Túl a szemiotikán. A jel

Túl a szemiotikán A jel

A közlés mibenléte a másolás fogalomkörén belül értelmezhető: a közölt jelsorozat a közlendő jelsorozat másolata. (A másolás mint olyan egy A halmaz elemeinek ismétléses kiválasztására felhozható példák egyike, aszerint, ahogy azt A más és az ugyanaz című tanulmányunkban kifejtettük: a másolandó minták A-nak mint etalonhalmaznak, a másolatok pedig az egyes etalonokhoz rendelt múzoknak — múzeumoknak vagy múzeáliáknak — az elemei.) A jel mibenlétének elemzése előtt nem árt a fogalomét tisztáznunk. Egy a0 fogalmat egy A0 =〈 A0 , Q0 , B0 , C0 , W0 , D0 ; ε 0, ψ0 〉 eter etalonjaként, megvalósulási példányait pedig az ehhez az etalonhoz tartozó múz elemeiként lehet felfognunk. (Az index itt a rendszerhez tartozásra utal.) Jelölje ezúttal b0 és c0 rendre a B0 és C0 egyetlen elemeként szereplő halmazokat, és adjunk meg egy olyan A1 =〈 A1, Q1, B1, C1, W1, D1 ; ε1, ψ1 〉 etert, amelyben a B1 és C1 egyetlen elemét képező halmazokat hasonló módon rendre b1 és c1 jelöli. Teljesüljön b1 =c0 × { a1 } , ahol a1 az A1-beli etalon, amelyet így az itt kvalifikátorhalmaz szerepét betöltő c0-nak az elemeivel kvalifikálunk. Fogalmazzuk meg ennek megfelelően a λ : c0→b1 és a λ-1 : b1→ c0 bijekciókat, s értelmezzük az N =〈 A0, A1 ; λ, λ-1 〉 rendszert — mint jelölési magrendszert — az alábbiak szerint: Denotátum vagy jelölt alatt c0 mint denotátumhalmaz valamely elemét — tehát vagy egy adott fogalmat, vagy annak valamely megvalósulási példányát — lehet értenünk. A jel — b1-nek mint jelhalmaznak az elemeként — olyan rendezett párnak fogható föl, amelynek első komponense mindig más és más — lévén vagy ugyanazon fogalom különböző realizálódási esetei közül valamelyik, vagy éppen maga e fogalom —, második komponense pedig — ennek a fogalmi azonosságnak megfelelően — mindig egy és ugyanaz: az A1 etalonjaként bevezetett, ún. jelminta. Jelnek egyébként egyesek azt — vagy azt is — szokták nevezni, amelyet mi — a D1 egyetlen elemét adó d1-ként definiálva — névnek hívunk. (Mi persze e terminust is absztrakt — nem pusztán verbális — vonatkozásban használjuk.) Egy denotátum jelölete λ-nak az adott denotátumra vonatkozó argumentumából és ott fölvett értékéből, egy jel jelentése pedig λ-1-nek az adott jelre vonatkozó argumentumából és ott fölvett értékéből álló rendezett párként interpretálható. (Pragmatikailag úgy is fogalmazhatunk, hogy λ-1 egy jel jelentését használatának definíciójaként adja meg, ami egyébként összhangban áll az elméleti nyelvészek széles körében elterjedt nyelvszemantikai vélekedéssel.) 306

Mivel b1, amely — mint rögtön látni fogjuk — egyben etalonhalmaz is, és az egyes jelek használati eseteit — az ún. jelpéldányokat — magukba foglaló múzeumok halmazára bijiciálódik, a jelölési magrendszert egy összetett — bár speciális esetben elemi — Z tekintési rendszerrel kell még kiegészítenünk ahhoz, hogy teljes jelölési rendszerről beszélhessünk, azt T =〈 N, Z 〉 alakban szimbolizálva. Z a Bi elemi tekintési rendszerek véges vagy megszámlálhatóan végtelen halmaza, ahol az i ∈ I indexre teljesül, hogy I ={ 0, 1, …, k, …}. Modellünk azonban — absztrakt volta révén — szemlátomást nyitva hagyja azt a kérdést, hogy in concreto mit is értsünk jelen és denotátumon, illetve ezek kapcsolatán. Álláspontunk szerint in concreto semmit — a tények közölhetőségének kérdése a valóság megismerhetőségére vezethető vissza, s mint ilyen, annak megválaszolhatatlanságából adódóan maga is megválaszolhatatlan. Az, hogy mi mikor minek a jele, az, hogy jel és jelölt közül melyik melyik, végső soron viszonylagos, és konkrét esetekben a legeltérőbb módokon dőlhet el. 1995

