve a szakértő jogkérdésekben foglalt állást! E vonatkozásban a szakértő olyan jogalkalmazási kérdésbe bonyolódott bele, amelyhez nincsen szakképesítése – de ennek tisztázását a bíróság kifejezetten megakadályozta, mert az ezzel kapcsolatos kérdés feltevését megtiltotta (miképpen sikerült a szakértőnek a szakvélemény számainak kialakítása során a „vagyoni értékű jogok analógiáját” alkalmaznia? – ami önmagában is képtelenség). Egyébként pedig bizonyosak vagyunk abban, hogy a szakértő nincsen tisztában azzal, hogy mit is jelent a joganalógia vagy a törvényi analógia fogalma és jogintézménye, továbbá milyen körülmények között és esetekben alkalmazhatóak ezek. Le kell azt szögezni: itt törvényi analógia nincsen, a joganalógia alkalmazhatóságának pedig hiányoznak a feltételei. Már csak azért is, mert semmiféle joghézag nincsen ebben a vonatkozásban! Az eljárásjogi jogsértések tekintetében a szakvélemény kapcsán úgyszintén utalunk a jegyzőkönyvezési problémák sorozatára.

3.

El nem bírált, vagy tévesen elbírált kérdéskörök

A Dunaújvárosi Városi Bíróság a viszontkereset, a beszámítási kifogás, valamint az ellenkérelem számtalan elemét nem, vagy érdemben nem bírálta el. Kétségtelen az, hogy a felperes keresetének helyt adott és a viszontkeresetet elutasította, azonban ennek részleteit nem támasztja alá az ítélet indokolása. Abból úgy tűnik ki, hogy a bíróság egyszerűen nem vett tudomást az alperesi érdemi nyilatkozatok túlnyomó többségéről. Álláspontunk szerint tehát ezek érdemi elbírálása egyszerűen elmaradt – csupán formai „elbírálásról” van szó.

a.)

A használattal kapcsolatos szerződés létrehozása (módosítása)

Egyértelmű és kétségtelen tény az, hogy az alperes viszontkeresete arra is kiterjedt, hogy a bíróság hozzon létre közte és a felperes között egy olyan szerződést, amely hosszú távra rendezi a hőközpont használati jogával kapcsolatos viszonyokat – elsősorban annak ellenértéke vonatkozásában. Ezzel összefüggésben szerződéstervezetet is előterjesztett az AB/II/7 jelű beadványunk 22. oldalától kezdődően. Kétségtelen tény az, hogy a „bérleti szerződés” elnevezést adtuk a létrehozandó szerződésnek (erre a kérdésre az anyagi jogi jogszabálysértéseknél és a hőközponttal kapcsolatos használati jogi kérdéseknél részletesen visszatérünk), azonban ennek nincsen elsődleges jelentősége. Ugyanis ebben a tekintetben a szolgáltatót szerződéskötési kötelezettség terheli - tehát valójában a felhívásra neki kellett volna a szerződéses ajánlatát elkészíteni és a bíróság felé benyújtani, mégpedig a megfelelő formában! Azonban már itt utalunk arra, hogy a használat jogával és ellenértékével kapcsolatos szerződés a szabad megállapodás körébe tartozik, ami nem csak az ellenértéket, de a szerződés típusát illetően is fennáll.

9

A bíróság a viszontkereset ezen részét meg sem említi, az ítélet 3. oldal utolsó előtti bekezdésében ugyanis az alábbiakat olvashatjuk:

Tehát az a tény, hogy a múltra nézve a követelésünk egy magasabb összegére nézve továbbra is beszámítási kifogással éltünk, ezen igény egy kisebb összegű része vonatkozásában viszontkeresetet terjesztettünk elő (kifejezetten és csakis az illetékek összege miatt kellett ezzel az eszközzel élni!), a jövőre nézve pedig kértük a felek közötti szerződés létrehozását, nos: ez meg sem jelenik a bíróság által adott ellenkérelmi összefoglalóban. Következésképpen a Dunaújvárosi Városi Bíróság az ellenkövetelésünket fel sem tárta, annak valós tartalmára nem volt tekintettel. Ebből következően azt el sem bírál(hat)ta! Nem felel meg a valóságnak az, hogy „első ízben beszámítási kifogást, végül viszontkeresetet terjesztett elő”, mert először a teljes összeg vonatkozásában beszámítási kifogással éltünk, majd a beszámítási kifogásunkat fenntartva a követelt összeg egy kisebb része vonatkozásában viszontkeresetet terjesztettünk elő – a múltbeli esedékes követelésekkel összefüggésben. A jövőre nézve pedig kértük a szerződés létrehozását a használat ellenértékével kapcsolatban! A bíróság ítéletének 8. oldalán a következőt olvashatjuk ezzel összefüggésben:

Ez az argumentáció teljes mértékben téves, a létező jogszabályokkal ellenkező. A felek ebben szabadon állapodnak meg – kivéve, ha a szolgáltató (annak feltételei mellett) a használati jog elrendelésével kapcsolatban az illetékes hatósághoz fordul (amelyik jelenleg a jegyző). Erre a későbbiekben egy külön fejezetben visszatérünk.

b.) A felek közötti szolgáltatói közüzemi szerződés létrehozására (módosítására!) irányuló kérelem elutasítása illetve elbírálatlansága Kétségtelen tény az, hogy az AB/II/4 jelű beadványunk 17. oldalától kezdődően kifejtettük az igényünket arra, hogy – amennyiben a felek között nincsen szerződés, akkor – a bíróság hozza létre (ha van, a tartalma megállapítását követően módosítsa) a közüzemi szolgáltatási szerződést a felperes és az alperes között (tekintettel a szolgáltató szerződéskötési kötelezettségére is) A Dunaújvárosi Városi Bíróság ezt a kérelmünket „észlelte”, mivel az alperesi ellenkérelem összefoglalójában az alábbi mondat szerepel:

10

Ezt az igényünket tehát változatlanul fenntartottuk és kértük a szerződés létrehozását. Amennyiben pedig a bíróság azt állapítaná meg, hogy a felek között mégis van szerződés, akkor e szerződés módosítása vonatkozásában fogalmaztuk meg igényünket. A szerződés létrehozására vonatkozó igényünket a Dunaújvárosi Városi Bíróság nem teljesítette – annak ellenére, hogy a jogszabályok világosan előírják a szolgáltató szerződéskötési kötelezettségét! Ebből következően az ítélet alapvetően és meghatározóan jogszabálysértő. Az AB/II/4 jelű beadványunk 17. oldalától kezdődően e vonatkozásban kifejtetteket változatlanul fenntartjuk a jelen fellebbezésben is – a továbbiakban mint fellebbezési indokolást. A bíróság ezt a viszontkeresetet nem bírálta el, a szerződést nem hozta létre és nem is módosította. Fellebbezzük tehát külön az elbírálás hiányát, továbbá külön is a szerződés létrehozásának a hiányát. Bár világosan kifejtettük, hogy a szerződéskötési kötelezettség körében a szerződéses ajánlatát a kötelezettnek kell megküldenie, a bíróság fel sem szólította a felperest arra, hogy a szerződéses ajánlatát terjessze elő! (Ez összefügg azzal az eljárás jogszabálysértéssel is, hogy elmaradt a tájékoztatás a bizonyításra szoruló tényekről és a bizonyítási teherről!)

c.) A szennyvíztisztítás díjának követelhetősége, annak függvényében, hogy mi a felek közötti jogviszony tényleges tartalma. Az ítélet 4. oldalától kezdődően az alábbiakat olvashatjuk:

Ezzel összefüggésben úgyszintén az AB/II/4 jelű beadványunkban az 5. oldalon kezdődő és a 32. oldalon befejeződő 3. pontban részletesen kifejtettük ezzel a problémával összefüggésben az álláspontunkat. Többek között hivatkozva a GK 37. sz. kollégiumi állásfoglalásra is!

11

Összevetve az ezzel kapcsolatos argumentációt azzal, ami az ítélet indokolásában van, azt mondhatjuk, hogy a Dunaújvárosi Városi Bíróság egyáltalán nem is foglalkozott az általunk előadottakkal! Vagy: amennyiben el is olvasta, teljes egészében mellőzte. Amennyiben pedig az indokolásban előadottak akként volnának értelmezhetőek, miszerint a felek között nincsen szerződés, akkor az ezen tartalmú bírói döntés elleni fellebbezés részletes indokolásaként hivatkozunk az AB/II/4 jelű beadványunkban az 5. oldalon kezdődő és a 32. oldalon befejeződő 3. pontban előadottakat. Álláspontunk szerint – tekintettel arra, hogy a társasház (vagy annak jogelődje?) 1995. év előtt kezdte meg a szolgáltatás igénybevételét az akkori szabályoknak megfelelően – a felek között az 1995. év előtti szabályok szerint létrejött a szerződés (mégpedig valójában írásban!), amely fennmaradt, annak ellenére is, hogy a szolgáltató nem teljesítette a 38/1995 (IV.5.) Korm. rendelet 25. §-ában rárótt kötelezettségét! Ennek a fennmaradt szerződésnek a tartalma módosult a GK 37 sz. állásfoglalás szabályai szerint akként, hogy annak tartalma megegyezik a szolgáltató által 2002. évben kibocsátott általános szerződési feltételekkel. Ennek alapján pedig a szolgáltatónak nem jár a számláiban felszámított „szennyvíztisztítási díj”! (Ennek bizonyítását az összevont perben részletesen elvégeztük – itt erre hivatkozunk). Itt azonban arra is rá kell mutatnunk, hogy a Dunaújvárosi Városi Bíróság egyáltalán nem tárta fel annak a részleteit, hogy vajon a társasház 1997. évben történt megalapítását követően miféle jogügylet kapcsán került abba a helyzetbe, hogy a szolgáltató a társasháznak számlázott – noha ekkor már a 38/1995 (IV.5.) Korm. rendelet volt hatályban, amely előírta a szolgáltatónak azt, hogy írásban kössön szerződést! Ennek részleteiről ugyanis csakis a szolgáltató rendelkezik adatokkal! Idézve itt is a korábbiakban előadottakból (fenntartva fellebbezésként is azt): „Ezért állítottuk a per első szakaszában, hogy a felek között:  szerződés áll fenn, mert a jogviszony az 1995. év előtti időkből ered;  e szerződést a 27/1975. (X. 30.) MT rendeletben foglalt feltétel bekövetkezése hozta létre és a tartalmát is e jogszabály határozta meg;  a szerződés tartalma nem „fagyott be” a 27/1975. (X. 30.) MT rendelet hatályon kívül helyezésével, hanem a tartalom tekintetében a továbbiakban a 27/1975. (X. 30.) MT rendelet helyébe lépő 38/1995 (IV.5.) Korm. rendelet szabályozta, a kapcsolatot pedig a 38/1995 (IV.5.) Korm. rendelet 25. § (3) bekezdése1 teremtette meg;  a szerződés tartalmát pedig tovább formálta az a tény, hogy a szolgáltató időközben (először 1995. évben a Dunaqua Rt. által) általános szerződési feltételeket bocsátott ki, amelyet a jelen idők szolgáltatója (felperes) 2002. évben módosította, új általános szerződési feltételeket kibocsátva; o itt lép be a GK 37. állásfoglalás alkalmazhatósága; Ebből vezetődött le az az álláspontunk, hogy közöttünk érvényes szerződés áll fenn a 2002. évi általános szerződési feltételek szerint (mert a 2005. évi „változatot” nem fogadtuk el, azzal szemben véleményeltérést jelentettünk be).

1

(3) A már folyamatosan teljesített szolgáltatásokra a szerződés írásban való megkötését a szolgáltató kezdeményezi. A szerződésben a szerződési ajánlat megküldésének időpontjában teljesített szolgáltatástól csak mindkét szerződő fél egyetértése esetén lehet eltérni. (4) A (3) bekezdésben foglalt szerződési ajánlatot a szolgáltató 2000. május 5-ig köteles megküldeni.

12

De ebből vezetődött le az az álláspontunk is, hogy az 1995. év előtti gyökerekkel rendelkező jogviszonyok esetében a jogalap nélküli gazdagodás jogintézményének az alkalmazhatósága szóba sem jöhet! (mint ahogy azt az elsők között benyújtott fellebbezésünk részletesen kifejtette az akkor „általános” elsőfokú ítéletek koncepciójával szemben).” Ugyanis a korábbi tulajdonos (a tanács) volt akkor, amikor az épületben „tanácsi lakások” voltak, majd az épület átment önkormányzati tulajdonba de úgy, hogy az egyedüli tulajdonos továbbra is az önkormányzat volt. Ezt követően az önkormányzat az önkormányzati tulajdonú különtulajdonban lévő lakásokat értékesítette a később tulajdonosok felé: azaz a lakóknak! Ebből következően a jogutódlási láncolat megszakítatlan.

d.) A mérési különbözet bizonyítatlanságára vonatkozó előterjesztés elbírálatlansága A perbeni ellenkérelmünkben kifejtettük, hogy a felperes olyan „mérési különbözet”-rész utáni összeget követel rajtunk, amelynek jog- és tényalapját semmivel nem tudja bizonyítani. Teljesen egyértelmű ugyanis, hogy a követelt összeg alapjaként nem valamiféle mérés szerepel, hanem egyfajta „számítás” – amely alkalmazását viszont sem jogszabály, sem megállapodás nem teszi lehetővé a számára. Ezen felvetésünk ellenében a felperes a 36. sz. beadványában tett nyilatkozatot az alábbiak szerint:

Erre hivatkozva (az alperes előadásával mit sem törődve) a Dunaújvárosi Városi Bíróság ítéletében ezzel összefüggésben az alábbi szerepel:

13

A felperes hivatkozásával kapcsolatban elő kívánjuk adni (amit az első fokú eljárásban is elmondtunk), hogy itt az Fővárosi Ítélőtábla ítéletének teljes félreértelmezésével állunk szemben, ami abból következik, hogy a felperes és a bíróság is „elvonatkoztat” az azon perben felmerülő konkrét tényállástól! Már itt különös hangsúllyal irányítjuk rá a figyelmet arra az alapvető tényre, hogy a Fővárosi Ítélőtábla olyan helyzetet bírált el, amelyben a bekötési mérő, illetve a mellékvízmérők által megmért vízfogyasztás egésze kapcsán tette meg a megállapításait. A jelen perben azonban a felperes az alperesi társasháztól ennek csak egy részét követelte! (De mely részét – ennek a pernek ez a tárgya!) A bíróság azonban ezt a sajátosságot figyelmen kívül hagyta! Ez egy alapvető és igen fontos különbség a két ügy tényállása között – melyre a bíróság nem volt tekintettel. Álláspontunk szerint ezt „észre sem vette”! Továbbá figyelmen kívül hagyja a Fővárosi Ítélőtábla által hozott ítéletnek a következő részeit is:

14

Az ítélet alapján tehát teljes mértékben kizárt az, hogy a teljes különbözetet a hőközpontos társasháznak kellene viselni! Itt tehát az alapprobléma éppen az, hogy miképpen osztódik meg ez a különbözet a szolgáltatói hőközponthoz tartozó egyes épületek tulajdonosai között! Kétségtelen, hogy a szolgáltatónak „jár” (amennyiben annak egyéb jogi feltételei is fennállnak!) a „mérési különbözet” ellenértéke! Azonban az tisztázatlan, hogy milyen arányban kell ezt felosztani a szolgáltatói hőközpontról ellátott épületek között! A kérdés az, hogy „kitől mennyi”? A jelen perben éppen az a probléma merül fel, hogy mivel igazolható, hogy az alperesi társasházra éppen ennyi esik a „mérési különbözetből”, mint amennyit a szolgáltató ezen perben tőle követel! A Fővárosi Ítélőtábla ítéletének a tanulsága a következő: a Fővárosi Ítélőtábla előtt lévő perben az Intercisa Lakásszövetkezet (mint ottani felperes) éppen azért lett pervesztes, mert nem tudta egyértelműen bizonyítani azt, hogy a „mérési különbözet”-ből pontosan mennyi esik az egyes társasházakra! Nem tudta egyértelműen bizonyítani azt, hogy a „mérési különbözet”-ből pontosan annyi esik az egyes társasházakra, amennyit tőlük a perben követel! Ebben a perben viszont ez a mérlegelési szempont megfordul: a szolgáltató nem tudja

azt bizonyítani, hogy a „mérési különbözet” keletkezése melyik épületnek mennyiben tudható be – vagyis: melyik „épületre” mennyi osztható, mégpedig bizonyíthatóan. Nem tudja egyértelműen bizonyítani azt, hogy a „mérési különbözet”ből pontosan mennyi esik az egyes társasházakra, és éppen annyi esik-e az alperesi társasházra, mint amennyit tőle a felperes a perben követel! A Dunaújvárosi Városi Bíróság az ítélkezés során ezt az alapproblémát nem értette meg és a Fővárosi Ítélőtábla ítéletének lényegét így helytelenül értékelte. Az ítélet szövege szerint:

Ez azonban érvényes a jelen perben a szolgáltatóra is: saját elszámolási elvet alakított ki és ennek alapján érvényesíti igényét. Ez azonban – a Fővárosi Ítélőtábla ítéletének valós következménye szerint – nem elfogadható. Nem volt elfogadható abban a korábbi perben sem – de éppen így nem elfogadható ebben a perben sem. Ahogy a lakásszövetkezet ott nem alakíthatott ki „saját elszámolási elvet”, így ilyet nem alakíthat ki a szolgáltató sem! Azt már csak megjegyezni kívánjuk, hogy:  az Intercisa Lakásszövetkezet megkísérelte a Fővárosi Ítélőtábla előtt végződött per megindítása előtt a megállapodást létrehozni az érintett többi társasházzal; o ez azonban nem járt sikerrel, mert éppen a szolgáltató volt az, amelyik „arra bíztatta” ezeket a társasházakat, hogy ne állapodjanak meg, „mert úgy jó az, ahogy a szolgáltató a szétosztást elvégezte”!  továbbá a Fővárosi Ítélőtábla továbbá sem volt tekintettel arra, hogy az itt „megoldandó” helyzet eleve jogszabálysértő, ugyanis:

15

o

o

o

az „elkülönült vízhasználó” fogalma kifejezetten és kizárólag csak adott ingatlanon belül értelmezhető (38/1995 (IV.5.) Korm. rendelet 18. § (1) bekezdése2);  ebből következően a szolgáltató jogellenesen kötött más ingatlanban lakó személyekkel mellékszolgáltatási szerződéseket  arra az ivóvízmennyiségre vonatkozóan, amely az alperesi társasház bekötési mérőjén került megmérésre!  tehát jogellenes helyzetet alakított ki; továbbá arra sem volt tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla, hogy a szolgáltatói hőközpontról nem az onnan fűtéssel ellátott további társasházak az „elkülönült vízhasználó”-k, hanem ezen épületekben található épületrészek mellékmérőivel jellemzett lakók;  következésképpen a 38/1995 (IV.5.) Korm. rendelet 17. § (3) bekezdése3 szerinti megállapodásnak nem a többi társasházzal, hanem ezen társasházakban található „elkülönült vízhasználó”-kkal lehetett volna létrejönnie (amennyiben eltekintünk egy ilyen szerződés eleve jogellenes voltától)!!!!  teljesen világos ugyanis, hogy a jogszabály szövegében az „épületen belüli belső” (tehát egy adott ingatlanban ekként minősülő elkülönült vízhasználókkal történő) elszámolásról van (lehetne) itt is szó, nem pedig „épületek közötti, külső” elszámolásról;  utána erről kellett volna „tájékoztatni” a szolgáltatót? – legalábbis a jogszabály szövege szerint?  azonban a „szomszédos társasház” semmi módon nem érintett a lakói által használati melegvízként elfogyasztott, az alperesi társasház bekötési mérőjén megmért vízmennyiség sorsában; o így vele ilyen megállapodás nem is lehet létrehozni! o kikényszeríteni pedig végképpen nem lehet;  de a Fővárosi Ítélőtábla által említett „belső megállapodások” – éppen a szolgáltató obstrukciós, felróható magatartása következtében – nem hogy más (idegen) társasházakban található „elkülönült vízhasználó”k, de egy adott épületen belüli „elkülönült vízhasználó”-k esetében sincsenek;  ezek megkövetelését ugyanis éppen a szolgáltató szabotálja el;  akként köti meg a mellékszolgáltatási szerződéseket az elkülönült vízhasználókkal, hogy arról a bekötési mérő szerinti fogyasztó egyáltalán nem is tud semmit! o de éppen ez az egyik központi témája a szolgáltató és az Intercisa Lakásszövetkezet között ezen közüzemi szerződések módosítására irányuló, a Fejér Megyei Bíróság előtt első fokon folyó pernek; a Fővárosi Ítélőtábla kijelentette, hogy:  szerződést kellett volna kötni a többi társasházzal;

2

18. § (1) Az ingatlanon belül a mellékvízmérővel elkülönített vízhasználatra az elkülönített vízhasználó a szolgáltatóval mellékszolgáltatási szerződést köthet.

3

(3) Az ingatlanon fogyasztott víz mennyisége szempontjából a bekötési vízmérő az irányadó. A bekötési vízmérő és az elkülönített vízhasználatokat mérő mellékvízmérők mérési különbözetéből megállapított fogyasztási különbözetet a bekötési vízmérő szerinti fogyasztó köteles megfizetni a szolgáltatónak; a szolgáltatót pedig tájékoztatja az épületen belüli belső elszámolás módjáról.

16





amennyiben pedig ez nem sikerült, akkor a bíróságtól kellett volna kérni a szerződés létrehozatalát; o azt azonban nem fejtette ki, hogy milyen jogcímen lehetett volna egy ilyen keresetet előterjeszteni?  ugyanis ilyen szerződéskötési kötelezettség nincsen;  továbbá ilyen igény jogcímét megalapozó jogszabályi előírás sincsen;  de nincsen kötelmi jogi alapja sem egy ilyen igénynek (pl.: előszerződés);  valójában azonban a többi társasházban az alperes számára már a bekötési mérőn előbb megmért vízzel ellátott elkülönült vízhasználókkal „kellett volna” (amennyiben nem volna e helyzet jogellenes) ilyen szerződést megkötnie az alperesi társasháznak; o azt azonban különösen nem fejtette ki a Fővárosi Ítélőtábla, hogy milyen jogcímen lehetett volna egy ilyen keresetet előterjeszteni, mivel itt különösen fennáll az, hogy:  ilyen szerződéskötési kötelezettség nincsen;  továbbá ilyen igény jogcímét megalapozó jogszabályi előírás sincsen;  de különösen nincsen kötelmi jogi alapja sem (előszerződés); o a Fővárosi Ítélőtábla tehát olyan „joganalógiát” alkalmazott, amelyre nézve:  semmiféle jogi felhatalmazása nem volt, továbbá  kifejezetten jogszabálysértő végeredményt hozott volna létre;  továbbá nem lehet egy ilyen törekvésnek semmi módon érvényt szerezni a fentiekben kifejtettek szerint; o ebből következően az ilyen „joganalógia”:  nem felel meg a joganalógia alkalmazhatósága szakmai előfeltételeinek (nincsen például olyan joghézag, amely megszűntetésére a joganalógia alkalmazható volna – sőt: kifejezetten jogszabályi előírásokkal ellentétes állapot létrehozását eredményezné az alkalmazása);  mindebből következően tehát ezen helyzetben (az ilyen) joganalógia nem megengedhető; az is ide tartozik továbbá, hogy az Intercisa Lakásszövetkezet 1992.-1993. évben jelentős energiát és összeget fordított arra, hogy a távhőszolgáltatási közüzemi jogviszonyok rendezése területén megoldja az ilyen problémákat (is) – előkészítette az alapos és átgondolt szerződéskötést (ugyanis a távhőszolgáltatási jogviszonyok rendezése során – a használati melegvíz előállítás rendezése keretében – rendezni lehetett volna e problémát); o ezt azonban éppen a szolgáltató szabotálta el az obstrukciójával;  „…majd én megmutatom, ki az úr a házná…l” alapon és attitűd mellett! o kifejezetten megakadályozta tehát azt, hogy a távhőszolgáltatási jogviszony keretében (többek között) ez a gond (is) megoldásra kerüljön; o ugyanakkor a Fővárosi Ítélőtábla az ítélethirdetéskori szóbeli indokolása során említette is a „fogyasztói közösség”-en belüli megoldást, (amely egyértelműen a távhőszolgáltatási jogviszonyhoz kapcsolódó jogi fogalom – ennek keretében valóban meg lehetett volna oldani ezt a problémát is);  sajnálatosan azonban ez a témakör és kijelentés a leírt indokolásban már nem jelent meg!  a Fővárosi Ítélőtábla pedig nem volt (nem is lehetett) tisztában azzal, hogy Dunaújvárosban a fogyasztói közösségek egyáltalán nem jöttek létre – vagyis egyáltalán nincsenek érvényes távhőszolgáltatási közüzemi szerződések! 17

Ráadásul a Fővárosi Ítélőtábla ítéletében megjelenő ezen részekkel szemben az álláspontunkat nem tudtuk kifejteni, tekintettel arra, hogy ezeket csakis az ítéletből „ismerhettük meg” – korábban e kérdések fel sem merültek! Az Intercisa Lakásszövetkezet ugyanakkor a felülvizsgálatot mégsem kezdeményezte, de más okból: azért, mert abban a perbeni idő-

szakban nem állt fenn az a tény, miszerint a lakásszövetkezet egészében valamennyi ponton hiteles mellékmérő mérte volna az elkülönült vízhasználatot! Így ez az ítélet felülvizsgálat nélkül emelkedett jogerőre. A fentiekből azonban az a tanulság fennmaradt, hogy egy jogerős ítéletnek egy másik ügyben történő felhasználását csakis igen körültekintően szabad elvégezni. Erre nem elegendő csupán az ítélet szövegének egy részét – mint szöveget – felhasználni (mantrázni), hanem az is szükséges, hogy a tényállások, az eldöntött kereseti kérelem és ellenkérelem összevetése is szükséges. Erre azért kell igen határozott éllel rámutatnunk, mert e perben az eljáró bíróság ezt a hibát elkövette nem csak a Fővárosi Ítélőtábla ítéletének figyelembevétele során, hanem a Legfelsőbb Bíróság eseti döntésének alkalmazása kapcsán is, a viszontkereset elbírálásával öszszefüggésben. Igen határozottan rámutatunk a következőkre (összefüggésben a Fővárosi Ítélőtábla ítéletével is!): A perben a szolgáltató nem a társasház bekötési mérője és az arról vételezett vízzel ellátott valamennyi elkülönült vízhasználó által használt mellékvízmérő által megmért vízmennyiség különbségét (annak ellenértékét) követeli az alperestől! Vagyis: nem az ekként megállapított „mérési különbözet” ellenértékét! A szolgáltató a jelen perben a fenti „mérési különbözet”-nek

csak egy részét kö-

veteli az alperesi társasháztól. Amit egy számítási módszerrel számít ki! Ezzel kapcsolatban a következőket kell kijelenteni:  Ennek a problémának semmi köze nincsen a Fővárosi Ítélőtábla tényállásához és ítéletéhez; o az nem ilyen tényállással kapcsolatos; o nem ilyen joghelyzetre vonatkozik;  A szolgáltató által a jelen per tényállása szerint alkalmazott „felosztásnak” nincsen meg: o sem a tényalapja; o sem a jogalapja; o sem a szerződéses alapja;  Az ellenkérelmünk lényege és alapja éppen az volt, hogy a szolgáltató semmivel nem tudta azt bizonyítani, hogy az alperesi társasháznak éppen ennyit és nem többet, vagy nem éppen kevesebbet kell fizetnie a „mérési különbözet”-ből, annak részeként; o éppen ezért a felperes keresetét – mint bizonyítatlant – kértük elutasítani!  megjegyezve azt is, hogy a felperes igénye nem csak bizonyítatlan, de bizonyíthatatlan is;  ezt a helyzetet pedig a szolgáltató felróható magatartása okozta; o ugyanis a felperes legfeljebb csakis azt bizonyíthatta volna a benyújtott mérési lapokkal, hogy mennyi volt a „mérési különbözet” egésze;

18

azonban még csak azt sem bizonyította, mert ehhez a bekötési mérőhöz tartozó valamennyi mellékvízmérő leolvasó lapját csatolnia kellett volna;  tehát azokat is, amelyek a szomszédos épületekben ellátott használati melegvíz mellékvízmérők által mért értékeket bizonyítják;  ezeket azonban nem csatolta – a bíróság pedig minderre nem is fordított figyelmet, minthogy – álláspontunk szerint – e problémát fel sem ismerte; tovább azt sem bizonyította semmivel, hogy az összességében egyáltalán nem bizonyított értékű „mérési különbözet”-hez képest, ennek egy részeként miért éppen annyit kér az alperestől, amennyit kér! 

o

Annak ellenére történt ez így, hogy az AB/II/7 jelű beadványunk 16. oldaltól kezdődően az alábbi indítványt terjesztettük elő (kénytelenek vagyunk pontosan idézni): „Ezzel összefüggésben kérjük, hogy a T. Dunaújvárosi Városi Bíróság kötelezze a felperest arra, hogy:







nyilatkozzék arra nézve, hogy a szolgáltatói hőközpontra tekintettel milyen viszonyok állnak fenn a használati melegvíz tekintetében; nyilatkozzék arra nézve, hogy a számláiban érvényesíteni kívánt „mérési különbözet” mennyiségi alapja milyen módon jött létre; o egyértelmű mérés eredménye-e, vagy; o valamely, több lakóépületre (Társasházra) vonatkozó mérési eredmény valamiféle felosztásából ered és;  ennek a „felosztásnak” mi az algoritmusa?  ennek a felosztásnak mi a jogalapja?  ki és mikor fogadta el magára nézve kötelezőnek az alperes oldaláról e felosztás alkalmazását és annak eredményét?  van-e valamiféle jogszabályi alapja az alkalmazott felosztásnak egyáltalán, valamint az alkalmazott felosztási módszernek? mutassa ki pontosan azt, hogy egzakt módon mennyi róható fel az alperesre ebből a „mérési különbözet”-ből;

Mindezek tisztázása nélkül a felperes keresete sem jogalapjában sem összegszerűségében nem bírálható el!” Pedig elég nagyméretű betűkkel emeltük ki a problémát – azonban mégis sikertelenül. A Dunaújvárosi Városi Bíróság az alperes ellenkérelmét ebben a vonatkozásban a következőképpen foglalta össze:

19

Az ítéletből – annak a Fővárosi Ítélőtábla ítéletére való hivatkozásából – éppen az látszik világosan, hogy a bíróság ugyan elbírált valamit, de annak vajmi kevés köze van az alperes ellenkérelméhez! A fenti világos ellenkérelem ellenére a Dunaújvárosi Városi Bíróság nem szólította fel világosan a felperest arra, hogy igazolja: a megmért értékekből kiszámított „mérési különbözet”-ből pontosan mennyi esik az alperesi társasházra (minthogy – mint számtalanszor hangsúlyoztuk! - maga is a „mérési különbözet” egy részére terjesztett elő igényt!). A felperes csupán arra hagyatkozott, hogy a Fővárosi Ítélőtábla ítéletére hivatkozott (amely a jelen perben felvetődő kérdés tekintetében nem releváns), ugyanakkor a felosztásra vonatkozó eljá-

rásának jogszerűségét, az abból következő összegszerű követelés helyességét a perben semmivel nem bizonyította. De még csak annak a bizonyítása sem történt meg, hogy valójában mennyi is volt a „mérési különbözet” – mert (mint unalomig ismételjük) a szomszédos épületekben lévő használati melegvízet elfogyasztó elkülönült vízhasználók fogyasztásának a mennyiségét semmivel nem igazolta! Ezen az ítélkezési alapon meg lehetett volna „indokolni” olyan ítéletet is, amely a két szélső lehetőség közötti bármely értéket tartalmazott volna az alperes fizetési kötelezettségeként: a nulla és a teljes „mérési különbözet” között bármit! Teljesen világos, hogy a jelen esetben olyan ítélkezés történt, amelynek a kérelemhez és ellenkérelemhez (továbbá a tényekhez) vajmi kevés köze volt – alapjaként az ismerhető fel, hogy a bíróság valójában nem is értette meg a probléma valós lényegét és gyökerét (de nem is tett erőfeszítést arra, hogy megértse). Annak ellenére sem, hogy ebben a perben (és kapcsolódó perek sorozatában) továbbá oldalak százain fejtjük ki az összefüggéseket! E tény azonban úgyszintén arra utal, hogy e percsoportokban elfogult ítélkezés történik4. Álláspontunk szerint tehát a Dunaújvárosi Városi Bíróság a kereseti ellenkérelmet (annak lényege és érdeme szerint) nem bírálta el – vagy amennyiben az ítéletben ezzel összefüggésben található részeket a Fejér Megyei Bíróság akként ítéli meg, hogy azzal a bíróság a kereseti kérelem és ellenkérelem határain belül döntött, akkor a fentebb ezzel kapcsolatban kifejtett argumentációnkat az ítélet elleni fellebbezési argumentációnkként kérjük tekinteni.

e.) A kártérítésre vonatkozó viszontkereset elbírálatlansága (felróható magatartás a használati melegvíz elvezetésével kapcsolatban) Az AB/II/7 jelű beadványunk 18. oldalán az alábbiak találhatóak: „i.)

A jogszabálysértő magatartással okozott kár.

Mint fentebb említettük (de már az ellenkérelmünkben is kitértünk rá, részletesen kifejtve álláspontunkat!), a szolgáltató jogellenes magatartása következté4

(Végül pedig megkapjuk: „Ügyvéd Úr! Miért dolgozott annyit!?...” – de vajon mit kellene tennünk, hogy az ügy lényege végül megértésre találjon?)

20

ben kerülhetett arra sor, hogy a Társasház bekötési mérőjén a társasház számára megmért ivóvíz egy része „el lett vezetve” (magyarán: el lett tulajdonítva) a szolgáltató által és ezt felmelegítve másik társasház lakóinak „adta el” a szolgáltató! Ebből a helyzetből következik az, hogy pontosan nem állapítható meg, hogy valójában mennyi is az alperesi társasházra eső „mérési különbözet” pontos értéke. Ezen felróható és jogsértő magatartás hiányában azonban ez pontosan megállapítható volna és az is lehetséges, hogy valójában nem is merül fel „mérési különbözet” ezen társasház esetében! Az ezen jogellenes magatartással okozott kár pontosan nem állapítható meg (ez is a szolgáltatónak felróható okokból!). Éppen ezért a kártérítés megítélése kapcsán kérjük, hogy a T. Dunaújvárosi Városi Bíróság alkalmazza a Ptk. 359. § (1) bekezdésének szabályát, mely szerint: „Ha a kár mértéke akár csak részben - pontosan nem számítható ki, a bíróság a károkozásért felelős személyt olyan összegű általános kártérítés megfizetésére kötelezheti, amely a károsult teljes anyagi kárpótlására alkalmas.” Ebben a tekintetben a kárpótlásra alkalmas kártérítés összegét a szolgáltató által követelt „mérési különbözet” összegében jelöljük meg.” Teljesen világos, hogy a kártérítés vonatkozásában viszontkeresetet terjesztettünk elő, mert a „kártérítés megítéléséről” beszéltünk a beadványban. A Dunaújvárosi Városi Bíróság azonban e kérdést egyáltalán nem bírálta el. Az alperes kérelmének összefoglalója egyáltalán nem tartalmazza a kártérítési (kárpótlási) igényünket!

f.) A beszámítási kifogásra vonatkozó ellenkérelem elbírálatlansága (felróható magatartás a használati melegvíz elvezetésével kapcsolatban) Az AB/II/7 jelű beadványunk 17. és 18. oldalán az alábbiak találhatóak: „h.) Beszámítási kifogás a korábbi évek „mérési különbözet”-ével összefüggésben. A szolgáltató a mérési különbözetet a 2003. évre vonatkozóan érvényesíti először. Erre feltehetőleg azért került sor, mivel a korábbi években „negatív különbözet” volt – vagyis valójában visszafizetési kötelezettsége lett volna.

Tekintettel arra, hogy a korábbi évekre vonatkozóan a Társasház nem rendelkezik a fogyasztási adatokkal, kérjük, hogy a T. Dunaújvárosi Városi Bíróság kötelezze az alperest arra, hogy a rendelkezésére álló fogyasztási adatokat adja meg a korábbi évekre is, mégpedig a beszámítás alkalmazhatóságával összefüggésben 1999. szeptember 4.-től 2004. év szeptember 4.-ig.” Ennek a kérelemnek az ellenére a Dunaújvárosi Városi Bíróság valójában semmit nem tett ennek figyelembevételére és elbírálására. Vagyis: nem bírálta el. Annak ellenére, hogy ez az igény azután valóban rövid, egyszerű és áttekinthető! Aligha lehet félreérteni.

21

Ez nyilvánvalóan jogsértő.

g.) A mérési különbözetre vonatkozóan a szennyvízelvezetés és szennyvíztisztítás díjának követelhetősége Ez a „mérési különbözet” problémájának másik aspektusa. A Dunaújvárosi Városi Bíróság ítélete indokolásának 6. oldalán a következőket olvashatjuk:

Valóban szerepel a Fővárosi Ítélőtábla ítéletében e mondat:

Azonban a 8. oldalon szerepel egy másik mondat is, amelynek alapvető relevanciája volt abban, hogy az Intercisa Lakásszövetkezet nem élt a felülvizsgálat lehetőségével:

Ez a mondat abból a szempontból döntő, hogy nem teljesül az azon elvárás, miszerint az ivóvíz hálózatból az elkülönült vízhasználók mellékvízmérőjén keresztül kilépő vízmennyiség (amely végül a csatornahálózatba juthat!) teljes egészében megmérésre került volna hiteles mellékvízmérőkön keresztül.

22

Más kérdés, hogy a kijelentés az Intercisa Lakásszövetkezet egészére vonatkozott, nem azokra a részekre, amelyek az ott alperes társasházakkal közösen voltak. Azonban a felülvizsgálati eljárásban bizonyításnak már nincsen helye. A Fővárosi Ítélőtábla olyan tényállásra hivatkozva hozta meg ítéletét, amely a perbeni helyzetre nem állt fenn. Az azonban tény, hogy amennyiben a második mérés a szennyvízelvezető csatornába jutó teljes vízmennyiséget nem fogja át, akkor a teljes szennyvíz mennyiséget utóbb (az ivóvíz hálózatból való kilépést követően) képező ivóvíz mennyiség nem került hitelesen (másodszor is) megmérésre mielőtt ez a víz a szennyvízelvezető rendszerbe jutott volna. A jelen perben azonban ez már nem áll fenn! Időközben ugyanis megtörtént a teljes körű mellékmérősítés! Jelenleg tehát teljeskörű a mellékvízmérők telepítése és valamennyi hiteles, mégpedig joghatás kiváltására alkalmas módon (hat évenként hitelesítve). Következésképpen a szennyvízelvezetésre kerülő vízmennyiség hitelesen meg van mérve az előtt, hogy kilépne a vízvezeték hálózatból. Ez tehát nyilvánvalóan egy teljesen más tényállás, mint amit a Fővárosi Ítélőtábla elbírált. Ez esetben nyilvánvaló, hogy:  a bekötési mérő megméri a házi vízvezeték hálózatba bejutó vízmennyiséget; o ez a mérő hiteles – tehát a mérés eredményét (annak pontosságát) illetően nincs jogi lehetőség annak a vitatására;  ezt követően az összes mellékvízmérő megméri a házi vízvezeték hálózatból kilépő vízmennyiséget; o ezek a mérők úgyszintén hitelesek, tehát ezen mérések eredményét jogszerűen úgyszintén nem lehet vitatni; Ezt követően kell megvizsgálni a Fővárosi Ítélőtábla ítéletének a következő részét:

Lehet látni a szövegből, hogy a Fővárosi Ítélőtábla nem arról beszél, hogy a „mérési különbözet” a szennyvízcsatornába kerül! A Fővárosi Ítélőtábla a „mérési különbözetből” keletkező „fogyasztási különbözet”-ről beszél! (Ez utóbbit nem magyarázza meg, hogy mit is akarna jelenteni e kifejezés!) Ezt mi akként tudjuk értelmezni (arra való tekintettel, hogy a Fővárosi Ítélőtábla abból indult ki: nem 100 %-ban mellékmérősített a rendszer!), hogy a „mérési különbözet” nem két hiteles mérés különbözete akkor, ha nem 100 %-ban mellékmérősített a rendszer! Tehát nem csak mérési pontossági eltérésből adódik a különbözet, hanem valódi „fogyasztási különbözet” is fennáll – amely viszont nyilvánvalóan a szennyvízcsatornába jut! Világosan lehet látni azt, hogy olyan jogalkalmazással állunk szemben a Dunaújvárosi Városi Bíróság részéről, amelynek a során a bíróság nem tárta fel annak a Fővárosi Ítélőtábla által

23

hozott ítéletnek a valódi tartalmát és jelentését, amelyre ítéletében hivatkozott! Bár a szöveget illetően hivatkozik a Fővárosi Ítélőtábla ítéletének interpretációja során a „mérési különbözet”-re és az abból keletkező „fogyasztási különbözet”-re is, azonban a szavakat csak visszhangozza, de valójában azok értelme (értelmezése) nélkül, egyszerűen csak lemásolva a Fővárosi Ítélőtábla szövegét. Azon nem csodálkozunk, hogy a felperes előtt rejtve maradnak ezek az összefüggések – ehhez már hozzászoktunk a per(ek) folyamán. Azt azonban elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a Dunaújvárosi Városi Bíróság akként adott helyt a felperes hivatkozásának, hogy el sem gondolkodott a Fővárosi Ítélőtábla ítéletének helyes értelmezésén (nem hogy azt mélyrehatóan elemezte volna). Visszatérve a perben releváns (de a Fővárosi Ítélőtábla által elbírált tényállástól lényegében és lényegesen különböző) tényállásra: 



a bekötési mérő tehát megméri a házi vízvezeték hálózatba bejutó vízmennyiséget; o ez a mérő hiteles – tehát a mérés eredményét (annak pontosságát) illetően nincsen jogi lehetőség annak a vitatására; o ebből következően nem vitásan ezen hitelesen megmért érték lesz az alapja az ivóvíz-szolgáltatásért követelt ivóvíz díjnak; ezt követően az összes mellékvízmérő megméri a házi vízvezeték hálózatból kilépő vízmennyiséget; o ezek a mérők úgyszintén hitelesek, tehát ezen mérések eredményét jogszerűen úgyszintén nem lehet vitatni;  ezen hitelesen megmért vízmennyiségnél nagyobb vízmennyiség a szennyvízelvezető hálózatba nem kerülhet be!  ennek egyszerűen az az oka, hogy amennyiben ennyi folyt ki a házi vízvezető hálózatból, akkor ennél több nem juthatott be a szennyvízelvezető rendszerbe;  kevesebb bejuthat a szennyvízelvezető rendszerbe – de erre jogot nem alapítottunk; o ebből következően nem vitásan a szennyvízelvezetés közüzemi szolgáltatásnak az ellenértéke csak a mellékvízmérők által megmért vízmennyiségen alapulhat;  ezt azonban az elkülönült vízhasználók a nekik kibocsátott számla alapján már megfizették;  következésképpen a társasház felé olyan számla, amely a szennyvízelvezetés szolgáltatással összefüggő bármilyen díjat tartalmaz, ebben az esetben jogszerűen nem bocsátható ki;

Hangsúlyosan ki kell itt arra térni, hogy vajon mi a helyzet az anyagmegmaradás törvényével – amely a valós fizikai világ egyik alapvető természeti törvénye? Látszólag ugyanis sérül ez az elv, ha azt mondjuk: nem annyi víz folyik be a házi ivóvíz rendszerbe a bekötési mérőn keresztül, mint amennyi kifolyik ugyanebből a zárt fizikai rendszerből! Ilyet azonban mi soha nem mondunk! Ugyanis pontosan annyi víz folyik ki, mint amennyi a házi vízvezeték rendszerbe a belépési ponton (bekötési mérőn át) befolyt. (Itt most tekintsünk el attól, hogy lehet csőrepedés is – mert ilyenre itt nincsen adat). Akkor hát miről van itt szó?

