2. előadás: Az állami földnyilvántartás
2. előadás: Az állami földnyilvántartás Mint az előzőkből is kitűnik a földadókataszter döntően az adóztatás érdekében készült. A földadó-kataszteri nyilvántartás pontos vezetésére azért volt szükség, mert ennek alapján vetették ki egyrészt a földadót, másrészt az adatokat különböző földbirtokstatisztikai kimutatások összeállításánál is felhasználták. Döntő jelentősége volt a kataszteri tisztajövedelemnek, mert az képezte a földadó alapját, de fontos szerepe volt a vagyonátruházási illetékek kiszabásánál, a jövedelem- és vagyonadó kivetésénél, továbbá számos adópótlék jellegű közszolgáltatásnál is. Az 1945. évben elindított földreform, a tagosítások és a földrendezések, valamint a mezőgazdaság ún. szocialista átszervezésében is a földadókatasztert használták fel, mivel tartalmazta az említett feladatok végrehajtásához szükséges adatokat. A mezőgazdaság szocialista átszervezése után a földadókataszter további korábbi célja – az adóztatás – háttérbe szorult. Egyéni gazdálkodás a megművelhető földterületnek mintegy 5 %-án folyt. A földből származó jövedelem-elvonásnak már nem volt alapvető jelentősége, mert az állam a bevételt más csatornákon keresztül biztosította. Ellenben továbbra is szükség volt egy földleltárra, amely a földekre vonatkozó népgazdasági tervezésnek, statisztikai adatgyűjtésnek, a földek rendeltetésszerű használata ellenőrzésének, a területrendezésnek, az üzemi földnyilvántartások vezetésének, továbbá a földekkel kapcsolatos egyes pénzügyi kötelezettségek megállapításának alapját képezte. Ezt a szerepet töltötte be az 1964. január 1-jén hatályba lépett állami földnyilvántartás, amelynek országos hatáskörű szerve az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal (ÁFTH) volt. Az állami földnyilvántartással kapcsolatos feladatokat – illetékességi területén – az ÁFTH megyei (fővárosi) földmérési és földnyilvántartási felügyelősége látta el. Az állami földnyilvántartás tárgya az ország egész területe, annak minden földrészlete tekintet nélkül azok fekvésére, rendeltetésére, vagy hasznosításának módjára, továbbá arra, hogy tárgyai-e a telekkönyvezésnek, vagy sem. Nem tárgyai az állami földnyilvántartásnak a felépítmények, a földalatti képződmények és létesítmények (bányák földalatti része, barlang, pince stb.). Az állami földnyilvántartás az ország területét községenként (városonként), Budapesten és a megyei jogú városokban kerületenként tartotta nyilván. Egy-egy község (város), városi kerület határán belül a belterületi földrészletek a külterületi földrészletektől elkülönítve szerepeltek a nyilvántartásban. Eszerint külön készültek a földnyilvántartási munkarészek a belterületről és külön a külterületről (illetve – később – a zártkertekről). A belterületnek a külterülettől való elkülönített nyilvántartását főleg egymástól eltérő rendeltetésük indokolja. Az állami földnyilvántartás munkarészeit alap- és kiegészítő munkarészekre osztották. Alap-munkarésznek nevezték azokat, amelyekben egy-egy nyilvántartási egység (belterület, külterület, zártkert) határán belül fekvő valamennyi földrészlet adatai megtalálhatók, és amelyek hosszabb ideig alkalmasak azok adatainak nyilvántartására. Az alap-munkarészek a következők voltak: - földnyilvántartási térkép, - községi földkönyv, - birtokívek - községi összesítők.