A mondat

A mondat a közlés elemi egysége. Mivel a közlés tárgya a jel — vagyis a beszélő jeleket közöl a hallgatóval —, a mondat maga is jel, amelynek denotátuma az a konkrét vagy absztrakt helyzet, amelyet a mondat leír. A mondat azonban igen komplex jel, s az alábbiakban e komplexitás teljessége helyett — amely véleményünk szerint adekvátan csak a generatív nyelvelmélet típuslogikai megalapozásával** ábrázolható — inkább annak lényegi magvát igyekszünk majd megvizsgálni. A mondat bináris fölépítésű: valamiről közöl valamit. Ez a kettős tagolódás a mondat szintaktikai létrejövésének valamennyi szintjén megmutatkozik: az iniciális fázisban egy adott predikátum argumentumainak és az ezekhez   Jel, jelentés, jelölt és jelölet viszonya, még ha teljesen más oldalról és ennek megfelelően a továbblépés teljesen más irányú lehetőségével is, de szintén megközelíthető a típuslogika egyre fejlettebb eszközeivel. Mi az itt bemutatott modellel a tekintési rendszereknek A más és az ugyanaz című tanulmányunkban kifejtett elméletének alkalmazására kívántunk egy olyan példát adni, amely a szóban forgó négy fogalomnak — típuslogikai vizsgálatukhoz hasonlóan — a taxonomikus hajlamú szemiotikai strukturalizmuson túlmenő absztrahálásához vezet. — A szerző. **  Az általunk kidolgozott típuslogikai automataelméletet egy önálló tanulmányban kívánjuk ismertetni.— A szerző.

307

az argumentumokhoz tartozó predikátumnak, a felszínen pedig a topiknak és a kommentnek a különválásában. De a tényleges mondatok szinte egyetlen szinten sem két atomi egységnek a kapcsolatai; elképzelésünk szerint minden szintaktikai viszony és minden modális elem egy-egy beágyazott mondat megvalósulása, s ezek a beágyazódások — amint az típuslogikailag bizonyítható is — külön-külön mind-mind kettős tagolódásúak. Elméletünk a jelölt–jel kapcsolatot a topik–komment kapcsolat általá­ nosításaként fogja föl, illetve — a kauzalitás szemszögéből talán követke­ zetesebben fogalmazva — azt a binaritást, amely a mondat szintaktikai megva­lósulásának valamennyi állapotát jellemzi, a jelölt–jel kapcsolat áttéte­ leződésének tekinti. Ennek megfelelően a mondat kettős jel, amelyet az ered­ ményez, ha egy jel jelentése egy másik jel denotátumává válik. Ez az a mozza­nat, amelyet mi szintaktikai mozzanatnak nevezünk, s amely mind filogeneti­kailag, mind ontogenetikailag, mind pedig az emberi tudat nyelvi automatájá­nak működése során egy-egy mondat létrejöttét jelenti. Ahhoz, hogy a szintaktikai mozzanat fogalmát formálisan is explikálhassuk, előfeltételként — tanulmányunk előző fejezetének gondolatmenetét folytatva — egy N jelölési magrendszerben szereplő λ-1 bijekciót mint rendezett párok halmazát kell hogy tekintsünk. Ezt követően kerül sor egy S =〈 S; λ- 1 〉 mondatképzési magrendszer értelmezésével a szintaktikai mozza­nat tulajdonképpeni identifikálására, melynek során S-t mindazon jelölési mag­rendszerek potenciálisan végtelen számosságú halmazaként definiáljuk, ame­lyekben a denotátumhalmaz szerepét λ-1 tölti be. Harmadik lépésként végül bevezethetjük a W = 〈 W; λ-1 〉 alakban fölírható teljes mondatképzési rendszer fogalmát is, ahol W az S-t alkotó jelölési magrendszerek által indukált teljes jelölési rendszerek halmaza, amely az egyes mondatoknak mint jeleknek a használati eseteiről (jelpéldányairól) — mint etalonokhoz rendelt múzeumok­nak az elemeiről — is számot ad. Abból, hogy λ-1 elvileg végtelen sok jelölési magrendszer denotátum­halmaza lehet, az következik, hogy ugyanaz a jelölt elvileg végtelen sok jellel párosítható. Ezt a tényt két oldalról kell értékelni. Egyfelől meg kell állapí­tanunk, hogy az itt bemutatott modell nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a jelhalmazokon keresztül szemantikai alapú párosíthatósági kritériumokat tartalmazzon — végtére is az, hogy tartalmaz-e vagy sem, csupán a jel­halmazok extenzionális korlátozásának szabályain múlik —; másfelől viszont azt is föl kell ismernünk, hogy egy mondatképzési és egy rá építhető mondat­használati modellt éppen a szemantikai megkötések hiánya vagy megléte különböztet meg egymástól. Mindaddig, amíg szem előtt tartjuk azt a pragmati­kai vonatkozást, miszerint egy jelölési magrendszerben valamely jel jelentését az adott jelből és a hozzá rendelt denotátumból álló rendezett pár pusztán mint e jel használatának definícióját formulázza meg, biztos nem esünk abba a hibába, hogy a szemantikában 308