24

Arról a szintén fizikai tényről (amelyet úgyszintén ezerszer és unalomig kifejtettünk már), hogy pontos mérés gyakorlatilag nem létezik. A „hiteles mérés” nem azonos a „pontos mérés” fogalmával – ez egy olyan alapvető ismeret, amelyet végre a perekben is tudomásul kellene venni. Egyébként pedig „pontos mérés” még csak elvileg sem létezik – éppen ezért van szükség a „hiteles mérés”-re (mint jogintézményre!), melynek lényege: ez a mérés

nem pontos ugyan, de a jogszabály erejénél fogva azt a jogviszonyokban pontosként vagyunk kénytelenek elfogadni! A perbeni élethelyzetre pedig éppen az a jellemző, hogy két „hiteles mérés” konkurenciájáról van szó! Valamennyi jogalanynak, jogalkalmazónak „pontosként” kell elfogadnia mindkét „hiteles mérést”. Ebbe a körbe beletartozik a bíróság is – rá is vonatkozik az, hogy minkét „hiteles mérést” köteles elfogadni pontosként! Ebből következik, hogy:  a belépési ponton a bekötési mérő által mért vízmennyiséget köteles mindenki pontosként elfogadni;  a kilépési ponton a mellékvízmérők által megmért vízmennyiséget köteles mindenki pontosként elfogadni; Márpedig nyilvánvaló, hogy a szennyvízelvezető rendszerbe több nem juthat be, mint amennyi házi vízvezeték rendszerből kilépett! Ez a mennyiség pedig hitelesen megmérésre került és ez a mérés megfelel a 38/1995 (IV.5.) Korm. rendelet vonatkozó szabályának.5 A szennyvízelvezetés mennyisége (annak felső korlátja) ugyanis „vízoldalon” is mérhető - legfeljebb még ekkor is túlfizetés történik, ha mégis ennél kevesebb víz lett szennyvízként elvezetve! Lehet látni, hogy a Fővárosi Ítélőtábla ezzel a problémával egyáltalán nem foglalkozott és nem foglalt abban állást, hogy a két hiteles mérés közül valamelyiket is előnyben kellene részesíteni és azokat nem akként kellene kezelni, mint itt előadtuk! Ebben a vonatkozásban hivatkoztunk a Fejér Megyei Bíróság 8.P.22.293/2005/41. számú ítéletére is, amely – álláspontunk szerint – az itt felmerülő vitás kérdésben már érdemben döntött, mégpedig a mi álláspontunkat fogadva el. Ezt a Dunaújvárosi Városi Bíróság mellőzte érdemben és az indokolásban is. Elmondhatjuk: a valóban eldöntendő kérdésekben a Dunaújvárosi Városi Bíróság sem foglalt állás, azzal nem is foglakozott, a valóban eldöntendő probléma nem jutott el a döntéshozás szintjéig. Ezért mondjuk azt, hogy az ellenkérelem vonatkozásában valójában nem döntött (valami másról dönthetett, ami viszont nem tartozik a jelen perhez!). Amennyiben az ítéletnek ezen része mégis az ellenkérelemmel összefüggő döntésnek volna minősíthető, akkor e döntés téves tényálláson és jogalkalmazáson alapult. A fenti argumentációt tehát az ilyen döntés elleni fellebbezésünk részeként kérjük tekinteni. Egyebekben fenntartjuk az e tárgyban korábban, az első fokú eljárásban kifejtett – a bíróság által mellőzött - argumentációnkat is!

5

24. § (1) A szennyvízelvezetési helyről a szennyvízelvezető műbe kerülő szennyvíz mennyisége méréssel, mérés hiányában pedig az adott helyen fogyasztott (számlázott) vízmennyiség alapulvételével állapítható meg.

25

4. A fűtés karbantartási díj megfizetése – bíróság erre nem volt figyelemmel A bíróság által az alperes ellenkérelmével kapcsolatos interpretáció szerint:

Az AB/II/7 jelű beadványunk 6. oldalán foglakoztunk ezzel. Nem csak állítottuk, de az átutalást igazoló bizonylat másolatát be is mutattuk! Továbbá a felperes a kifizetés tényét nem vitatta. Ennek ellenére az ítéletben a Dunaújvárosi Városi Bíróság erről „nem vett tudomást” és a felperes teljes keresetét illetően marasztalt bennünket – benne ismételten megfizettette tehát a már megfizetett összeget. Nem jelentős összegről van szó, de elvi jelentősége van! A követelt 961,- Ft-tal szemben 1.881,- Ft-ot fizettünk ki, mert a számla ennyiről szólt, a felperes nem tudta megmagyarázni, hogy ezen összeg helyett miért követelt kevesebbet! Valójában tehát túlfizetést teljesítettünk!

5. A tényállás hiányossága – kereset és viszontkereset (ellenkérelem) vonatkozásában. Külön fejezetet igényel a bírói tényállás elemzése: Ad.:

Elképzelni sem tudjuk, hogy milyen tények alapján állapította meg ezt a bíróság! A felperes nyilatkozata szerint az épület 1991.-ben épült. Mi nem találtunk erre adatot. A bíróság elé be lett terjesztve az alapító okirat, amely végén a következő szerepel:

Ezen nyilvánvaló okirati tény ellenére szerepel az ítéleti tényállásban az 1995.-ös dátum. Az sem érthető, hogy az „1980-as évek elején” időmeghatározás honnan került ide? Annak ellenére, hogy ezeknek az időpontoknak relevanciája van a viszontkereset vonatkozásában! Többek között a 129/1991 (X. 15.) Korm. rendelet alkalmazhatósága szempontjából! Ad.:

26

Ezzel szemben:  álláspontunk szerint a felek között van (ráadásul írásban megkötött!) közüzemi szerződés;  szennyvíztisztítás szolgáltatás nem létezik – ennek ellenére a bíróság kijelenti, hogy a felperes ilyet is nyújt;  a „használati melegvizet biztosít” kifejezés nem érthető – de ugyanakkor az ivóvíz szolgáltatási jogviszony szempontjából nem pontos;  az egyes lakások nem csak külön mellékvízmérőkkel vannak felszerelve, de ezek hitelesek is! Ad.:

Ez a „tényállás” meglehetősen hiányos! Abból éppen a releváns tények hiányoznak! Tény, hogy a hőközpont már akkor „ide került”, amikor célcsoportos beruházás keretében az adott (paneles) városrészt tervezték – amikor az épületeknek még „tulajdonosa” gyakorlatilag nem volt (mert még épületek sem voltak)! Ebben a városrészben különböző jellegű épületek erveződtek és épültek: „szövetkezeti lakások”, „OTP-lakások”, „tanácsi lakások”, „tanácsi értékesítésű lakások”, „honvédségi lakások”, stb… A terveket a korábbi tanács Beruházási Osztálya megbízásából a Dunaújvárosi Tervező Iroda készítette – a beépítési tervektől a kiviteli tervekig. A hőközpontok elhelyezése a tervező asztalon került eldöntésre, mégpedig már a beépítési tervek készítése során, az akkori szolgáltatóval egyeztetve. (A jelen perben jogi képviselőként eljáró dr. Pecz Péter akkor éppen – mint épületgépész szakági vezető – az épületgépészeti tervezést vezette, benne a hőközpontok elhelyezését és tervezését). Ezen beruházási folyamat során szó sem volt azokról a kérdésekről, amelyet a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet6(a villamosmű átalakító és kapcsoló berendezésének elhelyezését szolgáló használati jog szabályozásáról) szerint rendezni kellett volna. Azon egyszerű oknál fogva, hogy akkor még nem volt „tulajdonos”, csak beruházó. Ráadásul a „tanácsi lakás”-okat tartalmazó épületek „tanácsi tulajdon”-ban voltak – vagyis a városi tanács volt kezdetben a „kezelő szerv”, illetőleg a helyi ingatlankezelő szervezet. Ebben a helyzetben persze a szolgáltatónak módja és joga lett volna arra, hogy az illetékes közigazgatási szervhez forduljon a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet szabálya szerint7. Azonban ez sem történt meg – de ilyen iratot a perben a felperes nem tudott felmutatni. 6

1995. 04. 20.-ig volt hatályban! Hatályban tartotta a 40/1962. (XI. 11.) Korm. rendelet, mivel a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet nem helyezte hatályon kívül! 7

2. § (1) A használati jog a) állami tulajdonban álló ingatlan esetében a kezelőszerv hozzájárulása, b) egyéb ingatlan esetében a tulajdonossal (használóval) létesített megegyezés,

27

De éppen ebből következően ezeknek a jogoknak a rendezésére később sem került sor, tekintettel arra, hogy:  az akkori szolgáltató ezekkel egyáltalán nem törődött (a szocializmusban ez „másként ment”);  a későbbi tulajdonossal pedig senki nem közölte, hogy itt valamit rendezni kellene! Ebből következően tehát szóba sem jöhet az, hogy bárki is – akár ráutaló magatartással is – akaratot nyilvánított volna a használati jog alapítására! Létrejött tehát egy ténylegesség (egy birtok) – azonban a jogok rendezetlensége mellett. Az ingatlannyilvántartásba a használati jog bejegyzése iránt a szolgáltató soha nem intézkedett – de nem is lett volna lehetősége arra, hogy ilyen bejegyzésről intézkedjék, mivel az eljárásra alapot adó (írásbeli) okirattal soha nem rendelkezett. Világosan jellemzi ezt a helyzetet, hogy a társasházi alapító okirat feltünteti ugyan a „Közös tulajdon” körében a hőközpontot (ténylegesség, illetve funkció), azonban azt már nem, hogy ezt valamiféle „használati jog” terhelné – annak ellenére sem, hogy ez dologi jog, továbbá az alapító okiratot az ingatlankezelő (a korábbi kezelői jog jogosultja) DVG Rt. jogászai készítették! Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az épület a megépítését követően „tanácsi lakásokat” tartalmazó épület státusával és minősítésével rendelkezett! Ekkor tehát már volt „kezelője”. De nyilvánvalóan ekkor sem került bejegyzése semmiféle használati jog, mert egyébként ha ilyen lett volna, akkor a későbbi társasházi alapító okiratnak is fel kellett volna ezt tüntetni. Az ingatlannyilvántartás semmiféle ilyen jogról nem tartalmaz feljegyzést sem, nem hogy bejegyzést. Annak ellenére sem, hogy a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet 9. § (1) bekezdésének szabálya szerint8 az illetékes tanácsi szervnek hivatalból kellett (volna) megküldeni földhivatal felé az ezzel kapcsolatos határozatát! Ezen eljárási mód előírása mellett is hiányzó telekkönyvi bejegyzés világosan bizonyítja azt, hogy a használati jog megalapítása nem történt meg. Ráadásul a társasházzá alakítás akként történt meg, hogy az alapításkor valamennyi különtulajdon a Dunaújváros Önkormányzata tulajdonában maradt! Tehát: nem csak a jelenlegi tulajdonosok, de a tanács jogutódaként tekintendő önkormányzat (mint épülettulajdonos) sem volt tisztában az állítólagosan fennálló használati jog létével, ugyanis a társasházzá alapításkor sem intézkedett az állítólagos használati jog bejegyeztetéséről, az alapító okirat sem tartalmaz erről semmit! A bíróság ezeket a tényállási elemeket nem tárta fel, továbbá (mivel a felperest terhelő körben merült fel a bizonyítási teher) ezzel kapcsolatban a felperest nem tájékoztatta, viszont a bizonyítatlanság jogkövetkezményét nem a felperesnél, hanem az alperes rovására tudta be! c) hozzájárulás, illetve megegyezés hiányában a villamosmű üzembentartójának kérésére az illetékes tanácsi szerv engedélye [VET 7. § (2) és (3) bekezdés] alapján keletkezik. (2) A használati jog engedélyezése felől az ingatlan fekvése szerint illetékes járási, városi (fővárosi kerületi, megyei jogú városi kerületi, járási jogú városi) tanács végrehajtó bizottságának igazgatási osztálya dönt. 8

9. § (1) A használati jog tárgyában hozott határozatot, továbbá a használati jog engedélyezése esetén a hatósági helyszínrajz és összeírás jogerősségi záradékkal ellátott egy-egy példányát a határozat jogerőre emelkedése után az illetékes tanácsi szerv megküldi a villamosmű üzembentartójának, a használati joggal terhelt ingatlan tulajdonosának és a telekkönyvi hatóságnak, két példánya pedig az iratoknál marad.

28

Az itt kifejtettekből világosan látható az, hogy a bíróság a valóban releváns tényállást nem tárta fel – illetve a felperes a bizonyítási kötelezettségének nem tett eleget. Ad.:

A valódi tényállás feltárásának hiányossága itt is megjelenik. Itt ugyanis két, egymástól élesen elkülönülő időszakról van szó. Az épület az építést követően „tanácsi tulajdonban” (állami tulajdonban és „tanácsi kezelésben”) volt, abban „tanácsi lakások” voltak. Ekkor szó sem volt a mai tulajdonosi státusról – nem volt társasház (amely egyébként ma sem tulajdonosa a társasházi épületnek – jó ezt itt is tisztázni – a társasházi tulajdon nem a „társasház tulajdonát” jelenti). A hőközpont létesítésekor tehát a VIII. r. alperes részére aligha fizethetett volna a felperes (vagy annak jogelődje). Itt azonban arra az alapvető hiányosságra is rá kell mutatni, hogy a jelenlegi felperes nem jogutóda az épület megépítésekor szolgáltatást végző közüzemi szolgáltatónak. Azon a bizonyos „utolsó tárgyaláson” kísérletet tettünk ennek a kérdésnek a tisztázására, azonban a felperes egyszerűen nem volt hajlandó „értelmesen” nyilatkozni ebben a vonatkozásban, az eljáró bíró pedig ebben a segítségére volt! A felperes éppen a Fővárosi Ítélőtábla által befejezett ügyben nyilatkozott arról, hogy ő nem jogutóda a korábbi szolgáltatónak, mert a szolgáltatás jogát az önkormányzattal megkötött szerződés keretében és nem jogutódlás keretében nyerte el. Bár a mindenkori jogszabályok azt egyértelműen szabályozzák, hogy a használati jog a hőközpont mindenkori üzemeltetőjét illeti meg – de csak akkor, ha az megalapításra került! Amennyiben viszont e jog nem került megalapításra, akkor jelentősége van annak is, hogy ki kinek a jogutóda! A korábbi üzemeltető jogalapításra alkalmatlan cselekedete ugyanis semmire sem jogosíthatja az utóbbi üzemeltetőt – különösen, ha az nem is jogutód! Ebben a tekintetben a Fővárosi Ítélőtábla ítéletének 9. oldal utolsó bekezdése szerint:

A távhőszolgáltatás vonatkozásában viszont különösen nem volt jogutódja a felperes a korábbi szolgáltatónak, hanem csakis a távhőszolgáltatás végzésének jogát szerezte meg, mégpedig az önkormányzattal megkötött „szolgáltatási-vállalkozási szerződés” alapján. Amennyiben jogutód lett volna, a szolgáltatás jogának megszerzése kapcsán a dologi jogok az ő nevére átjegyzésre kerültek volna! Ilyen azonban az egész városban nem történt! Ez bizonyítja azt, hogy soha és sehol nem került sor használati jog megalapítására! A Dunaújvárosi Városi Bíróság ezeket az összefüggéseket sem tárta fel, az alperest pedig kifejezetten megakadályozta az ellenbizonyításban is! A felperes elődje a korábbi tulajdonosnak (kezdetben az ingatlankezelőnek, utóbb az önkormányzatnak) sem fizetett ellenértéket a használati jogért. Majd nem fizetett a társasháznak sem!

29

Maga a felperes pedig (amikor a szolgáltatás átvette, akkor a perbeni társasház már létezett!) úgyszintén nem fizetett a társasháznak! Különös tekintettel arra, hogy éves díjat kellett (volna) fizetnie! Ad.:

Ebben benne van a fűtéskarbantartás díja is – amely pedig (túl azon, hogy kifizetésre került) nem „közüzemi díj”! Ad.:

Vajon a számlák miért volnának „bizonyítékok”? Azok csak azt „bizonyítják”, hogy a felperes ennyit követel és erre a követelésre kibocsátotta ezeket a számlákat. Azt azonban nem bizonyítják, hogy a követelés alapos! Jó volna már, ha a bíróságok nem tekintenék a számlákat „bizonyítéknak” ebben és az ehhez hasonló ügyekben. Számlát ugyanis ki lehet állítani megalapozottan és megalapozatlanul is! A befogadott számla már lehetne bizonyíték – de itt ilyenről nincsen szó. Ennek az állapotnak azonban sokkal súlyosabb aspektusa is van: a „mérési különbözet” valódi megállapítása érdekében a bekötési mérő, valamint valamennyi ahhoz kapcsolódó mellékvízmérő leolvasási lapjára is szükség lett volna! Ez utóbbiak körébe tartoznak azok a mellékvízmérők is, amelyek a többi épületben mérik a használati melegvízfogyasztást! Ezekről azonban a felperes semmiféle adatot nem szolgáltatott, bizonyítást nem adott! Ebből következik az, hogy a felperes keresete nem csak azért bizonyítatlan, mert – elvileg és általánosságban – nem tudja megmondani azt, hogy a „mérési különbözet”-ek miért a követelt része esik az alperesre. Valójában azt sem bizonyította, hogy mennyi maga a „mérési különbözet”! Így a perben szolgáltatott adatokból megállapíthatatlan még csak az is, hogy valójában mekkora az a „mérési különbözet”, amit felosztott a társasházak között!

Így tehát – nyilvánvalóan - egy nem bizonyított nagyságú „mérési különbözet”nek a nem bizonyított hányadát követeli az alperestől! Ennyit a felperes követelésének perbeni bizonyításáról! Illetve arról, hogy ezen nyilvánvaló tények mellett vajon ez az ítélkezés elfogult volt-e, vagy sem?

30

Ad.:

Itt is rá kell ara mutatni, hogy itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a „mérési különbözet”nek mi az oka! Ugyanis itt a szolgáltató nem csak a „mérési különbözetet” (illetve annak díj-vetületét) érvényesíti! Valójában itt a tényleges „mérési különbözet”-nek egy önkényesen megállapított részét érvényesíti! Ebben az összefüggésben különös jelentőséget nyer az önkormányzati rendeletnek a mérési különbözettel kapcsolatos szabálya, mely szerint azt „ki kell vizsgálni”! Ez a vizsgálat ugyanis semmiféle pozitív eredményt nem hozhat, ugyanis a szolgáltató nem mérési adatok különbözeteként előálló értékkel jellemzett szolgáltatás ellenértékét követeli! Ezeket a nyilvánvaló összefüggéseket a Dunaújvárosi Városi Bíróság egyáltalán nem tárta fel – de azokra nem is volt kíváncsi. Továbbá a perben hivatkozás történik a Fejér Megyei Bíróság valamely olyan ítéletére, amelyet az alperes semmi módon és sehonnan nem ismer! Ugyanakkor a bíróság nem csatolta azt a per anyagához - kérés ellenére sem! Ez alapvető eljárási szabálysértés. Ugyanis így az alperes nem tudja megismerni azt, hogy amennyiben a Fejér Megyei Bíróság hozott volna ilyen tartalmú határozatot, az milyen kereseti kérelmen és milyen indokoláson alapszik! Elképzelhetetlennek tartjuk ugyanis azt, hogy a Fejér Megyei Bíróság általános érvénynyel kijelentette volna, hogy valamely jogsértő magatartásnak nincsen szankciója! Az ilyen kijelentés ugyanis a normatan alapvető szabályaival ellenkezik. A mai jogrendekben ugyanis éppen az általános az, hogy csonka normákat tartalmaznak a jogszabályok, vagyis: valamennyi norma nem tartalmazza egyúttal a megsértésének a szankcióját is. Ebből azonban nem következik az, hogy ezeket a normákat minden jogkövetkezmény nélkül meg lehet sérteni (az ilyen szabály ugyanis a gyakorlatban nem érvényesül – tehát gyakorlatilag nincs! A jogirodalom szerint valóban vannak olyan normák, amelyeknek nincsenek szankciói. Ilyenek például a megállapító normák. Az esetünkben azonban nem ilyenről van szó. Tekintettel a csonka normák általános jelenlétére a jogrendben, éppen a bíróság feladata és kötelessége az, hogy normasértés esetében a norma szankcióját más normákban megtalálja és a normát ezzel megvédje és érvényre juttassa! Fel sem tételezzük, hogy a Fejér Megyei Bíróság olyan jogerős ítéletet hozott volna, amelyben ezt az alapvető szabályt ne tartotta volna tiszteletben! Amelyben ne törekedett volna arra, hogy valamely jogsértés elkövetésétől a jövőben visszatartó szankciót ne kereste és ne találta volna meg.

31

Éppen ezért elfogadhatatlannak (jogsértőnek) tartjuk azt, hogy a Dunaújvárosi Városi Bíróság ítéletét olyan tényállásra alapítja, amelyet az alperes a perben nem ismerhetett meg! Ad.:

Azt nem lehet tudni, hogy a bíróság vajon honnan vette ezt a „tényállást” – ugyanis a felperes ilyen értelmű nyilatkozatot nem tett. Sem a perben, sem korábban az élettényállás keretében. Továbbá az sem világos, mit jelent: „Ingyenes használatot engedett”? Egy megállapodás keretében – ezt akarná jelenteni? Továbbá az ítélet 4. oldalán:

A felperes ugyanakkor semmi ilyet nem mondott. Az 54. sz. jegyzőkönyv a következőket tartalmazza:

Majd a következő nyilatkozatot találhatjuk:

Majd az 5. oldalon:

32

A valóságban azonban más kijelentések hangzottak el a felperesi jogi képviselő szájából. A felperesi képviselő arra a kérdésre, hogy mi a jogalapja ennek a használati jog megszerzésének, azt nyilatkozta: „Eredeti szerzés. Mivel senki nem vitatta, hogy a hőközpont ott volt, ez egy ingyenes szerzés volt.” Ez a nyilatkozat is a bíró „segítségével” jött össze. „Ingyenes szerzés volt. Ezt meg lehet állapítani az akkori tulajdonossal és a társasházzal is. Nyilatkoztatni kell a társasházat is. Maga hogy nyilatkozik, mint a társasház jogi képviselője?” Mire az alperesi képviselő: „Úgy nyilatkozom, hogy semmiféle jogot nem szerzett sem a DVCSH, sem a…(ekkor a felperesi képviselő a nyilatkozatot belefojtotta az alperesi képviselőbe) … elmulasztották ennek a rendezését Önök is és a jogelődeik is!” Hát ebből a jegyzőkönyv semmit nem tartalmaz. Pedig a leginkább lényeges nyilatkozatok hangzottak itt el. Ekkor a bíró belefojtotta a szót az alperesi képviselőbe. Az elhangzottak nem kerültek az elhangzottak lényege szerint jegyzőkönyvezésre. A bíró azt mondta: „Feleslegesen ne lovagoljunk a szavakon!” Ekkor elkezdődött egy tisztázó párbeszéd, amelynek a vége az volt, hogy: „Bíró úr! Ez nem lett lejegyzőkönyvezve!” Válasz: „Nem is lesz!” Tehát nem csak hogy a jegyzőkönyv nem azt tartalmazza, mint a bírói tényállás, hanem a tárgyaláson meg különösen nem az hangzott el, mint ami a jegyzőkönyvben van, de különösen nem, mint ami a tényállásban található. Ennek óriási jelentősége van a következő fejezet szempontjából! Ugyanis a felperes álláspontja szerint a dologi jog (használati jog) megszerzése a következő módon történt:  tudomásul vétellel (a hőközpont létét tudomásul vették) o kik vették tudomásul?  mind a társasház;  mind „korábban a lakók”!  „használati jogot engedtek a szolgáltatónak”; o kik?  „a lakóépületek”! o a bírói jegyzőkönyv szerint ingyenes használatot engedtek (bár a felperes ilyet nem mondott):  korábban a „lakók”;  mind a társasház; o az ítélet indokolása szerint (a felperes nyilatkozatának feltüntetve, bár a felperes ilyet szintén nem mondott):  „korábban nem követelt ellenértéket”;  „ebből arra lehet következtetni, hogy ingyenes használatot engedett”  tehát itt a jog a díjkövetelés hiányában keletkezett9!  ami azért „érdekes”, mert a használati jog keletkezési módjait a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet részletesen felsorolja és ilyen nincsen benne!  „eredeti szerzés történt” o Kitől? Ezt meg lehet állapítani: 9

Utalunk itt arra, hogy ilyen helyzetre kifejezett eseti döntésre hivatkozunk a későbbiekben. Ebből majd kiderül, hogy ilyen jogszerzésről szó nem lehet!

33

o

  „Mivel volt.”  

„az akkori tulajdonossal” és a társasházzal! senki nem vitatta, hogy a hőközpont ott volt, ez egy ingyenes szerzés ez még véletlenül sem azonos az „ingyenes használati jogot engedtek” megfogalmazással; az elhangzottak ezen bírói torzítása egyértelmű bizonyítéka az elfogultságnak;

Az már egy másik probléma, hogy a felperes nincsen tisztában a dologi jog eredeti szerzési módjaival:  az eredeti szerzés nem tételez fel korábbi tulajdonost, más személyt, aki abszolút jogviszonyban van a szerzés tárgyával; o szerzési módok ingatlanhoz kapcsolódó dologi jogok esetében:  hatósági határozat, árverés;  elbirtoklás;  kisajátítás;  továbbá a „causa – titulus – modus” „szentháromsága” sem elfelejtendő; Az adott témakörben valóban szerepet játszhatott volna az „eredeti szerzés”, mégpedig a jogszabályok által lehetővé tett hatósági határozat útján. Erre azonban csak akkor kerülhetett volna sor, amennyiben sem az állami tulajdon kezelője nem adta meg a hozzájárulását, sem a más tulajdonossal nem jött létre a megegyezés – ekkor ugyanis a szolgáltató a mindenkori jogszabály által megjelölt hatáskörű és illetékességű helyi államigazgatási szervhez fordulhatott volna azért, hogy az a használati jogot alapítsa meg a határozatával! Ez valóban „eredeti szerzés” lett volna, hiszen a tulajdonos „kikapcsolásával” jött volna létre! Csakhogy: az államigazgatási szerv a határozatát írásban hozza meg és az akkori szabályok között e határozatát továbbítania kellett volna a földhivatal felé is. Ebből következően – ha „eredeti szerzés” történt volna -, akkor annak nyoma lenne az ingatlannyilvántartásban is! A fentiekből teljesen világos az, hogy a felperes még csak a dologi jogszerzésének a jogi megfogalmazására sem volt képes. Nem hogy bizonyította is volna azt! Állítjuk: aki nem tudja megfogalmazni azt, hogy a jogot miképpen szerezte meg, az aligha képes az állításának a bizonyítására! Azonban mindezek ellenére a bíróság tényként állapította meg azt, hogy (valakivel –a személyt meg nem határozva) létrejött egy olyan megállapodás, amely – ráadásul - ingyenes használatot engedélyezett az akkori (mikori?) szolgáltatónak! Ráadásul e „szerzés” két alkalommal is megtörtént!:  egyszer a „lakóktól”,  másszor pedig a társasháztól; Ami ismételten igen érdekes és a dologi jog lényegének mond ellent, ugyanis vajon miként származott vissza a korábbi jogátadótól a jog a társasházhoz, hogy az ismételten ingyenes használati jogot tudott biztosítani? Ezekből az alapvető tényekből világosan látszik az, hogy mindez nem egyéb, mint egyszerű halandzsa – meglehetősen kínos egy ügyvéd szájából, de több mint kínos, ha a bíróság viszont akceptálja ezeket a zavaros „eszméket”. …És itt jön a slusszpoén: a felperes a 49. sz. beadványában az alábbi kérelmet terjesztette elő:

34

Itt eltekintve attól az alapvető ténytől, hogy ilyen kereshetőségi joga nincsen a felperesnek, mivel ez jelenleg éppen a helyi jegyző hatáskörébe tartozó döntés lenne, foglalkozzunk csak azzal, hogy vajon amennyiben már régen fennáll a felperes használati joga, akkor vajon miért kívánná ezt ismételten megalapíttatni a bíróság által? Mint fentebb kifejtettük: kétszer teljesen felesleges ugyanazt a dologi jogot megalapítani – de nem hogy felesleges, hanem lehetetlen is! (Kérdés: „Miért kellene kétszer megvenni egy ingatlant?”). Viszont: a felperes ezen keresetkiegészítése pontosan és egyértelműen bizonyítja azt, hogy korábban semmi módon nem állt fenn a használati joga, az nem került létesítésre. Ilyen joga nem keletkezett. Ugyanis ha korábban már keletkezett volna, akkor ilyen igényt nem kellett volna előterjesztenie! Az teljesen bizonyos, hogy a felperes keresetének a kiegészítésekor még úgy tudta: nem rendelkezik a használati joggal! Amennyiben ugyanis már ekkor „úgy tudta volna”, hogy e jog már korábban létrejött, akkor ennek létrehozására nem terjeszt elő keresetet! Felmerül a kérdés: ezen igény előterjesztése után „mikor esett le a tantusz” a felperesnél, hogy „Jé, hiszen nekem már korábban keletkezett a használati jogom!”? A perben ugyanis semmiféle ilyen bizonyíték meg nem jelent! A felperes ezen „színeváltozása” világosan mutatja (mi több: egyértelműen bizonyítja) azt a nyilvánvaló tényt, hogy a nyilatkozatai mögött semmiféle jogi tény nem áll, hanem ezek egyszerűen csak blöffök, amelyek bizonyítását pedig a Dunaújvárosi Városi Bíróság semmi módon nem követelte meg. Pedig csak azt kellett volna tisztáznia, hogy vajon ha már korábban keletkezett e joga, akkor miért kérte keresetmódosításában ennek létrehozását? Egyetlen kérdés…! De ez nem hangzott el a bíróság részéről. Az alperes számára viszont a bíróság megakadályozta azt, hogy a tárgyaláson e kérdéseket tisztázza! Az ítéleti tényállás ezen részével kapcsolatosan is látható, hogy egyetlen „ártatlannak látszó” bekezdés mögött is milyen súlyos problémák húzódnak meg! A bíróság a tényállásban semmi olyat nem óhajtott észrevenni, ami a felperes szándékait meghiúsíthatta volna és egyértelművé tehette volna azt, hogy a felperes hamis tényeket állít a perben! Ezen bírói magatartást tükröző eljárást semmi mással nem tudjuk magyarázni, mint azzal, hogy a bíró elfogult volt a felperes javára. Ad.:

35

Ez igen messze van az álláspontunktól, annak lényegét nem tükrözi, ugyanis:  ragaszkodunk az általunk alaposan és részletesen kifejtett állásponthoz és elutasítjuk ezt a szimplifikációt;  továbbá, ha össze kívánnánk foglalni: o a követelés nem csak „bizonyíthatatlan”, hanem „bizonyítatlan és bizonyíthatatlan”;  ugyanis a „mérési különbözet” házankénti „megmérése” nem történik meg (erre nincsen műszaki lehetőség sem beépítve!);  a felperes nem azt nem jelölte meg, hogy mi alapján számlázott, hanem nem bizonyította azt, hogy: o a „mérési különbözet” maga valójában mekkora; o ennek mekkora részét osztotta az alperesi társasházra és mekkorát a többire; o valamit miért akkorát „osztott”, továbbá;  e szétosztásnak pedig mi volt a jogalapja;  jogszabály?  szerződés?  ezen túlmenően az ellenkérelmünknek még számtalan eleme volt, amelyeket itt nem ismételünk meg; Ad.:

Vajon mit jelent itt a „vízfogyasztás után” fordulat? Ez így nem pontos. A felperes keresete ugyanis nem a „vízfogyasztás” utáni díjra irányul (tehát nem a bekötési mérő által mutatott „vízfogyasztásra”) hanem a „mérési különbözetre. Ugyanakkor a locsolási kedvezményt valóban a bekötési mérő által mutatott teljes „vízfogyasztásra” nézve terjesztettük elő! Ugyanis a locsolási kedvezmény (és nem „locsolási díj”!) ezen mennyiségre vonatkozóan jár! A locsolási kedvezmény pedig azt jelenti, hogy ezen kedvezményezett vízmenynyiség után nem számlázható a csatornadíj (azon belül a szennyvízelvezetés díjelem és a szennyvíztisztítási díjelem)! Ez az értelmezés a bírói interpretációból nem derül ki. A fentiekből következően a beszámítási kifogásunkat ez alapján, az épület által fogyasztott Ft összegben tartjuk fenn. Az összeg másodfokon történő pontosításának az oka az, hogy a legutolsó tárgyaláson sem került még sor arra, hogy a felperes keresetének jogalapja és a mennyiségi összefüggések valóban tisztázódhattak volna.

650.000,-

Ad.:

36

Ez sem felel meg a viszontkeresetünk tartalmának. Ugyanis azt kértük, hogy:  állapítsa meg a jogviszony pontos tartalmát; o amennyiben arról kiderülne, hogy az (mint állítjuk) szerződés, akkor módosítsa azt;  amennyiben kiderülne, hogy a felek között nincsen szerződés, akkor azt a szolgáltató szerződéskötési kötelezettségére tekintettel hozza létre a felek között; Annak ellenére, hogy a Dunaújvárosi Városi Bíróság észlelte az igényt, ennek a viszontkeresetnek nem tett eleget. Ebben a kérdésben nem hozott döntést. Ad.:

Mint már fentebb erre kitértünk:  5 702 400,- Ft beszámítási kifogást érvényesítettünk, ebből utóbb:  1.100.000,- Ft összegre viszontkeresetet terjesztettünk elő; o a két összeg különbözetének beszámítási kifogásként való változatlan fenntartása mellett! Ad.:

Ez a bírói kijelentés súlyos torzítása a perben elhangzottaknak. Az tény, hogy a jegyzőkönyvezés során a jegyzőkönyvet diktáló bíró olyan szövegeket diktált, amelyből nem ismerhető fel világosan, mi vonatkozik az Intercisa Lakásszövetkezet lakásszövetkezetre és ezekre a tényekre milyen relevanciával hivatkozunk a jelen perben. Mi nem ezzel védekeztünk,hanem azzal, hogy a használati jog nem keletkezett, mert annak a feltételei nem álltak fenn! A szolgáltató (bármelyik is volt a szolgáltató a különböző időszakokban!) és az épület bármikori tulajdonosa nem állapodtak meg a használati jog alapításában! Továbbá – a megállapodás hiányában – arra sem került sor, hogy a (bármikori) szolgáltató az illetékes hatósághoz fordult volna a használati jog megalapítása érdekében! Minthogy a használati jog nem keletkezett, így a használat ellenértéke sem vált esedékessé. Ebből következően az elévülés sem következhetett be. Ez halvány nyomokban látszik az 54. sz. jegyzőkönyv 2. oldalán:

37

nem bejegyezték, hanem megalapították. Ezt világosan ki lett fejtve, azonban éppen ez volt az a rész, amelyet a bíróság nem volt hajlandó jegyzőkönyvezni – ezek szerint ennek meg volt a maga oka!

6.

A kereset jogellenes elbírálása

A Dunaújvárosi Városi Bíróság helyt adott a felperes keresetének, mégpedig a következő jogalapon:

Ezen ítélet jogszabálysértő, ugyanis – álláspontunk szerint – a felek között fennáll a közüzemi jogviszony, amely:  szerződés;  írásban van;  az 1995. előtti időkben már létrejött, mégpedig az épület megépítését követően a tulajdonviszonyoknak megfelelő szabályok szerint és tulajdonossal, majd e jogviszonyt az ugyanazon lakókkal megalapult társasház folytatta – külön és újabb szerződés megkötése nélkül; o itt releváns tényként kell azt kijelenteni, hogy a társasház közös képviselője éppen az a szervezet volt (DVG Rt.), amelyik:  ingatlanközvetítő irodája – mint megbízott – a társasházat alapította;  a távhőszolgáltató 50 %-os tulajdonosa volt és jelenleg is az, egyben az ivóvíz szolgáltatást is végezte egy időben!  e tények az alapító okiratból „kiderülnek”;  továbbá e szervezet volt a „tanácsi” épületek kezelője is! A fentiekre tekintettel – fellebbezési indokolásként is – mindenben hivatkozunk az AB/II/4 jelű beadványunkban ebben a vonatkozásban kifejtettekre. Továbbá hivatkozunk az egyesített alapperben ebben a vonatkozásban (első és másodfokú - előterjesztett valamennyi beadványunkra és bizonyításunkra. A bíróság mindezt valójában figyelmen kívül hagyta. Hivatkozott a Fejér Megyei Bíróság által ebben a körben kialakított joggyakorlatra – amelyet rétünk, de nem tudunk elfogadni. Ugyanakkor további jogorvoslatra ebben a kérdéskörben még nem került sor! Mindaddig, amíg végre nem sikerül a jogorvoslati utat teljes „hosszában” végigjárni, addig ezen álláspontunkat fenntartjuk és az ezen joggyakorlatra alapuló ítéleteket megfellebbezzük.

