Bruges, 2010. február 25. PCE 34/10
EURÓPAI TANÁCS AZ ELNÖK
Herman VAN ROMPUY-nek, az Európai Tanács elnökének a Collège d'Europe (Európa Kollégium) elıtt tartott beszéde (helyszín: Bruges, 't Zand téri hangversenyterem)
„VÁLTOZÓ VILÁGUNK: MILYEN KIHÍVÁSOK ELİTT ÁLL EURÓPA?” Tisztelt Rektor Úr! Kedves Hallgatók! Hölgyeim és Uraim! Nagy öröm számomra, hogy itt állhatok Önök elıtt ma este, és óriási megtiszteltetés is, hiszen oly sok rendkívüli szónokot követhetek ezen a pódiumon. Kétségkívül szerettem volna jelen lenni Margaret Thatcher miniszterelnök asszony 1988-as bruges-i beszédénél – csakúgy, mint Jacques Delors egy évvel késıbb itt adott ambiciózus válaszánál... Ennek az európai politikáról folytatott szópárbajnak a helyszínéül egy kétszer ekkora új hangversenyteremre lett volna szükség! Az Európa Kollégium már 1950 óta az európai integráció központi eleme. Az iskola sok hallgatója töltött be a diploma megszerzése után fontos feladatkört valamelyik európai intézménynél. Mások visszatértek hazájukba, és a nemzeti hivatalokban és politikai rendszerekben vitték tovább a brugesi elveket. Nagyon hálás vagyok ezért a munkáért ennek az intézménynek. Jómagam nem Bruges-ben végeztem, ám brüsszeli diákéveim alatt mohón olvastam a Kollégium elsı rektorának, Brugmans professzornak a cikkeit és könyveit, valamint hallgattam barátjának, a Kollégium társalapítójának, Karel Verleyé-nek az elıadásait. Verleye volt az, aki felkeltette érdeklıdésemet az európai eszme iránt, mikor retorikát tanultam Sysele-ben, illetve a „Centrum Ryckevelde”-n – úgy 45 évvel ezelıtt.
S A J T Ó TOVÁBBI INFORMÁCIÓ: Dirk De Backer – az elnök szóvivıje – (32-2) 281 97 68 – (32-497) 59 99 19 Jesús Carmona – helyettes szóvivı – (32-2) 281 95 48 / 63 19 - (32-475) 65 32 15 e-mail cím:
[email protected] weboldal: http://www.consilium.europa.eu/
HU
A második világháborúban a holland ellenállás hıseként Brugmans a történelem egy különleges pillanatát testesítette meg: azt, amikor a háború romjai közül megszületett az Európába vetett hit és bizalom. Említhetnénk természetesen az alapító atyákat: a szövetségesek logisztikai támogatásában aktívan részt vállaló Jean Monnet-t, Paul-Henri Spaakot, a számőzetésben élı minisztert és Konrad Adenauert, a nácizmus nagy ellenzıjét. Vagy gondolhatunk Charles De Gaulle-ra, aki Londonból irányította a francia ellenállási mozgalmat. Ma azonban nem azért vagyunk itt, hogy a múltról beszéljünk. Azért jöttünk itt össze, hogy a jelennel és a jövıvel foglalkozzunk. Nem azzal tisztelgünk leginkább az alapító atyák elıtt, ha szavaikat és tetteiket dicsıítjük, hanem ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi a feladatunk nekünk, most. Mai világunkban már nem az európai nemzetek közötti háború veszélye jelenti a legnagyobb fenyegetést. Az egyetlen térség, ahol a közelmúltban hadviselés folyt, a Nyugat-Balkán, európai perspektívát kapott. Szomszédságpolitikánk pedig egy még szélesebb régióban segít stabilitást teremteni. Ugyanígy nem a demokrácia megteremtése a fı feladat. Ez Közép- és Kelet-Európa országaiban 1989 után megtörtént, és ezek az országok mára az Európai Unió szerves részeivé váltak – generációnk történelmének páratlan eseménye ez. A legfontosabb kérdés jelenleg, hogy hogyan viszonyuljunk egységes Európaként a világ többi részéhez. Ez az oka annak, hogy ma meg szeretném osztani Önökkel a gondolataimat azzal kapcsolatban, hogy hol van Európa helye és mi a feladata a világban. Hogyan védelmezzük érdekeinket és hogyan terjesszük értékeinket? Úgy vélem, az Európai Tanács elsı állandó elnökeként betöltött tisztségem ideje alatt ez az egyik fı kérdés. Mielıtt azonban rátérnénk