Marie-Henri Beyle Stendhal A Bájital
(Olaszból átdolgozva Silvia Valaperta nyomán) 182* nyarának egy sötét és esős éjszakáján a Bordeaux-ban állomásozó 96. ezred egyik fiatal hadnagya hazafelé tartott a kávéházból, ahol elvesztette az összes pénzét. Átkozta az ostobaságát, mert szegény volt. Csöndesen rótta a Lormont negyed egyik legkihaltabb utcáját, mikor hirtelen kiabálást hallott, nagy zajjal kivágódott egy kapu, kisuhant rajta valaki, és odaomlott a hadnagy lába elé. Olyan sötét volt, hogy csak a hangokból lehetett tájékozódni afelől, hogy mi történik. Az üldözők, nem tudni, mifélék, megtorpantak a kapuban, nyilván meghallották a fiatal tiszt lépteit. Fülelt egy pillanatig: férfiak beszéltek halkan, de közelebb nem mentek. Bármennyire viszolygott Liéven ettől a jelenettől, mégis úgy érezte, kötelessége, hogy felsegítse azt, aki összerogyott. Látta, hogy egy szál ingben van; éjfél után két óra lehetett, de azért a tintafekete sötétségben is látni vélte a hosszú, kibomlott haját: tehát nő. Egy cseppet se örült ennek a felfedezésnek. Támogatás nélkül szemmel láthatóan nem tudott járni. Liévennek az emberség diktálta kötelességekre kellett gondolnia, hogy faképnél ne hagyja. Felrémlettek előtte a másnapi kellemetlenségek, hogy meg kell jelennie a rendőrfelügyelő előtt, meg a bajtársai ugratásai, a helybéli újságok gúnyos közleményei. "Elviszem egy ház kapuja elé - gondolta magában -, becsengetek, és kereket oldok." Épp azon volt, hogy megcselekedje, mikor egyszerre csak azt hallja, hogy a nő spanyolul panaszkodik. A hadnagy egy szót se tudott spanyolul. Talán ezért sodorta olyan roppant regényes hangulatba az a pár egészen egyszerű szó, amit Leonor kiejtett. Már
nem rendőrfelügyelőt látott maga előtt, meg szajhát, akit részeg emberek megvertek; gondolatai egészen belegabalyodtak a szerelemről meg páratlan kalandokról szőtt ábrándokba. Felsegítette a nőt, vigasztaló szavakat mondott neki. "De hátha csúnya!" - gondolta magában. Ez a kétség visszahelyezte jogaiba józan eszét és elűzte regényes gondolatait. Le akarta ültetni egy ház küszöbére, de a nő tiltakozott. - Menjünk odább - mondta nagyon idegenes kiejtéssel. - Fél a férjétől? - kérdezte Liéven. - Sajnos, én elhagytam a férjemet, aki a legbecsületesebb ember a világon, és nagyon szeretett engem, elhagytam a szeretőmért, aki aljasul és durván bánt velem. Erre a szóra megfeledkezett Liéven a rendőrfelügyelőről meg az éjszakai kaland kellemetlen következményeiről. Kifosztottak, uram - szólalt meg Leonor néhány pillanat múlva -, de most látom, hogy a kis gyémántgyűrűm megmaradt. Talán valami szállodás befogad érte. Csak hát, uram, köznevetség tárgya lennék, mert megvallom, egy szál ingben vagyok, nincs más ruhám; ha volna rá idő, térden állva kérném, uram, az emberség nevében, hogy vigyen el valami lakásba, és vegyen egy egyszerű asszonytól valami rossz ruhát. Ha ruha lesz rajtam - tette hozzá, mert a fiatal tiszt bátorította -, elkísérhetne egy kis szálloda kapujáig, és én akkor nem kívánom tovább nagylelkű gondviselését, arra fogom kérni, hogy hagyjon sorsomra engem, szerencsétlen teremtést. Tört francia beszéde igen tetszett Liévennek. - Úgy teszek, asszonyom - felelte -, ahogy parancsolja. Hanem hát magának is, nekem is az a legfontosabb, hogy le ne tartóztassanak bennünket. Liéven a nevem, a
kilencvenhatodik ezred hadnagya vagyok; ha összeakadunk egy járőrrel, amelyik nem az én ezredemből való, bekísér minket az ezredtörzsre, tölthetjük ott az éjszakát, s holnapra mi leszünk, én meg maga, asszonyom, Bordeaux botrányköve. Liéven érezte a karján, hogy Leonor, aki belekarolt, megremeg. "Jó jel, hogy így fél a botránytól" - gondolta magában. Tiszteljen meg azzal, hogy felveszi a kabátomat mondta a hölgynek -, elviszem az én lakásomra. - Szent Isten! Uram!... - Becsületszavamra fogadom, hogy nem gyújtok világot. Egyetlen birtokosa lesz a lakásomnak, holnap reggelig a színemet se látja. De akkor ott kell lennem, mert hat órakor jön az őrmesterem, és az olyan ember, hogy addig kopog, míg ajtót nem nyitnak neki. Becsületes emberrel van dolga... - "De hiszen ez szép nő!" - gondolta