Linda Warren. Rajtad a jel

Szerelmes regények

Linda Warren Rajtad a jel

Tanner Danielson attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta, a magáénak akarta Julie Fieldinget. Amíg Julie másvalaki felesége volt, hozzá sem mert érni, de most, hogy szabaddá vált, egy percet sem várt tovább. Olyan erővel lobbant fel köztük a láng, ahogy száraz szalmacsóvába harap a szikra. Julie, elsöprő vágyaitól hajtva megadta lelkét e heves érzésnek, és szomorú emlékektől üldözve, meggyötörve hallgatásra bírta félelmeit. Vajon meg tudja-e győzni Tanner a lányt, hogy ő a végzete, és neki sincs más álma, csak ő?

Budapest, 1993 A mű eredeti címe: Linda Warren: Branded Bantam Books, New York, 1992 © Linda Warren Fordította: Bősze Veronika © Hungarian translation: Bősze Veronika, 1993

ISBN: 963 7931 473 ISSN: 0865-204X

1. Tanner Danielson arccal landolt a porban. Éles fájdalom hasított a bordái közé, fogai között a rodeó homokja csikorgott, fülében pedig a lelátóról érkező együttérző és csalódott moraj csengett. – Kérjük a kedves közönséget, hogy nyugodjon meg és engedje, hogy a mentőszolgálat végezze a dolgát – szólalt meg a hangosbeszélő. Tanner csukott szemmel a hátára fordult, majd félkönyékre támaszkodott. Egyik kezével megtörölte piszkos arcát, és elhessegette magától a mentőket. Egy jól megtermett, őszes televíziós operatőr kamerájának lencséje meredt rá. A férfi mellett, vékony kezében KVCD-TV feliratos mikrofont tartva az az asszony állt, aki miatt tizenhárom éve börtönbe került. Vállig érő, mézszőke haja, világos bőre láttán a férfi esküdni mert volna, hogy megállt az idő. Annyira nem változott, hogy amikor megpillantotta, ugyanúgy reagált rá, mint azon a napon, amikor először találkoztak. Gyönyörű volt és sebezhető – és a legjobb barátja felesége. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy kizökkentse a ritmusból a mindössze nyolc másodpercig tartó lovaglása alatt. Káromkodott. Az egymástól távol álló, arany csillámokat szóró barna szemből olyan ártatlanság sugárzott, amit törvénnyel kellene betiltani. És ezzel a rezzenéstelen, kifürkészhetetlen tekintettel most az ő arcát nézi. A nőn is látszott, ahogy akaratlanul sűrűbben nyelt, hogy őt sem hagyják érintetlenül az érzelmek. Még mielőtt felmérhette volna a bordáiban esett károkat, Tanner hirtelen talpra állt. Összeszorított fogakkal elnyelt még egy káromkodást, és lehajolt a kalapjáért. A hangosbemondó unszolására új tapshullám hangzott fel a lelátóról. – Erősebben, kérem. Az önök tapsa lesz az egyetlen jutalom, amit ez a cowboy ma kap. Vajon a sors milyen perverz fordulata hozta ide Julie Fieldinget éppen ahhoz a rodeóhoz, amiben ő is fellép? És miféle végzet rendezte úgy, hogy pont erre a nőre nézzen? Az, hogy Julie Fielding megjelenése milyen reakciót vált ki belőle, olyan előre látható volt, mint a napfelkelte – minden férfiúi idegszálában más foglalkoztatta, mint hogy jobb lenne, ha annak engedelmeskedne, amit az agysejtjei diktálnak. De ez a nő mindig is ilyen hatással volt rá. Amikor felnézett, a kamera még mindig őt kísérte; csakúgy, mint a barna szempár. Büszkesége nyújtott segítséget, hogy ki tudja egyenesíteni a gerincét. Sántikálva a lány felé lépkedett. Méternyire állt meg előtte. Julie homlokán apró ráncokat látott. Tizenhárom éve még nem voltak ott. Az arca is soványabb volt, mint akkor, és ettől még elevenebb lett az arckifejezése. A tagbaszakadt, őszes operatőrt szemmel láthatóan nem érdekelték a további események, inkább a felszerelésével babrált. Tanner merev arccal emelte kalapjához a kezét. – Elnézést a rövid lovaglásért, asszonyom – szólalt meg erőltetett udvariassággal. A lány meglepődve húzta fel a szemöldökét. Csak annyit sikerült kinyögnie, hogy mindenki járhat így, a még mindig vastagon szálló port figyelmen kívül hagyva megrázta a haját. Tanner már régen elfelejtette, hogy egy cowboyban milyen erős vágyak támadhatnak arra, hogy ujjaival a fürtök közé túrjon. Tanner előtt felvillant a lány egykori képe. Túl fiatalon ahhoz, hogy a problémáival szembenézzen, túl makacson és büszkén, hogy segítséget kérjen, túlságosan is gyanakvón ahhoz, hogy a felajánlott segítséget elfogadja. – Igen, bárki járhat így néha – válaszolta, és a hirtelen felmerült emlékektől megzavarodva a lányra nézett. – De nem mindenki olyan szerencsés, hogy megnézheti az esti híradóban. Julie kicsit magasabbra emelte a fejét. – Nos, ma este ezt az örömet sem élvezheti – vetette oda. – Nem a híradónak készül. – Hát akkor minek? – kérdezte a férfi. – Egy hathetes munka része lesz. Tanner izmai görcsbe rándultak. Hathetes munka? Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy hat hétig itt marad? Vizsgálódva a nőre pillantott, és azon gondolkodott, hogy mit hozhat ez a

számára. Eltűnődött, hogy vajon meg tud-e birkózni azzal a tudattal, hogy Julie Fielding minden lovaglását látja, és azzal a barna szempárral, amely minden érzését elárulja. – Abban reménykedik, hogy sikerül még egy pár ilyen porba harapós felvételt elkapni? – vakkantotta. – Ezért a mostaniért sem imádkoztam – válaszolta Julie. – Persze. De… én sem az ön kedvébe akartam járni vele, asszonyom. – » Kezével megérintette a kalapja szélét. – Újabbra ne számítson. Ahogy elfordult, az asszony utána szólt. – Tanner, sajnálom, hogy leesett. Én… azaz mi nem használjuk fel ezt a részt, csak ha beleegyezik. A testes operatőr szkeptikus, szúrós pillantást vetett Julie felé, és Tanner felső ajka is gúnyos mosolyra húzódott. Engedélyezi a fenét. Szélesvállúnak esze ágában sincs, hogy elpuskázza a lehetőségeit. – Persze – mondta Tanner. – Írjon nekem egy feljegyzést valamiféle szép fehér papíron. De ne felejtse el beleírni, hogy „kérem”. – Ezzel elfordult a sajtószektort elkülönítő korláttól, és az istállók felé indult. Julie Fielding nem fog levelet írni neki. Sohasem írt. Még azokra a levelekre sem válaszolt, amiket Buck temetése után írt neki. Mintha Tannernek nem lenne rá joga, hogy Buck özvegyével szóba állhasson. Az ítélet, talán nem igazságtalan volt, rettenetesen megrázta. Akár az aréna környékén, akár máshol, de soha még csak meg sem érintette a lányt. Julie megközelíthetetlen volt a számára, és ő el is fogadta ezt a helyzetet. Soha nem maradt vele egyedül olyan körülmények között, ahol azok a dolgok, amelyeket annyiszor elképzelt, a valóságban is megtörténhettek volna. Szüksége volt minden olyan korlátra, amit az asszony kettejük közé állított. Most, hogy Buck nincs többé, még inkább. Ahogy távolodott, egyre hallotta a kamera berregését. Nick Johnson még vagy tíz másodpercig követte kamerájával a cowboyt, aztán a partnerére nézett. A férfi pillantását elkapva Julie ráébredt, hogy kezében ernyedten himbálódzik a mikrofon, és ő Tanner Danielson után bámulva egy szót sem vett szalagra. Nick leállította a kamerát, és az asszonyra mosolygott. – Szóval Tanner Danielson a barátaid közé tartozik. – Egyre szélesebben vigyorgott. – Az első hely várományosa, börtönviselt, zűrös múltú, és neked pont vele kellett összejönnöd. Ez aztán a főnyeremény, picinyem. Julie kis ideig még a férfira nézett, de aztán tekintete a nézőtér korlátjára felkapaszkodó cowboyra váltott. Tizenhárom év. De ahogy Tannert elnézte, akár újra tizennyolc évesnek érezhette volna magát – egy fillér nélkül, kétségbeesetten, egy rosszul választott férj oldalán… és tudva, hogy jobban járt volna, ha Tanner Danielsont sose látja, de képtelenül, hogy ne nézzen rá, hogy maga elé ne képzelje az arcát, mint ahogy Buck temetésén is tette. Az emlékek hatására egyre erősebben szorította a mikrofon zsinórját. – Nem hinném, hogy a barát lenne a megfelelő kifejezés, Nick – válaszolta. Az operatőr figyelmen kívül hagyta a célzást, csak a szakmai lehetőségeket fontolgatta. – Bánom is én, hogy minek nevezed, csak csinálj vele interjút. Julie megrázta a fejét. – Honnan veszed, hogy egyáltalán szóba áll velem? – Ez az esés háromezer dollárjába került, és amikor az év végén összesítik az eredményeket, talán még a bajnoki címébe is. A világon minden néző kíváncsi lesz rá, hogy a kék szemű cowboyodnak mi a mondanivalója róla. Julie jól tudta, hogy a férfinak igaza van, de még egy erőtlen kifogással megpróbálkozott. – Azt sem tudjuk, hogy a rodeó után itt marad-e a városban – hebegte. – Ellenőrizd a motelszobájában, a lakókocsijában vagy ahol megszállt. – Bárhol szállt is meg, most biztos, hogy nem oda megy. Ha itt marad, akkor csak az itatóvályúnál találhatjuk meg, ahova a város minden cowboya jár. – Ez valamilyen cowboykocsma? Julie felnézett rá. – Ebben a városban „Pata és Szarv"-nak hívják. Olcsó a sör, és halat nem szolgálnak fel. Nick jókedvűen rábólintott. – Akarod, hogy veled menjek? Julie csendben állta a férfi pillantását. Tudta, hogy a férfi lehetetlen ajánlatot tett. Épp elég ideje volt már riporter ahhoz, hogy jól ismerje a szabályt – egy nehéz interjút nem lehet úgy összehozni, hogy a könyököd mellett ott berreg a felvevőgép.

Ő maga kérte, hogy Nickkel együtt dolgozhasson ezen a dokumentumfilmen. Egy viharvert, profi, önálló operatőr ügyessége és energiája sokat lendíthet a filmen. A férfi pedig értékelte, hogy személyes kapcsolatai vannak a seattle-i tv-társaságnál… no meg, hogy bevezeti a rodeó világába. De ennél is fontosabb, hogy ő mit vár saját magától, milyen különleges bátorságot, hogy egyedül merjen Tanner Danielson szemébe nézni. – Nem – válaszolt végül. – Nem kell, hogy velem gyere. Voltam én már máskor is cowboykocsmában. A válaszra a férfi furcsa módon nem tett semmiféle cinikus megjegyzést. Nincs is szükség rá, hogy megjegyzéseket tegyen, gondolta magában Julie. Megteszem én azokat saját magam is. A „Pata és Szarv” tömve volt cowboyokkal és a zsibongó, zajos atmoszféra kitűnő lehetőséget adott a győztesek ünneplésére vagy a csalódások italba fojtására. Julie megállt az ajtóban, hogy megpróbáljon hozzászokni a félhomályhoz, a gomolygó cigarettafüsthöz, a sör és a nyers bőr szagához, meg a zeneautomatából harsogó énekes whiskytől rekedt hangjához. Mióta utoljára járt itt, a zene nem sokat változott. De a férfiak sem. Ugyanolyan arrogánsak, megbocsáthatatlanul machók voltak, akik hölgyeiket cowboyudvariassággal kezelték, kihívóan vigyorogva rájuk – de törődni csak a maguk szórakozásával törődtek. Julie eltűnődött, hogy vajon a fiatalasszonyok vagy barátnők közül hányan próbálják rábeszélni a párjukat a záróra előtti távozásra, nehogy egy másik bárban kelljen majd eltölteni az egész éjszakát, azon töprengve, hogy a párja kivel tölti közben az időt. A bárpulthoz lépett, és leült egy üres székre. – Mit adhatok, hölgyem? – kérdezte a pincér. – Sört, amilyen éppen csapon van – válaszolta. És Tanner Danielsont. Magnószalagon. Ahogy éppen beleegyezik egy interjúba. Egy pillanatra a szemét is behunyva a mellkasához szorította a kezét, hogy magabiztosságát, amit máskor olyan természetesnek tartott, visszanyerje. Tizenhárom év. De ahogy ma délután, az arénában meglátta… mintha csak tegnap történt volna. Tanner épp olyan volt, mint huszonkét éves korában. Magas volt és karcsú, arca napbarnított, kék szeméből nyugodt, talán túlságosan is őszinte tekintet sugárzott. És a túlzott becsületességre való hajlam. Az utolsó három szezonban Tanner Danielson az első három között végzett, és egyszer elnyerte „Az év cowboya” címet is. Annyi pénzt kereshet, amennyiről Buck csak álmodozhatott. Vajon mire költi? Nagylábon él? Kézzel varrott csizmákat hord? Sportkocsikat vesz? Nem, ez nem lenne Tanner stílusa. Váratlanul egy kép tolult az emlékezetébe: egy ágy a helenai motelszobában, ahova Tanner Buckot ledobta, miután hazatámogatta, és Tanner Danielson, kopott farmerben, viseltes csizmában, egyszínű ingben. És akkor, mialatt Buck teljes rodeódíszben, öntudatlanul feküdt előttük, Tanner csak úgy csípőből rávillantott egy olyan vészesen férfias pillantást, amitől még a gerince is megbizsergett. – Parancsoljon – hozta a sörét a pincér. Julie fölocsúdott az emlékeiből, és fizetett. Belekortyolt a sörébe, hogy ezzel is késleltesse azt a pillanatot, amikor körbe kell majd néznie a teremben. Harmincegy éves volt és jó úton a KVCD tv-társaságnál a riporteri karrier felé. Fizette Seattle egyik kellemes külvárosában lévő, három hálószobás, jól karbantartott háza részleteit, és édesanyja volt egy értelmes, egészséges kislánynak, aki zongoraleckéket vett és futballozott. Lányára, Skye-ra gondolva önbizalma is erőre kapott. Skye – aki egy rossz házasság mérhetetlenül jó következményeként született és minden régi keservet feledtetett – volt az oka, hogy ma este ide keveredett. Utálta a kiszállásos munkákat, de ha most Nickkel jól összehozzák ezt a dokumentumfilmet, akkor esélye lesz rá, hogy előléptetik speciális programigazgatónak. Az új beosztás fizetésemeléssel meg vállalaton belüli fokozott biztonsággal járna, és Julie éppen ezért mindenáron meg akarta szerezni. Szüksége volt rá. Ha ahhoz, hogy megszerezze, a múltból előbukkanó szellemekkel kell szembenéznie, hát legyen. Talán elérkezett az idő, hogy megtegye. Még mielőtt Skye is elég idős lesz hozzá, hogy felismerje őket. Tarkóján érezte, hogy valaki őt nézi. Teljes fél percig ellenállt a kísértésnek, de aztán megadta magát, és hátrafordult.

Tanner Danielson volt az, aki az állóvendégek pultjához támaszkodva figyelte. Két fiatal, csinos, mosolygós lány volt vele, akik szemmel láthatóan igen jól érezték magukat, de ő csak mereven bámult Julie felé. Amikor összekapcsolódott a tekintetük, Tanner észrevette, ahogy Julie szeme felragyog. A lány egy pillanatig még mereven ült. Aztán még egy pillantást vetve feléje, óvatosan a pultra helyezte a poharát, leszállt a székről, és a termen keresztül a férfi felé indult. Tanner meghökkent. Tizenhárom éve Julie Fielding nem jött volna oda hozzá. Tizenhárom éve még férjnél volt. Tanner jobbján a vörös hajú lány úgy nyúlt a söröspohara után, hogy közben hozzádörgölőzött, de a férfi figyelmét egy pillanatra sem tudta elterelni Julie-ról. Ahogy lépkedett, a bár villogó fényei visszatükröződtek a haján. Arca, járása, kínai szabású fehér szoknyája, matt aranyszínű pulóvere, visszafogott modora tudtára adta mindenkinek, hogy érzéseit nem a futó kalandokra vágyó cowboyoknak tartogatja. Úgy rítt ki a bár durva környezetéből, mint egy liliom a sivatagban. Ő nem tartozik ehhez a társasághoz. Soha nem is tartozott. – Helló – mosolygott Julie. Tanner két ujjával a kalapja karimájához érve bólintott, de közben úgy áradt el benne a vágy, mint egy pohár jó whisky után a forróság. – Julie… – Eltelt egy kis idő, Tanner – mondta a lány. A férfi Julie arcát figyelte. – Ha a legutolsó találkozást is beszámítjuk, akkor van vagy négy órája – morogta szarkasztikusan, hogy egyre növekvő gerjedelmét valamivel ellensúlyozza. Julie mosolygott, és fejét félrehajtva, végigsimított a nyakán. A kecses mozdulatban is észrevehető volt az idegesség némi nyoma, ami még fiatalabbá tette. – Amikor lovagolni láttalak… – Te nem láttál lovagolni engem. Csak azt láttad, ahogy leesem. A vörös hajú, hogy hangsúlyozza tulajdonjogát, erőltetetten felnevetett, és Tanner jobb karjához simulva a férfi vállára tette a kezét. Julie egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. Újra megszólalt, de pillantásában már benne volt a belenyugvás. – Nos, nem szeretném lekötni az egész estédet, de… – Mégis mennyi időt tervezel igénybe venni belőle? – Nem többet, mint amennyi idő alatt az automata lejátszik egy lemezt – vágta rá Julie habozás nélkül. – Rendben? – Akarsz táncolni? – csúszott ki a férfi száján, még mielőtt átgondolhatta volna, hogy mi történik, ha igen lesz a válasz. Ha időt hagyott volna a válaszra, akkor is megkérdeztem volna, vallotta be magának önkritikusan. De sokszor is álmodozott róla, hogy a bárban Julie Fielding feléje tart, rámosolyog, és Buck helyett ővele megy haza. Egy gyors pillantás és hirtelen lélegzetvétel után, Julie felemelt fejjel mondott igent. Tanner érzéseivel küszködve egy darabig leendő táncpartnerét tanulmányozta, aztán ellökte magát a pulttól. A vállára támaszkodó lánynak egy „bocsáss meg"-et odavetve Julie hátára tette a kezét, és úgy vezette a táncparkettre. Mialatt átfurakodtak a tömegen, az automata új texasi számra váltott, amiben az elvált asszonyok keserves életét éneklik meg. A táncparkett széléhez érve Tanner partnere kezét fogva harcolt ki maguknak két lépésnyi helyet. Julie-nak nem okozott gondot, hogy követni tudja. Tanner meg sem lepődött rajta. Mindig is tisztában volt vele, hogy ez az asszony, ha egyszer ráadja a fejét, bármit megcsinál. Vajon miért jött? – Hallom, elég jól megy neked – kezdte a beszélgetést. – Menő riporter vagy a KVCDnél. – Julie zavarában mosolyogva megrázta a fejét. – Még saját operatőröd is van. – Nem, inkább engem osztottak be mellé. Jó név a szakmában. Csak ezen a munkán dolgozunk együtt. – Útban a karrier felé? – Remélem. – Akkor én is. Julie nagyot lélegzett, hogy még a mellei is megemelkedtek a pulóver alatt.

A férfi ujjain érezte a lány egyenes, hajlékony, rugalmasan izmos hátának melegét. Elábrándozott, hogy milyen is lenne, ha miközben Julie hajfürtjei az arcát simogatnák, testét egész hosszában magához szoríthatná, és a nyakát csókolgatná. Még sohasem táncolt vele. Soha még csak hozzá sem ért, csak ábrándozott róla. – Sajnálom… ami Buckkal történt – nyögte ki végül, mert úgy érezte, hogy kettejük között rendezni kell ezt a kérdést. – Köszönöm. Én is. Legtöbbször. Legtöbbször? Szemöldökét magasra húzva próbálta megemészteni a választ. – És sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a temetésre. – Megértem. Ha tudtál volna, ott lettél volna. – Remélem, hogy így is hiszed. – Elhinné, ha a leveleimet elolvasta volna. Julie nem nyugtázta az utalást. – A temetés után összeültek a cowboyok, és rávették a tenyésztőt, hogy szabaduljon meg attól a bikától. Gondolom, rájöttek, hogy jobb későn, mint soha. – Azt hallottam, hogy „Az Év Cowboya” versenyben az első tíz között vagy – mosolygott Julie újból a férfira. – Elég jól megy neked. – Amíg a szerencsém el nem hagy. – Azért ez nemcsak a szerencse kérdése, igaz? – Te elég sokáig vettél részt ebben a cirkuszban, Julie, hogy megtudd, hogy mekkora szerepe van benne a szerencsének. Áruld hát el nekem is. És ha netán elmondanád, akkor meséld el azt is, hogy miért jöttél ma este. – De én tőled szeretném hallani – dobta vissza a labdát a lány könnyedén. Tanner szétterpesztett ujjakkal úgy irányította partnerét, hogy a zeneautomatából kiszűrődő fények megvilágítsák az arcát. – Miért? – kérdezte. Rövid habozás után, egy újabb mosoly kíséretében jött a válasz. – Téged kell hogy megkérdezzelek, nem? Te benn vagy a legjobb tízben. – Te pedig egy interjút szeretnél, nem igaz? – kérdezte a férfi kis éllel a hangjában. A barna szempár valami olyasmit sugárzott, amit nem szeretett volna látni. De Julie nem válaszolt. A saját naivsága fölött érzett csalódástól fűtött haraggal válaszolt. Olyasmiben szeretett volna hinni, ami a fantázia világába tartozott. A rideg valóság azonban megmutatta, hogy Julie Fielding milyen könnyűszerrel tudja ejteni. Erre már a délutáni nagy esés után is rá kellett volna jönnie. – Szóval azért vagy itt, Julie? A felvételhez szöveg is kell? A lány elvétette a lépést, ám olyan gyorsan korrigálta, hogy csak Tanner vette észre. De ez is elég volt ahhoz, hogy kérdésére választ kapjon. A zenegép új számot játszott, Tanner a kezét levette Julie válláról, és zsebre vágta. – Hölgyem, azt nem tudom megakadályozni, hogy képeket csináljanak rólam, amikor a porban fekszem, de azt biztosra veheted, hogy kommentálni nem fogom őket. – Tanner… A karját megszorító kéz és a lány hangjából kiszűrődő esdeklés megállította. – Tanner, én nem azért jöttem. Nem… nem egészen. Tanner visszafordult, és Julie szemébe nézett. Ártatlan, mint a bűn, csak éppen kétszer veszélyesebb. – Buck… a barátod volt. És nekem szükségem volt… – Buck már évek óta halott – vágott közbe Tanner. – És itt nem Buckról van szó. – Ez nem olyan egyszerű, Tanner. A dolgok nem olyan… egyszerűek. Nem várhatod el, hogy minden csak fekete-fehérben látszódjon. Tanner megfeszült karján a lány keze az ingén keresztül is melegítette a bőrét, titkos üzeneteket küldve. Lenézett Julie ujjaira. – Most táncolunk vagy nem? – kérdezte durván. A hangja furcsán zengett. Julie lenézett a padlóra, és elengedte Tanner karját. Megremegett a keze. – Igen vagy nem? A lány nagyot nyelt és Tannerra nézett.

A férfi keze után nyúlva eléje lépett. Most már nem volt köztük két lépés távolság. Tanner szétterpesztett ujjakkal olyan közel húzta magához, hogy az már több volt, mint tánc. Nem volt biztos benne, hogy miért engedi, hogy Tanner igennek fogja fel a válasz nélkül hagyott kérdést, de aztán lassan átengedte magát a táncnak, és úgy érezte, hogy a kettejük között perzselő hőség hatására a terem lüktetése is megváltozik körülöttük. Miközben tenyerük egymásba simult, Tanner úgy játszott a kettejük közötti, leheletnyi távolsággal, ahogy csak gyakorlott rodeóversenyző tud. A férfi kezének érintése is érzelmi hullámokat indított el benne. A bár tompa fényei megvilágították a férfi kalapja alól kilátszó fekete haját. Ahogy meg tudta állapítani, Tanner hajszíne semmit sem változott a tizenhárom évvel ezelőttihez képest, igaz, hogy akkor sohasem merte ilyen közelről megnézni. Tekintete végigsimogatta a férfi inggallérját, ingének legfelső, nyitott gombját, ahol a szorosan a mellkasára tapadt ing kiemelte a szinte négyszögletes mellizmokat, a kulcscsont alkotta mélyedéseket, széles vállainak erőteljes körvonalát. Ahhoz, hogy újból Tanner arcába nézzen és kissé hajlott orrát, keskeny állát és az álla meg a bal füle között húzódó régi sebhelyet szemügyre vehesse, hátra kellett hajtania a fejét. – Mindig azon törtem a fejem, hogy tudsz-e táncolni, Julie. – Tizennyolc éves koromban még nem tudtam. – Sokat tanultál tizennyolc éves korod óta? A haragtól még a pillantása is elsötétült. – Egy csomó egyszerű dolgot már akkor is tudtam – vágott vissza a lány. – Ha csak igen vagy nem feleletekre vársz, akkor olyan könnyű lesz minden, nem igaz? Tanner elgondolkodva nézte, aztán szemtelenül, lassan végigjáratta rajta a szemét, az arcától, szájától, a torka hajlatától, mellének domborulatától egészen a kínai szoknya által kiemelt csípő vonaláig. – Azt hiszem, ebben igazad van – válaszolta, és egy könnyed, természetesnek tűnő mozdulattal úgy szorította magához, hogy a lány melle a mellkasához lapult, combjaik egymáshoz tapadva léptek, és Julie csípője az ő megduzzadt ágyékához ért. Julie-n nem segített, hogy a helyiségben a legtöbb pár is ugyanúgy táncolt, és hogy „A Pata és Szarv” erkölcskódexe megengedte az ölelkező táncot. Tanner teste úgy hatott rá, mintha egy hálószobaajtót vágott volna be maga után. Mély, lágy meleg öntötte el a lány egész testét, és azon merengett, hogy mi lenne, ha megengedné, hogy a férfi keze elkalandozzon rajta, ölelgesse, lehúzza a ruháját, és azt tehesse vele, amit szeretne, amiről a teste is árulkodik. Kiszáradt a torka, igyekezett nagyot nyelni, és megpróbálta a vállánál fogva eltolni magától a férfit. Erőlködés közben megemelte a fejét, és ezzel ajka olyan közel került Tanneréhez, hogy pánikba esett. – Én… én nem… – elakadt a lélegzete, mert az egész lényét megrázó, emésztő, lassú láztól túlságosan is felhevült volt ahhoz, hogy folytatni tudja. A lány arcát elöntő pírt felfedezve Tanner is újraébredő vággyal válaszolt a hozzá préselődő test melegére. Julie Fielding nem ismerte az igazi bártündérekre jellemző cinikus, profi trükköket. De belevaló, okos nő volt, és Tanner biztosra vette, hogy a munkáját is jól végzi. És most minden riporteri motivációja ellenére olyan leplezetlen érzékiséggel tapad hozzá, ami belőle is azonnali, gyors reakciót vált ki. És ettől volt Julie Fielding is pokolian megijedve. A vágy, amit a szoros közelségtől érzett, kezdett elapadni. A férfi agyában az a kép állt össze, ami ellen egész este küzdött: egy védtelen, ijedt fiatalasszonyé, aki hősiesen megpróbálja a lehetetlent: megmenti önmagától Buckot és ezzel a házasságát. Akkor sem rohanta le. Most sem teheti meg. Lassan, vonakodva húzta vissza vad vágyainak gyeplőjét, amelyek tavasszal megáradt folyóként rohantak át rajta. Eleresztette a lányt, és engedte, hogy ellépjen tőle. Behunyta a szemét, mert fejbe verte az a felismerés, hogy éppúgy szereti Julie-t, mint huszonkét éves korában. Sőt sokkal jobban. És ettől nem könnyebb a helyzete. – Szóval beszélgetni akarsz? Julie szemén meglepetés és zavar látszott, de akár ő kényszerítette rá, akár nem, a válasz alig észrevehető bólintás volt. – Oké, akkor beszélgessünk.

A barna szempár pár pillanatra még fogva tartotta, de aztán a lány pillantása a zenegépre, a zsúfolt táncparkettre és a foglalt asztalokra vándorolt. – Van itt valamilyen hely, ahol hallhatjuk is egymás hangját? – Kint, a domb tövében, a patak partján van néhány asztal, az jó lesz? – Julie bólintott. – Hozok egy pár üveg sört magunknak. – Én nem… – Ránézett a férfira, és nem tiltakozott tovább. – Oké. Az jó lesz. Már engedélyt sem kért rá. Vigyázva, hogy csak az ujjai hegyével érintse, Julie Fielding hátára tette a kezét, elfordította, és a bárpulthoz kísérte.

2. A tánc alatt történtektől teljesen elbizonytalanodva, Julie abban a pillanatban hátralépett, ahogy a férfi elengedte a vállát, hogy a pénztárcájáért nyúljon. Testének minden olyan részét, amivel a férfihoz préselődött, mintha még most is csiklandozta volna valami, és még most is érezte azt a részegítő bizonytalanságot, hogy egy olyan játék résztvevője, amely maradhat puszta fantázia, de végzetes tévedésnek is bizonyulhat. Kényszerítette magát, hogy Tanner Danielsonra nézzen. Harmincöt éves és nem huszonkettő, emlékeztette magát. A legesélyesebb „Az Év Cowboya” címre, és már nem az a vagány, idegek nélküli lovas, akinek csodálták a merészségét és a stílusát. Nick dokumentumfilmjének egyik interjúalanya, nem pedig múltjának egy darabja. Mintha csak most vette volna elő egy bőröndből, halványszürke ingének gyűrött volt a háta. Az anyag alatt is ki lehetett venni a kötés körvonalait. Leragasztott bordák? Mielőtt elfojthatta volna, még ez a kis részlet is régi emlékeket idézett fel benne. – Ilyen állapotban nem tudsz lovagolni. Buckkal együtt álltak a karámok mellett, amikor Tanner átmászott előttük, és az öntudatlan megjegyzésére – ami rodeós körökben teljesen szokatlan volt – visszanézett rá a válla felett. – Nem lesz semmi bajom, Julie – vetette oda mosolyogva, hogy elvágja Buck jogos letolását, mert a lovasok között a feleségeknek hallgass volt a neve. – De azért jólesik, hogy aggódsz miattam. Zavarta, hogy az emlékek ilyen könnyen előjönnek. Julie szeme Tanner kezére tévedt, amint éppen a pénztárcáját gyömöszölte vissza a nadrágja zsebébe. Mielőtt félrenézhetett volna, Tanner gyorsan feléje fordult, és csak azt látta, hogy Julie a slicce irányába néz. A lány elpirult, aztán felkapva a pillantását, oda nézett, ahova illett volna, Tanner szemébe. A férfi sokatmondó arckifejezése talán túlságosan is semmitmondó volt. – Tessék, a söröd – nyomott a lány kezébe egy üveget. Julie a magas nyakú üveget átfogó erős, napbarnított férfikezet nézte. Váratlanul megrázkódott, ami úgy hatott rá, mint felhevült bőrre a hűvös levegő. Vedd el ezt a sört, és máris vesztettél ebben a játékban, merült fel benne, de mégis az üveg után nyúlt. – Köszönöm – nyögte ki nagy nehezen. Tudta, hogy erőltetetten hangzott, de a szíve majd kiugrott a helyéről, ahogy Tanner előtte lépkedve kivezette a tömegből. A levegő még ezen a derült júliusi estén is hűvös, párás volt. Ez volt Julie hathetes rodeós körútjának első állomása. Alkonyodott és az égen számtalan csillag ragyogott. Elsétáltak pár, lépcsőkorlátnak támaszkodó vendég mellett, aztán átvágtak a parkolón. Julie szorosan a csípője mellett tartotta a könyökét, nehogy a férfihoz érjen. A parkoló végénél, ahol a park fáktól övezett kis tisztás felé lejtett, Tanner a lány elé lépett, és megfogta a karját. A férfi kezének meleg érintése meghökkentő ellentéte volt a kezében tartott hideg, párás üvegnek és a szandálján keresztül a meztelen lábujjait simogató selymes fűszálaknak. A piknikasztalok felé haladva a bárból kiszűrődő lárma egyre halkult. Volt valami nyugtalanító a zsúfolt, zajos bár közvetlen közelében lévő tisztás intim csendjében. A patak csobogása szinte teljesen elnyelte a gépzene hangját, és az enyhe szellő megzizegtette a fejük felett a faleveleket.

