„A háború olyan komoly dolog, hogy azt nem lehet a katonákra bízni! A népek közti barátság olyan fontos, hogy azt nem lehet a diplomatákra bízni! A népek történelmének megismerése olyan fontos dolog, hogy azt nem lehet a szaktudósokra bízni!”
Az Arvisurák a 24 Hun Törzsszövetség sámánjainak rendszeresen írt és őrzött hagyománya. Először Arvisura-Anyahita, azaz a magyarok Nagyboldogasszonya kezdte el lejegyezni, még az özönvíz előtt, őseink akkori hazájában, az azóta elsüllyedt Ataiszon. A feljegyzések tőle kapták a nevüket, melynek jelentése Igazszólás. Az Arvisurákat agyag, kő vagy aranylapokra vésték rovásírással, melyet szintén ő tanított meg az emberiséggel. Így aztán a hagyomány továbbra sem szűnt meg, mert a bevatott köpontokban kiképzett rovósámánok azóta is folyamatosan megörökítik a hunokkal és rokon törzsekkel kapcsolatos minden fontos eseményt – napjainkban is! 1998-ban látott napvilágot Paál Zoltán: Arvisura – Igazszólás című kétkötetes monumentális gyűjteménye, a Püski Kiadó jóvoltából. Ez a hun-magyar törzsek Ószövetségének is tekinthető, mert a több mint 6000 évre visszatekintő írott, igaz történelmünket foglalja magában. Ez pedig nem holmi nacionalizmusból eredő elfogult kijelentés, hiszen a Bibliához hasonlóan az Arvisura is többszörösen kódolt szöveg, azaz túl az elsődleges mondanivalóin, a sorok mögött is fontos információk bújnak meg, mégpedig a teremtéstanra, a kozmikus tudásra vonatkozóan, melyet még csak kevesen látnak és értenek. A kiadás alapjául szolgáló tekintélyes mennyiségű kéziratot a manysi nép fősámánjának unokája, Szalaváré Tura adta át a palóc származású Paál Zoltánnak, aki maga is rovósámánná vált. Az Ural környékén őrzött rovások az egykori leghíresebb Beavatott Központ, Ordosz begyűjtött anyagából származnak. Természetesen ebben a könyvben nem szerepel az összes létező rovás, csupán annak mindössze körülbelül 10-15 százaléka. Ezek többségét ugyanis még nem engedélyezték kiadni, hiszen olyan információkat tartalmaznak, melyre a mai emberiség még nincs felkészülve, megérve és sokakban ellenérzéseket váltana ki. Márpedig az Arvisuráknak nem ez a célja és rendeltetése.
Az Arvisurák keletkezési körülményei A hun-magyar és más rokon népeknél az volt az örök szokás, sőt törvény, hogy a törzzsel, rokon népekkel kapcsolatos fontosabb eseményeket, történéseket mindig le kell jegyezni, hogy az utókor számára az – mind pozitív, mind negatív értelemben vett tanulságul - örökre megmaradjon. Ezeket az eseményeket sohasem rögtön a megtörténtüket követően jegyezték le, hanem csak 10, 20, sőt 30 évvel később. Ennek oka az volt, hogy ekkorra már az esetlegesen negatív töltetű események kapcsán is lecsitultak annyira az érzelmek, hogy teljes tárgyilagossággal, tényszerűséggel voltak képesek leírni ezeket a dolgokat. Így már talán érthető az, hogy miért éppen Arvisura, azaz igazszólás a neve ennek a gyűjteménynek. Ezek a jegyzetek un. rovásírással kerültek lejegyzésre, általában agyag vagy fémlapokra. Azokat a példányokat, melyeket a távolabbi utókornak is meg kívántak őrizni, - s melyek emiatt a beavatott központokban kerültek tárolásra, többnyire aranylapokra rótták. Ezek 72x72 cm nagyságú, 1,5 mm vastag aranylemezek. A rovást csakis erre speciálisan kiképzett rovósámánok végezhették. Mivel az egyes törzsek ezeket az információkat időnként egymásnak is továbbadták, ugyanakkor többen többféle rovásjeleket is használtak, így a rovásírás tudományát egy többéves komoly tanulási folyamat kellett, hogy megelőzzön. A rovásokat tartalmazó lapokat egy kimondottan erre a célra épített helyen a Szellemi Központban, avagy az Élet Templomában őrizték. Beavatatlan személyek soha nem férhettek hozzá. A rovásírások elkészítéséről és őrzéséről tehát csak a beavatottak tudhattak, a közismert történelmi személyek közül pl. Kőrösi Csoma Sándor vagy Julianus barát nézhetett bele ezen gyűjteményekbe. Ezek a Szellemi Központok felbecsülhetetlen nagyságú művelődési értékeket és leleteket tároló gyűjtőhelyek, hiszen az esztelen háborúk rombolásaitól csak ilyen módon lehetett megőrizni az utókor számára a minden idők állandó értékeit jelentő bizonyítékokat, iratokat, a tudást. Egykor ilyen Szellemi Központ volt többek között a mezopotámiai Nippur, az egyiptomi Karnak, Hetevarett, majd ezek megszűnését követően Ordosz, vagy a mai Tbiliszi környékén fekvő Magyarka. Később Atilláék honvisszafoglalását követően egy ideig országunk területére, Budára menekítették az ordoszi szellemi központot. Őrzéséről 10.000 harcos gondoskodott egészen István király uralkodásáig. Az uruki-mani hit feladásával, a római egyháznak történő behódolással idegen papok árasztották el országunkat, akik a pápa dekrétumaira nemcsak hogy megsemmisítettek szinte minden ősi magyar emléket és rovásírást, de sajnos a szellemi központ kincseinek megszerzésére is erősen fájt a foguk. Ezért István parancsot adott unokaöccseinek, Endre, Béla és Levente hercegeknek, hogy az Élet templomának kincseit menekítsék ki Ural-Budára a rokon manysikhoz. A manysik pedig eleget is tettek a feladatuknak. S mivel a sámánhit szerint a világhónapok váltása idején (2160 évenként) az egyes rokon népek át kell, hogy adják egymásnak a szellemi központ őrzésének feladatát és a rovásírás jogát, így Szalaváré Tura eljött Magyarországra, s megkereste az erre alkalmas beavatottat, aki Paál Zoltán, ózdi vasgyári munkás lett. Ma is léteznek ilyen Szellemi Központok, a Föld 9 különböző pontján, (titkos, megközelíthetetlen helyeken, barlangokban) őrzik őket, s majd csak akkor kerülhetnek napvilágra, ha az emberiség elér egy bizonyos szellemi fejlettségi szintet, azaz már nem csak az aranyat, hanem a tudás értékét fogja látni benne. Mint említettem, az események csak évtizedekkel később kerültek írásba, mint ahogyan megtörténtek. Joggal kérdezheti mindenki, hogyan lehetséges ez, hisz az illető akkorra már csak foszlányokban emlékezhetett az egészre. Tulajdonképpen nem is nagyon kellett nekik emlékezniük, hiszen ehhez segítséget kaptak, mégpedig a fenti szellemi világból. Paál Zoltán is említi, hogy az „adások többnyire éjszaka jöttek”. Ilyenkor ő csak megfogta a ceruzát és az elkezdett írni. Gondoljunk bele: ez a könyv kb. 1400 oldalas, telis-tele van évszámokkal, töménytelen névvel és számadattal. Erre tíz-húsz év távlatából egy normál képességű ember aligha emlékezhet! Viszont - ez nagyon fontos – éppen emiatt akárkiből nem is lehet rovósámán, hiszen ehhez rendelkezni kell bizonyos
tulajdonságokkal, amivel csak a beavatottak bírnak, tehát erre születni kell. Mikor Tura, a manysi sámán megitatta őt egy bizonyos fajta sámánitallal, Paál Zoltánnál ekkortól kezdődően olyan képességek jelentkeztek, amit maga is alig tudott elhinni. Ez a hagyomány azonban ma is folytatódik, most is élnek köztünk rovósámánok, akik szintén így dolgoznak, azaz időnként ha érzik, hogy jön az adás, akkor ceruzát fognak, s az írni kezd. Magyar kutató az inkák földjén TITKOS INDIÁN KINCSEK A TÁLTOSOK BARLANGJÁBAN (a Delta c. folyóirat egy régi számának cikke) Újsághírek szerint a perui Andokban inka barlangrendszert találtak. Hasonlót már sokat ismernek a szakértők, de most páratlan felfedezést tett egy magyar kutató. Az Argentínában élő Móricz János az egyik indián törzs bizalmából Ecuadorban olyan barlangrendszerbe jutott el, ahová félezer éve nem tette be idegen a lábát. „Táltosok barlangja” nevet adta neki s eddigi kutatásaival sok ezer éves, páratlan értékű régészeti leletekre bukkant. Érdekességek az Arvisurából Honnan ered a "kötélnek áll" szólásunk? Régi őseink folyamatosan tartották a kapcsolatot egymás között, rendszeres látogatásokat tettek a rokon törzsekhez, hogy információt cserélhessenek. Ilyen kalandozás közben esett meg velük a csodaszarvasként ismert történet is (i.e. 2610-2605). A valóságban azonban érdekes folytatása volt, hogy hogyan léptek házasságra az alán Dúl-Béga fejedelem lányaival és udvarhölgyeivel. A vezérek még csak-csak választhattak is maguknak rangban hozzájuk illő leányt, azonban a vitézek hetvenketten voltak, míg a leányok csak harmincan. Ezért a következőképpen oldották meg a párválasztást: kihúztak egy jó hosszú kötelet, amelyre egyenlő távolságokra összesen harminc csomót kötöttek. Minden csomó mellé állítottak egy-egy leányt a kötél egyik oldalára, majd azok egyenként szólíthattak egy-egy daliát a kötél másik oldalára, vagyis ők választhattak párt maguknak. Amelyik legény nem akart a nyilvános párválasztáson „kötélnek állni”, az menyasszony nélkül maradt. Amikor minden leány talált kedvére való ifjút, akkor az öreg Dúl-Béga fejedelem megáldotta őket, s a kalandozó csapat gazdag hozománnyal megrakodva tért vissza hazájába, az így megszerzett asszonyokkal együtt. Mi múlhat egyetlen egy szavazaton? 992-ben összehívták a birodalmi Nagyszalát Veszprémben, az aranyasszonyok székhelyén, mivel el kellett dönteni, hogy a keleti, avagy a nyugati kereszténységhez csatlakozzunk-e. A tanácskozáson részt vett többek közt Gélyza nagyfejedelem, Csák sámánfejedelem, Erdeljü Gyula lovasfejedelem, Vászoly főtáltos, továbbá Jirkó Kun-magyari fejedelem, Koppány Badzsir-magyari fejedelem, valamint a Káma melléki magyarok részéről jelen volt még Szala vitéz is. A vendégeket Vajk és anyja, Sarolt fogadta és látta vendégül. Igen komoly ellentétek merültek fel közöttük, ezért még 12 napi tárgyalás után sem tudtak megegyezni. A szavazás első körében Piroska ifjúsági aranyasszony (Vajk-István nővére) nem tudott részt venni, mivel (mint beavatott és képzett gyógyító) éppen egy agyműtétet hajtott végre Nyitrán. A voksok így fele-fele arányban támogatták a keleti, illetve a nyugati egyházhoz történő csatlakozást. Hogy a mérleg eldőljön valamely irányban, a tanácskozást áthelyezték Nyitrára, s a szavazást - már a Piroska részvételével – megismételték. Piroska pedig úgy látta, hogy Rómával talán jobban járunk. Nos, ha akkor ő másképp gondolta volna, talán a mi történelmünk is másképpen alakult volna! Valóban olyan „szent” volt-e Szent István és Imre? A történelem órákon azt tanultuk, hogy Vajknak, azaz Szent István királyunknak (969-1038) csak egy egyenesági leszármazottja volt, Imre herceg (1007-1031), akit egy vadkan tépett szét még mielőtt utódot nemzett volna. Nos, a rovásokból megtudhatjuk, hogy a valóságban ez nem egészen így történt. Imre igen gyakran
betért palócföldi útjai során egy Jéne nevű rimalány házába, s bizony a szerelmi kapcsolatuknak hamarosan élő bizonyítéka is született, igaz házasságon kívül és már az apja halálát követően: egy Radnót nevű kisfiúcska, akit palóc névadó szerint Pósának hívtak. Azt is megtudhatjuk, hogy Vajk tulajdonképpen csak ekkor nyugodott meg afelől, hogy Imre valóban az ő fia. Ugyanis az Árpád-házi uralkodóknak (mivel beavatottak voltak), mindig volt egy bizonyos anyajegy a hátukon. Mikor egy csecsemő megszületett, az volt az első dolog, hogy az apának bemutatták a gyermek anyajegyét. Mikor Imre született, Vajknak csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy róla bizony hiányzik ez a családi ismertetőjel. Viszont a kis Pósa hátán már ott volt az anyajegy, így Vajk felhagyhatott a Gizella gyanúsításával. De Vajknak is volt Imrén kívül még egy utódja. Még a Gizellával kötött házassága előtt nagyon szerelmes volt a Lebéd-házból származott Csege nevezetű ifjúsági aranyasszonyba. Együtt is töltötte vele minden szabad idejét, és úgy becézte, hogy Tünde. Csege apja, Temes törzsfőnök követelte, hogy vegye feleségül a lányát, ám Sarolt (950-1012) ebbe nem egyezett bele, így Csegét Vidhez adták feleségül. Mikor 988-ban megszülte Vajk gyermekét, Sarolt felvitette a csecsemőt Esztergomba, és ott neveltette fel. Ekkor már kiszemelte a fiának Gizellát, mivel az ország érdekében ezt tartotta megfelelő frigynek. Ám Vajk annyira szerette Csegét, hogy csak akkor engedett anyja házasítási tervének, mikor Csege 26 évesen, 996-ban meghalt. Közös gyermeküknek Vajk a Hargita alján építtetett várat, s később ott élt, mivel Sarolt sosem ismerte el őt örökösnek. II. Zoltán néven erdélyi kisfejedelem lett, 1025ben halt meg Torda mellett, a besenyőkkel vívott hősi harcban. Ki volt valójában Anonymus? A híres Gesta szerzőjének kevesen ismerik valódi kilétét. A rovásokból megtudhatjuk, hogy Anonymus nem volt más, mint a fent említett Pósának – így voltaképpen az Árpád-háznak - egyik egyenesági leszármazottja. Úgy hívták, hogy Pósa András, és a Gömör-megyei Radnót községben született 1210-ben. Kilenc testvérével együtt korán árvaságra jutott. A gyerekek neveltetését nagybátyjuk, az országbíró Pósa Pál (másnéven Tomaj fősámán, II. Endre legbizalmasabb embere, aki az Aranybulla megszerkesztésében is részt vett) rendezte el. Eszerint Pósa András a rimaszombati cserepesekhez került mesterséget tanulni. A nagybátyja házában találkozott IV. Béla kiskirállyal, még mint vándorló mesterlegény, de hamar elnyerte annak bizalmát. 1230 és 1235 között részt vett a bugáti sámánképzésen (Bajdar sámán néven), ahol előkelő helyezést ért el. Ezután a nagybátyja kancelláriájában dolgozott, majd 1236. január 25-én feleségül vette Radnóti Piroskát. A székely Radnai havasok alatti kastélyban éltek, s 3 fiúk született. Piroska 1240-ben meghalt. Ebben az időben Pósa András intézte a Dzsingisz kán és a IV. Béla közötti levelezéseket. Dzsingisz kánnak az volt a terve, hogy a Nagyvízig (azaz Európa nyugati partjáig) minden területet elfoglal, de a hódításokat követően e területek ellenőrzését az Árpádházi királyokra akarta bízni, ezért elvárta, hogy a hódításokban a magyarok is segédkezzenek. Azonban egy kis hiba csúszott a dologba, mivel Pósa második felesége szülés közbeni gyónásnál elárulta egy német papnak a mongolok terveit, így bosszúból Köttöny hírvivői kivégezték az asszonyt. Ettől kezdve Pósa a mongolok ellen hangolódott. Pósa Pállal együtt ők szervezték meg a király és családja védelmét. A muhi csatát követően Boszniában várták a királyt és Dalmácián át Veglia szigetére menekítették a családjával együtt. Pósa András a mongol üldözőket félrevezette Zágráb felé. Ezért a hazugságáért a mongolok vezetése 1270-ben halálra ítélte őt. Kubiláj tatárokat küldött a felkutatására, akik 1271-ben, Boszniában ki is végezték. Atilla királyunk nem is arany koporsóban nyugszik, hanem ezüstben? Atilla királyunk 413-ban jött a világra, és világhódításait követően 453-ban, nem messze a Tiszától, a Maros egyik mellékágában térhetett meg őseihez örök nyugovóra, miután a Krimhildával érkezett német vendégek megmérgezték őt. Szanka sámán ölben és lépésben mérte ki Atilla nyughelyének a rajzát. Hunyor utódai hármas-koporsós temetésben egyeztek meg. A három koporsó eredetileg
Deédes úz aranyasszony három férjéé volt, ugyanis akkori szokás szerint azt előre elkészíttették. Nekese, az úz kovácsok tárkányvezére csináltatta magának a vas koporsót, Eszék, magyari vezér az ezüst koporsót és Maros vezér pedig az aranyat. Eszék és Maros 451-ben, a Catalauni csatában elesett, ezért már nem volt szükség a koporsójukra, Nekese pedig maga ajánlotta azt fel. Így történt, hogy az ő három koporsójukba fektették a királyt. Daróc sámán feladata volt a három koporsó egymásba illesztése, ez azonban nem ment olyan könnyen, mivel az arany koporsót sehogyan sem sikerült az ezüstbe beleilleszteni. Ekkor Daróc letörte az ezüst koporsó lábait, s így sikerült az ezüst koporsót az aranyba beletenni. Atilla így – szemben a hiedelemmel – nem arany, hanem ezüst koporsóban fekszik. Mi célból építették fel a kínaiak a Nagy Falat? Őseink - mikor még Ordosz vidékén éltek – először csak kalandozások útján jutottak el a kinajok földjére. Később azonban a kinajok terjeszkedése miatt olyan közelségbe kerültek, hogy abból sokszor háború keletkezett. Egy Bóta nevű ifjú nyert jogot arra, hogy újabb kalandozásokat vezessen a kinajok földjére, mivel azonban ő ellene volt az erőszaknak, inkább békességre törekedett a szomszédokkal. Bóta jól ismerte a kinajokat, beszélte a nyelvüket, így elhatározta, hogy véget vet a háborúskodásnak, és meghirdette a „béke és rokonság” elvét. Ezt követően a két nép sokáig nyugalomban élt, sőt erősen keveredtek egymással, még fővezéreket és sámánokat is adtak egymásnak. Később újabb háborúk törtek ki, s emiatt a kínai császárok, hogy végleg elkülönüljenek, felépíttették a nagy falat, így választva el birodalmukat az ordoszi hun törzsszövetségtől. Érdekes, hogy a kínaiak a mai napig is megkülönböztetett tisztelettel adóznak e vidéknek. Igaz Ordosz városát ma már Paotou-nak hívják, de a körülötte elfekvő fennsík még most is őrzi Ordosz nevét, mint ahogyan a Hoang Ho-folyó is őrzi Hangun nevét. Valójában kik a sámánok? Sajnos a közhiedelemben elég ostoba kép alakult ki a sámánokról, az emberek többsége e szó hallatán egyből holmi maskarába öltözött, hókusz-pókuszoló, időnként a transz állapotában rángatódzó varázslókra gondol. A mi sámánjaink azonban nem ilyenek voltak! Sőt, igen magas fokú, 5 évig tartó sámán-iskolát végeztek, s ezekbe minden törzs a legkiválóbb fiait küldte. Érteniük kellett az orvostudományokhoz és az állatgyógyászathoz, hiszen százezer számra voltak állataik. Ezek közül is kiemelt figyelmet szenteltek a lóápolásnak. Megismerkedtek a törzsszövetség hitvilágával, s egyéb tudományokkal, valamint elsajátították a rovásírást is. Az ötéves képzés után mindig vetélkedőt tartottak, s aki ezen az első lett, az nyerte el a fősámáni-fejedelmi méltóságot. A fősámán mellett másik fejedelem volt a fővezér. A nőknél is folyt úgynevezett rimalányképzés, ahová szintén a legjobbak juthattak be. Az ő vetélkedésük győzteséből került ki az aranyasszony. Az ő feladatuk is nagyon fontos volt, így például a vetés, aratás megszervezése, a betakarított javak igazságos elosztása a közösségen belül, a lakóépületek, s az egész település tisztán tartatásának felügyelete, a gyermekek világrahozatalának megkönnyítése, a csecsemők és frissen szült asszonyok gondozása. A törzsszövetség minden időkben rendelkezett továbbá - szintén képzett - rovósámánokkal, akik feladata a fontos történések kő-, vagy fémlapokra való lejegyzése volt. Hol volt Atlantisz ? Igen sok legenda kering az elsüllyedt földrészről, az egykori paradicsomról. De itt rögtön álljunk is meg, valójában ugyanis két eltűnt földrészről is szó van az Arvisurában: Atlantiszról és Ataiszról, ám a kettő korántsem egy és ugyanaz. Atlantisz a mai Atlanti óceánon, a Földközi-tengerrel közel egyvonalban, attól nyugatra helyezkedett el. Lakosairól a következőket rótták le: „A síkságán törpe népek, a hegyláncolat északi részén szőke fajúak, a déli részén pedig barnább bőrűek élnek, s ezek hadban állnak egymással. A legyőzöttek agyvelőit kiszívják, de a húsukat nem eszik meg. A törpék békés természetűek, és nagyasszonyaik
vezetésével közösségben élnek. Az óriások viszont a sok háborúskodás miatt férfi munkaerő hiányában szenvednek. Ezért az asszonyaik törpe férfiakat fogadnak fel cselédségre. Atlantisz középső síkságán a harcias nők háborúságra léptek a csekély létszámú férfiakkal, mivel azok a törpék cseléd sorsát meg akarták szüntetni. Az asszony-hadsereg győzött, és a férfiak a horog alakú havas hegyekbe vándoroltak. A nem cselédsorban élő törpék a melegebb földek felé vándoroltak.” A földrész süllyedésekor az itt élők fokozatosan települtek át az európai és az észak-afrikai kontinensekre. Az akkori rovásokat megörökítők úgy hívták őket, hogy "sáskanépek"(ide tartoztak az arabok, zsidók, s a leghangosabb népség, a digók), mert nem szerettek dolgozni, viszont az életet élvezni annál inkább, s ez irányú igényeiknek rendszerint igen erős hangot is adtak, ráadásul igen szaporák voltak. Kr. e. 1685-ben Tuliás indult el kalandozó útra, mely 12 évig tartó hajózásnak az volt a kiemelt célja, hogy meggyőződjenek róla, mekkora darabja maradt meg a süllyedő Atlantisznak. Tuliás jelentése szerint ekkor már a földrész nagyrésze a víz alá került, de még találtak egy kis darab szárazulat maradványt. Ataisz a Csendes óceán közepén a mai Hawaii-szigetektől délnyugatra feküdt. Ez a hely volt az a sokat emlegetett paradicsom, ami egyrészt az igen kedvező földrajzi viszonyoknak, másrészt az itt élők dolgos munkájának a gyümölcse volt. Két nagyobb népcsoport, az agabák és a hunok éltek itt, de persze belőlük aztán sokféle törzs és nemzettség alakult ki. Ataisz süllyedése hetven éven át tartott, Kr. e. 5070-től, 5000-ig. Miért nem találnak a tudósaink evolúciós őseit a delfineknek? Ezek a bámulatos emlősök az állatvilág csodái, ám az evolúciós őseikre irányuló kutatások sorra csődöt mondanak. Vajon miért? Nos, az Arvisurából ennek a magyarázatára is fény derül, miszerint e rendkívüli intelligenciával megáldott élőlények bizony a Szíriuszról származnak, segítőink hozták ide őket, mint ahogyan a pulikat is! A következők olvashatók a rovásokból: „Az égből jötteknek nem csak a puli volt a kedvencük. A legnagyobb Kaltes-asszony szekerén kis úszómedencében delfineket is hoztak magukkal, hogy azokkal szórakozzanak. Ezeket a delfineket aztán egy tóba telepítették, ahol azok jó nagyra megnőttek. Amikor Kaltes-asszony bolygójára visszamentek volna, a delfinek észrevették a készülődésüket, és a tóból levezető folyócskán a tengerbe szöktek, ahonnan játékosan magasra szökdelve eljöttek ugyan búcsúzni, de visszamaradtak az ataiszi tengerben. Azóta már nagyon elszaporodtak. Némelyikük még az emberekkel is szót tudott váltani.” Régebben csak kétféle vércsoport létezett a földön? Pontosabban, a szíriusziak megjelenése előtt létezett a kétféle vércsoport. Nézzük csak, mit rótt le Sikila aranyasszony a Havaruti nagyszaláról, amelyen a szíriusziak is képviseltették magukat: „az égi járműveiken az első, vérfrissítésként küldött kaltesi (szíriuszi) csoport érkezése a Hol-ütődés előtt 1136 évvel történt. Ez alatt a 10 uralkodó embercsoport a földiekkel társas emberi viszonyba lépett és 2x2, azaz négy vércsoportban megindította az emberiség fejlődését. Ezen kiművelt emberek gondolkodása révén Ataiszban és Atlanticban egy műveltebb embertömeg alakult ki, akik a melegebb vidékeket elárasztották. „ A 152. Arvisurában egy másik érdekességet olvashatunk: „a Kr. e. 3970-es évek táján nagyon sok volt a kétnemű újszülött. Az égi-bölcsek vezetője ezt helytelenítette, és javaslatot tett ennek megváltoztatására. Tenisur, az égi beavatottak vezetője elmondta, hogy Arvisura-Anyahita leszállása óta nemcsak a 4 vérnem szerinti besorolási eljárást dolgozták ki, hanem annak ezernyi ágabogát is. Hoztak magukkal olyan, jó minőségű szaporító anyagot, aminek használatával megszüntethető a rendellenesség. Rövid tanácskozás után engedélyezték a Ménes birodalombeli fejedelemi lányoknak ezen arbag beavatkozási műveletet, amely az igen gyakori kétneműségi kóros elváltozást megakadályozhatja. Az összesereglett papnők között ez olyan közkedveltségre jellemző igényt támasztott, hogy a társbolygóról hozott szaporítóanyag már elfogyott. A titkon jelentkezők száma egyre nőtt. Mivel ezen látogatásra 12 személy érkezett (a Szíriuszról), az elfogyott szaporodást célzó anyagot maguk
közt előállították. 9 hónap múltán a hibamentes szaporodás megtörtént, és örömmel állapították meg, hogy egyetlen kétnemű utód sem született.” Mitől egyedülálló a világon a Magyar Szent Királyi Korona ? Az utóbbi időkben egyre többen foglalkoznak a koronakutatással, azaz próbálják megfejteni a Szent Királyi Koronánk rejtélyét, azzal ugyanis szinte mindenki egyetért, hogy valami titokzatosság bizony erősen körüllengi "őszentségét". Nos, valójában a Szent Korona három különböző korona igen gondosan megtervezett és kivitelezett összedolgozásával készült, és éppen ebből ered a hármassága, ugyanakkor egyik rejtélye is. Az első és egyben legrégebbi az aranykeresztes, oldalfüggős, drágakövekkel telerakott, tömör arany Uruki sámánkorona, amely az ősmagyar, feltétel nélküli szeretet vallását képviseli. Ez jelenti a legeslegnagyobb értéket, hiszen annak idején ezt maga Gilgames készíttette, s ezzel koronázták meg Jézust is 29-ben. Ám az iszlám erőszakos hittérítése és nyomása miatt, jogutódként, az Álmos- és Lebéd-házi fejedelmeknek ajándékozták. Másik a Dukász Mihálytól kapott zománcképes korona, amely a Bizánci egyházat képviseli, s a harmadik a pápától kapott liliomos aranykorona, ami értelemszerűen a Római egyházat képviseli. Azzal a céllal dolgozták össze eggyé, hogy ily módon is hirdessék: hazánkban minden vallásnak békésen meg kell férnie egymás mellett. Ha már itt tartunk, had tegyünk említést István királyunk koronázásáról is, hisz a mai napig nem tisztázott a köztudatban, hogy valójában mikor is történt az a bizonyos koronázás, 1000-ben vagy 1001-ben? Nos a válasz nagyon egyszerű: mindkét dátum helyes, hiszen először az Uruki koronával koronázták magyar királlyá 1000. augusztus 20-án, és csak pontosan egy évvel később a Rómától kapott koronával keresztény királlyá. Lászlót 1077-ben a Gilgames koronával koronázták királlyá, ekkor döntöttek úgy, hogy a hármas királyi koronát összeszerelik. A szent korona tervezője és készítője Dajka beavatott aranyműves volt. Az elkészült szent koronával aztán Lászlót ismét megkoronázták 1087-ben. No és a másik rejtély, s egyben a legmegdöbbentőbb tény a koronánkról, vagyis amitől egyedülálló az egész Földön: a koronába beépítettek 12 úgynevezett "beszélő, gondolatrezgésre hajlamos követ", ami azt jelenti, hogy ezek a kövek bizony a Szíriuszról származnak, pontosabban Arvisura-Anyahita hozományaként kerültek Ataiszra, Kr. e. 8508-ban. Mint az a nevükből is sejthető, ezek a kövek nem akármilyen tulajdonságokkal rendelkeznek. A korona viselője (aki csakis beavatott lehetett) ugyanis telepatikus kapcsolatba került általuk a 24 Hun Törzsszövetség többi beavatottjaival, így segítve az uralkodót a fontos döntései meghozatalában. Annak idején az inkák nagyon sok föld alatti szállító és hadiutat építettek ki. A legtöbb Napisten-templomot is összekötötték egymással a föld alatt. Felhasználták azokat a barlangokat is, amelyeket elődeik természeti katasztrófák, így vízözön (az indián legendákban „nagy víz”) idején készítettek menedékül. A tudósok már jó néhány hasonló jellegű barlangot tártak fel, például a Rio Grande del Norte, a Rio Selado és a Rio Mancos kanyonjainak tufa- és homokkő falaiban. Az inkák ezek nagy részét templommá, szent helyekké alakították át. A spanyol hódítók megjelenése, mérhetetlen pusztítása és népirtása idején főpapjaik vezetésével e helyekre igyekeztek összegyűjteni a még megmenthető értékeket, amelyeket azután hihetetlen ügyességgel és ravaszsággal tüntettek el a fosztogató zsoldosok elől. Számos rejtekhelyüket a mai napi sem sikerült felfedezni. Legújabban teljesen sértetlen föld alatti „városra” bukkant Móricz János, a Vas megyei Horvátnádaljáról (ma Körmend) származó argentin kutató. Több éves szívós munka eredménye volt ez a felfedezés. Éveken át tanulmányozta a dél-amerikai múzeumok, könyvtárak forrásmunkáit. Megtanulta a különböző indián nyelvjárásokat is, s ezután látott neki az alapos kutatásnak. Rokonszenves, vonzó egyéniségével baráti kapcsolatot teremtett több indián törzzsel, akiktől számos hasznos információt hallott arról, létezett valamikor egy „nagy menedékhely”, ahová őseik a „nagy víz”, majd a spanyolok
pusztításai elől menekültek. Azt azonban nem tudták megmondani, hogy ez merre lehet. A kutató nem csüggedt. Először 1964-ben Argentínában és Paraguayban, 1965ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967, 1968, 1969, 1970 és 1971-ben pedig Ecuadorban végzett alapos kutatásokat. Járt a Titicaca tónál, majd a Tihuánaku romvárosban. A közelében levő hegyekben található barlangokról azt regélik az indiánok, hogy azokon át el lehetett jutni Cusco városába. Kutatott a cuscoi Naptemplom föld alatti járataiban is. A Cuscohoz közeli Sakszauáman sziklavárban meg is találta az egyik föld alatti barlang bejáratát , amelyről az a legenda, hogy ezen az alagúton át közlekedtek hajdan a papok a a cuscoi Naptemplom, Sakszauáman és a Machu Picchu-i erődváros között. Sajnos, a magyar kutató alig néhány száz métert tudott csak előrejutni az alagútban, mert annak további részét omlás zárta el. Kutatási eredményei mind jobban azt bizonyították, hogy a keresett helynek Ecuador és Peru határán, az őserőben kell lennie. Hosszú hónapokon keresztül tanulmányozta az ecuadori indián törzsek életét, szokásait, fennmaradt mondáit. Egyre többet hallott az őserdő mélyén levő föld alatti rejtekhelyről, ahová az indiánok a természeti katasztrófák idején menekültek. Sokáig úgy látszott, nem sikerül megtudnia, merre is lehet ez a hely. Érthető volt a bizalmatlanság egy „fehér emberrel” szemben, hiszen a spanyolok kegyetlenkedései kitörölhetetlen, örök nyomokat hagytak az őslakókban. Móricz János elment az indiánok közé, velük élt, dolgozott, segített mindennapi munkájukban, sőt még a törzsi versenyeken és vetélkedőkön is részt vett. Baráti kapcsolatai végül is sikerhez vezették. A döntő fordulat 1967 szeptemberének egyik napján következett el, amikor jibarók törzsfőnöke, Nayambi és a varázsló Yukma, magukhoz kérették. Elmondták, hogy meggyőződtek baráti szándékáról és készek arra, hogy elvigyék a „szent helyre”. Öt napos kimerítő út után érkeztek el Santiago és a Coangos folyók közötti területre. Itt Nayambi rövid időre eltávozott, majd egy bélák nevű törzs főnökével tért vissza. Móricz János céljainak ismertetése után a bélák főnöke beleegyezett, hogy a kutató is velük tarthat. A jibaro törzsfőnöktől és a varázslótól megtudta, hogy a bélák „az istenek által kiválasztott szent törzs”, a spanyolok megjelenésekor vonult vissza önkéntes „száműzetésbe”a titkos menedékhelyre, magukkal hozva legértékesebb ősi értékeiket. Vállalták azt, hogy a többi törzzsel nem érintkeznek, és védik ezt a helyet. A bélákról tulajdonképpen csak a törzsfőnökök, és a varázslók tudnak, de nem beszélhetnek róluk. Területük határait törzsön kívüli ember nem lépheti át, mert a bélák őrei elpusztítják az illetéktelenül behatolót. A titokzatos törzs visszavonultsága ellenére is mindenről tud, mert a barlangrendszer folyosói nagy területet hálóznak be, s a kivezető és szellőző nyílásokon át figyelik a vidéket. Másrészt időnként a többi törzs vezetői és varázslói találkoznak velük, és minden eseményről beszámolnak. A folyosók bejáratait mérgezett nyilakkal felfegyverzett őrök fák üregeiből, sziklák hasadékaiból, sziklaszirtek rejtekhelyeiről figyelik mintegy ötszáz év óta változatlan éberséggel; aki oda behatolni próbál, s a bonyolult, titkos jeleket messziről nem mutatja fel, életével fizet merészségéért. A mai napig sem lehet pontosan tudni, minek is köszönhette Móricz János, hogy az indiánok megmutatták neki a barlangrendszert. „…Mindig végtelen hálával gondolok indián testvéreimre – írja levelében -, akik bizalmukba fogadtak, s vállalták a kockázatot, hogy esetleg arra érdemtelenre pazarolják szeretetüket. Esküvel ígértem meg, életem feláldozásával is megőrzöm titkukat, s nem árulom el kincskeresőknek az utat…” Visszatérve az őserdőből a kutató, az indiánok engedélyével az ecuadori hivatalos szerveknek megemlítette a barlangrendszer létezését, de nem nagyon akartak hitelt adni beszámolójának. Csak szinte emberfeletti kitartásának köszönhette, hogy végül 1969-ben maga az akkori államelnök, José Maria Valesco Ibarra fogadta, s állandó kutatási engedélyt és segítséget biztosított számára, hogy expedíciót vezethessen a barlangok feltárására. Móricz külön szerződést kötött az indiánok jogainak biztosítására.
A „Móricz 1969” elnevezésű ténymegállapító expedícióban részt vettek a CETURIS (Turisztikai és Idegenforgalmi Hivatal), a turista szövetség küldöttjei, filmesek, geológusok, stb. Az expedíció Guayaguilból Cuencába majd Limonba ment. Limonban otthagyták a személy- és teherautókat, és El Pescadoba öszvérekkel utaztak. Tres Copalest Puntilla de Coangest kenun közelítették meg, de innen már csak gyalog mehettek tovább, amíg a jiberók földjét, a Guajare hegyhátat el nem érték. Ezután a barlangrendszer közelében tábort vertek, és elkezdődött az expedíció legizgalmasabb fejezete: a barlangba való leereszkedés. Az indiánok kérésére ugyanis, biztonsági okokból, Móricz János az egyik nehezebben megközelíthető – veszély esetén könnyen lezárható – szellőztető kürtőt választotta lejáratnak. Ekkor kb. 1000 méteres tengerszint feletti magasságban voltak. Mintegy 80 métert kellett kötélen leereszkedni, ezután kb. 100 métert mentek egy alacsony és keskeny folyosón, ami hirtelen kiszélesedett, és egy 5 méter széles 1,7-1,8 m magas kapuhoz értek, melynek bejáratát rengeteg törmelék borította. Ezután egy hétszer forduló, 4 méter széles és a törmeléktől 1,4-1,6-2 méter között változó magasságú folyosón haladtak tovább. Erről több út ágazott el, melyek kisebb-nagyobb termekbe nyíltak, ahol a falakon több helyen látható volt a Göncöl-szekér és a Dél-Keresztje csillagkép. Körülöttük medvék, bikaszerű állatok és férfialakok rajzai, és furcsa, íráshoz hasonló jelek. Nagyon érdekesnek találták, hogy a barlang természetes képződésű andezit falait gránittal erősítették meg. Gránitlapok fedték a folyosók és a termek padozatát is. A kövek simára csiszolt felületei pontosan illeszkedtek egymáshoz. Az egyik járat egy nagy, 20x12 méteres terembe vezetett, amelyről Móricz János így ír: ’…megilletődve mentünk a sok ezer évvel ezelőtt épített, gránittal burkolt padozatú folyosón, amely egyszer csak kiszélesedett, s egy tágas terembe értünk. Lenyűgöző látvány volt, amint a lámpák fénye két hatalmas oszlopra s a körülöttük lévő hét, kőből faragott székre esett; mindegyikkel szemben egy-egy folyosó sötét nyílása tátongott. Az egyik sarokban 180-190 cm-es, aranyból készített csontváz feküdt. Kissé mellette, egy menekülő nőt ábrázoló szobor csodálkoztatott meg bennünket, amely úgy nézett, mintha valami borzalmas dolog elől menekülne. Karjaiban gyermeket tartott, aki kezében a ma ismert földgömbtől alig eltérőt szorított magához. Körülöttük több, rézből és kőből készült állat- és madárszobrocska hevert szétdobálva. Egy másik teremben vésett követ találtunk. Levegőben álló embert ábrázolt, aki egyik kezében a Napot, a másikban a fél Holdat tartotta, lába alatt a gömbölyű Föld, az Egyenlítő, a Bak- és a Ráktérítők vonalaival. Az emberke egyik lába pontosan az Egyenlítőn volt.” A tíznapos kutatás során megállapították, hogy a 20 fokos, a szellőző kürtők következtében tiszta, friss levegőjű barlangrendszerben régebben hosszú ideig tevékeny élet folyt. Az expedíció tagjai számos fő- és mellékfolyosót tártak fel. Ezek szimmetrikusan, határozott rend alapján kötik össze a termeket és vezetnek tovább. A szintkülönbségeket gránitlépcsők hidalják át. Jó néhány teremben megmunkált gránittömb és -laphalmazra leltek. Louis Ortega főmérnök megállapítása szerint a barlangrendszert kb. 8-10 ezer éve kezdték kialakítani. Sajnos, az expedíció technikai felszereltsége nem volt alkalmas arra, hogy legalább a barlangrendszer jelentékenyebb részét feltárják, átvizsgálják. Megfelelő eszközök híján nem is mertek belebonyolódni a föld alatti járatok szövevényébe, mert féltek, hogy eltévednek. Nagyon kár, hogy a bizonytalan politikai helyzet miatt Móricz János egyelőre nem kapott további támogatást, annak ellenére, hogy a hivatalos szakértők, s a helyszínen készült fényképek, filmek és diapozitívek bizonyítják, hogy korunk egyik legjelentősebb régészeti felfedezéséről van szó. A barlangrendszer-feltárást nagymértékben akadályozta, hogy nagyon nehéz megközelíteni. Móricz Jánost nem kedvtelenítette el, hogy a nagy költségekre hivatkozva nem kapott további segítséget. Azóta 1970-ben és 1971-ben, legutóbb idén
februárban indián barátaival többször felkereste a barlangrendszert, amelynek időközben a „Táltosok barlangja” nevet adta. Megállapításai szerint a föld alatti járatok összes hosszúsága több száz kilométerre tehető. Kutatásai igazolják, hogy a föld alatt több út vezet a Lojai tartomány felé. A feltárás közben rátaláltak egy olyan folyosóágra is, amelyben egymásra halmozott aranylemezek sokasága várja szépen elrendezve, hogy feltárják titkukat. De idézzünk itt ismét a kutató legújabb leveléből: „… Valóban létezik a barlangrendszerben egy központi hely, amit véleményem szerint a „könyvtár” névvel lehet illetni. Itt sok-sok aranylemez látható gondosan elrendezve, tele képírással, de vannak lemezek, amelyek szerintem képleteket tartalmaznak; magasabb matematikai képleteket. Rengeteg használati tárgy is található itt, csak úgy hirtelenében odadobva, felborulva kétkerekű kocsik, a rómaiak által használtakhoz hasonlítanak. Valószínűnek látszik, hogy az inkák föld alatti hírvivő útjai is kapcsolódnak ehhez az építményrendszerhez…” A kutató jelenleg hihetetlen erőfeszítések közepette folytatja munkáját, pedig nagyon fontos volna, hogy a világ régészei és történészei mielőbb megismerjék a barlangrendszer létrehozásának okait, s feldolgozzák az ott található adatokat, amelyek jelentősen elősegítenék a dél-amerikai kontinens történelmének alaposabb megismerését. SZENT-MIKLÓSSY FERENC Az Arvisurák igaza Ma is élő rokon népcsoportok Sok írást találni manapság egyes a "magyar"-hoz döbbenetesen hasonló hangzású névvel bíró népcsoportokról. Hogy csak néhány példát említsünk, a Turán című, a magyarság eredetkutatásával foglalkozó tudományok lapjában szép tanulmány jelent meg Benkő Mihálytól, aki a Mongol-Altájon élő mazsaroknál járt. Ennek a népcsoportnak az anyagi, szellemi kultúrája és hitvilága nagyon közel áll a honfoglaló magyarokéhoz. Ősi formájában öröklődött át náluk napjainkra a nomád pásztorvilág, a hagyományos használati és dísztárgyaival együtt. A sámánisztikus temetkezési szokásuk még ma is él. A régi mazsar temetőkben faragott kopjafák láthatók. A Duna TV és az MTV2 többször is vetített filmet a Nepálban élő magarokról. Ez a sajátosan elkülönült népcsoport az egyetlen Nepálban, akik a többiektől eltérően temetkeznek és kopjafát állítanak a halottaiknak. Az ősi magar közösségek egyedüli vezetője a sámán. Ősi történeteiket rézlemezekre és kövekre leróva őrzik. A földművelésük mikéntje is sok hasonlóságot rejt, a kukoricakötés, szárítás, a járom és a faeke ugyanolyan, mint bármely magyar faluban, ahol még hagyományos módon dolgoznak. Kazahsztánban a kazah törzsszervezetben is létezik, és tekintélyes pozíciót foglal el a "Mazsar" törzs, akik úgy tudják magukról, hogy a keleten maradt és a mongolok által legyőzött magyarok rokonai. Kazahsztán tiszteletbeli konzulátust tart fenn a magát a Nagykunság központjának tartó Karcagon. Ezek az emberek a mai napig hűen őrzik emlékezetükben a közös származásunkat, csak mi nem akarunk emlékezni rájuk. Persze, valóban ez a kényelmesebb megoldás, hisz kinek kellenek ilyen iszonyú nyomorban élő, szerencsétlen rokonok! Csakhogy a történelem - tetszik, nem tetszik - nem úgy működik, hogy amire nem akarunk emlékezni, azt meg nem történtté tehetjük! Aki nem tartja tiszteletben történelmét és az őseit, nem vesz róla tudomást, hogy honnan jött, annak nincs múltja. Akinek pedig nincs múltja, annak jövője sincs, hisz a fának sem nőhet lombja, ha a gyökereit kitépik. A természet egész egyszerűen így működik! Amiről földrajzi neveink mesélnek
Amikor őseinknek a természeti katasztrófák, vagy járványok miatt újabb területekre kellett vándorolniuk szokásuk volt, hogy az újonnan birtokba vett területeken ugyanazokat a neveket adták a folyóknak, hegyeknek, településeknek, amiket már korábban is használtak. Már Ataiszon is létezett Tigris nevű folyó, Dorozsma nevű település és Gara nevű zúgó. A legtöbb újonnan kialakított település viszont bizonyos személyekről kapta a nevét, akiknek az alapításhoz valamilyen úton-módon sok köze volt. Így például a kiváló építőmester, Keve nevét őrzi Kevevára, ami azonos a mai Kievvel. A mai Magyarország területén hemzsegnek az ilyen típusú földrajzi nevek, hogy csak néhány példát említsünk: Debrecen, Buda, Szalajkavölgy, Tisza, Miskolc, Mátra, vagy akár Dunnaaranyasszony után a Duna. Bizonyára sokan eltűnődtek már utazásaik során, hogy honnan a csudából származhatnak egyes települések igen furcsának tűnő nevei, mint például Lesencetomaj, Kerkaszentkirály, vagy éppen Jászjákóhalma. Aki már ismeri az Arvisurát, az talán jobban megérti. Persze ez ugyanúgy áll határainkon kívülre is. Ha például azt mondjuk, hogy Vízkaja sámán, vagy Kuszkó vezér, ugye beugrik róluk egy öböl, illetve egy perui nagyváros neve? Ha valaki még ezek után is hitetlenkedik, ajánljuk, hogy ismerkedjen meg Dr. Vámos-Tóth Bátor Tamana-kutatásával. Ez a zseniális ember 1976 óta folytat nyelvészeti, névelemző munkát, miközben beutazta a fél világot, s olyan szerencsés helyzetben volt, hogy betekintést nyerhetett a CIA teljes földrajzi névtárába is. Ezáltal az öt földrész 184 országában, hétezer olyan 3-4-5 névelemből álló nevet, névszerkezetet gyűjtött össze, melyek alakszerkezeti azonos párjai mind megtalálhatók a Kárpát-medencében is, és ezeknek hatvan százaléka ráadásul magyar családi, illetve személynév is!!! Ez a tény azt üzeni nekünk, hogy léteznie kellett évezredekben mérendő világ-műveltségnek, melyeknek a fennmaradt magyar műveltség élenjáró hordozójának tekinthető. És valóban, azt mondják a rovások, hogy az utolsó jégkorszak beköszönte előtt őseink itt éltek a mai Kárpát-medencében, és igen művelt, fejlett civilizációt képviseltek. Az eljegesedés miatt menekültek át később Ataiszra.
Titokzatos építmények Teotihuacan, azaz az Istenek városa Mexikóban; Copán, maja királyi város a dzsungelben Hondurasban; Machu-Picchu, az inkák városa, 100 km-re Cuzco-tól Peruban; különleges kőóriások a Húsvét-szigeteken, Kheopsz fáraó piramisa, és a többi gizai fáraó hagyatéka Egyiptomban, a Nazca-vonalak Peruban; a dél-angliai Dorset egyik domboldalára vésett Cerne Abbas-i óriás; Wiltshire-ben a Salisburysíkság közepén álló Stonehenge Angliában; a Bretagne fenyveseinek és hangamezőinek közepén álló Carnac ősi sugárútja. Még bőven lehetne folytatni a sort, de hiszen ki ne hallott volna már ezekről a titokzatos építményekről? Erich von Däniken svájci kutató azt feltételezi, hogy léteznie kellett egy idegen, földönkívüli eredetű civilizációnak, akik segítettek a földi embereknek. Hiszen ezen építmények megalkotásához mesteri szinten kellett érteni a matematikához és a csillagászathoz. Talán akkor valóban ők adták át az ehhez szükséges tudást? Tényleg az ő utasításukra készültek a piramisok titkos kamrái? És valóban rejtegetnek benne olyan írásokat, amelyek az emberiség eredéről szólnak? Nem kívánunk felelni ezekre a kérdésekre, de ha valaki megismeri az Arvisurát, könnyen elindulhat a válaszadó úton! A Sirius rejtélye
A mai Mali Köztársaság területén, Timbuktu városától délre, a Bandiagara fennsíkon él egy törzs, a dogonok. Ők a következőket mesélték Robert Temple amerikai orientalistának a világ keletkezéséről: "A teremtés kiindulópontja a Sirius Digitariának nevezett kísérője, amely a Sirius körül kering. A dogonok szerint a Digitaria a legkisebb és legnehezebb csillag. Benne van minden dolgok csírája. Saját tengelye és a Sirius körüli mozgása biztosítja a világmindenség teremtő erőinek továbbélését. A Siriusnak a Digitarián kívül még egy kísérője van, az "emmaya". Ez a csillag nagyobb, de négyszerte könnyebb a Digitariánál. Ugyanolyan irányban és ugyanannyi idő alatt kerüli meg a Siriust, mint a Digitaria, de pályája hosszabb, vagyis jóval távolabb van tőle." Mellesleg a dogonok igen sokat tudnak más bolygókról is, sőt szerintük az egész világegyetemben rengeteg értelmes faj létezik. A dogonok között ez a tudás ősidők óta apáról fiúra száll. De vajon honnan tudhat ilyen dolgokat egy civilizálatlan természeti nép? Hiszen a mi csillagászaink csak az 1860-as évektől tudnak a Sirius A-ról, a Sirius B-ről és azok tulajdonságairól. Ha viszont feltételezzük, hogy a régmúltban idelátogatott szíriuszi segítőink adták a szájukba ezeket az információkat, talán már nem is olyan meglepő az egész! Paál Zoltán és a rovósámánok munkája Paál Zoltán 1913-ban született, egy ózdi, palóc munkás család gyermekeként, aki élte a munkások mindennapi életét. A II. világháború végefelé behívták munkaszolgálatra. Ez élete legnagyobb fordulópontját jelentette, mert ekkor ismerkedett meg Szalaváré Turával, a manysi[1] (vogul) nép sámánjával. Igor Szalmi[2] kapitány vezetésével egy kb. 50 fős ejtőernyős beavatott partizáncsoport érkezett a Sajó-Vág vidékére egy különleges megbízatással. Szalmi feladata volt hogy egy különbéke megkötésének feltételeiről tárgyaljon a magyar vezetőséggel, főként báró Kemény Gábor külügyminiszterrel[3]. A csoport Ózd környékén súlyos harcokba keveredett és sokuk fogságba esett vagy meghalt. Csak néhányan maradtak meg, köztük Szalaváré Tura, aki szintén nagyon fontos küldetés miatt vállalta a viszontagságos körülményeket. Turát – aki Gyarmat törzsének az utolsó papja volt! - a nagyapja nevelte fel, aki a manysik fősámánja volt, s őt is ebben a szellemben tanította. Ők őrizték a hun népek rovásírással írt sokezer évre visszanyúló gyűjteményét, az Arvisurákat. Jó ezer évvel ezelőtt ezeket Budán őrizték, azonban István király idején a kereszténység felvételét követően a rovások komoly veszélybe kerültek. A megvakított Vászoly fiai Endre, Béla és Levente hercegek így kimenekítették azokat a baskírokhoz. Mikor ott is nehezebbé vált a helyzet, akkor pedig a manysikhoz került ez a gyűjtemény. A fősámán elérkezettnek látta az időt, hogy ismét továbbadják az Arvisurákat, így Tura azt a megbízást kapta, hogy ezen gyűjtemény másolatát hozza el és adja át egy arra érdemes magyar embernek. Szőnyi Mártonnak akarta átadni, de közben ő hősi halált halt, így mást kellett keresnie. Mikor Szlovákiában, Sztrecsnó környékén állomásoztak, Tura felfigyelt a közeli munka-szolgálatosok között Paál Zoltánra, mivel látta rajta a beavatottak jelét, az Óm jelzést. Némi megfigyelést követően meg is szöktették őt egy arra alkalmas pillanatban, és maguk közé fogadták. A két férfi között aztán igen meghitt barátság alakult ki. Paál Zoltán egy alkalommal lelőtt egy medvét, ami különleges jelentőséggel bírt Tura számára, mert a sámán hagyomány szerint mindig egy ötnapos medvetor[4] alkalmával adták át a sámánok egymásnak a rovásírás jogát. Ez alkalommal tehát szintén eleget tettek ennek az ünnepi hagyománynak, és Paál Zoltánt Baraca (jelentése:tigris) néven rovósámánná avatták. Az 5 nap alatt Tura igyekezett minden tudást átadni neki, a teremtésről, őstörténelemről, rokon népekről, ősföldrészekről, stb. A manysik egyébként még a mai napig is őrzik a medvetor hagyományát[5]. Tura miután küldetését teljesítette, fogságba esett és egy légitámadás során sajnos meghalt, de az Arvisurákon keresztül a szellemisége továbbra is itt maradt közöttünk. Paál Zoltán is eleget tett
feladatának, éveken keresztül írta az Arvisurákat. A kéziratok kiadásával többször és több helyen is próbálkozott, de mindig zárt ajtókat talált. A könyv kiadását már sajnos nem érhette meg, 1982-ben eltávozott a fizikai létsíkról. Az előbbiekben már említésre került a bizonyos Óm jelzés, a kiválasztottak jele, ami a beavatottságuk fokát mutatja. De mi is ez pontosan? A manysik szerint minden embernek két lelke van: Lélegzés vagy Élet-lélek és Szabad-lélek vagy Vándor-lélek. Az Élet-lélek miatt álmodik az ember, és ez gyakran találkozik más emberek lelkeivel, azonban a halál beálltával ez megszűnik. A Vándor-lélek a halál alkalmával kiszáll a testből, majd új élet születésekor abba átköltözik. Létezik azonban egy harmadikféle lélek is, amit Árnyék-, Sámán-, Is- vagy Óm-léleknek is neveznek. Ez isteni eredetű lélek, és csak kevés embernek adatik meg, akik ezáltal különleges képességekkel rendelkeznek. Képesek a gondolatátvitelre, tértől és időtől függetleníteni tudják magukat, és telepatikus kapcsolatot tudnak tartani a beavatottakkal. Ezt az égi eredetű lelket csak a sámánok és beavatottak képesek látni, illetve érzékelni, méghozzá oly módon, hogy egy lilás, ködszerű háttérben egy fényes kereszt alakot látnak a homlokukon. Ez nevezik Óm-jelzésnek. Az Arvisura tanúsítja, hogy tulajdonképpen a keresztelő szertartása is innen ered: a szentelt vízzel a gyermek homlokára rajzolt kereszt alakkal ezt az Óm-jelzést imitálják. Amikor Szalaváré Tura át akarta adni az Arvisura örökséget, illetve a rovás jogát, Paál Zoltán először tiltakozott, és nem egészen értette, hogy miért éppen őt szemelték ki erre a feladatra. Mikor pedig azzal mentegetőzött, hogy ő csak egy ózdi vasgyári munkás, akkor Tura azt kiáltotta, hogy „Hát az a három lélek, az semmi? Végre egy igaz ember!” Tehát Tura látta rajta az Óm-jelzést, s emiatt már a találkozásukat megelőzően figyelemmel is kísérték. Paál Zoltán tréfával próbálta elütni ezt a dolgot, s azt válaszolta, hogy ebben a piszkos háborúban sok embernek egy lelke sincs, miért neki lenni pont három. Tura megnyugtatta, hogy majd tapasztalni fogja és ez időnként terhes is lesz a számára. Mindenekelőtt azzal a kötelességgel jár, hogy az események után tíz, húsz és harminc év múlva le kell majd írnia mindent a tanultakról, azaz Arvisurát kell írnia. Tura a medvetor szertartásának keretén belül megitatta Paál Zoltánt a sámánok italával. Ettől olyan képességek jöttek elő belőle, amelyekről korábban fogalma sem volt! Ő maga így vallott eme élményeiről: „Megittam a felkínált teát, ami olyan ízű volt, mint a fűszerekkel erősített vörösbor. Marta a torkomat, majd olyan hőség öntött el, mint amilyet egyes injekciók után éreznek az emberek. Minden testrészemben megborzongtam. Szunnyadás vett rajtam erőt, majd a szemem elkezdett káprázni és rámborult az ezüst-köd. Messziről egy csillogó fény közeledett felém narancsszínű gomolyagban… Én soha nem hittem a babonákban és kísértetekben, de Turának olyan sámánszerei vannak, hogy azokat a teámba keverve, hol rózsaszínben, hol sárgában, hol kékben, hol zöldben, hol ezüstös fényekben látom a világot. Hol meg ránézek a szlovákokra és cipszerekre, a nyelvüket nem értem meg teljesen, de látom a gondolataikat! Ezt magyarázza meg valaki!” A beavatottságnak egyébként különböző fokozatai vannak, melyről az un. sámánpróbán győződtek meg, s ami karátban vagy karéjban mérendő, s melynek legmagasabb fokozata a 25 karát. Ennek során kiderült, hogy Tura 9, míg Paál Zoltán 21 (!) karátos beavatott volt. A legmagasabb (24-25 karátos) beavatottsággal bírtak pl. Anyahita, Ménes, Etana, Buddha, Jézus, Atilla, Mohamed, stb. Baraca ezzel nyert jogot arra, hogy a Vízöntő világhónap beszélője és a 993 rovósámán egyike legyen. Ilyen beszélő sámán ugyanis csak kb. minden 2160. évben születik egy. Manapság kb. minden 10 millió emberből születik egy Óm-jelzéssel! i [1] A manysi nép az Ural lábánál, az Ob vidékén élő rokon népcsoport. A cári időkben kicsit délebbi vidéken éltek, de borzasztó nagy üldöztetésnek voltak kitéve, számuk kb. mintegy 5000-re fogyatkozott. Ekkor inkább kissé feljebb vonultak a hidegebb vidékekre, népességük azóta ismét nőtt. ii [2] Igor Szalmi egy karjalai születésű, finnugor szakos tanár volt, aki magyarul is tudott.
iii
[3] Mindez a magyar hadifoglyok 1917-es segítségéért cserébe történt volna. Ha 1944. augusztusában a Horthy rendszer kiugrott volna a háborúból, akkor ÉErdély és Székelyföld egy része visszakerült volna Magyarországhoz. Sajnos a magyar tisztikar gyávasága vagy érdeknélkülisége miatt ez meghiúsult. iv [4] A medvét egyébként égi eredetű állatnak tartották, Kemi asszonyt, az égiek szobalányát tartják a medve szülőanyjának. A medvét abának is nevezték, és ezt, illetve a medvetorok szokását a mai napig is őrzik egyes hazai települések nevei, mint pl. Abafalva, Abaújvár, Abádszalók, stb. [5] Készült egy háromrészes dokumentumfilm az Ősök ösvényén címmel, Halmy György rendezésében, melyet az MTV először 1995-ben vetített le. Érdekes volt látni, hogy ebben a filmben, illetve a könyvben lejegyzett medvetor a megszólalásig hasonlóan zajlott le, pedig térben és időben egész távol történtek egymástól.
Mit nem tudunk az igaz szólásról?
Kisfaludy György cikke az Ufómagazin 2002/2 számából.