Liéven. Kinyitotta háza kapuját. Az ismeretlen nő majdnem elesett a lépcső alján, nem találta az első lépcsőfokot. Liéven nagyon halkan beszélt hozzá; ő is úgy válaszolt. - Nőket hordani az én házamba, gyalázat! - Egy elég csinos kocsmárosné forma nő állt nyitott ajtajában, és kicsi lámpájával a kezében éles hangon kiabált. Liéven sebesen az ismeretlen nő felé fordult, meglátta gyönyörű arcát, és elfújta a fogadósné lámpáját. Hallgasson, Saucède-né asszony! Különben holnap reggel itthagyom a házát. Adok tíz frankot, ha nem szól senkinek. A hölgy az ezredes felesége, és én tüstént lejövök. Liéven reszketve ért harmadik emeleti szobája ajtajához. - Menjen be, asszonyom - szólt az egy ingben lévő nőhöz. - Az ingaóra mellett talál foszforos gyújtót. Gyújtson gyertyát, fűtsön be, zárja be belülről az ajtót.
Én úgy tiszteletben tartom, mintha a nővérem lenne, és csak reggel jövök vissza; hozok ruhát. - Jesús María! kiáltott fel a szép spanyol nő. Mire Liéven másnap reggel bekopogott az ajtaján, fülig szerelmes volt. Hogy túl korán föl ne keltse, türelmesen megvárta az őrmestert a kapuban, és bement egy kávéházba aláírni az iratokat. A közelben vett ki egy szobát; vitt ruhát az ismeretlen nőnek, meg még egy álarcot is. - Így aztán meg se látom, asszonyom - szólt be az ajtón -, ha nem akarja. Az álarc-ötlet tetszett a fiatal spanyol nőnek, elterelte figyelmét mély bánatáról. - Maga igen nagylelkű - mondta a férfinak, de nem nyitotta ki az ajtót -, és ez felbátorít, hogy arra kérjem, tegye le az ajtóba a ruhacsomagot. Majd ha meghallom, hogy leért, elveszem. - Isten vele, asszonyom - mondta Liéven, és már ment is. Leonor elragadtatásában, hogy Liéven azon nyomban engedelmeskedik, majdhogynem meleg baráti hangon szólt utána: - Egy fél óra múlva jöjjön vissza, ha lehet, uram! Mire visszaért, rajta volt az álarc; hanem gyönyörű karját, gyönyörű nyakát, gyönyörű kezét láthatta. El volt bűvölve. Előkelő származású fiatalember volt, hanem azért össze kellett szednie a bátorságát, hogy közeledni merjen azokhoz a nőkhöz, akiket szeretett. Oly tisztelettudó volt, úgy igyekezett kedves házigazdája lenni egyszerű kis szobájának, hogy mikor - megigazítva egy paravánt - hátrafordult, csak állt földbe gyökerezett lábbal, és bámulta a legszebb nőt, akivel életében találkozott. Az idegen nőn már nem volt rajta az álarc; beszédes fekete szeme volt. Rendes körülmények között a szeméből áradó erő keménynek mutathatta a tekintetét. Most meglágyította egy kicsit a
kétségbeesés; és nyugodtan állíthatjuk, hogy Leonor szépsége tökéletes volt. Liéven megállapította magában, hogy tizennyolc-húsz éves lehet. Hallgattak egy pillanatig. Leonor mély fájdalmában is némi örömmel vette tudomásul a fiatal tiszt elragadtatását, akiről úgy gondolta, hogy a legjobb társaságból való. - Maga az én jótevőm - szólalt meg végül -, és remélem, hogy kora és az én korom ellenére továbbra is jól fog viselkedni. Liéven úgy felelt, ahogy egy fülig szerelmes férfi felelhet; de uralkodott magán, meg tudta tagadni magától a boldogságot, hogy megvallja szerelmét. A nő szemében különben is volt valami tiszteletet parancsoló, s oly előkelő volt szegényes öltözékében is, amit az imént vett fel, hogy nem volt oly nehéz Liévennek tartózkodóan viselkednie. "Úgy viselkedem, mint egy tuskó" - gondolta magában. Hagyta, hadd uralkodjon el rajta a félénksége meg az a mennyei gyönyör, hogy csak bámulja Leonort szótlanul. Jobbat nem is tehetett volna. Ez a magatartás lassanként megnyugtatta a szép spanyol nőt. Roppant mulatságosak voltak, ahogy így álltak, és némán nézték egymást. Mégiscsak kellene nekem valami kalap, amilyet az egyszerű asszonyok hordanak - szólalt meg a nő -, hogy eltakarja az arcomat; mert sajnos - tette hozzá csaknem nevetve -, ezt a maga álarcát az utcára mégse vehetem fel. Liéven szerzett kalapot; azután elvitte Leonort oda, ahol szobát bérelt neki. Buzgalmát, sőt szinte a boldogságát csak még fokozta, hogy Leonor azt mondta: - Könnyen meglehet, hogy a vérpadon végzem. - Tűzbe mennék magáért - mondta Liéven túláradó hévvel. - Ezt a szobát Liévenné névre, a feleségem nevére vettem ki.