38

7. A viszontkereset (és a beszámítási kifogás) téves és hiányos elbírálása, jogszerűtlen elutasítása (a hőközpont használatáért fizetett díj) A tényállás hiányos felállításával, a bírói elbírálás alapjaként szereplő téves és torzított tényekkel fentebb már foglalkoztunk. Azzal is foglalkoztunk, hogy a viszontkeresetünknek a használati joggal kapcsolatos szerződés létrehozására vonatkozó részével a bíróság egyáltalán nem foglalkozott. Erre itt nem kívánunk (ismételten) visszatérni, bár ide is tartozik. Az alábbiakban az anyagi jogi jogszabálysértésekre kívánunk kitérni. Az elutasítás valójában azon alapul, hogy a felperes (az utolsó pillanatban) elévülési kifogással élt és a bíróság ennek alapján utasította el úgy a viszontkeresetet, mint a beszámítási kifogást (bár ez utóbbi „nem derül ki” világosan, csak következtetni lehet az ilyen tartalmú és alapú döntésre)! A bíróság azt állapította meg ítélete részeként, hogy a használati jog kapcsán járó követelés már elévült és bíróság előtt nem követelhető; o de azzal már nem is foglalkozott, hogy vajon beszámítható-e, annak ellenére, hogy e követelést beszámításként is érvényesítettük?  lásd: Ptk. 297. § (2) bekezdése;  itt szögezzük le, hogy a Dunaújvárosi Városi Bíróság ítéletének itt egy másik jogellenes elemét lelhetjük fel;  ennek következtében ezt külön is és hangsúlyozottan megfellebbezzük; A jelen helyen csak megjegyezni kívánjuk azt, hogy egy ilyen döntés alapvetően megkövetelte volna azt, hogy a bíróság megállapítsa: mikor keletkezett a használati jog és milyen – a jogszabály által meghatározott (tehát megengedett) módon (causa – titulus – modus)? A bíróság ítéletében csak az alábbiakat „fedezhetjük fel”:

Továbbá:

Elsősorban is az itt szereplő ellentmondásokra mutatunk rá, röviden, a részletes argumentáció előtt:  a bíróság azt jelenti ki, hogy: 39

a szolgáltatói hőközpont létesítése = „használat” alapítása;  nem „használati jog” alapítása;  ez a mondatrész nem csak szakszerűtlen, de félrevezető és jogellenes is; o itt is hivatkozni kell a causa – titulus – módus „szentháromságra” és (röviden) arra, hogy a „hőközpont létesítése” (amelyet egyébként nem is a szolgáltató végzett!) nem alkalmas ilyen dologi jog keletkeztetésére; o a jog létrejöttének lehetséges változatait a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet 2. § (1) bekezdése egyértelműen és pontosan felsorolja; következésképpen a bíróság tévesen és jogellenesen állapítja meg az „elévülés kezdő időpontját”; ettől kezdődően viszont teljes egészében irreleváns a bíróság azon fejtegetése, hogy milyen elévülést megszakító aktusokat nem tett meg az alperes; további érdekesség a bíróság azon okfejtése (főleg, miután a használati jog keletkezését a hőközpont létrehozásának aktusával azonosította), hogy ezen felül az alperes „ingyenes használatot biztosított”; o mert vajon ha a használati jog már megvan, minek kellene még további „ingyenes használatot biztosítani”? o továbbá ki lett volna az, aki ezt az „ingyenes használatot” biztosította?  a tanács az épület megépítésekor?  ekkor ugyanis a jelenlegi alperes nem is létezett!  amennyiben a tanács már korábban biztosította, akkor vajon miért biztosította volna ugyanezt utóbb a társasház is?  hiszen a dologi jogot elég egyszer megszerezni; o amennyiben ez ingyenesen történt, akkor o újra megszerezni nem kell és új jogosult hiányában o a már korábban megszerzett jogért fizetni sem kellene; o amennyiben ez így van, akkor olyan nyilatkozatra nincsen szükség, hogy a társasház „ingyenesen biztosítja azt a jogot, amely a szolgáltatónak már megvan!  ha viszont a használati jog már megvolt, akkor a perben miért terjesztett elő a felperes keresetet ezen jog bírói alapítására? külön „érdekesség” továbbá az, ahogy a bíróság az Intercisa Lakásszövetkezet és a szolgáltató közötti levelezést interpretálja; o úgy tesz, mintha mi hivatkoztunk volna akként ezekre az iratokra, ahogy azt a bíróság interpretálja;  ezzel kapcsolatban is „érdekes” jelentek zajlottak az utolsó tárgyaláson; o valójában ezekre az iratokra akként hivatkoztunk, hogy ezek:  alkalmasak annak a bizonyítására, miszerint az egész Béke városrészben nem volt rendezve a használati jog kérdése;  ugyanis döntő többségben az Intercisa Lakásszövetkezet kezelésében vannak azok az épületek, amelyekben a szolgáltatói hőközpontok elhelyezkednek;  amelyből le lehet vonni azt a nyilvánvaló következtetést, hogy a perbeni társasházban található szolgáltatói hőközpont esetében sem volt az eljárás körültekintőbb és megalapozottabb;  sőt: azt a következtetést is le lehet vonni, hogy pontosan ugyanúgy történt az ügyintézés, mint az Intercisa Lakásszövetkezethez tartozó többi hőközpont esetében;  ehhez képest kellett volna a felperesnek felmutatni valamiféle bizonyítékot arra nézve, hogy itt az általánostól eltérően, másként történt; o

  



40



továbbá az Intercisa Lakásszövetkezet kezelésébe tartozó számtalan szolgáltatói hőközpont esetében egyértelműen bizonyított tény az, hogy a „hőközpont létesítésével” semmiféle használati jog nem jött létre, ugyanis a felek erre (a térítésre) utóbb kifejezett szerződést kötöttek! o mégpedig 1996. november 26.-án, vagyis: o jóval a hőközpontok létesítését követően! o a felperes és jogelődje is fizetett is a használat jogáért – mégpedig a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet 10. § (4) bekezdésében rögzített ellenértéket jelentősen meghaladó ellenérték került bele a szerződésbe!  évi 30 Ft/m2-el szemben évi 180,- Ft/m2 összegről szólt a szerződés (havi 15 Ft/m2);  amely még így is alacsony volt az üzleti díjakhoz viszonyítva; o a szerződésben hivatkozott jogalap a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdése volt, viszont a megállapodás valójában nem egyszeri „kártalanításra”, hanem valójában havi díjra vonatkozott;  összhangban az akkor is hatályos 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet 10. § (4) bekezdésében rögzített havi térítési összegre vonatkozó jogi előírással – amely ekkor ugyan már nem volt hatályban ezzel a szöveggel;

Álláspontunk szerint a becsatolt okiratok ekkénti alapvető félreértése-félreértelmezése véletlen nem lehet. Ez csakis szándékosan történhetett, amely az elfogult eljárás újabb bizonyítéka! Pedig ezeknek az okiratoknak a helyes értelmezése és a relevanciájuk helyes megállapítása alapvetően fontos kérdés lett volna és hozzásegíthette volna a bíróságot a jogszabályok helyes értelmezéséhez. Arra is ki kell itt térni, hogy a Dunaújvárosi Városi Bíróság hosszasan idézi a Legfelsőbb Bíróság BH1998.289 sz. eseti döntését, azonban a tényállások azonosságának vizsgálata nélkül! Itt megjelenik ismételten az a hiba, mint a Fővárosi Ítélőtábla e perben csatolt ítéletével kapcsolatban. Ugyanis csak azt a különbséget „nem veszi észre” a Dunaújvárosi Városi Bíróság, hogy az eseti döntés tényállásában és peremfeltételeiben az szerepel, hogy  azon felek között a használati joggal összefüggésben létrejött a megállapodás – a mi esetünkben viszont nem10.  a vonatkozó eseti döntés akkor és olyan jogszabályi normák hatályosságának időpontjában keletkezett és olyan jogvitára vonatkozott, amikor a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdése hatályban volt; o erre a BH kifejezetten hivatkozik is; o a mi esetünkben viszont ez nem áll fenn;  amennyiben a Dunaújvárosi Városi Bíróság azt mondta ki, hogy a „használati jog” a korábbi években „keletkezett” (mégpedig a hőközpont létesítésével), akkor ebben a tekintetben figyelembe kellett volna vennie azt, hogy a BH ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy ezekre az esetekre a korábbi jogszabályokat kellett alkalmazni11; 10

„Annak nincs jelentősége, hogy a felek nyilatkozatából kitűnően a megállapodás a Ptk. 216. §-ában foglaltak szerint nem írásban, hanem csak szóban vagy ráutaló magatartással jött-e létre.”

11

„A használati jog alapításáról és a kártalanítás mértékéről az 5/1990. (V. 24.) IpM. rendelettel módosított 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet tartalmazott rendelkezéseket. E jogszabályok alapján a kártalanítás mértéke szabad megállapodás tárgya volt. A per alatt hatályba lépett 1994. évi XLVIII. tv. (VET) amely az 1994. május 7-i kihirdetést követő 90 nap után, míg az 55. §-ának (2) bekezdése 1997. január 1-jén lépett hatályba - az 1962. évi IV. törvényt hatályon kívül helyezte azzal azonban, hogy a hatálybalépését megelőzően kötött szerződésekre még a régi szabályozás érvényesül.”

41

o

ebből következően az esetünkben nem „egyszeri kártalanítás” jár, hanem legalább a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet 10. § (4) bekezdésében rögzített ellenérték – azaz évente fizetett „évi térítés”!

Álláspontunk szerint a Legfelsőbb Bíróság a Pfv. I. 21.460/1994/5. számú eseti határozata, a BH1995. 700. és a BH1998.289 sz. eseti döntése jelenleg már nem alkalmazható, tekintettel arra, hogy ezek a döntések a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdése alkalmazására alapulnak. Ezen jogi norma hatályon kívül kerülésével, az Alkotmánybíróság általi megsemmisítésével olyan új helyzet alakult ki, amelyben a jelenlegi normák szerint kell egy ilyen jogvitát elbírálni amennyiben jelenleg kell egy használati joggal kapcsolatos ügyet elbírálni, illetve a használati jogot megalapítani. Amennyiben pedig egy 1991. X. 15. előtt létrejött használati jog ügyében kell határozatot hozni, akkor az ezen időpont előtt hatályban volt normák alapján kell dönteni – még akkor is, amennyiben az ügyben netán 1991. 10. 15. és 1994. 08. 05. között kellene dönteni! Ez tehát igaz a jelen ügyben is, amennyiben netán helyes volna a Dunaújvárosi Városi Bíróság azon álláspontja, miszerint az 1980.-as években megépített épületben a hőközpont létesítésével „jött létre” a használati jog. Akkor is évente fizetendő „térítést” kell fizetni12! Ebből következően is csak a legutóbbi öt évet megelőző díjkövetelés évülhetett volna el – de hiszen az ellenkövetelésből világosan látható, hogy korábbi időkre visszamenőlegesen nem is terjesztettünk elő követelést! Az ítéletben rejlő ezen ellentmondások és összefüggések rövid feltárását követően feldolgozzuk a releváns jogszabályokat abból az aspektusból, hogy az anyagi jogszabályok alapján miképpen lehetett (kellett) volna a határozatot kialakítani, megoldani. Ennek kapcsán majd ismételten visszatérünk arra, hogy hol és miben tévedett a bíróság és hol és mennyiben értelmezte és alkalmazta tévesen a jogszabályokat!

Elsősorban is abból kell kiindulni, hogy a felperes (is) keresettel kérte a bíróságtól azt, hogy a bíróság a használati jogot alapítsa meg. Ebből azt a következtetést vontuk le, miszerint a felperes a keresete előterjesztésekor maga is elismerte azt, miszerint a használati jog még nincsen megalapítva! Ebből természetesen azt a következtetést kellett levonni, miszerint a jog megalapításakor érvényes jogszabályok szerint kell a használati jogot (a jövőre nézve) megalapítani! A múltra nézve pedig a jogellenes magatartás jogkövetkezményeit kellett (volna) levonni! Ebben a vonatkozásban a jogalap nélküli gazdagodás, iletve a kártérítés (ezen belül esetleg a kártalanítás) szabályainak alkalmazásával. Ez a helyzet – álláspontunk szerint – jelenleg is fennáll, attól függetlenül is, hogy utóbb (mégpedig az utolsó tárgyaláson) a felperes elkezdett a tényekkel kapcsolatban mindenfélét össze-vissza beszélni. Attól is függetlenül fennáll, hogy maga a bíróság pedig úgy gondolta: a használati jog magától megterem, mint a gomba, mert az a hőközpont létesítésével „magától” keletkezik. Azt azonban a szolgáltató nem tudta bizonyítani (még csak nem is mondta – a jegyzőkönyv tartalmával ellentétesen – miszerint (bárkivel is) megállapodott volna (akár csak szóban is!) abban, hogy neki (ezen szerződés keretében – tehát egybehangzó akaratnyilatkozattal) használati jogot biztosít valaki. Főleg nem ingyenesen! Viszont erre tekintettel kénytelenek vagyunk a vonatkozó jogszabályi előírásokat egészen 1962. évtől kezdődően lekövetni. Erre azért van szükség, mivel a jogfejlődést be kell mutatni – különös tekintettel a „kártalanítás” problémájára, azon belül is az „egyszeri kártalanítás” 12

Lásd később a hivatkozott és tárgyalt eseti döntéseket.

42

külön problémájára! Ugyanis nem a „kártalanítás” a főszabály, hanem a megállapodás, ezen belül pedig a használat ellenértékéért járó térítés. A „kártalanítás”-t – mint főszabályt - a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdése vezette be és az Alkotmánybíróság 1997.-ben megsemmisítette, mégpedig 1994. 08. 05. időpontra visszamenőlegesen. Ezzel a „kártalanítás” – mint főszabály – megszűnt létezni (vagyis csak e két időpont között létezett!) A „kártalanítás” ugyanakkor – mint kisegítő szabály – 1962. óta létezett, de csak arra az esetre nézve, amennyiben a mértéket hatóság, vagy közigazgatási perben a bíróság állapította meg. Azonban ez is elsősorban mint „évente fizetendő kártalanítás” létezett a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet 10. § (4) bekezdésében foglaltakra tekintettel. Ezek előrebocsátása mellett a következőkben azt elemezzük ki, hogy mely isőzakban mi is volt a releváns jog tartalma.

7.1. A használati joggal kapcsolatos jogszabályok 1962 – 1991. között (1990. 05. 24.-ig az „éves térítés” szabályait illetően). Az itt releváns életviszonyok szabályozása az 1962. évi IV. törvény a villamosenergia fejlesztéséről, átviteléről és elosztásáról, egységes szerkezetben a végrehajtásáról szóló 40/1962. (XI. 11.) Korm.13 rendelettel törvény és végrehajtási rendelete megalkotásával kezdődött meg. E törvény szabályozta azt, hogy idegen ingatlanon milyen jogok alapján lehet villamosműhöz tartozó átalakító- és kapcsolóberendezést létesíteni és fenntartani. A törvény IV. fejezete tartalmazza az erre vonatkozó szabályokat14. Az ügyünkben nagy jelentőséggel bír az, hogy a VET lehetővé tette, hogy a törvény hatálya kiterjesztésre kerüljön például a távhőszolgáltatási hőközpontok elhelyezésének szabályaira is!15 Ezek a végrehajtási rendeletek a 15/1970. (XI. 18.) NIM rendelet és 9/1972. (XII. 7.) NIM rendelet (esetünkben ez az utóbbi a fontos!!!) Ezen utóbbi jogszabály írja elő azt, hogy szolgáltatói hőközpont elhelyezése esetében miként kell eljárni16. E jogszabály 1973. január 1.-én lépett hatályba. Ugyanakkor már a VET Vhr. előírta azt, hogy a törvény szabályait a távhőközpontokra is kell alkalmazni.

13

1995. 04. 20.-ig volt hatályban, szemben a törvénnyel, amely 1994. 08. 04. napjáig volt hatályos!

14

IV. FEJEZET Jogok idegen ingatlanon Használati jog VET 7. § (1) Villamosműhöz tartozó átalakító- és kapcsolóberendezést idegen ingatlan (földrészlet, vagy épület) egy részén használati jog alapján lehet létesíteni és fenntartani.

15

A törvény hatályának kiterjesztése VET 23. § E törvény egyes rendelkezéseit a Kormány a villamosenergián kívül más energiára, energiafejlesztő üzemre, átvivő berendezésre és energiafogyasztóra is kiterjesztheti. 16

9/1972. (XII. 7.) NIM rendelet a távhőszolgáltatás egyes kérdéseiről A villamosenergia fejlesztéséről, átviteléről és elosztásáról szóló 1962. évi IV. törvény (VET) végrehajtásáról rendelkező, a 11/1970. (IV. 29.) Korm. rendelettel módosított, illetőleg kiegészített 40/1962. (XI. 11.) Korm. rendelet (VET Vhr.) 59. §-ában kapott felhatalmazás alapján az alábbiakat rendelem:

43

Itt azonban rá kell mutatni egy igen fontos tényre (amely figyelmen kívül maradt a jogalkalmazásban és ezzel nem foglalkoznak a fellelhető eseti döntések sem!)! Amennyiben a jogszabály szövegét alaposabban megtekintjük, akkor meglepő felfedezést vagyunk kénytelenek megtenni: „13. § A távhőszolgáltató által üzemeltetett berendezés elhelyezésére szolgáló idegen ingatlan használatára a VET 7. §-a és a végrehajtásáról rendelkező 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet alapján használati jogot kell kérni” Itt nem arról van szó, hogy a „szolgáltatói hőközpontok elhelyezése” esetében kell használati jogot kérni, hanem bármiféle, a „távhőszolgáltató által üzemeltetett berendezés elhelyezése” esetében felmerül a használati jog kötelező megszerzésének előírása! Minthogy a rendelet 12. § (1) bekezdése a következőt írja elő: „12. § (1) A hőtermelő létesítményt, a geotermikus hőforrást, a távhővezetéket és a hőközpontot általában az a szerv üzemelteti, amely annak kezelője. Lakossági vagy lakossági jellegű fogyasztás esetén a fogyasztói hőközpontot (hőfogadó állomást) csak a távhőszolgáltató üzemeltetheti.” A 12. és 13. §§ összevetéséből tehát világosan következik, hogy a lakossági fogyasztói hőközpont elhelyezésére is használati jog alapján volt mód és lehetőség! Csak a későbbi rendeletek változtatták meg ezt az előírást és csakis később módosult akként e kötelezettség, hogy a fogyasztói hőközpontok esetében nem, kizárólag a szolgáltatói hőközpontok elhelyezésekor kellett használati jogot szerezni. Ráadásul az akkori terminológia más volt: „Melléklet a 9/1972. (XII. 7.) NIM rendelethez A 9/1972. (XII. 7.) NIM rendelet alkalmazásában: 6. hőközpont, amelynek rendeltetése a hőenergia fogadása, kiadása, elosztása, mérése, a hőhordozó közegnek vagy jellemzőinek megváltoztatása vagy egyéb elosztástechnológiai feladat elvégzése. A hőközpont lehet: - termelői hőközpont; - elosztó hőközpont; - fogyasztói hőközpont;” Az ezen terminológiában szereplő „fogyasztói hőközpont” került a későbbi szabályozásban megbontásra „szolgáltatói hőközpont”-ra és „fogyasztói (felhasználói) hőközpont”-ra. Következik ez a Rendelet 2. § (1) bekezdés a.) és c.) pontjának összevetéséből is. Értetlenségünknek kell hangot adni abban a tekintetben, hogy a jogalkalmazásnak miként kerülhette el a figyelmét ez az igen fontos tény!

13. § A távhőszolgáltató által üzemeltetett berendezés elhelyezésére szolgáló idegen ingatlan használatára a VET 7. §-a és a végrehajtásáról rendelkező 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet alapján használati jogot kell kérni.

44

Azonban elismerjük, hogy van olyan eseti döntés, amely a fogyasztói hőközpontokat kivette ebből a körből – ez azonban nem a releváns jogszabályokon alapul, hanem egy gondolatmeneten. Vissza kell itt térni az 1962. évi IV. törvény szabályaira. A VET 7. § (2) bekezdése határozza meg azt, hogy a törvény által szabályozott használati jog milyen módon keletkezhet. „(2) A használati jog állami tulajdonban álló ingatlan esetében a kezelő szerv hozzájárulásával, egyéb ingatlan esetében a tulajdonossal (használóval) létesített megegyezés alapján keletkezik.” Teljesen világos az, hogy két alapeset áll fenn:  állami tulajdonú ingatlan o ekkor:  a causa a hőközpont elhelyezésének megoldása, erre vonatkozó szándék;  a titulus a hozzájáruló nyilatkozat (hozzájárulás);  kérdés, hogy ez valamiféle „egyoldalú nyilatkozat”-e, vagy ennek a formája lehet-e o „ráutaló magatartás”; o vagy „tudomásul vétel”?  a modus a VET-ben szabályozott dologi jogszerzési mód; 

egyéb tulajdonú ingatlan (öröklakást tartalmazó épület, szövetkezeti lakást tartalmazó szövetkezeti épület, társasház, stb…) o ekkor:  a causa a hőközpont elhelyezéséhez a használati jog megszerzése erre vonatkozó egybehangzó szándék;  a titulus a felek között megkötött „megegyezés” (szerződés?);  kérdés, hogy ennek a formája lehet-e o „ráutaló magatartás”; o vagy „tudomásul vétel”?  a modus Ptk.-ban és a VET-ben is szabályozott, megállapodással történő dologi jogszerzési mód;

Ehhez járul még az a további szabály, hogy mi történjék akkor, ha sem a „hozzájárulás”, sem pedig a „megegyezés” nem jönne létre! Erre nézve ad megoldást a VET 7. § (3) bekezdése: „(3) A használati jogot hozzájárulás, illetve megegyezés hiányában a villamosmű üzembentartójának kérésére - ha jogszabály másként nem rendelkezik - a területileg illetékes jegyző17 engedélyezi.” Tehát a jogszerzési lehetőségek köre kibővül egy harmadik (kisegítő, szubszidiárius) esettel: 

17

a „hozzájárulás” és „megegyezés” hiányában hatósági határozat; o ekkor:  a causa a hőközpont elhelyezéséhez a használati jog megszerzése hatósági határozat útján – erre nézve benyújtott kérelem alapján;

Korábban a tanács szakigazgatási szerve

45





a titulus a hatósági határozat, amely eredeti szerzést eredményez;  nem lehet kérdés az, hogy ennek a formája nem lehet: o „ráutaló magatartás”; o vagy „tudomásul vétel”? a modus Ptk.-ban és a VET-ben is szabályozott eredeti szerzés hatósági határozattal;

Már itt utalunk arra, hogy a későbbiekben van egy látszólagos ellentmondás a jogszabályokban. Mégpedig ott, ahol a jogszabály meghatározza a használati jog gyakorlásáért fizetendő térítést! („térítést” és nem „kártalanítást”). Ez látszólag ellentmond a nem állami tulajdonú épület tulajdonosa esetében főszabályként deklarált „megegyezés”-ként megfogalmazott szerződés során a szerződéses szabadság elvének az ellenérték vonatkozásában. Azonban a jogszabályok alapos értelmezése, elemzése során „kiderül” majd az, hogy ezek az értékek csakis a „szubszidiárius” (eredeti) jogszerzésre vonatkoznak – amellyel szemben viszont a bírósághoz lehet fordulni. Már itt rá kívánunk arra mutatni, hogy amennyiben a jogszabályban található ellenérték mint „maximális ár” szerepelne, akkor ezzel szemben nem volna érdemi „kereshetőségi jog” és lehetőség (a bírósághoz fordulás értelmetlen volna!). A kettő összevetéséből viszont következik, hogy nem „maximált árról” van szó! Visszatérve a perben releváns tényekre: A fentiekből világosan következik: alapvető kérdése a pernek az, hogy a hőközpont üzembehelyezésekor milyen volt az adott helyiséget tartalmazó épület tulajdonjoga! Ha állami tulajdon lett volna, akkor a kezelőszerv hozzájárulását kellett volna beszerezni és annak alapján kellett volna a használati jogot megalapítani és az ingatlannyilvántartásba bejegyeztetni – amely nem történt meg. Ebben az esetben az is kérdéses, hogy ki is volt a „kezelő szerv”? Ehhez nem kellett volna egyebet tenni, mint megtekinteni az adott ingatlan tulajdoni lapján erre az időre visszamenőlegesen azt, hogy a társasház megalapítása előtti időben miként alakult a tulajdonos személye – a perben azonban ez nem történt meg. A felperes egy olyan tulajdoni lap másolatot csatolt be, amelyen a társasházat megelőző időre az önkormányzat tulajdonjogát tünteti fel. Ez pedig nem állami tulajdon! A felperes ugyan – az ingatlannyilvántartás szerinti ténnyel ellentétben - azt állította, hogy a használati joga fennáll, azonban annak valóságát, a megszerzés részleteit egyáltalán nem bizonyította. Még csak az sem került tisztázásra, hogy a hőközpont üzembehelyezésekor mi is volt az épület tulajdoni állapota – mert ehhez viszonyítva kellett volna a felperesnek az ingatlannyilvántartási ténnyel szemben bizonyítania, hogy mikor és milyen jogcímmel és módon szerezte meg a használati jogot! Itt és most csak figyelmeztetve arra, hogy maga is kérte keresetében a használati jog megalapítását – ami önmagában igazolja azt a tényt, hogy ilyen jog megalapítására nem került sor a korábbiakban! Folytatva a jogszabályi előírások értelmezését a VET 8. §-ával. „VET 8. § (1) A használati jog gyakorlása ellenében a villamosmű üzembentartója az ingatlan tulajdonosának (használójának, kezelőjének) térítést köteles fizetni.” Itt is rá kell mutatnunk néhány igen lényeges (és az ügyünkben releváns) ellentmondásra, ezek között első helyen arra, hogy vajon honnan ered az, hogy a használati jog ellenében „kártalanítás” jár. Ráadásul honnan eredhet az a tévhit, hogy „egyszeri kártalanítás” jár. Továbbá honnan ered az a nézet, miszerint a „kártalanítás” a „használati jog alapításáért” jár? Ezen nézetek általános jogelvként történő alkalmazása ugyanis tévedés! A szövegben ugyanis világosan szerepel, hogy a jog „gyakorlása” ellenében jár a „térítés”! Ez a szöveg csak az új VET.-ben változik majd meg! 46

Itt kell arra is rámutatni, hogy milyen következményekkel járt az, hogy az adott ügyben a Dunaújvárosi Városi Bíróság nem kereste meg a releváns jogot, illetve: a Legfelsőbb Bíróság egyes eseti döntéseit annak érvényességi peremfeltételein kívül alkalmazta. Itt arra utalunk, hogy az itt ismertetett jogalkalmazási viszonyokban az alapvető változást (mondhatnánk inkább: átmeneti zavart) a lakóépületek és vegyes célra használt épületek távhőellátásáról szóló 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet okozta azzal, hogy annak 4. § (1) bekezdésében az alábbiak szerint szabályozott: „4. § (1) Szolgáltatói berendezést idegen ingatlan egy részén a villamosenergia fejlesztéséről, átviteléről és elosztásáról szóló 1962. évi IV. törvény 7., illetőleg 9. §-ában foglaltak szerint használati jog, illetőleg vezetékjog alapján lehet létesíteni és fenntartani. A használati jog gyakorlásáért a távhőszolgáltató az ingatlan tulajdonosának (kezelőjének, használójának) kártalanítást köteles fizetni.18” Ugyanakkor már itt rámutatunk arra, hogy a felperes által is hivatkozott és a Dunaújvárosi Városi Bíróság által az ítélete jogi alapjaként alkalmazott BH1998. 289. eseti döntésben az alábbiakat olvashatjuk: „A Legfelsőbb Bíróság a Pfv. I. 21.460/1994/5. számú eseti határozatában már kifejtette, hogy a helyiséget jogcímmel használó távhőellátó használati díj fizetésére nem kötelezhető, azért csak egyszeri kártalanítás jár. Hasonlóan foglalt állást a BH1995. 700. sz. alatt közölt jogesetében a Fővárosi Bíróság, amikor kifejtette, hogy kártalanítás a használati jog alapításáért, nem pedig a használatért jár. Ez az igénye a jogosultnak az alapításkor nyílik meg és egyszeri. A használatért külön rendszeres használati díj nem jár kártalanításként.” Ugyanakkor teljesen nyilvánvalóan a VET 8. § (1) bekezdésében is azt olvashatjuk, miszerint: A „használati jog gyakorlása ellenében” kell fizetni. De ugyanezt olvashatjuk még a szóló 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdésében is: A „használati jog gyakorlásáért” kell fizetni – nem pedig a jog alapításáért! Az ellentmondás tehát tökéletes(nek látszik) a jogszabály egyértelmű szövege és a Legfelsőbb Bíróság eseti döntésében található szöveg között! Ez az ellentmondás azonban - bizonyos peremfeltételek mellett és a jogfejlődés elemzését nem mellőzve – feloldható. Az azonban már itt is látszik, hogy nem általános jogalkalmazási elvről van itt szó, hanem csak bizonyos feltételek mellett nyernek a jogszabályok ilyen jelentést! Az általános szabály az, amelyet a törvény előír: az ellenérték a jog gyakorlásáért jár! A másik alapvető ellentmondás az, hogy a törvény szerint a használati jog gyakorlásáért „térítést” kell fizetni és nem „kártalanítást”! 18

A szabály csak 1991. 10. 15.-től 1994. 08. 05.-ig volt hatályban! Az ettől eltérő időpontokban létesített használati jog esetében vagy a korábbi, vagy a későbbi szabályok vannak érvényben. Korábban a 1962. évi IV. törvény és 4/1963. (X. 12.) NIM r. 10. § és a 9/1972. (XII. 7.) NIM r. 2. § (1) bek., 12. § (1) bek., 13., 15. §-ok, későbben (1998.-tól) pedig a távhő törvény és végrehajtási rendeletei szabályozzák – köztük az önkormányzati rendelet.

47

Ez a fogalmak jogi jelentéséből következik. A „kártalanítás” csakis abban az esetben jöhet szóba, amennyiben valójában károkozás történik, de az nem felróható magatartás, hanem jogszerű magatartás következménye. „Kártalanítás” az okozott kárért – általában - csakis olyan esetekben jöhet szóba, amikor annak fizetését törvény elrendeli. Ezzel kapcsolatban a Ptk. 108. §-ához tartozó Kommentár adja meg az egyértelmű eligazítást: „Közérdekű tulajdoni korlátozás 1. Közérdekű szolgáltatást (energiaszolgáltatást, vízvédelmet stb.) ellátó szerveket jogszabályok felhatalmaznak idegen ingatlanok használatára is. A tulajdonos tűrési kötelezettségét állapítja meg a 108. §-ban írt rendelkezés. Az ingatlantulajdonos tűrni köteles, hogy ezek a feljogosított szervek szakfeladataik ellátásához hatósági intézkedéssel vagy enélkül az ingatlant időlegesen használják, az ingatlanra használati jogot szerezzenek, vagy a tulajdonos tulajdonjogát egyébként korlátozzák. Erre a tulajdonoson kívül mindazok kötelesek, akik bármilyen jogcímen az ingatlan birtoklására és használatára (hasznai szedésére) jogosultak. … A tulajdonjogi korlátozás esetére a Ptk. általában kártalanítási kötelezettséget ír elő. A tulajdonjogra vonatkozó korlátozások két csoportba oszthatók: a) rendelkezési korlátozás, b) használati korlátozás. Az előbbi a tulajdonjog rendelkezési jogosítványára vonatkozik (tipikus példája az elidegenítési és terhelési tilalom), az utóbbi pedig a vagyontárgy használata tekintetében állapít meg bizonyos korlátozásokat. A közérdekű használati korlátozás - intenzitása szerint - háromféle lehet: a) az ingatlan rendeltetésszerű használatát nem akadályozó korlátozás, b) az ingatlan rendeltetésszerű használatát akadályozó, c) az ingatlan rendeltetésszerű használatát megszüntető vagy jelentősen korlátozó (ebben az esetben az ingatlan megvásárlását vagy kisajátítását kérheti a tulajdonos). Térítés nélküli tűrési kötelezettség 2. A használati jogért az ingatlan tulajdonosát az akadályoztatás mértékének megfelelő kártalanítás illeti meg. Ha a használati jogot közigazgatási határozattal alapítják (Ptk. 171. §), minden esetben kártalanítás jár19, amely az akadályozás mértékének megfelelő kell hogy legyen. ….. Kisajátítási kártalanítás a használati jogért20

19

A jogtudományi és jogelméleti alapelvek szerint ezt azért nevezzük kártalanításnak, mert a jogszerző eredeti módon, a tulajdonos akaratától függetlenül, vagy akár annak ellenére szerez mégis jogot a dolog felett! Miután a konszenzus elve hiányzik, ezért a tulajdonost valójában kár éri. Azonban – mivel a felróhatóság hiányzik – nem kártérítés a jogkövetkezmény, hanem kártalanítás. Ebből az következik, hogy csakis akkor jöhet szóba a kártalanítás jogintézményének az alkalmazása, amennyiben a kárt jogszerű aktussal valamely hatóság határozata okozza! Ezen alapvető ismeretek figyelemmel kísérése nélkül nem lehet helyesen megérteni a jogszabályok valódi jelentőségét! 20

A kisajátítás tipikus esete az előzőeknek, Ahol tehát a kisajátítási szabályok alkalmazását rendeli el a jogszabály, ott automatikusan belép a kártalanítás jogintézménye! Innen már csak egyetlen lépés az egyszeri kártalanítás – de még egyszer hangsúlyozzuk: mindez csak akkor lép be, ha eredeti szerzés van a háttérben, mégpedig hatósági határozattal.

48

3. A korábbi szabályozás szerint az általános szabálytól eltérő, korlátozott kártalanítást jelentett az az eset, amikor a kisajátítási jogszabályok szerinti kártalanítást rendelt a jogszabály. A kisajátítási eljárásról szóló - és az 1990. évi XXII. tv.-nyel módosított 1976. évi 24. tvr. (a továbbiakban: Ktvr.) szerint kisajátításra azonnali, teljes és feltétlen kártalanítás ellenében kerülhet sor. Ennek általában az felel meg, ha az ingatlan tulajdonosa a helyben kialakult forgalmi értéknek megfelelő kártalanításban részesül. Az ingatlan egy részének kisajátítása esetén vizsgálni kell, hogy a visszamaradt rész milyen értékveszteséget szenvedett, nem változott-e meg hátrányosan használhatósága, hasznosításának lehetősége, csökkent-e forgalomképessége (KK 5. sz. állásfoglalás V. pont). Nem lehet tehát szó ilyen esetben sem korlátozott, csökkentett mértékű kártalanításról. A kártalanítási igények az általános szabályok szerint bírósági útra tartoznak. A külön jogszabályok bizonyos igények esetén beiktatnak kötelező előzetes államigazgatási eljárást. Az államigazgatási eljárás során hozott határozat után fordulhat a kártalanítással meg nem elégedő fél keresettel a bírósághoz. Kártalanítás a külön jogszabályban kapott felhatalmazás alapján végzett tevékenységgel okozott kárért jár, az ezt meghaladó károkra a kártérítés szabályai alkalmazandók. Új körülmény az is, hogy bíróság által felülvizsgálható valamennyi közigazgatási határozat (többször módosított 1957. évi IV. tv. 72. §). Ez a használati jog alapításáról rendelkező közigazgatási határozatra is vonatkozik. (A Kisajátítási kártalanítás a használati jogért cím hatályos szövege itt található)” A fentiek összevetéséből az következik, hogy „kártalanítás” (mint „térítés”) abban az esetben jön szóba, amikor a „térítés” mértékét végül (közigazgatási perben) bíróság határozza meg, azt követően, hogy a használati jogot közigazgatási határozat hozta létre! Ez pedig az az eset, amikor a felek között nem jön létre megállapodás – vagyis a konszenzus eleme hiányzik! Tehát: amikor végül a hatóságnak kell megalapítania a használati jogot és a hatóság által megállapított „térítés”-t az ingatlan tulajdonosa nem fogadja el és a bírósághoz fordul! Akkor jön szóba az „egyszeri kártalanítás”, amennyiben a jogszabály a „kisajátítási kártalanítás” szabályainak alkalmazását rendeli el! A jogfejlődést nyomon követve majd kitérünk arra a pillanatra, amikortól kezdődően már a kisajátítási kártalanítás szabályainak alkalmazása jön szóba – valamely hatósági határozattal szembeni jogorvoslat keretei között! Ugyanis a hatósági határozatban a „térítés” módja még nem szükségszerűen „kártalanítás” (Hiszen a határozatban a szolgáltató által felajánlott „térítést” kell szerepeltetni, illetve jogszabály állapította meg az „éves térítés” mértékét a hatósági határozatra kiterjedő hatállyal!) A Legfelsőbb Bíróság eseti döntésének a szövegét tehát ebben az összefüggésben kell értelmezni és megérteni. Ezek a jogesetek olyan tényállásra vonatkoztak, amikor a bíróságnak (már) a kisajátítási kártalanítás szabályait alkalmazva kellett döntenie a használati jog megalapítása kapcsán! Ebből azonban nem következik az, hogy a hatósági határozat meghozatala során is ezt a jogintézményt kellett volna igénybe venni és az sem következik, hogy amennyiben nem közigazgatási perben dönt a bíróság (a tulajdonos keresete alapján), akkor a „kisajátítási kártalanítás” jogintézményét kellene igénybe venni. Ezek a tények is felhívják a figyelmet arra, hogy a jelen perbeni jogalkalmazás igen körültekintő munkát igényelt volna, a jogszabályok mindenkori jelentésének és értelmének pontos feltárása mellett. Ez azonban nem történt meg. Általánosságban azonban azt kell leszögezni: a VET a használati jog gyakorlásának ellenértékeképpen „térítés” megfizetését írja elő. Ebből két dolog következik (a kétféle nézőpontból tekintve):

49





amennyiben a kezelő használatot enged, illetve a tulajdonos és a szolgáltató megegyeznek (mondjuk így: megállapodnak), akkor a „térítés” formája bármi lehet, akár; o „használati díj”; o „bérleti díj”  azonban a szerződésnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy annak alapján földhivatal a használati jogot az ingatlannyilvántartásba bejegyezhesse;  de lehet ez a jogalapítás külön megállapodásban is; másik oldalról amennyiben a kezelő használatot enged (ami álláspontunk szerint szintén „megállapodás”), illetve a tulajdonos és a szolgáltató megegyeznek (megállapodnak), akkor; o a „térítésnek” nem kell „kártalanításnak” lennie;  különösen nem kell „egyszeri kártalanításnak” lennie!

Még egyszer és külön ki kell hangsúlyozni: a „kártalanítás” (1991. előtt és 1994. után) csakis akkor jöhet szóba, ha a használati jogot közigazgatási határozat alapította meg és ezt követően az érdekelt a közigazgatási határozattal szemben a bírósághoz fordult! Ennek azért van különös jelentősége a mi ügyünkben, mivel itt a bíróság eljárását nem előzte meg közigazgatási határozat! Ugyanis nem a szolgáltató fordult a hatósághoz, a megállapodás létrejöttének hiányában! Itt az alperes – a társasház – fordult a bírósághoz, mégpedig azért, mert:  a hatósághoz csakis a szolgáltatónak van joga fordulni; o de csakis abban az esetben, ha vele a tulajdonos nem akarna megállapodni!  ugyanakkor viszont a tulajdonos a jelen esetben meg kívánna állapodni, azonban a szolgáltató obstrukciója miatt erre nincsen módja; o mindamellett a szolgáltatót szerződéskötési kötelezettség terheli; o erre alapozva az alperes volt az, aki viszontkeresettel a bírósághoz fordult igénnyel ezen életviszony rendezése érdekében; A fentiekből egyenesen következik, hogy ebben az esetben nem a kisajátítási kártalanítás szabályai szerint kell eljárni és szóba sem jöhet a „kártalanítás” – különösen nem az „egyszeri kártalanítás” alkalmazhatósága! De ebből is következik az – tekintettel a megállapodás és azon belül a „térítés” konstrukcióját illető szerződéses szabadságra – hogy „bérleti szerződésre” és „bérleti díjra” tettünk javaslatot. Ezt azért kell leszögezni, mivel a Dunaújvárosi Városi Bíróság – annak indokolásaként, hogy miért nem foglalkozott a szerződés létrehozása kapcsán előterjesztett viszontkeresettel – kijelentette azt, hogy a „bérleti jogviszony” nem jöhet szóba! Visszatérve a VET szabályaihoz: „VET 8. § (2) A villamosmű üzembentartója javára szóló használati jogot az ingatlan-nyilvántartásba (telekkönyvbe) kell bejegyezni. A bejegyzés elmaradása a jog gyakorlását nem akadályozza. A használati jog gyakorlása a mindenkori üzembentartót illeti meg. A használati jog megszűnése esetén a villamosmű üzembentartója az ingatlan-nyilvántartásba történt bejegyzés (telekkönyvi bejegyzés) törlését köteles kérni.” Ennek a szabálynak a „mélyrétegeiből” sok tanulság bontható ki, amely a jelen ügyben is releváns! A legfontosabb, hogy a „jog” és annak „gyakorlása” elválik egymástól! Továbbá a „gyakorlás” lehetősége csakis az ingatlannyilvántartás felé történő bejelentéstől nyílik meg. 50

a.)

A használati jogot az ingatlan-nyilvántartásba (telekkönyvbe) kell bejegyezni.