Bizonyára sok olvasónak megfordult a fejében, hogy egy újságíró miért üti bele lépten-nyomon az orrát olyan dolgokba, amihez vajmi keveset ért. Nos, az újságíróknak pontosan ez a dolga. Olyan témákat is észrevenni és megírni, ami "nem tartozik senkire". Ez mindenkire tartozik. Egy ilyen történetet szeretnék most elmesélni. Azt is kérdezhetik, miért olyan csapongó témájúak a cikkeim. Nos, azért, mert a világról szólnak. A világ pedig nagyon heterogén. Ezért lettek a szaklapok. Igen ám, de a szaklapok jelentős részét kisajátították a nagy mogulok, és ezért egyre szűkül a szaklapok szerzői köre. Olyan az ember érzése, mintha egy csapda zárulna az emberi értelemre, ami lassan még valami sűrű ragaccsal is megtelik. Akárhány figyelő lát ufókat, azok újra és újra "semmivé lesznek" ebben a ragacsban, és ma is minden kutató azzal kezdi a mondókáját, hogy a tanú színjózan volt, vagy rendőr, katona vagy legalábbis valamilyen hivatalosnak gondolható személy. Ha három részeg lát egy gyilkosságot, akkor a tettest elítélik. Ha háromszáz színjózan lát egy nagy űrhajót, azok akkor is a Vénuszt látták, ha éppen észak felé volt, és akkora, mint egy sportcsarnok. Nos, így vagyunk a történelemírásunkkal vagy a nyelvünkkel is. Aki alaposabban utánaszaglászik, az olyan érdekességekkel találkozik, amelyek sehogyan se illeszthetők be abba a nagy kamukéróba, amit nekünk történelemnek vagy nyelvészetnek szántak. Szorgalmas kis emberek ezer éve munkálkodnak azon, hogy semmit se tudjunk meg nyelvünk vagy génjeink valódi eredetéről, de a figyelmes olvasók bizonyára rakosgatnak már magukban néhány olyan dolgot, amiről már nagyon szeretnének megtudni valami igazat. Egy kedves tévéoperatőr barátom Dél-Amerikában egy hatalmas barlangban járt, és ott, ahol egy nyolcvanfőnyi angol kutatócsoport semmit érdemlegeset nem talált, látott valamit. Látta a hunok aranylemezeit, méghozzá olyan halomban, annyi tonnányit, hogy elállt a lélegzete. Azok az indiánok vezették oda, akiktől még a nagy macsók is rettegnek. Tilos volt fényképeznie. Arra gondolhatnánk, hogy gonoszok, buták és primitívek, de sok leckét adhatnának a művelt Nyugatnak emberségből. Ugyanitt egy hatalmas ufót is látott, amelyen rovásírással egy felirat volt. Az indiánok azt mondták neki, hogy az van odaírva, hogy "visszatérünk". A hatalmas -és még ma is működő- járműhöz be nem mehetett, de látta, hogy olyan egységes volt, mint egy monolit. Olyan volt, mintha mindent egy darabból öntöttek volna rajta. No, s ami még borzasztóbb: az indiánok azt állították, hogy ők a hunok leszármazottai, és egy-egy valódi hun reflexíjat szorongattak a kezükben. A dolgot még azzal is tetézték, hogy amikor a táncaikat akarták filmre venni, akkor teljes kalotaszegi népviseletbe öltözve táncoltak elő a kunyhó mögül. Mindez akár mesének is tűnhet, de bizony
birtokunkban van egy olyan ötszáz éves könyv (is), amiben a hunok történelmi feljegyzései lapulnak óspanyolul. No és az sem mellékes, hogy itthon is megvannak azok az aranylemezek, és az ezek nyomán (ezekkel párhuzamosan) született eredeti rovásiratok, és egyéb bizonyító ereklyék is. Ezeket a feljegyzéseket arvisuráknak hívják, ami egyszerűen annyit tesz mai nyelvünkön, hogy igazírás. A meglévő, úgy tízezer oldalnyi feljegyzés Kr.e. 4042-től indul, és bár kissé már nehézkes a nyelvezete, de egy kis gyakorlattal még bármelyik magyar megértené. Ennyit a nyelvünk nagy ívű evolúciójáról. Ez az irat 6042 éves, és hogy, hogy nem, még ma is elég jól érthető minden magyarnak. Az ötszáz éves Balassit már kiválóan értjük, de a mi szegényes magyar nyelvünk valahogy az ómagyar Mária-siralom óta olyan elképesztő fejlődésen ment át a jövevényszavak és a nyugati kultúra mindent elsodró értelme miatt, hogy mire eltelt néhány száz év, már a maihoz hasonlatos lett a nyelvünk. Visszatérve az Arvisurára, abban olyan elemeket is találtam, amelyek rendszeres Földön kívüli kapcsolatra utalnak. Kilenc évvel ezelőtt beállított hozzám egy tévérendező, és arra kért, hogy segítsek neki. Csak évek múlva tudtam meg róla, hogy a hun ősök tudásának beavatottja, és őrzője, de az igazi titkos anyaghoz már nem tud hozzájutni, mert meghalt az a nagy rovósámán, aki mindennek teljes birtokában volt. Azt hallotta rólam, hogy ismerek olyan parafenoméneket, akik talán meg tudják idézni a nagy sámán szellemét. Akkoriban alapítottuk éppen együtt sok kutatóval a Parakutatási Tudományos Társaságot, és valóban kapcsolatban álltam néhány megbízható paratehetséggel. Ez nagyon síkos talaj, de nosza, összejött a találkozás. Bejött egy lélek, de arról tudósított, hogy nem lehet a kérésünket "csak úgy" teljesíteni. Mégis mondott valamit, amitől viszont mindenki visszatáncolt. Azt mondta, hogy én meg tudom oldani, ha hívom az Istent. Ez csak nekem nem volt meglepő, mert a médiumok majdnem kiszaladtak ennek hallatán. Leírtam hát a nazírok titkos jelét (a sajátomat), és ennek meglepő eredménye lett. A ceruza írni kezdett, és azt kérdezte, hogy kivel akarok találkozni? Leírtam: Pál Zoltán. Azonnal kijavított: Paál. A tévés kolléga személyes ismerőse volt, így olyan ellenőrző kérdéseket tett fel neki, amiről csak ketten tudtak. Mindenre pontos válaszok érkeztek. Mondta (írta), hogy hol vannak az arvisurák, de azt is, hogy nem lesz könnyű, mert az özvegye semmiféle módon nem fogja nekünk odaadni. Vele jött Magor is, és egy asztalon lévő ősi ábrába simán belejavította azt, amin előtte már sokan gondolkodtunk. Az a Magor ősapánk volt ő, akinek a mondáink szerint Hunor volt a testvére. Akkor még eléggé jól megértették egymás nyelvét, miután egy volt az édesanyjuk, és édestestvérek voltak. A dolog itt számomra megszakadt. Már el is felejtettem. Sose vettem túl komolyan a szellemeket. Eltelt néhány év, és teljesen váratlanul odajött hozzám Szombathelyen egy hölgy, és a kezembe nyomott egy hétszáz oldalas kéziratszerű könyvet, azzal, hogy itt vannak a kért arvisurák. Kicsit megszeppentem, és meginogtam szkepticizmusomban. Azon tűnődtem, honnan tudja, hogy ezt nekem kell átadni. Egy-két óra múlva elkészült a fénymásolat, és az előadás végén már a kezemben is volt. Hazafelé egész úton olvastam, és hazaérve olyan fontosnak ítéltem meg az anyagot, hogy több másolatot is készítettem róla. Még mikrofilmen is megvan. Ebből egy példány eljutott egy számomra ismeretlen úriemberhez, aki fellelkesülve megszerezte a többi kéziratot is, és eljuttatta az egészet a kiadásig. Két vastag kötet lett belőle, úgy 3500 oldal. Aki szemfüles, még találhat belőle példányokat a magyarság irányultságú könyvesboltokban. Az elhunyt nagysámunk háromlelkű volt, mint Hermész Triszmegisztosz vagy Jézus. Szóhoz se engedték jutni. A kéziratjellegű első kiadást megjelenés előtt bezúzták. Műve mégis megvan. Az arvisura olyan égi kapcsolatról ír, amelyek távoli bolygókhoz vezetnek, és kiderült, hogy a Sánta Kata irányában sok rokonunk él. Ezek ma is magyarul írnak (a székely rovásokhoz nagyon hasonlatos írásjelekkel), de csak néhány tolmácsuk képes a hanggal való beszédre. Ez nem jelenti azt, hogy némák lennének, csak más bolygókon használatosabb a metakommunikáció. Ők főképpen szemtől szembe metakommunikálnak. Őseink
Kaltes asszony bolygójának mondták a bolygót, ahonnan gyakran érkeztek vendégeik, akik technikát és tudományt tanítottak nekik. A Szíriusz Bétát -amely nem egészen csillagképi "állócsillag"- még nem annak hitték, ami, vagyis még nem fedezték fel a lényegét. Népünk már akkor is "sánta Katának" nevezte, mert ez nem más, mint a Szíriusz csillag társcsillaga, amely az égen -látszólag- hol közelíti a Nagy Kutya (Canis Maior) csillagkép legfényesebb csillagát, hol pedig távolodik tőle. Ez a látszólagos égi mozgás abból ered, hogy egymás körül keringenek. A dogon mondák szerint ez nem is kettős, hanem hármas csillag, csak a harmadik olyan halovány, hogy eddig nem szúrt szemet a csillagászoknak. A Szíriusz A és B 49,9 év alatt kering egyet egymás körül. Mozgásukban van még egy furcsa imbolygás is, amit az a barna törpe okoz, amelyik tömegével és keringési idejével még egy jellegzetes periódust hoz létre a hármas csillagrendszer égi viselkedésében. Ezt további 14 bolygó is modulálja keringésével. Ezért sántikál Kata. Ezt száz éve már az asztronómusok is észrevették. A dogonok "teljességgel nevetséges állítása" a Szíriusz ötvenéves periódusáról pedig megmaradt a "néprajzi érdekesség" szintjén. A Nagy Kutya a déli égbolt csillagképe, de ilyenkor télen nálunk is látható. Dél felé eléggé alacsonyan látszik, de olyan fényes csillag, amelyhez mérhető a környezetében nem látható. Távolodik tőlünk, és jelenleg kilenc fényévre van, vagyis a legközelebbi csillagok közé sorolhatjuk. Ugyanígy az Aldebaran is sokszor szerepel az ókori feljegyzésekben. A közeli csillagrendszerek közül tudomásom szerint csak a 61 Cigny környezetében nincsen élet, a másik öt legközelebbi csillag környezetében élnek emberhez hasonló lények. Kettő körül szürke bőrűek (a kis szürkék) élnek, a másik három rendszerben pedig hozzánk testileg is sok mindenben hasonló civilizációk találhatók. A "szőkék" főképpen a Szíriusz rendszer negyedik bolygójáról, az Ammáról szokak időnként a Földre látogatni. Az arvisura szerint tízévente indítanak ilyen expedíciókat, de azt "mondják", hogy ez csillagrendszereink folyamatos távolodása miatt egyre ritkulni fog. Napjainkban a Földet olyan teljes lézeres védőháló védi, amely miatt bizonyos mértékben megfogyatkozott az idegenek baráti látogatása. Természetesen az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem minden látogató viselkedik a Földön barátságosan. Sok ufós műsorban láthattak erre bizonyítékot. előfordult, hogy a Földről rálőttek egy ufóra. Azt bizonygatták, hogy egy rakéta volt, de bizony látszott alul a felhőkön egy atomrobbantás hevesen szerteterjedő gyűrűje, és ezt követően egy nagy sebességgel távozó fénypászma, de sehol se látszott a rakéta hajtóművének kondenzcsíkja. Ez abból a kis malőrből eredt, hogy röntgenlézerrel lőttek rá az ufóra, amit ennek ellenére sem sikerült leszedniük, mert az meredek szögben hátrálni kezdett. Ez a fegyver két lézertükör között elsütött atomfegyver iszonyatos röntgen- és gammasugár-nyalábját irányítja egy célzótükörre, és innen a céltárgyra. Ilyen szögben se űrrepülőgép, se semmiféle földi jármű nem tud kitérni egy hasonló támadás elől. Egyszerűen csak azért, mert 11 km6sec sebességgel haladva nem lehet másodpercek alatt hátrafordulni. ezt egy földi jármű sem bírná ki, az utasokról nem is beszélve. De térjünk vissza eredeti témánkhoz. Egy kis részletet mutatok az arvisurából. Az ebben leírtak olyan sok érdeket sértenek, hogy ezért ezt senki se tudhatta meg. Ebből van vagy tízezer oldal, amit sokan olvashattak már. Az idézet egy olyan izgalmas dolgot mond el nekünk, amely rávilágít arra, hogy nekünk hunoknak miért süllyesztették el a teljes történelmét. "Féltek, hogy az özönvíz megismétlődhet, s ezért az Ataiszhoz hasonló, Zagroszról elnevezett hegyvidékre vándoroltak. Úr-Kámának meghagyták, hogy ők is költözzenek a hegyvidékre árvíz esetén, és figyelmeztessék erre utódaikat. Ez történt a 7758. tűzszerzési évben. Úr-Kámának a fia, Urnina még tengerparti hajósvezér volt, de a templomgazdaság olyan jó módot teremtett, hogy a fia, ÚrGana már király lett a Káldi-föld parvidékén. Kaltes asszony szekerén újabb égiek érkeztek, és Úr városaának közelében leszálltak a tengerre. Oánész kiúszott a partra. Felső teste emberi volt, mely alul haluszonyokban végződött. Az emberek először féltek tőle, de ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. erre Úr népének ifjai kenyérrel és hússal kínálták, melyet ő szívesen elfogadott. Később társai is követték a szárazföldre, s szintén csillogó ékszereket hoztak a nádhajók
kikötőibe. A felbátorodott nép minden jóval elhalmozta őket. Úr városának felnőtt lakói eleinte csak nevettek gyermekeik és az Égből jöttek barátkozásán, és az ötödik holdtöltén ők is bemerészkedtek a csatornába. Akkor csodát láttak: reggelre eltűntek az idegenek uszonyai és alsótestük is emberivé változott. Az uszonyok persze lábra szerelhető alkalmatosságok voltak. Tűzokádó és szikraszóró gépeikkel ámulatba ejtették Úr város népét. Ezeknek a csodaszerkezeteknek a kezelésére megtanították a földieket is. Fölmentek a templomba és valami szerkezetekkel az eget nézegették. Erre is megtanították a pateszik gyermekeiket. Mire eljött a 12. holdtölte, megtanulták a földiek nyelvét, a Rát folyó felé pedig elkezdték keresni a csatornázás lehetőségét. Megtanították az embereket a föld művelésére és az állatok megnemesítésére. Pulikkal juhokat őriztettek emberi segítség nélkül. A pulikat eleinte égi szőrpamacsoknak nevezték, mert olyan okosak, hogy nem is állatok. Voltak olyan kis halaik, amelyekkel a magukkal hozottak úgy eljátszottak, mintha barátaik lettek volna. A Kaltes asszony bolygóján lévő kilenc ismeretlen hatalmat úgy magyarázta Oánész, hogy ez Kaltes asszony kilenc csodája, és ez kilenc égi mester létezését bizonyítja. Ezek szerint kilenc égi mester volt Kaltes asszony bolygójának a mozgatója. Égi eredetű tudásuk lehetővé tette, hogy már 540-szer fölkeressék Joli-Tórem bolygóját. Minden ilyen látogatás előtt 800 égi lakó dolgozott Kaltes asszony egy-egy szekerén. De egy alkalommal kilenc égi lakó itt maradt Földünkön, és a földi lakók közül választottak maguknak párt. Ettől kezdve a földiek is elkezdtek okosabbak lenni, és néha nem ették meg legyőzött ellenségeiket. a földi növényzetet az égiek magvakkal nemesítették. A Föld lakói valamikor a fákon épített fészkekben kerestek menedéket a nagy testű állatok elől. De később megtanultak rájuk dorongokkal, csapdákkal és kövekkel vadászni. Egy-egy nagy állat elejtése dús lakomát biztosított. A nagy földrengések, eljegesedések után olykor alig maradt ember, de az égből jöttek egyre nagyobb sikerrel tanították meg a földieket a védekezésre. Az égből mindig kilencen jöttek. Volt rá eset, hogy közülük itt valaki elpusztult. Ilyenkor a visszatérők Kaltes asszony szekerén valakit magukkal ragadtak. Az ilyenre azután azt mondták: jók voltak, tehát a mennybe mentek, és az isten fiainak nevezték őket. Ilyen földi látogatások addig történtek, amíg el nem érkezett a Nippurban is följegyzett titokzatos 4 320 000-es életforgási szám. Azóta csak Kaltes asszony-féle gyöngyszemecskével figyelik a Földön maradt, igen elszaporodott utódaik életét. Amit így meglátnak, azt bizonyára beírják az Élet könyvébe. Erről az óriási időről, de még annak töredékeiről is csak olyan ember beszélhet, aki a 4320 és az azt felező 2160-as szám lényegét, a Világholdévet meg tudja érteni. Az ilyen ember elmondhat annyit, amennyit a földi ember értelme fel tud fogni. Földünkön az emberiség elszaporodása mindig táplálkozási nehézségeket okozott. A megoldást a számok hozták. Amikor például a megengedett étkezések száma a Rát-Tigris völgyében elérte a 4320-at, a 43200at, illetve a 432000-t, hol kisebb, hol nagyobb özönvíz keletkezett. Ha nem özönvíz jött, akkor üvöltő vízisárkányok jelentek meg az égbolton és megcsapkodták a Földet. Buda leánya, Aran Ten vitézhez, a gyakran kiáradó Nagy folyó ifjú királyához ment férjhez. De a folyó minden gyermeke születésekor kiáradt. A sok áradást a gyakori szüléseknek tulajdonították, és ezért Aran bátyja, Ten vitéz férfi népét felbujtotta, hogy ölje meg Ten vitézt. A gyilkosság után Aran tenger gazdagságával hazatért Úr városába, és várta azt a férfit, akit a bölcsek jóslata szerint az égiek igértek neki. Nemsokára csakugyan megérkezett Samasna Pistije, aki tengernyi szenvedés után végre feleségül vehette Arant. Sok fiuk és leányuk született. Buda halála után Samasna Pistijét az Úr hegyén épült templomban királlyá kenték a pateszik. Samasna Pistije igen bölcs és okos uralkodó volt. Birodalmát apró gazdaságokra osztotta. A földműves nép három nap Úr város földjein tanulta a papoktól a földművelés okosabb módját, a másik három nap a saját földjeiken igyekeztek kipróbálni. Terményeikből, gyümölcseikből és állataikból aztán vittek Úr templomának. Az okosabb földművelés, a nagyobb állatszaporulat és Úr csatornázása meghozta gyümölcsét: nagyon meggazdagodtak. Ifjaik látni szerették volna a világot, sőt Úr
nevében meg is akarták hódítani. De előbb elsajátították Úr templomának rovásismeretét. Az elaggott Samasna Pisti sírt örömében, amikor nevelt fiai, akik Ten és Aran házasságából származtak, fölkerekedtek, hogy visszavegyék Ten vizét birtokát. Amikor az önálló gazdaságok száma elérte a 4380-at, Samasna Pistije elrendelte a Nagyvíz vidékének meghódítását." Táltosok, sámánok, mágusok Az egykori magyar táltosok, sámánok és mágusok nem beszéltek Jézus tanításairól, hanem ők ÉLTÉK azt. Szegények maradtak, gyógyítottak, megküzdöttek a gonosszal a népük védelmében. Ők egyszemélyben voltak papok, orvosok és hősök. A magyarok királyai, fejedelmei eredetileg táltosok voltak, vagyis a királyság nem örökletes volt, hanem Isteni kiválasztáson alapult. A táltosok jellemzői: - Már születésekor megkülönböztető jegyeket visel magán: hat ujjal vagy foggal születik, csillag alakú anyajegy van rajta. - Különleges képességekkel rendelkeznek: értik az állatok nyelvét, megérzik az emberek gondolatait, prófétálnak, álmot tudnak fejteni, jövőbe látnak (mint ahogy Jézus is előre megmondott dolgokat), látják a földbe rejtett kincseket, át tudnak változni pl. madár alakba, vagy éppen láthatatlanná tudnak válni (jógiknál is megszokott jelenség). Ismerték továbbá a saját halálukat (mint Jézus is), átláttak a falakon, képesek voltak un. bőségteremtésre (mint Jézus a hallal és borral). Gyermekként hamar megtanultak beszélni, bölcsességük is korán megmutatkozott. Ugyanakkor nagyon szerények és szegények, a környezetükben élők tartották el őket. Azért is rejtőztek ilyen álca mögé, hogy megtévesszék azokat az embereket, akik nem voltak méltóak a titkok megismeréséhez. A táltosok tehát azok akik a Szent Szellem ajándékaiban részesülnek, mivel bennük az örökkévaló Atyaisten Szelleme él. Ilyen különleges képesség volt pl. a révülés, amikor kapcsolatba kerültek a szellemi világgal. Ez a Nappal való szoros kapcsolatukra is utal egyben, hisz maga a RÉvülés szó is magában foglalja a NAPistent, azaz RÉt. (reggel, ragyog, részeg, révbe ér, regölés, manysi RÉ=hőség, forróság, meleg!) Aki tehát a térfenntartó Napszeránnal van kapcsolatban, bizony a forrósághoz is közel kerül, ebből származik aztán a HŐS szavunk. Másik ilyen különleges képesség volt, hogy amikor feldarabolták, akkor össze tudta magát rakni. A hagyomány szerint a tudós csak úgy válik táltossá, ha a testét szétszaggatják, feldarabolják. Ez hasonló az egyiptomi Ozirisz történethez, akit Széth, a gonosz sötét megtestesítője darabolt fel. De nemcsak őt, hanem a kínai Pan Ku-t, vagy az óind Purushát, a skandináv Ymir-t is, vagy Orpheuszt, illetve Dionüsszoszt is. Itt NEM arra kell gondolni, hogy ez egy gonosz cselekedet volt, sőt éppen ellenkezőleg! Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy ezzel éppen egy nagyon is pozitív dolgot tettek, hiszen a táltost ily módon juttatták a személyes örökléthez. Magyar vonatkozásban erre tipikus példa volt Koppány esete, akinek szintén négyfelé vágták szét a testét. A hagyomány szerint tejen éltek 7 éves korukig, mert ez volt az élet vize, a halhatatlanság itala, az égi kapcsolat záloga. A tej szavunk kapcsolatos a teli, teljes szavakkal, azaz kifejezi a teljességre, a tökéletességre való törekvést. Gyakran meg is fürödtek a tejben vagy a tejtóban. II. Rákóczi Ferencről Észak-Magyarországon úgy tudták, hogy 7 évig szopott, s ennek köszönhette rendkívüli erejét. Azt hitték róla, hogy azért nem fogta a golyó (lepattant róla!), mert táltos volt. A hetes számnak különleges jelentősége volt az életükben, minden hetedik életévükben történt valami fontos dolog velük, ami többnyire elragadtatást jelentett, vagyis ekkor kaptak beavatást. (A hetes szám a Tórem mitológiában is előjön, illetve a teremtéstanban). A manysik Napistene az ÉgAtya 7. fia az első sámán is, mellesleg ők vele azonosítják Jézus személyét. Egy taktaszadai hiedelem monda szerint:
-
-
„Vittük az ebédet, mi ketten. Olyan hét-nyóc év körül vótam. A fiú is olyanba. Hét esztendős vót. Egyszer csak egy gyönyörű nagy fényesség ereszkedik a felhőbűl lefelé. Elinkbe. Tátott szájjal lestük azt a nagy fényességet. A fényesség odalép elénkbe, kérem, a Sanyi gyereknek megfogta a kezit. A gyerek letette az ételest az út közepire. Oszt akkor mán emelkedett felfelé. A gyerek felszállt kérem. Felszállt. Én úgy néztem a szememmel, majd kigyütt a helyibűl. Lestem én.... Oszt szaladgáltak a tudós asszonyhoz. A tudós asszony aszonta: - Csak imádkozzanak a jó Istennek maguk. A gyereknek nagyon jó helye van. Nagy fényességbe van, majd 21 éves korában haza fog gyönni... Foggal született gyerek volt. Az édesapja akkor mondta, foggal született gyerek.” A beavatás közben rejteztek, azaz akár több napon át egy tetszhalálszerű állapotban voltak (ekkor értek RÉvbe). A táltosok fája, sámánfa, égigérő fa, világfa (tölgyfa, nyírfa). Útként szolgál a felső világba. A táltosok szent fája – az égigérő fa – magyar neve EGYFA volt, ahogy a templomok neve az EGYHÁZ lett. Táltos kard vagy táltos bot. Ezt Numi-Tórem, azaz az Ég-Atya bocsátotta le nekik. Ilyen szent kardja volt pl.: Ramthának - Atlantiszon, Atillának - a hunok királyának, Mohamednek, Arthur királynak, stb.. Táltos bot: a caduceust, azaz a kígyós bot, amelyet Hermész kapott Apollóntól, de valószínűleg Romulusnak is volt. Plutarkosz írásában ugyanis ez olvasható: „Egyébként abban mindenki egyetért, hogy Romulus nagyon istenfélő volt, sőt még a jósláshoz is értett, és úgynevezett lituust, vagyis görbe jósbotot hordott magával. Lituusszal jelölik meg az égtájakat a madárjósok, mikor leülnek jósszékükbe. Romulus jósbotját a Palatinuson őrízték, de mikor a gallok elfoglalták a várost, nyoma veszett. Mikor aztán a barbárokat elűzték, rátaláltak a vastag hamuréteg alatt, s bár minden más elhamvadt és megsemmisült, nem tett kárt a tűz benne.” A táltosló. A hagyomány szerint a táltos és a táltos lova egy időben születtek. Gyakran mindkettejüknek csillagjel volt a homlokukon, s ezért is adtak Csillag nevet a lovaknak. A népi emlékezet megőrizte, hogy táltoslova volt Koppánynak, Szent Lászlónak, Mátyás királynak és II. Rákóczi Ferencnek is. Tehát ők is táltosok voltak. Indiai hagyomány szerint Buddha is mágikus kapcsolatban volt a vele egy órában született lovával.
Az Ádám névhez hasonló szó (pl. udom, odem) több rokonnyelvünkben is „álom” jelentésű, tehát míg az emberiség őse Ádám, addig a magyaroké pedig Álmos. Egyben ő volt az első magyar táltos is, hiszen az Atyaisten nemzette, Ügyek. A régi magyar „ügy”, „egy”, „igy” szó szentet jelent. Álmos tehát a Nap gyermeke volt, aki a Nap népét vezette ide a Kárpát-medencébe. Álmost is saját kérésére, illetve beleegyezésével végzeték ki, helyesebben feláldozták. Ugyanolyan áldozat volt ő, mint az egyiptomiaknál Ozirisz, vagyis ezzel ő halhatatlanná vált, s szellemi ereje örökre segítségére lett a magyaroknak. Az sem véletlen, hogy a fiát Árpádnak nevezték, hiszen az árpa, mint gabona, egy mag, melyben benne rejlik az élet csírája. Ők általuk ültetődött el tehát a magyarság magja, csírája. Hasonlóan, mint Noé fiai, akik szintén az élet csíráját jelentették a földi emberiség történelmében. Noé fiai, Sém = szem, Khám = (visszafelé olvasva) mák és Jáphet = (több nyelvben, mint pl. finn, szanszkrit) gabona jelentésű. Mint a fentiekből jól látható, bizony nagy áldás az egy népnek, ha sámánokkal, mágusokkal, táltosokkal rendelkezik. Hiszen ők azok, akik áldozatot hoznak azért, hogy az emberiség előrébb tudjon haladni a lelki evolúciós fejlődésében. Ezek a nagy lelkek áldozáskor az oltáron bemutatott áldozatot követően áldomást ittak, mégpedig kupából. A kupa = fejtető (kupán váglak), vagyis a koronacsakrára történő utalás, hiszen ezen a csakrán keresztül van kapcsolata a beavatottaknak Istennel. A sámánok közül sokaknak meglékelték a koponyáját és a helyére valamilyen fémlemezt tettek, ezzel a koronacsakrájuk nyitottabbá vált, s közelebbi kapcsolatba kerülhettek általa Istennel. Ezért
készítettek sokszor kupát koponyából. (További szavaink ezzel a szógyökkel: KOPonya, KOBak, KOPasz, KOPár, KOP-pány, KÁPoszta, KÁPlár, KAPitány, KUPa, KÚP, KUPak, KUPola, CSUPor, ZSÚP, …) A kupa neve másként kehely, azaz a kegyhely az isteni titkok elsajátításának helye, vagyis a megvilágosodás helye. Ezért csináltak koponyából kupát, ezért van a rabbiknak, papoknak, püspököknek és kardinálisoknak a fején fejcsúcsfedő, s a szerzetesek ezért borotválják koponyacsúcsukat, illetve ezért alakult ki egyes indián törzseknél a skalpolás szokása. Így vették ezt ezt át mágusainktól, anélkül, hogy valójában tudnák miről is van szó. „Irtsd a gonoszt, a jót neveld, védd! Szent célon függjön szíved, elméd! Gyógyítgasd mély sebét fajodnak, Küzdj, - törj, - áldozz – s követni fognak!” (Tompa Mihály)
Elsüllyedt földrészek - Ataisz őshazánk A történelem előtti időkben több kontinens is létezett a ma ismerteken kívül, a Földet időnként megrázó kataklizmák bizony többször átrajzolták a bolygó felszínét. A köztudatban él is néhány ilyen ősi földrész neve, vegyük hát sorba őket. A legrégebbi, amit ismerünk ezek közül, Lemúria volt. Elhelyezkedése a mai Csendes-óceánra és Indiai-óceánra tehető, tehát egy hatalmas földrészt képzeljünk el. Nem tudni pontosan mikor kezdett el süllyedni, de i.e. 30.000 körül már biztosan víz alatt volt. Ebből a földrészből azonban megmaradt egy jókora szárazulat, melyet ekkortól már Múnak neveztek. Bár jóval kisebb volt Lemúriánál, ám még ez is magában foglalta Ausztráliát és az egész környező szigetvilágot. Mú süllyedése valószínűleg i.e. 22.000 körül kezdődhetett el. Még mielőtt eltűnt volna a habok alatt már létezett a Föld ellenkező féltekén egy másik – talán a legismertebb – ősi földrész, Atlantisz. Ez tehát valahol az Atlanti óceán közepe táján terült el, feltehetően a mai Bermuda-háromszög volt a nyugati széle és kb. Kr.e. 11.540 körül kezdett el süllyedni, bár a folyamat sok éven keresztül zajlott. A magyarság szempontjából a legfontosabb földrész azonban Ataisz. Nevét a Tórem mitológiából ismert Atya-Istenről, Ata-Isisről kapta. Szintén a Csendes-óceánon volt található, a jelenlegi Hawaii-szigetek képezték az észak-, északkeleti csücskét. Mivel történelmünkben kiemelt jelentőséggel bírt, így ezzel a hellyel ismerkedünk meg kicsit közelebbről. Az utolsó jégkorszakot megelőzően őseink a Meleg Vizek Birodalmában, azaz a mai Kárpátmedencében éltek. Ezért van az, hogy a szavárdmagyarok 2004-ben már a 21.504. év számításánál tartanak! A hirtelen beköszöntő hideg elől azonban el kellett menekülniük. Azon fejlettebb népek, akik jól értettek a hajóépítéshez – a kataklizmák következtében a Csendesóceánból újonnan kibukkanó földrészre, Mú egykori maradvány szárazulatára Ataiszra menekültek, csakúgy, mint néhány más nép a Pamírból, Kaukázusból, stb. Különböző törzsek éltek tehát itt, mégpedig a Fekete- és Fehér-hunok, az agabák, az úzok (a majdani pal-úzok, azaz palócok, illetve gara-úzok, azaz grúzok ősei), az indijók, a maják, a sakák (a majdani szkíták ősei), a környező szigeteken pedig az as nép (a majdani aztékok ősei). Ezen tözseknek aztán számos nemzetségük alakult ki az idők során. Már Ataiszon is éltek magyarok, ám e név mögött nem egy bizonyos törzset kell érteni, sokkal inkább egy
gyűjtőfogalomról, s egyfajta szellemi minőségről van szó, melyről ezt rótták le őseink: „A Magyarok, az egyistenhívőknek nevezett jó emberek, akikhez más törzsek gyermekei is csatlakoztak. Így az Anyahita kegyhely és JoliTórem dombjai között megtelepedett egyistenhívőket magyaroknak nevezték. Ezen egyistenhívők követői nem képeztek külön törzset, hanem a jó embereknek a vallási közösségébe tartoztak. Ezen közösségnek tagjai soha nem háborúskodtak, hanem az Anyahita által lerótt egy igaz Isten hitében nevelték fel gyermekeiket.” (1. B. Arvisura, Kr.e. 4000-4040 begin_of_the_skype_highlighting 40004040 end_of_the_skype_highlighting.) Itt sohasem volt tél, így a klíma ideális feltételeket biztosított a mezőgazdaság számára, az emberek rendkívüli jólétben éltek, hiszen a domboldalakon teraszos földművelés, míg a síkságokon csatornázott öntözéses gazdálkodás folyt, s így minden szükséges élelmet meg tudtak termelni. A hegyoldalak erdőségeiben fakitermelés folyt, innen a rönköket a folyón úsztatták le a Hun-tóhoz, ahol a kézművesek megmunkálták azokat. Földalatti alagút-rendszereket építettek ki, melyek szinte az egész földrész területét – különösen a hegyeket összekötve behálózták, s ezekben földalatti raktárakat is létesítettek. A hegyekre különböző szent kegyhelyeket építettek és itt voltak az egyes törzsek vezéri székhelyei is. A földrészt a Kékleny-hegység a Gara-zúgóval szinte kettéosztotta, mint ahogyan mai hazánkat a Duna. A folyó jobb oldali részén éltek az agabák és úzok, akik fővárosukat Kosztrómát a Hangun torkolata mellett építették fel. Ezzel átellenben terült el Dorozsma, amely a fekete és fehér hunok fővárosa volt. Fentebb, az Indus folyó feletti részen éltek a maják, indijók, valamint a Kékleny hegység feletti területen a sakák. Bár a különböző földfelszín miatt különböző kultúrák alakultak ki, ám valamennyi igen fejlett volt. Míg az agabák főként kereskedelemmel foglalkoztak, addig a hunok inkább a kézművességben, szerszámkészítésben és állattenyésztésben voltak járatosak. Ildu városában – ami egyfajta közös törzsi szálláshely volt - tartották az ötévenkénti ifjúsági vetélkedőket, ahol a győztes fiú vagy lány kiválaszthatta jövendőbelijét.
A legokosabb ifjakat az un. Tudományok várába küldték tanulni. Hitközpontjuk a Bálvány hegyen, míg tudományos központjuk az Anyahita hegyén alakult ki. A Bálványon foglalkoztak a az égbolt megfigyelésével is, hiszen a csillagok járásából némileg előre tudták jelezni a várható időjárást is. Mivel nem ismerték az évszakok váltakozását, az időt holdévekben, azaz holdtöltétől holdtöltéig számították. A Napot tekintették a legfőbb istenségnek. A különböző törzsek időről-időre agyagtáblákra rótták a legfontosabb eseményeket, s a törzsi szellemi központokban rendszeresen összegyűjtötték azokat. Ataiszon tehát rendkívül fejlett, rendezett közösségi és társadalmi életformát alakítottak ki. Az ősi társadalmak közül ez volt az egyetlen közösség, ahol a legfontosabb törvényeket a hun fővárosban, Dorozsmában az Öregek Tanácsa, a 24 hun törzs Vezéri Tanácsa, valamint a Fejedelmek és Királyok Tanácsa javaslatára alkotmányos pontokba foglaltak. Kr.e. 6000-ben jött létre az igen életképesen működő KÁLL Alkotmányos Intézmény, bár ekkor még csak három pontban határozták meg az alkotmányt: 1. A KÁLL köteles mindenki panaszát meghallgatni és uralkodni. 2. Földmunkát végzőket cselekedetükben békén kell hagyni. 3. Várakban dolgozó tárkányok, böszörmények békében éljenek. A közösen választott NAGY KÁLL a három pont alapján uralkodott. Helyettese a KIS KÁLL volt, aki mindenek felett álló személy volt. Mindannyian értettek a kézművességhez, hajóépítéshez. 24 lapátos vitorlásaikkal többször neki is vágtak az óceánnak, hiszen a fokozatos felmelegedés következtében újabb és újabb földdarabok váltak lakhatóvá, amit a népesség növekedése miatt, illetve a nem várt estleges járványok, földrengések miatt célszerű volt folyamatosan feltérképezni és nyilvántartani. Később ezeket a helyeket be is népesítették. Állatokat, növényeket vittek magukkal Ataiszból, s persze az otthoni kultúrát és hitvilágot is. Gyarmatbirodalmakat alapítottak a mai Egyiptom területén (Hikszosz-óm), továbbfejlesztve az őshaza kultúráját. Isteni származású uralkodóikat kúp alakú hegyek alá temették. A Mezopotámiában
(Anina-óm) megtelepedettek magukat Úr népének, a rokon törzsek némelyike pedig sumírnak nevezte. De alapítottak településeket Dél-Ázsiában (Parszi-óm), sőt még a mai Mexikó (Indijó-óm), illetve Peru (Kuszkó-óm) területén is. Ataiszon közben a felmelegedés miatt egyre nagyobb lett az aszály, így egyre több ember vándorolt el valamely újonnan alapított városba.
Kr. e. 5070 körül a Föld óriási méretű kataklizma előtt állt. Egyre több földrengés rázta meg Ataiszt is, gyakorivá váltak a vulkáni tevékenységek. A sámánok elmondták, hogy kapcsolatban léptek a Jó és Rossz Szellemekkel, akiktől megtudták, hogy Ataisz hamarosan el fog süllyedni. Az öregek tanácsa ekkor úgy döntött, hogy az eddigieknél is nagyobb hajókat építenek, s valamennyien tengerre szállnak. Az utolsó hajók elindulását követően jött a szörnyű földrengés, tűzokádat, az özönvíz. Ezek hatására e csodálatos földrész süllyedni kezdett, s ez a folyamat kb. Kr. e. 5070-5000-ig, mintegy 70 éven át tartott. Sokan elpusztultak, de akik meg tudtak menekülni, fogadalmat tettek, hogy örökké keresni fogják az ataiszi népek megmaradt ivadékait.
Ardvisura-Anyahita és a szíriusziak Számos kutató és szaktudós elgondolkodott már azon, hogy hogyan lehetséges az, hogy az emberiség ilyen hihetetlenül rövid idő alatt eljutott a kőbaltától a mai fejlettnek mondott technológiákig. Sokan sokféle verziót legyártottak már erre vonatkozóan, bár a legtöbben egyszerűen a szőnyeg alá igyekeznek seperni a dolgot, mivel érzik, hogy olyan területről van szó, ami még nem általánosan elfogadott, esetenként pedig igen nagy ellenállást vált ki. Pedig egyre több és több bizonyíték lát napvilágot arra vonatkozóan, hogy nem vagyunk egyedül, hogy más bolygók civilizációi is jártak már itt és fejlettebb technológiájuk, nagyobb tudásuk segítségével igenis beavatkoztak a földi emberek életébe. Többször és több helyen található utalás az Arvisurákban is arra vonatkozóan, hogy egyes földönkívüli civilizációk küldöttei megjelentek időnként a Földön. Mindezt azonban abszolút segítő szándékkal tették, hiszen nemhogy az akkori emberiségnél, de a mai legfejlettebbnek mondható civilizációknál is sokkal előrébb jártak – mind technikailag, mint szellemi szinten egyaránt. Ezen idegeneket csak mint Kaltes-asszony Birodalmából származó embereket emlegetik a rovásokban. Mindenkit szeretnék óva inteni attól a hibától, hogy Kaltes asszonyt egy fejkendős néniként képzelje el, hiszen valójában ő egy magas szintű szellemi lény, akinek feladata az univerzum egy bizonyos szektorának a felügyelete. Ebben a bizonyos szektorban található - többek között - a Szíriusz-rendszer is, s leginkább erről a helyről érkeztek látogatók Joli-tórem (azaz a Gaia-ként is ismert szellemi lény) bolygójára: a Földünkre. Azokat, akik a fenti sorokon elmosolyodnak, netán felháborodnak, szeretném emlékeztetni: az univerzum, annak ellenére, hogy emberi aggyal szinte felfoghatatlanul hatalmas, mégis a legnagyobb rendezettséggel és szervezettséggel működik, immár hosszú-hosszú évmilliók óta. Nem magától! Csak a nagyon kicsi és butuska gyerekek hiszik azt, ha a fejüket egy párna mögé elrejtik, és nem látnak semmit,
hogy akkor őket sem látja senki! (Erről bővebben a Teremtéstan – a rejtett kozmikus tudás c. oldalon.) A legelső földönkívüli leszállást az Arvisurák Kr. e. 13.500 körül említik, majd újabb csoportok érkeztek több hullámban is. Mivel a Földön a pólusváltással járó kataklizmák kényszerítő hatása miatt eléggé elvadult állapotok uralkodtak, ezek a földönkívüliek kifejezetten tanító, fejlődést elősegítő szándékkal érkeztek ide. Mindegyik csoport hozott magával különböző gabona- és egyéb vetőmagvakat, gyógynövényeket, hogy bővebb terméshozamot érjenek el, vagy hogy egyes betegségeket gyógyítani tudjanak. Nem egyszer néhány állatkölyköt is magukkal hoztak, s így kerültek a földünkre pl. az első pulikutyák vagy éppen delfinek is. Az idők előrehaladtával a két bolygó közti távolság azonban egyre nőtt, így a látogatások száma is egyre csökkent, azonban más módszerekkel mind a mai napig is figyelik viselkedésünket, fejlődésünk irányát. Érdekes, hogy ezek a kaltesi emberek biológiailag nagyon hasonlítanak a földi emberekhez, csak mintegy fejjel magasabbak, no és a rovások szerint szellemileg, illetve tchnikailag kb. 10.000 évvel járnak előttünk. Mielőtt beavatkoztak volna az emberiség biológiájába, csak kétféle vércsoport létezett a bolygónkon, ám a velük való keveredés folytán már négyféle vércsoport alakult ki. Különös jelentőséggel bírt azon idegen „égi-szekér”, azaz űrhajó érkezése, amelyen egy Ardvisura-Anyahita nevezetű nőszemély is utazott. Leszállásukkor ugyanis az ataiszi Kékleny-hegység köveinek mágnesessége miatt a járművük meghibásodott, s a hegy falának ütköztek. Bár személyi sérülés nem történt, ám a hajót – a megfelelő alkatrészek hiánya miatt – nem tudták megjavítani. A csoport tehát kénytelen volt ittmaradni. A 3 nő és 5 férfi kezdetben csak egymással házasodott, ám később a vérfrissítés miatt szükségessé vált, hogy a földiekkel is keveredjenek. Azonban Ardvisura-Anyahitáék hamarosan óriási méretű feladatot vállaltak magukra Ataiszon. Elsődleges céljuk az emberevés megszüntetése volt, hisz a kényszerítő körülmények miatt még akadtak emberek, akik rávetemedtek erre. Ugyanígy azt is megtiltották, hogy egyes törzsek egymással háborút viseljenek. Anyahitának a szintén kaltesi származású Armogur volt a férje. Mindketten Óm-jelzésű beavatottak voltak. Házasságukból sok gyermekük született: Armogur, Piroska, Agaba, Iréne, Uruk, Saka, Magóg, Tünde, Mitra, Éa (Éva), Úr (Úz), Él és Van. Az Anyahitáról elnevezett hegyen lévő templomgazdaság szentélyében éltek. A legkisebb fia születését követően Anyahita a lábaira lebénult. Ekkor kezdte el leróni a Kaltes-asszony birodalmának hitvilágát és tudományát. Gyermekei közül az egyik a fejedelmi hatalmat szilárdította meg, a másik megtanította az őslakosokat az öntözéses földművelésre, míg a többiek is kivették részüket a munkából: megtanították az embereket az állattenyésztésre, lakóházak építésére, különböző kézműves mesterségek elsajátítására, s gyakorlatilag minden olyan dologra, ami az emberiség kultúrájának fejlődéséhez szükséges volt. Hiszen az Anyahita által lerótt hitvilággal és tudományokkal kapcsolatos rovásokat lemásolva továbbadták azt minden törzs számára. Így tehát az egyistenhit és a világ teremtésének tana is a szíriusziakon keresztül került hozzánk, s terjedt el az egész Földön, így voltaképpen minden mai földi vallásnak az alapja innen ered. Tőlük származik az első képírás vagy éppen az újszülöttek névadása is. A beavatottakkal mindig tartották, – s a mai napig is tartják - a kapcsolatot.
Boldogasszonyunk – Arvisura Anyahita A római katolikus felekezet minden év augusztus 15-én fényes külsőségek között ünnepli meg hazánkban a Nagyboldogasszonyt, de külön ünnepe van a Gyertyaszentelő Boldogasszonynak (február 2.), a
Gyümölcsoltó Boldogasszonynak (március 25.), a Sarlós Boldog-asszonynak (július 2.) a Havas Boldogasszonynak (augusztus 5.), a Kisboldogasszonynak (szeptember 8.) is. Közülük a Nagyboldogasszony, a Kisboldogasszony és a Sarlós Boldogasszony ünnepe egészen 1948-ig egyben hivatalos állami ünnepnap is volt. Ezen elnevezések alatt mindig Mária tisztelete folyik. Ezzel szemben a beható vizsgálatok egészen más eredményt mutatnak. Egyértelműen megállapítható, hogy a Mária-kultusz esetében nem Jézus anyjának a felfokozott tiszteletével állunk szemben, hiszen e nagyfokú vallásos tiszteletben részesített Mária ismertetőjegyei, tulajdonságai döntő többségükben nemcsak nem egyeznek, hanem kifejezetten ellentétesek a Bibliában szereplő Máriáéval. Mária neve alatt lényegében ősi pogány istennők kultusza folytatódik tovább. Ezek többségét még az erőszakos térítéssel katolikussá tett, de régi isteneikhez továbbra is szívósan ragaszkodó európai népek a klérussal kialakult kompromisszum nyomán menekítették be a hivatalos egyházba Mária neve alatt. Ki is volt ő valójában? Paál Zoltán Arvisura-gyűjteménye szerint ArvisuraAnyahitát nevezték így, míg leányát Éát hívták – férjhezmenetelét követően Kisboldogasszonynak. Őseink rovásaiból a következőket tudhatjuk meg róluk: Arvisura-Anyahita csoportja Kaltes-asszony bolygójáról, azaz a Szíriusz rendszerből érkezett. A nagy köd miatt űrhajójuk a Kékleny-hegységben balesetet szenvedett. A fedélzeten tartózkodó utasoknak ugyan nem esett bajuk, ám már nem tudtak visszamenni a bolygójukra. Így Ataiszban maradtak, és a környezetükben élő régi kaltesi eredetű népek mellett találtak új otthonra. Fő feladatuknak tekintették, hogy a barlangokban és a fákra épített indalakásokban élő őslakók között megszüntessék az emberevést. Több gyermekéről is említést tesznek: Armogur, Piroska, Agaba, Iréne, Uruk, Saka, Magóg, Mitra, Tünde, Éa (Éva), Úr (Úz), Él és Van (Aton). Ez a népes család volt az, aki Ataisz birodalmában megszervezte az államot, bevezette a földművelést, állattenyésztést, és megszervezte az egyes törzsek közötti kereskedelmet. Anyahita mindegyik gyermekét megtanította az Égiek jeleivel történő írásra, így ők fokozatosan lerótták az édesanyjuk és a többi Égi jövevény minden tudását. Anyahita magával hozta a Kaltes-asszony földjéről származó Egyistenhitet is. Ennek minden tanítását szintén lerótta az Arvisurákban. Be akarta bizonyítani utódainak, hogy az Égből eredő hitvilág lesz az, amelyik az ataiszi őslakók és menekültek között megteremti majd a jólétet. Anyahitát a legkisebb fia születésénél gyermekágyi bénulás érte. Legkisebb fiát magánál tartotta és tárkánnyá képeztette ki. Amikor Van fejedelemfi 20 éves lett, a szellemi és ügyességi viaskodásokon elsőként végzett, így kiérdemelte, hogy új nevet vegyen fel. Ekkortól Atonnak hívják. Elsőszülött fia, Magyar a kaltesi gondolatok tanítása mellett megalapította a róla elnevezett Ősmagyar-Egyházat. Utódait magyaroknak nevezték, és soha nem felejtették el az igazságot, hogy a TEN létezését Kaltes-asszony földjéről hozták magukkal a beavatottak. Külön érdekessége a történetnek, hogy a jelenleg a Szent Koronánkban lévő 12 beszélő kő is Anyahita hozományaként került Ataiszba. Mindez Kr. e. 8508-ban történt. E történetet ismervén cseppet sem meglepő, hogy Anyahitának, a Nagyboldogasszonynak ekkora kultusza keletkezett. Nevét számos nép emlékezete és mitológiája a mai napig is megőrizte. Őseink szentnek tartották a vizet és ezt gyakran az anyaisten vagy a teremtő nőies felével hozták kapcsolatba, azaz a Boldogasszony alakjával. A Magyar néphitben ő volt a szülés védelmezője és a vizek védője. Kedden, Boldogasszony napján ezért tilos volt mosni. Már a sumérek és akkádok is tisztelték az ég királynőjét (Baudug istennő). Különösen erős volt a kultusza Babilónban, de számos kultuszhelye volt Mezopotámiaszerte. [1] Imádták az uruki, agadei, assuri, ninivei Istárt, erőteljes hasonlóságot mutatva a későbbi Mária-kegyhelyek gyakorlatával. [1]
Ardvi Sura Anahita az ősi perzsa víz, termékenység istennője, a nők védelmezője, valamint a háború istennője is. Nevének jelentése: "a szeplőtlen." Szűzként ábrázolták, arany színű palástban, és gyémánt fejdíszt viselve, néha vizeskancsóval a kezében. Szent állatai a galamb és a páva voltak. Anahita nagyon népszerű volt, aki sok ősi keleti vallásban megjelenik. Ugyanezt az istennőt Szíriában, Föníciában és Kánaán területén Anath, illetve Astarot néven tisztelték. Anahitát néha Mithra házastársának is tartják. Amikor Perzsia leigázta Babilóniát (az i. e. 6. században), Anahitát Ishtar istennővel kezdték azonosítani. Artaxerxes király uralkodása alatt (i. e. 436-358) sok templomot is felállítottak a tiszteletére (Susa, Ecbatana, Babilon). [3]
Templomai Iránon kivül Örményországban, Kappadóciában és Pontusban is voltak. [4]
Ez az épület Anahita templomaként ismert. Kangavarban található és II. Artaxerxes idején épült. Az elámiak Szala, vagy Anakhita néven tisztelik a vízforrások és termékenység istennőjét. [7] Etimológiailag és szimbólikusan a perzsa víz és termékenység istenségéhez, Anahitához kapcsolják Anahid/Anahith személyét is, aki a legfőbb istennő a krisztus előtti örményeknél. Elsősorban mint az anya figuráját imádták, Anahidát "Élet-adónak", "Arany Anyának" és "Az emberiség jótevőjének" is nevezték. Anahid ünnepségeit tavasszal és ősszel tartották. A legfontosabb tiszteletére rendezett ceremóniát Navasard 19. napján tartották, ami az ősi örmény naptár első hónapja volt. [3] A perzsa mitológiában egy a Mount Hara-ból fakadó folyó, Aredvi is őrzi kultuszát (Irán). [3] A parszi mitológiában Anahid vagy Náhid a női szellem, Ardiuzur a vizek szelleme. Tőle függ az emberiség jóléte s csaknem isteni hatalommal felruházott nőnemű mesés lény. [4] A görögöknél Anaitis a vizek és a termékenység főistennője. Eredetileg a tisztaság jelképe volt és szép fiatal, fényes ruhájú leánynak képzelték, aki harminc hódnak bőréből készült öltözékben, pompás négyes fogaton jár. Később, mint a női termékenység istennőjét buja szertartásokkal ünnepelték. [4] Az ír mitológiában is meg lehet őt találni, mint Anu vagy Aine, valójában Anaeanak is nevezték. Sokak szerint Anu a legelső, ősi kozmikus istennővel Danu-val azonos, és Anahitát Tanais-nak is hívták. Valószínűleg ő volt a házastársa az ősi kozmikus istennek, habár a Zoroaszter vallásban Ahura Mazda leányaként említik. Ardvi istennőt a csillagok anyjának hitték. Neve és szerepe hasonlóságot mutat a kelta kozmikus istennővel, Arduinna-val, a "legfenségesebbel" is. [5] A Zoroaszterek könyve, az Avesta szerint Aredvi Sura Anahita egy magas, csinos és gyönyörű szűz. Csodálatos fehér karjai egy kanca mellső lábaihoz hasonlatosak. Olyan arany koronát visel, melyet nyolcszögletű formában száz csillag ragyog körbe, mintha csak szalagok folynának, repülnének rajta körül. Négyszögletű arany fülbevalót visel. Szép nyakát aranylánc ékesíti. Mellkasát kiemeli szoros, díszítésektől ragyogó öve. Drága arany hímzéses, sűrűn ráncolt talárt visel. A száz nőstény hód prémjéből készült bundája úgy ragyog, mintha aranyból és ezüstből szőtték volna. Így beöltözve, gyeplővel a kezében ül egy harci szekéren. Szekerét négy egyforma fehér ló húzza. Ezek a Szél, az Eső, a Felhő és a Jégeső. Gyógyítónak nevezik; az emberiség, az otthon, a haza és a világ segítőjének; a férfiak magja és a nők méhe tisztítójának; a gyerekszülések vezetőjének; szoptató mellek tejgyarapítójának; és mindenek előtt a Vizek Őrzőjének. Ami a legkülönösebb, hogy ő az, aki megtiltja az asszonyoknak, hogy tiszteletből áldozathozatalban vegyenek részt. [6] Ardvisura-Anahita az Avesztában Jivanji Jamshedji Modi az Indiát meghódító hunokkal kapcsolatos kutatásokat is végzett, s ezek során két indiai könyvben és több különböző feliraton talált hivatkozásokat őseinkre vonatkozóan. Így a Vishnu Purána és Kalidas RaghuVancá-ja is ír a hunokról. Feliratok tanúskodnak továbbá őseinkről a Skandagupta bhitarii „Győzelmi oszlopán”; a Toramana hun király nevét viselő 3 feliraton,
illetve Jasodarman és Mandasor két feliratán, melyek egyébként ékírásos leletek hadi győzelmi oszlopokon. A Zend Avesztában szintén utalásokat találhatunk két nagy háborúra, mely az irániak és a hunok között zajlott le. Érdekessége a dolognak, hogy a második háború történetét maga Zarathustra idézte fel. Ez olvasható az Aban-Yasht-ban: „Lóháton fohászkodott hozzá, Ardvisurához a hős harcos Tusa… És kéri őt: Ó te jóságos jótevő, Ardvisura-Anahita. Add meg nekem azt a kegyet, hogy győzedelmes lehessek Vaesáka vitéz hunjai felett a Xshatró-Suka magas várának kapujánál, a magasan felnyúló Asa-szent Khangában, és hogy én megölhessem 50-ét és 100-át, 100-át és 1000-ét, 1000-ét és 10.000-ét, 10.000ét és végtelen számát Turán-birodalma népének. A szentséges ArdvisuraAnahita teljesítette ezt az óhaját néki, aki áldozatokat hozott, adományokat adott, könyörgött buzgón, kérve óhaja teljesítését.” Egy másik részben ez áll: „Hozzá fohászkodtak (Ardvisurához) Vaesaka vitéz hunjai Xsathró Suka magas várának kapujánál a magas Asa-szent Kanghában, áldozva 100 paripát, 1000 ökröt és 10.000 bárányt. Azután ezt kérték tőle: Ó, jóságos jótevő, szentséges Ardvisura, add meg nekünk azt a sikert, hogy győzedelmeskedjünk a hős harcos Tusa felett és hogy megölhessük az 50-ét és 100-át, 100-át és 1000-ét, 1000-ét és 10.000-ét, 10.000-ét és végtelen számát Irán országa népének. ArdvisuraAnahita azonban nem adta meg ezt a kegyet nékik.” Döbbenetes a hasonlóság a két ellenfél imádsága között. Mindketten ArdvisuraAnahitához szóltak, tőle várták a segítséget! Magának a műben leírt vallási szertartásnak a mikéntje is szinte azonos, ami pedig egyértelműen azt támasztja alá, hogy mind az irániak, mind a hunok ugyanazon a közös valláson voltak! Deguignes bizonyos kínai forrásmunkák alapján összeállított művében (Histoire Generale des Huns) a következőket írja a hunok vallásáról: „Ami a vallásukat illeti, a Turkok (akik a Hunok) nagy tiszteletben tartották a tüzet, a levegőt, a vizet és a földet. Egy Istent imádnak, akit úgy tekintenek, mint a világ alkotóját. Tevét, ökröt és juhokat áldoznak néki. Papjaik azt állítják, hogy a prófétálás adományával rendelkeznek.” És végül álljon itt egy idézet az Arvisura – Igazszólásból is, mely egyértelműen bizonyság arra nézve, hogy valamennyi vallás gyökere tulajdonképpen ugyanoda nyúlik vissza, médpedig az Ardvisura-Anyahita által az Ataiszra hozott hitrendszerhez! Így már jobban érthetők a fentiekben leírtak is. „A Gilgames családjából származó Mani arbag-gyógyító, aki Babilon városában egy városrésznyi gyógy-kolóniát létesített, igen sok életmentő gyógyítót képezett ki. Mint írástudó beavatottnak feltűnt, hogy az Ataiszból megmenekült Úr, Él és Vanisten hívők minden tanítását átvették, az Ahura-Mazda, vagy Bölcsesség-Urának a mágusai és Zarathustra próféta hitéből megalkották az Avesztát.” Élet a gyarmatbirodalmakban Ataisz utolsó fejedelme 12. Armogur volt. Ekkor Hajós fejedelem vezetésével útnak indította a legjobb hajósait, hogy nézzék meg, Uruk-ómban milyen időjárási viszonyok és életkörülmények uralkodnak, mivel Ataiszon az egyre növekvő felmelegedés miatt mind nagyobb lett az aszály, melyet egyre gyakoribb földrengések is kísértek. A visszatérő fejedelem jó híreket hozott, így 12. Armogur elrendelte, hogy 10 fia közül Suva, Buda és Kuszkó folytassák a felmelegedés következtében lakhatóvá vált területek felkutatását. Suva déli, Kuszkó keleti, Buda pedig nyugati irányba vette az útját hajóival. Nem sokkal később Agaba és
népe is elindult Kuszkó nyomában. Ekkor az addigiaknál is jóval erősebb rengés rázta meg a földet, s megindult az özönvíz. Nagyon sok hajó a tengerbe veszett, Agabáék is csak nehezen tudtak megmenekülni, az egyes törzsek hajóit pedig különböző helyeken vetette partra a víz. Ezeken a helyeken különböző Ómokat, azaz gyarmatbirodalmakat hoztak létre. Sajnos a gyarmat kifejezésnek mára már kicsit negatív hangzása lett, azonban akkor ez korántsem a más népek leigázását jelentette, sokkal inkább a kultúra, a tudás átadását, elterjesztését. Az ataiszi rokon törzsek tehát szétrajzottak, egymástól távoli helyekre vetődtek, de megfogadták, hogy örökké keresni fogják egymást! A déli irányban elinduló Suva egy később visszaküldött jelentésében egy mesés szépségű szigetről írt. Nem kell sokat keresgélnünk a mai térképen sem ahhoz, hogy megtaláljuk a nyomát, méghozzá néhány ezer kilométerre az egykori Ataisztól, a Fidzsi-szigeteken. Ebből is arra lehet következtetni, hogy Anyahita leszármazottja rendkívül nagy jelentőségű dolgokat kellett, hogy véghezvigyen ahhoz, hogy a nevét a mai napig is megőrizte a legnagyobb város! Anina-óm A mai Tigris és Eufrátesz folyók termékeny síkságán már jóval korábban is létrehoztak településeket, mint ahogyan Ataisz süllyedni kezdett. Nippur pateszi már a nagy Özönvíz előtt 35.000 évvel lerakta az első Uruk-törzsbeli város alapjait a szavárd hegyvidéken. Armogur fia, Buda Kr.e. 5070 környékén alapította meg ezen a vidéken Úr városát. Ataiszról állatokat is vittek oda, melyek hamar elszaporodtak a környéken. Buda egy kegyhelyet szeretett volna emelni Anyahita-Anina tiszteletére, azonban a környéken egyáltalán nem volt építésre alkalmas kő. Így Eridő hajósfejedelem vezetésével 24 hajón hoztak kifaragott építőköveket, szerszámokat, mestereket Ataiszról, hogy a kegyhely elkészülhessen. A több, mint tíz évig tartó építkezésben Góg fejedelem és fia Magya fehér hun törzsei is segítséget nyújtottak, akik Magóg fekete hunjaival együtt a Tigris folyó túlsó oldalán már korábban letelepedtek. Időközben ide újabb és újabb csoportok érkeztek, s hogy számukra is biztosítsák a letelepedés feltételeit, illetve hogy legyen elég hely a tekintélyes lóállományuk számára, feléptették Paripa és Dabósa városokat. A felavatási ünnepségen Buda éppen a kegyhely zárókövét vitte a helyére, mikor megrendült a föld, háborogni kezdett a tenger és vulkánok törtek ki, majd több napon keresztül szakadt az eső. Az özönvízzel járó kataklizma során Ataisz süllyedésnek indult. Az őshazájukban elpusztult Uruk város emlékére ekkor Anina-ómot átnevezték Uruk-ra. Hosszú és fáradságos munkával helyreállították az özönvíz okozta rombolásokat. Buda első felesége Suhan, Sute leánya, még az építkezés közben meghalt. A temetési szertartás közben Úr népének szokása szerint emberáldozatot is hoztak. Mikor a hunok megtudták, hogy három férfit az ő törzsükből is feláldoztak, Magya elrendelte, hogy a hunok hagyják el a várost. El is volultak a Nagyhegyen (mai Kaukázuson) túli síkságra, s ott megalapították Magyarka városát, mely később fontos beavatott központ lett. Később Buda újra nősült, s Eridő hajósvezér lányát Marit vette el, aki felnevelte férje első házasságából született két lányát, Arant és Enéhet. Húga, akit szintén Marinak hívtak, Magya fejedelemhez ment feleségül, majd annak halálát követően északabbra vonult népével, s az Etil folyó partjánál megalapította Mari városát. Népét mariknak nevezték, akik széttelepültek a környező erdős vidékeken. Az így kialakult ország a Marina nevet kapta. Ataisz pusztulását követően 19 évvel a hunok egy része ismét tovább vándorolt kelet felé, s a Hunnor-tó környékén egy lovas pusztán újabb várost alapítottak, amit Magya fejedelem második fiáról Hunnornak neveztek el. Később ez a hely elsivatagosodott. A következő évszázadokban a hunok folytatták a vándorlásaikat. A gazdagabbak letelepedtek Dabósa-Magyarka-Hunnor városok vonalában, míg a szegényebbek folytatták útjukat keletre, a Hangun folyó nagy kanyarulata felé. A gyakori járványok, és a szélsőséges időjárás miatt Uruk népe gyakran elvándorolt északabbra, és az ottani rokon törzseknél telepdett meg. Mikor csökkent a felmelegedés, s a helyzet Úr város környékén is javulni kezdett,
Szumir fejedelem ökrös fogatokon visszavezette őket Uruk birodalmába, ahol városállamokat alapítottak. Ezeket a visszaköltözőket elnevezték szumíroknak (egyes törzsek csúfosan suméroknak). Nem sokkal az özönvíz után Buda fejedelem elküldte Larsa hajósvezért Samasna-Pistiért, hogy menjen el vele Urukba, mert szeretné ha beszámolna neki az ataiszi meneküléséről és a sziget pusztulásáról. Buda lánya, Aran ekkor már özvegy volt, s hozzá ment feleségül Samasna-Pistihez, akit Buda halála után Uruk első királyává kentek.
Hikszosz-óm Buda fejedelem lányának, Arannak az Égi származású Ten vitéz volt az első férje, aki a Turra hegyeiből hozott kövekből felépítette Ten várost. Az ő házasságukból született első fiukat Ménesnek nevezték, aki apja városa mellett felépítette Ősten kegyhelyét, s azt papi várossá tette. Mivel Ménes irányítása alatt nagy jólétben, bőségben éltek, megválasztották őt királyukká. Ten halála után Aran Samasna-Pistihez ment feleségül, aki látván, hogy az urukiak nem használnak lovakat, ezért az általa, illetve a hunok által használt egész lóállományt átengedte Ménesnek, aki a birodalom nyugati oldalának biztosítása végett megalapította a maga lovas-fejedelmi birodalmát. Ménes birodalmára nézve állandó veszélyt jelentettek az Atlantiszról menekülő különböző tengeri népek, akiket sokatmondóan csak sáska népeknek neveztek. Ezek miután elárasztották a Földközi-tenger egész vidékét, letelepedtek Afrika északi részén is. Mértéktelen erdőírtást végeztek, ennek a végeredményeként keletkezett aztán a Szahara. Az élelemhiány miatt gyakran betörtek az újonnan épült etruszk telepekre és Ménes
birodalmába is. Ménes fiai: Nap-Kira, Narmen, Hor-aba és Khadafi voltak. NapKira az apja hódításai nyomán új várost alapított, On napisten városát, ahol Amun papjai 45.000 évről szóló feljegyzéseket őríztek. 15 éves korában elvette Amun főpap lányát feleségül, majd újabb várost alapított meg: Amun-ómot. Narmen szintén létrehozott egy új települést, Tébát, amelyet szellemi központtá varázsoltak. A város felszentelésekor meghalt Ménes. Téba szentélyében temették el. Hor-Abát, aki papnak tanult, Osiris (Őrsúr) fogadta örökbe és nevelte fel, mivel neki nem volt gyermeke. Halála után ráhagyta a birodalmát. Szakhara mágus lányát, Szalajkát vette feleségül, és új fejedelmi várost hozott létre, amit apósa után Szakharának neveztek. Hor-Aba legnagyobb fia, Athotis Anu városát építette fel, majd később pedig Hetevaret uralkodói várost és Bothon-Esthon birodalmai felett uralkodott. Ménes legkisebb fia, Kadhafi mágus Hetevaretben uralkodott, de alapított egy tengeri birodalmat is és kereskedelmi kapcsolatot épített ki Etur fejedelem népével. A majdani Észak-Egyiptom uralkodója Seth, Dél-Egyiptomé pedig Hórusz volt. Ménes csak az első birodalmat alapította meg, Esthon és Bothon területét kisebb királyságokra osztotta fel, de Egyiptom majdani egyesítése – a jelenlegi történelemkönyvek állításával ellentétben - Toth, azaz Tudó nevéhez fűződik. Ő volt Karnak főpapja és Nippurban tanult. Felépítette az új Meni fővárost. Amikor a Vörös-föld és Fekete-föld között háború dúlt, ő mezítláb, egy durva köntöst a vállára vetve elindult, hogy végigjárja a királyságokat és meggyőzze a veszekedőket az egyesülés szükségességéről. Ménes birodalmában, Havarut városában került sor Kr.e. 3970-ben a soros birodalmi nagyszalára, melynek - túl a témák egyébként is nagy jelentőségén – igen nagy hordereje volt, hiszen néhány Szíriuszról jött vendég is részt vett rajta! Az Élet Temploma sokáig Nippurban volt, majd amikor azt veszély fenyegette, a szellemi központot áttelepítették Karnakba.
. Parszi-óm Samas törzsének tagjai nagy viszontagságokat követően az Indus torkolatvidékén értek partot. Innen a folyó mentén felfelé vándoroltak, egészen a folyó
forrásvidékéig Itt a kellemes éghajlatú Pamír aljában telepdtek meg, s főként tutajos kereskedelemmel foglalkoztak. A hunok viszont a hegyek között keletebbre vándoroltak, és megalapították Léh városát. A Pamír környékén élő parszi-szkítákkal keveredve, megismerve a titkos hágókat és ösvényeket, a Tárem-tó (Tarim-medence) partjára vándoroltak. A fokozatosan visszahúzódó tómeder iszapos talaja kiváló termőföldet biztosított a mezőgazdaság és az állattenyésztés számára. Samasna-Pisti sírva menekült Ataiszból egy félig kész bárkán. A samas törzs ifjú sámánjai közül sokan elpusztultak, mire ki tudtak kötni. Később Harapi király az emberáldozatos temetkezési mód miatt elhagyta Úr városát, mivel Káldor király temetésén többek között az ő szamárfogatának gyermek hajtóját is lemészárolták. Ezért népének felével elhagyta a Tiris menti síkságot és az Indus folyó vidékére költözött, ahol a rokon indijó menekültek laktak. Harapi király birodalmában aztán igen magas szintű kultúra bontakozott ki. Kényelmes lakásokban, fejlett építményekben éltek az emberek. Minden lakásba vizet vezettek be és minden embernek külön helyisége volt, ahol az éjszakát eltölthette. A varázslat művészetét még jobban kifejlesztették, mint Urukban. Beavatottjaik más írásmódot szerkeszetettek a saját használatukra. Vendégeket azonban nem volt szabad senkinek sem fogadnia. Éjjelre mindenkinek el kellett hagyni a várost és az őrségek senkit nem engedek be. A pateszi és a Lugal vendégét éjjel-nappal szemmel tartották. Léh városában is a folyóközi szokásokhoz tartották magukat. Harapi király birodalmában viszont minden városban épületráépítéssel ellátott vendégfogadók voltak, ahová csak egy ajtón lehetett bejutni és az esti járás-kelést csak a királynak volt joga engedélyezni. Már városkapukat is építettek, amelyeket esténként lezártak és csak kivilágosodás után nyitottak ki. A tornyos kapukon őrség állt, akik csakis a királynak engedelmeskedtek.
Deguignes az alábbiakat írja az Indiában megjelent hunokról: „A Hunok története egy kevésbé méltányolt nép története, amely nép különböző időkben hatalmas monarchiákat alapozott meg Ázsiában, Európában és ugyanúgy Afrikában… Birodalmuk a rómaiakénál sokkal nagyobb kiterjedésű volt.” Deguignes azonosítja a Hun népet a Hiong-nukkal, amely elnevezést bizonyos gyűjtő fogalomként használja, azaz ez az elnevezés magában foglalja a tulajdonképpeni hunok mellett még a fehér-hunokat, avarokat, bulgárokat, magyarokat, kazárokat és besenyő népeket, amely nevek alatt szereplő népeket más-más kutatók hol hunoknak, hol pedig szkítáknak nevezték.