Tanner elengedte a lány karját, odasétált a patak partján álló asztalhoz, és szembefordult vele. Julie csendben próbálta megfejteni, hogy miért hozta ide a férfi, és közben eltöprengett a saját engedékenységén is. Az, hogy Tanner, a csodacowboy, a börtönviselt, kemény legény vonzotta, túl erős érzés volt ahhoz, hogy tagadni lehetett volna. Buckhoz is ez a veszélyes vonzerő kötötte, de Tannerrel való ártatlan találkozásaikban már akkor is sok volt az érzékiség. Tanner Julie haja felé nyúlt, de félúton visszafogta a kezét. A lány teste mégis olyan remegéssel válaszolt rá, mint pár perce, a tánc közben. Tizenhárom év. Tizenhárom év bölcsessége és tapasztalata. Ennek immár igazán elégnek kellene lennie ahhoz, hogy ne csináljon újból bolondot magából. Nem romantikázni jött ide, hanem azért, hogy egy eszményi bevezető interjút készítsen. Itt neki csak egy feladata lehet: Tannert szóra bírni. Lecsúsztatta válláról a táskáját, az asztalra dobta, és a fapadra ülve két könyöke közé fogta. – Magnó is van benne? – kérdezte Tanner. A lány meghökkent. A sötétedő esti árnyak és egy közeli neonreklám rózsaszín fényei még a Stetson-kalap karimája alatt is kiemelték a férfi arcát. De leolvasni semmit nem lehetett róla. – Igen – bökte ki végül. Tanner tekintetétől kísérve kivette a magnót a táskájából, és maga mellé tette. – Zavarna, ha bekapcsolnám? A válasz késett egy kicsit, mert Tanner először beleivott a sörébe, aztán csizmás lábát a szemben lévő padra rakva átkarolta a térdét. A szája szélén elmélyültek a ráncok. – Te tényleg azt hiszed, hogy ezzel megakadályozod, hogy elmondjam mindazt, amit nem akarsz hallani? – Ezt nem egészen értem – válaszolta Julie óvatosan. – Pár perce még tudtad – hangzott a válasz. – Akkor, amikor a táncparketten tüzet gyújtottam benned. A lány érezte, ahogy az arcát elönti a pír. – Nem emlékszem rá, hogy régebben ilyen arrogáns lettél volna, Tanner! A férfi egy kis hallgatás után válaszolt. – Rajta, kapcsold csak be. Ha valami olyat találnék mondani, ami nem a tv-be való, akkor majd kitörlöd. Úgy tehetsz, mintha nem is hallottad volna. Bekapcsolta a magnót. – Arra sem emlékszem, hogy ilyen… nyersen őszinte lettél volna. – Aranyom, ha valaki ült, abból vagy becsületesebb, vagy még hazugabb ember lesz – hangzott a száraz felelet. – Én már jó ideje nem veszem a fáradságot, hogy hazudjak. – Te akkor sem szerettél hazudni, amikor még nem kerültél börtönbe – riposztozott Julie, és közben igyekezett, hogy nyugodtnak tűnjön, mert noha nem a táncparketten, szorosan összefonódva álltak, az emlékek felkavaró hatása még nem csökkent. – Te inkább nem beszéltél a dolgokról. Sem a perről, sem az ítéletről és arról sem, hogy végül is miért kerültél börtönbe. – Megkérdezhetted volna Buckot. – Megkérdeztem – hangzott a válasz. – Annyit tudott, hogy a határőrséggel gyűlt meg a bajod, egy illegális bevándorló miatt. Egy lány miatt. Senki sem hitte, hogy becsuknak érte – folytatta Julie. – Az első eseted volt. – Talán jobban tették volna, ha mégis elhiszik. A papája Mexico Cityben a kulturális miniszter mellett dolgozott. Rengeteg barátja volt a texasi igazságügyi körökben. A magnószalag csak futott, és Julie várta a folytatást. De amikor a férfi nem szólalt meg, lágyan hozzátette: – És még fiatalkorú volt. Futó harag villant át a férfi arcán. Hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett. – Te aztán a mestere vagy a szakmádnak, ugye? Julie mosolyogva fordult a magnó felé. Még nem eléggé, mormolta magában. – Mindig is tudtam, hogy elég erős leszel ahhoz, hogy talpra állj, bármi is történik közted és Buck között. – Akkor te többet tudtál nálam – felelte a lány tompán.

– Annál talán tényleg többet, mint amit te hajlandó voltál bevallani magadnak. – A férfi a sörét a combjára támasztva nézte a lányt. Julie látta, hogy Tanner arra akarja rávezetni, hogy azt kérdezze, amit ő akar, de az automatikus riporteri kérdés valahogy nem jött a szájára. Rájött, hogy a férfinak volt igaza. Tényleg abban reménykedett, hogy meg fogja tudni akadályozni Tannert abban, hogy azokról a dolgokról is beszéljen, amikről ő nem akar hallani. A patak csobogásától alig hallatszott a magnó alapzaja. – Ahogy az ember öregszik, úgy változnak meg a dolgok is – jelentette ki a lány rezignáltan. – Igen, néhány dolog megváltozik. – A rodeó arénája körül nem sokat változtak a dolgok, igaz? – kérdezte gyorsan Julie. – Nálad még jobbra is fordultak. Egy csomó rodeót megnyertél már. Milyen érzés ez? Tanner megvonta a vállát. – Te is tudod, hogy milyen. Te is voltál ott. Ha nyersz, olyan, mint egy diadalmenet. Ha megkapod a részed a zsákmányból, akkor a törött csontok, fárasztó utazások, a pocsék koszt és a rodeó pora, mind feledésbe merül. – A zsákmányból? Tanner belekortyolt a sörébe. – Pénz. Dicsőség. A nő, akit megkívánsz. Persze, ha ő is úgy látja jónak. Feltéve, ha nem egy másik cowboy felesége. Julie az idegvégződésein zuhanyként végigvibráló érzések ellenére is megpróbált nyugodt maradni. Tanner ellökte magát a padtól, körbesétálta az asztalt, lovaglóülésben odakönyökölt a magnó mellé, és sörét a térdére rakva a lány felé hajolt. Julie újból emlékeztette magát, hogy riportot készíteni jött ide. Hogy hivatásos riporter. Hogy anya. Hogy a homályos célzásoktól nem kellene zavarba jönnie. – A rodeó környékén nem nagy vicc lányokat felcsípni – vetette oda élesen, már csak azért is, hogy képes legyen Tannert távol tartani magától. A férfi szeme összeszűkült. – Vagy vasárnap este egy bárban. Ahogy ma este azon a bárszéken megláttalak, és te a termen keresztül felém indultál, olyan érzésem támadt, hogy talán változtak egy keveset a dolgok. Hogy manapság már nincs annyi takargatnivalód, Julie. – Miről hiszed, hogy rejtegetnem kellene? – dobta vissza a kérdést a lány, hogy saját érzései ellen is védekezzen. – Mindig azon voltál, hogy az én hibámnak tűnjön, ha Buck berúgott, nem jött haza vagy éppen az összes pénzét elkártyázta. Tudom, hogy ezzel csak Buck számára kerestél mentséget. De azt is tudom, hogy főleg azért, hogy a kettőnk dolgáról ne kelljen gondolkodnod. Pedig tudtad, hogy kellene. – Miért vagy olyan biztos benne, hogy tudtad, hogy én mit akartam? – vágta oda mérgesen, mert nem akarta megadni magát a tudata mélyén viharzó érzéseknek. – És én mi lettem volna? A zsákmány egyik része? A pénz és a dicsőség után a harmadik a listán, de az is csak addig, amíg a szerencséd ki nem fogy, és a pénzedből és a dicsőségedből annyi sem marad, hogy a motelszobádat ki tudd fizetni? – Buck így hagyott itt? Pénz és támasz nélkül? Megbánva hivatásos riporterhez nem méltó kitörését, a lány inkább nem válaszolt. – És Buck barátai? Julie valahova a patakon túlra nézett, és megrázta a fejét. – Nem tudtak róla. Tanner sziszegve engedte ki a levegőt. – Azért kérhettél volna segítséget valakitől. – Kitől? – Julie a férfira nézett. – Tőled? Te éppen börtönben voltál. Emlékszel? – Bucknak semmi megtakarított pénze sem volt? Vagy valamiféle elképzelése a jövőtökről? Julie szótlanul rámosolygott. – Én nem tudtam semmiféle olyan jövőképről, amire Buck annyira vágyott volna, hogy pénzt is gyűjtsön rá. – Valami olyasmire, amire minden cowboy vágyik. Pár száz hektár legelőre, elég marhára, hogy szép csordát tudjon összehozni belőle, pár jó vérvonalú tenyészállatra, hogy jó rodeólovakat tenyészthessen. Egy ranchra. Családra. Gyerekekre. – Gyerekek? Akart valaha is Buck gyerekeket? – Skye arca villant fel előtte, és akaratlanul is szorosabban fogta a sörösüveget. Akár az apja, fitos orr, zöld szemek. De Buck olyan ember volt, aki valójában sohasem szeretett volna gyereket. És ha már itt tartunk, feleséget sem. Meglepődve nézett Tannerra, amikor az kikapta a kezéből a sörösüveget.

– Nem szeretnéd, ha rád ömlene, igaz? – szólalt meg Tanner a lányt figyelve. – Nem… A zizegő falevelek között újra muzsikált a szellő. Aztán a magnószalag hangja vonta magára a figyelmét. – Te sem tehettél volna sokat, úgysem. De nem volt semmi baj. Egy kávézóban lettem felszolgáló… és aztán így tovább. – Pincérnői állás? – kérdezte a férfi fojtott hangon. Julie felszegte az állát. – A végén mégis csak jól összejöttek a dolgok. Az volt a kiindulópont. Most már van hivatásom, némi biztonságom… minden, amire szükségem van. – Biztos? – Mégis, mire gondolsz? A férfi ugyanazzal a goromba őszinteséggel válaszolt, ami korábban úgy meghökkentette a lányt. – Amikor én ismertelek, férjnél voltál. Most is férjnél vagy? – Nem. – Van valaki az életedben? – Én… – Skye képe tűnt fel előtte. Tekintetében pánik ült, és úgy figyelte a férfi arcát, hogy adja-e jelét annak, hogy tud a kislányáról. De az csak őt nézte szúrósan, és úgy tűnt, hogy nem tud Skye létezéséről. Hirtelen kiszáradt a torka, és már tudta, hogy nem szeretné, ha Tanner tudomást szerezne róla. Azt nem tudta megmagyarázni, hogy miért nem. Annyit azonban mégis sejtett, hogy ifjúkori házasságával kell, hogy kapcsolatban legyen, és azzal az egész bensőjét elöntő, kalapáló dühvel, amit akkor érzett, amikor Buck felült arra a bikára és magára hagyta, hogy a még meg sem született gyerekükről gondoskodjon, és azzal is, hogy tisztában volt vele, hogy a tudat alatti vágyából származó, „elővigyázatlan” teherbeesése sem tudja majd megmenteni attól, hogy újból rosszul válasszon. Terhességéről senkinek sem szólt a körversenyen. Kétségbeejtő titkát megtartotta magának, mert rettegett tőle, hogy ha nyilvánosságra hozza, akkor őt és a kisbabáját is elnyeli majd az a sörgőzös, rodeóporos csapda, amiből csak lefelé van kiút. Magán érezve Tanner pillantását, ő is rátekintett. – Én csak… a karrieremnek és saját magamnak vagyok elkötelezve – válaszolt akadozva. Terhessé vált a csend. A magnó felé nyúlva ideges ujjakkal tapogatta körül a gép körvonalát. – És ez a film is nagyon fontos nekem – tette hozzá. – Ezért vagyok itt. A legjobb dokumentumfilmet akarom összehozni, amit valaha is csináltak erről a témáról. Nick technikai tapasztalataival pedig… Tanner úgy hajolt előre, hogy közben a válla súrolta a lányét, amikor megnyomta az „állj” gombot a magnón. Julie úgy rántotta vissza az ujját, mintha áramütés érte volna. – Hölgyem, engem nem nagyon érdekel az operatőröd tapasztaltsága – vágott közbe hirtelen Tanner. – Nincs bennem különösebb vágyakozás arra, hogy tv-sztár legyek, bármennyire is jól is sikerült az a felvétel, amikor nyeltem a port. Julie elpirult. – Én… mondtam már neked, hogy ha nem akarod, akkor nem használjuk fel. – Ha igazán jól akarod megcsinálni azt a filmet, akkor mindent fel kell használnod hozzá – mordult a lányra. – Úgy, ahogy én is mindent megpróbálok, hogy egy betöretlen ló hátán maradjak nyolc másodpercig. De ennek az egésznek semmi köze ahhoz, amiért mi ketten kijöttünk ide. – Én azt hittem, hogy azért, mert beleegyeztél, hogy… beszélgessünk. – Egy beszélgetés kétoldalú kell, hogy legyen, Julie. Szeretnél beszélgetni a dokumentumfilmedről? – kérdezte Tanner, és a kezét kissé magasabbra emelte, pont annyira, hogy kézfeje súrolja a lány haját. – Csak egy okot mondj, hogy engem is érdekeljen. – Én… hát mert az idén megszerezheted az első helyet. Tényleg esélyes vagy rá, és te… – Már mondtam, Julie. Nem akarok filmsztár lenni. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Tanner szó nélkül a markába kapta a két sörösüveget, a lány karja után nyúlt, és felhúzta a padról. Állva maradtak, Tanner előreengedte a lányt, felkapta a magnót meg a lány táskáját, és a kezébe nyomta mind a kettőt. – Visszakísérlek a kocsihoz. Automatikusan köszönetet makogott, ahogy Tanner a karjánál fogva felvezette a dombra. A parkoló szegélyénél aztán elengedte.

– Tanner – próbálkozott Julie újra. A férfi arca kifejezéstelen maradt. – Bármit is mondtam, amivel megbántottalak, igazán nem állt szándékomban. Tanner megállt egy pillanatra, és a lányra nézett. – Nem vagyok megsértődve – válaszolta, de a száját még mindig összeszorította. A parkolóban, mielőtt a kocsiba ült volna, idegesen a férfira mosolygott, aztán elővette a kulcsot. Tanner meg volt róla győződve, hogy el sem fog búcsúzni. Mint ahogy a leveleire sem válaszolt. Talán így is van jól. De még mielőtt Julie elindította volna a kocsit, bekönyökölt az ablakon, és a lány szemébe nézett. – Nekem az égvilágon semmi jogom sincs arra, hogy a Buck iránti érzéseidet boncolgassam – szűrte a foga között. – Te a felesége voltál, nekem meg a barátom volt. – Ezt én is tudom, és… Tanner nem hagyta magát félbeszakítani. – De az, ami itt és most történik, az csak a kettőnk dolga. Nem igaz? – Én… – Erre nem volt válasza, de Tanner nem is várt rá, hanem felegyenesedett, és ellépve a kocsitól zsebre vágott kézzel nézte, ahogy a lány beindítja a kocsit és elhúz. Tekintetével kísérte a távolodó autót, és látta, ahogy Julie a visszapillantó tükörből figyeli, hogy ott áll-e még.

3. Ahogy belépett a motelszobába és a táskáját az ágyra dobta, még mindig maga előtt látta az autó után bámuló Tannert. A sietve beledobott magnó súlyától a táska oldalra dőlt és kinyílt. Julie eltöprengett a masina fölött. Nick szempontjából az anyag szinte teljesen értéktelen. Egy mondatnál több információt nem tudott kiszedni Tannerből. Ami a saját szempontjait illeti, az eredmény még ennél is rosszabb. Azt bizonyítja, hogy ő tolta el az egészet. Azzal, hogy egy rodeó utáni éjszakán, egy rosenburgi kocsmában alulmaradt Tanner Danielson-nal szemben. „Drága Julie Jó lenne tudni, hogy a dolgok miért éppen úgy történnek, ahogy történnek. Ha az, hogy rád gondolok, ki tudná nyitni ennek a cellának az ajtaját és Wyomingba repítene, akkor már régen ott lennék…” Kinyitotta a szemét, és a szoba szemközti falára meredt, de a szeme előtt egy texasi börtöncellából tizenhárom éve írt levél volt, ami akkori, törékeny érzelmi egyensúlyát teljesen összezúzta. Nem válaszolt rá. A következőre meg az azután következőkre sem. Gondjai, aggodalmai és kétségbeejtő magányossága közepette félt válaszolni. Annyi életösztön még maradt benne, hogy tudja, semmit sem szabad leírnia. Tizenhárom évébe telt, hogy ezen a félelmen túltegye magát. És végre sikerült. Vagy talán mégsem? „Van valaki az életedben?” Határozott léptekkel az éjjeliszekrényhez lépett, a telefon után nyúlt és tárcsázott. Skye már a második csengetésre felkapta a kagylót. – Halló? – Ahogy mindig, a tiszta, türelmetlenséget sugárzó hang örömet és vágyódást váltott ki belőle. – Szia, drágám – mondta Julie. – Anyu! – A vonal recsegni kezdett, mert Skye a válla fölött odakiabált valakinek. – Anyu az. Rosa azt gondolta, hogy csak később fogsz hívni – hadarta egy szuszra a kagylóba. – Csak szerettem volna a hangodat hallani. Mit csinálsz most? Skye nevetett. – Veled beszélgetek – sütötte el a régi családi tréfát. – Egész este hívtak a gyerekek. Rosa azt mondja, hogy túl sokat telefonálok.

Rosa, a nagymamakorú szomszédasszony már négyéves kora óta vigyázott Skye-ra. – Rosának valószínűleg igaza van. – De mit csináljak, anyu. A többiek hívnak engem. A hangjából kicsengő, a népszerűség felett érzett megjátszott kétségbeesés mosolyt csalt Julie arcára. Tizenhárom éves korára Skye-ból barátságos, koraérett kislány lett. – És miről tudtok annyit tárgyalni a telefonban? – érdeklődött. – Hát tudod… – Julie még a vállrándítást is látni vélte. – Mindenkinek el kellett mondanom, hogy a rodeó körversenyen vagy. És mindenki azt mondta, hogy marha jó lehet. Találkoztál már egy cowboy-jal? – Sokkal – válaszolta Julie. – Tök jó. Kivel? – Skye, én nem azért vagyok itt, hogy cowboyokkal találkozzam – felelte, de kiérezte saját hangjából az erőltetettséget. – Dolgozni jöttem ide. – Azt én is tudom, anyu. Mikor jössz haza? – Három hét múlva. Seattle nincs is olyan messze a rodeós versenyektől. Valahogy majd hazalógok közben egy-két napra. – Oké. – Majd egy kis szünet után. – És akkor elmegyünk vásárolni? Igazán szükségem lenne egy pár új ruhára. Egy szál ruhám sincs, ha el kell mennem valahova, tudod? – Persze – mosolygott magában Julie. – Ha hazamegyek, vásárolni fogunk. Nem lesz túl késő neked? – Hát… azt hiszem, nem. – Add most Rosát, rendben? Szeretlek, kincsem. – Én is – visszhangozta a kislány. Skye hangját Rosa élénk, nagymamás beszéde váltotta fel. Julie meghallgatta a napi eseményeket, aztán elköszöntek egymástól, és letette a kagylót. Skye jókedve és Rosa együttérző, „csak semmi ostobaságot", tanítónős hangja most is megnyugtatta, mint mindig. Skye-nak biztos nem esik semmi baja az alatt a három hét alatt, amíg távol lesz tőle. Amire szüksége lehet, mindene megvan: szeretet, biztonság, elegendő pénz egy kényelmes életvitel fenntartásához és Skye neveltetéséhez meg egy stabil, megbízható kapcsolat megteremtéséhez… És ezt semmi, de semmi nem zavarhatja meg. – Oké – szólalt meg fennhangon. – Hát az interjút illetően a mai nap nem valami jól sikerült. Igaz, hogy először találkoztam vele. Fogalmam sem volt róla, hogy mire számíthatok. – Úgy nézett a magnóra, mintha választ várna tőle. – Na jó. Egy kicsit kótyagos voltam, mert irgalmatlanul vonzó, és filmen még jobban mutat. A tetejébe még sokat is kérdezgetett. Még jó, hogy annyira nem voltam bolond, hogy válaszoljak is. Ilyesmi nem történhet meg még egyszer. Legközelebb én leszek az, aki kérdez! – Így kell ezt csinálni – szólalt meg elismerően az egyik istállófiú. Tanner a karámkerítés tetejéről visszamosolygott rá, és leemelte a nyerget annak a betöretlen lónak a hátáról, amelyikkel nyolcvanegy pontos teljesítményt hozott össze. – Szerencsém volt a sorsolásnál – jelentette ki. – Ez egy olyan város, ahol az ember megcsinálhatja a szerencséjét – válaszolta a fiú. Tanner a nyereggel a kezében a sajtópáholy felé nézett. A szőke haj csillogását pontosan ott fedezte fel, ahol várta, a tagbaszakadt operatőr mellett. Savanyúan állapította meg, hogy a gyomra pontosan úgy rándul görcsbe, mint a roseburgi rodeón. Ez alkalommal nagy gondot fordított rá, hogy nehogy a lányra nézzen addig, amíg a csengő meg nem szólal, és át nem ül a vádló nyergéből a segítő lovas lovának a jobb oldalára. Tanner a nyerget hóna alá kapva leugrott a porlepte talajra. Most ő győzött. Pontok, pénzdíj és az a félreismerhetetlen villanás vagy valami Julie Fielding barna szemében. Aggódás, megkönnyebbülés… csodálat? Azt a pillantást nem lehetett félreérteni. Még most is magán érzi. Ahol nem láthatta meg senki, a karámok mögül újból a sajtóterasz felé lesett. Ha Julie magatartását készpénznek veszi, akkor már abba kellene hagyni az egészet, mielőtt még elkezdődik. A fenébe is, már akkor hagyni kellett volna, amikor először találkoztak, mielőtt még rákerült volna a börtönbe vezető rémes ösvényre. Mit is tud ő Julie-ról? Azt, hogy egy seattle-i tv-társaságnak dolgozik, de most szabadságoltatta magát, hogy egy olyan nagymenő, független operatőrrel dolgozzon, akinek a szakma a kisujjában van.

Keserűen rándult meg a szája. Julie is elkötelezettje lett a szakmájának. De tíz perce, abban a pillantásban nem a szakmai érdeklődés látszott. Minden porcikájával érezte, hogy nem ejti az ügyet. Mikor a tömeg fele már a Reno Rendezvény Központ kapuin kívülre került, eloltották a reflektorokat. Julie, miközben bekattantotta a videó tokját, Nick átkozódását hallgatta. – Miért nem képesek ezek addig égve hagyni a lámpákat, amíg a sajtósok össze nem pakolják a felszerelésüket? – szentségelt, és sanda pillantást vetett a válla felett a bemondófülke felé. Julie mosolygott. – Ez rodeó, Nick. Nem kell, hogy szeressék a sajtót. – Miért nem? Ráadásul minden lencsémet belepi a por. – De azért pár méter jó felvételed csak akadt ma este, nem? Nick sokáig nem válaszolt. – Olyat, ami Danielson roseburgi esésével felérne, egy centi sem – jegyezte meg később, elkapva a lány pillantását. Julie félrefordította a fejét, és abban reménykedett, hogy a rossz világításban nem látszik, hogy elpirult. – Már vártam, hogy mikor fogod szóba hozni ezt az ügyet. – Jutottál vele valamire akkor este? – érdeklődött az operatőr. Julie lerakta a videót Nick kamerája mellé a fűrészporba, és megfogott egy kameraállványt. A jó kérdés az lenne, hogy Tanner mire jutott velem. – Úgy néz ki, hogy nem – válaszolta. – Nem akar interjút adni. – Szóval nincs szalag? – Szalag van – válaszolt keményen Julie. – Csak sok minden nincs rajta. Nick elnézte, ahogy a lány összehajtogatja az állványt, aztán vállat vont. – Akkor legközelebb sok szerencsét. – Én is remélem, de jobb, ha szembenézünk a ténnyel, hogy sohasem jön össze. – Dehogynem – vágta rá jókedvűen á férfi. – Én nem vagyok annyira biztos benne – szögezte le Julie. – Nem akar riporterekkel tárgyalni. A háttérből a távozó tömeg moraja hallatszott egy-egy elégedetlen borjú bőgésével és az állatgondozók kiabálásával összevegyülve. Julie a helyére csúsztatta az állvány lábait, és közben észrevette, hogy Nick őt nézi. – Érdekes – szólalt meg vontatott hangon. – Velem egész jól elbeszélgetett. Még a kábeltekerést is abbahagyta, mert úgy érezte magát, mintha kiütötték volna. Tanner beszélt Nick-kel? – Mikor? – kérdezte. – Ma délután – közölte Nick hanyagul. – Mikor a felszerelést felállítottuk, te pedig a bemondófülkéhez mentél. Igyekezett eltitkolni hirtelen támadt zavarát. Nem nagy sikerrel. Nick élvezte a helyzetet. – Te kerested meg délután? Nick megrázta a fejét. – Nem. Ő keresett engem. Az volt az érzésem, hogy azt akarta megtudni, hogy van-e valamilyen… hogy úgy mondjam, igényem. – Igényed? Nick sunyi macskaként mosolygott. A lány arcizmai megmerevedtek. – Szép kis baráti beszélgetés lehetett. – Közöltem vele, hogy nincs – felelte Nick könnyedén. Julie rádobta a kábelt az állvány tetejére. – Miből gondolod, hogy jogod van bármit is mondanod neki rólam? Milyen dolog az, hogy a hátam mögött ilyesmikről tárgyaltok? Nick felhúzta a szemöldökét. – Netán valamilyen érzékeny pontot érintettem volna? – Nem bírom, ha úgy állítanak be, mintha ellenszenves lennék az interjúalanyaimnak. – Mesélj el mindent, és akkor nem kényszerülök rá – válaszolta a férfi. – Mit kellene, hogy elmeséljek? Nick feléje bökött a mutatóujjával. – A munkánkhoz fűződő érzelmi bonyodalmaidról. Mert mégis dolgozni jöttél, vagy nem? – Én dokumentumfilmet csinálni jöttem ide – csattant fel Julie. – A hozzáállásom is szakmai, üzleti és tárgyilagos és… – És még milyen? Közönyös? Rámeredt a férfira.

Nick odalépett, és felkapta a kábelt, amit a lány az előbb eldobott. – Hadd mondjak valamit neked, gyermekem. Egyetlen dokumentumfilm sem ér egy fabatkát sem, ha a készítői nincsenek vagy így, vagy úgy érzelmileg elkötelezve az ügyért. Julie felkapott egy állványt meg egy kisebb fényszórót. – Ezeket kiviszem a mikrobuszhoz, aztán van néhány elintéznivalóm. Taxival megyek. – És még valami – folytatta Nick, mintha Julie meg sem szólalt volna. – Az élet nem ér egy fabatkát sem enélkül! Julie füstölögve kivonult, berakta a két szereléket a mikrobuszba, és a vállára csapta a táskáját. Közel és távol egyetlen taxi sem volt. Öt perc múltán visszaindult a Rendezvény Központba, mert nem szeretett volna találkozni Nickkel, amikor a felszerelés többi részét kihozzák. Átverekedve magát a hallban tülekedő tömegen, a tribünök mögötti rész viszonylagos nyugalmában találta magát. „ A rosszul megvilágított színfalak mögötti területen még a fűrészpor és a trágya szaga is áthatóbbnak tűnt, mint a sajtópáholy reflektorfényében. Lapátokat, abrakos kosarakat cipelő munkások siettek el mellette, akik lóhalálában dolgoztak, mert szerettek volna végre egy üveg sörhöz jutni. A cowboyok zöme is eltávozott már, hasonló vágyaknak engedve. A lány a légkörtől és régi emlékeitől lenyűgözve állt a bejáratnál. Tizenhárom éve nem járt a karámok mögött. A hely éles, meghökkentő… és súlyosabb érzelmeket ébresztett benne, mint ahogyan szerette volna. Ha Nick megjegyzéseire gondolt, elfutotta a méreg. Ő ismeri a rodeós életet. De most filmezni akarja és nem újraélni. Szembe akart nézni régi hibáival, és jól az agyába vésni őket, nehogy ismét pórul járjon. Valaki elhaladt mellette, és mosolyogva odaszólt valakinek, aki a háta mögött kellett, hogy álljon. – Hej, cowboy, ma délután aztán igazán jó voltál. Önkéntelenül megfordult. Tanner volt az – ki más lehetett volna… – Tanner – köszönt rá. A férfi odabökött a kalapjához. – Julie. Lovagláshoz öltözve, farmerben, csizmában, szarvasbőr ingben, csípőnél és térdben megkötött, rojtos bőr combvédőben állt mellette. Csuklója köré hosszú kötél tekeredett. Tanner hátratolta a kalapját. – Mit keresel itt? Julie felsóhajtott. Ezt jól megcsinálta megint. Elég ránéznem, és már megint én vagyok az, aki a kérdésekre válaszol. – Ezt én is kérdezhetném tőled – felelte. – Nem tudtam, hogy este is rajta voltál a rajtlistán. – Nem is voltam – felelte a férfi végignézve a lányon. – Az egyik lasszós kért meg, hogy lovagoljak párban vele, de szerencsémre az állandó segítője megérkezett a szám előtt, és így lekerültem a horogról. – Vagy úgy – bólintott Julie, aztán maga elé meredt. Buck sohasem vállalta volna a terelőlovas szerepét. Távol tartotta magát a lasszósoktól, akik kénytelenek voltak a lovaikkal együtt utazni, és így nem tudták végigcsinálni ugyanazt a kimerítő körversenyt, mint a rodeósok. – Gratulálok a délutáni lovaglásodhoz – mondta talán egy kicsit túl gyorsan is. – Szép pontszámot szedtél össze. – Hát igen. De tudod, hogy van. Fele a ló érdeme. Tudta. Eleget panaszkodtak a füle hallatára a rossz sorsolásra. Védekezésképpen kihúzta a kezét a szoknyája zsebéből, és összefonta maga előtt. – Még a keményen blokkoló ló hátán is rajta kell maradni, Tanner. Tanner szája sarka mosolyra rándult, de azért nem volt hajlandó elismerni a lány igazát. A szerénység tiltja a bókok tudomásulvételét is. Julie nem mert felfelé nézni, inkább Tanner szerelését vizsgálgatta. A combvédők kiemelték keskeny csípőjét és hanyag testtartását. Könyökénél kopott inge nem felelt meg a rodeós körökben elvártaknak, de neki erején, egyensúlyérzékén és az arénában mutatott ügyességén kívül nem volt szüksége más dekorációra, talán legfeljebb még a kék szempárra, amely most is legalább olyan intenzitással néz rá, mint az előző este. „Az volt az érzésem, hogy azt akarta megtudni, hogy van-e valamilyen… hogy is mondjam, igényem", mondta Nick. Már éppen a forrón sütő kék szemek hatása alá került volna, amikor észbe kapott. Nem akart érzelmeket. Addig pedig különösen nem, amíg Tanner Danielson így néz rá.

