1893. TÁRSADALMI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÖZLÖNY. Budapest, J a n u á r hő 29

IV.

1893.

Évfolyam.

5(161. s z á m .

MEBJELEN MINDEN VASÁRNAP.

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

1

BUDAPEST,

H

Előfizetési feltételek: Egész évre

frt 10.—

Félévre

»

5.—

Negyedévre... _ ..

.

2.50

ÍL.

VII. ker., Erzsébet-körut 6. sz.

j

Hirdetések

TÁRSADALMI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÖZLÖNY. SZERKESZTI K I S S

Egyes szám ára 20 kr.

JÓZSEF.

Budapest, J a n u á r hő 29.

Tisztelettel fölkérjük laptuik olvasóit, hogy előfizetéseik megiijitása iránt hovaelőbb intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Előfizetési ára: egész évre 10 forint, fél évre S frt, negyed évre 2 frt 50 kr.

A HÉT

kiadóhivatala.

K r ó n i k a . — január Heti

27.

posta.

Ne tessenek, tisztelt kispesti uraim, érthetetlen szerénységükben kitüntetésnek venni, hogy az önök remek stilgyakorlatára ezen a legelőkelőbb helyen kapnak feleletet. A dolog egyszerűen ugy áll. hogy az önök levele kuriozitásánál fogva érdekelni fogja olvasóinkat és igy mint témát becsüljük meg ennyire, nem pedig mint levelet. A kispesti kaszinó ugyanis, kétheti alapos megfontolás után, megbotránkozott az én Éjjeli madarak czimü Krónikámon, melyben, mint a kaszinói levél helyesen jegyzé meg, kikeltem a papok elen, holott azok engem nem bántottak. Aztán csodálkozásukat fejezvén ki a fölött, hogy mikép juthatott ilyen czikk »egy magát szépirodalmi lapnak tartó folyóiratba«, teljes tisztelettel arra kérik a szerkesztő urat, sziveskedjék a kispesti kaszinót az előfizetők sorából törülni. Ami nyomban meg is történt. Ó szerkesztő uram, mily jó, hogy ezt a levelet nem hozta el személyesen a kispesti kaszinó tisztelt elnöke! Hogy elszörnyülködött volna ez a jóravaló, istenfélő ember azon az üzletszerű, egykedvű hangon, melylyel kiszólt a kiadóhivatalnak: — Törüljék a kispesti kaszinót! Az ő józan kispesti esze nem tudta volna felfogni, hogyan lehet az ilyen kispesti bunkósbotot fogpiszkálónak használni s valamint nem érti, hogy A Hét bántja azokat, akik őt nem bántották, ugy nem értené azt sem, hogy lehet semmibe venni azt, aki bennünket bánt. Hátha még tudná, amit nem tud! Hogy az ő kisded puskaporuk, melyet A Hét ellen puffogatnak el. amióta Krónika és KISPESTI KASZINÓ.

felvétele

ugyanott.

Kéziratok nem adatnak

<§HL

Innen-Onnan létezik, egyre sütögetik felénk innen is, onnan is, ugyanazzal az éleseszü kispesti megokolással. Ha tudná, hogy minden egyes Krónikánál szerkesztő uram rendre taksálja, hogy az hány előfizetőjébe fog kerülni. Ma a bárók meg a grófok mondanak le a lapról, mert a czimereket bántottuk, holnap a Lipótvárosból küldözgetik vissza a lapot, mert kinevettük X. ur pöffeszkedő fehér mellényét. Egyszer a zsidók haragusznak meg, mert a pápának zengettünk dicshimnuszt és máskor a papok, mert a reverendájukra hágtunk. A politikai haragosokat nem is említem. Bocsássák meg nekem azok a tisztelt olvasók, akik nem haragszanak meg semilyen alkalommal, hogy nem tudom őket ezért bámulni. Az a kitartó csapat, mely hű marad hozzánk és tapsol nekünk akkor is, ha róluk szól a Krónika, a mi tulajdonképeni közönségünk és önmagunknak csapnánk vele bókot, ha bókolnánk nekik az ő tisztult, előkelő felfogásukért. Megvallom, én magamra nézve nem fogadom oly egykedvűséggel a kispesti visszhangokat, mint A Hét szerkesztője. Engem bánt, hogy amit mi oly tisztán és világosan látunk, egyszerű, nyilvánvaló, egyetlen igazságnak, az az emberek nagy sokaságánál istentelenség, elvtelenség, czinismus-számba megy. Ah, tisztelt polgártársaim a budapest-szent-lőrinczi helyiérdekű vasút mentén, hát az önök kicsi pesti esze valóban nem tudná fölfogni, hogy az embereknek pártokba és rendekbe való sorakozása tulajdonképen egy brutális, buta külső csoportosulás, nem pedig egységes, előre megemésztett és átgondolt felfogásoknak természetszerü egyesülése. Nem képzelhetnek maguknak álláspontot, melyből az embereket aktuális viszonyukban lehet megitélni egy bizonyos esetben s találni, hogy ugyanazok az emberek egy dolgot jól cselekedtek meg, a másikat meg rosszul. Valóban hiszik-e, hogy mivel önök demokraták, az arisztokrácziának nincs megbecsülendő erénye, s hogy a demokrácziának nincsenek kicsinyes, nevetséges, sőt gálád tulajdonságaik. És valóban alapos meggondolás után követelik-e, hogy mivel a papoknak megvan a maguk tiszteletreméltó missziójuk, akkor is tömjénezni kell nekik, ha olyasvalamit követnek el, ami nem tiszteletreméltó ? Készséggel bevallom, hogy a polgári házasság ellen kifejtett agitáczióról az egész magyar sajtóban az én czikkem volt csak oly goromba, mint a rozsnyói püspök pásztorlevele. Nem mintha gorombább dolgokat mondtam l

/

vissza.

66 volna, mint a többiek, hanem mivel ugyanazon dolgokat a legteljesebb őszinteséggel mondottam meg. Meg is botránkozott rajta a Magyar Állam és Magyarország valamennyi Kispestje. És lemondanak a lapról. Csodálatos! A dolgok logikai rendje azt kivánná, hogy azok ne olvassák az ilyen czikkeket, akik egy nézeten vannak a czikkiróval, hiszen minek olvassák el azt, amit ügy is tudnak ? De a mi kispesti világunkban ez másképen vagyon. A struczfejek a homokba fúródnak és a strucz-ész csak azt hallgatja meg, aki vele egy véleményen van. Aztán ügy tesznek, mint a kispesti paraszt, aki nem tudta eladni Budapesten az ő zsák búzáját és haragosan koczogott hazafelé: »Hát veszszetek éhen!« Lemondanak a lapról, mely nem gondolkodik az ő kispesti agyvelejükkel. Tisztelt újságíró kollégáim, nem tartják megalázónak ezt a helyzetet? Hogy a kispesti nyárspolgár csörgeti a zsebében az ő négykrajczárját és ezzel a négykrajczárjával parancsolja önöknek, hogy miképen gondolkodjanak ? Hogy mivel a lapkiadók véleménye szerint élni csak muszáj, önök mindig jobbra beszélnek, mert az önök kispestjeinek mindig jobbra lóg a fejük, vagy bal felé, mert azok a jobb szemükön vakok? Tisztelt szerkesztő uram, tudtommal ön az egyetlen laptulajdonos, aki nem Kispestnek tartogatja a lapját. Őszinte barátsággal kérem, ha saját palotájában, a saját betűivel akarja nyomatni a lapját, csapja el az ön összes munkatársait és csinálja meg a lapját kispesti emberekkel a kispesti kaszinóknak. Igaz, hogy gyönyörűség A Hét-be dolgozni, hogy jólesik korlátlanul a maga esze és becsületes felfogása szerint irni minden irónak, de hát az újságokat nem az irók számára tartják a kiadók, hanem a maguk számára. És tegyen le arról a nemes, ideális és komikus felfogásról, hogy érdemes az igazságot önmagáért kultiválni és érdemes megelégedni egy kisebb kör elismerésével, melyben van akkora intelligentia, a melyet ha arányosan föl lehetne osztani, minden kispesti embernek jutna belőle annyi, hogy A Hét istentelen irányát meg tudja becsülni. A kispesti kaszinó pedig nyugodjék meg. Ő behunyta a szemét, de hála istennek, mi ezért nem szüntünk meg létezni. Ha a kedves kis szentjánosbogár kioltja az ő lámpását, egyszerűen ő marad a sötétben. Végül köszönöm azoknak a nagyrabecsült uraknak, hogy annak az istentelen czikknek az Írásával A Hét szerkesztőjét gyanusitják. Ez nagyon hizelgő rám nézve. A Magyar Állam is elismerte, hogy az a czikk nagyon szellemes volt. Semper.

A társaság legfelsőbb rétegeiben találni a leglaposabb embereket. * Az úgynevezett modern művészet rágalmazza a természetet. * Az olvasónak olykor több szelleme van, mint amenyi a szerző-

Kézimunka.* Egyszerű kis kézimunka: Néhány apró moha-rózsa; Olyan üde, ragyogó rajz, Mintha tegnap készült volna. El-elnézem s addig nézem, Mig a szemem könnybe lábad; Hulló könnyem harmatával Öntözök meg minden szálat. A kéz, mely e hímet varrta, — Itt árnyalta, ott megtörte — Az a kedves, selyemlágy kéz Mozdulatlan mindörökre. Játszi munkán soh'se babrál Öltés közben nem sugárzik; Itt. hagyta e kis rózsákat Es elvitte ujjacskáit. Sirban, árnyban porladó kéz, Nem lesz itt már soha dolgod! Nem érzed, ha csókom hull rád, Azt se', ha rád könnyem omlott. Csak én érzem — rád gondolva — Bársonyodnak könnyű hamvát: Mintha felhős homlokomat Lágyban végig simogatnád... Endrődi Sándor.

A dajka. Irta: GYARMATHY

ZSIGÁNÉ.

I.

A Kata levele az édes anyjához és a többiekhez. Kedves édes anyámasszony, édes nagyanyám, aztán drága gyönyörű kis leányom — Erzsike! Addig már tudják, hogy künn nagyon hideg volt, a kűt gárdja sem látszott a jégtől és mi ott ültünk a tűz előtt: k'ed édes anyámasszony font, font k'ed is nagyanyám, én pedig szoptattam a drága kedves Erzsikémet és simogattam a parányi talpacskáját, s amire gondoltam, annak nem örvendettem. Égyszerre csak száncsörgést hallunk, megijedtünk mind a hárman; de én még azonfelül is, mintha csak a szivembe szúrtak volna! Tudtuk, hogy eljőnek utánam, öt hét óta várjuk is naponta a — kocsit és mégis amint rémülten összenéztünk, mind a hárman egyszerre kérdeztük — már? A kicsinek egy csepp té ott maradt a piros ajakán és ugy nézett a szemembe; a szivem majd megszakadt. De k'etek ezt már tudják és tudják azt is, hogy milyen vala az elválás. Jó istenem után most hálát adok k'ednek édes anyám, hogy szegény özvegy létére iskolába járatott, mert igy le tudom irni, mi a kebelem belsejében van — ott ugyan

nek inyére van. *

* Felolvastatott a Kisfaludy-társaság j a n u á r 24-iki ülésén.