Európára és önmagunkra, vegyük szemügyre, hogyan változik a világ. Shakespeare a lényeget ebbe a gyönyörő sorba sőrítette bele: „Az emberek dolgának árja van”. Történelmi áramlatok közepette létezünk. A geopolitikai óceánon hajózva ismernünk kell az árapály mozgásait, hogy követhessük útvonalunkat, hogy irányt változtathassunk és épségben kiköthessünk hajónkkal. Bruges és Zeebrugge kikötıiben még ma is érvényes a tengerészek eme régi bölcsessége. De mi a helyzet az áramlatokkal ma? Az elmúlt hetekben, hónapokban felszínre kerültek egyes, hosszú távú változásokat sejtetı jelek. Ilyen jelnek tekinthetık a múlt decemberi koppenhágai ENSZ Éghajlat-változási Konferencia eredményei és az ott tetı alá hozott megállapodások. Európa a folyosón ácsorgott, míg az Egyesült Államok és Kína egyezségre jutott. Legalábbis kívülrıl így tőnt.
2
HU
A másik jel a Kína, India, az Egyesült Államok és Európa 2010-es gazdasági növekedésére vonatkozóan nemrég napvilágot látott elırejelzések. A Nemzetközi Valutaalap jóslata szerint: Kínában a növekedés 10 százalékos lesz; Indiában 7,7; az USA-ban 2,7, az Európai Unióban pedig 1. Természetesen e számokat árnyalni kell. A gyors gazdasági növekedés monetáris, társadalmi vagy politikai feszültségeket okozhat, amelyek kikezdik tartósságát. A harmadik jel az volt, hogy január végén Barack Obama elnök bejelentette, hogy leállítja a NASA Hold-programját – túl drága. Kína és India pedig megerısítette, ık teljes gızzel folytatják Holdprogramjaikat. Nyilvánvalóan senki nem gondolja azt, hogy a harmincas évek óta látott legnagyobb gazdasági válság közepette és egy szegénységgel teli világban a holdra szállás lenne a legfontosabb cél. Sıt, akár jelentéktelennek is tőnhet. Mindazonáltal valódi szimbolikus jelentıséggel bír, hogy lemondtunk a nyugati világ e szeme fényérıl. Bizonyos körök komoran szemlélik ezeket a jeleket. Néhányan a „nyugat hanyatlását” emlegetik, szemben a „többiek – azaz Kína, India, Brazília…– felemelkedésével”. Napnyugta és napkelte... Megint mások úgy vélik, csak Európa van bajban. İk arra figyelmeztetnek, hogy a „G2” – azaz az Egyesült Államok és Kína – egyre nagyobb hatalommal rendelkezik, és Európát, valamint a többi szereplıt megkerülve tevékenykedik. Engedjék meg, hogy azonnal leszögezzem, szerintem ezek a következtetések erısen túlzóak. Egyik állítás sem igaz: Nincs olyan, hogy „G2”, a kommunizmus bukása óta pedig Európa a legstabilabb térség a világon. Az Európai Unióban félmilliárd férfi és nı él, akik a legjobban iskolázottak és képzettek közé tartoznak a világon. A Föld népességének csak 7 százaléka él itt, mégis mi termeljük meg a világ javainak csaknem 22 százalékát. (Összehasonlításképpen ez az arány az USA-ra vonatkoztatva 21 százalék, Kínára 11,5, Indiára pedig 4,7 százalék.) Közösen mi vagyunk az elsı számú kereskedelmi hatalom, megelızve az Egyesült Államokat, Kínát és Japánt. Országainkat világszerte irigylik politikai stabilitásuk és biztonságuk, szociális rendszerük, környezetvédelmi normáik és az európai életminıség miatt. A közelmúltban bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk megküzdeni a példátlan pénzügyi válsággal. Nem követtük el még egyszer a 30-as évek hibáit. Egy éven belül újra a gazdasági növekedés útját fogjuk járni – ez pedig gyökeresen eltér a hetven évvel ezelıtti helyzettıl. Kapcsolataink az Egyesült Államokkal nagyon erısek. A transzatlanti továbbra is messze a világ legerısebb kapcsolata mind gazdasági, mind pedig politikai szempontból. Így hát balga és felelıtlen dolog Európa és a nyugat hanyatlását emlegetni. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy semmi sem történik.