- A felesége nevére? - kérdezte az ismeretlen nő csaknem sértődötten. - Vagy ezen a néven kellett jelentkezni, vagy útlevelet mutatni, ami pedig nekünk nincsen. Boldog volt, hogy kimondhatta ezt a nekünket. Eladta a gyűrűt, vagy legalábbis odaadta az ismeretlen nőnek a száz frankot, ami járt érte. Hozatott neki ebédet is; Leonor leültette. - Roppant nagylelkűen viselkedett szólt Liévenhez ebéd után. - Most menjen el, ha jónak látja. Szívem örökké hálás lesz maga iránt. - Úgy teszek, ahogy óhajtja - felelt Liéven s felállt. Elszorult a szíve. Az ismeretlen nő erősen tépelődött, majd megszólalt: Maradjon. Nagyon fiatal, de hát nekem támaszra van szükségem; ki tudja, találok-e még egy ilyen nagylelkű embert... Különben, ha érezne is irányomban valamit amire én nem tarthatok igényt -, vétkeim története akkor is nyomban megfoszt majd a megbecsülésétől, s megszűnik érdeklődni irántam, nagy bűnös iránt. Mert rosszat cselekedtem, uram. Nem vádolhatok senkit, férjemet, don Gutier Ferrándezt még kevésbé, mint bárki mást. Férjem azok közül a szerencsétlen spanyolok közül való, akik két évvel ezelőtt Franciaországba menekültek. Cartagenaiak vagyunk mind a ketten, csakhogy ő nagyon gazdag, én meg igen szegény vagyok. Az esküvőnk előtti estén félrevont: "Harminc évvel vagyok idősebb magánál, kedves Leonorom - mondta nekem -, de milliomos vagyok, és olyan eszeveszetten szeretem, ahogy még senkit se szerettem. Válasszon: ha korom visszariasztja ettől a házasságtól, én szülei előtt magamra vállalom, hogy én vagyok a hibás a szakításunkban." Ennek négy éve, uram. Tizenöt esztendős voltam. Akkor mindennél
nyomasztóbbnak éreztem azt a nagy szegénységet, amibe a Cortes forradalma taszította a családomat. Nem voltam szerelmes senkibe. Beleegyeztem a házasságba. De, uram, nekem szükségem van a tanácsaira, mert nem ismerem ennek az országnak a szokásait, se a nyelvét, amint látja. Ha nem volna olyan égető szükségem magára, inkább meghalnék szégyenemben... Az éjjel, látva, hogy egy gyanús házból kergetnek ki, azt hihette, hogy egy rossz nő segítségére siet. No hát, uram, még ennyit se érdemlek. Én vagyok a legbűnösebb és legboldogtalanabb nő a világon - tette hozzá Leonor és sírva fakadt. - Talán néhány nap se telik bele, s a bíróságuk előtt fogok állni, és valami megszégyenítő büntetésre ítélnek. Alighogy férjhez mentem, don Gutier féltékenykedni kezdett. Ó, Isten a tanúm, akkor még nem volt oka rá; de nyilván megérezte, hogy rossz hajlamú vagyok. Ostobaságomban roppant sértettek a férjem gyanúsításai, bántották az önérzetemet. Ó, én szerencsétlen!... - Akármilyen szörnyű bűnökkel vádolja magát szakította félbe Liéven -, életem, halálom akkor is a magáé. De mondja meg gyorsan, ha tartanunk kell a rendőrség üldözésétől, hogy ne vesztegessük az időt, s intézkedhessem a menekülése felől. - Menekülés? Hogyan utazhatnék én Franciaországban? Spanyolos kiejtésem, fiatalságom, zavarom a legelső rendőrnek feltűnik, elkéri az útlevelemet. A bordeaux-i rendőrség nyilván már most keres; a férjem ígért nekik aranyat marékszám, ha megtalálnak. Ne törődjön velem, uram, hagyjon el!... Mondok én még szemérmetlenebb szót is. Szeretek egy férfit, aki nem a férjem, s méghozzá