Ártatlan mondatnak tűnik, első ránézésre. Ugyanakkor nem az. Ugyanis ez egy kógens szabály. Vagyis: kötelező. Ebből tehát az következik, hogy:  nincsen használati jog a bejegyzés nélkül;  ehhez képest kell értelmezni a „használati jog gyakorlására” vonatkozó további szabályokat is; Itt idézni kívánjuk a Fővárosi Ítélőtábla határozata polgári ügyben elnevezésű eseti döntést, annak fontossága miatt: „FIT-H-PJ-2008-471. bírósági határozat A telekkönyvről és az ingatlan-nyilvántartásról szóló korábbi és jelenleg hatályos jogszabályi rendelkezések [módosított 54/1960. (XI. 27.) Korm. rendelet, az Inytvr., az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (Inytv.)] az ingatlan-nyilvántartás lényegét a közhitelesség elvében - és a főszabályként érvényesülő bejegyzési elvben - jelölték meg. A peres felek szerződései megkötésekor hatályos Inytvr. 2. § (1) bekezdése szerint az ingatlan-nyilvántartás - ha jogszabály kivételt nem tesz - nyilvános és hitelesen tanúsítja a feltüntetett adatok, továbbá a bejegyzett jogok és tények fennállását. A 2. § (2) bekezdése kimondta, hogy az ellenkező bizonyításig vélelmezni kell annak jóhiszeműségét, aki az ingatlan-nyilvántartásban bízva, ellenérték fejében szerez jogot. A 2. § (3) bekezdése úgy rendelkezett, hogy nem vehető figyelembe, ha harmadik személy arra hivatkozik, hogy az ingatlan-nyilvántartásban feltüntetett adat, bejegyzett jog vagy tény fennállásáról nem tudott. Ugyanilyen szabályt tartalmaz a jelenleg hatályos Inytv. 5. § (1) bekezdése is, amely szerint az ingatlan-nyilvántartás - ha törvény kivételt nem tesz - a bejegyzett jogok és a feljegyzett tények fennállását hitelesen tanúsítja. Ha valamely jogot az ingatlan-nyilvántartásba bejegyeztek, illetve, ha valamely tényt oda feljegyeztek, senki sem hivatkozhat arra, hogy annak fennállásáról nem tudott. Az 5. § (2) bekezdése értelmében az ellenkező bizonyításáig az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogról és feljegyzett tényről vélelmezni kell, hogy az fennáll, és az ingatlan-nyilvántartás szerinti jogosultat illeti meg. A jogok, tények törlése esetén - az ellenkező bizonyításáig - azt kell vélelmezni, hogy azok nem állnak fenn. Az adott esetben tehát az ingatlan-nyilvántartás adataiból kellett kiindulni. Ezért a perbevitt jogkérdés eldöntése körében nincs jelentősége annak, hogy a felperes a felépítményeket nem vásárolta meg, miként annak sem, hogyan alakult a tényleges helyzet az ingatlan-nyilvántartási állapothoz képest. Peradat, hogy az alperesi jogelőd - jóllehet a... Ingatlankezelő Vállalat 1986. július 11-én felvett jegyzőkönyv (137/A/3. sorszámú irat) tanúsága szerint eltekintett a felépítményes ingatlan kezelésbevételétől, és mint a tulajdonosi jogok gyakorlója hozzájárult a Ptk. akkor hatályos 97. § (2) bekezdés a) pontja szerinti „osztott tulajdon” létrejöttéhez -, a Szövetkezet az építkezés befejezését követően elmulasztotta ennek telekkönyvi, illetve ingatlan-nyilvántartási átvezetését, így az épületeknek a földtől elkülönült önálló tulajdonjogát nem szerezte meg. A felperes ezért helytállóan mutatott rá arra, hogy a jelen részítélettel érintett IVI. rendű alperesek nemcsak a tulajdonjogukra hivatkozással nem állíthatják ingyenes használati jogukat, hanem azt sem tudták igazolni, hogy korlátolt dologi joggal - földhasználattal, használati joggal - rendelkeznek. 51

Az Inytvr. 6. § (2) bekezdése ugyanis nemcsak az átruházáson alapuló tulajdonjog, hanem a földhasználati jog és a használati jog létrejöttét is az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéshez kötötte, ingatlan-nyilvántartási bejegyzés hiányában az I-VI. rendű alpereseknek nem keletkezett dologi hatályú (föld)használati joga.” b.)

A bejegyzés elmaradása a jog gyakorlását nem akadályozza

A fentiekből az következik, miszerint amennyiben a jogosult az ingatlannyilvántartási bejegyzésre alkalmas okiratokat a földhivatal felé benyújtotta, de az még nem került (valamely oknál fogva) bejegyzésre, ettől függetlenül a jogot már gyakorolhatja. Ennek az értelmezésnek a megalapozottságát bizonyítja a korábbi VET.-et felváltó új VET (a villamos energia termeléséről, szállításáról és szolgáltatásáról, egységes szerkezetben az egyes rendelkezéseinek végrehajtásáról szóló 1994. évi XLVIII. törvény21 egységes szerkezetben a 34/1995. (IV. 5.) Korm. rendelettel) jogszabály alábbi szabálya: „Vhr. 10. § (2) Az engedélyes a használati jog gyakorlására a használati jognak az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzés iránti kérelem igazolt benyújtását követően jogosult.22” Lehet látni, hogy itt valójában azonos szabályt találhatunk, de egyértelműbb megfogalmazásban! Az viszont teljesen bizonyos, hogy az 1994. 04. 05. dátumot követő időkben már egyáltalán nem jöhet szóba az, hogy a „használati jog” egyfajta „ráutaló magatartással” jöjjön létre – magyarán: ezeket a kérdéseket el lehetne „sumákolni”! Ugyanis „ráutaló magatartás” esetében létrejövő megállapodás alapján aligha lehetne bejegyzés iránti kérelem igazolt benyújtását produkálni – ekképpen viszont a jog gyakorlását meg sem lehet kezdeni! Ebből világosan következik az, hogy teljes mértékben kizárt az, hogy a használati jogot engedő megállapodás nem írásban (ingatlannyilvántartási bejegyzés kérelmezésére alkalmas alaki jellegzetességek mellett) is létrejöhetne! Mindez azért döntő jelentőségű, mivel a korábbi jogszabályt sem lehetett másként értelmezni: amennyiben a szolgáltató a szükséges iratokat a földhivatalhoz benyújtotta, a használati jog gyakorlását megkezdhette a bejegyzés eszközlése előtt is – de csakis a kérelem benyújtását követően! Azonban a használati jog ekkor még nem keletkezett, mert ahhoz szükséges maga a bejegyzés is! Az esetünkben ennek azért van relevanciája, mivel a felperes „ingatlannyilvántartáson kívüli szerzésről” elmélkedett az utolsó tárgyaláson. Ezt akként „vezette elő”, hogy ilyen módon szerezte meg a használati jogot. A szabályokat összevetve a hivatkozott eseti döntéssel, nyilvánvaló, hogy a felperes semmiféle használati jogot nem szerzett (szerezhetett) meg olyan módon, amit előadott. Legfeljebb csak olyan joga lehetne, amely alapján kérhetné a használati joga ingatlannyilvántartásba történő bejegyzését! A bejegyzésre egyfajta várománya lehetne – ha volna olyan okirata, amely alapján a bejegyzés elvégezhető! A felperes azonban semmiféle ilyen okirattal nem rendelkezik. Ez egyértelműen kiderült a tárgyaláson. Amennyiben valóban kapott volna hozzájárulást, vagy bárkivel is megállapodott volna a használat jogát illetően, akkor a perben ezt bizonyíthatná és ebben az esetben az 21 22

Ez nem terjeszti ki a használati jogi szabályok alkalmazását a távhőellátásra. Alapvetően fontos szabály, amely azonban a korábbi VET-ben nem szerepelt!

52

ítélet volna az az okirat, amely alapján kérhetné a használati jog bejegyzését. Azonban a jelenleg meghozott ítélet erre nem alkalmas, mivel nem állapítja meg a rendelkező részében azt, hogy az arra jogosult a használati jogot biztosította a felperes számára. Következésképpen a felperes (illetve annak jogelődje) jogellenesen - használati jog megszerzése nélkül - használta a helyiségeket. c.)

A használati jog gyakorlása a mindenkori üzembentartót illeti meg

Ez a szabály azt mondja ki, hogy amennyiben a mindenkori szolgáltató a használati jogot egyszer már sikeresen megszerezte, akkor – amennyiben az üzembentartó személyében változás következett be – a jog gyakorlása a mindenkori üzembentartót illeti meg! Ez tehát nem azt jelenti, hogy a jog jogosultja a törvény erejénél fogva megváltozik! Ez csak azt jelenti, hogy amennyiben az ingatlannyilvántartásban a jogosult megváltozása netán nem kerülne átvezetésre, a jogot akkor is a mindenkori üzembentartó gyakorolhatja! Itt az értelme annak, hogy a jogszabály nem a „jogra”, hanem a „jog gyakorlására” helyezi a hangsúlyt! Mindennek azonban ott van igazi jelentősége, hogy mindaddig, amíg a szolgáltató a használati jogot nem szerezte meg és bejegyzés céljából a kérelmet a földhivatal felé nem nyújtotta be, addig annak „gyakorlását” sem kezdheti meg. Következésképpen jóhiszemű és jogcímmel rendelkező birtokosnak sem tekinthető – álláspontunk szerint még akkor sem, ha van olyan BH, amely a jogcímmel rendelkező, jóhiszemű birtoklásból indul ki adott tényállás mellett! Továbbmenve a törvény szakaszain: Vhr. 28. § (1)23 A használati jog létesítésének feltételeit és a használati jog gyakorlása ellenében járó térítésre vonatkozó jogszabályokat az ipari és kereskedelmi miniszter a pénzügyminiszterrel, az igazságügyminiszterrel, a környetetvédelmi és területfejlesztési miniszterrel, a földművelésügyi miniszterrel, erdőterület tekintetében az Országos Erdészeti Főigazgatóság vezetőjével, bányatelket illetően pedig az Országos Bányaműszaki Főfelügyelőség elnökével egyetértésben állapítja meg24. A VET Vhr. itt utal egy miniszteri rendeletre a használati jog részletszabályait illetően. Erre visszatérünk a későbbiekben. Továbbmenve: Vhr. 28. § (2) Ha a felek között a térítés mértéke tekintetében vita keletkezik, az eljárás bírói útra tartozik. Ez egy alapvetően fontos szabály, amely a mi ügyünkben alapvető relevanciával bír! Lényege: ez nem arra az esetre vonatkozik, amikor a használati jogot hatósági határozat alapította! 23

1995. 04. 20.-ig volt hatályban!

24

1994. évi szövegállapot – ezért nincsen NIM a szövegben.

53

Ugyanis egyrészről amennyiben a tulajdonos nem akarna megállapodni, akkor az ilyen esetre nézve a szolgáltató előtt a hatósági határozat kezdeményezése és megszerzése áll lehetőségként! Továbbá kétségtelen tény az, hogy a hatósági határozat ellen is van bírói jogorvoslatnak helye, azonban ez esetben alperesi pozícióban minden esetben a közigazgatási szerv áll! A jogvita a tulajdonos és a közigazgatási szerv között áll fenn. A „térítés” mértékét (amely ilyen esetben „kártalanítás”) is a közigazgatási szerv állapította meg. Itt azonban a Vhr. 28. § (2) bekezdése szerint a szolgáltató és a tulajdonos közötti jogvitáról van (lehet) szó, mégpedig abban a tekintetben, hogy a térítés mértéke tekintetében keletkezett vita közöttük. Tehát egyértelműen és világosan arról van szó, hogy a felek között a megállapodást illetően fennáll a megegyezési szándék (különösen a tulajdonos részéről), azonban a „térítés” mértékében nem tudnak megállapodni. Ez pontosan a mi perbeni esetünk. Mi nem zárkózunk el a megállapodástól, azonban a szolgáltatóval a részleteket illetően nem lehet megállapodni (e szándékot világosan igazolja az Intercisa Lakásszövetkezet – mint közös képviselő – érdekünkben is történt fellépése a szolgáltatóval való megállapodás érdekében, melynek okiratait a perben csatoltuk). Ugyanakkor azt el kívánjuk kerülni, hogy hatósági határozat szülessen a használati jog tekintetében. Ilyen esetre nézve teszi lehetővé a jogszabály a számunkra, hogy a bírósághoz forduljunk a szerződés létrehozását illetően.

Ez tehát a szerződés létrehozására irányuló viszontkeresetünkben támasztott igényünk jogszabályi alapja! Továbbmenve: „VET 22 § (1) Ha a villamosmű létesítésével, az előmunkálattal, az üzembentartással vagy a fenntartási munkákkal kapcsolatos, e törvényen alapuló tevékenység során más ingatlanában kár keletkezik, a károsultat kártalanítani kell; ennek mértékére a polgári jog szabályait kell állami szervnek okozott kár esetében is - alkalmazni.” Ezt a szabályt azért tartjuk fontosnak, mert a VET ebben az összefüggésben beszél „kártalanítás”-ról! Azonban ennek semmiféle összefüggése nincsen a használati jog gyakorlásáért fizetendő „térítés”-hez! Ezt külön nem is kell magyarázni. Ez az összefüggés azért fontos, mivel a „térítés” kifejezés nem értelmezhető a „kártalanítás” kifejezés értelmével azonosan – amely megállapítás abból következik, hogy a jogszabály mindkét kifejezést használja. Ebből a jogértelmezési alapelvek szerint világos, hogy két különböző értelmű fogalomról és jogintézményről van szó! Ezek nem moshatóak össze. …És végül itt következik a legfontosabb szabály: A törvény hatályának kiterjesztése

54

VET 23. § E törvény egyes rendelkezéseit a Kormány a villamosenergián kívül más energiára, energiafejlesztő üzemre, átvivő berendezésre és energiafogyasztóra is kiterjesztheti.25 Vhr. 59. § A VET 2-4, 7-14, 16-17, 19. és 22. §-aiban foglalt rendelkezéseket, valamint a rendelet előbbiekhez kapcsolódó előírásait a hőenergia (gőz, melegvíz) fejlesztésére és elosztására is megfelelően alkalmazni kell. Az erre vonatkozó részletes szabályokat az érdekelt szervek meghallgatása után az ipari és kereskedelmi miniszter állapítja meg. Ebből következik az, hogy ezeket a szabályokat kellett alkalmazni a távhőszolgáltatásra is. Kétségtelen, hogy a részletes szabályok kidolgozása tekintetében az illetékes miniszter kapott felhatalmazást e munka elvégzésére. Az illetékes miniszter azonban érdemi szabályozást nem tett hozzá a fenti szabályokhoz! „9/1972. (XII. 7.) NIM rendelet a távhőszolgáltatás egyes kérdéseiről A villamosenergia fejlesztéséről, átviteléről és elosztásáról szóló 1962. évi IV. törvény (VET) végrehajtásáról rendelkező, a 11/1970. (IV. 29.) Korm. rendelettel módosított, illetőleg kiegészített 40/1962. (XI. 11.) Korm. rendelet (VET Vhr.) 59. §-ában kapott felhatalmazás alapján az alábbiakat rendelem: 13. § A távhőszolgáltató által üzemeltetett berendezés elhelyezésére szolgáló idegen ingatlan használatára a VET 7. §-a és a végrehajtásáról rendelkező 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet alapján használati jogot kell kérni.” Egyszerűen csak a másik NIM rendeletre utalt – tehát az alkalmazandó szabályok a távhőszolgáltatás területén pontosan ugyanazok maradtak, mint a villamos energia szolgáltatás területén! A miniszteri rendelet ebben a vonatkozásban tehát csak annyit tett, hogy „lehivatkozta” a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet szabályait. Ami már alkalmazható volt ezen hivatkozás nélkül is, a törvényből következően. Az egyik NIM rendelet a másik NIM rendeletre hivatkozott. Ezt követően áttérhetünk a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet szabályainak elemzésére. „A használati jog keletkezése 2. § (1) A használati jog a) állami tulajdonban álló ingatlan esetében a kezelőszerv hozzájárulása, b) egyéb ingatlan esetében a tulajdonossal (használóval) létesített megegyezés, c) hozzájárulás, illetve megegyezés hiányában a villamosmű üzembentartójának kérésére az illetékes tanácsi szerv engedélye [VET 7. § (2) és (3) bekezdés] alapján keletkezik.” E norma szabályozza a használati jog keletkezésének jogszabály által szabályozott eseteit (modus)! Ezzel kapcsolatos változatokat már a törvénynél feltártuk. A miniszteri rendelet ugyanazt tartalmazza, összefoglaló módon.

25

15/1970. (XI. 18.) NIM rendelet és 9/1972. (XII. 7.) NIM rendelet (ez a fontos!!!)

55

Háromféle keletkezési módot határoz meg: ebből egy „eredeti” (hatósági határozat), a másik kettő „származékos” (átruházás) szerzésmódot jelenít meg. Itt alapvető fontosságú tényként kell kijelenteni azt, hogy a jogszabály ebben a tekintetben nem teszi lehetővé az eredeti szerzésmódok közül az „elbirtoklás” lehetőségét! Ez azért igen fontos, mivel a felperesnek és a bíróságnak volt valamiféle olyan értelmű kijelentése, amely az „elbirtoklás” lehetőségét vetette fel (hivatkoztak a „zavartalan birtoklás”-ra!) A felperes azonban kifejezetten arra nem hivatkozott, hogy a dologi jogot elbirtoklással megszerezte volna. De nem is hivatkozhatott volna, mert ezen használati jog megszerzése tekintetében ezt a módust a törvény és végrehajtási rendelete nem teszi lehetővé! A fentiekből az a következtetés, hogy:  a használati jogot csakis az itt szabályozott három módon lehet megszerezni; o ebből a hatósági határozat csakis akkor jöhet szóba, ha:  a kezelő nem adja meg a hozzájárulást (állami tulajdon esetében), vagy:  az egyéb tulajdonos nem hajlandó egyezséget kötni (szerződés);  és ekkor a szolgáltató az államigazgatási szervhez fordul a használati jogot megalapító határozat meghozatala érdekében;  vagyis: semmiféle jelentősége nincsen, hogy egyébként (jogellenesen) a szolgáltató már akármennyi ideje „használja” a hőközpont helyiségét; o ezen birtokból (birtoklásból) dologi jog (használati jog) soha és semmi módon nem keletkezik; o a ténylegességből nem következik a jog; Ezeket a dologi jogi tényeket sem a felperes, sem a neki igazat adó Dunaújvárosi Városi Bíróság nem tartotta tiszteletben. A továbbiakban a rendelet szabályozza azt az esetet, amikor a hatóság hozza létre a használati jogot. Erre vonatkozóan tartalmaz szabályozást a 6. és 7. §. Ezek tartalmával részletesen nem foglalkozunk. Foglalkozni kell viszont a 8. § szabályával: „8. § (3) Az ingatlan tulajdonosa (használója, kezelője) az engedélyező határozatban feltüntetett térítés összegét meghaladó igényét a kisajátítási kártalanításra megállapított eljárási szabályok szerint a határozat jogerőre emelkedésétől számított 30 napon belül bíróság előtt érvényesítheti.” Ez tehát az az eset, amikor a közigazgatási határozattal szembeni jogorvoslat keretében kerül sor a perre. Ennek alperese azonban – mint fentebb arra rámutattunk – nem a szolgáltató, hanem a közigazgatási szerv. Azonban az is igen fontos, hogy a bírói felülvizsgálat lehetősége miképpen van összefüggésben az ugyanezen jogszabályban szabályozott „térítési mértékekkel”? Ebből igen érdekes következtetésekre lehet jutni. A közigazgatási határozatban ugyanis meg kell határozni a „térítés” mértékét is. A jogszabály 7. § (3) bekezdése szerint: „Ha a térítés összegére nézve egyezség nem jött létre, a határozatban a villamosmű üzembentartója által felajánlott térítés összegét kell feltüntetni.” Ennek akként van értelme, hogy az üzembentartó a 10. §-ban meghatározott „térítés”

56

mértékénél többet is ajánlhat. Amennyiben nem tett volna ajánlatot, vagy az kevesebb volna, mint a 10. § szerinti mérték, akkor a határozatban a 10. § szerinti mértéket kell szerepeltetni. Ezzel szemben van lehetőség a bírói jogorvoslatra! Mindebből az következik, hogy a jogszabályban meghatározott „térítési mérték” nem valamiféle maximált (fix) díj, hanem éppen ellenkezőleg: a minimális díjat jeleníti meg. Ennél kisebb a határozatban nem lehet. Ennél kisebb nem „ajánlható” a szolgáltató részéről. Erre utal a 6. § (4) bekezdésének a szabálya is: „A kitűzött tárgyaláson az illetékes tanácsi szervnek meg kell kísérelnie a villamosmű üzembentartója és a tulajdonos (használó, kezelő) között a használati jog gyakorlásáért járó térítés kérdésében egyezség létrehozását.” Amennyiben a 10. §-ban található érték valamely „fix”, vagy „maximális” „térítési mérték” volna, akkor azt kötelezően kellene alkalmazni valamennyi résztvevőnek – következésképpen nem volna értelme semmiféle kísérletezésnek az egyezség létrehozására! Ugyanis a „fix” ár valamennyi felet kötelezné, beleértve a tulajdonost, a szolgáltatót, a hatóságot és a bíróságot is! Ettől nem lehetne eltérni. Végül pedig következik a legfontosabb 10. §. Ennek ismertetését megelőzően azonban arra kell itt rámutatni, hogy ez a norma módosításra került utóbb26. Következésképpen az „éves térítés”-re vonatkozó szabályok 1990. 05. 24.-ig voltak hatályban: „A használati jog gyakorlásáért járó térítés 10. § (1) A használati jog gyakorlásáért az ingatlan tulajdonosát (használóját, kezelőjét) … b) épület lakás céljára nem használt része után évi térítés illeti meg. (4) Az épület lakás céljaira nem használt része után fizetendő évi térítés az engedélyezett használati jog alapján elfoglalható helyiség alapterülete után m2-ként 30,- Ft.” Ez a legfontosabb szabály, amely rámutat a Dunaújvárosi Városi Bíróság ítéletének alapvető jogellenességére, tévedésére, valamint az ítélkezés elfogultságára egyaránt. a.)

A használati jog után évi térítés jár.

Teljesen egyértelmű a jogszabály rendelkezése. Ez vonatkozik a mi esetünkre is. Egyértelműen „éves térítés” illeti meg az alperest az 1990. 05. 24.-ig létrejött használati jog alapján. Függetlenül attól, hogy mennyi annak a mértéke – évente kell a meghatározott „térítést” 26

5/1990. (V. 24.) IpM rendelet egyes miniszteri rendeletek módosításáról A Minisztertanácstól kapott felhatalmazás alapján az érdekelt miniszterekkel, országos hatáskörű szervek vezetőivel és érdekképviseleti szervekkel egyetértésben a következőket rendelem: 1. § A villamosmű átalakító és kapcsoló berendezéseinek elhelyezését szolgáló használati jog szabályozásáról szóló 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet 10. §-a a következők szerint módosul, egyidejűleg a 11. § hatályát veszti. „10. § Állami szerv kezelésében lévő ingatlanon gyakorolt használati jog esetén az ingatlan kezelőjét beépítetlen ingatlanterület után térítés nem illeti meg, épület lakás céljaira nem használt része után is csak abban az esetben, ha az épület bérbeadás útján történő hasznosítása az érdekelt állam szerv feladatkörébe tartozik.”

57

megfizetni! (Az egyes BH.-kkal fennálló ellentmondásokkal fentebb már foglalkoztunk – utóbb erre még visszatérünk részletesebb elemzés keretében!). Ez azonban nem jelenti azt, hogy „évente egyszer”, hanem csak azt jelenti, hogy az egy évben kifizetett összeg összeadva nem haladhatja meg az „éves térítés” számértékét! Amenynyiben az „éves térítés” 12 részre kerül leosztásra, akkor havonta is törleszthető – ez összhangban van a felek szerződéskötési szabadságával! A rendelet 12. §-ában rögzített azon szabály, miszerint évente egyszer, előre kell megfizetni az „éves térítést” a jogszabály kifejezetten a hatósági határozattal létesített használati jog esetére vonatkozóan írja elő. A jogszabály egyértelmű és világos tartalmából következően teljesen nyilvánvaló az, hogy a Dunaújvárosi Városi Bíróságnak ezen jogszabállyal teljesen ellenkezően meghozott azon ítélete és érvelése, amely az „egyszeri kártalanítás”-on alapul (amelynek az esedékességi időpontja valamikor az 1980.-as évekre van tolva) teljes egészében jogsértő. Az 1980.-as években létrejött megállapodás alapján „éves térítés” jár – amely (az eseti döntésekből következően is) a bíróság által a Ptk. 241. §-án alapuló igény esetében a díj vonatkozásában felülvizsgálható és módosítható. Mi következik a jogszabály valódi tartalmából? Ebből az következik, hogy bármiféle elévülés csakis az öt évnél régebbi esedékes éves „térítés” tekintetében jöhet szóba még akkor is, amennyiben megállapítható volna, hogy a használati jog már korábban létrejött valamikor! Ezt azonban figyelembe is vettük, hiszen a beszámítási kifogásunk összeállításakor a követelésünket 2000. évtől érvényesítettük (AB/II/5 jelű beadvány)! A követelésünk jogalapjaként jogalap nélküli gazdagodásra hivatkoztunk, tekintettel arra, hogy álláspontunk szerint nem jött létre az a szerződés, amelynek a jogszabály alapján létre kellett volna jönnie – következésképpen a használat ellenértékének kifizetése hiányában ennek ellenértékével a felperes jogalap nélkül gazdagodott – ráadásul felróható magatartása eredményeképpen. Ebből következik a kártérítés igényének a lehetősége is. Ugyanis – és éppen ezért - a tényállás akként is felfogható, hogy a használati jog megalapítását jogszabály kötelezővé tette és ezzel kapcsolatban a szolgáltatót terhelte kötelezettség. Következésképpen az ő felróható magatartása miatt nem került sor a rendezésre, amelyből az alperesnek kára származott. Ennek alapján is sor kerülhet a felperes marasztalására. A jogalap nélküli gazdagodás és a kártérítés (kártalanítás) között átjárhatóság van – ebben a tekintetben a bíróság eltérhet a kereseti kérelem és ellenkérelem határaitól és a kártérítés (kártalanítás) helyett a jogalap nélküli gazdagodás, a jogalap nélküli gazdagodás helyett a kártérítés (kártalanítás) jogcíme alapján marasztalhat. De ugyanez a helyzet akkor, ha a használati jog netán korábban (az 1990. 05. 24.-ig létrejött használati jog alapján) mégis keletkezett volna, azonban a felperes nem fizette meg annak az éves térítését (amely – megállapodás hiányában – pontosan nem került meghatározásra), akkor úgyszintén jogalap nélkül gazdagodott ezzel az összeggel. Mindez vitathatatlan, minthogy a felperes nem tudta bizonyítani a perben azt, miszerint (valaki?) a számára ingyenesen biztosította a használati jogot (mikor?). A jogalap nélküli gazdagodás továbbá a kártérítési (kártalanítási) igény alapján álló igényre is vonatkozik az elévülési szabály – azonban igényünket eleve ennek megfelelően terjesztettük elő.

58

Az a bírói állítás sem állja meg a helyét, miszerint az alperes soha nem szólította fel a felperest ennek a problémának a rendezésére. Az Intercisa Lakásszövetkezet és a felperes közötti levelezést a perben Ah/1 – Ah/12 jelekkel ellátva csatoltuk az iratokat. Ezekből nyilvánvalóan látszik az, hogy az Intercisa Lakásszövetkezet valamennyi általa kezelt lakóépület (szövetkezeti épület és társasház) vonatkozásában követelte a használati jog rendezését és ezzel együtt a díjat! Így az e perben szereplő alperes nevében is megállapodásra törekedett. Kétségtelen az, hogy az 1996. évben megkötött megállapodás nem terjedt ki az alperesi társasházra. Ennek azonban az oka az, hogy ekkor még nem az Intercisa Lakásszövetkezet volt az alperesi társasház közös képviselője, hanem a DVG Rt. – illetve annak a társasága! Azonban az Intercisa Lakásszövetkezet a továbbiakban már együtt kezelte az alperesi társasházat is a többi lakóépülettel. 2002. évtől kezdődően azonban valamennyi, az Intercisa Lakásszövetkezet érdekkörébe tartozó épület vonatkozásában fellépett az igénnyel a lakásszövetkezet, a társasházak esetében mint közös képviselő. (Az ekkortól követelhető díjjal kapcsolatban a későbbiekben fejtjük ki az álláspontunkat!) A tárgyalások ezen tartalmát világosan igazolja az Ah/11 jelű levél alábbi részlete:

b.)

A „térítés” a használati jog gyakorlásáért jár.

Az is világos, hogy az „éves térítés” nem a „használati jog alapításáért”, hanem a „használati jog gyakorlásáért” jár. Az egyes BH.-k és a jogszabály világos szövege közötti ellentmondás okával és feloldásával korábban már foglalkoztunk! Itt azért térünk rá ismét vissza, mivel a miniszteri rendelet szövege is teljesen egyértelművé teszi azt, hogy a miniszter is akként értelmezte a törvényt, mint ahogy mi is értelmeztük azt! c.)

Az évi térítés mértéke.

A jogszabály pontos számértéket ad meg arra az esetre nézve is, amikor lakóépületben elhelyezkedő, nem lakás céljára szolgáló helyiség kerül igénybevételre. Ez természetesen az 1990. 05. 24.-ig létrejött használati jog alapján járó díjra vonatkoztatható. Rámutattunk arra, hogy ez „minimum érték”, valamint arra, hogy csakis az „eredeti szerzés” esetére vonatkozik. A többi esetben az „éves térítés” mértéke szabad megállapodás kérdése – egyet nem értés esetében a bírósághoz lehet fordulni a szerződés létrehozása érdekében. Hatósági határozattal megállapított „éves térítés” esetében azzal szemben közigazgatási perben lehet a bírósághoz fordulni. d.) Ez a mérték csakis az „engedélyezett használati jog” esetében jár (az „eredeti szerzés” esete).

59

A jogszabály szövege egyértelműen azt a fordulatot használja a 10. § (4) bekezdésében, hogy „engedélyezett használati jog”. Amennyiben ezt összevetjük a 2. § szóhasználatával, akkor azt láthatjuk, hogy a használati jog keletkezésének fajtái:  kezelőszerv hozzájárulása;  tulajdonossal történt megegyezés;  illetékes tanácsi szerv engedélye; Az „engedély” kifejezés csakis az „eredeti szerzés” összefüggésében (2. § (1) bekezdés c.) pontja) jelenik meg. Tehát „engedélyezett használati jog” csakis ebben az összefüggésben értelmezhető. Ebből is azt a következtetés vonjuk le, hogy a jogszabály által meghatározott „éves mérték” kizárólag a 2. § (1) bekezdés c.) pontjában szabályozott esetre vonatkozóan került rögzítésre! Arra nézve is minimum értékként. Ezzel magyarázható az, hogy ez a mérték mintegy 30 éven keresztül nem került korrigálásra az infláció alapján – noha a pénzromlás mintegy 100 szoros volt! Továbbá: „14. § (1) A használati jog létesítésével és a használati jog alapján elhelyezett berendezések üzemben tartásával kapcsolatos kártalanításra a VET 22. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat kell alkalmazni.” Ez a norma azért igen lényeges, mert – mint a törvény – ez a jogszabály is használja a „térítés” és a „kártalanítás” fogalmakat. Következésképpen innen is nyilvánvaló az, hogy ezek a jogintézmények nem lehetnek azonosak! A „térítés” tágabb fogalom, amelybe a „kártalanítás” is belefér. (Többen a kevesebb elve alapján) A fentiekben feltárt jogszabályi normatér fennállt egészen 1991. 10. 15.-éig, mindaddig, amíg a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet hatályba nem lépett.

7.2. A használati joggal kapcsolatos jogszabályok 1991. – 1994. között (az itt releváns szabályok alapján valójában 1990. 05. 24 – 1994. 05. 07. között). A 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet hatálybalépésével a korábbi jogi szabályozás a „feje tetejére állt” – de csak részben. A 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet 11. § (1) bekezdése a következőket rendelte el: „11. § (1) Ez a rendelet a kihirdetése napján lép hatályba; egyidejűleg a lakóépületek és bérbeadás útján hasznosított más épületek távhő- és melegvíz ellátásáról szóló 2/1966. (III. 31.) NIM rendelet, továbbá a távhőszolgáltatás egyes kérdéseiről szóló 9/1972. (XII. 7.) NIM rendelet és a melléklete hatályát veszti.” De éppen ezen 9/1972. (XII. 7.) NIM rendelet 13. §-a tartalmazta a következő előírást: 13. § A távhőszolgáltató által üzemeltetett berendezés elhelyezésére szolgáló idegen ingatlan használatára a VET 7. §-a és a végrehajtásáról rendelkező 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet alapján használati jogot kell kérni.”

60

Látszólagosan tehát ez a kapcsolat megszűnt – azonban csak látszólagosan, ugyanis a VET és végrehajtási rendelete továbbra is hatályban volt, amely azonban előírta, hogy: „A törvény hatályának kiterjesztése VET 23. § E törvény egyes rendelkezéseit a Kormány a villamosenergián kívül más energiára, energiafejlesztő üzemre, átvivő berendezésre és energiafogyasztóra is kiterjesztheti. Vhr. 59. § A VET 2-4, 7-14, 16-17, 19. és 22. §-aiban foglalt rendelkezéseket, valamint a rendelet előbbiekhez kapcsolódó előírásait a hőenergia

(gőz, melegvíz) fejlesztésére és elosztására is megfelelően alkalmazni kell. Az erre vonatkozó részletes szabályokat az érdekelt szervek meghallgatása után az ipari és kereskedelmi miniszter állapítja meg.” Ebből következően továbbra is alkalmazandó maradt a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet is az összes részletszabályával együtt. Ugyanakkor az 1990. 05. 24.-ét követően létrejött használati jog esetében az eredeti 10. § szabályai már nem alkalmazhatóak, mert hatályon kívül helyezésre kerültek. A 129/1991. (X. 15.) Korm. rendeletben egyetlen norma jelenik meg új és releváns szabályként: „4. § (1) Szolgáltatói berendezést idegen ingatlan egy részén a villamosenergia fejlesztéséről, átviteléről és elosztásáról szóló 1962. évi IV. törvény 7., illetőleg 9. §-ában foglaltak szerint használati jog, illetőleg vezetékjog alapján lehet létesíteni és fenntartani. A használati jog gyakorlásáért a távhőszolgáltató az ingatlan tulajdonosának (kezelőjének, használójának) kártalanítást köteles fizetni.”27 Ez a szabály annyi „újdonságot” tartalmaz, hogy a „térítés” lehetőségét egyértelműen „kártalanítás”-ként specifikálta! Azonban itt sem szerepel az, hogy a „kártalanítás” az netán „egyszeri kártalanítás” volna! Ugyanakkor azok a szabályok, amelyek a továbbra is alkalmazandó maradt a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet releváns szabályai között szerepeltek, változatlanul fennmaradtak, kivéve a 10. § korábbi szabályait. A 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet tehát a „térítés” tekintetében a „kártalanítás” kifejezést alkalmazta. Álláspontunk szerint ebben az esetben csak elnevezésbeli eltérést jelenít meg ez a változás. Amennyiben ugyanis nem így állna a helyzet, akkor a jogszabályok között kollízió jönne létre. Amennyiben viszont csak elnevezésbeli változást tételezünk fel, akkor a kollízióról nem lehet beszélni. Ez abból következik, hogy – mint fentebb kifejtettük (többen a kevesebb) - a „kártalanítás” is „térítés”! 27

A szabály csak 1991. 10. 15.-től 1994. 08. 05.-ig volt hatályban! Az ettől eltérő időpontokban létesített használati jog esetében vagy a korábbi, vagy a későbbi szabályok vannak érvényben. Korábban a 1962. évi IV. törvény és 4/1963. (X. 12.) NIM r. 10. § és a 9/1972. (XII. 7.) NIM r. 2. § (1) bek., 12. § (1) bek., 13., 15. §-ok, későbben (1998.-tól) pedig a távhő törvény és végrehajtási rendeletei szabályozzák – köztük az önkormányzati rendelet.

61

A 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet a szabályait tehát a régi VET. és Vhr. szabályaival öszszehangoltan kellett alkalmazni ebben az időben – ebből a helyzetből keletkezett számtalan ellentmondás a jogalkalmazásban, ami megjelenik a BH-kban is! (Itt lépett be az „egyszeri kártalanítás” szemlélete is – álláspontunk szerint tévesen és jogsértő módon.) Ezzel az időszakkal nem kívánunk részletesen foglalkozni, mivel az esetünkre nézve semmi módon nem tud releváns lenni.

7.3.

A használati joggal kapcsolatos jogszabályok 1994. – 1998. között.

A helyzetet az jellemezte, hogy a korábbi VET és végrehajtási rendelete helyébe lépő új VET (1994. évi XLVIII. törvény a villamos energia termeléséről, szállításáról és szolgáltatásáról, egységes szerkezetben az egyes rendelkezéseinek végrehajtásáról szóló 34/1995. (IV. 5.) Korm. rendelettel) új szabályokat hozott a „rendszerbe”. Miközben a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet28 továbbra is hatályban maradt 1995 04. 05.-ig. A legfontosabb szabály a törvény 57. § (4) bekezdése, amely az új szabályok alkalmazását írja elő a távhőszolgáltatás területén: „(4) E törvény 26-37. §-aiban foglalt rendelkezéseket a távhőellátás vonatkozásában a távhőszolgáltató létesítményekre is alkalmazni kell”29. Miközben hatályban maradt a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdésének szabálya is. Ezt előre bocsátva tekintsük meg a régi és az új VET használati jogra vonatkozó szabályait:

ÚjVET és Vhr

RégiVET és Vhr

Megjegyzés

Használati jog VET 32. § (1) A villamosműhöz tartozó 29. § b) pontjában nem említett - átalakító- és kapcsolóberendezést idegen ingatlanon használati jog alapján szabad létesíteni, üzemeltetni és karbantartani.

VET 7. § (1) Villamosműhöz tartozó átalakítóés kapcsolóberendezést idegen ingatlan (földrészlet, vagy épület) egy részén használati jog alapján lehet létesíteni és fenntartani.

Látható, hogy a használati jog tartalma megváltozott. A „létesítés” változatlan, a korábbi „fenntartás” helyett azonban az „üzemeltetés” és „karbantartás” fogalmak jelentek meg. Azonban itt nem is ez a leginkább lényeges (bár jelzi, hogy a használati jog hiányában nem lehet sem „fenntartani”, sem „üzemeltetni”, sem „karbantartani” a hőközpontokat!

28

Feltehetőleg1995. 04. 20.-ig volt hatályban! Ezen időpontig biztosan hatályban tartotta – feltehetőleg - a 40/1962. (XI. 11.) Korm. rendelet, mivel a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet nem helyezte hatályon kívül! Ugyanakkor semmiféle jogszabály semmiféle intézkedéssel nem helyezte hatályon kívül e rendeletet – elképzelhető, hogy jelenleg is hatályos? Annak ellenére van ez így, hogy az egyes miniszteri rendeletek és államtitkári rendelkezések módosításának elrendeléséről 1075/1990. (IV. 30.) MT határozat kifejezetten felszólította az illetékes minisztert e rendelet módosítására.

29

Hatályon kívül helyezte a távhőszolgáltatásról szóló 1998. évi XVIII. törvény, hatálytalan 1998. 06. 21.-től

62

Azonban – legfontosabbként – arra kell ráirányítani a figyelmet, hogy az itt definiált „használati jog” nem (csak) a helyiség birtoklására hatalmazza fel a szolgáltatót! Ez ebből levonható következtetésekkel itt nem foglalkozunk részletesen. VET 32. § (2) A használati jog az ingatlantulajdonossal kötött megállapodás alapján keletkezik.

VET 7. § (2) A használati jog állami tulajdonban álló ingatlan esetében a kezelő szerv hozzájárulásával, egyéb ingatlan esetében a tulajdonossal (használóval) létesített megegyezés alapján keletkezik.

Az új VET. a használati jog keletkezésének módját tekintve is módosítást hozott! Egyértelművé tette ugyanis azt, hogy:  a tulajdoni formák között nincsen különbség;  a „kezelőt” a rendszerből kivette;  a „megegyezés” fogalmát pontosította a „megállapodás” fogalommal; Egyértelmű tehát: a „használati jog” forrása kifejezetten a „megállapodás” – és nem más! Vagyis: ha nincsen „megállapodás”, akkor nincsen „használati jog” sem!

VET 32. § (3) A használati jogért az engedélyes az ingatlan tulajdonosának térítést köteles fizetni.

VET 8. § (1) A használati A legfontosabb változás az, hogy: jog gyakorlása ellenében  míg a régiVET. a „hasznáa villamosmű üzembentarlati jog gyakorlása” ellentója az ingatlan tulajdonoértékeként definiálta a „tésának (használójának, rítést”; kezelőjének) térítést köte addig az újVET. a „haszles fizetni. nálati jog” ellenértékeként definiálta a „térítést” Igen fontos azonban, hogy a jogszabály továbbra sem alkalmazza a „kártalanítás” kifejezést ebben a tekintetben – éppen ez az a szabály, amely alkalmas arra, hogy lerontsa a 129/1991 Korm. rendelet 4. § (1) bekezdésének szabályát. Arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy a VET. mindkét állapota kimondta a díjfizetés kötelezettségét! Ebből az is következik, hogy – szabott díj hiányában –

63

ebben meg kell állapodni! Ez egyfajta szerződéskötési kötelezettség. Amennyiben tehát a felek ebben nem tudnak megállapodni, akkor:  a tulajdonos a bírósághoz;  a szolgáltató a hatósághoz; fordulhat a helyzet rendezése érdekében. VET 32. § (4) Abban az esetben, ha megállapodás hiányában használati jogot létesíteni nem lehet, az engedélyes az ingatlan használatára vonatkozó használati jog megállapítását az illetékes építési hatóságtól kérheti.

VET 7. § (3) A használati jogot hozzájárulás, illetve megegyezés hiányában a villamosmű üzembentartójának kérésére - ha jogszabály másként nem rendelkezik - a területileg illetékes jegyző engedélyezi.