2-1
Óravázlat az Ingatlannyilvántartás előadásaihoz Kiegészítő munkarésznek nevezték azokat, amelyek az alap-munkarészek elkészítéséhez és használatához, valamint a változások átvezetéséhez voltak szükségesek. Ezek a következők: - névmutató, - helyrajziszám-mutató - változási jegyzék, stb. Földnyilvántartási térkép céljára a földmérési alaptérkép egyik ún. nyilvántartási példányát használták. Amennyiben egy újbóli felmérés vagy térképfelújítás, ill. a nyilvántartási adatrendezés csak a belterületre vagy csak a zártkertre, ill. a külterületre terjedt ki, külön térkép készült az egyes nyilvántartási egységekről (az ún. fekvésekről). A község belterületi, zártkerti és külterületei földrészleteiről külön községi földkönyv készült, amely a helyrajzi számok sorrendjében tartalmazta a fekvés földrészleteinek földnyilvántartási adatait: terület, művelési ág, kataszteri tisztajövedelem, stb. A birtokívek a földrészletek adatait a kezelők, használók, ill. a tulajdonosok szerint elkülönítve tartalmazták. Külön birtokívek készültek ugyanazon tulajdonos belterületi, zártkerti és külterületi földrészleteiről. A tulajdoni viszonyokra vonatkozó adatokat a birtokív címlapjára jegyezték fel. (melléklet). A tulajdonos (tulajdonosok) neve mellett az erre a célra szolgáló rovatban feltüntették a tulajdoni részarányt, amely azt fejezi ki, hogy a birtokívbe felvett földrészletekre vonatkozóan a tulajdonjog milyen arányban oszlik meg a tulajdonostársak között. Ha a birtokívbe felvett földrészleteknek egyetlen tulajdonosuk van, a tulajdoni részarány 1/1. Ha a tulajdonjog kettő vagy több tulajdonostárs között egyenlő arányban oszlik meg, a tulajdoni arány 1/2 - 1/2 vagy 1/3 - 1/3, 1/4 - 1/4 stb. lesz. Egy birtokívre vonatkozóan a tulajdoni részarányokat kifejező törtszámok számlálói összegének meg kell egyeznie a közös nevezővel. Egy birtokívbe csak azokat a földrészleteket jegyezték be, amelyekre vonatkozóan a tulajdoni viszonyok azonosak voltak. Ha egy vagy több földrészlet A-nak és B-nek 1/2 – 1/2 arányban képezte osztatlan közös tulajdonát, valamennyi földrészletet egy birtokívben vették fel. Ha az egyik földrészlet 1/2 –- 1/2, a másik földrészlet 1/3 – 2/3, a harmadik pedig 3/4 – 1/4 arányban képezte A és B közös tulajdonát, mindhárom földrészletet külön birtokíven vették fel, a birokívek címlapjain pedig A-t és B-t tüntették fel a megfelelő részaránnyal. A birtokív belső lapjain feltüntetett földrészletek területi és kataszteri tisztajövedelmi adatait összesítették. A végösszeg mutatta a címlapon feltüntetett tulajdonos (tulajdonostársak) belterületi, zártkerti vagy külterületi földrészleteinek együttes területét és kataszteri tisztajövedelmét művelési áganként részletezve. A község egyes fekvéseiről készült birtokívekbe felvett földrészletek együttes területi és kataszteri-tisztajövedelmi adatai megegyeznek a belterületi, zártkerti, ill. külterületi földkönyv zárlati eredményeivel.
A telekkönyv A nemesi társadalom tulajdoni viszonyait az ősiség jellemezte: - Adományrendszer, vagyis a nemesi birtokra vonatkozó tulajdonjogot a király adományozta; - Háramlási jog. Utód hiányában vagy hűtlenség esetén a tulajdonjog visszaszállt a koronára; 2-2
2. előadás: Az állami földnyilvántartás -
A tulajdonos rendelkezési jogának korlátozottsága a családdal szemben. A tulajdonos a család, az egyének használók voltak.
