Tartalom
1. GONDOLATOK A FRANCIA REGÉNYRŐL 2. MONTESQUIEU AKTUALITÁSA
9 23
3. NIETZSCHE, VOLTAIRE, LEIBNIZ (Voltaire: Candide)
35
4. JULIEN LAJTORJÁJA (Stendhal: Vörös és fekete)
51
5. BALZAC HÁROM VILÁGA (Szamárbőr, Goriot apó)
67
6. LÉTEZIK-E FÉL-BŰN AVAGY A MANDARIN-METAFORA (Még egyszer: Goriot apó)
81
7. A FORMA PROTEUSA – FORMA ÉS KÖLTÉSZET (Balzac Az ismeretlen remekmű)
93
8. FLAUBERT ÉS A REGÉNY MEGÚJÍTÁSA (Bovaryné) 9. MAUPASSANT TÉLI (ÉS NYÁRI) UTAZÁSA
Szavai.indd 7
107 123
11/7/2011 1:39:09 PM
10. ANDRÉ GIDE ÉS AZ ACTE GRATUIT (A Vatikán pincéi)
137
11. PROUST ÉS A PILLANAT CSODÁI
145
12. CÉLINE ÉJSZAKAI UTAZÁSA
159
13. CÉLINE-NAPLÓ
169
14. A POLGÁRSÁG HÁROM ILLÚZIÓJA (Roger Martin du Gard: A Thibault család)
179
15. MALRAUX ÉS A KALAND ETIKÁJA (Királyok útja)
203
17. CAMUS ÉS A TEREMTÉS VISSZAVÉTELE (Közöny)
211
18. ALAIN ROBBE-GRILLET ÉS A FANTASZTIKUS IRODALOM (Szem – labirintus – átváltozás)
223
19. MODIANO A NYOMKERESŐ (Dora Bruder)
Szavai.indd 8
233
11/7/2011 1:39:09 PM
1. GONDOLATOK A FRANCIA REGÉNYRŐL A filológia az a tiszteletreméltó művészet, amely hódolójától mindenek előtt egy dolgot kíván meg, hogy vonuljon félre, ne siessen, csendesedjen le, lassuljon le – a filológia mint a szó aranyművessége és műértésének művészete, mely csupa finom, óvatos munkát követel meg, és semmit sem ér el, ha nem lento éri el. (Friedrich Nietzsche)
Hol kezdődik a francia regény? És egyáltalán: mi a francia regény? Annyit bizonyosan tudhatunk, hogy – Gyergyai Albert szavával – „a regény, az európai regény szülőföldje és melegágya Franciaország”,1 hogy a francia regény több évszázadon át, egészen a közelmúltig, ha nem is meghatározta, de erőteljesen befolyásolta az európai irodalom, sőt az európai szellemi élet fejlődését, hogy népszerűsége, olvasottsága hosszú időn át páratlannak mondható. De végül is – ha csak nem vetjük alá magunkat a megszokás formálta hagyománynak – hogyan határozhatnánk meg, mi foglalható és mi foglalandó abba a korpuszba, amit a francia regény történetének neveznénk? Mert ha az európai regény kezdetét – mint oly sokan – Miguel de Cervantestől (vagyis 1615-től) számítjuk, vagy ha a modern regény megteremtőjeként Daniel Defoe-t (1706) tekintjük, akkor mit kezdünk azokkal a remekművekkel, amelyek Defoe vagy Cervantes előtt íródtak? S egyáltalán, hogyan határozhatnánk meg a regényt? Mert hiszen nyilvánvalóan ennek az igazán sohasem kodifikált műfajnak a meghatározása nyomán láthatnánk csak neki a különféle időbeli, térbeli műfaji, minőségi határok óvatos megjelölésének. A kodifikálás, az ars poeticákba foglalás hiánya nyilvánvalóan a regény kezdettől fogva kettős természetével, vagyis funkcióinak – szó1
GYERGYAI Albert, A mai francia regény, Franklin, Budapest, é.n. (1937) 5.
