A múltat nem lehet eltörölni (Gondolatok a régi rendről és a francia forradalomról) „Nehogy valaha szentségtelen kezekkel a történetek forgókerekébe nyúlj!” (Kölcsey) I. A történeti irodalom A nemzetközi szakirodalomban már régóta tart a vita, hogy mennyire lehet éles választóvonalat húzni a régi rend, és a nagy francia forradalom közé. Nagyon sokáig csak leegyszerűsítésekkel találkozhattunk, ahol csak egy bizonyos nézőpontból vizsgálták a forradalmat. A forradalom tudományos vizsgálatának megalapozói Adolphe Thiers és Auguste Mignet voltak, akik az 1820-as években jelentették meg munkáikat a forradalom történetéről. A század végén mind konzervatív (Hippolyte Taine), mind republikánus (Alphonse Aulard) oldalról voltak próbálkozások a forradalom történetének rekonstruálására. A XIX. század történetírói főleg politikai tényezőkkel magyarázták a forradalom kitörésének okait, Guizot egyenesen a gall-frank párharc folytatódását látta a nemesség és a polgárság ellentétében. A századfordulón és a XX. század elején napvilágot látott a marxista koncepció is, amely gazdasági megalapozottságú társadalmi ellentétekről beszélt. Jean Jaurés azt mondja, A francia forradalom szocialista története (1901-1904) című művében, hogy a születő kapitalizmus jegyében folyik a harc, a feudális maradványok felszámolásáért. Elismerte, Marxhoz hasonlóan a gazdaság primátusát a társadalom felett. A marxista vonal legkiválóbb képviselője egyértelműen Georges Lefebvre volt. A forradalom fő okát ő is társadalmi-gazdasági ellentmondásokkal magyarázta, szerinte a polgárság fejlődése vezetett el a forradalomhoz. A komoly probléma ott volt, hogy a forradalmat homogén egésznek képzelték el, és ott követték el a legnagyobb hibát, hogy csak társadalomtörténeti oldalról írták le az eseményeket, az eredettel nem foglalkoztak, félredobták azt. A legnagyobb kérdőjelet éppen Lefebvre rajzolta meg, mikor megírta a parasztság forradalom alatti történetét. Ebből a műből (Észak parasztjai a francia forradalomban, 1924) kiderül, hogy a paraszti forradalom antikapitalista volt, a múltba fordult vissza! A polgári forradalom keretei közé hogyan illeszthető be egy antikapitalista paraszti mozgalom? A marxista megközelítést több belső ellentmondás is feszítette a fenti tényen kívül. „Miért nem jelentősebbek az osztályon belüli ellentétek, mint az osztályok közöttiek? Ha minden társadalmi csoport közreműködött a forradalom kirobbantásában, akkor bizony el kell vetnünk a homogén forradalom képét.” 1 A forradalom kifejezetten konzerválta az agrárstruktúrát, amivel nem elősegítette, hanem inkább megnehezítette a kapitalizmus fejlődését! Az 1945 utáni időszak nálunk is jól ismert történésze Albert Soboul. Műve, A francia forradalom története (1963) több kiadást is megélt hazánkban. Soboul abból indult ki, hogy a régi rend válsága miatt minden erő egy forradalom felé vitte Franciaországot. Nála két alaptétel van: a XVIII. századot a régi rend válsága jellemzi, és ez a válság lényegileg társadalmi jellegű, amely osztálykonfliktusokban tör a felszínre. Az osztályharcos szellem nevében Soboul végletesen leegyszerűsíti a társadalom két szembenálló oldalán lévőket. Az elnyomók és elnyomottak, a bűnös nemesség, és a feltörekvő polgárság jelenti az antagonisztikus ellentétekkel jellemzett két oldalt. Soboul szemében a monarchia teljesen egészében egy régi, merev és igazságtalan struktúra védelmezője volt, amely a modernizáció esküdt ellensége. Vajon tényleg ennyire éles vonalat kellene húznunk a forradalom és a régi rend közé? Vajon valóban ósdi, és haladásképtelen volt a régi rend?