— bármilyen nézőpontból is — a szintaxis részét véljük fölfedezni. Ezzel még nyilvánvalóan nem mondunk ellent annak a triviális összefüggésnek, hogy ha egy mondatképzési modellben n számú mondat állítható elő, akkor e modellen belül karakterisztikus függvényekkel összesen 2n számú mondathasználati modellt specifikálhatunk, melyek az általunk szemantikailag egybevágónak nevezett világok végtelen halmazaival kölcsönösen egyértelmű megfeleltetésben állnak, s melyek közé az az eset, amikor az összes képezhető (szintaktikailag helyes) mondat használha­tónak (szemantikailag helyesnek) minősül, természetesen éppúgy beszámító­dik, mint amikor egyik sem. A használható mondatok egymást kizáró halmazai tehát a képezhető mondatok halmazának egymást föltételező részhalmazaival azonosak. Meg kell azonban követelni, hogy maga a mondatképzési modell — lényegéből adódóan — a szintaktikai mozzanat absztrakt voltán kívül mással ne legyen jellemezhető — vagyis egészen addig, amíg nem egy benne kijelölhető mondathasználati modellt kívánunk vala­milyen célra alkalmazni (aminek szükség szerinti jogosságát nem vitatjuk ugyan, csak éppen nem nyelvszerkezeti, hanem pragmatikai kérdésnek tartjuk), mindennemű szemantikai megszorítástól mentes kell hogy maradjon. Indokolt tehát leszögeznünk, hogy a használhatóság fogalmában rejlő relatív oppozíció — a képezhetőség fogalmában rejlő abszolút oppozícióval ellentétben — éppen relatív volta miatt nem tartalmazza, nem tartalmazhatja a helyes–hibás dichotómia szintaktikailag abszolút relevanciájával párhuzamba állítható módon e dichotómia szemantikailag is abszolút relevanciáját. Állásfoglalá­sunk szerint — a természetes nyelveket illetően — szemantikailag hibás mon­datokról egyáltalán nem beszélhetünk, hiszen teljesen új helyzeteket nem is lehet másként leírni, csak szemantikailag korábban helytelennek tűnő monda­tokkal.** Gyökeresen átértékelendő szituációkat a hominizáció során először főleg az eszközkészítő tevékenység (mint a tárgyak addig magától értetődő szerepét — jelentését — megváltoztató aktivitás) fejlődése kellett hogy magá­val hozzon, megteremtve a szükségességét annak, amire a szerszámok kialakí­tásával járó manuális manipuláció a jelekkel való mentális manipuláció analó­giáját szolgáltatva lehetőséget is biztosított. Előttünk kétségtelennek látszik, hogy a természetes emberi nyelv — messzemenő következményeivel   Érvelésünkből remélhetőleg félreérthetetlenül kitűnik, hogy a szemantikai hiba fogalmi relevanciájának a természetes nyelveket illető tagadásával mi a nyelvészeti szemantikát nem fölszámolni, hanem relativizálni és absztrahálni kívánjuk. A szemantikailag egybevágó világok végtelen halmazainak halmazrendszere a teljes szemantikai struktúrák képhalmazára bijiciálódik, s mindaddig, amíg senkinek sem jut eszébe, hogy a különböző halmazokba tartozó világoknak saját szubjektív tapasztalatai alapján eltérő valószínűségi értékeket tulajdonítson, mi e képhalmaz elemeinek egymástól független ábrázolásában és egymással való összehasonlításában látjuk azt, amit a nyelvészeti szemantika feladatának tartunk. — A szerző.