Hunok, magyarok és a védikus civilizáció Hunor és Magor meséje évszázadokon át tanította őseinket a hunok és magyarok testvéri voltára, valamint arra, hogyan vándoroltak el eleink a közös ázsiai őshazából. Hiteles történészek feljegyzései, mondáink, hagyományaink, valamint hazai és külföldi tudósok egész serege állította és állítja, hogy a magyar hun eredetű nép. Hazai írók, mint Bonfinius Antal, Thuróczi János, Corvin Mátyás kortársai, I. Béla névtelen jegyzője szerint a magyarok a hunoktól származnak. Kézai és egyéb krónikák Árpád honfoglalását úgy írják le, mint a
magyarok második bejövetelét. Habár Anonymus ezt nem mondja, félreérthetetlenül utal rá, amikor leírja, hogy Álmos Attila örökségét átvenni indult az új haza felé. Örökségi jogról beszél a Zágrábi és a Váradi krónika is. Az Attilánál követségben járó Priszkhosz rétor nyomán már a VI. században egymástól függetlenül két szerző, a görög Prokópisz és a gót-római Jordanes is részletesen megemlékeznek a hunokról. Itt is azt olvassuk, hogy a hunnak nevezett népnek csak egy része hagyta el Szkhítiát és költözött Nyugatra, ezeknek lett a királya később Attila. Ugyanakkor még Attila életében megemlékezik Priszkhosz a hunok előbbi hazájában maradt népekről, az onugorokról. "Ha tehát az onugorok még Attila életében is Szkítiában maradt hunoknak számítanak, akor a magyar krónika hun történetének magja történelmi valóság kell, hogy legyen" (Dümmerth Dezső). Ebben a hun rokonságban hittünk, ebben éltünk mindaddig, mígnem némely XVIII. sz.-beli tudós komoly kísérletet nem tett hagyományaink megcáfolására. Azóta is folyik a vita, ám ma már nemcsak finn és török, hanem sok-sok egyéb eredet-elmélet is létezik. Ilyen alkalmakkor elengedhetetlenül felvetődik a kérdés: Okos dolog-e elrugaszkodni hagyományainktól, ősapáink hitétől? Milyen jogon állíthatjuk, hogy mondáink, regéink és hagyományaink egytől egyig tévesek? Sajnos sokan úgy vélik, ami monda, az nem lehet tudományos. Dümmerth Dezső szavaival: "Ma világszerte vannak, akik úgy vélik, hogy tudományos vizsgálat csak az lehet, mely előre kész programmal, tudatosan szembehelyezkedik mindenféle hagyománnyal, és azt cáfolni igyekszik. Eszerint már a puszta indok nélküli tagadás is tudományosnak, felvilágosultnak számít, mert hiszen e felfogás szerint - semmi, ami monda és legenda köntösben jelentkezik, eleve nem lehet igaz." (Az Árpádok nyomában, Bp. 1977) A politikai érdekek mellett ez a felfogás indokolta, hogy az utóbbi kétszáz évben akadémiai tatárjárás pusztította hagyományainkat. A hun rokonságot legtöbben merőben megtagadták, s az ősi, dicső magyar múltat beledobták az Akadémia szemeteskosarába. Csak az utóbbi években sikerült lassan visszakanyarodni az évezredes hagyományhoz, miután a legújabb kutatások egyre inkább bizonyítják, hogy Sajnovics, Hunfalvi (azaz Hundorfer) és mások piromániában szenvedtek, s hogy a régi mondáink és történetíróink szava igaz. Ne hagyjuk hát figyelmen kívül hagyományainkat! Tanulmányomban a hun-magyar rokonságról tanuskodó mondáinkat, hagyományainkat veszem alapul. Kutatási területem az óind vagy ún. védikus civilizáció. Ősi indiai könyveket tanulmányozva nyomon követtem a hunok, pontosabban az ephtaliták vagy fehér hunok és egy águk, a magák vagy magarok történelmét. Ma már tudjuk, hogy egy nép múltjának kutatásában nem elegendő a csupán nyelvészeti összehasonlítás. Én úgy vélem, hogy a mindenkori uralkodó vallás és civilizáció az, ami legjellegzetesebben rányomja bélyegét egy népre. (Például, a kereszténység felvétele óta számtalan latin szó épült be nyelvünkbe: templom, oltár, kereszt, szent stb.) S mivel a jelek arra mutatnak, hogy a magyar őshaza a mai Nyugat-Kína, Dél-Szovjetunió, illetve Kelet-Afganisztán területén létezett - hol kisebbedett, hol nagyobbodott -, ezért eleink több mint valószínű, hogy a védikus vallás és kultúra hatása alatt éltek. A hindu megjelölést szándékosan kerülöm, mégpedig azért, mert pontatlan. Beszélhetünk brahmaizmusról, Visnu-hitről, Advaita filozófiáról vagy akár a Csárvaka, Gautama és mások által hírdetett materialista tanokról, de hinduizmusról nem. Ez a megjelölés azoktól a mohamedán népektől származik, akik a Szindu folyótól nyugatra éltek. Ez a folyó képezte akkor a határt, így a túlsó parton élőket szinduknak nevezték, de mivel a mohamedánok az "sz"-t "h"nak ejtették, így keletkezett a hindu név. Figyelemre méltó, milyen sok helyütt írnak a Védák a hunokról. Időszűke miatt most csak néhány művet idézek (hamarosan megjelenő könyvemben részletesebb leszek). A védikus civilizáció egyedülálló irodalma, az ún. Védák svéta huna-ként, olykor pedig szita (szittya?) húnaként ír a hunokról. Svéta fehéret jelent. Említés történik
a hára hunokról is; hala vagy hára vöröset, míg a török qára szó feketét jelent. Így megállapíthatjuk, hogy a hunoknak két fő csoportja létezett, a fehér és a színes (Megj.: az Arvisurákban szereplő fekete és fehér hunok) . Először is a Rámájanáról kell szólnom, mert ez a híres eposz közli a két királyfi és a csodaszarvas történetét; hihetetlen, mennyi hasonlósággal. Varáhamihíra Brhat Szamhitája az asztrológiáról, a különféle bolygók, üstökösök stb. hatásáról tanít. A 14. fejezetben azt írja, hogy a húnok (az akkori) ÉszakIndiában éltek. A 16. fejezet arról tesz említést, hogy a svéta vagy fehér hunok népét a Kétu nevű bolygó folyásolja be leginkább, s akkor éri nagy szerencsétlenség őket, ha valamely üstökös farkát meteorcsapat keresztezi. A Mahábhárata, a világ leghosszabb és legősibb eposza szintén sok értékes információval szolgál a hunokról. Mítikus eredetet tulajdonít nekik, azt állítván, hogy a hunok magától az isteni Nandini vagy Szurabhi tehéntől erednek. E mű szerint a hunok Észak-Nyugat Indiában éltek, s királyuk megjelent a híres rádzsaszúlya ünnepségen, hogy értékes ajándékokkal halmozza el barátját, a császárrá kikiáltott Judhisthirát (Szabhá Parva, 51. fej. 24. verse). A Matszja, Váju, Brahmánda és Bhagavata Puránák szerint 11 hun király 300 éven át uralta Indiát. Ayingar elmélete szerint a Védák először uttara- azaz északi-kurukként írnak a hunokról. Szerinte a hunok a Taklamakan sivatag észak-nyugati határán éltek, ezt a részt hívják a Védák Uttarakurunak. A Manu Szamhita, a Védák híres törvénykönyve (X.43.44.) írja, hogy a hunok - a kámbódzsa, török és egyéb törzsek mellett - a védikus civilizáció szerves részét képezték, ám később távoztak Indiából. A Védák értelmező szótárában pedig a következő információt találtam a magákról vagy magarokról: észak-indiai harcos nép, kiknek papjai a napot imádták. Az ilyen és ehhez hasonló információk (részletes felsorolásukra majd csak könyvemben kerül sor) azt sugallják, hogy a hunok a történelem előtti korokban India uralkodó rétegét képezték. A Védákban többször is közölt Parasurám történet (isteni inkarnáció, aki egymagában hadat üzent az uralkodó rétegnek, s kiűzte őket Indiából) és egyéb ( pl. numizmatikai) bizonyítékok alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a hunok, mint az óind birodalom uralkodó rétege, szerves részét képezték a védikus civilizációnak, ám később az északi határvidékre vándoroltak, s csak jóval később, a Krisztus utáni V. sz.-ban (455-ben) vonultak vissza délre, az akkori India szívébe. Először vereséget szenvedtek Szkandhagupta császártól, de 465-ben bevették Pataliputrát, s (újra) megalapították indiai birodalmukat, amely egészen 542-ig, Mihirkula, India Attilájának haláláig virágzott. Ezekután az ephtaliták fokozatosan beleolvadtak a kései óind társadalomba (mindezt egy másik dolgozatom anyaga hivatott igazolni). Ayingar szerint tehát a Mahábhárata, a Puránák és az Aitáréja Bráhmana uttarakurukként ír a transzhimalájiai hunokról, s több mint valószínű, hogy ez a megjelölés ugyanazt a népet jelöli, mint a kínai törnénetírók hszuingnu-jai, vagy a geográfus Orosziusz huni-jai. Értékes, a hunokra vonatkozó feljegyzéseket találtam még különféle oszlopok és templomok felirataiban. Időszűke miatt ezekre most nem térhetek ki. Ezekután lássuk, milyen egyéb nyomok mutatják a hunok-magyarok indiai múltját, illetőleg védikus kultúra-eredetüket. Evégett megpróbáltam párhuzamot vonni a magyar és szanszkrit nyelv, valamint a magyar nép és a védikus civilizáció hitvilága, hagyományai, szokásai, népművészete és zenéje között. Kezdjük hát a nyelvészettel: Egyik kutatónk írja A magyar nyelv nyelvrokonságai c. művében (Nemesdedinai Zsuffa Sándor, 1942. Bp.): "Az ismert nyelvek közül a védikus szanszkrit a világ egyik legfejlettebb nyelve, mely filozófiai munkák megírására a legalkalmasabb, ugyanis ebben a nyelvben a legbonyolultabb bölcseleti meghatározásokra, igazságokra, tételekre, sőt, egész összefoglalásokra is egy-egy kifejezést lehet találni. Csodálatos, hogy a magyar nyelv a szanszkrit nyelvvel is őseredeti kapcsolatot árul el. Ez a kapcsolat igen ősi, talán a Rg Védában megörökített
történelmi események idejéből származik, mert azok a fogalmak, amelyeket mi szanszkrit szavakkal egyező magyar szavakkal fejezünk ki, igen ősi időkre mutatnak. A szanszkrit és a magyar nyelv közötti ősi kapcsolat nem csalóka látszat, hanem valóság, mert azt nemcsak a néhány azonos hangzó ("cs", "gy", "ty", "ly"), vagy azonos hangzású és kiejtésű szó, hanem főleg a szerkezeti egyezés bizonyítja." A tibeti szótár előszavában eképpen ír híres tudósunk, Kőrösi Csoma Sándor, akiről sokáig azt hitték, téves nyomon járt, amikor őseinket az ujguroknál akarta keresni, s csak most kezdi igazolni őt a tudósvilág: "Saját nemzetének pedig a szerző büszkeséggel jelentheti, hogy a szanszkrit tanulmányozása sokkal hasznosabb a magyarokra, mint bármely más európai nemzetre nézve. A magyarok dús forrást fognak találni tanulmányozásában, szem előtt tartván nemzeti eredetük, szokásaik, viseletük és nyelvük szempontjait, mégpedig azért, mivel a szanszkrit nyelv alkotása (más indiai nyelvekkel egyetemben) nagyon párhuzamos a magyaréval, mely különben eltér a nyugati Európa nyelveitől. E párhuzamosságnak feltűnő bizonyságul álljon a következő példa: A magyarban előragok helyett utóragokat találunk, kivétel nélkül, kivéve a személyes névmások esetét; és az igegyökből segédige nélkül, s csupán egy szótag egyszerű hozzáadásával többféle igealakokat formálhatunk: tudniillik cselekvő, szenvedő, óhajtó, viszaható formákat. Így van ez úgy a magyarban, mint a szanszkritban, s nincs szükség sem itt, sem ott a segítő igékre az összetett múlt vagy jövő idők formálásában, ahogy az okvetlenül megkívántatik az európai nyelvekben." Így szól Kőrösi Csoma a szanszkrit és magyar nyelv hasonlóságairól. Én még megemlíteném a szanszkrit és a magyar kicsinyítőképzők teljes azonosságát. A szanszkrit nyelv a "ka" és a "dzsi" kicsinyítőképzőt használja (példák!), míg népies változata a "ko"- t. Ezek megfelelője mind megtalálható a magyar nyelvben is. Pl.: napocska, fiúcska, leányka stb., illetve Fercsi, Karcsi, bácsi, öcsi etc., valamint Lackó, Ferkó, pejkó stb. Az úttörő Kőrösi után több magyar kutató foglalkozott a szanszkrit és magyar nyelv összehasonlításával. Dr. Tóth Jenő indiai tanulmányai ideje alatt például kb. 1300 olyan szót gyűjtött, amelyek a magyar nyelv törzsi, családi, földrajzi stb. vonatkozású szókészletével mutatnak szoros kapcsolatot. A Duka Tivadar által kiadott Körösi Csoma életrajz függeléke mint Csoma Sándor eredeti gyűjtését közli azt a kb. 250 szanszkrit szót, melyeket a magyarral egyeztethetőnek tartott. Az ehhez írt jegyzetekben olvashatunk a Körösi által kiemelt, Indiában szereplő, magyarral egyező családnevekről: Bala, Buda, Bodala, Barta, Bálya, Bod, Bede, Binde, Vajna, Beder, Vida, Bardócz, Bihar, Hari, Csorja, Sánta, Buja, Székely stb. Mind a mai napig használunk olyan jó pogány magyar keresztneveket, melyek Indiában is népszerűek: Attila, Béla, Buda, Réka stb. A magyarral rokon hangzó szanszkrit szavakat most nem sorolom fel, de néhányat érdemes megemlíteni, azokat, melyek a legfontosabb jelentőségűek egy civilizált, vallásos kultúrájú nép életében: ista, isan - isten; balavan - bálvány (!); agni - égni; átá - atya; hirany - arany; kúp - kút; brikha - bika; arthak - érték; dvára - udvar; kalasha - kulacs; stb. Halálos ágyán Kőrösi nyomatékot adott annak a meggyőződésének, hogy hazánk ősi helységnevei, illetve a folyók és hegységek nevei szanszkrit eredetűek: Déva, Temesvár, Mucsi, Kartal, Buda, Baja, Tisza (Indiában Tiszta folyó) és Bihar. Ez utóbbi India egyik államának neve is, melyet az Encyclopedia Britannica szerint a fehér hunok alapítottak. A nyelvi hasonlóságokról még órákig lehetne beszélni, de időszűke miatt térjünk át a magyar és védikus hitvilág tanulmányozására, ezt is dióhéjban. Vegyük először is a lélekvándorlást, mert ez képezi a védikus filozófia és vallás talán legjellemzőbb tantételét. Mondáinkban, meséinkben ez természetes jelenség, a régi magyar hit szerves része. Pl. mondáink szerint Attila Álmosként született újra. Több szólásmondásunk ("hálni jár belé a lélek") valamint meséink mind a mai napig frissen őrzik őseink hitét a lélekvándorlásban. A mítoszokban az emberi testből a halál pillanatában kiszálló lélek ismét egy új, növényi, állati testbe költözik. Példák erre: ..."miképp a meggyilkolt királyleány, mint
jávorcsemete elősarjad"..., "a megholt leányból rózsa lesz"..., ellenben a csapodár, hűtlen nő "gyümölcstelen szederfává lesz"..., a csángó dalban pedig "a megholt kedves mint gerlice jő elő"....A bűnösebbek torz kinézésű vadállatokként, mint pl. kígyó, béka, farkas stb. formákban születnek meg, az enyhébb vétkeket elkövetők pedig szelídebb formákban, pl. galamb, lepke stb. képében. (Ipolyi Arnold "Magyar mitológia") Mint már említettem, a védikus értelmező szótár szerint a magarok papjai a napot imádták. Ezzel kapcsolatban Theophylaktos történetíró eképpen ír: "A magyarok tisztelik s énekkel dicsérik a Napot s a tüzet...de imádják egyedül és istennek nevezik azt, ki a Napot, eget s földet alkotta." A honfoglalás előtti magyarok legrégebbi részletes leírása arab nyelvű, Dzsajháni bakharai tudós és államférfi tollából származik, s Ibn Ruszta, valamint Gardhizi arab fordításában maradt ránk. Eszerint a magyarok tűz és nap imádó népek voltak. A Védák szerint a harcos nemzetek vagy a Raghu- vagy pedig Szúrja-vamszához tartoztak. Az utóbbiak a Napot tartják eredetüknek, ezért azt imádják. De a magyarok nemcsak a napot és a tüzet, hanem a szent Turul madarat is imádták. Ez szerintem nem más, mint a védikus vallás Garuda madara, amit ma is imádnak Indiában, Nepálban és Bali szigetén. Az ősi magyar hit szerint a turul nem fizikai állat, hanem madár alakú, felsőbbrendű égi szellem, akárcsak Garuda. Erre utal Anonymusz is, aki világosan divina visio-ról beszél. Ethele király címere a koronás turul volt. Tudvalevő, hogy a magyar táltosok lóáldozatokat végeztek. Ez a rituáció szerves része volt a védikus civilizációnak, s az "asvamédha-jagja" néven ismerték. A táltos vagy tátos szó egyébként igen érdekes, mert feltételezhető gyökere, a tat Brahmára, a védikus papokat és a kozmoszt teremtő félistenre utal. Több feljegyzés szerint (Bonfinius) táltosaink vegetáriusok voltak - akárcsak az indiai bráhmanák -, s főként joghurton, mézen, gyökereken éltek. Úgy a magyar, mint a védikus ősvallásban nagy szerepe volt, van a bűvös, mágikus szavaknak (mantrák), mint amilyenek a ráolvasásokban is előfordulnak. Érdekes, hogy az indiaiakhoz hasonlóan őseink is ilyen mágikus szavak hatásának tulajdonították elért eredményeiket, mint pl. a sikeres gyógyulást, vagy akár a nyílvessző célbatalálását. A 108-as szám szintén nagy jelentőségű a védikus vallásban; mennyei, bűvös számnak számít (108 Upanisad, rózsafüzér szem, Krisna barátnői rangos cím stb.). Kézai Simon történetíró szerint a magyar nép 108 tiszta nemzetségből áll. A történelemkönyvekben olvashatjuk, hogy a lázadó Vata szkhíta módra leborotválta a haját, s csak egy varkocsot hagyott a feje búbján. Priszkosz történetíró is tanúsítja, hogy a hunok egy copf kivételével körbeborotválták hajukat. Dugonocs-Apor Péter jegyzeteiből is kiderül, hogy a székelyek és magyarok hajukat mind leborotválták, a megmaradt varkocsot pedig felkötötték. Ez a védikus civilizációban is kötelező viselet volt, sőt, Indiában sokan mind a mai napig így tesznek. Az eredeti magyar népviselet is igen hasonlít a közép-ázsiaira. A pendely vagy szoknya-gatya, a lobogó ujjú fehér ing és a kis mellényke mind-mind teljesen ismertek az észak-indiai népviseletekben. Eleink hozták Európába a gombot (pitykét), lábukat pedig szépen csilingelő kösöntyűk ékesítették. Az indiai hunok szövő és hímző technikája, valamint a batikolt munkák rajzai és motívumai Európában csak nálunk mutatnak csodálatos egyezést. A kapudíszek és hímzések diszítőelemeiben sűrűn fellelhető a pávamadár, a lótuszszerű nagy virág és az ún. csakra, a nap szimbóluma. Sokak szerint, mint pl. Huszka, ezek csak nálunk és az indiai művészetben honosak. Ami pedig a zenénket illeti, erről így nyilatkozott Kodály Zoltán: "Zenénk törzse éppoly rokontalan Európában, mint nyelvünk. Eredetiségéből ezerévnyi érintkezés, idegen hatás sem tudta kiforgatni" (Magyarság a zenében, K.Z. írása). Deben Bhattacsárja, aki az UNESCO megbízásából a világ majd mindegyik népének zenéjét tanulmányozta, a hatvanas évek végén egy gyönyörű dupla albumot jelentetett meg a székely-magyar, illetve a csángó népzenéről, úgy véli, hogy zenénk csak Európában idegen, Észak-Indiában viszont nagyon is
ismerősnek hangzik. Ősi magyar hangszer a kagylókürt is, melyet Indiában ma is használnak. A cimbalom a kasmíriak népi hangszere (szantúr), a citera pedig nem más, mint szitara. Mindkettő felépítése hasonló: rezgőhúrok stb. Lehet, hogy a rendelkezésemre álló idő rövidsége miatt mindez felületesnek hangzik. Hamarosan megjelenő könyvemben részletes, meggyőző érveket kívánunk felsorolni az ősmagyarok védikus kultúrájának igazolására. Végül is Kőrösi Csoma Sándor szavaival szeretnék búcsúzni, melyek szerintem egyáltalán nem idejét múltak: "Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar az ősindiai kultúra tárházában!" Forrás: www.mandala.civilport.hu Agaba-óm Az agabák hajói az özönvíz lecsendesülése után ugyancsak partot értek, mégpedig a Hangun (Huang-ho, azaz a Sárga-folyó) folyó torkolatának közelében. Itt később megalapították Agaba városát. A folyó melletti termékeny síkságon bőségben éltek és rendkívül ügyes kereskedők voltak. Időnként óriási utakat tettek meg, mind a szárazföldön, mind a tengereken, mert igyekeztek felkutatni a megmaradt többi ataiszi törzset. A hunok az ataiszi katasztrófát követő évszázadokban egyre tovább vándoroltak kelet felé, mígnem ők is elérték a Hangun vidékét. A Hangun folyónál a jürcsik és ajnó népek háborúban álltak egymással és a hunok a jürcsikek mellé állva megnyerték a csatát, s ezért hálából nekik ajándékozták Ordosz vidékét. A hunok az ajnókat azonban nem taszították szolgasorba, hanem engedték, hogy közéjük benősüljenek, és mindőjüket felszabadították. Az ilyen bánásmódot a jürcsikek megtagadták, ezért az ajnók a hunok segítségével kiűzték onnan őket. A következő években egymással barátságban éltek, összeházasodtak. Eközben a kinajok az elsokasodott agabákat elűzték a tengerpartról, így azok nyugat felé húzódtak. Ekkor már mintegy ezer év telt el Ataisz elsüllyedése óta. Agabáék elértek a Hangun nagy kanyarulatához, ahol a hunok éppen a szokásos Bálvány-hegyi vásárt tartották. Agaba vezér nagyon boldog volt, hogy az egykori ataiszi rokon törzzsel ismét találkoztak, akikkel a majd ezer év elteltével még mindig megértették egymást. Rögtön meg is hívta magához a hunok küldöttségét, aminek az lett az eredménye, hogy az úzok vezére, Úzon feleségül vette a bölcs Agaba leányát. Így a két rokon nép a legmagasabb szinten kötött szövetséget egymással. Az úzok közreműködésével felépítették Ordoszt (=farkasverem), mely később hosszú időre a birodalom beavatott központja lett. Mivel az áttelepülés miatt hirtelen sokan lettek, télire éhínség fenyegette őket. A bajt csak fokozta, hogy a szentnek tartott, égi eredetű medve vadászatát a hunok tiltották, ugyanakkor a medvék igen elszaporodtak a környéken, s sokszor már az embereket is veszélyeztették. Az agabák és úzok azonban nem nem tartották ezt bűnnek. A rendkívül bölcs Agabának azonban nagyszerű ötlete támadt: azzal állt elő a hunoknál, hogy az Istenek elrendelése szerint a medvéknek kegyetlenkedésük miatt bűnhődniük kell, azonban ezt medvetor keretén belül kell megtenni, és akkor ezzel a Tóremeket ki tudják engesztelni. Mikor elejtettek egy vérengző medvét és elfogyasztották a húsát, a hunok látták, hogy senkinek nem esett semmi baja tőle. Ekkor a hunok is feladták eddigi elvüket és megindult a nagy medvevadászat. A 24 napon át tartó medvetor során nagyon fontos intézkedéseket hoztak: - Agabát (jelentése:öreg medve) megválasztották fősámánnak - Megalakult az Öregek Tanácsa - Újjászervezték a 24 Hun Törzsszövetséget, mely szövetség tagjai: a türk, kaza-hun, bolgár, jász, lett, manysi, mari, komi, csuvasz, vepsze, tatár, kun, manzsu, kabar, mordvin, úz, suoma, vót, baskír, észt, újgur, mongol és avar törzsek voltak - A mitológiájuk egyeztetésével egységes Tórem-hit rendszert alakítottak ki
- Újra kezdték az idő számítását, a holdév számításból áttértek a medvetoros évek számítására. Mivel ez a medvetor Kr.e. 4040-ben volt, ez lett az első medvetoros év (a 2004. évünk a 15.512. tűzszerzési év, és a 6004. medvetoros év, aminek a tavaszi napforduló jelenti az új év kezdetét) - Az eddig használt képírást elhagyva egységes rovásírást alakítottak ki - Elrendelték az őstörténelmünk, azaz az Arvisura-igazszólások rendszeres rovását - Meghatározták a birodalmi közös nyelvet, amely az úz (azaz az azóta csak keveset változott palóc-magyar) nyelv lett - Beindították az ötéves sámámképzéseket - 10 évenként kalandozások indítását határozták meg, melynek elsődleges célja a rokon ataiszi törzsek megkeresése volt. Világörökség lesz a hunok fővárosa? Kínában a magyarokat tartják az utódoknak
A kínai Sanhszi (Shaanxi) tartomány arra készül, hogy a világörökség részévé nyilváníttatja az ősi hun fővárost, Tongwanchenget. Ez a település a világon az egyetlen olyan romterület, amelyet a hunok hagytak maguk után. A hunok Észak-Kínát, Közép-Ázsiát és Európa nagy részét is meghódították egykor. A nomád törzs eredete ismeretlen, a kínai források például a mai Kína területéről eredeztetik őket. A kínaiak szerint a hunok leszármazottai a mai magyarok, ám ezt korántsem tekinthetjük bizonyosnak – sőt: itthon a magyar népcsoportot finn-ugor nyelve miatt e népek közé soroljuk. Hunok, avarok, magyarok… Vannak elméletek ugyan a hivatalosan el nem fogadott török származásunkról is (a hunokat is általában török nyelvűnek tartják), ám a Hungária elnevezés akkor sem a hun, hanem az onogur népnévből eredeztethető a szakértők szerint. Az onogur szó egy összetétel: az „on” tizet jelent a különböző török nyelveken, az „ogur” pedig csuvas-török, bolgár-török eredetű szó, amely törzset is jelenthet. (Az ogurok egyébként népként is feltűntek Ázsiában, méghozzá a nyugati hunok szállásterülete környékén.) E Közép-Ázsiában lévő területekről eredeztethetők az avarok is, akik magukat uar-hunnak nevezték, ami akár a „hun” népnévvel is kapcsolatban állhat. Az avarok emlékét őrzik a mai Magyarország Várkonyra végződő településnevek. A Várkony a varhun, uar-hun népnévből származó név. A nyugati hunok megkülönböztetendők az ázsiai hunoktól, a hsziungnuktól, akik a kínai forrásokban szerepelnek mintegy ezer éven át. Hogy a különbség mekkora volt a nyugati és keleti (illetve a kínai források szerint az északi és déli) hunok között, azt igen nehéz megítélni. Pár éve fedezték fel a hunok fővárosát A hunok, magyarok eredetét aligha lehet könnyen eldönteni, éppen ezért térjünk inkább vissza Kínába! A napokban a Xinhua hírügynökségnek nyilatkozó, a Sanhszi tartomány kulturális örökségeiért felelős hivatalnok, Zhang Tinghao igazgató ugyanis bejelentette: az ázsiai hunok (más néven: hsziungnuk) máig fennmaradt egyetlen fővárosát, Tongwanchenget szeretnék a világörökség részévé nyilváníttatni. Tongwanchenget, a romvárost néhány éve fedezték fel, és akkor ez nagy szenzációt keltett a régészek körében. Előzőleg közel ezer évig borította be a települést a sivatag homokja. A romváros számos értékes lelettel és tudományos felfedezéssel szolgálhat a hunok eredetét, kultúráját illetően.
A hunok miatt építették a Nagy Falat A törzs egyébként körülbelül ezer évvel ezelőtt tűnt el. Az 1600 éves romterület Jingbian megyében található, a Kína északkeleti részében lévő Sanhszi tartományon belül. A hely mindössze 500 kilométerre van Xi'antól, amely egykor a Chang'an nevet viselte, és hat feudális kínai dinasztia idején volt főváros. A kínaiak annyira tartottak a hunoktól, a hsziungnuktól, hogy miattuk építették fel a Nagy Falat is. A hunok az időszámításunk előtti harmadik században bukkantak fel, s hamarosan az egyik legnépesebb etnikai csoporttá váltak a mai Kína területén (ám ez a vidék akkor még nem volt a kínai, illetve han népesség uralma alatt). A második század végére a hunok létesítették az első rabszolgatartó rezsimet a mai Kína területén. A hsziungnuk feltételezések szerint török nyelvűek voltak egyébként. A hunok később számos kínai területet vetettek uralmuk alá, ám az időszámításunk előtti első században vereséget szenvedtek a nyugati-han dinasztia fejétől, Hanwu császártól Kínában. Ezután a hunok kettészakadtak, majd a harcok folyamán a kínaiakkal (ezúttal a keleti hanokkal) szövetkező déliek legyőzték az északi hunokat, időszámításunk szerint 89 és 91 között. Az északi hunok nyugatra vonulnak Az északi hunok ekkor nyugatabbra vonultak, először az Ili folyó völgyébe, KözépÁzsiába, majd a Dontól keletre és a Volga vidékére költöztek. A hunok ezután az európai történelmet alakították át. Időszámításunk szerint 374-ben az eredetileg északinak nevezett hunok tovább vonultak nyugatra, s ezzel megindították az első nagy népvándorlási hullámot, amely Európára zúdult. Többek között az ő hatásukra, nyomásukra támadtak a gótok a Római Birodalomra. Az ötödik században végül átkeltek a Dunán és a Rajnán, s Attila vezetésével birodalmat alapítottak. (Attila sírját régóta keresik a régészek, általában a Tiszát feltételezik végső nyughelyeként.) Százezren dolgoztak Tongwancheng építésén A hunok Ázsiában maradt részei viszont Tongwancheng városában alakítottak ki fővárost időszámításunk szerint 419-ben. Országukat Daxia (Dahsziának) nevezték és ez az állam szintén az ötödik század táján létezett. A mai Kína területén, a nem kínai népek közül a hunok építették ki a legfejlettebb várost. A világon egyébként Tongwangcheng az egyetlen főváros, amely a hunokhoz fűződik, és még ma is megtalálható – legalábbis romokban. A település – amelynek a neve körülbelül azt jelenti, hogy „egyesüljön minden nemzet” – építésén állítólag százezer ember dolgozott.Tongwancheng felépítése azoknak az embereknek az eltökéltségét bizonyítja, akik mindenáron fenn akartak maradni a sivatagban – magyarázta Hou Yongjian, a Shaanxi Normal University professzora. A város egyedi jellege elvitathatatlan a professzor szerint. A települést egyébként hosszas kutatás, többek között repülőgépes felmérés és távolsági érzékelők segítségével fedezték fel. Három részből áll a város Tongwancheng városa három részből áll. A palotanegyed mellett egy belső és egy külső negyedből. A palotanegyedben található a császári palota. A belső negyedben a kormányzati hivatalok helyezkednek el, továbbá a hivatalnokok és a királyi család tagjainak, rokonainak a lakhelyei. A köznép a „külvárosban” lakott.A város négy sarkán őrtornyok vigyáztak a biztonságra. A falak 16-30 méter vastagok voltak. A falak anyaga különleges: homok, föld és rizsföldeken átfolyatott víz segítségével jött létre. A víz szerepe volt ebben a legfontosabb, mert a „ragadós”, „rizses” folyadék összetapasztotta a homokot és a földet, így szinte kőszerű építőanyaghoz jutottak a hunok.A város elrendezése különleges: az északnyugati rész magasabban fekszik, a délkeleti viszont alacsonyabban. Tongwanchenget többek között azért is szeretnék most a
világörökség részévé nyilvánítani a kínaiak, mert a néhány éve felfedezett települést erősen fenyegeti az elsivatagosodás.A szisztematikus helyreállítás egyébként már megkezdődött Tongwanchengben. Sikerült például rekonstruálni a „Yong'an Emelvényt”, ahol Helianbobo, Daxia császára szemlélte a parádézó hun csapatokat. A magyarok a leszármazottak? „Mint nemzetiség a hunok eltűntek. De sok hun túlélte az évezredek viharait. Számos tudós úgy tekinti, hogy a mai magyarok a hunok leszármazottai” – nyilatkozta a Xinhua hírügynökségnek Wang Shiping, a Sanhszi Történeti Múzeum szakértője. A Xinhua szerint ezt a véleményt számos magyar kutató is osztja (neveket a kínai hírügynökség nem említett).A kínai tudósok hangsúlyozzák, hogy a hunok kultúrája számos országban hagyott nyomot maga után. Mongóliában, Oroszországban és Észak-Kína, vagyis Belső-Mongólia területén egy hangszer a hujia (hudzsia) őrzi a hunok emlékét, de ÉszaknyugatKínában, az ujgurok is játszanak ilyen zenei instrumentumon. Helyreállítják a hunok fővárosát 2004. április 20. (Múlt-Kor történelmi portál) Tongwan az egyetlen hun főváros, amely épségben maradt ránk. Kínai régészek elhatározták: nemcsak a teljes várost, hanem annak természeti környezetét is helyreállítják - beleértve a sivatag erdősítését. Meggyőződésük továbbá, hogy a rejtélyes körülmények között felszívódott hunok utódai a magyarok - állítólag ezt bizonyítják ortodox keleti hitünk sámánisztikus vonásai, papírvagdosó szenvedélyünk, és híres fúvóshangszerünk, a suona. A Dahszia (Daxia) hun királyság fővárosa, Tongwan, több mint ezer évig a sivatag homokja alatt pihent. Az ősi város, melyet Helianbobo hun vezér épített 419-ben, ma Kína Sanhszi (Shaanxi) tartományában van. A romos Tongwan még ma is tanúskodik arról a jólétről, amit valaha a nomád hunok a mai Kína északi határain élveztek. A kis híján 20 000 négyzetkilométeres Tongwan az Ordos-fennsík déli határán fekszik, a Mongol Autonóm Körzetben. A város egy kelet-nyugati tengelyen rendeződik el, és három részre tagolódik: a külső városra, a belső városra és a palotavárosra. A külső város az egyszerű emberek lakóhelye volt. A kormányhivatalok és a nemesek rezidenciái a külső városban kaptak helyet. A palotaváros pedig a császári város "legbelsőbb szentélye" volt, hiszen itt élt maga Helianbobo. A történészek szerint 431 körül Tongwanban és környékén mintegy 40 000 hun nomád és han pásztor élt. 984-re azonban a város elnéptelenedett, majd teljesen betemette a sivatag. A várost 1996-ban helyezték magas szintű állami védettség alá. "A felújítási munkák részeként restauráltuk a Yongan-tornyot, ahonnan Helianbobo a katonai parádékat nézte. A felújítás következő szakaszában a város délnyugati részén lévő, 31 méter magas kilátótornyot fogjuk restaurálni" - nyilatkozta Gao Zhan, a Tongwan Város Műemlékvédelmi Hivatalának vezetője a China.orgnak. Ezek a tornyok jelképezik a helyreállítási munkák megkezdését. A próba-helyreállításokat régészeti feltárások alapján végzik, és arra készülnek, hogy helyreállítják a városfalat és a város számos épületét is. Többszöri próbálkozás után sikerült az eredetiekhez hasonló téglákat égetni. A világos színű, 36 x 20 x 12 centiméteres téglákat fehér agyagból vetették, és homokkal és mésszel erősítették meg. A téglákat a Yongan-torony stabilizálására használták. "Tongwant a terep adottságait követve építették, ezért a város északnyugat felé emelkedik, délkelet felé lejt. Ez a tájolás védettséget adott a hűvös téli szél ellen is. Az északon futó folyó vizét pedig - csatornákon át vezetve - könnyen lehetett a város vízellátására, vagy akár a várárok feltöltésére használni" - mondta Dai Yingxin régész, aki évek óta folytat a helyszínen terepkutatást és ásatásokat. "A városfalat rétegekben emelték. Homokot, fehér agyagot, ragacsos rizskását és oltott mészt kevertek össze, majd a rétegeket egymásra döngölték. A nyugati részen a fal 1630 centiméter vastag. Az ilyen technikával készült földerődítmény erőssége akár a kőfalak szilárdságával is felvette a versenyt" - állítja Dan. Tongwan akár a hun szívósság jelképének is tekinthető, egy olyan kegyetlen vidéken, mint a sivatag" - mondta Hou Yongjian, a Sanhszi Egyetem professzora. "A várost a sivatagnak egy olyan pontján alapították, ahol megfelelő édesvíz-lelőhely állt rendelkezésre. Az állattenyésztéssel és növénytermesztéssel foglalkozó vidékek
találkozásánál fekvő Tongwan felemelkedése és bukása azt is példázza, hogy az emberi tevékenység hogyan befolyásolta az érzékeny ökológiai egyensúlyt." Tongwan városának nem csak az épített értékeit akarják helyreállítani, hanem természeti környezetét is. Ezért a Sanhszi Egyetem és a Loess-fennsíki Erdőtelepítés Japán Egyesülete közös programot indított a terület újrafásításáért. Két évnyi terepmunka és előtanulmányozás után 2002 tavaszán kezdték meg egy erdőtelepítési központ létrehozását az egykori város területén. A munka menetét és céljait a tavaly szeptemberben tartott, első Tongwan Város Helyreállításáért Nemzetközi Fórumon határozták meg. "Az utóbbi években - részben állandó, részben vándorló dűnéken - megindult a fatelepítés az egykor kopár sivatagi tájon. A természeti környezet fejlesztésével egyre több látogatót tudunk majd a helyszínre csábítani, akik előtt feltárulhat Tongwan ökológiai, földrajzi, régészeti és néprajzi értéke" - nyilatkozta Zhu Shiguang, az Ősi Fővárosok Kínai Társaságának elnöke. A Társaság aktív résztvevője Tongwan újraerdősítésének. Légifelvételek és próbaásatások bizonyítják, hogy Tongwan összességében és egyes díszítőelemeiben is különbözik a Középső Síkságnak (a feudális Kínának a Sárga-folyó középső és alsó szakasza mentén elhelyezkedő, fő területeinek) a tipikus fővárosaitól. "Tongwan egyedi építészeti motívumai hazai és külföldi kutatók figyelmét is magukra vonták" - mondta Xing Fulai, a Saanxi Régészeti Intézet munkatársa, az északi és déli dinasztiák (a 386-589 közötti kor) szakértője. "A helyhatóság szeretné elérni, hogy a terület váljon hivatalosan is a világörökség részévé. Már elkészült Tongwan helyreállításának programja, és teljes gőzzel folyik a kutatómunka, mely arra ad majd választ, hogyan lehet a legjobban konzerválni a hely régészeti értékeit" - mondta Xing. "Tongwan az egyetlen hun főváros, amely épségben maradt ránk. Megőrzésével és kutatásával talán arra a kérdésre is választ kapunk, miért tűnt el ez a hatalmas, nomád nép oly hirtelen, kb. 1000 évvel ezelőtt." A kínai hírportál Tongwan ismertetése után érdekes eszmefuttatásba kezd a hunok későbbi sorsáról. "Ha valaki megáll Tongwan városában, és körültekint, szinte adódik a kérdés: hová az ördögbe tűntek ezek a nomád harcosok, akik majd' egy évezreden át nyargalásztak Ázsia- és Európa-szerte, és uralmuk alatt tartották a mai Kína jelentős részét?" - olvasható a cikkben. Történelmi ismereteink szerint - folytatja a China.org - ez az erős, bátor nép folyamatos csatározások közepette a mai Kína északkeleti és északnyugati vidékei felé vándorolt az i. e. 3. századtól az i. sz. 5. századig. Jelenlétükkel nem csak a Selyemút kereskedelmi forgalmát veszélyeztették, de komolyan fenyegették az ország belsejének erős, feudális országait is. A Csin-dinasztia első császára az ország egyesítése után birodalmi katonasággal vette űzőbe a hunokat, majd felépíttette a csodálatos kínai Nagy Falat. A rákövetkező években a kínai dinasztiák közötti kapcsolat egyre erősödött, a hunok egy része pedig beolvadt a hanok közé. Mások Közép-Ázsiába vándoroltak, de voltak, akik eljutottak egészen Európáig is. A 6. századra a hunok megszűntek önálló népnek lenni, csoportjaik más népekbe olvadtak be. "A három-négyszáz éven át tartó, folyamatos háborúskodás után a hunokat külső és belső feszültségek is gyengítették. Rabszolgaságra alapuló birodalmuk végül elbukott" mondta Zhou professzor. "A vereséget szenvedett hunok 89 és 91 között észek felé, a Don és a Volga völgyei felé indultak" - mondta Lin Gan professzor, a Belső-Mongóliai Egyetem munkatársa. "A gótokat követve a hunok is eljutottak Róma falai alá. Az 5. században az Attila vezette hunok a Duna partján alapítottak birodalmat, s ez a birodalom igen nagy jelentőségű volt az európai történelemben" - idézi a kínai újság Lin professzort. Attila királysága kérészéletűnek bizonyult ugyan, mégis sok hun maradt Európában. Ma a kutatók között általános vélemény, hogy a magyarok a hunok leszármazottai" - állítja Wang Shiping, a Sui és a Tang dinasztiák szakértője, a Sanhszi Történeti Múzeum munkatársa. Wang egy számunkra meglepő megállapítással támasztja alá elméletét: szerinte "a magyarok általában véve nem hasonlítanak a többi európaira". Véleményét azonban megerősíti Qi Sihe, a Pekingi Egyetem történésze, és a kínai újságnak nyilatkozó egykori magyar nagykövet, Juhász Ottó is. "Sőt," - folytatja Sihe - "sok magyar népdal hasonlít a Sanhszi északi részén és Belső-Mongóliában énekelt dallamokhoz. De a múlt emlékei a magyarok vallásos életében is megmutatkoznak. Bár a magyarok általában hűségesek a keleti ortodox egyházhoz, sok olyan sámánisztikus szokást is gyakorolnak, melyek a Kína északi részén élő, szibériai nomád népektől erednek." "A magyaroknál a suona fúvóshangszer és a papírkivágás művészete is emlékeztet a Sanhszi északi részén megfigyelhető szokásokra. Még a szavak utolsó szótagjának
kiejtése nagyon hasonlít az észak-sanhszi dialektusra" - folytatja a nálunk eddig ismeretlen hasonlóságok sorolását Gao Jianqun, a Kínában állítólag jól ismert író, Az utolsó hun című regény szerzője. Jianqun szerint továbbá "sok magyar kutató vallja, hogy Magyarország megalapítása szoros összefüggésbe hozható a hunok leszármazottaival." "Bár a hunok önálló népként megszűntek létezni, kulturális szokásaik nem tűntek el nyomtalanul" - mondja Zhang Mingqia, a Sanhszi Történeti múzeum munkatársa. "Népdalaik például nagyban gazdagították a mongol népzenét. A hunok kedvelt hangszerén, a nádsípon (huija) ma is játszanak Kína belső-mongóliai tartományában, de Mongóliában és Oroszországban is" - zárul a kínai online napilap cikke.
Kuszkó-óm Amikor az özönvíz elöntötte Ataiszt, mindenki a hegyekre menekült, mivel azok a csúcsra vezető barlang-rendszerrel volt ellátva. A Hun-tóban és az Indus tóban készült fedett bárkákba menekültek és ott várták a jobb sorsukat. Óriási volt az égszakadás, földindulás. Félelmükben becsukták a bárka ajtaját és Kuszkó irányítása mellett 300 napig eveztek, amíg a Nagyvízből lassan kiemelkedő Újföld vidékére nem értek, s a mai Peruban értek partot. Kuszkó a magas hegyek között kötött ki, s hosszú vándorlás után egy arra alkalmas helyen, egy folyó forrásvidékénél megalapította Kuszkó városát. Ráten-Tóremnek, a Napistennek fényes kegyhelyet építettek, színarany borítású falakból. 5 pavilont emeltek a Holdanya, Csillagtejút, Villám-Tórem és a szövetségi Nagyszala-Tanács tiszteletére. A legszebb azonban a Szivárvány-híd tiszteletére épült, mert hitük szerint csakis a Szivárvány-hídon mehetnek fel a lelkek az Égiekhez. A Bálványhegyi mintára megalkották az idők múlását jelző berendezéseket, azaz órákat is. A rimaleányok ezekkel pontosan tudták számolni az időt. Kuszkó népe a magas hegyvidékről lefolyó patakok mentén terjeszkedett a keleti síkságok felé. A legelső dolguk az volt, hogy az egész hegyvidékre kiterjedő barlangrendszereket építettek ki, mint ahogyan Ataiszban is. Ezek az objektumok vallási és védelmi célokat is szolgáltak. Bármelyik lépcsőszerű kegyhelyet közelítette meg ellenséges szándékú csoport, úgy az értékeket mentve értesítették a törzsszövetségi harcosokat, akik mindig a barlangrendszer veszélyben lévő pontjára vezényelték a legnagyobb védő erőt. Így a Nagyvíz emlékére kiépített rendszer biztosította a sokezer éves értékek megmentését. Legnagyobb létszámban Kecső törzse menekült meg, amelyet a hun-keveredésű Herunok legtöbbször kecsuánnak gúnyoltak. Ez a név rajtuk maradt, ők alkották a menekültek magvát. Kecső törzse a Kuszkó alapítású szent várost és a hosszú hegyvidéket soha nem hagyta el. A herunok akkor főként halászattal foglalkoztak, míg asszonyaik lépcsős földműveléssel. Napisten helyett a koronás kígyó volt a védőjük. A Jaguár törzs már Kuszkó körül alakult meg. Nem ölték meg szent állatukat, a jaguárt, hanem azok jóindulatára bízták magukat. Az Asték törzs As fejedelem-asszonynak volt a tisztelője, de a Nagyszalában hajlamosnak mutatkoztak más Égiek tiszteletére is. Az Irokéz törzs Joskehé műveltség istenét tisztelte. A Nahua törzs piaikjai Tonan földanyát tisztelték. A Leguán törzs tagjai helyeselték, hogy minden törzstagbeli saját maga vívja meg végső harcát Halál piaikkal, Manitu segítségével. A Hirig-manaj törzs tagjai a gerincüket törték a Halál viaskodás előtt a nagy vadászmezőkre távozni akaróknak. Az Elete törzsbeliek, a komik közül valók voltak, s a dámszarvast tisztelték. Az Algokun törzs szent állata a kígyó volt. A Manitu törzs a patiszu belső törzse volt, amelyik Kecső-Kapac-féle nagycsaládjába később Béla fősámán benősült. Leghűségesebb sámánifjai lettek a testőrei a Napisten templomának. Nagyszellem-egyistenhívők voltak és Manitunak tetsző életet éltek. A Karib törzsnek az volt a felfogása, hogy az emberek a Mama-Alpa által eldobált kövekből, míg az asszonyok a pálmafa magjaiból lesznek. A Vótiták a vótok beházasodásából keletkeztek a vili törzsből. Ezek piaikjaiknak az volt a tanítása, hogy az emberek barlangból jöttek elő és minden bajban legjobb, ha oda menekülnek.
A Mundán törzsbéliek is ugyanezt mondották, hogy a barlangok felső nyílásain és fagyökereken becsurgó víz keltette őket életre. A Makah és a feketelábú törzsek az ősvízből, a hegycsúcsokról és fennsíkokról származtatják magukat. Az Uzitó törzsbéliekhez az úz és kabar sámánok csatlakoztak és a tűz megszerzésének éltető erőt tulajdonítottak. Maja ivadékai közül sokan a Maja törzshöz pártoltak. Napisten hívők lettek és Kukulkán öröktűz tudását átvették. Ezen törzsek mindegyike a hegyek gerincén jött létre, majd kétfelé válva elindultak kelet felé. Később négy törzs lettek, s végül már mind a 18 törzs 8 felé osztódott. Kuszkónak az indijó-óm településéből 146 házasodási törzs keletkezett Manitu, az örökkévaló Nagyszellem tiszteletében. Manitu-óm, az Indijó-óm belső magja pedig a patiszu uralkodásának központja lett. A Nagyvíz örökké élt az As és Maja népek tudatában, az Ataiszból megmenekült emberek képzeletében. Az Ataisz és Amu elsüllyedt gyarmatról megmenekülteket As gyűjtőnéven, míg a Marja és Amu szigetvilágból megmenekülteket Maja közös néven hívták. Ilyenek voltak a Parszi- és Pamírszkíták, akik a Gandás féle kunokkal és a hokjen-fokjen törzsekkel házasodtak össze. Ehhez a törzshöz tartozott Maja is, aki 20 gyermeket nevelt fel. Utódaiból sok kiváló hajós származott, akik meglátogatták azokat, akik az ataiszi ősföld Indus folyója környékéről Kuszkó vezetésével és az indijó hajósokkal szárazföldet értek a nagy kataklizma után. Dr. Simon Péter: Ősi magyar nyomok észak-amerikai indián földön Kamasz korom óta, még mohácsi kisdiákként kezdtek az indiánok komolyan érdekelni. Aztán kb. 10 éven át Dr. Borvendég Deszkáss Sándor, írói nevén Fehér Szarvas (az indiánok között a 30-as években kutató magyar ember) személyes irányítása mellett további értékes ismereteket szereztem róluk. 1965-től, ha vakmerő és kalandos vállalkozás eredményeként is, de végső soron mégis csak a Jóisten kegyelméből, kanadai tartózkodásom során 20 éven át tanulmányozhattam tervezőmérnöki és oktatói munkaköröm hivatalos idején túli időmben az Észak-amerikai indiánok életét. Hamarosan rádöbbentem arra, hogy a magyarok és az Észak-amerikai indiánok általam vizsgált népcsoportjainak kultúrájában föllelhető nagyon gyanúsan közeli vagy teljes mértékű megegyezéseknek oly magas a számuk, hogy itt magyarázatul csak a közös tőről származás jöhet szóba. Matematikus egyetemi kollégáimmal az egyezéseket ún. valószínűség számítással gondosan ellenőriztük. Az eredmény nagy biztonsággal kizárta a véletlen egybeesések lehetőségét. Ezt aztán évek során számtalan ottani újságban megírtam és hirdettem. Több jeles amerikai és kanadai „sápadt arcú” kutató (régész, antropológus, etnográfus) reagált köszönettel, biztató hangon, és meggyőzött, hogy érdemes ebben a témában tovább kutatnom. Ennek a biztatásnak az okát már a 60-as években abban a tényben jelölték meg, hogy az amerikai migrációs kutatások kétséget kizárva bebizonyították a régebben őslakóknak vélt lakosság ázsiai eredetét. Ezek az őskori mamutvadászok Ázsiából, Szibérián keresztül vándoroltak az Újvilágba a legkorábban Kr.e. 9 ezer évvel. A fehérbőrű és az indián tudósok abban teljesen egy véleményen voltak, hogy az északi és déli részből álló, de a Panama csatorna elkészültéig gyalogosan is átjárható Amerika bizonyos területein (mint például a Maya-föld Mexikóban vagy az Inka-föld Peruban és Ecuadorban) minden általunk ismert ősi – mezopotámiai, egyiptomi, kínai, zsidó, görög és egyéb – kultúrák előtt ezer évekkel már más magas kultúrájú népek éltek. Az eddigiekből világos, hogy a 60-as évek végéig az amerikai tudósok még csak a régebben átjárható Behring szoros bevándorlási útját valószínűsítették. A 70-es évek kutatásai azonban bebizonyították, hogy sok ezer évvel az első bevándorlások után a mai időszámításunk szerint Kr.u. 100 és 1200 között érkeztek az amerikai földrészre tengeri, vízi úton az Észak-amerikai kontinens indiánjai. A kanadai Yukon territórium Csendes óceáni oldalán érték el a nyugati partokat, ahonnét először kelet, később dél felé kezdték lazán feltölteni a mai Észak-Amerika területét. A kutatások során előkerült leletek és az indián törzsek emlékezetében még élő adatok alapján pontosan föltérképezték és kronológiailag jelölték az amerikai földrész ezen újabb betelepedését is. Ezekből a telepedési térképekből jól kivehető, hogy a már említett ősi, magas kultúrát képviselő
népek kivételével a többiek mind jóval később érkeztek és mindannyian északról délre vándoroltak. Így töltötték fel lassan az egész Észak-amerikai kontinenset. Általános szabály, hogy a legdélebbre lakók érkeztek a legkorábban, és az északiak a legkésőbbi időkben. Ezt a szabályt kb. 600 eset igazolja. Mindössze 11 esetben fordul elő, hogy későbben érkezett törzsek a szabálytól eltérően sokkal délebbre helyezkednek el. Talán azért, mert valamikor mégis sikerült nekik a már elfoglalt területeken is keresztüljutniuk. Ez különösen fontos nekünk, hiszen pontosan Peruba, Ecuadorba és Brazíliába vitt az útjuk ezeknek a kiemelkedően penetráns törzseknek. Nem véletlen tehát, ha ott az alapszabálytól eltérően mégis léteznek részünkre „rácsodálkozni valók”, hiszen a magyarhoz nagyon közeli nyelvet beszéli ott néhány törzs. Legkevésbé az aztékok hagyománya hasonlít a többi indián nép és a magyar nép sajátosságaira. Ez azonban teljesen logikus, ha tudjuk azt, hogy az aztékok a legutoljára érkezett ázsiai telepesek. Árpád magyarjai már rég letelepedtek a Kárpát medencében, amikor ők Amerika földjére lépnek, és rövid időn belül a mai Mexikó területét hódoltatják. Pontos adatunk van az aztékok Mexikóba érkezéséről. Ők az ősi maya, majd tolték birodalomra települtek rá, és magukkal hozott friss ázsiai tapasztalataikkal ötvözve átvették annak kultúráját. Az akkor általuk megismert és tovább használt maya naptárban megjelölték az odaérkezésük évét. Ez a mi időszámításunkban az 1168-as esztendő. Nálunk ebben az időben III. István, ifjú Árpád-házi királyunk egy évtizedes országlásának a hatodik évébe lépett. Eddig jutottak el tehát az amerikai tudósok a 80-as évek derekára. Én azonban a családommal 1985-ben visszatértem Magyarországra. Akkori érzésemet ez a közismert szólás fejezi ki a leghívebben: „Az egyik szemem sír, a másik meg nevet.” Hogyne mosolygott volna az egyik a magammal hozott csodálatos kutatási anyag láttán. És szinte már kacagott, amikor Amerikából jött a jó hír, ami szerint a 90-es évek régészeti és genetikai vizsgálatai során az amerikai szakemberek előtt a régebbi tétel már finomabb megközelítésben fogalmazódott meg. Most már az indiánokat nem csupán valamely Ázsiából betelepülő népnek, hanem nyíltan „American ugors” -nak, magyarul „amerikai ugorok”-nak nevezték. De valóban sírt a másik szemem még több, mint egy évtizeden át, amikor is a finnugorosok egyedül üdvözítő és tudományosnak kizárólagosan kikiáltott tételével szemben itthon mozdulni se látszott semmi. Aztán fél éve megérkezett a nem várt „evangélium”, az új jó hír Amerikából. Ők az egy évtizeddel előbb tett megfigyeléseiket és konklúzióikat még tovább finomították a közelmúltban, amikor is egy összehangolt, nagyszabású nemzetközi génkutató munka eredményeként az Észak-Mexikótól délre eső indiánokra vonatkoztatják az „amerikai ugorok” megnevezést, az Észak-amerikai indiánokat pedig az „American turanics”, az „amerikai turániak” megnevezéssel illetik. Ezek az új tudományos fölfedezések azonnal kitörölték a bánatos szememből is a könnyet, és bizakodással töltöttek el. Szinte alig telik el néhány rövid hónap, és a Magyarok Világszövetsége előadói termében a fülem hallatára az én régi tételemet erősíti, bizonyítja havonként kétszer, hétfői napon Dr. Aradi Éva - India kutató, Dr. Szabó István Mihály – mikrobiológus, aki az első indián betelepülő hullámra egyenesen az „amerikai ugorok” kifejezést használja. Dr. Béres Judit Ph.D. – kiváló humángenetikusunk a gének bizonyító erejével kijelenti a finn rokonság tarthatatlan voltát, és a magyar, a Közép-ázsiai turáni és ugor szórvány népek, valamint az amerikai indiánok genetikai rokonságát. Ezek mind az itthoni őstörténet jegét hivatottak megtörni! Na tessék…! Most irigy és féltékeny legyek azért, hogy mindannyian arról beszélnek, amiket én már évtizedek óta szóval, újságcikkben és könyvekben hirdetek? Ezt már csak azért se tehetem, mert számos emberi gyarlóságaim közül áldott szüleimnek ezt az egyet, az irigységet gyökerestől sikerült a lelkemből kigyomlálniuk. Ellenkezőleg: Boldoggá tettek az Amerikából jött új kutatási hírek, és a most említett magyar nyilatkozatok egyenesen mosolyt hoztak arra a bizonyos valamikori síró szememre is. Meggyőződésem, hogy minden igazi tudományos munkához alapvető szerénység szükségeltetik. Egy egész nemzet őstörténetével kapcsolatos vizsgálódások pedig az oda merészkedő kutatótól mély alázatot követelnek. A következőkben a megszabott idő keretein belül csak arra van lehetőségem, hogy kutatási anyagomból sorjában a nyelvészeti, zenei, teológiai, jelképi és diszítőmotívumi aspektusokat csak néhány jellemző, kiragadott példával illusztráljam. Nyelvi sajátosságok: Itt – ha megengedik - először röviden beszámolok az első döbbenetes kanadai nyelvi élményemről: Kb. 5 hónapja éltünk az Újvilágban, és leendő családi házunk vétele előtt egy rövid időre albérleti megoldást választottunk. Szombat volt, a ház tulajdonosai korán reggel rokoni látogatásra indultak. Feleségemmel a reggeli mellett magyarul arról tanakodtunk, hogy miként indulhatnánk minél előbb kirándulni. Ennek egyetlen akadályát
abban láttuk, hogy a hetente kétszer megjelenő bejárónő éppen akkor is ott serénykedett, s hogy hagyhatjuk el a házat bezáratlanul. Arra sosem volt szó házigazdáinkkal, hogy a kulcsot bárkinek átadhatjuk. A máskor mindig diszkrét bejárónő most szemlátomást mindig a közelünkben szorgoskodott. - Te, ez a nő figyel bennünket! – szólalt meg a feleségem. Akkor a takarítónő elénk állt és könnytől csillogó szemmel mondta: - Igazán röstellem, hogy ismeretlenül így megzavarom Önöket a beszélgetésükben. Végül is éppen azt szeretném kérni, hogy folytassák csak azt a mi drága anyanyelvünkön. Olyan ez az én fülemnek, mint a régi időkből visszaszállt álom, amikor dakota kislányként nevelkedtem és az anyanyelvemen beszéltem. Fiatal lányként a fehérek közé kerültem. Az anyanyelvemen ma már a szavakat is nagyon keresgélem, némelyiknek a jelentését is csak sejtem. De most kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy az én népem nyelvét újra hallhatom…! – Asszonyom, Ön azt állítja, hogy megértette a beszélgetésünket? – kérdeztem hitetlenül. - Hát persze, a lényegét. Már nagyon elfelejtettem a dakotát, és csak a mondandójuk értelmét tudtam kihámozni. A sok ismerős szó csengése és az angol nyelvben teljesen ismeretlen szóvégi változtatás azonban egészen elbűvölt. - De ha tényleg el akarnak menni, akkor csak nyugodtan menjenek, én majd bezárom az ajtót, hiszen nekem is van kulcsom a házhoz. – És azt meg honnét tudja, hogy kirándulást tervezünk, és azért izgultunk, hogy meddig tart a takarítása? – Azt nem értettem meg, hogy kirándulásra készülődnek, de azt igen, hogy el szeretnének menni, és nem tudják, hogy ki fogja bezárni a kaput. – Hirtelen Kosztolányi sorai szökkentek az agyamba: „Mint aki a sínek közé esett”…Az elképedésem ijesztő és döbbenetes volt. Később játékba kezdtünk. Elmondtunk egymásnak egy kitalált, rövid történetet, és a bejárónőtől vártuk az értelmezését. Négy – öt kísérlet után megszégyenülten kértem tőle elnézést, amiért ilyen próbára tettük. Amilyen biztos volt a próba eredménye, olyan türelmetlenül vártam, hogy egyszer a dakoták földjére léphessek. A Dakota indiánok lakota törzsénél tett látogatásomkor nyelvész és történész apámmal együtt vettem részt a kisiskolás indián gyerekek anyanyelvi számtanóráján. Az egyszeregyet dalolva fújták, valahogy így:(énekelve) „Ketó ketó hetyen topa, ketó ketó hetyen topa.” Apám úgy tántorgott ki az ajtón és a fűben négykézlábra ereszkedve skandálta a hallottakat. Azt illusztrálta, hogy a topa a négykézlábra esett ügyetlent jelenti, mely régen a négy magyar szinonim szava volt. A „ketó” értelmezése nekem se jelentett gondot. Apám elmondta, hogy 1910-ben, szenyéri iskolájában így tanulta ezt az egyszeregyi részletet: „Kétszer kettő legyen négy”. Ezt a „legyent” később több, 90 év körüli ember is megerősítette, ők is így tanulták a századelőn. Mivel hazafelé a lakotákkal rokon oglalák földjén jöttünk át, megálltunk, és egy indián kisfiútól megkérdeztem: „Mondd, hogy mondjátok ti a saját nyelveteken azt, ami angolul így hangzik: two by two is four (kétszer kettő, az négy). "On pár on pár lecsen topa” volt a meglepett gyerek válasza. Pedig nekünk volt sokkal több okunk a meglepődésre, hiszen most egy másik, és nálunk is élő szóval fejezték ki ugyanazt. Az „on” szinte a világ valamennyi nyelvén egyet takar. A pár magyarul most is kettőt jelent. Tehát a jelentés: „Egy pár x egy pár legyen négy”. - Mindezek után hallgassuk meg, hogy régi és kortársi ismert egyéniségek hogyan nyilatkoztak a magyarok és az indiánok nyelvéről. Sorjában idézek néhány jellemző mondatot megnyilvánulásaikból, a teljesség igénye nélkül. A magyarok nyelvéről: Sir John Bowring: (Korának híres angol nyelvésze) „A magyar nyelv… egészen sajátosan fejlődött, és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élő európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, melyben ésszerűség és számtan van, sőt hajlékonyságával és alakíthatóságával erős a hangzatokban.” George Bernard Shaw: Az angol írófejedelem drámáit a magyar közönség is ismeri és szereti. Kevéssé ismert, hogy az író komoly energiát fordított a magyar nyelv tanulmányozására. Egyik régi rádiós nyilatkozatában így nyilatkozott: „…egy igazán tehetséges angol írónak az előbb már említett hatalmas előnyök ellenére is leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie. Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni. A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal… Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. A magyar nyelvben a propozíciók használata helyett a legtöbb szó végét óriási variációban változtatni lehet. Ez a művelet a legkisebb érzelmi rezdülést is képes kifejezni és hűségesen visszaadni. Ehhez képest ( s itt bocsánatot kérek a tisztelt Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem, hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen
vagyok a közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos visszaadására, és ahelyett, hogy biztosan odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom az utam akörül a szólásmondásunkban szereplő bizonyos bokor körül. (I am just going and going around the bush.)” Palmerston (Magyarországi angol nagykövet 1848-ban). Ennek a magyarok szeretetéről éppen nem híres diplomatának a véleménye különösen érdekes, mivel érzelmi szálak biztosan nem kötötték a magyarsághoz. „… a Habsburgok keleti birtokán élő magyar nép… nem csak kontinensünk egyik legerősebb államát alkotta évszázadokon át, de valami általunk nem ismert nagyon ősi műveltséggel a környező népeket és országokat századokon át teljes tiszteletadásra tudták kényszeríteni. Sir Boyl azt is tudni vélte, hogy népi nyelvük rendkívül kifejező és a dalaik ősibbek, szebbek, kifejezőbbek a mieinknél.” Nemzetközi vélekedések az indiánok nyelvéről: Senora Maria de la Cruz, telivér indián tudós asszony azok közé tartozik, akik a spanyol mellett megőrizték anyanyelvüket. Emellett angolul is megtanult. 1974-ban a CBC-nek adott interjújában a következőket mondta: „…mint született indiánt és a mexikói kultúrák kutatóját engem az lelkesített az angol nyelv tanulásában, hogy ezen a világ minden csücskén beszélt nyelven végre képes leszek őseim kultúráját közkézre adni, és csodálatos filozófiájukkal a fehér ember sekélyes gondolkodásában új távlatokat nyitni. Ma már tudom, hogy az elvárásom túl nagy volt. A nahuatl indián nyelv lenyűgöző kifejező erejét, tömörségét, képi megjelenítő, ragozó, értelmet módosító képességét az angol nyelv még annyira se képes kifejezni, mint a spanyol…” Clark (a Lewis and Clark Expedíció egyik névadó résztvevője) és Sacajawea, az expedíció indián tolmácsa és scoutja, cserkésző vezetője: Clark beszámol arról, hogy többször tapasztalta Sacajaweanál azt az őt egyre jobban bosszantó szokást, amivel a nyelvzseni és angolul kitűnően beszélő tolmácsnő az illető indián szóvivő néhány szavát több hosszú angol mondattal adta vissza. Amikor ez már sokadszor fordult elő, az egyik esti tábortűznél megkérdezte tőle, hogy miért tesz így, amikor megegyeztek abban, hogy mindig mindent azonnal és pontosan fog fordítani. Sacajawea válasza meglepte Clarkot, hiszen tudta, hogy a nő teljesen őszinte és megbízható. A válasz: „ – Szóról szóra egy nyelvet se lehet igazán lefordítani, legkevésbé pedig az indián nyelveket. Én a hűséges, pontos, a gondolattal teljesen megegyező fordítást vállaltam, ami egészen más dolog. Az indián beszéd szavait – melyeket mesterien forgatnak és árnyalnak azáltal, hogy a legtöbb szóhoz rövid, módosító végződéseket ragasztanak – az angol nyelvben csak több hosszú, magyarázó mondattal lehet visszaadni, mert az angol kifejező ereje összehasonlíthatatlanul gyengébb az indián nyelvekben rejlő erőnél.” Móricz János és Csizmadia István: A 60-as években a kanadai sajtóban nagy port vert föl az a hír, mely szerint Móricz János és később annak honfitársa, Csizmadia István beszámoltak nem mindennapi tapasztalatukról: Ecuadorban néhány indián törzs a magyarhoz, anyanyelvünkhöz rendkívüli módon hasonlító nyelven beszél. Ez a hasonlóság olyan erős, hogy magyar füllel helyenként határozottan érteni lehet őket. (Most erről önkéntelenül eszembe ötlik a párhuzam az Önökkel már megosztott indián bejárónős esetemmel!) Rostás Sándor, verbita pátert hosszú várakozás után engedték misszióba. Együtt ment Dél-Amerikába azzal az egyetlen Japánból származó misszionáriussal, aki ősi japán családból származott, és a modern japán nyelven kívül a japán ősi nyelvet is beszélte. Spanyolul azonban olyan nehezen tanult, hogy csak a legjobb indulattal, és a többi atya segítségébe ajánlva engedték el a misszióba. A páterek későbbi közös álmélkodására a rendkívül rossz nyelvérzékű és spanyolul szinte semmit se tudó japán pap egészen rövid időn belül többször is bebizonyította, hogy kitűnően szót ért az indiánokkal, akik csak őt tartották igazán illetékesnek, tekintettel arra, hogy spanyolul ők is csak nagyon gyéren beszéltek. (Ettől kezdve egy zenei példával foglalkozunk, melynek azonban a nyelvészeti oldala se kevésbé érdekes!) Zenei vonatkozások: Amikor először alkalmam nyílt indiánokkal formális tanácskozáson részt venni, a tanácstűzhöz, kísérővel érkeztem. Azonnal felpattant két ember, és helyet adott kettőnknek. Akkor még nem tudtam, hogy a tanácstüzet csak négyen, heten, vagy kilencen ülhetik körül. (Ezt majd a későbbiekben a teológiai résznél még érintjük.) A legidősebb indián a lobogó tűz másik oldalán calumet-jét (békepipáját) magasra emelve így kezdett énekelve fohászkodni: „Rakattu ja dizet, ill ja füsti Hezod – Rakattu ja dizet, ill ja füsti hezod” „Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe! – Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe!” Az indiánok nyelvét és az angolt egyaránt beszélő kísérőmet csak később kérdeztem meg a hallottak angol értelméről. Ezt ugyanis magyar füllel is megértettem:
„Megrakták a tüzet, száll a füstje Hozzád – Nagyszellem Dédapa (Öregisten), add nekünk Szellemedet!” Vagyis ugyanaz, amit bármely fontos tanácskozás előtt minden tisztességes magyar pap ilyenkor fohászként mond: „Teremtő Atyánk, küldd el hozzánk Szent Lelked!” (Mármint hogy mi is bölcsek lehessünk és jó döntést hozzunk!) Most a nyelvi szempontokon túl nézzük csak a fohász dallamát még egyszer indiánul, majd közvetlen utána magyarul: (A fenti szöveg eredetiben, majd magyarul énekelve). Hát bizony itt nem sok kétség adódik. Nem csoda, ha Bartók, Kodály és világhírű zongoravirtuózunk, Cziffra György egyaránt meg voltak győződve arról, hogy a magyar és indián népzene pentatonitásában egy tőről fakadt. Itthon megjelent egy gyűjtemény Bartók Béla összegyűjtött leveleiből. Ennek az utolsó oldalain az olvasó megtalálja a Seattle-beli Wood professzorral folytatott levelezését. Már ezekből is kitűnik, de az általam Amerikában föllelt adatokból egészen biztos, hogy Bartók utolsó nagy álma az indián és a magyar népdal közös eredetének bizonyítása volt. Erről sok érdekes bizonyítékot gyűjtöttem össze, melyek az „Aki Őelőtte Jár” c. könyvemben megtalálhatók. Nekünk most itt az idő szorításában tovább kell lépnünk. Teológiai vonatkozások: Az indiánok egy Isten hívők voltak, és a Nap képében tisztelték Őt, a Nagyszellemet, a Világmindenség Teremtőjét. Ábrázolásánál mindig a Nap és a sárga vagy arany szín szerepel. „Bouass, a Happy Lady, vagyis a Boldogasszony ábrázolásánál mindig a hold kísérete és a ruha kék színe a jellemző. Pontosan ezek érvényesek az ősmagyarokra is. Az első szakrális szám az indiánoknál a 4, mégpedig 3+1 formájában. A magyaroknál ugyanez a 3+1 szerkezet lelhető fel: „Három a magyar igazság, de negyedik a ráadás!” A beavatási szertartás során minden törzsfőnek vagy népvezérnek először a napba kellett néznie, aztán egy, a törzs különféle területeiről összehordott halomra, vagy meglévő dombra kellett fölmennie, és lándzsájával a Négy Égtáj felé sújtania. A magas helyek egyébként is prioritást élveztek. Az orvosságos emberek magaslatokon imádkoztak, ennek hiányában magas fákra másztak. Történelmünkben a magyar királyok felavatásának egyik döntő momentuma volt, hogy egy összehordott dombon a Négy Égtáj felé kellett kardjukkal sújtaniuk. A magas helyek itt is mindig prioritást élveztek, a táltosok dombokon imádkoztak, vagy ezek hiányában magas fákra másztak. - A 7 és a 3 x 3 = 9 az indiánok szakrális számai a már említett 4 mellett. Amint később látni fogjuk, minden díszítő motívumuk erre a három szakrális számra épül. A magyarok a 4-en kívül szintén a 7-et és a 9-et használták szakrális számokként. A „Bouass (Happy Lady), az indiánok Boldogasszonya 7 minőségben szerepel. A magyarok Boldogasszonyát az egész Kárpát Medencében máig is ugyanígy 7 névvel tisztelik. Nem kétlem, hogy a magyar fajú népek legősibb szellemi elöljárói az Ázsiában végig föllelhető „sámánok”-hoz hasonló szinten látták el tisztüket. A népvándorlás és honfoglalások korára azonban a magyar szellemi vezetők már régen túljutottak ezen a szinten és „táltosok”-ként már abban a régi világban, amikor a krisztusi etalont még nem is ismerték az emberek ők már eljutottak a világosság tornácára. Ezért helyesebb a régen általánosan használt „táltos” megnevezésük, melyet mára sajnos még a legkiválóbb kutatók is mintha elfelejtettek volna. Ugyanígy fest a kép az indiánok „orvosságos emberé”-vel. Nála legalább nem használják a „sámán” kifejezést. - Itt az ideje, hogy tisztázzuk a mexikóiakkal kapcsolatosan folyvást emlegetett véres áldozatok, és az északiak skalpolási szokásának kérdéseit. Az aztékok a többi indián előtt teljesen ismeretlen emberáldozati rítust mint legkésőbbi bevándorlók – ahogy láttuk - Kr.u. 1168-ban mutatják be először. Ezt a szokást Ázsiából frissen hozták magukkal. Az ezen megütköző spanyol hódítók azonban egyrészt kegyetlen népirtásuk magyarázatául és ellensúlyozásául erősen eltúlozva adtak hírt erről. Másrészt az ókorban az egész eurázsiai kontinensen elszórtan mindenütt emberáldozatokat végeztek. Perzsián kívül a legismertebb Ibn Kab mór-arab történetíró közlése, mely szerint a mórok Hispániába vonulásukkor emberáldozatok véres helyeire bukkantak. Hérodotos ugyanerről a Hispániáról írja, hogy a hadjáratok során az elesett harcosok fejbőrét lenyúzzák és egymás előtt kérkednek velük. Az első fehér-indián csatákban a holttesttel mindig tisztelettel bánó indiánok a spanyoloktól látták először ezt a test csonkításának megélt és részükre érthetetlen eljárást. Az évszázados harcok során azonban két-három törzs harci szokásként átvette a skalpolást fehér ellenfeleiktől. Legfontosabb jelképek: Az indiánok Thunderbird-jének (Mennydörgésmadár) ornitológiai megfelelője a Havasi Sólyom (Falco rusticolus altaicus). Jelentése: az Észak-amerikai indiánok összefogásának jelképe. A magyarok Turulmadarának madártani megfelelője ugyanez a Havasi Sólyom, melynek édes, legközelebbi, kisebb termetű rokona a Kerecsensólyom. A sas ábrázolás teljesen hibás és túlhaladott. A Turulmadár jelentése: a turáni népek összefogásának jelképe. - Hiába tértem haza Magyarországra, csak elment a híre az indiánok között, hogy a mohácsi festői Dunaparton, a házunk előtt
nálunk is egy szép nagy nemzetségfa, ún. totemoszlop áll. Évek óta érkeznek hozzánk az indián látogatók magyar csodát látni. Ha már olyan messziről jöttek, el szoktuk vinni őket székelykaput és kopjafát nézni, melyekből van néhány a városunkban is. Aztán a Csatatéri Emlékhelyet, a Mohácsi Csata megtalált sírjai körül nemzetközi szinten kialakított zarándokhelyet is megmutatjuk ilyenkor nekik. Az alábbi véleményekben és viselkedési módokban minden indián látogatónk eddig megegyezett. A székely kopjafákról is azt hitték, hogy indián származásúak, akárcsak a nemzetségfánk a házunk előtt. A székelykapukon azonnal föllelték és fényképezték a sajátjuknak vélt és náluk „a legkisebb család”-nak nevezett faragott, nálunk „rozetta”-ként ismert motívumokat. Mindannyian elmondták, hogy ez az első hely a világon, ahol látják, hogy az ellenfél tiszteletén túl nem csak az elesett embereknek, de az elpusztult lovaknak is méltó emléket állítottak. Ez rendkívüli módon egybevágott indián filozófiájukkal. Azoknál a kopjafáknál, ahol a székely faragóművész a Turulmadarat ábrázolta, lábuk a földbe gyökerezett, kapkodtak a fényképezőgépeik és a videóik után. Hangosan álmélkodtak azon, hogy Magyarországon, egy óceánon, a Nagy Vízen túli emlékhelyen az ő Thunderbird-jüket, nagy tiszteletben tartott Mennydörgésmadarukat háromszor is kifaragták!? – A totemtarsolyt és a totemoszlopot, mint kifejezéseket még feltétlenül meg kell vizsgálnunk, mert elnevezési, nómenklatorikus értelemben azt sugallják, mintha valami közük volna a totemizmushoz. Pedig csak a fehér ember aggatta rájuk ezt a totem kifejezést. A totemtarsolyokat a mai keresztény indiánok is előszeretettel viselik. Ezek ugyanis minden időben egy-egy példamutató embertársuk ereklyéjét rejtették. A szenteknek és ereklyéiknek tisztelete az indiánoknál teljesen általános. Ez és a Boldogasszony megléte a magyarázata annak, hogy a jezsuiták már az első években meg tudták szervezni katolikus mintaállamukat Dél-Amerikában, amit később fehér katonaság zúzott szét, elkergetve a szerzeteseket, megölve a keresztény arató-vető indiánokat… Ez tehát az úgynevezett totemtarsolyokkal kapcsolatos tényállás. A totemoszlopoknak titulált gyönyörű faragványok pedig nemzetségfák és családfák, magyar kopjafáink édes testvérei. Diszítőmotívumok vonatkozásában: Az ábrák magukról beszélnek. Minden tabló baloldala az indián eredetű, a jobboldala a magyar motívumokat ábrázolja, pontos forrás megjelölésekkel. A 13 tablós kiállítási anyagon ki-ki maga győződhet meg a két rokonnép ősi kincséről. Alaposan szemlélve kitűnik, hogy miden motívum (magyar és indián egyaránt) nem csak megegyezik, de mindegyikük a három szakrális számon, a 4-esen, a 7-esen és a 9-esen alapul. Az ősi indián motívumok ismert értelme tanúságos és néha egészen lenyűgöző. Szinte úgy érezzük, hogy a már elfeledett ősi tudásból vagyunk képesek valamit újból birtokba venni. Csak egy példát említek: a nálunk „Rozettá”-nak, az indiánoknál „A legkisebb család”-nak nevezett motívumot. Ezt a jelet festi még a mai napig is a lakodalmas menet az újházasok sátrára, vagy házfalára. A szimbólum ugyanis a legkisebb családi taglétszámra, 2 szülőre és négy gyerekre utal, teljes személyi egyenrangúságot kölcsönözve már előre is a születendő gyermekeknek a felnőttekkel. A gyermek személyiségét ugyanis a fogantatás pillanatától egyenlőnek tartották a megszületett, vagy felnőtt emberével. Ez olyan tisztán él bennük a mai napig is, hogy a fehérbőrű temető látogatókat időnként furcsa töprengésre kényszerítik. Hogyan is értsen meg a mi globalizált világunkban valaki például egy ilyen gyermek sírfeliratot: „Little Moon (Kis Hold) szül.:1969. május 6-án, megh.: ugyanezen év június 8-án. Tehát a mi fogalmaink szerint egy hónapot és két napot élt. Az alatta lévő sorban mégis ez áll: „Mély fájdalmunkra csak 10 hónapra élhetett velünk.” Itt bizony nincs áltatás. Az anya testrészének bizonyos ködös és vitatott időpontig személyes önrendelkezésre eltávolítható „sejtburjánzása” náluk ismeretlen fogalom. A magzat a fogantatás pillanatától teljes értékű ember és megismételhetetlen személyiség. A dakoták elnevezési rendszere csodálatos erővel sugározza ezt az ősi és Isten eredeti elgondolásával harmonizáló meggyőződést a magyar szülőknek és a már régóta várt új magzati törvény alkotóinak egyaránt. A dakoták magukat a saját nyelvükön egyszerűen emberek -nek hívják. A gyermekek a kis emberek, a magzatot pedig ( és most kapaszkodjanak meg kedves hallgatóim!) a titokzatos ember-nek szólítják. Micsoda kimondhatatlan bölcsesség és ezer évek letisztult filozófiája szól hozzánk ebben a nómenklatúrában. Ha csak ennek az egy titokzatos ember kifejezésnek a misztériumát képesek leszünk mostanában igazán megérteni, hitem szerint gyermekkacagástól lesz újra hangos e Kárpátoktól koszorúzott táj, és Magyarország minden fenyegető demográfiai jóslat ellenére m e g m e n e k ü l ! „Hau Kola! Minotakíjja!” „Beszéltem, Testvéreim - most a szívemben újra csend és béke honol !” - mondom én is zárszóként igazi amerikai testvéreink szavaival, ahogy ők minden hosszabb mondandójuk után teszik. (Forrás: http://www.kitalaltkozepkor.hu/simon_peter_osi_magyar_nyomok.html)
Nádhajókkal az őseink nyomában Thor Heyerdahl norvég felfedező, archeológus 1914-ben született Larvikban, Norvégiában. Miközben a világ jelentős részét beutazta, feltűnt számára, hogy a Föld bizonyos, egymástól távol eső pontjain milyen feltűnően hasonló kultúrák virágoztak egykor és egy időben. Így például Egyiptomban, az Indus-völgyében, a sumérok egykori birodalmában, a Titicaca-tó környékén élő népeknél, vagy éppen a Húsvétszigeteken. Azonos módszerrel építettek nádhajókat, épületeket, és feltűnően hasonló használati tárgyakat készítettek. Heyerdahl elméletét, miszerint e népeknek szoros kapcsolatban kellett állniuk egymással, s hogy e kultúrák netán valamilyen közös gyökérből eredtek, a világszerte híressé vált, nádhajókkal véghezvitt expedícióival igyekezett bebizonyítani. Igen nagy történelmi tettet hajtott végre amikor 1947-ben Peruból a Csendesóceánon át Polinéziába vitorlázott az ősi módszerek szerint épített háncshajóján. A kalandor a második világháború után fedte fel elméletét az emberi letelepedések folyamatáról, és ezt bizonyítandó a gyakorlatba ültette azt. Meg volt győződve róla hogy Dél-Amerikába Polinéziából jöttek a bevándorlók, elvitorlázva keletről nyugatra, és nem fordítva, ahogy azt addig tartották. Balsafából ácsolt tutajukat Kon-Tiki-nak nevezték el, s a mintegy 8000 km-es utat 101 nap alatt tették meg. A tudósok által leginkább elismert expedíciója a húsvét-szigeteki volt az 1950-es években, amely a szigetek hatalmas szoborfejeinek rejtélyét próbálta felfedni. Amíg alternatív elméletei elismerést és szkepticizmust váltottak ki a tudósok körében, Thor fantáziája új elméleti utakat nyitott meg az emberi kultúrák terjedéséről a földön. A húsvét-szigeteki nádhajók is azt jelzik, hogy a távhajózást illetően nagy vállalkozásaik lehettek, az ott élő emberek pedig igen szakképzettek voltak e téren. Igen jól ismertek az egyiptomi hajóábrázolások. Az előkerült régészeti leletek között akadtak olyan pontos rajzok és leírások, melyek alapján meg tudták építeni az egykori ősi egyiptomi papírusz, illetve az egykori sumér nád hajók másait. Ezeket már a predinasztikus időkben, a fáraók uralkodása előtt is használták, távoli tengeri utazásokhoz, s a nádhajók használata az egész Nílusvölgyében elterjedt. Hála ezen pontos ábrázolásoknak, megépülhetett a Rá I., majd a Rá II. nádhajó, melyek kemény próbát álltak ki a nyílt tengeren. A két expedíció 1969-ben és 1970-ben volt. A Rá I. már majdnem áthajózott az egész Atlanti-óceánon, amikor elszakadtak a kötelek, s ezzel az expedíció félbeszakadt. Ám a következő évben a Rá II-n sikeresen tették meg az utat Afrikától egészen Amerikáig. Marokkóból indulva 57 nap alatt szelték át az Atlanti-óceánt annak a hipotézisnek az alátámasztására, hogy az ókori Egyiptom lakói eljuthattak Amerikába. Ez is azt igazolja, hogy a konkvisztádorok bizony jócskán megkéstek. Az 1977-es Tigris expedíciójával Heyerdahl az Indiai-óceánt hajózta körül, olyan berdiből készített hajóval, amit egykor a sumérok használtak. A mezopotámiai művészetről kevesebb ilyen lelet maradt fenn, de néhány dombormű világosan megmutatja, hogy a két folyó közt éppen olyan nádhajókat építettek, mint a Níluson, vagyis a legrégibb sumérok és egyiptomiak szemmel láthatóan azonos hajótervezési örökséget vettek át. A tudósok megállapították, hogy a sumérok legrégibb, „hajót” jelentő, hieroglifikus írásjele azonos az egyiptomiak legősibb hieroglifáiban szereplő „tengerészet” értelmű jellel. Ez arra is enged következtetni, hogy netán e két nép legrégibb írástudói egy ma már letűnt közös forrásból vették át az írás eszméjét. Az egykori Mezopotámia területén élő mocsárlakó arabok ma is könnyű kis nádcsónakokkal közlekednek. Ezekről lenyűgözve írta Heyerdahl, hogy a szimmetria és a részletek tekintetében sosem látott még ennél mesteribben összedolgozott növényszárakat, kivéve a titicaca-tavi és a húsvét-szigeteki
nádcsónakokat. Ott, az Andokban, a magasan fekvő Titicaca-tónál élő ajmara, kecsua és uru indiánok még ma is pontosan olyan vízi járműveket építenek, mint az ősi egyiptomiak és mezopotámiaiak. S hogy mennyire egyformán dolgoznak ezek az egymástól távol élő hajóépítő mesterek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Heyerdahl az igen nagy volumenű munka miatt a Dél-Amerikában élő ajmara indiánokat is segítségül hívta a hajói megépítéséhez. Munka közben az arabok arabul, az ajmarák ajmarául beszéltek, s e két nyelv annyira különbözik egymástól, mint a kínai az angoltól, de mégis tökéletesen megértették egymást, mivel a nád ősi ismerete volt a közös nyelvük. Talán a legmélyrehatóbban egy bizonyos Armas Salonen kutatta a sumérok hajózási tudományának történelmét, melyhez az adatokat a sumér és akkád ékírásos agyagtáblák szolgáltatták számára. Erről a témáról tanulmányt is írt, melyet azzal kezd, hogy a mezopotámiai hajóépítés fejlődése minden tekintetben azonos az ősi egyiptomival, s hogy az első hajók, nádhajók voltak. Tanulmányában beszámolt egy bizonyos típusú hajóról, melyet „tengerbíró hajóként” vagy „istenhajóként” is jellemez, s melyet magurnak neveztek. Ezt a típusú hajót használták a félistenek és az isteni ősök még Úr alapítása előtt. Rendkívül nagy méretűek voltak és még életmentő csónakokat is vittek magukkal szükség esetére. A hajóknak – akárcsak ma is – nevük volt, többnyire városokról, királyokról, hősökről nevezték el őket. A Tigris expedíció során az Indus-völgyében is megálltak, melyről Heyerdahl a következőket írja: „Az Indus-völgy titka nem annyira eltűnésében, mint inkább felbukkanásában rejlik. Egyiptomhoz és Sumérhoz hasonlóan, ennek a harmadik nagy kortárs korai civilizációnak is hiányoznak a világos helyi gyökerei; úgy tűnik, hogy egyszerűen egy hajózható nagy folyó termékeny partvidékét választotta új otthonául valamely régi, hatalmas dinasztia egyik ága.” Az alábbi ábra a nádhajók elterjedését szemlélteti. Sárga zászló jelzi azokat a helyeket, ahol a történelmi időkben épültek nádhajók, a többi szín azt mutatja, ahol a közelmúltig, illetve a mai napig is használják őket. A rajz érdekességképpen a piramisok elterjedését is mutatja, s jól látható, hogy milyen sűrű köztük a területi egybeesés.