67 csak az én kedves Erzsikém van s azt még se tudnám mind ide irni — de el tudom beszélni, amik velem történtek. Nagyon hideg volt, olyan hideg, hogy a könycseppek mind az arczomra fagytak és szúrtak mint az anglus-tű. Már egészen sötét volt, mikor a városba értünk. Oh bár itt maradhatnék, gondoltam, mert itt mégis közel lennék k'etekhez! De el kelle indulnunk: reggel négy órakor már a vasútnál voltunk a nagyságos asszonnyal együtt és vártuk, hogy jöjjön a vonat. Én nem vártam, mert féltem attól a borzasztó nagy vörösszemü masinától. Soha sem ültem benne; de mindég irtóztam tőle. Egész igazában nem törhetett elő a félelmem, mert mint egy erős kapu ugy állotta útját két dolog: egyik, hogy mind csak a kedves kicsinyemre gondoltam, másik pedig az, amit megakartam mondani; de nem tudtam rá menni. Akartam én már az estve is, akartam az elinduláskor is, csakhogy nagyon szégyeltem. Az indóháznál minden szegletben csak meg-megmozdult valaki: ébredezett, ásitott és azt kérdezte : érkezik-e már a vonat ? Jaj istenem, ha igy tudakozzák, mindjárt itt lehet! No, Kata, most az ideje, szólj — biztattam magamat és oda is mentem a nagyságos asszonyhoz; de mikor szóra nyilt az ajakam, csak annyit tudtam mondani: — Instálom, aztán közel ülünk egymáshoz abban a nagy masinában! — A nagyságos asszony mosolygott — inkább hiszem ükeme már tudta min nevet és azt mondta: Közel Kata, közel. Hátrább húzódtam: én uram istenem engedd, hogy szólani tudjak, hiszen csak ez a gondolat adott erőt az eljövetelhez, bizony e nélkül el nem tudtam volna hagyni az én kedves kis leányomat! Egyszerre csak nagy mozgás támad, a sok bunda lábra kél: érkezik a vonat! Erre elfelejtettem a szégyent, oda rohantam a nagyságos asszonyhoz: — Instálom alássan szégyellem ; de kénytelen vagyok vele, mivel nagyon, nagyon szegények vagyunk és Erzsikének nincsen teje ha kikapnám előre egy hónapi fizetésemet, akkor Mátyás Gyuri szomszéd oda adná a fekete k e c s k é t . . . nagyon jó tejü istálom — Miért nem szóltál előbb lányom, most már késő. Nem késő instálom alássan, mert csak egy izenet kell, megbizhat abban, ha biztatom. — Ugy hát biztasd, mert kikapod, már holnap haza küldheted a pénzt. — Hallják! hallják, meg lehet venni a kecskét! kiáltottam és rohantam kifelé. — Beleütődtem egy paraszt emberbe — Isten áldja meg a lelkét! izenjen oda édes anyámasszonyhoz, hogy elvihetik Mátyáséktól a kecskét; a feketét, mert az jobb tejelő a szürkénél, holnap megküldöm az árát! De ebben még nem valék egészen bizonyos, mivelhogy nem ismertem az embert és rohantam tovább: mindenkinek szivére kötöttem a fekete kecskét: egy kis fiu állott a szekerek között, az meg is igérte, hogy majd izen; áldja meg érette az isten ! — Kata, Kata! hol vagy ? - kiáltja a nagyságos asszony. — Jer gyorsan, mert itt a vonat! Megfogta a karomat és ugy vezetett, pedig én még szerettem volna a kocsisoknak is meghagyni, hogy ha arra viszi az utjok, szóljanak be mihozzánk a fekete kecske végett. — Kata! Amint beülsz a kocsiba, tüstént tedd le a válladról ezt a nagy bolond általvetőt, mert még megtalálja nyomni a melledet, érted? — Értem, instálom. — Na, fel, fel! kiáltá mellettem egy lámpásos ur. — Ülök instálom, ülök, csak arra kérem az urat. hogy ejtse valami módját és izenje meg az édes anyámnak Már tudta miről van szó, mert azt mondta: — Megizenem, megizenem, csak üljön fel már! Felültem és a lámpásos ur félre húzott egy üveget, engem

betuszkolt egy kis szobába, amely egészen kanapéból és üvegből való volt. Itt tüstént eszembe jutott a parancsolat : már ha ükeme olyan jó volt hozzám, hogy az első kérésemre ide igérte a pénzt, én sem szegem meg az első kivánságát és lelöktem az általvetőt. Erre egy bunda megmozdult, egy úrfi felszökött, de a kalapja ott maradt az általvető alatt, félre lökte nagy haraggal az általvetőt és rossz szavakat, nagyon rossz szavakat mondott: »Ugyan hogy is tesznek a második osztályba efféléket ?<> Ezt mondta. Nagyon rosszul esett az a szó, hogy: efféle. Hiszen amiért ugy történt, azért még nem vagyok afféle! Esztendőre kiszabadul Pista a katonaságból és akkor összekelünk s Erzsikének lesz édes- apja is. Ezt meg is mondtam annak az úrfinak, amire nyomban elmúlt a haragja. Engesztelődve kezdte simogatni az összetört kalapját — amelyiket az ördög elvitt már, igy mondá — azután a szemembe nézett hosszasan s nyájas hangon szólt: Na, szép menyecske hát béküljünk meg; látja, én már nem is haragszom, pedig csakhogy főbe nem sújtott! És meg akarta czirógatni az arczomat; ellöktem a kezét. Azt hitte, hogy nagyon haragszom a rossz elnevezésért és erősen akart békülni. Ott hagytam: kimentem a tornáczra. Szerettem volna az ablakon át szétnézni egy kicsit, hogy vájjon miféle tájon robog velem ez a masina ? De olyan vastagon be volt az üveg fagyva, hogy még a sötétség sem látszott át rajta. A lámpák rásütöttek, a jég és zúzmara ragyogott és az szép volt. Néztem, néztem s el sem is hinnék, hogy mit láttam: a mi falunkat egészen fehérré válva, azt láttam. Felül az a nagy fehérség a Vlegyásza hegye, erről felől, éppen a jéghegy alatt, a mi karcsú tornyunk, csillog is rajta a gomb; a tornyon innen hóval fedett házak, némelyikének az ablakából világosság ragyog. Immár a mi házunkra is rá akadtam, benéztem az ablakon és ugy tetszett nekem — de ugy is volt az — hogy a tűz előtt a kis bölcsőre egy lombos fehér bunda borult, a gyapja csillogott éppen mint napfényben a zúzmara s ha mintha én is ott lennék alatta olyan zsibongó meleget kezdtem érezni. A kis leányom kidugta kövér kacsóit és ott babrált a fehér gyapjú között; minden fehér volt és minden csillogott; azután elkezdett ringani a bölcső is, a bunda is, én is; éreztem, hogy mindjárt elalszom és egy leszek azzal a sok fehérséggel.... ekkor a lámpásos ur a vállamra csapott és megrázott: — Na, megfagyott vagy mi lelte, hogy olyan meredten néz ? Miért jött ki ? Megfagy ebben a borzasztó hidegben, menjen be, menjen be! — Megrezzentem, felébredtem mert talán álom volt az, amit láttam ? — és azt kérdeztem, hogy: izent-e a kecske végett? — Igen, igen! Csak menjen be már, hiszen el van kékülve! — Szeretnék is bemenni, de . . . . de . . . . aztán mondtam neki egy pár szót. — Ugy ? No, teszünk arról az első állomásnál. Nem tudom, mit értett ez alatt a lámpásos ur; meg sem is kérdezhettem, mert elfutott, aztán csengettek, a vonat megállott ; bár ne is dübörögne mindég, mert olyan lesz tőle az ember feje, mint egy katlan! Alighogy ezt kigondoltam, újból megkezdődött a dübörgés, a lámpásos ur pedig visszajött három bundás emberrel, akiket betett a mi szobánkba, aztán belóditott engem is. Ott jó meleg volt, még az ablakokon is ki lehetett látni egy-egy akkora helyen, mint az ujjam hegye, kinéztem, virradt és mikor egészen meg volt virradva s már láthattam volna valamit az idegen tájból, azt mondták, hogy megérkeztünk . . . Na, mig tovább imám, egyet pihenek, pihenjenek k'etek is anyámasszony és csókolják meg helyettem az én kedves kis leányomat. r

68 Megérkeztünk. Az első órában a sok mindentől nem láttam semmit ; de mégis láttam egyet, az ifjú nagyságos asszony olyan szépen nézett rám, hogy kezdtem egy kis melegséget érezni, aztán megszólalt s amit mondott olyan volt, mint a jóféle ir: végig kente a szivemet, mintha szűnt is vala az a nagy sajgása. — Ne busuljon Kata! Egy-vidékbeliek vagyunk; látja, én is ide jöttem ha kitavaszodik, haza megyünk .... Én uram istenem mikor lesz az! Vájjon ki birja-e addig a szivem ? gondoltam. De most fő az, hogy a pénzzel megkínáltak; itt küldöm és jó egészséget kivánok annak a kedves fekete kecskének, aki anyja lesz az én kis leányomnak. Sokszor, sokszor kinálják meg a kicsit jó meleg tejjel. Itt különben minden olyan, mint a mesében a tündérkirály palotája ; a szobák pedig felette nagyok és olyan magasak, mint egy templom, hej! sokat, sokat fogok én itt imádkozni! Szegény kis leányom! tudom hogy sokat sir utánnam • mindég megérzem a tej zsibongó futkosásából, mikor szophatnék. Most hogy magam is jól élek milyen sokat adhatnék neki! Ennek a parányi újszülöttnek még nem kell: tartom a karomon, kinálgatva, csiklandom az ajakát, mind hiába, nern kell neki. Szegény kis Erzsikém, hogy kiszopnád te! És egy pillanatig ugy érzem, mintha ez a vörös kis teremtés megrabolta volna az én szép kis leányomat; de aztán csak mégis megenyhülök iránta; hiszen ez nem oka annak, hogy mi olyan nagyon szegények vagyunk Aztán a fekete kecskét is neki köszönhetem ; szemem megtelik könnyel, felnézek a magas tetőre, mely olyan gömbölyűn borul reám, mint az ég és imádkozom és ha a jó isten meghallgatja az én hő imámat, akkor nagyon boldog lesz a kedves kis leányom. Ezer áldást kivánok neki és k'eteknek is mind közönségesen — jó egészséget a fekete kecskének is. Az én jó istenem áldja meg mindnyájokat s ha ebben a zord télben fázik a kis leányom, vegye maga mellé egész éjszakára k'ed édes anyám és simogassa, takargassa be, nehogy megfázzék szegény... nagyon fáj érette a szivem 1 K'ed édes anyám ezt nem tudja, mert nem hagyott el engemet soha. Áldja meg az isten mindnyájokat és a kis leányomat. Hűséges leányuk Kata. II. Két hó múlva ugyanaz

ugyanazokhoz.

Hogy van a kis leányom ? Hát a fekete kecske és k'etek mind közönségesen? Itt kezd a nap vidámabban sütni, hó, jég olvadoz és enged az én bánatom is, mintha felengedett volna az a nagy hidegség, ami eljövetelemkor jégujjaival belekapott a szivembe és összeszorítva tartotta. A kis leány is egészen más: nő és szép; olyan szép nincsen, mint az én Erzsikém, de azért nagyon kedves ; mikor szopik, belenéz a szemembe és kövér kacsóival meg-megpaskolja a mellemet. Már két hónapos és halljanak csak oda ketek, még nincsen megkeresztelve! Bizony sok fonák dolgot követnek el még az urak is! Mi nálunk nem hagynók kereszteletlenül három, négy napon tul; pedig némelyikünknél alig lehet ennyi idő alatt összeszerezni a keresztelőre valót. Itt ugyan csak telnék ötven komás keresztelő is, nem tudom hát, mi okon halogatják? Inkább hiszem, hogy az urak nem tudnak semmit a »váltott* gyermekről, s ha nem tudnak, én csak nem adom az eszökre! Más különben én mindig azt hittem, hogy nagyobb a különbség az uri és paraszt gyermek között, mint amennyi igazában van. Mikor vásárra mentem a városba és láttam azokat a pántlikás, patyolat-csipkébe öltöztetett apróságokat, össze

sem tudtam hasonlitan a mi mezítlábas kicsinyeinkkel. mintha nem is olyan hus és vérből valók lettek volna. De most már világos előttem minden: ez a nemes kis leány éppen olyan, mint az én paraszt lánykám. Azért jobban is szeretem, mikor a kis rövid ingecskéjén kivül nincsen rajta más ruha, mert a gúnya, csak gúnya, azon alól van az ember. Ha ezt a kis leányt haza vinném s majd annak idején muszulyba, válfős ingbe és gyöngyös pártába öltöztetném, éppen olyan paraszt leány válna belőle, mint akármelyikünk. És uri leány lenne az enyémből, ha itt a magas szobákban csipkés patyolatba látnák. Mikor szoptatok, mindég ilyen balgaságokon gondolkozom ; talán azért van ez, mivelhogy éppen ugy szopik az uri, mint a paraszt kis lány. Más külömben nekem itt jó dolgom van — hát a kecskének nem apadt még a teje? — és a kis leány nagyon kedves, nagyon szép oh bár láthatnám már a magamét is, mert mégis csak az a szebb. Az egész falumat és a szomszédokat is köszöntöm. K'etekef mind közönségesen, meg a kis leányomat, csókolom, hűséges Katájok. III. Ugyanaz

ugyanazokhoz.

