1.A fotózás története Mielıtt bármibe is belekezdenénk és megismerkednénk a fotózás technikájának alapjaival, ejtsünk pár szót a fotózás történetérıl. Nézzük meg, hogy alakult ki és kiknek köszönhetjük ezt a csodás dolgot. Ha az elején akarjuk kezdeni akkor több mint 170 évet kell visszamennünk az idıben. Maga a fotográfia görög eredető szó ami a phos és graphein szavakból tevıdik össze. Jelentése: fénnyel festeni. A fényfestmény (kép) egy tartósan megmaradó megmaradó kép, amit elkészítése után sok-sok évvel is meg tudunk csodálni. Mai ésszel felfoghatatlan számunkra, milyen lehetett az a világ amikor még nem tudtak azonnali felvételeket készíteni emberekrıl, tájakról, tárgyakról vagy eseményekrıl. Fénykép nélkül csak azokról a helyekrıl, dolgokról rendelkeznénk biztos információval, amit saját szőkebb környezetünkben (falunk, városunk) látunk. A világ egyéb tájairól, történéseirıl aligha jutna el hozzánk kép. Régen az utazók meséltek az útjuk során látott, hallott dolgokról és festett vagy rajzolt képeket hoztak magukkal. Ma már az egész világot megismerhetjük képek által. A camera obscura A parányi nyíláson sötét helyiségbe (kamrába) beszüremlı fény az ellentétes falra vetíti a külvilág képét. A vetített kép fejjel lefelé és megfordítva látszik. Ezt nevezzük camera obscurának vagy lyukkamerának, lyukkamrának. Az elnevezése a latin nyelvbıl származik, jelentése: sötét helyiség. A lyukkamra elvét Mo Tsu kínai tudós (Kr. e. 470-391) már több mint 2000 évvel ezelıtt leírta. Arisztotelész görög filozófus (Kr. e. 384-322) szintén ismerte ezt az elvet. Abu Ali al-Hasan Ibn Al-Haitham (Kr. u. 965-1040) arab matematikus és csillagász (aki Alhazen néven is ismert) és követıi a hold és a csillagok megfigyelésére használták a lyukkamerát. A reneszánsz korban a camera obscura sok mővész és tudós segédeszköze volt a rajzolásban és a kutatásban. A 16. század közepe felé Hieronymus Cardanus olasz orvosnak és matematikusnak (1501-1576) ragyogó ötlete támadt. A camera obscura lyukába üvegbıl készült, a szélei felé vékonyodó, ún. konvex lencsét illesztett. Az üveglencsének köszönhetıen a lyukkamera belsejében keletkezett kép sokkal világosabbá és élesebbé vált. A velencei Daniello Barbaro (1514-1570) felfedezte, hogyan lehet javítani a képen. Eltakarta a lencsét és csupán a közepén hagyott nyílást, s így jóval élesebb képeket kapott. Daniello Barbaro ezzel feltalálta a fényrekesz mőködési elvét. A 17. század közepén rájöttek, hogy a rajzfelülethez képest 45 fokban állított tükörrel el lehet forgatni és valósághően lehet kivetíteni a külvilág képét. Johannes Zahn (1641-1707) német szerzetes készítette el a camera obscura elsı hordozható modelljét. A kamera belsejébe egy tükör homályosított (matt) üvegre vetítette a képet, amelyrıl azt le lehetett rajzolni. Ez a tulajdonképpeni játékszer olyan népszerő lett, hogy a feltalálónak százszámra kellett készítenie belıle. A camera obscura lehetıvé tette a valóság képének kivetítését egy adott felületre. De hogyan lehetne ezt a képet rögzíteni úgy, hogy ne kelljen lerajzolni? Sok kutató kísérletezett fényérzékeny anyagokkal.