Vajon miért? Úgy tűnik, mintha ezek a civilizációk ebben az időben az űrből pottyantak volna a bolygónkra. „Az igazi rejtély az, hogy az emberiség történetének nincs egy általunk ismert kezdete. Úgy tűnik, hogy a tengerről érkező civilizált tengerjárókkal kezdődött. Ez azonban nem igazi kezdet. Ez valaminek a folytatása, amit még homály fed.” – írja Heyerdahl, aki ha ismerte volna az Arvisurákat, akkor talán magyarázatot talált volna a fenti rejtélyre. Álljon most itt egy rajz az Arvisurából, melyen az egykor elsüllyedt Ataisz gyarmatait jelölték be. Érdemes összehasonlítani a két ábrát, hiszen világosan látható, hogy mind a nádhajók, mind a piramisok elterjedésének helyei azonosak az ataiszi gyarmatok területeivel!
És bizony az Arvisurában is találhatunk utalásokat a nádhajók használatára, íme néhány idézet: „De mire a következő holdtöltén az ős Agaba elindult Kuszkó után a kézművesekkel, jött a szörnyű földrengés, tűzokádat és mennyek szakadása. Ebben a szörnyűségben a Kuszkó-féle nádhajók mind odavesztek és Agaba két kézműves vitorlás hajója is csak nagy nehezen tudott megmenekülni az özönvízből.” „Kaltes asszony szekerén újabb égiek érkeztek és Úr városának közelében leszálltak a tengerre. Nemsokára Oánész kiúszott a partra. Felsőteste emberre hasonlított, míg alul hal teste volt. Az emberek először féltek tőle, de ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. Erre Úr népének fiai kenyeret és húst vittek cserébe, amelyet szívesen elfogadott. Később társai is követték és még csillogóbb ékszereket hoztak a nádhajók kikötőibe.” „Az Anyahita-Arvisura-hívők csoportja idők multával annyira átalakította az immár négyvérűvé vált ataiszi embereket, hogy minden tekintetben okosabbak voltak a jégár elől menekülteknél. Könnyű nád-, majd facsónakokon elkezdtek más településeket is felkeresni, bárhová kerültek az istenes papjaik útján mindig kapcsolatban maradtak régi birodalmukkal.” A nádhajókon kívül azonban számos más lelet és felfedezés is arra enged következtetni bennünket, hogy ezen kultúrák valamilyen közös forrásból kellett, hogy eredjenek.Bahreinban, Heyerdahl „ismerős” faragott kőtömböket talált. Ezeket a köveket derékszögben vágták ki és nem volt két azonos köztük. Egyeseknek a sarkait lekerekítették, de mindegyiket úgy faragták, hogy egészen pontosan, rés vagy hézag nélkül illeszkedjenek a szomszédos tömbhöz, mintha csak lézersugárral dolgoztak volna. Ami érdekes a dologban, hogy ilyen mészkövek Bahreinon nem léteznek, valahonnan máshonnan kellett hogy ideszállítsák a hatalmas tömböket. Ugyanilyen falakra először a Húsvétszigeteken bukkant Heyerdahl, ahol ismeretlen kőfaragó mesterek alkalmazták ezt a technikát, a nagy szobrokat tartó legrégibb megalitikus templomteraszoknál. Ezután a dél-amerikai hajóépítőknél látta ugyanezeket az ismertetőjegyeket, majd a Marokkó atlanti-óceáni partján fekvő Lixus templomfalainál is. Föníciai eredetű égetett agyagpecséteket találtak, melyek típusuk és díszítésük szempontjából semmiben sem különböztek a mezopotámiai pecsétektől; a Gran Canaria Múzeumban vannak kiállítva egy sereg tipikus mexikói égetett agyagpecséttel együtt, demonstrálván megdöbbentő hasonlóságukat. Heyerdahl látta, hogy hogyan készítik az indus-völgyi emberek a vályogtéglákat. Ilyen egyszerű módszereknek az egymástól független felfedezése nem volna meglepő az Afrika északi partján elterülő országokban, de az már meglepő, hogy a mexikói civilizáció alapítói is ezzel a módszerrel építkeztek az Atlanti-óceán túlsó partján fekvő dzsungelben. Vályogot használtak az olmékok, az amerikai civilizáció ismeretlen eredetű alapítói a nap felé forduló templompiramisaik építésénél, a La Venta melletti parti mocsarakban, ahol bőven
volt fa és nád. És a perui pre-inkák is vályogtéglákból építették a part mellett álló és a nap felé forduló zikkurat formájú piramisaikat, melyek tetejére templomot raktak. A Peru északi partján emelkedő Cerro Colorado piramis 4800 m2 területen fekszik, az ősi építészek hatmillió vályogtéglát használtak fel építéséhez. A teljesen ellentétes környezet és éghajlat ellenére, a mexikói őserdők és a perui sivatag pre-kolumbián civilizációinak az alapítói óvilági stílusban, vályogtéglákból építkeztek. Az indus-völgyi gyapotszállítók láttán ismét az ősi Mexikó és Peru jutott Heyerdahl eszébe. A tudósok szerint először az indus-völgyi síkságon termesztettek használható gyapotot, s a növény innen került Egyiptomba. Amikor azonban a spanyolok Mexikóba és Peruba érkeztek, mindkét helyen hatalmas megművelt gyapotmezőket találtak. Mind a mai napig rejtély a tudósok előtt, hogyan lehet a függőleges keretű, dupla lánchengeres szövőszék, amelyet a spanyolok érkezésekor az inkák használtak, azonos azzal, amelyet az ősi Egyiptomban és Mezopotámiában használtak. A különlegesen díszített kerámiakorsókat, amelyeket a fonalkészítésnél használtak, alig lehet megkülönböztetni az óvilágiaktól, és a tudósok rámutattak arra, hogy a megszőtt anyagból olykor azonos ruhákat is készítettek. És még ez sem minden, mert ehhez aztán még a botanikusok is hozzászóltak. Egy kromoszómakutatás szerint az ősi mexikói és perui nép által termesztett gyapot nagyon különös fajta, nem ugyanaz, mint ami vadon nő Amerikában és amelyből tulajdonképpen nem lehet fonható szálat kinyerni. Az összes óvilági gyapot kromoszómái különböznek az amerikai fajtáétól; a Kolumbus előtti Mexikó és Peru gyapottermelői valamiképpen hozzájutottak az óvilági gyapothoz, azt keresztezték a vadon növő, helyi fajtával és egy tökéletesen fonható növényt kaptak mely – egy dupla kromoszóma számú hibridben – mindkét fajta kromoszómáit tartalmazta. A botanikusok joggal tehetik fel a kérdést: hogyan került az óvilági gyapot a mexikói és perui kultúra alapítóihoz? Heyerdahl szerint: „Van valami nevetséges számos történész és antropológus kétségbe-esett törekvésében, amellyel azt akarják bizonyítani, hogy az Atlanti-óceánt a spanyolok és vikingek szelték át először. Van abban valami vallási fanatizmus, ahogyan a nyugati világ ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, miszerint Amerika európai alkotás, amelyet tökéletesen megvédett a tenger, egészen addig, amíg a helyi „barbárokat” fel nem fedezték a „civilizált”, keresztény úttörők. Próbáljunk elfogulatlanabbak lenni! A hajózás és írás tudományát, sőt még a keresztet meg a vallást is, amit Amerikába vittünk, Ázsiából kaptuk.” De hogy egy hazai vonatkozású példát is említsünk, Pap Gábor Hazatalálás c. könyvéből idézve: "Nehezen magyarázható meg példának okáért, mikor és milyen úton-módon volt alkalma "megállapodni" a századunk közepetáján tevékenykedett Kisjankó Bori matyó hímzőasszonynak a több mint félévezreddel előtte, a világ túlsó oldalán működött prékolumbián mexikói fazekasmesterrel, hogy ugyanazt a "kétpúpú" madarat hozzák létre, amely valódi, hús-vér madárra ugyan igen kevéssé emlékeztet, de egymásra annál inkább." „Mivel az emberi faj korára vonatkozó eddigi nézetek teljességgel helyteleneknek bizonyultak, bizony óvatosan kell mozognunk, és nem szabad vakon hinnünk a civilizáció korára és elterjedésére vonatkozó feltételezésekben. Túlságosan keveset tudunk.”
Ordoszi magyarok Szajkó József misszionárius atya 1930-ban ment Kínába, s 22 évet töltött kint orvosként. 1949-ben a kommunizmus hatalomra jutását követően letartóztatták, 3 hónapon át kínozták, mivel kémkedéssel vádolták. 1953-ban azonban szerencsésen kiszabadult az országból, és Vancouverbe került. Clevelandben megjelent egy nagyon érdekes újságcikk egy vele készített interjúról. Ebben azt állította, hogy Ordosz környékén él egy bizonyos csoport, akik magyarul beszélnek.
Ennek nyomán indult útnak 1989-ben Dr. Érdy Miklós New Yorkban élő orientalista kutató, hogy utánajárjon, vajon valóban élnek-e ott ilyen emberek. Több pekingi, hohhuti professzor és tudós is a segítségére volt, valamint Dr. Bárdi László pécsi történész is vele tartott. Tanulmányútjukat követően arra a következtetésre jutottak, hogy bár szín-magyarul beszélő népet nem találtak, de rábukkantak egy kb. 500 családból álló ős-mongol törzsre, akik a többiektől igencsak eltérő nyelvjárást beszélnek. A többi mongoltól minden tekintetben elkülönülnek. Külső embertani jellegük is más, sokkal több europid vonást hordoznak, arcuk nem olyan lapos, mint a többi mongolé, orruk, szemük szintén inkább europid jellegűnek mondható, bőrük is jóval világosabb. Mai lélekszámuk kb. 100.000 főre tehető. Népdalaik feltűnően hasonlítanak a magyar népdalokéra (pentaton dallamúak). Roppant vendégszeretőek. S bár közvetlenül nem tudták megérteni egymást, mégis vannak szavaik, melyek feltűnő egyezést mutatnak a magyarral: alim - alma, balt - balta, bátor - bátor, bjarú - borjú, dzsimsz - gyümölcs, kök - kék, gölög - kölyök, arszlan - oroszlán, sar - sárga, uj - ujj, stb. Katolikus Magyarok Vasárnapja 1953. április 19. részlet A „VASÁRNAP” beszélgetést folytatott Szajkó József atyával. Kérte, mondjon el valamit kínai tapasztalataiból, ami magyar vonatkozású. - Az ordoszi testvéreinkről szeretnék beszélni. Sok mindent felejt az ember, azt azonban sohasem lehet elfelejteni, amikor Kínában a jól ismert francia tudóssal, Pater Licent jezsuita atyával találkoztam és magyarul kezdett el hozzám beszélni. A nagyhitű francia geológus végezte a kínai ásatásokat és neki köszönheti a tudományos élet a pekingi ősember feltárását. Meglepve csak hallgattam. Magyarul beszélt, azt hittem, mert egyes szavakat tisztán megértettem, de olyan elváltozott tájszólásnak éreztem beszédét, hogy megkérdeztem, Magyarország melyik részén tanult meg magyarul? Legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy sohasem járt Magyarországon, és én vagyok az első Magyarországról való ember, akivel életében találkozik. Elmondotta, hogy kísérletként szólt hozzám ezen a nyelven, és már régóta várt arra, hogy egy magyar emberen ezt a próbát megejthesse. Ásatásai során ugyanis elvetődött egy Mongóliához tartozó területre, amelyen olyan népet ismert meg, amely ezt a nyelvet beszéli. Különös nép. Szomszédaitól elütő a nyelve, szokásai és teljesen elzárkózva is él, nem keveredik a szomszéd népekkel. Nem tudott kiigazodni a nyelvükön, de azok a francia atyák, akik már régen ezen a vidéken dolgoztak, azt állították, hogy ez a nyelv valószínűleg a magyar nyelvhez hasonló. Megtanulta a nyelvüket, és alig várta, hogy egy magyar emberrel találkozva próbát tegyen. Pater Licent szerint ettől a néptől származtak a magyarok. - Az a terület – folytatta érdekes nyilatkozatát József atya – ahol ez a nép él, Kína, Tibet és Mongólia határának összeszögellésénél fekszik. A Sárga-folyó itt nagy hurkot alkot, és a folyó által körülölelt területen élnek. Az ott lévő városról az egész területet Ordósnak nevezik és jelzik. Életmódjuk nomád. Állattenyésztéssel foglalkoznak, ezen kívül legfeljebb zöldségfélék termelésével. Lehetnek kétmilliónyian. Állandó mozgásban vannak. Pogányok. Apraja-nagyja, fiúk, lányok lovon száguldoznak – mondotta Pater Licent. - Mindezt azonnal megírtam magyarországi rendtársaimnak és barátaimnak. 1936-ban Sanghaiban tartózkodtam, amikor egy nap a holland konzulátusra kérettek és ott szigorú személyazonossági igazolást kértek tőlem, majd átadták a magyar kormány pecsétes, nagy levelét. Ez a kormányirat hivatalos megbízatást tartalmazott, hogy utazzam el Ordósra a kormány megbízásából, keressem fel az ordósi magyar testvérnépet, rokonainkat, vagy őseinket, derítsem fel állapotukat, életmódjukat, nyelvüket, hagyományaikat, történetüket, szokásaikat és mindenről minél előbb tudósítsam a magyar kormányt.
- Páter Szarvas, a magyar jezsuita misszió akkori főnöke a legnagyobb örömmel adta beleegyezését ehhez a szép feladathoz. Felkészültem a hosszú útra, és boldogan már éppen indulóban voltam, amikor kitört a japán-kínai háború. A 8 évig tartó japán megszállás, majd az utána következő kommunista rémuralom lehetetlenné tette, hogy megközelítsem Ordóst. Pedig bizonyos, hogy még ma is ott élnek a Sárga-folyó kanyarulatában… - Minden vágyam és reményem az, - mondja szelíd, derűs erővel ez a meggyötört magyar barát, aki talán még vissza sem nyerte régi önmagát a hét hónapig tartó szakadatlan tortúra után – hogy visszatérhetek a szabad Kínába. És ott az első utam az lesz, hogy az ordósi testvéreket felkeressem… Magyar kutató az inkák földjén TITKOS INDIÁN KINCSEK A TÁLTOSOK BARLANGJÁBAN Újsághírek szerint a perui Andokban inka barlangrendszert találtak. Hasonlót már sokat ismernek a szakértők, de most páratlan felfedezést tett egy magyar kutató. Az Argentínában élő Móricz János az egyik indián törzs bizalmából Ecuadorban olyan barlangrendszerbe jutott el, ahová félezer éve nem tette be idegen a lábát. „Táltosok barlangja” nevet adta neki s eddigi kutatásaival sok ezer éves, páratlan értékű régészeti leletekre bukkant. Annak idején az inkák nagyon sok föld alatti szállító és hadiutat építettek ki. A legtöbb Napisten-templomot is összekötötték egymással a föld alatt. Felhasználták azokat a barlangokat is, amelyeket elődeik természeti katasztrófák, így vízözön (az indián legendákban „nagy víz”) idején készítettek menedékül. A tudósok már jó néhány hasonló jellegű barlangot tártak fel, például a Rio Grande del Norte, a Rio Selado és a Rio Mancos kanyonjainak tufa- és homokkő falaiban. Az inkák ezek nagy részét templommá, szent helyekké alakították át. A spanyol hódítók megjelenése, mérhetetlen pusztítása és népirtása idején főpapjaik vezetésével e helyekre igyekeztek összegyűjteni a még megmenthető értékeket, amelyeket azután hihetetlen ügyességgel és ravaszsággal tüntettek el a fosztogató zsoldosok elől. Számos rejtekhelyüket a mai napi sem sikerült felfedezni. Legújabban teljesen sértetlen föld alatti „városra” bukkant Móricz János, a Vas megyei Horvátnádaljáról (ma Körmend) származó argentin kutató. Több éves szívós munka eredménye volt ez a felfedezés. Éveken át tanulmányozta a dél-amerikai múzeumok, könyvtárak forrásmunkáit. Megtanulta a különböző indián nyelvjárásokat is, s ezután látott neki az alapos kutatásnak. Rokonszenves, vonzó egyéniségével baráti kapcsolatot teremtett több indián törzzsel, akiktől számos hasznos információt hallott arról, létezett valamikor egy „nagy menedékhely”, ahová őseik a „nagy víz”, majd a spanyolok pusztításai elől menekültek. Azt azonban nem tudták megmondani, hogy ez merre lehet. A kutató nem csüggedt. Először 1964-ben Argentínában és Paraguayban, 1965ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967, 1968, 1969, 1970 és 1971-ben pedig Ecuadorban végzett alapos kutatásokat. Járt a Titicaca tónál, majd a Tihuánaku romvárosban. A közelében levő hegyekben található barlangokról azt regélik az indiánok, hogy azokon át el lehetett jutni Cusco városába. Kutatott a cuscoi Naptemplom föld alatti járataiban is. A Cuscohoz közeli Sakszauáman sziklavárban meg is találta az egyik föld alatti barlang bejáratát , amelyről az a legenda, hogy ezen az alagúton át közlekedtek hajdan a papok a a cuscoi Naptemplom, Sakszauáman és a Machu Picchu-i erődváros között. Sajnos, a magyar kutató alig néhány száz métert tudott csak előrejutni az alagútban, mert annak további részét omlás zárta el. Kutatási eredményei mind jobban azt bizonyították, hogy a keresett helynek Ecuador és Peru határán, az őserőben kell lennie. Hosszú hónapokon keresztül tanulmányozta az ecuadori indián törzsek életét, szokásait, fennmaradt mondáit. Egyre többet hallott az őserdő mélyén levő föld alatti rejtekhelyről, ahová az indiánok a természeti katasztrófák idején menekültek. Sokáig úgy látszott, nem sikerül megtudnia, merre is lehet ez a hely.
Érthető volt a bizalmatlanság egy „fehér emberrel” szemben, hiszen a spanyolok kegyetlenkedései kitörölhetetlen, örök nyomokat hagytak az őslakókban. Móricz János elment az indiánok közé, velük élt, dolgozott, segített mindennapi munkájukban, sőt még a törzsi versenyeken és vetélkedőkön is részt vett. Baráti kapcsolatai végül is sikerhez vezették. A döntő fordulat 1967 szeptemberének egyik napján következett el, amikor jibarók törzsfőnöke, Nayambi és a varázsló Yukma, magukhoz kérették. Elmondták, hogy meggyőződtek baráti szándékáról és készek arra, hogy elvigyék a „szent helyre”. Öt napos kimerítő út után érkeztek el Santiago és a Coangos folyók közötti területre. Itt Nayambi rövid időre eltávozott, majd egy bélák nevű törzs főnökével tért vissza. Móricz János céljainak ismertetése után a bélák főnöke beleegyezett, hogy a kutató is velük tarthat. A jibaro törzsfőnöktől és a varázslótól megtudta, hogy a bélák „az istenek által kiválasztott szent törzs”, a spanyolok megjelenésekor vonult vissza önkéntes „száműzetésbe”a titkos menedékhelyre, magukkal hozva legértékesebb ősi értékeiket. Vállalták azt, hogy a többi törzzsel nem érintkeznek, és védik ezt a helyet. A bélákról tulajdonképpen csak a törzsfőnökök, és a varázslók tudnak, de nem beszélhetnek róluk. Területük határait törzsön kívüli ember nem lépheti át, mert a bélák őrei elpusztítják az illetéktelenül behatolót. A titokzatos törzs visszavonultsága ellenére is mindenről tud, mert a barlangrendszer folyosói nagy területet hálóznak be, s a kivezető és szellőző nyílásokon át figyelik a vidéket. Másrészt időnként a többi törzs vezetői és varázslói találkoznak velük, és minden eseményről beszámolnak. A folyosók bejáratait mérgezett nyilakkal felfegyverzett őrök fák üregeiből, sziklák hasadékaiból, sziklaszirtek rejtekhelyeiről figyelik mintegy ötszáz év óta változatlan éberséggel; aki oda behatolni próbál, s a bonyolult, titkos jeleket messziről nem mutatja fel, életével fizet merészségéért. A mai napig sem lehet pontosan tudni, minek is köszönhette Móricz János, hogy az indiánok megmutatták neki a barlangrendszert. „…Mindig végtelen hálával gondolok indián testvéreimre – írja levelében -, akik bizalmukba fogadtak, s vállalták a kockázatot, hogy esetleg arra érdemtelenre pazarolják szeretetüket. Esküvel ígértem meg, életem feláldozásával is megőrzöm titkukat, s nem árulom el kincskeresőknek az utat…” Visszatérve az őserdőből a kutató, az indiánok engedélyével az ecuadori hivatalos szerveknek megemlítette a barlangrendszer létezését, de nem nagyon akartak hitelt adni beszámolójának. Csak szinte emberfeletti kitartásának köszönhette, hogy végül 1969-ben maga az akkori államelnök, José Maria Valesco Ibarra fogadta, s állandó kutatási engedélyt és segítséget biztosított számára, hogy expedíciót vezethessen a barlangok feltárására. Móricz külön szerződést kötött az indiánok jogainak biztosítására. A „Móricz 1969” elnevezésű ténymegállapító expedícióban részt vettek a CETURIS (Turisztikai és Idegenforgalmi Hivatal), a turista szövetség küldöttjei, filmesek, geológusok, stb. Az expedíció Guayaguilból Cuencába majd Limonba ment. Limonban otthagyták a személy- és teherautókat, és El Pescadoba öszvérekkel utaztak. Tres Copalest Puntilla de Coangest kenun közelítették meg, de innen már csak gyalog mehettek tovább, amíg a jiberók földjét, a Guajare hegyhátat el nem érték. Ezután a barlangrendszer közelében tábort vertek, és elkezdődött az expedíció legizgalmasabb fejezete: a barlangba való leereszkedés. Az indiánok kérésére ugyanis, biztonsági okokból, Móricz János az egyik nehezebben megközelíthető – veszély esetén könnyen lezárható – szellőztető kürtőt választotta lejáratnak. Ekkor kb. 1000 méteres tengerszint feletti magasságban voltak. Mintegy 80 métert kellett kötélen leereszkedni, ezután kb. 100 métert mentek egy alacsony és keskeny folyosón, ami hirtelen kiszélesedett, és egy 5 méter széles 1,7-1,8 m magas kapuhoz értek, melynek bejáratát rengeteg törmelék borította. Ezután egy hétszer forduló, 4 méter széles és a törmeléktől 1,4-1,6-2 méter között változó magasságú folyosón haladtak tovább. Erről több út ágazott el, melyek kisebb-nagyobb termekbe nyíltak, ahol a falakon több helyen látható volt a Göncöl-szekér és a Dél-Keresztje csillagkép. Körülöttük
medvék, bikaszerű állatok és férfialakok rajzai, és furcsa, íráshoz hasonló jelek. Nagyon érdekesnek találták, hogy a barlang természetes képződésű andezit falait gránittal erősítették meg. Gránitlapok fedték a folyosók és a termek padozatát is. A kövek simára csiszolt felületei pontosan illeszkedtek egymáshoz. Az egyik járat egy nagy, 20x12 méteres terembe vezetett, amelyről Móricz János így ír: ’…megilletődve mentünk a sok ezer évvel ezelőtt épített, gránittal burkolt padozatú folyosón, amely egyszer csak kiszélesedett, s egy tágas terembe értünk. Lenyűgöző látvány volt, amint a lámpák fénye két hatalmas oszlopra s a körülöttük lévő hét, kőből faragott székre esett; mindegyikkel szemben egy-egy folyosó sötét nyílása tátongott. Az egyik sarokban 180-190 cm-es, aranyból készített csontváz feküdt. Kissé mellette, egy menekülő nőt ábrázoló szobor csodálkoztatott meg bennünket, amely úgy nézett, mintha valami borzalmas dolog elől menekülne. Karjaiban gyermeket tartott, aki kezében a ma ismert földgömbtől alig eltérőt szorított magához. Körülöttük több, rézből és kőből készült állat- és madárszobrocska hevert szétdobálva. Egy másik teremben vésett követ találtunk. Levegőben álló embert ábrázolt, aki egyik kezében a Napot, a másikban a fél Holdat tartotta, lába alatt a gömbölyű Föld, az Egyenlítő, a Bak- és a Ráktérítők vonalaival. Az emberke egyik lába pontosan az Egyenlítőn volt.” A tíznapos kutatás során megállapították, hogy a 20 fokos, a szellőző kürtők következtében tiszta, friss levegőjű barlangrendszerben régebben hosszú ideig tevékeny élet folyt. Az expedíció tagjai számos fő- és mellékfolyosót tártak fel. Ezek szimmetrikusan, határozott rend alapján kötik össze a termeket és vezetnek tovább. A szintkülönbségeket gránitlépcsők hidalják át. Jó néhány teremben megmunkált gránittömb és -laphalmazra leltek. Louis Ortega főmérnök megállapítása szerint a barlangrendszert kb. 8-10 ezer éve kezdték kialakítani. Sajnos, az expedíció technikai felszereltsége nem volt alkalmas arra, hogy legalább a barlangrendszer jelentékenyebb részét feltárják, átvizsgálják. Megfelelő eszközök híján nem is mertek belebonyolódni a föld alatti járatok szövevényébe, mert féltek, hogy eltévednek. Nagyon kár, hogy a bizonytalan politikai helyzet miatt Móricz János egyelőre nem kapott további támogatást, annak ellenére, hogy a hivatalos szakértők, s a helyszínen készült fényképek, filmek és diapozitívek bizonyítják, hogy korunk egyik legjelentősebb régészeti felfedezéséről van szó. A barlangrendszer-feltárást nagymértékben akadályozta, hogy nagyon nehéz megközelíteni. Móricz Jánost nem kedvtelenítette el, hogy a nagy költségekre hivatkozva nem kapott további segítséget. Azóta 1970-ben és 1971-ben, legutóbb idén februárban indián barátaival többször felkereste a barlangrendszert, amelynek időközben a „Táltosok barlangja” nevet adta. Megállapításai szerint a föld alatti járatok összes hosszúsága több száz kilométerre tehető. Kutatásai igazolják, hogy a föld alatt több út vezet a Lojai tartomány felé. A feltárás közben rátaláltak egy olyan folyosóágra is, amelyben egymásra halmozott aranylemezek sokasága várja szépen elrendezve, hogy feltárják titkukat. De idézzünk itt ismét a kutató legújabb leveléből: „… Valóban létezik a barlangrendszerben egy központi hely, amit véleményem szerint a „könyvtár” névvel lehet illetni. Itt sok-sok aranylemez látható gondosan elrendezve, tele képírással, de vannak lemezek, amelyek szerintem képleteket tartalmaznak; magasabb matematikai képleteket. Rengeteg használati tárgy is található itt, csak úgy hirtelenében odadobva, felborulva kétkerekű kocsik, a rómaiak által használtakhoz hasonlítanak. Valószínűnek látszik, hogy az inkák föld alatti hírvivő útjai is kapcsolódnak ehhez az építményrendszerhez…” A kutató jelenleg hihetetlen erőfeszítések közepette folytatja munkáját, pedig nagyon fontos volna, hogy a világ régészei és történészei mielőbb megismerjék a barlangrendszer létrehozásának okait, s feldolgozzák az ott található adatokat, amelyek jelentősen elősegítenék a dél-amerikai kontinens történelmének alaposabb megismerését. SZENT-MIKLÓSSY FERENC
Havaruti Nagyszala Titkos rovások / 4(C). Arvisura / részletek Sikila és Töröngöj rovása Kr. e. 3981-3965. (59-75. m.t.é.) A 40. medvetoros évben Nimród 8 fejedelmes Birodalmában felépült az új főváros, amelyet egy Ninive nevű beavatott építő tudós tervezett Buda kőfaragó fejedelem nemzetségéből. A várost az oroszlánvadász Nimród jelképével, oroszlános-kapukkal látta el. Mire rovó-deákjainak és pateszijainak temploma kész lett, a birodalmi Nagypalota is felépült. Mielőtt a város névadása megtörtént volna, azt az építő tudósról már mindenki csak Ninivének nevezte. Nimród lovasokat küldött Ordoszba, hogy a templom- és városszentelési ünnepélyre beavatottaikat küldjék el. Mivel Temere lovasbaleset következtében meghalt, nejét, Sikilát az új lovasfejedelem, Nemere vette el feleségül. Ez annál is inkább esedékes volt, mert Havarut, a legmagasabb képzettségű beavatott fejedelem összehívta az ataiszi népek Nagyszaláját Ménes birodalmába. Ezen százévenként összehívandó Holdhónapi összejövetelnek az idejét a 70. medvetoros év nyarára jelezték. Minden beavatottnak a Nílus áradásának időpontjára meg kellett érkeznie On városába. Az ezen alkalomra épített Havarut városában volt a legnagyobb ünnepély, amelyen a várost felszentelték. Ezen rendkívüli eseményt kötötte össze Nimród a város- és templomszenteléssel, ahol birodalmának a beavatottjai várták a Nagyszalára érkezőket és 12 beavatott jelenlétében az egyigaz Isten templomát felszentelték. Mire az oroszlános kapuk leleplezését akarták elvégezni, a beavatottak létszáma 21-re nőtt. Még a Melegvizek Birodalmából is megérkezett Tardos és Pilis ifjúsági beavatott az ahájok földjén keresztül, székihun lovasok kíséretében. Sikila vezetésével Nemere lovasfejedelem indult el 100 lovassal, köztük Aháj tárkányfejedelemmel és egy Kissi nevű ifjúsági aranyasszony arbag-rimalánnyal, akit Aháj indulásuk előtt, a 70. medvetoron vett el feleségül. Húsvét napjának hajnalán érkeztek Ninivébe, amikorra a városszentelési ünnepélyt kitűzték. Ekkor Sikila és Kissi is azt jelentették a férjeiknek, hogy a Nagyszala ünnepségein kisgyermek születését várják. Az ünnepségek elmúltával, 300 lovas kíséretében megindultak a Híres-Kapu irányában, a másik újváros, Hetevaret térségében Havarut felé, ahol a Sós-tavaknál Karun beavatott fejedelem várta őket, hogy az ünnepségekre előkészülhessenek. Három nappal a Nílus áradása előtt érkeztek Hetevaretbe, ahol Kadhafi[I.] beavatott vendégül látta az Ordosz, Nimród és Magyarka térségből érkezőket, a Nagyvízről szállított ételekkel kedveskedve nekik. Nimród már nem tudott eljönni a havaruti Nagyszalára, hanem az egyetlen beavatott képességgel bíró fiát küldte el. Sikila nagyon összebarátkozott Dan beavatottal. Bármilyen kedves vendégek is voltak, lovaskísérettel Havarutba lovagoltak, ahol a Nílus áradásának napján, a 9324. tűzszerzési évben a Nagyszalát ünnepélyesen megnyitották. Maga a Kegyhely csupán 25 személyes volt, amelyet a 12 személyes családi tűzőrző-helyből építettek újjá. Bothon, Esthon és Sába ura és a 21 beavatott a Mindentudó rovó-deákkal vett részt a megnyitáson. A lovaskíséretek, papok és papnők csupán a fedett oszlopcsarnokban tartózkodtak. Innen a harmadik napon Anu kegyhelyre lovagoltak, ahol szintén három napig vettek részt a Nagyszala megbeszélésein. A Havarut-Nagyszala megnyitása a 25 személyes kegyhelyen történt, a 24 Hun Törzsszövetség beavatottjainak elhelyezése pedig Hétváron volt. Itt nyert elhelyezést a 300 lovas Sikila, Töröngöly, Tardos és Pilis beavatottakkal együtt. Hét beavatott volt a vendéglátójuk. Bábel, Dániel[II.], Ganna és Lagas beavatottakat az ünnepélyes megnyitás után Kadhafi Kadlarsa végvárban helyezte el szálláson. A többi Ménesbirodalombeli beavatott és kísérete előrement és Anu kegyhelyén készítette elő a Nagyszala továbbfolytatását. A Lóvárosból jött Arpach[III.] az ünnepélyes megnyitás után Karun kérésére, mint a legmagasabb képzettségű arbag-pateszi a hosszú élet titkáról és a rákos elhalálozásról tartott beszédet, ebben az Égiektől tanult gyógyítási módok legfőbb tanításaként a mértékletes és változatos életmódot és étkezést javasolta
a résztvevőknek. Amíg az emberiség csupán vadászzsákmányból és gyűjtögetésből élt, gyakori volt az éhezés. Az ataiszi tudományok a megszelídített állatoknak tenyésztésével életbőséget teremtettek, és lehetővé vált a tartalékok gyűjtése. Lépcsős, majd öntözéses gazdálkodással az Égiektől kapott nemesebb magvakkal bőségesen ellátták a templomgazdaságokat és a kása ételek mellett elkezdték a lepény- és kenyérsütés bevezetését. Az állatok zsír készlete mellett a papi gazdaságban megjelent az étolaj előállítása. Megkezdődött az emberek és az állatállomány részére a tartalékolás és ezzel kezdetét vette az emberevés megszüntetése. A vadászat és nagyállat-tartás mellett az emberek átlagos életkora 2535 tűzszerzési év volt. A pateszik és a beavatottak templomgazdaságaiban a növényi eredetű ételek fogyasztása mellett az életkor már 35-50 tűzszerzési év volt. Az ehető gyökérfélék és a mesterségesen ültetett gyümölcsök fogyasztása mellett az életkor 4055 tűzszerzési évre nőtt. Elkezdődött a gyógynövények gyűjtése az Égiektől megtanult arbag-gyógyítási módok szerint. Szitás és kádas fürdők és a mértékletes életmód alkalmazása az életkort 45-60 tűzszerzési évre emelte fel. Minden templomgazdaságban bevezették az arbag gyógymódokat. Az Égből jöttek tanítása nyomán az emberevés mellett a túlzott húsfogyasztást is megtiltották. Arvisura-Anyahita magával hozta az Élet-gyökeret, amelynek alkalmazása új gyógymódot teremtett. A nyershús fogyasztóknál elterjedt “Egyen meg a Rák" nevű betegség az Élet-györekének ésszerű fogyasztásával gyógyítható. Égőcsipkebokrok bogyóinak levével, növényi anyagok és gyümölcsök gyakori fogyasztásával, csupán galamb, nyúl és fürj hetenként egy-egy napi fogyasztásával és minden más hús fogyasztásának megszüntetésével minden ember szervezetében ellenanyag fejlődhet ki. Amikor ide ért a beszédében, óriási hangzavar keletkezett. Havarut a kegyhelyről kiszaladva látta, hogy egy hatalmas Égi-Madár fülelsértő számunhangok mellett a füves legelőre leszáll. Havarut a beavatottakkal együtt az érkezők felé ment. A földre lapult lovasok is bátorságot kapva Karun beavatott fejedelmi személy jelzésére követték a vendégfogadásra indult menetet az Égi-Madár felé, ahol Havarut fennhangon, pusztára szóló hangon, üdvözölte az Égieket: - Kaltes-asszony szekerén érkező, Égi-tudású férfiak, örömmel üdvözlünk benneteket a Nagyszala tanácskozásain és a segítséget hozó nagyobb tudásotokat örömmel véve, előre is köszönjük az Égiek segítségét! A két fejjel magasabb kaltesi küldött átölelte Havarut és Karun beavatott fejedelmeket és a többi beavatott felé meghajolva mosolygott. A lovasság és az élelmező csoport tagjai kezüket felemelve üdvözölték a tőlük magasabb növésű, 12 főnyi küldöttséget. Ekkor a 12 érkező Égi-beavatott, és Havarut vezetésével még 12 Joli-Tórem Földjén élő legmagasabb fokozatú beavatott Havarut új Kegyhelyére távozott. A többi beavatott az Égiek által hozott étkezési meglepetésekkel a szakácsok helyiségébe ment, ahol előkészítették az ünnepi lakomát. Karun arbag pateszi folytatta az “Egyen meg a rák" betegség elleni védekezésről szóló előadást: - A tisztátalan ételek fogyasztásától, valamint az emberek egymástól és az élet nehézségeitől való félelme miatt keletkező és gyógyíthatatlannak hitt betegségből úgy gyógyíthatjuk meg az emberiséget, hogy elejét vesszük a gyors halált okozó kóros jelenségnek. Mivel a 8508. tűzszerzési évben hozott gyógyszereink már elfogytak, arbag tudományunknak gondoskodni kell arról, hogy az Égiek által hozott gyógyító cseppek helyett hasonlót készítsünk. Mivel a “Fűben-Fában-Kövek-Vizek sokaságában van az orvosság", nekünk is meg kell tanulnunk az “Egyen meg a rák" rossz kívánsággal megnevezett betegség gyógyítását. Kürtök és dobok hangjai mellett étkezésre szólították a Nagyszalu tagjait. Az őrlovasok és a kísérő személyzet részére étkező sátrakban terítettek, míg a beavatottak és a vendégek részére a szent-sátorban lévő szövetség ládájára hordták az enni-innivalókat. Étkezés közben a tízezer tűzszerzési évvel magasabb műveltségű és tudású vendégek, a gondolatrezgések átvitelére való finom
dobozkáikat elhelyezve, az asztalfőn a Nagyszalu beavatottjaival kicserélték a gondolataikat és véleményüket: - Égi járművünkön még el tudtunk jönni Joli-Tórem társbolygónk beavatottjaihoz, és az igen fejlett híradó dobozaink segítségével, a mai megbeszélést is hallgatva, előkészítettük a magunkkal hozott gyógyszereinket. - Az Úr város körzetében való legutóbbi leszállásunk alkalmával elhoztuk a Templom-gazdaságokban történő irányított, tervszerű, bőséget adó gazdálkodás tudományát. Most Kaltes-asszonyunk Földjének tudósai azt kívánják, hogy hozzánk hasonló építkezési módokat vezessetek be a birodalmaitokban, mert a 20-25 év alatt megsemmisülő épületek a meghosszabbodott életkor miatt nem szolgálnak ki egy emberéletet. Ezért a tudósok-bölcsek sokasága sajátítsa el a mi építkezési módunkat! - A 9324. tűzszerzési évben törvénybe iktatott Ibos-napi, azaz nálatok a Nílus áradásához kötött időszámítást helyesnek tartjuk. A 9538. tűzszerzési évben, tehát a Nílus áradás számítás Ibos-napi bevezetése utáni 266. évben helyeseltük a havaruti Nagyszala megrendezését. Gondolatrezgések alapján értesült róla Kaltes-asszony Földjének központja, hogy az “Egyen meg a rák" nevű betegség gyógycseppjei, amit az Úr város melletti leszállás alkalmával küldtünk, már elfogytak és a beavatottak sem tudják ezt a betegséget a társbolygónkon gyógyítani, ezért útba indítottak bennünket. Ezen jó gyógyszereket, amelyek nálunk kiválóan beváltak, Amu főpap utódai fogják őrizni, hogy a beavatott társadalom igénybe vehesse. - Ezenkívül elhoztuk a Kaltes-Birodalombeli építési tudomány alkotásainak vázlatait, hogy az emberi fejlődésetek következő lépcsőfokaként olyan maradandó építési remekműveket alkossatok, amelyet az emberevő társadalom nem fog megérteni. A Ti időszámításotok szerint 10 000 tűzszerzési évvel ezelőtt a JoliTórem bolygóján még szokásos háborúskodást már megszüntettük, továbbá a halálos ítéleteket eltöröltük, mert ezen embertelen ítéletek mindig csak az uralkodó rétegek érdekeit szolgálták, hogy a kisebb tudású emberiséget a hatalmon lévők szolgaságba és örökös félelembe taszítsák. Az ember-ember elleni érdekek ráerőszakolása miatt keletkezett az “Egyen meg a rák" és a többi hozzá hasonló betegség. Ennek a lappangó betegségnek a gyógyító cseppjeit most elküldték bölcseink. Az Égitestek járása és a Ti bölcseitek számítása szerint háborúskodások még a halak 2160. évi Világhónapban is lesznek, sőt annak vége felé fokozódni fognak. A Vízöntő Világhónap kezdetén a beavatottak hatására ráeszmél földetek emberisége, hogy háborúval nem lehet megoldani semmit. Fokozatosan abba kell hagyni a fölösleges öldökléseket, és a mi Égi rendeltetésű szokásainkat fogjátok követni. A beavatottak minden Nagyszalán folytassák az emberséges életért való küzdelmet! - Nagyon örülnek a bölcseink annak, hogy az Úr város környéki Templom-gazdaságok termelési módjait a Nílus áradásának Ibos-napi számolgatásával Ti is átvettétek és a Nílus mentén 1 napi járóföldön elért bő terméssel csökkentettétek az éhség miatti emberevést. Sajnos, mióta Hárpia-Tórem társutasként a HoldAnyát hozzátok szegődtette, Atlantic-Földjének a súrlódás következtében beállott elsüllyedését mi sem akadályozhatjuk meg. A süllyedés fokozatos bekövetkezése miatt még sok ember fog Bothon-Esthon és Káldia felé menekülni, ami a Ti jólétetekben zavarokat fog okozni. Hold-Anya hatására a Ti földeteken az ár-apály miatt fölgyorsult az élet, viszont Joli-Tórem Földjének a forgása lelassult. Sőt, Ataisz bölcseinek a régebben számított Tűzszerzési időszámítása 380 napról fokozatosan 370 alá csökkent és jelenleg 365-366 napos időszaknak felel meg. A csillagok járása szerinti névadásokat azonban ne hagyjátok abba, mert a Hold-Anya egy Üstökös vagy más Égi-test hatására eltávozhat a társutas szolgálatból és Kaltes-Anyánk földjéhez újból közelebb kerülhettek. Most a közöttünk lévő távolság folyton nő és a Halak Világhónapjában már csak Kaltesasszony lámpácskáira szerelt műszereinkkel tudjuk társbolygónk életét figyelni. - Magatokra azonban soha nem fogunk hagyni benneteket, mert a 10.000 évvel magasabb műveltségünk és tudásunk nekünk is rohamléptekkel nő és apró lámpácskáink átjátszó állomásként fognak működni. A különböző fokú
beavatottak, mint örökké élő hírvivőink és híradóink az Életfátok szerint újjá fognak születni és a mi gondolatainkat magukévá fogják tenni. Így az Égi származású beavatottak a haladás útjára fogják serkenteni Joli-Tórem földjének emberiségét. Az emberevés után még lesz gyűlölködés, de egy magasabb fokú beavatott a gyűlölködés helyett életre fogja hívni Kaltes-asszony Földjének szeretethitét. A Vízöntő Világhónapjában a szeretet minden nép életében diadalmaskodni fog. - A most gyakorivá vált “Egyen meg a rák!" rossz kívánságú betegségre a szűkebb beavatott társadalomnak elhoztuk a gyógyító cseppjeit. A Ti gyógyító tudományotok is fejlődni fog a háborúskodásaitok befejezéseképpen, de a gyűlölködés és az irigység, mint rossz emberi tulajdonságok, gátolni fogják a fejlődést. Valaki majd megtalálja a módját annak, hogy ezen rettenetes betegséget Joli-Tórem Földjén megszüntessétek! Erről annak idején minden beavatott értesülni fog! Kaltes-asszony lámpácskáit is utánozni fogják, de azok nem lesznek gondolat-rezgések átjátszó-állomásaként felműszerezve. A beavatottak egyszerű eljárással meg tudják mondani, hogy melyik fénylő lámpácska kaltesi és melyik Joli-Tórem földi eredetű. - Most pedig, mint minden Nagyszalában, elmondom, hogy a Turra hegység térségében megtörtént az aranycsöpp éjszakája és ősidők óta bekövetkezik az áradás, amely megtermékenyíti földjeiteket a bőség reményében. Négy nap múlva megszületik a termékeny áradat és bőséges lerakódás kezdődik, majd 30 nap múltán befejeződik az áradat, a szent munka Életet-adó feltétele. Ibos napjától Iboska napjáig áldjátok az Urat, amely megszüntette az emberevést és idővel elküldi hozzátok a Szeretet gondolatát az Örök-Béke ígéretével, hogy befejezhessétek a pusztító háborúk kegyetlenségeit. Menjetek a kísérő lovasaitokhoz és a Felséges néphez, és Égből származó békevágyunkat hirdessétek! Az íjászok 500 fős csoportja a Nimród-Ordosz birodalombeli 300 fő lovassal előkészítette az új Anu kegyhelyet az újabb, háromnapos ünnepélyre. Útközben a Nagyszala törvények szerint egy alapkő letételt kell megejtenünk az újabb templom és papszentelés miatt. Így értünk Anu 25 személyes kegyhelyére, ahol Karun átadta az Uruk városi írnok-képzősök által küldött ajándékokat. Ezen az Anu kegyhelyi tanácskozáson főként arról volt szó, hogy miként vélekedjenek a süllyedő Atlanticról elmenekülő barna bőrű emberek elhelyezéséről. Ugyanis az idő hidegebbre való fordulásával, mivel ezen menekültek fázósak voltak, sok fával tüzeltek. Meggondolatlan erdőirtások miatt a homokos altalaj sok helyen futóhomokká változott. Az uruki Templomgazdaságok jó tanácsokkal látták el az Atlanticról jövő menekülteket, hogy a dúsvizű folyók között öntözéses csatorna-gazdaságokat létesítsenek. Azonban ez sok esetben nem járt sikerrel, mert a csatornás öntözéses gazdálkodást csak sok munkával és türelemmel lehetett megvalósítani. Sikila tudatta Töröngöllyel és Nemerével, a férjével, hogy a Kaltes-asszony Földjéről jött beavatottak segítségével a legmagasabb kaltesi tudománnyal, gondolatok átvitelével foglalkozik. Útközben közölte Karunnal, hogy ezen Földünket illető eseményt Anu kegyhelyén meg kell beszélni. Anu 25 személyes kegyhelyén minden beavatott elmondta véleményét arról, hogy a három birodalomba lopási szándékkal vagy élelem kéréssel bejötteket hogyan bírálják el. Havarut útközben megbeszélést tartott a Nimród-Uruk-beli beavatottakkal. Az a vélemény alakult ki közöttük, hogy munkájuk szerint élelmezési anyagokkal kell kárpótolni a bejötteket, hogy családjukat megmentsék az éhségtől. Tardos és Aháj lovascsoportja viszont azon a véleményen volt, hogy az elfogottakat Tot szolgálatába kell venni és munkavégzésük szerint kell őket élelmezni. Túl nagy mozgási lehetőséggel nem kell a lopósokat jutalmazni; mert akkor a belső gazdaságok biztosította jólétben számuk mindinkább szaporodni fog, a vadászok és harcosok élete pedig csak jobban veszélyeztetve lesz. Az úr-szolga viszonyban minden fegyveres élete veszélyeztetve van, s létszámuk is csökken. Anu újonnan épített kegyhelyén az előre beütemezett ügyek megbeszélése mellett a jólét és éhség kérdését a beavatottak között szavazásra tették fel: a 21
beavatott és kaltesi küldött 11-11 arányban pártolta az úr-szolga és munkaadódolgozó elképzelést. Végül a kaltesi beavatott azt hangoztatta, hogy lényegében mindkét véleményt pártolni tudja, mert minden elképzelés a gyakorlatban azon fog múlni, hogy a földi emberek milyen műveltséggel járulnak hozzá az emberi nem tovább éléséhez. Ezért azt javasolta, hogy Bothon, Esthon és Sába fejedelme is szavazzon, hogy ezen legégetőbb kérdést eldöntsék. Mivel 25-en vannak, a két vélemény közül az egyiket el kell fogadniuk, de lehet, hogy egy harmadik lenne a legjobb. A döntés végül úgy szólt, hogy 13-12 arányban az úrszolga viszonyt tartották elfogadhatónak. Tehát Anu-ban elfogadták, hogy az éhezőket mind a gazdasági, mind építkezési munkákban szolgálatba kell állítani és gondolatrezgésekkel Joli-Tórem földjének összes beavatottját ezen döntésről értesíteni kell. Nagyarányú építkezésekkel munkát kell adni a rászorultaknak, hogy az elvégzett munka arányában élelemmel és ruházattal lássák el az éhező lakosságot. Az emberevés után az éhséget is csökkenteni kell az időjárás és háborúskodás okozta veszélyekkel együtt. Mivel mind a két csoport is kifejtette véleményét a maga igaza mellett, Nagy-Tot (így nevezték a kaltesi beavatottak vezetőjét) az évezredek tapasztalatait figyelembe véve azt mondta: - A nagy Mindenség minden mozzanata hatással van az emberiségre és az Égitestek megnyilvánulásaira. A Bika, Kos és Halak Világhónapjának öldöklő évezredei után Joli-Tórem Földje elérkezik a Vízöntő Világhónapjába, amikor az emberevés megszüntetése, a Szeretet tanának megértése után az emberiség rájön arra, hogy az öldöklések helyett mindenkinek dolgoznia kell. A lopások, hazug vagyonszerzések nem teremtenek örökéletűeknek gondolt jólétet; ezt csak a békességes munka és a természet titkainak kifürkészése adja meg. Érdekes, hogy a másodszor háromnapos tanácskozás alatt senki sem rótta le az eseményeket, csupán Töröngöly beavatott rovósámán. Arról szigorú törvény rendelkezett, hogy a beavatottak közül soha senki egy emlékbotra való sort sem ír le, csupán a kijelölt évszázados rovó, aki a Nagyszalát megörökíti. Az Anu kegyhelyén tartott megbeszélések alatt már minden talpalatnyi termőföldet elárasztott a megtermékenyítő áradat. A kegyhelynek szépen kiépített oszlopos csarnoka volt a Szentéllyel és nagy oszlopos állásai szérűkkel, úgy hogy a 800 ló és a 30 dísz-szekér nyugodtan elfért a kegyhely térségében. Mutatványos emelvényeken jövendőmondók, csillagjósok, bűvészek és ifjú táncosok szórakoztatták a vendégek és a kíváncsiskodók sokaságát. Az étkeztetések a vendégházakban történtek, míg szállásokról a Templom-gazda gondoskodott. Amíg a házigazdák és urukiak az Indusvölgyiekkel Anu-ban maradtak, addig a 24 Hun Törzsszövetségiek Őrsur egypergős távolságra lévő várába lovagoltak szállásra. Havarut beavatott fejedelmi személy gondoskodott arról, hogy Sikilát és Kissit hordszéken vagy fejedelemasszonyi utazókasban szállítsák. Mindenki kíváncsi volt, ki lesz a következő Nagyszaláig a legerősebb fokozatú újszülött beavatott. A legszebb asszonykorban lévő Sikila volt a legerősebb olyan beavatott, akinek gondolatrezgései bejárták a Földet. Így a gondolat felvevő beavatottak pontosan értesültek a Nagyszala minden egyes mozzanatáról. Így történhetett, hogy akik nem jelenhettek meg, pontosan értesültek az Égiektől kapott észrevételekről, tanácsokról. A társföldünkön élő különleges képességű beavatottak gondolatrezgésekkel örökös kapcsolatban állottak Joli-Tórem földjének beavatottjaival. Hajnal hasadtával, mire Őrsur várának kakasai megszólaltak, új csoport érkezett Kadhafi hajósparancsnok vezetésével, akik tengeri népek kalózainak fogságából szabadultak ki. Mivel a Havaruti-Nagyszala beavatottjai közül Sikila volt JoliTórem Földjének legerősebb beavatottja, reggeli fürdés után nála jelentkeztek. Anu kegyhelyről harci szekeret küldött értük Havarut, hogy az Atlanticon túlról és az Aranypartról érkező beavatottak méltó fogadtatásban részesüljenek. Útközben az újabb vendégeket Sikila tájékoztatta az építkezési módok fejlesztéséről. A Havarut kegyhelyén történt döntéseket a két Atlanticon túli és Aranyparti beavatott magára kötelezőnek ismerte el. Anu kegyhelyén ünnepélyesen fogadták a három előre jelzett távoli beavatottat, örülve annak,
hogy Kadhafi hajósai az érkezőket a kalózok fogságából kiszabadították. Mindhárman értésére adták társaiknak, hogy a megbeszéléseket maguk is érzékelni tudták, de Sikila már hajnalban tájékoztatta őket, s az eddigi döntésekkel egyetértenek. Ekkor a Bothon, Esthon és Sába fejedelme átadta helyét az új beavatottaknak, míg maguk lovas csoportjaik élén biztosították az Ibos-Iboska napok közötti megbeszélések zavartalanságát. Tenisur, a Kaltesasszony birodalombeli megbízott, Égből jött vendég előadta, hogy 10 000 évvel előbb az ő Földjükön is akadtak még a hatalmaskodók között nézeteltérések, de a beavatottak irányítása mellett minden vitás kérdést tárgyalásokkal rendeztek. Egyik rendbiztosítási intézkedésük az volt, hogy minden érdekcsoport harcosaiból közös hadsereget alkottak. Az érdekellentéti vidékekre ezen csapatokat küldték, amelynek eltartásáról a vitázóknak kellett gondoskodniuk. Így mindkét félnek érdeke volt, hogy sérelmüket nyomban elintézzék, mivel a közös hadseregnek mind az élelmezését, mind a kulturális igényét ki kellett elégíteni. Már pedig az ifjú harcosok jó étvággyal bírtak és vetélkedő, majd szórakozó kedvük is sok kiadással járt. Mindannyian tudjuk, hogy most a beavatottak szellemi központja Karun beavatott vezetésével Nippur kegyhelyén van, de előreláthatólag a ma még kicsiny Karnakba fog ezen központ menekülni. A tengeri népek emberevő hada a beavatottak központját áthelyezésre készteti majd Ordoszba, mivel a nagy lovas birodalmak jobban tudják biztosítani a nyugodt működésüket. Az ataiszi népek az Égiektől kapott szellemi életet támogassák, mert az megszüntette az emberevést, Templom-gazdaságaik pedig megtanították a Föld lakóit az emberibb életre. A Hetevaret és Anu kegyhelyek után újabb 3 napon át Őrsúr birodalmának 25 személyes beavatott kegyhelyén folytatták Tenisur vezetésével a Nagyszalát. Előtte Sikilának megerőltető szellemi munkát kellett végeznie, hogy gondolatrezgések segítségével Karunnal megértessék Kaltes-asszony földjének legújabb találmányait. Töröngölynek Nippur és Ordosz rovásrendszerével agyaglapra kellett karcolni a napirendi pontokat, hogy azt a Nippurból küldött írnok-sereg Bothon-Esthon és Sába beavatottjai részére a Nílus-menti képrovásokra átültesse. Így a Nagyszala ügyrendje zavartalan volt, mert a Töröngöly vezetése alá tartozó írnok-sereg minden órangos-pergő eseményeit az étkezési szünetek alatt agyaglapokra véste. A kis Ahájnak és Kissi aranyasszonynak minden hajnalban aranylapokra kellett leróni a Nagyszala döntéseit. Őrsurban a Nagyszala hatodik napján a legutolsó kaltesi látogatáskori kertgazdasági tudást egészítették ki. A 8 470. tűzszerzési évtől a 9 538. tűzszerzési évig összehasonlították, hogy társföldünk mennyit fejlődött a termelvényekben a mi Földünkhöz képest. Az ajándékba hozott búzakalászok sokkal nagyobb súlyúak voltak, mint a Nippur birodalmában termő kalászok, ugyanúgy az árpakalászok súlya is nagyobb volt, így ezeknek a termelésére kellett a Nílus mentén is átállni. A termények magvait az ataiszi beavatottak között szétosztották, hogy a magvakat szaporítsák. A Nagyszala hetedik napján a társbolygónkon történő állattenyésztés fejlettségét mutatták be, de most nem küldtek a pulihoz hasonló nyájőrző állatkákat, vagy az agabák által delfinnek nevezett értelmes halféleségeket, csupán a házfiasítási feltételek fejlődését ismertette Tenisur Sikila által. Erről a Töröngöly vezette írnoksereg uruki, bothoni és ordoszi írásjelekkel agyagtáblákat készített. A Nagyszala nyolcadik napján az ásványokból történő fémtárgyak előállításáról volt szó. Megbeszélték az építkezéseknél előforduló erőátvivő gépeket, a kövek tartósabb összeillesztését. Azt is megbeszélték, hogy Joli-Tórem földjének még nem keveredett lakóit hogyan vonják be az építkezés és fémmegmunkálás titkaiba. Ezen tárgyalások 5 pergőig tartottak. Utána a Sikila és Töröngöly által vett gondolatrezgések lerovása történt a három folyóvölgynek a nyelvére a sajátos rovásaik alapján. Azt is elhatározták, hogy a központi irányítási nyelv továbbra is az uruki beavatottak nyelve marad. Ezért Nippurban, Pintorban, Urban és Urukban írnok-képzést tartanak fenn. Ezenkívül Agadi, Ninive, Ordosz és Eturia rovás-mesterségét is továbbfejlesztik.