Most már egészen kiderült a világ: ragyog az ég, csicseregnek a madarak, nyílnak a gyümölcsfák és nyílnak a pünkösdi rózsák is és k'etek nem is tudják, hogy a pünkösdi rózsának éppen olyan a szine, mint ennek a kedves kis babának Már átöleli a nyakamat azzal a gyönyörű kövér karocskájával és az arczát oda nyomja az ábrázatomhoz, én magamhoz szoritom és tele van vele a szivem. A nádméz nem édesebb, mint ennek a csókja, amit tátott kis szájjal nyom az ajakamra. Nagyon szeret engemet, de nem jobban, mint én őt. A nagyságos asszony azzal biztat, hogy ide s tova haza megyünk. Őkeme is azt mondja haza s ez nekem olyan jól esik, ez volt első orvosságom is, ettől a szótól enyhült szivbeli nagy fájdalmam. És most nagyon könnyűnek érzem magam, akár csak a madár; alig is várom már, hogy repüljek azon a dübörgő masinán, akitől immár egy cseppet sem félek. Erősért várom, hogy megmutathassam k'eteknek ezt a gyönyörű kis babát, ki az én tejemtől lett olyan gömbölyű, mint a mogyoróbél és olyan piros, mint a pünkösdi rózsa. Igazán nincsen is ilyen szép gyermek ezen a világon, én legalább nem láttam hogy lenne Beh várom is már azt a pillanatot, amikor oda állitom az enyém mellé és azt kérdem: na láttak-e valaha ilyen szépet ? Csak aztán k'etek ugy ne találják, hogy szebb lenne az enyémnél! Köszöntöm az egész házat, apraját nagyját és ha pár hét múlva hallanak egy kocsizörgést, álljanak ki a kapukba, hadd lássanak egy olyan teremtést, akinek majd meghasadt a szive, midőn a jeges uton elvitte egy csörgős szán és aki most meleg szivvel, piros örömmel tér vissza a kedves szülőfalvába. Áldja is meg az isten annak a kedves tájnak a legkisebb virágát is, a legöregebb emberét is, k'edet is nagyanyám, téged is kis leányom. Édes jó anyámnak hűséges Katája.

Az

egyszerűség és a természetesség ép oly adomány, mint a

többi személyes

tulajdonság,

csakhogy

a ritkább

adományok

közé

tartozik. Rákosi

Jenő

69

Ugy néha. Ugy néha, néha én is — Feledni bús világot — Czégértelen kis ajtón Borozgatóba járok. Pohárt pohárra hajtok S éjféli láthatáron Kél a felejtés napja, Az én derült világom. Arany pillék a légben, Arany rózsák e földön, Az öntöző pohárt én Csak töltöm, egyre töltöm. Egy két barátom van még, Ki vélem eldalolgat. Szomorkás csönd a lelkük, De kedvemért dalolnak. Jékey Aladár.

Pax. — Egy mameluk

leleplezései.

—

Valaha rajongva bámultam Prileszky Tádét, ma föltétlenül és kizárólag Kubinyi Géza az ideálom. Teringettét, ezek a »totocskák« mégis a legkülönb legények köztünk. Hátha az egész Tisza-Duna közét összemarkoljuk, akad-c csak egy szál, akiben akkora füstöt, lángot vetne a politikai bátorság, mint az én igen tisztelt képviselőtársamban és eszményképemben, Kubinyi Gézában ? Kötve hiszem. Egyébiránt mi az a bátorság ? Állandó lélekjelenlét. Ámde mit ér az magában véve, hogy jelen van. A mi azt illeti, a felséges úristen is mindenütt jelen van, meg tisztelt barátom Bobula János is mindenütt »jelen volt«, a nélkül, hogy pusztán a körülmények ez esetleges találkozásából józan észszel bárminemű következtetést lehetne vonni az ő omnipotencziájára. - Csak meghűlt bennem a béllés, mikor olvasom az újságban, hogy az én Géza barátom lovagi mérkőzésre hitta ki a kerületének minden papját, vaskalapját, szóval azt az egész vásott Sisera-hadat, mely buga fővel belekapaszkodik, hogy majd megállítja. Bolondok, eltörik a kezetek, lábatok, azért a kerék csak tovább forog s a szekér, ha meg is zökken, csakhogy honi kátyújában a »régi Magyarországnak« vigan kelepelve beszalad a czélhoz. Hanem azért sajnáltam is, bámultam is Kubinyi Gézát azért a meggondolatlan kihívásért. Uramfia, ha ez a derék fiú felmegy oda Jolsvára, megeszi az a sok veszekedett pópa, az istenes, olvasós vén boszorkányok meg bizonyosan ráolvassak a »Magyar Állam«-ot életfogytiglan. (Hogy kinek az élte fogytáig, ez a még eldöntetlen kérdés klasszifikálja a büntetésnem enyhébb vagy szigorúbb voltát.) Dejszen, nekem ugyan dumálhat a kömpöczi vörösköves, amennyit csak tetszik, tudom, ki nem mozdulok egy ültő helyemből akkora karbunkulusért, mint a Lipót-városi bazilika kupolája.

Hogy végzett-e s mit végzett Kubinyi Géza az ő kerületével, azt nem tudom, különben is elég nekem a magam ügye-baja. Mert meggyült hál istennek szépen. Valami bocskoros próféta, barát — tojásszedés ürügyével és egy feneketlen zsákkal — bekalandozta mind a huszonhét falumat s ugy fellázította a választónéim s az összes hajadonság kedélyét a polgári házasság ellen, hogy a nép tömegesen kezdte ostromolni az elöljáróságot, segitsen a bajukon. Vérszemet kapott ettől a mozgalomtól a kerületem valamennyi lyukas reverendás heczczkáplánja, szóval kitört a ribillió. Az ispánom irt egy szép könyörgő levelet hozzám, hogy már csak még se tegyem azt az istentelenséget s valamikép rá ne szavazzak arra a pogány uj törvényre, mert abból töméntelen baj származik. Az esperes úr kiátkoz az eklézsiából s akkor felesnek sem kapunk takarókat, nem is szólva arról, hogy mihelyt a hó leolvad róluk, nyomban felgyújtja a háborgó népharag istennyila a szénakazlainkat, meg az uj dohánypajtát. Ha csak tehetem, jöjjek azonnal haza s csillapítsam le a készülő veszedelmet. Tyüh, atyámfia, ennek fele sem tréfa! Anatéma ellen egy szál vagyonom sincs biztositva. Hát lementem. Otthon azzal a kellemes hirrel fogadtak, hogy az udvari lelkiatyám még a hatesztendős csimotákkal is aláíratta már a nekem szóló bizalmatlansági feliratot. Nagyban készülnek mindenfelé a tiltakozó népgyülésekre, melyeknek közös rezultátuma ama kijelentésben fog kulminálni: »ha pedig a népszava daczára a képviselő úr továbbra sem szűnnék meg a kormány szentségtörő politikáját támogatni, akkor őt az összes választók ünnepélyesen kitagadják s törvényes képviselőjüknek többé el nem ismerik.« Kezdetben megrendültem, szentimentálisan fogtam fel a helyzetet, sóhajtva czitáltam Tompát: »Nincs talán még elfeledve a bor, Melylyel tavaly megitattalak.* Fájdalommal kell belátnom, hogy ez a nép teljesen ki van józanodva; vagyis inkább azt a tiszta bort, melyet én öntöttem a poharába, legyőzte egy másik, hatalmasabb mámor, a maszlagé. Itt érzelgéssel nem segitünk a bajon. Arra nincs nóta, hogy én a magam földjén megretiráljak. Eltökéltem, hogy felvilágosítom az én félrevezetett báránykáimat. Tudnivaló, hogy a nép között a világosság terjesztésének leghathatósabb eszköze ama bizonyos szűknyakú lámpás, mely X lábú hosszú asztalokon szokott »közjóra világitani«. Két hétbe s ne kérdjétek hány hektoliter karezosba került a »nézetek tisztázása« s a kölcsönös félreértések eloszlatása. Mindeneknek okulására imhol elmondom, hogy és mikép sikerült az én kerületemben egyszer s mindenkorra ellenaknáznom minden klerikális reakeziót. A kömpöczi, dánosi, domaszéki és a többi kizárólag földmives falukbeli nép öregeit, megannyi sárgára őszült, görbe fésűs »bölcs aggastyánt« egyenkint és összevéve torkon ragadtam azzal a kérdéssel: — Hát kendtek kicsodák, micsodák? — Szegény paraszt ember volnánk. — Ugy, parasztok ? Hát akkor mi köze kendteknek a polgári házassághoz ? Hadd falja fel azért egymást a zsidó, meg a csizmadia, — meg az adóvégrehajtó, meg a többi »polgár«. — Az bizony nem lenne rossz! bólingattak rá a faluk eszei. Az átokházi orthodox rabbinusnak reverzálist adtam, hogy ha zsidó lányt veszek el s fiaim születnek, egyetlen paszitából sem hagyom ki Sziráky uramat Szegedről s egyben ellene szavazok a reczepcziónak.

70 Ám a huszonhét falum huszonhét nótáriusával nem lehetett ilyen foghegyről komázni. Pedig szó ami szó, ezek a derék férfiak képezik összevetett vállal azt a rendületlen sziklát, melyen az én mandátumom épült. Végre nagy nehezen sikerült az ő kemény fejükkel is kiegyeznem olykép, hogy a polgári házasságnál az övék lesz a stóla. Ezek szerint az én lázongó kerületem immár teljesen paczifikálva van. Hanem már most az a szerény kivánságom van Szilágyi Dezső igazságügyminiszterhez és kegyelmes barátomhoz, ne sokáig üljön már az enquéte-jével azon a polgári házasságon, hanem költse ki, de mindjárt: mert ez a két hét, mialatt zászlaja alá hódítottam a kerületemet, szörnyen megviselt. Tisztelt barátom és házi orvosom, Farkas Laczi egyelőre ugyan még csak idült alkoholizmust, krónikus népgyűlöletet és ideges politikai undort konstatált úri személyemen, de erősen biztat, hogy ritka fejlődésképes »kóralany« vagyok.

Mameluk.

Dicsőség és töviskoszoru. — Jelenet. Irta : M U R A I MAMA

—

KÁROLY.

(a karszéken ül és harisnyát köt.) (félénken belép) Ha nem vagyok alkal-

SZERZŐ:

matlan . . . .

M A M A : Csak jöjjön közelebb. A kalapját tegye le s azután üljön ide mellém. S Z E R Z Ő : (leül ^ a mamával szemben) Margit kisasszony nincs ide haza? M A M A : Látogatóban van. A kedves gyermek a beteg Iduskának vitt cseresznye-befőttet. Ezt kivánt szegény és nekik nem volt. Oh, Margit igen jószívű. Valóságos angyal. S Z E R Z Ő : Es milyen tehetség. Mennyi temperamentum. Hisz világhirü művésznő lehetne belőle. M A M A : (nyersen.) Bolondság! Maradjon ő csak itthon, ebben a kis városban és igyekezzék főkötő alá jutni. S Z E R Z Ő : De, nemzetes asszony M A M A : Még csak az kellene, hogy csavarogni menjen városról-városra s olyan kopott legyen, mint az a primadonna, aki a minapában itt kornyikált. S Z E R Z Ő : Kár, kár. Tüneményszerű tehetsége van. Ha eszembe jut az a műkedvelői előadás, amelyben a múltkor részt vett és a czimszerepet játszotta el. Elragadó, fölséges, isteni volt. Ahány páros tenyér volt a közönség között, az mind tapsra ütődött össze. A hirlap kritikusa eksztázisba esett, az égig magasztalta és még verset is irt hozzá. M A M A : Jobb lett volna, ha elvette volna. S Z E R Z Ő : De kérem. M A M A : Eh, inkább kenyeret dagasztani, mint komédiát játszani. S Z E R Z Ő : És a művészet ? M A M A : Nekem semmi közöm sincs a művészethez. Az nem veszi feleségül. S Z E R Z Ő : Igaza van, nemzetes asszony, de azt be kell ismernie, hogy a múzsa mégis homlokon csókolta. M A M A : Kicsoda ? Az én leányomat homlokon csókolta? Ki meri ezt állítani ? S Z E R Z Ő : Kérem, ez a múzsa nem fiatal ember. Égi lény és M A M A : Az már más. Azután beszéljen magyarul és ne hadarjon össze ilyen égi lényeket, akiket én nem ismerek

SZERZŐ

talentumát ? MAMA:

: Hát meg akarja törni a kisasszony művészi Meg.