A régiVET és az újVET abban a tekintetben egyezik, hogy a felek egybehangzó akaratnyilatkozatának hiányában a szolgáltató számára biztosít igényt arra, hogy a hatóságtól igényelje a használati jog megalapítását. Az eljáró hatóság azonban megváltozott. A jegyző helyett az építési hatóság járhat el. Fontos tényezőként irányítjuk rá a figyelmet arra, hogy ilyen igénye csakis a szolgáltatónak van – az épülettulajdonos számára ez az út nem járható. A tulajdonos csak a „megállapodás”-ban vehet részt és ennek hiányában a megállapodás létrehozása érdekében fordulhat a bírósághoz (amennyiben annak van lehetősége eljárni – szerződéskötési kötelezettség)

VET 33. § A használati jog ingatlannyilvántartásba történő bejegyzését az engedélyes köteles kérni. A használati jog a mindenkori engedélyest illeti meg, és az ingatlan mindenkori tulajdonosát terheli. A bejegyzés késedelme a jog gyakorlását nem érinti. Vhr. 10. § (2) Az engedélyes a használati jog gyakorlására a használati jognak az ingatlan-

VET 8. § (2) A villamosmű A régiVET és az újVET közötti üzembentartója javára lényeges különbségek: szóló használati jogot az  a rVET azt írta elő, hogy a ingatlan-nyilvántartásba jogot be kell jegyezni – de ezt az egyébként is (telekkönyvbe) kell bekógens szabályt nem tette jegyezni. A bejegyzés egyértelműen a jogosult elmaradása a jog gyakorkötelezettségévé; lását nem akadályozza. A használati jog gyakorlása  az úVET viszont világossá a mindenkori üzembentette: az engedélyes kötetartót illeti meg. A haszles kérni! nálati jog megszűnése  viszont ehhez szankciót is esetén a villamosmű fűzött az úVET, mert kiüzembentartója az ingatmondta: amíg az engedélan-nyilvántartásba történt lyes a földhivatalhoz a kébejegyzés (telekkönyvi relmet nem nyújtja be, adbejegyzés) törlését köteles dig nem is jogosult a tevé-

64

nyilvántartásba történő kérni. bejegyzés iránti kérelem igazolt benyújtását követően jogosult.



VET 34. § (1) Megszűnik a használati jog, ha az engedélyes a használati joggal terhelt ingatlanon az átalakítóés kapcsolóberendezést a jog keletkezésétől számított öt éven belül nem építi meg, vagy ha azt véglegesen eltávolítja. Megszűnik a használati jog a felek megállapodásával is.

kenységét megkezdeni! mint korábban azt kifejtettük már, mindez nem jelenti azt, hogy a rVET-nek ne ez lett volna a jelentése, mivel ott csakis a „bejegyzés elmaradása” és nem „a kérelem benyújtásának elmaradása” adott lehetőséget a szolgáltató számára a tevékenységnek a jog bejegyzése nélküli joggyakorlásra!

Ennek az utóbbinak igen nagy a jelentősége a perben, mivel egyértelműen igazolja a szolgáltató jogsértő, felróható magatartását! Mindenféle jogértelmezés szerint tehát neki:  a használati jogot meg kellett volna szerezni a törvény által megszabott módus szerint;  a bejegyzés iránti kérelmét haladéktalanul be kellett volna nyújtania a földhivatal felé;  ezt követően kezdhette volna meg a tevékenységet

VET 34. § (2) Ingatlannyilvántartásba történő bejegyzés esetén a használati jog törlésére a 31. § (2) bekezdése az irányadó.

De ez rámutat a Dunaújvárosi Városi Bíróság ítéletének jogsértő voltára, amely mindezeket figyelmen kívül hagyva elfogadta a felperes jogsértő magatartást leplező érvelését a jog létrejötte vonatkozásában. A szabályváltozás napja 1994. 08. 05. Eddig a napig tehát a régi szabályokat, ettől a naptól az új szabályokat kellett alkalmazni – azonban a Vhr. csak később változott meg – tehát a régi Vhr. szabályai még 1995. 04. 20. napjáig hatályban voltak.

VET 57. § (1) E törvény az 55. § (2) bekezdésének kivételével - a kihirdetését követő 90. napon30, az 55. §-ának (2) bekezdése 1997. január 1-jén lép hatályba. Hatálybalépésével egyidejűleg a villamos energia fejlesztéséről, átviteléről és elosztásáról szóló 1962. évi IV. törvény, va30 31

Ezekből a szabályokból látható, hogy mely rendelet került hatályon kívül helyezésre és mely szabá-

1994. 08. 05. a hatálybalépés napja. 1995. 04. 20. a hatálybalépés napja.

65

lyok nem.

lamint az ezt módosító 1980. évi 17. törvényerejű rendelet és az 1993. évi LXXXII. törvény 1-3. §-ai és 6. §-ának (2) bekezdése hatályát veszti. Vhr. 13. § (1) E rendelet a kihirdetését követő 15. napon lép hatályba31; egyidejűleg a) a villamos energia fejlesztéséről, átviteléről és elosztásáról szóló 1962. évi IV. törvény végrehajtásáról intézkedő 40/1962. (XI. 11.) Korm. rendelet, valamint a módosításáról rendelkező 11/1970. (IV. 29.) Korm. rendelet és a 47/1980. (XI. 20.) MT rendelet, továbbá b) az egyes villamoshálózat-fejlesztésekről szóló 7/1984. (I. 17.) MT rendelet,

VET 57. § (4) E törvény 26-37. §-aiban foglalt rendelkezéseket a távhőellátás vonatkozásában a távhőszolgáltató létesítményekre is alkalmazni kell32.

VET 23. § E törvény egyes rendelkezéseit a Kormány a villamosenergián kívül más energiára, energiafejlesztő üzemre, átvivő berendezésre és energiafogyasztóra is kiterjesztheti.33

Látható, hogy a VET. mindenkori szabályai – egészen a távhőszolgáltatásról szóló 1998. évi XVIII. törvény hatálybalépéséig – a távhőszolgáltatás vonatkozásában is érvényben voltak a használati jog szabályai tekintetében!

Teljesen egyértelmű az, hogy a távhőtörvény hatálybalépéséig Vhr. 59. § A VET 2-4, 7- ezeket a szabályokat kellett al14, 16-17, 19. és 22. §- kalmazni a hőközpontok hasznáaiban foglalt rendelkezé- lati joga vonatkozásában is! seket, valamint a rendelet előbbiekhez kapcsolódó előírásait a hőenergia (gőz, melegvíz) fejlesztésére és elosztására is megfelelően alkalmazni kell. Az erre vo32

Hatályon kívül helyezte a távhőszolgáltatásról szóló 1998. évi XVIII. törvény, hatálytalan 1998. 06. 21.-től

33

15/1970. (XI. 18.) NIM rendelet és 9/1972. (XII. 7.) NIM rendelet (ez a fontos!!!)

66

natkozó részletes szabályokat az érdekelt szervek meghallgatása után az ipari és kereskedelmi miniszter állapítja meg. Vhr. 28. § (1)34 A használati jog létesítésének feltételeit és a használati jog gyakorlása ellenében járó térítésre vonatkozó jogszabályokat az ipari és kereskedelmi miniszter a pénzügyminiszterrel, az igazságügyminiszterrel, a környetetvédelmi és területfejlesztési miniszterrel, a földművelésügyi miniszterrel, erdőterület tekintetében az Országos Erdészeti Főigazgatóság vezetőjével, bányatelket illetően pedig az Országos Bányaműszaki Főfelügyelőség elnökével egyetértésben állapítja meg35.

Ez alapján került sor a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet megalkotására, amelyet semmiféle jogszabály nem helyezett hatályon kívül a mai napig sem!

Vhr. 28. § (2) Ha a felek között a térítés mértéke tekintetében vita keletkezik, az eljárás bírói útra tartozik.

Az úVET és Vhr. szabályai közül ez a szabály hiányzik. Azonban ezen szabály helyébe belépett a szerződéskötési kötelezettség szabálya – ez teremt jogalapot az igények bíróság elé viteléhez. Ugyanis – mint azt fentebb is jeleztük - a VET. mindkét állapota kimondta a szolgáltató díjfizetés kötelezettségét! Ebből az is következik, hogy – szabott díj hiányában – ebben a feleknek meg kell állapodni! Ez tehát egyfajta szerződéskötési kötelezettség. Amennyiben tehát a felek ebben nem tudnak megállapodni, akkor:  a tulajdonos a bírósághoz;  a szolgáltató a hatósághoz; fordulhat a helyzet rendezése érdekében.

34

1995. 04. 20.-ig volt hatályban! 1994. évi szövegállapot – ezért nincsen NIM a szövegben, helyette az ipari és kereskedelmi miniszter szerepel. 35

67

VET 26. § (2) Az (1) bekezdésben meghatározott jogok gyakorlása során a) a jelek elhelyezésével, mérésekkel, vizsgálatokkal, b) a létesítmények elhelyezésével, illetőleg azok megközelítésével, azokon való munkavégzéssel és c) az ingatlan használatának akadályozásával (korlátozásával) okozott kárt az engedélyes az ingatlan tulajdonosának, használójának (a továbbiakban együtt: tulajdonos) köteles megtéríteni.

VET 22 § (1) Ha a villamosmű létesítésével, az előmunkálattal, az üzembentartással vagy a fenntartási munkákkal kapcsolatos, e törvényen alapuló tevékenység során más ingatlanában kár keletkezik, a károsultat kártalanítani kell; ennek mértékére a polgári jog szabályait kell - állami szervnek okozott kár esetében is alkalmazni. (2) Ha a vezetékjog alapján elhelyezett villamosmű az ingatlan rendeltetésszerű használatát akadályozza, az akadályoztatás mértékének megfelelő kártalanítás jár. A kártalaVhr. 5. § (1) Előmunkálati nítás módjáról és mértékéjog, vezetékjog vagy ről külön jogszabály renhasználati jog engedélye- delkezik. zése esetén a VET 26. §ának (2) bekezdése szerinti kártalanítás összegében a károsult és az engedélyes állapodik meg. Megállapodás hiányában az engedélyes az őt megillető jogokat csak akkor gyakorolhatja, ha a károsultnak egyidejűleg szakértői véleményben megállapított kártalanítást fizet, vagy annak megfizetésére megfelelő biztosítékot ad. (2) A károsult a kártalanítás esedékessé vált, de nem teljesített összegét, továbbá a kártalanítás felajánlott összegét meghaladó további igényét az engedélyes ellen indított polgári peres eljárás keretében érvényesítheti.

68

A két VET összevetéséből látható, hogy úgy a régi, mint az új VET a „károkozás” és az ehhez kapcsolódó „kártalanítás” kérdését és fogalmait azonosan rendezi. Miután mindkét jogszabály használja a „térítés” és a „kártalanítás” fogalmát, nyilvánvaló, hogy e két fogalom tartalmilag sem lehet azonos! Ebből következően a használati jog (a rVET szerint annak „gyakorlása”) ellenében fizetendő „térítés” nem azonos a „kártalanítás” fogalmával – már csak azért sem, mert nem valamiféle jogszerűen okozott kár kompenzálására szolgál! E tény a jogalkalmazás során sem mellőzhető és világosan mutatja a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdésének fogalomhasználatának jogellenességét – a kollízió fennálltát.

Mielőtt továbbmennénk, itt egy igen fontos eseti döntésre kell ismét ráirányítani a figyelmet (melyet már a beadvány első részében is bemutattunk). Olyanra, amely perdöntő a mi perünk vonatkozásában! (Ezt az eseti döntést a jelen beadvány 1. sz. függelékeként teljes egészében csatoljuk a jelen beadványhoz.) Ez pedig a BDT2005. 1237 eseti döntés, mely szerint: „A villamosmű engedélyese az idegen ingatlan használatáért az ingatlan tulajdonosának piaci értéken számított, áfakötelezettség alá eső térítési díjat kell fizessen. A térítési díj mérséklésének nincs helye arra hivatkozással, hogy a villamosmű engedélyese közfeladatot lát el. Alkalmazott jogszabályok: 1994. évi XLVIII. tv. (VET) 26. § (1)-(2) bek., 32. § (3) bek.; 2001. évi CX. tv. 69. és 75. §; 1992. évi LXXIV. tv. (Áfatv.) 8. § (1)-(2) bek.” Ebből teljesen világos az, hogy a Fővárosi Bíróság éppen a mi perünk szempontjából a leginkább releváns VET. 32. § (3) bekezdés kapcsán fejti ki azt a legfontosabb álláspontját, miszerint az idegen ingatlan használatáért az ingatlan tulajdonosának piaci értéken számított, áfakötelezettség alá eső térítési díjat kell fizessen! Tekintettel arra, hogy a fentiekben bemutatottan a VET 57. § (4) bekezdése szerint ezeket a szabályokat a távhőszolgáltatás területén is alkalmazni kellett, vita nélkül kell elfogadni azt, hogy az idézett BDT2005. 1237 eseti döntés a távhőszolgáltatás szakmai területén is eldöntötte az a kérdést, hogy miképpen kell az ellenértéket meghatározni! Azt is vizsgálni kell, hogy mi a helyzet a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdésének ekkor még egy ideig hatályos szabályával, ugyanis ez kollízióba került az új VET szabályával? Az alapproblémát az adja, hogy amennyiben a felek a jogi előírásokat betartva járnak el és a hőközpont kialakítása előtt a szolgáltató megszerzi a használati jogot, mégpedig a tulajdonossal megkötött megállapodás alapján, akkor a jog megszerzése ellenében fizetendő öszszeg fogalmilag nem lehet „kártalanítás”. Ennek az az igen egyszerű oka, hogy semmiféle „kár” felmerüléséről ekkor még szó nincsen és nem is lehet! Amennyiben már van valamiféle fennálló állapot, mely keletkezése előtt a szolgáltató nem rendezte a használati jog megszerzés és ez neki felróható, akkor valóban lehet kárról beszélni a tulajdonos oldaláról – ezt pedig lehet „kártalanítással” rendezni. Amennyiben a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdésének a: „A használati jog gyakorlásáért a távhőszolgáltató az ingatlan tulajdonosának (kezelőjének, használójának) kártalanítást köteles fizetni” akként értelmezzük, hogy az a használati jog előzetes megszerzése nélkül ténylegesen gyakorolt használati jog ellenértékeként (mint egy a tulajdonosnál felmerült kár kompenzálása érdekében) írja elő a „kártalanítás” megfizetését, akkor a norma a „helyére kerülhet”. Az újonnan alapítandó használati jog vonatkozásában, illetve a jövőre vonatkozó jogviszonyrendezés tekintetében ezt a problémát a kollízió jogalkalmazásban szokásos és jogszerű eljárásával lehet „kezelni”:  az utóbb hozott jogszabály lerontja a korábbi jogszabályt;  a magasabb szintű jogszabály lerontja az alacsonyabb szintű jogszabályt; Tekintettel arra, hogy az utóbb hozott jogszabály az új VET, ráadásul ez magasabb szintű jogszabály a kormányrendeletnél, így tehát meg kell állapítanunk, hogy a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdésének a „kártalanításra” (mint „térítésre”) vonatkozó előírása

69

a VET 32. § (3) bekezdése szerinti értelemben alkamazható, mely szerint: „A használati jogért az engedélyes az ingatlan tulajdonosának térítést köteles fizetni.” Ráadásul a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdésének ez a szabály kizárólag csak 1991. 10. 15.-től 1994. 08. 05.-ig volt hatályban. Következésképpen 1994. 08. 05.1998. 06. 21. közötti időszakban ezen szabály alkalmazása szóba sem jöhet! Ennek a térítésnek a mértékére pedig érvényes a fentebb idézett BDT2005. 1237 eseti döntés. Ez a jogalkalmazási probléma azonban a távhőtörvény megalkotását követően majd megszűnik.

7.4.

A használati joggal kapcsolatos jogszabályok 1998 – 2005. között.

(1998. 06. 21. – 2005. 07. 01. között) Ebben az időszakban a leginkább releváns tény, hogy hatályon kívül lett helyezve az új VET azon szabálya, amely a VET szabályainak alkalmazását rendelte el a távhőszolgáltató hőközpontjai elhelyezése kapcsán szükséges használati jog vonatkozásában! Ettől kezdődően e vonatkozásban a használati jog kérdése önálló szabályozást nyert. Ezen új szabályozás merőben új alapokra helyezte a jogviszonyokat, ugyanis a „használati jog” (mint dologi jog) megalapítása ettől kezdődően csak mint szubszidiárius lehetőség merül fel! Csakis abban az esetben kerül ezen jog megalapítására sor, amennyiben a tulajdonos és a szolgáltató egyszerű polgári jogi szerződés keretében nem tudnának megállapodni (miről: a hőközpont üzemeltetéséről és nem a használati jogról!) – mégpedig a tulajdonosnak felróható okból – és emiatt a szolgáltató kénytelen a hatósághoz fordulni. Ekkor igénnyel élhet a használati jog hatósági megalapítására. Erre külön és határozott éllel felhívjuk a figyelmet, mivel e tény rámutat a Dunaújvárosi Városi Bíróság ítéletének jogellenes voltára, amikor az ítéletben kijelentette, hogy a bérleti szerződés egyébként sem jöhetne szóba! Egyúttal magyarázza azt is, hogy miért éppen „bérleti szerződés” létrehozása útján igényeltük a jövőbeni rendezést! Az új szabályozási térrel kapcsolatos kérdéseket részletesen kifejtettük az AB/II/6 jelű beadványban – amely kifejtésünket a Dunaújvárosi Városi Bíróság teljes mértékben mellőzte. A fellebbezési anyag teljessége érdekében a korábban kifejtetteket – a szükséges kiegészítésekkel – megismételjük, a korábbiakkal való kontinuitás érdekében lábjegyzetekkel ellátva.

A.) A távhőszolgáltatásról, egységes szerkezetben a végrehajtásáról szóló 1/1999. (I. 1.) Korm. rendelettel szóló 1998. évi XVIII. törvény szabályainak értékelése és álláspont kifejtése. Ennek a jogszabálynak – bár ma már nem hatályos – a kifejtése sem nélkülözhető, tekintettel arra, hogy a viszontkövetelés egy része arra az időszakra esik, amikor e jogszabály volt hatályban. Ehhez kapcsolódik a végrehajtásra kiadott önkormányzati közgyűlési rendelet is. a.)

Tszt. 27. § (1) bekezdése

70

„Szolgáltatói hőközpontot a távhővel ellátott épületek egyikében (idegen ingatlanon) az ingatlantulajdonossal kötött megállapodás alapján lehet elhelyezni, és üzemeltetni. Abban az esetben, ha a távhőszolgáltató és az idegen ingatlan tulajdonosa között nem jön létre megállapodás36, a szolgáltatói hőközpontot magában foglaló helyiség használatára használati jogot lehet alapítani.” Ezen jogszabály szöveg alapján teljes mértékben egyértelmű, hogy a jogszabály által privilegizált megoldás az, hogy a szolgáltató és a tulajdonos között megállapodásnak kell létrejönni a jelen esetünkben az üzemeltetésre vonatkozóan37! E megállapodás nélkül nem lehet üzemeltetni a hőközpontot! Csak abban az esetben jön szóba a használati jog alapítása, amennyiben e megállapodás nem jön létre! Itt rá kell mutatni arra, hogy a (2) bekezdés szerint itt olyan (az ingatlannyilvántartásban feltüntetett, tulajdonjogot korlátozó) használati jogról van szó38, amelyet a közüzemi vállalatok közérdekből alapíthatnak és olyan esetre vonatkozik, amikor – éppen a tulajdonosnak a megegyezést elutasító magatartása miatt – a szolgáltató (közfeladatára hivatkozva!) hatósági úton oldja meg a feladatához szükséges használat jogának a megszerzését! Következésképpen ezt a használati jogot (annak alapítását és ingatlannyilvántartási bejegyzését) a szolgáltatónak kell kezdeményeznie és semmi módon a tulajdonosnak! Ez a szabály nem alkalmazható arra az esetre nézve, amikor éppen a szolgáltató nem akar megállapodni – mert egyszerűen nem akar fizetni, a hőközponti területeket „ingyen” akarja tényszerűen használni anélkül azonban, hogy arra bárminemű jogcíme volna! A mi esetünkben éppen erről van szó. A szolgáltató – obstrukcióval – mindvégig elutasította a megállapodást, ugyanakkor kezdeményezni sem volt hajlandó a használati jog alapítását és bejegyeztetését39! A szolgáltató „álláspontja” az, hogy azért nem kell neki megállapodást kötni a hőközponti területek igénybevételére, mert erre nézve „használati jogot” kell a jegyzővel alapíttatni és ezzel a nyilatkozattal hárítja el az alperes részéről folyamatosan elhangzó, megállapodás megkötésére vonatkozó nyilatkozatokat! Ez azonban nem egyéb, mint a joggal (a jog értelmezésével) való visszaélés és a jogszabály valódi értelméből, a jogalkotói akarattal ellentétes egyszerű kiforgatása. A jogszabály valódi értelme szerint viszont:  elsősorban azt írja elő a jogszabály, miszerint a feleknek ebben meg kell állapodniuk és csakis ilyen megállapodás mellett üzemeltethető40 a hőközpont; 36

Azt is igen fontos leszögezni, hogy e megállapodásban nem „kártalanításról” kell megállapodni, hanem a használatért járó ellenértékben – mely viszontkeresetünk szerint éppen bérleti díj. Továbbá ezen megállapodásnak nem része a dologi jogi használati jog engedélyezése!

37

Itt tehát nem a használati jogot megalapító megállapodásról van szó!

38

Ezzel összefüggésben a jogszabály valóban „fizetendő kártalanítás” szöveget használja – de ez arra az esetre vonatkozik, amikor a jegyző a használati jogot határozattal állapítja meg!

39

Ezt nem is kezdeményezhette volna, mivel nem állt fenn az az előfeltétel, miszerint a tulajdonos elutasította a megállapodást. Éppen hogy a szolgáltató utasította el azt (obstruálta).

71

amennyiben a megállapodás nem jönne létre, akkor:  ha a szolgáltató nem kívánna megállapodni (mint a jelen esetben), akkor a tulajdonos a bírósághoz fordulhat azzal az igénnyel, hogy a bíróság (a jogszabályból következő szerződéskötési kötelezettségre tekintettel) hozza létre a szerződést;  ez történik a jelen peres folyamatban is;  ha a tulajdonos nem kívánna megállapodni és ezzel a szolgáltató üzemeltetését akadályozza (mert megállapodás hiányában a szolgáltató nem is üzemeltethet!), akkor a szolgáltató választhat, hogy:  a bírósághoz fordul a megállapodás létrehozása érdekében, vagy,  hatósági úton kezdeményezi a jegyzőnél az ingatlannyilvántartásba bejegyezhető használati jog alapítását, egyszeri kártalanítás ellenében; o a kártalanítás tekintetében a jegyző dönt; o ezzel a döntéssel szemben államigazgatási úton van helye a jogorvoslatnak;  minthogy azonban az egyfokú, így bírósági felülvizsgálatnak van helye; a jogszabálynak nincsen olyan értelme, miszerint a szolgáltatónak választási lehetősége volna abban a vonatkozásban, hogy a megállapodás fázisát kihagyva arra az álláspontra helyezkedjék, hogy „ő a használati jog alapítását akarja és nem akar megállapodni”; o különösen arra nincsen joga, hogy azután a használati jogot – annak megalapítását – ne is kezdeményezze és így végeredményében a hőközpontok területét ellenszolgáltatás nélkül használja; mindehhez az is hozzátartozik, hogy amennyiben mégis a jegyzőhöz fordulna, akkor: o a jegyzőnek elsősorban azt kellene ellenőriznie, hogy:  miért nem jött létre a megállapodás;  az a tulajdonosnak felróható-e;  a tulajdonos elzárkózik-e attól; o amennyiben a jegyző arra a következtetésre jut, hogy a szolgáltató működését polgári jogi úton nem lehet biztosítani és elkerülhetetlen a hatósági fellépés, akkor dönt a használati jog megalapításáról és az ingatlannyilvántartási bejegyzés előfeltételeinek megteremtéséről; o





Tekintettel arra, hogy a hatályos jogszabályok ebben a vonatkozásban a közüzemi cégek szolgalmi jog (használati jog) alapításának szabályaira utal, teljesen egyértelmű, hogy a jegyzőnek ebben a kérdésben ekként (ezen szabályok betartása mellett) kell eljárnia. A következő kérdés az, hogy mikortól érvényesek ezek a szabályok? Teljesen nyilvánvaló az, hogy a jogszabály hatálybalépésének időpontjától41. Ebből az következik, hogy amennyiben a szolgáltató ezen jogi előírások teljesítésétől elzárkózott, akkor jogellenesen és felróható módon járt el. 40

Ez tehát egyaránt vonatkozik a már üzemelő, illetve az újonnan alapított hőközpontokra nézve. Ugyanis a jogszabály 27. § (1) bekezdésének szövege egyértelműen a megállapodáshoz köti a létesítést is és az üzemeltetés is! Amennyiben egy hőközpont már korábban létesült és a Tszt. hatálybalépéséig is üzemelt, a törvény hatálybalépését követően a további üzemetetés is csak akként volt folytatható, amennyiben a felek között a megállapodás ennek feltételeire létrejött! Ez az előírás mindaddig fennállt, amíg a törvény hatályban volt! Ebből következően elévülésről szó nem lehet! 41 Itt ismételten utalni kell arra, hogy a 129/1991 Korm. rendelet 4. § (1) bekezdését az Alkotmánybíróság a Tszt. hatálybalépése előtti időre visszamenőleg már megsemmisítette. Ez tehát semmiféle szerepet nem játszik a továbbiakban.

72

Ennek két oldala van:  egyrészről jogalap nélkül gazdagodott, mivel a tulajdonosnak járó, de végtére is meg nem fizetett összeg egyszerűen nála maradt, amivel a vagyona a tulajdonos vagyona rovására nőtt;  másrészről ezzel a felróható magatartásával a tulajdonosnak kárt okozott, tekintettel arra, hogy a tulajdonosnak jogszabály alapján járó bérleti (vagy területhasználati) díj a vagyonából hiányzik; o ebben a tekintetben a jogellenes és felróható magatartás a szolgáltató részéről egyértelmű és nyilvánvaló; o a kár összege a perben állapítandó meg a hasonló elhelyezkedésű helyiségek piaci bérleti díja alapján;  erre nézve bizonyítási indítványt kívánunk előterjeszteni és ingatlanforgalmazási szakértő bevezetését javasoljuk; o az okozati kapcsolat nyilvánvaló és vita nélkül fennáll; o a tulajdonos a kár elhárítása érdekében minden tőle telhetőt megtett; Ugyanakkor a jövőre nézve a fennálló problémát – tekintettel a tulajdonos szerződéskötési hajlandóságára és ezzel szemben a szolgáltató obstrukciójára – a szerződés létrehozása oldhatja meg. b.)

Tszt. 27. § (2) bekezdése (2) A használati jogot és a fizetendő kártalanítást a Kormány rendeletében (19. §) foglaltaknak megfelelően az önkormányzat jegyzője határozattal állapítja meg.

Az előző beadványban erős kritika alá vettük a felperes „kártalanítással” kapcsolatos előadását. Ennek oka az volt, hogy a felperes valójában „használati díjról” beszélt, de a „kártalanítás” fordulatot használta. Lássuk ennek tényeit:

Ezzel összefüggésben:  A kártalanítás mértékére vonatkozóan nem kell „megállapodás”, tekintettel arra, hogy: o a „kártalanítás” csakis az ingatlannyilvántartásba bejegyezhető használati jog megalapítása során, a jegyző által megállapított mértékben kerül sorra;

73

a szolgáltató viszont olyan „kártalanításról” beszél, amelyben a felek „megállapodnak”; o a szolgáltató ezen „jogfelfogását” vettük erőteljes kritika alá – teljes joggal és alappal42; Nem igaz, hogy a tulajdonos43 soha nem kapott használati díjat; o ennek mellékeljük az iratait a mellékletek között; o a felperes jogelődje fizetett ilyen díjat, azonban a felperes egyoldalúan megtagadta a kötelezettség teljesítését; Azt is tisztázni kell, hogy a felek között szóbakerült (az ingatlannyilvántartásba bejegyezhető) „használati díj” semmiféle összefüggésben nincsen a jogszabály szerinti „használati jog”-gal és annak alapítása kapcsán határozatban megítélt „kártalanítás”sal! o a felek egyszerűen tévesen nevezték a hőközpontok alapterülete után havonta megfizetett, valójában bérleti díjat „használati díjnak”; o e téves megnevezés alapján a jogszabályok rendelkezéseinek meg nem értése állt és az a „közkeletű” megközelítés, miszerint a díjat a fizikai értelemben vett „használat” ellenértékeképpen – rendszeresen - fizeti a szolgáltató; o szó nem volt itt arról, hogy az ingatlannyilvántartási értelemben vett használati jog megalapítására került volna sor és valójában a „kártalanítás” megfizetése történt volna meg; o





c.)

Tszt. 27. § (3) bekezdése (3) Az (1)-(2) bekezdésekben nem említett kérdésekben a használati jog alapítására a Ptk. 108. és 171. §-ai az irányadók.

Teljesen egyértelmű az, hogy miféle „használati jog”-ról beszél a jogszabály. Ennek megvilágítása érdekében idézzük a meghivatkozott jogszabályi tételeket: c.1.)

Ptk. 108. § (1) bekezdése44: 108. § (1) Az ingatlan tulajdonosa tűrni köteles, hogy az erre külön jogszabályban feljogosított szervek - a szakfeladataik ellátásához szükséges mértékben - az ingatlant időlegesen használják, arra használati jogot szerezzenek, vagy a tulajdonjogát egyébként korlátozzák. Ebben az esetben az ingatlan tulajdonosát az akadályoztatás (korlátozás) mértékének megfelelő kártalanítás illeti meg.

Ebből teljesen világos, hogy a fenti értelmezésünk helyes és pontos volt. A „külön jogszabály” ebben az esetben éppen a Tszt. és annak a hivatkozott szabályai.

42

Az ezzel kapcsolatos részletesebb álláspontunkat a beadvány korábbi részeiben kifejtettük: kár nélkül nincsen kártalanítás. Kártalanítás a múlttal kapcsolatos ellenérték nélküli használat (mint okozott kár) tekintetében merülhet fel a megállapodásban, a jövőre nézve nem.

43

Itt a „tulajdonost” nem az „alperesi társasház mint tulajdonos” összefüggésben használtuk, hanem az általános helyzetet mutattuk be az érintett városrészben és a lakásszövetkezet (mint egyáltalán „tulajdonos”) felé fizetett összegekre utaltunk. 44 Ráirányítjuk a figyelmet arra, hogy ez az a pont, amikor belép az „egyszeri kártalanítás” problémaköre. Azonban ez csakis arra az esetre vonatkoztatható, amikor a jegyző által használati jog kerül megállapításra. Ez a jogintézmény nem alkalmazható a fő esetre, amikor a hőközpont üzemeltetésére a tulajdonos és a szolgáltató közötti megállapodás alapján kerül sor – kifejezett használati jog nélkül akár!

74

Az is nyilvánvaló, hogy itt nem a „használat jogáról” van szó (és annak ellenértékéről), hanem „használati jogról” (amely az ingatlannyilvántartásba bejegyezhető, tulajdonjogot korlátozó jog) és a tulajdonjog korlátozásáért fizetendő „kártalanítás”-ról! c.2.)

Ptk. 171. § (1) bekezdése: 171. § (1) Ingatlanra közérdekből a külön jogszabályban feljogosított szervek javára - államigazgatási szerv határozatával - szolgalmat vagy más használati jogot lehet alapítani. A használati jog alapításáért kártalanítás jár.

Itt ugyanerről van szó. c.3.)

Ptk. 171. § (2) bekezdése: (2) A használati jog alapításának eseteit, továbbá a kártalanítás szabályait külön jogszabály állapítja meg.

Erről később lesz szó. Itt az építési törvényre történik utalás. d.)

Tszt. 28. § (1) bekezdése: A használati jog ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzését az engedélyes köteles kérni. A használati jog a mindenkori engedélyest illeti meg, és az ingatlan mindenkori tulajdonosát terheli. A bejegyzés késedelme45 a jog gyakorlását nem érinti.

E szabályból is következik az, hogy a használati joggal kapcsolatosan a szolgáltatónak vannak kötelezettségei. e.)

Tszt. 28. § (2) bekezdése: (2) A használati jog ingatlan-nyilvántartásba történt bejegyzése esetén annak megszűnésekor a használati jog törlését az engedélyes köteles kérni. Mulasztása esetén az engedélyes költségére az ingatlantulajdonos is kérheti a használati jog törlését.

Lásd mint előbb. f.)

Tszt. 29. §: Tszt. 29. § Abban az esetben, ha a használati joggal terhelt idegen ingatlan tulajdonosa a saját fogyasztási helyére vonatkozó közüzemi szerződést a 35. § szerint felmondja, az engedélyest a használati jog továbbra is megilleti. Megszűnik a használati jog az érdekeltek közös megállapodásával.

A jelen pillanatban ez a szabály nem releváns, mert nem a megszűntetésről van szó. Egyáltalán: a tulajdonos nem használati jog alapítását kívánja, hanem a megállapodást! 45

Felhívjuk a figyelmet, hogy itt is a „bejegyzés késedelméről” van szó és nem olyan „joggyakorlásról”, amikor a bejegyzési kérelem be sincsen nyújtva!

75

f.1.)

R. 17. § (1) bekezdése: R. 17. § (1) Idegen ingatlanban (ellátó épületben) elhelyezett, más ingatlanokat ellátó (ellátott épületek) szolgáltatói hőközpontot magában foglaló helyiség használatára a távhőszolgáltatónak az ellátó épület tulajdonosával az ellátott épületek érdekében és bevonásával, az érdekeltek jogait és kötelezettségeit tartalmazó megállapodást kell kötnie46.

Teljese egyértelmű szabályozás a kormányrendeletben! A szerződéskötési kötelezettség nem lehet kétséges. A „megállapodást kell kötnie” fordulat vitás nem lehet. Ennek a szabálynak az egyértelmű következménye az, hogy amennyiben a tulajdonos nem zárkózik el a megállapodástól, akkor csakis ez az út járható. Itt érthető meg az is, hogy csakis akkor van módja a szolgáltatónak a jegyzőhöz fordulni a használati jog alapítása iránti kérelemmel, amennyiben a tulajdonos a megállapodástól elzárkózik, tehát a polgári jogi rendezés helyett a közigazgatási rendezés válik elkerülhetetlenné.

Ezen a szabályon alapul továbbá egyértelműen és vitathatatlanul a tulajdonos azon joga, hogy a – szerződéskötési kötelezettségre hivatkozva – a bíróságtól kérje a szerződés létrehozását. f.2.)

R. 17. § (2) bekezdése: (2) Az (1) bekezdésben említett megállapodás, illetőleg használati jog hiánya nem érinti a távhőszolgáltatónak a szolgáltatói hőközpont üzemeltetési és az üzemeltetésből eredő más kötelezettségeit.

Ebből a szabályból következik az, hogy felelős azért, ha a megállapodás vagy használati jog hiányában nem üzemeltethet és erre visszavezethetően nem teljesíti a kötelezettségeit. f.3.)

R. 17. § (3) bekezdése: (3) A távhőszolgáltató a szolgáltatói hőközpontot köteles és jogosult mindaddig fenntartani és üzemeltetni, amíg az abból ellátott épületek bármelyikében levő fogyasztó közüzemi szerződése a távhőszolgáltatóval fennáll.

Ebből következik az a szolgáltatói kötelezettség, hogy a megállapodást akkor is fenn kerll tartania, ha a tulajdonos – netán – nem vesz részt a távhőellátásban. Ebből látszik, hogy ez a kötelem nem a közüzemi kötelem része és ahhoz valójában „semmi köze nincsen”. f.4.)

BH1995. 700. BH1995. 700. Több lakóépület hőenergia-ellátása céljából létesült hőközpont használati joga az elhelyezését szolgáló helyiségre [Ptk. 169. §, 171. § (1)

46

Itt jelenik meg a szerződéskötési kötelezettség kifejezett kinyilvánítása! Ezen alapul az azon igényünk, miszerint a bíróság hozza létre köztünk és a szolgáltató között a helyiség igénybevételére vonatkozó megállapodást! Ezen megállapodásnak a formája, tartalma és az ellenérték szabad megállapodás kérdése. Következésképpen az lehet éppen helyiségbérleti szerződés is, amennyiben az alkalmas arra, hogy a szolgáltató a hőközpontot rendeltetésszerűen és zavartalanul üzemeltethesse! E tény rámutat az elsőfokú ítélet jogsértő voltára.

76

bek., 9/1972. (XII. 7.) NIM r. 12. § (1) bek., 17/1991. (V. 30.) IKM r. 5. § (6) bek., 29/1991. (X. 1.) IKM r. 5. § (3) bek.].

f.5.)

BH1998. 289. BH1998. 289. A távhőszolgáltató által - akár külön megállapodás, akár államigazgatási szerv határozata alapján - igénybe vett társasházi közös helyiség (hőközpont) használatáért bérleti (használati) díj nem, de egyszeri kártalanítás jár. A kártalanítás mértékére a felek megállapodása az irányadó, ennek hiányában annak összegét a bíróság állapíthatja meg [1962. évi IV. tv. 7. §, 1994. évi XLVIII. tv. 26-37. §-ai, 57. § (4) és (6) bek., 34/1995. (IV. 5.) Korm. r. 5. § (2) bek., 129/1991. (X. 15.) Korm. r., Ptk. 166. § (1)-(2) bek., 171. § (1) bek.].

Ezekre a határozatokra azért hivatkozunk, mert határozottan rá kívánunk arra mutatni, miszerint olyan jogviszonyok kerültek itt elbírálásra, amelyek a Tszt. 1998. évi hatálybalépése előtt voltak érvényben47. Következésképpen ezek a határozatok a jelen per szempontjából semmiféle tanulságot nem hordoznak. A felperes ezeket tisztességtelen módon hivatkozza, ezzel megtéveszteni igyekszik a bíróságot. Ezek a korábbi jogszabályok alkalmazása során született BH-k a Tszt. alapján már nem hivatkozhatóak! Ide tartozó szabály még az önkormányzati rendeletben található szabály is: f.)

32/2000. (XI. 17.) KR48 30. § (7) bekezdése: (7) A közüzemi szerződésben rögzíteni kell a hőközpont által az épületből igénybe vett területet. Az épület tulajdonosai a szolgáltatói hőközpont esetében a távhőszolgáltatótól arányos használati díj megfizetését49 kérhetik.

47

A korábbi (perbeni) beadványunkban ezen eseti döntések tartalmával nem foglalkoztunk, mivel azok nem a jelen perben releváns időszakok jogi normáival jellemzett tényállásokat bíráltak el. Ezt a Dunaújvárosi Városi Bíróság teljes mértékben figyelmen kívül hagyta. A fellebbezésünkben viszont a korábbi időszakokat is feltártuk és egészen 1962. évtől kezdődően kifejtjük az álláspontunkat. 48

DUNAÚJVÁROS MEGYEI JOGÚ VÁROS KÖZGYŰLÉSE 43/2001. (VII.25.) KR1 és az 5/2002. (I.25.) KR1/a, a 28/2002. (IX.27.) KR1/b, a 37/2002. (XII.20.) KR1/c, a 35/2003. (XI.7.) KR1/d, a 45/2003. (XII.19.) KR1/e, a 3/2004. (I.30.) KR1/f, az 52/2004. (VII.5.) KR1/g, a 61/2004. (XII.17.) KR1/h, a 12/2005. (III.11.) KR1/i,a 25/2005. (V.6.) KR1/j és az 1/2006. (I.27.) KR1/k számú rendeletével módosított és kiegészített 32/2000. (XI.17.) KR számú rendelete a kommunális célú távhőszolgáltatásról, a távhő- és melegvíz-szolgáltatás legmagasabb díjának megállapításáról és díjalkalmazási feltételeiről (Egységes szerkezetbe foglalt szöveg) 49

A szolgáltató és vele egyetértésben a Dunaújvárosi Városi Bíróság az önkormányzati rendeletet nem tekintette jogszabálynak, olyannak, amelynek a szabályait érvényre kell juttatni a peres eljárásban hozott ítéletben! Rá kell itt mutatni arra, hogy az önkormányzati rendelet előkészítője a jelen perben jogi képviselőként helyettesítésben eljáró dr. Pecz Péter, amiből következik, hogy az önkormányzati rendeletben e norma az ezen beadványból megismerhető alapos és mélyreható jogelemzés és kodifikáció után került be! E normát pedig egy minden körültekintést nélkülöző jogalkalmazás végeredményeként megszületett ítélet mellőzte.

77

Ez nem „kártalanítás” az ingatlannyilvántartásba bejegyezhető „használati jog” ellentételezéseként! Ez valójában a fizikai (ténybeni) használat ellenértéke, valójában bérleti díj! A jogszabály valódi értelme szerint a „tulajdonos…használati díj megfizetését kérheti” szöveg valódi értelme az, hogy a tulajdonos egyértelmű és egyoldalú hatalmassága az, hogy eldöntse: megállapodás avagy kártalanítás. Amennyiben úgy dönt, hogy használati díjat50 kér, akkor ebben meg kell állapodni. Amennyiben e megállapodás nem sikerülne, akkor (a fentiekre is tekintettel) bírósághoz fordulhat a szerződés létrehozásának igényével. Csak amennyiben a tulajdonos nem él egyoldalú hatalmasságával és a megállapodástól elzárkózik, akkor jöhet szóba az a lehetőség, hogy a szolgáltató a jegyzőhöz fordulhat az ingatlannyilvántartásba bejegyezhető „használati jog” megalapítása érdekében. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy a jegyző az ingatlannyilvántartáson kívüli „használat jogát” biztosíthatná a szolgáltató számára – vagyis ezzel a megállapodást helyettesíthetné, vagy korlátozhatná (mint ahogy ezt a felperes szeretné elérni).