Nyolcadik nap naplementekor Sikila beteg lett, de a Tenisur által hozott csodagyógyszerektől hamar meggyógyult. Mivel Ninivétől Szidonig közel száz főnyi 24 Hun Törzsszövetségi kísérő lovas jelentkezett, Aradnál közös megbeszélés alapján Aháj tárkányfejedelem az utazási kíséretben elfáradt garaúzokat és ahájokat az erős honvágyuk miatt hazaengedte Eturiába. Az elaggott Etur, mikor meghallotta Sikila fontos szerepét a Nagyszalában, még egyszer látni akarta kedvenc leányát és Kadhafi hajósainak révén Őrsurba érkezett. Az áradásos folyópartról Sikila szállására lovagoltak. Eturt díszes hordszéken vitték a sábaiak a felszentelt Gizeh kegyhelyre, mivel egy magas fokozatú beavatott csakis újonnan épített kegytemplomban szállhatott meg. Ugyanis a minden 24 év körül átépítendő kegyhelyeket egymástól látótávolságra építették. Így Őrsurtól elindulva az embercsapáson Alsóőrs, Ur, Felsőőrs, Előőrs, Giz, Gizel, Gizeh, Gizella és Gazella kegyhelyek szomszédságában a legújabb Gizeh-kegyhelyre mentek, ahol Sikila Töröngöly és Aháj rovó-deákok társaságában összeállította a Szakharai-Nagyszila napnak a szokásos 5 pergős napirendi folyamatát. Etur, aki Karun beavatott fejedelem társaságában hordszéken érkezett, nagyon boldog volt, hogy hamar felgyógyult leányát fontos döntések közepette találta és örömmel adta át Sikilának szülőföldje ajándékait. A lovaskísérettel indult csoport estére érkezett meg Szakar és Zakar kegyhelyen át Szakkara új kegyhelyére, ahol a beavatottak tábora díszes vendégsereggel várta Sikila aranyasszonyt. Mire teljes ragyogásában felkelt a Nap, Sikiláék lovaskísérete Szakkarába ért az újonnan épített Kegyhelyre, ahol Tenisur megtartotta a következő évezredekről szóló előadását, amelyet Aháj az alábbiak szerint tömörítve lerótt: - Miként a kaltesi népeknél az Úr tiszteletére emelt hajlék az elmúlt nemzedék Élet-dombja fölé emeltetik, ugyanúgy a termőföldre hordott emberöltős romhalmokra új népek özönlenek. Az embertelen hatalmaskodókat túléli a népek ítélete. Ahogy Kaltes-asszony Földjén is győzött a népek békevágya és az irgalmasság, az erős hitű népek békevágya győzni fog és a rozsdának indult fegyverekből kiváló földművelő szerszámokat készítenek. Dolgos nép más népekre fegyvert nem emel és hadakozási játékokkal nem tölti az idejét, inkább hatalmas új hajlékokat emelnek a felnövekvő ifjúságnak. Minden nép az Égi eredetű Haladásnak állít emléket és saját jólétéért munkálkodik mindörökké! - Hazug ígéreteket soha el ne higgyetek, mert aki sokat ígér, az mindig keveset ád. Gyönyörű jövő ígéretével közelítik meg elméteket, de folyton csak a maguk jólétével törődnek. Ezért távolról jött embereknek soha ne higgyetek, mert könnyű annak ígérgetni, akik a Ti munkával szerzett gyümölcsötöket akarja szétosztani. Az agyatok Életfájával megtanult gondolkozásotok Égiektől származó józansága a Ti javatokat akarja! Az Életfátok minden ágát és gyümölcsét az emberiség javára fordítsátok! - A nagyszájú hatalmasok elgondolásaik érdekében a népeket egymás ellen uszították. Amikor valaki részegítő italát a földre öntötte és részegen ordítva az ellenfélnek mondott másik ország szegényeire rontott, akiket ugyanúgy leitattak - kissé elgondolkozott és visszafordult -, de ott is akadtak józanok, akik megálljt kiáltottak és megfordulva a hajcsárokra rontottak. Sokan meghaltak, de az eddig félrevezetett többség győzött. Mivel az Égitestek állása hatott az emberek idegrendszerére, többé nem háborúskodtak és mindenki igyekezett munkával megteremteni a jólétet. - Sajnos, Joli-Tórem Földjének az Égitestekhez való viszonya a Bika, a Kos és a Halak csillagzatának hatására még olyan, hogy az öldöklés mind nagyobb méreteket fog ölteni. Az Égiek hatására eljön majd egy olyan korszak a Vízöntő Világhónapjában, hogy az emberek mihozzánk hasonlóan békességben fognak élni. - Ataisznak a jégkorszakok miatt el kellett pusztulnia, de Aran és társai elhozták onnan az olajvesszőket és a szőlőhajtásokat. Most ezen vesszők és más termelvények további nemesítésére hoztak Kaltesi eredetű nemes ágakat, hogy azzal az élelem-bőséget fokozni tudjátok!
Töröngöly ezen beszéd tartalmát a várakozó Ahájnak kegyhelyük nyílásán kiadta és az írnok-sereg azt minden nép nyelvére rovásba vette, hogy a Templomgazdaságok pateszijeit és a lugalok csoportját erről és a többi tárgyalásokról értesítse. A lovasok, mint minden kegyhelynél, reggelenként százas csoportokban elindultak, és az utat biztosították. Ménesnek az egyik unokája bevezette a Vanisten napi lovassági versenyt, melyet mindig a Ménes városa melletti Pusztaszeren tartottak meg. Itt Abod fejedelmi ifjú lovassági gyakorlóteret építtetett és mellette ezen alkalomra előkészíttette az árnyas ligetek kegyhelyei közötti versenypályát, amelyet füvesítéssel láttak el. A pusztaszeri viaskodás miatt Abod városát három év alatt építették fel. Szakkara 25 személyes kegyhelyén új vendégek jelentkeztek, mivel megérkezett Kadhafi kíséretében a 24. beavatott fejedelmi személy Atlantic menekültjei közül. Ezen hajós csoport beavatottja élénk kereskedelmet folytatott a süllyedő Atlantic térségében. Tenisur, a kaltesi beavatott arról beszélt, hogy a régebbi csoportokban, amelyeket Kaltes-asszony Földjéről a beavatottak társadalma küldött, kivételes képességű emberek voltak, akik minden követelménynek megfeleltek. Ugyanis a kaltesi birodalomban csak az olyan egyének vállalhattak hosszabb Égi-járműves utazásokat, akik minden tekintetben kiállották a megterhelő repüléseket. Kaltesasszony birodalmában sem volt mindenki teljesen egészséges ember, mivel 100 közül 1-2-nek nem született gyermeke, tehát ilyeneket nem küldhettek oly hosszú útra, hogy a Joli-Tórem Földjére bizonyosan megérkezzenek. Az orvosok minden jelentkezőt megvizsgáltak és a küldötteket vércsoportonként fele-fele arányban állították össze. Az Égi-járműveken visszaérkezők jelentései alapján megvizsgálták Joli-Tórem földjének sok lakóját. A látogatások után megállapították, hogy Joli-Tórem és Kaltes-asszony Földjének ember társadalma 2-2 vércsoportból áll. Így a Kaltes-asszony Földjéről érkezők vérfrissítők lesznek, s ezért az elszaporodó emberiség fejlődése várható. Azért vizsgálták meg oly gondosan a tökéletesen egészséges küldötteket, hogy az értelmesebb emberiség Joli-Tórem Földjén is kifejlődjön. Eleinte kisebb, játékos állatkákat is hozott az ifjúság magával: Pulikat, delfineket és más kedvenceket, és azok a templom-gazdaságok környékén elszaporodtak. A későbbiekben magvakat és gyümölcsfák szaporító vesszőit hozták, mint ahogy jelenleg is nemesített magvakat osztottak szét a beavatottak között, hogy azokat Joli-Tórem Földjén elterjesszék. Megjegyezte, hogy eddig a kaltesi embereket azért küldték, hogy az emberi nem fejlődését a legszívósabb fiatalsággal gyorsítsák meg. Az Étkezési szünet előtt elmondta a beavatottaknak, hogy ugyanúgy, mint eddig, a 25 személyes beavatott tábort Égi járművökön fogják a Ménes város melletti Abodba szállítani. A mindenkori harmadik napi Nagyszala rovót is magukkal viszik. Mivel Bothon, Esthon és Sába fejedelmei a várt beavatottak megérkezése után nem vettek részt a kegyhelyi tanácskozásokon, ezért lovasaik élén Ménes városa elé lovagoltak, ahol Abod városában előkészítették a pusztaszeri lovasversenyt, amely minden idők legszervezettebb ünnepélyének ígérkezett. A 24 beavatott Szakhara kegyhelyének oszlopcsarnokában várta a harsonás jelzést. Közben a rovók által lejegyzetteket végigtárgyalták. Elcsodálkoztak Kaltes-asszony Földjének magasabb fejlettségén és ennek kapcsán a további fejlődés lehetőségéről tanácskoztak. Sikila vezetésével bőséges étkezéssel kedveskedtek a Ménes birodalombeli papnők és az arbag rokonsági kegyhegy Tűzőrző leányai, míg a hűsítő italokat az apród-papnők szolgálták fel. A főpapi vendégszállásról jelezték Tenisur megérkezését az Égi küldöttek társaságában. Mivel ezen csoport 4 férfiből és 3 papnőből állott, mindegyik magával hozta deszantját és pergőjét, amellyel az egyes szakcsoportok megbeszélési idejét szabályozták. Mivel Sikilát minden nap kioktatta Tenisur a másik napi megbeszélés tervezetéről, a Ménes Birodalombeli papnőkkel és rimalányokkal a tanácskozás rendje lehetőségeit latolgatták. Tenisur mindjárt elsőként küldetésének a legkényesebb feladatát adta elő. Társföldünk, előttünk 10 000 tűzszerzési évvel sajnos ott tart, hogy a korcs és
nyomorék születések nagy száma és közlekedési balesetek következményei miatt az új nemzedék születését szabályozniuk kellett. A három Égi-Birodalombeli papnő gondosan kezelt szaporító anyaggal a már meglévő állatállományt akarja Egi módszerekkel nemesíteni. Sikila egy pergő idő alatt előadta, hogy a Nílus, Ráten és Tigris folyóvölgyi beavatottak hozzájárulnak, hogy az állatállományukat és terményeiket, a Kaltes-asszony Birodalmában bevált módszerekkel a Földünkön nemesítsék. Utoljára Tenisur elmondta, hogy a három kaltesi papnő olyan gondosan kezelt és hűtött emberi szaporító anyagot is hozott magával, amellyel egy-két folyóközi, Nazarka szerepet vállaló papnőt megtermékenyít, s így a születési rendellenességeket megszüntethetik. Nyomban a pergős szünetben tanácskozás kezdődött erről, de csupán 3 karnaki, 1 ráfeni, 3 maja és 1 indusi papnő jelentkezett. Sikila az étkezés után összehívta a női társaságot és izgatott légkörben folytak a megbeszélések. A 24 Hun Törzsszövetségi asszonyok többségükben kijelentették, hogy a természet rendje szerint a nőnemű világ örömmel várja a termékenyítést. Milyen boldogság még az állatvilágban is, amikor egy-egy csikó vagy borjú futkos az anyja körül. Ezt a természetes módszert nem szabad senkitől megtagadni. Ménes utódai közül azonban három karnaki Nazarka a megalázottságukban, hogy bátyjaik és atyjuk a vagyonfelhalmozás miatt őket papnői szolgálatra kényszerítenék, titoktartás reményében vállalták az Égi tudósok által javasolt mesterséges megtermékenyítést. Ugyanilyen gondolatok miatt Del, Éld és Ré papnők mellett az Úr-városi An, a maja Vuh, Azt és Tis és az indusi Har is csatlakoztak és vállalták a 15. nap műveletét. Ugyanis a Kaltes-asszony birodalombeli tudósok szerint a havi vérzést követő, törvénybe iktatott három napos pihenők után minden nő 14 napig Égiáldás leánygyermeket, míg a 15. nap után Égiáldás fiúgyermeket adott. A Ménes-birodalombeli fejedelemi papnőknél nem volt semmi baj, mert Karnak főpapja csak olyan papnőket engedett el, akik a háromnapos pihenőt már letöltötték. Mivel ezen fejedelmi lányok a huszadik vízáradásos Ibos-napi születésnapjukat már megünnepelték, saját elhatározásukból ajánlották fel magukat az Égi-tudományok kísérletéhez. Némi bosszúvágy is serkentette húszéves-hiúságukat, mert sokan azt gondolták, hogy tőlük már életrevaló fiú-gyermekek nem születhetnek. Szokatlan érzelmek dúltak a különböző fajtájú és tudású emberekben. Ez a kaltesi látogatás felkavarta az emberek érzelmeit, volt miről beszélgetni útközben. Így érkeztek Ménes birodalmi fővárosba, ahol az előző napi lovasok a későbbi vendégek szállásait biztosították. Mivel itt semmi tudományos papi intézmény nem működött, mindenki a pusztaszeri lovasverseny bűvöletében állott. A Kaltes-birodalombeli papnők a karnaki Ré papnő hajlékában vendégeskedő többi vendég papnővel együtt nyomban megkezdték a megbeszéléseket. Sikilának nagyon sok dolga akadt, mivel köztük ő volt a legtökéletesebb gondolatrezgés továbbító. Amíg a férfiak lovastáborát a lovassági előkészületek izgalma töltötte el, addig a Ré hajlékában megtörtént a 10 000 évvel magasabb tudású szaporodási eset. A három Kaltes-birodalombeli papnő a lovasversenyek elmúltával Sikila tudtára adta, hogy vizsgálatuk alapján a 10 000 évvel magasabb tudás magvát a legkitűnőbb képességű Égiektől elültették. Az egyébként víg kedélyű Sikila rimalányainak csupán annyit mondott: - Kaltes-asszony birodalmában az ifjúságtól már ezt a kis emberi örömöt is megsajnálták! Amint az 5 pergős megbeszélésnek vége szakadt, kisebb csoportokban megbeszéléseket tartottak. A kegyhelyek ajtajában mindenhol Tenisur csoportja fogadta Joli-Tórem Földjének beavatottjait és az Élet-kenyerével kínálták meg az érkezőket. Annak elfogyasztása után az Élet-italával kedveskedtek. A második pergő homokjának lefutása után bármilyen nyelven is szólalt meg valaki, a kezdeti nehézségek után már mindenki megértette egymást, mivel a bűvös fövegek alatt a gondolatokat már csak egy nyelven továbbították. Ugyanis a Kegyhelycsarnokban a Kaltes-asszony birodalombeli vendégek az ajándék fövegekkel a 10 000 tűzszerzési évvel magasabb tudást át tudták vinni Joli-Tórem Földje beavatottainak tudatába.
Mire befejezték a Kegyhelyen a megbeszélést, a kaltesi vendégek előálltak az Égi járművel és a résztvevőkkel együtt az új Abod városba repültek, ahol a lovasok ünnepélyesen fogadták őket. Másnap reggel megkezdődött a havaruti Nagyszala emlékére a Nagy Süán, amelyen 500 lovas vett részt. Minden 100 lovasból az első 5 lovas került a döntő küzdelembe. Az ifjú kaltesiek is kedvet kaptak a versengésre. A legdélcegebb vendég kaltesi egy Har nevű papnőnek a tartalék lovát választotta, mert az volt a legvadabb paripa, s nem tudta senki megfékezni. Az egész napos versengés után már úgy látszott, az utolsó lovaglásban Aháj lesz az első, de a cél előtt Har papnő lova beleharapott Aháj lovába, s így a kaltesi lovas lett az első, akit ezután a mi nyelvünkön Harapinak neveztek. A papnők és rimalányok versengésében estére Indus bájnő lett az első, aki egyébként jövendőmondással is foglalkozott. A győzelem jutalmául Harapi esti étkezésül halászételeket rendelt a csoportjuknak. A győztes papnő viszont Harapit választotta férjéül, amit még Tenisurnak sem lehetett megváltoztatni. Harapi Kaltes-asszony Földjén építési tudós volt, akinek a visszamaradásához a kaltesi irányító-központ is hozzájárult. Harmadiknak Abod futott a célba, míg negyediknek a nyugtalan Kadhafi. Ötödiknek Kapac beavatott, az Atlantic felől jött vitéz, míg hatodik Nimród második fia, az ifjú Dobok lett. Tenisur mindegyik győztesnek átadott egy-egy kis csomagot, amelyben kaltesi magvak voltak, de mindegyikben más-más fajta. Felkérte a megajándékozottakat, hogy a dobozokat csak közvetlenül az ültetés előtt bontsák fel. Azonban felhívta a figyelmüket, hogy ezen Égi-magvakat, majd ha a termelvények megteremnek, egymásnak adják át. Reméli, hogy a most hozott ajándékok a Vízöntő Világhónapjára elterjednek. - Lehet, hogy tévedek, mert Joli-Tórem Földjén a Hold-Anya hatására fölgyorsult az Élet és a bátor hajósok hamarabb végrehajtják az elterjesztés feladatát. A lovasversenyek után a nyugtalan tengerparti szkíták kérték, hogy kocsiversenyt is rendezhessenek, először kordélyokkal, majd a végén harci szekerekkel. Az avarok lassú mozgású, kezdetleges kocsi-szerkezeteit nem indították. A Kaltes-asszony birodalombeli bölcsek csak fitymálva nézegették a készülődést, de Tenisur, aki fiatalabb korában maga is híres futó volt, örömmel járult hozzá. Annál is inkább, mert az eddig háttérbe szorult Égi-jármű kezelők 5 főnyi személyzete is vállalkozott a versenyzésre. Mivel Bothon, Esthon és Sába fiataljai még nem ismerték ezen előzködési módot, mindenki élénk figyelemmel kísérte az előkészületeket. A nézőket felkérték, hogy az Abod városától látásnyi távolságra lévő Pusztaszer-kegyhelyéig a köveket szállító út mentén a helyeiket kényelmesen foglalják el. Ugyanis korábban szép fasort ültettek Abod és Pusztaszer között és a fasor két oldalán jövő-menő két utat jelölték ki az építési anyagot szállítók részére. Gyönyörű téli napsütésben kezdődött meg a kordélyosok versenye. Ebben a pamír-szkíták közül Kas tárkány győzött, aki nemrég érte el a beavatottság szintjét és Töbet küldte el a havaruti-Nagyszalára. A másik győztes Kuca beavatott lett Bugátból, akinek az édesapja a parszi szkítáktól jött vőnek Bugátba és az édesanyja, mint az ifjúsági lovasverseny győztese, férjéül választotta. Tehát a gyorsasági egylovas kordély versenyen kettős szkíta győzelem született. A szekér-versenyek már népesebbek voltak, mert a 20 kordéllyal szemben most 60 harci-szekér versengett. Egyszerre csak 5 szekeret indítottak, hogy minél kevesebb sérülés történjen. Csoport-győztesek a kétlovas harci-szekereken: Berenice, Hani, Ham, Tardos, Jászó, Böngyér, Har, Dániel, Arpah, Kadhafi, Roj és Molnár voltak. Ezen bizonyos kaltesi versenyző Szakarában kapta a nevét, mert a papnők igen érdeklődtek a szép növésű, Égi-járművet gondozó kézműves iránt. Sikila közvetítésével azt a választ kapták, hogy fiatal korában lepénysütő volt, később azonban a rendfenntartókhoz lett beosztva és itt tanulta meg az Égijárművek kezelését. Tenisur biztatására hozzá hasonló versenyzővé vált. Mivel az édesapjával együtt sok kenyérmagot őrölt, ezért az Uruk birodalombeli Ganna beavatott azt mondta: bizonyára kiváló molnár volt az Égieknél. Így aztán ráragadt a Molnár név, amely a legrégebbi Umma városbeli templom-gazdasági mesterségeknél liszt- és darakészítőt jelentett. Így a papnők és leányok kedvence az ifjú Molnár lett.
A versenyzők minden forduló után a beérkezés sorrendjében már három lóval ellátott harci-szekereket kaptak. A másodszori fordulón Berenice, Dániel, Roj, Arpah és Molnár versenyzők érkeztek elsőnek. Amíg a versengés folyt, a beavatott nézők és vendéglátók tanácskoztak. Tenisur azt mondta, hogy nekik még vannak olyan ajándéktárgyaik, amelyekkel a versengőket megjutalmazhatják. Bothon, Esthon és Sába fejedelmi személyei is kijelentették: Erre a célra ők is tartalékoltak díszes tárgyakat, s így minden résztvevőt megjutalmazhatnak. Így a kétlovasok között Arpah lett az első, a második Dániel. A háromlovas futamban Molnár lett a győztes és Berenice második. A győztesek ünneplése után ünnepélyes ebéd volt, azalatt templomi karok énekeltek és a templom csarnokban a szokásos táncokat mutatták be, majd megkezdődött az ünnepi lakoma. Az ünnepségek befejezése előtt Ré karnaki papnő bejelentette Sikilának, hogy Molnárnak, a szekérversenyek győztesének a felesége akar lenni. Ennek hamarosan híre ment és rögtön jelentkezett Sába papnő is, hogy a pamír-szkíta Berenice felesége akar lenni és az édesanyjának birtokán, a Vörös-tenger partján akarnak pamír-tárkányok segítségével egy kikötőt építeni. Mindkét esetben megbeszélésekre volt szükség, mivel mind az újonnan elnevezett Molnárnak, mind Berenicének a pótlásáról gondoskodni kellett. Reggelre megoldódott a csere, mert Molnár helyett Ré papnő öccse, aki beleszeretett az egyik kisebb termetű kaltesi papnőbe, a Sikilával történt megbeszélés értelmében jelentkezett az Égi-járművön való eltávozásra. Berenice helyett Bábel és Uszuri beavatottak is jelentkeztek cserébe. Végül a beavatottak tanácsa Uszuri mellett döntött. Amíg Berenice azt a parancsot kapta, hogy fejlessze ki Úr városa és a róla elnevezett Berenice között a tengeri hajós kereskedelmet, addig Uszurinak a legfőbb feladata az lett, hogy a pamír és parszi szkítákkal a kereskedelmi kapcsolatokat kifejlessze. Ehhez az elgondoláshoz Harapi és felesége, Har beavatott is csatlakozott. Az Indus mindkét oldalán kereskedelmi szállásokat építettek ki az Uszuri szárazföldi kereskedelmi karavánok részére, s így az ataiszi népek hírszerzői lettek. Bothon, Esthon és Sába ifjúsága ünnepelt és vidám hangulatban lovagoltak Pusztaszerről a Narmen fejedelemfa által épített Tébába. A vendégek szorgalmasan rótták: “Kadhafi, Atotis és Hóraba birodalma után megtartottuk Pusztaszer nagy ünnepét, a Nagy-Süánt és vásárosok, énekesek, erőművész mutatványosok, csillagjósok vetélkedője után még Napkara AranÖsten birodalmát is felkeressük, hogy ünnepelhessük a Nagyszalát!" Az ünneplésbe azonban egy kis hiba csúszott, mert a külső magtárakat a homokbuckás vidékek éhezői megtámadták. Tenisur a kaltesi járművön a beavatottakkal a kis Tébába repült. Az utóvéd 100 lovas éppen felnyergelt, amikor az életben maradt termény-raktár őre lóhalálában jelentette, hogy a szemes terményeket az éhezők elrabolták. Káli hátvéd parancsnok 100 lovasával nyomban a rablók után lovagolt. Kézrekerítették mind a 40 rablót és megkötözve Abodba szállították. Abod fejedelme, Káli és Kuca vezette a rabok kihallgatását. Poliszár, aki már dolgozott Szakara mágus ültetvényein, meglehetősen tudott a volt gazdái nyelvén beszélni és elpanaszolta, hogy messze a Nílustól nagy szárazság uralkodott és kiégtek a terményeik. Igen sok ember és gyermek éhen pusztult. Abod fejedelme azt válaszolta, hogy miért lopnak és gyilkolnak, hiszen ha Abod vidékére jöttek volna dolgozni, a munkájuk fejében kaptak volna sok élelmet, s ez megmenthette volna az embereket az éhhaláltól. Akikre rábizonyult, hogy a raktárost megölték, börtönbe zárták, míg a többit dologra fogyták. A legjáróképesebb ártatlanokat tíz napi élelemmel útba indították lakhelyükre. Így 4 fő börtönbe került, 30 főt őrizetes munkára fogtak, míg 6 személy élelmet vitt Szakszinba. Mivel a magtár őre reggelre a papnők gondozása ellenére is meghalt, a 2 főbűnöst 24 fő bíró ítélete alapján vízbeölték. Mikor 3 nap múlva Káli a 100 lovasával Tébába érkezett, jelentette Karun és Havarut fejedelmeknek a megtörtént esetet. Azt válaszolták rá, hogy ezen események a régi időkben Kaltes-asszony birodalmában is előfordultak, de a lustább természetű embereket munkára kényszerítenék. Ugyanis az élet ott sem csak táncolásból, sípolásból és
dobolásból áll, hanem a földi terményekért meg kell dolgozni. Úgy látja, a könnyelmű emberiség a bő esztendőkben nem tartalékol elég élelmet a szűk esztendőkre és ekkor éheznek. A lefogyott és a csontjukra száradt bőrű kisgyermekek nem tehetnek arról, hogy könnyelmű szüleik nem biztosítják a fenntartásukat. Azt Tenisur is helyesnek találta, hogy a 30 személyt munkára fogták, így az elvitt élelem és a további élelmi segélyek értékét ledolgozhatják. Ellenben Kaltes-asszony birodalmában nincsenek halálos ítéletek, hanem az elkövetett károk és gondatlanságból okozott emberhalál miatt a bűnösöknek az elkövetett bűnük terhét viselniük kell. Nem ritka büntetés az életfogytáig tartó szabadságvesztés. Amíg minden résztvevő beérkezett Tébába, a nyugtalan fiatalság vadászatot tartott és közben egy Nippurból jött rovó-deák sérüléseibe belehalt. Áldott állapotban lévő felesége koraszülés állapotába került. Az Agadi városából küldött rovódeák beavatottsága révén került Karun csoportjába, útközben feleségét is magához véve, az elkísérte férjét a havaruti Nagyszálára. Ekkor, hogy a gyermeket megmentsék, a karnaki és a kaltesi papnők a koraszülött gyermeket gondozásukba vették. A megszületett kislányka Óm-jellel bírt. Az egynapos gyermeket a karnaki kistemplomba vitték, ahol Tenisur vállalta a kislány feletti védnökséget és az újszülöttnek az Agadi-Féran szerint a Mari-birodalombeli Mária nevet adták. Papnők éneklése mellett a Kaltes-birodalombeli szokás szerint tartott a beavatott-keresztelő. Ugyanis a beavatottak titkos jele egy lilás ködképen fénylő keresztalak volt. A kis leányka olyan gyenge szervezettel rendelkezett, hogy az édesanyával együtt Karnak arbag-szállásán maradt és a papnők mindent elkövettek a megmentéséért. Tenisurnak a rendelkezései szerint ápolták mindkettőjüket. Másnap reggel még életben találták az újszülöttet, s az életben maradásához megvolt a remény. Igen érdekesnek találták a beavatottak, hogy a kis Mária igen hasonlított az anyai ősanyjára, Ardvisura-Anyahitára. A régi ataiszi Nagy-Féran 24 személyes nyilvántartásában a Mária név a születési napon szerepelt. Most a nyilvántartások szerint Agadi körzetben a Mari-birodalombeli Féranban volt található. Ebből megállapíthatta Karun, hogy az Élistenbirodalmában egy igen értékes beavatott született. Tenisur szerint ettől a megmentett kisdedtől egy nagyon híres nép fog származni. Karun kiadta azon rendelkezését, hogy az édesanya és Mária Tenisur pártfogoltja, Iboska napjáig Tébában pihenjen és szavárd lovasok kíséretében, egy utazókosárban térjen vissza Mari városába. A templomi áldás után Téba lakossága az újszülöttet és édesanyját ajándékokkal halmozta el. Ezen újszülöttnek az emlékére a tébai papnők egy kegyhelynek az alapjait rakták le, amelyet Tenisur áldott meg. A havaruti Nagyszala emlékére az újabb átépítésig Mária-kegyhelynek nevezték. Tébában is új templomot építettek a Nagyszalában résztvevők számára. Még Narmen idejében sok toronnyal ellátott kegyhelyet és keremet ligeteket alkottak az Égiek tiszteletében elmélyülők részére. Itt gyűlt,össze a többszöri eljegesedés elől menekülő beavatottak tábora, akiknek utódai az Ősök megmenekített rovásait őrizték. Az új aháj kőfaragók által épített Tébában olyan templomban folytatódott a Nagyszala, ahol 25 beavatott helyett már a kiképzett karéjban 120 beavatott fért el, míg a szentélyben S vezető fejedelmi személy helyezkedhetett el. Az északról és délről menekültek kegyhelyeit, valamint a különböző tájakról küldött beavatottakat az új 24 kegyhely körzetében szállásolták el. Hajnali megbeszélések után kiválasztott szónokokkal indultak el a Nagyszalára. A Pusztaszer 5 fajta versenyében győztes lovasok és pap-sámán mágus-pateszi tárkány képzősök ifjúsága pihenőt kapott. A győzelmi est örömében Tenisur addig nem indult el Égi-járművével Tébába, amíg az ifjúság ünnepi étkezését meg nem nyitotta. Minden fogást megízlelt, de inni csupán az Égiektől hozott üdítő-italt ízlelte meg és engedélyével megkezdődött a kakasrikkantóig tartó vígalom. Ezen a mulatságon mind a 24 kegyhelyhez tartozó helység egy-egy jellegzetes énekes-táncos mutatvánnyal versengett. Az utolsó 100 lovas még csak ébresztőt tartott, amikor újabb lovasok jelentek meg Abod felől. Abod fejedelme üdvözölte a vendégeket. Ninivei díszes szekéren érkezett az előcsapat, míg kényelmes vadász homokfutón az elaggott Nimród kürtösei jelezték a vadászok Nagyfejedelmének érkezését.
Kényelmes, aranyozott hordszéken ült az agg Nimród. Az egykori fiatal vadász társa, Abod fejedelem tisztelettel üdvözölte. Abodi dombos kenyérrel, Turra hegyi sóval, pusztaszeri fonott kaláccsal és Amun-papjainak üdítő italával terítettek Nimród kíséretének és a 24 kegyhely díszedényeit rakták a vendégek elé kézmosásra. Lábaikat fadézsákban mosogatták meg pusztaszeri szokások szerint. A nagy kürtölésre felébredt a győztes ifjúság és díszes felvonulással üdvözölte Nimródot, a nagy vadászt, aki Ninivéből hozott ételféleségekkel megvendégelte az ifjúságot. Nimród elmondta Abod fejedelemnek, hogy öregkori betegségen esett át, de egy Zagrosz-hegységből jött, kurd származású arbag-mágus csodaszereivel meggyógyította. A mágusok tanácsa a nagyszámú családja kérésére úgy ítélte meg Nimród állapotát, hogy arbag kísérettel még megjelenhet a HavarutNagyszala utolsó napjaiban ott, ahol a nagy vadász győzelmeit aratta. Boldogság sugárzott Nimród arcán, amikor a győzelmi arany-kelyheket a pusztaszeri NagySüán győzteseinek, igaz, megkésve, de emlékül átadta. Olyan jó kedve támadt, hogy a kurdok hegyi-ünnepélyének lassú topogóját is eljárta a ninivei síposok és kürtösök harsonái mellett. Nimród diadalmenetben indult a lovas sereg közepén Aran egykori birodalma felé, hogy az Ibos-Iboska napok közötti Nagyszilán még részt vehessen. Nagyon örült annak, hogy kisebb fia, Dobok vadász is részt vett a Nagy-Süánon és a győztesek között ünnepelték. Dobok 24 lovasával apja közelében haladt és az arbagok napi jelentését a rovó-deákokkal mindig ellenőriztette. Örült, hogy édesapja az Égi-járművön érkezett, KaltesBirodalombeli tudós és Egyisten hívő papokkal még találkozhat. A kíséretükbe szegődött Abod fejedelem a havaruti Nagyszala eddigi eseményeiről tájékoztatta Nimródot. Amikor Abod kíséretében Nimród ninivei küldöttsége megérkezett a tébai Nagyszalára, a lovasokat, szekereket és kordélyokat a karnaki lóállásban szállásolták el. Ez az újonnan épített oszlopcsarnokos fogadó szállás a 100 főnyi utóvédnek lett a telephelye. A legkényelmesebb lakhelyeket Nimród és Abod kíséretének biztosították. A harmadik napi Nagyszala előadásokra Nimródot és Abodot is felkérték. Tenisur, Havarut és Karun mellett foglaltak helyet a 25 karéjos díszhelyen és éppen a nemzedék-váltásról vitáztak. Tenisur a Kaltes-asszony bolygóján, a kaltesi birodalomban már kiforrott, 10 000 tűzszerzési évvel magasabb fejlettségről beszélt. Mivel földi és vízi járműveik igen sok balesetet okoztak, nem beszélve a levegőben röpködő járművekről, ezen baleseteket úgy csökkentették, hogy a jövő-menő közlekedési alkalmatosságokat más-más útvonalon mozgatták. Így sem előzés közben, sem géphibából eredően súlyos balesetek nem történtek. Minden lélegzetvételnyi megállóban kupolás várótermek és városok épültek. Ezen kisebb-nagyobb települések helyét úgy határozták meg, hogy erdőségek, melegvizek és tavak, tengerek mellett építették ki a fedett városaikat és szállásaikat, hogy a természetbarátok, turisták és a sportoló-vetélkedő ifjúság kényelmesen és jó helyeken élhessen. Lopások és gyilkosságok, valamint háborúskodások már 10 000 év óta nem fordultak elő, de a 8-10 pergőnyi munkát mindenkitől megkövetelték. Aki valami kihágást követett el, azon az Arvisura-Anyahita által földjükre hozott 24 bíró ítélkezett. A legtöbb bűnt azonban a nemzedékváltások okozták. Ahogyan itt a Ménes-birodalmában a kiscsikók sem élhetnek folyton szabadon, Kaltes-asszony Birodalmában is minden élő személynek, életének során dolgoznia, alkotnia kell. Ahogyan minden kiscsikót is befognak munkába, az új nemzedéknek is magának kell új életet teremtenie. Természetesen, egy már 25 tűzszerzési évet megélt ifjú többet tud alkotni, mint egy 3 nemzedéket megélt idősebb ember. Ezért az újabb nemzedék mindig okosabbnak tartja magát, mint az idősebbek, s így igen gyakran nézeteltérések keletkeznek. Itt, Joli-Tórem földjének minden zugában is a felnőtt nemzedék javítások helyett új lakhelyeket teremt. Így mindig az a legújabb, a legszebb, amit az ifjúság a saját verejtékével hoz létre. Pedig Kaltes-asszony birodalmában is megszületett olyan, sokak által bebizonyított igazság, hogy az újonnan megszületett emberiség nem tud olyan újat mondani, ami egyszer már meg nem történt volna. Új igazság nincsen, csak újonnan felnövekedett ifjú nemzedék. Utolsó nemzedék az, aki az öregebb
nemzedékek sírhalmát feldúlja és az útra veti! Az ilyenek nem gondolnak arra, hogy minden embernek inkább több a haragosa, mint jó barátja, és ő is így járhat! Tenisur után Karun beavatott fejedelmi személy emelkedett szólásra és a Surupakban lévő titkos feljegyzésekről beszélt: A mesélt, regélt és nemzedékről-nemzedékre örökségül hagyott idők számításában, a rovópapok mindig az igazságot keresték. Eddig a legmegbízhatóbb feljegyzések a tűzszerzési hegyi-ünnepélyek rovásai voltak. Ugyanis a tűzőrző lányok egyik hegyi ünnepélytől a másik hegyi ünnepélyig őrizték az örök tüzet. Ezen agyaglapos feljegyzések megállapították, hogy az 1856. tűzszerzési évben a Hárpia-Tórem - Kaltesasszony viadalában vágták az isteni torzsalkodók Joli-Tórem Földjéhez a Hold-Anyát Kr. e. 11 652-ben, de Kaltes-asszony és Joli-Tórem azt kis ütődéssel eltérítette. A másik kísérletnél, a 2066. tűzszerzési évben összeütközés nem történt, hanem a második Özönvíz öntötte el az alacsonyabban fekvő szárazföldeket. Legmegbízhatóbb az idők számításában az első Özönvíz ideje, tehát a tűzszerzési hegyi-ünnepély alkalmával történő 1856. évi hegyileányvásár.) A beavatottak feljegyzései alapján 432 000 evéses nemzedékváltás előtt, azaz 21 500 hegyi ünnepi évvel az első Özönvíz előtt 10 család uralkodott Joli-Tórem Földjén. A magasabb kultúrájú, Kaltes-asszony Földjéről jött 10 családos csoportok 19 644 hegyi ünnepi évvel hamarabb jelentek meg Égi-járműveiken Joli-Tórem Földjén, 2000 tűzszerzési évenként újból jöttek családos csoportok és a régebbi családoktól magasabb tudásukkal átvették a hatalmat, de mindig úgy, hogy a korábbi családok hatalmon lévőivel újabb uralkodó családokat hoztak létre. Ezen családok uralma független volt az időjárások katasztrófát okozó kilengéseitől. Ardvisura-Anyahita, az Ősanya csoportja hozta magával az Égiek egyistenhitét. Gyermekei közül első fia a fejedelmi hatalmat szilárdította meg, a második a biztonságos-földművelést, míg a harmadik az állatok megszelídítését hajtotta végre és így megszüntették Joli-Tórem Földjén az addig szokásban lévő emberevést. Többi fiai: Úr, Él és Van az édesanyjuk irányítása mellett az Égiek hitét rótták le Ardvisura-Anyahita tanításai alapján, az 5 Égi férfiú ellenőrzése mellett. Megszerkesztették Úr, Él és Van rovásai alapján a 3 x 8 személyes NagyFérant, vagyis az Égi szokások szerinti Névadást. Ezek közül az Úr által lejegyzett 8-as Féran most is látható Surupak titkos feljegyzéseiben. Az Él által lejegyzett Féran Agadi városának templomában látható. A Van fejedelemfi által lerótt harmadik 8-as Féran most Hun-Ómban látható a beavatottak Kegyhelyén, amelyet aztán törzsekre bontottak fel. Az Ardvisura-Anyahitától származó utódokat ezen Féranban lerótt nevekre keresztelték a beavatottak Óm-jele alapján. Mindhárom Féranban szereplő beavatottak Anyahitától származtak és ezek közül az évszámmal megjelöltek 24 karéjos beavatott utódok voltak. Sikila élénk közvetítése alapján sem értette meg mindenki a Nippur birodalombeli Karun érdekes előadását, ezért Havarut beavatott fejedelem, a vendéglátók jogán emelkedett szólásra: - Az a bizonyos 432 000 nap nagyon csalóka szám, még a Kaltes-asszony birodalombeli, vendégségbe jövőknek is. Ugyanis a legrégebbi korszakokban a JoliTórem birodalmában élő emberiség nagy vadászatok mellett napjában csak egyszer étkezett. A bőséges vadász-zsákmányon addig rágódtak, amíg csak tartott. A hús-zsír étkezés mellett a növényi termékek csupán mellékes ételeknek számítottak. Bőséges étkezés után csak napkeltével ébredtek fel. A kaltesi emberek szerint Joli-Tórem földjének forgása gyorsabb volt, mint jelenleg. Ezért a 380 napos földforgás mellett a mi feljegyzéseink szerint az utolsó eljegesedés, azaz a Hold társutas összeütközése az első kaltesi nagy tudású ember megjelenése előtt 1136 évvel és 320 nappal történt. Ezen idő alatt uralkodott a 10 család, átlag 110 évi eltéréssel. Az újonnan jöttek vették át az összeházasodások révén az irányítást. Utána a jelenlegi Ibos napjáig 8282 Nílus áradás következett be. Ezen idő alatt Joli-Tórem Földjének forgása lelassult az ár-apályok miatt, a 380 nap helyett 365 vagy 366 napból áll az áradások közötti napok száma. Viszont mikor a csillagok járása szerint elérjük a Halak után a Vízöntő
Világhónapját, 40 544 Ibos napnak kell bekövetkeznie, hogy az ÉletTemplomának barlangi feljegyzései szerint elérjük a 48 000 éves feljegyzési időt. Nimród, aki élénken hallgatta mindkét előadást, megjegyezte: - Most aztán végképp nem érti az egészet senki! Tenisur, a maga 10.000 évvel magasabb műveltségével Sikila által az estig tartó vitát a továbbiakkal egészítette ki: - Valóban, az Égi-járműveken az első, vérfrissítésként küldött kaltesi csoport érkezése a Hold-ütődés előtt 1136 évvel történt. Tehát a barlang jelzések hűen tükrözik az érkezés utáni 432.000 gyorsforgású napot. Ez alatt a 10 uralkodó embercsoport a fóldiekkel társas emberi viszonyba lépett és 2 x 2, azaz 4 vércsoportban megindította az emberiség fejlődését. A Hold-ütődés után bekövetkezett eljegesedés alatt ezen kiművelt emberek gondolkodása révén Ataiszban és Atlanticban egy műveltebb embertömeg alakult ki, akik a melegebb vidékeket elárasztották. Ettől kezdve a kaltesi tudományok átadását meggyorsították. Most pedig, a növekvő távolság miatt mind ritkábban fogunk eljönni. Előrelátásunk szerint a Vízöntő Világhónapjában itt is beköszönt a Béke. Karnak és Téba szabír és aháj település volt Ménes birodalmi vezetéssel, de a látótávolságra épült 10 faluban mindenütt más-más törzsbeliek laktak és mindegyik helységnek külön kegyhelye volt. Téba, Amu-Óm, Ön és Ten kegyhelyein 3-3 napos, főként hitvilági egyeztetések voltak, amelynek a végén aztán Nimród kérésére nagyobb vadászatot tartottak. Erre az időszakra a 300, majd 500, végül a 800 lovas kíséret az Ősten-Birodalmában ütötte fel a sátorfáját. Megkezdődtek a nagy vadászatok, amelyek 12 napig tartottak. Tenisur kedvenc érdeklődését kielégítette. Megkérte Sikilát, hogy a rovódeák csoporttal végeztessen el az Úristen, Élisten és Vanisten hitvilágú lovasok között névgyakorisági összeírást a közkedvelt nevekre vonatkozólag. Az áradási iszap felszáradása után készültek el vele és mindhárom csoport Féranja szerint a két nagyszülős Nimród nevű lovasok neve volt a leggyakoribb. A vadászat központját a Magyarabok vidékére tették, mivel ezen szelíd hitvilágú törzsnek nem volt szabad állatokat ölni, így a dúvadak nagyon elszaporodtak. Amíg a nagy vadászat lezajlott, Sikila gondolat-rezgések közvetítésével a kaltesi papnők sütés-főzési szokásait On és Ten papnőinek átadta. Egy-két napon belül a nőtársadalom szépen megértette egymást. A gyermekáldásból kirekesztett papnők hosszú tanácskozás után az emberiség fejlődéséért az Égi-módszerekkel való mesterséges megtermékenyítést választották. Mivel mindannyian 20-30 tűzszerzési év közötti korúak voltak, már a szülői beleegyezést is mellőzték. Fiútestvéreik javára vagyonukról a papok előtt tett nyilatkozatukkal már 20 éves koruk körül lemondtak, s így nyugodtan várhatták a nagyobb Életfával bíró gyermekeiknek a születését. Mire Ten kegyhelyén a második holdtöltén megrendezték a vadászatok eredményeinek nagy ünnepélyét, 50 papnő részesült Égi-megtermékenyítésben. Erről a papnők és Sikila csoportja is mélyen hallgatott, csupán Sikilának volt joga, hogy a rovások szokása szerint tíz év után a 4. Arvisurában erről megemlékezzen. A vadászati nagy ünnepély egyik szokása az volt, hogy a 24 legtöbb vadat elejtő hősnek méltányos kívánságát teljesíteni kellett. Győzelmi mámorukban a legeredményesebb Nagyvadászok mindannyian a gondozott és szép TenBirodalmi papnők közül kértek feleséget. Mivel a lovas, kordély és harci-szekér győztesek kiválóan edzett férfiak voltak, senki sem csodálkozott, hogy a kiképzett szép fejedelmi papnők az Égimegtermékenyítés általi gyermekei kiváló képességekkel születtek. Kóros és az eddigi gyakorlat szerint kétnemű még véletlenül sem akadt közöttük, amit Sikila tízéves Szakar-Gizella településen történt tartózkodása alatt a Tenisur által elrendelt jelentések beérkezése alapján megfigyelt. A havaruti Nagyszala elrendelte, hogy ezen Arvisurát titkos Arvisuraként kezeljék és csak a Vízöntő Világhónapjában hozzák nyilvánosságra, mivel akkor már érthetők lesznek a bennelevők. A nagy vadászatok után Sikila és Töröngöly a Nimród-féle csoporttal Szakarába távozott fejedelmi hordszékeken és Almaszüret havának 21. napján megszületett a legmagasabb fokozatú beavatott utolsó kislányuk: Gizella. Töröngöly halála
után Sikila idősebb gyermekei etruszk, aháj és szabír lovasok kíséretében megjelentek Szakarában és a hőslelkű édesanyát Agadiba szállították. Innen gyermekei egy része Sikilát Szatambul aháj településen át legnagyobb fia Melegvizű-Birodalmába, Tardos nevű településre szállította, ahol Tisza nevű unokájának a településén halt meg, életének 65. tűzszerzési évében. Hosszú életét annak köszönhette, hogy az Égiek rendelkezése szerint gyökerekkel (Orhoda), gyümölcsökkel táplálkozott és minden szitás-pénteken egy galambot vagy egy nyulat, ritkább esetben 1 fürjet fogyasztott el. Havarut, Amu, Őrsúr, Szakara 3-3 napját, pusztaszeri Nagy-Süán napját, majd utána Téba-Karnak, Amun-Óm, Óm és Ten 3 x 3 napos szaláját és az Ősten birodalmának vadászatait 10 év alatt lerótta, amelyből kitűnt a Kaltes-asszony birodalombeliek 10.000 évvel magasabb tudása, a megszületett gyermekek képességeinek kibontakozása, amely tudás Joli-Tórem Földjén a hatalmas építkezésekkel maradandót alkotott. A 70-ik medvetoros évben Ibos napjától Iboska napjáig tartó havaruti Nagyszala eseményeit Sikila minden tudásával lerótta, hogy annak részleteit a Vízöntő Világhónapjában annak titkosságát feloldva közölni lehessen. Mind Temere, mind Nemere halotti porát emberfejes rátóban gyermekeik Tisza mágus birodalmába hozták, ahol ünnepélyesen a Kun dombok alá elhelyezték. Ezzel jogot nyertek arra, hogy utódaik a Tisza partjai mellett élhessenek. Mellékfolyói, mint az emberi Életfák, jelezték, hogy a környékén utódaik örökké élhetnek. Tenisur beszédeit a rovódeákok segítségével minden beavatott lerótta és annak számszerű adatait Joli-Tórem minden vidékére elvitték. Az Égiek 10.000 tűzszerzési évvel magasabb tudományával született kaltesi gyerekek közül egy sem akadt kétnemű, ezért Sikila megörökítette: - Joli-Tórem birodalmában a védettséget biztosító barlangok és cölöpvárak mellett az újonnan születettek közül minden 20 ember közül 1 kétnemű akadt. A Kaltesi látogatások után ezen szám a kétezer tűzszerzési éves látogatások után fokozatosan 30, 40, 50, 60, 65, 70, 80, 90, 95 és 100 emberpalánta közül már csak 1 kisgyermek volt kétnemű, s így a Csíra csúfolódási szokások is megszűntek. Pateszik, papok és sámánok az ilyen újszülötteket arbagoknak, naziroknak és a nazarkáknak járó tisztelettel különleges kiképző helyekre utalták. Pilis beavatott tudott Sikila letelepedéséről Tardos beavatott birodalmában. Amikor Dömös fia nagykorú lett, népes lovassereg élén megjelent Tardoson és fia számára megkérte Sikila kezét. Ekkor Pilis a feljegyzéseit a Tardosban elhelyezett rovásokkal összehasonlította, mert bevallotta, hogy nemcsak az elaggott Nimród, hanem ő sem értett meg mindent. Sikila elmagyarázta, hogy a kaltesiek első leszállásakor a Föld még 380-at fordult addig, amíg elkövetkezett a tűzőrző leányok hegyi ünnepélye. Ezen eseményt a Turra-hegység barlanglakói figyelték meg a Nílus áradásával kapcsolatban. Így a barlanglakók 21 500, azaz két tömény és 1500 Nílus áradás után merészkedtek ki a védett barlangból. 19 644 Nílus áradás után már a hegytetőkön építettek gerendavárakat és megfigyelték az egyenletes, 380 napból álló évet. Mindezeket a bölcsek a Hold koccanásáig számolták. A Holdnak az Atlantichoz való csapódásakor Kaltes-asszony Földjéről 1136 Nílus-áradási hegyi ünnepélyes évvel érkeztek emberek Kaltes-asszony szekérén. Ettől az időtől kezdve kezdtek cölöpvárakat építeni és a Nílus áradás utáni porhanyós felszáradás után kezdték el a kaltesiek tanácsa után a szemes-magvakat termelni. Az 12 évre való termést a cölöpvárakba szállították, kiegészítésként halásztak, vadásztak. A következő Kaltes-családok 1136, 1027, 925, 823, 721, 629, 417, 215, 113 és 11 Nílus-áradási évvel érkeztek a Hold ütődése előtt. A 11 évvel hamarabb érkezők már jelentést hoztak arról, hogy a csillagjósaik egy Joli-Tórem Földjét érő csapást jeleztek. Ezért azt javasolták, hogy a Kaltesi keveredésű Égi-eredetű emberek a Nílus forrásvidékének irányába vándoroljanak. A kaltesi családok utódai elvégezték ezen megfigyelésüket, hogy a 2-2 vércsoport és annak ezernyi Élet ága-boga alapján a kétneműek és a nemtelenek csoportja 200 emberről 100 emberre csökkent. Az Életfa-tudás megemelkedett az agyvelő megnagyobbodásával. Az ataiszi beavatottak már könnyebben megfigyelték, hogy a Föld forgása 380-ról 365-re, vagy 366-ra csökken évenként. Ekkor
megindult az emberi agyak gyors fejlődése, mert a Hold árapály mozgása megindította a fejlődést. A Vízöntő Világhónapja végén újabb változás következhet be. Ha Hold kísérőnkkel történik valamilyen esemény, úgy a 380 földfordulatos év újból bekövetkezhet. - Hol leszünk mi már akkor? - mondta Pilis nagy okosan, nimródi megnyilatkozásában - Nagyon régi megfigyelések szerint Pilis-kegyhelytől északabbra emberemlékezet óta mindig földrengésmentes volt a dombos-hegyes vidék és a hegytetőkön soha nem volt áradás. Így könnyebben elkerülhetjük a gyakori özönvizeket. - Tenisur igen okosan megvilágította helyzetünket - mondta oktatólag Sikila utódainak mindig előre kell haladni a korszakváltozásokkal! Társföldünk beavatottjai a nagy távolságok ellenére meg tudták állapítani a Holdnak a Földünkhöz való csapódását. Abban is igaza volt, hogy az Életfa fejlődés, valamint az öröklődés folytán semmi új dolog nem történhet, ami Kaltes-asszony Birodalmában, vagy pedig Ataiszban már egyszer meg ne történt volna. - Aranyos nászasszonyunk, magyarázd meg most utólag a minden beavatott által lerótt 432.000-es számot, mert a megbeszélések után azt mindenki másféleképpen gondolta. Másnap már olyan dolgokat magyaráztak ébredés után az alacsonyabb fokozatú beavatottak, hogy szerintem már senki sem emlékszik a lényegre. Mondd el nekünk, hogy mit róttál le a nippuri-deákok segítségével! - Tudjátok, a legrégebbi időkben az emberek sokat éheztek és boldogok voltak, amikor egy-egy tarajos-agyaras nagyvadat elejtettek. Ilyenkor a vadászcsoport napokig ette a nagyvadat. Magasan járt a nap, amikor az asszony-népek némileg megpuhították forró-köveik segítségével a vízben főtt húsdarabokat, vagy pedig megsütötték azokat. Egész nap aztán holtra ették magukat és jóllakottan aludtak el. Ezen szokásuk aztán az Égből jött emberek magasabb tudásával megváltozott, de ők minden evést továbbra is egy évnek számítottak. Uruk birodalmának bősége már többszöri étkezést biztosított. Sokan az ötszöri étkezés során a különböző, változatos fogásokat nevezték el evési-évnek, s így a deák rovásokban magas élet-éveket róttak le. Ezért volt szükség arra, hogy EsthonBothon birodalmában egy évnek elkezdték számolni a Nílus áradásait: Ibos napjától az Iboska napjáig, Ordosz térségében pedig egyik Medvetor havától a másik Medvetor haváig. Amíg Ordosz és Hunor vidéke ragaszkodott a csillagok járása szerinti névadáshoz és törzsenként új Féran névadókat rótt le, addig Uruk birodalma ettől eltéréseket engedélyezett és férfi vagy nő, esetleg feleség uralom szerint minden család maga adta meg az újszülöttek neveit. Legérdekesebbek Tenisur búcsúszavai voltak: - Nálunk is gyorsan fejlődik a tudás, s mi mindent el fogunk követni, hogy JoliTórem Földjét újabb nagy csapás ne érje, de a nagy Mindenségben váratlan események előfordulhatnak! Mivel mind Sikila, mind Pilis látása gyengült, Sikila fia, Tardos vállalta, hogy a Vanisten 8-as Féranját és Uruk híres 18-as Féranját megörökíti. Ugyanis Magyarka Egyisten hívői az uruki Féran Magyarkára való kiterjesztését elfogadták. Amikor a Hold-csapódás megtörtént, 215, majd 113 és 11 évvel hamarabb Kaltesiek érkeztek Ménes későbbi birodalmába, ahová a korábban érkezett beavatottak ezen három alkalommal is összejöttek és Joli-Tórem földjének beavatottjait értesítették egy új jégkorszak kezdetéről. Ekkor eldöntötték, hogy minden száz, csillagok járása szerinti évben, a Nílus áradása alatti időben a legalkalmasabb helyen összejönnek és megtárgyalják a várható eseményeket. Ezen megbeszéléseket minden 100 évben megismételték. Agyaglapos jegyzeteiket a Szövetség Ládájában helyezték el és ebből a késői utódok tanultak. Ezen eseményeket mindig a Nagyszala papjai végezték és a 100 évenként az Ibos szentély papjai hívták össze a mindenkori Nagyszalát. A 24 Hun Törzsszövetség Vanisten Féranját Ordoszól hozta el Sikila. A változtatható uruki Féran felét Tardos fejedelmi ifjú jegyezte le a tardosi Féranban, amely nem a csillagok járása szerint lett leróva és az Úristen hívőknek csupán a Melegvizek Birodalmára vonatkozó neveit tartalmazta. Dömös és menyasszonya, Gizella ezen tardosi Féranról és a Vanisten Féranról agyaglapos másolatokat készítettek. Így mind Tardoson, mind Pilisen a
beavatottak Kegyhelyén volt egy 8-as és egy 4-es változtatható Féran, amelyet gyakran kiegészítettek. A 70. medvetoros évben (Kr. e. 3970-ben) Tenisur javaslatára eldöntötték, hogy a 100 évenkénti Nagyszala az ataiszi törzsek bármelyik birodalmában összehívható. A Havaruti Nagyszaláról lejegyzett Szala-rovásokat mind Tardoson, mind Pilisben elhelyezték a beavatottak Szentélyében. Ezen Szentélyek megépítése feljogosította a Melegvizek Birodalma lakóit, hogy későbbi időpontban összehívhassák a sorsdöntő, 24 Hun Törzsszövetségi Nagyszalát. Azonban a 24 Hun Törzsszövetség azért volt a törzsek szövetsége, hogy akár 24 véleményű is lehetett. Pilis fia, Dömös, Gizella menyasszonyával úgy döntött: legjobb lenne a 365, avagy 4 évenként a 366 napos évet további tárkány napokkal, az ordoszi Féran titkos jegyzetei alapján kiegészíteni. Így alkották meg a Pilis-Férant emlékeztetőül. v
[II.] Bábel, Tabira, Dobok és Dániel (vagy Dan) Nimród fiai voltak. [III.] Arpach vagy másképpen Árpád Ménes testvéröccse volt. Az Árpád-ház kialakulása valójában már tőle származtatható, tehát sokkal régebbről, mint a magyar törzsszövetség honfoglalásának kora. vi
Kalandozások, rokonlátogatások Mikor egy-egy sámán, illetve beavatott képzés véget ért, a végzős ifjúság számára mindig megrendezték a szokásos Nagy Süánt, azaz a lovas ügyességi, gyorsasági versenyeket és szellemi vetélkedőket. A nyertes fiatalok ilyenkor jogot nyertek arra, hogy az Öregek Tanácsával egyeztetve, kalandozást indítsanak valahová. Miután Ordosz lett a 24 Hun Törzsszövetség beavatott központja, innen indítottak újabb és újabb kalandozásokat a térség különböző irányában. Kezdetben ezek elsődleges célja a rokon ataiszi népek felkutatása volt, továbbá a kereskedelmi kapcsolatok kiépítése, ám sok esetben az ifjúság mérhetetlen kalandvágya volt az útrakelésük mozgatórugója. Ezen rokonlátogatások és kalandozások során bejárták szinte a teljes Eurázsiát, hajóikkal többször átkeltek a Nagyvízen, azaz a mai Csendes-óceánon is, mivel még Kuszkó utódaival is tartották a kapcsolatot. Többször vezettek kalandozásokat az uruki népekhez is. Ekkorra már az ataiszi eredetű népek soksok törzsre osztódtak, s kirajzottak a Kaukázuson keresztül a Káspi- és Aral-tó, valamint a Fekete-tenger vidékére.
Eközben a 24 hun törzs időnként egymással is viszálykodott. Leginkább a legelő és termőföldek mindenkori állapota, az időjárás megváltozása miatt fellépő éhínség, vagy olykor egy-egy balul sikerült kalandozás adott okot a belviszályra. A kalandozások időtartama is egyre hosszabbra nyúlt, a nagyszámú ifjúság színejava nagyon sokáig távol volt az otthonától, sokan pedig oda is vesztek a viszontagságos úton. Emiatt az otthonmaradottak zúgolódtak, hiszen hiányzott a munkáskéz. Ezen úgy próbáltak segíteni, hogy egyre több rabszolgát és hadifoglyot vittek haza magukkal, hogy az otthoni munkaerő némileg pótolva legyen. Ezzel viszont alaposan kiváltották a meglátogatott népek gyűlöletét és bosszúvágyát. Egyrészt emiatt, másrészt az egyre nagyobb népszaporulat miatt egy-egy törzs néha felkerekedett és a kalandozások során szerzett tapasztalatok alapján elvándorolt és messzebb telepedett le. Az ordoszi központtal azonban mindig fenntartották a kapcsolatot, s a velük történt fontosabb eseményekről lerótt Arvisurákat oda mindig visszajuttatták. A legemlítésreméltóbb kalandozások, rokonlátogatások az alábbi helyekre történtek: Kerka kalandozása a Melegvizek Birodalmába A Kr. e. 4040-ben megalakult 24 Hun Törzsszövetség már a 20. medvetoros évtől a 38. medvetoros évig kötelező kalandozást vezetett Kerka rovó és ifjúsági fősámán vezetésével, amelyről minden évben beszámoltak Ordosznak. Ezért a sámánokat sok törzs számánoknak nevezte. Vagyis számot
adtak tapasztalataikról, és számszerű rovás jelentéseiket a számán-központ részére az ordoszi 24 karélyos szentélybe küldték el. Ezért a 20. medvetoros évben (Kr. e. a 4020.) megtartották a birodalmi összejövetelt, az első Nagyszalát. Az ordoszi nagyszalában a résztvevők vállalták, hogy Uzapani a kurdszumérföldre, Viroláj az északi Marinába, míg Kerka lovasaival Hunnia melegvíz-források birodalmába kalandozik. Mindegyik csoport 100-100 főnyi kiképzett ifjút kap. Minden csoportban volt ifjúsági fősámán, akiket Ordosz, Hunor, Magyarka vagy Dabósa központban képeztek ki, továbbá 4-4 harsány (kispap), regős (tanító-pap), bacsa (ellátópap), bőd, (bőségpap), boksa (tudóspap), arbag (gyógyító-pap), kács (vándorló-pap), dalacs (katona-pap), ulcsák (nemzetség-pap), duru (szövetségi-pap), magóc (varázsló-pap), barus (jövendőmondó-pap), jaku (összekötő-pap), nazír (istenidéző-pap), bán (őrségpap), kende (napisten-pap), tárkány (kovács-pap), vajda (kalandozópap), gyula (szerződési-pap), horka (bírósági-pap), szécs (aranyasszony-pap), igric (éneklő-pap), abakán (öregtanács-pap), pateszi (öregistenidő-pap), s rimolán (rimalány), azaz gondozó-papnők. A daliás Kerka 100 kiképzett sámán-pappal és tárkánykézművessel érkezett a Hun tó melletti Hunnorba. A csatlakozó kísérő lovasokkal együtt már 400 főre emelkedett a lélekszámuk, hogy az Ataiszban felvázolt melegvíz-forrásokat felkeressék, kiderítsék, vajon milyen élet van a jégár megszűnése után, hogy tudják öntözéses földmegmunkálással és állatok szelídítésével biztosítani a megélhetést. A Sajó folyó nagy kanyarjánál, egy hegyen füstöt láttak gomolyogni, amelyet megközelítettek. Szurdok vitéz elfogott egy leányt fagyűjtögetés közben. Nehezen értették meg egymást. Mivel ezek hajlott-nyakú, vastag izomzatú, erős emberek voltak, a kalandozók őket a tapolcai törzshöz hasonlóan Tarkósoknak nevezték. Három holdtölte után Szurdok és vitézei megértették, hogy a férfinépség az ún. medvesekkel vívott harcokban esett el. Ezért az úz harcosokat szívesen fogadták. Jelekkel elmondották, hogy a völgy belső településein is igen nagy a férfihiány. A Kőtetőn egy nyári ünnepélyen vettek részt, ahol minden kalandozó elkelt, s így mindnyájan házasságra léptek. Az ellenséges törzset medveseknek nevezték, míg a hadifogoly medvesek őket bolhádoknak csúfolták. Három medves ifjú halála után az ellenfél belátta, hogy a jobb fegyverekkel érkező úzok náluk erősebbek. A bolhádokkal ezért kénytelenek voltak egyezséget kötni, amely szerint soha nem fogják észak felől a Rima folyó vonalát átlépni. Tehát soha nem fognak az Agaba feleségéről elnevezett Rima-asszony síkságra vonulni, s így a bolhádok is sokkal inkább biztonságban érezhetik magukat. Mivel Úzonnak kedve támadt egy időre itt megtelepedni, a Kőtetőn egy talpas házat készíttetett, amelyet nyáron napos helyre görgettek, míg télen egy sziklafal barlangjába lehetett görgőn begurítani, ahol a havazás nem temette be. Ilona aranyasszonynak nyári lakásként a Sajó melletti szent forrásnál építettek egy boldoganyás házat, amelyiknek padlásán őrség tartózkodott. Ezt a házikó típust is átvették mind a medvesek és a bolhádok, s még a tarkós hegységiek is kimerészkedtek a barlangok és lakógödrök világából. Sőt a faragható kövek barlangjai alápincézésszerűen boldoganyás házak alá kerültek. A kabarok vaddisznók háziasításával, az úzok vadjuhok szelídítésével, a kazahunok pedig nyulak ketrecezésével értek el szép eredményeket. Kerka csatlakozói megpróbálták a lovakat szaporítani a széki hunoknak gondos vezetésével, hogy azokat a felmelegedett vidékek megművelésére használják. Kerka egyetértésével szamárcsikókat is hagytak itt, amelyeket Gula pateszi igyekezett uruki módon földek megmunkálására betanítani. Biring bacsa-sámán a talpas és boldoganyás házak építésére oktatta a tarkósokat. Minden gerendát az erdőségekből úsztattak le a nagy esőzések alkalmával és a gázlóknál azokat kifogták. A folyócskának is a Hangony, azaz Sárga folyó nevet adták, mivel az ott bővelkedő vörösagyagból való habarcs sárga színű volt. A függőhidas gázló melletti torkolatvidéken összerakott talpasházak csoportjának az Ordosz nevet adták.