Egy közeli karámban elbődülő borjú hangjára akkorát ugrott, mintha Tanner ért volna hozzá, utána meg elpirult, mert szégyellte, hogy elárulta, mennyire feszült. A férfi a lány arcát figyelte. A hosszú pillanat telítve volt a rodeó világának megszokott zajával, távoli ajtócsapkodással, a vályúba öntött víz csobbanásával, emberi beszéd halk morajával. A familiáris környezet és Julie feszültsége éles ellentétben állt egymással. A lány ugyan mozdulatlanul állt, de Tanner látta, hogy a hűvösen értelmes arckifejezés olyan érzelmi árapályt rejt, ami az ő tüzét is felszítja. Laza, fehér pamutruha volt a lányon, ami éppen úgy sejtetni engedte az alatta rejlő domborulatokat, mint a pillantása a mélyén dúló szenvedélyt. Meg akart szólalni, de először a torkán akadt a szó. – Az elmúlt években is jártál rodeóra? – nyögte ki végül. Julie felvonta a vállát. – Televízión néztem. Azt hiszem, hogy ez… valahogy a véreddé válik meg minden. Valami megcsillant a férfi szemében. – Mikor befejeztem a számomat, láttalak a karámnál. Nem felejtetted el, hogy honnan kell nézni a rodeót, Julie. – Igen, ez a munkám – tette hozzá a lány védekezően. – Pontosan. A munkád – húzta el a száját Tanner. – Itt, az istállók körül is a munkádat végzed? – Mondhatnánk azt is. Én… én az atmoszférát akartam elkapni – mutatott a karámok felé. – Emlékezni rá, hogy milyen is volt. – Az operatőröd hol van? Olyan éles pillantás volt a válasz, hogy a férfi rögtön gyanakodni kezdett, nincs-e mégis valami közöttük. Bár az operatőr tagadta, hogy lenne, emlékezett Tanner. És úgy érezte, hogy Nick igazat mond. A pasas ugyan vak, de azért még lehet becsületes. Julie rántott egyet a vállán. – Most éppen pakol. – Szóval ő pakol, te meg a környezetet szokod. – Arra gondoltam, hogy itt hátul, a színfalak mögött is készíthetnénk néhány felvételt. A színfalak mögötti rodeó. A cowboyok, az állatok… – Eeegen – mondta Tanner némi iróniával. – Szalagra venni mindent. – Mi rossz van abban? – Semmi különös. De a valósághoz képest igen gyenge pótlék. – De ez is a munkához tartozik, nem? – Julie ingerülten legyintett. – Ebből élek. Ahhoz, hogy a rodeóról dokumentumfilmet készítsek, még nem kell, hogy érzelmileg is kötődjek a karámokhoz. – A mondat végét szinte már kiabálva mondta. Maga sem értette, hogy mitől gurult be ennyire. A kifakadás után ugyan igyekezett nyugodtnak tűnni, de Tanner látta a torkán lüktető eret. És te, galambom, kötődnél-e érzelmileg, ha olyan közel mennék hozzád, hogy a sima, selymes bőrödön át érezhetném, ahogy a véred lüktet? Neki már a puszta gondolattól is száguldani kezdett a vére. – Sajnálom – szólt Julie, hogy iménti hevességét jóvátegye. – Hosszú napom volt. Tanner a csuklójáról a markába engedte a kötelet, és az ujja között babrált vele, majd megint a lányra nézett. – Igen. Ismerem én is az ilyen napokat. A rodeónál nincsenek is mások. – Én is azt hiszem. Tanner újból a csuklójára fűzte a kötelet. – Te, ahogy én emlékszem, mindig elég kitartó voltál. Most is te vezeted a kocsit, vagy ez a civilizált medve? A kényszerű mosolytól a lány védekezése is meggyengült. – Nick szeret vezetni. Ez is egy pont a javára. – Te sohasem szerettél, mégis mindig neked kellett – jegyezte meg lágyan Tanner. – Ez pedig egy pont a le javadra. – Valakinek muszáj volt. – Annak a lerobbant Chevyteknek olyan hangja volt, mint egy tanknak az aknamezőn. Olyan rosszul is ment, mint ahogyan hangzott? – Nagyjából úgy – válaszolta Julie. Tanner érezte, hogy nem kellett volna előhoznia, de az emlékkép úgy bukkant fel benne, mint eső után a zsenge préri fű. Egyik reggel a lányt ott találta alva a kocsiban, mert egész éjjel vezetett, hogy Buck el tudjon indulni a másnapi rodeón. Hozott neki papírpohárban kávét, és sajnálkozást tettetve felébresztette. Julie félálomban, táskás szemekkel pislogott rá,

és ő az ablakon behajolva, abban az őrült pillanatban majdnem megcsókolta. Puha volt a szája, meg sem mozdult, el sem húzódott. A kávét lerakta a műszerfal tetejére, szó nélkül elfordult, és anélkül, hogy egy szót is ejtett volna arról, hogy nem az ő dolga volna gondoskodni róla, visszaballagott a lovához a karámba. Nem bánta volna, ha találkozik Buckkal, és jól összevesznek. – Egy kávét, Julie? Egymásra néztek, Julie tekintetéből sütött a gyanakvás, és Tanner azon tűnődött, hogy vajon ugyanarra az esetre gondolnak-e mindketten. – Menjünk, kapjunk be valamit. Ereszd el magad egy kicsit. – Én dolgozni jöttem ide, Tanner. Nincs szükségem rá, hogy eleresszem magam. El kell végeznem a munkámat. – A lány kísérletet sem tett rá, hogy elmozduljon. Tanner közelebb lépett hozzá, felakasztotta a kötelet egy karámajtóra, és hüvelykujját a combvédőjébe akasztotta. – Hát igen. A munkád. Néha láttalak a tv-ben – mondta olyan gyöngéden, mintha még sohasem kaptak volna össze a lány munkáján –, amikor az ördög tudja már, hogy honnan közvetítettél. Julie meglepődve pillantott a férfira, és szerette volna tudni, vajon mivel lehetne gátat vetni annak az érzelmi áradatnak, ami elönti, valahányszor Tanner megszólal. ' – Különös érzés volt a képernyőn látni. Sokat töprengtem, hogy mit csinálsz, ha befejezed a munkád, kikkel találkozol, és mit kezdesz az életeddel, amikor nem dolgozol. – Nem is gondoltam, hogy ilyen véletlenek vannak. Nem is voltam olyan hosszú ideig riporter. Hallgatásba merültek, mivel egyikük sem tudta, mit mondjon. Julie Skye-ról szeretett volna beszélni, de ugyanaz a feszélyezettség tartotta vissza, mint amit a rosenburgi bár parkolójában érzett. Azt az intim érzést sem akarta tovább fokozni, ami a félig nyilvános istállók környékét olyan bizalmassá, közvetlenné és csak magukénak valóvá teszi. – Tanner, én nem… – kezdte, de azt sem tudta, hogy mit is akar mondani. – Te, nem – ismételte Tanner, mit sem törődve a szavak jelentésével. Megérintette a lány haját, hátrasimította a válláról, aztán mintha véletlenül tenné, egyik ujja hegyével körülsimította az állát. Julie gyomra reszketni kezdett, mellkasa összeszorult, és a lábai elgyengültek. – Tanner, én most másmilyen életet élek. Le vagyok kötve… A férfi szeme villámokat szórt, és még a simogató ujja is megállt. – Lekötve…? – vágott közbe. – A munkámmal… a seattle-i életemmel… a tv-állomással. – Igen. Ezt már közölted. Videoszalag. – Igen. Videoszalag. Tanner a lány tarkóját simogatta. – Talán meg kellene próbálni a valódit, Julie – mormolta. Julie megpróbált ellépni a férfitól, de az könnyedén újból magához vonta. – Én már kipróbáltam az igazit, Tanner. Még egyszer már nem akarom. – Buckot hagyd ki ebből – figyelmeztette a lányt rekedt hangon. – Ehhez semmi köze. – Ahogy nekem sem. Ujjai tovább kalandoztak Julie nyakán. – Valószínűleg igazad van. De ne próbáld bebeszélni, hogy sohasem gondoltál rá, milyen lenne. Hogy még nem képzelted el, mi történhetne… Kétségbeesésében, hogy tehetetlen bábként nem tud szabadulni a férfi öleléséből, a lány behunyta a szemét. Bőr, nyeregtisztító és fenyőillat keverékét érezte. Mikor kinyitotta a szemét, a férfi még közelebb volt hozzá. Nemrég borotválkozhatott. Biztosan a lovaglás után. Régebben is mindig megborotválkozott, mielőtt t este szórakozni ment. Gondolatban igazat adott a férfinak. Hát persze hogy képzelődött. Valahányszor elolvasta a leveleit. Valahányszor rodeót nézett a tv-n. Győzködte magát, hogy ez nem lehet más, mint gyógyíthatatlan kíváncsiság, késői, felnőttkori képzelgés. De mégis képzelődött, és most, hogy táncolt is Tannerrel, úgy felerősödött benne a vágy, hogy megtudja, milyen is lenne, hogy még a torka is kiszáradt, és a szíve vadul zakatolt. A férfi keze körbesimogatta a vállát, majd karjai mentén lecsúszva úgy fogta át Julie csuklóját, hogy ujjai a csípőjéhez préselődtek. A karámok meleg félhomálya is sötétségbe

borult, ahogy a férfi föléje hajolt, és kalapkarimája eltakarta a magasan fölöttük függő lámpákat. – Tanner, ne… – Sokat gondolkoztam azon, hogy hova kellene tartoznod, Julie – mondta a férfi. Beletúrt a hajába, és lehajolva megérintette ajkával a lány száját. Lazán átölelve tartotta, és finoman csókolgatta. Julie behunyta a szemét, és érezte, hogy könnyű remegés fut végig a gerincén. Tanner keze mintha követte volna, először a nyakát, majd a hátát simogatta és egyre közelebb húzta. Tanner gyöngéd szája minden ellenállást legyőzött, és a lány szorosan hozzátapadva átölelte a férfi derekát. Tanner a karjába kapta, és szorosan egymáshoz préselte a testüket. Julie érezte, ahogy a férfi meleg, nedves nyelve az ajkai között mozogva arra készteti, hogy nyissa ki a száját, és simogatásával egyszerűen elsöpörte a lány tudata mélyén suttogó gyenge, figyelmeztető hangokat. Julie ajkai szétnyíltak. A fejét engedelmesen hátrahajtotta, hogy minden felemésztő csókban találkozhassanak, amitől eltűnik körülötte a világ, és teste édes, folyékony tűzzé változik. Amikor ajkaik szétváltak, pillantása Tanner mélykék szemének feszült tekintetével találkozott. – Még egyszer, Julie – szólalt meg a férfi lágyan. Újból maga felé húzta, de a lány a józan eszére hallgatva ellökte magától. – Nem! Tanner megragadta Julie vállát, de aztán, mintha hirtelen rájött volna, hogy nincsenek egyedül, körülnézett és elengedte. Szeme elsötétült, mély lélegzetet vett és elmosolyodott. – Azt hiszem, jobb helyet is választhattunk volna. – Nem… nem erről van szó. Meg akarta simogatni a lány arcát, de az elkapta a fejét. – Semmi kedvem egy gyors, útszéli kapcsolathoz, Tanner! – Hátha nekem sincs – válaszolta. – Meg sem kérdezed? – Mi mást tudnál ajánlani? Pontosan erről van szó, Tanner! Te az országúton élsz. És én pontosan tudom, hogy az milyen. – Védekezőn összefonta a karját. – Én első kézből tudom, hogy az mit jelent. Sarkon fordult és az ajtó felé indult. – Julie…! Szó nélkül kiment. Tanner pár lépést tett még utána, de az ajtónál megállt. Úgyis hiába megy utána, gondolta. Mérgében kirúgta az ajtót, és csizmája sarkával kitámasztva nézte, ahogy a lány minden harmadik-negyedik lépésnél futásnak eredve, a halion keresztülvágva egyre távolodik tőle.

4. Amikor a kamerák tokjain már olyan vastagon állt a por, hogy a tv-társaság nevét sem lehetett elolvasni rajtuk, Nick abbahagyta a morgást. Két nap alatt három, rodeót és nyolcszáz kilométert hagytak maguk mögött. Az iram kimerítő volt, de ha a fél tucat menő cowboy eredményeit is dokumentálni akarják, akkor nem engedhetnek belőle. Semmivel sem volt könnyebb, mint a cowboyok munkája. A pénzdíjak lovaglásonként gyűltek össze, és a sztárlovasok annyi fellépést vállaltak a körversenyen, amennyit csak tudtak. Tannert csak kétszer filmezték. Az arénán kívül Julie nem is látta, de a felvételek közti szünetben jártában-keltében mindenütt és mindig hallotta emlegetni a nevét. Együtt haladtak a körversennyel, de Tannerral való legutolsó találkozását szerette volna minél előbb elfelejteni. Valahányszor csak meghallotta a nevét, táncot jártak az idegei. Csütörtök reggelre Nick már természetesen vette a lány ügybuzgalmát, és mikor reggeli közben kivette a kezéből a programfüzetet, elégedetten tapasztalta, hogy a napja szabad. Vigyorogva dünnyögte: – Milyen rodeókat fogunk még meglátogatni, gyermekem?

– A holnaputáni renói döntőket – vágta rá Julie. – Aztán kedden a Greeley-i Rohanó Csordát kezdjük filmezni. Holnap estig Lehtiben maradunk. Hotchkins a Süteményen ötödik a névsorban. Ha rajta marad, jó szám lesz. Nick rámosolygott, és intett a pincérnőnek, hogy töltsön még egy kávét, majd újból a programfüzet nézegetésébe merült. – Szóval jó lovaglás lesz, mi? – Így van. Csak jók legyenek a felvételek is, Nick – válaszolta a lány hasonló hangnemben akkor lehet, hogy a Salt Lake City KBZF állomás is átveszi. – A helyi adó? Julie bólintott. – Hotchkins azért érdekli őket, mert helybeli. Holnap reggelre már megbeszéltem vele egy interjút. Korán kell kelnünk. Nick felhúzta a szemöldökét. – Hű, de szorgalmas voltál! – Ez jó előzetes lehet a dokumentumfilmünkhöz – folytatta Julie. – No, meg egy kis pénzt is hoz a házhoz. – A te programigazgatói kinevezésedről nem is beszelve, mi? Julie felszegte az állát. – Igen. Meg akarom szerezni azt az állást. Nick egy pillanatig még elnézte a lányt, aztán megszólalt. – Ezt a mostani munkádat jobban csinálod. Kár lenne érted az irodában. – De akkor minden este otthon lehetnék. – Eegen. És Skye akkor is pont úgy fog viselkedni, mint egy tinédzser. Mindegyik azt teszi. – De én szeretnék otthon lenni, amíg túl nem esik rajta – válaszolta Julie élesen. – Ötször próbáltam hazatelefonálni, de mindig foglalt volt a vonal. Rosa azt mondja, Skye folyton egy fiút hívogat, akiről sohasem hallottam. Rosa csak annyit tud róla, hogy saját kocsija van, és… – És még mi? – kérdezte Nick, amikor Julie hirtelen elakadt. Julie megadóan vonta meg a vállát. – És cowboy-kalapot hord. Nick szívből felnevetett. – És vissza is hívja a fiú? – Honnan tudnám? – ugrott Julie. – Hiszen ott sem vagyok. – Rosa majd rajta tartja a szemét. Ne aggódj. – Könnyű ezt mondani. A te két gyereked már felnőtt. És kezdettől fogva két szülőjük volt. – Először minden kölyöknek két szülője van. – Beszélgettél már valaha is Skye-jal az apjáról? – Mire gondolsz? – Julie védekező gesztussal maga elé húzta a programfüzetet. – Sohasem látta az apját. – Valóban? És soha nem is gondol rá? A lány összeszorított szájjal nézett a férfira. – Nem hiszem, hogy ebben a témában szakértő lennél, Nick. – És mi a helyzet Danielsonnal? – kérdezte Nick váratlanul. Julie a gyors témaváltásra csak hebegett-habogott. – Miért? Mi van vele? – Mikor lovagol? Közömbösséget színlelve lapozott bele a jegyzetfüzetébe, és úgy tett, mintha a rajtlistát tanulmányozná. De Nick nem vette be a trükköt. – Tizenötödikén. – El tudjuk adni a róla készült anyagot szabadúszóként is? Julie ijedten kerülte a férfi tekintetét. – Nem. Ő… nem helybeli – válaszolta. – Na és? Ezt a montanai cowboyt akkor is kettő az egyhez adják az első helyre. Azóta, mióta tavaly a nyakát kockáztatva megmentett egy fiatal bikalovast, akinek a kötél elkapta a kezét, hősként tisztelik. Te voltál az, aki előkotortad ezt a történetet a sajtóanyagból. Egész Utahban ismerik. – Tudom – felelte Julie. – Akkor? Kényszeredetten nézett a férfira. – Megbeszélted már vele azt az interjút? Julie becsukta a jegyzetfüzetet. – Már tizenöt éve, hogy nem ad interjút, Nick. Nem szereti a sajtót. – És mi lenne, ha mégis megpróbálnád odaillegetni magad hozzá? Ezen a téren óriási reputációd van. Mi lenne, ha nála is bevetnéd a híres technikádat? A feszültségtől még a lány gyomra is összerándult, de nem szerette volna, ha éles nyelvű partnere észreveszi.

– Azt, hogy a technikámat hogy használjam, már évekkel ezelőtt megtanultam, Nick. De azt is tudom, hogy csodákra várni hiábavaló időtöltés. Ahogy én tudom, túlórázásra nincs időnk. – Danielson főmunkaidős téma. Nem túlórás – jelentette ki kérlelhetetlenül az operatőr. Julie türelmetlenül intette le. – Dolgozom az ügyön. De az ő programja még a miénknél is észvesztőbb. Reno után Albertába repül, aztán meg vissza, hogy a lakókocsiját elvihesse Greeley-be. Nincs sok esélyem rá, hogy összefussunk egy helyi kávézóban. – Akkor meg kapd el két lovaglás között – tanácsolta Nick. – Hívd meg egy sörre. Egyik este a rodeó után, a karámok közelében csapj le rá. Julie feszengett, mert érezte, hogy nyakig elvörösödik. Nem mert ránézni Nickre. Megpróbált a kávéscsészéjében menedéket keresni, de megégette a nyelvét, ráadásul még a forró kávé is a kezére ömlött. Nick szó nélkül nézte végig a mutatványt. Mikor Julie végre letette a csészéjét az asztalra, ő is ugyanazt tette, és hátradőlt a székében. – Mi van veled, Fielding? A lány ránézett. – Ha futó kalandod van egy cowboyjal, annál jobb. Annál beszédesebbé válik. – Nincs semmi futó kalandom. – És miért nincs? – Azért, mert az ilyesmi nem az én stílusom – válaszolta Julie hidegen. Nick felfortyant. – Majd én megmondom, hogy mi nem a te stílusod, kicsikém. Az, hogy félsz a melótól. Az a Julie Fielding, akit én ismerek, kihívásnak venné, hogy lehetősége van megszólaltatni egy olyan pasast, aki tizenöt éve nem adott interjút. Julie csak hallgatott. – Olyan érzésem van, hogy ez a cowboy lesz az idei bajnok. És ha akkor, amikor megkapja az aranyérmet, a kezünkben lesz egy vele készült exkluzív interjú, akkor te döntheted el Julie, hogy mi akarsz lenni: programigazgató vagy fel egészen az állomásmenedzserig. Julie csak bámulta a bögréje fenekét. – Én el tudom kapni az arénában, de neked máshol kell. Ha nem hajlandó kamera előtt beszélni, akkor fogd a mikrofont, és csak hangfelvételt csinálj. Később majd rávisszük a videóra. De mindenképpen kell vele egy interjú. Az, hogy mit gondol a győzelemről, a vereségről… és a sitten töltött évekről. Szerezd meg! – Hogy a sitten töltött éveiről beszéljen, az képtelenség. Csönd támadt. – Attól még megpróbálkozhatnál vele – szólalt meg végül Nick. – Azt hiszem, igazad van – felelte Julie. Nick önelégült mosollyal dőlt hátra a széken. – Okos asszony. Szóval belevágsz? Julie végigsimított a haján. – Persze, hogy bele – válaszolta. – Ez a munkám, nem? Az eső utáni, ködös, késő reggelen ferdén sütött a nap a szinte teljesen üres rodeó talajára. Julie a hangosbemondó torony árnyékában egy padon ülve figyelte, ahogy Tanner Danielson egy almásszürke herélten lovagol. Az aréna közepe felé haladt, és lehajolva magyarázott valamit egy tizenöt éves forma fiúnak. A srácot már háromszor ledobta a ló, de minden alkalommal felállt, odament a kerítéshez, és megvárta, amíg Tanner újból betereli a bokszba. Most azonban már nem engedte tovább kísérletezni a fiút, elégedetten vállon veregette, és rámosolygott a kerítés tetején ülő idősebb férfira, aki feltehetően a gyerek papája volt. Julie elnézte, ahogy a fiú kalapját szorosan a fejébe húzva viszonozza Tanner feltartott hüvelykujjas üdvözlését. Tizenöt. Az is lehet, hogy ez az a fiú, akit Skye hívogat. Julie összeszorította a száját. Vajon mióta foglalkoztatják Skye-t a cowboyok? Vagy az, hogy barátja legyen? A dokumentumfilm előtt egyikről sem esett még szó. Julie-t sem érdekelték a fiúk, amíg… hogy is volt csak? Tizenöt. Nem. Tizennégy éves koráig. Elhessegetve nyugtalanító gondolatait, felállt a padról, és felmászott az előtte álló viharvert, szürke korlátra. A korlátra mászás olyan szórakozás volt, amiben minden gyerek részt vett, akinek annak idején alkalma volt rá. Persze, biztonsági okokból tiltották, de hiszen éppen ez volt benne az élvezet. Térde nekiütődött a kerítés alsó rúdjának, és az egyik lábát átdugta felette úgy, hogy a másik oldalon szabadon himbálódzott.

Tanner még az aréna másik oldaláról is felismerte, és felállt a nyeregben. Aztán elköszönve beszélgetőpartnerétől a lány felé lovagolt. Julie, miközben felült a kerítés legmagasabb rúdjára, egy régi álomképpel küzdött: egy cowboy, akit szeretsz, feléd lovagol, te pedig a karám tetején, csípőre tett kézzel ülsz, és igyekszel lezsernek látszani. A legutolsó találkozásukkor esett csókot lehetetlen volt elfelejteni. Lehetetlen volt nem emlékezni arra, hogy milyen volt Tanner vállát átölelni, érezni a teste melegét, és vágyaira saját vágyaival válaszolni. Lehetetlen volt azt kívánni, hogy bárcsak ne tette volna. Lovát visszafogva a férfi megállt; keze a nyeregszarvon. Nyilvánvalóan jól betanított lovon ült. Két ujjával megérintette a kalapja szélét, és egy gyors, mindent felölelő pillantással felmérte a lány mell alatt végződő, kék felsőrészét, farmerét és csizmáját. Lassú, derűs mosoly öntötte el az arcát. – Észre sem vettem, hogy figyelsz – mondta. – Én meg azt nem tudtam, hogy leckéket is adsz. Tanner felvonta a vállát, és a bokszok felé nézett. – Nem volt ez igazi lecke. Csak néhány jó tanács egy öreg barátom fiának. Rendes kölyök. Kalapkarimája alól figyelte a lányt, és tekintete egy pillanatra megállt a szájánál. Julie erős bizsergést érzett. – Lovagol a srác délután? – Nem. Még nem elég jó. De idővel lehet belőle valami. Te mit gondolsz? Nem az számít, hogy én mit gondolok, vallotta be önmagának Julie. – Azt gondolom, hogy az egész jelenetet fel kellett volna venni. Sajnálom, hogy nem volt itt Nick. – Nem vagyok benne biztos, hogy az ifjú John értékelte volna. – Miért ne? – kérdezte a lány. – Első próbálkozásra senki sem marad meg egy vad ló hátán. Semmi szégyellnivaló nincs benne, ha valakit ledob a ló. És abban sem, ha valaki más is látja. – Nem is tudom, Julie. – Előrehajolt. – Egy csomó olyan dolog van, amiben semmi rossz nincs, és mégsem szívesen csinálod mások előtt. Valami azt súgja nekem, hogy ebben van némi személyes tapasztalatod. Ezt az utalást a karámok mögötti csókra nem lehetett nem megérteni. De azt sem akarta, hogy beszélgetésük ebből induljon ki. Azért van itt, hogy interjút csináljon, ha törik, ha szakad. – Nézd, mi a munkánkat arra a pár menőre koncentráljuk, akik esélyesek a bajnokságra – adta a fölényeset Julie. – Kiválasztunk hármat-négyet, és a körverseny utolsó heteiben csak rájuk összpontosítunk. Inkább önéletrajzszerűnek szánjuk, mert azt szeretnénk bemutatni, hogy hogyan élnek, miként gondolkoznak, mik a vágyaik. Szóval nemcsak azt akarjuk bemutatni, ahogy lovagolnak. Tanner még jobban a fejébe húzta a kalapot. – Hát, igen – mormogta szenvtelenül. – És ez az, amit igazából a rodeó jelent. Embereket, akik benne élnek, és nemcsak egy pár nyertes lovaglást videóra véve. Tanner már nem a lány csizmáját nézte, hanem a blúzát és az arcát. – Azt hiszem, Julie, hogy te erről legalább annyit tudsz, mint én. – De arra senki sem kíváncsi errefelé, hogy egy seattle-i riporternek mi mondanivalója van erről. Ezek cowboyokat akarnak. – Igen? – kérdezte vigyorogva Tanner. – Te is így vagy vele? Erre a szemtelen, ingerkedő hangra a térdétől a feje búbjáig égető hőhullám futott végig a lányon. Úgy tett, mintha nem értette volna a célzást, és kényszeredetten mosolygott. – Ha valaki megpróbált volna elkapni az utóbbi pár napban, hogy pár szót váltson veled, nem lett volna könnyű dolga. Az utolsó két nap alatt hányszor lovagoltál? – Ma este például nem lovagolok. – Nem? – kérdezte reménykedve. – Szeretnéd, ha meghívnálak vacsorázni? Julie megrázta a fejét. – A vacsorát a tv-társaság fizeti. – Ahová én viszlek, ott nem tudja. Tisztában volt vele, hogy nem lenne szabad megkérdeznie, de már hallotta is a saját szavait. – Miért, hová viszel? – Hozzám.

– Van egy partnerem is, Tanner, akinek felelősséggel tartozom. Én dolgozom itt. És ma este rodeó van. – Mondd azt neki, hogy interjút csinálsz. És hozd magaddal a magnódat. – És tényleg meginterjúvolhatlak? Tanner faarccal nézett rá, és bólintott. Csak a szeme sugárzott. – Meg. A versenyzők parkolójának déli oldalán, a végétől számítva a harmadik lakókocsi – fejezte be Tanner, és kalapja szélét megérintve tovaügetett. Nickkel abban egyeztek meg, hogy a börtönévekről is beszélgetni fognak. Az egészet szalagra kell venni. Mély lélegzetet véve, Julie bekopogott a fémajtón. Az ajtó kifelé nyílt. – Helló – szólalt meg Tanner az ajtóban. – Helló, úgy tűnik, hogy megtaláltalak. – Nekem is. Az az udvariasság, amivel lejött eléje a lépcsőn és az ajtót tartva megvárta, amíg a lány belép az ajtón, éppen úgy jellemző volt rá, mint ezüstszegecsekkel díszített halványsárga inge és szinte teljesen új farmere. Julie felment a két lépcsőn, és belépett Tanner otthonának szűkre szabott nappalijába. A helyiség híven tükrözte Tanner gyökértelenségét. Rodeós sikereiről a tükörre dobott fakult selyemszalagok, a győztes lovaglásokért kapott ezüst övcsatok árulkodtak. A nyereg a vezetőülés hátára volt dobva. A két főzőlapos gázrezsón fortyogó fazékból cayenne bors és hagyma illata felhőzött. A lakókocsi fából készült falát fényképek borították, amint az rodeós körökben szokásos. Olyan cowboylakásban még senki nem járt, amiből ez hiányzott volna. De hiszen a környezet is a dokumentumfilmbe kerül, eszmélt rá, és egy pillanatig a hivatásos filmes szemével nézett körül. Nicknek igaza volt. Nekik ez kell, a háttér, a légkör és Tanner. Szalagon. Ahogy beszélgetnek. Lelkendezve fordult a férfi felé, de Tanner éppen a szoknyáját és szandálját vette szemügyre, és amikor Julie arcához ért, olyan mosoly terült el az arcán, aminek semmi köze sem volt a dokumentumfilmhez. – Azon gondolkoztam, hogy hozzám is farmerben, öreg csizmában és abban a picike, rövid blúzodban jössz-e? – szólalt meg a férfi. Julie zavarba jött a pillantásától. – Nem is volt annyira picike. Tanner mosolygott. – Amikor reggel megláttalak a kerítés tetején, pontosan úgy néztél ki, mint amikor még belevaló tizennyolc éves kis lázadozó voltál. – Ahhoz nem jöttél elég közel hozzám reggel, hogy meg tudd állapítani, hogy tényleg tizennyolc évesnek látszom-e. – Most még annál is sokkal jobban nézel ki, Julie – jelentette ki a férfi magától értetődő természetességgel. – Abban a picike blúzodban vagy anélkül. Egymásra néztek. Julie Tanner nyitott ingének V betűjére pillantott. És te is. Nem szólalt meg, de ha beszélt volna, ezek a szavak hagyták volna el az ajkát. A férfi homlokába hulló fekete haj ugyan rövidebb volt valamivel, mint a fényképeken, és a válla is szélesebb lett egy kicsit, de ahogy a testével bánt, az nem változott semmit. Egy született atléta könnyed eleganciájával és egyensúlyérzékével mozgott, amiben volt valami férfias érzékiség, ami annyira hatott rá, hogy egyedül a mozgásából is ráismert volna. – Magnót is hoztam, Tanner. Szeretném bekapcsolni, hogy feltegyek néhány kérdést. Mivel a férfi nem válaszolt, Julie elővette a magnóját meg egy mikrofont. Az asztal nehéz fajanszedényekkel (amelyekről látszott, hogy a legrázósabb utakat is kibírják), műanyag nyelű evőeszközökkel és különböző mintájú papírszalvétákkal előre meg volt terítve. Elvégre vacsorára hívtak meg ide, jutott eszébe, és még valamire, amire Tanner utolsó találkozásuk alapján joggal számít. Hiába próbált ellenállni, már a gondolatra is forróság öntötte el az egész testét. Hogy elférjen a felszerelése, félretolta az egyik terítéket, bedugta a fali csatlakozóba a magnó zsinórját, és megnyomta a „felvétel” gombot. A falon függő fényképekre vetett pillantás meglepetést hozott. – Hé – mosolygott rá Tannerre –, hiszen ez itt én vagyok, nem? Egy fekete-fehér, hússzor huszonötös fénykép függött az asztal felett. A képen a karámkerítés tetején ül. A fotó mellett több, hasonló évjáratú fénykép is függött: Buck és

Tanner egy viharvert teherkocsi oldalának támaszkodva. Buck tiszteletdíjjal a kezében, aztán megint Julie, abban a csizmában, amit reggel viselt, egy fűrészbakra dobott nyeregben ülve, lovaglást mímelve. – Hát igen – Tanner Julie mögé lépett a szűk lakókocsiban. A lány hátrapillantott a válla felett. Nem értette, hogy miért hatnak rá olyan nagyon ezek az emlékek, amikor eddig még gondolni sem szeretett rájuk. – Arra gondolok, hogy ezek mind… olyan régen készültek. Én. Buck. Mindnyájan. Úgy, ahogy akkor régen volt. – Azt hitted, hogy ezek a képek már meg sincsenek? – Én… – vonta meg diplomatikusan a vállát. – Minden cowboynak, aki ismerte Buckot, van fényképe róla. A cowboyok sokáig megőrzik annak a társuknak az emlékét, akinek… elfogyott a szerencséje. Mindenki, a lovasok, az istállófiúk, a kommentátorok emlékeznek rá. És rád is. – Rám? Talán egy kérdéssel kellene hozzáfognunk az egészhez, Tanner – váltott hirtelen, és hátralépett, nehogy eltakarja a mikrofont. A férfi először a mikrofonra nézett, aztán Julie-ra. A lány megpróbálta nyugodtan összeszedni a gondolatait, mert érezte, hogy a dolgok a vártnál nehezebben fognak menni. Arra gondolt, hogy mi lenne, ha a dolgok közepébe vágna. Tannerrel úgyis mindennel így járnak. – Meséld el, hogy milyen érzés az Év Cowboyának lenni – kérte végül. – Megszerezni a címet! – Ha nyernék, elégedett lennék – felelte Tanner, közben kinyitotta a jégszekrényt, kivett két doboz sört, és az egyiket kinyitotta. – Kérsz egy sört? – Julie elfogadta a kínálást. – Poharat? – Köszönöm, nem kérek – válaszolta. – És gondolod, hogy sikerülni fog? – Sikerülni? Mi? – Hát, megnyerned a bajnokságot. – Nem tudom megmondani – felelte Tanner. – De érdekel? A férfi ránézett. – Igen. – Tanner is ivott a söréből, Julie pedig fegyelmezetten, türelemmel állta a pillantását, és hagyta, hogy a csend uralkodjon el egy időre. Kis idő múlva a férfi folytatta. – Rég volt az az idő, amikor még érdekelt, hogy valaki nézi-e, ahogy lovagolok, Julie. A lány nem reagált az utalásra. A sörösdobozt óvatos mozdulattal engedte le a csípőjéhez. Nem felejtette el, hogy a magnó be van kapcsolva, és a szalagot nemsokára Nick fogja hallgatni. Nyugodtan tovább kérdezett. – Mióta kijöttél a börtönből? Tanner pillantása sem árult el többet, mint a lány hangja. – Ennek semmi köze sincs hozzá. – Nincs rá semmi okom, hogy azt gondoljam, hogy van – jelentette ki Julie őszintén. – Talán azért kérdeztem meg, mert úgyis szerettem volna felvetni a témát. Tudom, hogy nagy hatással volt rád, és meg is változtatott. Azt hiszem, hogy senki sem él meg úgy egy börtönbüntetést, hogy az ne hatna rá. – Akkoriban – tűnődött el Tanner – nem úgy tűnt, mintha téged nagyon érdekelne ez az ügy, Julie. Hogy nem érdekelte? Hirtelen megint ott látta magát terhesen, apró lakásának kihúzható rekamiéján ülve, kezében Tanner levelét szorongatva és teljesen kiborulva. Az a szó, hogy érdekelte, messze nem írja le az érzéseit. Egyedül maradt, félt és kétségbe volt esve. De ha válaszolna, kiderülne az igazság. – Én… engem most érdekelne, Tanner – bökte ki végül. A kék szempár úgy nézett rá, hogy az felért egy simogatással. – Mi érdekelne? – Hogy milyen volt. Az, hogy mit csináltál. – A börtön csapatában lovagoltam. És ültem egy cellában, azzal a szörnyű érzéssel, hogy sohasem kerülök ki belőle. – Mire gondolhat, aki egy cellában ülve tölti azt a büntetését, amiről azt hitte, hogy nem következhet be?