7.5.

A használati joggal kapcsolatos jogszabályok 2005. – napjainkig.

Az ezzel kapcsolatos szabályokat is kifejtettük az AB/II/6 jelű beadványunkban. Ezt is lábjegyzetekkel ellátva ismételjük el a jelen fellebbezési indokolásban:

B.)

A távhőszolgáltatásról szóló 2005. évi XVIII. törvény:

Ezek voltak a korábbi jogszabályok. A Tszt. helyére új törvény lépett, új végrehajtási rendelettel és új önkormányzati rendelettel. A fentebb kifejtett jogi alaphelyzet módosult ugyan, de lényegét illetően nem változott. Ennek annyiban van relevanciája, hogy:  A 2005. év közepe előtti jogviszonyt (a jogalap nélküli gazdagodást, illetve a kártérítési (kártalanítási) igény elemeit) a korábbi jogszabályok szerint kell elbírálni;  A 2005. év közepe utáni jogviszonyt (a jogalap nélküli gazdagodást, illetve a kártérítési igény elemeit, továbbá a szerződés létrehozását) a megváltozott, új jogszabályok szerint kell elbírálni; a.)

A Tszt. 28. § (1) bekezdése: 28. § (1) A szolgáltatói hőközpontot idegen ingatlanon, illetve a távhővel ellátott épületek vagy építmények egyikében az ingatlantulajdonossal kötött megállapodás alapján lehet elhelyezni, üzemeltetni és karbantartani.

Ez a szabály a lényegét és joghatását illetően megegyezik a korábbi szabályozással. Külön elemzése szükségtelen. b.)

A Tszt. 28. § (2) bekezdése:

50

A „használati díj” megfeleltethető a „bérleti díj”-nak, mert helyiségek esetében a használat általában bérlet keretében realizálódik és a bérlet teremti meg a birtoklás jogalapját. Ez az egyszerű magyarázata annak, hogy miért „bérleti szerződés” keretében igényeltük a használat díját.

78

(2) Az engedélyes megállapodás hiányában az ingatlan használatára vonatkozó használati jog megállapítását kérheti az illetékes önkormányzat jegyzőjétől. Ez a szabály is megegyezik a korábbival lényegét és joghatását illetően. Annál azonban egyértelműbb abban a tekintetben, hogy a szolgáltató számára lehetővé teszi azt, hogy ne kelljen azt „bizonyítnia”: miért nem jött létre a megállapodás. A tényhelyzet maga már lehetővé teszi a számára azt, hogy fellépjen, szemben a korábbi „…ha a megállapodás nem jött létre…” szöveggel. c.)

A Tszt. 28. § (3) bekezdése: (3) A használati jog alapítását és a fizetendő kártalanítás mértékét az illetékes önkormányzat jegyzője határozattal állapítja meg az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvényben (a továbbiakban: Étv.) meghatározott módon.

Ez a szabály is megegyezik a korábbival. d.)

A Tszt. 29. § (1) bekezdése: 29. § (1) A használati jog ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzését az engedélyes kérelmezi az ingatlantulajdonossal kötött szerződés vagy jogerős hatósági határozat alapján. A használati jog a mindenkori engedélyest illeti meg, és az ingatlan mindenkori tulajdonosát terheli. A használati jog az azt megállapító hatósági határozat jogerőre emelkedését követően, illetve az ingatlantulajdonossal kötött megállapodás alapján gyakorolható.

A korábbival megegyező szabály. e.)

A Tszt. 29. § (2) bekezdése: (2) Megszűnik a használati jog, ha az engedélyes a használati joggal terhelt ingatlanon a szolgáltatói hőközpontot a használati jog keletkezésétől számított öt éven belül nem építi meg vagy azt véglegesen eltávolítja. Megszűnik a használati jog a felek megállapodásával is.

A korábbival megegyező szabály. f.)

A Tszt. 29. § (3) bekezdése: (3) A használati jog megszűnése esetén az engedélyes a használati jog megszűnésével egyidejűleg köteles kérni az ingatlan-nyilvántartásból történő törlést. Ennek elmulasztása esetén - az engedélyes költségére - az ingatlan tulajdonosa is kérheti a használati jog törlését. Az ehhez szükséges nyilatkozatot az engedélyes köteles az ingatlantulajdonosnak kiadni, és a törléssel öszszefüggésben felmerült kiadásait megtéríteni.

A korábbival megegyező szabály.

79

g.)

A Tszt. 30. §: 30. § Ha a használati joggal terhelt idegen ingatlan tulajdonosa a saját felhasználási helyére vonatkozó közüzemi szerződést felmondja, a használati jog az engedélyest továbbra is megilleti mindaddig, amíg a hőközpontból más felhasználót is ellát. Ebben az esetben a használati jog az érdekeltek megállapodásával szüntethető meg.

A módosulás a perbeni esetre nézve nem bír jelentőséggel.

7.6.

A kapcsolódó jogszabályok.

A Tszt. mindkét változata felhívja kapcsolódó jogszabályokként az építési jogszabályokat a dologi jog alapítása miatt. Az AB/II/6 jelű beadványunkban ezzel kapcsolatban is kifejtettük az álláspontunkat, amelyet – a teljesség kedvéért – itt megismétlünk:

C.)

Az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény:

Ezek a szabályok azért relevánsak, mert úgy a régi, mint a jelenlegi távhőtörvény ezeket a szabályokat hívja fel. a.)

A Étv. 30. § (1) bekezdése: Kártalanítási szabályok 30. § (1) Ha az ingatlan rendeltetését, használati módját a helyi építési szabályzat, illetőleg a szabályozási terv másként állapítja meg (övezeti előírások változása) vagy korlátozza (telekalakítási vagy építési tilalom), és ebből a tulajdonosnak, haszonélvezőnek kára származik, a tulajdonost, haszonélvezőt kártalanítás illeti meg.

Utalunk az előző beadványban foglalt okfejtésünkre, amely ezen a szabályon alapul a kártalanítás mibenlétét és lényegét illetően. Azzal a megfelelő értelmezéssel kell alkalmazni, hogy az esetünkben nem az építési szabályzatból ered a korlátozás, hanem abból, hogy a „használati jog” alapítását törvény teszi lehetővé. b.)

A Étv. 30. § (2) bekezdése: (2) A kártalanítás összege az ingatlannak a korábbi rendeltetése alapján megállapítható régi és az új szabályozás eredményeként megállapítható új forgalmi értéke közötti különbözet.

A megfelelő értelmezés alapján, amennyiben „kártalanítás”-ra kerülne sor, akkor annak kiinduló alapja a forgalmi érték lehet. Ez a szakértői vélemény szempontjából lehet jelentős. A szakértőnek arra is ki kell térnie, hogy:  milyen összegű bérleti (használati) díj lehet megalapozott;  milyen összegű kártalanítás lenne megalapozott;

80

Ez utóbbi azért jön szóba, mert használati jogot a felek megállapodása is alapíthat. Következésképpen – amennyiben a szolgáltató ilyet akar – erről is lehet szó! De nem „jegyzői úton”, hanem konszenzusos úton! c.)

A Étv. 30. § (6) bekezdése: (6) A kártalanítást az köteles megfizetni, akinek az érdekében a korlátozás történt. Ha nem határozzák meg azt, akinek az érdekében a korlátozás történt, a kártalanítási kötelezettség a települési önkormányzatot terheli. A fővárosban a kártalanítás a fővárosi, illetőleg a kerületi önkormányzatot érdekeltségük arányában terheli. Ha az, akinek az érdekében a kártalanítási kötelezettséggel járó előírás szükségessé vált, a tilalom vagy a korlátozás elrendelése után jogutód nélkül megszűnt, és a települési önkormányzat az előírást fenntartja, a kártalanítási kötelezettség szintén az önkormányzatot terheli.

Ez a szabály is a hatósági útra vonatkozik – mi (egyoldalú hatalmasságunknál fogva) a konszenzusos utat keressük és ennek hiányában a szerződés bírósági létrehozását igényeljük. d.)

A Étv. 30. § (7) bekezdése: (7) A kártalanítási igény a vagyoni hátrány keletkezésekor válik esedékessé. Ez az időpont a helyi építési szabályzat, szabályozási terv hatálybalépésének, illetőleg az e törvény 20. § (4) bekezdésében foglaltak szerinti tilalmat, korlátozást elrendelő határozat jogerőre emelkedésének a napja. A kártalanítás a felek megállapodásának tárgya. A főváros esetében a megállapodás megkötésére irányuló kérelmet a fővárosi önkormányzatnak a területileg illetékes kerületi önkormányzathoz, a területileg illetékes kerületi önkormányzatnak a fővárosi önkormányzathoz nyolc napon belül írásban továbbítani kell. Ebben az esetben úgy kell tekinteni, mintha a kérelmező a kérelmét mindkét önkormányzathoz beadta volna. Ha a szerződő felek között - a kérelem benyújtásától számított egy éven belül - nem jön létre megállapodás, akkor kártalanítási eljárást kell lefolytatni, amelyet a közigazgatási hivatal folytat le a kisajátítási kártalanítás szabályai szerint, az e törvényben meghatározott eltérésekkel. A kártalanítási ügyben az érdemi határozatot a kérelem előterjesztésétől számított 90 napon belül meg kell hozni.

Ebből az aláhúzott szövegrész jelentős, tekintettel arra a tényre, hogy ehhez igazodik a bérleti díj (használati díj) igény is. Azt tehát a távhő törvény hatálybalépéséhez kötjük, igazítjuk, mert ekkortól fogva volt a szolgáltató kötelezett az ellenérték megfizetésére. e.)

A Étv. 30. § (8) bekezdése: (8) A közigazgatási hivatalnak a kártalanítás ügyében hozott határozata ellen közigazgatási úton jogorvoslatnak nincs helye, az ügyfél jogszabálysértésre hivatkozással azonban kérheti a határozat bírósági felülvizsgálatát. A kártalanítási ügyben kezdeményezett bírósági eljárást a kártalanítás megfizetésére kötelezett ellen is meg kell indítani. A bíróság a kártalanítási ügyben hozott határozatot megváltoztathatja.

Csak a hatósági út esetében van relevanciája – de mutatja, hogy ilyen esetben is van lehetőség a bírói jogorvoslatra.

81

7.7.

A Legfelsőbb Bíróság eseti döntéseinek elemzése.

Az igazi problémát az okozza, hogy a Dunaújvárosi Városi Bíróság ítéletének „kacifántos” megszerkesztése az alábbiakat mondja ki:  a felperes ingyenesen szerzett jogot – következésképpen a társasháznak nem jár semmi;  amennyiben azonban mégsem szerezte volna meg e jogot ingyenesen, akkor pedig e jog az 1980.-as években keletkezett valamikor, és az „egyszeri kártalanítás” akkor esedékessé vált; o következésképpen azóta elévült és bíróság előtt nem követelhető;  azzal már nem is foglalkozott, hogy vajon beszámítható-e?  Ptk. 297. § (2) bekezdése;  itt szögezzük le, hogy a Dunaújvárosi Városi Bíróság ítéletének itt egy másik jogellenes elemét lelhetjük fel; Az egyértelmű tényállás nélküli, „mi lenne, ha…” stílusú ítéletszerkesztésnek (túl azon, hogy jogszabálysértő, mert a megállapított tényállás egyértelműségének hiánya eljárásjogi jogszabálysértés!) az alapvető gondja, hogy nem lehet tudni: mit kell megfellebbezni? Mintha két tényállás volna! Ezeket előre bocsátva, térünk rá az eseti döntésekre: Mint arról már korábban kifejtettük: a Dunaújvárosi Városi Bíróság akként hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság valamely eseti döntésére, hogy nem ellenőrizte: azon eseti döntés keretében elbírált ügy paraméterei megfeleltethetőek-e az éppen elbírált konkrét ügy paramétereinek. Értve ez alatt a tényállást és az érvényes jogot! Ezek a megfeleltetések ugyanis nem állnak fenn. Az alábbiakban az itt felsorolt eseti döntéseket elemezzük: BH1981. 11., BH1982. 21, BH1994. 662., BH1995. 700., BH1997. 585. , BH1998. 240., BH1998. 289., 706/B/1998. AB határozat, BDT2005. 1237.

a.) BH1981. 11. I. A társasház nem jogi személy, perbeli jogképessége a társasház tagjainak vagyis a társasházközösségnek van, amelynek képviselőjeként a közös képviselő, illetőleg az intézőbizottság elnöke járhat el [1977. évi 11. sz. tvr. 18. § (1) és (2) bek., PKT 4/1979. sz.]. Ez az eseti határozat alapvetően fontos, ezért a teljes releváns szövegét ide idézzük be: „Helyesen mutat rá a törvényességi óvás arra, hogy a jogerős ítélet érdemben is megalapozatlan. A felperesek a per során azt adták elő, hogy öröklakásaikat az Országos Takarékpénztártól vásárolták és a fűtés és melegvízszolgáltatás biztosítására az alperessel 1975. május 7-én kötöttek szerződést. Ez a szerződés a peres iratoknál rendelkezésre áll, annak tartalma azonban nem terjedt ki a perbeli helyiségek használatával kapcsolatos kérdések rendezésére. Az alperes állította, hogy a perbeli helyiségekért fizetési kötelezettség őt nem terheli, mert azok használata ellenében kezelési és karbantartási költségeket

82

a felperesekkel szemben nem számít fel, valamennyi ilyen kiadást a másik két épületben levő lakások terhére számolja el. Az eljárt bíróságok nem tisztázták a felek között létrejött jogviszony keletkezésének körülményeit, nevezetesen hogy a perbeli öröklakások vételekor a vonatkozó három helyiség mikénti használatával kapcsolatosan volt-e valamilyen kikötés, illetőleg az eladó e vonatkozásban miről tájékoztatta a felpereseket. Nem tisztázott az sem, hogy valóban nyújt-e a három helyiség használata ellenében az alperes a felperesek részére kedvezményeket. A per eddigi adatai szerint az alperes távhőszolgáltatást biztosít a felperesek részére. A távhőszolgáltatás egyes kérdéseiről szóló 9/1972. (XII. 7.) NIM sz. rendelet 1. §-a szerint a rendelet hatálya alá tartozik a távhőszolgáltatási célokat kielégítő hőenergiát termelő, szállító, elosztó, átalakító, átadó-átvevő (hőközpont, hőfogadóállomás), felhasználó (fogyasztó) berendezés és geotermikus hőforrás. E rendelet 13. §-a szerint a távhőszolgáltató által üzemeltetett berendezés elhelyezésére szolgáló idegen ingatlan használatára a VET (1962. évi IV. tv.) 7. §-a és a végrehajtásáról rendelkező 4/1963. (X. 12.) NIM számú rendelet alapján használati jogot kell kérni. A használati jog gyakorlásáért az ingatlan tulajdonosát térítés illeti meg a VET 7. §-a, illetőleg a 4/1963. (X. 12.) NIM számú rendelet 10. §-a szerint. A 10. § (4) bekezdése értelmében az épület lakás céljaira nem használt része után fizetendő évi térítés az engedélyezett használati jog alapján elfoglalható helyiség alapterülete után m2-énként 30 forint. A perben nincs tisztázva az a körülmény, hogy a használati jog kérdésében jött-e létre az érdekelt felek között valamilyen megállapodás ennek hiányában pedig az alperes kérte-e a használati jog hatósági engedélyezését -, s az milyen eredménnyel járt. Vizsgálni kell azt is, hogy a használati díj kérdésében jött-e létre az érdekeltek között megállapodás, ennek hiányában a VET, illetőleg a 4/1963. (X. 12.) NIM számú rendelet alkalmazása mellett a felek közötti jogvita miként rendezhető. Az előadottakra figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság mindkét fokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, egyben az első fokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította [Pp. 274. §-ának (3) bekezdése]. (P. törv. V. 20 293/1980. sz.).” Valójában ez a BH az, amelynek a tartalma, az ott elbírált jogeset tényállása, az alkalmazandó jog lényegében megegyezik a jelen perben releváns tényekkel – abban az esetben, amennyiben a felek közötti jogvitát az épület megépítésekor hatályos jogszabályok mellett kell rendezni. Teljesen világos az, hogy nem „egyszeri kártalanítás” jön szóba, hanem „évi térítés”! Az is világos ebből, hogy a Legfelsőbb Bíróság a létrejöhető megállapodás esetében „használati díj”-ról beszél és még csak nem is „évi térítésről” – főleg nem „egyszeri kártalanításról”. Ezen eseti döntés minden elemében alátámasztja az általunk ezen időszak tekintetében kialakított jogértelmezés megalapozottságát. Az is egyértelmű, hogy amennyiben a szolgáltató közüzemi szerződést kötött a fogyasztóval, de ebben nem rendezték a használat jogának kérdését, akkor a hőközpont létének és használatának eme ténylegessége önmagában semmi módon nem jelenti a használat jogának rendezettségét és önmagában nem értelmezhető akként, hogy a fogyasztó „ingyenes használatot engedélyezett” a szolgáltatónak! A Legfelsőbb Bíróság ugyanis tisztában van azzal az elemi kötelmi jogi ismerettel, miszerint a „hallgatás nem beleegyezés”, továbbá még a

83

ráutaló magatartást is csak akkor lehet szerződésként értelmezni, amennyiben abban bizonyítottan egybehangzó akaratnyilvánítás jelenik meg. Mondhatjuk tehát azt, hogy a jelen perben az egyik legfontosabb eseti döntéssel állunk szemben.

b.)

BH1982. 21 Ha valamely lakóépület fogyasztói hőközpontját a távhőszolgáltató jogszabályban előirt kötelezettsége alapján - az ingatlan tulajdonosa (kezelője) helyett üzemelteti, vagyis a berendezés elhelyezésére szolgáló helyiséget nem a saját érdekkörében használja, a tulajdonos (kezelő) részéről a használatért térítés nem igényelhető és közöttük bérleti jogviszony sem áll fenn [1962. évi IV. tv. 1. § (1) bek., 2. §, 7. §, 8. § (1) bek., 4/1963. (X. 12.) NIM r. 10. § (1) bek. b) pont, 9/1972. (XII. 7.) NIM r. 2. § (1) bek., 12. § (1) bek., 13., 15. §-ok, Ptk. 95. §]. Ez a jogeset – a tényállását mgismerve – nem a szolgáltatói hőközpontok esetére vonatkozik. Itt egy fogyasztói hőközpontról van szó, amelynek az üzemeltetése a fogyasztó kötelezettsége volna, azonban helyette a szolgáltató üzemelteti azt. Igaz, hogy ezt jogszabály írta elő a számára. Így tehát lehet ezen „vitatkozni”. A mi álláspontunk szerint a jogszabályok a fogyasztói hőközpont esetére is előírták a távhő törvény megjelenése előtt a díjfizetést - legfeljebb annak mértéke tekintetében lehetett volna figyelembe venni azt a tényt, hogy ezek a költségek kizárólag az adott fogyasztó érdekében merülnek fel. Ezen azonban nem érdemes vitatkozni, mert esetünkre nézve nem releváns.

c.) BH1994. 662. A bíróság nem módosíthatja a szerződést, ha a felek a hőközpont helyiségének határidő nélküli használatára térítésfizetési kötelezettség nélkül állapodtak meg [Ptk. 177. § (1) bek., 201. § (1) bek., 241. §, 1962. évi IV. tv. (VET) 7. § (1) bek., 8. § (1) bek., 40/1962. (XI. 11.). Korm. r. 59. §, 129/1991. (X. 15.) Korm. r. 10. § 7. pont, 4/1963. (X. 13.) NIM r. 2. § (1) bek., 9/1972. (XII. 7.) NIM r. 2. § (1) bek., 4/1973. (X. 12.) NIM r. 10. §]. Ennek az eseti ügynek a tényállásában a következőt olvashatjuk: „A felek 1986. július 15-én megállapodtak abban, hogy a társasházközösség tagjai felperesek közös tulajdonában levő 114,3 m2 alapterületű helyiségben elhelyezett - és a beruházó által kezelésébe adott - fogyasztási hőközpontot a távfűtő vállalat alperes mindennemű díjfizetés vagy térítés kötelezettsége nélkül használhatja.” Itt tehát a tényállás teljesen és tökéletesen más. A felek között tehát létrejött a jogszabály által előírott megállapodás – mégpedig ingyenes használat engedélyezésével. A mi esetünkben azonban a tényállás egészen más.  A felek között soha nem jött létre ebben a vonatkozásban semmiféle megállapodás;  Ilyen megállapodásra alapulóan az ingatlannyilvántartásban semmiféle használati jog bejegyzésre nem került; o a felperes nem is tud semmiféle olyan iratot felmutatni, amely alkalmas volna a használati jog ingatlannyilvántartásba való bejegyzésére;  a felperes a perben maga is keresettel kérte a használati jog létrehozását a bíróságtól; o ez egyértelműen utal arra, hogy:  ilyen jog korábban nem létezett; 84



 ilyen aktust lehetővé tevő megállapodás nem volt; utóbb ugyan azt állította, hogy keletkezett (valahogyan) ilyen joga; o ezzel kapcsolatban azonban zavaros nyilatkozatokat tett;

Egy tekintetben azonban ez az eseti döntés mégis releváns. Abban ugyanis azt olvashatjuk (az általunk relevánsnak tartott részekhez fűzött álláspontunkat lábjegyzet formájában teszszük meg): „A felek 1986. július 15-én megállapodtak abban, hogy a társasházközösség tagjai felperesek közös tulajdonában levő 114,3 m2 alapterületű helyiségben elhelyezett - és a beruházó által kezelésébe adott - fogyasztási hőközpontot a távfűtő vállalat alperes mindennemű díjfizetés vagy térítés kötelezettsége nélkül használhatja51. A 4/1973. (X. 12.) NIM rendelet 10. §-ának a felek megállapodása időpontjában hatályos rendelkezései szerint azonban a használati jog gyakorlásáért csak beépítetlen ingatlanterület után illette egyösszegű térítés a tulajdonost, 52 míg épület, lakás céljára nem használt része után a térítés évente járt . Téves tehát a másodfokú bíróságnak az a jogi okfejtése, amely szerint az alperes kártalanítási (térítésfizetési53) kötelezettsége egyösszegű és azonnali54 volt. Mindazonáltal helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a felek térítéssel (kártalanítással) kapcsolatos megállapodása bírósági úton való módosításának nincs helye. A felek megállapodhatnak abban, hogy a köztük levő jogviszonyból eredő valamely kötelezettséget megszüntetik (elengedő szerződés). Az elengedés történhet ideiglenesen, feltételesen vagy véglegesen, és - ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - a követelés későbbi létrejöttétől függően szólhat jövőre is; hatálya konstitutív, melynek következtében a lemondás tárgyául szolgáló követelés a szerződéses nyilatkozatok erejénél fogva szűnik meg. A perbeli esetben a használati jog alapításával egyidejűen a felek abban is megállapodtak, hogy a hőközpont helyiségének határidő nélküli használatára az alperes térítésfizetési kötelezettség nélkül jogosult. A tartalmában nem kétséges megállapodásnak ez a rendelkezése - a jogszabály által nem tiltott jövőre szóló, feltétel nélküli és végleges elengedésnek minősül, mely a felpereseknek a használati jog gyakorlásából eredő térítés iránti igényét a jogviszony fennállásának teljes tartamára elenyésztette. Az elengedés hatályát a felek - közös megegyezéssel - bármikor megszüntethetik, erre azonban a bíróságnak a Ptk. 241. §-án alapuló szerződésmódosítási jogköre55 nem terjed ki.” 51

Mint arról már volt szó: esetünkre ez nem érvényes. Nincs és nem is volt ilyen megállapodás – sem írásban, sem szóban, sem ráutaló magatartással! 52

Ezen eseti döntés indokolása is „ismeri” azt a szabályt, miszerint ilyen esetekre nem „egyszeri kártalanítás” jár, hanem „éves térítés”! 53

A Legfelsőbb Bíróság szerint is a „kártalanítás” egyfajta „térítés” (a térítés egyik fajtája)

54

Az „egyösszegűség”, illetve az „azonnali esedékesség” vonatkozásában is pontosan azonos a Legfelsőbb Bíróság jogi álláspontja az általunk kifejtettekkel. Ez is világosan és élesen rámutat arra, hogy a Dunaújvárosi Városi Bíróság ítélete teljes mértékben elhibázott és téves jogértelmezésen alapul. 55 Itt egy igen fontos következtetés található. Mégpedig az, hogy abban az esetben, ha nem „ingyenes jogelengedésről” szóló megállapodás áll fenn, akkor ilyen esetre fennáll a bíróság szerződésmódosítási jogköre a Ptk. 241. § alapján (nyilvánvalóan, ha az ott szabályozott egyéb feltételek is fennállnak!) Ebből az következik, hogy hacsak nem bizonyosodik be az „ingyenes megállapodás” léte, a felek közötti esetleges megállapodás módosítható a bíróság által, még abban az esetben is, ha netán egyszeri térítésben állapodtak volna meg (amit a szolgáltató soha nem fizetett ki!). Ezt a gondolatmenetet itt

85

d.)

BH1995. 700. Több lakóépület hőenergia-ellátása céljából létesült hőközpont használati joga az elhelyezését szolgáló helyiségre [Ptk. 169. §, 171. § (1) bek., 9/1972. (XII. 7.) NIM r. 12. § (1) bek., 17/1991. (V. 30.) IKM r. 5. § (6) bek., 29/1991. (X. 1.) IKM r. 5. § (3) bek.]. Ennek a határozatnak a releváns szövege az alábbi: „A viszontkeresetet az elsőfokú bíróság elutasította. Megállapította, hogy a társasház korábban állami tulajdonban lévő lakóépület volt, amelyben a lakások tanácsi bérlakások voltak. A távhőszolgáltatást hosszú évek óta mióta a bérlők a lakásokba beköltöztek - a felperes végzi. Több más, hasonlóan épült lakóépületeknél nem minden lakóházban található egy-egy hőközpont, hanem célszerűségi szempontból 3-4 ház tartozik egy hőközponthoz, így vannak olyan lakóépületek, ahol nincs hőközpont. Az alperes társasházban hőközpont üzemel, innen fűtenek még másik két lakóépületet. Az IKV és a felperes között szóban és ráutaló magatartással szerződés jött létre, amely szerint a hőközpont helyiségét a felperes ingyen használja, ellenben a lakások részére távhőszolgáltatást nyújt. A társasház tulajdonostársai erről tudtak, amikor lakásukat megvásárolták. A volt állami tulajdonú lakások esetében jogutódok, a lakásokat változatlan feltételek mellett vásárolták meg, a távhőszolgáltatásra vonatkozó szerződési feltételeket utólag önkényesen nem módosíthatják. Nem is lenne célszerű ezen a kialakult gyakorlaton változtatni, mert amennyiben a felperes köteles lenne megfizetni a magas bérleti díjat, kénytelen lenne a távhőszolgáltatás díját megemelni. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes fellebbezett, a kereset elutasítását és viszontkeresetének megfelelő döntéshozatalát kérte. A másodfokú bíróság az alábbiakkal egészíti ki az elsőfokú bíróság ítéletének egyébként helyes indokait. A rendelkezésre álló adatok szerint 1983-ban - amikor a jelenlegi társasház még nem alakult meg, és a lakások állami tulajdonban voltak, és az IKV kezelése alatt álltak történt az épületnek a távfűtési rendszerbe való bekapcsolása. A Fővárosi Tanács 1/1967. számú rendelete56 (a távhőellátásról és melegvíz-szolgáltatásról) 4. §-ának (2) bekezdése szerint - amennyiben a berendezéseket a felperes üzemelteti - akkor az üzemeltetéshez szükséges (hőelosztó, tartózkodó stb.) helyiségeket az ingatlantulajdonos díjtalanul köteles a felperes rendelkezésére bocsátani és a helyiségek karbantartásáról a felperes gondoskodik. Ezek a rendelkezések az időközben tulajdonossá lett társasház-tulajdonosokra mint jogutódra kötelezőek maradtak. Lényegében tehát használati jog alapításáról volt annak idején szó. A Ptk. 171. §-ának (1) bekezdése szerint az ingatlanra közérdekből a külön jogszabályban feljogosított szervek javára - államigazgatási szervek határozatával - szolgalmat vagy más használati jogot lehet alapítani. A használati jog

nem fejtjük ki a maga teljességében, mert semmiféle megállapodás nem jött létre – de a Dunaújvárosi Városi Bíróság azt tételezte fel, hogy volt valamiféle olyan jogi tény, amely alapján egyösszegű (utóbb elévült) fizetési kötelezettség keletkezett. Amennyiben e jogi tény mögött valamely megállapodás lett volna, akkor az is módosítható. A jogviszony rendezésére előterjesztett ellenkérelem és viszontkereset alapján ezen az úton is járhatott volna a bíróság – amennyiben a valódi célja a rendezés és nem a szolgáltató érdekeinek a (jogot áttörve is történő) érvényre juttatása lett volna. 56

Világos, hogy itt jogszabály zárta ki a térítést – teljesen „más ügy”, mint a miénk.

86

alapításáért kártalanítás jár. Ezt a kártalanítást az idézett tanácsi rendelet kizárta, egyébként az említett 1983-as időpontra tekintettel, az ezzel kapcsolatos tulajdonosi igény 5 év alatt elévült és az az alperesi újabb tulajdonszerzéssel nem éledt fel. Az idézett rendelkezésekből következik, hogy a kártalanítás a használati jog alapításáért és nem a használatért jár57, ez az igénye a jogosultnak az alapításkor nyílik meg és egyszeri. A használatért külön rendszeres használati díj nem jár kártalanításként. Ez következik abból is, hogy a Ptk. 171. §-ának (1) bekezdése „szolgalmi vagy más használati jog” alapításáról rendelkezik, és ezt a telki szolgalmat követően szabályozza, vagyis rá egyébként a telki szolgalom szabályai is irányadók (Ptk. 169. §). A Ptk. 169. §-a (2) bekezdésének rendelkezéséből pedig az is következik, hogy a felperest terheli az általa használt helyiség fenntartási és felújítási költsége. Ha pedig az alperes haszontól is elesik, mert a perbeli helyiséget nem tudja jövedelmezőbb célra hasznosítani, igényét - egyéb feltételek fennállása esetén - a másik két társasházzal szemben érvényesítheti. A felperes a fellebbezési eljárás során keresetét az időközben lejárt időszakra vonatkozó fűtési és meleg víz alapjául szolgáló hidegvíz-díjjal felemelte, azt az alperes összegszerűségében nem vitatta. Ezért a másodfokú bíróság ezzel az összeggel a marasztalás összegét felemelve az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. (Fővárosi Bíróság 53. Pf. XX. 21. 427/1994. sz.)” Ezt az eseti döntést a Fővárosi Bíróság hozta. Teljes mértékbe érthetetlen az, hogy vajon miként tért el a döntés jogszabályi alapját tekintve azoktól a jogszabályoktól, amelyen a fentebb idézett. a Legfelsőbb Bíróság által hozott határozatok alapultak? A fentebb idézett BH1994. 662. jogeset döntése 1994. évben született meg, míg az itt tárgyalt jogeset 1995. évi keltezésű. A tényállásból az ismerhető meg, hogy a bíróság által megállapított tényállás 1983. évre datálódik. Erre az időszakra azok a jogszabályok vonatkoznak, amelyeket a jelen beadvány 7.1. pontjában tártunk fel („A használati joggal kapcsolatos jogszabályok 1962 – 1991. között (1990. 05. 24.-ig az „éves térítés” szabályait illetően).)” Itt csak utalunk erre a részletek ismétlése nélkül. Egészen bizonyos, hogy ebben az időszakban az „éves térítés” szabályai voltak az érvényesek! Következésképpen a Fővárosi Bíróság megállapításai az „egyszeri kártalanításra” vonatkozóan jogszabálysértőek. Ellentmondanak a Legfelsőbb Bíróság azonos időszakra vonatkozó eseti döntéseinek.

e.) BH1997. 585. Helyiség használati díjának érvényesítése a transzformátort üzemeltetővel szemben [Ptk. 241. §, 4/1963. (X. 12.) NIM r. 2. § (1) bek. b) pont, 10. § (4) bek., 5/1990. (V. 24.) IPM r.]. Itt elsősorban arra hívjuk fel a figyelmet, hogy ez a Legfelsőbb Bíróság által meghozott határozat későbbi, mint az előbb ismertetett, a Fővárosi Bíróság által hozott határozat. Ez az „éves díj” szempontjából bír jelentőséggel.

57

Ez a megállapítás az akkori jogszabályok alapján teljesen jogellenes. Ezt a változást a Tszt. hozta be. Korábban a „használati jog gyakorlásáért” és nem alapításáért járt az ellenérték!

87

A jogeset indokolásának releváns részét tekintve: „Az elsőfokú bíróság ítéletévei kötelezte az alperest, hogy 1994. február 1jétől fizessen meg a felperesnek havi 8800 forint használati díjat, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperes használati joga a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet alapján jött létre, amely az 5/1990. (V. 24.) IPM rendelettel történt módosításáig 30 fo58 rint/m2/hó alapulvételével számított éves használati díjat írt elő, míg az azt követő időre díjmérték nincs megállapítva. A használat létesítése óta a gazdasági, társadalmi, piaci viszonyok alapvetően megváltoztak, ezért a felperes társasház közösség nem zárható el attól, hogy a közös tulajdont képező helyiség használata ellenében díjat követelhessen. Az elsőfokú bíróság a felek eredeti megállapodását a Ptk. 241. §-a alapján módosítva, a 59 perszakértői vélemény alapján 400 forint/m2/hó alapulvételével állapította 60 meg a használati díjat , de csak a kereset előterjesztésének hónapjától kezdődően. Téves a másodfokú bíróságnak az a jogi álláspontja, amely szerint a felek között nem jött létre kötelmi jogviszony. Ebből következően tévedett a másodfokú bíróság akkor is, amikor a jogvitát a telki szolgalom szabályainak alkalmazásával bírálta el, és az alperest - a társasházi közös költségből kiindulva üzemeltetési és fenntartási költség megfizetésére kötelezte, noha ezt maga a felperes sem kérte. Egyik peres fél sem vitatta a perben azt a körülményt, hogy az alperes

használati joga a közöttük ráutaló magatartással létrejött megállapodáson alapul61, összhangban az akkor hatályos 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet 2. §-a (1) bekezdésének b) pontjával. Vita a felek között csak a megállapodás tartalmát illetően volt, tekintettel arra, hogy az alperes álláspontja szerint a felperes ingyenes használatot engedett a részére, végleg lemondva ezzel a térítés iránti igényéről. A Legfelsőbb Bíróság nem ért egyet az alperesnek ezzel a jogi álláspontjával. A peres felek között nem volt olyan, a használati jog ingyenes gyakorlását célzó kifejezett megállapodás62, amelyben a felperes lemondott volna a térítésre (kártalanításra) vonatkozó igényéről. A jelen perbeli tényállás tehát ennyiben nem azonos az alperes által hivatkozott, a BH1994. 662. sorszám alatt közzétett ügy

58

Nyilvánvaló tévedés. A jogszabály éves díjat határoz meg.

59

Igen fontos mérték, arra is tekintettel, hogy végeredményében az első fokú bíróság döntését fogadta el a Legfelsőbb Bíróság, amelyben megjelenik egy ilyen mérték! Erre később visszatérünk.

60

Használati díjat állapított meg és nem „kártalanítást”

61

Alapvető különbség a jelen perbeni tényállással szemben, mert a mi esetünkben semmi módon nem jött létre megállapodás. Akaratunk ráutaló magatartással sem terjedt ki ilyen megállapodás megkötésére – egyszerűen még a gondolata sem került elő soha (felróhatóan a felperesi szolgáltatónak) mivel a társasház tagjai még csak nem is tudtak arról, hogy ebben a kérdésben meg kellett volna valakivel is állapodni. A korábbi tulajdonos kezelője a társasház alapításakor az alapító okirat megszerkesztésében sem jelzett semmiféle ilyen fennálló jogot. Ilyen megállapodásnak közte és a szolgáltató között semmiféle nyoma nincsen és ilyen jog fennállásának a bizonyítása sem történt meg. 62

Ennek az eseti döntésnek a leginkább releváns része. Az „ingyenes használat”-ban történt megállapodás bizonyítása tekintetében a Legfelsőbb Bíróság sokkal szigorúbb kritériumokat támaszt, minthogy a szolgáltató „puszta bejelentését” ebben a vonatkozásban bizonyítékként lehetne értékelni!

88

tényállásával, ezért az ott kifejtett jogi álláspont sem irányadó a jelen ügyben63. Amikor a felek között ráutaló magatartással a szerződés létrejött, a feleknek nem kellett a térítési díj mértékében megállapodniuk, mert az akkor hatályos 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet 10. §-ának (4) bekezdése 30 forint/m264-ben meghatározta azt. Ez a díjmérték vált tehát a felek jogviszonyának a tartalmává. A felek között a jogszabályi díjmértékkel eleve visszterhes szerződés jött létre, amin nem változtat az, hogy a felperes

a neki járó térítési díj megfizetése iránt nem lépett fel, az alperes pedig önként nem fizette azt65. A Legfelsőbb Bíróság tehát az elsőfokú bíróság jogi álláspontját találta helytállónak, amely szerint helye van az eredetileg is visszterhes szerződés Ptk. 241. §-a szerinti bírói módosításának. A használati jog gyakorlásáért járó térítési díj mértékének bírói módosítását az időközben bekövetkezett jogszabályi változás (1990-től a díj szabad megállapodás tárgya) és a piaci viszonyokban bekövetkezett változások egyaránt indokolták66. Az alperes - azon túl, hogy elsődlegesen a kereset teljes elutasítását kérte fellebbezésében arra is hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság - tévesen a forgalmi értékből kiindulva - eltúlzott mértékben állapította meg a térítési díjat. A másodfokú bíróság eltérő jogi álláspontja folytán egyáltalán nem vizsgálta az elsőfokú bíróság által meghatározott térítési díj megalapozottságát, és nem foglalkozott az alperes fellebbezésének ezzel kapcsolatos érvelésével. Mivel e körben az elsőfokú bíróság ítéletének érdemi felülvizsgálata elmaradt, ezt a lefolytatandó új eljárás során kell a bizonyítás kiegészítése útján pótolnia a másodfokú bíróságnak. A felek jogviszonyában a jövőre nézve is irányadó térítési díj mértékének a meghatározása során figyelemmel kell lenni a Legfelsőbb Bíróság által más hasonló ügyben Pfv. VI. 22.842/1996/2. számon már kifejtett azon elvre, amely szerint a transzformátorhelyiség használati díját nem lehet más hasznosítási helyiségek (pl. garázs, raktár) piaci bérleti díjaival öszszehasonlítva megállapítani. Nem lehet ugyanis elvonatkoztatni a perbeli helyiség speciális funkciójától. Figyelemmel kell lenni arra is, hogy egyrészt a transzformátorhelyiséget más célra nem lehet kiadni67, másrészt pe63

E részlet világosan rámutat arra, hogy az eseti döntések szövegrészeinek alkalmazása esetében a tényállások összevetésének alapvető fontossága van. Nem lehet szövegeket kiragadni és azokra minden további nélkül hivatkozni (sőt: ítéletet alapítani!). 64

Itt is tévedés van, mert a jogszabály 30 Ft/m2/év mértéket állapított meg. Ez az érték azonban – mint kifejtettük – mint minimális érték volt értelmezendő. Ami azonban fontosabb: amennyiben netán létre is jön valamiféle szerződés „ráutaló magatartással”, az nem jelenti azt, hogy „ingyenes szerződés” jött volna létre! Csupán csak azért, mert a felperes nem fizetett! Teljesen világos a Legfelsőbb Bíróság eseti döntéséből az, hogy az ellenértéket ilyenkor a jogszabály határozta meg, mégpedig „éves térítés” formájában. Ezért elévülni csak az öt évnél régebbi követelések tudtak volna! E tény tökéletesen rámutat a Dunaújvárosi Városi Bíróság ítéletének jogszabálysértő voltára – még abban az esetben is, ha a felperes netán bizonyítani tudta volna valamiféle megállapodás létrejöttét valamiféle „ráutaló magatartással”!

65

A leginkább tökéletesen ez a mondat fejezi ki az alperesi álláspont megalapozottságát és az elsőfokú ítélet jogszabálysértő voltát! 66

Ez vonatkozik a mi esetünkre is – valójában valamennyi szolgáltatói hőközpont esetére, mert ugyanazon országban, ugyanazon társadalomban és gazdasági körülmények között vannak! 67 Ezzel a szövegrészlettel összefüggésben ismételten arra kell rámutatni, hogy ebben a perbeni esetben egyértelműen transzformátor helyiségről van szó. A transzformátor helyiség valóban olyan speciális építészeti kialakítással bír, amely miatt annak általános célú használata kizárt!

89

dig arra, hogy az alperes nem elsődlegesen profitszerzési célú, kötelezően ellátandó közszolgáltatási tevékenység keretében végzi az áramszolgáltatást.”

f.)