1
Hahner Péter: A nagy francia forradalom, a polgárság és a kapitalizmus, Világtörténet 1987/4, 50. o.
1
Valószínűleg akkor járhatunk közelebb az igazsághoz, ha François Furet tanácsát fogadjuk meg, aki szerint a forradalmat nem lehet egyszerűen csak oksági sémákból levezetni. Furet 1965-ben jelentette meg Denis Richet-vel közösen írt könyvét (A francia forradalom), amely egy csapásra híressé tette. Elveti a forradalom társadalmi-gazdasági megközelítését, és inkább az ideológiai-politikai okokra helyezi a hangsúlyt. A forradalom 1791 utáni eseményeit úgy kezelte, mint „déparage”-t, azaz kisiklást, amelyet a háború és a tömegek idéztek elő, amikor a forradalmat letérítették arról az útról, amelyet a felvilágosodás eszméi jelöltek ki számára. Furet szerint akkor lehet írni új, és modern felfogásban a forradalomról, ha azzal kezdem a művemet, hogy kritika alá veszem a forradalom-eszmét, vagyis a radikális változás és az új korszak kezdetének eszméjét. Alexis de Tocqueville műve, az 1856-ban megjelent A régi rend és a forradalom ilyen kísérlet. A forradalmat, mint folyamatot, mint a régi dolgok folytatását vizsgálta, és mindeközben objektív tudott maradni előkelő származása ellenére is. Tocqueville szerint a forradalom azt az adminisztratív államot, és egalitárius társadalmat teljesítette ki, amely még a régi monarchia sajátos alkotása volt. A forradalom csak a „monarchia munkáját végezte be.” Furet szerint is a nagy francia forradalom nem más, mint a korábban megindult társadalmi és politikai fejlődés felgyorsulása. A Richet-vel írt közös műben megjelenik egy másik új fogalom is a „déparage”-on kívül, ez pedig az elit volt. Furetnél az elitet a polgárság, és a liberális nemesség egy része (a leggazdagabb része) jelentette. Ez az elit robbantotta ki a forradalmat, az ő forradalmuk 1789 és 1791 között zajlott. Az 1792 és 1794 közötti diktatúra és terror nem volt szükségszerű következménye a forradalomnak. 1793 csak kicsúszás volt, helytelen döntések következménye. Az „elitelmélet” minden szempontból ellentétes volt a hagyományos „osztályharc-elmélettel”. A forradalom eredményének, Alfred Cobban, angol történészhez hasonlóan egy új, földbirtokos elit kialakulását tartják, és nem a kapitalizmust. A legnagyobb kihívás a marxista-baloldali történészek nézetei ellen mégsem Franciaországból érkezett, hanem főleg angol és amerikai szerzők kerültek velük szembe. Alfred Cobban A francia forradalom mítosza (1954) című könyvében felteszi a kérdést, hogy egyáltalán volt-e forradalom. Ugyanis ahány történész, annyiféle dátum jelenik meg a forradalom befejezéseként: Salvemini (1792), Guérin (1793), Thompson (1794), Thiers, Soboul, Mathiez (1799). A forradalom szerinte nem egy esemény, nem egy név, hanem forradalmak sorozata, egy hosszú eseménysor neve. Cobban a mítoszt igyekezett lerombolni, és felhívni a figyelmet arra, hogy a forradalom „társadalmi” magyarázata olyan fogalmakon nyugszik, amelyeket nem definiáltak: feudalizmus, kapitalizmus, burzsoázia. Robert Forster rávilágított arra a nem elhanyagolható tényre, hogy a francia nemesség korántsem volt olyan dekadens, mint azt korábban hitték. Betty Behrens kiemelte, hogy a francia nemesség volt Európa egyik legjobban megadóztatott nemessége. A kiváltságok előnyeiből kisebb-nagyobb mértékben valamennyi társadalmi réteg részesült. Inkább arról volt szó, hogy bizonyos csoport több kiváltsággal rendelkezett, mint a többi. Ők nem az arisztokraták voltak, hanem a gazdagok. Ennek az új társadalmi elitnek a létrehozásában, és a régi rend lerombolásában a monarchia igenis fontos szerepet játszott. Elsősorban azzal, hogy rendkívüli módon támogatta a társadalmi mobilitást, azaz az osztályok közötti átjárhatóságot. Már csak ezért is hiba egységes „osztályként” kezelni akár a nemességet, akár a papaságot. Társadalmi szinten, főleg a hivatalok révén a monarchia létrehozott egy új nemességet, egy új társadalmi elitet.