Johann Heinrich Schulze (1687-1744) német tudós és orvos ezüst-nitrátból készült pépet töltött egy palackba. Az üvegre kivágott betősablont tett, majd az egészet napfényre állította. Azokon a pontokon sötétre színezıdött a pép, ahol átengedte a fényt, a többi helyen azonban világos maradt. Ezzel láthatóvá vált a fény hatása. Csak évtizedekkel késıbb helyeztek be elıször fényérzékeny papírt a camera obscura dobozába. Az angol Thomas Wedgwood (1771-1805) és Humpry Davy (1778-1829) ezüst-nitrátba merített és így fényérzékennyé tett fehér bırt és papirt használt. A bır- és papírlapokon madártollakat és rovarszárnyakat rendeztek el, majd kitették a napra a lapokat. Világos sziluetteket kaptak sötét háttérrel (így nekik köszönhetıek az elsı fotogramok) A napfény hatására azonban a világosan maradt helyek is elsötétedtek, ezért illékony képeiket csak lopva, gyertyafénynél vizsgálhatták. A két angol tudós mit sem tudott arról, amit Carl Wilheim Scheele (1742-1786) svéd kémikus, már korábban felfedezte: az ammónia képes rögzíteni a vetített képeket. Ha ismerték volna a svéd tudós találmányát, alighanem ık kerültek volna be a történelemkönyvekbe a fényképezés feltalálóiként. (A legrégebbi megmaradt fényképfelvételt Joseph Nicéphore Niépce rögzítette 1826-ban egy camera obscura dobozzal, amelyet saját maga készített. Az általa alkalmazott technikát heliográfiának, azaz napsugaras rajzolásnak nevezte. A felvétel Le Gras-i kúriájának belsı udvarát ábrázolja. Ahhoz, hogy létrejöjjön a kép, a kutatónak mintegy nyolc órán át kellett megvilágítania a fényérzékeny ónlemezt. A fényrajzolás céljára tehát a nappali fényt használta fel.) 1816-ban kezdte meg a francia Joseph Nicéphore Niépce (1765-1833) a fényérzékeny anyagokkal a kísérleteit. Az ı sokéves kutatásának eredményei segítették az eljárás továbbfejlesztésében Louis Jaques Mandé Daguerre-t (17871815) Daguerre ezüsttel vonta be a rézlemezeket, amelyeket azután jóddal tett fényérzékennyé. Véletlenül fedezte fel, hogy egy rövid ideig megvilágított rézlemezen kép keletkezett. Ez a szabad szemmel láthatatlan, úgynevezett látens kép csak akkor jelenik meg, ha higanygız éri. Hosszú kísérletezés után jött rá, hogy konyhasós vízfürdıvel rögzítheti a képet a rézlemezen. A fényképészet születésének napja 1839 augusztus 19 volt. Ezen a napon mutatta be a Francia Tudományos Akadémia a világ nyilvánosságának a „daguerreotypia” eljárást. Rendkívül rövid idı alatt százával létesültek a dagerrotípiákat készítı mőtermek Európában és ÉszakAmerikában. Már 1839 októberében hét országban készítettek ezzel az eljárással képeket. Az újonnan megnyílt portrészalonokban az emberiség története során elıször készültek fényképek a szép számban jelentkezı megrendelıkrıl. Minthogy csak egyetlen egyszer készülhetett el, ezért minden kép egyedi és megismételhetetlen darabnak számított. Daguerre felfedezésével szinte egy idıben dolgozta ki William Fox Talbot (18001870) angol fizikus a kalotípiának (szépnyomat) vagy talbotípiának nevezett fényképészeti eljárást. Az angol fizikusnak sikerült képet létrehoznia fényérzékeny papíron. A sötét részek világosan, a világos részek sötéten jelentek meg a képen. Másolással, tehát a fordított képnek a fényérzékeny papírra való átvitelével kapta meg a végleges képet. Ezzel Talbot feltalálta a negatív-pozitív képalkotási módszert. Egyetlen negatívról tetszıleges számú pozitívot lehetett készíteni.