3
HU
Meglátásom szerint ez a „deklinista” hangulat azt tükrözi, hogy (bár kissé megkésve) a világ észrevette, hogy a lapokat újraosztották. A szemünk elıtt zárul le a globalizáció egy korszaka és kezdıdik egy újabb. Engedjék meg, hogy ezt kifejtsem. Az elsı korszak a gazdasági globalizáció volt. Ez az idıszak az 1989-ben végbement események nyomán érte el csúcspontját. A gazdasági globalizáció eredményeképp a világ több részén több ember élhetett jómódban Lengyelországtól Vietnámon és Kínán keresztül Ugandáig. Az Egyesült Államok és Európa büszkén álltak az életmódjukra irányuló egyetemes figyelem központjában, és boldogak voltak, hogy a globális kereskedelemnek és a technológiának köszönhetıen emberek milliói emelkedtek ki a szegénységbıl. A negatív következményeket, például a növekvı egyenlıtlenségeket egyszerően a szınyeg alá söpörték. E korszak lényege köszön vissza olyan könyvcímekbıl, mint A történelem vége (Fukuyama, 1989) vagy az És mégis lapos a Föld (Friedman, 2005). Úgy tőnik, ez a kor ér most véget. Az új korszakot hívhatjuk így: politikai globalizáció. Mi történik most? Nagyon egyszerő. A feltörekvı országok új gazdasági ereje politikai hatalommá érik. Nincs ebben semmi meglepı: a pénz és a hatalom közötti kapcsolat éppoly régi, mint a pénz maga. A hitelválság csak felgyorsította a folyamatot, amely a leglátványosabban abban a hatalmas pénzügyi fölényben mutatkozik meg, amelyre Kína tett szert az USA-val szemben. E tekintetben két kiemelkedı eseményt kell megemlíteni. Az egyik a G20 csoport megalapítása volt 2008 ıszén, a hitelválság kellıs közepén. Ez fordulópontot jelentett. A feltörekvı országok – India, Kína, Brazília, Dél-Afrika, Törökország – elsı ízben kaptak helyet a világ vezetıinek asztalánál, a korábbi G7-ek mellett. Többé nem lehet nélkülük döntéseket hozni. A hitelválság következtében továbbá egy nagysikerő piacgazdasági stílus is hitelét vesztette. Ma már a befektetési bankárok is belátják, hogy igenis szükség van szigorúbb szabályokra és erıs államokra. Némely gazdaság túl erısen van szabályozva, némely pedig drámaian kevéssé. Ne felejtsük el azt sem, hogy Európa kezdeményezte a G20 csoport csúcstalálkozói szintre emelését is. Ez fıként a Nicolas Sarkozy francia elnök által az Unió soros elnökeként végzett munkának és Gordon Brown brit miniszterelnöknek köszönhetı. Európa tehát még mindig meghatározó erı a globális kormányzás formálásában! A másik olyan esemény, amely a világ figyelmét a hatalom globális szintő eltolódására irányította, a tavalyi koppenhágai klímakonferencia volt, amelyet korábban már említettem. Itt is mi, európaiak vállaltunk vezetı szerepet abban, hogy egy asztalhoz ültessünk mindenkit, és követendı normákat dolgozzunk ki a kibocsátások csökkentésére. Ebben a feladatban igen tevékenyen vállalt részt Angela Merkel német kancellár. Nélkülünk a többi ország nem tette volna meg azokat a magas vállalásokat, amelyekrıl végül Koppenhágában döntöttek. Tény marad azonban, hogy az Egyesült Államok és a négy nagy feltörekvı ország közötti egyezségbıl minket kihagytak. Megtanultuk: az erkölcsi meggyızés stratégiája és az, hogy jó példával járunk elöl, nem elegendı ahhoz, hogy gyızedelmeskedjük egy vitában.