micsoda férfit! Egy szörnyeteget, megvetné, ha ismerné; no hát, ha csak egy megbánó szava volna hozzám, repülnék, nem is azt mondom, hogy a karjába, hanem a lába elé. Nagyon illetlen, amit mondani fogok, de a gyalázatnak abban a szakadékában, ahová belehullottam, legalább jótevőmet nem akarom megcsalni. Íme, uram, egy szerencsétlen, aki csodálattal, hálával van eltelve maga iránt, de szeretni sohase fogja tudni. Liéven nagyon elszomorodott. Szomorúságomat, mely hirtelen elöntötte szívemet szólalt meg végül -, ne tekintse úgy, mint annak jelét, hogy szándékomban van magára hagyni; arra gondolok, mi módon kerülhetnénk el a rendőröket. Még az volna a legkevésbé kockázatos, ha Bordeaux-ban rejtőzne el. Később pedig majd szerzek hajójegyet egy másik, hasonló korú és hasonlóképp szép nő nevére, akinek a képében hajóra száll. Liéven elhallgatott, és üres szemmel nézett maga elé. - Don Gutier Ferrández gyanús személy lett a Spanyolországot hatalmában tartó pártütők szemében. Sokat kószáltunk a tengeren. Egyszer találkoztunk a nyílt vízen egy francia kétárbocossal. "Szálljunk fel rá - mondta a férjem -; hagyjuk itt cartagenai vagyonunkat." Eljöttünk. Férjem még így is nagyon gazdag; vett Bordeaux-ban egy gyönyörű házat, és folytatta a kereskedést; de teljesen visszavonultan éltünk. Ellenezte, hogy francia társaságba járjak. Ebben az esztendőben meg különösen, arra hivatkozott, hogy politikai meggondolások miatt nem találkozhat liberálisokkal, s én két látogatást ha tehettem. Majd megölt az unalom. Az én férjem nagyon tiszteletreméltó ember, a legnagylelkűbb ember a
világon; de senkiben se bízik, és mindent feketének lát. Egy hónappal ezelőtt arra kértem, hogy béreljen páholyt a színházban, és ő sajnos teljesítette. A legkevésbé jó előadást választotta, és egy olyan páholyt bérelt ki, amely egészen a színpadnál volt, hogy megkíméljen a városi fiatalemberek pillantásaitól. Nápolyi cirkuszi lovasok érkeztek akkoriban Bordeauxba... Jaj, uram, mennyire meg fog vetni! - Figyelmesen hallgatom, asszonyom - felelte Liéven -, de csak a magam bánatára gondolok; örökre megszeretett egy boldog embert. Bizonyára hallott a híres Mayralról - folytatta Leonor szemlesütve. - A spanyol lovasról? Hogyne - felelte Liéven meglepődve -; egész Bordeaux összeszaladt a látására; igen ügyes, igen csinos fiú. - Sajnos, uram, én azt hittem, hogy ő nem afféle faragatlan fickó. Míg körbejárt a lován, le nem vette rólam a szemét. Egyszer, mikor a páholyom alatt haladt el - a férjem épp akkor ment ki -, odaszólt nekem katalánul: "A Marquesito hadseregének kapitánya vagyok, és imádom magát." Egy cirkuszi lovas szerelmes belém! Micsoda szörnyűség, uram! És még nagyobb gyalázat, hogy el se iszonyodtam a gondolatára. A következő napokon be se tettem a lábam a cirkuszba. Mondjam-e, uram? Roppant boldogtalan voltam. Egy szép napon azt mondja a szobalányom: "Ferrández úr elment, nagyon kérem, asszonyom, olvassa el ezt a levelet." Azzal kiszaladt, és kulcsra zárta az ajtót. Mayral írta, nagyon megindító levél volt; elmondta benne az élete történetét; szegény katonatiszt volt, s a legszörnyűbb nyomor kényszerítette bele ebbe a mesterségbe, de
otthagyja a kedvemért. Valódi neve don Rodrigo Pimentel. Ezután megint eljártam az előadásokra. Lassanként hinni kezdtem a Mayral balsorsában, örültem a leveleinek. Addig-addig, míg, bár ne tettem volna, válaszoltam neki. Szenvedélyesen szerettem, s ezt a szenvedélyt - tette hozzá könnyeit hullatva doña Leonor - semmi se tudta eloltani, még a légszomorúbb felfedezések se... Hamarosan engedtem könyörgéseinek, magam is épp úgy kívántam, hogy alkalmunk legyen találkozni, akárcsak ő. Hanem azért ekkortájt támadt valami gyanúm: úgy éreztem, hogy bármi egyéb lehetne, csak épp a Pimentel család tagja meg a Marquesito tisztje nem. Egyáltalán nem volt büszke; többször értésemre adta, hogy fél, hogy én csúfot űzök belőle, amiért ő csak cirkuszi műlovar a nápolyi pojácák truppjában... Körülbelül két hónappal ezelőtt épp a cirkuszba indultunk, mikor hírül hozzák a férjemnek, hogy egyik hajója Royan közelében, a folyó alsó folyásán felborult. Férjem nagyon hallgatag ember, tíz szót se szólt hozzám egy nap, de ezúttal felkiáltott: "Holnap oda kell mennem." Este az előadáson megadtam Mayralnak a jelet, amiben megállapodtunk. Mialatt férjem a páholyban ült, elment a mi házunk házmesternéjéhez - azt már behálózta - a levélért, amit otthagytam neki. Látom nemsokára, hogy csak úgy sugárzik róla az öröm. Voltam olyan jellemtelen, hogy azt írtam neki, bejöhet hozzám másnap éjjel, az egyik kertre nyíló földszinti szobámba. Férjem délfelé, a párizsi posta megérkezése után hajóra szállt. Gyönyörű idő volt, a legmelegebb nyári napok járták. Este azt mondtam, hogy a férjem szobájában alszom, amely a