BH1998. 240. I. Az áramszolgáltató által közcélra - pl. transzformátorház céljára - igénybe vett helyiségek után a gazdálkodó szerv tulajdonost (kezelőt) sem bérleti, sem használati díj nem illeti meg, hanem a tulajdonjog (a kezelői jog) korlátozása miatt a részére kártalanítás jár [1962. évi IV. tv. 7. § (2)-(3) bek., 1994. évi XLVIII. tv. 8. § (2) bek., 32. §, Ptk. 108. § (1) és (3) bek., 171. § (1)-(2) bek.]. II. A kártalanítás mértékének megállapítása során a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó speciális jogszabály rendelkezéseiből és nem a Ptk. általános szabályaiból kell kiindulni [1993. évi LXXVIII. tv. 1. § (1) bek., 3. § (1) bek., 2. számú melléklet 12. és 16/c) pontja, Ptk. 108. § (1) bek.]. Itt már előre kiemeljük, hogy „gazdálkodó szerv” tulajdonosról van szó – a társasház nem az. A jogelődje viszont az volt. Ebben a vonatkozásban tehát körültekintően kell(ett volna) eljárnia a Dunaújvárosi Városi Bíróságnak. Ugyanakkor a „kártalanítás mértéke” vonatkozásában a Legfelsőbb Bíróság a helyiségek bérletére vonatkozó szabályok alkalmazását látja jogszerűnek! Ez egy teljesen új fejlemény. Ugyanakkor az is igen érdekes és figyelemre méltó, hogy a Legfelsőbb Bíróság ezen eseti döntése (látszólagosan) élesen ellentétben áll a korábbi – hasonló időszakra vonatkozó, hasonló tényálláson alapuló – eseti döntések szabályával. Az ellentmondás alapvető oka az, hogy a jogügylet időpontja 1993. vége. Ez az az időszak, amelynek a jogi terét a 7.1. pontban fejtettük ki. A probléma alapvető oka az, hogy 1990. 05. 24.-ével hatályon kívül lett helyezve a 4/1963 (X. 10.) NIM rendelet 10. §-ának a „térítés” mértékét szabályozó része! Ugyanakkor felmerül az 1976.-os év is abban a tekintetben, hogy a szolgáltató ekkor használati jogot szerzett – annál érdekesebb tehát, hogy miért ekként döntött a Legfelsőbb Bíróság? Talán azért mert senki nem omnipotens – még a Legfelsőbb Bíróság sem? Ugyanakkor a távhőszolgáltatás esetére (hőközpontok esete!) 1991. évben megszületett a 129/1991 (X.15.) Korm. rendelet, amely előírta a „kártalanítás” kifizetését – azonban az itt ismertetett jogesetben nem hőközpontról, hanem transzformátor-helyiségről van szó! Erre a 129/1991 (X.15.) Korm. rendelet nem vonatkoztatható! Ezért a Legfelsőbb Bíróságnak új jogalapot kellett keresnie – és az itteni eseti döntés szerint találta meg azt.

Ezzel szemben a perünkbeli esetben a pince kialakítása az ellátott panelos lakóépületek esetében gyakorlatilag azonos, azonban a perbeni társasház pincéjének egy bizonyos részében a perben érintett hőközpont került kialakításra. Ezzel szemben a többi társasházban lévő ugyanilyen elhelyezkedésű területek szabadon használhatóak (így bérbeadásra is). Az ítéletünk azonban dogmatikusan alkalmazza a Legfelsőbb Bíróságnak egy transzformátor helyiséggel kapcsolatban kialakított álláspontját egy ettől lényegileg eltérő tényállású esetre. A Dunaújvárosi Városi Bíróság ítéletének a jogsértő voltát azonban nem csak ez igazolja, hanem az is, hogy a bíróság még a szakértőnek is olyan „iránymutatást” adott, hogy a szakvélemény is ezt az „iránymutatást” tükrözte vissza! Ahelyett, hogy azt tisztázta volna, hogy vajon miben tér el az adott helyiség a szomszédos épületekben lévő hasonló területektől. Van-e valamiféle olyan speciális sajátossága, amely – ha a hőközpont onnan „kitakarításra” kerülne, akkor akadályozná az általános célú hasznosítást?

90

Ez az alapvető oka annak, hogy ez az eseti döntés olyan nagy mértékben eltér a korábbi, a Legfelsőbb Bíróság által hozott eseti döntéstől! Ez az összevetés azonban arra is élesen (ismét) rávilágít, hogy egyetlen jogeset sem alkalmazható dogmatikusan, csupán a szöveg egyes részeit kiragadva! A Legfelsőbb Bíróság is jogalkalmazó szerv. Eseti döntéseit nem jogforrásként, hanem jogalkalmazásként kell tekinteni – vagyis: meg kell mögötte keresni a jogot! Éppen ezért ezzel az eseti döntéssel részletesebben is foglalkozunk: Az alapperben megállapított tényállás szerint az alperes a felperes tulajdonában lévő, V.-ben a B.-i út 6. szám alatt fekvő ingatlanban transzformátorállomás céljára68 három helyiségből álló, összesen 56 m2 alapterületű ingatlanrészt használ. A felperes az ingatlant, amely természetben a Hotel V. szál69 lodának felel meg, 1993. december 27-én vásárolta meg . Ezt követően a felek között tárgyalások kezdődtek a transzformátorállomásként hasznosított helyiségek használati díjával kapcsolatban. Ennek során a felek megállapodtak abban, hogy a díj mértékének megállapítása érdekében közösen szakértőt kérnek fel. A felek által felkért igazságügyi szakértő a használati díjat 6000 Ft/m2/év összegben állapította meg. A felek között a díj mértékére vonatkozóan megállapodás nem jött létre, ezért a felperes keresetet indított használati díj megállapítása iránt. A keresetében annak a megállapítását kérte, hogy a perbeli helyiség használati díja 1994. január 1-jétől 6000 Ft/m2/év + áfa. Követelése után késedelmikamat-igényt is érvényesített, melynek mértékét a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeresében jelölte meg. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetének részben helyt adva kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek a perbeli helyiségek után - az alperesi használat idejére - évi 6000 Ft/m2/év kártalanítást. Kötelezte továbbá az alperest hogy a felperesnek az 1994. január 1-jétől 1995. november 30-ig terjedő időre 644 000 Ft-ot kártalanítás jogcímén, és ezen összeg után 1994. december 15-től a kifizetésig évi, a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeresének megfelelő kamatot, továbbá 30 000 Ft perköltséget fizessen meg. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felek között a használat ténye, illetőleg engedélyezése kérdésében nem volt vita, ezért a pert a jegyző eljárásának nem kellett megelőznie. Jogi indokai szerint a felperes keresetében megjelölt jogalappal szemben a felperesnek nem használati díj, hanem kártalanítás jár. Ez az elmaradt haszna, amely a nem jogszerűtlen károkozásnak a bekövetkezett kárban megnyilvánuló polgári jogi jogkövetkezménye. A kártalanítás mértékével kapcsolatban elfogadta a becsatolt magánszakértői vélemény vizsgálati szempontjait és végkövetkeztetését, arra utalva, hogy az alperes által használt ingatlan egyéb célú hasznosítása, pl. bérbeadása esetén a felperes a piaci viszonyoknak megfelelő hasznot realizálhatna. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen mindkét peres fél fellebbezett. A felperes fellebbezésében a késedelmikamat-fizetés kezdő időpontjának a keresetében megjelölt kezdő időpontra való megváltoztatását és a javára megítélt perköltség felemelését kérte. Egyebekben az elsőfokú ítélet helybenhagyását indítványozta. A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta, és megállapította, hogy az alperes az elsőfokú ítéletben meghatározott összegű használati díjat köteles a felperesnek fizetni, amelyet 25% áfa-fizetési kötelezettség 68

A jelen esetben is egy transzformátor állomásról van szó és nem hőközpontról. Itt úgyszintén felmerül a transzformátor állomás speciális építészeti kialakításának a problémája.

69

Nagy jelentőséggel bír az is, hogy a jogügylet időpontja 1993. vége. Ez az az időszak, amelynek a jogi terét a 7.1. pontban fejtettük ki.

91

terhel. Megállapította, hogy a késedelmi kamat mértéke 1996. január 1-jétől évi 56%. Az alperes által fizetendő elsőfokú perköltség összegét 57 000 Ft-ra emelte. Kötelezte az alperest, hogy a felperesnek fizessen meg 18 000 Ft másodfokú perköltséget, és viselje a fellebbezéssel kapcsolatban felmerült saját költségeit. A másodfokú bíróság a villamos energiáról szóló 1994. évi XLVIII. törvény (a továbbiakban: VET) 32. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján azt állapította meg, hogy a peres felek között a használati jog kérdésében nem jött létre megállapodás. Ennek megfelelően az alperes használati (térítési) díj fizetésére nem kötelezhető a VET rendelkezései alapján, az ezzel ellentétes elsőfokú ítéleti indokokat tévesnek találta. Ugyanakkor megállapította, hogy a felek megállapodásának hiányában a felperest a polgári jog általános szabályai szerint az idegen ingatlan használatáért használatidíj-fizetési kötelezettség terheli, különös tekintettel arra, hogy a használatra vonatkozó megállapodás hiányában csak a szolgáltatók kérhetik a közigazgatási hatóságtól a használati jog létesítését. A használati díj mértéke tekintetében elfogadta az elsőfokú bíróságnak az ebben a körben kifejtett álláspontját. Eszerint a díj mértékének megállapításánál alapvetően azt kell figyelembe venni, hogy a helyiség szabadon történő hasznosítása esetén a tulajdonos milyen bevételhez jutna, illetve ennek kényszerű hiányában milyen jövedelemtől esik el. Egyetértett az elsőfokú bíróság álláspontjával arra vonatkozóan is, hogy az alperes szolgáltatásának jellege a díjösszeg megállapításánál közömbös, azt alapvetően a piaci viszonyok határozzák meg. Okfejtése alátámasztására a kisajátítási jogszabályokra, illetőleg a 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet hatályon kívül helyezésére utalt. A jogalap változtatásra alapítottan rendelkezett a kereseti kérelemnek megfelelően az alperes áfa-fizetési kötelezettségéről. A felperes fellebbezését a perköltség tekintetében alaposnak, a kamatfizetés kezdő időpontját illetően alaptalannak találta. Ez utóbbival kapcsolatban arra utalt, hogy a járadékszerű fizetés kezdő időpontját az elsőfokú bíróság helyesen a középarányos időpontban határozta meg. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemnek a Pp. 270. §-ának (1) bekezdésében és a 275. §-ának (2) bekezdésében meghatározott keretei között eljárva túlnyomórészt alaposnak találta az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet jogszabálysértő voltára vonatkozóan előterjesztett indokait. Az alperes kellő alappal kifogásolta, hogy a másodfokú bíróság az 1994. évi XLVIII. tv. alapján nemlegesen foglalt állást a használati jog létrejötte kérdésében. A törvény 1994. augusztus 7-i hatálybalépésére tekintettel elsősorban az volt a vizsgálandó kérdés, hogy a korábban hatályos jogszabályi rendelkezések alapján az alperes a perbeli helyiségekre nem szerzett-e már használati jogot. A villamos energia fejlesztéséről, átvételéről és elosztásáról szóló, a fentiekre irányadó 1962. évi IV. tv. 7. §-ának (2) bekezdése szerint a használati jog állami tulajdonban álló ingatlan esetében a kezelő szerv hozzájárulásával, egyéb ingatlan esetében a tulajdonossal létesített megegyezés alapján keletkezett. A (3) bekezdés szerint csak a hozzájárulás, illetve megegyezés hiányában kellett az illetékes államigazgatási szervhez fordulni, aki határozatával engedélyezte a használati jogot a villamosmű üzemben tartója részére. (A használati jog keletkezésének ugyanezt a két módját határozza meg egyébként az 1994. évi XLVIII. tv. 32. §-a is.) A peradatok alapján nem kétséges, hogy az alperes a használati jogot az ingatlan létesítésével egyidejűleg, már 1976-ban megszerezte70. A transzformátorállomás létesítése a perbeli épület tervezésével és kivitelezésével egyidejűleg tör-

70

Érdekes fordulat az „ingatlan létesítésével való jogszerzés” – nézzük a folytatást!

92

tént71. Az elhelyezésben való megállapodást követően a kezelő az alperes számára zavartalan használatot biztosított72. A használati jog fennállása tekintetében sem a korábbi kezelővel, sem a jelenlegi tulajdonosokkal vita nem merült fel73. A keresetlevélhez csatolt, 1994. május 17-i emlékeztetőből kitűnik, hogy a felperes kizárólag a használat ellenértékének megfizetése iránti igénnyel lépett fel az alperessel szemben, perbeli jogvitájuk is erre korlátozódott. A fenti peradatok egybevetésével megállapítható, hogy a perbeli helyiségekre 1976-ban az alperesnek használati joga keletkezett74, mely a VET 8. §-ának (2) bekezdése értelmében a mindenkori üzembentartót a jogi megszűnéséig - az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzéstől függetlenül - megillette. A másodfokú bíróság téves jogi álláspontot foglalt el annak megállapításával, hogy az alperesnek a használati joga nem áll fenn, és ez okból használati, illetőleg térítési díj fizetésére nem kötelezhető. A kereseti követelés jogalapja ugyanis a Ptk. 108. §-ában meghatározott tulajdonkorlátozó rendelkezésekre vezethető vissza75. Az (1) bekezdés értelmében az ingatlan tulajdonosa tűrni köteles, hogy az erre külön jogszabályban feljogosított szervek - a szakfeladataik ellátásához szükséges mértékben - az ingatlant időlegesen használják, arra használati jogot szerezzenek, vagy a tulajdonjogát egyébként korlátozzák. A használati jog tekintetében kiegészítő rendelkezést tartalmaz a Ptk. 171. §-ának (1) bekezdése arra az esetre, ha a használati jogot az államigazgatási szerv határozata alapítja. A Ptk. 108. §-ának (3) bekezdése, illetőleg 171. §-ának (2) bekezdése utal a fentiek részletes szabályait tartalmazó ágazati, illetőleg külön jogszabályokra. Jelen esetben a Ptk. 108. §-a (3) bekezdésének utaló szabálya folytán alkalmazandóak a villamos energiáról szóló, a perben is hivatkozott jogszabályok. A korábban hatályos 1962. évi IV. tv. és a jelenleg hatályos 1994. évi XLVIII. tv. rendelkezéseiből egyaránt kitűnik, hogy a használati jog létesítése ellenében térítés jár. A polgári jog ismertetett rendszeréből következik, hogy ez kártalanítás jellegű76, továbbá más ellenérték az ingatlan korlátozása okából a tulajdonost nem illetheti meg. A polgári jognak a másodfokú bíróság által hivatkozott általános szabályaival szemben az adott esetben tehát a polgári jog ismertetett speciális rendelkezései a mérvadóak. Tévesen érvelt a másodfokú bíróság ebben a körben azzal, hogy a használati jog alapítása megállapodás hiányában az üzemben tartó belátásától, ti. attól függ, hogy a közigazgatási hatósághoz fordul-e ilyen kérelemmel. A késedelmeskedő üzembentartó e magatartása sem alapozza meg a tulajdonosnak a polgári jog általános szabályaira 71

Ez megegyezik azzal az esettel, amiképpen ez a mi perünkbeni szolgáltatói hőközpont létesítésének esetével. 72

Itt a lényegi különbség, mert a mi esetünkben ez nem így történt. A létesítő a célcsoportos beruházás keretében a Dunaújváros Városi Tanács Beruházási Osztály volt, a kezelő pedig az Ingatlankezelő Vállalat (a DVG Rt. jogelődje). Kezelői hozzájárulásnak semmi nyoma – mint ahogy egyetlen így megépült hőközpont esetében sincsen. 73

Ez egy lényegi különbség. Ott nem volt vita a használati jog fennállásával kapcsolatban – a jelen perben alapkérdés. 74

Ez azért figyelemre méltó, mert ebben az esetben az ekkor érvényes jogszabályok szerint kellett volna eljárni az ügyben. Nem érthető, hogy a Legfelsőbb Bíróság miért tért el ettől? 75

A bíróság tehát a jogvita megindítása időpontjában érvényes jogot alkalmazta.

76

Ezzel a Legfelsőbb Bíróság nem ad választ arra, hogy mi az „éves térítés”, amit a hatályos jogszabályok tartalmaztak!

93

alapított használati díj iránti igényét. A tulajdonos megfelelő tényállás esetén az együttműködési kötelezettségből, illetőleg annak részleges hiányából eredő kárai megtérítését igényelheti az üzembentartóval szemben77. A kártérítés mértéke is ahhoz a térítéshez igazodik azonban az adott esetben, amely a tulajdonost a hivatkozott jogszabályok alapján megilletné, és amelytől az üzembentartó jogellenes és vétkes magatartása miatt elesett. A használat ellenértékének meghatározása a fentiek szerint mind az első-, mind a másodfokú bíróság ítéletében jogszabályt sért. Tévedett az alapperi bíróság abban is, hogy a magánszakértő véleményére alapította az ítéletét. Helytálló jogi indokok alapján vitatta az alperes a per során és felülvizsgálati kérelmében is a magánszakértői véleményben foglalt összehasonlító adatokat, a magánszakértő vizsgálati szempontjait és végkövetkeztetését a díj mértékére vonatkozóan. Alapvető fogyatékossága a szakértői véleménynek, hogy a perbeli jogvita jogalapjától eltekintve a bármilyen célra felhasználható, nem lakás céljára szolgáló helyiségek bérleti díjából indult ki. A jogvitára már alkalmazandó, a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról rendelkező 1993. évi LXXVIII. tv. 1. §-ának (1) bekezdése és 2. számú mellékletének 12. pontja. Ezek szerint ugyanis a perbeli helyiségek a törvény hatálya alá tartoznak78. Ugyanakkor a helyiséghasználat már ismertetett speciális, tulajdont korlátozó jellege, illetőleg az a körülmény, hogy a helyiség kizárólag a 2. számú melléklet 16/c) pontjában meghatározott elektromos vezetéket foglalja magában, [L. VET 3. § l) pontja], maga után vonja, hogy a térítési díj mértékére sem az általános rendeltetésű, hanem a speciális, közszolgáltatást biztosító helyiségek piaci viszonyai az irányadók79. E más helyiségekre nem jellemző helyiséghasználat jellegzetességét éppen az adja, hogy a használat közcélú szolgáltatást biztosít, amely nélkül magának az ingatlannak a rendeltetésszerű használata, de a további helyiségeinek a piaci hasznosítása sem lenne biztosított. Helytállóan hivatkozott az alperes arra, hogy a közüzemi célú helyiséghasználatnak a piacon már kialakult ellenértéke van. Az alperes által csatolt iratokból az is megállapítható, hogy a helyiséghasználat ellenértékét a piac jóval alacsonyabb díjakkal honorálja, melyekkel az ilyen helyiséghasználatnak a fenti jellegzetességeit ismeri el. Helytálló indokokkal sérelmezte az alperes, hogy az „ellenérték” megállapítása érdekében az általa becsatolt okiratokat a bíróság ítélkezése során nem vette figyelembe, és a mellőzéssel kapcsolatos indokolási kötelezettségének sem tett eleget. A Legfelsőbb Bíróság egyetértett az alperesnek azzal a felülvizsgálati kérelemben előadott álláspontjával is, hogy a használati jog „ellenértékének” megállapítása érdekében a Pp. 177. §-ának (1) bekezdése alapján 77

Alapvető kijelentés. A szolgáltató azzal, hogy egyszerűen nem fizet, nem mentesülhet a kötelezettségtől, mert az együttműködési kötelezettség hanyagolása alapján és miatt kártérítésre kötelezhető! A jogeset szövege itt nem tartalmazza a „kártalanítás” kifejezést. Elő is terjesztettük ezen igényünket – azonban a Dunaújvárosi Városi Bíróság egyszerűen nem vette figyelembe.

78

Itt egy igen lényeges kérdéskör következik: a térítési díj meghatározása vonatkozásában a Legfelsőbb Bíróság meghatározza azt a jogszabályt, amelyet alkalmazni kellett volna abban az adott esetben, amikor már 1990. 05. 24.-ével hatályon kívül lett helyezve a 4/1963 (X. 10.) NIM rendelet 10. §ának a „térítés” mértékét szabályozó része! 79

Itt ismételten kell arra hivatkozni, hogy az eseti döntés szerinti tényállás szerint transzformátorállomásról van szó, amely egy nyilvánvalóan speciális építészeti kialakítású helyiség. Ezzel szemben a mi perünkben egy olyan pincei helyiségről van szó, amely a szomszédos épületek pincéjével azonos kialakítású és a hőközpont gépészeti berendezésének eltávolítása után azokkal azonos módon és céllal hasznosítható!

94

igazságügyi szakértő kirendelése szükséges. A szakértőnek arra vonatkozóan kell véleményt nyilvánítania, hogy a hasonló adottságú és rendeltetésű helyiségek használata fejében milyen térítési díjak alakultak ki V.-ben az 1994., az 1995. és az 1996. években80. A használat ellenértékének megállapítása során a mértéket szabályozó egyetlen jogszabályi rendelkezésből, a Ptk. 108. §-ának (1) bekezdéséből kell kiindulni. Eszerint az ingatlan tulajdonosát az akadályoztatás (korlátozás) mértéké81 nek megfelelő kártalanítás illeti meg . A jogszabálynak megfelelő térítési díj megállapítására a szakértői vélemény és az egyéb bizonyítékok együttes értékelése után kerülhet sor. Az alperes felülvizsgálati kérelmében írottakkal szemben a rendelkezésre álló peradatok alapján a jogszerűen járó térítési díj összege nem állapítható meg, és a Pp. hivatkozott rendelkezése szerint az csak szakértői vélemény beszerzése útján tisztázható, ezért a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú ítéletet - az elsőfokú bíróság ítéletére is kiterjedően - a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Döntésének megfelelően a felülvizsgálati kérelemmel ugyancsak támadott késedelmikamat-rendelkezések tárgyában nem rendelkezett. Iránymutatásként azonban utal arra, hogy a másodfokú ítéletben 1996. január 1-jétől kezdődően megállapított késedelmikamat-rendelkezésével a másodfokú bíróság a kereseti és a fellebbezési kérelmeken egyaránt túlterjeszkedett. Az alperesnek az e körben előterjesztett elsődleges kérelmével kapcsolatban pedig utal az 1995. évi CXXI. tv. 108. §-ának (4) bekezdésére, mely szerint a Ptk. módosított rendelkezéseit csak a hatálybalépése után keletkezett jogviszonyból eredő kamatkövetelésekre lehet alkalmazni. (Legf. Bír. Gfv. IV. 32.360/1996. sz.)

g.)

BH1998. 289. A távhőszolgáltató által - akár külön megállapodás, akár államigazgatási szerv határozata alapján - igénybe vett társasházi közös helyiség (hőközpont) használatáért bérleti (használati) díj nem, de egyszeri kártalanítás jár. A kártalanítás mértékére a felek megállapodása az irányadó, ennek hiányában annak összegét a bíróság állapíthatja meg [1962. évi IV. tv. 7. §, 1994. évi XLVIII. tv. 26-37. §-ai, 57. § (4) és (6) bek., 34/1995. (IV. 5.) Korm. r. 5. § (2) bek., 129/1991. (X. 15.) Korm. r., Ptk. 166. § (1)-(2) bek., 171. § (1) bek.]. 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet a villamosmű átalakító és kapcsoló berendezésének elhelyezését szolgáló használati jog szabályozásáról Ezzel az eseti döntéssel korábban már foglalkoztunk. Az elmondottakat nem kívánjuk megismételni.

80

Ez pontosan így van. Azonban a „hasonló adottságú és rendeltetésű” kifejezést nem akként kell értelmezni, hogy „hasonló hőközpont”, hanem akként, hogy „adott elhelyezkedésű pincei helyiség”! Tehát: a szomszédos, ugyanazon típusú panelházak hasonló pincei elhelyezkedésű területeinek piaci értékét kell tekintetbe venni! Mégpedig a bérleti jog vonatkozásában! Itt hangsúlyosan ki kell azt emelni, hogy éppen ezeket a kérdéseket tettük fel a szakértőnek. Éppen ezt kívántuk volna tisztázni a tárgyaláson – azonban a bíróság ezt minden (jogsértő) eszközzel megakadályozta!

81

Ezzel kapcsolatban ismételten utalnunk kell arra a tényre, hogy ez az eseti döntés milyen jogszabályi környezetben született meg. Ez a jogszabályi környezet csak 1994. 08. 05.-ig volt hatályban. A jelenlegi perünkben ezen határozatnak csak a tanulságai használhatóak fel, közvetlenül nem lehet alapja egy jelenlegi jogi környezetre támaszkodó ítéletnek!

95

Kétségtelen tény az, hogy az eseti döntés tényállása szerint a felek között nem volt vitatott, hogy a használati jog vonatkozásában megállapodás jött lére a felek között. „Az elsőfokú bíróság kiemelte, hogy a felek közötti jogvita „lényegében” a hőközpont használata miatti kártalanítás mértékében van, míg a használat jogalapja tekintetében vita a felek között nincs. Az elsőfokú bíróság a döntése alapjául figyelembe vette az 1962. évi IV. törvény 7. §-át, valamint a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendeletet, amelyekre tekintettel a kártalanítás mértékét - az általa kirendelt szakértő véleménye figyelembevételével - havi 4000 Ft-os összegben találta reálisnak. ………. Az elsőfokú bíróság kiemelte, hogy a felek közötti jogvita „lényegében” a hőközpont használata miatti kártalanítás mértékében van, míg a használat jogalapja tekintetében vita a felek között nincs. Az elsőfokú bíróság a döntése alapjául figyelembe vette az 1962. évi IV. törvény 7. §-át, valamint a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendeletet, amelyekre tekintettel a kártalanítás mértékét - az általa kirendelt szakértő véleménye figyelembevételével - havi 4000 Ft-os összegben találta reálisnak. Jogi álláspontja szerint a „folyamatos károkozás” miatt a járadékként megítélendő „kártalanítás” a Ptk. 355. §-ának (1), (2) és (3) bekezdései alapján a felperest megilleti. Hivatkozott a PK 44. számú állásfoglalásban foglaltakra is, amely szerint a felperes kérelméhez a kártalanítás módját illetően nincs kötve. A keresethez kötöttsége miatt, azzal egyező összegben marasztalta az alperest. A felülvizsgálati kérelem alapos. A Pp. 270. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítélet felülvizsgálatát - jogszabálysértésre hivatkozva - lehet kérni. A Ptk. 171. §-ában foglaltak alapján a perbeli jellegű ingatlanokra közérdekből a külön jogszabályban feljogosított szervek javára - államigazgatási szerv határozatával - szolgalmat vagy más használati jogot lehet alapítani. A használati jog alapításáért kártalanítás jár. Az eddigi adatok alapján a felperesi jogutód használati joggal terhelten vásárolta meg a korábban állami tulajdonban volt ingatlant. A peres eljárásban a felek több ízben is akként nyilatkoztak, hogy közöttük írásban vagy államigazgatási határozat alapján nem jött ugyan létre a használati jogra vonatkozó megállapodás, de a jogvita kizárólag a kártalanítás mikéntje (időszakonkénti vagy egyösszegű fizetés kérdése) és mértéke tekintetében van82. A felperes ezt az álláspontot fejtette ki az eredeti keresetében, az elsőfokú bíróság által felvett 4. alszámú jegyzőkönyvben foglalt nyilatkozatában, és az alperes a felperesi fellebbezésre adott észrevételében. A megyei bíróság is azt állapította meg, hogy „a használati jog engedélyezése nem képezi a peres eljárás tárgyát”83. „A felek között a vita kizárólag a kártalanítás mértéke tekintetében áll fenn.” Ezt csupán megerősítette a felperes a felülvizsgálati kérelemre benyújtott ellenkérelmének 3. oldalán, ahol kifejtette, hogy „a használati jog alapítására nézve a jogalap tekintetében egyetértés van a felek között, írásbeli megállapodás azóta sem született”. A korábban hatályban volt, az 1991. évi XX. tv. 69. §-ával módosított 1962. évi IV. tv. 7. §-a szerint a hőközpont helyiségének határidő nélküli használatában a távhőszolgáltatónak vagy az ingatlan tulajdonosával kellett megállapodni, vagy az önkormányzat jegyzője adhatott a használatra engedélyt. A 82

Lényeges különbség a jelen perbeni és az eseti döntés tényállásában.

83

Esetünkben ez is a per tárgyát képezte. Még a felperes is előterjesztett erre nézve kereseti kérelmet – amit ugyan visszavont.

96

használati jog alapításáról és a kártalanítás mértékéről az 5/1990. (V. 24.) IpM. rendelettel módosított 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet tartalmazott rendelkezéseket. E jogszabályok alapján a kártalanítás mértéke szabad megállapodás tárgya volt84. A per alatt hatályba lépett 1994. évi XLVIII. tv. (VET) amely az 1994. május 7-i kihirdetést követő 90 nap után, míg az 55. §-ának (2) bekezdése 1997. január 1-jén lépett hatályba - az 1962. évi IV. törvényt hatályon kívül helyezte azzal azonban, hogy a hatálybalépését megelőzően kötött szerződésekre még a régi szabályozás érvényesül. Ennek a körülménynek azonban a perbeli esetben azért nincs jelentősége, mert az érintett kérdésekben mindkét jogszabály azonosan foglal állást. A VET 57. §-ának (4) bekezdése szerint az e törvény 26-37. §-ában foglalt rendelkezéseket a távhőellátás vonatkozásában a távhőszolgáltató létesítményekre - így a perbelire is - alkalmazni kell. A VET 57. §-ának (6) bekezdése szerint - többek között - a 26. § végrehajtásáról a 34/1995. (IV. 5.) Korm. rendelet gondoskodik (Kr.). Annak nincs jelentősége, hogy a felek nyilatkozatából kitűnően a megállapodás a Ptk. 216. §-ában foglaltak szerint nem írásban, hanem csak szóban vagy ráutaló magatartással jött-e létre. [A 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet szerint a távhőszolgáltató és a fogyasztó között a közszolgáltatási jogviszony akár a szolgáltatás igénybevétele útján is létrejön.] A különös rendelkezések tehát az írásbeliséget mint érvényességi kelléket nem kívánják meg. Az utóbbinak csupán annyiban lehet jelentősége, hogy az alperes e dologi jogi hatályú használati jogát az ingatlan-nyilvántartásba eddig nem jegyeztethette be. Mindezen indokok miatt jogszabályt sértettek az eljárt bíróságok, amikor az egyszeri, egy összegben járó kártalanítás helyett a piaci viszonyokat figyelembe vevő „bérleti” díjakból indultak k85i. A felek között bérleti jogviszony nem jött létre, az alperes nem is jogcím nélküli helyiséghasználó. A Legfelsőbb Bíróság a Pfv. I. 21.460/1994/5. számú eseti határozatában már kifejtette, hogy a helyiséget jogcímmel használó távhőellátó használati díj fizetésére nem kötelezhető, azért csak egyszeri kártalanítás jár86. Hasonlóan foglalt állást a BH1995. 700. sz. alatt közölt jogesetében a Fővárosi Bíróság, amikor kifejtette, hogy kártalanítás a használati jog alapításáért, nem pedig a használatért jár87. Ez az igénye a jogosultnak az alapításkor nyílik meg és egyszeri. A használatért külön rendszeres használati díj nem jár kártalanításként. … Az új eljárásban a kártalanítás mértékét a korábbi vagy új szakértő kirendelésével kell megállapítani. A szakértőnek meg kell állapítania, hogy a felperesi ingatlant terhelő használati jog mint forgalomképtelen közcélú hőközponti

84

De csakis 1990. 05. 24. után! Ez figyelmen kívül maradt! Vagy ha nem, akkor a jogesetben olyan ügyet bíráltak el, amelyben az említett használati jog 1990. 05. 24. után, de 1994. 08. 05 között jöhetett létre. Tekintettel arra, hogy 1991. október 15-től 1995. október 15.-ig kérte a felperes a marasztalást, arra lehet következtetni, hogy a használati jog 1991. októberében jött létre! Tehát valóban arról az időszakról van szó, amikor az érvényes joggal problémák voltak. 85

Ez a következtetés logikailag nem érthető. Miként következik a premisszákból?

86

Dogmatikus alkalmazás történik. Csak a betű, de nem az elemzett tartalom!

87

Ez akár igaz is lehetne, de e szabály csakis az új VET szabályaival „jött be” a jogrendszerbe. Továbbá csakis akkor, ha a használati jogot hatósági határozat hozza létre. Erre az esetre nézve érvényesülnek ugyanis a kisajátítás szabályai. Megállapodás esetében szabad megállapodás tárgya.

97

helyiségre vonatkozó jogosultság88 után a felperes igényt tarthat-e az alperes által eddig felajánlott kártalanítási összegen felül további kártalanításra. A helyiség kártalanítási összegét tehát nem lehet garázs, raktár vagy az ingatlanrész forgalmi értékéből kiindulva meghatározni. A szakértő kirendelése előtt indokolt azonban a felperes adásvételi szerződésének beszerzése is annak vizsgálata céljából, hogy az ingatlant terhelő perbeli használati jog szerepelt-e abban, és ezt értékcsökkentőként eleve nem vették-e figyelembe. A vitatott kamat jogalapja tekintetében is állást kell foglalni, figyelemmel a késedelmi kamat objektív jellegére. (Legf. Bír. Gfv. IV. 32.357/1996. sz.)”

h.)

706/B/1998. AB határozat a Győr Város Tanácsa által a távhőellátásról és a melegvízellátásról alkotott 11/1970. tanácsrendelet 4. §-ának (3) bekezdése alkotmányellenességéről és egyedi ügyben való alkalmazási tilalmáról Ezt a joganyagot részletesen nem elemezzük, de kijelentjük, hogy az Alkotmánybíróság megállapításai összhangban vannak az általunk kifejtett jogértelmezéssel.

Az okfejtésben figyelemre méltó az, hogy 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdésének a szabályát az Alkotmánybíróság akként értelmezte, hogy e kormányrendelet a használati jog ellenértékéről szóló, a VET 8. §-ában foglalt szabályt kizárta az ellenérték megállapításának szabályai közül. Ezzel nem értünk egyet. „4. § (1) Szolgáltatói berendezést idegen ingatlan egy részén a villamosenergia fejlesztéséről, átviteléről és elosztásáról szóló 1962. évi IV. törvény 7., illetőleg 9. §-ában foglaltak szerint használati jog, illetőleg vezetékjog alapján lehet létesíteni és fenntartani. A használati jog gyakorlásáért a távhőszolgáltató az ingatlan tulajdonosának (kezelőjének, használójának) kártalanítást köteles fizetni.89” A hivatkozott jogi szöveg két mondatból áll. Az első azt határozza meg, hogy a vezetékjogot és a használati jogot mely szabályok szerint lehet létesíteni és fenntartani. Ebben a mondatban van egy olyan felsorolás, amely nem tartalmazza a VET. 8. §-ára való hivatkozást – mert nem is szükséges. A 7. §-ban van ugyanis főszabályként szabályozva az, hogy a tulajdonossal megkötött megállapodás alapján jön létre a használati jog. A megállapodásnak viszont része az ellentételezés is! Ilyen esetben netán a „kártalanításban kellene megállapodni”? Akkor, amikor nincsen még „kár”? 88

Ennek nincsen gyakorlati értelme, mert a „hőközpont” nem valamiféle építészeit kialakítás, hanem egy általános célú épületrészben szerelik meg a hőközpontot, mint technológia berendezés és csővezetékek összességét. Ezek elbontását követően a helyiség „visszaalakul” általánosan használható helyiséggé! 89

A szabály csak 1991. 10. 15.-től 1994. 08. 05.-ig volt hatályban! Az ettől eltérő időpontokban létesített használati jog esetében vagy a korábbi, vagy a későbbi szabályok vannak érvényben. Korábban a 1962. évi IV. törvény és 4/1963. (X. 12.) NIM r. 10. § és a 9/1972. (XII. 7.) NIM r. 2. § (1) bek., 12. § (1) bek., 13., 15. §-ok, későbben (1998.-tól) pedig a távhő törvény és végrehajtási rendeletei szabályozzák – köztük az önkormányzati rendelet.

98

Feltehetőleg azonban innen ered az a dogma, hogy a használati díj ellenében „kártalanítás” jár még abban az esetben is, amennyiben egyébként a jog szabad megállapodás keretében kerül alapításra! Ez az a probléma, amit a 129/1991. (X. 15.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdésének szövege behozott a jogalkalmazásba – máig kiható módon.

i.)

BDT2005. 1237 A villamosmű engedélyese az idegen ingatlan használatáért az ingatlan tulajdonosának piaci értéken számított, áfakötelezettség alá eső térítési díjat kell fizessen. A térítési díj mérséklésének nincs helye arra hivatkozással, hogy a villamosmű engedélyese közfeladatot lát el. Alkalmazott jogszabályok: 1994. évi XLVIII. tv. (VET) 26. § (1)-(2) bek., 32. § (3) bek.; 2001. évi CX. tv. 69. és 75. §; 1992. évi LXXIV. tv. (Áfatv.) 8. § (1)-(2) bek. Mint arra már korábban hivatkoztunk, ez az egyik legfontosabb jogi szöveg ebben az ügyben. „Helyére teszi az ügyet”! Éppen ezért függelékként teljes terjedelmében közöljük a beadvány végén. Itt csak kiemelünk belőle szövegrészeket. „A B. Elektromos Művek Rt. alperesnek a perbeli ingatlanon a transzformátorállomásnak helyet adó helyiség használatára vonatkozó joga az alperes és az I. rendű felperes jogelődje között ráutaló magatartással létrejött megállapodáson alapszik, összhangban az akkor hatályos 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet 2. § (1) bekezdés b) pontjával. Az akkor hatályos 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet 10. § (4) bekezdése a helyiség használatáért járó térítés összegét 30 Ft/m2 összegben határozta meg. Ez az összeg vált az alperes és az I. rendű felperes jogelődje jogviszonyának a tartalmává, annak

ellenére, hogy az I. rendű felperes jogelődje a neki járó térítés megfizetése iránt nem lépett fel, az alperes pedig önként azt nem fizette meg90. 1990-től a térítés összege szabad megállapodás tárgya91. … Az I. rendű felperes 1996. október 24-én92 levelet intézett az alpereshez, amelyben felszólította a helyiség használatának fejében térítés megfizetésére. Ennek mértékét 2000 Ft/m2 + áfa/hó93 összegben határozta meg. Az alpe90

Csakúgy, mint esetünkben. Még ha helytálló is volna a Dunaújvárosi Városi Bíróság azon kijelentése, hogy a használati jog megszerzésre került az 1980.-as évek valamelyikében, akkor is az itt leírt konstrukciójú ítéletet kellett volna meghoznia! E tényállás pontosan megfelel a mi perünk tényállásának – a társasház (vagy jogelődje) a fizetésért korábban nem lépett fel és a szolgáltató pedig önként nem fizetett! 91

Ez is alapvetően fontos, mert a díj követelése jelenleg történik, megváltozott gazdasági körülmények között, amely alapján a bíróságnak jogalapja van a szerződés megváltoztatására. Márpedig a 30,- Ft/m2/év összegnél magasabb követelés valójában a szerződés módosítására irányuló követelés. Amennyiben tehát a felperes bizonyította volna a megállapodás létrejöttét, de nem tudta volna bizonyítani annak ingyenességét (a korábbiakban feltárt szigorú körülmények között), akkor az itt leírtak szerint kellett volna eljárnia a Dunaújvárosi Városi Bíróságnak. 92

Azért releváns, mert mutatja a jogvita keletkezésének időpontját és meghatározza az akkor érvényes jogszabályi teret is. Ebben a tekintetben a jogesetben alkalmazott jog megegyezik az általunk feltártakkal.

93

Mi ennél lényegesen kisebb összeget igényeltünk – tekintettel arra, hogy pincei helyiségről van szó!