309

egyetem­ben — semmi másnak, mint a szintaktikai mozzanatnak az evolúció által deter­minált megszületésével jött létre, és föltételezésünk szerint a primer szintaktikai mozzanat megjelenése után a szintaktikai komplexitás mai formája úgyszólván azonnal — néhány generációváltással — kialakult. Annak hipotézisét, hogy a szintaxist ősünk az evolúciótól majdhogynem kész állapotban, mintha csak „ajándékba kapta volna”, mi arra alapozzuk, hogy a szintaktikai mozzanat eleve implikálja — és így az emberréválás e kommuni­ kációbeli fordulópontján azon nyomban magával is kellett hogy hozza — a potenciálisan végtelen rekurzív behelyettesíthetőséget (amelyet röviden szintaktikai rekurzivitásnak is nevezhetünk) és a szemantikai kötetlenséget, mint egy pozitív szintaktikai és egy negatív szemantikai ható­erőt, melyeknek egymást katalizáló működése valós és valótlan helyzetek egyforma pontosságú ábrázolásával lehetővé tette a legkülönfélébb poten­cialitások szimulálását és összevetését, olyan fokú kreatív szabadságot érvényesítve ezzel bármiféle cselekvésben, hogy mind a Homo sapiens mint biológiai faj, mind az e faj egyre gyorsabb ütemű posztbiologikus tovább­fejlődését dimenzionáló civilizáció létrejövésének végső okát megítélésünk szerint minden túlzás nélkül abban a nyelvi forradalomban kell látnunk, melyet a szintaktikai mozzanattal képezhető mondat feltalálása robbantott ki. Allegorikusan akár úgy is fogalmazhatunk, hogy Ádámot és Évát a mondat teremtette meg. Mindezekből, úgy hisszük, többek között az is kitűnik, hogy a szintaxis szerepét szemantikailag mi éppen a szemantikai determinizmus kiiktatásában látjuk. E kiiktatás nélkül nem létezhetne ember a Földön, hiszen nem létez­ hetne a létalapjául szolgáló emberi nyelv sem, amelynek igenis a közölhetőség — vagyis a szemantikai interpretálhatóság — szintjére kell tudnia emelni azt, ha egy balszerencsés napon nem Noam eszi meg a hamburgert, hanem a hamburger őt. A világról származó ismereteink viszonylagossága — még ha nem is mindig szül ilyen bizarr példákat — olyan hétköznapilag is folyamatosan tapasztalható tény, amelyet egyes filozófiai irányzatok akár agyba-főbe cáfolnak, akár orrba-szájba bizonygatnak, a nyelvnek — a gyakorlati szükségleteknek eleget téve — ki kell fejeznie. 1995

310

Az ember

Az ember — legalábbis ha emberen nem a hominizáció folyamán felbuk­kant és vagy kiveszett, vagy továbbfejlődött különféle hominida fajokat is, hanem egyedül a ma élő egységes emberi fajt, a Homo sapienst értjük — az élővilág szemlátomást egyetlen olyan faja, amelynek evolúciója a populáció nem geneti­ kai, hanem kulturális transzformációjaként folyik. Ennek magyarázatára abban az egyszerű tényben lelhetünk rá, hogy a kultúrközösségek az individuumokhoz képest a maguk komplexebb voltában azoknál lényegesen instabilabb — és éppen ezért lényegesen dinamikusabb — formációk, amelyek a környezeti változásokra az alacsonyabb szerveződési szinteken nem tapasztalható pontosságú célirányzottsággal és önsza­bályozottsággal reagálva, jóval rövidebb idő alatt biztosítják a populáció adaptá­cióját, semhogy a genetikai transzformációra — amelyet a Noé bárkája című ta­nulmányunkban ismertetett elképzelésünk szerint mindig az individuum hipotetizált genetikai reakciója indít el — egyáltalán sor kerülhetne. A kultúr­közösségek e minden biológiai organizmust mesz- sze felülmúló rugalmasságát mi nem másból, mint egy specifikus nyelvi jelenségből eredeztetjük — abból a jelen­ségből, amelyet az elméleti nyelvészetben nyílt pejorativitással szemantikai hibának szokás nevezni, s amelyre e tanulmány előző fejezetében, ahol a mondatképzés műveleteként bevezetett szintaktikai mozzanat fogalmát taglaltuk, mi döntő fontosságú evolúciós eredményként utaltunk. Az alábbiakban — e koncepciónk részletesebb kifejtéseként — az emberréválás nyelvi kauzalitásának elméletét kívánjuk bemutatni. Ennek az elméletnek a középpontjában az a gondolat áll, miszerint végső soron mind a természetes emberi nyelv, mind az egész emberi civilizáció a primer szintaktikai mozzanatnak, illetve az e mozzanat által eleve implikált potenciálisan végtelen rekurzív behelyettesíthetőségnek (vagy röviden: szintaktikai rekurzivi­tásnak) és szemantikai kötetlenségnek — mint egy pozitív szintaktikai és egy negatív szemantikai tényezőnek — az evolúció által determinált megszületésével jött létre. Megítélésünk szerint e két faktor korrelációjában az utóbbi — abszolút voltából adódóan — olyan nagy mértékben kellett hogy katalizálja az előbbinek a tényleges kihasználását, hogy a primer szintaktikai mozzanat kommunikációbeli megjelenését követően a szintaktikai komplexitás mai formájának legalábbis a   Az egyébként szinonim emberréválás és hominizáció terminusokat mi ebben a tanulmányban eltérő jelentésben használjuk, az utóbbin a hominidák teljes evolúcióját, az előbbin pedig a Homo sapiens egyeduralkodóvá válását — vagyis a mai emberiség egyetlen speciesz általi képviseltetésének paleoantropológiai kialakulását — értve. — A szerző.