4
HU
(Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az erkölcsi érvek nem hasznosak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az európai kommunista rezsimek azért buktak el, mert a mi politikai és társadalmi-gazdasági rendszerünk vonzóbbnak bizonyult.) Összefoglalásképp: mindaddig, amíg a globalizációra fıként mint gazdasági folyamatra tekintettünk, úgy tőnt, mindannyian nyertesek lehetünk. Nem ez a helyzet a globalizáció új, politikai szakaszában. A politika az erıviszonyokról szól, az erı és a hatalom pedig relatív fogalmak. Míg a jómód nı, a hatalom eltolódik. Európa népei kezdik érezni ezt. Aggódnak – nem a hatalom, hanem a munkahelyeik elvesztése miatt, nyugtalanítja ıket a globális verseny következtében csökkenı jólét. Nincs okunk azonban azt hinni, hogy az itt munkálkodó folyamatoknak szükségszerően kell végbemenniük. Még mindig van választásunk. Önöknek, a következı generációnak, van választásuk. Európának van választása. A világ változik, és nekünk fel kell készülnünk e változásokra. A történelem mozgásban van. Akárcsak Brugmans professzor idejében a háború után, most is politikai tettekre van szükség. Ezzel pedig eljutottunk Európához és az Európai Tanácshoz. Ahhoz, hogy e változásokkal szembe tudjanak nézni, az Unió tagállamainak erısnek és egységesnek kell lenniük. Az Európai Tanács két legfontosabb tevékenységi területe ezért nézeteim szerint a gazdaság- és a külpolitika. Leegyszerősítve a következırıl van szó: a gazdaságpolitika legyen erıs, a külpolitika pedig egységes. Nézzük elıször a gazdaságpolitikát. Megválasztásom óta a gazdasági növekedés áll az Európai Unió programjának elsı helyén. Ebben a félévben az Európai Tanács három ülést szentel e kérdésnek: a gazdasági növekedés állt a két hete a Solvay Könyvtárban megrendezett informális ülés középpontjában, és ez lesz majd a márciusi és a júniusi rendes ülések legfontosabb kérdése is. Az állam-, illetve kormányfık meg fogják vitatni, hogyan gyorsítható fel a növekedés, hogyan lehet munkahelyeket teremteni és hogyan növelhetı a versenyképességünk. A Solvay Könyvtárban tartott ülésen általános volt az egyetértés abban, hogy jobban össze kell hangolni a strukturális gazdasági reformokat: a makrogazdaságra vonatkozóan (az eurozónában mindenképp) éppúgy, mint a mikrogazdaság terén. Talán soha nem volt még ilyen nagy szükség a rövid távú szakpolitikák szigorú irányítására – gondoljunk csak a Stabilitási Paktum által kikötött költségvetési fegyelemre vagy a belsı egyensúlyhiányokra. Az elıkészületek során szorosan együttmőködtem a Bizottság elnökével, José Manuel Barrosóval, e félév eleje óta pedig José Luis Zapatero spanyol miniszterelnökkel is. Eltökélt szándékom, hogy összefogva mozgósítsuk az Unió összes energiáját és kompetenciáját. Ez az egyetlen út.