A harmadik medvetoros év végeztével már csak akkor kellett vadászatra menniük, ha a megszelídített háziállatok nem látták el friss hússal a kis közösségeket, amelyek egyre szervezettebbek lettek. 5 évet engedélyeztek arra, hogy 240 hátrahagyott ifjúval építsék ki a 24 Hun Törzsszövetség melegvíz források környéki új szállásait, hogy a szellemi áramlatok elől való kitérés során később legyen hová áttelepülni. Parajd ulcsáksámán, aki a székihunok fővárosából indult el, egész otthonosan érezte magát a részére kijelölt hegyvidéken és sok boldoganyás házat építtetett díszes kapukkal mind a száz vitéze részére, s a nevéről Parajdnak nevezte el a települést. Felesége, a Hunnor városi ősistenanya nevét viselő Ilona aranyasszony kisleányával, Uzonykával visszamaradt. Ezen hegyes vidéket elnevezték “Ilona országának". Ilona aranyasszony Parajdon épített központi sátorpalotát, Ilona aranyröges országában. Biked birodalmában Pilis, Harkács, Salsa és Tapolc gyermekei annyira elszaporodtak, hogy az őslakó tarkósok az ordoszi kalandozók beszédét elsajátították, mivel azok nagyobb szókinccsel rendelkeztek. Így későbbi kalandozó lovasaink a nyelvüket mindig megértették. Minden századik év táján Ordoszból újabb csoportok indultak nyugat felé, hogy az őslakó tarkósok és a beolvadt kalandozók betegségek és vadászatok miatt megcsökkent létszámát, vagyis a Tarkós törzsek hiányait vállalkozó szellemű ifjakkal feltöltsék. Kerka beavatott ifjúsági fősámán utolsó látogatása során minden településre alkalmas helyet felkeresett, majd a róla elnevezett folyó partján egy búcsúzó medvetort tartott. A szigorú telet Biked melegvizes tavánál töltötte. A sámánok tanácsában a következő parancsot hagyta: “Észak, kelet, dél és nyugat felé való kalandozásnál a Tarkós leszármazottakat mindig keressék fel és Ordoszban ezen látogatásokat a beavatottak a titkos-rovások gyűjteményében megörökítsék! Mivel az időt megállítani nem lehet, az utánuk következő beavatottak látni fogják, hogy ha a magasabb tudású ataiszi népet üldöznék, a melegvizes forrásoknál az Égiek 24 Törzsszövetségének népei örök menedéket találnak!" Rokonlátogatás a Meleg Vizek Birodalmába Már a jégkorszak elmúltával, Kr. e. 4020-ban is küldött kalandozókat Agaba a Melegvizek Birodalmába, melyet Kerka ifjúsági fővezér vezetett. Ekkor még találtak visszamaradt hunokat, akiket vastag nyakuk miatt tarkósoknak neveztek és akikkel még megértették egymást. Ezek az emberek a hegyek melegvízű barlangjaiban vészelték át a jégkorszakot. Az ősi leírások az utolsó jégkorszak előtt 120 hőforrásról számoltak be, a kalandozók azonban már csak 12 hőforrást találtak, mert a többit a lezúduló jégáradat és hordalék betemette. Kerkáékkal megkezdődött az újbóli visszatelepítés. Agaba még életében elrendelte az ifjúság kalandozását, miszerint minden 20, illetve 100 évenként kisebb-nagyobb csoportokat kell indítani a Melegvizek Birodalmába. A Kr. e. 3760-as lovasversenyen Balog lovasfejedelem lett az első, így őt választották meg a rokonlátogató csoport parancsnokának. Balog a Melegvizek Birodalmába akart menni, mert a kazahun vitézei mindenáron erre a jó legelőjű vidékre vágytak. Ezt a tervet annál is inkább támogatták, mivel a hírek szerint az előző évben egy komoly játvány sepert végig a környéken és a lakosság mintegy fele életét vesztette, szükség volt tehát a létszámpótlásra. Érdekes megjegyezni, hogy feljegyzésre került az indulók névsora is, s ezek között olyan neveket találunk, mint pl. Balmaz, Dorog, Kaba, Nánás, Hortobágy, Böszörmény, Tépe, Csapó, Józsa, Léta, stb. Talán feltűnik, főként a környéken lakóknak, hogy ezek ma mind egy-egy település nevei. Annak idején azt tanították velünk – sőt még nemrég a gyermekeimnek is - a szülővárosunk, Szoboszló eredetéről, hogy nevét a Sobieslaw szláv eredetű névről kapta. Már akkor sem nagyon értettem, hogy egy magyar várost miért szláv névről kellene elnevezni, de már tudom, hogy csak átrázás volt az egész, hiszen az Arvisurákban ott szerepel Balog csapatában
egy Szoboszló nevezetű ezredes is, s azt is tudjuk belőle, hogy a települések nevüket többnyire az azt alapító emberről kapta. Ordoszból Marinán keresztül először Magyarkára ment a kalandozó csoport, ahol még némileg módosult az indulók összetétele. A Ten folyó forrásvidékén haladtak végig, innen pedig a radomák földjén át a Tenisur folyóhoz értek. Itt vették észre, hogy a mescserek ajándékba adott szánkóján elrejtettek három asszonyt a prémek közé, mivel nagyon veszekedősek voltak. Amikor Balog fejedelem észrevette az asszonyokat, szörnyen mérges lett, mert már mind a hárman gyermeket vártak, s így hátráltatták őket az úton. Ilyen állapotban Balog nem volt hajlandó tovább bajlódni velük. A Tenisur melletti kövekből a Keve vezette magyarkar kőfaragók egy Kővárat építettek. Sajnos Kevére egy nagy kő rázuhant az építkezés végén és szörnyethalt. Ezért tiszteletére az ezen a helyen kiépült falut Kevevárának nevezték el. (Mai nevén ez nem más, mint Kiev.) Almavirágzáskor Tisa jakusámán folyójához érkeztek. Rügyfakadáskor a rimalányok közül Debrecenke férjhez ment Timár tárkányhoz Naményben. Timár egy halakban gazdag tó partján 10 tizedes falut épített fel, ahol egy kis dombocskán tisa- és égerfából egy gerendavárat építettek. Alig költöztek be, ikergyermekei születtek. A házszentelőre Balog lovasfejedelem is megérkezett. Mivel a gyermekek éppen Debrecen napján születtek, a beavatott jelzéssel született leánykát Debrecenkének nevezték el, a második gyermeket pedig Debrecennek. Ettől a kis jövevénytől kapta a százados falu a Debrecen nevet. A kalandozásra olyan lovasokat választottak ki, hogy egyforma nevű ember ne kerüljön közéjük és elhozták magukkal a Melegvizek Birodalma településeinek eddigi Névadó-Féranját, azaz névadó naptárát is. Azt is megfogadták, hogy soha nem fogják megengedni azt, hogy a rokonlátogatásra érkezett lovasokról elnevezett új települések nevét megváltoztassák! Balog lovasfejedelem Kr. e. 3880-ban érkezett meg a Melegvizek Birodalmába, mintegy 140 fővel, és ott már 7 törzset talált. Békés erdélyi fazekas fejedelemnek Kr. e. 3870-ben bekövetkezett halálakor Pusztaszeren, az újonnan érkezett 8-ik törzzsel együtt megtartott tanácskozáson Balog lovas fejedelmet választották meg a Melegvizek Birodalmának NAGYKÁLL-jává. Ekkor bővítették ki az alkotmány 3 pontját 5 pontra. Ezen határozatok mindig az Öregek Tanácsának javaslatából indultak ki, melyet a 8 törzs választások során szentesített. Balog lovasfejedelemre, az abban az időben létrehozott Debrecen, már vásárjoggal felruházott - városból irányította a Melegvizek Birodalmát. A Pusztaszeren alkotott, illetve kibővített alkotmány 5 pontját az alábbiakban határozták meg: l. A mindenkori KÁLL köteles a nép panaszát meghallgatni. 2. A KÁLL várában mindenki köteles hun-törzsi nyelven beszélni. 3. Paraszti munkát végző embereket munkában békén kell hagyni. 4. Tárkányok, böszörmények munkáját védelmezni kell. 5. Veszély esetén a bők minden férfit 44 éves korig seregbe való szolgálatra szólíthatnak fel a KÁLL rendelkezése szerint. A pusztaszeri 8-as törzsszövetség 5 pontos vérszerződését Ordosz, Magyarka és Úr is jóváhagyta és szentesítette. Később ezen alkotmány újabb és újabb bővítése következtében jött létre az Aranybulla. A NAGY KÁLL helyetteséül KIS KÁLL-á a kiskorú Tímár csikóst választották. Védnökségül, nagykorúságáig Szabolcs és Pilis fejedelmeket rendelték, illetve ők gyakorolták a KIS KÁLL-ra háruló végrehajtó hatalmat. Agaba elképzelésének megfelelően tehát 270 év alatt újból benépesítették a hunok ősi otthonát, a Melegvizek Birodalmát. Ekkor a 8 törzs: Úzon, Tisa, Ozora, Semte, Pilis, Tardos, Békés-Bő és Balog voltak. A Melegvizek Birodalma Kr. e. 3770-re kaza-hun vezetéssel virágzó birodalommá vált. Béke és rokonság a kinajokkal Az Öregek Tanácsa az 1560. medvetoros évben egy bizonyos Bóta és Sáta nevű testvérpárt választott ki az úzok törzséből, hogy sámánképzésre jelentkezzenek. A képzés végén megtartott Nagy Süánon Bóta nyert, így aztán ő lett a 24 Hun Törzsszövetség vezére, míg Sáta az ifjú fősámán. Mivel igen sokat szenvedett
árva gyermekként nőttek fel, nem helyeselték a kalandozásokat, hanem a békességet keresték a kinajokkal. Ugyanis a kalandozások alatt sokan meghaltak és nem akarták, hogy más gyerekek is árvaságra jussanak. A nagy csoportokban érkező kinajok nem gyilkolták le Agabáék egész népét, hanem a kétkezi, dolgos szakembereket kitüntető bánásmódban részesítették, sőt a földjüket művelő embereknek is megengedték, hogy békében dolgozzanak. Ezért aztán a hun síkság déli részeiből gyakran jöttek Ordoszba és egy alkalommal Bóta is kedvet kapott, hogy vendégségbe menjen a Hun síkságra. Amint a kinajok hírül vették, hogy a 24 Hun Törzsszövetség vezető embere hozzájuk érkezett, meghívták a fővárosba egy békés tárgyalásra. A kinajok megértették vele, hogy ők nagyon sokat rettegtek a hun ifjúság kalandozásai miatt, ezért ajánlatosnak tartanák, ha csökkentenék a rabló kalandozásokat és jószomszédi viszony alakulna ki közöttük, mert céltalan ez a sok öldöklés, s mindkét fél részéről sok a veszteség. Most felkérik Bótát, mint az ifjúság vezérét, hogy a “Béke és Rokonság" elve alapján tartsák meg a jószomszédi viszonyt, hogy kevesebb árva és özvegy legyen a Hangun völgyében. Bótát nem csupán a hasonló véleménye, hanem a józan és bölcs megfontolás is arra késztette, hogy rovásba fektesse a kinajok kérését s így a tárgyalásainak eredményeit Ordoszba vihesse. Ott aztán rögtön összeült az Öregek Tanácsa és rovásban is lefektették a “Béke és Rokonság" vérszerződést, amelynek a főbb pontjait Bóta az alábbiak szerint alkotta meg az 1565. medvetoros évben: 1. A Hangun völgyében a kinajok, agabák és hunok békességben kell, hogy éljenek és a Hun síkságon mindhárom népnek a szabad költözködést biztosítani kell. 2. Amennyiben gyilkosságok, rablások vagy harci események történnek, úgy Ordoszban mindhárom népből összeül egy Tanács és a béke jegyében a vitás kérdéseket rendezi. 3. A kinajok felkérik a hun törzseket egymás viszonyainak jobb megismerése végett, hogy ifjaikat kölcsönösen, csereképpen egymás tartományaiba küldjék kézművességet tanulni. A mindig békességben élő és szaporodó kinajok földművelését a hun törzsek ifjai a Hun síkságon sajátítsák el a békesség szerződése alapján. 4. Ugyanakkor a kinajok megtanulják a kabarok üst- és fegyverkészítő tudományát és a vadászatot, valamint a prémes állatok tervszerű befogását és a prémek kikészítését. 5. A szerződés egyik legfontosabb pontja az volt, hogy az új házasok szabadon választhatnak lakóhelyet. Így a három nép, amely a Hangun völgyét lakta, húsz medvetoros év alatt rokonságba került egymással. Ezt a törvényt öt emberöltőre, ötször húsz, azaz száz évre kötötték meg. Eljött az első tavasz, amikor a kinajok nem ellenségként fogadták a kalandozó lovasokat, hanem a “Béke és Rokonság" szerződés értelmében rokonokként kezelték őket. Minden új dolgot megmutattak a 3 évre érkezőknek. Maga az ifjú vezér, Bóta is elindult a cserepesekkel Kancsós tartományba fazekas mesterséget tanulni. Nagyon érdekelte, hogyan készítik a kinajok a szép, színes cserépedényeket. Mivel a gazdag tartomány fejedelmének sok szép leánya volt, szívesen látták vendégül Bótát, aki igyekezett megtanulni a kinajok nyelvét. Már az első év végén eljegyezte a fejedelem legkisebb leányát, a karcsú Deb-Cen leányzót. Az esküvő után az úzok szálláshelyére, Úzdra költöztek, amely egynapi járóföldre volt Ordosz felett. Az igen gazdag menyasszony hozományának felhasználásával az úz törzs számára bőséget teremtettek. Bóta későbbb megszervezte az Öregek Tanácsának kívánsága szerint a hun kereskedelmi állomásokat egészen a rokon Almák-Atyjának birodalmáig. Minden egynapi járóföldre hun szállást létesített, ahol a kereskedőket éjjeli szállással és meleg étellel látták el. A nagy és eredményes szervező munka után Bóta a családjával együtt Ordoszba költözött. Bóta úgy intézkedett, hogy térjenek át fazekasaink a színes edények készítésére és a kabarok ezután a kinajok példája nyomán kezdjenek el bronzból új fegyvereket készíteni. Ezek a fényes fegyverek minden hetedik napon
megjelentek az ordoszi vásáron és elárasztották velük a 24 Hun Törzsszövetség szálláshelyeit. Ekkor élte Ordosz a fénykorát. Elrendelte továbbá, hogy az elődei kalandozásaiból még élő hadifoglyok váljanak szabadokká és Úzdon, a nagy iparos központban telepedjenek meg. Ugyanis az úz asszonyok panaszkodtak, hogy mivel sok legény hozott a kinajoktól fiatalasszonyt, az úzok leányaiból sokan férj nélkül maradtak. Bóta így eleget tett a nők kívánságának is. Amikor a bátyja, Sáta meghalt, Bóta végérvényesen Ordoszban maradt, mivel a fősámáni széket is megörökölte. A fővezérnek járó tisztséget átengedte Ongának, a pusztaszeri Nagy Süán győztesének. Onga, mint általában minden fiatal, a kalandozás híve volt, de annyiban szót fogadott Bótának, hogy a kalandozókat észak felé irányította, nehogy a “Béke és Rokonság" vérszerződését véletlenül is megsértsék. Ezeken a részeken az ifjú vezérek szállás- és vásárhelyeket építettek. Az 1755. medvetoros év nyarán a kinajok azt a szörnyű hírt hozták, hogy a meleg déli részeken felütötte fejét a feketehalál nevű betegség, és a folyók már hemzsegnek is a halottaktól. Ekkor Bóta a sámánképzésben végzett sámánifjakkal közhírré tétette a fenyegető veszélyt és elrendelte, hogy senki ne fogyasszon halat a Hangun partján és aki csak teheti, állataival, vagyonával vonuljon az északi erdőségek közé, vagy a sámánifjak által épített kereskedelmi szállások felé. Bóta irányítása alapján a feketehalál elől való menekülés ürügyén Onga a Hun Törzsszövetség számára két hatalmas kereskedelmi útvonalat épített ki, melyek a Turgai kapuban találkoztak és ezzel meghatározták a 24 Hun Törzsszövetség vándorlási útvonalát is. Ezzel az észak felé való húzódással Bóta még azt is elérte, hogy a 24 Hun Törzsszövetség szálláshelyei csak egytized veszteséget szenvedtek, míg a kinaj lakosok létszáma a felére csökkent. Másik nagy érdeme volt, hogy a sámán és a vezéri ifjak a szálláshelyekről pontos képet adtak, s így az ifjúság kalandozási szenvedélyét mindig az új szállások és vadászterületek megismerésével vezette le. A kinajok nagy veszteségei miatt a “Béke és Rokonság" vérszerződése kedvezően éreztette hatását, mert a hun szövetségből sokan áttelepedtek, különösen a kevert lakosság a Hun-síkság igen termékeny vidékére. A kinajokat élelmiszerekkel segítették, hogy a lakosságot megmentsék az éhenhalástól. Amikor az öregedő Bóta meghalt, öt fia és három lánya, valamint az egész hun törzsszövetség siratta. A kinajok egy szép emlékművet emeltek az ordoszi sírja fölé. Bihar kalandozása az indijókhoz Az 1205. medvetoros évben újabb sámánképzést indítottak Ordoszban, ahová minden törzs el is küldte legtehetségesebb fiataljait. Öt év elteltével ismét sor került a sámánok versenyére, amelyet Pusztaszeren rendeztek meg. Lovaglásban Urga-Balzsán leánya legyőzte a törzsszövetség ifjait, így ez feljogosította a leányzót arra, hogy az Arvisura törvények szerint maga válasszon férjet. A szépséges Dala-Kerulen pedig Bihart választotta férjének. Biharnak azonban Ordoszban már volt egy titkos menyasszonya. Ezért Bihar az Öregek Tanácsa előtt arra hivatkozott, hogy Agaba egykori rendelkezése szerint meg kell keresni a rokon törzseket, s hogy ennek eleget téve ő maga is el szeretne indulni a déli Nagyvíz felé, hiszen ott is laknak ataiszi népek. Mindenek előtt megtartották a pompás és fényes esküvőt, utána azonban az Öregek Tanácsa hozzájárult ahhoz, hogy a kalandozó ifjúság elinduljon a hajóikon elmenekült rokon nép felkeresésére. A kalandozásra vágyó ifjúság boldogan követte Bihar vezér felhívását és egy tyumen harcos jelentkezett a nagy kalandra. Egy évig tartott a felkészülés, amelyen az ifjú vezéren és a sámán ifjakon kívül először vettek részt nagyobb kalandozáson a rimalányok is. Ugyanis Bihar titkos szerelme, az egyik szépséges rimalány volt, aki megszervezte az élelmező és betegápoló leányok seregét. Rima, a titkos menyaszony minden törzsből kiválasztott 2-2 leányt, hogy a nagy kalandra indulókat elkísérjék, viszont el kellett sajátítaniuk minden
kalandozáshoz szükséges tudományt, így a lovaglást, a hadi-élelmezést, a betegápolást, élelmezést a betegek részére, a harcot a betegek védelmében és a ló-kuruzslást is. Urga leányának is teljesült a vágya, mivel még indulás előtt két szép fiúcskával lepte meg édesapját és férjét. Dala-Kerulen elhagyta Ordoszt és édesapja legszebb völgyébe költözött, így a nagy mongol vezérnek is teljesült a kívánsága, mivel öt leány unokája mellett most már két fiú unokája is volt. Ez olyan nagy örömet okozott az agg fővezérnek, hogy régi ereje visszatért és már nem bánkódott Bihar kalandozása miatt, hisz így mégsem szakadt magja a vitéz mongol fővezérnek. A Hangun folyó bal oldalán haladva indultak el Ordoszból, a hun törzsek szálláshelyeit érintve. A nagy jéghegyek után a szilaj folyók és szoros völgyek birodalma következett, ahol már sötétebb bőrű népek éltek. Ezek eleinte megbámulták a hunok lovas seregét, sőt fehér kásával kínálgatták őket, de amikor a nagy síkságra értek, lándzsákkal és kövekkel támadták meg az ifjúság seregét. A kiváló kabar fegyverek azonban jobbnak minősültek és legyőzték őket. Foglyaiknak megkegyelmeztek, de az állatállományukat elkobozták a saját élelmezésük végett. Azonban minden jó hírük ellenére az egyik síkságon nagy sereg gyűlt össze és egyértelművé vált, hogy az összecsapás elkerülhetetlen. A rosszul képzett sereget azonban meglepte a szokatlan harcmodor, s hamarosan kegyelemért könyörögtek. A sebesültek között volt egy ifjú, aki ismerte a nyelvüket és elmondta, hogy a nagy víz mellett élő ataiszi emberekhez tartozik, akik száma egyre fogy, mert egy járványos betegség majdnem kipusztította őket. Bihar aztán e rokon férfi segítségével fel tudta keresni az ataiszi törzset, s mindkét fél nagyon örült a több ezer év utáni viszontlátásnak. Bihar vezér az ifjúság tyumenjével elment egészen a Nagy-Vízig, s ezzel az Öregek Tanácsának tett fogadalmukat teljesítették. Ataisz egykori népével lassan teljesen megértették egymást és a 24 Hun Törzsszövetség ifjai letelepedtek egy kijelölt síkságon. De nagy bánat érte Bihart, mivel Rima egy mérges kígyó marása következtében meghalt. Bihar megsiratta titkos menyasszonyát és a gyász eltelte után elhatározta, hogy harcostársait a rokonnép leányaival való házasságra bírja. A bőség és a termékenység látványa annyira hatott Bihar vezérre, hogy fogadalmuk ellenére eldöntötték, hogy a meleg rokoni fogadtatás miatt letelepednek és itt maradnak, amíg lehet. Nagyon örültek az agaba rokonok a tömérdek lónak, mert földjeiket könynyebben tudták velük megművelni. Mivel az új település fiatalokból állott, igen nagy lett a szaporodás, volt dolguk a rimalányoknak, noha azoknak is javarészük férjhez ment. Bihar és a tanácsa az őket felkérő törzsfőknek mindig katonai segítséget nyújtott, így igen nagy lett a tekintélyük, sőt a zsákmányolások miatt nagyon meggazdagodtak. Az egyik nagy törzs fejedelmi családja egy súlyos harc után Bihar vezér zsákmánya lett. Ekkor Bihar a legyőzött fejedelem legszebb leányát feleségül vette, mivel közben azt a hírt kapták, hogy felesége, Dala-Kerulen egy lovaglás közben szakadékba zuhant és meghalt. Hamarosan megszületett a második házasságából is az első fia. Nagy erővel fogott hozzá az új birodalom megszervezéséhez, s ebben az agaba törzs is támogatta. Lélekszámuk már elérte a két tyument, azaz a húszezer főt. Azokban az években igen bő termés mutatkozott, mégis sokan hazavágytak, ezért Bihar engedélyezte a további kalandozásokat. Ezek mind gyarapították vagyonukat. Történt egyszer, hogy a hunokat támogató Hadraba fejedelem feleségét és gyermekeit meggyilkolták, aki ezért felkérte Bihar vezért, hogy a kiváló kabar kovácsaik segítségével állítsanak emlékoszlopot a szerettei tiszteletére. Ők aztán Hadraba fejedelem hegyeit bejárva megtalálták azt az ércet, amit soha “nem esz meg a fene", azaz nem rozsdásodik. Hadraba emberei 24 bivalyfogattal hordták az ércet a kiváló kabar kovácsoknak, akik egy oszlopot készítettek belőle. A fejedelem a fővárosba vitette a szent oszlopot és szeretteinek emlékére ott felállítatta a palotája előtt. Kilenc évvel a letelepedésüket követően Hadraba fejedelem sürgős segítséget kért, mert a napnyugatiak meg akarták semmisíteni birodalmát és már félúton voltak Bihar fejedelemsége felé. Szokás szerint véreskard-futárral küldték szét a hírt, hogy veszélyben az újabb törzsszövetségi
birodalom. Három nap alatt 3 tyumen harcos gyűlt össze és Hadraba segítségére siettek. Bihar újfajta harcmodorától az ellenség hamarosan menekülni kezdett visszafelé, s ők egészen a székhelyükig követték őket. Még a várost védő falakat is lerombolták, majd a győzelem után Hadraba kétnapos szabad rablást engedélyezett, azonban elkövetett egy nagy hibát, mivel a halottakat nem temették el, s emiatt hamarosan járvány tört ki, ami kelet felé is terjedni kezdett. Mikor a járvány Hadraba birodalmához ért, Bihar székhelyén összeült a VezérekTanácsa, amelyen a sámánok azt javasolták, hogy az lesz a legjobb, ha hazamennek a Hangun folyó melletti őshazába. Megkezdődött az éjjel-nappali tanácskozás, hogy ki megy és ki marad. A kalandozásra indult hunok és az agaba-féle törzs ifjúságából 2 tyumen alakult 20 ezreddel, 1 tyumen szekeres haddal és élelmező századokkal, egy század rimalánnyal s a legyőzöttek kis citeráshadával, akik a patkoló kovácsok táborában tartózkodtak. Az Arvisura almavirágzás ünnepén indult a hazatérő sereg. Biharváron a sámánok 20.164 harcost, 30.000 lovast, 20.000 szarvasmarhát, 10 fekete bivalyt, 10.000 szekeret és két szelíd elefántot számoltak meg. A kalandozásból hazaindult tábor 68 215 lélekből állt. Mire eljött a hazavonulás során a második almavirágzás ünnepe, újból elindultak a Hangun folyó bal oldalán a tisztán 24 Hun Törzsszövetség által lakott területen. Diadalmenetben vonult be Bihar vezetésével a kalandozó ifjúság. Az Öregek Tanácsa nagyon megörült az új, hasznos állatállománynak, a sok fehér tehénnek és az öt pár bivalynak. A kétéves út alatt az induláshoz képest a harcosok lélekszáma 20.112-re csökkent, míg a tábor lélekszáma 65.541 főre apadt. Az életben maradt szarvasmarha állomány 4.950, kiváló minőségű, szívós tehénnel gyarapította a hunok állatállományát, amelyet Ordoszban az előzetes tervek szerint igazságosan osztottak szét, s minden törzs 200 szarvasmarhát kapott. Ezer darabot útbaindítottak Pusztaszerre, Urga-Balzsán fővezér szállására, míg az 50 legkiválóbb tenyészállatot a beinduló sámánképzés céljaira adták. Minden sámán kapott egy tenyészbikát. A Bihar földjéről jött citerások minden törzsi megmozdulásnál vagy családi eseménynél igyekeztek zenéjükkel jó hangulatot kelteni. A törzsi dalokat rögtön elsajátították. Bihar fő érdeme az volt, hogy az 1210-től számított 40 medvetoros év alatt bevezette a szarvasmarha tenyésztést. Az állatállomány megnövelésével gazdaggá tette a 24 Hun Törzsszövetséget. 250 ifjút képezett ki sámánná. Az új agaba-féle törzs tudósaival az ember és állat-gyógyítást magasfokra emelte, míg az 1250. medvetoros évben meg nem halt. Pusztaszeren felállították a kicsinyített “Dernő oszlopát", amit soha nem esz a fene. Sajnos a mongolok Urga-Balzsán halála óta mind gyakrabban kimutatták ellenszenvüket, s megnyerték a jürcsik törzseket Bihar fővezér kurgánjának feldúlására. Bihar kurgánját a kincseivel és holttestével együtt kirabolták, de egy jürcsik rablót Dernő oszlopa agyonütött. A ledőlt oszlop eltörte a jürcsik lovas gerincét, így állva bosszút rajta. Tuliás hajóútja A 2335. medvetoros évben Riga fősámán fia, Tuliás lett az első a sámánképzés végén megtartott vetélkedőn, aki egyébként kiváló hajós is volt. Így azt a parancsot kapta, hogy induljon el egy hosszabb hajós kalandozásra, melynek során az indijó törzsek településeit érintve az uruki rokon népet kell felkeresnie. Emellett Riga fősámánnak volt egy másik, titkos parancsa is, miszerint 12 év alatt – a Nagyfog, azaz a mai Afrika teljes körbehajózásával - jussanak el a lettek legújabb településéig, s közben figyeljék meg, hogy az elsüllyedt Atlantiszból maradt-e még valamennyi szárazulat.
48(!) hajóval és 2400 fővel indultak útnak, s mivel mind a résztvevők száma nagy volt, mind a kalandozás várható időtartama hosszú, ezért fantasztikus szervezés előzte meg az indulást. Az első tárkány napjára Kilaji gyarmatára értek, ami a mai Tajvan szigetével azonos, s itt élelmet vettek fel a hajókra. Egy évvel később Fanszúr tartományában voltak, azaz a mai Szumátrán, ahol már akkor egy uruki gyarmat létezett. Itt is kaptak élelmiszert, amiért cserébe a kalandozók kemény munkával segítettek nekik a termény betakarításában. A harmadik évben jutottak el az Indus folyó menti Lar tartományba. Folytatták útjukat nyugat felé, majd egy évet Nippurban töltöttek. Itt is részt vettek az öntözéses gazdaságok munkáiban. Út közben többször megesett, hogy néhányan lemaradtak, vagy éppen csatlakoztak a kalandozókhoz, de arra mindig szigorúan ügyeltek, hogy a 2400 fős személyzet meglegyen. Mivel a kalandozás elsődleges célját ezzel teljesítették, itt kettévált a hajóhad. Az egyik fele maradt, hogy az uruki gyarmatbirodalmak között kereskedelmet folytassanak, míg a másik 24 hajó továbbindult a titkos megbízás végrehajtása céljából. Ám hamarosan újabb hat hajót elvesztettek, mivel Habos ordoszi beavatott egy sértődés miatt a mai Ádeni-öbölnél leszakadt és ott Haboshon néven egy gyarmatot alapított. A maradék 18 hajó továbbment, s a hatodik évben Magadin (a Madagaszkárszigeten) kötött ki. Itt is vetettek, arattak, majd szárított húsokkal és gabonákkal felpakolva mentek tovább. A következő esztendőben már a Nagyfognál, azaz a Fokföldön kötöttek ki, ahol szintén elvetették a magvaikat. Sajnos a havazások miatt már nem tudták megvárni míg teljesen beérik a termés, s így féléretten hordták a hajókra. Annál nagyobb volt a termés a következő évben a Nagyfolyó (Niger) torkolatvidékén. A kilencedik évben értek a mai Mauritánia partvidékére, ahol hasonló éghajlat várta őket, mint Urukban. A régi surupaki feljegyzések alapján tudták, hogy valahol ezen a környéken láthatják meg Atlantisz maradványát. Míg 15 hajó legénysége a földeken dolgozott, addig Lótanu 3 hajóval elindult, hogy megkeresse azt. Bár a küldetés sikerült, és valóban megláthatták az egykori földrész déli partjának még meglévő szigeteit, ám ezért súlyos árat fizettek, mivel visszatértük közben viharba kerültek, s két hajójuk is elsüllyedt. Így a termény betakarítását követően már csak 16 hajóval tudtak továbbindulni. Egy évvel később értek Rabatiba (Rabat), ahol Őrsúr gondoskodása révén szintén bő élelemmel várták őket. Itt a legjobb állapotban lévő öt hajóra új legénységet vezényeltek és míg a többi hajót javították, Vizkaja rovósámán vezetésével körbehajózták az Atlantiszból megmaradt földdarabot. A 11. évben Vizkaja sámán öblében pihentek, s itt is elég nagy számban cserélődött a legénység. Ám a lettek, lívek, csudok és virolájok nagyon kitartóak voltak, s a 12. évben már az elaggott Riga fősámán városába értek. Az agg fősámán hordozószéken vitette ki magát a partra s boldogan ölelték meg egymást Tuliás fiával. Küldetésük sikerrel járt. Csaba és Béla Kuszkó földjén Amikor még Alaszka nem szakadt el Ázsiától, a hunok Amerikában keresték az őshazát. Peruban, később Mexikónak Ázsia felőli partjainál találtak csak rokonnépeket. Maya hun fejedelmi-asszony fiai voltak az első tengeri kalandozók. A 2335. medvetoros évben a széki-hun Csaba lett az első a vetélkedőkön. Lelkesen készülődtek a kalandozásra vágyó fiatalok egy tengeri útra. Az induló
három hajón 72 kalandozó kelhetett útra, melyek közé minden törzsből kerültek néhányan, bár a hajósok zömét a kunok tették ki. Másodvezér a manzsu származású Tennó lett, aki kiváló hajós hírében állott és már sok tengeri ütközetben vett részt. Útközben viharba kerültek. Csónakos halászokat vettek fel a hajóra, akik keleti manzsuák voltak, de Tennó alvezér értette a beszédüket. Elmondták, hogy a törzsük egy nagy szigetcsoporton él, de egy nagy földrengés miatt el kellett menekülniük. A manzsuák kérésére, tavaszig nem folytatták az útjukat, hanem addig segítettek nekik új lakóhelyeket építeni. Tennó lemondott a kalandozás alvezéri tisztjéről, s mivel nagyon sok ifjú úgy döntött, hogy maradnak, Tennót vezérüknek választva új gyarmatot alapítottak a szigeten. Csaba innen öt hajóval és 120 ifjúval indult el Kuszkó földje felé. Útközben a szigeteken ahol csak lehetett, mindig friss vizet vettek föl és vadásztak, hogy a halféleségeket húsokkal is pótolják. Végül a 2338. medvetoros év végén érték el Kuszkó birodalmát. A partraszálláskor az emberek először menekültek előlük, de hamarosan Szőreg felismerte egyikükben egy régi játszótársát, aki már 8 éve elkerült Ordoszból. Az első kalandozás résztvevői valamennyien jobb körülmények között éltek, mint az otthoniak, mivel a kemény telek viszontagságait itt nem ismerték. Amikor a vezérek hosszas vendégeskedés után úgy döntöttek, hogy hazafelé veszik az útjukat, csak 70-en jelentkeztek, hogy vissza akarnak térni Ordoszba. Csaba megszervezte a kunok új településével való kereskedelmet és ígéretet tett a helybelieknek, hogy biztosítani fogja a régi hazájával való összeköttetést. Az út visszafelé elég viszontagságos volt. Az egyik hajón tűz ütött ki és nagyon megrongálódott. Az egyik öbölnél pedig tollas fejdíszű harcosok nyílzáporral űzték el őket onnan. Továbbevezve egy lakatlan szigeten vertek sátrat, de közben kiderült, hogy a jóslásra használt, Égi-eredetű áldozati üstöt egy szigeten felejtették, ezért egy csoportnak vissza kellett térnie érte. Újabb viharok érték őket, így aztán csak a 2341. medvetoros év végén értek Tennó birodalmába, akit pedig éppen megtámadtak az őslakók. Csabáék kiváló fegyverzetükkel hozzásegítették Tennó vitézeit a győzelemhez. A 2343. évben hajójuk befutott Tengeliz kikötőjébe, majd áthajóztak Ordoszba. A 2350. medvetoros évben indult útnak másodjára Csaba vezér Ordoszból a legnagyobb hajós vállalkozásra, hiszen ez alkalommal 24 hajóval mentek meglátogatni az indijók birodalmát. Csabának az úton sok nehézsége támadt. Melegebb vidékre érve járvány ütötte fel a fejét. Nyolc holdtöltéig kellett várniuk egy kis öbölben, amíg a harcosok egészsége helyreállt. Létszámuk 15 hajóssal és 5 gyermekkel csökkent. Az ötödik évben azonban mind a 24 hajóval befutottak az indijók földjére. Az előző útjukon Csabáékkal elutazott Liát és Limát örömújjongás fogadta, amikor 3-3 gyermekükkel partra szálltak és szép ajándékaikat átadták szüleiknek. Csabát igen meglepte, hogy a rokon indijók az aranytárgyakat nem sokra értékelik, még a tetőszerkezetek építéséhez is felhasználják. Összehívták a kalandozókat és szigorú titoktartás mellett megtárgyalták, hogy minél több aranyat kell a hajóra rakodni, de erről az indijóknak nem kell szólni. Kétévi kincsgyűjtés után indultak vissza. Az első úthoz hasonlóan itt is történtek bajok. A tollas fejdíszű harcosok ismét nyilakkal támadtak rájuk, ezért vissza kellett vonulniuk a hajóikra. Végül is visszértek Ordoszba, ahol örömmel fogadták Csaba aranyszállítmányát és a kereskedelmi hajóút terveit. Az Öregek Tanácsa Csabát újból útnak indította, immár a harmadik alkalommal, és ezúttal már 48 új, 24 lapátos hajóval. Az Öregek Tanácsa azzal a paranccsal látta el, hogy minél több aranylemezt hozzanak. Csabát a rokon indijók cseretárgyaikért el is látták mindennel és a harmadik évben tömérdek aranylemezzel és kinccsel tért haza. A lerészegedett hajósok azonban az utolsó pillanatban elárulták, hogy az aranylemezek Ordoszban sokkal többet érnek, mint Kuszkó birodalmában. Ezért a felszálláskor Majakó, az Enlitthívők főpapja megátkozta Csabát. Az volt a baj, hogy a hajósok hittek az ősi átokban és a legkisebb vihar is nagy zavart keltett a babonaságuk miatt. Két évig hánykolódtak a háborgó tengeren, míg végre Tennó birodalmában kikötöttek. A Birodalmi Nagyszala úgy döntött, hogy szüneteltetni kell a hajóutakat, mivel a fokozatos felmelegedés következtében nagyon sok lett a földrengés.
Maya - hokjen földön megtelepedett - 10 fiának leszármazottjai sehogyan sem tudtak belenyugodni abba, hogy kettészakadt az északi Föld. A nanajuz törzzsel együtt keresték az utat, hogy kelet felé is szárazföldön közelíthessék meg az indijó törzsek birodalmát. Maya unokái közül Béla jelentkezett a hokjenoktól sámánképzésre és rangelső lévén Riga fősámántól azt kérte, hogy engedélyezzen egy szánkós kalandozást. A 2370. medvetoros évben (Kr. e. 1670) aztán Riga ha nem is szívesen, de engedélyezte Béla ifjúsági fősámán kutyaszános, rénszarvasos kalandozását, bár azt teljesen céltalannak tartotta. A Maya leszármazottak 24-en, míg Béla ifjúsági fősámán feleségének nanaju rokonságából 36-an jelentkeztek a szárazföldi kalandozásra. Nagy hasznát vették, hogy a nanajuzok valamennyire értették az ajnók nyelvét és a medvetor-szertartások során megnyerték a segítségüket a nagy vállalkozáshoz. A 2375. medvetoros év (Kr. e. 1665) elején értek a már befagyott hideg tenger partjára. Az itt élő ajnók öt medvetoron át megvendégelték őket, majd az időjárás még hidegebbre válásakor, a tél közepén, mikoris a legnagyobb volt az eljegesedés, átkísérték a Béla által vezetett rokon ifjúságot a befagyott tengeren. Innen mintegy nyolc év kellett ahhoz, hogy Béláék elérjenek az indijók Arany-Birodalmába, s közben néhányan le is szakadtak, hogy megtelepedjenek. Mikor az Arany-városba értek, már csak 32-en voltak. Agaba népének leszármazottai nagyon megörültek, hogy Ataisz elsüllyedése után 3300 évvel még mindig megértették egymást(!). A nanajuzok úgy határoztak, hogy soha többé nem mennek vissza, hanem Béla vezetésével a rokon indijókhoz benősülve megtelepednek. Így csak nyolcan indultak vissza Ordoszba, ám a 2390. medvetoros évben (Kr. e. 1650) csak hárman érkeztek meg és adták le a jelentést, miszerint Béla új törzset alapítva kint maradt az indijók Arany-Birodalmában, de a 145. Arvisurát visszaküldte. Béla fősámán a 2380. medvetoros évtől (Kr. e. 1660) a 2385. medvetoros évig részt vett a kuszkói Nagyszalában, amelyen Viradó patiszu elrendelte a piaik sámánok összehívását, hogy összefoglalják, hogy a Nagy-Vízözön óta eddig eltelt 3378 évben milyen események történtek, s mi lett a sorsa Ataisz megmenekült törzseinek. Béla törzse a Kuszkó és Csaba leszármazottak fejedelmi törzsévé vált. Az Aranyos-Hegyeket soha nem hagyták el. Ezt pedig szó szerint kell érteni, hiszen a bélák törzse valóban a mai napig is ott él, és az egyik föld alatti alagútrendszerben őrzik az aranylapokra rótt emlékeinket. (Erről részletesebben olvasható a Táltosok barlangja című oldalon.) Sámán, tárkány, rimalány és beavatott képzések Minden törzs köteles volt elküldeni a legtehetségesebb ifjúkat az éppen akkori beavatott központba sámán képzés céljából, amely egy 5 éves képzés volt. Itt rovásírást, orvoslást, lóápolást, kereskedelmi és gazdálkodási tanulmányokat, a tórem hitvilággal, hitélettel kapcsolatos ismereteket szereztek, de ezen felül gyakorlati képzésben is részük volt, elsősorban a lovaglás terén. A tanulmányok befejeztét követően rendezték meg a Nagy Süánt, ami 3, 4, vagy 5 napos gyorsasági ügyességi verseny, s egyben szellemi műveltségi vetélkedő volt. A versenyszámok a következők voltak: lóápolás, lovasversenyek gyorsasági, akadály, szekérverseny, lóbetörés, szellemi vetélkedések, hitvilágról, tudományokról, rege és mondavilágról, csillagvizsgálatról, stb. (az udmurtoknál a győztest hívták Pünkösdi királynak.) Aki az első lett, az nyerte el a fősámáni-fejedelmi méltóságot. A fősámán mellett másik fejedelem volt a fővezér. A nőknél is folyt úgynevezett rimalány-képzés, ami négy évig tartott, s ahová szintén a legjobbak juthattak be. Az ő vetélkedésük győzteséből került ki az aranyasszony. Az ő feladatuk is nagyon fontos volt, így például a vetés, aratás megszervezése, a betakarított javak igazságos elosztása a közösségen belül, a lakóépületek, s az egész település tisztántartatásának felügyelete, a gyermekek világrahozatalának megkönnyítése, a csecsemők és szülő asszonyok gondozása. A törzsszövetség minden időkben rendelkezett továbbá - szintén képzett - rovósámánokkal, akik feladata a fontos történések kő-, vagy fémlapokra való lejegyzése volt. Külön oktatási rendszert állítottak fel az egyes kézműves mesterek képzéséhez. Ez a tárkányképzés négy éven át tartott, s jelenlegi szakiskolák hatékonyságával ellentétben ez idő alatt itt
valódi mesteremberek kerültek ki. A leghosszabb, hat évig tartó képzésben azonban a beavatottak részesültek. Matyó vezér, a Kínai Birodalom császára Bodó fősámán fia, Matyó indult el a kalandozó ifjúsággal a jürcsik népek birodalmába. Azonban a sok kalandozás során meggazdagodott Matyó nem tartotta be szerető apja intelmeit, s annak ellenére, hogy jó fegyverkovács volt, rabja lett az italozásnak. Részegen vezette az állandó győzelmekhez szokott ifjúságot a hegylakó jürcsik ellen. Amikor sok zsákmánnyal és láncrafűzött foglyokkal lovagoltak hazafelé, egy szép rableány leitatta borzasörrel és testvérei segítségével kilopatta Matyót a kalandozó ifjúság táborából. Ezután a rosszul sikerült kaland után három évig volt fogságban a jürcsiknél, és csak egy tyumen hadifogoly jürcsikért adták ki az apjának. Matyót az ifjúság diadallal vitte Ordoszba, ahol a tanácskozásra érkezett agg Hunbál fővezért Matyó meggyilkolta. A kalandozásra vágyó ifjúság Matyót követelte fővezérnek, mivel Hunbál a “Béke és Rokonság" szerződés miatt nem engedélyezte a kinajok megtámadását. A fiatalság kívánságát az Öregek Tanácsa is elfogadta és Matyót megerősítette fővezéri minőségében, aki rögtön hozzákezdett az új haderő kiképzéséhez Pusztaszeren. Matyó néhány év alatt fennhatósága alá kényszerítene az összes rokon törzseket, akik pedig vonakodtak belépni a hun törzsi szövetségbe, a mongolokat, jürcsikeket, hokjenokat, mandzsuónokat és szonájokat leigázta, majd a jól kiképzett 30 tyumen harcossal a kinaj Nagy-Fal ellen indult. 6 nomád tyument arra képeztek ki, hogy egy nap alatt átszállítsa a nehézpáncélos hadsereget a Nagy-Falon. A kinajok szinte megdermedtek, hogy a hunok serege a sebezhetetlennek hitt és állandóan erősítgetett kőfalon egy nap alatt át tudott törni és az őrségek leküzdésével diadalmasan haladt a kinaj-birodalom belseje felé. Matyót megitatták sámán-itallal, s ettől kezdve még a kumisz illatától is undorodott. Józan állapotban tervezte meg a kinajok ellen megindított hadjáratot. A legalkalmasabb helyen törte át a kőfalat és az előre eltervezett helyen vívta meg az összecsapást, majd egész nap tartó öldöklő csatában megsemmisítette a kinajok seregét a 3834. medvetoros évben. (Erről a csatáról a kínai történészek is megemlékeztek, megírva, hogy Kr. e. 206-ban Motó legyőzte a kinajokat.) Matyó hihetetlen nagy zsákmány mellett a kinajok nagy fejedelmeit is adófizetésre kényszerítene, amit Ordoszon keresztül voltak kötelesek szállítani minden évben. A 30 törzs vezérei azonban mindig kevesellték a kinajok adófizetését. Ezért a hunok sarcolásai nem akartak véget érni, mindig betörtek a kőfalon. Matyó sem volt megelégedve a hadisarccal, s a vezérek külön portyázással rettenetes pusztítást vittek véghez. Az északi kiszakadt kis törzsek is a hunokhoz csatlakoztak, s így óriási területek kerültek Matyó fővezér hatalma alá a Bujkál-tó vidékén túlról egészen Bihar jéghegyéig, a síksági törökök birodalmától Ordoszon keresztül a mandzsu Nagyvízig. Matyó volt az első fővezér, aki egyben fősámán is lett az édesapja halála után. Mivel Hunbál fővezérnek nem volt fia. Li-Pang, a kinajok Mennyei birodalmának első fejedelme arra kérte Matyót, hogy fogadja a kinajok vezetőségét, üljenek össze és a “Béke és Barátság" jegyében kössenek szerződést. Ne háborgassák a békés kinajok földművelőit, a hadisarcot folyamatosan fogják fizetni. Matyó biztosította a küldöttséget, hogy a “Béke és Barátság" jegyében fogadja Li-Pangnak látogatását. Ezután a küldöttség meghívta a 24 sámán ifjút a kinaj birodalomba, hogy a székvárosukban az öt tudományágban náluk is folytassanak tanulmányokat. Matyó a küldöttséggel útbandította a sámán-utánpótlás ifjait, de előbb mindegyiket kioktatta, mit kell megfigyelniük a kinajok birodalmában. A kínaiakat igen meglepte Matyó felkészültsége a tárgyaláson, amelyet a kinajok nyelvén folytattak, mivel Cabaj Fősámán óta a vezető sámánok mind elsajátították a szomszédos kinajok nyelvét. Így a hunok hírszerzése tökéletesen működött. Matyó és a törzsek vezérei már előre pontról pontra megtárgyalták követeléseiket. Ezért nagyon elhúzták a
tárgyalást, hogy a cserébe küldött sámánifjak a megbízott feladatukat végrehajthassák. Matyó megkövetelte tanítványaitól, hogy minden napról maradandó rovást kell készíteniük. Ez az előzködésük egyik legfontosabb bizonyítéka lesz, mennyire haladtak a sámán-tudományok elsajátításában. Li-Pang türelme fogytán volt, siettetni próbálta a tárgyalások menetét, ezért fontos engedményeket tett. A kinajok nagy fejedelme gyakorlatilag a hunok adófizetőjévé vált és súlyos kötelezettségeket vállalt. Később a megkötött szerződés nem teljesítése miatt Matyó a hadisarc növelését sürgette. Li-Pang mindig igyekezett kibúvókat keresni és vonakodott a szigorított hadisarc megfizetésétől. Ezért a Nagy-Kőfalat nagyszámú katonasággal erősítette meg. Matyó igen jól kiképzett hadserege újból áttörte a Nagy-Falat, majd a Hun-síkságot teljesen elfoglalta. Ezért Matyó az újabb szerződésben már azt követelte, hogy hun földművelők telepedhessenek le újból a Hun-síkságon, a Hangun folyó jobb oldalán és Li-Pang adja hozzá feleségül a leányát. Matyónak ezzel az volt a célja, hogy a Hun Törzsszövetség későbbi hódítását törvényessé és maradandóvá tegye. Ezzel teljesülhet Agaba fősámán tanítása, hogy a hunok birodalma az egyik Nagyvíztől a másik Nagyvízig terjedhessen. Az összehívott Öregek Tanácsa helyeselte Matyó érdekházasságát. Cserébe Hunbál felnövekvő leányai közül Li-Pang fejedelmi férfi lépett házasságra a sok nyelvet beszélő szépséges Szalajkával, aki az előző évben a nagy-süán egyik győztese volt és rimalány fogadalmat tett. Matyó ezzel a fogásával a kinajok vezetőségéről és terveikről állandó tájékoztatást kapott. Így a szép Cen fejedelmi leányka Matyó 25. felesége lett. Li-Pang egy szép, drágaköves palotát építtetett Ordoszban hozományként. Ezt elnevezték “Matyóvár"-nak, amely a kinajokkal rokonszenvező fekete-hunok állandó tanácskozó helyévé lett. Felújították a kinaj vendégekkel a régi “Béke és Rokonság" örök időre kötött szerződést. Tehát ezzel a házassággal Li-Pang megoldott egy fontos kérdést, az eddigi “Béke és Barátság" szerződését egy fontosabb szerződéssel váltotta fel, hogy a Hangun folyó völgyében élő népek barátságban éljenek egymással. Folyton igyekeztek a fehér és fekete hun törzsek között nézeteltéréseket szítani. Li-Pang szét akarta robbantani a 24 Hun Törzsszövetséget a csatlakozott 6 törzs segítségével, hogy aztán egyenként könnyebben elbánjanak a harcias törzsekkel A kinajok székhelyére küldött Szalajka minden fondorlatról azonnal értesítette az Öregek Tanácsát. A kinajok azonban nem nyughattak, mert romlott húst csempésztek be Ordoszba, még mielőtt azt a tárkány megvizsgálta volna. Matyó azonnal kidoboltatta a tárkány vizsgálatok eredményét, de akkorra már sokan betegek lettek. A kinajok azonban nem nyughattak, mert újra romlott húsokat csempésztek be Ordoszba, amelyről Szalajka már előzőleg jelentést küldött, és Matyó azokat a vendégségbe érkező kinajokkal etette meg. Emiatt sok vendég meghalt. Erről a kinaj tömegek tudomást szereztek és a bűnösöket lemészárolták. Li-Pang halála után Matyó kínai „Mato“ elnevezéssel kinaj császár lett. A “Béke és Barátság" elvén álló birodalmának széleit a “Nagyvíz" mosta. Matyó végrehajtotta Agaba törvényeit. Etur népe: az etruszkok A 20. Medvetoros évben Uzapani vezetésével indult el a kalandozók csoportja. Ordosz, Hunnor és Magyarka Öregek-Tanácsának szövetsége a Medvés Hegyek (Zagrosz vidéke) és az oroszlános sivatagok birodalmának felkutatását vette tervbe. A különböző irányba induló kisebb lovascsoportok a megbeszélés értelmében két évvel később a Van-tó mellett találkoztak. Minden 24 Hun Törzsszövetségi településen vendégül látták a kalandozókat. Ezért ők vadász zsákmánnyal fizettek a régi telepeseknek. Ekkor Magyarka közelében már ataiszi rendszer szerinti földmegmunkálás folyt. A folyók közelében csatornázott, míg a szárazabb domboldalakon a lépcsőzetes gazdaságok termelték a növényeket. Uzapani 600 fő lovas kalandozóval érkezett a Van-tó melletti találkozóra. Időközben Potia garaúz fejedelem harmadik fia,
Etur fejedelemfi is hozzájuk csatlakozott. A soros sámánképzés végeztével a résztvevőknek bizonyságot kellett tenniük felkészültségükről. Ezt a lovas vetélkedőt a 25. medvetoros évben a Dabósa és Paripa városok közötti Pusztaszeren tartották meg. Itt még csatlakoztak hozzájuk a kurdok is 100 lovassal, valamint a szabírok is 75 fővel. Úr és Uruk városok térségéből is jelentkeztek lovasok, így végül a versengők létszáma 1000 főre emelkedett. A 12 napig tartú viadalban a garaúz származású Etur fejedelemfi lett az első. Ezzel jogot nyert arra, hogy kiválassza, merre akar kalandozni. Etur a melegebb tengerek legnyugatibb partjáig akart elmenni. Ezen a lovasversenyen jelentek meg először a Saka törzsbeliek, akik a Ráten folyó jobb oldalán laktak, s akiket a Ráten folyó bal oldalán lakó ahájok csak szkítáknak neveztek és állandóan ellenséges viszonyban állottak egymással. Mivel a saka lovasok a negyedik, ötödik és nyolcadik helyen végeztek, az ahájoknak pedig valamennyi ifjú lovasa kiesett az előfutamok mindegyikéből, a sakák gúnyolódásainak voltak kitéve. Az aháj ifjak úgy döntöttek, hogy Etur ifjúsági vezérrel mennek a meleg tengerek partjára, mert a saka törzsekkel emberáldozatokat követelő összetűzéseik voltak. Etur garaúz fejedelemfi és menyasszonya, a saka származású Szente a NagySüán ünnepségei után elindultak 50 garaúz és 50 saka-szkíta lovassal nagynyugat felé új hazát keresni. Oroszlán-vadászat közben érkeztek Mari városába, ahol Mari aranyasszony utódainak vendégségét örömmel vették igénybe. Itt Szente egy foggal született kislánynak, Sikila fejedelmi lánynak adott életet, aki Anyahita egyisten hite szerint beavatott óm-jelzéssel született. Innen egy évig vándoroltak, s közben oroszlánokra és más nagyvadakra vadásztak, majd egy tengeröbölben másodszor is megpihentek, mivel Szentének egy kisfia született, aki sakaszkíta névadással az Adana nevet kapta, mivel az anyjára hasonlítva kék-szemű fiúcska lett. Innen északnyugat felé vették az útjukat. Három hónap múlva, egy nagy tó partjára értek, ahol szintén meg kellett pihenniük, mert Szentének megszületett a második fia, akit, barna szeme lévén, garaúz névadással Tuzának neveztek. Utána a hegységben medvére vadászva két évig vándoroltak. Amikor elérték egy hármas hegy alján a nagy meleg tengert, Szentének iker-gyermeke született, aki apja után az Etur nevet kapta, míg a leánykát Idának nevezték el. Itt az 50-50 főnyi lovas megcsaládosodott és letelepedett, mivel a szekértáborukkal érkező Mari birodalombeli, járványok elől menekülő és főként leányokból álló csoporttal az Ida hegyén megtartott hegyi ünnepélyen leányvásárt tartottak. A harmadik nap hajnalán, fejedelmi nászon Etur összeadta a szerelmes fiatalokat, ezért ezen százfőnyi csoportot Etur-népének nevezték. Kísegítőként ifjú aháj családok is indultak Eturral a meleg tengerek felé. Ők Ida hegyétől észak felé vették útjukat, és Etur népét a nyelvjárásuk szerint etruszkoknak nevezték. Etur száz családból álló népét az Ida hegységtől elindulva dél felé, a meleg tengerparton telepítette le. Amikor egy nagyobb hegységhez értek, megszületett az ötödik gyermeke, akit saka-szkíta névadással Sipinek neveztek és egy évig megpihentek a termékeny tengerparton. Egy év múlva újból elindultak dél felé és egy folyó alatti síkságon megszületett Sikila, Adane, Tuza, Ida, Etur és Sipi után Milét és Szirma nevű kisfia, de felesége, Szente fejedelmi lány ezután gyermekszülési betegségben meghalt. Ekkor Etur gyermeknevelés végett két, kisgyermeket szoptató aháj nőt hozatott a kamlikjába, hogy a kis Milét és Szirmát felneveljék. Így a Ráten folyótól menekülő aháj nők vették a gyermekeit pártfogásuk alá, akik közül aztán Samos leányzót feleségül vette. Etur és Samas házasságából született Baratony és Erek. Megtalálták a legépebb etruszk várost 2004. április 23. (Múlt-Kor történelmi portál) Nagyon keveset tudunk az etruszk kultúráról, pedig Róma felemelkedéséig ez a nép uralta a félsziget legnagyobb részét. Szenzációsnak számít tehát az a hatalmas leletegyüttes, melyre Toszkána hegyeiben bukkantak. A régészek azt remélik: az etruszk településromok felkutatása után még a legendás király, Porsena pazar sírját is sikerül megtalálniuk.
Egészen Róma felemelkedéséig Chamars volt az etruszk civilizáció legjelentősebb városállama. Az etruszkok által lucumónak nevezett uralkodó, Lars Porsena innen indíthatta legsikeresebb támadását Róma ellen, melynek célja az elűzött Tarquinus Superbus visszaültetése volt a trónra. Porsena ostrom alá vette Rómát, de később elfogadta a békeajánlatot, és visszavonult. Ha a felfedezés igaznak bizonyul, még többet tudhatunk meg Európa történetének egyik legtitokzatosabb népéről. Talán még Porsena etruszk király legendás sírjának helyét is sikerül azonosítani. Az idősebb Plinius szerint Porsena sírja egy hatalmas labirintus volt, tetején piramissal. A legenda szerint a sírt egy aranyszekér, tizenkét arany ló, egy arany tyúk, és ötezer aranycsirke díszítette. "Ha a legendát nem is igazolhatjuk, azt hiszem, Chamarsot legalábbis biztosan megtaláltuk. Ez volt Itália legnagyobb városa Róma előtt, és egymagában reprezentálja az etruszk civilizáció egészét, születésétől egészen hanyatlásáig" - mondta Giuseppe Centauro, a firenzei egyetem várostörténésze, aki Pompeji helyreállításán is dolgozott. Az etruszk kultúra szétszórt, egymással laza szövetségben álló városállamai - a Pó folyótól egészen a déli Campaniáig - Itália legmagasabb szintű civilizációját alkották Róma felemelkedéséig. Eredetük az itáliai őstörténetbe nyúlik vissza, a kultúrájuk keletkezése i. e. 900 körülre tehető. Az etruszkok uralták a félsziget nagy részét kb. fél évezredig, aztán i. e. 90-ben több évszázados hanyatlás után - római polgárok lettek. Kultúrájukról nem maradt írásos forrás. Különös, nem indoeurópai eredetű nyelvükről mindössze néhány nyom maradt fenn. Egyedül gazdagon díszített sírjaik engednek bepillantást egykor virágzó kultúrájukba. Centauro szerint Chamars valahol Prato város Calvana hegyei, és a firenzei Morello-hegy között lehet, azon az eldugott vidéken, amelyen egykor a szardíniai banditák tartották fogva elrabolt áldozataikat. Ezen a területen persze már eddig is bukkantak fontos leletekre, melyek közül a legfontosabbat házépítő munkások találták meg 200 évvel ezelőtt: az i. e. 500-480 körül készült, fiatal férfit ábrázoló bronzszobrocskát ma a British Museum őrzi. Legutóbb egy raktár alapzatát ásó munkások találtak arra a romegyüttesre, amelyet a leletet bejelentő régészek "Toszkána egyik legépebben fennmaradt etruszk városának" neveztek. Az i. e. 5. századi település a Bisenzio folyó mellett épült, éppen amellett a fal mellett, amit Centauro Chamars védőfalának vél. "A város szemmel láthatólag elnéptelenedett. Az egyik elképzelés szerint a Bisenzio áradása pusztította és űzte el az embereket" - mondta Gabriella Poggesi, az ásatások vezetője a Discovery Newsnak. Centauro feltevését Chamars ősi városának megtalálásáról viszont nem akarta kommentálni. Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda ETRUSZK ROKONAINK Úgy látszik, ez az esztendő nekem a meglepetések esztendeje - valamelyik témakörben néhány hónappal ezelőtt írtam egy cikket «Meglepetés» címmel, a rosszakat és a jókat beleértve egyaránt. Annyi bizonyos, hogy unalomra még egy másodpercnyi időre sem volt okom... Szabadságra menetelem előtt itt volt egy újabb meglepetés, amelyet egyenesen az «Il Mulino» könyvkiadó kiadványkatalógusa «Nyelvészet és irodalomkritika» rovata szerzett nekem: ebben a hónapban megjelenő finnugor-eredetet valló nyelvészek idegeit mint jelen sorok magyar-történelem szakos íróját, ki ez utóbbi hivatalos eredet-hagyományon nőtt fel és lett fent említett szakos tanár - felborzoló, Mario Alinei «Etruszk - Mint a magyar egy archaikus formája» c. könyvéről hírt adó előzetes tájékoztató, amely az alábbiakat közli: «A szerző bizonyítani szándékozik az etruszk rokonságát a magyarral az európai nyelvek eredetével kapcsolatos kutatásai eredményeként következtetett elmélete alapján. Ezen állításának alapjául a két nyelv közötti számos nyelvi, valamint az etruszk és az ősi magyar tisztségek hasonlósága szolgál. Ezek a hasonlóságok tették lehetővé a szerző számára a legjobb etruszk tudomány elért eredményeinek javarészének megerősítésével azokat tovább fejleszteni, s az eddigi lefordított szövegek pontosabb fordításait és a mai napig még lefordíthatatlannak tartott, vagy csak részben lefordított szövegek megfejtését. A könyv az etruszk őstörténet eddig elért eredményeinek újraértelmezésével, s azzal az ősmagyarok honfoglalásának dátumának új hipotézisével zárul.» (Fordította © Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda) Noha a hír nem új, mert nemcsak jelen korunkban, hanem századokkal ezelőtt is már felmerült - elég ha csak a magyar-etruszk rokonság mellett emlékezünk azokra a hangokra, amelyek már pedzegették a magyar-sumér, magyar-kelta, magyar-japán rokonságot, de ezen hangokat csak elfojtották, s most ismét különféle hazai és nemzetközi fórumokon újból feléledtek, bár a hivatalos tudományos állásfoglalást képviselők agyonhallgatják, s ugyanez
történik itt olasz honban is, mert eddig még semmiféle reakció nem jelent meg se pro se kontra sem a kiadó sorait, sem a lent említett újságcikket követően. Mellesleg megjegyzem, hogy a magyar-japán rokonsággal kapcsolatban van egy kisgyermekkori emlékem, amikor anyai nagyapám mesélt nekünk az első világháborús fogságáról, majd Japánba kerüléséről amíg aztán az amerikaiak haza nem juttatták őt felszabadított fogolytársaival együtt - említette, hogy a magyar felszabadított hadifoglyokat a japánok meleg szeretettel fogadták, s nem győzték mindig ismételni, s arra hivatkozni, hogy a «magyarok és a japánok testvérnép». Ezenkívül napjainkban is találkoztam hazai izgalmas szakemberek által írt szakcikkekkel, s egyikükkel még kapcsolatba is léptem. (Erre majd még visszatérek később.) Ezen hírrel felajzottan írtam a kiadónak, hogy recenzió céljából, éppenhogy megjelenik a könyv, szíveskedjenek a szerkesztőségbe eljuttatni egy példányt. Még nem láttam a könyvet, eddig még nem kaptam semmit, igaz, hogy még nem is jelent meg a könyvpiacon a beharangozott könyv. Éppen, hogy megérkeztem a tengerparti nyaralónkba, olvasom a «La Repubblica» augusztus elsejei számában Cinzia Dal Maso alábbi cikkét: «A legújabb hír az etruszkokról: a magyarok rokonai» Nem, nem tréfa: egy jeles nyelvtudós 500 oldalt szentelt annak bebizonyítására, hogy a «titkok népének» nyelve a sztyeppérõl származik. A könyv, amely hamarosan meg kell, hogy jelenjen, máris megosztja a tudósokat. Professzor úr, elő a bizonyítékokkal! Az etruszkok Magyarországról jöttek? Mesének vagy az uborkaszezon tréfájának tűnik, amely a toszkánaiakkal akarja elhitetni a magyar eredetüket. Az elméletet azonban egy tekintélyes olasz nyelvész, az utrechti egyetem emeritus professzora, Mario Alinei állította fel, aki ezen utolsó könyvében csaknem 500 oldalon fejtegeti azt, amely szeptember elején jelenik meg a Mulino Kiadó gondozásában. Napjainkban - mint ahogy az etruszkrajongók jól tudják -, az etruszkok eredetének kutatása ismét divatos témává kezd válni. A «titkok népe», mint ahogy mindig is emlegették őket a szakma bennfentesei, ennek ellenére hasznosabbnak tartják történelmük tanulmányozását, semmint a bebizonyíthatatlan eredetük kutatását. Csupán néhány hete látott napvilágot Giovanni Semerano «A nép, amely legyőzte a halált. Az etruszkok és nyelvük»/«Il popolo che sconfisse la morte. Gli etruschi e la loro lingua» c. könyve (Bruno Mondadori, 163 oldal, 18,50 Euro). Giovanni Semerano elmondta, hogy az etruszk az ókori KözelKelet nyelveinek, főként a sémi nyelvek keveréke. Alinei most mindezt elveti s Ázsiából Kelet-Európába vezet el bennünket. Már a könyvcím is magáért beszél: «Etrusco, una forma arcaica di Ungherese» (Az etruszk, mint a magyar egy archaikus formája). De mindez még világosabbá válik Alinei által néhány éve kidolgozott «Kontinuitás-elmélet»-én keresztül. Természetesen nyelvi kontinuitásról van szó. Az őskortól, egyenesen a paleolitikumtól napjainkig. A világ nagy nyelvcsaládjai nem az utolsó évezredek népeinek vándorlásainak eredménye, hanem azok mindenkor egy meghatározott területen élő népek nyelvei. Tehát el kell törölni az összes ázsiai és európai invázó népeket idoeurópai nyelveink eredetének magyarázatát tekintve. Görög, latin, itáliai/«italicusok» és kelta nyelvek rokoni kapcsolatban állnak egymással, mert mindig is léteztek az illető helyeken. Az etruszk nyelv azonban nem, mert különböző. Ezt mindenki tudja. Egy ragozó (agglutináló) nyelv, amelyben a szógyök és a rag/toldalék összeolvadás nélkül kacsolódik. Bővelkedik réshangokban (amelyek Alinei szerint a mai toszkánai dialektusban élnek tovább). Jellemző vonások ezek, amelyek arra utalnak e tekintetben, hogy az etruszk a magyarral megegyezik. Ám Alinei igazi bizonyítékai a tisztségek elnevezései lennének, amelyek elnevezései hasonlóak a két nyelvben, sőt még szerepüket tekintve is analóg. «Rendkívüli affinitások ezek» magyarázza -, «amelyek nem lehetnek a véletlenek következményei». Így nekilátott az etruszk szövegek fordításának mind a már ismert eddig lefordítottakat, mind a számunkra még megfejthetetleneket a magyar nyelvvel való összefüggések figyelembevételével. Úgy tűnik, hogy ezen kísérlete működőképes volt. Ám, ha a nyelvészet meggyőző, hogyan igazítható hozzá a történelem? A jelenleg elfogadott elmélet szerint a magyarok a korai középkor folyamán
érkeztek a mai Magyarország területére, s legkorábbi nyelvemlékeik erre a korra vezethetők vissza. Az ekkori magyarok és az első etruszkok között szinte két évezrednyi történelem telt el. «Igen ám, de ma már sokan úgy gondolják, hogy a vándorlás jóval korábban ment végbe - folytatja Alinei -, s egyenesen azt hiszem, hogy a Krisztus előtti III. évezredben, az úgynevezett kurgán-betöréssel, mely népek a Fekete-tengeri északi sztyeppékről érkeztek Európába.» Török népek, s valóban, a magyar nyelv sok török nyelvi elemet tartalmaz, amelyek megkülönböztetik az összes más finnugor nyelvcsalád nyelveitől, amelyhez tartozik. Tanulság: a magyar nyelv különbözik a közeli nyelvektől mint az etruszk az itáliaiaktól/«italicusoktól»². Alinei szerint mindkét népnyelv nem autochton¹, hanem hódító betörő. A magyarnak sikerült egybeolvadnia a helyi nyelvekkel, míg az etruszk a legutóbbi délnyugat felé irányuló magyar vándorlások egyikének köszönhetően kitartóbban őrizte meg sajátosságait. S hogy az etruszkok Magyarországról érkeznének, mondja Alinei, azt a régészek már jó ideje bizonyították. Ez az elmélet visszaszáll a hatvanas évekre, Hugh Hencken «Tarquinia and Etruscan Origins» című könyvében teljesedett ki, amelyben a szerző nyíltan beszél a «titkok népének» a KárpátDuna-medencéből való bejöveteléről. "Ellenben ennek az elméletnek nem volt nagy sikere", jegyzi meg Adriano Maggiani, a velencei egyetem etruszkológiai tanszékének docense. «Egy csupán a sok közül: hiszen minden szakkönyvtár rendelkezik egy önálló részleggel, amely az etruszkok eredetéről szóló könyveknek tartanak fenn. Kezdve egy bizonyos Annio di Viterbóval, aki 1498-ban az etruszk nyelv héber eredetét hangoztatta³, egészen a 20. századi legjelesebb nyelvészekig. Az egymástól időben és térben oly távol álló magyar és etruszk nyelv közötti Alinei által kimutatott hasonlóságok inkább jövevényszavak eredményei lehetnek; egy közvetlen eredet gondolata számomra nehezen elképzelhető.» Mindenesetre Alinei könyvének még meg kell jelennie és máris megosztja az etruszkológusokat s ez a «titkok népének» szerelmesei számára az egyedüli biztos tény.» (Fordította © Dr.Bonaniné Tamás-Tarr Melinda) ---------------------------------------------------------------------------------------------------¹ Autochton: [e.: 'autohtón'] gör., 1. bennszülött, ősi, törzsökös eredeti ; 2. geol.: helyben keletkezett, keletkezési helyén maradt; 3. él.: őshonos. ² «Italicusok»: a dél-itáliai 'italicus' törzs nevéből az 'italicusok' gyűjtőnevet kapták a görögöktől. ³ Sajó Tamás megjegyzése az ő fordítása végén: «Pontosabban nem héber, hanem arám eredetét, minthogy az egyik legjelentősebb etruszk városból származó, s gyökereire nyilvánvalóan büszke Viterbói Annius, VI. Sándor pápa titkára a reneszánsz korában hihetetlenül sikeres könyve révén – amely 17 általa hamisított ókori írást tartalmazott – azt igyekezett bizonyítani, hogy az özönvizet túlélő Noé és családja arám nyelven beszélt, s a bárka megfeneklése után közvetlenül az Ararát hegyéről vándorolt Etruriába*, a mai Toszkánába.»: ( http://www.studiolum.com/etruszk/ ) * Etrúria (ahogy annak idején én tanultam): Kr. e. VIII. sz.körül Etrúria eredeti területe a Tiberis - Arnus -Tirrén-tenger által határolt vidék. A Kr. e. VII. sz.ban hatalmuk Itália-szerte számottevő volt, és a VI. sz.-ban érte el tetőpontját, amikor Tiberistől az Alpokig Itália egyharmadát uralták. Politikai szervezetük alapját a tizenkét etruszk szövetsége alkotta (Arretium, Caere, Clusium, Cortona, Perusia, Pirgi, Roselle, Tarquinii, Veii, Vetulonia, Volsini, Vulci). A városok a nemzetségi rendszer felbomlása óta «királyságok» voltak, eleinte választott királyokkal, akiknek a hatalmát azonban - Kr. e. VI. sz.-tól a megerősödött arisztokrácia korlátozta. (Az államhatalom jelképe a vesszőnyalábba szúrt bárd, a bíborszínű tóga, a jogar és a trónszék.) Az arisztokrácia jelentős kiváltságokat élvezett, a termelőmunkát a szabad parasztok és rabszolgák végezték. Figyelmet érdemlő az etruszk nők kivételes helyzete, amely eltért más korabeli népekétől. Egyes családi ügyekben önállóan döntöttek, részt vehettek a nyilvános játékokban (gladiátori viadalokon), éppoly szabadon viselkedhettek, mint a férfiak, a gyermekek pedig mindkét szülőjük nevét, tehát anyjuk nevét is viselték...