Így az ősiségen és a jobbágyságon alapuló feudális viszonyok kizárták a telekkönyv intézményét, amely egyedileg elhatárolt, tisztázott tulajdoni viszonyú, szabad rendelkezésű ingatlanokat tételez fel. Hazánkban a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése osztrák mintára történt az 1853-ban kiadott igazságügy miniszteri helyszínelési rendelet alapján. A telekkönyv a bíróság által vezetett olyan községenként elkülönített nyilvános jegyzék volt, amely az ingatlanokra vonatkozó tulajdonjog és más jogok, valamint fontosabb tények és körülmények feltüntetésére szolgált és a bejegyzett jogok (tények, körülmények) fennállását hitelesen tanúsította. A telekkönyvet – amely betétekből, térképekből, különböző mutatókból és irattárból állt – a járásbíróságok, mint telekkönyvi hatóságok vezették 1972. január 1-jéig, amikor átkerült a földhivatalokhoz és fokozatosan egyesítették az állami földnyilvántartással. A XIX. század közepén végzett helyszínelés alkalmával az adatok megállapítása a tényleges birtoklás alapján történt. A megállapított adatokat az ún. telekjegyzőkönyvekben foglalták össze. Telekkönyvezés tárgya volt általában minden önálló ingatlan, a közterületek, folyók, patakok és a természetes tavak medrének kivételével. Ha azonban a nem telekkönyvezett közterület rendeltetése megváltozott, pl. út- vagy folyószabályozás folytán az útnak vagy a folyómedernek egy része valakinek a kizárólagos tulajdonába (használatába) került, telekkönyvezni kellett. Régi telekkönyvi jogunkban a nyilvántartási egység a jószágtest volt, ami nem volt azonos az ingatlan fogalmával. Ebben a birtokrészlet (parcella) volt a legkisebb nyilvántartási egység, de rendszerint több ingatlan tett ki egy jogi egységet, jószágtestet. A jószágtestek kialakításáról helyszínelési rendeletek intézkedtek. Külön-külön jószágtestet kellett kialakítani a nemesi birtokból, a volt szabadbirtokból és a volt jobbágytelkekből. A volt nemesi birtok és a volt szabadbirtok tulajdonosának a tetszésére volt bízva, hogy egy vagy több jószágtestként telekkönyveztette-e az ingatlanát. A volt jobbágytelkeket azonban egy jószágtestként kellett telekkönyvezni, akárhány parcellából is álltak. Az egységes jószágtestet alkotó birtokrészletek gyakran egymástól távol terültek el. A telekkönyvbe jogot csak egész jószágtestre lehetett bejegyezni, annak egy birtokrészletére nem. A jószágtest azonban csak látszat egységet jelentett, mert a tulajdonos kérelmére a jószágtestből bármelyi birtokrészletet másik telekjegyzőkönyvbe lehetett átvinni, így az külön jószágtestté vált, amire már lehetett külön jogokat bejegyezni. Új telekkönyvi jogunk (54/1960.(XI. 27.) Korm., 2/1960. (XII. 25.) I. M. sz. rendeletek) a jószágtest elavult és nehezen kezelhető konstrukcióját elvetette, és helyette bevezette az önálló ingatlan fogalmát. Az alapul szolgáló telekkönyvi térképeket a helyszínelő bizottságok sokszor vetület és méretarány nélkül egy példányban készítették. Nagyobb dűlőkből térképlaponként egyet rajzoltak. Kisebb dűlőkből kettő vagy több került egy lapra. Ez a térkép tájékoztató jelleggel azt mutatta, hogy az ingatlanok milyen sorrendben helyezkednek el a természetben. A birtokrészletekbe írt helyrajzi számok megegyeztek a telekjegyzőkönyvek helyrajzi számaival. Ezeket maguk a telekkönyvvezetők adták. Változáskor ugyancsak ők végezték a birtokrészletek felosztását és a helyrajzi számok alátörését. Ez rendszerint szabadkézzel, saját ízlés szerint történt. Ahol a megosztást a térképi ábra kicsisége miatt nem lehetett magán a térképen elvégezni, ott a telekkönyvvezető a térkép szélére rajzolt nagyításon végezte el a megosztást. 2-3
Óravázlat az Ingatlannyilvántartás előadásaihoz Az 1886. évi XXIX. tc. úgy rendelkezett, hogy a kataszteri térkép másolata legyen a telekkönyvi térkép, a telekkönyvi betétekbe pedig a kataszteri felmérés helyrajzi számait és területi adatait kell bejegyezni. Mindazokat a községeket, amelyek telekkönyvezése még nem a kataszteri felmérés adatainak felhasználásával történt telekjegyzőkönyves községnek nevezeték, szemben az ún. betétes községekkel, melyek telekkönyvezése kataszteri felmérésen alapult. Egy-egy telekkönyvi betétbe (telekjegyzőkönyvbe) azokat a földrészleteket foglalták össze, amelyeknek a tulajdonosa ugyanaz, ill. tulajdonostársak esetén a részarányok mindegyikre azonosak. A telekkönyvi betét (és a telekjegyzőkönyv is ) három lapból állt: A lap vagy birtoklap, B lap vagy