5
HU
Az Európai Tanács minden tagja késznek mutatkozott több felelısséget vállalni e gazdasági kérdésekben. Mivel az ilyen személyes elkötelezettség létfontosságú, nagy örömmel nyugtáztam a jelenlevık nagyra törı céljait. Ezen ambíciók elsı eredménye, hogy az Európai Tanács kezd – ahogy némelyek elıszeretettel fogalmaznak – egyfajta „gazdasági kormányzattá”, illetve ahogy mások kifejezik, a „gazdasági kormányzás” színterévé válni. A pénzügyi és a gazdasági válság következtében muszáj elindulnunk ezen az úton. A munkahelyek és a növekedés kérdése elengedhetetlenül fontos állampolgáraink mindennapi élete és az európai életszínvonal szempontjából. Gazdasági lépéseink eredményei határozzák meg a világban elfoglalt helyünket is. Ezért hangsúlyozom újra és újra, hogy a gazdasági növekedés végsı soron „az európai életmód túlélésérıl” szól. Bajnai Gordon magyar miniszterelnök nemrég egy nekem írt levelében így fogalmazott: „Európa csak úgy tudja megtartani és növelni geopolitikai befolyását, ha sikerül újraindítanunk a gazdaság növekedését. (…) Félı, hogy egy gazdaságilag gyenge Európa könnyen elveszítheti politikai jelentıségét.” A gazdasági növekedés szükséges, de korántsem elégséges feltétele annak, hogy erıssé válhassunk. Ahhoz, hogy kiálljuk a globális erıpróbákat, még valamire szükség van: egységesnek kell lennünk. Ez pedig a valódi külpolitika kérdése. Az Európai Tanács e területen mindig központi szerepet játszott – de különösen a berlini fal leomlása óta. A hidegháborút követıen az állam-, illetve kormányfık felismerték, hogy Európának sokkal hangsúlyosabban jelen kell lennie a nemzetközi színtéren. A Maastrichti Szerzıdésbe már belefoglalták ama döntésüket, hogy saját kezükbe veszik ezt az érzékeny és fontos kérdést. E döntés nyomán rendkívüli eredmények születtek, különösen 1999 óta, amikor az Unió kinevezte a közös kül- és biztonságpolitika elsı fıképviselıjét, Javier Solanát. Ugyanebben az évben kezdıdött meg a nemzetközi válsághelyzetekre reagálni tudó képességek fejlesztése is. Az Európai Unió missziói mára jelen vannak Afganisztántól Csádon és Szomálián keresztül Koszovóig, és emberek ezrei – katonák, rendırök, tengerészek és bírák – vesznek részt bennük. Ez figyelemre méltó teljesítmény. Kifejlesztettük a valódi külpolitika európai eszköztárát, azonban ahhoz, hogy az eszközök optimálisan mőködjenek, egy közös stratégiai elképzelésre kell felfőzni ıket. Milyen célt kövessünk? Kik a partnereink? Hol szeretnénk tartani 10 vagy 20 év múlva? Mondok Önöknek egy példát: Obama elnök hónapokig dolgozott az új Afganisztán-stratégiáján. Miért csak végrehajtani tudunk közösen? Miért nem közösen dolgozzuk ki magát a stratégiát is?
6
HU
Az Európai Tanács, mint testület kapta azt a feladatot, hogy az Európai Unió külsı tevékenységeit illetıen meghatározza az Unió „stratégiai érdekeit és célkitőzéseit”. A Szerzıdés értelmében e döntések a „kül- és biztonságpolitikára és az Unió külsı tevékenységének egyéb területeire vonatkoznak” (EUSz. 22. cikk (1) bekezdés). Ilyen döntések érinthetnek egy bizonyos országot, de lehetnek tematikusak is, például az energiaüggyel kapcsolatosak. Az Európai Tanács állandó elnökének a feladata, hogy valamennyi ilyen külkapcsolati ügyben konszenzust teremtsen. A feladat lényegében a közös irány kijelölése. Ahogy itt a Kollégiumban megtanulták, Európa kezdetben egy közös munkamódszereket alkalmazó piac volt. Büszkék lehetünk az eredményeire, ám egy piac kiépítése nem ugyanaz, mint hatalommá (francia kifejezéssel élve: „l’Europe-puissance”-szá) válni. Engedjék meg, hogy kitérjek az eltérések két igen érzékeny következményére. Az elsı a döntéshozatal módja. A külpolitikában gyors döntésekre és gyors reakciókra van szükség, ám a mi munkamódszerünket eredetileg szabályok megalkotására dolgozták ki, és e célra kitőnıen alkalmas is. Az európai külpolitikában elért eredmények nagyrészt az állam-, illetve kormányfıktıl kapott ösztönzésre, valamint az ı tekintélyükre épültek. Ez az oka annak, hogy elemzık úgy látják, az Európai Tanács külpolitikai ügyekben „kollektív államfıként” mőködik. A második következmény: a tagállamok szerepe. A belsı piac létrehozása lényegében a kereskedelem korlátainak megszüntetését jelenti. A kormányok és az intézmények egyenlı versenyfeltételeket teremtenek a gazdasági szereplık – a vállalkozások, a munkáltatók és a fogyasztók – számára. Ezzel szemben a külkapcsolatok – mindenekelıtt pedig a biztonságpolitika – terén az államok nem adják át az irányítást a vállalatoknak és a fogyasztóknak. İk maguk cselekednek és ık maguk vállalják a felelısséget. Az államok küldik ki a béke és a biztonság megteremtéséhez vagy az érdekeink védelméhez szükséges rendıröket, bírákat és katonákat. Ez pedig jelentıs különbségeket teremt a tekintetben, hogy ki mit akar, illetve kinek mit áll módjában megtenni. Nem kell tehát csodálkoznunk, hogy minél többet foglalkozik az Unió külügyekkel az elkövetkezı évtizedben, annál több hozzáállásbeli különbség kerül majd napvilágra a tagállamok között. A külpolitikában fontos szerepe van a történelemnek és a földrajznak is. Így tehát nem csupán a nagy és a kis tagállamok szembenállásáról van szó, annál sokkal több van a háttérben: egyes országokat a világ bizonyos térségeivel összekötı történelmi kötelékek, vagy egy szigetállam és egy Oroszországgal határos állam helyzete közti eltérések. Ezek létezı különbségek, amelyek nem tőnnek el varázsütésre. Az Európai Tanács elnökeként mérlegelni fogom minden tagállam érdekét és a számukra fontos kérdéseket. Jóllehet erınk az egységben rejlik, a sokszínőség jelenti páratlan gazdagságunkat. A közelmúlt fejleményei azonban azt mutatják, hogy egyetlen európai állam sem képes egyedül felrajzolni a világ politikai programját vagy döntı szerepet játszani.
7
HU
A tagállamok közötti konszenzus elérését segítendı, új intézmények és hivatalok jöttek létre: mindenekelıtt az Európai Tanács állandó elnökének és a mostantól a Bizottság egyik alelnöki tisztét is betöltı külügyi és biztonságpolitikai fıképviselınek a hivatala. Mindazonáltal egy új intézmény életre hívása nem elégséges a probléma megoldásához, fıként pedig nem vezet azonnali eredményhez. Ehhez a tagállamok közötti konzultációra és persze idıre van szükség. Talán érdemes ezt bıvebben kifejteni. Nem lehetett nem érzékelni némi csalódottságot a közelmúltban. Messzemenı következtetéseket vontak le abból, hogy az amerikai elnök az EU–USA csúcstalálkozó elhalasztását kérte. Európa-szerte láttak napvilágot az újságokban olyan vélemények, melyek szerint bár tíz évnyi erıfeszítés után végre új szerzıdése van az Európai Uniónak, csodák csodájára még így sem mőködik… Az amerikaiak nagyon jól tudják, hogy az intézmények felépítése idıigényes feladat. (Mellékesen megjegyezve Amerikában is csaknem száz évre volt szükség ahhoz, hogy egyes számban beszéljenek az országról; hogy „az Egyesült Államok bevezették” helyett helyesen így lehessen mondani: „az Egyesült Államok bevezette”…) Nem