földszinten volt, és a kertre nyílott. Azt remélem, hogy ott nem gyötör meg annyira az iszonyú hőség. Éjfél után egy órakor, épp abban a pillanatban, mikor nagy óvatosan kinyitottam az ablakot, Mayralt várva, hirtelen nagy zajt hallottam a kapu felől: a férjem volt az. Fele úton Royan felé meglátta a hajóját, amint szép nyugodtan ment felfelé a Gironde-on, Bordeaux felé tartva. Don Gutier bejött, és egyáltalán nem vette észre, milyen szörnyű zavarban vagyok; dicsérte az eszemet, hogy egy hűvös helyiségben tértem nyugovóra, és lefeküdt mellém. Gondolja el, milyen izgatott voltam: szerencsétlenségemre ragyogó holdvilág volt. Nem telt bele egy óra, és látom világosan, hogy jön Mayral az ablak felé. Eszembe se jutott, hogy a férjem visszatérése után becsukjam a hálószobával szomszédos helyiség földig érő ablakát. Sarkig tárva volt, meg az az ajtó is, amely abból a szobából a miénkbe vezet. Hiába próbáltam fejmozdulatokkal - egyebet nem tehettem, mikor féltékeny férjem ott aludt mellettem - értésére adni Mayralnak, hogy baj történt. Hallom, amint belép a másik szobába, és már ott is áll az ágy mellett, azon az oldalon, ahol én fekszem. Gondolja el, mennyire rettegtem: nappali világosság volt. Szerencsére Mayral nem beszélt, míg jött felém. Mutattam neki, hogy férjem ott alszik mellettem; látom, hogy hirtelen előránt egy tőrt. Iszonyatomban félig felemelkedtem; odahajolt hozzám, és azt mondta: "A szeretője! Értem én, hogy rosszkor jöttem, de még inkább, hogy úgy gondolta, mulatságos lesz csúfot űzni egy szegény cirkuszi lovasból; hanem ennek a szép uraságnak lesz egy kellemetlen negyedórája." "Ez a férjem" - hajtogattam
én suttogva. És fogtam, ahogy csak bírtam, a kezét. "A férje, mi, akit láttam délben felszállni a royani gőzhajóra? Még egy nápolyi pojáca se elég ostoba ahhoz, hogy ezt elhiggye. Keljen fel és jöjjön át a szomszédos fülkébe, beszélni akarok magával; különben felébresztem ezt a szép uraságot; legalább megmondja, kinek hívják. Én vagyok az erősebb, az ügyesebb, fegyverem is van, és akármilyen szegény ördög vagyok, megtanítanám rá, hogy nem jó csúfot űzni belőlem. A szeretője akarok lenni, a teremtésit, akkor aztán ő lesz a nevetséges!" Ebben a pillanatban felébredt a férjem. "Ki beszél itt szeretőről?" - kiáltott fel kábultan. Mayral, aki mellettem állt, s vállam átölelve a fülembe suttogott, a váratlan mozdulatra lehajolt. Én kinyújtottam a karomat, mintha a férjem kiáltása ébresztett volna fel; sok olyasmit mondtam neki, amiből Mayral láthatta, hogy csakugyan a férjem. Végül don Gutier, azt gondolva, hogy csak álmodott, újra elaludt. A Mayral meztelen tőrén még mindig villogott a hold, amely most egyenesen az ágyra tűzött. Mindent megígértem Mayralnak, amit csak akart. Követelte, hogy menjek vele a szomszéd szobába. "Ha a férje, hát a férje; de én akkor se játszom el ezt a hülye szerepet" - hajtogatta dühösen. Egy óra múlva aztán elment végre. Hiszi-e, uram, ha azt mondom, hogy Mayralnak ez az ostoba viselkedése ráébresztett ugyan arra, hogy ő milyen, de a szerelmemet nem hűtötte le? Férjem nem járt társaságba, mindig mellettem volt. Semmi oly nehéz nem volt, mint a második találkozót kimódolni, pedig megesküdtem Mayralnak, hogy meglesz. Szemrehányó leveleket írt; az előadáson tette magát, hogy rám se néz.