1851-ben mutatta be Frederick Scott Archer (1813-1857) a nedves kollódiumos eljárást. Közvetlenül az exponálás elıtt vitte fel az üveglapokra a fényérzékeny bevonatot, majd a felvétel elkészítése után azonnal elıhívta a képeket. Ez a Rendkívül költséges eljárás a lényegesen jobb képminıségnek köszönhetıen mégis rohamosan elterjedt. A negatív kép elıhívása A fényképészet legrégebbi és legismertebb eljárása az úgynevezett ezüst alapú fényképezés. Közel 150 éve készítenek fekete-fehér képeket ezzel a napjainkban is alkalmazott eljárással. Ennek az a lényege, hogy az ezüstszemcsék fény hatására megfeketednek. A negatív egyrészt egy hordozó anyagból áll. Ez régebben üveglap vagy celluloid volt, manapság inkább mőanyag. Erre a hordozóanyagra piciny ezüst-sókból, pl. ezüst klorid vagy ezüst-bromid szemcsékbıl felépülı vékony fényérzékeny réteget, más néven emulziót visznek fel. A megvilágítás (vagy exponálás) után a filmet kiveszik a fényképzıgépbıl, és elıhívó oldatba teszik. Ahol a fénysugarak az ezüst alapú rétegre estek, a fény hatására ezüstatomok formájában apró ezüstkristály-gócok alakulnak ki. Ezeket a parányi méretük miatt szabad szemmel nem láthatjuk. A negatívon úgynevezett látens, azaz rejtett kép keletkezik. Ha megfelelı vegyszerekkel kezelik a negatívot, akkor a fény által ért minden ezüst-bromid szemcse fekete, fémes ezüsté alakul át. A következı, rögzítésnek (vagy fixálásnak) nevezett kémiai folyamatban rögzítik a képet, azaz feloldanak és a rétegbıl kimosnak minden olyan szemcsét, amelyet nem ért fény. Végül a negatív kép vízzel való kitisztítása és az összes vegyszermaradék eltávolítása következik. Így elkészült a negatív. Ez megfeketedett ezüstbıl áll, és negatív – tehát fordított – képet mutat. Az eredetileg világos helyek a negatív képen sötétek, míg a sötétek világosak lesznek. A fotográfia hobbivá válása, elterjedés 1877-ben fordulópont következett a fotográfiában. Ekkor ugyanis Richard Leach Maddoy (1837-1920) angol orvos és fényképész felfedezte, hogy a zselatin alkalmas a fényérzékeny ezüst-sók befogadására. Ezzel az eljárással már száraz lemezeket is elı lehetett állítani, így a fotósnak már nem kellett magával vinnie a sötétkamrát. Az új, azonnal felhasználható zselatinos üveglemezeknél a másodperc tört része is elegendı volt a megvilágításhoz. Ettıl kezdve a fotózás már nem volt olyan macerás dolog, így könnyen elterjedt és hamar helyet kapott a szórakoztató tevékenységek sorában. Nem sokkal késıbb felfedezték, hogy az átlátszó celluloid a fényérzékeny ezüstsók kitőnı hordozóanyaga. 1888-ban mutatta be elsı Kodak gépét az amerikai George Hetman (1854-1932) „Önnek csak a gombot kell megnyomnia, a többit bízza ránk” - szólt a Rendkívül sikeres reklámszöveg. A behelyezett filmtekercsre száz darab 64mm átmérıjő, kır alakú kép fért el. Az egész fényképezıgépet, benne a már exponált filmtekerccsel, vissza kellett küldeni a gyártónak.