2
A polgári, vagy ha úgy tetszik a jobboldali történészek, két témában támadják igen hevesen a baloldalt: az egyik Vendée kérdése, a másik pedig a terror. Pierre Chaunu a vendée-i parasztlázadás leverését az első ideológiával alátámasztott népirtásnak titulálta. Vendée problémája nagyon sokáig tabutéma volt a párizsi Sorbonne-on. A már korábban említett két történész Denis Richet és François Furet arra hívták fel a figyelmet, hogy a terrort nem a külső veszély, vagy az arisztokrata összeesküvés miatt kellett bevezetni. A terror nem volt szükségszerű, hanem alapvetően eszközül szolgált a jakobinusok számára a politikai ellenfelek megsemmisítésére. Furet igyekezett arra a kérdésre is választ találni, hogy a forradalom valóban nullpont volt-e, minden jelenség eredője, ahogy a kortársak vélték; vagy esetleg volt kontinuitás a régi renddel, a megelőző évszázaddal. A marxista történészek szinte teljes egészében a kortársak nézeteit vették át. Ennek két alapgondolata volt: a XVIII. század a régi rend válságával jellemezhető, a másik pedig az, hogy ez lényegileg társadalmi válságot jelent. Furet bebizonyította, gondoljunk csak az elitelméletre, hogy a XVIII. században már nem a rendi hovatartozás, hanem a vagyoni helyzet volt a döntő. II. Mítoszok és legendák Alfred Cobban egyetemi székfoglaló előadásában a következőket mondta: „A francia forradalom valamennyi mítosza mögött egyetlen téves koncepció áll, az az eszme, hogy volt egy francia forradalom, amelyet elfogadhatunk, vagy elvethetünk.” Majd így folytatta: „A francia forradalom egy egész generációt jelent, jósággal és bűnökkel megrakodva…kiemelhetjük amiért rajongunk, vagy amit nem szeretünk, elnevezhetjük ezt forradalomnak, de mindkét esetben csak részleges eredményeket kapunk.” 2 Igazából nem akadt még olyan történész, akinek sikerült egy teljes, és átfogó képet alkotnia a forradalomról. Ha csak magát a forradalmat próbáljuk megvizsgálni, akkor biztos, hogy torz lesz a kép, amit kapunk. Ez nem is lehet most a célunk. Talán hasznosabb, ha kiemelünk az eseménysorból olyan fogalmakat (csak néhányat a hely szűke miatt), amelyek köré sok téves elképzelés fonódik. Talán azért az egyik legvitatottabb, legbonyolultabb eseménysora a nagy francia forradalom az európai történelemnek, mert még ma is ideológiák, filozófiák és a napi politika megkerülhetetlen témája. A modernkori szellemiség egyik kiindulópontja, s éppen a fentiek miatt volt nehéz objektíven vizsgálni. „Három dolgot mindenki tud a francia forradalomról – írta Cobban –, és mind a hármat rosszul tudja. Az egyik az, hogy a forradalom 1789-ben kezdődött, a másik az, hogy Párizsban kezdődött, a harmadik pedig az, hogy a nép kezdeményezte.” 3 A forradalom kezdete A monarchia bukását egy erőteljes gazdasági válság, és egy politikai válságba átnövő pénzügyi csőd okozta. Ez még önmagában azonban kevés lett volna, kellett még a társadalom vezető csoportjainak kormányellenes fellépése is, és nem feledkezhetünk meg a felvilágosodás hatásairól sem. A gazdasági válság már az 1770-es évek közepétől elkezdődött, XVI. Lajos trónra lépése után nem sokkal. Michelet, francia történész szerint XV. Lajos temetése egyben a „monarchia halála” is volt. XVI. Lajos egy jó szándékú, de határozatlan ember volt, aki igazából nem tudta magát rászánni a komoly reformokra. Ismét Michelet-t idézve: „XVI. Lajos egy olyan monarchia élén állt, amely Isten képére volt formálva, és már nem kellett senkinek.” 4 A király a nemesség két csoportja között őrlődött. Az egyik hagyományosan szemben állt az állammal és nosztalgiát táplált a régi rend iránt. 2