– Sörre. Nőkre. A szabadságra. – Arra a lányra, aki miatt börtönbe kerültél? A férfi komolyan és talán kihívóan is nézett a lányra. – Így is lehetne mondani. – Tanner a Julie mögötti falra nézett. A lány követte a pillantását. Tanner azt a képet nézte, amelyiken ő a karám tetején ül.

5. A csöndet csak a magnószalag súrlódó hangja zavarta meg. – Hogy hívták? – kérdezte meg végül. Tanner felhúzott szemöldökkel nézett rá. – A mexikói lányt? – A férfi lehajtotta a fejét, és egyik kezével megdörzsölte a tarkóját. – Nem emlékszem rá – bökte ki egy kis idő múltán. – Buckra rótták ki a legszigorúbb ítéletet, nem? Úgy is történhetett volna, hogy Buck kerül a börtönbe, és én ülök azon a bikán. Erre szoktam gondolni a börtönben. Sajnálom. Bűnös vagyok. Bűnös vagyok, mert én megúsztam, Buck pedig meghalt. – Te igazán nem vagy bűnös – vágta rá talán túl gyorsan is Julie. Majdnem azt mondta, hogy nem kell, hogy bűnösnek érezzük magunkat. Már a gondolat is felkavarta. Mi. Sohasem volt semmiféle mi. Egyikük sem árulta el Buckot, még csak egy érintéssel sem. Miért kellene hát, hogy bűnösnek érezzék magukat? Tanner ujjai megérintették a kézfejét. A lány pillantása Tanner komoly tekintetével találkozott. Az erős férfikéz az ujjai közé fűzte az ő ujjait, miközben a másik kezével az arcát simogatta. – A logikának ehhez nincs sok köze, Julie – mondta Tanner. – De azt hiszem, hogy ezt már te is megtanultad. Kívánta a férfi csókját. Bizonytalan lábakkal kilépett az asztal és Tanner közül. A férfi nem lépett utána, még csak feléje sem nyúlt. Csak állt előtte, hüvelykujjával a nadrágja övében. – Valami rosszat mondtam? – Dehogy. Csak nem gondoltam végig a te szempontodból a dolgokat. Azt, hogy milyen lehetett az életed, mit csinálhattál. Tanner megvonta a vállát. – Miért kellett volna? – Riporter vagyok. Ez lenne a dolgom. – Hagyd már ezt, Julie. – Úgy látszik, veled ez nehezen fog menni. Úgy érzem magam, mintha megragadtam volna 1980-ban. Mintha visszasétálnék az idolén, és mindent változatlanul találnék. – A lánynak égni kezdett a szeme, és érezte, hogy a torka is egyre inkább elszorul. Nyelt egy nagyot, és egyik kezével eltakarta szemét. Tanner meg sem mozdult, amíg le nem engedte a kezét. Aztán megfogta a vállánál, és maga felé húzta. – Én nem '80-ról beszélek, Julie. Fogalmam sincs, hogy ott ragadtam-e vagy nem. Az is lehet, hogy igen. De ez abszolút lényegtelen. – Én pedig nem hiszem, hogy így van. Tanner végigcsúsztatta kezét a lány karján, majd ujjait a pólóing alá csúsztatta. – Igen, lehet, hogy igazad van – dörmögte. – Meggyőződhetünk róla… A lány tiltakozása pontosan annyit számított, mint Tanner egyetértése. Lágyan, minden sietség nélkül vonta magához és úgy érintette az ajkát a lányéhoz, mintha nem is lehetne kérdéses, hogy az elfogadja a csókját. És minden ellenkezés nélkül el is fogadta. A férfi ujjai most már a tarkójánál tartottak. Julie gerincén érzéki remegések futottak végig, és engedte, hogy a férfi nyelve felkutassa a szája mélységeit, miközben ujjai a védőtapasz felett simogatták Tanner testét. A férfi teljesen magára húzta, egyik kezével a lány vállát fogva a másikkal végigsimított a karján, a csípőjén és a combjain. Felfelé induló kezeivel magával sodorta a ruha anyagát és a szoknya alatt forró tenyerébe fogta a lány combját. Ujjai szétterültek a vonzó dombokon, és

magához húzta a lány testét. Felajzottan merev volt, és a farmer cipzára mellett kidudorodó szilárd férfihús Julie gyomrához préselődött. Hogy testük forrósága találkozhasson, a lány lábait a csípője mellé húzva emelte magához. Szédítő, forgószélszerű csókjuk még folytatódott egy darabig, és mikor Tanner feléje lökte magát, Julie úgy reagált, ahogy nem állt szándékában, és csípőik a kimondatlan beleegyezés ritmusában mozogtak együtt. Tanner felemelte a fejét, és csókjuk ajkaik lassú eltávolodásával ért véget. Julie lassan kinyitotta a szemét. Észrevette, hogy a torka mélyedésében lüktető pulzusától és testük közelségétől éppen olyan hangosan és kapkodón lélegzik, mint Tanner. A férfi két kézzel fogta át a vállát és állát a lány homlokán pihentetve, teste melegével olyan üzeneteket küldött, amelyeket partnere több mint kész volt teljesíteni. – Maradj velem, Julie – kérlelte Tanner mély hangon. – Egész éjszakára. Könnyű lett volna igent mondani. Szerette is volna kimondani, hiszen arra vágyott az agyában kavargó minden kéjes gondolattal, de az őrülten izgató vágyak ellenére a fejében megszólalt egy ésszerűséget diktáló hang, az, amelyik tizenhárom hosszú éven át elkísérte. Több mint tizenhárom éve. Azóta, amióta rájött, hogy terhes Skye-jal. – Nem tudok. A haján érezte a férfi leheletét. – Miért nem? – Mert én… Tanner karjai még szorosabban ölelték át a vállát. – Buck miatt? Julie megrázta a fejét. Skye miatt, visszhangzott az agyában. – Én, én… csak egyszerűen nem tudok. – Julie! A férfi érintése túlságosan is csábító, a lány ellenállása pedig túlontúl gyenge volt, de szerencsére nem maradt rá idő, hogy Tanner próbára tegye. A kettejük közt vibráló feszültséget váratlan telefoncsengetés törte meg. Tanner meg sem mozdult, csak a foga között morzsolt el egy káromkodást. A harmadik csengetésre Julie lehajtott fejjel megszólalt. – Tanner, én meghagytam ezt a számot a motelben. Julie magán érezte a férfi kérdő tekintetét, aki elengedte, majd a vezetőfülke két ülése között lévő telefon kagylója után nyúlt. – Igen – szólt bele a kagylóba, és aztán hátrafordulva Julie felé nyújtotta a kagylót. – Téged keresnek. – Köszönöm – vette át a kagylót. – Mrs. Fielding? – kérdezte egy fásult hang a telefonban. – Üzenet Skye-tól. Hogy hívja fel. – Köszönöm – szólt bele a kagylóba Julie. – Mi történt? De már csak a búgó hang hallatszott. A lányáért való aggodalom alaposan megemelte a pulzusszámát, és még akkor is erősebben dobogott a szíve, amikor azt mondogatta magának, hogy nem lesz komolyabb dolog annál, hogy Skye nem találta meg a kedvenc zokniját. De mégsem lehetett semmibe venni az üzenetet. O Skye mamája. És ha Skye-nak szüksége van rá… Tanner felé fordult. – Ne haragudj, de… mennem kell. – A tv-állomás volt? – kérdezte egy kis idő múlva Tanner. – Nem. A ki nem mondott kérdés hatására Tanner szeme összeszűkült. – Csak valami… személyes dolog – mondta Julie. Tanner sóhajtott egy mélyet, aztán elengedte. – Gyere vissza – kérte. Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy a férfi karjába vesse magát. Ránézett a még mindig forgó magnóra, és elfordult Tannertől, hogy kikapcsolja és a táskájával együtt magához vegye. – Ezeket itt is hagyhatod – jegyezte meg Tanner. Habozva a férfira pillantott, de aztán gyorsan máshova nézett. – Jobb lesz, ha magammal viszem. Nem szeretem elhagyni a felszerelésemet. Nem tudta eldönteni, hogy saját maga iránt vagy Tanner miatt, de hirtelen feszültséget, haragot érzett. Mire a táskáját bepakolta, Tanner már közömbös arccal nézte.

Tanner a kezébe fogta a lány táskájának szíját és rácsúsztatta Julie vállára. Ujjai még kicsit habozni látszottak, de végül visszahúzta a kezét, átlépett a szűk helyiségen, és kinyitotta Julie előtt az ajtót. A lány szó nélkül préselte el magát Tanner mellett, és közben azon imádkozott, hogy meg ne kérdezze, hogy visszajön-e. Nem kérdezte meg. Megkönnyebbülten lelépett a parkolóba, és egyedül hagyta a férfit. Most hagyta ott harmadszor. Minden alkalommal nehezebb volt. – Halló! Skye hangja fesztelennek és nemtörődömnek tűnt a telefonban, és egy mesterkélt felhangtól koránál legalább három évvel idősebbnek hallatszott. Julie csak egy riadt szünet után volt képes egy válasz „halló"-t kinyögni. – Jaj, mami – válaszolta Skye. – Annyiszor próbáltalak hívni! – Megkaptam az üzenetet. Minden rendben, Skye? Történt valami? – Á, nem, mami. Nem ilyesmiről van szó. – Julie megkönnyebbült. – Én csak… – Skye kis szünetet tartott. – Hát, hát, nem tudtam várni vele, amíg visszajössz. Ha majd vásárolni megyünk, kaphatok egy fekete műselyem felsőrészt? Julie azonnal érezte, hogy a kérésben több a mellébeszélés, mint az igazi szándék, de azért bűntudattól hajtva, hogy nincs a lánya mellett, megkérdezte. – Fekete műselyem? – A pólókon kívül igazán szükségem lenne más holmikra is, anyu. Az olyan alkalmakra, mint például… ha Rosa húgánál vacsorázunk. – Talán kölcsönvehetnéd az én egyik vállkendőmet – javasolta Julie. – Az olyan cikis. – Mi az, ami olyan sürgős volt, hogy nem lehetett várni vele, Skye? – Hát… volt valami nézeteltérésfélénk Rosával – vallotta be a kislány. – Lesz egy parti, ahova el szeretnék menni, de Rosa nem enged. De én tudom, hogyha megkérdeztelek volna téged, akkor te azt mondtad volna, hogy oké, és az nem fair, hogy Rosa anélkül mondott nemet, hogy téged megkérdezett volna! És akkor azt mondtam neki, hogy felhívlak, ő meg azt mondta… – Skye – vágott közbe szigorúan Julie – beszéltünk már arról, hogy milyen dolog az, hogy Rosát megpróbálod kijátszani ellenem, amikor nem vagyok otthon. Ez sem vele, sem velem szemben nem tisztességes, és ezt te is nagyon jól tudod. Azt hiszem, egyszer már megegyeztünk ebben. – De Rosa semmit nem enged csinálni. – Mint például? – kérdezett vissza mérgesen Julie. – Elmenni arra a partira? – Hát, igen. – És ez miféle parti? – Hát, ez egy olyan iskolai tánc utáni. Meganék házában lenne, ő az az új lány, akivel nagyon jóba lettem, és Rosa azt mondja, hogy nem ismeri őket, de igazán, mami, ha megismernéd őket, biztos, hogy tetszenének neked. Igazán kedvesek és… – Skye – szakította félbe Julie. – Semmiféle parti, amíg nem találkoztam a szülőkkel! – De, anyu… – Ott lesz a partin az a fiú is, akit annyit hívogatsz? – kérdezte Julie előre sejtve a választ. Újból kis szünet következett, és bár Skye hallgatása beismerést jelentett, a kislány hamar visszanyerte a lélekjelenlétét. – Csak azt mondtad, hogy randiznom nem szabad, azt nem, hogy partira se mehetek. – Hány éves az a lány, aki a partit adja? – Tizenhat. – És a többiek, akik ott lesznek? – Azt akarod mondani, hogy túl öregek hozzám? – Igen. – Es azt mondod, hogy Gary is túl öreg hozzám? – Igen. Az. – És ha ő nem úgy gondolja? – Akkor kételkednem kell az ítélőképességében – vágta rá Julie.

Skye hangja gyerekesen lázadozóvá vált. – Tönkreteszed az életemet! Azt akarod, hogy mert nem vagy itt, én egész nap csak itthon üljek. De nem én tehetek róla. Nem tudom, hogy miért kell nekem itthon eltemetkeznem, mert te elmész dokumentumfilmet csinálni! – Egyelőre még nem vagy eltemetkezve, de erősen dolgozol rajta. Csak semmiféle parti. És a napi hívási idő még mindig legfeljebb fél óra, és egy hívás nem tarthat tíz percnél tovább, világos? Skye? – Rendben – vakkantotta Skye sértődött hangon a kagylóba. Julie behunyta a szemét, és úgy érezte, hogy saját háborgó érzelmei sem kisebbek a lányáénál. – Tíz nap és otthon vagyok, Skye. – Oké – nyugtázta a kislány még mindig morcosan. – És akkor elmegyünk vásárolni, jó? – Oké – felelte Skye, mielőtt átadta a kagylót Rosá-nak. Amikor öt perc múlva letette a telefont, Julie megpróbált úrrá lenni a sértődöttségén, azzal győzködve magát, hogy Skye lázadozása természetes. Intézd el a dolgod és gyere vissza. Erről persze, mint ahogy azt már akkor is tudta, nem lehet szó. Akkor meg mitől ez a csalódottság? Alig több mint egy hét, és újra otthon lesz, és minden visszakerül a régi kerékvágásba. Addigra Tanner Danielson már csak emlék marad. Egy el nem követett hiba. De legalább Tannerről egy szót sem szólt a lányának. Skye eszeveszetten gyors serdülése enélkül is éppen elég eseménydús volt. – Hé, Danielson! – kiabálta az egyik tehenész. – Itt van a barátnőd! A karámok közti délutáni félhomályban Tanner mogorván fordult a hang felé. – Vigyázz, nehogy megvadítsa a lovakat! – nevette el magát. – Úgy nézem, hogy Szélvész nagyon bírja a szőkéket. Tanner elindult a ló boksza felé. Julie azt mondta, hogy nem szereti az út menti életet. És senkivel sem akar személyes kapcsolatot teremteni, akinek bármi köze van a rodeóhoz. Tegnap este jól faképnél hagyta a farmerében bizsergő fájdalommal, utána meg azért nem ment el a kocsmába és itta holtrészegre magát, mert elég hülye volt abban bízni, hogy visszajön. Akkor most meg mi az ördögöt lődörög itt a karámok között és próbál barátkozni Texas legalattomosabb vadlovával? – A nő nem komplett – jelentette vigyorogva a tehenész. – Ezt a lovat te már soha nem ülöd meg – közölte, és nevetve a társa felé fordult, aki valami érthetetlent motyogott válaszul. Tanner ügyet sem vetve rájuk, félretolta az útból az egyik férfit, és úgy sétált Julie felé, mintha Szélvész bokszánál lett volna előre megbeszélt randevújuk. A lány sem látszott barátságosabbnak, mint a ló. – Julie – köszönt két ujjával a kalapja széle felé bökve. – Tanner. – A lány nyugodtan állt, és Tannerra nézett. Egyik lábát a boksz alsó lécén pihentette, csuklója a legfelső lécen támaszkodott. – Kerestél? – Nem. A lovadat kerestem. Tanner a lány mellé lépett, átkarolta a csípőjét, és a háta közepét gyengéden megnyomva – remélve, hogy elég udvarias volt ahhoz, hogy Julie ne ellenkezzen – elvezette a boksz mellől. Julie tiltakozás nélkül engedelmeskedett. Tanner a két tehenészre mosolygott. – Ne haragudjatok, fiúk. Egyikük Julie felé bólintott. – Sajnálom, amit hallott, hölgyem. Nem tudtuk, hogy itt van a közelben – szólalt meg bocsánatkérő pillantást vetve Tanner felé. A nagyszájú is hozzátette a maga bocsánatkérését. – Csak egy fogadásról volt szó, hölgyem. Tudja, mi mindenre fogadunk – szólt és tovább vigyorgott. Elvonulásukat visszafojtott nevetés kísérte, Julie pedig ellépve Tanner mellől olyan pillantást vetett feléje, amiből megbántottság és düh sugárzott. A lány megint a felső léc után nyúlt, de még mielőtt megfoghatta volna, Tanner elkapta a csuklóját. – Az iskoláját, hagyd békében azt a lovat! Harap! Julie megpróbálta kiszabadítani a csuklóját. – Engem még nem harapott meg. – Azért nem kell próbálkozni vele. – Engedj el, Tanner. A férfi engedte, hogy a lány lassan kihúzza a kezét a szorításából. Julie dühösen nézett rá.

Pár pillanattal később Tanner mélyet sóhajtva megszólalt. – Lehet, hogy rossz napod van, Julie, de semmivel sem lesz jobb, ha leharapják az ujjaidat. – Addig, amíg ezekkel az alakokkal össze nem futottam, egyáltalán nem volt rossz napom. Tanner gondolatban már rég megfojtotta a két tehenészt. Azt is el tudta képzelni, hogy mire fogadtak. Már az ő fülébe is visszajutottak a kettőjükről szóló pletykák. – Akkor meg mi az ördögöt keresel itt? – kérdezte fojtott hangon. – Ezzel az átkozott lóval beszélgettem. Tanner agya egy pillanatra csődöt mondott. – Itt kószálsz a karámok között és a lovakkal beszélgetsz – szólalt meg pléhpofát vágva. – Kitől származik ez a nagyszerű ötlet? – Tőled – kapta meg a velős választ. Kihívóan Tannerre nézett. – Te mondtad, hogy a győzelmedet fele részben a lovadnak köszönheted. Talán megérdemli, hogy vele is foglalkozzunk egy keveset. – És neked pont ezt a csörgőkígyó természetű lovat kellett kiszúrnod, amelyiknek fogalma sincs a tisztességes viselkedésről? – Vele sem nehezebb riportot készíteni, mint veled! – Eegen. Nos, ha itt, a bokszok körül akarsz kószálni… – Ne etess engem azzal az ósdi szöveggel, hogy a nőknek nincs semmi keresnivalójuk a bokszok környékén. Én riporter vagyok. El kell végeznem a munkámat, és semmi szükségem rá, hogy te vagy bárki megjegyzéseket tegyen rám. Tannert elöntötte a méreg, de magába fojtotta, mert Julie elfordult. – A munkád egyáltalában nem érdekel – jelentette ki kimérten. Julie mély lélegzetet véve felemelte a fejét, és a szemközti falat nézte. – El sem várom tőled, hogy a munkámmal törődj – válaszolta hűvösen, és megkockáztatott egy odavetett pillantást Tanner irányába. – Hol voltál tegnap éjszaka? – kérdezte témát váltva Tanner. – Valami közbejött – felelte a lány nem túl meggyőzően. – Valami olyan fontos, ami miatt vissza sem tudtál hívni? – tudakolta Tanner szarkasztikusan. Julie a hajával babrált zavarában. – Elég fontos. – Újból Tannerra nézett. – Azért nem mentem vissza, mert nem tartottam jó ötletnek. – Ezt rögtön megmondhattad volna. – Semmi szükség nem volt rá, hogy megmondjam – tört ki Julie. – Tudtad azt magad is. Amikor eljöttem, tudtam, hogy lehet, hogy nem jövök vissza. Rendben van, fel kellett volna hívjalak, de én… – Nem tudtál elszabadulni – vágott közbe Tanner. – Mitől vagy kitől? – Sajnálom – jelentette ki kihívóan Julie. – Hívnom kellett volna, oké? De nem hiszem, hogy egy telefon olyan sokat számított volna. Tanner lemondóan legyintett. A lány elfordult Tannertől, újból a felső léc felé nyúlt, és nekitámasztotta a homlokát. A férfi a vállánál fogva rántotta vissza. Egy pillanattal később a boksz ajtózárának fémlemezeihez ütődő láncszemek zaja hallatszott, ahogy Szélvész az ajtót rugdosta. Egyik kezével a vállát tartva, a másikkal a csípőjét szorítva, Tanner a teste teljes hosszában magához húzta a lányt. Szájával a füléhez hajolva szólalt meg. – Maradjon távol a karámoktól, hölgyem. Mégis mit képzelsz, mivel játszol itt? Julie háborogva nagyot nyelt. A kérdés ott függött az erőltetett humorral és nehéz iróniával telített atmoszférában. Mégis, mit gondol ő, hogy mivel játszik. Hátsó felével szorosan tapadva Tanner testének ahhoz a részéhez, amelynek kihívására olyan egyértelműen válaszolt az előző este, nem sok kétsége lehetett afelől, hogy mivel is játszik: egy egészséges, tettrekész, életerős hímmel, aki nem csinál titkot a vágyaiból, akinek kezdeményezésére elemi erejű szenvedéllyel válaszolt, és akinek minden indok és kifogás nélkül otthagyta az ágyát. Azért, mert semmilyen indok vagy kifogás sem tartotta volna vissza attól a kísértéstől, hogy belefeküdjön. – Rendben, többet a karámok közelébe se jövök – ígérte. Nyakán érezte a férfi leheletét, aki először lazított a szorításán, de aztán karjain végighúzva a tenyerét, keményen megmarkolta a vállát.

– Te aztán igazán tudhatnád, Julie – szólalt meg rekedten az erőlködéstől, hogy a hangja normálisnak hasson. – Annál sokkal több időt töltöttél a rodeó környékén, hogy ne tudnád, hogy a vadlovakban nem szabad megbízni. – Jó régen nem voltam már a rodeó környékén sem – válaszolta Julie, de közben egyre attól rettegett, hogy vajon a férfi érintése mit vált ki belőle… Tanner egy ideig nem is válaszolt, végül nyugodt, bizalmas hangon és modorban szólalt meg. – Emlékszel, amikor egy lóvásáron voltunk valahol, és te meg az a kerge Rita nevű barátnőd ott mászkáltatok a karámok között, és egyszerre csak rád jött, hogy felülsz az egyik lóra? A férfi, talán az emlékek hatására, elengedte a vállát. Igen, persze, hogy emlékezett rá. Buck rettentően zabos volt, hogy pont az ő felesége akarja megtörni azt az íratlan szabályt, hogy vadlóra nem ülhet nő. – És képes is lettél volna rá, nem igaz? – folytatta Tanner újból erősen megmarkolva a lány vállát. – Lehet, hogy igen – ismerte el Julie. Elmosolyodott. – De mire Buckkal befejeztük a veszekedést, te már befogtad azt az egyet, amelyikkel még érdemes lett volna próbálkozni. – Mert nem szerettem volna megnézni, ahogy kitöröd a nyakad. Bár egyszer megnéztem egy női rodeót. Nem is volt olyan rossz. – Tanner továbbra is simogatta Julie vállát, aki felvillanyozódott a kötözködő hangból kiérződő kihívástól. – Mindent tekintetbe véve. – Tipikus férfihozzászólás. Mi rossz van a női rodeóban? – Egy szóval sem mondtam, hogy baj van vele. De neked mi bajod a cowboyokkal? – Semmi. – Megvonta a vállát. – Semmi, csak én… – Csak mi? Az, hogy pocsék apák válnak belőlük. Az ajkába harapott, hogy ki ne szaladjon a száján. Tehervonatnyi emlék támadt fel benne: kétségbeesettsége, hogy ott maradt terhesen, egyedül, büszkesége, ami visszatartotta attól, hogy bárkitől segítséget kérjen, mert nem akarta hallani az „ugye megmondtam” kezdetű megjegyzéseket. Tanner úgy fésülte a lány haját az ujjaival, hogy közben maga felé is húzta. A mozdulatban volt valamiféle kihívás és félig szabadjára engedett, nem is titkolt érzékiség. – Akkor talán jobb lenne, ha elfelejtenéd. – De nem tudom. – Tegnap este megtehetted volna – emlékeztette Tanner. Szavaiból kemény, hajthatatlan elszántság érződött. – A fenébe is, ha engeded, már tizenhárom éve is megtörténhetett volna. Julie kirántotta magát a férfi keze közül, és megpördült, hogy szembenézhessen vele. – De nem engedtem, igaz? Nem tehettem meg, és nem is tettem. – Akkor nem. – A férfi kemény, követelő és állhatatos tekintettel nézett rá, de Julie a szapora lélegzetvételéből megérezte, hogy testi közelségük legalább olyan hatással van a férfira, mint őrá. Tanner övébe dugott hüvelykujjal, szétterpesztett lábakkal és hátrahúzott vállal állt előtte, és egész magatartásából sugárzott, hogy mindenképpen tisztázni akarja kettejük viszonyát. Julie dühbe gurult: – Azt hiszed, azért, mert Buck nincs már, semmi nem tart bennünket vissza attól, hogy ágyba ugorjunk, valahányszor elkap bennünket a vágy? A férfi arcán az érzések teljes skálája viharzott át: szkepticizmus, döbbenet és sóvárgás. – Én ugyan nem ugrással képzeltem el – mondta vontatottan –, de arról sincs fogalmam, hogy te hogyan akarnál oda kerülni. Julie hirtelen mozdulatot tett, hogy faképnél hagyja, de Tanner a karjánál fogva megállította. – Rendben van, Julie – mondta most már minden szarkazmus nélkül. – Lehet, hogy tizenhárom éve így gondoltam. Lehet, hogy most is erre vágytam. Azt, hogy mire vágyom, az első este sem titkoltam, a bárban. Akkor te is akartad. És tegnap este is. – Kis szünetet tartott. – Hát akkor meg mi rossz lenne benne? – A futó kaland nem az én stílusom, Tanner. – Tizenhárom évet nem lehet annak nevezni. – Nem ez… – igyekezett magát kiszabadítani a férfi kezei közül és nem fejezte be a mondatot. – Hát akkor meg mi, a fene vigye el.

Julie makacs vonallá húzta össze a száját. – Semmiféle magyarázattal nem tartozom neked! – Az igaz. De ahányszor elengeded magad, tudomásomra hozod, hogy kívánod, hogy hozzád érjek. És ha megteszem, belobbansz, mint a tűzijáték, utána pedig úgy lerázol, mintha égető vassal üldöznélek. És úgy vágod az arcomba Buckot, mintha nem volnál biztos benne, hogy meghalt. – Nem halt meg belőle minden. – Dühösen nézett a férfira, és már a határán volt, hogy kiböki: Buckkal való tönkrement házasságából igenis maradt valaki, aki nagyon is életben van, de Tanner olyan hidegen mérte végig és meredt a bal kezére, hogy benne rekedt a szó. – Már a gyűrűt sem hordod, és nem vagyok benne biztos, hogy hordanád-e, ha Buck még életben lenne. Légy őszinte! Bármilyen trükköket is találtál ki, hogy eltitkold, ahhoz, hogy ti ketten együtt maradjatok, nem volt több esélyetek, mint egy hógolyónak a pokolban. – És neked sem állt érdekedben, hogy együtt maradjunk, igaz? Tanner dühödt szigorral meredt rá. – Azt szeretnéd, hogy beismerjem? Oké, igen. Tizenhárom éve, hogy megkívántalak. És igen, voltak olyan pillanatok, amikor azt szerettem volna, ha Buck nincs a képben. Nem úgy, ahogy megtörtént, de kívántam. Ha ez bűn, akkor már rég megfizettem érte. – És most mit akarsz? Behajtani az adósságot? – tört ki Julie harciasan és keserűen. És védekezésképpen is, mert megijedt attól a kísértéstől, hogy büszkeségét feledve ő is őszinte legyen, és Isten ments úgy beleessen ebbe a férfiba, mint egyszer Buckkal tette. Tanner elengedte Julie karját. – Lehet, hogy én csak egy cowboy vagyok, de a múlttal nem kereskedem. Nem én voltam az, aki pár hete belibbent abba a bárba, hogy meghitten elbeszélgessen a régi szép időkről, és szalagra vegye, hogy egy menő operatőrt, aki azt hiszi, hogy bomba üzletet lehet csinálni belőle, elkápráztasson. Szóval melyikünk az, aki régi adósságokat akar behajtani, hölgyem? Mintha csak a férfi szavait akarta volna aláhúzni, Szélvész kirúgott, és patájával telibe találta az ajtózárat. Tanner erőltetett nyugalommal szólalt meg: – Asszonyom, lekötelezne, ha a karámokat átengedné a cowboyoknak, hogy elvégezhessék a munkájukat. – Kalapját mélyen a szemébe húzta. – Hát akkor én most kikísérném. – Kitalálok magam is – vágta oda a lány, de Tanner a háta mögé kerülve már megfogta a karját. Julie felszegett fejjel és összeszorított szájjal haladt előtte, és úgy érezte magát, mintha rabként egy rendőrautóhoz kísérnék. Még a karámok körül foglalatoskodó tehenészek is kitértek az útjukból, de Julie-nak semmi kétsége sem volt afelől, hogy mindennel tisztában vannak, ami az imént történt, sőt azzal is, hogy ki kivel fekszik le vagy éppen nem. A rájuk kötött fogadásnak huszonöt dollár volt a tétje.