311

lényege szinte azonnal — pár nemzedékváltással — kialakult. Az az ontogenetikai kérdés, hogy a kisgyerek miért tanulja meg olyan gyorsan és könnyen az anya­nyelvét, e teória szerint — az öröklött nyelvi kompetencia működésének a szoká­sosnál specifikusabb értelmezésével — szintén e két faktor kölcsönviszonyának dinamizmusára hivatkozva válaszolható meg. A szemantikai kötetlenség hatása azonban távolról sem merül ki a szintaxist érintő katalizátori szerep betöltésében, hanem analóg módon érvényesül az emberi lét minden aspektusában. Mi úgy látjuk, hogy mihelyt megjelent a szintaxis a hominizáció egy meghatározott pont­ján, az általa „elkövethetővé” tett szemantikai „hibában” rejlő kreatív szabadság azon nyomban olyan gyökeres minőségi változást kellett hogy hozzon egyfelől az egyén gondolkodásában, másfelől pedig — ennek kivetüléseként — mind a kö­zösségi, mind az egyéni cselekvésben (melyeket mi egyébként — e felszíni szem­beállítás ellenére — nem egymástól függetlenítve, hanem a bázisában mindig kö­zösségi természetű cselekvés direkt és indirekt formájaként szemlélünk), hogy indokolt ezt a fordulatot mindenfajta posztbiologikus (azaz kulturális) fejlődés kezdőpontjának — s az evolúció számára ezzel szükségtelenné vált genetikai hominizáció végpontjának — tekinteni. Mindezeknek a belátásához a szintaktikai mozzanatot három lépcsőfokról érdemes szemügyre venni. Az elsőn elég annyit fölismernünk, hogy a primer szintaktikai mozzanat direkt jelekből („premondatokból”) indirekt jeleket (mondatokat) képez, ami által egy olyan J0 jelrendszerből, amely izolált denotátumokra irányuló izolált referenciákkal dolgozik, egy olyan J1 jelrendszert generál, amely jelkombinációkkal a denotátumok között értelmezhető különféle összefüggéseket — mint szupradenotátumokat — is képes jelölni. E szupra­ denotátumoknak azonban rögtön az első lépcsőfokon három konstitutív tulajdonsága is szembeötlik. Az első az, hogy a szupradenotátumok mibenlétüket illetően szituációkba ágyazódott infraszituációk, melyeket gráfok részgráfjaiként formalizálhatunk, s melyek a világ egyéni átélését alkotó szituációsorozat — mint gráfsorozat — tagjainak közlésbeli leképezésre szánt részei. A második az, hogy közlésbeli leképezésük az átélt világ egymást követő állapotaira vonatkozó pragmatikai artikulációk részle­ges reprezentálásával jár, mégpedig mind a beszélő, mind a hallgató tudatában az asszociatíve potenciális teljesség szintjén. A harmadik pedig az, hogy ezek a szupradenotátumokat képező infraszituatív összefüggések létrejövésüket tekintve így vagy úgy mindenképp szubjektívek — J1-ben tehát voltaképpen maga a szubjektív válik kifejezhetővé. Az eddigiek végiggondolása után — a második lépcsőfokra hágva — most már tömören azt is kimondhatjuk, hogy míg J0 szin­taxis nélküli és — pont emiatt — szemantikailag determinált strukturájú nyelv, addig J1 szemantika nélküli, szintaktikailag determinált struktúrával rendelkezik — vagyis J1-ben a szemantika nem nyelvszerkezeti, hanem nyelvhasználati di­menzió. A harmadik lépcsőfokon végül 312