: Nem akarja, hogy az egész város és az egész világ tapsoljon neki, hordván a fejére babért. M A M A : Babért ? Bah! Nem kellene cserébe egy tányér bab-ért. S Z E R Z Ő : (sóhajtva) Pedig én most ilyenforma ügyben tettem a tiszteletem. M A M A : Hála isten. Csakhogy már mondani kezdi. S Z E R Z Ő : Meghallgat ? M A M A : Ráérek. Harisnyakötés mellett hallgathat az ember. S Z E R Z Ő : Tehát elkezdem. Akit most itt lát maga mellett a nemzetes asszony, az nem Bodor Gyurka. M A M A : Nem Bodor Gyurka ? S Z E R Z Ő : Sem nem a segédtelekkönyvvezető, sem pedig nem a város polgára. M A M A : Hát ugyan kicsoda ? S Z E R Z Ő : Aki most itt ül a nemzetes asszonynyal szemben és válaszát aggódó epekedéssel várja, az senki más, mint egy ambicziózus, nagy jövőt és dicsőséget vágyódó szerző. M A M A : Nem beszélne egy kissé érthetőbben? S Z E R Z Ő : Szerzője egy egy-felvonásos vígjátéknak, amely e város falai között kerül először szinre. M A M A : Komédiát irt ? S Z E R Z Ő : Magasabb fajú vigjátékot, három személylyel. M A M A : (megütközve.) Személylyel. S Z E R Z Ő : Szereplővel. Van benne egy fiatal ember, egy fiatal leány és egy öreg gróf. M A M A : Egy gróf? Hát az mit akar itt? S Z E R Z Ő : Ezt a versekben irt magasabb fajú klaszszikus vigjátékot a tűzoltó-egylet javára akarják előadni, mérsékelt belépti dijak mellett a nagyvendéglő dísztermében. A fiatal ember szerepét játszom én, a gróf szerepét játsza a fecskendőparancsnok, mig a fiatal leány szerepének eljátszására Margit kisasszonyt szemeltük ki. M A M A : Abból ugyan semmi sem lesz. S Z E R Z Ő : Hogy ezt visszavonja: kézkulcsolva esedezik a szerző. Nemzetes asszony! Ha kétszer már megengedte neki, hogy föllépjen, engedje meg harmadszor is. Gondoljon vissza arra a tapsra, amit kapott. A koszorúra, amit felnyújtottak neki s a kritikára, amely versben, prózában zengte dicséretét. M A M A : Meg is érdemelte. S Z E R Z Ő : Most még nagyobb dicsőséget fog aratni, mint akkor, mert a darab sokkal jobb. M A M A : Honnan tudja ? S Z E R Z Ő : Hogy ne tudnám, hisz én irtam. Fölséges szerep, amelylyel mindenkit elragad. M A M A : Időpocsékolás az egész. Szerezzen mást. S Z E R Z Ő : Esküszöm, hogy nincs senki más, sem itt, sem a környéken, sem a megyében. Azután az én dicsőségem függ tőle. A lelkemet, a szivemet öntöttem ebbe a magasabb fajú vigjátékba és azt akarom, hogy a hirem bejárja az egész országot. Esedezem, engedje meg, hogy Margit kisasszony eljátsza benne a remek szerepet. M A M A : Milyen az a szerep ? S Z E R Z Ő : Fölséges! Nagyszerű! Amilyet még eddig nem irt senki. M A M A : Imádkoznak benne ? Énekelnek zsoltárokat benne ? S Z E R Z Ő : Zsoltárokat ? Oh, nem. M A M A : Ugy ? De szerelmeskedés van benne, űgy-e ? S Z E R Z Ő : Azon fordul meg az egész. Akarja, hogy elmondjam a meséjét ? M A M A : (hirtelen.) Nem, nem. SZERZŐ

71 S Z E R Z Ő : A tiú rajongó imádattal szereti a leányt, aki az öreg gróf iránt ellenszenvet.... M A M A : (közbevág.) Csokolózás is fordul elő ? S Z E R Z Ő : (hevülve.) Tizenkétszer. M A M A : Ugy ? Akkor Margit semmi esetre sem léphet föl benne. S Z E R Z Ő : Ártatlan csók. A szinpadon, a közönség előtt, lámpafény mellett. M A M A : Na még csak az kellene, hogy ne lámpafény mellett történjék meg. S Z E R Z Ő : Ugy-e, beleegyezik ? MAMA :

K r ó n i k a II. MILÁN ÉS

NATÁLIA

vagy

Philemon és Baucis. Regényes opera 3 felvonásban. Gróf

Zichy

Gézának

ajánlja

— a

szerző.

SZEMÉLYEK:

Nem.

: Kérem, könyörgök. Édes, aranyos, jó nemzetes asszony! M A M A : Hát nem bánom. Legyen. De a csókolózást húzza ki belőle. S Z E R Z Ő : Lehetetlen. Ezen fordul meg minden. Ez a lelke a darabnak. Huh! Mikor én berohanok a színpadra és mikor ő is berohan: összeszaladunk, egymás nyakába borulunk és tizenkettőt czuppantunk egymásután. Milyen tapsvihar fog fölhangzani! Hogy kiáltják majd: újra! M A M A : Bizony azt nem kiabálják. S Z E R Z Ő : Jótállok érte. És mit gondol, miért nem teszik ? M A M A : Mert Margit nem fog föllépni a darabban. S Z E R Z Ő : Térdenállva M A M A : Lárifári. Nem lesz belőle semmi. Sohasem fogom megengedni, hogy a leányomat a szinpadon csókolgassák és ő is megcsókoljon mást. Soha! S Z E R Z Ő : De a dicsőség ? Mi lesz az én dicsőségemből ? M A M A : A Z nekem mindegy. Az én leányom csakis a vőlegényét csókolja meg. S Z E R Z Ő : A vőlegényét ? M A M A : Azt. És ha maga lesz az : akkor nem bánom. Akkor fölléphet a darabban és játszhatik. S Z E R Z Ő (a Jejét vakarja). M A M A : Az már egészen más lesz. De hogy csókolgassa és másra várjon Margit, az nem megy. Ha játszani akar vele, akkor vegye el. Legalább nemcsak dicsősége, de felesége is lesz. S Z E R Z Ő : (mintegy magában.) Dicsőség: Ah ! dicsőség ! M A M A : Máskép nem lesz belőle semmi. S Z E R Z Ő : (lemondással) Tehát ezennel megkérem Margit kisasszony kezét és eljegyzem magamnak vele a dicsőséget is. M A M A : Megkapja. (Hirtelen.) Hanem nem is mondta, mi a vígjáték czime ? S Z E R Z Ő : (savanyúan.) »Dicsőség és — töviskoszoru. SZERZŐ

Milán, Natália,

exkirály és h á z a s agglegény. exkirályné és pamphlctiró.

I. FELVONÁS. (Színhely

Hu éjjelente csendesen, m a g a m b a n Kezemre hajtom fáradt homlokom : Sötét sarokból széles, b a m b a képpel Reám mered a vén almáriom ; S g y a k o r t a hallom körbe' mindenütt Amint az óra egyet-egyet

üt.

Ezrivel terem a fán A meggy, Feleségem van nekem Csak egy; Jaj de mikor ez az egy Is sok, Előbb-utóbb sirba vinni Fog. Natália : Ördögadta kis legénye, Mi nem jut még az eszébe ; Jaj lenne, baj lenne, Ha valaki másba szeretne. Milán : Mikor én még legény voltam A kapuba kiállottam, Egyet-kettőt kurjantottam, Mindjárt tudták, hogy én voltam. Natália : Van neki, van neki, van neki, van — Karikagyűrűje, barna szeretője. . . . Van neki, van neki, van neki, van

L á z a s velőjét kínlódó fejemnek

S b ú s a t s ó h a j t v a a komor s z o b á n a k H i á b a kérdem álmos négy f a l á t : Vajh enyhet ád a b ú c s ú z ó szivére Az élet-óra csendes vég-ütése ? Bakonyi Károly.

(a koffert pakkolva)

Exkirály ha útra kél, Jupaidé, jupáida, Balerina vígan él; Jupáidéa ha ! Sampányi s krampampuli, Sacrebleu et parapluie, Jupeidéa, jupeida Jupeidéa h a ! Natália:

Kétség, remény felváltva j á r j a át,

konah.)

Milán :

Milán:

Óraütés.

a belgráái

(a koffert pakkolva)

Ha te elmégy, én is el, Sári diri dongó Nem maradok tőled el, Sári diri dangó. Ugy babám úgy, úgy, úgy, úgy. Sári diri dangó Ha te elmégy, én is el. Sári, diri dongó.

73 otta a hangja durva színéből. És egyszerre érezte, hogy az akaratának elernyedt idegei védelemre akarnak feszülni és hogy nem birják megtenni. — Bertie, kezdé Frank, beszélnem kell veled, kérdeznem kell tőled valamit. Bertie hallgatott; lába remegett és mozdulatlan ült a nagy nádszékben. — Épen most találkoztam Évával, folytatá Frank, és elmentem vele az apjához. Sir Archibald azt mondta, hogy csak néhány hete vannak i t t . . . . Bertie még mindig hallgatott. Rámeredt Frankra a fekete szemével és a szeme fekete gyémántja zavaros lett a szorongástól. Frank megállott előtte és zavarodottan simitott egyet a homlokán. Az volt a szándoka, hogy nyugodtan elbeszél mindent és a végén egy kérdést intéz Bertiehez, de a Bertie lanyha tartásában valami bántotta, először, amióta ismerték egymást. Bőszítette, hogy Bertie olyan közönyösen marad székén, kezét a karfán lelógatva és nem vette észre, hogy ez a tartása szinpadi, szinlelt volt, hogy a felindulását elrejtse. És az a szándéka, hogy nyugodtan beszél és kérdez, feloszlott a bőszültségben és helyébe lépett a heves kivánság, megtudni mindent — — Hallod-e Bertie, hisz tudsz azokról a levelekről, amelyeket régebben Londonban irtam Éva azt mondta nekem, hogy William, a szolgájuk, elfogta őket Tudsz valamit erről a dologról ? Bertie hallgatott, de szeme zavarosan és könyörgően függött Frankon. — - Senki sem tudott rajtad kivül a levelekről — Nem tudod, mi érdeke lehetett Williamnak a levelekkel? — Nem — honnan is tudnám, mormolá Bertie alig hallhatóan. Ne kerülgesd, szólj már 1 folytatá Frank durván, minden izében remegve, nem lehet másként, kell valamit tudnod róla beszélj! Frank hangjának erejére elszállt a Bertie egész bátorsága, hogy védje magát és érezte, hogy az a legkevésbbé fáradságos, ha nyiltan, minden színlelés nélkül megadja magát, mikor az, amitől hetek óta rettegett, a végzet kérlelhetetlenségével mégis csak megjött Es ebben a gyöngeségében valami reménytelen szomorúságot is érzett affelett, hogy ő olyan, amilyen, és minden ugy történt, ahogy történt — No hát igen.... suttogta halálos fáradtan. Tudok róla — Mit tudsz? — Én voltam, aki — Aki...? — Aki Williamot megvesztegette, hogy elfogja — a leveleket. Elrémülve nézett rá Erank, köd ereszkedett a szemére, imbolygott körüle minden, nem értett, nem tudott semmit, elfeledte, hogy elébb mint a villám nyilait át agyán az igazság. T e ! . . . T e ! . , dadogta. Én istenem; de hát miért? Miért? Ekkor ingadozva felállott Bertie és hangosan zokogott. — Mert, mert nem tudom, nem vagyok rá képes, hogy megmondjam, túlságosan szörnyű! De Frank vállonragadta, rázta és rekedt hangon kiáltotta: — Gyalázatos kutya, megmondod-e már valahára, hogy miért ? Vagy kirázzam belőled ? Mért ? éiiess! — Mert.... m e r t . . . . zokogott Bertie, fehér kezeit tördelve. — Mondd meg! Ki vele!... — Mert nálad akartam maradni és nem maradhattam, ha megházasodol — Nagyra tartottalak....