6. Nick úgy bámult rá, mintha most akarta volna eladni neki a Brooklyn hidat. – Tisztázzuk csak a dolgot, kicsikém. Te egy lóval akarod helyettesíteni Tanner Danielsont? A sajtópáholyban feléjük fordultak a fejek, de Julie senkivel sem törődve vette fel a harcot Nickkel. – Tudom, hogy elég idióta ötletnek tűnik egy vadlovat filmezni, de értsd meg, hogy ezzel meg lehelne értetni az emberekkel, hogy a lovaglásban legalább fele részben a ló teljesítményén múlik a siker és… – Én nem a ló meginterjúvolását ellenzem, hanem azt, hogy Danielsont teljesen ejteni akarod. És ha azt hiszed, hogy beveszem ezt a hülyeséget… – Kezdettől fogva tudtuk, hogy lesznek olyan versenyzők, akik kiesnek, Nick. Nem csak Danielsont követtük idáig. Nick teljesen szembefordult vele, és a kamerát vádló szemként irányította rá. – A bajnokságot ő fogja megnyerni. – Ezt nem tudhatod! Ez rodeó. Lehet, hogy holnap kitöri a lábát.

– Eegen. Ha a renói döntőben töri el, akkor lefilmezzük és szalagon meglesz. És ez az egy felvétel eladja az egész filmet. Egy cowboy, aki nyerhetett volna. De Danielson nem fog kiesni. Ő a mi legjobb témánk, te is tudod. – Mióta? Egy dokumentumfilmben mióta a legjobb téma egy ellenségesen viselkedő szereplő? – Ellenségesen? – húzta fel a szemöldökét Nick. – Nem akar interjút adni. – Egy fenét nem akar – morogta Nick. Kikapott egy kazettát a háta mögötti tokból, és megrázta Julie arca előtt. – Ez az anyag tiszta dinamit. Az a rész, amikor a börtönéletről beszélteted, nagyszerű. Teljesen kitárulkozott benne. És a Buckról szóló rész… Fémes csattogás közepette kinyílt egy boksz ajtaja, és egy lovas kilőtt az arénába. Nick félbehagyta a mondatot, és egyik kezével a kamera után nyúlva odapillantott a bikát lovagoló cowboyra. Miután érdektelennek ítélte, mintha abba sem hagyta volna a beszélgetést, újra Julie felé fordult. – Az a lakókocsi pedig valódi gyöngyszem lesz, kicsikém. Szalagra kell vennünk. – Nem tudom elintézni, Nick – mondta Julie fojtott hangon. – Bika! Az arénában a bika lett a győztes. A cowboy a porba zuhant, gyorsan oldalt gurult, és mialatt a bohócok elterelték róla a dühödt állat figyelmét és a karámok felé csalták, biztonságba vonszolta magát. Julie mosolyogva hunyta be a szemét. – Jót veszekedtünk, Nick. De csak a csend felelt, és amikor kinyitotta a szemét, hogy Nickre nézzen, látta, hogy az megértően mosolyog rá. – Azt hittem, közted és Danielson között van valami. A hangosbeszélő is éppen azt a nevet harsogta, amelyet Nick emlegetett. Az egyes számok közötti üres időt Tanner győzelmeinek felsorolásával, stílusának elemzésével és a renói döntőben elért helyezésének bemondásával töltötte ki. A név hallatán Julie pislogni kezdett, és Nick felé fordult. – A „valaminél” azért több volt – közölte. – Azt hiszi, hogy régi adósságokat akarok behajtani. – Váratlanul kitört belőle: – Én nem tudom kihasználni az embereket, Nick. Nem lenne fair. Hogy nézhetnék a lányom szemébe, ha nem tudom megmagyarázni… – Szóval innen fúj a szél – állapította meg Nick. – Az a bajod, hogy a lányodnak nem mered bevallani, hogy közted és Danielson között van valami? Julie tágra nyitotta a szemeit. – Én nem ezt mondtam! – De erre gondoltál – folytatta Nick zavartalanul. – Azt hiszed, hogy Skye nem tudná megemészteni? – fortyant fel. – Mondok én neked valamit, gyermekem. Skye rohamosan nagylány lesz. Pár éve már, hogy ismerem. Egy kicsit koraérett, de fogadok, hogy nagyon is jól fogja kezelni a dolgokat. – Fejével Julie felé intett, és kihívóan nézett rá. – Amit rólad már nem mernék állítani. Julie érezte, hogy az arcába fut a vér. – Hagyjuk ezt, jó? – Te azért nem tudod Danielsont kezelni, mert azt hiszed, hogy ha vonzódsz egy férfihoz, az ugyanolyan, mintha narkós lennél. Skye még csak tizenhárom éves, de már ő is el tudná neked magyarázni, hogy hol sántít ez az elmélet. Pirossága ugyan alábbhagyott, de most a mellkasában érzett szorítást. Kellett hozzá egy kevés idő, amíg újra megbízhatott a hangjában. – Az én kislányomnak nincsenek tapasztalatai a férfiak terén – szűrte a foga között. – Semmivel sem több, mint neked az én magatartásommal, Nick. A boksz ajtaját felrántották, és Tanner Danielson egy bika hátán bevágtatott az arénába. Kalapja lerepült a fejéről, egyik kezével vadul hadonászott, a másikkal pedig a kötélbe kapaszkodott. Julie is a férfira és a bikára összpontosította a figyelmét, de közben a szíve olyan hangosan kezdett dobogni, hogy elnyomta a tömeg moraját, a hangosbeszélő hangját és Nick kamerájának zümmögését is. Megszólalt a nyolc másodpercet jelző csengő, a tömeg felhördült, és a segítő lovasok megindultak Tanner felé. De ő, még mielőtt a lovasok odaértek volna hozzá, mosolyogva átvetette az egyik lábát az alatta vonagló bika hátán, és könnyedén leugrott róla.

A megkönnyebbülés hatására Julie izmai is elernyedtek, és végre lélegzethez jutott. A körülötte zsibongó tömeghez hasonlóan Tanner teljesítménye fölött csodálatot, lelkesedést és nagy büszkeséget érzett. Nickre nézve látta, hogy a férfi az egyik szemöldökét magasba húzva, kutató tekintettel figyeli. Még csak azt a fáradságot sem vette magának, hogy valamilyen megjegyzést tegyen. Tanner a Greely nyeregüzlet parkolójába fordult, áthajtott két még üres parkolóhelyen, és le sem véve szemét a feljárati lépcsőről, megállt. A lépcső tetején Julie Fielding ült. Csizmában, sárga virágmintás nyári ruhában, a térdére könyökölve, állát a tenyerébe támasztva ült, és annyira előrehajolt, hogy ruhájának széles pántja lecsúszott sima, sápadt válláról. Szőke haja a tiszta délutáni napfényben apró, csábító fényszikrákat szórt, amikor Tanner kocsija felé fordította a fejét. A férfira nézve lassan felemelkedett. Ahogy a kezét leengedte, sárga szoknyája a combjaihoz simult. Tannerben hirtelen őrült vágy támadt, hogy ő is lesimíthassa azt a szoknyát, megigazíthassa a vállpántot, és karjában valamilyen magános helyre vihesse. A férfi kiszállt, és úgy bevágta maga után az ajtót, hogy az egész kocsi beleremegett. Tekintetét le nem véve a lányról, visszanyúlt a vezetőülésbe kedvenc Stetson kalapjáért, és mélyen a szemébe húzta. Félúton járt a parkolóban, amikor beugrott neki, hogy ezt az egészet Nick agyalhatta ki. Átejtette mindkettőjüket. A lány meg sem mozdult, ahogy közeledett feléje, de az arca a szavaknál is világosabban elárulta, hogy nem ő az, akire várt. – Ne szólj egy szót sem. Az operatőrödre vársz, igaz? Julie szeme összeszűkült. – Igaz. – Az órájára pillantott, aztán Tannerra nézett. – Már fél órája itt kellene lennie az összes felszerelésével, mert a boltban akartunk felvételeket csinálni. Tanner Julie mellé, a lépcső tetejére dobta a kalapját. – Keresztülszúrta a kalapomat a kamerája állványával – mesélte a lánynak –, utána meg ragaszkodott hozzá, hogy itt, a nyergesnél vehessen újat helyette. És nagyon jól tudta, hogy ez az egyetlen időpont, amikor ráérek idejönni. Julie üveges szemmel bámult a kalapra, aztán Tannerra nézett, és valami olyat mondott, amit Tanner ki nem ejtett volna a száján az ő jelenlétében. Tanner dühösen rugdosta a sarkával a kavicsot. – Hölgyem, kutya egy partnere van. Miféle ütődött ötlet volt ez? Minden pénzét erre a filmre tette fel, vagy mi? – Egyszerűen mindenáron azt akarja, hogy szalagra vegyelek. Mégpedig videóra – folytatta Julie. – Azt akarja, hogy mondd videószalagra, hogy mit csináltál a börtönben. Azt hiszi, hogy én rá tudlak venni. Használnom kellene azt a híres technikámat, vagy ha úgy tetszik, női csáberőmet, hogy végre szóra bírjalak. – Felháborodottan félrenézett. – Mondtam neki, hogy nem fog menni, de úgy látszik, hogy nem hisz nekem. Tanner csak nézte a lány profilját, és mélyet sóhajtott. Nem megy a fenét. És ezt Nick Johnson nagyon is jól tudja. – Szóval téged kizavart ide, és azt reméli, hogy mindjárt interjút is adok, mi? – Még ennél is rosszabb. Valakit megkért, hogy hozzon ide. De nincs mivel visszamennem. Biztosan úgy tervezte, hogy te majd felajánlod, hogy hazaviszel. De soha nem egyeztem volna bele, ha tudom, mi jár a fejében. Azt is tudom, hogy te nem tartozol nekem semmivel. Nem kötelezhetlek rá, hogy nyilatkozz. Tanner már-már megszánta, olyan szánalomra méltó volt kiszolgáltatottságában. Persze mikor majd a dolgok közepénél tartanak, a lány fel fog állni és elsétál, gondolta. A férfi magában megfogadta, hogy Nick Johnson ezért a kis tréfáért alapos rúgást kap a kamerája lencséjére. A másikat majd Julie-tól kapja. – Gyerünk – mondta türelmetlenül, mert szégyellte, hogy beadja a derekát. Julie felkapta a fejét. – Nincs rá szükség, Tanner. – Gyere már. – Lehajolt jobb napokat látott kalapjáért, és felsegítette Julie-t.

Julie ellenállt a könyökét érő enyhe nyomásnak. – Mondd, nem kellene egy kalapot venned? Legalább ennyivel tartozik neked Nick. – Van másik kalapom is – morgott Tanner. A lány csak egy pillantást vetett a férfi morcos arcára, aztán táskáját a vállán átvetve az üzlet felé fordult, mintha nem lenne biztos benne, hogy a férfival tart-e vagy sem. Az ajtóban feltűnt a tulajdonos, egy bozontosán ősz, nagydarab félvér, aki szem- és fültanúja volt a tornácán lejátszódó eszmecserének, és feléjük bólintott. Jóindulatúan tekingetett hol Julie-ra, hol Tannerre, de amikor megszólalt, hangjában volt valami rosszallásféle. – Ez az a cowboy, aki ilyen sokáig megváratta? – Nem – felelte Julie, mintegy Tannert védelmezve. Tanner a kalapját még jobban a szemébe húzva meg sem mukkant. A tulaj bólintott és Tanner megnyomorított Stetsonjára nézett. – Azért jöttél, hogy kicseréld? Igen jó választékunk van. – Majd máskor megnézem – válaszolta a férfi. A félvér Julie szőke hajára pillantva újból megjegyezte. – Rengeteg menő kalapunk van. Tanner követte a pillantását. – A hölgy nem hord kalapot – jegyezte meg, amikor látta, hogy Julie nem akar beszélni. – Ő nem cowboy. Erősen megfogta Julie könyökét, és a kocsihoz vezette. Hang nélkül kinyitotta az ajtaját, besegítette a lányt, és rácsukta az ajtót. Félúton a város felé még mindig egy szót sem váltottak. Tanner nem bízott a nyelvében. A pokolba is, amikor ilyen közel van Julie-hoz, egyáltalán nem bízik magában. És hogy Nick – ha csak képletesen is – arra tett, hogy partnere együttműködik majd a terve végrehajtásában, nagyon dühítette. Átkozott legyen minden kígyólelkű, alávaló operatőrutánzat, aki valaha is a rodeó körül dolgozott. Nem messze előttük volt egy keskeny, földútra vezető letérő, amelyik a kanyon alján lassan kanyargó patak menti ritka nyárfásokon és füzeseken át vezetett. Tanner visszakapcsolt, fékezett és bekanyarodott a földútra. Julie csak kérdőn nézett a férfira, amikor az rápillantott. – Nem bánod, ha kerülőúton megyünk haza? – kérdezte. – Ha most találkoznánk Nick Johnsonnal, olyat adnék neki, hogy magam is megbánnám. – Nem vagyok abban a helyzetben, hogy ellenkezhetnék, Tanner. A válasz ugyan nem tisztázta, hogy a kitérő vagy Nick ellen szőtt tervei ellen nem tiltakozik, de maga a tény, hogy Julie Fieldinggel egy előre nem tervezett kiránduláson vesz részt, és a lány nem ellenkezik, felforrósította a férfi vérét. Julie a patak túlpartját szegélyező meredek sziklákat figyelte. Tenyerét a levegőnek feszítve, egyik kezével kikönyökölt az ablakon. Hát erre vágyódott? Hogy egyszer olyan helyen legyen együtt Julie Fieldinggel, ahonnan nem tud menekülni előle? A szél egy hajtincset fújt keresztül a lány arcán, ami az ajkai között akadt el. Olyan lassú és akaratlanul is vonzó mozdulattal söpörte el, amellyel tovább növelte a Tannerben támadt feszültséget. Szinte erőszakkal kellett eltépnie a pillantását a lányról. A férfi terméktelen gondolatait félbeszakítva, Julie megkérdezte tőle: – Mondd, te nem vagy rajta a délutáni rajtlistán? – De igen – felelte Tanner. A patak mormogó hangjának ellentéteként a lakókocsi kerekei csikorogtak a köves úton. – És mi lesz, ha nem jelensz meg? – Akkor jövőre nem engednek elindulni itt. És az idei díjat is másnak adják. A rodeó körül nincs hiány a cowboyokban. Julie egy kis szünet után megkérdezte. – Téged igazán nem érdekel, hogy győzöl-e, igaz? – Ez is csak egy rodeó – mondta nyersen a férfi. – Nem dől össze a világ, ha nem leszek ott. Julie nem szólalt meg, és Tanner rájött, hogy mennyire szeretné hallani a hangját, amikor őszintén szól hozzá, és valami olyat mond, ami számára is fontos. Megállt a kavicsos patakparton, és a szélvédőn keresztül a keskeny utat nézte.

– Azt hiszem, vannak emberek, akiknek túl sokat jelent a győzelem, Tanner – jelentette ki Julie lágy, kissé rekedtes hangon. A lányra nézett. – Nicknek igen. Neki a dokumentumfilm a mindene. – Eegen – válaszolta Julie, miközben kiszállt a kocsiból. Hangja ugyan szarkasztikusnak hatott, de Tanner tudta, hogy ezt a tónust csupán önvédelemből használta. Nick Johnsonra igazán neheztelt, de ez semmiség volt ahhoz képest, ami a gondolatait eltöltötte. – Azt hiszem, én is túl sokat törődtem a győzelemmel – jelentette ki váratlanul Julie. Olyan meggyőződéssel beszélt, ami felkeltette Tanner érdeklődését. – A dokumentumfilmre gondoltam. – Elgondolkozva az ölébe nézett, de arcán eltökéltség látszott. – Nehéz a dolgokat távlatokban látni – állapította meg. – Mindent, amit csináltam, a biztonságom érdekében tettem. – Elmosolyodott, de nem nézett a férfira. – Ezek nem olyan dolgok, amiket te sokra tartanál. De nekem… szükségem volt rá, Tanner. És még most is szükségem van rá. Még most, hogy… – A barna szempár olyan eltökélten és őszintén pillantott rá, hogy egyenesen a gyomrában érezte. – De ez sem ad jogot nekem arra, hogy régi adósságokkal üzleteljek. Egyszóval, sajnálom. Bármibe is próbál legközelebb Nick belehúzni, nem leszek partnere benne. Tanner szorosan markolta a kormányt. Az ösztöne azt súgta, hogy forduljon Julie felé, zárja a karjába, és mondja meg neki, hogy minden régi adósságát behajthatja, ha azok őrájuk vonatkoznak. De azzal is tisztában volt, ha egyszer hozzányúl, akkor nem lesz elég ereje hozzá, hogy el is engedje. A vágy, amit minden porcikájában érzett, olyan nyers volt, hogy nehéz volt küzdeni ellene. Nem mert csak a szélvédőre nézni, nehogy meglássa állának édes, védtelenséget sugárzó vonalát vagy azt, amikor elbizonytalanodva a kezét a haja alá csúsztatja. A kocsiajtó becsapódásának hangjára meglepetten pillantott Julie felé, aki a kocsiból kiszállva bevágta az ajtót, és a sértett büszkeségtől merev derékkal a sziklafalat nézve, háttal feléje megállt. Azt hiszi, hogy nem fogadom el a bocsánatkérését, fogta fel hirtelen Tanner. Magát átkozva kiugrott a kocsiból, és átrohant az orra előtt, és jó félméternyire a lánytól állt meg. – Julie… A lány felhúzott vállal, kezét mélyen zsebre dugva állt. – Gyönyörű itt – mondta, a késő délutáni fényben egyre mélyebb kékben játszó távoli hegyeket szemlélve. – Igen – felelte Tanner egy kis idő múltán. – Már el is felejtettem. Gondoltad volna, hogy ilyen könnyű felejteni? – Igen. Az emlékezet furcsa dolog. És te nem is vagy idevalósi. – Nem. Ez igaz. Tanner észrevette az arcán a szomorú mosolyt. – Én nem vagyok tehenész – mondta a lány. A hegyek felől érkező késő délutáni napfény ferdén sütött át a nyárfák lombján, és Julie haját aranyszínűvé változtatva kiemelte az arcélét. – Tizenhárom éven át ezt akartam bizonyítani és közben mindent, ami szép volt benne, elfelejtettem. A helyzet az… – Tétovázott. – Hogy fáj rá emlékezni. – Tudom – mondta Tanner. A lány meglepődött, és félig nyitott ajkakkal feléje fordult, mintha nem azt a választ kapta volna, amire várt. – Igen. Azt hiszem, hogy neked tudnod kell. Buck a barátod volt. – De te is. – Tanner… – Megrázta a fejét és felvonta a vállát. Lecsúszott vállpántját egyik kezével megigazítva Tanner felé fordult. Egymásra néztek, de a férfi égő tekintete megállította. – Ne csináld ezt, Julie – mondta, és szavai nyers fenyegetést rejtettek. – Ne, ha megint úgy tervezed, hogy itthagysz. Julie egy pillanatig nem mozdult: – Nem így terveztem.

7.

Julie kitágult szemmel nézte Tannert, aki egy határozott mozdulattal közelebb lépett hozzá, és kezével a hajához nyúlt. Tanner elsöpört kézfejével egy hajtincset a lány arcából, aztán végigsimította a vállát. – Neked milyen elképzeléseid vannak a munkaruháról? – kérdezte mosolyogva. Julie látta, hogy a férfi pillantása a mellei domborulatát alig takaró ingvállra téved, majd vissza a vállaira, a haját babráló kezeire, arcára. – Én az interjúkészítésben vagyok jó. Western típusú szabadidőruhákat kell hordanom. Tanner mosolya elhalványult, ahogy ujjai a lány melléhez közeledtek. – Olyan bőröd van, Julie, amilyet én a tehenészlányok között még egyszer sem láttam. Mintha sohasem érte volna nap. Felemelte az egyik ujját, és végighúzta a lány arcán. Julie a szeme sarkából látta a vállán és az arcélén játszadozó napfolt fényében a férfi kezének körvonalát, mintha csak meg akarná cáfolni Tanner szavait. Hűvösnek, száraznak és gyorsan múlónak tűnt számára a napsugár, míg a férfi érintését melegnek, valósnak érezte és kívánta. Tanner szeme újból a lány vállára tévedt, aztán lehajolva félretolta a vállpántot, és a szájával igazította vissza. A lány úgy bújt szorosan a férfihoz, hogy ujjait behajlított karjának könyökhajlatába fűzte. Tanner úgy fordult, hogy ajkát a lány nyakára szoríthassa, ő pedig a férfi nevét mormolva úgy igyekezett nyújtani a nyakát, hogy minden érzékeny része elérhető legyen. Mikor a férfi felemelte az ajkát, a szeme becsukódott, és úgy érezte, olyan hangosan ver a szíve, hogy hallani lehet. – Julie – szólalt meg. A lány azt akarta, hogy a férfi megcsókolja, és mert nem bízott a szavakban, inkább a szemébe nézett. De Tanner még mindig nem hidalta át teljesen a köztük lévő távolságot. – Hosszú séta lenne visszagyalogolni a városba. Kábult érzékei miatt eltartott egy ideig, amíg felfogta, hogy Tanner egy utolsó menekülési lehetőséget kínál a számára, és ezzel a lovagiassággal egyben a szándékait is kifejezi. Julie átölelte, és egyik kezét a férfi tarkójára simítva az ajkát kínálta neki. A férfi szája keményen csapott le rá, hogy birtokba vegye, szétnyílt ajkai közé hatoljon és kutató nyelvével vad szenvedéllyel fedezze fel szája belsejének legrejtettebb zugait is. Julie örömmel fogadta a csókot, mélyen a belsejében vad, birtokolni vágyó extázis teljesedett ki, és amikor Tanner befejezte, egész testében megremegett. Arcán érezte a férfi nehéz lélegzetét, ahogy ujjaival a haja közé túrva, fejét gyengéden a vállához húzva egy pillanatra szorosan átölelve tartotta. Csodálkozva vette észre, hogy Tannernek is meg kell küzdeni az önuralmáért. Tanner kemény csókkal borította a lány száját. Nyelvük és szájuk vadul, gátlástalanul keveredett egymással. Tanner egyre szorosabban ölelte a lányt, és kezei kutatva kalandoztak el a hátán, le egészen a csípője ívelt vonaláig. A nőies domborulatait simogató erős férfikéz hatására Julie-et elöntötte a belső tűz, és teljesen Tanner testébe olvadt. Hullámzott a szoknyája, ahogy a puha anyagot Tanner a csípője fölé húzta, hogy aztán tomporát két markába fogva, magához emelje. Rettenetesen fel volt izgatva, és úgy tartotta maga előtt a lányt, hogy világossá tegye előtte megalkuvást nem tűrő vágyait. A férfi ostromától Julie-t mély szenvedély kerítette hatalmába. – Nem hagylak itt, Tanner – mormolta. A lány az ajkán érezte a férfi mosolyát. – Akkor jó, mert nem vagyok olyan állapotban, hogy üldözhetnélek. Valahonnan mélyről, a kimondott szavaktól teljesen függetlenül olyan nevetés tört elő belőle, amit a Tanner által keltett vad, szenvedélyes érzések szabadítottak fel benne… vagy talán azok, amelyeket saját maga szabadított fel magában. – Te lovas vagy és nem lasszós, cowboy. Egyik karjával átölelve a lány csípőjét, a férfi még mindig mosolygott, és a száját csókolgatva két lépést tetetett vele hátrafelé. Oldalt hajolva kinyitotta a lakókocsi ajtaját, benyúlt az ajtón, kikapott belülről valamit, bevágta az ajtót, és folytatta a csókot. Mikor a férfi újból átölelte, valami nehéz és meleg holmi ütődött Julie lábának.

Megpillantva az összehajtogatott takarót Tanner kezében, megbicsaklott a térde. A férfi egylépésnyire maga után húzta a lányt, aki csizmájában bizonytalanul botladozott a kavicsos úton. Tanner egy gyors mozdulattal felkapta, és megindult vele lefelé a füves patakparton. – Tanner… A férfi sarka megcsúszott egy laza kövön, és ijedtében úgy magához szorította a lányt, hogy az egészen megijedt. – Mégis, mit képzelsz, hogy mit csinálsz? – Tudom, hogy mit csinálok. – Belerúgva egyet a takaróba, Julie-ra mosolygott. – Bízzál bennem. A patakparthoz közel újból megcsúszott, és a takaró széle után kapva nevetve hanyatt esett, magával rántva a lányt is, akit úgy kapott el, hogy a takaróra tette. Felkönyökölt, átkarolta Julie nyakát, és maga fölé húzta. Karját a férfi mellének támasztva a lány tekintetével szinte magába itta arca látványát, amit ugyan a kalap, amit mindig viselt, és csodálatos módon eddig sem esett le a fejéről, félig elrejtett előle. – Benned megbízni? – kérdezte évődve. Julie arcát elnézve, Tanner mosolya lassan lehervadt. A felettük susogó nyárfák és a patak csobogása az évődő szavakkal együtt ráébresztette, hogy ők ketten milyen keveset is évődhettek egymással, milyen ritkán mondhattak egymásnak szívből jövő, őszinte szavakat vagy tehettek ilyen gesztusokat. Bízzál bennem. Nem mondta ugyan még egyszer, de a mondat ott visszhangzott a gondolataiban. Annyira bízni benne, hogy a szívét egy rodeósra bízza… vagy ha nem a szívét, akkor a testét? Azok a kezek most szétterültek a lány bordáin és lassan, vakmerően addig köröztek az ingvállak körül, amíg végül a férfi tenyere Julie mellének nem feszült, és hüvelykujja a két mell közötti vágásban meg nem pihent. A lány szeme lecsukódott, és ajka széjjelnyílt, ahogy Tanner a tenyerébe fogta a mellét. A férfi mély levegőt vett, és ki sem engedte addig, amíg hüvelykujjai a lány mellének belső ívein köröztek, és a csúcsnál megállva, lassú, oda-vissza mozgásba fogtak, hogy a mellbimbók megkeményedtek és fájó vágyat ébresztettek Tanner testében. Julie annyira türelmetlen volt, hogy az útjában álló patentokat is szétpattintotta, hogy aztán kezét a férfi inge alá csúsztatva kemény izmait, selymes szőrét és meleg bőrét megsimogathassa. A vágy artikulálatlan hangokat csalt elő a férfiből, amikor a lány melleit csókolni kezdte. Ahogy nyelve a keblek közötti völgyben cikázott, még a kalapja is leesett, közben pedig a kezeivel simogatva igazgatta a ruha alatt a lány testét. – Mióta csak megláttalak ebben a ruhában, szerettem volna lehúzni rólad. – Ahhoz képest jól elhúzod az időt – Julie rettenetesen vágyódott rá, hogy a férfi megérintse és ajkát a bőrén érezhesse. – Túl sokáig vártam ahhoz, hogy a végén elsiessem. – Lassan, ráérősen addig emelte a kezét, amíg ujjait a lány vállán szétterítve, csuklóját a mellbimbóira nem szoríthatta. A ruha vállpántjaiba akasztva a hüvelykujját, könyékig lehúzta őket, és a ruha eleje pár centivel a halványsárga, pánt nélküli melltartó alá esett. Tanner hosszú ujjai a könyöke körül körözve remegtető hullámokat küldtek felfelé a karján, szemével pedig a lány kipirult arcát, meztelen vállait és a mellei domborulatát fedő csipkeszegélyt figyelte. Julie keze a férfi mellén járt fel-alá, és követte a nyílhegy alakban elhelyezkedő selymes szőrzetet egészen a farmerig. Lefelé haladtában végig kigombolta az inget, és végül kihúzta az öv alól. Közben a karját kihúzta a ruhapántokból. A virágmintás ruha megint egy kicsit lejjebb csúszott. Tanner a ruha hátán lévő gombokat kereste, és Julie előrehajolt, hogy segítsen neki, aztán pedig, hogy a ruhát kiszabadítsa maga alól, feltérdelt. Tanner a fején keresztül húzta le róla a sárga mintás anyagot, és ahogy a háta mögé dobta, virágesőként hullott a földre. A derekánál fogva úgy húzta magára a lányt, hogy az a csípője felett lovagolta meg. Az erős kezek körbejárták Julie mellkasát, és gyötrelmes lassússággal haladtak felfelé a bőrén, hogy végül marokra fogják a sárga csipkekúpokat, és a hüvelykujj olyan lágyan simogassa, hogy a csipkén keresztül alig érintse a bőrét. Tanner kezét úgy szorította még jobban a mellére, hogy kezét a férfi kézfejére nyomta, és arcával a szív alakú, zöld és ezüstszínű rezgőnyárfalevelektől foltos égbolt felé fordult. Azzal a képpel hunyta le a szemét, ahogy Tanner a melleit formázza, és hosszú ujjaival addig morzsolgatja a mellbimbóit, amíg meg nem keményednek.

A férfi húzta magára Julie-t, hogy mellbimbói a szájához érjenek. Maga fölött tartva a lányt, először a melltartó csipkeszegélyét rajzolta körül a nyelvével, aztán az egyik csipkével fedett mellbimbót gyengéden megharapva, szája forró és nedves mélyébe vonta. Julie kezei görcsösen markolászták a férfi vállát, és halkan nyögdécselt. Fogai közé kapva a melltartó csipkéjét, Tanner lehúzta a lány kebleiről. Mielőtt még a férfi szája újból be nem takarta, Julie meztelen mellbimbói megfürödtek a hűvös levegőben, és újabb vágyhullám ömlött el benne. Csípőjét Tannerhez szorítva ritmikusan hintázva válaszolt a férfi lökéseire. Tanner egyetlen gyors mozdulattal megfordította a lányt, kikapcsolta a hátán a melltartót, és fejét a mellei közé hajtva, kezével és szájával olyan hevesen munkálkodott, mintha ezekben a szenvedélytől teli pillanatokban akarná megízlelni mindazt, amire tizenhárom éven át várt. Julie kezei a férfi kemény, izmos testének melegét kívánva, egy olyan gesztussal, amelyre ő is tizenhárom évet várt, de magának soha be nem vallott, a kibontott ing alá csúsztak. És most ez a sokáig tiltott bimbózó érzés kimondatta vele a férfi nevét. – Tanner… Tanner – suttogta. – Olyan soká… olyan nagyon soká tartott ez a várakozás. A selyem és a csipke átázott találkozási pontját keresve Tanner a lány combjai közé csúsztatta a lábát. Te minden várakozást megérsz, Julie – mormolta. Még annál is jobb vagy, mint amire vágytam. – Nyelve a két mell közötti völgyben játszott, aztán az egyik gömb alsó felét simogatta. – Te jó ég! A bőröd olyan, mint a selyem. Lágyabb, mint a selyem… Tanner a feszes köldökig követte szájával a forrón selymes ösvényt, keze pedig Julie csípője, combja és térdhajlata íveit rajzolta körül. A csizmaszár végénél nem ment tovább, hanem tenyerébe szorítva a lány vádliját, végignézett a testén, amit most már csak a csipkés selyembugyi és a cowboycsizmák takartak. Tanner könnyű mosollyal a száján felguggolt és ölébe kapta a lány egyik lábát, aki az arca előtt lebegő hajtincsen keresztül, a könyökére támaszkodva figyelte. A férfi szélesen mosolygott. – Mindig kíváncsi voltam rá, hogy csizmában szeretkezel-e? – Az egyik csizmát lehúzva a lány másik lábát is az ölébe vette. Lehúzta a csizmát és a háta mögé dobta. A csizma a patak felé repült, és Julie kuncogó tiltakozása közben pár centire a vízparttól megállt. – Ezek még a tizenhárom év előttiek? – kérdezte a lánytól. – Igen. – Tehenészlány létedre nem nagyon koptattad el őket. – Sok más dolog is kimaradt az életemből. – Most te jössz – mondta a férfi. Julie gyorsan kikapcsolta a blokkoló lovat és cowboyt ábrázoló ezüst övcsatot, és csípőjénél szétpattintotta a férfi farmerét, de ujjai elbizonytalanodtak, amikor a vászon alatti keménységhez értek. Tanner mély levegőt véve a lányéra simította a kezét, és tenyerét le-föl vezetve a testén még a szemét is behunyta. Mikor újra kinyitotta, találkozott a pillantásuk. – Csizmástól vagy anélkül, de nagyon kívánlak, Julie. Mióta csak megláttalak, kívánlak. Amikor azon az estén besétáltál abba a bárba, esküszöm neked, újra huszonkét évesnek éreztem magam. Hozzád érni sem mertem. A lány keze alatt érezte a férfi vágyának melegét, szavai is tűzként hatoltak belé, és felébresztették benne azt az évek óta szunnyadó lángolást, amiről ebben a pillanatban el sem tudta képzelni, hogy hogyan tudta magába fojtani. – Most nyúlj hozzám, Tanner – suttogta. Szabad kezével Tanner izmos mellkasán kalandozott, és lehúzta válláról az inget. Tanner ajkával a lány nyaka tövében lévő mélyedést simogatta, és egyik karját hanyag mozdulattal kihúzta az ingéből, hogy aztán ujjait Julie hajába fűzve, fejét vágyódó szája felé fordítsa. A lány tenyerét a férfi farmerjára szorítva próbálta felfedezni azt az intimitást, ami még csak félig volt számára valóság. Tanner egy pillanatra megfeszült, de aztán gyengéden eltolta a kezét. – Még nem, Julie. Túlságosan is akarlak. Lehúzta magáról az inget, hanyag mozdulattal ledobta a földre, és elkapta Julie szégyenkezés nélküli, éhes pillantását, amellyel mellkasát és a nadrág felett elkeskenyülő selymes, sötét szőrzetet nézte. Lassú mozdulatokkal húzta le a csizmáját, maga mellé dobta, és a másik után nyúlt. – Átkozottul gyönyörű vagy, Julie. Arról szoktam álmodozni, hogy nézel engem.