Cobban, Alfred: The Myth of the French Revolution. London, 1955, 6. 8-9 Cobban, Alfred: Aspects of the French Revolution, New York, 1968, 16. 4 Furet, François: A francia forradalom története, Budapest, 1996, 40. o. 3
3
A másik csoport pedig kizárólag a saját haszna érdekében szerette volna kisajátítani az állam korszerűsítését. 1787-ig, mikor már a pénzügyi válság is tetőzni kezdett, nem is foglalkozott a harmadik csoporttal, akik az új idők szellemének megfelelően az alkotmányos monarchia hívei voltak. Ők már hajlandóak voltak összeolvadni a gazdag, nem nemes csoportokkal. Ők lesznek a képviselői a vagyon előkelőségének, akik a forradalom igazi nyertesi lesznek, de még a régi rend „alkotta” meg őket. A forradalom igazából már 1787-ben elkezdődött, ugyanis a király ekkor szánta el magát a komolyabb reformokra, de a kiváltságos testületek (Előkelők Gyűlése, a parlamentek, és a tartományi rendi gyűlések) igyekeztek ezeket megakadályozni. „Sem a nemesség, sem a király nem tudott olyan intézményrendszert, vagy politikát javasolni, amely az egyetértés minimumán összefoghatta volna a francia társadalom és állam felső rétegét. Ennek hiányában a király intézkedései a zsarnokság és a meghátrálás között ingadoztak.” 5 Tocqueville azt tartotta a legfontosabb forradalomnak, mikor Loménie de Brienne szétzúzta a régi közigazgatási kerületeket, és az intendánsokat a választott testületeknek rendelte alá. A forradalom előtt közvetlenül bolygatták meg az államot, lecserélve a teljes hivatalnoki állományt! Mindez 1787-ben történt. A régi rend 1789-ben már halott volt. A kormány adóreformmal és a képviseleti rendszer kiterjesztésével próbálkozott, de parlamentek szembe fordultak a kormányzattal. Erre az udvar megfosztotta ezeket a bírói testületeket politikai hatalmuktól. A kiváltságos testületek tagjai már nem bíztak az abszolút monarchia kormányzatában, s ezért egy össznemzeti szerv, az országos (általános) rendi gyűlés (états généraux) összehívását követelték. Mikor a kormány 1788-ban erőszakosan is fellépett a párizsi parlamenttel szemben országos tiltakozó mozgalom kezdődött, és több városban kisebb-nagyobb felkelésekre is sor került. Ugyanezen év augusztusára a kincstár is kiürült, az abszolút monarchia kapitulálni volt kénytelen. A régi rend tehát korábban összeomlott, mint ahogy a forradalom elkezdődött volna. A forradalom ezek után lényegében már csak két dologra volt leszűkíthető: az erőszakra és az ideológiára, hiszen a társadalmi-gazdasági változások már 1789 előtt bekövetkeztek. A forradalom célja a központosított, demokratikus állam megteremtése volt, de ez volt a régi rend lényege is. „A forradalom nem tett mást, mint átkeresztelte a jelenséget, de éppen azért volt forradalom, mert hitt abban, hogy ezt ő találta fel.” 6 Sok történész „előforradalom”-ként emlegeti 1787-88-at, holott ebben a két évben lényegében sok minden eldőlt. Az elvben korlátlan királyi hatalmon alapuló rendszer összeomlott, s keletkezett egy hatalmi űr, amelyet forradalomnak neveznek. A régi rend modernsége Sokan úgy gondolják, hogy a