kiértékelésünket annak a ténynek a hoz­záfűzésével tehetjük teljessé, miszerint az indirekt jelek jel voltukban nem külön­böznek a direkt jelektől — vagy hogy egész precízek legyünk: nem jel voltukban különböznek tőlük —, s épp ez hozza magával a potenciálisan végtelen rekurzív behelyettesíthetőség azonnaliságát, ami szemantikai szempontból bármely szub­jektív viszonyrendszer potenciálisan végtelen rekurzív bővíthetőségét jelenti. Mivel a vázolt nyelvi fejlődésmodell szerint szintaxis és szemantika a ter­ mészetes nyelv struktúráján belül kizárja egymást, az eddigi utalásoknál sokkal egyértelműbb meghatározást igényel, hogy a szemantikai kötetlenség, amely — tény és való — végül is negatív szemantikai faktor, J0 és J1 szemantikai kapaci­ tásának összevetésében miféle és mekkora többlethez juttatja J1-et. Habár vilá­gos, hogy bizonyos mértékben J0 is képes mind az információ továbbítására és tárolására — vagy más szavakkal: az információ szinkrón és diakrón továbbítá­sára —, mind pedig a világnak éppen ezzel kiformált fenomenológiai artikuláció­jára, sőt az is, hogy e két mechanizmus a kommunikációs szükségletek szerinti negatív visszacsatolásokkal cirkulárisan regulálja egymást, az sem kevésbé nyil­vánvaló, hogy ez a rendszer nem tud elszakadni a tényektől: az értelmesre figyel, az értelmetlennel nem tud mit kezdeni. J1 azonban — e két funkció megőrzése mellett — lehetővé teszi az irrealitás modellálását is, vagyis valótlan helyzetek valósként való kommunikatív szimulálását — és egyben kiértékelését —, ami által e valótlan helyzetek potenciálisan valósakká válnak. Amikor az evolúció során a szintaktikai mozzanat megjelenése megteremtette a szemantikailag kötetlenített J1-et, zöld út nyílt az előtt, hogy ősünk a lehetséges létezőnek és a lehetetlen nemlétezőnek a statikus dichotómiáját a lehetséges nemlétezőnek az értelmezésével megtörje, sőt — a változó feltételektől függően — e harmadik kategória extenzióját folyamatosan újraértékelje. Az a hominida közösség, amely a szintaktikai mozzanat által megteremtett szemantikai szabadsággal elsőnek jutott a valótlanságnak a valóságéval egyenlő mértékben specifikálható ábrázolási módjához, súlyozásunk szerint az összes többi hominida közösséggel szemben olyan gyorsan tett szert olyan mérvű szelekciós előnyre, hogy egyedül ezt a közös­séget kell a ma élő emberi faj kizárólagos ősének tekintenünk. Az emberiség genetikai egységét tehát mi egyetlen meghatározott nyelvfejlődési momentummal magyarázzuk. Minthogy az itt fölállított emberréválási elmélet egyúttal az előző fejezet zárógondolatának a valamivel kidolgozottabb megalapozása is, összefoglalás­ képpen, úgy hisszük, ugyanoda kell visszakanyarodnunk. A szintaktikai mozza­ natról azt állapítottuk meg, hogy szükségszerűen tartalmazza a szintaktikai rekurzivitást és a szemantikai kötet­lenséget. E kettő elválaszthatatlan együttesének a kommunikáció őstörténete során való megjelenése volt a gyújtószikrája annak a nyelvi forradalomnak, amelyben a Homo sapiens megszületett. Ez 313

a nyelvi forradalom egy szintaktikai forradalom volt, amely a szintaxis győzelmét hozta el a szemantika fölött. A sze­mantika azonban paradox módon ezzel a vereséggel egy olyan mindent átformáló hatóerővé vált, amely azóta is szakadatlanul alakítja az emberi lét totalitását, hiszen jórészt a szemantika pragmatikai relativizmusát megalapozó szemantikai indeterminizmus által működik az, amit emberi gondolkodásnak hívunk. 1996

A kultúra

A kultúra egy közösség cselekvési rendszere. Ahhoz azonban, hogy ezt a definíciót kimondhassuk, egyrészt mind a közösség, mind a cselekvés fogalmát meg kell határoznunk, másrészt tisztáznunk kell, hogy rendszeren jelen esetben mit értünk. Egyik kiindulópontunk szerint a közösség szintetikus csoport: olyan csoport, amelynek tagjai a csoporthoz tartozást mind érzelmileg, mind gondolatilag két egymással ellentétes, de együttes módon értékelik, amennyiben egyfelől — a csoport alkotórészeiként — szükségképpen megkülönböztetik magukat tőle, másfelől pedig — e megkülönböztetés dacára — mind saját maguk, mind csoporttársaik egyéni létében külön-külön is az őket magába foglaló és szervező közösség egészének a létét érzik és gondolják megvalósulni — vagyis saját magukat és csoporttársaikat nemcsak együttesükben, hanem egyenként is azonosítják a csoporttal (de anélkül, hogy ebből önmaguk egymással való azonosítását vezetnék le). A közösség így interpretált fogalmára tipikus példa a nemzeti és a vallási közösség: amíg például az utolsó német ember él, addig — legalább az ő személyében — a német nemzet is élni fog, s hasonlót állapíthatunk meg mondjuk az utolsó keresztény vallású emberről is. Egy szintetikus csoport — azaz egy közösség — bármely tagja tehát a csoportnak nemcsak alkotórésze, hanem reproduktuma is: a közösség egésze a tagjaiban individuálisan is létezik. Az olyan csoportot, amelynek tagjai anélkül különböztetik meg magukat tőle, hogy közben azonosítanák magukat vele, ebben az értelmezési keretben nem tekinthetjük közösségnek, és a terminológiai egyértelműség kedvéért célszerű analitikus csoportnak neveznünk. Kézenfekvő a föltevés, hogy a szintetikus csoportok az analitikus csoportokból hosszabb-rövidebb idejű fokozatos átmenettel — bár néha spontán — alakulnak ki. (Filogenetikailag egyébként mindkét formáció elődje a szupraindividuális szerveződés evolúciójában már a szubhumán fázis 314