— No és — És olyan jó voltál hozzám, mindent megadtál nekem, olyan jó dolgom volt nálad. Éránk, Frank, hadd mondom el, mielőtt felelsz, hallgass meg, mielőtt felbőszülsz, ne itélj el, mielőtt nem tudod — Édes istenem, tudom, aljasság volt tőlem, hogy mindezt megtettem, de hadd mondok el előbb mindent, Frank, ne haragudj elébb Frank, nézz olyannak, amilyen vagyok, hát én csak ilyen vagyok, amilyen, nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok, szeretnék másmilyen lenni És ugy tettem, ahogy kellett tennem, hatalmak birtak rá, amik ellen hiába küzdöttem volna. Ó Frank, olyan gyenge voltam, olyan fáradt, és nálad kipihenhettem magam, és akár hiszed, akár nem, szerettelek, imádtalak . . . . És te el akartál kergetni magadtól és ekkor megtettem, istenem, megtettem.... Hallgass meg, Frank, hadd mondom el, hisz egyszer ugy is ki kell világlania — elhitettem Évával, hogy nem szereted, kétséget oltottam beléje, mig aztán szakítottatok.... A leveleidet elsikkasztottam . . . . megtettem mindezt, Frank, és megvetettem magamat e miatt, de nem tehettem máskép, én már olyan voltam Ó te meg nem értesz, de gondolkozz felőle, ha megértettél, meg fogsz bocsátani — Kérlek, kérlek, hidd meg, ez nem csupa önzés bennem, hogy nagyon, nagyon szeretlek, amint férfi csak szerethet férfit, mert olyan jó voltál hozzám Be is bizonyltom: veled maradtam akkor, Amerikában, amikor már fogytán volt a pénzed. Nem ott hagylak ha egoista vagyok? De veled maradtam, együtt dolgoztunk, osztoztunk egymással és boldogok voltunk. Ó, mért, hogy igy nem maradt? Mert rájuk találtál és most — Eleget járt már a szád, sziszegte Frank. Hát megtetted, megrontottál mindent, ami szép volt az életemben ! Szent isten, hogy lehetséges ez! Nem, igazad van, nem értelek, nem érthetlek meg! — Egyálltában maradt, vérvörös arczczal, kidülledt szemmel, rút nevetéssel. Bertie meg lerogyott a padlóra, ugy zokogott. — Ó próbálj megérteni, esdekelt, próbálj egy embert olyannak látni, amilyen, a maga vigasztalan mezítelenségében, menten minden konvenczionális erényektől. Édes istenem, esküszöm neked, szeretném, ha másmilyen volnék — De tehetek róla, ha ilyen vagyok ? Születtem, kérdetlen, megjött az eszem, akaratlan, máskép gondolkozom, amint ahogy akarok és átlökődöm az életen, mint egy lapda Mit tehetek ellene ? Akaraterő ? Energia ? Nem tudom, van-e ilyes, én soha, soha ilyet magamban nem éreztem, ha teszek valamit, meg kell tennem, mert nem tehetek mást, mert ha meg is van bennem az akarat arra, hogy mást tegyek, kivinni nincs meg bennem az erő. Ó, hidd meg, magam is megvetem magamat, de érts meg Frank és bocsáss meg nekem — Őrjöngesz! ordított Frank. Őrült vagy! Nem tudom, mi szavak ezek, ebben a perczben meg sem is értem és ebben a perczben nem is fogom megérteni. Csak egyet értek, hogy megrontottad egész életemet, hogy értéktelenné tetted, hogy gazember vagy, mert egy lakájt felbéreltél, hogy a levelemet elfogja, és mindezt csupa aljas, kimondhatatlan aljas önzésből. Megvásároltad! Mondd, gazember, bitang, gyáva gazember, mivel vásároltad meg ? Mond, mivel, mivel? — Mivel mivel hebegte Bertie ijedten, mert Frank mellén kapta, ugy rázta — De az ördögbe is, ficzkó, az én pénzemen vetted meg, az én pénzemen ? Mondd meg, mondd meg, mert addig rázlak, a m i g . . . . — Igen.... — Az én pénzemen ? — Azon, azon, azon.

74 Frank ellökte magától. A megvetés kiáltása búgott fel belőle. De Bertieben a sok alázkodás visszájára fordult. Ó, a világ buta, az emberek is buták, Frank is buta! Nem érti meg, hogy ő egyéniség, aki olyan, amilyen, nem tudja megérteni és barbár dühében ordit, mint egy vadállat, ész nélkül, gondolat nélkül. De neki, Bertienek, van esze, ő okos. Jobb volna, ha nem volna. Irigyelte Bertietől ezt a hiányosságát. Egyszerre felegyenesedett fektéből — Igen, igen, sziszegte, ha nem érted, ha bamba is vagy arra, hogy megértsed, ugy volt, igen ugy volt! A te pénzeden vásároltam meg, amit utunk előtt adtál nekem; emlékszel még arra a száz fontra, amit akkor adtál ? Azzal béreltem fel Williamot, igen, igen, azzal! Nem értesz, mit? Nem értesz semmit! Bamba vadállat vagy, oktalan! És irigyellek, amért oktalan vagy! Ezelőtt nekem se volt eszem. Tudod, hogy jutottam hozzá? Te általad! Azelőtt izzadtam, dolgoztam, nem gondolkoztam, mindegy volt minden, ettem, ha volt mit, éheztem, ha nem volt. Te meg hizlaltál, itattál, ruháztál, egész áldott napon át nem volt más dolgom, mint gondolkozni, egyre csak gondolkozni És most szeretném szétfeszíteni a koponyámat, hogy az eszemet a pofádba vágjam, mert neked köszönhetem. Nem érted, mit? No hát ne értsd meg azt se, hogy ebben a perczben épenséggel nincs bennem irántad hála, hogy gyűlöllek, amiért ezt tetted velem, hogy megvetlek, hogy boldogtalanabbá tettél, mint én tégedet! Megérted végre, mit ? Megérted végre, hogy megvetlek, hogy gyűlöllek, hogy gyűlöllek?! Egy asztal mögé állt, izgatott mámorában onnan sziszegte elé szavait és ugy érezte, mintha mindene meg akarna szakadni. Oda menekült, mert Frank az asztal túlsó végén állt, üveges, vérbeborult szemmel, amelyek kidülledtek izzó vörös arczából, remegő czimpával, öklözött kézzel, hajlott háttal, mintha rá akarna rohanni. Mintha csak azt várta volna, hogy Bertie a szavai minden szennyét az arczába csapja. — Hogy gyűlöllek, gyűlöllek ! rikácsolta Bertie újfent, mert nem tudott már mit mondani. Frank meg felbúgott, többé nem is emberi hangon és a megingó asztal mellett odaugrott, és a teste egész nehezével rárontott Bertiere, aki mint a fűszál roppant le alatta. Torkon ragadta, az asztal lábai közt kivonszolta a szoba közepére, földhöz vágta, mellére térdelt és a baljával átfogta a nyakát, mint a harapófogóval. Valami száraz érzés, bosszú szomja égett a torkában, állati vonással a szája körül, kettőt-hármat is nyelt, szinte baromi örömmel, hogy itt tartja hatalmában, a baljában, a térde alatt. Ökölbe szoritotta a jobbját és fölemelte, mint a kalapácsot. — Nesze, nesze, nesze hörögte. És sokszor lezuhant Bertiere a kalapács ütése Nesze, nesze!. . lezuhant a szemére, az arczára, a szájára, a homlokára és ismét a homlokára, hol az ütés tompán döngött vissza, mintha érczre ütöttek volna. Veres fátyol terült Frank arcza elé, mindent veresnek látott.... Az egész szoba veres színben úszott És gyorsan következtek egymásra az ütések, itt van, itt van, itt van és a balja mind szorosabban vájódott a Bertie nyakába. Ekkor nyilt fel az ajtó, a véres vörösségen keresztül Éva rohant feléje és jöttére elmúlt ez a káprázat. — Frank, Frank! kiáltott, ne bántsd, kérlek, ne bántsd, megölöd! Az leereszté karját és révedező szemmel nézte Évát. A lány el akarta húzni Bertietől, akibe vérszomjában beleharapott, mint valami vampyr. — Hadd el Frank, hadd álljon fel, ne öld meg! Az ajtó mögött voltam, féltem, nem értéttelek benneteket,

mert hollandul beszéltetek. Én istenem, mit tettél, nézd csak, milyen! Ingadozva kelt fel Frank. Meg kellett egy bútordarabba fogóznia — Csak a magáét kapta meg, megadtam neki, megadom még egyszer Újra rá akart rohanni, azzal az állati vonással szája körül, azzal a száraz bosszú-szomjjal a torkában. - Frank, Frank! kiáltá Éva és feléje emelte a két karját Az isten szerelmére, legyen elég. Nézd csak, Nézd! — Hát keljen föl, hörögte Frank. Kelj föl, bitang, gyorsan kelj föl. Kétszer, háromszor is megrúgta, de az fekve maradt. — Ó istenem, Frank, nézd csak! kiáltott Éva és letérdelt a halott mellé. Hát nem látod? És most, felalélva abból a vérvörös álomból, Frank is rémülve látta. Ott feküdt, keze-lába elnyújtva, a melle nyugodtan, kétségbeesett arcza kékeszölden, vörösen. Egyik szeme alaktalan, félig folyós, a másik a gödréből messze kidülledve. A nyakán széles vérvörös esik vonult körül. S amint ketten rámeredtek az arczára, mintha dagadt, egyre jobban feldagadt volna, mintha szántszándékkal ismeretlenné akarna válni. Az eső még egyre csurgott. Folytatták a nézést, bent a szobában álmos csönd, odakinn az egyre hulló eső cseppenése. Éva undortól remegve, éppen a szivén hallgatódzott. .. Reszketve kelt fel, lassan vonult hát rább, szemét egyre arra az előtte nyújtózó valamire függesztve, ugy simult Frankhoz, mintha egy akarna vele lenni a félelemben. Frank, én istenem, Frank, meghalt 1 dadogta vértelen, halványan. Megölted! Frank nem felelt, csak maga elé meredt. A lány meg a Frank karjaiból félénken nézett szét a szobában Egyszerre szorosan átölelte s ugy érezte, mintha a karjába egy csupa vér örvénybe sülyedne. Frank! kiáltott fel, Frank, meghalt! Menjünk menjünk, meneküljünk. — Meghalt? kérdé Frank szinte őrülten. Egyszerre megtért az eszmélete. Kifejtőzött a lány karjaiból, letérdelt, hallgatózott maga is a halott mellén, doktorok jutottak eszébe, ápolás Majd aztán egészen biztosan abban, amit mondjon, de nem a felől, amit tegyen, igy szólt: — Igen meghalt, meghalt Hát én mit... ? A lány hozzásimult, kérve, könyörögve, meneküljenek messze, messze De Frank egyre tisztábban érzett; újra kifejtődött az Éva karjaiból és menni akart, keze már a kilincsen. — Frank, Frank! kiáltott a lány, mikor látta, hogy elhagyja. — Pszt! suttogta Frank, kezével a száján. Várj meg itt, nála, mindjárt megjövök.... A lány meg magában maradt, reszketve, aléltan. Rámeredt az ablakon át a setétes, esős felbőkre, amelyek mintha a dörejjel mindközelebb jönnének — Molde! Molde! kiáltá rémülten, jéggé meredve. A moldehoii levegő. A moldehoii fjord! Az is ilyen volt, akkor is igy voltam !... Ó istenem, segítség, segítség!!! Igy zuhant le végig a pallón. Ötödik fejezet. I.

E szörnyű délutánon tul két esztendő telt el, csöndes szenvedés ideje a kettőnek. Külön-külön szenvedtek, csak olykor látták egymást egy édes órára, amikor a leány felkereste jegyesét ott, ahol volt, a fogházban.