99

res az 1997. március 18-án kelt levelében tájékoztatta az I. rendű felperest, hogy 1997. január 1. napjától 200 Ft/m2/év + áfa összegű térítést hajlandó fizetni. A térítés összegében a felek nem tudtak megállapodni. Erre tekintettel az I. rendű felperes 1998. július 27. napján keresetet terjesztett elő az alperessel szemben térítés megfizetése iránt. A felperesek a pontosított kereseti kérelmükben kérték, hogy az alperes elsődlegesen használati díj, másodlagosan kártalanítás címén fizessen meg az I. rendű felperesnek 15 983 819 Ft + áfa összegű főkövetelést, valamint 9 126 578 forint lejárt kamatot, a III. rendű felperesnek pedig 12 386 330 Ft + áfa összegű főkövetelést, valamint 1 602 923 Ft lejárt kamatot. A III. rendű felperes kérte továbbá, hogy a bíróság az alperest a jövőre nézve kötelezze 2379 Ft/m2/hó + áfa öszszegben térítés megfizetésére. Az alperes az ellenkérelmében a kereseti kérelem jogalapját nem vitatta. A térítés összegével kapcsolatban előadta, hogy az I. rendű felperes csak a keresetindítás időpontjától követelhet térítést. Hivatkozott továbbá arra, hogy az alperes által a transzformátorállomás céljára használt helyiség használatáért fizetendő térítés mértékét nem lehet más, üzleti célú hasznosítású helyiségek piaci bérleti díjával összehasonlítva megállapítani94. Álláspontja szerint az alperes által fizetendő térítés mértékének meghatározása során azt is figyelembe kell venni, hogy az alperes kötelezően ellátandó közszolgáltatási tevékenységet végez. Előadta, hogy az alperest a térítés vonatkozásában áfafizetési kötelezettség nem terheli, továbbá vitatta a jövőre nézve járó térítés megállapítására előterjesztett kereset jogszerűségét. … Az ítélet indokolása szerint a villamos energia termeléséről, szállításáról és szolgáltatásáról szóló 1994. évi XLVIII. törvény95 (a továbbiakban: VET) 26. § (1) és (2) bekezdése értelmében a közcélú villamosmű engedélyese idegen ingatlan használatára használati jogot kérhet. A használati jog gyakorlása során az ingatlan használatának akadályozásával (korlátozásával) okozott kárt az engedélyes az ingatlan tulajdonosának, használójának (a továbbiakban: tulajdonos) köteles megtéríteni. E törvény 32. § (3) bekezdése értelmében a használati jogért az engedélyes az ingatlan tulajdonosának térítést köteles fizetni. Az elsőfokú bíróság jogi álláspontja szerint a térítés nem a használati jog alapításáért, hanem annak folyamatos gyakorlásáért járó ellenszolgáltatás. A felpereseket tehát a követelt összeg nem használati díj vagy kártalanítás jogcímén, hanem térítés jogcímén illeti meg. Figyelemmel arra, hogy az I. rendű felperes jogelődje és az alperes között létrejött szerződés az

akkor hatályos jogszabályok értelmében visszterhes szerződésnek96 minősül, helye van a Ptk. 241. §-a alapján a szerződés bíróság által történő módosításának az időközben bekövetkezett jogszabályváltozások, valamint a piaci viszonyokban bekövetkezett változások miatt. A Ptk. 241. §-ának alkalmazására tekintettel az elsőfokú bíróság az általa megállapított mértékű térítést csak a keresetlevél benyújtásának napjától ítélte 94

Az alperes valójában azokra az eseti döntésekre hivatkozik, amelyeket fentebb itt is elemeztük azzal, hogy a mélyen leszállított ellenértékre vonatkozó álláspontot nem lehet dogma szerűen elfogadni. Azért van ennek a jogi szövegnek nagy jelentősége, mert ebben a kérdésben is akként foglal állást, ami az álláspontunkat erősíti meg.

95

A döntés az új VET alapján áll.

96

Alapvetően fontos kitétel. Az eredetileg visszterhes jogviszony fennmarad és ilyen jellegű is marad! Nem változik át „egyszeri kártalanításra” vonatkozó jogviszonnyá! Mint a Dunaújvárosi Városi Bíróság ítélete szerint a mi esetünkben.

100

meg, a térítés összegét pedig a Budapesti Műszaki Egyetem Igazságügyi Műszaki Szakértői Bizottságának felülvizsgálati szakvéleményével egyezően állapította meg. Az alperes jövőbeni térítésfizetési kötelezettségét a Pp. 123. §-ára alapította, figyelemmel arra, hogy a lejárat hiányában a III. rendű felperes teljesítést nem követelhet. Az első fokú ítélet ellen az alperes élt fellebbezéssel, amelyben - egyebek között - az ítélet megváltoztatásával azt kérte, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított térítés mértékét 67%-kal mérsékelje, a III. rendű felperes vonatkozásában pedig a jövőre szóló térítés megállapítására irányuló kereseti kérelmet utasítsa el. Változatlanul vitatta, hogy a térítést általános forgalmi adó fizetési kötelezettség terhelné. A felperesek a fellebbezési ellenkérelmükben az első fokú ítélet helyes indokai alapján történő helybenhagyását kérték. A másodfokú bíróság a fellebbezést az alábbiak szerint találta részben megalapozottnak. Az elsőfokú bíróság a kereseti kérelem jogalapját helyesen állapította meg. A VET 26. §-a alapján kártalanítást, a VET 32. § (3) bekezdése értelmében a használati jogért az engedélyes az ingatlan tulajdonosának, illetve használójának térítést köteles fizetni. Időközben 2003. január 1. napján hatályba lépett a villamos energiáról szóló 2001. évi CX. törvény, e törvény 69. és 75. §ai azonban a korábban hatályos szabályokkal megegyező rendelkezéseket tartalmaznak. A másodfokú bíróság az első fokú ítélet rendelkezéseit a fellebbezési kérelem és ellenkérelem keretei között bírálta felül. Az alperes által előadott fellebbezési kérelmek sorrendjében haladva a következők állapíthatóak meg: Az alperes a fellebbezésében az elsőfokú bíróság által megállapított térítés összegének 67%-kal történő mérséklését kérte. Egyrészt arra tekintettel, hogy az alperes közfeladatot lát el, így a közérdek szolgálata indokolja a térítés összegének reá nézve kedvezőbb megítélését, másrészt azért, mert a térítés sajátos jogintézmény, amely kiszámításának alapjául nem szolgálhat az alperes által használt helyiség bérbeadása esetén elérhető bérleti díj összege. Az alperes hivatkozott a BH1997. 585 jogesetben foglaltakra, amely szerint a transzformátorállomás céljára szolgáló helyiség használatáért járó térítést nem lehet más hasznosítású helyiségek piaci bérleti díjával összehasonlítva megállapítani. Az alperes által felhívott jogesetben foglaltak jelen ügy megítélése során iránymutatásként már nem szolgálhatnak97, figyelemmel arra, hogy a jogesetben vázolt körülmények nem egyeznek meg a jelen ügy tényállásáva98l. Egyrészt időközben a villamosenergia-piac privatizációjára került sor99 és az alperes már nem nyomott hatósági áron, hanem piaci áron szolgáltatja a villamos energiát100. Az alperes feladatának 97

Magunk is éppen ezt állítottuk – azonban nekünk ezt nem hitte el a Dunaújvárosi Városi Bíróság! Az ítélkezése során ezen kifejtésünket teljes egészében figyelmen kívül hagyta! 98

Ez a legfontosabb lényeg és éppen ez volt az argumentációnk központjában is! A Dunaújvárosi Városi Bíróság azonban ezt figyelmen kívül hagyta, a korábbi eseti döntések szövegéből részleteket ragadott ki és azokat alkotott jogként kezelte és alkalmazta a perben. 99

Pontosan ugyanez történt a távhőszolgátatással is, Ez igen releváns tény, amelyet végre bírósági eseti döntés is kihangsúlyoz! Itt és most nem is foglalkozva azokkal az alapvető problémákkal, amely Dunaújvárosban a helyi – privatizált – távhőszolgáltatóval kapcsolatban felmerül! 100

Valójában a felett! „Nyomott” árról azután végérvényesen nem lehet beszélni!

101

közérdekűségét nem vitatva, ez a tény amellett szól, hogy az alperes, mint profitorientált részvénytársaság maga is piaci áron jusson hozzá mások szolgáltatásához101. Másrészt kifejezetten diszkriminatív következ-

ményekkel járna, ha egy közösségi célú szolgáltatást megalapozó terhet minden erre vonatkozó megállapodás nélkül a szolgáltatással érintett közösségnek csak egyetlen, vagy néhány tagja viselné102. Piacgazdaságban az alperesnek a térítés mérséklésére vonatkozó igénye elfogadhatatlan. Az alperesi érvelés a múltban, amikor az alperesi szolgáltatás az állami szektor részeként történt, helytálló volt. Ezzel szemben a rendszerváltozást követően kialakult verseny- és profitorientált közgazdasági viszonyok mellett, a magántulajdonba került, és így átlagos piaci szereplőnek minősülő alperes a fellebbezésben felhozott indokokra figyelemmel nem igényelhet a maga számára kedvezőbb elbírálást a piac más szereplőinek rovására, miután ez őt tisztességtelen piaci előnyhöz és indokolatlan extraprofithoz juttatná. … Az elsőfokú bíróság által elfogadott igazságügyi felülvélemény megállapította, hogy a helyiség átalakítás nélkül raktározási célokra lenne használható103. A transzformátorház egy csarnoképület része104, amely a kapcsolóállomás belső falainak eltávolításával, felújítás után más célra is alkalmassá tehető. A perbeli ingatlan a Váci útról közvetlenül megközelíthető, közvetlen parkolási lehetőséggel rendelkezik, így biztosnak mondható az állandó forgalom és a bevétel is. Az ingatlan értékét nagymértékben meghatározza a jövedelemtermelő képessége, emellett a területen belüli elhelyezkedés a bérleti díj összegét jelentősen befolyásolja. Az alperes a térítés összegével kapcsolatban kizárólag az általa ellátott közfeladatra, valamint a helyiség speciális funkciójára hivatkozott, amelyre tekintettel álláspontja szerint a megállapított térítés összege csökkenthető lenne, ugyanakkor nem adott elő megfelelő érveket arra, hogy miért éppen 67%-kal lenne indokolt a térítés összegét csökkenteni. A másodfokú bíróság - a kifejtettekre tekintettel - a megalapozott igazságügyi felülvélemény alapján az első fokú ítéletben megállapított térítési összegek csökkentésére nem talált alapot. … Az alperes a fellebbezésében kérte, hogy a másodfokú bíróság a jövőre nézve ne állapítson meg térítésfizetési kötelezettséget105 az alperes terhé101

Igen fontos jogelv került itt kimondásra, amelynek a jogalkalmazás teljes vertikumán át kellene menni.

102

Ez a helyzet is fennáll az esetünkben. A szolgáltatói hőközpontot tartalmazó épület nem tudja hasznosítani azokat a felületeket, amelyeket a hőközpont elfoglal, miközben a többi társasház ezeket a felületeket piaci viszonyok között hasznosítani tudja!

103

Egészen pontosan megegyezik a mi érvelésünkkel és a szakértőnek feltett kérdéseink is ezt a szemléletet tükrözte – amely végig vitelét azonban a Dunaújvárosi Városi Bíróság kifejezetten és durván megakadályozta! Miközben arra hivatkozott, hogy az egyébként az itt tárgyalt eseti döntés által már alkalmazhatatlannak nyilvánított eseti döntés „határai közé igyekezett szorítani az alperest”! 104

Esetünkben egy pince része – egyes helyiségek ilyen célú használatával – miközben az ugyanilyen szomszédos panelházak ezen pincei helyiségei szabadpiaci hasznosításúak lehetnek.

105

Amennyiben a fél a szerződéskötési kötelezettség alapján kérte volna a szerződés létrehozását – mint mi tettük a jelen perben – bizonyosak vagyunk arra, hogy a bíróság megállapította volna. Az eseti döntés indokolásából ez egyértelműen látható.

102

re, mivel a Pp. 123. §-ában szabályozott megállapítási kereset előterjesztésének az ügyben nincs helye. A térítés jövőbeni összegének megállapítására a III. rendű felperes jogának megóvása érdekében nincs szükség, hiszen az alperes a követelés jogalapját nem vitatja és nem is fizetésképtelen. A Pp. 123. §-a értelmében megállapításra irányuló kereseti kérelemnek csak akkor van helye, ha a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása végett szükséges, és a felperes a jogviszony természeténél fogva, vagy a kötelezettség lejártának hiányában, vagy valamely más okból teljesítést nem követelhet. A megállapítási kereset indításának tehát két együttes feltétele van, a jogvédelem szükségessége, valamint a teljesítés követelésének a kizártsága. Alappal hivatkozik az alperes arra, hogy a megállapítási kereset előterjesztésének együttes feltételei a perben nem állnak fenn. Ugyanakkor a Pp. 122. § (2) bekezdése értelmében tartásdíj, járadék és más időszakos szolgáltatás iránt indított perben a marasztalásra irányuló kereseti kérelem a le nem járt szolgáltatásokra is előterjeszthető. Ebben az esetben tehát nem megállapítási, hanem marasztalási kereseti kérelem előterjesztése történik meg, amelyet a felperes kiterjeszt a még le nem járt szolgáltatásokra is. Ezt a kivételes jogi megoldást a célszerűség indokolja, a jogosultnak nem kell ismételten keresetet előterjeszteni a később lejáró időszakos szolgáltatásokra. A bírói gyakorlat időszakos szolgáltatásnak tekinti a használati díjat is, így annak tekinthető a funkciójában azzal azonos térítés is. A kifejtettek alapján a III. rendű felperes kereseti kérelme nem megállapításra, hanem a jövőben lejáró szolgáltatásokra történő marasztalásra irányul, amelynek előterjesztésére - figyelemmel arra, hogy a használati jog ellenértékeként fizetett térítés időszakos szolgáltatás106 - ebben a perben is mód van107. A fentiek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a lejárt és a jövőbeni térítési díjak, valamint az áfakötelezettség tekintetében helybenhagyta. (Fővárosi Bíróság 3. Gf. 75 966/2004/7.)”

8.

A mérési különbözet elszámolhatóságának problémái

A mérési különbözet problémájával foglalkoztunk már ebben a beadványban abból az aspektusból kiindulóan, hogy miféle bizonyítatlanságok fordultak elő ebben a vonatkozásban. Ennek kapcsán sok szempontra már kitértünk. Külön kell azonban azzal foglalkoznunk, miszerint a felperes egy olyan jogerős ítéletre hivatkozott, amely szerint az önkormányzati rendeletben foglalt kötelezettség teljesítésének elmulasztásához nem fűződik szankció – tehát azt nem kell betartani! Általánosságban egy ilyen tartalmú döntésről elmondtuk a véleményünket már a korábbiakban. Most az ezen per konkrétságában kimondjuk: a bíróságnak kötelessége az, hogy megtalálja a megszegett jogi előírás szankcióját, a jogellenes magatartás jogkövetkezményét. Ugyanis az a szabály, amely megszegésének nincsen következménye, gyakorlatilag hatálytalan, mert nem érvényesülhet. Mint az esetünk is mutatja: a helyi szolgáltató tudatosan szegi meg a 106

Vagyis nyilvánvalóan nem „egyszeri” és nem „kártalanítás”. Végre ez is egyértelművé vált.

107

Akkor mód van a szerződés létrehozására irányuló kereset elbírálásának is. Ugyanakkor az ezen viszontkeresetünk teljesítését a Dunaújvárosi Városi Bíróság megtagadta, mert „fogalmilag kizártnak” minősítette!

103

kötelezettségét – ráadásul (a joggyakorlatból következően – amennyiben helytálló a felperes hivatkozása erre a joggyakorlatra!) a független és pártatlan magyar bíróság hathatós segítségével és annak háta mögé bújva. A mi jogi ismereteink szerint viszont ez elfogadhatatlan és tarthatatlan. Amennyiben valóban volna ilyen joggyakorlat, akkor annak megváltoztatását kérjük. Egyébként ezzel összefüggésben az álláspontunkat az első fokú eljárásban is kifejtettük az AB/II/10 15. oldalától kezdődően. Erre tekintettel azt is mondhatjuk, hogy az eljárásjogi jogsértés a Dunaújvárosi Városi Bíróság részéről nem véletlenül, hanem a probléma lényegéről tudva, tudatosan történt. Arra nézve is kifogást kell emelnünk, hogy a mérési különbözetnek a százalékos mértéke vonatkozásában a felperes semmit nem igazolt. Az adatokkal kizárólagosan csak ő rendelkezik – azonban nem volt hajlandó közölni azokat az adatokat, amelyek alapján kontrollálni lehetett volna ezeket az összefüggéseket (itt ismét emlékeztetni kell arra, hogy az alperesen követelt „mérési különbözet” nem mérés, hanem egyfajta „számítás” eredménye!) Az általa közölt adatok egy része tekintetében lehetett egyfajta összehasonlító számítást végezni abban a tekintetbe, hogy össze lehetett vetni a bekötési mérő szerinti fogyasztással. Ezekről kiderült az, hogy van közöttük olyan adat, amely az 5 %-os mértéket túllépte. A per befejezése előtt a szolgáltató felemelte a keresetét újabb időszakra vonatkozó mérési különbözetekkel – ezekre nézve azonban semmiféle összehasonlítást ő maga nem végzett és igénye nem is volt kontrollálható. Kérésünk ellenére a bíróság azonban nem kötelezte a felperest arra, hogy bizonyítsa: nem haladja meg a mérési különbözet az 5 %-ot! Itt ismételten meg kell említenünk a Fővárosi Ítélőtábla jelen perben becsatolt ítéletét is. Annak – álláspontunk szerint – a valós tanulsága az, hogy az ilyen esetben nem bizonyított az, hogy melyik-melyik társasház pontosan milyen arányban vesz részt a mérési különbözet előidézésében. A jelen perben ezt a megállapítást tehát akként kell értékelni, hogy a felperes nem tudja azt bizonyítani, hogy az alperestől követelt összeg alapjaként valóban olyan mértékben esik rá a több házra eső mérési különbözet, mint ahogy azt a felperes állítja. Ebből következően a keresete bizonyítatlan – így (mint bizonyítatlant) azt el kell utasítani! A mérési különbözetnek a felperes által az alperestől követelt ellenértéke nem mérésen alapul, hanem a több társasházra eső (valóban mérésen alapuló) összes „mérési különbözetnek” egy (senki által el nem fogadott, nem jogszabályi előíráson alapuló, a szolgáltató által egyoldalúan alkalmazott) „számítás” végeredménye. Az alperesnek még csak arra sem volt módja, hogy megtudhassa: vajon mekkora volt az összes „mérési különbözet” és abból mennyi jutott melyik-melyik társasházra? A bíróság ugyanis nem kötelezte még csak ennek a szolgáltatására sem a felperest. A felperes pedig a „személyes adatok védelmére” hivatkozva tagadta meg az adatszolgáltatást – tökéletesen félreértve a személyes adatok fogalmának lényegét. Így tehát egy „titokkal” állunk szemben. E „titok”-ról a fátylat a Dunaújvárosi Városi Bíróság sem lebbentette fel. Velünk szemben egy „titkos marasztaló ítéletet” hozott! Álláspontunk szerint egy ilyen „titkos” ítélet jogszabálysértő és ezért elfogadhatatlan. Amenynyiben a felperes ilyen „titkokat” tart fenn magának, akkor a kereset elutasításának kifejezetten ezen okból is helye van. A mérési különbözet elszámolhatósága problémájának további fejezete az, hogy vajon a mérési különbözet után felszámolható-e a szennyvízelvezetés közüzemi szolgáltatás díja (csatornadíj) és azon belül a szennyvízelvezetés díjeleme, valamint a szennyvíztisztítás díjeleme? Mint azt kifejtettük, a jelen tényállás mellett a társasház valamennyi elkülönült vízhasználója (vízvételi helye) mellékvízmérőkkel teljes körűen ellátott, mely mellékvízmérők 6 évenként hitelesítésre kerülnek. Következésképpen hiteles, joghatást kiváltó elszámolás alapjaként

104

szolgálhatnak. (Ezzel kapcsolatban az egyesített perben külön beadványban fejtettük ki az álláspontunkat). Itt tehát két hiteles mérés konkurál egymással:  hitelesen mér a bekötési mérő; o ebből következően az ivóvíz közüzemi szolgáltatás elszámolási alapját e hiteles mérési eredmény képezi;  hitelesen mérnek a mellékvízmérők, amiből következik az, hogy a házi ivóvíz hálózatból a fogyasztási helyeken kilépő vízmennyiség ismételten és hitelesen megmérésre kerül; o ebből következik, hogy ennél több vízmennyiség a házi szennyvízelvezetési helyekről nem kerülhet a szennycsatorna elvezető rendszerbe;  levesebb kerülhet, hiszen a locsolásra, ivásra szolgáló, valamint elpárolgó víz nem kerül a csatornába; o minthogy itt is hiteles mérés történik, ezt a mennyiséget mindenki köteles ilyenként és a jogérvényesítés alapjaként elfogadni! o minthogy a „mérési különbözet” éppen a bekötési mérő és a mellékvízmérők által (hitelesen) megmért víz különbsége, ezért teljesen nyilvánvaló, hogy ez a vízmennyiség nem jutott be a szennycsatornába! Mindebből következik az, hogy a bíróságnak a felperes által a szennyvízelvezetés és szennyvíztisztítás díjelemére előterjesztett igényét el kellett volna utasítania.

9.

A locsolási kedvezmény kérdése

Külön téma a locsolási kedvezmény kérdése. Ebben a kérdésben a Fejér Megyei Bíróság már többször hozott döntést és mindig elutasította az ezen igényünket. Ez alatt azonban múlik az idő. A Fejér Megyei Bíróságnak is észre kell tehát vennie, hogy a locsolási kedvezmény kérdésében semmi nem történt Dunaújvárosban. Azóta a helyi rendelet többször napirendre került, díjmódosítások voltak. „Érdekes” azonban, hogy a kormányrendelet egyértelmű szabályai ellenére a helyi önkormányzatnak „nem jutott eszébe”, hogy eleget tegyen rendeletalkotási kötelezettségének! Ez nem véletlen. Ugyanis a módosításra vonatkozó előterjesztések a Dunaújvárosi Víz- Csatorna és Hőszolgáltató Kft.-től (jelen per felperesétől) származnak! Itt a lakossági érdeknek, a rendeletalkotási kötelezettségnek semmiféle helye és szerepe nincsen. Világosan látszik, hogy mindaddig, amíg a Fejér Megyei Bíróság nem hajlandó a 38/1995 (IV.5.) Korm. rendelet 24. § (4) bekezdés d.) pontját akként értelmezni, ahogy az a mi ellenkérelmünkben (ellenkövetelésünkben) szerepel, ez a probléma nem oldódik meg. Álláspontunk szerint az önkormányzat rendelete azzal, hogy a kormányrendelet szövegét egyszerűen átemelte és a részleteket nem szabályozta, valójában azt tette, hogy területi és időbeni korlátozás nélkül a teljes fogyasztás 10 %-ának megfelelő locsolási kedvezményt biztosított.

105

Amennyiben a Fejér Megyei Bíróság ilyen tartalmú határozatot hoz, garantált, hogy két héten belül az önkormányzat szabályozni fogja a helyi rendeletben a locsolási kedvezmény további részleteit. Kérjük tehát, hogy a Fejér Megyei Bíróság ne az obstrukciót támogassa, hanem a konstrukciót. Ugyanis az álláspontunk az, hogy a bírósági intézményrendszernek alapfeladatából következően nem szabad az obstrukciót támogatnia és meg kell védeni a kiszolgáltatott jogalanyok tömegeit a visszaélésektől. Bárki is legyen az, aki elköveti.

10.

A perköltségek

A perköltségek kiszámításához kapcsolódóan jelezzük, hogy a másodfokú eljárásban eddig felmerült ügyvédi költség (munkadíj) 60 munkaóra/10.000,- Ft = 600.000,- Ft + ÁFA; a sokszorosítási díj 7.500,- Ft. Ehhez kérjük az egyéb költségeket: fellebbezési illeték 93.000,- Ft; illetve az eljárás során felmerülő további költségeket hozzáadni. Abban az esetben, amennyiben a T. Fejér Megyei Bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatva a felperes keresetét elutasítja, továbbá az alperes viszontkeresetének helyt ad, akkor kérjük, hogy marasztalja a felperest az első fokú perköltségekben is. A ráfordított munkaórák száma 80 óra/10.000,- Ft = 800.000,- Ft + ÁFA ügyvédi munkadíj a megismételt eljárásban + az alapeljárás erre eső része: 150 óra/10.000,- Ft = 1.500.000,- Ft + ÁFA, összesen: 2.300.000,- Ft + ÁFA; szakértői díj: 178.400,- Ft; sokszorosítás díja: 6.600,- Ft a megismételt eljárásban + alapeljárás arányos része: 9.300,- Ft, összesen: 15.900,- Ft; tárgyalási napokra járó térítés: 4 x 20.000,- Ft = 80.000,- Ft a megismételt eljárásban + az alapeljárás arányos része: 6 x 20.000,- Ft = 120.000,- Ft. összesen: 200.000,- Ft; viszontkereset illetéke: 81.000,- Ft; Összesen: 2.775.300,- Ft + ÁFA Amennyiben a T. Fejér Megyei Bíróság a hőközpont használati díjával kapcsolatos beszámítási igényünknek helyt ad, akkor az egyesített per összességében kérjük elbírálni a pernyertesség-pervesztesség arányát és a már részítélettel korábban elbírált, I. – VII. rendű alpereseket érintő perrészek vonatkozásában is kérjük a fizetendő perköltségekben a felperest marasztalni. A ráfordított munkaórák száma az alapeljárás erre eső része:150 óra/10.000,- Ft = 1.500.000,- Ft + ÁFA; sokszorosítás díja alapeljárás arányos része: 9.300,Ft; tárgyalási napokra járó térítés: 6 x 20.000,- Ft = 120.000,- Ft.; Illetékek: 28.000,- Ft; Öszszesen: 1.657.300,- Ft + ÁFA. Kelt: Dunaújvárosban, 2010. április 6.-án Tisztelettel: Hold u. 5.-7 társasház és társai alperesek nevében

106

Függelékek 1. sz. függelék: BDT2005. 1237 A villamosmű engedélyese az idegen ingatlan használatáért az ingatlan tulajdonosának piaci értéken számított, áfakötelezettség alá eső térítési díjat kell fizessen. A térítési díj mérséklésének nincs helye arra hivatkozással, hogy a villamosmű engedélyese közfeladatot lát el. Alkalmazott jogszabályok: 1994. évi XLVIII. tv. (VET) 26. § (1)-(2) bek., 32. § (3) bek.; 2001. évi CX. tv. 69. és 75. §; 1992. évi LXXIV. tv. (Áfatv.) 8. § (1)-(2) bek. Az M. Kft. I. rendű felperes 1993. január 20. napján adásvételi szerződéssel megvásárolta a Budapest XIII. kerületi 1129 számú tulajdoni lapon nyilvántartott 25935/2 hrsz.-ú ingatlan 19193/29932. tulajdoni hányadát. Ennek során az I. rendű felperes kizárólagos használatába került az ingatlanban lévő 118 m2 alapterületű, transzformátorállomást magában foglaló helyiség. Az I. rendű felperes tulajdonszerzését a Fővárosi Kerületek Földhivatala 1993. szeptember 7-én kelt határozatával bejegyezte az ingatlan-nyilvántartásba. A B. Elektromos Művek Rt. alperesnek a perbeli ingatlanon a transzformátorállomásnak helyet adó helyiség használatára vonatkozó joga az alperes és az I. rendű felperes jogelődje között ráutaló magatartással létrejött megállapodáson alapszik, összhangban az akkor hatályos 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet 2. § (1) bekezdés b) pontjával. Az akkor hatályos 4/1963. (X. 12.) NIM rendelet 10. § (4) bekezdése a helyiség használatáért járó térítés összegét 30 Ft/m2 összegben határozta meg. Ez az összeg vált az alperes és az I. rendű felperes jogelődje jogviszonyának a tartalmává, annak ellenére, hogy az I. rendű felperes jogelődje a neki járó térítés megfizetése iránt nem lépett fel, az alperes pedig önként azt nem fizette meg. 1990-től a térítés összege szabad megállapodás tárgya. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kiegészíti azzal, hogy az I. rendű felperes a tulajdoni illetőségét nem pénzbeli hozzájárulásként az I. Ingatlanhasznosítási és Kereskedelmi Korlátolt Felelősségű Társaság (korábban II. rendű felperes) és az A. Kft. III. rendű felperes rendelkezésére bocsátotta. Ez utóbbi cég tulajdonszerzését az ingatlan-nyilvántartásba a Fővárosi Kerületek Földhivatal 2000. március 31. napján bejegyezte. Az ingatlan tulajdonjogát megszerző két jogutód a perbe a felperes oldalán belépett. Az ingatlant, amelyben a perbeli transzformátorállomás található, kizárólagosan a III. rendű felperes használja, ezért a II. rendű felperes kérelmére az alperes hozzájárult a II. rendű felperesnek a perből történő elbocsátásához. Az I. rendű felperes 1996. október 24-én levelet intézett az alpereshez, amelyben felszólította a helyiség használatának fejében térítés megfizetésére. Ennek mértékét 2000 Ft/m2 + áfa/hó összegben határozta meg. Az alperes az 1997. március 18-án kelt levelében tájékoztatta az I. rendű felperest, hogy 1997. január 1. napjától 200 Ft/m2/év + áfa összegű térítést hajlandó fizetni. A térítés összegében a felek nem tudtak megállapodni. Erre tekintettel az I. rendű felperes 1998. július 27. napján keresetet terjesztett elő az alperessel szemben térítés megfizetése iránt. A felperesek a pontosított kereseti kérelmükben kérték, hogy az alperes elsődlegesen használati díj, másodlagosan kártalanítás címén fizessen meg az I. rendű felperesnek 15 983 819 Ft + áfa összegű főkövetelést, valamint 9 126 578 forint lejárt kamatot, a III. rendű felperesnek pedig 12 386 330 Ft + áfa összegű főkövetelést, valamint 1 602 923 Ft lejárt kamatot. A III. rendű felperes kérte továbbá, hogy a bíróság az alperest a jövőre nézve kötelezze 2379 Ft/m2/hó + áfa összegben térítés megfizetésére. Az alperes az ellenkérelmében a kereseti kérelem jogalapját nem vitatta. A térítés összegével kapcsolatban előadta, hogy az I. rendű felperes csak a keresetindítás időpontjától követelhet térítést. Hivatkozott továbbá arra, hogy az alperes által a transzformátorállomás céljára használt helyiség használatáért fizetendő térítés mértékét nem lehet más, üzleti célú hasznosítású helyiségek piaci bérleti díjával összehasonlítva megállapítani. Álláspontja szerint az alperes által fizetendő térítés mértékének meghatározása során azt is figyelembe kell venni,

107

hogy az alperes kötelezően ellátandó közszolgáltatási tevékenységet végez. Előadta, hogy az alperest a térítés vonatkozásában áfafizetési kötelezettség nem terheli, továbbá vitatta a jövőre nézve járó térítés megállapítására előterjesztett kereset jogszerűségét. Az elsőfokú bíróság a keresetnek részben helyt adva kötelezte az alperest, hogy fizessen meg az I. rendű felperesnek 6 683 716 Ft-ot és kamatait. A bíróság az I. rendű felperesnek ezt meghaladó keresetét elutasította. Kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a III. rendű felperesnek 15 482 912 Ft-ot és kamatait. A bíróság megállapította, hogy az alperes által a III. rendű felperes részére 2004. július 1. napjától fizetendő - jövőben lejáró térítés összege 2379 Ft/m2/hó+áfa, azaz 2974/m2/hó összegű. A bíróság a III. rendű felperes ezt meghaladó keresetét elutasította. Az ítélet indokolása szerint a villamos energia termeléséről, szállításáról és szolgáltatásáról szóló 1994. évi XLVIII. törvény (a továbbiakban: VET) 26. § (1) és (2) bekezdése értelmében a közcélú villamosmű engedélyese idegen ingatlan használatára használati jogot kérhet. A használati jog gyakorlása során az ingatlan használatának akadályozásával (korlátozásával) okozott kárt az engedélyes az ingatlan tulajdonosának, használójának (a továbbiakban: tulajdonos) köteles megtéríteni. E törvény 32. § (3) bekezdése értelmében a használati jogért az engedélyes az ingatlan tulajdonosának térítést köteles fizetni. Az elsőfokú bíróság jogi álláspontja szerint a térítés nem a használati jog alapításáért, hanem annak folyamatos gyakorlásáért járó ellenszolgáltatás. A felpereseket tehát a követelt összeg nem használati díj vagy kártalanítás jogcímén, hanem térítés jogcímén illeti meg. Figyelemmel arra, hogy az I. rendű felperes jogelődje és az alperes között létrejött szerződés az akkor hatályos jogszabályok értelmében visszterhes szerződésnek minősül, helye van a Ptk. 241. §-a alapján a szerződés bíróság által történő módosításának az időközben bekövetkezett jogszabályváltozások, valamint a piaci viszonyokban bekövetkezett változások miatt. A Ptk. 241. §-ának alkalmazására tekintettel az elsőfokú bíróság az általa megállapított mértékű térítést csak a keresetlevél benyújtásának napjától ítélte meg, a térítés összegét pedig a Budapesti Műszaki Egyetem Igazságügyi Műszaki Szakértői Bizottságának felülvizsgálati szakvéleményével egyezően állapította meg. Az alperes jövőbeni térítésfizetési kötelezettségét a Pp. 123. §-ára alapította, figyelemmel arra, hogy a lejárat hiányában a III. rendű felperes teljesítést nem követelhet. Az első fokú ítélet ellen az alperes élt fellebbezéssel, amelyben - egyebek között - az ítélet megváltoztatásával azt kérte, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított térítés mértékét 67%-kal mérsékelje, a III. rendű felperes vonatkozásában pedig a jövőre szóló térítés megállapítására irányuló kereseti kérelmet utasítsa el. Változatlanul vitatta, hogy a térítést általános forgalmi adó fizetési kötelezettség terhelné. A felperesek a fellebbezési ellenkérelmükben az első fokú ítélet helyes indokai alapján történő helybenhagyását kérték. A másodfokú bíróság a fellebbezést az alábbiak szerint találta részben megalapozottnak. Az elsőfokú bíróság a kereseti kérelem jogalapját helyesen állapította meg. A VET 26. §-a alapján kártalanítást, a VET 32. § (3) bekezdése értelmében a használati jogért az engedélyes az ingatlan tulajdonosának, illetve használójának térítést köteles fizetni. Időközben 2003. január 1. napján hatályba lépett a villamos energiáról szóló 2001. évi CX. törvény, e törvény 69. és 75. §-ai azonban a korábban hatályos szabályokkal megegyező rendelkezéseket tartalmaznak. A másodfokú bíróság az első fokú ítélet rendelkezéseit a fellebbezési kérelem és ellenkérelem keretei között bírálta felül. Az alperes által előadott fellebbezési kérelmek sorrendjében haladva a következők állapíthatóak meg: Az alperes a fellebbezésében az elsőfokú bíróság által megállapított térítés összegének 67%-kal történő mérséklését kérte. Egyrészt arra tekintettel, hogy az alperes közfeladatot lát el, így a közérdek szolgálata indokolja a térítés összegének reá nézve kedvezőbb megítélését, másrészt azért, mert a térítés sajátos jogintézmény, amely kiszámításának alapjául nem szolgálhat az alperes által használt helyiség bérbeadása esetén elérhető bérleti díj összege. Az alperes hivatkozott a BH1997. 585 jogesetben foglaltakra, amely szerint a transzformá-

108

torállomás céljára szolgáló helyiség használatáért járó térítést nem lehet más hasznosítású helyiségek piaci bérleti díjával összehasonlítva megállapítani. Az alperes által felhívott jogesetben foglaltak jelen ügy megítélése során iránymutatásként már nem szolgálhatnak, figyelemmel arra, hogy a jogesetben vázolt körülmények nem egyeznek meg a jelen ügy tényállásával. Egyrészt időközben a villamosenergia-piac privatizációjára került sor és az alperes már nem nyomott hatósági áron, hanem piaci áron szolgáltatja a villamos energiát. Az alperes feladatának közérdekűségét nem vitatva, ez a tény amellett szól, hogy az alperes, mint profitorientált részvénytársaság maga is piaci áron jusson hozzá mások szolgáltatásához. Másrészt kifejezetten diszkriminatív következményekkel járna, ha egy közösségi célú szolgáltatást megalapozó terhet minden erre vonatkozó megállapodás nélkül a szolgáltatással érintett közösségnek csak egyetlen, vagy néhány tagja viselné. Piacgazdaságban az alperesnek a térítés mérséklésére vonatkozó igénye elfogadhatatlan. Az alperesi érvelés a múltban, amikor az alperesi szolgáltatás az állami szektor részeként történt, helytálló volt. Ezzel szemben a rendszerváltozást követően kialakult verseny- és profitorientált közgazdasági viszonyok mellett, a magántulajdonba került, és így átlagos piaci szereplőnek minősülő alperes a fellebbezésben felhozott indokokra figyelemmel nem igényelhet a maga számára kedvezőbb elbírálást a piac más szereplőinek rovására, miután ez őt tisztességtelen piaci előnyhöz és indokolatlan extraprofithoz juttatná. A perben a térítés összegének megállapítására három szakvélemény is készült. Ezek közül Z. Gy. szakértő szakvéleménye a felülvizsgálati szakvéleményben foglaltakhoz hasonló térítési összegeket állapított meg. A harmadik szakvélemény ugyan ezeknél alacsonyabb térítési összegeket tartalmaz, ez a szakértő azonban maga is utalt arra, hogy nem a szabadpiacon kiadott helyiségek bérleti díját, hanem az önkormányzati bérletek díját vette alapul a számításai során, amelyekhez képest a szabadpiacon elérhető összeg ennek kétháromszorosa is lehet. Az elsőfokú bíróság által elfogadott igazságügyi felülvélemény megállapította, hogy a helyiség átalakítás nélkül raktározási célokra lenne használható. A transzformátorház egy csarnoképület része, amely a kapcsolóállomás belső falainak eltávolításával, felújítás után más célra is alkalmassá tehető. A perbeli ingatlan a Váci útról közvetlenül megközelíthető, közvetlen parkolási lehetőséggel rendelkezik, így biztosnak mondható az állandó forgalom és a bevétel is. Az ingatlan értékét nagymértékben meghatározza a jövedelemtermelő képessége, emellett a területen belüli elhelyezkedés a bérleti díj összegét jelentősen befolyásolja. Az alperes a térítés összegével kapcsolatban kizárólag az általa ellátott közfeladatra, valamint a helyiség speciális funkciójára hivatkozott, amelyre tekintettel álláspontja szerint a megállapított térítés összege csökkenthető lenne, ugyanakkor nem adott elő megfelelő érveket arra, hogy miért éppen 67%-kal lenne indokolt a térítés összegét csökkenteni. A másodfokú bíróság - a kifejtettekre tekintettel - a megalapozott igazságügyi felülvélemény alapján az első fokú ítéletben megállapított térítési összegek csökkentésére nem talált alapot. Az alperesnek a per során, illetve a fellebbezésében is kifejtett jogi álláspontja szerint a térítés összegét nem terheli általános forgalmi adó fizetési kötelezettség. Ezzel kapcsolatban az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában csak annyit jegyzett meg, hogy miután mind az I., mind a III. rendű felperesek adóalanyok, a térítés áfaköteles. Az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény 8. § (1) bekezdése értelmében szolgáltatás nyújtásának minősül minden olyan, ellenérték fejében végzett tevékenység, amely nem minősül termékértékesítésnek. A 8. § (2) bekezdése értelmében különösen ilyen tevékenységnek minősül a különböző jogok átengedése. A perbeli ügyben nem a használati jog alapításáért járó kártalanítási összeg áfakötelezettségéről kell dönteni, hanem a használati jog gyakorlásáért időszakosan visszatérően szolgáltatott térítés összegének áfakötelezettségéről. Ebben az esetben a felek között kölcsönös szolgáltatás történik, az I. rendű felperes, majd a III. rendű felperes a helyiség használati jogát engedi át az alperesnek térítés ellenében, amelynek megfizetésére jogszabály kötelezi. Az alperes nem terjesztett elő olyan jogi érveket, amelyek alapján az alperesi részvénytársaság által nyújtott pénzbeli szolgáltatás áfamentessége megállapítható lenne.

109

Az alperes a fellebbezésében kérte, hogy a másodfokú bíróság a jövőre nézve ne állapítson meg térítésfizetési kötelezettséget az alperes terhére, mivel a Pp. 123. §-ában szabályozott megállapítási kereset előterjesztésének az ügyben nincs helye. A térítés jövőbeni összegének megállapítására a III. rendű felperes jogának megóvása érdekében nincs szükség, hiszen az alperes a követelés jogalapját nem vitatja és nem is fizetésképtelen. A Pp. 123. §-a értelmében megállapításra irányuló kereseti kérelemnek csak akkor van helye, ha a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása végett szükséges, és a felperes a jogviszony természeténél fogva, vagy a kötelezettség lejártának hiányában, vagy valamely más okból teljesítést nem követelhet. A megállapítási kereset indításának tehát két együttes feltétele van, a jogvédelem szükségessége, valamint a teljesítés követelésének a kizártsága. Alappal hivatkozik az alperes arra, hogy a megállapítási kereset előterjesztésének együttes feltételei a perben nem állnak fenn. Ugyanakkor a Pp. 122. § (2) bekezdése értelmében tartásdíj, járadék és más időszakos szolgáltatás iránt indított perben a marasztalásra irányuló kereseti kérelem a le nem járt szolgáltatásokra is előterjeszthető. Ebben az esetben tehát nem megállapítási, hanem marasztalási kereseti kérelem előterjesztése történik meg, amelyet a felperes kiterjeszt a még le nem járt szolgáltatásokra is. Ezt a kivételes jogi megoldást a célszerűség indokolja, a jogosultnak nem kell ismételten keresetet előterjeszteni a később lejáró időszakos szolgáltatásokra. A bírói gyakorlat időszakos szolgáltatásnak tekinti a használati díjat is, így annak tekinthető a funkciójában azzal azonos térítés is. A kifejtettek alapján a III. rendű felperes kereseti kérelme nem megállapításra, hanem a jövőben lejáró szolgáltatásokra történő marasztalásra irányul, amelynek előterjesztésére - figyelemmel arra, hogy a használati jog ellenértékeként fizetett térítés időszakos szolgáltatás ebben a perben is mód van. A fentiek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a lejárt és a jövőbeni térítési díjak, valamint az áfakötelezettség tekintetében helybenhagyta. (Fővárosi Bíróság 3. Gf. 75 966/2004/7.)

110