– Én is mindig téged figyeltelek – vallotta be a lány érzelemtől fojtott hangon. Rátenyerelt háta mögött a fűre, de tekintete egy pillanatra sem hagyta el a férfi arcát. – Akkor is, amikor tudtam, hogy nem lenne szabad… Tanner ledobta a másik csizmáját is, hirtelen a lányhoz lépett, és lefektette a takaróra. – Mondd ezt még egyszer. – Mindig téged figyeltelek, Tanner. Megcsókolta a lány szája sarkát. – Még egyszer. – Mindig… Nyelve a lány szétnyílt ajkai közé hatolt, körbesimogatta a belső, érzékeny felületeket és vad, követelő szenvedéllyel úgy csókolta meg, hogy a lány lélegzete is elállt. Kezével Julie tarkóját markolta, és a melleit simogatta. Szájával is követte a kezei útját folyékony tüzet húzva maga után a lány bőrén, és addig szopta, dörzsölte nyelvével a mellbimbóit, amíg egy rekedt, vágyódó kiáltást ki nem csalt az alatta vergődő lányból. Ösvényt csókolt a lány hasáig és még lejjebb. Erős kezével lehúzta róla a sárga csipkét, Julie pedig hátsórészét megemelve, segített a vetkőztetésben. Szája forrón, nedvesen ért a lányéhoz, aki alig tudott elfojtani egy, a torkából kikívánkozó kiáltást. A Tanner ziháló mellkasából feltörő forró levegő a lány legnőiesebb részét simogatta, de Julie-ra nézve egy pillanatra megállt. – Tanner… kérlek… akarom – a benne kavargó szenvedélytől hajtva Julie képtelen volt a beszédre, és nem tudta befejezni a mondatot. A férfi gyengéden feszítette szét a lány lábait. – Engedd, hogy szeresselek, Julie. Engedd, hogy úgy megkívántassam magam veled, mint ahogy én kívánlak téged… annyira, hogy meg is halnék érted… Szavait nyelvének simogatásai követték, amivel a lány testét elöntő édes tüzet addig fokozta, amíg Julie ökölbe szorított kezei úgy markolászták és csavarták a takarót, ahogy a férfi szenvedélyes csókjaitól az ő teste is vonaglott. Ahogy a teste folyékonnyá, tűzforróvá válva, sóvárogva felkészült, a lány Tanner nevét nyögdécselte. A férfi fejét két kezével fogva, szenvedélyes sóvárgással kiáltotta a nevét. Julie unszolására feltérdelt, vad, erőteljes mozdulattal lehúzta a cipzárat, levetette a farmert, és újból a tűzben égő arcú lány fölé hajolt, aki vágytól kába pillantással itta magába a férfi látványát. Remegve, de önuralmát megőrizve megvárta, hogy Julie barna szeme az ő tekintetét keresse, aztán hanyatt feküdt a füvön, és fél kézzel a lány csípőjét tartotta, aki a férfi hasát meglovagolva előrehajolt, és tenyerét a földre támasztotta. Tanner a nadrág után nyúlt, és kivett a zsebéből egy kis csomagot, miközben Julie még jobban előrehajolva helyet csinált neki. Pár pillanattal később ujjai megragadták a lány csípőjét, magához vezették, és lassan, kemény, bársonyos tűzzel töltötték meg. Julie akadozó lélegzettel kapaszkodott a férfi vállába. Tanner meg sem mozdult, csak kérdő tekintetét villantotta a lányra, aki mély lélegzetet véve föléje ült. Egyesült testükben fodrozódott a gyönyör, ami Julie-t teljesen betöltötte úgy, hogy megborzongott tőle. Lélekrázó egyesülésükben Tanner engedte, hogy a lány szabja meg azt a lassú, de követelőző ritmust, amellyel beléje hatolva, partnere élvezetében legalább annyi örömet talált, mint a magáéban. Julie tökéletesen beleveszett azokba az érzésekbe, amelyek szélvészként futottak végig érzékeny bőrén, és a robbanásszerű érzéki vágyhullámokba, amelyektől szinte eszét vesztette. Tanner a lány csípőjét szorítva, nagy erővel taszította magát Julie felé, aki örömmel fogadta és csatlakozott hozzá. Ugyanazzal a nemtörődöm odaadással ülte meg a férfit, mint az a lovát szokta a rodeón. Nem gondolt másra és nem is érzeti mást, mint azt a fenséges ritmust, ami benne lüktetett, és egyre magasabbra, erősebb és édesebb érzések felé repítette… amíg Tanner ziháló lélegzete a közelgő csúcstól egyre érdesebbé nem vált, és ő mindent feledve úgy ívelte a testét, hogy mindkettőjüket ellenállhatatlan hőség emésztette. Tanner a lány nevét nyögve olyan erővel hatolt bele, hogy Julie megemelkedett tőle, és egész testét megremegtető, pusztító erejű extázishullám futott végig benne. Forró belső záporok kíséretében adta oda magát a férfinak, és felkiáltott, amikor érezte, hogy mélyen a testében a férfi szabadon engedte örömének jóleső, befogadott és viszonzott melegségét. Az érzéki örömök beteljesedésének pillanatában Julie megértette, hogy olyasmit fedezett fel újra, amit már régen elveszettnek hitt. Arcát a férfi vállának támasztva, ráomlott a mellére, és kezével a nedves, puha szőrcsomókkal játszva, szemét lehunyva átadta magát a hátát és

lábait gyengéden, érzékien simogató férfikezeknek, amelyek egy utolsó, élvezettel teli remegést csaltak elő belőle, és még egy mély sóhajt is a torka mélyéről. Tanner vállai alatt az összetört fűszálak szaga az orrába hatolt. Kezét végighúzta a férfi karján, és megtapogatta alatta a talajt. Mosolyogva dünnyögte. – Hiába cipelted eddig a takaródat, Tanner. – Igen. Azt hiszem. – A férfi keze Julie fenekére csúszott. – Talán mégis használhatnánk valamire? Julie kuncogott. – Én nem bírnám. – Én sem. Tanner végighúzta a kezét a lány gerincén, aztán a tarkóját simogatva évődés nélkül megkérdezte. – Régóta nem volt benne részed, igaz? – Nem is kérdés volt, hanem ténymegállapítás. – Igen – bökte ki Julie kis szünet után. – Mióta? Fölemelte a fejét és úgy nézett Tannerra. Közben rájött, hogy a kérdés több, mint egy üres, távoli múltra vonatkozó utalás. Buck után még két férfi volt az életében – olyan biztos és veszélytelen kapcsolatok, amelyek nem kavarták fel az életét. Mindkét férfi sikeres, értelmes és jó modorú volt. De egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy megkérdezze, hogy mikor volt utoljára férfival. És egyikük sem Tanner volt. Tudta, hogy Tannernek is voltak barátnői. A férfi élete keltett annyi nyilvános érdeklődést, hogy nem kerülne nagy erőfeszítésbe utána nyomozni. Egy hosszan tartó kapcsolatáról, amit két fiatal rodeólovas elvált anyjával folytatott, ő is tudott. Már a gondolattól is éles, váratlan féltékenység kínozta. Vajon együtt éltek-e? Együtt utaztak? Valamiféle ideiglenes apja volt a nő két fiának? Még az ezzel kapcsolatos sejtések is zavarták. Lehajtotta a fejét, és nem nézett tovább a férfira, hanem ajkát a vállára tapasztva próbálgatta ízét, bőrének illatát és természetes érzékiségét magába szívni, amellyel megoldatlan konfliktusait rendbe hozta, és ilyen elementáris erejű, egyszerű örömmel ajándékozta meg. Arcát a férfi vállának támasztva mormogta. – Régen. De senki sem volt, akit… – Még mielőtt kimondta volna, a „szerettem” szót, megállt. Buckot szerette. Valamikor. És nagyon megfizetett már a Tanner által benne keltett tűz gyenge visszhangjáért is. Lágyan a férfi fülébe súgta. – Csókolj meg, Tanner. Ha újból meg kell majd fizetni érte, nem akart a meg nem ragadott pillanatok miatt sajnálkozni.

8. – Sajnálom. Julie a megátalkodott Nick Johnson hátát fixírozta. Ez az egy szó közel sem volt megfelelő bocsánatkérés alattomos manipulációiért, de az operatőr természetes magatartásából világosan kiviláglott, hogy többet nem várhat tőle. Nick védőpapírt ragasztott egy filmkazettára, megtapogatta a farzsebét, és Julie felé fordult. – Nem láttad valahol azt a piros tollat? Otthonosan nézett körül a rendetlen motelszobában. A tollat a férfi párnáján fedezte fel, és utánanyúlt. – Nos – kérdezte Nick jókedvűen –, mi van a Danielson-féle interjúval? – Nem vettem rá, hogy interjút adjon. – Te viccelsz – a Nick arcán tükröződő döbbenet túl ártatlannak tűnt ahhoz, hogy őszinte legyen. – Egy teljes délutánod volt rá, gyermekem. Még csak rá sem kérdeztél? – Soha nem fogom megkérni rá, Nick. – A lány hangjából valami olyan nyugodt véglegesség hallatszott, ami még Nicket is meghökkentette. – És nem kívánok beszélgetni a délutánomról sem! – Ezzel sarkon fordult, és Nick hallgatásától kísérve az ajtó felé indult. Azonban még mielőtt megfogta volna a kilincset, Nick megszólalt. – Skye hívott.

– Skye? Itt? – Valószínűleg mikor a szobád nem felelt, gondolta, hogy csak itt lehetsz. Megkérte a telefonkezelőt, hogy kapcsoljon ide. Talpraesett kis kölyök. – Mit akart? Nick megvonta a vállát. – Semmi vész. Egy partira vagy ilyesmire szeretne elmenni. Az engedélyedet szerette volna megkapni. Julie mosolyába elkeseredettség és erőltetett türelem keveredett. – Csak nem adja fel, igaz? Nick a telefonra mutatott. – Nagyon várja, hogy visszahívd. Azt mondta, hogy amíg nem hívod, nem tud elmenni. Julie ledobta a táskáját a legközelebbi ágyra, és átvágott a szobán a telefon felé. – Ebben az egyben legalább igaza volt. Skye, aki valószínűleg alig várta a hívást, azonnal felvette a kagylót. Vidám, reményteli „halló"-ja kicsit izgatottnak tűnt, és a feltűnően udvarias „hogy vagy, anyu"-ja is be nem vallott célokra utalt. – Minden rendben van, Skye – szólalt meg Julie. – De ha az egész amiatt a tizenhat éves társaság bulija miatt van, akkor még mindig nem a válaszom. A haragos csendet egy még mérgesebb mondat követte. – Már majdnem tizennégy éves vagyok, tudd meg! Nem bánhatsz úgy velem, mint ha tízéves lennék. – Skye, ez nem igaz, nem is tisztességes és… – Julie nem tudta befejezni a mondatot, mert a lánya félbeszakította. – Ha nem vagy itthon, akkor te is azt csinálsz, amit akarsz! Egész délután nem voltál a szobádban. Julie az ajkába harapva próbálta leküzdeni hirtelen feltörő bűntudatát, aminek felkeltéséhez Skye-nak különös tehetsége volt. – Sajnálom, hogy nem voltam itthon, amikor kerestél, de nem tehetek róla. Nem vagyok mindig… – Nick azt mondta, hogy egy cowboyjal randevúzol – hangzott vádlón. – Igen? Nick azt mondta? – kérdezte Julie egy pillantást vetve az operatőr felé. – Hát az lehet, hogy nem pontosan ezt mondta – vallotta be a lánya. – Mondta vagy nem mondta, engem nem érdekel! – Nagyszerű. Neked mindent lehet, de ha én egyszer… – Miből gondolod – vágott közbe Julie –, hogy először Nickkel megtárgyalhatod az életemet, hogy utána arra próbáld felhasználni, ifjú hölgyem, hogy elérd vele a saját céljaidat? Kis szünet következett, ami alatt Skye igyekezett felmérni, hogy mennyire mérges a mamája. – Én nem tárgyaltam… – És azon kívül ezerszer mondtam már, hogy nem! Nick rezignált, „én már, mint apa átéltem ezt” arckifejezéssel figyelte a beszélgetést. – Skye kérdezte meg, hogy hol vagy. – Vállat vont. – Azt mondtam, hogy interjút csinálsz. – Te azt mondtad neki, hogy egy cowboyjal? – Skye imádja a cowboyokat, gyermekem. Az apja is az volt, emlékszel? Saját maga vonta le a következtetést, hogy kivel voltál. – Nem érdekel a véleményed Skye-ról, Nick. És arról sem, hogy hol voltam – folytatta fogcsikorgatva Julie. – Azért maradtunk ott a greeleyi nyergesnél, mert először felültettél, aztán meg hagytál szobrozni. Ezt bezzeg nem mondtad el a lányomnak. – Nem hagytalak ott. Elintéztem, hogy legyen, aki visszahozzon. – Persze, csak azt meg Tanner Danielsonnak felejtetted el megmondani, hogy oda van rendelve. Nick vigyorgott. – Arroganciából díjat érdemelnél, Nick – fortyant fel Julie. – Azt képzeled, hogy engem és Tanner Danielsont vagy bárki mást a saját forgatókönyved szerint manipulálhatsz? Mégis, mit gondolsz, ki vagy te? Nick rámosolygott a lányra. – John Huston. Úgy tűnik, mintha már lett volna egy ilyen szerep. Bogey és Hepburn az Afrika királynőjében. Szerelem, minden nehézség ellenére. Julie érezte, hogy elpirul. Kinyitotta a száját, hogy visszavágjon, de mivel semmi olyan nem jutott az eszébe, ami méltóságteljes visszavonulást hagyott volna a számára, megzabolázta az indulatait és felkapta a táskáját.

Nick markába kapva a tollat, megint rávigyorgott: – Itt az ideje, hogy beleszeress valakibe, gyermekem. Kíváncsi voltam, hogy mikor lesz már valami. – Hát csak kíváncsiskodj tovább. A férfi vizsgálódó pillantást vetett a lányra. – Ha nem lennél szerelmes bele, nem feküdtél volna le vele. Ismerlek. Julie a táskáját a földhöz vágva megpördült. – Te disznó! – Netán tévedtem volna? A férfi nem mutatott semmiféle megbánást, és Julie zavarodottan, dühösen, magából kikelve fordult feléje. – Hallottál te egyáltalán valaha a magánélet sérthetetlenségének szentségéről, Nick? – Ha valaki annyi ideje él már az úton, mint én… Julie rávillantotta a szemét, mire Nick bocsánatkérő vállrándítással abbahagyta a mondatot. – Igen – folytatta. – Ügy tudom, hogy te sem először élsz az út mentén. Nem, valóban nem ez volt az első alkalom, hogy az örökösen úton lévők életét élte. – Akkor meg tudnod kell, hogy miről beszélek, Julie. Ha szinte egymás zsebében élünk, az ilyesmi elkerülhetetlen. És amikor te először Tanner Danielsonra néztél… – Nem akarok hallani róla. – Letagadni sem tudod, gyermekem. Olyan hő termelődött benned, hogy a reflektorokat is működtetni lehetne vele. És olyasvalaki, aki két éve egy darabot sem látott a férfi anatómiájából… – Kímélj meg a huszadrangú filmforgatókönyveidtől, Nick. – Ne személyeskedjünk – válaszolt nyugodtan. – Én érzelmi kapcsolatról beszélek. Arról beszélek, hogy… – Rendben. Értem. Érzelmi kapcsolat. Az a valami, ami egy jó dokumentumfilmhez feltétlenül szükséges. – Az a valami, ami egy jó… – Élethez – mordult rá Julie. – Ezt a filozófiát hallottam már. – Nagyot fújva leereszkedett az ágyra. Keserűen nézett Nickre, és próbálta megemészteni a szavaiban rejlő igazságot. Harmincegy éves volt, a háta mögött annyi keserű tapasztalattal, ami egy folyónyi érzésnek is képes volna gátat vetni, de Tanner Danielson olyan hatással volt rá, mint tizenhét éves korában sem lehetett volna. – Engem igazán nagyon érdekel ez a feladat… és benne az emberek is. Talán egy kicsit… – Szerelmes is vagy? – fejezte be helyette Nick. – Ezt nem mondtam. – Nem is volt rá szükség. Azt hiszed, nem látszik meg rajtad? – Mégis, mit lehet észrevenni rajtam? – kérdezte a lány. – Már nem vagyok tizenhét éves. Nem fogom odadobni az életemet egy hirtelen támadt érzéki vágy miatt. – Érzéki vágy? – Mint… – Mint ahogy ezek a dolgok távol az otthontól, utazás közben, történni szoktak. Julie rámutatott a telefonra. – És távol a mindennapi felelősségektől. Tudnod kellene, hogy ha az országúton dolgozol, akkor ez a foglalkozásoddal járó veszélyek közé tartozik. Rodeórománc. A cowboyok híres szívtiprók. Tudom, hogy mi lesz a vége. Ha vége lesz. Legalább van egy otthonom, ahová hazamehetek. És ez a legfontosabb. – Tényleg? Meghökkenve nézett Nickre. – Ez nem trükkös kérdés volt – jelentette ki Nick huncut mosollyal. – Csak egy egészen egyszerű kérdés. Tanner átvágta magát a napi felvételanyagot összepakoló fényképészeken és riportereken. Megpillantva Julie hátát, nem ment tovább, egyre csak őt bámulta. Fehér blúz, hozzáillő, teste vonalához simuló, kék farmer és az a csizma volt rajta, amit négy órával korábban lehúzott róla. Örömmel töltötte el a gondolat, hogy az egészet újra lehúzhatja róla. Éles fény villant közvetlenül az arca mellett, és a közeli képre adódó váratlan alkalmat jól kihasználó fotós egy jeges pillantást kapott cserébe. A férfi „köszönömöt” makogva és Tanner pillantását követve Julie-ra nézett. Tanner figyelme ismét a lány felé fordult.

Ahogy végre a közelébe érve a nevén szólította, Julie, kezében a mikrofonnal megfordult. – Tanner – köszönt vissza. Bár zuhanyozott és újból kikészítette magát, sima aranyhaja még mindig kicsit kócosnak tűnt, és a rúzs sem tudta teljesen eltakarni ajkának duzzadtságát. Blúzának kerek kivágása fölött, a kulcscsontjánál, ott, ahova a férfi az arcát fektette szeretkezés közben, rózsaszínűre dörzsölődött a bőre. Tanner a lelke mélyéig fel volt kavarva: megelégedettséget, birtokolni vágyást és kényszerítő vágyat érzett, hogy a kulcscsonton pirosló jelet ujjaival kitapogassa és a nyelvével hozzon rá megkönnyebbülést… – Gratulálok – mondta a lány sima, udvarias hangon, és körbenézett a páholyban lévő sajtósokon. – Újabb győzelem. – Igen. – Mintha nem is szeretkeztek volna egész délután. Tanner a tekintetével végigvándorolt a lány arcán, testén, aztán újból elidőzött az arcán. Észrevette, hogy Julie a vállán átvetett, kézzel varrott, új bőrövet nézi, amit a Renóban tiszteletdíjként kapott csat díszített. Zavart kérdést olvasott ki a szemeiből. Amíg Buck felesége volt, hordta a tiszteletdíjként kapott csatokat. Most, hogy riporterként visszatért, városi ruhát viselt. Délután pedig sárga fehérneműt. Tanner lerázta az övet a válláról a karjára. – Ha úgy akarsz öltözködni, mint egy tehenészlány, akkor szükséged lesz erre – mondta. Julie eleinte nem értette a dolgot, de a férfi lassú, bensőséges mosolyára az ő szája is mosolyra görbült és az arcát enyhe pír futotta be. Tanner olyan gondolatokát vélt kiolvasni a szeméből, amelyek a délután történtekre utaltak. Julie azonban meg sem mozdult, hogy elvegye tőle az övet. Így Tanner akasztotta a nyakába. Nick erőltetetten semmitmondó arckifejezéssel nézte őket, és Tanner is hasonlóképpen viszonozta a pillantását. Az operatőr iránt érzett haragja a délután történlek hatására alábbhagyott, de még nem volt hajlandó arra, hogy a szövetségesének tekintse. – Te már végeztél? – kérdezte meg Julie-t. Nick feléjük fordulva nagyvonalúan intett a kezével. – Csak menjetek. Én majd elintézek és bepakolok mindent. Úgyis majdnem készen vagyunk már. Julie Nick felé vetett pillantását Tanner nem érthette meg, és Nick rá sem rántva hármójuk rejtett kapcsolatára, csak vállat vont. Julie az övet tartva habozott még egy darabig, de aztán fonott szalmatáskáját felkapva elfordult, hogy Tannerrel tartson. A férfi átölelte a vállát, szorosan magához húzta, és úgy manővereztek ki a sajtópáholyból. – Hova megyünk? – kérdezte Tannertől, aki egy rúgással nyitotta ki az arénaajtót. – Hozzám. – Hozzád? – Aha. – Bólintott. – Van egy teli fazék megmaradt chili, amit meg kell ennünk. Julie szemöldöke megemelkedett egy kicsit. – És te csak úgy eldöntötted, hogy éjjel tizenegykor chilit akarok enni? Tanner rámosolygott. – Majd én segítek, hogy megjöjjön az étvágyad. – Túl sokat képzelsz magadról, nem? – Olyan nagy baj ez? A széles járda közepén Julie lelassította a lépteit, és Tanner is megállt mellette, mert szerette volna, ha a lánynak elég ideje jutna arra, hogy kiolvassa szemeiből a szándékát és reagálhasson. A barna szempár komolyan és kicsit zavartan nézett vissza rá. A vállánál fogva fordította maga felé a lányt és egy ideig magához szorította. Ahogy felnézett rá, a bejárati ajtó fényei éles, klasszikus domborműként világították meg az arcát. A tömeg java része már eltávozott, és az a pár csellengő, aki még kijött anélkül, hogy sokat törődött volna velük, megkerülte őket. Hűvös és friss volt az éjszakai levegő. A férfi érezte, hogy keze alatt a lány megremeg. A csók egyszerre volt meleg, türelmetlen, kérdő és követelő. – Az utolsó pár órában másra sem gondoltam, csak arra. – Én sem – vallotta be Julie. Tanner mélyet lélegzett, és a lány háta mögött ökölbe szorította a kezét. Egy csók, és a lány utáni vágytól máris merev lett. Nem számított, hogy a nyílt utcán vannak. Elmosolyodott

és azt mondta: – Gyerünk, Julie. Ha ilyeneket mondasz, akkor jobb, ha valami fedett helyre megyünk. Lakókocsija árnyékos helyen, kétsaroknyira volt tőlük. Csípőt csípőhöz szorítva mentek, és mert Tanner a kezével szorította oda az övet Julie vállához, a nehéz csat minden lépésnél a lány oldalához ütődött. A lakókocsi ajtajához érve elengedte a lányt, hogy a zsebéből előhalászott kulccsal kinyissa az ajtót, és kézen fogva vezesse be a kocsi sötét belsejébe. A teljes sötétségben állva Julie tudta, hogy Tanner mögötte áll, és a szíve máris gyorsabban vert. A hátán érezte meg Tanner kezének várva várt melegét és ő tenyerét a férfi mellének támasztva fordult a karjába. Az arcát ugyan nem láthatta, de érezte szíve dobbanásának erejét. Épp olyan gyorsan és zihálva lélegzett, mint a férfi, amikor az a hátáról a csípőjére csúsztatta a kezét. Julie végigsimított a férfi mellén, és elmosolyodott, mert úgy tűnt, mintha a sötétben ujjaival többet fedezne fel, mint amikor látott is. – És most mi lesz? – kérdezte évődve. Érezte, ahogy Tanner az ajkával az álla alatti mélyedést cirógatja. – Valamiféle étvágygerjesztőt kell kitalálnunk, hölgyem – válaszolta, és szavai ott vibráltak a lány nyaka körül. – A chili miatt. Félrefordította a fejét, és hagyta, hogy a férfi szája felszítsa testében az égető éhséget. – Azt hiszem, hogy ennek már eleget tettünk – mosolygott. – Délután. – Nem. Egyáltalán nem, Julie. – A sötétben egyik kezét a lány csípőjén tartva Tanner egy lépést hátrált, és oldalt hajolva a lakókocsi falára szerelt kárpitozott padért nyúlt. A lány még hallotta a bútorpántok reccsenését és nyikorgását, de aztán Tanner odahajolt hozzá, és együtt zuhantak a kihúzható ágyba. – Tizenhárom év mulasztását kell bepótolnunk – mondta a férfi a lány blúzának apró gombjaival vesződve. Végtelen gondossággal, gyengédséggel vetkőztette, érintette, simogatta, csókolgatta a sötétben, amíg végül Julie a fülébe mormolta a vágyát, és a cipzárjával kezdett matatni. A lány hallotta a cipzár türelmetlen zizzenését és a nadrág anyagának súrlódását, ahogy a férfi ledobta magáról, aztán már felette, benne is volt, és olyan sürgető vággyal töltötte meg, amitől mindketten remegni kezdtek, hogy aztán a lassú, de heves tüzet olyan szenvedéllyel teli éhséggé fokozza, amilyet aznap már kétszer is érzett. Végül Tanner oldalt fordult és szorosan magához ölelte a lányt. Erősen kapaszkodva, Julie mosolyogva hajtotta a fejét a férfi erős karjára. – Jaj, Tanner – sóhajtotta. – Annyira kívántam, de annyira… – Engem? – kérdezte Tanner. – Igen. Téged. – Itt vagyok. A tiéd vagyok. A sötétben is behunyt szemmel feküdt, és úgy itta magába a valóságot, hogy Tanner karjaiban fekszik a keskeny ágyon, és a testük egymáshoz préselődik. – Tudom. Most már tudom. Igaz, délután még azt gondoltam, hogy lehet, hogy csak… olyan egyszeri dolog lesz. – Elakadt, mert kereste azokat a szavakat, amivel azt a csodát, hogy újra együtt vannak, le lehetne írni. Tanner, áthajolva a lány feje felett, egy kapcsoló után nyúlt, és a szoba egyszerre kivilágosodott az olvasólámpa halványsárga fényétől. A hirtelen támadt fényben egymás arcát tanulmányozták. Julie-é komoly volt, Tanner pedig örömteli, vidám képet vágott. – Mondtam neked, Julie – szólalt meg lágyan. – Ez nem futó kaland. Velünk nem így lesz. A lány felkönyökölve a tenyerébe támasztotta a fejét, és körbenézett a szobában. – Milyen meghitt nálad, Tanner. Egyáltalában nem olyan, mint amilyennek hittem. Nem gondoltam, hogy ilyen körülmények között élsz. – És az, amire gondoltál, hogy nézett volna ki? – Hát, egy Cadillac, első osztályú hotelszobák, kézzel varrott csizmák. – Rámosolygott a férfira. – Cowboymennyország. Tanner eljátszadozott a lány hajával. – Cowboymennyország – ismételte meg mosolyogva. – – No meg a győztes lovaglások – tette még hozzá Julie.

A férfi a vállánál kezdte el simogatni, de aztán a keze eljutott egészen a lány csípője domborulatáig. Jól megmarkolta, és Julie-ra kacsintott. – Van egy pár olyan lovaglás, ami tényleg nyerő. Elhessegette Tanner kezét. – És vannak olyan cowboyok, akik mindenre képesek, hogy egy chilire étvágyat csináljanak. – Éhes vagy? – Éhen halok. A férfi rámosolygott a lányra, oldalra gurult, lelendítette a lábát az ágyról, és ugyanazzal a mozdulattal a kis jégszekrény elé guggolt. Benyúlt a fazékért, és felállva a rezsóra tette. Julie szeme elidőzött kőkemény hátizmainak játékán, tomporának és combjának kecses egyensúlyán. Tanner megint a jégszekrény elé guggolt. – Sört? – kérdezte Julie-t. A gesztustól a lány agyába hirtelen emlékképek tolultak: Buck az ágy melletti sörösdobozok után nyúl, és akár melegen is megissza, ha nincs rá mód behűteni. Julie megrázta a fejét. – Akkor valami üdítőt? – Igen, inkább azt. – Felült, elvette a feléje nyújtott ginger ale-t, és kicsit megborzongott a coloradói hegyi levegő éjféli hűvösségétől. Az egy csomóba dobált levetett ruhadarabok között kutatva elővette a blúzát, és magára húzta. Az aranycsat fénye rávilágított a farmerjára. Felkapta az övet, és végigsimította a véseteket. A rezsó gázégője lángra kapott, és amikor felnézett, Julie a mindössze egy szál mosolyba öltözött Tannert látta maga előtt, amint a polcnak támaszkodva őt figyelte. – Fogod viselni? – kérdezte. Huncutul rámosolygott a férfira, és az övet szolgálatkészen a meztelen csípőjére kötötte. – Nem voltam benne egészen biztos, hogy manapság is a stílusod-e? – vallotta be Tanner. – De ahogy elnézem, nagyon jól áll neked. – Közelebb lépett az ágyhoz, és a lány hasánál az öv alá csúsztatta a kezét. – Te nagyon… szexis… lány vagy, Julie. – Ujjai a sima hasizmok fölött játszadoztak. – Ezért adtad nekem? – kérdezte Julie. – Azért, hogy senki másét ne viseld. – Egy pillanatra még fogva tartotta szemével a lányt, de aztán az ágyról leszállva, felvette a nadrágját. Anélkül, hogy begombolta volna, felhúzta a cipzárat, és a fazékban fortyogó chili felé fordult. Julie az üdítőjét szopogatva figyelte a férfi minden mozdulatát. Közben az emlékek sokasága zsibongott a fejében, és mindegyik másfajta érzelmet váltott ki belőle. – Ezért hordtam Buck tiszteletdíjként kapott öveit is. Tanner ránézett. – Meg azért is, hogy érezze, kihez tartozik. Tanner szó nélkül a rezsó felé fordult, és a lány azon tűnődött, hogy ez a csönd a Buckra szórt átkokat helyettesíti-e. Julie kénytelen volt tudomásul venni, hogy a régi szabályok egyike-másika még érvényben van. Tanner ugyanúgy nem hajlandó egy rossz szót sem ejteni Buckról, mint ahogyan, amíg Buck felesége volt, még csak megérinteni sem akarta. Hogy megmaradjon a kettejük közötti távolság, inkább eltűrte, hogy úgy tegyen, mintha ellenszenvesek lennének egymásnak. – És akkoriban te kinek adtad a tiszteletdíjaidat, Tanner? – Senkinek. – De… biztos, hogy volt… – Olyan senki, mint amilyen te vagy – szakította félbe. Julie kerülte a férfi tekintetét. – Talán jó lenne, ha kitálalnád azt a chilit, cowboy. Késő van már, és holnap mindkettőnk előtt hosszú út áll. – Majd én vezetek – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Tanner. – Te nyugodtan alhatsz hátul. – Elalhatok – itt elakadt, mert csak most jutott el az agyáig, hogy Tanner azt szeretné, ha vele utazna. – És mi lesz Nickkel? Tanner jól megrakott chilivel egy tányért. – Majd reggel felhívod, és emlékezteted rá, hogy tartozik neked valamivel. Van egy olyan érzésem, hogy nem fog tiltakozni.