Amely két-három héttel késıbb eljuttatta tulajdonosának az újabb filmtekerccsel feltöltött gépet, s persze az elıhívott képeket. A színes fotózás Az ember már a fotográfia feltalálásakor álmodozott arról, hogy a valóságot színesben is rögzítse. Már a legelsı dagerrotípiákat is átdolgozták utólag, amikor egyes pontjaikat ecsettel kiszínezték. A fotóportrékon a hölgyek ajkát kipirosították, orcájukra rózsapírt festettek. A jegygyőrőt sárgára, a ruhákat színesre festették. A francia Louise Ducos du Hauron (1827-1920) kutatásai teremtették meg a színes fényképezés alapjait. Ha vörös, sárga és kék színben felvett negatívokat egymásra helyezett, színes képet kapott (ha a három alapszín összeadásával jön létre a színes kép, azt additív eljárásnak nevezzük.) 1877-ben készített elsı színes felvétel Angouleme városát ábrázolja. James Clerk Maxwell (1831-1879) skót fizikus mutatta be az elsı színes diát 1861ben egy tudós társaságnak. Ugyanazt a motívumot háromszor fényképezte egy-egy kollódium-lemezre piros, kék és zöld szőrıvel. Ezekrıl fekete-fehér diapozitíveket készített. Késıbb a három vetítıt ugyanolyan színszőrökkel látta el, mint amilyeneket a felvételhez használt. A három képet pontosan egymásra vetítette így színes képet kapott. A Lumiére testvére, Auguste (1862-1954) és Louis (1864-1948) mondhatták végül magukénak a zseniális találmányt. Munkájuk gyümölcseként egyetlen felvétellel színes képet tudtak készíteni. A fotólemezt parányi burgonyakeményítı szemcsék rétegével vonták be, amelyek azonos mértékben színezıdtek a három színre. Minden egyes szemcse parányi szőrıként mőködött a fényérzékeny ezüst-bromid rétegen. A negatív képet fordítottan hívták elı, ezáltal színes diapozitív képet kaptak. A fényképészetnek ezt a kezdeti eljárását autokrómiának nevezik. 1913-ban a Lumiére fivérek családi vállalkozása naponta 6 ezer autokróm lemezt gyártott. A színes diafilm átlátszó hordozóanyagból és három fényérzékeny rétegbıl áll. A bonyolult elıhívási eljárás végén minden színrétegben visszamarad a pozitív kép. A diavetítıvel átvilágított és falra vetített dia színes képet ad. Majdnem egy évszázad telt el a fényképezés feltalálásától az azonnal használható színes film megjelenéséig. Az egész világon tevékenykedı Kodak és Agfa cégek 1935-36-ban csaknem egyidejőleg dobták piacra az elsı színes diafilmet Kodachrome és Agfacolor márkanévvel. Az 1940-es évek elején a Kodak gyártotta az elsı színes negatív filmet, amelyrıl papírmásolatot lehetett készíteni. A kisfilmes kamera feltalálása A kisfilmes kamera feltalálása Oscar Barnack (1879-1936) nevéhez főzıdik, aki maga is lelkes amatır fotográfus volt. Mivel asztmában szenvedett, így számára megterhelı volt a súlyos kamera és üveglapok cipelése.
31 éves korában elhelyezkedett az Ernst Leitz Optikai Mőveknél, ahol fımechanikusként a fejlesztési részleget irányította. Kutatásainak középpontjában a mozifilmek alapanyaga állt. Abban az idıben mivel még nem létezett fénymérı, ezért így a leforgatott jeleneteket nem egyszer túl világosan vagy túl sötéten vették fel. Barnack kifejlesztett egy kis kamerát, amelybe rövid filmtekercset lehetett behelyezni, amivel még a forgatás elıtt ki lehetett próbálni a helyes megvilágítást. Barnack tovább dolgozott a kamera tökéletesítésén annak érdekében, hogy azt a fényképezéshez is lehessen használni. Döntı lépés volt, amikor megkétszerezte a némafilm képformátumát. Ezzel alakult ki a kisfilmes fényképezés ideális képformátuma: a 24X36mm mind a mai napig a leggyakrabban alkalmazott méret. 1917-ben készítette el Barnack az ıs-Leicat (Leitz-kamerát), amelyet 1925-ben bemutattak a nagyközönségnek. A kismérető, könnyő fényképezıgép megnyitotta az utat a gyors riportfényképezés elıtt. Nagy vonalakban ennyi lenne a fotózás történeti áttekintése. Persze ezen embereken kívül még nagyon sokan befolyásolták, és befolyásolják mind a mai napig a fotózás. De egy egész könyv kellene ahhoz, hogy a fotózás minden apró állomását részletesen át lehessen tekinteni.