legalján megjelenik — tehát nem specifikus hominida nóvumról, hanem evolúciós örökség humán továbbfejlődéséről van szó.) Másik kiindulópontunk szerint a cselekvés egy döntés megvalósítása. Döntés alatt egy bináris, igen-nem választást értünk, melynek meghozatalában az egyén teljesen szabad, míg az elérhető célok és megvalósítási módok nemében és számában nyilvánvalóan korlátozott. E korlátozás egyrészt az imperszonális környezet adottságainak, másrészt pedig annak a determinációnak a számlájára írható, amely a közösség által a cselekvéshez biztosított ismeretekben rejlik. Ezeket az ismereteket a közösség részben közvetlenül — mint kész ismeretanyagot — adja át az egyénnek, részben meg közvetve, azáltal, hogy e kész ismeretanyag tartalmazza azokat a szisztémákat is, amelyeket mi triviális paradigmáknak nevezünk, s amelyek az egyén számára saját tapasztalatainak interpretatív feldolgozását teszik lehetővé. Az egyén így sohasem tulajdon egyéni, hanem közösségi létének dimenziójában cselekszik, ami alatt — az előbb mondottak tükrében — nemcsak azt értjük, hogy az egyén cselekedeteinek egy része a közösség tagjainak különböző szintű kooperációjának összetevőjeként hajtódik végre, hanem azt is, hogy még a látszólag teljesen egyedül és kizárólag önérdekből végbevitt cselekedetek is a közösség egészének a többszörösen áttételes részvételével valósulnak meg. Ebből a szemszögből a kooperatív és az individuális cselekedetek hamis oppozíciója helyett legföljebb csak a direkt és az indirekt kooperáció oppozíciójáról beszélhetünk; ez az oppozíció azonban, lévén az egyén oszthatatlan közösségi létének két végpontjáé, igazi dichotómia helyett fokozatos átmenetbe olvad, amelynek mértéke mindig viszonylagos. Valamely közösség kultúrája — mint cselekvési rendszere — ennélfogva éppúgy a maga teljességében nyilvánul meg a közösség bármely tagjának bármely cselekedetében, mint ahogy egy nyelv is bármely beszélőjének bármely mondatában. Mindezek után arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen ki az ágens, nem felelhetünk másként, mint hogy etikailag mindig az egyén, pragmatikailag azonban mindig a közösség. Ezt a gondolatmenetet folytatva arra a fölismerésre jutunk, hogy a kultúra fogalma éppúgy nem szűkíthető le egy közösség valamennyi jelrendszeréből álló szuprastruktúráéra — amely a kultúrának csak egyik komponense a sok közül —, mint ahogy a nyelv is több, mint egysíkú jelrendszer: a nyelv közlési rendszer, a közlés pedig egyfajta cselekvés. Álláspontunk szerint a cselekvési rendszer mint olyan a természetes nyelv általánosításaként írható le, az egyén közösségileg manifeszt cselekedeteit a mondatokhoz hasonlóan szintaktikailag létrejövő és egyfelől szemantikailag, másfelől fizikailag inter-

  A soksejtű organizmusok fejlődéstörténeti színrelépését mint a társulásaik legkülönfélébb lehetőségeit ab ovo implikáló fordulópontot kell elképzelnünk.— A szerző.

315

pretálható produktumokként felfogva, s a kultúra működését ugyanannak a mentális „szervnek” a működéséből eredeztetjük, mint a nyelv működését. Egy cselekvési rendszer a világ kétszintű, autoregulatív fenomenológiai artikulációját teremti meg. Elsődleges fenomenológiai artikuláción azt értjük, amely a prekommunikatív fázisban implicit marad, másodlagos fenomenológiai artikuláción pedig azt, amely a közlés során a nyelvben explicitté válik. A két szint időnkénti negatív visszacsatolásokkal cirkulárisan folyamatos változásokra készteti egymást. A kulturálisan felhalmozott ismerettömeg a nyelv lexikonjának, azok a különböző mértékben időálló — szupraindividuálisan stabil — közösségi formációk pedig, amelyek csatornáin keresztül a fenti módon értelmezett cselekedeteket megteszik — ilyenek például a család, az informális társulások, az állam, illetve a különféle állami és kváziállami szervek stb. — a nyelv morfológiai egységeinek feleltethetők meg. Elképzelésünk szerint itt nem önkényes, sőt még csak nem is véletlenszerűen meglevő párhuzamokról van szó, hanem arról, hogy a szupraindividuális szerveződés genetikai determináltsága a közösségi lét más-más vetületeiben hasonló jelenségeket szül. A kultúra most bemutatott ábrázolása szakít a szerintünk inkompetens szemiotikai megközelítésekkel, s azt olyan irányú vizsgálat tárgyává kívánja tenni, amelynek keretében matematikailag formális leírása válik lehetővé. Ezt a programot A más és az ugyanaz című tanulmányunkban bevezetett fogalmakat alkalmazva azzal az elgondolással tűzhetjük ki, hogy ha sikerül — a generatív nyelvelmélet és az intenzionális logika kombinált metodológiáját ugródeszkának használva** — megbízható formalitással modellálni a legkülönfélébb cselekvési rendszerek közös etalonját, akkor mind a természetes nyelveknek, mind a közösségek egészében érvényesülő cselekvési rendszerekként definiált kultúráknak az etalonja annak egy-egy tekintése lesz. 1995