itt kell keresni a csúcstalálkozó elnapolásának okát. A tisztségeknek és a mechanizmusoknak fokozatosan kell formát adni. Emberek vagyunk: megtalálni valakinek a helyét és szerepét, nem megy egyik napról a másikra. Pallasz Athéné ki tudott pattanni talpig fegyverben apja fejébıl, de ı istennı volt! Hogyan tovább? Nos, a legfontosabb elemek rendelkezésre állnak: a globális hatalom eltolódik, megvan a gazdasági erı, a politikai hatalom szükséges feltétele, Uniónk egyesült a sokféleségben, türelmesek vagyunk, még a legsürgetıbb helyzetekben is. Világosan látjuk azt is, mit kell tennünk: terelnünk kell a globalizáció áramlatait. A külkapcsolatokra vonatkozóan az Európai Unió elıtt meglátásom szerint két feladat, két út áll. Az elsı: tovább kell fejlesztenünk a globális gazdasági kormányzást. Óriási lépés volt, hogy az EU létrehozta a G20 csoportot, hisz rendkívül fontos, hogy a fıszereplıket egy asztalhoz ültessük. Ehhez azonban az Unió tagállamainak jobban össze kell hangolniuk külgazdasági politikáikat. Amin most az Unión belül dolgozunk, az a gazdasági kormányzás külsı oldala. Ez két okból is nagyon jó kiindulási pont. Az egyik ok az, hogy a belsı gazdaságpolitikai koordináció nem mőködik, ha nem kapcsolódik hozzá egy közös külsı álláspont. Globalizálódó világunkban a „belsı” és a „külsı” egyre szorosabban fonódik össze. A bankok szabályozása nemzetközi kérdés, nem tekinthetı csak belügynek. Az energiapolitika nem csak a háztartások szükségleteit érinti, hanem a világ energiatermelıivel folytatott kapcsolatokra is kihat. Az euroövezetnek el kell gondolkodnia azon, hogyan tudja jobban képviselni saját magát olyan intézményekben, mint például a Nemzetközi Valutaalap. Ez nem kezelhetı tabuként az eurozóna országai között.
8
HU
A másik oka annak, amiért innen kellene kiindulni, az, hogy a külkapcsolatok gazdasági vetületén keresztül sokkal gördülékenyebben lehet közös nevezıre jutni, közös politikát kidolgozni, mint egyéb témák felıl közelítve. Ezt a múltban szépen mutatták a kereskedelemmel kapcsolatos tárgyalások, ahol egy tárgyaló képviseli az Uniót. A külgazdasági kapcsolatok a legígéretesebb olyan terület, ahol Európa megmutathatja egységét a világnak. A G20 csoporttal létrejött a megfelelı fórum ennek kialakítására. Az Európai Tanács kitőnıen alkalmas a közös európai álláspontok kidolgozására: a tagállamok és a brüsszeli intézmények – a Bizottság és az Európai Tanács – legmagasabb szintő képviselıi ülnek itt egy asztalnál. Ezért fogjuk mi elıkészíteni az Európai Tanács márciusi és júniusi ülésein a G20 csoport júniusban Torontóban rendezendı ülését. Az elıttünk álló másik feladat pedig megerısíteni a kapcsolatainkat a kulcsfontosságú partnereinkkel. Itt mindenekelıtt az Egyesült Államokra, Kanadára, Oroszországra, Kínára, Japánra, Indiára és Brazíliára gondolok. A koppenhágai csúcstalálkozón megtapasztaltuk, hogy Európa nem tündökölhet többé pusztán a jó példájának ereje által. Többre van szükség annál a bizonyosságnál, hogy a mi javaslatunk a legjobb – errıl meg kell tudnunk gyızni a többieket is. Ahhoz, hogy beleszólhasson az egyezségekbe, az Európai Uniónak politikai magabiztosságra van szüksége. Ennek elsı lépése a szövetségesek gondos megválasztása, annak átgondolásával, hogy mit érhetünk el velük közösen. Az Európai Tanács az éghajlat-politika kérdésével a márciusi ülésén kezd majd foglalkozni. Számos kérdésben változatlanul az Egyesült Államok a legmegfelelıbb partner számunkra. Meggyızıdésem, hogy