tulajdoni lap, C lap vagy teherlap. Az A lapon a földrészletek helyrajzi száma, területe, fekvése és művelési ága volt feltüntetve. A B lapon a tulajdonos (tulajdonostársak) neve, a tulajdonszerzés jogcíme, valamint a tulajdonjogra vonatkozó feljegyzések, korlátozások voltak találhatók. (pl.: kiskorúság, gondnokság, elővételi jog, visszavásárlási jog, elidegenítési és terhelési tilalom stb.) A C lapra jegyezték fel az ingatlant terhelő kötelezettségeket, tehertételeket (haszonélvezeti jog, építési kölcsön, megváltási ár stb.). A kataszteri nyilvántartás (később az állami földnyilvántartás) adatainak kötelező használata miatt a földrészlet helyrajzi számára, területére, művelési ágára vonatkozó adatokat a telekkönyvi hatóság is köteles volt elfogadni. Ennek érdekében a telekjegyzőkönyves községek részletes felmérése és a földnyilvántartási munkálatok jóváhagyása után az illetékes telekkönyvi hatóságnak meg kellett küldeni a kataszteri térkép és a községi földkönyv másolatát a betétszerkesztés céljára. Ha olyan községben történt új részletes felmérés, amelynek telekkönyve már telekkönyvi betétekből állt, akkor a telekkönyvi betéteket át kellett alakítani. Ilyenkor ún. azonosítási jegyzéket is kellett a telekkönyv részére készíteni, amely a régi és az új helyrajzi számokat szembeállítja egymással. Telekkönyvi betétes községekben a földrészlet adataiban bekövetkezett változásokról készített vázrajzot az állami földmérés a helyrajzi számozás és a területszámítás tekintetében megvizsgálta. Az így elfogadott adatokat változási jegyzékbe foglalták, melyet megküldtek a telekkönyvi hatóságnak. Telekjegyzőkönyves községben a telekkönyvi hatóság a községi elöljáróság (városi adóhivatal) által közölt megváltozott helyrajzi számokat és területi adatokat ellenőrzés nélkül elfogadta. A telekkönyvi hatóság a telekkönyvi betétekben átvezetett változásokról esetenként végzés formájában értesítést küldött az illetékes földhivatalnak. Ez a kölcsönös értesítés és a változások közös átvezetése biztosította a telekkönyvi nyilvántartás és az állami földnyilvántartás közötti összhangot. A községek telekkönyvét általában annál a bíróságnál vezették, amelynek illetékességi területéhez a község tartozott. A telekkönyvi hatóságok 1972. január 1-jén átkerültek a földhivatalokhoz és az ingatlanokról vezetett két nyilvántartást 1980-ig ingatlannyilvántartás néven fokozatosan egyesítették.
Központi telekkönyv Központi telekkönyv létrehozását az indokolta, hogy a vasutak, és csatornák hitelképessége egyetlen helyen vezetett nyilvántartásból megállapítható legyen.
2-4
2. előadás: Az állami földnyilvántartás 1868-ig a vonalas létesítményekhez megszerzett és kisajátított területek ugyanúgy a helyi telekkönyvekben kerültek felvételre, mint bármely más magánterület. Így pl. egy vasútvonal területe annyi telekkönyvben volt nyilvántartva, ahány községen áthaladt. Tehát a vasútnak még a területeit sem lehetett összefüggően áttekinteni, annak létesítményeire és felszereléseire pedig még csak következtetni sem tudtak. Így valamely vasútvonalnak (csatornának) az értéke a telekkönyvből – amely legfeljebb a hozzá tartozó terület nagyságát tüntette fel – nem volt megállapítható. Az akkori vasutak általában magántársaságok tulajdonában voltak, amelyek az építés és fejlesztés érdekében hitelre szorultak. A hitelezőknek pedig a hitelezett tőke és a kamatok biztosítása végett ismerniük kellett az adós vasúttársaság állagának teljes értékét, vagyis fontossá vált a földterületnél lényegesen nagyobb értékű létesítmények nyilvántartása. Ezeken a hiányosságon segített az 1868. évi I. törvénycikk, amely a vasutak és csatornák részére központosított telekkönyvek nyitását és vezetését rendelte el. Az ennek értelmében létrehozott központi telekkönyv már a társaság teljes ingatlanvagyonát összefoglalva tüntette fel, így abból a vállalat jelentőségére, hitelképességére következtetni lehetett. Mindegyik vonalas létesítmény részére a bejelentés sorrendjében egy központi telekkönyvi betétet fektettek fel, melyhez térképek és egyéb iratok tartoztak. A betét egy főlapból, az érintett községek számával megegyező birtoklapból, egy tulajdoni lapból és egy teherlapból állt. A II. világháborút követő államosítások után a hitelképesség igazolására nem volt szükség, ezért a továbbra is fenntartott központi telekkönyv csak az állami földnyilvántartás kiegészítőjeként működött az egységes ingatlan-nyilvántartás létrejöttéig.
2-5