Végül, uram, végzetes szerelmem kicsapott medréből. Ha meglátja a férjemet a tőzsdén, jöjjön el abban az időben, míg a tőzsde nyitva van - írtam neki -; majd elrejtem. Ha a véletlen úgy hozza, hogy lesz egy szabad percem a nap folyamán, bemegyek magához; ha kedvez a szerencse, és férjem másnap is elmegy a tőzsdére, megint találkozhatunk; de ha nem, akkor is legalább bizonyságát adhatom odaadásomnak, meg annak, hogy mily igazságtalanok a gyanúsításai. Gondolja meg, mit kockáztatok! Arra akartam megfelelni ezzel, amitől még egyre tartott, hogy egy társaságbeli szeretőt tartok, akivel együtt nevetünk a szegény nápolyi bohócon. Egyik társa tálalt fel neki valami ilyen képtelen mesét. Egy hét múlva elment a férjem a tőzsdére; Mayral fényes nappal jött hozzám, átmászott a kert falán. Láthatja, hogy mit kockáztattam! Három percig se voltunk együtt, mikor hazajött a férjem. Mayral besurrant az öltözőszobámba; de don Gutier csak valami fontos papírokért jött haza. Az volt a baj, hogy volt nála egy zacskó arany is. Restellt lemenni vele a pénztáráig, bement az én szobámba, betette a pénzt az egyik szekrényembe, kulcsra zárta, és a biztonság kedvéért, mivel roppant bizalmatlan ember, magához vette a szoba kulcsát is. Képzelje el, mennyire el voltam keseredve: Mayral dühöngött, én csak épp hogy az ajtón keresztül szólhattam hozzá egy szót. Férjem nemsokára megint hazajött. Vacsora után rávett, hogy menjek vele sétálni. Még az előadást is meg akarta nézni; úgyhogy nagyon későn értem haza. A ház valamennyi bejáratát gondosan bezárták minden este, a férjem magához vette a kulcsokat. Nagy szerencse kellett hozzá, hogy
kihasználva don Gutier első álmát, kiengedhettem Mayralt az öltözőszobámból, ahol már oly régen türelmetlenkedett; kinyitottam neki az egyik kis padláshelyiség ajtaját. Onnan lehetetlen volt lemászni a kertbe. A földön gyapjúkötegek hevertek, amiket két vagy három szolga őrzött. Mayral másnap az egész napot a padláson töltötte. Gondolja el, mit álltam ki: minden percben azt vártam, hogy megjelenik Mayral tőrrel a kezében, meggyilkolja a férjemet, úgy nyit utat magának. Mindenre képes. A legkisebb házi neszre összerezzentem. Ráadásul a férjem el se ment a tőzsdére. A végén, bár egy percig se beszélgethettem Mayrallal, még boldog voltam, hogy különböző megbízatásokkal elküldhettem a szolgákat, és Mayralt kimenekíthettem a kerten át. Ahogy áthaladt a szalonon, a tőre markolatával betörte a nagy tükröt. Dühös volt. Most már, uram, éppúgy meg fog vetni, ahogy én megvetem magam. Most már látom, hogy Mayral attól a perctől fogva nem szeretett engem, azt hitte, a bolondját járattam vele. Férjem még most is szerelmes belém; azon a napon is többször megcsókolt meg megölelt. Mayral, akit inkább a hiúság gyötört, mintsem a szerelem, azt gondolta, csak azért bújtattam el, hogy tanúja legyen ezeknek a szenvedély-kitöréseknek. Nem válaszolt a leveleimre, az előadásokon még csak egy pillantásra se méltatott. Bizonyára már torkig van, uram, ezekkel a gyalázatosságokkal, pedig még hátra van a legrútabb, a leggaládabb. Egy héttel ezelőtt a nápolyi cirkuszosok truppja közhírré tette, hogy odébbáll. Múlt hétfőn, Szent Ágoston napján, eszeveszett szerelmemben - egy olyan