az Egyesült Államok is a helyét keresi a gazdasági válság utáni világban. Amerikai barátaink számára továbbra is fontosak lesznek a jó transzatlanti kapcsolatok, amelyek az elkövetkezendı években a jelenlegi látszat ellenére még szorosabbra főzıdnek majd. Más partnereinkkel korrekt és átlátható párbeszédet kell folytatnunk. Sem naivitásnak, sem pedig felesleges konfrontációnak nincs helye. Az Európai Uniónak egységes jeleket kell küldenie a világ felé – ez az egyetlen módja annak, hogy megbízhatók és hatékonyak lehessünk. A világszíntér összes szereplıjének el kell azonban ismernie, hogy a globális kormányzásban való részvétel nem csak jogokat és elınyöket hordoz, hanem kötelezettségekkel is jár. Meg kell akadályoznunk például, hogy megakadjanak az ENSZ Éghajlat-változási Konferenciája keretében folytatott tárgyalások, a dohai fejlesztési forduló megbeszélései vagy a nemzetközi monetáris és pénzügyi rendszerben megkezdett reformok. Ehhez az szükségeltetik, hogy állam-, illetve kormányfıi szinten folyamatosan dolgozzanak az Európai Unió által követett közös stratégiai irányon. Shakespeare szavaival indítottam gondolatmenetemet: „Az emberek dolgának árja van”. Nos, hogyan látjuk az Európai Uniót a geopolitika óceánján? Ugyanabban a hajóban ülünk és együtt, az európai lobogó alatt hajózunk? Avagy 27 hajó sodródik a saját nemzeti hullámai hátán? Egyik sem igaz.
9
HU
Az Európai Unióban gyakran kerül szembe az „egy” és a „sok”, az „egész” és a „részek”. Ez a feszültség része az identitásunknak. Az európai eszmény abban mutatkozik meg, hogy újabb és újabb utakat találunk e feszültség kezelésére. A külpolitikát illetıen én inkább egy hajókaravánnak látom az Európai Uniót. Egy 27-tagú hajóhad halad a geopolitikai hullámok között. Képzeljék maguk elé: 27 hajó, mindegyikükön lobog a saját és az Európai Unió zászlaja. A szél néha távolabb sodorja ıket egymástól, máskor pedig ugyanabba irányba tereli ıket. Nézzék csak a hajókat: van, amelyik könnyebben kormányozható, mások robusztusabbak; vannak közöttük kicsik és nagyok; egyesek a széleken hajóznak, mások pedig szorosan a többiek között. Önök nem láthatják viszont, amit a 27 kapitány nagyon jól tud: a víz alatt a hajóik, akárcsak az EU 27 kormánya össze van kötve – gazdaságilag és monetárisan egyaránt. Nem tudnak csak úgy elvitorlázni a többiektıl… Ennek az európai hajókaravánnak nincsen egyetlen parancsnoka, kapott viszont a közelmúltban egy állandó elnököt. Az ı feladata – tehát jelenleg az enyém –, hogy betöltse az elnök szerepét a 27 kapitány ülésein, és egyetértést alakítson ki arról, hogy mely irányba hajózzanak; hogy meghatározza a közös irányt. Úgy vélem, az állandó elnök számára a leghatalmasabb politikai feladat segíteni az Uniónak a helyes irány megtalálásában. Az Európai Tanács legutóbbi ülésén erısen éreztem, hogy ebben az érzésben a jelenlévık is osztoznak. Tudják, tudjuk, ahogy Önök is tudják, hogy ezt a kalandot együtt kell végigcsinálnunk. Meg vagyok gyızıdve arról, hogy mi, európaiak képesek vagyunk megtörni a hullámokat, dacolni a viharokkal és átvezetni szeretett karavánunkat a ránk váró áramlatok között. A lehetıség elıttünk áll – hogy kihasználjuk-e, csak rajtunk múlik. Köszönöm a figyelmüket. _______________________
A videó teljes egészében megtekinthetı az alábbi linkre kattintva: http://vloghvr.consilium.europa.eu A sugározható minıségben való megtekintéshez és letöltéshez kattintson az alábbi linkre: http://tvnewsroom.consilium.europa.eu
10
HU