75 Mert mint az álomjáró, Frank azon a szörnyű napon m a g a jelentkezett a scheveningeni rendőrségnél és m a g a vitette m a g á t a fogságba. Hat hétig tartott az »ügy« — rövid ideig, igy vigasztalta az ügyvédje, mert nem volt semmi bonyodalmas, amit ki kellett volna fejteni, — közönséges emberölés, mint egy testi sértés szándékolatlan folyománya. Nyilván kitetszett ez a miss Rhodes vallomásából, aki azt vallotta, h o g y vádlott elsőbb nem is tudta, hogy megölte barátját, hogy az ölés után még kettőt-hármat rúgott rajta, hogy felkeltse, mert azt hitte, csak el van alélva. Az ügyet a közönség rokonszenve kisérte, mikor kitudódott a levelek históriája, ami felől Sir Archibald tanúskodott és William, akit diplomácziai uton idéztek meg Nem volt semmi nehézség, az ü g y hat hét alatt egész simán folyt le. Tárgyaláskor Frank két esztendőt kapott. E z t a két évet valami ijedtséges tompa álomban töltötte, egyre annak az összegémberedett testnek, annak az elcsúfult, ökölcáapásoktól torz, kétségbeesett ábrázatnak a képével m a g a előtt. Ha olvasott, ha irt, egyre ott tánczolt előtte és a sorokat összefolyatta az a káprázat. Amerikai és ausztráliai utjának leírásán dolgozott vigasztalan, mert minden kis részlet eszébe juttatta minden szavát a meggyilkoltnak, akivel együtt éltek át mindent. Ha ilyenkor a b b a h a g y t a a munkát és komor ábrándozással kinézett a czellája ablakán, oda látott a kis villára, amelyben együtt laktak volt és ahol az az eset megtörtént, egy darab tengert is látott és u g y érezte, mintha újra megcsapná a tenger sós szaga, mint amikor órákhosszat elültek szobácskájukban, miközben É v a ott volt a közelükben és a végzet elfordithatlanul jött mindközelebb. (Befejezése következik.)

INNEN-ONNAN. ® Iíultur-párbajok A párbaj czéljában és erkölcsi eredményében egyike a legderekabb és legtisztességesebb társadalmi intézményeknek. Egyedül és kizárólag kiviteli módjának van egy sarkalatos, óriási, égbekiáltóan buta és igazságtalan hibája. Az pedig az a néhány perez, amely a lovagias ügy keretén belől két ember fegyveres dulakodásának van szentelve. Bocsánat a szóért, de voltaképen igen komisz dolog két embernek egymás testi épsége, vagy éppen élete ellen törni. De egy párbajban ma már nem is ez a lényeges dolog. Ez a momentum a mai párbajban már csak mint a régi vad barbár időkből fenmaradt hagyomány mellékeskedik. A becsületes segédek feladata arra törekedni és ügyelni, hogy amennyiben az ügyből ez a hagyományos buta rész teljesen ki nem is szorítható, ez legalább a lehető legszűkebb korlátokon belül s a leghumánusabb óvrendszabályok mellett, epizódszerüen játszódjék le. Nem gondolkozo és nem kultur ember, aki a párbaj lényegét még ma is abban a dulakodásban látja, amelynél mindig külömbeket rögtönöznek a piszkos falusi korcsmákban egymásra bicskával rohanó részeg kanászok. A párbaj lényege abban áll, hogy két tisztességes ember egyszeri összeveszésének tartós gonosz következményei elháríttassanak. Az emberek valamennyien gyarlók, — megeshetik rajtuk, hogy egy pillanatban oly sértéseket vágnak egymás fejéhez, mely őket egymás iránt kölcsönös gyűlölettel tölti el. Gyarló állati ösztönük most már szünetlenül arra sarkalja, ingerli őket, hogy a gyűlölt másik embert üldözzék, annak léptennyomon ártsanak, hogy a sérelmet a legtulságosabb módon megbőszüljék. Ez a gyűlölködő boszuvágy nemcsak rút, mert nemtelen, hanem veszedelmes is lenne a társadalom közbékéjére, ha nem volna meg gátjául — a párbaj. De megvan a párbaj, melynek fő és alapgondolata, hogy a sérelem krónikus gyűlölkö-

dés helyett, akut proczessussá tétessék s a lehető legrövidebb idő alatt egyszersmindenkorra befejeztessék. Jellemző az erre ezélzó német kifejezés: »die Sache muss ausgetragen werden«. S a társadalmi ember a társadalom intézményeiben határozottan megnyugvást lel saját ős-indulatai ellen is. Egy otromba ujságczikk melyet egyszer valami éretlen kis skribler ellenünk irt, feldúlta lelkünk nyugalmát. Meg voltunk bántva; minden porczikánk boszut kivánt. De ime, amint az ügyünk vitelére formaszerüleg felkért két gentleman arról biztosított bennünket, hogy az az otrombaság egyéni becsületünket nem érinti s páros dulakodás okát nem képezheti — egyszerre elfelejtettük minden sérelmünket, de még megtámadónk nevét is. Egy szimpla jegyzőkönyv, egy kis nyilatkozat, egy negyedórai időzés Fodor vívótermében, a lovas kaszárnyában, vagy a czinkotai erdő szokott tisztásán teljesen elég arra, hogy kihúzza gyűlölködésünk méregfogát és a szivünkbe ütött tüskét. Sohasem az a fődolog az egészben, hogy folyt e vér, törött e csont, lyukadt-e ki tüdő, — hanem mindig csak az: befejeztetett-e az ügy? Minél inkább távolodunk a barbár időktől, annál kevesebb lesz az egész párbajban a testi kanászkodás, bicskára menés szerepe. Elvégre majd csak valami szimbolikus alakja marad meg; mint ahogy az oltári áldozatnál a hekatombát, a száz ökör tűzre pocsékolását, már igen jól helyettesíti egy falat ostya, egy korty bor, egy csipetnyi tömjénfüst. Egykor talán elég lesz, ha a párbaj szinhelyén csak a segédek jelennek meg s ott összetesznek két kardot, vagy kilőnek két pisztolyt. Talán más, talán még kevesebb lesz a szimbóluma a fegyveres mérkőzésnek. Akárhogy lesz, nem baj, csak az ügyek befejeztessenek, a gyűlölködéseknek elejtik vétessék, a társadalom békéje biztosíttass á k . . . E héten két valódi kultur-párbaj volt már Budapesten. Horváth Gyula és Mezei Mór képviselők pisztolypárbajt vívtak, anélkül, hogy csak egy pisztolylövés is esett volna. Ábrányi Kornél és Futtaki Gyula újságszerkesztők kardpárbajt vívtak, anélkül, hogy csak egy csepp vér ömlött volna. Igaz hogy az utóbbi párbajban Futtaky Gyula kapott egy lapos ütést a kezére, de nem jelentékenyebbet, mint aminőt egy léniával is kaphat az ember, ha a postán az expeditor-kisasszonynyal incselkedik. Ezt a két kultur-párbajt persze a mai kultur-világban is barbárul gondolkozók fumigálják. Pedig egy csepp igazuk sincs. Az illető ügyek teljesen befejeztettek s a felek ezen ügyek miatt már békén elélhetnek egymás mellett holtig ezen a széles földtekén. Csak ez lényeges. A becsületről pedig nem szabad a párbajjal egy füst alatt beszélni. Senki becsülete nem csorbul meg azzal, ha megsértik s az nem is áll azzal helyre, ha verekszik. A becsület egészen független a párbajtól. A becsület — az már komoly dolog. * *

® Bessenyey Ferencz ökrei.

*

A

capitoliumot

annak

idején

ludak mentették meg. A magyar csendőrség feketesárga kardbojtját ezúttal az ökrök. Még pedig a Bessenyey Ferencz ökrei. Kicsoda Bessenyei Ferencz ? Egy derék hazafias mameluk. A mamelukok között — s ezt mellesleg jegyezzük meg — igen sok a derék, hazafias ember. Bessenyey Ferencz rémítő szélbali ódákat ír és forgat kéziratban képviselőtársai között, de ha rákerül a sor, mindig, mint kifogástalanul józan jobbpárti szaval és szavaz. Szóval ő egy megfordított Illyés Bálint. Illyés Bálint ugyanis a poézisben olyan, mintha minden lendületes ideálizmustól irtózó kormánypárti lenne; viszont a politika prózájában lendületes szélbali. Bessenyey Ferencz tehát felállt a minap a t. házban, éppen mikor legmagasabbra tornyosultak már a nemzeti indulat hullámai a csendőrség ellen és mondott egy ügyes beszédet a csendőrség mellett. Az ellenzék elég jó szívvel hallgatta a mameluk szónokot, akit a nemzeti párt a kormánypárt Aczél-árnyalatához tartozósága, a szélsőbal pedig "kéziratnak tekintendő« ódái révén titokban magáénak képzel. Beszélt is Bessenyey Ferencz a csendőrségnek mindenféle erényéről, csak éppen a kardbojtjáról nem. Ez végre is kihozta türelmükből az ellenzéki pártokat: »másról beszél Bodóné asszony,

2*

76 ha a bor árát kérik.« A csendőr-védő beszéd végén fölharsant balfelől a közbeszólás: »hát a feketesárga kardbojt?« E felkiáltás nyomán sugallta Bessenyey Ferencznek jó szelleme azt az ötletet, mely, ha csak kibúvó is, mégis maradandóvá teszi az ő parlamenti dicsőségét, legalább egy kis időre, »A kardbojtjuk ?« — szólt vissza komoly megfontoló arczczal a szónok — »nos, tisztelt ház, én bevallom, hogy az a gazda, akinek a csendőrök ellopott hat ökrét visszahozták, sohasem vizsgálta, hogy milyen is a csendőrök karbojtjának szine.« Méltó, nagy derültség követi ezeket az egyszerű, de remek parasztfurfanggal teljes s a szöget fején találó szavakat. A vitában, akár komoly, akár tréfás, mindig az az érv hat csalhatatlanul, amelyre nincs riposzt, amely elhallgattatja s ezzel lefegyverzi az ellenvéleményt. Mit lehetne Bessenyey Ferencz hat ellopott és megkerült ökre ellen felhozni ? Lehet-e kétkedni abban, hogy azok gazdája nem nézi a csendőrök kardbojtjának szinét ? Lehet-e józan észszel vitatni, hogy a csendőrségnél csakugyan lényegesebb az, hogy visszakeritse a hat ökröt, mint az, hogy milyen szine van a kardbojtjának ?.. . Mind ama jeles szónoklat, mely a csendőrség védelmére a miniszteri és a jobboldali padokról elmondatott, meddő és felesleges okoskodás a Bessenyey Ferencz hat ökréhez képest. Ez az igazság: akármilyen a csendőri kardbojt szine, a fő, hogy a csendőr a hat ökröt visszakeritse. Minden egyéb szürke elmélet, — - ez az élet zöldelő aranyfája. A t. ház érezte, tudta, belátta ezt — és nevetett és tapsolt Bessenyey Ferencznek. S ahol nevetnek és tapsolnak, ott nincs baj. Béke volt s a vitának vége volt. Ami még következett, nem volt több üres parádénál. A Bessenyey Ferencz csendőröktől visszakeritett hat ökre megmentette a csendőrség fekete-sárga kardbojtját. Mert ki is vizsgálná azt, mikor annak örül, hogy megvan a hat ökör? * *

*

O Chronique scandeleuse. A vastag Milán és a szép Natália kibékültek. Ez az óriási skandalum, amelyről ma egész Európa beszél. Megvalljuk, hogy a szép Natáliáról nem tételeztük volna fel ezt a visszataszító dolgot. Milán, az más; azt mindenki képesnek tartotta erre is. Azután Milán végre is visszakap most egy igen szép és gazdag asszonyt, akivel nem is lehet nagyon kellemetlen megismételni a nászutat. De kit és mit kap vissza a szép Natália ? Egy csúnya, kövér embert, aki már alaposan kikorhelykedte magát és már csak nem is király. Egy embert, aki elvesztett két háborút, egy országot, egy szép feleséget s a világon minden jó hirnevet. Aki kinos zavarokba döntötte népét, világgá kürtölte szép felesége rossz hirét, még a gardina-titkokat is s aki a szép felesége által megtagadott hideg csókokért, mások kevésbbé szép feleségeinek forró csókjaiban bő kárpótlást talált. Egy embert, aki szivesebben ül az internaczionális kalandorokkal egy játék-asztalnál, mint ült nemzeti tanácsosai közt a királyi trónon. Ilyen embert kap vissza a megbékélt szép Natália. Igaz, hogy az összeveszés is nagy skandalum volt, de még sem akkora, mint ez a kibékülés. A szép Natália, aki képes volt erre a legnagyobb skandalumra is, valóban megérdemli a legnagyobb büntetést: megérdemli Milánt. *

*

Vihar egy pohár vízben. A főváros képe a rendes volt. Az emberek jöttek-mentek dolgaik után, mint rendesen; a boltok nyitva; a kocsiközlekedés, a hivatalok munkája s minden egyéb, ami folyni szokott, folyt rendesen. Igazán, nem is tudtuk volna, hogy milyen roppant fontos nap virradt e hó 24-én Budapestre, ha nem kapunk valamennyien különböző szinü felhívásokat és szavazó-lapokat, melyekből az tűnt ki, hogy most választják a kerületi esküdteket. Ha a fejünket levágják, sem tudjuk megmondani, hogy mi is voltaképen egy kerületi esküdt. De bizonyára valami rengetegül fontos valaki, mert minden kerületben nagy erőfeszítéssel mérkőztek érte egymással a pártok. 0, ezek a fővárosi pártok! O, ezek a fővárosi közügyek !