–9–
Szavai.indd 9
11/7/2011 1:39:09 PM
– francia regénytörténet –
rakoztató, hasznos, magasrendű – nem kielégítő meghatározásával függ össze. A regény mint műfaj fokozatos elismerése ugyanis csak a 19. században történik meg, holott már François Rabelais, 1532-ben azzal próbálkozott, hogy egy létező és népszerű história elemeinek – figuráinak, szituációinak, tónusának – felhasználásával fogalmazza meg mindazt, amit az emberekről, az életről, a világról gondol. A regényműtaj lényege s máig tartó elevenségének, bámulatos életerejének a titka azonban feltehetőleg épp a szabadságában rejlik. Ez a szabadság persze nagyon sokféleképpen értendő; szóljunk először a formai szabadságáról. Pontosabban arról, hogy – poétikai értelemben – nagyon kevés állandó jellemzője van, ezek a jellemzők mégis elegendők műfaji folyamatosságának biztosításához. Ezek az állandók: a több szereplőt mozgató, eseményes, viszonylag terjedelmes történet, a fikcionális jelleg, a prózai nyelv, a hétköznapiság, az élet magánszférájának tárgyul választása, s törekvés – ha másért nem, legalább a befogadóra teendő hatás kedvéért – bizonyos formai zártságra. Az állandókon kívül minden változó, vagyis minden szabad, ezért sorolhatók egyazon műfajba olyan, egymástól távolságban lévő müvek, mint a Pantagruel, a Clèves hercegnő, a Candide, a Bouvard és Pécuchet, a Patkányfogó, A Thibault család, az Útvesztő – hogy csak néhány ismert francia példát hozzunk. Érdemes talán egy pillanatra kitérnünk a műfaj elnevezésére, a roman szóra, amely először a 12. században bukkant fel, méghozzá a római eredetű (azaz a nem frank) történetek megnevezésére, és amely a középkori irodalom néhány nagyméretű verses elbeszélését, mint például a Sándor-regényt (1130) vagy a Rózsa regényét, (1212) jelöli. Bár akad olyan regénytörténet, amely ezeket is belefoglalja anyagába, meghatározásunkar aligha tágíthatjuk ki annyira, hogy ezeket a többnyire allegorikus jellegű verses elbeszéléseket is regénynek tekintsük Ha ennyire vissza kívánunk menni az időben, akkor inkább kereshetjük a regényműfaj elődeit azon művek között, amelyek – mint Giovanni Boccaccio Dekameronja vagy annak francia mása, Navarrai Margit Heptameronja – szándékoltan banális tárgyukat erőteljes konstrukcióval párosítják. Annál is inkább, mert épp a Heptameron századában alakul át a roman szó jelentése, hogy már azt jelölje, amit máig is: fiktív prózában szóló hosszú elbeszélést.
– 10 –
Szavai.indd 10
11/7/2011 1:39:09 PM
– GONDOLATOK A FRANCIA REGÉNYRŐL –
Mielőtt tovább mennénk, még egy szót a roman derivátumiairól s mellékjelentéseiről: a belőle képzett melléknév a köznyelvben mindig regényest jelez, vagyis olyat, ami a megszokottól, az elfogadottól, sőt a valóságostól is eltér, másfelől belőle ered a romantika (s így a romantikus) kifejezés, ami nyilvánvalóan ugyancsak a konkréttól, a realitástól való elrugaszkodás közös hátteréből emelkedik ki. Vagyis a regényen (ugyanúgy, mint a nyelvújítás korában született magyar megfelelőjén) sokáig rajta a nem-igaz-mondás – hogy hazugságot ne mondjunk – bélyege; sommásan összefoglalva, a regény kitalált történet, melynek egyedüli feladata a szórakoztatás. Holott már kezdettől fogva, sok író kezén, sokkal több kíván lenni szórakoztatásnál. Láttuk ezt Rabelais-nál, s még inkább láthatjuk Madame de Lafayette kis remeke, a Clèves hercegnő esetében (1675); ez utóbbi ádáz esztétikai viták középpontjába kerül, amelyek – először a műfaj történetében – a bonyodalom és a végkifejlet valószínűségét vagy valószínűtlenségét vitatják. A klasszicizmus százada ugyanis a szenvedélyes esztétikai-műfaji viták százada is – elég, ha a legismertebbre, Corneille Cidjének műfaji tisztátalanság miatti elmarasztalására utalunk –, s ezek a nézetütköztetések, bár közvetlen folytatásuk nem volt, a valószínűség fogalmának a centrumba állításával már a későbbi műfaji vitákat, iskolaváltásokat előlegezik. Mindamellett a rákövetkező másfél évszázad során, bár a regények sora megszakítatlan, sikere egyre növekvő, sőt mind több jelentős és más műfajú alkotásai révén elismert író, mint például Marivaux, Voltaire, Diderot ír regénynek jelölt prózát, a műfaj mégsem tud kitörni a szórakoztatónak mondott irodalom határai mögül. Elismerése tulajdonképpen majd csak a klasszikus esztétikát fölrúgó romantika diadalának köszönhető, s ekként – a francia irodalomban legalábbis – a 19. század harmincas éveire tehető...
Szavai.indd 11
11/7/2011 1:39:09 PM