Julie elnézte, ahogy a chilit az asztalra teszi, előveszi a villákat, keresgél a szekrényben, egyszóval csupa olyan dolgot csinál, amiket Buck férfihoz méltatlannak talált volna. De Tannerben volt valami veleszületett magabiztosság, ami mellett ez az érzés egyszerűen szóba sem kerülhetett. A lány felé fordulva, mosolyogva kérdezte: – Még mindig éhes vagy? – és Julie úgy érezte, hogy igen, de nem olyan hétköznapi dologra, mint a chili. Arra az élményre éhezett, hogy Tannerrel utazhasson, hogy megismerje a szokásait a hibáival és az erényeivel együtt. Majd ha már eleget veszekedtek, nevettek és szeretkeztek együtt, akkor már nemcsak a múltjának egy darabja lesz. Érzelmi kapcsolat… Be kellett ismernie, hogy Nicknek volt igaza. Érzelmileg is belekeveredett. Munkájába, zaklatott életmódjába és Tanner Danielsonba is.

9. A sors véletlenül úgy irányította a körversenyt, hogy elég időt hagyott Julie-nak és Tannernek, hogy a következő napokban sokat lehessenek együtt. Tanner rodeós programbeosztása – Greeleyből Coloradóba, Codyba, Wyomingba, Red Lodge-ba, Montanába és onnan a washingtoni Toppenishbe – teljesen megegyezett az övével. Szavaihoz híven a Greeley és Cody közti mérföldeket egyedül vezette végig, de a Szikláshegység látványa túl gyönyörű volt ahhoz, hogy Julie végigaludja az egész utat. Amíg a hóborította csúcsokkal csipkézett és örökzöldtől meg ezüstös rezgő nyárfáktól zöldellő völgyeket szegélyező kanyargós utat maguk mögött nem hagyták, Julie a férfi mellett ült a vezetőfülkében. Ha megkerültek egy erdővel borított kaptatót, vagy amikor a Shosonevölgyet megpillantották a mélyén végigszáguldó folyóval, Tanner megérintette a vállát, és ez a meghitt hangulat a maga módján legalább olyan fontos volt a számukra, mint az a fizikai együttlét, ami a múlt éjszaka fonta össze őket. Codyban Julie a hosszú úttól elgémberedett tagokkal és mindössze a két órával korábban elfogyasztott kávéval és szendviccsel megerősítve szállt ki a lakókocsiból. Tenyerét hátul a derekának támasztva nyújtózkodott, hogy kiűzze magából a merevséget, de aztán megérezte a hátán az utazástól elmerevedett izmokat hozzáértőén, erős nyomással masszírozó férfiujja-kat. – Mmmmm… ez maga a mennyország. – Hátrahajtotta a fejét, de a hihetetlenül kék ég erős fényétől be kellett hunynia a szemét. – Segítsek valamit a felszerelésetekkel? – ajánlotta fel Tanner. Julie elmosolyodott. – Nem tudom. Viszonzásképpen nekem kell majd a nyergedet cipelnem? Tanner megszorongatta a vállát, és úgy felelt. – Nem. Te majd később lovagolsz. És nem is lesz szükséged nyeregre. Aznap este a rodeó után széles vigyorgással kísért jókedvű integetéssel üdvözölte egy istállófiú, akivel a lehtii karámok között találkozott. – Kezdik megszokni az arcodat – jegyezte meg Tanner az éjfélkor tálalt szalonnás rántotta fogyasztása közben. – Már én is kezdem elhinni, hogy huszonöt dollárt nyert, mert ránk fogadott. Tanner elgondolkozva kortyolt egyet a kávéjából, és megkérdezte: – És semmi mást? – Honnan tudhatnám? Tanner önelégülten vigyorgott a kávéscsészéje mögül. – Ennél még én is sokkal többet nyertem. Julie nem tudta, hogy felháborodjon vagy nevessen, és magasra húzott szemöldökkel azt leste, hogy vajon Tanner csak cikizi-e. – És még fut egy dupla vagy semmi fogadásom is. Nézzük csak – a férfi szeméből huncutság sugárzott, és tettetett ártatlansággal jegyezte meg. – Ma szerda van. Hányszor…? Még egy pár alkalom, és… – Te csak ne vigyorogj ilyen idétlenül – tette a helyére Julie –, különben elveszted a fogadást.

Tanner ugyan tovább vigyorgott, de ezen az estén nem mulasztottak el semmit. Másnap Julie reggelit készített a férfinak. A palacsintákat kenve a szűk kis konyhában, elmosolyodott arra a gondolatra, hogy Tanner ilyen miniatűr környezetben él. – Éppen olyan, mintha egy babaházban élnénk – piszkálta Tannert. Már a nyelve hegyén volt, hogy azt mondja, hogy Skye mennyire élvezné, de Tanner mókázva, sokatmondó pillantással rácsapott a fenekére, és ezzel megmentette attól, hogy elszólja magát. – Gyerünk, babám – mormolta a fülébe. – Ellenőriznünk kell a zuhanyozót. – De a zuhanyozó a legtalálékonyabban kigondolt technikákhoz is túl kicsinek bizonyult, és végül az ágyban kötöttek ki, miközben a reggeli kávé fekete iszappá pörkölődött. Két óra múlva, amikor a lány a karámoknál Szélvészt kereste, az egyik cowboy odakiáltott neki. – Mondja meg Tannernek, hogy az ő száma hátrább került – azzal továbbsietett a bokszok felé. Julie kissé zavartan állapította meg, hogy egyik pillanatról a másikra elfogadott pár vált belőlük. Partnere nemtörődöm, megjegyzéseket sem tevő magatartása az élni és élni hagyni filozófiájának megértő következménye, de a szokatlanul figyelmes viselkedés mögött Julie más okokat is sejtett. És mikor Red Lodge-ban Nick megkérdezte tőle, hogy az esti munkához nincs-e még egy szalagra szüksége, a gyanúja megerősödött. – Nincs – vágta oda kurtán. A bizonyosságtól, hogy Nick még mindig vár egy Tannerféle interjút, olyan ideges és szűkszavú lett, hogy még Tanner is észrevette. A székében hátradőlve, két kezét a tarkója mögött összekulcsolva nézte, ahogy Julie a vacsorára rendelt pizzát eszi. – Nick rágja a májadat? A logikus következtetésre a lány bűntudatosan nézett fel, noha Nick machinációi miatt nem kellett volna hibásnak éreznie magát. De az a tény, hogy Tanner többet is megsejtett, mint amennyit elmondott neki, szinte lyukat fúrt a gyomrába, és még jobban felerősítette benne azt a lelkiismeret-furdalást, hogy eddig még nem beszélt a lányáról, akihez pár nap múlva hazamegy. Bűntudatát azzal igyekezett csillapítani, hogy eldöntötte magában, hogy legalább Nickről mindent elmond Tannernek. – Még mindig várja tőlem azt az interjút. Azt akarja, hogy szalagra vegyünk, amikor minden kérdésre válaszolsz… és nem hajlandó elhinni, hogy nem tudlak rávenni, hogy megtedd. – És te is ezt szeretnéd? – tette fel a kérdést Tanner. Julie aprólékosan végigpásztázott a tekintetével a férfi arcán, erős, makacs állán, száján, amellyel olyan könnyen hozza izgalomba és olyan gyengéden csókolja, végül pedig a szemén állapodott meg a pillantása, amely az övét is fogva tartotta. Ha igent mondok, megcsinálja, vált bizonyossággá Julie-ban, és különös nyugtalanság fogta el. Tanner rábízná, hogy a történetét a nagyközönség elé tárja. Becsületességet, egyenességet kapna tőle, és megbízna benne, hogy nem használja fel ellene. Eggyel több ok arra, hogy Tanner is ugyanazt kapja tőle. Mondd meg neki, súgta egy, a lelke mélyéről jövő hang, de arra gondolva, hogy vajon Tanner hogy fogadja, hogy nem volt őszinte hozzá, torkán akadt a szó. Az is felötlött benne, hogy ha őszinte lesz, akkor Tanner azt hiheti, hogy cserébe a videofelvételt kéri tőle. Zavartan ki-be csukogatta a pizzás dobozt, anélkül, hogy az ételre egyszer is ránézett volna. – Nem kell, hogy miattam tv-sztár legyen belőled, Tanner. Nem tartozol nekem… semmivel. Szeme a férfi arcára villant, de vizsgálódó tekintetétől elbizonytalanodva újból a kezére nézett. Átnyúlva az asztalon, Tanner gyengéden megszorította a kezét. – Én csak azt kérdeztem, hogy szeretnéd-e, Julie. Ez olyan dolog, amit megadhatok neked. – Tanner… én – úgy összeszorult a torka, hogy képtelen volt beszélni, és az az érzelmi hullám, ami a férfi ajánlatára elöntötte, úgy megrendítette, mint a lánya iránt érzett szereteten kívül még semmi. Nem mert a férfira nézni. Azon tűnődött, hogy vajon Tanner fog-e ellenértéket kérni érte. De nem kért. – Én nem adósságok visszafizetéséről beszéltem, Julie. – Tudom, Tanner. Én… – Gyere ide – szólt rekedten a férfi. – Majd mindjárt megmutatom, hogy mivel tartozom neked. Julie megkésve érkezett vissza a sajtópáholyba.

De még így is szakított rá időt, hogy a rodeó előteréből, egy nyilvános készülékből felhívja a lányát. Úgy döntött, hogy ez nem alkalmas pillanat arra, hogy beszéljen Tannernek a lányáról. Közvetlenül a lovaglása előtt mégsem hozhatja szóba ezt a témát. És, vitatkozott a lelkiismeretével, először Skye-nak kell, hogy beszámoljon Tannerről. A családi lojalitás biztosan így kívánja. A családi lojalitásnak azonban semmi nyoma nem volt a beszélgetésben. Rosa bejelentése, hogy Skye zsebében talált egy csomó fényképet, amin Skye egy tinédzser cowboy társaságában látható, csomóba kötötte a gyomrát. – Hogy néz ki? – kérdezte Rosát. A nagymamás hang kifejezőbb volt, mint a szavak. – Megátalkodott. És cigaretta van az ingzsebében! Skye le sem tagadta, hogy egyik nap Gary hazakísérte az iskolából. És ebben mi rossz van? Vagy talán a mamája már a sétát is ellenzi? A beszélgetés végére Julie türelme a végét járta, lojalitása pedig Tanner és a lánya között cafatokra tépődött. Szemét behunyva egy fájó pillanaton át azt kívánta, hogy bárcsak kezdettói fogva őszinte lett volna. Visszaakasztotta a kagylót, és nagyot sóhajtva a homlokával nekidőlt a készüléknek. Pár nap múlva otthon lesz. Az igazság is tudhat négy napot várni, hát nem? Ami eddig nem volt probléma, most már úgy látszik, hogy egyre inkább közéjük ékelődik. Nick elvárásainak témáját felvetve, mintha új ajtó nyílt volna meg a kettőjük közötti mélyebb jelentőségű elhallgatások és tettetések előtt. Úgy feküdte meg a lelkét, mint egy múltból előbukkant fekete szellem. A Toppenish-be vezető hatórás úton végig magán érezte Tanner el nem hangzott kérdéseket hordozó pillantását. Az egyre fogyó mérföldek alatt az ablakon kinézve magában elpróbálgatta a válaszokat, de a szavak új sorrendbe rakásával a tényeket nem tudta kevésbé elítélendővé tenni. Tanner, mielőtt Buck meghalt, terhes lettem, mert így akartam megmenteni a házasságunkat, noha akkorra már én sem hittem, hogy érdemes lenne. És most van egy serdülőkorú lányom, akit nem értek meg, és félek elmondani neki azokat a hibákat, amiket elkövettem, és meg vagyok rémülve attól a gondolattól, hogy ezeket ő is elkövetheti. De nem jött szó a szájára. A toppenishi rodeó híres és tradicionális amerikai népitánc-bemutatói és kiváló környezete miatt is szerepelt Nick és Julie programjában. A sok munka egy kicsit háttérbe szorította a bűntudatát, de Nick egy egyszerű kérdéssel újból felszínre hozta. – Miért nem hozod el Skye-t a holnapi rodeóra? – kérdezte. – Rosa majd felrakja egy buszra. Yakimában találkozhatnátok. Julie-t meglepte az ötlet. – Nem – mondta sietve, és megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy Skye… – Mit nem akarsz? Hogy rodeót nézzen? Érezte Nick kérdésének abszurditását, és ráébredt, hogy ujjai az övén hordott csatot markolásszák. – Nem akarom Skye életét megzavarni, Nick – jelentette ki, de tudta, hogy ez gyenge kifogás. – Egy pár órás autóbuszúttal? Imádni fogja. Láthatná, ahogy holnap Tanner megnyeri a versenyt. – Ezzel már el is fordult, és ráirányította a gépét az aréna mellett próbáló egyik tánccsoportra, de Julie hosszú hallgatására abbahagyta a filmezést, és rámordult. – Szeretnék valamit tisztázni, gyermekem. Nem akarod Skye-t elhozni a holnapi rodeóra? – Mi közöd… – Vagy inkább azt nem akarod, hogy megismerje Tannert? Julie összeszorította a száját, és egy szót sem szólt. De Nick nem hagyta annyiban. – Ez az a munka, amire rááldozol az életedből hat hetet. És Danielson a főszereplőnk – jelentette ki megfontoltan. – Ő a legtehetségesebb az egész bandában, a legesélyesebb a bajnokságra, te is kedveled… és nem akarod idehozni a cowboybolond lányodat, hogy lovagolni lássa? – Mi az, hogy kedvelem? – válaszolta a körülöttük álló kíváncsiskodók miatt. – Az ördögbe is, mi az, hogy nem? Nekem úgy tűnik, hogy nagyon jól kijössz vele. Az egész Washington államon áthajtva hat órát töltöttél vele a lakókocsijában. Ha netán elfelejtetted volna, dolgozni jöttünk ide. – Nem azért kocsikáztam vele végig egész Washingtont, mert interjút akartam csinálni. Ha olyan partnert szeretnél, akinek nincsenek gátlásai, akkor mást kellett volna választanod. Engem nemcsak ez az egyetlen munka érdekel! Nick összehúzott szemöldökkel meredt a lányra. – Nem mondtad meg neki, igaz?

Meghallva Julie döbbent szusszanását, a hangja még vádlóbbá vált. – Nem szóltál neki Tannerről és rólad, mi? Julie mély csendben állta a férfi pillantását. Nick cinikusan felnevetett. – És még te emlegeted a gátlástalanságot? – kérdezte szarkasztikusan. – Tudod, hogy mi a… – Ez az egész csak álszent duma! Hazudsz a lányodnak, hazudsz a főszereplőnknek, és hazudsz magadnak is. Hát ennyit a te gátlásaidról. – Azt teszem, amit a legjobbnak látok, Nick. – Mert így kényelmes neked? – Ez igaz. A legfontosabb számomra a magánéletem. A lányom érdeke az első. – És mi lesz, ha rájön? – kérdezte Nick. – Egy életen át titokban akarod tartani? – Semmi közöd hozzá. – És Skye-nak sem? Julie szomorúan simította ki az arcából a haját. – Mi jó származna belőle, ha megmondanám neki? – sóhajtotta. – Úgyis megvannak a saját elképzelései anélkül is, hogy az anyjától olyasmit látna, amit félre lehet magyarázni. – Félremagyarázni? – Fenébe is, én nem szeretek titkolózni. De ha az kell ahhoz, hogy a lányomat megvédjem, akkor megteszem. És ehhez nincs szükségem a tanácsaidra! – Az az egy azért biztos, hogy nem ártana, ha valaki tanácsot adna neked, gyermekem. Talán még én is alkalmas lennék rá, hogy megmondjam, hogyan kellene bánnod a lányoddal, de én inkább a munkánkról beszélek. Mert nem tetszik, ahogy főhősünkkel, ezzel a cowboyjal bánsz, Fielding. És van egy olyan erős érzésem, hogy neki sem fog tetszeni! Julie többször is elképzelte már, hogy milyen jó lenne, ha egy akaratlan elszólás felfedné a titkát, de amikor végre bekövetkezett, nem végződött valami szerencsésen. A sajtópáholyban az egyik újságíró rájött, hogy ha Tannerről akar megtudni valamit, akkor Julie-hoz kell fordulnia. De amikor a Rodeo Times újságírója a Tannerrel való hosszú távú elképzeléseiről kezdte faggatni, rájött, hogy a riporter csupán pletykatémának tekinti őket. Egész este ezen rágódott, és az egyik pillanatban arról győzködte magát, hogy a Rodeo Times nem fog ilyen jelentéktelen pletykákkal foglalkozni, a másikban pedig lelki szemeivel már látta, amint a lánya a cikket olvassa Seattle-ben. Amikor másnap délután Tanner kimosolygott rá az arénából, érezte, hogy a riporter figyeli őket. És ahogy a műsor végén Tanner felmászott a kerítésen, végigverekedte magát a sajtósok tömegén, és a derekára tette a kezét, megmerevedett, elhúzott a férfi mellett, és olyan iramban masírozott ki a sajtópáholyból, ami inkább már a futásra hasonlított. Tanner a kijárat előtt érte utol, megállította, és a két vállánál fogva maga felé fordította. – Mi ez már megint? – kérdezte, ahogy Julie felszegett állal nézett a szemébe. – A te reputációd! – vágta oda tehetetlen dühében, és mert ez volt az egyetlen lehetősége, amivel a kettejük közti feszültséget enyhíteni tudta. – És minden átkozott cowboy, aki ránk fogadott, meg az a macho magatartás, ami erre az egész rodeóéletre jellemző, hogy a nő nem más, mint hadizsákmány. – És nekem mi közöm hozzá? Semmi, és ezt Julie is tudta. De mert a kitörés enyhítette a bűntudatát, elkeseredetten folytatta. – Ne add nekem az ártatlant! Neked van olyan hírneved, hogy amíg nyered a versenyeket, minden nőt megkapsz, akit csak megkívánsz. Julie kitépte magát a férfi kezei közül, és a kocsi felé indult. Tanner elkapta a könyökét, és megállította. – A fene egye meg, Julie, maradj már nyugton! A lánynak nem volt más választása, de azért tovább duzzogott. – Miért, talán nem így van? – Persze hogy nem. – És mikor első este megláttalak a bárban, az a két nő csak úgy csüngött a szavadon, bizonyos testrészeidről nem is beszélve. – Na és? – vágott vissza. – Azért volna rossz hírem, mert egy bárban nőkkel álltam szóba? Elég idős vagyok már hozzá.

– Mióta csak ismerlek, erre mindig elég idős voltál. Tizenhárom éve is Calgarytól kezdve… le egészen Mexikóig, mindenhol voltak nőid! – ezzel kikapta a kezét Tanner szorításából, és otthagyta. Ez alkalommal a férfi már keményebb markolással állította meg, és erősebb hangot ütött meg. – Nem is ismertél! Akkoriban sem tudtál sokat rólam, és most sem tudsz. És van képed olyan bűnnel vádolni, amit nemcsak hogy el sem követtem, hanem hallani sem hallottam róla? – Még hogy nekem van képem? Te vagy az, akinek ilyen híre van akár az arénában, akár azon kívül! De érdekel is ez téged, igaz? – Miért kellene, hogy érdekeljen? A körülöttük hullámzó tömeggel mit sem törődve, olyan közel álltak egymáshoz, hogy az orruk is összeért. – Érdekel az életem. A barátaim. Az, hogy valamikor megveszek egy darab földet. – Tanner szorítása megenyhült. – És te. Talán azt szeretnéd, Julie, hogy másmilyen legyek, mint amilyen vagyok? – kérdezte még lágyabban. – De azt tudnod kell, hogy szerelmes vagyok beléd. Nekem fogalmam sincs, hogy mihez kezdtél magaddal, amióta Buck meghalt. Nem tudom, hogy miért nem beszélsz róla, csak azt tudom, hogy hogyan érzek, és azt te is tudod. Julie bólintott, de mert a torkába gombóc szorult, csak suttogni tudott. – Igen. – Nyelt egy nagyot. – És azt is tudom, hogy én hogyan érzek, Tanner. – Reszkető, majdnem tétovázó kézzel nyúlt a férfi felé. Tanner ujjai között átfuttatta a lány haját, és azzal a komoly, mosolytalan arckifejezéssel nézett rá, ami annyira drága volt a lány számára. – Menjünk fel hozzám, jó? – suttogta a férfi fülébe. Tanner egyik karjával átölelte Julie vállát, és úgy kísérte el a szállodáig, be a szobájába, hogy szót sem ejtettek közben. Szeretkezés után, a férfi mellett feküdve a sötétben, a lány hirtelen rájött, hogy mekkora jelentősége van annak, amit Tanner mondott. Akkor sem ismertél… Arcával a férfi vállának dőlt, és hogy láthassa beárnyékolt arcát, kicsit megemelte a fejét. De most már ismeri. Egyenességét, állhatatos jellemét… becsületességét. – Tanner – szólította meg lágyan a férfit. Az megsimogatta a haját, és ránézett. – Nem te voltál a bűnös, igaz? Tanner kezei megmerevedtek, a szemöldökét is felhúzta, de nem szólt egy szót sem. – A mexikói lány… nem te voltál, Buck volt az! Pillanatnyi feszült csend után Tanner sóhajtva fújta ki a levegőt. Julie most már erősebb hangon mondta ki az igazságot. – Buck nője volt! – Eegen – bökte ki nagy nehezen Tanner. – Buck nője volt. – Nem nézett a lányra, csak a feje feletti sötétségbe beszélt, és úgy mondta el a történetet. – Vad kis nő volt. Egyik este felbukkant a bárban, és Buckot kereste. Dobbantott hazulról, átlógott a határon, és stoppal jött fel Houstonig. Buck nem tudott mihez kezdeni vele, így aztán… – Berúgott – fejezte be helyette a mondatot Julie. – Igen. – A sötétben Tanner az ujjaival simította ki arcából a lány haját. – Valakinek vissza kellett vinni apukához. Gyerek volt még. Julie nagyot nyelt. Gyerek volt még? Valamivel fiatalabb, mint akkor ő volt. Akárcsak Julie, ő is a rossz cowboyt választotta, és Tannernek kellett közbelépni, hogy mindent rendbe hozzon. – Te vitted haza. – Igen. De a határőrség nem így fogta fel. – A lány miért nem mondta el nekik az igazat? – Nem hittek neki. Azt hiszem, nagy hazudozó volt. A papája azt hitte, hogy csak védeni akarja a rodeós barátját. – És Buck? – kérdezte Julie a keserűségtől kemény hangon. Tanner feléje fordult. – Senki sem hitte, hogy egy ötvendolláros pénzbüntetésnél meg némi rossz sajtóvisszhangnál komolyabb dolog lesz belőle. Az ítélet után pedig már nem lehetett megváltoztatni a történteket. És különben is, Buck… nős volt. – És nekem miért nem mondtad el? – kérdezte Julie.

– Most mondtam el. – Könyékre támaszkodva nézett a lányra. – Mindent elmondtam neked, amit tudni akartál, Julie. Még a Buckról szóló történetet is, amit, gondolom, nem nagyon akartál hallani. Julie hallgatása felért a beismeréssel. – Akár szalagra is mondom, ha akarod. Ez ajánlat volt, de egyben kérés is. Miatta került börtönbe. Hat hónapot vesztegetett el az életéből, mert meg akarta menteni a törékeny házasságát, és most, hogy megkérdezte, elmondta neki az igazságot. Ugyanilyen őszinteséggel tartozik ő is neki. Meg sem kérdezte, hogy miért megy haza négy napra – nem a legalkalmasabb pillanatban – a filmezési program kellős közepén, de most megkérdezte, és megérdemli, hogy választ is kapjon. Tartozik neki az igazsággal. Tudta. De valahogy a hosszú hallgatás olyan súllyal nehezedett rá, hogy nem tudta, hogyan fogjon hozzá. – Nick akarja az interjút, nem én – szólalt meg végül. Gúnyos válasz volt ez a férfi őszinte szavai után, és ahogy kimondta a mondatot, az ajkába harapott. De Tanner türelmének, ami már úgyis tovább tartott, mint ahogy joggal el lehetett volna várni, vége szakadt. Hirtelen megragadta a lány vállát, a hátára fordította, és úgy hajolt föléje. – És te mit akarsz? – mordult rá. Tanner szorításából nem tudott menekülni. – Most rajtad a sor a mesélésben, Julie. Hogy hogyan élsz, mikor nem a rodeókörúton vagy… hogy kinek kell telefonálnod minden este, úgy, hogy más ne hallhassa? – Tanner rezzenéstelen arccal, keményen folytatta. – Kihez mész négy napra Seattle-be, Julie? A szeretődhöz? Rendőrségi ellenőrzésre? A férjedhez? – N-nem. Semmi ilyesmi. Van egy kislányom, Tanner.

10. Tanner egy pillanatig csak nézte a lányt, arcán megütközés látszott, és elszállt belőle a harag. – Egy lányod? – a férfi elfordult, és az oldalára dőlve nézte a lányt. Csak torkában lüktető pulzusa és a hangjában hullámzó hitetlenkedés mozdult. – Tényleg van egy lányod? A szemhéja alatt keletkező nedvesség hatására Julie pislogni kezdett. – Hány éves? – Tizenhárom. – Tizenhárom – ismételte Tanner hitetlenkedve. – Buck lánya – közölte Julie fojtott, bizonytalan hangon. – Közvetlenül a halála előtt lettem terhes. Azt gondoltam, hogy ez majd együtt tart bennünket. De… de ez sem használt. Bolond voltam, hogy egy pillanatig is elhittem, de… Amikor a könnyei elöntötték az arcát, elfordult, és behunyta a szemét, de Tanner utánanyúlt, és maga felé fordította. – Akkor úgy halt meg, hogy téged itt hagyott egyedül, hogy neveld fel a kisbabádat. A lány bólintott. Nem jött ki hang a torkán. Finoman simogatta a lányt. Arcán a megértés és a szánalom jelei mutatkoztak. Kezének melege és a gyöngéd simogatás új könnyeket csalt Julie szemébe. – Azt akartam, hogy biztonságban élhessen. Hogy tudjam, miből fogom kifizetni a következő étkezést. Nagy hülyeség volt tőlem így teherbe esni, és valahogy kárpótolni szerettem volna érte. – Most már minden rendben van, Julie. – Megpróbáltam elmondani neked, Tanner. De én… – Miért, Julie? – A lány érezte, hogy az egyszerű kérdés is megremegteti a férfi kezét, és arra a gondolatra, hogy becsapta, a bűntudat összeszorította a torkát. – Miért nem tudtad megmondani nekem?

– Jaj, Tanner. – Megfogta a férfi csuklóját, amivel a vállát fogta. – Nem akartam még egyszer olyan hülye lenni. Nem akartam, hogy úgy járjak, mint Buckkal. – Megbánva a nem szándékos sértést, mert érezte, hogy a férfi megrándul, kinyitotta a szemét, hogy a szemébe nézhessen. – Meg kellett volna mondanom neked, Tanner. Tudom. De úgy éreztem, ha elmondom neked, az olyan lenne, mint sze… – Megakadt, mert érezte, hogy újból megbántaná, és ezt szerette volna legkevésbé. Csöndes bocsánatkérő gesztusként és megértést keresve az ujjaival megérintette a férfi arcát. – Nekem Skye az életem, Tanner – mondta. Tanner erős kezével végigsimogatta a nyakát, vállát, karját. – A lányod – mondta egyszerre csodálkozó és kétkedő hangon. – Neked és Bucknak van egy lányotok. Milyen? – Egy… – Julie habozott, mert nem tudta, hogy hogyan válaszoljon. – Egy átlagos tini – fejezte be a mondatot. – Hasonlít rád? – Nem. Inkább Buckra ütött. Pont olyan, mint ő. – Mit csinál? Mit szeret? – Szereti a… cowboyokat. Meglepett csend támadt. – Figyelemmel kíséri a rodeót? – kérdezte Tanner. – Nem. Van egy… barátja. – Szíven ütötte a férfi hangjából kiérződő aggodalom, a gyengédség, az érdeklődés, amiről annyi évvel azelőtt azt remélte, hogy Skye majd az apjától fogja megkapni. De Tanner és nem Buck tette fel ezeket a kérdéseket, és Skye is tizenhárom éves már, majdnem felnőtt… majdnem elég idős ahhoz, hogy ő is szerelmes legyen. – Mint ahogy neked volt – mondta Tanner. – Nem. – Nyersen hangzott, és finomabban is megismételte. – Nem. Ez nem ugyanolyan. Skye ilyen szempontból nem hasonlít rám. – De a tiltakozása hamisan csengett, és Julie rájött, hogy egész idáig ő is ettől félt. – Ez mit jelent? – kérdezte gyengéden Tanner. – Ilyen szempontból nem olyan, mint én? – Hagyd, Tanner. Te ezt nem érted. – Azon vagyok – mondta kis éllel a férfi –, hogy megértsem. Úgy gondolod, hogy túl fiatal ahhoz, hogy fiúja legyen, erről van szó? – A fiú nem… – Nem a megfelelő fiú? Julie nyelt egyet. – Én elég jól ismerem a rodeós fiúkat – mondta Tanner. – Talán segíthetnék. Beszélj vele! – Nem – fakadt ki rémülten. – Az csak rontana a helyzeten. Lázadozó korban van. Túlságosan is rodeóbolond. Csak felbátorítanád… vagyis, te nem ismered őt. Tanner válaszra várva fürkészte a lány arcát, de mintha nem lett volna ínyére, amit kiolvasott belőle. – És meg fogom? – kérdezte. – Meg fogom is merni? – Hogy érted ezt? – Azt tervezed, hogy holnap este, úgy hét óra körül. mint mindig, kifogásokat keresel, hogy egyedül lehess, amikor felhívod? Semmi válasz. Julie tudta, hogy meg nem érdemelt fájdalmat okozott a férfinak, akitől törődést, együttérzést, megértést kapott. De Nick célzásai, hogy Skye-t mutassa be Tannernek, Skye legújabb lázadása, a nem megfelelő fiú, és az a fájdalmas távolság, ahova az elmúlt pár hétben visszavonult, túl sok volt ahhoz, hogy egy egyszerű válaszban megmagyarázza. Mielőtt még a saját háborgó érzéseit rendezni tudta volna, Tanner eltolta magától, felült, átlendítette a lábát az ágy szélén. Lehajolt a ruháiért, magára kapta a farmerját és felhúzta a cipzárat. – Az volt a terved, ugye, hogy miután itt befejezted a munkádat, hazamész és elfelejtesz mindent? – A hangjából kiérződő keserűség belehasított a lány szívébe. – Ez csak egy két hétig tartó szórakozás volt egy börtönviselt rodeóssal, és talán még a dokumentációdba is beveheted. A vádakban annyi igazság volt, hogy lehetetlenné tette a tagadást. Tanner hosszú léptekkel a csizmájáért ment, felvette, és olyan tekintettel nézett Julie felé, amit még a sötét szobán keresztül is érzett. – Nos, hölgyem, akkor legyen úgy, ahogy te akarod.