Budapesten hatszázezer ember lakik s mikor a fővárosi közügyben, az esküdt választásban nagy erőfeszítéssel mérkőznek a pártok, -— akkor az összes kerületekben mindössze beadatik 270 (mondd: kétszázhetven o. é.) szavazat. Van tehát mégis kétszázhetven fővárosi polgár, aki átérzi a kerületi esküdt választás főfontosságát. E közt a kétszázhetven átérző között mindenesetre van olyan is, aki tudja, hogy mi az : egy kerületi esküdt. És vannak tehát ismét kerületi esküdtjeink. No, hála Istennek ! »Lieb Vaterland magst ruhig sein.« A mi kerületi esküdtjeink éljenek! A legérdekesebb bennük különben az, hogy közülök egyet úgy hívnak, hogy »Vielwenig«, ami sokat is jelent meg keveset is. Ez a paradox név talán czélzás a fővárosra, ahol sok minden ugy van, amint nem kellene lenni és kevés van úgy, ahogy lenni kellene. De még ennél a névnél is jobban tetszik nekünk az az önfeláldozó patikárius, aki az egyik párt esküdtjelöltje volt a VII. kerületben s aki a szavazás előtt a jelöltségtől visszalépett azzal az indokolással, hogy »nem akarván a kerület bclbékéjét feldúlni« stb. Bravó! A VII. kerületben esetleg egymást ölték volna az emberek, ha a gyógyok emez önzetlen szerésze meg nem ismétli ugyanazt, amit az a jeles római cselekedett, akinek a neve most nem jut hirtelen eszünkbe, de aki Róma üdvéért leugrott valami szikláról valami mély ségbe. Ezt oly rettenthetetlenül vitte véghez, hogy gyanús, nem-e volt szintén patikárius? *

*

X

f Monsignore Vaszary megkapta a biborosok kalapját. 0 Felsége Bécsben fogja felkent fejére tenni, ami miatt a napilapokban máris egy kis kedélyes közjogosdi indult meg. Voltaképen igaz: mi köze Bécsnek a mi kardinálisunkhoz és különösen mi köze Vaszaryhoz, akit a magunkénak és a mienknek reklamálunk és örülünk, hogy a világnak parancsolok konzisztóriumában ő képvisel minket. Biztosítjuk az uj kardinálist, hogy a világhatalmas konzisztóriumnál, a kozmopolita biborosi méltóságnál sokkalta jobb szeretjük az ő személyét, személyében a jó hazafit. Valami symbolikust látunk abban, hogy biboros talárja alatt ott hordja a benczések egyszerű barátcsuháját, a csupa hatalom alatt a csupa lemondást és bizvást tudjuk, hogy benne a jó hazafi sosem húzza majd a rövidebbet a kardinálissal szemben.

NEMZETI A

SZÍNHÁZ.

pezsgő.

Vigjátck 3 felvonásban. Irta : Murai Károly. Először adták a nemzeti színházban 1893. január 27-én.

Ne méltóztassanak a Murai Károly humorát a pezsgőhöz hasonlítani. Ami a Murai kedves itala, inkább a jófajta homoki borhoz hasonlítanám, amely tán egy kicsit karezos is, olcsó is, de sosem hamisitott, sosem eczetes és mindig szivderitő. Murai Károly mindjobban arra tendál, hogy a tisztességes és józan emberekről és embereknek irjon, akik a maguk feleségét szeretik, akik nem rosszkedvűek, mert nem idegesek és akiket a teljesített kötelesség csöndes, nyugodt jókedvvel tölt el. Ez bizonyára nem fin de siécle vonás — ám a betegség a század végének bűne és nem erénye és az egészség még mindig a legfőbb és a legkívánatosabb jó marad. És ma is, az idei repertoár darabjai után, amelyek között voltak alacsony vásári komédiák és nagyon magasrendű, szellemes és finom, de hatás nélkül való darabok, kellemetes enyhülés volt a Murai igénytelen, kedélyes, de magvas mókáin felvidulni, amelyeket biztos szinpadismerettel játszatott el megehült szemeink előtt. Igénytelenség alatt tulajdonképen többet értek ennél a fogalomnál, ezzel jelölvén azt a bölcs önismeretet és önural-

7.7 mat, amelylyel Murai darabjai és alakjai megalkotásában nem megy túl azon a körön, amelyben szokásainál és életemódjánál fogva otthonos, de viszont ennek a körnek minden tényezői felett feltétlen biztossággal rendelkezik. Az ő alakjai komikus, de szeretnivaló polgáremberek, akik olyan igazak és élőek, hogy az ember előadás után a jó ismerősei leltárába kebelezi -be őket. Milyen jóizüek ezek az alakok! Itt van mindjárt a mai darab hőse, Polka Gergő űr, a kiérdemesült gyógyszerész, aki, mert — amint ő maga mondja — a nyilvánosság embere, fűnek-fának elbeszéli, hogy Polka Gergőné valószínűleg megcsalja az urát. A dolog különben nem olyan veszedelmes. Polka Gergőné nem csalta meg az urát, csak mikor az egyszer valami magasabb rendii patikáriusi ügyben egyebütt járt, kapta magát, elment egy barátnőjével az álarczosbálba és itt két fiatal úrral pezsgőzött. E fiatal urak egyike Hóka Ottó űr, aki a nászéjszakáját tölti ilyen módon, mert mikor az új asszonykát meg akarta ölelni, az ellökte magától, mondván, hogy mást szeret, akit örökké fog szeretni, mig Hóka űr ilyetén érzelmekre abszolúte ne számítson. Ez a más pedig Kép Ákos űr, az űj asszonyka lánykori ideálja, aki nem lévén kész ember, nem házasodhat meg. Kép Ákos űr megizeni a hűtlennek, hogy a násza éjén megöli magát, de — állítólag az anyját tekintve — meggondolja magát és elmegy az álarczosbálba inni és felejteni. Ő, és nem más, az a másik fiatal űr, akivel Polka Gergőné együtt pezsgőzött. Igy kerül együvé a két vetélytárs és misem természetesebb, minthogy nagyszámú poharak kiürítése után brúdert isznak. Mindezek két évvel a kárpit legördülése előtt történnek, a darab ott kezdődik, hogy Ákos űr kész ember, aki a hűtlen nőnek húgába, Lottikába szerelmes és pedig nem reménytelenül, Polka Gergő úr pedig a Hókáék közelébe jő lakni. Innentől fogva, aki elég könnyelmű, el nem menni a mulatságos darabhoz, képzelje el, hogy' bonyolódik a cselekmény azáltal, hogy a legkülömbözőbb titkok kiderülnek és mindenféle apró haragok, kötekedések, öngyilkosdik és párbajosdik esnek meg és mint oldódik meg ismét oly módon, hogy a darab végén négy boldog pár elé gördül a kárpit.

aki egy anyóst, Csillag Terézt, aki egy ennivaló eladó leányt és Zilaliyt, aki egy egyéves önkéntest adott. Mindannyian jók voltak, ki bájos, ki kedves, ki komikus amint a szerepe megkivánta és előadás után a foyer ritka megegyezéssel konstatálta, hogy ime, végre egy darab, amelynél szivünk szerint kinevethettük magunkat. Murai Károly ebben a darabjában is bebizonyította, hogy ritka rutinnal és ügyességgel tudja alakjait a szinpadon járatnikeletni, összeveszíteni és kibékíteni, a beszélgetéseket mindig változatossá tenni, a cselekményt arányosan elosztani és a felvonásokat hatásosan bevégezni. A közönség kaczagó hálával tapsolta meg a darab minden felvonását és jelenetét és a szerző után majd szétszedte a padokat. A szerző nem volna kecskeméti ember és nem volna nevetségesen szerény, ha, mint azt a divat megkivánja, ott lett volna az előadáson, hogy feketébe öltözve, megköszönje a tapsokat. Nem, ő ezalatt otthon ült és pipafüst mellett fumigálta az emberiséget, amelyet olyan jól tud kinevetni és megkaczagtatni. Hát jó, legyen meg az ő kemény tatár koponyájának az akaratja — de azt még sem akadályozhatja meg, hogy ez a darabja épűgy, mint annak idején a Huszárszerelem, teljes sikerrel tovább ne adódjék, kárpótlásul azoknak, akik a száz aranyakkal megjutalmazott valódi történelmi drámákat arczuk verejtékében hallgatták végig. Pató Pál.

Én e helyütt újból csak arra a pár pompás igazi Murai-féle alakra akarok utalni, kik a darabban a komikus elemet képviselik. S ezért újra Polka Gergő úrhoz térek vissza, a nyilvánosság emberéhez, ehhez a derék patikáriushoz, aki a procul negotiist már harmadik feleségével élvezi. Milyen szivderitő dolog látni, milyen úton lesz teljessé boldogsága, mikor elhitetik vele, hogy a felesége nem hogy hűtlen lett volna hozzá, de sőt inkább félti őt, Polka Gergőt! Az embernek szinte vérzik a szive, hogy a szép asszony miért nem csalta meg egészen és igazán, a Polka úr boldogsága ezen az úton bizonyára még teljesebbre növekedett volna! Csodálatos, hogy a publikum, daczára a Polkát személyesítő Gabányi úr minden tekintetben, maszkban, szójárásban, együgyi'iségben igazán mesteri játékának, nem az ő alakjától volt eltelve, hanem egy másiktól, a nagyétü Hóka Tónitói, aki Vizváry úr személyében négyszer ette körül ezt a gömbölyű földet és most csendes házikoszt és boldogság után sóvárog. Méltó párja Aranka nagysám, a rajongó vénleány, aki a szive minden benne zápult hevülésével a Rajna folyó után érez sóvárgó nosztalgiát és e helyett a Tóni úr oldalán a házasság csöndes propellerére jut. A két utazó egymásra talál és a publikum tombolt a lelkesedéstől, mikor Rákosi Szida asszony utolérhetetlen komikus szeretetreméltósággal omlott a Vizváry űr fehérmellényes kebelére. És ép így lelkesítették a közönséget a darab többi hol régi, hol űj, de mindig jóizű alakjai és jelenetei, megtapsolták Vizvárynét,

sen szerencsés, amennyiben

Növendékek estélye.

Kedden

a várszínházban

ismét a

sziniiskola növendékei mutatták be magukat, ezúttal vígjátékokban. Amilyen kereken konstatáltuk a múltkori drámai előadás alapján, hogy a sziniiskola drámai iskola rossz uton

kiképzése rossz és hogy az

jár, ép oly szivest örömest ismerjük el az

iskola érdemeit, ami a Vígjátékra való kiképzést

illeti. Mig

akkor csupa hamis páthoszt, ízetlen siránkozást és az intelligens felfogásnak teljes hiányát tapasztaltuk, addig

- jóformán ugyan-

azok a növendékek vígjátéki szerepekben a természetes hangra, a reális hangulat visszaadására és egyöntetű, korrekt alakításra törekedtek, mondhatni teljes sikerrel. Ez az évfolyam sítja

határozott

különö-

a rendesnél több növendék tanú-

hivatottságát

a színművészeti

pályára.