--------------------------------------------------------------------------------------------------Íme egy kis ízelítő az egyik hazai - most még egyelőre a neve legyen titok, mint maga a «titkos etruszkok» - etruszkológussal váltott levelezésből: «Köszönöm jelentkezését. Az Ön által ajánlott cikket már megjelentettük magunk is a történelemmel foglalkozó honlapunkon is. Magam éppen most készülök felvenni a kapcsolatot Alinei professzorral, épp a napokban kaptam meg címét M... L... [szándékosan nem közlöm a teljes nevet] nyelvész, politológus barátomtól, aki egy egyetemen dolgozott vele Utrechtben, amíg Alinei haza nem tért Olaszországba. Nos, Alinei indítékain nem vagyok meglepve, végtére is az indoeurópai és sémita elszármaztatások erőtlennek bizonyultak. A magyar közvetítésű sztyeppei eredet valóban fantasztikusnak hat, de csak akkor, ha a Kárpátmedencét nem az európai ősműveltség terepének látjuk. Ezen bőven keresztül ment a sztyeppei műveltség is, a Kárpát-medencében Kr. e. 2200 és IV. Béla között éppen 29 alkalommal. Igazából fel sem tudom fogni, hogy Alinei nyugati létére ekkora rizikót vállalt: Árpád honfoglalása előtt 2000 évvel magyar jelenlétet Etrúriában feltételezni - hát ez arrafelé égetnivaló bűn lehet, persze nálunk is. Hisz a mai verzió szerint Árpád előtt nem voltak magyarok itt nálunk. És mégis igaza van, ebben nagyon tudom őt támogatni, de ő is engem. Alinei jó nyomon jár, de a "fejvesztést" jelentő mozzanatot nem vállalhatja fel, hogy tudniillik nem közvetlenül ránk hivatkozik, hanem a sztyeppére. Végtére is, nem mondhatja ki helyettünk, hogy a Kárpátmedencében ősidők óta mindig magyarul beszéltek, és még Árpád is csak beolvadhatott e nyelvi, műveltségi közegbe. Szívesen küldök Önnek egy példányt A magyar ókor első kötetéből, hogy egyben láthassa azt, amiről írok. Nem tagadom, vannak a nyugatiak számára nehezebben emészthető fejezetei is a könyvnek. Ennek fényében lesz majd eldönthető, hogy elég lesze csak az etruszk anyagot körüljárni, vagy esetleg később az egészet. A két kötet 900 oldal. Addig is könyvem angol előszavát mellékelem szeretettel...» Az érintett etruszkológus - mint ahogy írja nekem - saját s igen izgalmas irányzatot képvisel az otthon megszokotthoz képest. Mégsincs egyedül abban, hogy a Kárpát-medence kőkori történelmét folyamatosnak tekintve, bennünket az őseurópai nép leszármazottainak tekint. De természetesen nemcsak magunkat, hiszen ha az Kr. e. 500 táján észlelhető egységes európai műveltségre (nem civilizáció!) és egységes nyelvre gondolván arra kell következtetnünk, hogy akkor a kelták, az etruszkok és mi is annak leszármazottjai és örökösei vagyunk. Hangsúlyozza, hogy a hazai kutatóink az Árpád előtti Kárpát-medence történelméről hallani sem akarnak. Titokzatos etruszkológusom viszont jogosan azt gondolja, hogy szülőföldünk történelme akár 40 000 évvel ezelőttől is - a miénk ugyanúgy, ahogy azt Európa más népei kétségek nélkül gondolják. Emiatt azt a sajátunknak kell tekintenünk, és ennek megfelelően megbecsülnünk. Mi ma nem állhatunk értelmi és érzelmi kapcsolatban kőkori, újkőkori, bronzkori leleteinkkel, mert ezt nekünk nem tanítják. Azért dolgozik, hogy ugyanúgy tisztelhessük, és a magunkénak tekinthessük akárhány ezer év történelmét Magyarországon is. Biztos abban, hogy ez a törekvése vitákat okoz majd, de ezt a kockázatot vállalnunk érdemes. Társadalmunk egészségesebb mentális állapotára vágyva mindenképpen. Az egészséges népi öntudatot a történelem is formálja... Befejezésül itt van két kis részlet az ígért könyvből: «......Hogy a Disciplina Etrusca még a korai kereszténység időszakában is mennyire eleven volt, annak bizonyítéka, hogy 408-ban, mikor a nyugati gótok Rómát ostromolták, római feljegyzések szerint etruszk villámjósok ajánlották fel segítségüket.¹ Eszerint az etruszkok saját maguk szabta végzetük beteljesedése ellen semmit sem tettek. Belenyugodtak abba, hogy más nép részévé válva új életet kezdhetnek. Ezért az etruszkok nem
haltak ki, de hozzáidomulva a latinokhoz, immár lélekben latinná alakulva újra kézbe vették a város sorsának irányítását, miközben velük, helyettük, mint agymosott, átprogramozott nép, megindultak a latin világbirodalom létrehozásának rögös útján. Teljes műveltségük – általuk - tovább élt immáron a latinok neve alatt, akik enélkül semmire sem mentek volna. A latinok hálából úgy elfelejtették okosabbik felüket, hogy kétezer évvel később újra fel kell
fedezni őket. A történet ismerős már korábbról is, szinte ugyanez történt Asszíriában is. Az előbbi történet viszont megdöbbentő, mert a világtörténelemben most hallhatunk először egy nép saját maga számára kijelölt életkoráról, saját maga szabta népi életének beletörődéssel tudomásul vett befejeződéséről, sőt mi több, önkéntes eltűnéséről. Most újra Pap Gábor Pilis-szindrómában írt, önfeláldozásról szóló sötét gondolatai vetődnek elém. Hát mégis lehetséges lenne, hogy egy lélekben emelkedett, kiművelt nép a közös tudat szintjén, magyarul népként megfogalmazva közös életét, mint egy ember életének megállóit felvetítse valamiféle égi megállókhoz népe sorsát? Képes legyen arra, hogy a maga által kijelölt népi kor elérése után önként eltűnjön az árnyékvilágból? Népi élete alkonyán, a III-II. században valóban komorak már a színek, sok, túl sok a halál. Talán nekik csak átköltözést jelentett a másik domboldal kevésbé faragott, durvábbra vett kövei közé, ahol a holtak birodalma állt. Hitük szerint egy másik világban élték tovább földi életüket ugyanolyan kényelemben, mint korábban a fényesben. Ezért talán nem is volt számukra olyan nagy szörnyűség új név alatt újra megjelenni, szinte újjászületésként is felfogható. Jónéhány lappal fentebb éppen erről szólt egy gondolat, ott akkor úgy látszott, mintha számomra az etruszkok nem is tűntek volna el, csak ruhát cseréltek volna. Ha utólag megállunk egy pillanatra, azt láthatjuk, hogy etruszkként valóban eltűntek, műveltségüket a durvalelkűek ölébe borították, azok azonban nem javultak meg ettől. Egy Krisztusi gondolat, netán előkép az ókorból. Feláldozásuk - profán elképzelés nyomán - a jelek szerint nem a megfelelő alanyt érte, hiába való volt, mert emezek megokosodva úgy kifosztották és feldúlták a Világot, hogy még ma is azt nyögjük. Éppen kedves etruszk rokonaink ügyeit is szeretnénk rendbe tenni, mert a feláldozás után már senki sem akar egykori valójukra ráismerni. Ez az elénk vetülő kép etruszkjainkról valószínűleg még igen sokáig nem hagy békén bennünket, megemésztéséhez, feldolgozásához a felismerés e rövid ideje biztosan nem elég...» --------------------------------------------------------------------------------------------------¹ Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában, Corvina, Budapest, 1977, 53-56. o. --------------------------------------------------------------------------------------------------«…Tiniának, az etruszkok viharistenének, Jupiter és Zeusz elődjének a bolsenai múzeum udvarán álló, közel háromezer évvel ezelőtt kőbe vésett neve olyan megilletődést váltott ki belőlünk, hogy mindketten némán álltunk, mintha áldozni készülnénk. Áldozni egy rég letűnt nép hite, keze nyoma előtt. "Itt találták Bolsenában?" "Igen." Gondolatokba mélyedve, egyetlen szó nélkül baktattunk fel a palota tornyába. A régész az ablakra mutatott. Napsütésben ragyog a Bolsena-tó. Hullámzó dombok, gyönyörű erdőség – a megejtő látvány hihetővé teszi, hogy az etruszkok ide helyezték legősibb istenségük – Fanum Voltumnae – lakóhelyét. "Lehet, hogy a francia Blochnak és az orvietói Bizarri professzornak is igaza van? Lehet, hogy Bolsenától Orvietóig az egész táj megszentelt liget volt? A Tinia-oltár csak valószínűsít, nem bizonyít¹"– mondja Szántó Lívia. Meglehet, de hogy most a közelben jártunk, az biztos. Volsinii elemi erejű szakrális hely, méltó egy Pantokrátor jelenlétéhez. (Tinia ugyanakkor a hettita Tesup, a Tell Halaf-i Tesup, az urartui Teseba² azonosa.) Nem tartom kizártnak, hogy Veii, amely kísértetiesen hasonlít a Pilisre, korábban nem vitt-e hasonló szerepet, a rómaiak évtizedekig tartó makacs ostroma erre mutathat. Glastonbury után ide, Volsiniibe is el kell menjünk, hogy alaposabban és közelebbről láthassuk meg azt, amit ott látni kell. Ezt éppen késői adatok erősítik meg, hisz a Kr. u. IV. században
Constantinus, a római császár újra engedélyezi Volsinii évenkénti etruszk összejöveteleit. Mondja meg nekem végre valaki, - hadd ébredjek fel - hogyan lehetséges az, hogy egy kipusztítottként, beolvadtként, eltüntetettként nyilvántartott nép, hogyan képes négyszáz évvel állítólagos eltemetése után szakrális központjának visszaállítása érdekében olyan nyomást gyakorolni a római világbirodalom császárára, hogy az engedjen a követelésnek. Sőt, 408ban, nem sokkal a gótok római fosztogatása előtt papjaik, táltosaik májjóslási szolgálatukat ajánlják fel. A hosszú csend, ami ezután következett majd ezer évre rá még egyszer újra megszakadt. A fiatal ezerháromszázasok új csodát hoznak Európába. A reneszánsz kezdetét Giorgio Vasari (1511-1574), A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek című munka híres 16. századi szerzője, az itáliai művészet nagy megújhodásának kezdetét a 13. század végétől keltezi és Cimabue (1240/50-1302 után), illetve Giotto (1267-1337) firenzei festők munkásságához köti.³ Az országot ezúttal Toszkánának hívják, új mecénások is kerülnek, majd Petrarca, Dante, Boccaccio, és a kibomló reneszánsz lelkületében újra viszontláthatjuk külsőre megváltozott rokonainkat változatlan szellem kíséretében. Firenze, az újetruszk világváros és a körülötte lüktető táj évszázados szárnyalása a szellem műve volt. Elemi erejű kinyílása újra emberivé változtatta a halott földrészt. A fényre, tisztaságra, megújhodásra vágyók, az inkvizíciók égett hústól bűzlő korától megundorodottak végre friss levegőhöz jutottak, szellemük erejével felszámolták az intézményesített keresztény terrort. Ráérzett erre Hunyadi Mátyás király Magyarországa is, gyorsan elterjesztette a magyar lélekhez is közelálló időtlen, de ott akkor mégis újra friss eszméket és gondolatokat. Éppen Toszkána, ez etruszk örökség soha ki nem halt tulajdonosa hirdette meg szellemi szabadságharcát a már majd ezer éve sötétséget tanítókkal szemben. Igen, - hát persze, - éppen Toszkána, Etrúria szellemi és vér szerinti örököse, amely végül Olaszországot is egyesülésre vitte derűs szellemével.* ------------------------------------------------------------------------------------------------¹ Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 109-110. o. ² Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 159. o. ³ Rolf Toman (szerk.): Az itáliai reneszánsz. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1998. 5. o. * Szerzői megjegyzés: Ez «kicsit fellengzős, de talán nem átkoznak el érte, bizonyára a felismerés íratta velem». Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda http://www.osservatorioletterario.net/ Pannon vezér honfoglalása A 3240. Medvetoros évben - római időszámítás szerint Krisztus születése előtt 800-ban, - Pannon ifjúsági vezér megjelent ezen a tájon négyezer lovasával, akik a káspivári Saka-szkíta birodalomból jöttek kalandozásra, hogy Esküló népét (Eskló) megvédjék az elsüllyedt Atlantiszról menekült geri-beri (görög) féle népek szorongattatásától. Pannon vezér egy dombocskán ütötte fel vezéri szállását, amit harcostársai Pannon-halmának neveztek el. A geri-beri népek elhízott tömegei ész nélkül menekültek előlük dél felé a rokonaikhoz, csak a kőfaragók hódoltak meg előttük. Pannon vezér és öccse, Mecsek, beleszeretett Esküló
leányaiba, Gyömörébe és Indijába. A következő télen már mind a 6000 lovas megcsaládosodott. Az ezt következő télen immár asszonyaikkal együtt közel 12.000 ezer, 24 Hun Törzsszövetségi lakos került át Biked-birodalmába. Biked népe az 1 tömény, azaz 10 000 lovast a vezérükről pannonoknak nevezte. A hatezer főnyi visszamaradt, részben megcsaládosodott harcosnak minden felszerelést megadtak, ami az új település szempontjából fontos volt. Aranyos-széken már előzőleg is voltak hun települések, mivel Bihar ifjúsági vezér i. sz. előtt 2810-ben történt kalandozásakor kis csoportjával megjelent a védelmet nyújtó hegyek között, Aranyos-széken. A második csoport egy döghalál járvány idején, Kr. e. 1610-ben érkezett Aranyosszékre a parszi-szkíták és székihunok törzséből, akik főként Barca síkságán és Aranyosszéken telepedtek le. A Kőszeg tornyának környékén lakó tarkós őslakók, látva Suprun vitézeinek fényes fegyverzetét, tegezükben ékeskedő nyílvesszőiket, nem fogadták ellenségesen a végvári vitézeket, hanem apró jószágaikkal kedveskedtek nekik. Kőszegi végvári vitéz a legszebb tarkós leányt elvette feleségül. Ezzel megpecsételődött a pannon és a tarkós népeknek a hegyvidéki barátsága. Mivel a Pécs-Tórem-hívő saka-szkíták voltak többségben, az újabb településeket Kr. e. 799-ben PécsTórem városának nevezték. E település mesés gazdagsága és a termő gyümölcsösök vonzó hatást gyakoroltak az Isis-lakók híveire, így a tíz év alatt sokan elvándoroltak Pécs-Tórem városába minden kincsükkel együtt. Pannon után legvitézebb fia, Csanak lett Pannonföld fejedelme, Mecsek fősámánsága mellett. Amikor Kr. e. 773-ban a Nagyszalát Pécsett megtartották, Mecsek Eplény fiának adta át a fősámánságot. Minden újabb ötéves sámánképzés után kisebb csoportok érkeztek Káspivárból, a tizedik évben Ordoszból, a 24 Hun Törzsszövetség minden törzséből. A kiképzett rimalányok mind a fejedelmi és fősámáni udvarokba mentek férjhez és aranylemezes Arvisurákban örökítették meg Pannonföld Ordoszhoz való szellemi kapcsolódását. A sámánképzésen 48 ifjú közül Csanak fia, Veszprém lett a legelső és jogot nyert arra, hogy a 24 fős ordoszi beavatott sámánképzésen képviselje Káspivár-Birodalmát. Veszprém az ordoszi sámánképzésen is első lett, és Kaluga vepsze törzsbeli fősámán leányát, Pejt rimalányt vette feleségül. Mivel Kalugának csak egy leánya volt, mesés kincseivel és száz fős vepsze törzsbéli lovaskísérettel két évig jött Ordoszból. Amikor megérkeztek Pécsre, örömmel fogadták a nagy aranykincsekkel érkező, ifjúsági versenyen győztes fejedelmi házaspárt. Devecser pannonföldi fejedelem megbízta Veszprémet, hogy szervezze meg Pannonföld biztonságát. Veszprémnek első dolga volt, hogy visszaemlékezése alapján, még azon évben, Kr. e. 728-ban, a legbiztonságosabb helyen, Pannonföld közepe táján felállítsa az új sámánközpontot. Az Ordosz birodalmi Veszprém városának mintájára felépítették 100 vepsze harcos segítségével és az ifjú fősámán törzsének ácsaival Vepszerém városát, Pannonföld-Birodalmának új sámánközpontját. Pannon törzsei között az avarok voltak a legszaporábbak és Pécs-Tórem városában, a Mecsek fejedelemről elnevezett hegy környékén nagyon megsűrűsödtek háromkaréjos kegyhelyeik, harcosaik száma 1 töményre emelkedett. A vepsze törzs minden családi fészkében épült szitás-fürdő is, míg a nyári tisztálkodást ruhaégetéssel egybekötve a széki-hunok elnevezése szerinti Bolhás-tó mellett végezték vallási szertartás keretében. A szeld-hun halászok elnevezése azonban nem tetszett nekik, ezért az ordoszvidéki, vepszeföldi elnevezésével a kellemes, meleg tavat Balatonnak hívták. Ebben az Arvisurában megalkották Pannonföld törvényeit Agaba fősámán elvei alapján. Elhatározták, hogy Ordosz parancsa szerint a kisebb kalandozásokat visszaverik, de a nagy hódítók ellen mindig alkalmazzák az őslakók régi törvényeit, a meghódolást. Kiépítik a 24 hun törzsszervezetet tizedekre lemenőleg. Soha nem hagyják el Pannonföldet, hogy Ordosz nagy törzseinek menedékhelyét kiépíthessék. Veszprém lesz az új Égi-Birodalom fővárosa, mivel már Pécsett is érték támadások, az új központ helyzeténél fogva könnyebben védhető. A fentiekre nézve megkötötték a vérszerződést. Veszprém, Bihács, Kanizsa, Ruma és Suprun engedte vérét Pejt aranyasszony díszes edényébe. Suprun egy kabar tizeddel, Encs vitéz őrségparancsnokkal napnyugat felé lovagolt és egy árvizes folyónál a
magaslati dombon őrtornyot építtetett és elnevezte Encs-tornyának és magát a folyót Encs folyónak. Utána még 9 tized kabar őrséget vezényelt Encs vitéz parancsnoksága alá. A kabar ácsokkal felépítette Encs várát és megszervezte a teljes ellátásukat. A 3328. Medvetoros év tavaszán menekülők érkeztek Detrekő vezér Sasvárába, akiket a szikul vitézek tótoknak neveztek. Kalandozásaik során már találkoztak ezzel a néppel, de csak ellovagoltak mezei munkásaik mellett, mivel a marótok cselédségéhez tartoztak és soha nem támadták meg őket. Esztorás jelentésében rovásokban közölte édesapjával, hogy a szomszédaik között kétféle nép van, csehek és marótok, akik mezei cselédeiket tótoknak hívják, míg egyes asszonyok a gyermekeikkel együtt szluvákoknak csúfolják őket, akik ezért igen haragudtak a többiekre. A kabarok a széki-hunok nyelve szerint tótoknak nevezték a menekülőket, míg a szikul vitézek csupán szőröknek, mert sokkal szőrösebbek voltak, mint a 24 Hun Törzsszövetség népei. A pannonföldi Oregek Tanácsa elrendelte, hogy a menekülőket Sasvártól északra telepítsék le, egy évi béklyós, várkörüli munkálkodásra. Suprun jelentése alapján Veszprém, Káspivár és Ordosz sámánközpont is rovásba fektette az új nép érkezését. Esztorás töményéből Encs és Ibos vonalára káldorokat vezényeltek, akik megteremtették az összeköttetést a káldor sereggel. Egy holdtölte után Suprun tömény vezér és Bándor káldor vezér szerződést kötöttek, amely szerint Dunna istenasszony folyója mindkét oldalának termékeny partját birtokba veszik és minden vitás kérdést vérontás nélkül tárgyalnak meg, a fegyvereket pedig közösen készítik a káldor-pannon szövetséges törzseknek. Ekkor a vasgyártó kabar koholókat és pesteket káldor kézműves szokás szerint újjáépítették. Újabb érclelőhelyeket kerestek és fellendítették a vaskészítést. Suprun kabar vasgyártói nagyon összebarátkoztak a káldorokkal és a Sakaszkítáktól átvették Suprun tornyának őrzését. Közben folytatódott a káldorok folyamatos bevándorlása és benépesítették a ritkán lakott termőföldeket. Az új káldor-pannon örök szövetségnek Esztorás az ordoszi sámánképzésből történő hazajövetele után Kr. e. 703-ban lett a fejedelme és Kr. e. 700-ban a Dunnaasszony folyója melletti Káldor fővezérséget is átvette. A kabarok igen elszaporodtak Sopronban és vasművelésük miatt a káldor kereskedők sokszor kimmereknek nevezték őket. Sopron vezért Soprontornyánál temették el. A kabarok sok esetben összeházasodtak a káldorokkal. Az uralkodók mindig a pannon-kelta vezetőrétegből kerültek ki. Esztorás sokáig uralkodott és Sopron város híressé vált a visszaszivárgott kabarok harci játékairól. Később Kr. u. 185ben, amikor a római Pannónia megerősödött, az ide-oda vándorló pannon fősámánság a Mátra vidékére költözött. Mivel a Kövezsd és Augustus római császár között kötött szerződést a rómaiak nem sokáig tartották be, a Duna vonalán egy percig sem volt békeszerződés szerinti állapot. A Rasna szövetség megalakulása Kr. e. 1700 körül, a Fekete-tenger északi részéről Rasna avar fejedelem vezetésével 12 törzs érkezett Erdélyen keresztül az Eszter félszigetre (Ister). Innen vonul tovább az Apó síkra és az Apó (a későbbi Pó) folyóhoz. Arnó avar vezér Kr. e. 1480-1465 között érkezett 12 családdal és megalkotta a Rasna Szövetséget. Háromszor 24, azaz 72 Lukumó-papkirályt képeztek ki. Ezeknek nagy része az Apó síkságán tartalék földművelő lett. Kr.e. 1265-ben megalakult a Mantovai titkos Szövetség ezen 12 Nép szétesésének megakadályozása végett. A Tengeri-Népek (vagyis az Atlantiszról menekült népek) támadásai Kr. e. 1145-ben megszűntek, csak ezután jöhetett el a Rasna-Szövetség fénykora. Az etruszkok oly nagyot alkottak a bronzgyártás, szobrászat és festészet terén, mint addig még egyik nép sem. A győztes Rómától Kr. e. 88-ban állampolgári jogot kaptak.
Tarhum után Veji lett a Rasna-Szövetség székhelye. Az Apó síkságtól Campányig terjedt az ösz-szövetségi terület. Veji a Rasna Szövetség középpontjába esett és sok tengeri kikötővel rendelkezve hatalmi központtá változott. Az Arnó-család azonban ragaszkodott Piroska kövéhez, amelynek gondolatrezgési parancsai szerint a Melegvizek birodalmához könnyebben el lehet menekülni, mint a tengeren. Piroska kövét Kr. e. 1465-1190 között Kortonváron tartották, az Arnó-család várában. Amikor Kr. e. 800-ban Pannon vezér birodalmat alapított a Duna középső folyásánál, érintkezésbe lépett az Arnó-leszármazottakkal Kortona várában. Később a megbízottak Pisina kikötőjében megjelenve megbeszélésre hívták Felsinába az Arnó-családot és javaslatot tettek a 2 beszélő köves birodalom egyesítésére. A déliek vezette Rasna Szövetség ezt elutasította, pedig ez újabb 800 évre biztosította volna megmaradásuk lehetőségét. Így a 10 tengeri-Nép Szövetsége Kr. e. 396-390-től fokozatosan felőrölte a Rasna Szövetséget. A gallok betörései egyre sűrűsbödtek, ezért az Arnó család Kortonvárába vitte Piroska kövét. Harcaik egyik oldalon nem sikerültek, mivel Tarhum Róma kezére került a sokszori békekötés ellenére is. Az északi Etruszkföldet a gallok gyakran felgyújtották és Marsabottó, Felsina és Mantua leégett. Marsabottót már nem is építették két városként újjá, hanem “Misa" néven egy városnak építették fel. Az etruszkok gyakran fellázadtak Róma önkénye ellen, de a vasgyártók és a fegyverek készítői, ha élni akartak, fegyvereket kellett készíteniük a latinoknak hódításaikhoz. Végül Sulla az etruszkoknak polgárjogot adott, de előbb Kr. e. 265ben a Volsini vallási központot teljesen feldúlták. Az Arnó család ekkor Sóvárra költözött. Kr. e. 88-ban Piroska kövét ide menekítette a 12 család, s a sziklavárbeli családokba benősültek. Itt várták meg a 24 Hun Törzsszövetség előretörését, majd ennek 25 éves uralma után a szkíta Gyöngyös vezér táborába menekítették Piroska kövét. Összesen 12 rovásgyűjteményben Kr. e. 1475-től rótták le a Rasna-Törzs-Szövetséget megalapító 12 Nép történetét, amelyek a következők: 1. Az avarok főhadiszállása Kortonavárban és Firenzében, az Arnó völgyében volt és Kr. e. 88-ban innen vándoroltak Sóvárba, Halasra és Pongóba. 2. A dahák és hegyi-avarok Bolsenában telepedtek le, majd Volsinban. 3. A zagroszok a jürcsik avarokkal Marsa és Bottóban kaptak helyet. 4. A szavárd-magyarok az oszét-zagroszokkal Populónában vasat gyártottak és fegyvereket, amellyel megalapozták a Rasna-Birodalmat. 5. A pelazgok az Adrin tenger mellett nyertek szállást. 6. Az ahájok a tengerparti kikötő táján telepedtek le. 7. A kurdok között sok volt az arbag-gyógyító, felépítették Felsint. 8. A lüdök hajósait Ceri és Cerveteri térségébe irányították a kikötőkbe. 9. A Hikszosz-Főniceai hajósokat Volterába szállásolták el. 10. A szabírok beházasodtak Vejibe és felállították a vallási központot. 11. A tirén-etur hajósok Keréta térségéből Pompeibe hajóztak. 12. Etur-népe (etruszkok) a Kaláb-Kampány térségétől mindenütt megtalálható volt. Az eturok utánpótlása a hajósok révén folyamatos volt, így többségre tettek szert. Az Atlantiszból érkező latinok uralomra jutásuk után az őslakó törzsekkel együtt az ő nyelvükön etruskusoknak nevezték el a Rasna Szövetséget és ez rajtuk is maradt. Kövezsd vezér szerepe A 24 Hun törzs szövetségét Kr. e. 50-ben, megalakulásuk 3990. Medvetoros évében nagy veszély fenyegette. A kínaiak fondorlatos politikájukkal kettészakították a törzsszövetséget. Ordoszban Hóhanza lett a fejedelem. A káspivári Szkíta birodalomban ekkor Csécsi széki-hun vezér uralkodott.
Birodalmát (amibe beletartozott a szkíta-jász síkság is) nemcsak a kínaiak, hanem emerről az oldalról a római légiók is veszélyeztették. A rómaiak ugyanis a káldor-pannon szövetség miatt Pannónia ellen, közvetve tehát az egész Szkíta birodalom ellen is készülődtek. Csécsit kínai orgyilkosok ölték meg. Négy fia: Bakát, Eged, Koncsur és Kövezsd az apjuk vérével vörösre festette a szemöldökét, úgy esküdtek bosszút. Kövezsd első lett mind a szkíta, mind az ordoszi sámánképzésen. Rögtön az elnyomott kínai és hun földművesek élére állt. Szemöldöküket azok is vörösre festették, s elindították az elnyomottak forradalmát. Az áruló Hóhanza félelmében vízbe ölte magát. Kövezsd Kr. e. 25-ben meghódította Kínát. Kövezsd a hun birodalmat újból egyesítette Ordosz székhellyel. Majd követeket küldött Rómába. Azok megegyeztek a császárral, hogy a káldorok (kelták) kiűzése után Pannonföld a Római Birodalomhoz fog tartozni, a parsziszkíták földje pedig a nyugati Szkíta birodalomhoz. Dunna asszony folyója lett a két birodalom határa. Ennek a szerződésnek a szövegét Ordoszban az “Élet-kegyhelyén" Eged sámán örökítette meg. Kövezsd vörösszemöldökű császár megbízásából Eged a Szkíta birodalom legnyugatibb részébe költözött, hogy a szerződés teljesítéséről évről évre jelentést tegyen az Öregek Tanácsának. Kövezsd Kr. e. 25-tőt-18-ig a Kinaj Birodalmat hódította meg, majd Kr. e. 18-tól 25-ig az Úz Kitaj-Birodalmat. Meghódította a Huanghó alatti területétől kiindulva és élete végéig uralma alatt egyesítette kínai elnevezéssel az egész KínaiBirodalmat. Kr. u. 29-ben az utódai ellenben megegyeztek a rokonságukba kerülő uralkodó házakkal, akik az “Élet Temploma" érdekeit mindig tiszteletben tartották Romulus és Remus A 20-25 évente induló rokonlátogatók minden 100. évben felkeresték a Rasnaszövetséget. A Kr. e. 798-ban útbaindított rokonlátogatók között sok volt a székihun lovas, akik úgy döntöttek, hogy a Melegvizek Birodalma környékén maradnak, a jeges korszakok előtti őshazájukban. Útközben azonban két táborra oszlottak és 25 lovas Göröcön át Arnó-Valetri birodalmába lovagolt. Az ikres fajtájú Farkas-hadból két lovas telepedett le. Az egyiket Barna-Farkasnak, a másikat Kék-Farkasnak nevezték. Vejuli Lukomónak volt két csúnya leánya, akik a patrícius hegyi-szent ünnepélyen a két Farkas testvérhez feleségül mentek. Az örömapa módfelett megharagudott, hogy leányaik csupán rokonlátogatáson lévő harcosokhoz mentek feleségül a Szent-ligetben, ezért a családapa kitagadta leányait a családi tűzhelytől, kiüldözte őket a hegyekbe. Egy síkul gazda vette szolgálatba a fiatalokat, akik közül Barna-Farkasnak iker fia született a 3265. Medvetoros év Aranyasszony-havának 28. napján. Ősi szokás szerint Rimus-Rómus névre keresztelték őket, mivel beavatottak voltak. Felesége meghalt és a két árvát egy törött lábú farkas szoptatta, mivel a sikulok azt egy vadászaton elejtették. Ezeknek az anyafarkas nevelte gyermekeknek híre ment a Rasna-szövetségben. Kortonvár-Istenfiak ünnepén, az egyébként Arnó nemzetségbeli Vejuli-Lukomó az Aranyasszony tanácsára elment a Síkul hegyekbe és a leányainak megbocsátva tévedésüket, az akkori Rasna fővárosba, Veji várába vitette az unokáit.Az akkor igen gyakori gyermekharcokban Rómus lett az első, akit a latinok Romulusnak hívtak. Ez a név ráragadt és besorozott katona korában is ez lett a neve. Testvérét a latin gyermekek csak Rémusnak nevezték és hiába tiltakozott ellene, hogy ő bizony csak Rimus, nem tudott változtatni rajta, mert a zsoldosok jegyzékébe is így vették fel. A görögök ellen győztes sereg Romulust az uruki hagyományok szerint királlyá koronázta. Így lett Romulus Róma első királya, Rémus pedig a helyettese. Ezzel megvetették a Római Birodalom alapjait. Kortonából elhozták azon rovást, mely szerint Romulus és Rémus Nimród családjának Gilgames-ágából származik. Az Arnó nemzetség ezen eseményt a 12 nép minden fővárosában megünnepelte. Az Alba-Sikul nemzetség hozta le a hegyekből a Gilgames koronát, amellyel majd minden királyt megkoronáztak.
Romulus, mint első választott király, megszervezte a 10 nemzetséges Curiákat, 10 Curia alkotta a Tribust. Minden Curiának csak egy szavazata volt a királyválasztáson, amely 100 tagú Szenátust alkotott. Húsz év múltán ezt Öregek Tanácsának nevezték. A 20 éves fiatalok megválasztották a Fiatalok Tanácsát (100 tagú vezető-testület), így Romulus király már 300 szenátor tanácsára döntött. Mivel Romulus beavatott volt, élete végén, Etana uruki királyhoz hasonlóan az Égiek magukkal ragadták. Kr. e. 716-tól 690-ig uralkodott. Romulus gyakran rendezett ünnepi játékokat. Az etruszk és síkul rovásokból megszerkesztette a latin ABC betűit. Kr. e. 304-ben eltulajdonították a papságtól a megszerkesztett Naptár titkát. Az egyik kelta támadás miatt Eturiába is behatolt Róma, és szövetséget kötött velük. Kr. e. 296-ban legyőzték a keltákat. Hannibál Kr. e. 211. tavaszán Kápua alól Róma ellen indult. Körülvette a várost. Élelmezésük megkönnyítése végett feldúlta a környező falvakat, hogy serege jóllakhasson. Az etruszk villákban dorbézoltak hikszosz és líbiai katonái, ahol találkoztak az oscusoknak nevezett úzokkal, akik a hegységekbe vendégségbe hívták őket. Itt elcsodálkoztak az úzok agyagtábláin, amelyre évenként az eseményeket lerótták. Titus Lívius történetíró Róma története című művében így ír Romulus égbe történő elragadtatásáról: "Egyszer Romulus király szemlét tartott csapatai fölött a Mars mezőn. Éppen szekerén állt, és egyszercsak váratlanul felemelte a kezét. Katonái azt hitték, hogy szólni kíván, de hirtelen rettentő tűzvihar támadt, és a szekér dübörögve emelkedett a legmagasabb felhők fölé. Vitézei amíg tudták, szemmel követték őt, de azután a király egy felhőbe került és nem volt többé látható. Proculus Julius szenátor magyarázta el a döbbent katonáknak, hogy Romulus Qurinius néven az istenek közé emelkedett. Attól a naptól fogva, Romulust senki nem látta többé a Földön." Nem állhatom meg, hogy párhuzamot, ne vonjak, Romulus és Illés próféta története között. Mindketten "tüzes szekéren" emelkedtek az egekbe. Jézus élete az Arvisurákban Az ataiszi csillagjósok már Etana szumír király mennybemenetelekor megjósolták, hogy Messiás fog a földre érkezni, s azt is tudták, hogy mikor. Rómában is értesültek erről, s ezért rendelték el a kisdedek megölését. Az Arvisurák szerint ekkor jött el Mazarehi aranyasszony Ordoszból és ő volt az, aki az újszülöttet családjával együtt Hétvár-Hettevarett kegyhelyére menekítette. Itt kapta a törzsi névadó szerint a Jézus nevet. Isten fia lévén 25 karéjos beavatott volt. Apja, József Herembetel hikszosz-szabir templomában kapott ácsmunkát. Jézusnak négy öccse volt Jakab, Joszész, Júdás és Simon, valamint 3 leánytestvére. Mindannyian vallásos nevelést kaptak, Jahve egy igaz isten hitében nőttek fel. 12 éves korában a Jahu hitűek magukkal vitték Józseffel és Máriával együtt Jeruzsálembe, ahol a kis beavatott harcos csatákat vívott a főpapokkal és az írástudókkal, de azok lehurrogták. Ekkor Hetevarett templomának csoportja hazafelé indult, de Jézus visszasomfordált a Nagy-Templomba, és a főpap jóakaratú támogatása mellett 5 órás nagy szellemi csatában legyőzte az írástudókat. Szülei sírva keresték. Jézus azt mondta nekik: „Nem tudjátok-e, hogy énnekem az én Atyámnak dolgaival kell foglalkoznom?" Már tizenévesen áttérítette az összes hikszosz-szabir és zsidó ifjakat a többisten hitről az egyisten hitre. Nagy tudása révén Karnak bölcseihez küldték továbbképzésre, ahol 5 évig tanult. Ekkor megszerezte a bölcsek-kövét. Nippurban beavatott fejedelemmé kiáltották ki. Mint legerősebb szellemi képességű ifjút Ordosz BeavatottKözpontjába irányították Partikánnal együtt. Saka-szkíta lovasok kísérték el őket a Magyarka-Hunor-Ordosz (a Selyemút) kereskedelmi útvonalon. Itt újabb 5 évi képzést kapott a Gilgamestől származó beavatottaktól, hogy az élet titkaival megismerkedjen. Ezt követően beavatott ifjúsági fejedelemmé vált és az Égiek szellemében oktatni kezdte az érdeknélküli Szeretet vallását. Tanítása szerint egy Isten van, aki fénnyel és gazdagsággal borítja el a Föld lakóit, de bűnei miatt
gyakran megbünteti. Nekünk embereknek, az Isten fiainak szeretnünk kell egymást, hogy Isten áldásaiban részesüljünk. Szeressük az Istenünket, mert ő már születésünk előtt szeretett minket. Az Istentől eredő szeretetnek győznie kell! Az Égiek ezt kívánják! A Szent-Láda titkos szabályai szerint elnyerte a Messiás nevet. Hazafelé a TibetLéh-Harapi-Uruk útvonalra irányították, ahol megtalálta az eddig legvastagabb Élet-gyökerét, amelyet vándorútján gyógyításra felhasznált. A Deszant rovások Templomában egy külön teherhordó szamarat kapott ajándékba, hogy a beavatottak által használt gyógyszereket magával vihesse. Urukban a Jahu hívő fiatalok ujjongó örömmel fogadták. A legnagyobb Zikuratban az Ifjúság-Ünnepén hirdetni kezdte az érdeknélküli Szeretet isteni Égből eredt vallását. Erre az ünnepre Úr város ifjúsága is eljött. Jézust 29 éves korában mint legképzettebb beavatottat Urukban lugallá kiáltották ki és a Nagy-Templomban egyházfejedelemmé felszentelve, királlyá kenték. Ezen emlékezetes eseményről Susa városában is találtak feljegyzéseket. Az Úristen-hívők birodalmának ifjúsága elkísérte Agadiba, az Él-isten birodalmába, ahonnan pedig Jeruzsálembe kísérték. Itt 3 évig tanított és betegeket gyógyított. Hirdette, hogy az Égi-Atya nem haragos és kegyetlen Isten, hanem szereti az igaz embereket, de kikötötte az örök-törvényt: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és adjátok meg az Istennek, ami az Istené! Az Atya parancsa pedig az, hogy még az ellenségeiteket is szeressétek!" Judás volt az egyetlen tanítványa, aki írni tudott, mivel a műveltebb tanítványai mind cserbenhagyták. Ezért az Urukban maradt, érdeknélküli szeretet hitében lévő tanítványainak Agadi rovásokkal leveleket írt. Ezen leveleket az Uruki-Szent könyvben megörökítették és a Szentélyben elhelyezték örök emlékül. Jézus, életének a 26. évében megkezdte a Deszant-könyvek rovását, 29-ben pedig megalapította az uruki „Egyisten-hívők közösségét, amely hite lényegében megegyezett az Arvisura-Anyahita által hirdetett Egyisten hittel. Mindezeket uruki és agadi nyelven foglalták rovásba. Ez volt az első egyházközség, amit a keresztre feszítése és halála után Bizánc is elismert. Az Égi eredetű tanoknak nagy tábora keletkezett. Ezen egyházközséggel Jézus állandóan leveleket váltott. Ezeket Uruk bölcsei megőrizték. Nazír a szírekkel és urukiakkal is levelezett. Az érdeknélküli szeretet-vallást a Nyék törzs is teljesen átvette és a legfanatikusabb hívői lettek. Nyék papjai azt hirdették, hogy a magyarság nem népet jelent, hanem vallást, az Egyistent hívő ősmagyar vallást. Az uruki-mani bibliában olvashatóan Nazír a papoknak, vagyis az őt követő igehirdetőknek engedélyezte a nősülést. A pápa mégsem engedi meg a papok házasságát. A Szeretet tanának hirdetése miatt Jézus 33 éves korában a zsidó vezetés a római helytartótól kérte a keresztre feszítését. 3 évi tanítás után Jézust a római időszámítás szerint 754. április 3-án Poncius-Pilátus helytartó engedélyével az írástudó bölcsek feszítették keresztre. A zsidó farizeusok és bölcsek soha nem ismerték el Jézust zsidó származásúnak. Domonkos egyházi körökben Gáspár-Gábriel pátriarka révén tudatta a bizánci császárral, hogy Nazírt, az Istenfiát halála után nem sok idő múltán látták Urukban az első gyülekezete előtt megjelenni. Jézus élete – néhány hiányzó láncszem Jézus életét szinte kizárólag a Bibliából ismerjük, de - valljuk be - valójában az sem sokat ír róla. Hiszen 12 éves korától egy óriási szakadék tátong ránk a szent könyv lapjai közül. Tátong bizony, hiszen eredetileg ezek a leírások is szerepeltek benne, mígnem az 553-as zsinaton azt a német-római császár parancsa szerint ki nem törölték belőle, az összes teremtéstanra és reinkarnációra vonatkozó résszel együtt. Egyszerűen ezt kívánta az érdekük. A miénk azonban most azt kívánja, hogy a Jézusról kialakított képünk amennyire csak lehet, kiteljesedjék. Van rá esélyünk, hiszen az Isten annál sokkal bölcsebb, mintsem hogy ilyen fontos információkat - pusztán néhány ember ostoba szeszélye és érdeke miatt - veszni hagyna. Az alábbiakban - túl azon, amit az Arvisurákból megtudhatunk róla szeretnék közzétenni néhány feledésbe ment, további információt. Jézus a Szeretet, a Ravaszság és az Erő Istensége, illetve az Atya ezen tulajdonságainak
képviselője. Ő a kék színű aurával rendelkező, s egyben az egyik szelíd minőségű, lélekcsoport vezetője. Jelenleg Ő ÉL - azaz az Istenségek (kerubok) között hivatalosan, demokratikusan megválasztott vezető, ezért a "királyok királya" elnevezés is. Megválasztása i.e. 3500 körül történt, s kb. 2030-ban, a Földön bekövetkezendő tűzözön idején jár majd le a megbízatása, illetve ekkor lesz újraválasztás. Jézus egy Messiás, ami azt jelenti, hogy a kozmikus tudományok mestere cím viselője. Nazír, azaz Isten idéző pap, mely fokozatot az Ordoszban történt sámánképzését követően nyerte el. Jézusnak kb. 1200 inkarnációja volt a Földön, ezek közül az első a szíriuszaiak emberiség-megteremtésével kezdődött, Kr.e. 445.508-ban (az Arvisurákban is ismertetett Kr.e.13.508 előtt 432.000 évvel). Ekkor jött a Földre Jézus, de előtte más bolygókon már számos életet élt. Ő volt a Földön pl.: Marduk fáraó (élt 3600 évet), Zeusz, Kasjapa (Gautama elődje, az ő előtti Buddha), vagy éppen Zarathustra is. Más kultúrákban, vallásokban is ismerték, hiszen tanításaival szinte az egész világot bejárta, s annak mindenhol nyoma is maradt. Persze másmás népek, más-más néven nevezték, pl. Je Szu, Isa próféta, azonban a valódi neve Josua Ben Miriam volt, anyja Mária is Josuának szólította. Hogy mennyire nem volt közönséges ember, azt jól lehet érzékelni Drunvalo Melchizedek: Az élet virágának ősi titka című könyvében leírtak alapján. Ez a következőket írja róla: "Ehnaton fáraó létrehozott egy misztériumiskolát, amely az Egy Törvénye nevet viselte. Ehnaton tizenkét évig oktatta őket, mely időszak után csupán öt és fél éve maradt, hogy meglássa, vajon képes-e elvezetni őket a halhatatlanság állapotába. Mivel sikerrel járt, segítségével mintegy 300 ember vált halhatatlanná. Miután Ehnaton eltávozott, a 300 halhatatlan egyiptomi csatlakozott a Tat Testvériséghez és durván Kr. e. 1350-500-ig, körülbelül 850 évig várakozott. Azután az Izraelben található Masada nevű helyre vándoroltak és megalapították az Esszénus Testvériséget. Ez a 300 halhatatlan alkotta a belső kört, mely igen naggyá növekedett. Mária, Jézus szülőanyja az Esszénus Testvériség belső körének tagjai közé tartozott. … József a külső körből származott. Az egyiptomi terv részét képezte, hogy a következő lépcsőfokban lehoznak valakit, aki képes bemutatni, hogy pontosan hogyan kell egyszerű földi halandóból halhatatlanná válni, bevési a tapasztalatot az Akasha krónikába, és valóra váltja azt. Valakinek véghez kellett ezt vinnie. … Mária és József összekerült egymással, és interdimenzionálisan gyermeket nemzettek, hogy egy testet hozzanak létre Jézus számára, ami lehetővé teszi, hogy tudata a rendkívüli magasságokból leereszkedjen a földi világunkba. Amikor Jézus megérkezett, egyszerű halandóként kezdte életét a Földön, éppúgy, mint bármelyikünk. … Saját műve segítségével a feltámadáson, nem pedig az égbeszálláson keresztül halhatatlanná tette önmagát, s a végrehajtás pontos folyamatát bevéste az Akasha krónikába. Az eseményt már hosszú idővel lezajlása előtt megtervezték." A pártus birodalmat a hun mah nemzetség alapította i.e. 256-ban. I.e.53-ban a hunok legyőzték a rómaiakat Carrhaenál, így egész Galilea és Palesztina pártus kézre került. Galilea kormányzója Adiabene Nakheb pártus herceg lett. (Héber nevén: Joakim), akinek Jeruzsálemben is hatalmas palotája volt. Feleségét Annának hívták. Kettejük frigyéből született a pártus hercegnő Mária (Jézus édesanyja.) Később mivel Heródes egy jóslat alapján törvényes fiait legyilkoltatta, úgy Jézus ténylegesen átvehette volna a Jeruzsálemi trónt. Mint tudjuk, ezt elutasította, mert a világi hatalommal nem akart élni. Jézus származása többszörösen összetett dolog. Kimutatható az írások alapján a szkíta, hun, magyar, mah, kusán, kus és szabír vér is Jézusban. A feljegyzések szerint amikor Mária vajúdni kezdett, üzent a bábáért. A bába megérkezett, s nem sokkal később a szobában nagy fényesség támadt, majd a kisded testet öltött. A bába megfogta, a gyermek súlytalan volt, majd súlya lett. Jézust, az egy élő szentet Mária fényként hordta ki, és ő a fényből öltött testet. Egy másik írás Jézus mennybemeneteléről szól. Ez egyértelműen beszámol róla, hogy a testet öltött Jézus fénnyé változott, és a fénnyel távozott Jézussal kapcsolatban egyes körökben olyan információ is létezik, hogy tulajdonképpen "két Jézus" is élt egyszerre. Bizonyos ismeretek szerint volt egy
nála tíz évvel fiatalabb testvére, aki - mintha csak ikrek lettek volna - nagyobb korában borzasztóan hasonlított hozzá (mivel a szíriusziak Jézusról egy klónt állítottak elő, s Mária ezt a beültetett magzatot hordta ki és hozta a világra). Ám csak a külső jegyeit illetően, mert egyéb tulajdonságait tekintve bizony hagyott némi kívánnivalót maga után, ugyanis elég csapodár szellemű ifjú volt. Hogy világosan ketté tudjuk választani őket, az igazi Jézust nevezzük betleheminek, míg az öccsét, Inriskit (INRI) názáretinek. Mindazok a problémák, ami miatt a lakosság Jézus halálát követelte, az Inriski számláján gyűlt össze. Jézus elsősorban az emberiség bűneinek és karmikus bűneinek megváltása miatt vállalta a keresztrefeszítés kínjait, mindemellett azonban - kihasználva a megtévesztő hasonlatosságukat, - a testvérét is megmentette. Tibérius - mivel ismerte a családjukat - nem is egyezett bele az ítéletbe, már csak azért sem, mert tökéletesen tisztában volt Jézus valódi kilétével, azzal, hogy Ő egy kerub. Pilátus azonban mégis keresztre feszíttette. Inriski Japán területére menekült, leszármazottai ma is ott élnek, egy Singo nevű faluban, ahol a korabeli vallási szokásokat máig gyakorolják, ráadásul értelemszerűen a japán Sintó vallástól eltérően, hiszen Inriski más kultúrát, tudást vitt oda. A két Jézus történetnek egy másik változatát ismerhetjük meg Rudolf Steinertől. Steiner, aki világhírű teozófus, olyan képességekkel rendelkezett, hogy betekintést tudott nyerni az Akasha krónikába. A következőket írta az ebbéli tapasztalatairól (idézet Peter Krassa: Akasha krónika c. könyvéből): "Az Akashakrónikából megtudta, két Jézus-fiú született, de csak az egyikükben testesült meg az Ige - Zarathustra szellemi lényege. Ezt a fiút szülei tizenkét éves korában Jeruzsálembe vitték, ahol azonban egyszer csak eltűnt. Szülei később az írástudó rabbik gyülekezetében találtak rá, ahol a rabbikat a zsidók templomában azokról a tanokról oktatta ki, amelyek oktatására maguk a rabbik lettek volna illetékesek. Zarathustra-énje, amely tehát tizenkét esztendőn át az egyik Jézus-fiúban élt, átköltözött a másik, szintén tizenkét esztendős Jézus-fiúba, aki addig egészen más szellemben gondolkodott. … Azonos nevű ellenpárja, akibe tehát beköltözött Zarathustra szelleme, az izraelita nép írástudói előtt bebizonyította, nagyon jól ismeri a zsidó tanokat és az ősi héber törvényeket. Steiner szemében ez cáfolhatatlan bizonyítéka volt annak, hogy Zarathustra szelleme valóban a "nátáni" Jézus-fiúba költözött." A hiányzó 18 év alatt első beavatását a Kheopsz alatti beavatóalagútrendszerben kapta. 30 éves koráig sok helyen tanult. A két legnagyobb iskola amit elvégzett a hun és a buddhista iskola volt. A sámán-keresztény iskolát illetve a másik oldalról a Chakrasamwara-tantra gyakorlatsorozatot végezte el. Előbbiben a Messiás címet nyerte el, míg a két iskola együtt avatatta a Kozmikus Tudományok Mesterévé (az Élet-Templomában). Minden nagy vallás felavatta prófétájává vándorlásai alatt. Kora minden nagy vallási címét birtokolta. Feltámadását követően szinte az egész Földet bejárta, utolsóként Indiában élt, s ott is temették el 120 évesen. 108 éves korában, mint alelnök, még részt vett a IV. buddhista zsinaton. Sírja ma is látható Kashmirban, Srinagar városában. (Kasmír egyébként ma vitatott hovatartozású terület India és Pakisztán között. Meglehet, hogy a vita egyik oka, éppen Jézusnak a sírja. Hiszen a legtöbb vallás tudja, hogy itt van a sír, kivéve a kereszténységet.) Mani és az Ős-magyar vallás Az ősi egyistenhitet még Anyahitáék hozták magukkal a Szíriusz-rendszerből. Az unokája, Magyar alapította meg Ataiszon az első Ősmagyar-egyházat. Tanításuk szerint: “Az a szó, hogy magyar, nem törzset, népet vagy népfajt jelent, hanem a békességre törekvő embereknek a gyülekezetét”. Ezt a hitrendszert vitték tovább Ataisz elpusztulását követően a különböző gyarmatbirodalmakba, köztük a jégkorszak előtti ősi földünkre, a Kárpát-medencébe is. Az Oscus táblák is tanúskodnak arról, hogy az egyistenhit milyen széles körben elterjedt. Az Ősmagyar egyház később a Mani által alapított egyistenhívő vallásrendszerrel ötvöződött, ha úgy tetszik, az Ős-magyar vallás beleolvadt az uruki-mani vallásba. Az uruki-mani hit az uruki-mani
biblia alapján hirdette tanait, melynek létrehozója Mani uruki esperes volt. Mani őspörösnek, azaz felekezeti döntőbírónak 7 fia volt, akik közül a legkisebb, Mani 216-ban született, a Gilgames család leszármazottjaként. Ez a kis Mani a bölcsek között nevelkedett. Kizárólag növényi táplálékon élt. Miután befejezte 236-ban az uruki patesziképzést, Babilonba vezényelték orvosképzésre. Itt 24 karéjos beavatottá vált és 241-ben arbag-gyógyító orvos lett. Babilonban 9 év gyakorlati idő után, 250-ben kezdte meg az önálló működését. Egy nagyhírű gyógyintézetet állított fel és igen sok életmentő gyógyítót képezett ki. Királyokat, papokat, mágusokat és a népi vallások követőit gyógyították. Legénnyé ütésekor felvette a Nazír szerzetesek daróc ruháját és mezítláb vándorolva az érdeknélküli, igaz szeretet tanítást kezdte hirdetni. Vallotta a jónak és a rossznak az örökös harcát egy emberen belül. Bízott az isteni jóság győzelmében. Megalapította az általa elnevezett "Uruki-Mani keresztény egyházat" és az összes keleti egyházat egyesíteni akarta. Hirdette a Jézus által hozott, az Égből eredő “Szeretet-Egyházát". Agadei és ordoszi rovásokkal is írt és új írásrendszert fejlesztett ki. Ez a nagyműveltségű, világhírű tudós volt az egyedüli olyan vallásalapító, aki az Úr, Él és Vanisten tanait összefoglalta és írásba is fektette. Egy hatalmas, 72 könyvecskéből álló Szövetségi-Szentírás könyv-gyűjteményt írt. Ennek legértékesebb része a Názáreti Jézus levelei voltak, amelyek közül az elsőt 29 tavaszán agadei rovással alkotta Uruk város beavatottjain keresztül a gyülekezetének, “Kik követnek engem?" – címmel. Mivel nagy nyelvtudással bírt, hamar észrevette, hogy később Buddhától kezdve minden próféta az Arvisura-Anyahita által hozott, Égi eredetű tanításokat használta fel, ebből táplálkozott, s a Zaratustra próféta hitéből megalkotott Avesztát is az Ataiszból megmenekült Úr, Él és Vanisten hívők tanításaiból vették át. Ugyanígy megtalálta ezeket a gyökereket az ó- és újtestamentumban is. Mani tudta, hogy az Ószövetség végleges megszerkesztése a jamnai iskolában történt, Domitiánus uralkodása alatt, 81-96 között, az Újszövetséget pedig a második és harmadik században állították össze. A “Jeruzsálem-vagyonközösség" eszméje Maninál megértésre talált, de a jótékonykodó gazdagok “szeretetlakomái" ellen szót emelt. Amikor létrehozták a munkától függetlenített papi és püspöki rendet, erősen tiltakozott az egyházi vezetők hatalmaskodásai ellen. Tanításának óriási tábora lett. Az egyszerű emberek elkezdték hirdetni a tanait. Mivel a testi-lelki betegeket meggyógyította, így igen közkedveltté vált. Vándorlásai között eljutott Biku ujgúr kán országába, amelynek egész lakossága a Mani által megreformált hitre tért át, azaz Ujgúrföldön ez államvallássá is lett. A Gilgames leszármazottak valamennyien áttértek a Mani őspörös által tanított uruki-mani hitre. A Magyar Törzsszövetség vezéri törzsei már 180-ban tagjai és hívei voltak az uruki-mani hitnek, az érdek nélküli egyistenhívő keresztény egyháznak. Mani kezdeményezésére kolostorokat építettek, ahol a népet földművelésre, korszerű állattenyésztésre és fejlett iparra tanították. Ezekben a külön férfi és női kolostorokban a szegények mellett az előkelőség gyermekei is felnevelkedtek. Főként a Magyar Törzsszövetség leányai keresték fel az igen gazdag berendezésű és kitűnő képzést adó kolostorokat. Mani hamarosan világhírű lett, gyógyító munkája mellett hirdette az Égi-eredetű tanait, de soha nem követelte meg a tizedek fizetését, ezért a tanításai gyorsan elterjedtek. Az ingyenélő hatalmasok azonban összefogtak ellene. Mani az akkori kor legműveltebb beavatottja volt, de a hatalmon lévőknek nem tetszett az, hogy a tudását Égből eredőnek vallotta. Mani szerint az Isten létezésének tudata senkit nem jogosít fel arra, hogy ne dolgozzon, s ez alól még a papok sem lehetnek kivételek. “Társbolygónkhoz hasonlóan mindenkinek munkát kell végeznie, mert dologtalanul senki a más munkájából nem élhet!" Azt vallotta: “Egyes vallások hidetői csupán arra törekszenek, hogy a vallások ürügyén maguknak gondtalan jólétet teremtsenek. Ezért megkövetelik híveiktől a tizedeket és szertartási járulékokat. Vezető vallási állásokat szerveznek, hogy népek nyomorából a maguk jólétét megteremtsék." Ezért a tanáért, hiába volt arbag-gyógyító, minden országból száműzték, később pedig a hitélet vámszedői börtönbe vetették. A Keleti-Limes ideiglenes vezetői örök fogságra ítélték, de egy légiós parancsnok meggyógyításakor Aurélius Probus császár, mivel 277-ben őt is meggyógyította,
szabadon engedte. Nem sokkal később azonban Aurélius Probus császárt megölték a katonái, ezért Mani a perzsákhoz menekült. Itt, ha gyógyításai sikeresek voltak, azt megjutalmazták, de ha félhalottakhoz vitették, az uralkodó végelgyengülése miatt bekövetkezett haláláért is őt okolták. I. Sahpuhr perzsa király rokonszenvezett a tanaival. Utóda, I. Bahram azonban börtönbe vetette. Híveinek lázongásai miatt egyik börtönből a másikba vitették, de még ott is gyógyított. Ha valaki gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, a király arany fizetségéért cserébe engedélyezte, hogy Mani meggyógyíthassa. Amikor azonban a Manda-magya-mandeus tanokat kezdte hirdetni, újból börtönbe csukták. Aurélius Carus 282-283 között volt katonacsászár. Amikor a perzsák ellen indult háborúba, egy villám csapott belé. Császárrá tételekor azt hangoztatta, hogy “Legyőzhetetlen Napnak vagyok a parancsolója". Hozzá is elkérték Manit a perzsáktól, de az, amikor a békekövetségbe elindult, nagyon felháborodott a császár kérkedésén és gyógyítás helyett inkább a börtönt választotta. Csökönyössége miatt úgy megverték, hogy belebetegedett. Az emberi szeretet vallásának megalapítója minden hatalmon lévőnek sértette az érdekeit. Halálát többször is kihirdették, de a szegények ezt nem hitték el, mivel az egyik börtönből a másik börtönbe vitették. Még így is, az örökös kínzások közepette, 216-290 között élt, azaz 74 éves korában halt meg. Csőrös király ugyanis élve megnyúzatta, szalmával tömette ki a bőrét, majd városról-városra hordatta és fára akasztva ilyen feliratú táblát helyezett rá: “Így jár az, aki a mennyei eredetű uralkodók tizedének fizetését megszüntette!" Diokletiánus 293ban még a híveit is elégetésre ítéltette. Mani élete utolsó percéig gyógyította az arra rászorulókat. A római légiósok között is sokan voltak Mitrasz hívők, akik Mani megírt könyveit terjesztették. Ezen uruki-mani keresztény vallást a rómaiak nyelvén mandeus egyigaz Isten vallásnak hívták, s a keleti országrészekben ez lett a leginkább elterjedt. Akit Mani meggyógyított, annak még a légiós katona családja is mandeussá vált. Ezek a mandeusok szívvel-lélekkel szolgálták a 24 Hun Törzsszövetség céljait. Krisztus előtti Keresztek 1952-ben tárták fel Palenque-ben, az ősi vallási központban, a Feliratok templomát. Ennek padozata alatt találtak egy 24 méter mélyre vezető lépcsősort, végén egy kis kamrával, melyben egy faragott fedelű, domborművel ékesített óriási kőkoporsóra leltek, benne Pacal uralkodó maradványaival. Elég nagy port vert fel akkor ez a felfedezés, mivel egyrészt a temetés módja, a kripta falait díszítő festmények sok szempontból egyiptomi jellegűek voltak, másrészt pedig a dombormű emberalakja mögött, a kép középső részén egy kereszt-ábrázolás látható. E rendkívül érdekes lelet aztán a „palenque-i asztronauta” néven vált közismertté. De hogyan került kereszt Kolombusz előtt az Újvilágba? Hiszen ez a dombormű i. sz. 700 táján készült (Pacal i.sz. 603-683 között élt), amikor a keresztény vallás az Újvilágban, így a maja birodalomban sem jelenhetett még meg. Véletlenül sikerült volna éppen ilyen alakú díszítőelemet használniuk? Talán igent is válaszolhatnának erre a szakemberek, ha csak erről az egy esetről lenne szó, csakhogy nem egy, hanem sok kereszt készült Kolombusz előtt úgy az Újvilágban, mint a Föld szinte minden helyén! Szintén Palenquében, az egyik legfontosabb maja szertartási központban a Kereszt Templomá-nak nevezik az egyik épületet - melynek már maga az elnevezése is gondolkodóba ejtő -, s itt több keresztábrázolás is látható. S hogy a dolog még különösebb legyen, a kereszt nyilván vallási szimbólum is volt, hiszen az egyik domborművön Pacal uralkodó és Chan Balum éppen áldozatot mutat be a kereszt előtt.
Cortez a Yucatán-félszigeten egy ősi templom udvarán kőkeresztet talált, a bennszülöttek esőért imádkoztak hozzá. Ezt a kőkeresztet a keresztény papok elkobozták, s Merida város főterén állíttatták fel, majd egy gipszből készült Krisztus-szoborral egészítették ki. Garcilaso de la Vega, egy félvér inka herceg ezt írja: „Pedro Matiz, Chiapas püspöke és mások bizonnyal állítják, hogy a yucatáni szigetek indiánjai a kereszt jelét, mint istenüket imádják.” Egy azték kódex ábrázolásán Quetzalkoatl isten látható, amint egy lépcsős piramis tetején áll, kezében botot tart, testét keresztekkel díszített hosszú, fehér köpeny borítja. De említsünk meg néhány magyar vonatkozású példát is. Az egyik ilyen ábrázolás egy a hetvenes években egy közös magyar-mongol kutatás során került felszínre, Mongóliában a Huni folyó közelében. Az egyértelműen hunok által felállított egyik kőoszlop oldalán jól látható a kereszt, a lelet eredete pedig a Kr. u. I. századra vezethető vissza. Egy másik, híres felfedezés Magyarországon, Tiszabezdéden történt, ahol egy csodaszép ötvös remekművet, egy aranyozott tarsolylemezt találtak, amely valószínűleg még az Etelközben készülhetett. Az Újvilágot diadalmasan meghódító spanyol konkvisztádorok, különös módon, kereszténységre valló jelenségekkel is találkoztak. Perui hadjáratai alkalmával Francisco Pizzaro – saját hadseregének szeme láttára – megfojtotta az uralkodót, majd a spanyolok beléptek Cuzco templomába, ahol az inkák által istenként tisztelt Kon-TikiViracocha szobra állt. A krónikások szerint a szobor haja, arcszíne, vonásai és ruházata, valamint szandálja pontosan olyan volt, amilyennek a festők szent Bertalant ábrázolják. Ez persze nem zavarta a spanyolokat: darabokra törték a márványszobrot, s ami arany volt rajta, azt beolvasztották… Furcsa módon nemcsak a szobrok emlékeztetnek a keresztény szentekre, hanem a legendák is. Egész Középés Dél-Amerikában élt egy elképzelés, hogy valamikor egy jóságos „szent” vándorolt a nép között, akit tanítványai kísértek. A történészek ezt a szentet kultúrhérosznak nevezik, ami lényegében kultúrateremtő félistent jelent. Az Újvilágban igen nagy területen elterjedt különböző legendák szerint ők tanították meg a népet az írásra, a nagy kövekből való építkezésekre és sok egyéb dologra. Ilyen kultúrhérosz a majáknál Itzamna, aki messze földről érkezett, az óceánon át, keletről. Ő volt az első pap, megszerkesztette a maják naptárát. Jóval később érkezett Cuculcan, mintegy húsz ember kíséretében. A legenda szerint valamennyien lengő köpenyt, lábukon szandált viseltek, hosszú szakálluk volt, fejük pedig fedetlen, s elrendelték, hogy a nép vallja meg bűneit és böjtöljön. Cuculcan fontos épületeket emeltetett, piramisokat építtetett. Intette a népet, hogy ne használjon fegyvert; uralma alatt a nép békében és bőségben élt. A „cuculcan” név maja nyelven ugyanazt jelenti, mint az aztékoknál a Quetzalkoatl. A két félisten nevét "Tollas Kígyónak” szokták fordítani. Quetzalkoatlt is építőmesterek, csillagászok kísérték, utakat építtetett, embereket tanított. Cieza de Leon a következőket mondja róla: „Sok helyütt elmondták nekem, miképpen hozott törvényeket, hogy az emberek hogyan éljenek; szeretetteljesen jóságosan beszélt hozzájuk, intette őket, hogy legyenek jók egymáshoz, ne ártsanak senkinek, ne bántsanak senkit, hanem inkább szeressék egymást és mutassanak könyörületet. Sok helyen templomokat emeltek neki, s ezekben hozzá hasonlító kőszobrokat állítottak fel.” De nézzük bele az Arvisurákba is, hogy mit ír a Kuszkó birodalmában (a mai Peru területén) már többezer évvel ezelőtt is követett rendről: „Mama-Alpa elrendelte, hogy Tupi-mama, a Szivárvány-híd Ajtó-őre csak olyan lelket engedhet be a Szivárvány-hídra, akit a Napisten kegyhelyén életének 12. napjától a 24. napjáig ősvízzel a Bölcs Férfiak megkereszteltek Mama-Alpának, a jóságos Föld-anyának kereszt alakú, szent jelével.”