  A létező szemiotikai interpretációk mind ontológiailag, mind gnoszeológiailag következetlenek, matematikailag pedig szinte teljesen elégtelenek, s tárgyukat ráadásul annak egy specifikus szegmentumával tévesztik össze. Egy szigorúan formális módszerekkel operáló elméleti kulturológia valószínűleg eleve elkerülné ezeket a buktatókat. (Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy megkérdőjeleznénk a szemiotika létjogosultságát saját szűkebb területén: a jelrendszerek struktúráinak deskripciójában — még akkor sem, ha az ilyen célzatú deskripciókkal az e struktúrákat létrehozó hatóerők működését nem tudjuk föltárni. A szemiotika tehát körülbelül úgy viszonyulna a ténylegesen létrejövő elméleti kulturológiához, mint mondjuk az ornitológia a molekuláris genetikához.) — A szerző. **  Történtek ugyan már szép számban próbálkozások a generatív nyelvelmélet különféle — ortodox és újabb keletű — irányzatainak átültetésére kultúrantropológiai, szociológiai, esztétikai stb. talajba, de az efféle szolgai utánzások helyett, melyek látványos eredmények híján inkább csak erőfeszítéseik hiábavalóságával gyakorolnak némi paradox ösztönző hatást, mi az algebrai automata elmélet és az intenzionális típuselmélet rigorózusan tárgyspecifikus adaptálása mellett törünk lándzsát.— A szerző.

316

Az eszköz

Az eszközrendszer a cselekvési rendszer egyik komponense. Ahhoz azonban, hogy mibenlétének és a cselekvési rendszer többi komponenséhez fűződő viszonyának formális leírásához egyáltalán hozzáfoghassunk, előbb néhány alapfogalom természetes — vagyis nem formális — értelmezésére kell sort kerítenünk. Minden cselekvésnek van oka és célja, a célja pedig mindig az okának a megszüntetése. Adott tehát egy oki állapot és egy elérendő célállapot, s az előbbinek a végpontja egybeesik az utóbbinak a kezdőpontjával. Ahhoz, hogy a célállapot fölválthassa az oki állapotot, az ún. céltárgy állapotát kell megváltoztatni. A céltárgy állapotának megváltoztatása két fokozati végpont — a céltárgy létrehozása és megsemmisítése — között a céltárgy valamely részének a létrehozásaként vagy megsemmisítéseként megy végbe. A céltárgy részének a fogalmát olyannyira absztraktul értelmezzük, hogy kiterjesztjük a céltárgy bármely tulajdonságára vagy más tárgyakhoz való bárminemű viszonyára is. A céltárgy egyébként maga az ágens is lehet. A céltárgy állapotváltozása a szükségleteknek megfelelően kétféleképpen érhető el: vagy egy másik tárgy állapotának megváltoztatásával, vagy anélkül. Hagyományosan csak ezt a másik tárgyat szokás eszköznek nevezni. E másik tárgy állapotának megváltoztathatósága rekurzív módon ugyanattól a binaritástól függ: vagy igényli még egy tárgy állapotának megváltoztatását, vagy nem. A konvencionális értelemben vett eszközök közbeiktatása nyilvánvalóan véges számú lépésben ismételhető. Mi azonban az eszköz fogalmát teljesen általánosítva fogjuk interpretálni, mindazon dolgot eszköznek nevezve, amelyre a cél eléréséhez szükség van. Ebben a felfogásban az ún. közbülső eszközökön kívül nemcsak a céltárgy, hanem maga az ágens is eszköz — önmagának eszköze —, és eszközöknek minősítendők a cselekvési szabályok (információk) is. A továbbiakban azt kívánjuk bemutatni, hogy az eszközfogalom ilyen mérvű generalizálásával az eszközrendszer fogalmának matematikailag formális kifejtése válik lehetővé, majd megkíséreljük — minden túlzott leegyszerűsítést elkerülve — a cselekvési rendszer általános modelljét is fölállítani.*** 1996

***  A szerző elnézést kér az Olvasótól, ha betegségének súlyosbodása megakadályozná a tanulmány e fejezetének folytatását és a tervbe vett további fejezetek megírását, valamint az eddigi fejezetek tollbamondott szövegének korrektúrázását.

317