Ezek

között ki kell emelnünk Kész Róza negyedéves növendéket, aki a csiszolatlan

gyémántok

fogott paraszt leányt

szerepekre kitűnően van szépen

vígjátékban egy uri módra

sok jóizü humorral, helyes, minden túl-

zástól ment komikummal a vidéken,

czimü

mutatott be. A kisasszony

komikus

diszponálva és egy kis csiszolás után

beilleszkedhetik

majd a nemzeti

szinház

ensemble-jába, ha ugyan kedvez neki a szerencse. Hasonlóképen méltán a nemzeti

színházba

valónak

tarthatja

magát Boros

Ferike k. a., aki bakfis-szerepében oly finoman, egyszerűen és oly mesterkéletlen természetességgel játszott, hogy a különböző rokoni frakcziók egyhangúlag tapsoltak neki. Igen csinos jelenség és szolid tehetsége van Lányi

Irma

kisasszonynak,

Benkő

Etelkának pedig talán már derogál az iskolai jó kalkulus, hiszen ő már szerződött

és sok reményre jogosított

háznak. A férfi növendékek intelligens

jellemszinész,

továbbá Janovits

tagja a népszín-

között kitűnt Vidor Dezső, mint

Rózsahegyi

Kálmán

Jenő, Endrei Zoltán és Győző

mint

komikus,

Lajos. Kalmár

Gyulának, Komis Gyulának és Adorján Imrének nem volt alkalmuk, hogy tulajdonképeni értéküket kimutathassák.

78 NÉPSZÍNHÁZ. A leányasszony. (Érdekes kritika a főpróbáról.)

A népszinházi premiére-ket már évek óta a második padsor jobb oldali sarok-üléséről szoktam végignézni. Pompás hely! Jó közel esik a szinpadhoz s ha az ember cpen figyelni akar, nem vész el a játékból a szinészek szempillájának a legkisebb rebbenése sem, aztán e mellett a sarokhely mellett rebbennek el a kar legnévtelenebb szépecskéjétől kezdve az ünnepelt primadonnáig a szereplők, mikor a rendező csöngetyüje jelenésre hivja őket s jól esik csak ugy röptében egy-egy pajkos szót, egy-egy barátságos kézszorítást váltani velők, amint az ember mellett sietve elsurrannak. Az egyetlen aranyos sugár a nézőtér főpróbái sötétjének éjszakájában.... S még valami köt ehhez a sarokhelyhez. Ezen a tájékon, az első padsor üléseit foglalják el a kritikus urak, akik egymás közt »véleményt cserélnek« az uj darabról s igy első kézből kapom a szerzők — halálos Ítéletét. Ez az Ítélet persze nem csalhatatlan. Nagyon gyakran megesik, hogy a kritikus urak megállapodnak egymás közt: — Meg fog bukni! Es a jószivü népszinházi közönség a premiére-estéjén megkegyelmez a szerencsétlen szerzőnek. Vagy azt mondják a kritikus urak : — Nagy siker lesz! Es a darab másnap alaposan megbukik. Ennyiből áll a kritika — csalhatatlansága * Abonyi uj népszínművének: »A leányasszonyt-nak a főpróbáján ott ültem az én sarokhelyemen. A darabból valami friss szénaillat áradt le a nézőtérre: igen, ez ott termett künn a réten, isten szabad ege alatt! Amint a darab megindul és Bársony biró uram, meg a leánya Polla, meg Szijjártó Ferencz gazda, meg Fodor Tamás, a juhász, meg Csuka Jancsi, meg Tompor János, meg Barócsi a juhász, egymás után megjelennek a szinen, egyre jobban tágulni kezd a tüdőnk és érezzük, hogy ezek az emberek mind ott termettek, ahol a friss széna terem. Az erdőn, a mezőn, a réten; lenn az alföldi rónán, a mi magyar népünk kalászringató bölcsőjében. A kritikus urak is mind tele tüdővel szívták a friss szénaillatot. Szinte látni lehetett, mint tágul a tüdejük, — hanem homlokukon ott settenkedett egy szigorú, sötét ráncz. — Szép, szép; de hol marad az akczió ? — És hol a bonyodalom ? És a drámai konfliktus / Polla leányasszony nem akarja a szüleinél hagyni a gyerekét, inkább nem megy férjhez Szijjártó Palihoz, akit szeret. Ennyi az egész! — Akczió ez ? — Bonyodalom ez? — Drámai konfliktus ez? Hanem a friss szénaillatot, mely a színpadról áradt le és megtöltötte a nézőtér legutolsó zugát, a páholyok bársonyoj öblét épúgy, mint a karzat kemény fapadjait, mindennek daczára teli tüdővel szivtuk mindnyájan, akik ott voltunk. — Ah, milyen más ez, mint a — pamlagról írott népszínművek ! *

A mondták A téren és

Polla históriája, a gyerekkel, tehát nem dráma; — a kritikus urak. segitséget kereső ember szemeivel néztem körül a néző— megpillantottam egy édes asszonyt. Egy asszonyt,

aki a szinpadon is édes, meg az életben is az s akiről az egész szinház tudja, hogy a rajongásig szereti két angyalfejü leánykáját. Ez az édes asszony Hegyi Aranka. — Itt egy anya! - gondoltam magamban. — Kérdezzük meg tó'le, hogy mit szól a Polla históriájához? Van-e benne drámai konfliktus? Ott hagytam rendes sarokhelyemet és oda ültem a népszínház kitűnő művésznője közelébe, aki a kritikus urakhoz hasonlóan nagy figyelemmel hallgatta a darabot. — Mit gondol, — kérdeztem tőle; - van-e valami drámai ebben a históriában, a melyben nem történik semmi egyéb, mint az az egy, hogy Polla nem válik meg a gyerekétől ? Hogy dráma-e ? — felelte. — Hát van-e megrázóbb dráma annál, mikor egy anya nem akar elszakadni a gyermekétől ? — De az istenért! Az akczió ! A bonyodalom ! A drámai konfliktus! — Mit akczió, bonyodalom, konfliktus! — mondta a népszínház felülmúlhatatlan Saffija. — En magam is szakasztott ugy cselekedném, mint Polla! *

Éreztem, hogy Hegyi Arankának van igaza, nem a kritikus uraknak. . . . És nem rontva élvezetemet tovább a dramaturgiával, teli tüdővel szívtam a friss szénaillatot, hogy szinte megmámorosodtam tőle. Nemo.

MAGYAR KIR. OPERA. Müller Katicza. Szeretnék valami ujat mondani, de mindig csak az a minden operai riportban lábatlankodó szó jut eszembe: bravour. » Müller Katicza megszokott bravourral tánczolt « A szinházi referádákban valószínűleg azért szeretjük u g y ezt a szót használni, mivel nem tudjuk, hogy voltaképen mit jelent ? Oda ragadt a Müller Katicza nevéhez, mint a Pálmay Ilkáéhoz az aranyos, holott talán mások is aranyosak és más ballerina is tánezol bravourral, csak hogy nem látjuk meg nála, mivel csak Müller Katiczánál szoktuk meg. T é n v az, hogy az ő táncza merőben különbözik a többitől. Robertine Fernandát is élvezet nézni, mert szép és nagyon finom mozdulatai, nagyon lágy pose-jai vannak De Müller Katában van valami szokatlan erő, valami markírozott határozottság, valami plaszticzitás, szinte formálja önnönmagát és mintha nem a zene ütemeire tánczolna, hanem az ő táncza után igazodnék a zenekar. Van benne valami, ami a közönséges ballerinákban nincs meg, határozottan művészi egyéniség ő és ezt az ő egyéniségét bele viszi azokba a költeményekbe, melyeket eltánczol. Aztán csodálatosan megvilágítja önnönmagát az ő csodálatosan ragyogó n a g y fekete szemeivel. Ezekből a szemekből valóságos sugár láva árad ki, mely egybefoly az ő világos, intelligens mosolygásával É s ha az ember látja őt rövidke ruhájában, mosolygó arczával és fekete szemeivel, szinte kedve támad beleszeretni. É s tánczolni tud miképen is? — Valóságos bravourral! Az ember bámulja mesés testi ügyességét, izomerejét és tüdejének kitartását. Sohasem jut eszünkbe, ha őt látjuk, hogy szegény, milyen fárasztó a mestersége! Ellenkezőleg bizonyos kegyetlen könnyelműséggel ismételtetjük meg a tánczait, nagy előszeretettel azokat, melyek a legfárasztóbbak. Igy a Korriganban a giguetánezot,

80 K a l m á r P é t e r udvari fényképész és a brüsszeli "Akaderuie Universelle* tagja, egyike a főváros legkeresettebb fényképészeinek. Műtermében (Andrássy-ut 12.) a l e g p o m p á s a b b kiviteli arczképek, csoportozatok, albumok egész collectiója látható. Az egyszerű fényképtől kezdve a legfinőmabb művészi kivitelű platinotypiaig minden f a j t á j ú képek készülnek műtermében, melyre különösen felhívjuk a közönség figyelmét. BUDAPESTEN, az Erzsébet-körut 1. sz. alatt lévő hazai I-ső takarékpénztár z díszpalotájá- [ V l i n °ngora,_pianino- és harmonium-termeket, ban találjuk a T Y l l I l g C I melyek ez időben a legjobb hangszereket mutathatják fel. Találjuk itten Ehrbar, Peine, Lyra, Erard, stb., pompás hangszereit zenei szakismerettel gondosan kiválasztva és innen következtethető ezen etablissement jogosult közkedveltsége, miért is telette ajánlhatjuk mi is, a hova egész bizalommal fordulhat és tudjuk, hogy teljesen kielégíttetik.

COGNAC

Magyar kir. államvasutak. Hirdetmény. (A cs. kir. osztrák államvasutakkal való közvetlen személyforgalomban érvényes díjszabáshoz II. pótlék életbeléptetése.) A cs. kir. osztrák államvasutakkal való közvetlen személvés podgyász-forgalomban 1892. évi január i-töl érvényes díjszabáshoz 1893. évi február i-töl kezdve II. pótlék lép életbe. E pótlék uj gyorsvonatu menetárakat és néhány viszonylatban uj katona menetárakat tartalmaz. Egyes példányok a részes vasutak igazgatóságainál 10 krért kaphatók.

GRÓF KEGLEVICH ISTVÁN PROMONTOR, mely kizárólag csak a legmagasabb kitüntetéseket nyerte, sajáttól tésü palaczkokban mindenütt kapható : '<•61

A gróf Keglevich István-féle cognac-gyár promontori igazgatósága

Budapesten.

Árverési

hirdetmény.

Ezennel közhírré tétetik, miszerint az üzletszabályzat 61. §-a értelmében elárusítandó kiváltatlan szállítmányok nyilvános elárverezése Győr állomásunkon f. hó 3o-án délelőtt 9 órától kezdve tartatik meg, mely árverésre a t. cz. közönség ezennel meghivatik.

A magyar kir. államvasutak igazgatóságának értesítése szerint a bihari helyiérdekű vasút Ér-Diószegh állomásának neve, kereskedelemügyi magyar kir. miniszter ur ő nagyméltóságának rendelete folytán, a Bihar-Diószegh-re lett átváltoztatva. Budapest, 1893 január hó. Az

igazgatóság.

(Utánnyomat nem dijaztatik.)

A m. kir. á l l a m v a s u t a k g é p g y á r á n a k Vezérügynöksége most: BUDAPEST, VIII. KERÜLET, JÓZSEF-KÖRUT 41. SZÁM, ajánlja:

a p a M <x> a tn a a :0

N "O

03

m. kir. államvasutak m. kir. államvasutak m. kir. államvasutak m. kir. államvasutak m. kir. államvasutak

gépgyára g ő z e s é p l ő g a r n i t ú r á i t , gépgyára gépgyára s z a l m a k a z a l o z ó gépeit, gépgyára S T I B O R-k ö r f ű r é s z e i t , gépgyára gőz-kukoricza-morzsolóit, felülmulhatlan jóságú

teljesen vasból

szabadalmazott

uj s z e r k e z e t ű é s

valamint mindennemű mezőgazdasági -u

en CD PD

CŐ -ö

P oq

készült

gépeit

szállítható

kedvező

feltételek

mellett.

Árjegyzékek ingyen és bérmentve. Tévedések kikerülése végett a levelezések, küldemények és megrendelések mindig csak igy cziinzendük :

A magy. kir. államvasutak gépgyára Vezérügynökségének Budapest, VIII. ker., József-körut 41. szám. Budapest, 1893. Nyomatott az » A t h e n a e u m «

irodalmi és nyomdai r. társulat betűivel.

co

epp

CD

t/l

C-f-

pr CD P c_ O" M

cn CD •P O:

P P