legtöbb tévhit, és félreértelmezés a forradalom eseményeivel kapcsolatban van, és az előzményekkel teljesen tisztában vagyunk. Még mindig találkozni olyan véleményekkel, hogy a régi rend monarchiája egy élősködő, pazarló, a megújulásra teljesen képtelen állam volt. Sokan még mindig a marxista értelmezést illesztik rá az eseményekre, azaz azt, hogy a feudalizmust képviselő nemesség csap össze a kapitalizmust képviselő polgársággal. Ezzel szemben a valóság egészen mást mutat. Maga a régi rend (ancien régime) kifejezés is a forradalom terméke, 1789-ben született meg, és a forradalmárok azt a múltat jelölték ezzel a kifejezéssel, amelyet el akartak törölni. A régi rend viszont többet hagyott örökül a forradalomra, mint gondolnánk.
5 6
Furet, François: Gondoljuk újra a francia forradalmat, Pécs, 1994, 108. o. Ozouf, Mona-Furet, François: Dictionnaire critique de la révolution française, Paris, 1988, 103. o.
4
Több, mint elgondolkodtató, hogy a közvélemény, mint fontos politikai fogalom már a régi rend idején létre jött, a kávéházakban, szalonokban, színházakban. A társadalom ezt a monarchia mellett hozta létre, ezért annak semmi kapcsolata nem is volt az állami gépezettel, a közvélemény egy új hatalmi centrumot jelentett a királyé mellett. A hatalmat természetesen az előbbiben is abszolútnak nyilvánították ki, csak itt a nép nevében cselekedtek. A forradalom idején a nép nevében létrehozott abszolút hatalom fogja felváltani a királyi, egyszemélyes hatalmat. „A franciák 1789-ben tudatosan törték ketté történelmüket, hogy valami egészen újat építsenek fel. A siker viszont jóval kevesebb volt, mint azt gondolták, vagy mások hitték róluk. Az érzések megmaradtak a régi rendből, a szokások szintén, és annak romjain épült fel az új.” 7 Nézzünk néhány szempontot, amely ezt a vélekedést alátámasztja. 1. A központi kormányzat nem a forradalom műve volt, hanem a régi renddé. Franciaországot lényegében harminc intendáns kormányozta. Ez volt egyébként az egyetlen olyan dolog, amely túlélte a régi rendet. A királyi tanács közvetlenül felügyelt mindent, a nemesség nagy részét szinte teljesen kikapcsolva az ügyekből. A centralizáció túlélte a régi rendet, és megjelent a forradalomban is, ami esetleg úgy tűnhetett, hogy a forradalom vívmánya. Érdekes tény, hogy a panaszfüzetekben semmi jelét nem látjuk a forradalmi hangulatnak. A legtöbbször a „jó király” és „rossz miniszterek” gondolattal találkozhatunk. A füzetekben, mint igény jelentkezik a monarchia régi, rendi szerveinek a megerősítése. 2. Nem igaz, hogy a monarchia gátolta volna az ország gazdasági fejlődését. A francia kormányzatok komoly figyelmet fordítottak az ipar, a kereskedelem, az utak fejlesztésére. Az életszínvonal, ha nem is egyenletes mértékben, de minden társadalmi réteg körében növekedett. A lakosságszám 20 millióról több mint 28 millióra nőtt 1715-től a század végéig. A gyarmati kereskedelem fellendülése következtében óriási vagyonok halmozódtak fel. Ez a gazdasági növekedés segítette elő a vagyonos polgári rétegek felemelkedését is, s a származás előkelőségének nyitottsága adta az alkalmat az elithez való bekerülésre. Így alakult ki a régi rend idején a vagyon előkelősége, az új társadalmi elit, amely a gazdag nemesekből és polgárokból áll, és a legnagyobb nyertese lesz a forradalomnak. A legnagyobb vállalkozó az állam volt, így soha nem fonódott még ennyire össze az egyén boldogulása az államháztartás helyzetével. Az eladósodottság ezért jelentett később igen komoly problémát, és járult hozzá a robbanáshoz. 