– Tanner, ne menj el. Kérlek… De Tanner a fejébe csapta a kalapját, és még mindig ing nélkül, anélkül hogy visszanézett volna, kisétált a szobából, és becsapta maga után az ajtót. Julie összerándult a hangra, és mozdulatlanul bámulta a csukott ajtót. Úgy ölelte körül a csönd, mint elítéltet az ítélete. Az elhagyatottság érzése fájdalommal töltötte el, elszorította a torkát, és közben kétségbeesetten arra gondolt, hogy magára kellene kapni a ruháját és a férfi után rohanni. De tudta, hogy Tanner úgysem hallgatná meg. Könnyek öntötték el a szemét. Kihasználta. Megbántotta. A férfi bevallotta, hogy szereti, és ő mégsem bízott meg benne annyira, hogy elmondja neki, hogy ő is szereti. Az őszinteség hiánya volt az, ami Buckhoz hasonlóvá tette, aki tizenhárom évvel ezelőtt egy tizenhét éves lánnyal járt, és hagyta, hogy Tanner börtönbe kerüljön helyette, mert nős volt, és az igazsággal nem mert volna a felesége szemébe nézni. Pontosan úgy, ahogyan most, tizenhárom évvel később, az a lány nem volt képes Tanner szemébe nézni. Bűntudat öntötte el. Másnap reggelre Tanner lakókocsijának nyoma veszett. A camping tulajdonosa mogorván közölte Julie-val, hogy a helyet három napra előre kifizették, és őt egyáltalában nem érdekli, ha a cowboyok egész éjszakára kimaradnak. Azt is éreztette, hogy tudja, hogy a cowboyok nem szeretik az ilyenfajta érdeklődést. Így aztán úgy döntött, hogy megvárja a délutáni rodeót. Megfogadta, hogy mindenáron bocsánatot kér Tannertől. De amikor átnézte a rajtlistát, látta, hogy Tanner nevét kihúzták belőle. Mikor Julie megjegyezte, hogy Tanner nem indul, Nick egy pillantást vetve fáradt arcára és karikás szemére, nem szólt egy szót sem. Mikor később kiderült, hogy Tanner neve a délutáni listán sem szerepel, Nick a videoszalagokat vizsgálva mélyet sóhajtott. – Holnapra biztosan visszajön – mondta. – Valószínűleg – helyeselt Julie színtelen hangon. De nem jött vissza. Egy nappal később Idahóban a Snake River Stampede-nél sem jelent meg. Julie és Nick más lovasokra összpontosított. Mivel bűntudata túl erős volt ahhoz, hogy Tanner ügyét Nickkel vagy bárki mással megbeszélje, a lány inkább beletemetkezett a munkájába. Szövegkönyveket dolgozott ki, jelzéseket készített az összes kész szalagra, felírta a B-tekercsek terjedelmét, amelyeken még ki kellett tölteni a lyukakat a riportok és a felvételek között, időbeosztásokat állított össze forgatásra, riportkészítésre és a háttér kidolgozására. Addig dolgozott, amíg már túl fáradt volt ahhoz is, hogy éjjel álomba sírja magát. Nick három napig szótlanul figyelte, de aztán természetes szarkazmusa előtört belőle. – Lehet, hogy speciális programigazgató lesz belőled, gyermekem – mondta neki Idahóban, a felvevőgép felett –, ha csak bele nem pusztulsz addig a robotba. – Jól vagyok, és formában érzem magam – vetette oda Julie olyan hangsúllyal, ami jelezte, hogy részéről lezárta a témát. Nick hagyta, hogy elég hosszú legyen a csönd ahhoz, hogy a lány azt higgye, a választ fontolgatja. – Nem. Nem vagy formában – szögezte le. Julie összeszorította a száját, és nem vett tudomást a férfiról. Ő igenis jól van. Mint eddig mindig, ezen is túl lesz valahogyan. De acélos önuralma alatt kongó, fájdalmas magányosság lakozott, ami még jobban megrémítette, mint az a kétségbeesés, amit Buck halálakor érzett. Abban a krízisben a dühére támaszkodhatott. Most csak magát hibáztathatta. Tanner nem Buck. Tanner tisztességesen és nyíltan viselkedett vele. A legtöbbet kínálta fel, amit adhatott, pedig becsapta őt, nem bízott benne, és durván megsértette. Még csak bocsánatot sem tudott kérni tőle, mert a férfi egy hétig a legjobb pontszerző versenyeket is lemondta. Ugyanúgy, mint régen, amikor hat hónapot áldozott fel az életéből azért, hogy őt a férje csalárdsága okozta fájdalomtól megmentse. Hamarosan otthon leszel, vigasztalta magát. Ő és Skye ott lesz egymásnak, mint eddig, és akkor minden rendben lesz megint. Ahogy Nick kocsijával megálltak Julie seattle-i háza előtt, és Skye lerohant, hogy üdvözölje őket, nagyon meglepődött az első benyomástól, hogy a lánya mennyit nőtt az elmúlt pár hétben. Bár Skye heves ölelése megviselt szívének hatalmas örömet okozott, a hazaérkezés élménye a béke és a gyógyulás útján kevés jót ígért. Első vitájukra Julie hazaérkezésének huszonnegyedik órájában került sor. Skye éppen csak csipegetett a fasírtból, amit azért készített, mert a lánya kedvence volt, és egyszer csak előállt egy tervvel, ami bizonyára már napok óta foglalkoztatta. El akart menni a cheneyi rodeóra.

– De Cheney öt óra autóútra van ide – ellenkezett Julie. – Na és akkor? – Skye halványszőke szemöldöke megemelkedett. – Azt mondtad, hogy öt óra vezetés az semmi, amikor úton vagytok Nickkel. Julie kétségbeesve próbálta megértetni vele, hogy az utolsó három hetet rodeóról rodeóra való utazgatással töltötte, és nem akarja a szabadságát is ugyanazzal tölteni. – Rendben – mondta Skye remegő ajakkal. – Akkor itthon maradok. Úgyis mindig csak azt tehetem, amit megengedsz. Mindenki más elmegy, csak én fogok itthon maradni. – Mindenki más? – kérdezte Julie ébredező gyanúval. – Van ennek valami köze ahhoz a fiúhoz, akit hívogatsz? Ő is ott lesz? – Skye hallgatása megadta a választ. – Mégis, mit akarsz csinálni? – folytatta Julie, akit nagyon bántott, hogy Skye ez alatt a rövid látogatása alatt is azon mesterkedik, hogy hogyan szabaduljon meg tőle. – Úgy képzelted, hogy úgy fogsz vele találkozni, hogy ellógsz, és azt mondod, elmész pattogatott kukoricát venni? – Talán nem én vagyok az egyetlen ebben a családban, aki ellóg. Az is lehet, hogy észre sem vennéd, ha elmennék. Julie megdöbbenve nézte, ahogy a lánya sírva fakad és elrohan az asztaltól. – Skye! A hall túlsó oldalán becsapódó ajtó zaja úgy visszhangzott a fülében, mint ítélethirdetéskor a bíró kalapácsának hangja. Bizonytalanul állt meg Skye szobája előtt. Csak egy hűvös „kérlek, menj el, majd később beszélünk” volt a válasz a félénk kopogtatásra. Elbátortalanodva és szülői alkalmatlanságáról teljesen meggyőződve, megoldatlanul hagyta az ügyet, és azzal áltatta magát, hogy egy kamasz lánnyal az ilyen összecsapások természetesek, és hogy Skye biztosan nem gondolta komolyan, amit mondott. De aznap késő éjszaka, szobájának becsukott ajtaja mögött, Julie keservesen zokogott a sors iróniáján, hogy Skye akkor vágta a fejéhez, hogy „ellóg", amikor már nincs is rá lehetősége. Tanner úgy hagyta faképnél, hogy meg sem hallgatta a magyarázkodását, és arra sem hagyott lehetőséget, hogy valahol utolérhesse. Rettenetes, mindenen áthatoló gyötrelemmel vágyott utána. Skye-t választotta Tannerrel szemben – akit ezzel el is veszített –, és most retteghet, hogy a lányát is el fogja veszíteni. Ráadásul fogalma sem volt róla, hogy mit is kellene tenni. Mit tud ő serdülő lánya vágyairól? A „késeibb majd beszélünk” ígéret ellenére másnap reggel úgy tetszett, mintha Skye megfeledkezett volna a rodeós veszekedésről, Julie pedig, féltve a helyreállt békét, nem akarta felhozni a témát. A TV-társaságtól telefont kapott, akik roppantul elégedettek voltak azokkal az új helyszínekkel, amiket Julie beszervezett a programba, és néhány szóval éreztették – amivel pár héttel korábban zavartalan örömet okoztak volna –, hogy a speciális programigazgatói beosztásáról kedvező hírek hallatszanak. De most, a kagylót visszatéve, a sikert elhalványította a kudarc érzése. O, aki úgy tud bánni a szavakkal, hogy ezért a munkahelyén előléptetik, nem tud beszélni Tanner Danielsonnal. Skye hamisítatlan izgalommal reagált rá, amikor Julie beszámolt a hívásról, és hogy a valószínű új beosztást megünnepeljék, asztalt foglaltak egy seattle-i toronyház tetején lévő, körben forgó étteremben. Úgy megkönnyebbült, hogy Skye rosszkedve eltűnt, hogy hálából felajánlotta, hogy a lánya kedvenc miniruháját elviszi a tisztítóba. Négyre érkezett vissza a ruhával. – Skye! – kiabálta, és sarkával becsukva maga mögött az ajtót, ledobta a pultra az élelmiszeres csomagot. Nem kapott választ. Átvágott az ebédlőn, és ott találta a lányát, felhúzott, merev állal, háttal feléje, az asztal mellett ülve. – Skye? – Julie az asztalhoz lépett, és kihúzott egy széket. A kislány zokogott. Könnyek futottak végig az arcán, maszatos volt az álla, egyik ökléről pedig lejött a bőr. – Mi a baj, drágám? – Semmi – préselte ki Skye merev ajkai közül. A tisztítótól hozott csomagot még mindig a kezében tartva, Julie zavartan nézte. – De hol voltál, Skye? – A Quik Stopban. – A Maple Streeten? – Julie gyomra összerándult. – Azért mentél, hogy Garyvel találkozzatok? – Igen – tört ki Skye-ból. Remegett a szája széle. – De emiatt többet már nem kell aggódnod. Egy másik lánnyal volt. – Skye, felborítva a székét, zokogva felugrott az asztaltól, és berohant a szobájába. Az ajtócsapódás hangjára Julie összerezzent, de Skye szenvedését

most már nem nézhette tétlenül. A ruhát még mindig a kezében tartva odament az ajtóhoz, és bekopogott. A hüppögésen kívül nem kapott más választ. Julie elfordította az ajtógombot, és belépett. Az egész szoba – a falak, a mennyezet és az ajtók – tele voltak rodeós poszterekkel és a Rodeo Starból kivágott képekkel. Az ágy, amin Skye keresztbe vetette magát, nyeregtakaróval volt letakarva, a tükrön pedig egy cowboykalap lógott. Az éjjeliszekrényen, Buck fényképe mellett, akihez Skye a megszólalásig hasonlított, egy gondosan kidolgozott miniatűr nyereg feküdt, „Skye és Gary mindörökké” felirattal az oldalán. Julie elképedve nézett körül. A kitisztíttatott ruhát, ami még mindig a kezében volt, úgy ejtette le, hogy észre sem vette. Lánya fél könyékre támaszkodva, keze hátával törölte meg az arcát. – Ez itt mind – mutatott körül Julie – a miatt a fiú miatt van? Skye szeme könnyben úszott. – Garynek hívják! – Jaj, drágám – riadt meg Julie. – Sajnálom. – Egyáltalán nem sajnálod! Soha nem akartad, hogy találkozzam vele. Ha megengedted volna, akkor most nem más lánnyal járna. De te azt akarod, hogy úgy viselkedjek, mint egy… apáca! Julie elszoruló torokkal lépett közelebb az ágyhoz. – Sok barátod lesz még, Skye. Nem kell, hogy… – Nem, nem lesz – fakadt ki Skye. – Mert te azt szeretnéd, ha sohasem lenne barátom. – Ez nem igaz, Skye… – De igen. Apám sincs, és barátom se lesz soha! – A keze hátát a szájára szorította. – De ez így jó neked, nem igaz? – robbant ki belőle. Az ágyról felpattanva félretolta az anyját, kirohant a szobából, és bevágta maga után az ajtót. Julie megpördült, hogy utána rohanjon, de aztán kővé meredve megállt. A padlón Tanner Danielson egyik képeslapból kivágott fotója feküdt, amin sugárzó kék szemmel és csípőjéről mélyen lelógó, poros lábszárvédővel volt látható. A fénykép alatt, félig eltakarva egy gyűrött, kifakult papírlap feküdt. Julie lehajolt, és felvette azt a levelet, ami tizenhárom éve feküdt az egyik fiókja legmélyén. „Drága Julie… Ha az, hogy rád gondolok, ki tudná nyitni ennek a cellának az ajtaját és Wyomingba repítene, már régen ott lennék… bármit is csinálsz, ne okold magad…” Remegő ujjakkal fogta a levelet, amikor meghallotta a hallon átsiető és a hátsó ajtón távozó lánya lépteit. Mire Julie a verandához ért, Skye már eltűnt. Julie a Rosa háza felé vezető hátsó udvart is átkutatta, aztán a szomszédba sietett, hiszen Skye nem is mehetett máshova. De nem volt ott. Öt percen belül másodszor némult meg a megdöbbenéstől, amikor Rosa közölte, hogy Skye nem járt ott. Pedig valahol csak van. De Skye nem volt egyik barátjuknál sem, a közeli utcákban sem sétált, és a Maple Street-i Quik Stopban sem látták. Egy órával Skye távozása után, Julie felhívta a rendőrséget. Udvarias és együttérző tanácsuk, hogy „várjunk, és meglátjuk", nem volt elég a számára, és percekkel később már Nick fülébe bőgött telefonon. – Mindjárt ott vagyok, gyermekem – nyugtatta Nick. Húsz perccel később, várostérképekkel és csipeszes táblácskákkal felszerelve be is gördült a kocsija. Egyelőre Nick javaslatára úgy döntöttek, hogy várnak egy keveset, hátha Skye hazajön, miután kiszellőzteti a fejét. És két órával a lánya távozása után, Julie imája meghallgatásra talált. Skye sárosan, szánalomra méltón érkezett vissza, és nem tudta, hogy milyen fogadtatásra számíthat. – Helló – motyogta a földet bámulva. Julie a karjába kapta, és magához szorította, Skye pedig az anyja nyaka köré fonta a kezét, és a vállába temette az arcát. – Sajnálom, anyu – mondta könnyektől fátyolos hangon. – Tudom, drágám. – Julie úgy tartotta kezében Skye fejét, mint valamikor, kiskorában. Megkönnyebbülést és hálát érzett. – De nagyon aggódtam. – Csak mászkáltam egyet.

– Nem tudtam, hogy mi történt veled. – Sajnálom – ismételgette Skye. – Sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam, és nem felejtettem el, hogy este vacsorázni megyünk, anyu. Sietek, ha még mindig el akarsz menni a vendéglőbe, és ha nem tetszenek neked, leveszem a posztereket, és… Julie lelke túlcsordult az érzelmektől. – Drágám, semmi ilyesmit sem kell csinálnod. Persze hogy érdekelnek a cowboyok. Az apád is cowboy volt. Skye az anyjára pislogott. – Buck Fielding jó lovas volt, Skye. Én tudom. Minden lovaglását végignéztem. Büszke lehetsz rá. Skye az inge ujjába törülte meg az arcát, és tágra nyílt, barna szemével az anyjára nézett. – Jó lovas volt? – kérdezte. Julie bólintott. – Majdnem a legjobb a körversenyen. – Kitisztult a torka, és mosolyogva nézte a lányát. – Megkérdezheted bárkitől, akivel együtt versenyzett. Megkérdezheted… Tanner Danielsont. Ő volt apád legjobb barátja. Skye bólintott, de aztán újra lefelé, a lábára nézett. – Sajnálom, hogy elolvastam a leveleidet, anyu. Tudom, hogy csak neked szóltak. – Nem baj, kislányom – mondta Julie. – Semmi olyasmi nem volt bennük, amiről ne tudhatnál. Tudod, Tanner az én barátom is volt. – Úgy érezte, mintha a torka körbezárná a szavait. – Igazi jó barát. Skye szeme újból könnybe lábadt, és Julie is ugyanúgy törölte az orrát, mint Skye. – Van egy ötletem, drágám. Ma már késő van hozzá, hogy vacsorázni menjünk, de gyere velünk, amikor Nickkel visszamegyünk a körversenyre. A Calgary Stampede-en leszünk egy hétig. A legnagyobb rodeó a körversenyen. Nyugat minden cowboya ott lesz. – Elmehetek? Julie bólintott. – És tényleg az a legnagyobb rodeó? Julie újra bólintott. – Apád is többször szerepelt rajta. Skye átölelte az anyja nyakát. Julie csukott szemmel, némán szorította magához.

11. A Calgary Aréna fényben, porban és a tízezreket számláló tömeg által tovább fokozott hőségben fürdött. Tanner ügyet sem vetve a nézők zsivajára, átvetette a lábát a boksz legfelső rúdja felett. Csizmája egy pillanatra megérintette a vádló marját, közvetlenül a lapos nyereg előtt. Szélvész felhorkant, oldalt kilépett, és horpaszát teljes erővel a boksz fémpántjaihoz ütötte. Az egyik lovász még időben elkapta előle a kezét, és méltatlankodva rákiáltott. – Nyugi, fiacskám – hízelgett a lónak Tanner. Szüksége volt erre a lovaglásra. Azzal, hogy a szezon kellős közepén otthagyta a körversenyt, elúszott a bajnoksága is, de bajnoki cím ide vagy oda, most a pénzdíjról volt szó. Van egy rancha, amit még ki kell fizetni. Az elveszett pénzeket úgy igyekezett pótolni, hogy sokat utazott, és próbált nem emlékezni a másik okra, ami űzi. Egy asszonyt kell elfelejtenie. Valamit mormolt a ló fülébe, aztán a nyeregbe ereszkedve felemelte az egyik kezét, és bólintott. A boksz ajtaja kivágódott. Szélvész oldalvást lőtt ki a poros arénába, és Tanner Danielson a farkcsontjától az előző hónapban megrepedt bordájáig érezte a megrázó talajfogást. A tömeg zaját túlharsogva a bemondó izgatott kommentárja hallatszott a hangszórókból. – Tanner Danielson, a Nemzeti Bajnokság döntőjének háromszoros résztvevője, és mielőtt elment volna kéthetes szabadságra, listavezető volt. De most itt van megint, és ha valaki megüli ezt az állatot, akkor csak ő lehet az! A ló, testét oldalt csavarva keményen fogott talajt, és utána fejét a két első lába közé vágva, porfelhőket kavart maga körül. Mikor Tannert előredobta, még a kalapja is leesett, de szabad kezét magasba lendítve visszanyerte az egyensúlyát, aztán térdével a nyerget szorítva,

fogcsikorgatva igyekezett megmaradni a ló hátán. Vidámság töltötte el. Végig fogja csinálni. Érezte. És az a mosoly, ami csak a nyolc másodperces csengőre vár, már útnak indult valahonnan a gyomra mélyéről. – Így néz ki egy jó lovaglás, emberek! Halljuk hát most a tapsot ezért a cowboyért meg a lováért! A tömeg zaja egyre nőtt. A musztáng vonaglott és blokkolt, Tanner szédült pillantása hol a bokszokra, a karámokra, hol az izgatott arcok tengerére esett, és egyszer csak egy mézszínű szőke hajra, ami fedetlenül szikrázott az erős fényben. Villámcsapásként érte a felismerés. Itt van! Meg nem tudta volna mondani, hogy miféle ösztön súgta meg neki, de erősebben hatott rá, mint az a megrázkódtatás, amikor a ló lecsapja a patáit a porba és úgy bokkol, mintha maga az ördög ülne a hátán. Tanner a csípőjével fogta fel az esést, és mindjárt talpra is ugrott. Együttérző és csalódott moraj hangzott fel a tömegből, és a hangosbeszélő is harsogott valamit, de. Tanner mindezzel nem törődött. Le sem verte a ruhájáról a port, úgy mászott fel a sajtópáholy kerítésére a fotósok és barátságtalan operatőrök szitkait meg sem hallva. – Hát te mit keresel itt? – állt meg Julie előtt. Olyan nehezen jött ajkára a szó, mintha dörzspapír lett volna a torkában. – Én… – mondta remegő szájjal – azért jöttem, hogy lovagolni lássalak. Julie akadozó lélegzetvételére a férfi vállai körül minden idegvégződése vibrálni kezdett. Nehogy a lányhoz érjen, ökölbe szorította a kezét, mert tudta, hogy nem tudná elviselni, ha elhúzódna tőle. – En… én nem egyedül jöttem – folytatta Julie. Tanner ránézett a mellettük álló testes férfira, de az csak Julie-t figyelte. – Elhoztam a lányomat is. A férfi tekintete Julie arcáról arra a fiatal kislányra vándorolt, akit az anyja a vállánál fogva húzott maga mellé. Mintha Buck lenne fiatalabb kiadásban, úgy állt előtte szőkén, hatalmas őzikeszemekkel. – Hogy van, hölgyem? – üdvözölte Tanner. – Skye – mutatta be Julie –, ő Tanner Danielson, az a férfi, akit szerettem volna, ha megismersz. – Tudom – mondta a lány. – Akarom mondani, van egy fényképem magáról… A férfi mosolygott. – Maga az apám barátja volt – mondta Skye a férfira nézve. – És az anyukámé is. Tanner csak Julie-t figyelte, és várt. – Az volt, Skye. És most is az – mondta csendesen Julie. – Most még sokkal inkább. Tanner kővé dermedt. Nyugtalan, töprengő csend támadt. A férfi már sokkal jobban megszokta a tömeget annál, hogy zavarta volna, de ha nem edződött volna is hozzá, akkor sem tudta volna levenni a tekintetét Julie-ról. A feszültség kézzelfoghatóvá vált körülöttük. Julie kislánya zavartan mormogta. – Sajnálom, hogy nem sikerült a lovaglása. Tannerben lassan felengedett a feszültség. – Dehogynem sikerült – válaszolta. Julie felé lépett, hogy megérintse a hajai, de a következő pillanatban a lány már poros karjai között volt, és átölelte a nyakát. Tanner felkapta, és boldogan megpörgette maga körül. Tiszta, selymes haját újból az arcán érezte, és az érintését, az illatát úgy itta magába, mint az erős pálinkát. Tanner elengedte a lányt, de az egyik kezét a vállán hagyta, és egy pillanatig azon töprengve, hogy mit is mondjon neki, szembe fordult Skye-jal. – Skye – szólította meg. – Örülök, hogy találkoztunk. Én kértem a mamádat, hogy mutasson be neked. – Tényleg? Tanner bólintott. – Miért? – kérdezte. – Mert szerettelek volna megismerni. Mert beszélni valónk van egymással. – Ezzel Juliera nézett, majd megint a kislányra. – Mert szeretném, ha mind a ketten megnéznétek a ranchomat. – A ranchodat? – visszhangozta Skye. – Igen.

– Vannak ott lovak is? Tanner mosolygott. – Pár tucat, pár száz hektáron. Montanában. És remélem, jövőre még több lesz. Skye óvatos pillantással, ami teljesen olyan volt, mint a mamájáé, rájuk nézett. – Szeretnéd? – kérdezte Tanner. – Állati jó lenne! Tanner bólintott, és aztán arra az asszonyra pillantott, akit két héten át próbált elfelejteni. – Igen – válaszolt Julie is. – Én is azt hiszem. Mögöttük és körülöttük a sajtósok újra munkához láttak, mert újabb lovas ugratott ki a bokszból. – Fogd meg ezt, gyermekem – szólt oda Nick Skye-nak. – Légy szíves tartsd egy pillanatra ezt a mikrofont. Skye kérdőn nézett rá. A jól megtermett férfi új kazettát tett a fel vevőgépébe. – Ugyanis van egy olyan érzésem, hogy anyád és az a cowboy beszélni szeretnének egymással. Nekünk pedig teljesítenünk kell a kötelességünket. Tiszta, meleg éjszaka volt, és az arénát körülvevő utcákon nyüzsögtek a cowboyok, turisták és mindenféle népség. Vagy öt lépéssel a kijárat előtt Tanner megállt, maga felé pördítette a lányt, és hosszan megcsókolta. – Muszáj volt még egyszer megcsókolnom téged, Julie – suttogta. – Nem tudtam tovább várni. – Én sem – Julie beletúrt Tanner hajába, és érezte, ahogy szája alatt a férfi ajka mosolyra húzódik. – Annyira azért nem kívánhattad, mint én – évődött Tanner. – Akarsz fogadni? A férfi válasza csókba fulladt, és a kezei úgy kalandoztak Julie hátán, vállain és csípőjén, mintha egyszerre mindenhol meg akarta volna érinteni. Julie szorosan hozzásimult, és határtalan öröm töltötte el. – Mennyi időnk van? – kérdezte Tanner. – Mire? – Amíg vissza kell mennünk a lányodért. Biztos kíváncsi rá, hogy mit csinálunk. A férfi hangjából kicsengő aggodalomtól Julie szíve kalapálni kezdett. Az, hogy Tanner aggódik Skye miatt, megrendítette. Tenyerét a férfi arcához emelte, és a szemét hirtelen elöntő könnyektől pislogni kezdett. – Nicknél jó kezekben van – mondta lágyan. – Skye nagyon fontos a számomra, de te is. Mi is. Tanner a lány kezére tette a tenyerét. Kék szeme sarka ráncba gyűrődött. – Mennyire fontos? – Majd megmutatom – válaszolta rekedten a lány. – Hol szálltál meg? – A szállodám jó messze van innen – válaszolt Tanner egy újabb csók után. – Menjünk taxival. – De hol fogunk? – suttogta Julie. Útban a taxiállomás felé, egyik karjával átölelte a lány derekát. Besegítette egy taxiba, megadta a címet a sofőrnek, becsukta az ajtót, és újból maga felé fordítva a karjába zárta. – Célba értél, cowboy? – kérdezte a taxisofőr, amikor pár perccel később megérkeztek a hotelhez. A tükörből nézte őket, és szélesen vigyorgott. – Nem – válaszolt helyette Julie, aki túlságosan is a fellegekben járt ahhoz, hogy egy ilyen lovagiatlan megjegyzésen megsértődjön. – De most fog. – Miféle megjegyzés volt ez egy úrinőtől? – kérdezte Tanner évődve, ahogy átvágtak a halion. – Őszinte – felelte Julie mosolyogva. A liftben nem beszélgettek, de Julie mosolya elhalványult, amikor ránézett a férfira és látta, hogy az milyen komoly tekintettel figyeli. Szótlanul mentek végig a folyosón Tanner szobájáig, és mikor beléptek az ajtón és becsukták maguk mögött, Julie elszorult torokkal állt meg.

– Tanner… – fogott hozzá. A férfi nyugodtan állt és várt. – Szeretnék őszinte lenni – folytatta Julie. – Hl akarom mondani, hogy mennyire sajnálom, hogy nem beszéltem neked Skye-ról, és hogy… Tanner egyetlen hosszú lépéssel tette meg a köztük lévő távolságot, és a lány tarkóját két markába zárva, fölfelé fordította az arcát. – Tudom, Julie. Minden rendben van. Tudom, hogy miért csináltad. Tudom, hogy milyen sokat jelent neked. – És ő is tudja, hogy te milyen sokat jelentesz nekem – mondta nyugodtan Julie. – Idefelé jövet elmondtam neki. Azt hiszem, hogy úgyis sejtette már. Megtalálta… – Julie habozott egy pillanatig, de aztán a férfi szemébe nézve folytatta –… a leveleidet. Azokat, amiket Buck halála után írtál. – Amikre nem is válaszoltál. Megtartottad őket? – Ezerszer is megválaszoltam őket. Csak nem papíron. Tanner kezei egy pillanaton át szorosabban fogták az arcát. – És mit válaszoltál? Julie nem bajlódott a szavakkal. Magához húzta a férfi fejét, csókra kínálta a száját, és amikor Tanner ajka megérintette az övét, édesen forró érzés futott át rajta. Tanner fejéről leesett a kalap, és a szőnyegre huppant, Julie kezei pedig érzéseinek örömébe veszve és szíve vágyát teljesedni látva, éhesen nyúltak a férfi poros inge után, felfedve az alatta lévő kemény izmokat. – Szeretlek, Tanner Danielson – suttogta, arcát a férfi vállába rejtve. – Szeretek hozzád érni, szeretek rád nézni, és még az illatodat is szeretem. – Hiszen olyan szagom van, mint a rodeó porának. – Ha valaki egy cowboyt szeret, rá se ránt egy kis rodeópiszokra. – Azt tudod-e, hogy azért nyeltem a port, mert megláttalak? – kérdezte nyersen a férfi. – Megláttalak és mindennek vége volt. Julie kezei elakadtak a férfi vállán, és évődő mosolyát szenvedélyes ígéret árnyékolta be. – Akkor nekem kell kárpótolnom érte, igaz? Levetkőztetve egymást, lassan újra megtalálták azt az intimitást, amit pár napig megosztottak egymással. – Az elmúlt két hét minden percében csak rád gondoltam – mondta Tanner –, és majdnem belebolondultam. Pedig mindent megpróbáltam, hogy elfelejtselek, de nem sikerült. – Tudom – suttogta Julie. – Nekem sem sikerült. Annyira hiányoztál… Ölbe kapta a lányt, úgy vitte az ágyhoz. – Ah… Julie… – nyögött fel. – Azt hittem, hogy sohasem látlak többet. Azt hittem, hogy azok után, ahogy együtt voltunk, egyszerűen csak ki akarsz sétálni az életemből, és ebbe nem tudtam belenyugodni. Nem ment a fejembe, hogy csak egy kéthetes kaland legyek. Veled nem. – Soha, soha nem lehetnél az, Tanner. Szeretlek. És azt hiszem, már tizenhárom éve, amikor azokat a leveleket kaptam tőled, amikre nem válaszolhattam, már akkor is szerelmes voltam beléd. – Most már válaszolhatsz rájuk, Julie. – Igen – sóhajtotta, de válasza már beleveszett az érzésekbe, érintésekbe és egy érthetetlen mormogásba, ahogy együtt szőtték az érzéki, időtlen, varázslatos pillanatokat, amelyek a múlttól is megszabadíthatják őket. Ahogy egymás mellett feküdtek, Julie lélegzetét a férfi lágy, nedves melegként érezte a vállán, ő pedig lassú gyengédséggel simogatta a lány hátát. – Julie – szólalt meg végül Tanner. – Éhes vagy még? Julie Tanner izzadt mellkasára szorította az arcát, és elmosolyodott. – Éhen halok. – Skye-t is magunkkal kell vinnünk, igaz? Gondolom, a gyerekek is megéheznek néha. – Általában – felelte mosolyogva Julie. – És amikor végre elkészíted a vacsorát, legalább háromszor kell hívni, hogy asztalhoz üljön, a végén pedig nem eszi meg a zöldséget. Tanner melle hullámzott a nevetéstől. – Ez nem úgy hangzik, mintha könnyű lenne felnevelni egy lányt. – Hát nem is az.

Ujjaival fésülgette a lány haját, és maga felé fordította a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Szeretném megtudni, hogy milyen is az. Julie a férfira nézve és komoly arcát figyelve, bólintott. – Ígérem, hogy meg fogod tudni. – Hogy csináljuk? – kérdezte Tanner. – Nick szeretné végigfilmezni az egész szezont, itt maradni a rodeó körül, a döntőig követni a versenyt, és egy speciális kétórást csinálni belőle. Már a Lehi Roundup óta célozgat rá. – És meg tudod csinálni? Julie megint bólintott. – Vissza kell majd utasítanom az előléptetést, amit biztosan fel fognak ajánlani, és ki kell vennem pár hét szabadságot. De valószínű, hogy nem fogják betölteni a helyemet. Tanner a lány haját babrálta, és úgy méregette. – És azt az állást, nagyon akarod? Julie nagy levegőt vett. – Mindig arra vágytam, de mióta ezt a munkát csinálom, néha arra gondoltam… Őszintén szólva még… nem tudom. Nick minden két évben vagy valahogy így, csinál egy filmet. Szeretné, ha vele dolgoznék. Ez pár hónap utazgatást, filmezést jelent, utána pedig még jó párat kell szerkesztésre, finomításra, és a következő film tervezésére szánni. – Meg lehet ezt csinálni egy montanai farmról? – kérdezte Tanner. – Hát nem lehetetlen…

TÓThÁGAS Könyvterjesztő Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15. Telefon: 169-2670

Kiadja a TEXT Kereskedelmi Kulturális és Szolgáltató Kft. Budapest, Pf. 16. 1553 A kiadásért felel: Imrei Gyuláné A kötet kiadásában részt vett a Maecenas International Kft. Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3393.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1991. évben Műszaki szerkesztő: Balla Judit Sorozatterv és illusztráció: Zelenyiánszky Zoltán Nyomásra engedélyezve: 1991. január 2-án Megjelent: 9,25 (A/5) ív terjedelemben 7753-p-9193