emberért, aki három hete, mióta az a bújócska-kalandja volt nálam, arra se érdemesített, hogy rám nézzen vagy válaszoljon a leveleimre - elhagytam a férjek legjobbikának házát, és még meg is loptam, uram, én, akinek egyéb hozományom nem volt, csak a hűtlen szívem. Magammal vittem a gyémántokat, amiket tőle kaptam, kivettem a pénztárából három vagy négy ötszázfrankos tekercset, mert arra gondoltam, hogy gyanús lesz, ha Mayral Bordeaux-ban el akarja adni a gyémántokat... Mikor doña Leonor idáig ért az elbeszélésében, mélyen elpirult. Liéven sápadt volt és kétségbeesett. Leonor minden szava átdöfte a szívét, hanem azért - természetének valami szörnyű torzulása általt - minden szavára csak magasabbra csapott benne az emésztő szerelem lángja. Magánkívül volt, megfogta doña Leonor kezét, az asszony nem húzta vissza. "Milyen aljas vagyok - gondolta magában Liéven -, hogy élvezem ennek a kéznek az érintését, mikor világosan megmondja nekem Leonor, hogy mást szeret. Csak megvetésből vagy szórakozottságból hagyja, én vagyok a legtapintatlanabb férfi a világon." - Múlt hétfőn, uram - folytatta Leonor -, négy nappal ezelőtt, éjfél után két óra felé elszöktem, előzőleg elkövetve azt a hitványságot, hogy férjemet és a házmestert ópiumtinktúrával elaltattam; bekopogtattam annak a háznak a kapuján, ahonnan az éjjel sikerült kifutnom, épp abban a pillanatban, mikor maga arra ment. Ott lakott Mayral. Odaléptem hozzá, és azt kérdeztem: "Elhiszed-e végre, hogy szeretlek?" Részeg voltam a boldogságtól, ő már az első pillanatban sokkal meglepettebbnek látszott, mint amilyen szerelmesnek.
Másnap reggel, mikor megmutattam neki a gyémántokat meg a pénzemet, elhatározta, hogy otthagyja a truppot, és elmenekül velem Spanyolországba. Hanem hát, Uramisten! Abból, hogy oly járatlan volt hazám némely szokásában, rá kellett jönnöm, hogy nem spanyol. "Alighanem egy egyszerű cirkuszi lovas sorsához kötöttem örökre a magamét - gondoltam magamban. De mit számít az, ha szeret engem? Én, én érzem, hogy ő az életem ura. Szolgálója leszek, hűséges felesége; folytatja a mesterségét. Fiatal vagyok; ha kell, megtanulok lovagolni. Ha öregségünkre nyomorba jutunk, bánom is én, húsz év múlva őmellette halok bele a nyomorba. Nem lesz okom a panaszra, boldogan éltem!" - Micsoda őrültség! Micsoda züllöttség! kiáltott fel Leonor, félbe szakítva önmagát. - Azért valljuk be - szólalt meg Liéven -, hogy majd megölte az unalom öreg férje mellett, aki nem vitte magát sehová. Ez nagymértékben igazolja az én szememben. Maga tizenkilenc éves, ő meg ötvenkilenc. Hány hazámbeli asszonyt övezi a jó társaság tisztelete, és még lelkük mélyén sincs meg az a nemes lelkiismeret-furdalás, ami magában, pedig nagyobb bűnöket követtek el! Néhány efféle mondat mintha nagy követ gördített volna le a Leonor szívéről. - Három napot töltöttem Mayrallal, uram - folytatta. Esténként elment tőlem a színházba; tegnap este azt mondta: "Mivel a rendőrség könnyen házkutatást tarthat nálam, elviszem a gyémántját meg a pénzét egy megbízható barátomhoz." A szokásosnál sokkal tovább kellett várnom rá, s majd meghaltam félelmemben, hogy leesett a lóról; végre éjfél után egy órakor megérkezett,
bejött, megcsókolt, és hamarosan megint kiment a szobából. Szerencsére égve hagytam a lámpát, habár két ízben is megtiltotta, és még az éjjeli mécsest is eloltotta. Hosszú idő telt el, elaludtam, mikor valaki befeküdt az ágyamba, és én tüstént észrevettem, hogy nem Mayral. Kaptam a tőröm; a gyáva megijedt, a lábam elé vetette magát, kegyelemért könyörgött. Rárohantam, hogy megölöm. "A guillotine vár magára, ha hozzám nyúl" mondta a férfi. Eliszonyodtam erre a durva beszédre. "Micsoda népség közé keveredtem!" - gondoltam magamban. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy azt mondjam annak az embernek, hogy vannak Bordeauxban összeköttetéseim, és a főügyész letartóztatja, ha nem mondja el nekem a teljes igazságot. "Hát jó - felelte -, nem én loptam el a gyémántját meg a pénzét. Mayral elutazott Bordeaux-ból; megy Párizsba, viszi az egész zsákmányt. Az igazgató feleségével ment el; adott huszonötöt az igazgatónak a maga szép lajosaranyaiból, az meg odaadta érte a feleségét. Nekem két aranyat adott, az itt van, visszaadom, hacsak nem olyan nagylelkű, hogy nekem ajándékozza; azért adta a két aranyat, hogy tartsam itt magát minél tovább, és neki legyen vagy húsz-harminc óra egérútja." "Mayral spanyol?" - kérdeztem. "Még hogy spanyol! Santo Domingó-i, onnan szökött meg, mert kifosztotta vagy megölte a gazdáját." "Miért jött ide ma este? Felelj, különben gályára küld a nagybátyám." "Nekem nem akarózott idejönni őrizni magát, és akkor ő azt mondta, hogy maga nagyon szép asszony. »Mi sem egyszerűbb tette hozzá -, mint hogy elfoglald mellette az én helyemet; nagyon mulatságos lesz. Volt idő, mikor
csúfot akart űzni belőlem: most majd én űzök csúfot őbelőle.« Így már ráálltam; de mivel nem mertem bejönni, idehajtatott a postakocsival a kapu felé, feljött, engem elrejtett az ágy mellett, magát meg megcsókolta előttem." Itt Leonornak megint szavát vette a zokogás. Az a fiatal cirkuszos, aki ott volt nálam - folytatta -, meg volt félemlítve, és elmondott mindent Mayralról, ami csak igaz és lesújtó lehet. Kétségbe voltam esve. "Lehet, hogy megitatott bájitallal - gondoltam magamban -, mert én nem tudom gyűlölni." Ennyi ocsmányság után se tudom gyűlölni, uram, érzem, hogy imádom. Doña Leonor elhallgatott és eltűnődött. "Különös vakság! - gondolta Liéven. - Ilyen okos, ilyen fiatal nő, és hisz a boszorkányságban!" - Végül aztán folytatta doña Leonor -, mikor látta a fiatalember, hogy gondolataimba merülök, már nem félt annyira. Hirtelen faképnél hagyott, és egy óra múlva egy társával jött vissza. Védekeznem kellett; súlyos volt a küzdelem: talán az életemre törtek, miközben úgy tettek, mintha mást akarnának. Elvettek tőlem néhány kis ékszert meg az erszényemet. Végül sikerült a ház kapujáig jutnom; de ha maga ott nincs, uram, nyilván még az utcán is üldöztek volna. Minél jobban látta Liéven, hogy Leonor milyen eszeveszetten szerelmes Mayralba, annál jobban szerette. Leonor sokat sírt; Liéven csókolta a kezét. Burkoltan beszélt neki szerelméről. - Hiszi-e, egyetlen igaz barátom - mondta neki az asszony néhány nap múlva -, hogy azon töprengek, hátha be tudnám bizonyítani Mayralnak, hogy sose akartam bolonddá tenni és kinevetni, és akkor talán szeretne? - Nekem
nemigen van pénzem - mondta Liéven -, mert az unalom szerencsejátékost csinált belőlem; de talán az a bankár, akihez apám itt Bordeaux-ban beajánlott, nem tagad meg tőlem tizenöt-húsz lajosaranyat, ha szépen megkérem; mindent elkövetnék érte, még aljasságot is: ezen a pénzen aztán elmehetne Párizsba. Leonor a nyakába ugrott. - Szent Isten! Hogy is nem tudom szeretni magát! Hogyhogy? Hát megbocsátja nekem a förtelmes őrültségeimet? - Annyira, hogy boldogan elvenném, és ha magával élhetném le az életemet, én volnék a legboldogabb ember a világon. - De én, ha találkozom Mayrallal, elég bolond meg bűnös vagyok hozzá, hogy otthagyjam magát, jótevőmet, és az ő lábához boruljak. Liéven elvörösödött mérgében. Nekem csak egy módom van a gyógyulásra, ha megölöm magam - mondta, és csókolta, ahol érte. - Ó! Ne öld meg magad, édesem! - mondta neki az asszony. Liévent többé nem látta senki. Leonor letette a fogadalmat az Orsolyák zárdájában.