3. A sokat kárhoztatott nemesség nem volt a kiváltságosok osztálya. Európa egyik legjobban megadóztatott nemességével állunk szemben, ahova egyáltalán nem volt nehéz bekerülni. A franciák elsősorban a nemességet illető tiszteletbeli kiváltságok miatt nehezteltek rájuk: kardviselés, címerhasználat, külön hely a templomban, szélkakas a háztetőn stb. Nemességet szerezni nem volt nehéz: több ezer olyan hivatal volt, amellyel nemesi cím is járt, vagy olyan földbirtokot vett a polgár, amely nemesi címet adott. A nemesi kiváltságok mindössze néhány területen érvényesültek: a hadseregben, és az államigazgatásban, a bíráskodásban. Érdekes tény, hogy a forradalom nem is annyira felszámolni törekedett a régi kiváltságokat, hanem inkább kiterjesztette azt mindenkire. (Ha egy nemest halálra ítéltek, akkor nem akaszthatták fel, mint egy egyszerű bűnözőt, hanem a kegyesebb lefejezés büntetésében részesítették. A Nemzetgyűlés, mikor döntött a nyaktiló bevezetéséről ezt az elvet követte!)
7
Tocqueville, Alexis de: A régi rend és a forradalom, Budapest, 1994, 33. o.
5
A francia nemesség nagy része egyáltalán nem a feudális földesúr életét élte. Sokan vállalkoztak, kereskedtek, igyekeztek modernizálni birtokaikat. A francia nemesség nem csak az új vér befogadására volt nyitott, hanem az új eszmékre és hivatásokra is. „A francia elit szívében megbújt egy kapitalista nemesség, amely hallatlanul fontos szerepet játszott a nemzetgazdaság jövője szempontjából.” 8 A nemességen belül megfigyelhető ellentétek sokkal fontosabb szerepet játszottak a forradalom idején, mint a nemes-polgár ellentétek. A szegény vidéki nemes (a kard nemessége) állandó ellentétben állt az arisztokráciával. Szintén tanulságos, hogy az arisztokrácia a forradalom élére állt, míg a szegény nemes a régi rend védelmezőjeként lépett fel. A nemesség egyébként kitűnően vészelte át a forradalmat: „mindössze 2-3%-uk pusztult el, és 5%-uk emigrált.” 9 4. A forradalom vizsgálatakor túlzott figyelmet szentelünk a városi lakosság vizsgálatának, és sokszor kiesik a látókörünkből a parasztság, pedig alapvető fontosságú volt a parasztsághoz való viszonya mind a régi rendnek, mind a forradalom hatalmon lévő különböző csoportjainak. Az ország lakosságának 81%-a élt a földből, a nemzeti jövedelem 72%-a is innét származott. A megművelt területeknek mindössze 40%-át birtokolhatta a parasztság, a többit csak bérbe vehette. „A haszon a polgárok, nemesek, papok zsebébe vándorolt.” 10 A parasztság részese volt a polgári szabadságnak, és a föld egy része is a tulajdonában volt, de a legsúlyosabb adóterhek ezt a réteget sújtották 1789 előtt és után is. A legnagyobb teher a taille volt, amelyet személyenként vetettek ki és nem a birtok alapján. Ezzel lényegében teljesen érdektelenné tették a parasztságot a meggazdagodásban. A másik jellemző folyamat a paraszti birtokok felaprózódása volt, ugyanis a termőterület növekedése nem tudott lépést tartani a lakosságszám növekedésével. „A feudális terhek, nem azért váltak gyűlöletessé a franciák szemében, mert olyan súlyosak voltak, hanem azért, mert a francia paraszt már több szempontból is a XIX. század parasztja volt. Vagyis a földesurától független birtokos.” 11 Furet tételesen kimutatta, hogy nem voltak túlzottak azok a terhek az ország nagy részén, amelyet a parasztoknak meg kellett fizetni a földesuruknak. Már a régi rend idején tanú lehetünk a vidéki gazdaságok kapitalizálódásának, azaz nagymértékben elterjedt a piacra termelés. Valójában azt figyelhetjük meg, hogy a parasztság a kapitalizmus mezőgazdaságba való betörése ellen küzdött! Miért? Nos, a tulajdon továbbra is a nemesség és a polgárság kezében maradt 1789 után is. A forradalom csak az egyházi földeket sajátította ki. A közföldek felparcellázása, az elkobzott egyházi földek, és az emigránsok hátrahagyott birtokainak a felosztása elmaradt. A vidék és a város ellentéte állandósult, s a forradalom kormányzatai a várost részesítették előnyben a vidékkel szemben. A földkérdés megoldatlan maradt, és a vendée-i parasztlázadás nyílt seb maradt mind a forradalmi, mind a napóleoni Franciaország testén. Vendée parasztjai nem csak a földreform elmaradása miatt, hanem a rendkívüli adóterhek, a nagyobb mértékű sorozások ellen is tiltakoztak. A forradalmi hadsereg, a nép nevében majdnem 200 ezer felkelőt mészárolt le. Nem véletlenül maradtak royalisták a földek művelői!
8
Schama, Simon: Polgártársak (A francia forradalom krónikája), Budapest, 2001, 162. o. Hahner Péter: A francia nemesség a forradalom előtt, Pécs, 1998 10 Lefebvre, Georges: Les paysans du Nord pendant la Révolution, Lille, 1924, 45. o. 11 Furet, François: Gondoljuk újra a francia forradalmat, Pécs, 1994, 135. o. 9
6
Még egy lényeges szempont. A szakirodalomban sokszor keverik egymással a feudális, földesúri és arisztokratikus fogalmakat, pedig az első kettő egyáltalán nem azonos egymással. A XVIII. század végi Franciaországban lényegében a régi feudális kötöttségek és terhek halvány maradványai léteztek csak, ezeket eltörölni nem okozott nehézséget. A parasztság nemességgel szembeni ellenérzése nem is annyira gazdasági eredetű, mint inkább pszichológiai, politikai és társadalmi jelenség. A parasztság számára leginkább a nemesség sznobizmusa volt irritáló. A Nagy Félelem (Grand Peur) idején, 1789 júniusaugusztusában nem csak a földesúri rendszer dokumentumait semmisítették meg, hanem dühödten támadtak rá annak külső jelképeire is! Valószínűleg egyet érthetünk Simon Schama amerikai történésszel, hogy „a régi rendszert inkább politikája, nem pedig a működési struktúrája sodorta a csőd és a politikai katasztrófa szélére.” 12 Végül feltehetjük a kérdést e rövid tanulmány végén, hogy mennyire volt új a régi rendszer? Egyértelmű, hogy a legnagyobb változások időszaka Franciaországban a XVIII. század utolsó harmada volt. A forradalom sok esetben, és sok helyen ezt a modernizációt megakasztotta! Érdekes tény, hogy mikor eltűnt a forradalom, és Napóleon katonaállama, a gazdasági és társadalmi változások akkor kaptak új lendületet. Az ancien régime inkább a modernitást képviselte, mint a múltba fordulást, a feudalizmust. Tele volt életerővel, szinte minden területet a tudományos érdeklődés hatott át. A tehetség előtt szabad volt az út az élet minden részén. Madame de Staël szavaival élve: „A szabadság a régi, és a zsarnokság a modern.” Szamosi Lóránt
12
Schama, Simon: Polgártársak (A francia forradalom krónikája), Budapest, 2001, 102. o.
7