De honnan is származik maga a keresztelés szokása? További érdekességek olvashatók ezen ősi rovásokban pl. a beavatottakról, miszerint ők ún. Óm-lélekkel rendelkeznek. Ez isteni eredetű lélek, és csak kevés embernek adatik meg, akik ezáltal különleges képességekkel rendelkeznek. Képesek tértől és időtől függetleníteni magukat, és telepatikus kapcsolatot tudnak tartani egymással. Ezt az égi eredetű lelket csak a beavatottak képesek látni, illetve érzékelni, méghozzá oly módon, hogy egy lilás, ködszerű háttérben agy fényes kereszt alakot látnak a homlokukon. Ezt nevezik Óm-jelzésnek. Az Arvisura tanúsítja, hogy tulajdonképpen a keresztelő szertartása is innen ered. A szentelt vízzel azért rajzolnak egy kereszt alakot a gyermek homlokára, mert ezzel az Ómjelzést imitálják! Nézzük, mit mondanak még az Arvisurák: „Arvisura-Anyahita feljegyzéseit tovább folytatták és az Agaba-Szavárd népek között az egy igaz Isten hitét Ataisz elsüllyedése után mind Ordoszban, mind Zagrosz-ómban meghonosították a beavatottak. Ennek egyik legfontosabb mozzanata az volt, hogy mind Zagrosz-ómban, mind Ordoszban, Nippurban és Karnakban róni kezdték a Kaltes-asszony birodalmából hozott Isten-világ létezéséről való tudást. Többékevésbé minden nép ezen kulturáltabb népektől vette át ezt és fejlesztette tovább. Csupán a beavatottak maradtak meg az egy igaz Isten hitén. De a többi nép hitvilágát sem sértették meg.” Tehát Arvisura-Anyahita hozta magával a Kaltes-asszony földjéről származó Egyistenhitet is. Ennek minden tanítását szintén lerótta az Arvisurákban. Be akarta bizonyítani utódainak, hogy az Égből eredő hitvilág lesz az, amelyik az ataiszi őslakók és menekültek között elindítja majd a fejlődést. Legkisebb fia, Van fejedelemfi 20 évesen kiérdemelte az Aton nevet. Az ő elsőszülött fia, Magyar a kaltesi istenhit tanítása mellett megalapította a róla elnevezett Ősmagyar-Egyházat. Utódait magyaroknak nevezték és soha nem felejtették el az igazságot, hogy a TEN létezését Kaltes-asszony földjéről hozták magukkal a beavatottak! Az alábbi Arvisura-idézettel még a Kr. e. 5000 előtti időkbe jutunk vissza Ataiszra, az őshazánkba: „Ezen a vidéken Anyahita tanítása szerint egyisten hívő jó emberek éltek, akikhez más törzsek ifjúsága is csatlakozott és a jó és rossz szomszédi viszonyt az Égiek törvényei szerint rendezték. Ezek nem képeztek külön törzset, hanem mindannyian a jó-emberek Ős-magyar Egyházának követői lettek. Ezért ezen közösségnek a tagjai nem veszekedtek és nem háborúskodtak. Egymást a Magyarok-Östenének tanítása alapján szerették. A pap mindig magvetőként dolgozott és a gyermekeket a hit, remény és szeretet hirdetésével nevelte. Mivel Ataiszban mindegyik törzs olyan nyelven beszélt, hogy az idős, azaz Atyapapnak a beszédét mindannyian megértették, mivel egyek voltak a hitben és a szeretetben, ezért Joli-Tórem hegyének kőfaragói Anyahita és Armogur vázlatos tanácsai és Kaltes-asszony Földjének szokásai szerint Templomot építettek. Az Östen tisztelete ezen Templomban történt, de az aratási-ünnepen a pateszik, táltosok, bátok és tárkányok is részt vehettek. Az Új-kenyér ünnepén, csakúgy, mint minden alkalommal a tizedes, százados településeken a táltos vezetésével az Ősmagyar Egyház vezetői a Templomajtóban várták az egyház hívőit és azokat megölelték. Minden közösségnek megvolt a templomba-meneteli himnusza és a táltos éneklésével a gyermeksereggel együtt foglalták el a 10 vagy 100 karéjos helyeiket. Elöl ültek a gyermekek, balra minden esetben a férfiak és jobbra a nők. A férfiak előtt az Ősmagyar-Egyház táltosa ült az ifjúsági táltossal, míg a nőkkel szemben a mindenkori aranyasszony és a bába, akik a kereszt-alakú névadó medence mellett ültek, mivel ezzel az Égi-beavatottságukat jelezték. Égi-dicséretek éneklése után a Táltos megáldotta az Ősmagyar-Egyház tagjainak az Úr színe elé való jövetelét. Újabb éneklés után a Táltos felment az Égieredetű szószékre és az Arvisura-Anyahita által lerótt és VAN fejedelemfi által sokszorosított Östen igéjét hirdette. Soha nem felejtette el az igazságot, hogy a TEN létezését Kaltes-asszony Földjéről hozták magukkal a beavatottak és ezen
Östen-hit a Joli-Tórem Földjén való embereket az emberevés vadságából kiemelte. A meghalt ősök tiszteleteképpen a mindig jelenlévő ősök lelkei itt vannak közöttünk. Ezzel nem győzte hangoztatni, hogy a test elporladhat, de az Ősten egyházát fenntartó lelkek örökké itt vannak közöttünk. Az ősök lelke soha senkit nem bánt, de szülői jóságukkal vigyáznak minden lépésünkre, utódaiknak csak a javát akarják. Utána az ősöktől örökölt szent egyházi énekeket felállva zengedezték, amelynek végén a Táltos az Égiek nevében megáldotta az Ősmagyar-Egyház híveit. Az Istentisztelet végén a Táltos mindenkivel a Templomajtóban kezet fogott vagy megölelte. Az 1000 lakosú fejedelmi városban, a hegyen épült templomban legkorábban a reggeli Istentiszteleten a kispapok a gyermekeket oktatták, majd később a Főpap végezte el az Ősmagyar-Egyház nagy Istentiszteletét és a Főpap az Aranyasszonnyal együtt elvégezte a beavatottság jelével az újszülöttek Névadását. Minden egyházi megmozdulás a fejedelem síposainak, hegedőseinek hangjai mellett történt.” A kereszt mint szimbólum, tehát nem pusztán az egyes vallásokhoz, hanem közvetlenül Istenhez kapcsolódik. Őseink még értették, hogy miért, a mai emberek többségének viszont már fogalma sincs róla. Szerencsére azért még vannak, akik tudják és tanítják. Mit is jelent tehát a kereszt? Először is meg kell különböztessük az egyenlőszárú és a nem egyenlőszárú kereszteket. Az egyenlőszárú a vízkereszt, amelyiknek pedig túlnyúlik az egyik ága, az a tűzkereszt. Ezek a teremtés folyamatának egy-egy fázisát jelölő Víz, azaz Tardion, illetve Tűz, azaz Tachion őselemek szimbólumai. Ennek megértéséhez viszont ismerni kell az időfizikát, a teremtéstant.
1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.
Képek jegyzéke: A palenque-i asztronauta A Kereszt Temploma – Palenque Chan Balum és Pacal ábrázolása, alul középen egy keresztábrázolással Ír templomrom mellett talált, kereszténység előtti kőkereszt (Inishmacsaint island) Kubában talált sziklarajzi kereszt Pre-inka keresztábrázolás Kopt kereszt-medál, a kereszténység előtti időkből (Etiópia) Mongóliában talált hun kőoszlopon lévő keresztábrázolás, az i.sz I. századból. Tiszabezdédi tarsolylemez, közepén a kereszttel
10-11. Kelta keresztek
Mani, a küldött Az érdek nélküli szeretet vallása Egy vallást sem üldöztek oly kegyetlenül és könyörtelenül, mint Mani vallását. A Világosság Egyházát. Az érdek nélküli szeretet vallását, az uruki-manicheus kereszténységet. A nagy érdeklődés keltette reménység miatt elérkezett az ideje, hogy Mani tanítása ismét a régi fényében ragyogjon, és a magyarság megismerhesse a mai kor nyelvén tolmácsolva az eredeti kereszténység misztériumait. Mani szerzetének XXI. századi, a jelenben ható iskolája Magyarországon 12 éve megnyitotta kapuit a viszálymentességet keresők előtt. "Engedjétek tovahaladni a fény tanát, akár a nyugalom és béke értékes portékáját" - üzeni Mani. Mert sokan keresik a világosságot saját lelkükben, és keresik a visszavezető utat a világosság birodalmába, amely végül el fogja nyelni a sötétség birodalmát. Az egyetlen hatalmas hívás újra meg újra felcsendül. "Babilon országából jöttem, hogy hívást bocsássak a világra." Így tolmácsolta Mani hívását és üzenetét Amin Maalouf libanoni szerző "Les Jardins De Lumiere" (Fénykertek) című könyvében. A világosságnak ezt a hívását és üzenetét Mani közel 40 éven át tárta az emberek elé, miközben sok országot és vidéket járt be hosszú vándorlásai során. Ennek a különös embernek és tanításainak szenteltem a következő sorokat. A világosság birodalmának küldötte volt, egy a sok közül, akik eljöttek és akik
mindaddig jönni fognak, amíg az emberiség az ellentéteknek és a sötétségnek ebben a világában bolyong, szembehelyezkedve a világosság birodalmával. Bár a múltban megkísérelték Mani hívását és személyét kitörölni a történelemből, a mi időnkben újraéledt az érdeklődés iránta és tanítása iránt. Ezen nem kell csodálkozni, mert elérkezett az az idő, amikor az egyetemes igazság áttör a sötétségen, csaláson és félrevezetésen és sok ember szívét megérinti. Buzgó valláskutatóknak köszönhetően Maniról nagyon sokat írtak. A múlt században azonban eredeti manicheus szövegeket is találtak, amelyek lehetővé teszik, hogy Manit, szerzetét, egyházát és tanát jobban megértsük. Korábban ellenfeleinek műveire kellett hagyatkozni, akik kifogyhatatlannak bizonyultak a megsemmisítő kommentárok írásában. A manicheus egyház azonban mindezekkel dacolt, több mint 1200 évig. Mani egyike volt a Gnózis, a világosság nagy küldötteinek. Helye Jézus, Buddha, Zarathustra és Hermész Triszmegisztosz mellett van, de azzal a különbséggel, hogy üzenetét legnagyobb részt írásban is lefektette. Ellenfeleinek megsemmisítő praktikái elől azonban írásainak csak egyike-másika tudott megmenekülni. Ezekből világosan felismerhető, hogy tanítása megfelelt az eredeti gnosztikus gondolkodásnak. Egyes tudósok szerint Mani "korának utolsó nagy gnosztikusa". Tanításai a gnózisban, a közvetlen istenismeretben gyökereznek. Világosan beszél a két természetrendről. Az egyik a világosság birodalma, ahol a mikrokozmosz részesült a szellemben és az isteni természet szellemterében. A másik a sötétség birodalma, ahol az eredeti emberiség egy része fogságban van. Mani is beszél az anyagvilágban fogságban lévő, halandó lényhez kötözött világosságszikráról, Isten és az anyag két elvéről, világosságról és sötétségről, igazságról és hazugságról. Mani hívása világos és átható. A világosságszikráknak vissza kell térniük a világosság birodalmába, ahonnan valaha kikerültek. A földi embernek e feladatnak kell szentelnie magát, hogy az eredeti ember újjászülessen és visszatérhessen egykori hazájába. Maninak természetesen szemére vetették, hogy tanai dualisztikusak, kettősek. De a két elvről szóló tanítása egy különleges fajta dualitásra vonatkozik és mélyebb jelentése van. Megkísérlem, hogy ebben a dolgozatban tiszta képet adjak. Az ellentétek világa a dialektikus természet, az isteni természettől elválasztott világgá lett. Jóllehet már nem részesül az ősforrásban, nélküle mégis képtelen létezni. A szellem eredeti fényvilágának mintegy árnyképévé vált. Ugyanúgy a dialektikus ember is látszatember csupán, az eredeti szellem-ember árnyék lénye. Mint minden küldött, Mani is már ifjúságától fogva tudatában volt különleges küldetésének. Ezt a tudati nézőpontot tizenkettedik életévében megerősítette benne egy mély, belső kinyilatkoztatás, amelyben feladatát felismerte. Ezután tanulmányozta valamennyi akkori vallást és filozófiát. Huszonnegyedik életévében következett egy második kinyilatkoztatás a "benne lévő másikról", akit ikertestvérének vagy társának is nevezett. Ez a mikrokozmoszában lévő szellemlélek, aki vezette őt hosszú utazásában. A szellemlélek és a Szent Szellem egyesült benne. Ettől a pillanattól kezdve tudatában volt annak, hogy ő a világosság egyik apostola, vagyis küldött. Az "apostolos" szó (görögül küldött, vagy követ) olyasvalakire utal, akit arra hívtak el, hogy Isten és a világosságbirodalom üzenetét elvigye az emberekhez. Mani, aki korának valamennyi vallását és a korábbiakat is tanulmányozta, megállapította, hogy bennük az igazság csak töredékesen található. Még a keresztény evangéliumokat is tisztátalannak tartotta, mert felfedezte, hogy azokban is sok gyom burjánzott el. Úgy mondják, hogy az Ószövetséget el is utasította, mert véleménye szerint tévútra vezető és az igazságtól eltérő kijelentéseket tartalmazott, amelyek aztán keveredtek az eredeti tiszta kereszténységgel és Jézus üzenetével. Maninak az volt a megbízatása, hogy a nagy vallásokból hozza ismét napvilágra az egyetemes igazság maradványait, és szabadítsa meg őket a gyomtól. Úgy vélte, hogy új kor kezdődött, amikor ismét fel kell hangoznia egy minden elhajlástól és tévelygéstől mentes hívásnak.
Mani felhívása, tanítása és nem utolsósorban személye az akkori világból mély döbbenetet váltott ki. Szülei fejedelmi nemzetségből származnak (apja neve görögül Patak, vagy Pataki). Mani "királyfi" volt. Jóllehet kiváló emberi és isteni adományokkal volt megáldva, mégis inkább fényhordozóként tett benyomást az emberekre. A világosság követe volt, a Gnózis nagymestere, de ugyanakkor gyógyító, művész, festő és tehetséges író is. Hihetetlenül sokoldalú férfiú volt. Egyrészt sok barát és követő vette körül, másrészt ellenfelei szinte megsemmisítő gyűlölséget zúdítottak rá. Hívása és tanítása ellentétben állt ugyanis az ő dogmáikkal és az igazságot nélkülöző tanaikkal. Mindazok ellene fordultak, akik a régi, elavult kultuszokhoz ragaszkodtak, hogy azokkal az embereket fogságban tartsák. Mani különlegesen tehetséges szónok volt, nagy karizmával megáldva. Hangos szóval hirdette, hogy a fennálló vallások az igazságot csak töredékesen és tökéletlenül tükrözik, hogy tisztaságát az igazság elveszítette, és a féligazság végül is hazugsággá vált. Ezért kell az emberiséget újra összekötni a tiszta, teljes igazsággal. Azt vetik a szemére, hogy tanítása különböző tanok elemeinek az összeillesztése volt, de ugyanakkor úgy is tekinthetjük, hogy kihámozta és összerakta belőlük az igazság töredékeit, hogy újból a teljes világosságba állítsa őket. Azt is nehezményezik, hogy tanításai kiváltképp személyes kinyilatkoztatásokra támaszkodik. De vajon nem ez-e a helyzet minden küldöttnél és követnél? Az írások nem arról szólnak-e, hogy Jézus minden tanítását mennyei Atyjától kapta? És Hermész Triszmegisztosz nem látomásban kapta-e az egyetemes igazságot? Mani a gyülekezeteinek szóló leveleit a következő szavakkal kezdte: "Mani, Jézus Krisztus apostola". Ezt a megjelölést választotta, mert önmagát Krisztus és mindenekelőtt a Szent Szellem tiszta apostolának tekintette, akiről Jézus azt mondja: "Elküldöm nektek a vigasztalót a Paraklétát". Mani, a parakléta, világvallást alapított, amelyet több mint ezer éven át hirdettek és követtek az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, Kínától Spanyolországig, beleértve Egyiptomot és szinte az egész arab világot. (Álmos királyunk a honba való visszatérés útján Kijevben megállt seregével. Az egykorú feljegyzések egyszerűen "manicheus fészeknek" nevezik a visszatérőket.) Ennek a hatalmas áramlatnak csak néhány tanúbizonyságát találták meg újra néhány évtizeddel ezelőtt. Mindig és mindenütt megkísérlik a világosság üzenetét a világból száműzni, megsemmisíteni és a feledésnek kiszolgáltatni. "Les jardins de lumiere" című műve utóhangjában Amin Maalouf megkapóan és tisztán adta vissza ezt a drámát. "Semmi sem maradt fenn Mani könyveiből, művészi érzékkel és odaadással teli műveiből, bátor hitéből, szenvedélyes kereséséből az istenség, ember és természet közötti összhangról tanúskodó üzenetéből. Maninak a szépségről szóló vallásából, a világosságról és sötétségről szóló szubtilis finom vallásából nem maradt fenn egyéb, mint "manicheus" és "manicheizmus" fogalmak. Ezek olyan szavak, amelyeknek a mai korban sértő kicsengésük van, mert Róma és Perzsia inkvizítorai szövetkeztek abban, hogy Mani személyét az ismeretlenség homályába taszítsák, és tevékenységét elhalványítsák. De mi tette őt olyan veszélyessé, hogy szükségesnek tűnt őt az emberek emlékezetéből is kitörölni? "Babilon országából jöttem, hogy elhozzam az üzenetet a világnak." Az elmúlt ezer év folyamán hívása elhalt. Egyiptomban Jézus apostolának nevezték, Kínában a világosság Buddhája melléknevet viselte. Reménysége három világtenger partjain virágzott. De ez a remény gyorsan elkeseredett, gyűlöletté változott. A világ fejedelmei elátkozták, számukra ő lett a hazug démon, a bosszúsággal teli edény és szikrázó haraggal nevezték tébolyodottnak. Számukra hangja alattomos ámítás, üzenete gyáva babona, mindent megrontó eretnekség volt. A máglyák aztán megtették a magukét. És ugyanez a sötét tűz emésztette el írásait, emlékezetét s követői közül a tökéleteseket, a büszke asszonyokat, akik megtagadták, hogy nevét leköpdössék és meggyalázzák." Kedves olvasó, az elmúlt 2000 évben sok küldöttet semmisítettek meg, és követőikre is hasonló sors várt. Egy vallást sem üldöztek azonban annyira könyörtelenül és kegyetlenül, mint Mani vallását. - Kőrösi Csoma Újgúriába
igyekezett, oda, ahol 80 éven keresztül a manicheus filozófia államvallás volt (762-842), s majd ez a nép és ez a hit megérkezett a Kárpát-medencébe. Gyorsan pogánnyá minősítették őket. Sokan, megszámlálhatatlanul sokan jutottak börtönbe, máglyára. A magyaroktól elvették írásukat, gnosztikus filozófiájukat, népművészetük csak múzeumban látható. Pogánnyá váltak hivatalból. Csak el kell mélyednünk a gnosztikus művek, mozgalmak történetében. Megszégyenítő következmények: évszázados hazugságok és a feledés homálya. Szeretnénk Manit a teljes világosságba állítani, a Gnózis fényébe, mert elérkezett az ideje annak, sokan keresik a világosságot a saját lelkükben. Keresik a visszavezető utat a világosság birodalmához, amely végül el fogja nyelni a sötétség birodalmát. Az egyetlen hatalmas hívás újra meg újra felcsendül.
Az ősmagyar vallás hit és erkölcstana Szépvízi B. Béla: Az Ősmagyar Vallás Hit- és Erkölcstana (1925)
I. Általános elvek és igazságok. 1. A természet az Isten teste, az erkölcsi világrend az Isten lelke. 2. Az ember Isten része s a nagy világegyetemnek: Istennek a hatalma alatt áll, mint minden a világon. 3. Az erény: előérzete a jónak; a bűn: előérzete a rossznak. Tehát a jó az erény jutalma, a rossz a bűn büntetése. 4. A természet útján járni, az erkölcsi világrend szerint élni: ez az erény; a természet útjait keresztezni, az erkölcsi világrend törtvényeit megsérteni: ez a bűn. 5. Mikor teremtmény a Teremtő tervei szerint él: önmaga és faja javára van; mikor ez ellen vét, ezen lázadása már önmagában hordozza a büntetést, mely előbb-utóbb bekövetkezik. 6. Az erény üdvözít, a bűn elkárhoztat. 7. Ha pillanatnyi, vagy lényegtelen az erény, vagy a bűn: földi életünkben üdvözülünk, vagy kárhozunk el. Ha hosszantartó, vagy lényeges, a túlvilági életben és maradékainkban is megjutalmaz, vagy megbüntet érte az Isten. 8. Általánosság nincs! A természet élete nem minden földrészen egyenlő s az ennek megfelelő erkölcsi világrend is ehhez viszonylik. 9. A Föld különböző fajai az éghajlatok és földviszonyok szerint alakultak ki s ezekhez képest keletkeztek a különböző vallások, mik nélkül az emberiség ahogy meg nem lehetett eddig soha, azonképpen meg nem lehet a jövőben sem soha. 10. A magyar faj úgy Ázsiában, a napsugaras sík mezőkön s dombok és hegyek ölén, a dús földeken, a melyeket mindig jól meg tudott választani és szerezni: mint a természeti veszélyekkel telt lakó- és harchelyein teljes testi és lelki erőben születik és edződik, nő fel, képezi magát foglalkozásaiban - szülői, nagyszülői, rokoni, egész környezetének példája, tanítása mellett - bölccsé, tökéletessé, megerősödvén a jóban, a melyre nemes jó szívével, világos, józan értelmével született. 11. A magyar lélek a legmagasabb rendű, legértékesebb emberi fogalom. 12. A magyar ember testalkata a teremtés mintaképe. 13. A magyar lélek: úrlélek. Magánál nagyobbnak csak az Istent ismeri el. Hogy testileg-lelkileg e szerint élhessen: erre teste, lelke teljes erejével törekszik. 14. A magyar tehát mikor földjéért, becsületéért dolgozik, harcba száll: isteni parancsot teljesít, amit megérez a szíve, mint szükségest és teljesítendőt. 15. A vitézség a lét legfőbb feltétele. E nélkül másik létfeltétel: a munka is hiábavaló. A csatában is, a munkában is, minden lelki és testi megmozdulásában: az Isten van a magyarral s általa, benne és érte az Isten harcol, az Isten dolgozik, aki a lelki életben maga a Becsület, a munkában a Tudás, a harcmezőn pedig Hadúr. 16. Éppen ezért idegen Isten imádása a legnagyobb bűn és veszedelem, mert hálátlan és oktalan árulás Isten ellen, a faj ellen és mint ilyennek büntetése: pusztulás, kárhozat.
17. Aki idegen Istent imád, ellentétbe jut a természettel és az erkölcsi világrenddel, tehát az igaz Istenével. 18. Senkiért és semmiért a világon, semmiféle címen, semmiféle érdekből, ha a világ boldogságát hoznák is, vagy ha pusztulással fenyegetnének is, nem szabad idegen Istent elfogadni,. mert nincs boldogság lelked boldogságán kivül s mert csak egy pusztulás van: fajod elhagyása. 19. Olyan faj, mely a természet, az erkölcsi világrend, tehát az igaz Isten útján jár, megtalálja saját természetében, lelkében a maga faji, nemzeti vallását. Mert az az isteni test, az az isteni lélek: az ember, a melyben egy-egy szikrányi Istenlélek magában is ég, legkiválóbbjainak a lánglelke lobogásában tisztán és világosan: felismerheti faji Istenének a lelkét, a parancsát. 20. Nincs több Isten, csak egy. De minden fajban más és más törvények szerint él s mindenik fajnak ez a természeti és erkölcsi törvénye az ő szent Istene. 21. Az ember csak fokozatokon át juthat el a teljes mindenható Istenhez. 22. De mikor valamelyik megnevezett fokozatban, valamely természeti testben, vagy erőben, az Isten részében, az Istent imádja, vigyáznia kell, nehogy csupán bálványt imádja s nehogy megfeledkezzék a mindenség örök Istenéről, mert ebben a megfeledkezésben van a vallások elferdítése s az emberek, nemzetek romlása és pusztulása. 23. Isten a fajok, a nemzetek vallását a fajok vérében és lelkében nyilatkoztatja ki. 24. Erős, egészséges, életrevaló testű és lelkű fajnak, nemzetnek saját külön nemzeti vallása van, mely dicsőségessé, hatalmassá, naggyá és boldoggá teszi azt. 25. Amelyik fajnak, nemzetnek nincs nemzeti vallása, az letért a természet útjáról, megzavarta az erkölcsi világrendet. Fajnál, nemzetnél ez akkora bűn, hogy büntetése a pusztulás és örök kárhozat. 26. A nemzeti vallását elhagyó fajta a föld férgeit is megfertőzi sírjában, emléke bemocskolja a lelkeket s úgy anyagában, mint az anyagot közvetlenül kormányozó erkölcsi erőben megzavarodva, másokat zavarva és kínozva, vergődik a világmindenségben, vagy feloszlik, mindaddig, míg valami alakban és módon vissza nem zökken a természet kerékvágásába, míg az erkölcsi világrenddel ismét összhangba nem kerül. 27. Azok a nagylobogású lelkek, kiknek szavában Isten szava zendül s kiknek tettei a magyar faj tettei: nekünk szentek. 28. A magyar szentek megszámlálhatatlanok, mint a csillagos ég ragyogó seregei! Ez is mutatja, míly közel állunk Istenhez. 29. S mikor a szent Napban Istennek a mindenható, teremtő forró szívét és mindentudó bölcs értelmét szemléljük, értjük meg és imádjuk, az ég legnagyobb és legragyogóbb csillagai, köztük a Hold és a Föld is: a mi nagy magyar szentjeink nagyságát, jóságát és dicsőségét sugározzák, jelentik. 30. Legnagyobb, legragyogóbb csillagaink voltak és lesznek: Ming-Ruth (Nimród), Hunor, Magor, Atilla, Árpád, Koppány, Dózsa, Rákóczi, Kossuth s még többen. 31. Kisebb csillagaink: hőseink, nemzeti vértanúink s a névtelen hősök, úgy a szellemi, mint a csatatéren való harcban valók, millióan és millióan. 32. A legkisebb ember is, ki becsületben eltöltött munkásélet után köztiszteletben hal meg: rokonai és ismerősei előtt szent. 33. A létért, a munka után való megélhetésért és becsületért kisebb-nagyobb harc a fajon belől is foly; természet szerint kell is folynia. Ez ösztönöz nemes versenyre, életrevalóságra. 34. De a fajon belőli létért való küzdelemben a jóságos magyar szív minden szeretetével és irgalmával, a józan magyar ész teljes fényével, tisztaságával és belátásával kell felderíteni az igazságot és meg kell nyugtatni, hatni, hálára kell kötelezni az embereket, különösen a gyermekekkel, aggokkal, árvákkal, özvegyekkel, félkegyelműekkel és a féktelen indulatúakkal szemben. 35. Szívünkben legelső helyen álljon a gyermek, mint meleg és fényes sugara a Napnak, a legtisztább s Istenhez legközelebb álló kis magyar, kinek léte erénye a szülőknek.
36. Éhes és rongyos magyar gyermeknek lennie nem szabad! S példát kell adnunk, hogy másutt se legyen! 37. Mert mindaddig Istenről, műveltségről, államról s más hasonló nagy és szent dolgokról nem beszélhet senki, míg a földön csak egy éhes és rongyos gyermek is lesz. 38. Addig, míg éhes, rongyos, ártatlan, tehetetlen gyermek lesz a világon, égjen le a műveltek, a nagy emberek arcáról a bőr, a gazdagok testéről a tiszta ruha s torkuk száradjon el és gyomruk ne vegyen be ételt! Ily bűn: a gyermektelen szerelem is. 39. Mert elérhetetlen lehet az, hogy valaha valaki, vagy valamely eszme, intézmény az emberi nyomort megszüntesse a földön - hiszen az egész ismert világtörténelem azt mutatja, hogy éppen az ember a saját emberi fajtája boldogságának a legnagyobb ellensége -, tehát amíg ember lesz, teljes emberi boldogság aligha remélhető, de ebben a bűnben a gyermek nem bűnös, tehát a föld testi és lelki szenvedései őt nem sújthatják s gonosz, aki az élet súlyát, bár csak részben is, reá hárítja, vagy őt elöli. 40. A gazdagnak adóznia, a szegénynek dolgoznia kell a magyar gyermekek javára, vagyon és erő arányában, korlátlanul. 41. Kettős fegyverrel kell kényszeríteni minden nagykorút arra, hogy a 10 éven aluli gyermekek élelméről, ruhájáról gondoskodjék. A fényűzési adó az övék. 42. Négy gyermekig a szülő, azonfelől a gyermektelenek kötelesek gondoskodni a gyermekekről: négy gyermekig. 43. Egy gyermek az apa helyett van, egy az anya helyett s úgy az apa, mint az anya után egy-egy fajszaporulat kell, hogy legyen. 44. A négyes gyermekszám tehát a legkisebb köteles szám. Ezen felül minden gyermek fokozott érdem. 45. A magyar fajnak minden évben népszámlálást kell tartania s minden évben legalább 10% szaporulatnak kell lennie születés útján; 10 évenként kétszereződés. 46. A Föld emberies és okos beosztással ezerszerte több embert tud eltartani, mint amennyi a Földön él. 47. Ha egy országban mégis több volna az ember, mint amennyi jó birtokviszonyok mellett is megélhet, új földeket kell foglalni s erre a gazdagok a szegényeket kötelesek felfegyverezni. 48. Birtokügyekben a székely szokás tartandó fenn, mely mindenféle birtoktörtvény mellett is ősi erejében megmaradt eddig, ami tehát ezután is megmaradhat. 49. A legfajfenntartóbb, legigazságosabb birtokjog a közbirtokjog. 50. A közbirtok az államok magántulajdon-rendszere mellett is fenntartandó és ahol nincs, egy-egy község közalapításával megteremtendő. 51. A közbirtok különösen alkalmas nagymérvű állattenyésztésre és gyümölcstermesztésre, melyek kis helyen nagy tömegeknek adnak bőséges táplálékot és jó ruhát. 52. Miként az embernél a gyermeket, az állatnál és a növénynél is a kicsinyt, a fiatalt különösen kímélni kell, részint, mert Isten szép világában kifejlődni, azt megérni neki is joga van és arra hivatott, másrészt, mert semmiféle teremtmény, amíg utódról nem gondoskodott, magot nem termett, hivatásától erőszakkal, ésszerűen el nem vonható. 53. Fiatal fák pusztítása, fiatal állatok leölése, hacsak valami elkerülhetetlen, különös nagy ok áldozatul nem kívánja őket, annál is inkább természetellenes vétek, tehát Isten ellen való bűn, mert az ember természetes tápláléka a tej és a gyümölcs, gyümölcsnek tekintvén a kenyérmagvakat és a gumókat is. 54. Húst enni nem természetellenes dolog, de inkább csak férfiú s a férfiak között is leginkább a harcos egyék húst, mert a húsban az állat akarja tovább folytatni az ő életét, állati ösztönökre izgatván az ember is, ami ellentmondás a mai társadalmi életrendszereknek. 55. A harcosoknak a tökéletes magyar életben meg kell szokniok a lótej és kancaturó evését, mert így az élelmüket, miként az ősök, a világ legkitartóbb harcosai, mindig magukkal hordozzák s őket kiéheztetni soha senki nem tudja.
56. A fehérnépek tartsák szent kötelességüknek minél több lent, kendert és csalánt termelni, selyemhernyót, ludat, récét tenyészteni, hogy azokat, és a juhok gyapját feldolgozva, a maguk és övéik ruháját, fehér- és ágyneműjét elkészíthessék s így idegenre ne szoruljanak. 57. Az idegenre való rászorulás az idegen előtti megalázkodás és avval szemben való lesüllyedés: szégyen. 58. Amit pedig idegennek adunk a tőle vásárolt ruhaneműért és más dolgokért, avval fajtánkat szűkítjük meg, károsítjuk meg. 59. A Földön egy fajnak több országa is lehet. 60. Azért, ha egy ország népe igen elszaporodott, úgy, hogy helyes birtokbeosztás mellet sem tudnak jól megélni és ha a szomszéd országok is oly népesek, vagy erősek, hogy a határokat kitolni nem lehet: kerekedjenek fel az elszaporodottak s vonúljanak a Földnek lakatlanabb, vagy élhetetlenebb népü helyére s alkossanak új hazát, érzelmi és szövetségi, egységes viszonyban maradva az őshazabeliekkel, s ősi természeti, vérbeli törvényeik szerint az új viszonyok szerint éljenek. 61. Bármi okból való néplétszámcsökkenésnél idegenek betelepítésével, beolvasztásával történő népszaporítás mindenképpen kerülendő, mert ha volna is abból valamelyes pillanatnyi nemzeti haszon, az elenyészik ama messze kihaló s minél messzebbre, a fajra annál súlyosabban nehezedő óriási kár és veszedelem mellett, mely az idegen hatásban van. 62. Az idegen, fajok ősösztönei más irányba törekszenek, mint a turániaké, ha legtisztább egyedei kerülnek is közéje. 63. Ha az idegennek nem tiszta egyedei kerülnek a fajba, magukkal meggyengítik azt, ha a tiszták kerülnek bele, igyekeznek a megzavart fajt uralni. 64. Aki akármely törvény hozatalánál egyénileg érdekelve van s elveiből az látszanék, hogy saját érdekét a közjavának nem tudja, vagy nem is akarja alárendelni, annak a törvénynek a meghozatalában az illető részt nem vehet, mert ez a nemzet, a magyarok Istene elleni bűn volna. 65. Bűnbocsánat nincs! Mert amint a megtörténtet meg nem történtté tenni soha a világon nem lehet, s a amint a becsületét vesztett ember sem lehet többé becsületes, vagy legalább is becsült ember: természeti, isteni törvény szerint a bűnbocsánat önmagának ellentmondó képtelenség s felbátorítás újabb bűnök elkövetésére; megalázása az erényeseknek, ami egyike a legnagyobb bűnöknek.
Hunok és úzok honfoglalása – Atilla király Mivel Róma folyamatosan felrúgta a Sziszek-Egyezményt, és engedély nélküli latinosításba fogott, a 24 Hun Törzsszövetség 265-ben felbontotta a szerződést. Emiatt bejelentették jogos igényüket Pannonföldre, mint ősi földterületükre, valamint követelték tőlük az Aranyröges Birodalom kiürítését. Felhívták a figyelmüket, hogy amennyiben ennek nem tesznek eleget, úgy a 24 Hun Törzsszövetség felvonultatja az egész ataiszi eredetű seregét - 48 tömény lovasságot - a Melegvizek Birodalmának felszabadítása céljából. Ezen döntést támogatta még az a tény is, hogy Ordosz környékén ekkor már egyre gyakoriabbak voltak a földrengések és a kinajok is komoly veszélyt jelentettek. Emiatt a sámánközpontot is szükségessé vált áthelyezni a Melegvizek Birodalmába. Hunyor a fiát, Bagamér ifjúsági fősámánt jelölte ki utódjául, aki meghirdette az egyik nagyvíztől a másik nagyvízig tartó harcot. Éveken keresztül folytak az előkészületek. 364-ben a tárkányok elindultak a Kárpátok felé, hogy a szorosokat, átkelőhelyeket megtisztítsák, az utakat rendbetegyék. Megindult a tartalék alkatrészek, szerszámok, fegyverek gyártása is. Egy évvel később kezdték meg a törzsszövetség vezetőrétegének képzését. A nagy nyelvtudással rendelkező beavatottak hun-rasna-pannón-kabar ifjai közül jónéhányat elküldtek Bizáncba és Rómába puhatolózni, információt szerezni. 371-ben a végzős ifjak Kabarföldre lovagoltak, s ott szövetséget kötöttek a Meleg Vizek birodalombeli törzsekkel, akik pedig kapcsolatot létesítettek a gótokkal, vandálokkal, gyepidákokkal, s így összesen 48 tömény, azaz 480 000 fős sereg állt a rendelkezésükre. A Rasna-etruszk szövetség szintén a hunok mellett állt. 377-ben
aztán megkezdődött a hunok honfoglalása. Pannónia elfoglalásával nagy zavar keletkezett, amit még az is tetézett, hogy kihirdették a rabszolgák felszabadítását. 430-ban, Pusztaszer lovasversenyén Réka a győztes Atillát, Bagamér fiát választotta férjéül, és Szakszinban fejedelmi esküvőt tartottak. 430-ban Atilla Etilvárról indult el. Réka egy évvel később ikerfiúkkal ajándékozta meg őt, akiket Dengeziknek és Elláknak neveztek. Bátyja, Buda ifjúsági fősámán vette át a 410-430 között kiképzett sereg irányítását. Buda Ordoszból indult el, hogy a sámánközpontot Era és Pilis birodalmában állítsák fel. 435-ben a kabar-úz kézművesek segítségével felépült Budavár, a beavatott központ. Amikor Budavárra érkezett az ordoszi sámánközpont és a 24 Hun Törzsszövetség beavatott tábora, az alsó és középső szinteket megtöltötték a Karnakból, Ataiszból és Ordoszból hozott Szent-Könyvekkel. 666 nap kellett hozzá, hogy mindent a helyére rakjanak. Buda öccse, Atilla 433-ban Bagamér halála után fővezér lett Pusztaszeren. A jászok hívására elfoglalta a Jász-síkságot és az új, negyedik Pusztaszeren ütötte fel sátorfáját. 434 tavaszán az altáji Kabar-síkságon telepedtek meg. 435-ben érkezett meg az úzok seregével együtt, akiket Deédes aranyasszony (Atilla unokahúga) vezetett, s Pusztaszeren telpedtek meg. Buda szigorúan ragaszkodott a 48 tömény és a 2 besenyő tömény teljes beérkezéséhez, az ifjú vezérek azonban a gótok unszolására siettették a Nagyvízig való csata elindítását. A gót vezérek nagyon gyűlölték, ezért ellene hangolták a harcosokat, akik Budát meggyilkolták és feltüzelték Atillát a harcra. Buda legnagyobb fia, Aladár kiváló ifjúsági tárkány-fejedelem volt, aki édesanyjával együtt kitartott amellett, hogy meg kell várni azt az 5 tömény harcost, akiknek a következő év tavaszán kellett volna megérkezniük. Sajnos, az ő hiányuk miatt 451-ben a catalaunumi csata eldöntetlen maradt, és Atilla vetélytársa Éciusz megfutamodott. Az eltemetetlen halottak miatt kitört a “Csorna-betegség", és a vezéri tanács úgy döntött, hogy vissza kell vonulniuk. A következő év tavaszán azonban, a rasna-hírszerzés előrejelzésének megfelelően, a Róma körüli zűrzavarok miatt, Deédes aranyasszony vezetésével újra elindulhattak Éciusz ellen. Az ellenálló itáliai városokat 452-ben a földig lerombolták, de azoknak, akik a hadisarc fizetését vállalták, illetve az etruszk városoknak megkegyelmeztek. Az ottani oskusok (úzok) magukkal hozták Gilgames koronáját és az Arnó-nemzetség Atillát az eljövendő “Világ-Urává" koronázta. Természetesen a rasna katonák is a hunok mellé álltak és velük együtt olyan hatalmas hadsereg szerveződött, hogy Róma népe megdermedt. Mivel Atilla éppen kissé mámoros állapotban volt, Deédest küldte maga helyett tárgyalni a békezászlóval érkező pápa csoportjához. Az aranyasszony rengkívül diplomatikus volt, mivel nem a férfiak hadakozási vágyának, hanem a nők kívánságának tett eleget, akik férjet és munkaerőt kértek tőle. Ezért hát békét kötött velük. I. Leó hajlandó volt 10 000 belső szolga népet és kincsek tömegét Atilla serege részére átengedni, ha nem rombolják le Rómát. Az Öregek tanácsa is igen nagyra értékelte Deédes eme tettét. Azokat a foglyokat szabadon engedték, akiket valemely nő férjül választott. 453 tavaszán sok germán törzs fellázadt Atilla zsarnoksága ellen, de a hunok 3 előőrs törzse, a keleti, nyugati és vízigót törzsek ezt a lázadást elfojtották. A gótok az engesztelésük jeléül egy nőt, Krimhilda Ildikót küldték neki ajándékba, nagy kísérettel együtt. Az esküvőjük lakomáján Atillát megmérgezték. Krimhildát és kíséretét a 2. hun tömény székihunjai lenyilazták. Atilla holttestét hármas koporsóba fektették, és a sámánképzősök a Szárazér egyik ágában temették el, majd egy gát áttörésével ráengedték a vizet. A temetést végző rabszolgákat lenyilazták, a sámánképzős résztvevők pedig elvándoroltak a Turgai-kapuhoz, hogy senki ne árulhassa el Atilla nyughelyét. Mivel Atilla 24 karátos beavatott (egy istenség) volt, halálakor egy fényes csillag hullott le az égről. A temetés után nagy káosz vette kezdetét. Az emberek összevesztek azon, hogy Aladár legyen-e a nagyfejedelem és Ellák a fősámán, illetve Dengezik a fővezér, vagy sem. A nézeteltérés olyan erős volt, hogy hamarosan a fegyverek is előkerültek. Mire Deédes és Nekese tárkány-fejedelem odaért Pusztaszerre, a diadalmas hun seregnek már csak a roncsait találták. Szellemi erejüket kellett igénybevenni,
hogy rendet teremtsemek, majd kihirdették az Öregek Tanácsának döntését. E szerint, aki akar, menjen Aladárral, Dengezikkel és Ellákkal a Keleti-hun birodalomba, de Dunnaasszony, Buda özvegye, maradjon Budán, Réka-asszony Bíkís-besenyő országban, Csaba ifjúsági fővezér pedig Budavárban. Az avar és a rasna-etruszk szabad harcosok Győrtől Encsvárig védjék meg Atilla örökségét. A fejedelmi ifjak belátták, hogy a megkezdett nagy csatát ők nem tudják befejezni. Ezért a birodalmat pillanatnyilag egymás között osztották fel: Ellák kapta a Tiszától nyugatra eső részt, Csaba a Tiszától Jászvásárig, Dengezik tőle kelet felé az Etilig, míg Aladár az Etiltől a Bajkál-tóig. Deédesék is ittmaradtak az úzokkal, mivel ők, lévén, hogy az uruki-mani keresztényekhez tartoztak, lemondtak a világuralmi törekvéseikről. Ellák megmaradt népe Magyarkára, Dengezik népe Kutriguriába a Tenisur-parti fővárosba (Dnyeper) Aladár népe pedig az Etil mindkét partjára vándorolt és ott összeolvadt a Magyarok Törzsszövetségével. Atilla megmérgezéséből tanulva bevezették a kettős-fejedelemséget, amelyiknek fővárosa Avarbástya lett, nyugaton pedig Győrt jelölték ki. Atilla lelke még 24 éven keresztül vándorolt. Bejárta a külső és belső őrségeket, mind a 108 nemzetség Jász-síksági, és a 12 Bugát vidéki széki-hun törzs szállásait. Mint minden nagy lélek, a 24. évben a dicsőséges, tündöklő képét elvesztette, de a dörgő hangja még ekkor is megmaradt. 469-ben Pusztaszer őrségében Atilla dörgő lelke riasztotta fel Babajt a gótok támadása miatt, akiket le is győztek. Sajnos, Babaj a csata után elvérzett, de Atilla háborgó lelke a bosszúálló csapatokat tovább vezette és a déli Bolgárországban a gyilkos gót vezért megölték. Amikor Szekeszárd kiadta, hogy Atilla nyughelyét keressék meg, Atilla erős hangjának irányítása mellett a felbujtók ellen fordultak. Etilváron sem volt nyugodt Atilla vándorló lelke, hiszen az tovább vándorolt a 12 széki-hun nemzetség vezéreibe. Atilla dörgő hangú lelke beismerte, hogy az okos Buda elképzelése volt a helyes, mert testének maradványai Budavár alatt nyugodtan pihennek és kegyhelyéhez a 24 Hun Törzsszövetség népei folyton visszatérhetnek. Addig az ő vándorló lelke nem lehet nyugodt, amíg népe Budavár birodalmába vissza nem tér.
Atilla családfája
Baján avarjainak honfoglalása Amikor 453-ban a hunok a Jász-síkságról visszavonultak a kettős hun-birodalom keleti részére, csak Deédes aranyasszony és Csaba maradt Atilla nyugati birodalmában. Az avarok visszavonultak Bugátba, ott viszont a hun törzsekkel konfliktusba kerültek. A kinajok nyomására mind a keleti, mind a nyugati avarok elmozdultak törzshelyeikről, elhagyták a Hangun folyó és Ordosz vidékét. A Bugát és Káspivár birodalma között letelepedett avarokra pedig az altáji törökök támadtak rá, így innen a kazárok birodalmába menekültek. 550 körül azonban innen is tovább vonultak nyugat felé. 562-63-ban megtámadták a frankokat. Baján fővezér a szövetséges perzsák biztatására 567-582 között bevonult a Jászsíkságra és teljesen magához ragadta a hatalmat Atilla volt birodalmában, elfoglalták egész Pannonföldet, az Encs vidékéig. Birodalmát dél felé terjesztette, s hamarosan a görögökkel lett közös a határuk. Az ott élő népek mind elismerték az avar fennhatóságot, mivel Bajánék – bár az avarok Égi eredetű egyisten hívők voltak – nem szóltak bele más törzsek hitéletébe. Tanulva Atilláék hibájából az avar vezetők sohasem találkoztak idegenekkel, megelőzve ezzel az esetleges vezérgyilkosságokat. Alpár, a magyariak ifjúsági vezére letelepedési engedélyt kért a töménye részére, amihez Bajánék hozzá is járultak, s szállásterületnek kaptak egy egynapi lovaglásnyi területet. Alpár megkérte Baján legkisebb húgának, Telenának a kezét is. A Tisza mellett pedig egy magyari tömény lovastábort alapított Alpár elnevezéssel. Ez volt a magyariak tömegesen történő első bejövetele, vagyis a magyari harcosok zöme ekkor telepedett le a Jász-síkságon. Sirmium elfoglalását követően az avarok már a görögöktől is hadisarcot követeltek. Mivel azonban a görögökkel folyó harcok elég sok áldozatot követeltek, kérdésessé vált, hogy mely törzsekkel védjék meg ezen déli határokat. Közben a németek kiüldözték szálláshelyeikről a tótokat, s azok kérlelték az avarokat, hogy engedjék meg számukra az átvonulást a területükön. Amikor 580 tavaszán Alpár megjelent a Győri Nagy-Szalán, nem helyeselte Baján tervét, aki azt javasolta, hogy engedélyezzék a Pannonföldön átvonuló szlávoknak a külső kurgánokban való
letelepedését. Emiatt aztán a Nagy-Szalában heves vita zajlott le, melynek eredményeként Baján mégis engedélyezte a szlávok átvonulását, mivel az avar többség Alpárékat leszavazta. Később rájöttek, hogy ez nagyon elhamarkodott cselekedet volt, mivel a szlávok fiatalabb korosztálya a bizánci és a római uralom alá menekült a határvédő szolgálat elől, viszont az igen népes családjaik az avar birodalom szélein maradtak. Baján tévedését a katonai védelem terén csak 10 év munkájával lehetett helyrehozni, a biztonság szempontjából azonban sohasem voltak pótolhatók ezek a veszteségek, hiszen Bizánc és Róma befolyása a térítések miatt folyton nőtt. Ellenségei Alpárt hamarosan meg is mérgezték. A görög-perzsa háborúkat Bizánc csak úgy tudta kivédeni, ha az avaroknak magas adót fizetett. Ettől a császárság elbizonytalanodott. A római pápaság viszont úgy döntött, hogy a szláv népeket megtéríti és az avarok ellen fordítja. A hittérítés eredménye pedig az lett, hogy a déli bolgárok teljesen elszlávosodtak, a karatán besenyő törzs a kisebbségi szlovén nyelvet vette fel, Verőce törzsének egyes részei pedig horvátokká váltak. Kuvrát bolgár fejedelem 635-ben fellázadt az avarok ellen, felvette a bizánci hitet és önálló államot alapított. 670 táján a magyarkai uruki-mani hívők is elhagyták a ogur-bolgár államszövetséget és a keleti avarok birodalmában is többségbe kerültek. A bakátból elmenekült Béla törzs vezetésével a nyugati avar birodalom segítségére siettek. Ezzel a magyarkai bevonulással némileg enyhült a római és bizánci térítések okozta veszteség. Ráadásul, mivel az uruki-mani keresztények műveltsége mind szellemi, mind kézműipari vonalon fejlettebb volt, ez a honfoglalás a birodalom minden területére és tevékenységére kihatott. Újabb veszélyt jelentett az avar birodalom számára, mikor Nagy Károly frank birodalma keleti irányba kezdett terjeszkedni. Isztriát 776-ban elfoglalták a frankok, mint közös avar-longobárd birtokot. Ezen terület meghódításának ellenében a frankok elismerték az Encs folyó egykori határvonalát. E szerződés értelmében 8 évig nem is volt határkérdés az avarok és frankok között. A pápaság azonban titokban azzal bízta meg Károlyt, hogy az uruki keresztény vallású avar birodalmat tegye a hűbéresévé és a pápai tized fizetőjévé. Károly ekkor az összes uralma alatt lévő keresztény uralkodók segítségét igénybe véve készült újabb hódítására. Az avarok azonban Pannonhalma, Győr, Veszprém és Kanizsa vonalában minden terményt felperzseltek, így Károly csúfos vereséggel fordult vissza. Megtámadta az avarok Encs-őrségét, de Oposur fia, Jenő hadvezér megsemmisítette Károly hadseregét az Encs és Ibos folyó között, a legyőzött frank sereg maradványa pedig megfutamodott. Az avarok hiába fordultak mind Isztambulhoz, mind Rómához Károly folyamatos szerződésszegése miatt, hiszen mindkét vallási vezető Bős tudun megöletését szorgalmazta, hogy végre adófizetőjükké váljanak az avarok. 791-ben Károly fia támadta meg az isztriai őrséget, s mindegyikőjüket felkoncoltatta, mivel valamennyien uruki-keresztény hívők voltak. Pedig ezek békességre törekvő emberek voltak, s a Bibliával a kezükben, „békesség néktek” jelszóval fogadták a támadókat, akik mindezen csöppet sem hatódtak meg, s nevetve verték őket agyon. Ám hamarosan megjelent a keveváriak tyumenje, s ekkor inkább megfutamodtak. Kis Pippin a II. hadseregét arra utasította, hogy támadják meg az avarok Kampós őrségét. A csatában minden avar határvédő elesett. A székelyek három tyumenje azonban Magyarváron megsemmisítő győzelmet aratott a frankok hátbatámadásával. Ekkor nagy sietve Sopronba mentek, ahol pedig a kabar őrség futamította meg a szétzilált seregét. Ezután Regensburgba távoztak. A későbbiekben csak tervezgették Avarfia megtámadását, de a súlyos vereségek visszatartották az újabb háborúktól, hiszen seregének 9/10-e elpusztult. Ezért Károly nem is vett részt többé háborús cselekményekben. Úgy gondolkozott, hogy ha harccal nem tudta meghódítani az avarok birodalmát, Bős tudun 9 leányának római, vagy bizánc hitén lévő kérői révén, mint örökséget fogja megszerezni. 792-794 között Erik, Gyeló, Pribina, Kocel, Marót, Braszláv, Eraviszkó, Zalán és Glád kérőkként jelentkeztek. Eraviszkó özvegyét 795 telén Ajiló longobárd főnemes kérte feleségül. Az esküvő után Bős tudunt Kalágé főutcáján az itáliai vendégek meggyilkolták. Az előre eltervezett gyilkosság után minden vő követelte a felesége utáni jussát. Erik bevonult a bójokkal Bécsbe és Győrbe. Minden uruki
templomot kiraboltak, és ha az avarok ellenálltak, rabszíjra fűzték őket, és úgy mutogatták Károly birodalmában, mint dölyfös pogányokat, akik megérdemlik rabszolgasorsukat. Erik 15 nyári szekéren 4 ökrös vontatással vitte a rabolt kincseket Károly birodalmába. A római pápa főpapjai Judás módjára osztozkodtak az uruk keresztények templomi kincsein. A maradék kincsekből pedig felépítették az Ácheni dómot 807-814 között. “Szentháborút” indítottak, melynek során az uruki egyház híveit erőszakkal kereszteltették meg római módon. Sokan elmenekültek az otthonukból, és sok ellenállót megöltek. A 800-as szolnoki Nagyszalán világosan láthatóvá vált, hogy Ataisz népeinek a Melegvizek Birodalmához való jogát fegyveres harccal érvényesíteni már nem lehet. Újabb Nagyszala összehívásáig Pannonföld visszafoglalása nem lehetséges. Nemrégiben jelentek meg Heribert Illig német szerző könyvei, a Kitalált középkor, illetve a Magyarok a kitalált középkorban címmel.Elég nagy port vertek fel ezek a könyvek, s igencsak megosztotta az eddig is megosztott szakmabelieket, történészeket. Illig ugyanis azt állítja, hogy a sötét középkor nem is létezett, mivel a naptár meghamisításával mintegy 300 évet egyszerűen betoldottak, s így a 611-911 közti korszak pusztán fantomkorszak, eseményei pedig csupán kitalációk. Illig figyelme akkor terelődött ebbe az irányba, mikor régész kutatóként feltűnt neki, hogy a Karoling korból egyszerűen nem léteznek régészeti leletek, illetve csak nagyon kevés. A németek híres precizitásával kezdett el utánajárni minden fellelhető írásos és nem írásos emléknek, információnak, s igen nagy alapossággal részletezte ki azokat. Ezen a téren valóban el kell őt ismernem. Bár igyekszik nem állást foglalni, ám a felsorakoztatott kutatási eredményei sok, számunkra, magyarok számára pozitív képet nyújt. Így elég egyértelműen alátámasztja azt, hogy a magyarok, szkíták, avarok és hunok tulajdonképpen egy ugyanazon népet jelentik. Kielemzi, hogy népünk semmiképp sem lehetett képzetlen, tudatlan nomád nép, hanem épp ellenkezőleg. Azt is kijelenti, miszerint a magyar nyelv kifejezetten és határozottan egy önálló nyelv, amely a finnel csak csekély közös vonást tartalmaz, s elismeri a rovásírás magyar voltát is. Azt szokták mondani, hogy a Sátánnak azért dől be mindenki olyan könnyen, mert nagyrészt igazat mond, s csak egy kis csúsztatás van a dologban, ám az éppen elég ahhoz, hogy teljesen ki lehessen tőle hasalni. Saját véleményem szerint pontosan ez a fantomkorszak elmélet az a bizonyos banánhéj. Amikor megjelent a Kitalált középkor, még magam sem gyanakodtam. Ám mikor kiadásra került a Magyarok a kitalált középkorban c. könyv is, már gyanús volt, hogy miért volt szükség éppen a mi népünkkel kapcsolatos dolgokat egy újabb könyvben így kiemelnie – éppen egy német szerzőnek… Az Arvisurák tanúsága szerint létezett ez a korszak, létezett Nagy Károly, Kis Pippin és létezett az sok kegyetlenség, amit elkövettek a népünk ellen. Sajnos létezett a bizánci és római egyházfők mérhetetlen hatalomvágya és kincséhsége, amivel végigfosztották országunkat. Ezek az események akkora szégyenfoltot jelentenek az egyház számára, hogy azt minden körülmények között igyekeztek eltussolni, s talán valóban megsemmisítették még az adott korszakban keletkezett írásokat, pénzérméket, stb. is, hogy írmagja se maradjon mára, mert így nemes egyszerűséggel le lehet tagadni az egészet. De Isten mindent lát és mindent tud, így semmi sem maradhat titokban. Legfeljebb egy időre, de örökre nem.
A magyar népcsoport kialakulása A 4220. medvetoros évben (i. sz. 180) a kabar Rakaca nyert jogot arra, hogy kalandozásokat vezessen. A kabarok - tagjai a 24 hun törzs szövetségének ekkor az Altáj északnyugati lejtőin, és az azt követő síkságokon éltek. Rakaca nagyon áhítozott egy győztes kalandozásra, ezért az altáji kabarok egy évig csak fegyvert készítettek. A következő év tavaszán hatalmas ifjú sereggel elindultak a sumérok földjére. Távollétükben a tatárok egy korábbi sérelmük miatt rajtaütöttek az otthonmaradt kabarokon. Szállásaikat és földjeiket feldúlták, az öregeket, asszonyokat és a gyermekeket elpusztították. Töredékük menekült csak meg a “kabarvészből", akik a Turgai kapuban és az Ural környékén élő manysiknál találtak menedéket, hiszen a manysik is tagjai voltak a 24 hun törzs szövetségének. A manysiknak két elkülönült nemzetsége volt ekkoriban: a marami-por, és a merija-mos féle népek, de közös jellemzőjük volt az anyaközpontú, barátságos asszonyuralmi közösség. Rakaca a kalandozások eredményeként rengeteg rabszolganőt hozott magával sumérföldről. Megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy birtokaik megsemmisültek. Rakaca úgy vélte, hogy életbenmaradásuk egyedüli útja a manysikkal való egyesülés. Ezt azonban nem mindenki osztotta, ezért közös akarattal megszüntették Rakaca fővezérségét és öccsét - Berény néven - fejedelemmé választották. Ám ezután a kabarok háromfelé szakadtak. A Rakacával tartó kabarok beolvadtak a manysik asszonyuralmi népébe. A szabad kabarok, akik tartották ősi férfiuralmi szokásukat, visszahúzódtak az Altáj vidékére. Végül Berény ifjú fejedelem úgy döntött, hogy népe - akik sem beolvadni, sem visszatérni nem akartak - egyfajta szövetségre lép a déli manysikkal. Ennek megpecsételésére Berény feleségül vette a manysik fővezérének, Kámának a lányát. A szövetség lényege az volt, hogy amikor a manysik adnak fősámánt, akkor a kabarok fővezért és fordítva. A népek viszont nem keveredhetnek, mert akkor az egyikük kezébe kerülhetne mindkét hatalom, így elsorvadna a törzsszövetség. Berény még két fontos intézkedést hozott. Az egyik, hogy megszüntette mind az asszonyuralmi, mind a férfiuralmi berendezkedést, a férfiakat és nőket egyenrangúként kezelve, bevezették a feleség fogalmát. A másik, hogy a kalandozásokból magukkal hozott sumérföldi rabszolganőket felszabadította, így
lehetőséget adott arra, hogy a kabarvész után nőhiányban szenvedők feleséget válasszanak maguknak. Berény fia, Magyar folytatta apja munkáját. Mohón vetette bele magát népének eggyé kovácsolásába. Igyekezett egy erős, új szövetséget is kialakítani a hun népekből, de ezt az egyre jobban szétszóródó törzsekből már csak részben sikerült megteremtenie. Új központot hozott létre a mai Alma-Ata közelében Altáj-Buda néven, de még Ordosszal is tartották a kapcsolatot. Később Magyar hatalma egyre nőtt, ezért elfoglalta nagyapja, Káma fejedelem székvárosát, és javasolta a manysiknak az asszonyuralom megszüntetését. Sokan azonban ragaszkodtak hagyományaikhoz, ezért ők az Ural felé húzódtak, azok a manysik pedig, akik Magyar hívei lettek, a Béla folyó környékére vándoroltak. Magyar halála után kezdték az így kialakult új népet őróla magyariaknak, ill. magyaroknak nevezni. Ezek a törzsek félkaréjban vették körül a Déli Uralt s képezték alapját a magyar törzsszövetségnek.
Hunor és Magyar Hangun, a 24 Hun Törzsszövetség nagyfejedelme méltóságos, igen kiváló uralkodó volt. Jó tulajdonságai miatt megszerezte a kinaj trónt is Huó császár néven. A kínai császárlánnyal történt esküvője utáni második évben koronázták meg. Élete végén, felesége halála miatt újból megnősült. Káspivárból Magyor fejedelem leányát, Megyerját vette el feleségül. Házasságukból Megyerjának ikrei születtek. Hunyor napjáról az egyiket Hunyornak, míg a másikat nagyapjukról Magyornak nevezték. Huó császár azonban nem sokáig örülhetett fiainak, mert hirtelen meghalt. Gyermekeit Megyerja nevelte. Sámánképzés ürügyén Ordoszban biztonságban éltek, de amikor Megyerja meghalt, az ifjú sámánok a féltestvéreik részéről üldözésnek voltak kitéve. Uruk-Dargin nagybátyjuk Káspivári birodalmába menekültek, s a Meótiszban elrejtőztek. Öt év múltán egy ligetes erdőben történt vadászatukon asszonyokra és vígan játszó leányokra bukkantak. Elvegyültek köztük, s megismerték ott Dul alán fejedelem két szép leányát. Megszerették egymást. Hunyor és Magyor a két fejedelmi lányt megszöktette. Dul fejedelem a szelíd természetű Magyort később megszerette, és arra kérte, hogy ne járjon kalandozásra, inkább maradjon birtoka közelében. Felajánlotta neki fele birodalmát, a kisfejedelmi részt. Magyor megfogadta a jó szót, s letelepedett feleségével a turgai kapu közelében. Kincses birodalma az Etil folyóig terjedt. Semmilyen törzsi szövetséghez nem csatlakozott. Ezért lovasai békességben éltek. Hunyor harciasabb természetű volt. Elment Ordoszba, Pusztaszeren megnyerte a Nagy-Süánt és vele együtt a fővezéri méltóságot. Részt vett a bugáti sámánképzésen és Ordoszban fősámánná tették. Ekkor újra egységbe szervezte a 24 Hun Törzsszövetséget. A japon, manzsu, nanáj törzsektől Ordosz és Káspivár térségén át egészen a pannon ifjak földjéig egységes lett a Hun Törzsek Szövetsége. Hunyort a fejedelmi székben fia, Bagamér követte. A fősámáni vetélkedőn Jákó úz sámán győzött és Bagamér húgát, Bősárkányt vette el feleségül. Bagamér öccse, Udin sértődöttségében, mivel nem őt tették meg kisfejedelemmé, hanem Uruk-Dargin fiát, Ojbárszt, kivonult Ordosz térségéből és a Káspivár birodalmában lakó jász fővezér leányát, Karit vette el feleségül és Pannónia mellé költözött. Két fia már Pannonföld Pécs-Tórem városában született: Ruga és Upor. Ugyanis Udin, majd fia a nyugati lázadók ellen a római birodalom segítségére siettek. A Rómával való szövetséget még Hunyor nagyfejedelem hozta létre. A magyarok törzsszövetsége és honfoglalása Hangun, a 24 Hun Törzsszövetség nagyfejedelme kiváló uralkodó volt, s emiatt megszerezte a kínai trónt is. A kínai császár lányát vette el feleségül, majd Huó néven császárrá koronázták. Felesége halála után újból megnősült, a káspivári
Magyor fejedelem leányát, Megyerját vette el. Megyerjának ikrei születtek tőle: Hunyor és Magyor. A szülők halála után az ifjú sámánok a féltestvéreik részéről igen nagy üldözésnek voltak kitéve, ezért Uruk-Dargin nagybátyjuk Káspivári birodalmába menekültek, s a Meótiszban rejtőztek el. Gyula-Duló fejedelem lányait vették el feleségül, Hunyor Maturit, Magyor pedig Irgizát. Dul fejedelem a szelíd természetű Magyort később megszerette, és arra kérte, hogy ne járjon kalandozásra, hanem maradjon a birtoka közelében. Fel is ajánlotta neki a fele birodalmát. Magyor tehát letelepedett feleségével a Turgai kapu közelében. Birodalma az Etil folyóig terjedt. Semmilyen törzsi szövetséghez nem csatlakozott, ezért lovasai békességben éltek. Hunyor viszont harciasabb természetű volt. Elment Ordoszba és Pusztaszeren megnyerte a Nagy-süánt és vele együtt a fővezéri méltóságot. Részt vett a bugáti sámánképzésen és Ordoszban fősámánná választották. A Rómával való szövetséget még Hunyor nagyfejedelem hozta létre, így Udin, majd fiai Ruga és Upor a római birodalom segítségére siettek, mikor a nyugati népek fellázadtak ellenük. Később, a rómaiak szerződésszegése miatt kialakult helyzet rendezése miatt Hunyor fia, BagamérBalambér vállalta a honfoglalás megindítását. A Magyar Törzsszövetség 181-ben alakult meg. Ezen szövetség ifjúsági fejedelme Béla volt, aki 245-ben részt vett az uruki bölcsek képzésén, és Káld király nagyobb leányát, Nurát vette feleségül. A kazahunok vezette Kazár Törzsszövetség miután megszabadult az avaroktól, meghódította a birodalmat és az ugor népekkel, köztük a magyarokkal is szövetségre lépett. Dél felől az arabok erősen veszélyeztették a kazárszövetséget, ezért a magyarokat a Megyer Törzs vezetésével a kaukázusi Magyarkára telepítették. Ügyek első felesége a kaspivári legszebb lány, Emese volt. Ügyek már aggódott, hogy magvuk szakad, mivel első két gyermekük halva született. Végül harmadik gyermekként 820. medvetorán egy élő fiúgyermekük született. Sajnos a felesége, Emese a szülés után meghalt, de Álmos nevű fiuk életben maradt. Utána a rimalányok vezére, az igen gazdag Bizonyka lett Ügyek második felesége, s ő nevelte fel Álmost is. A kazároknak sehogyan sem tetszett, hogy Ügyek szálláshelyei után nem fizettek adó-tizedet, csupán sámán-tizedet adtak Asszorügyek részére. Ezért a kazárok büntető hadjáratot indítottak, de 860-ban a Szuvári csatában Ügyek fia, Álmos tönkreverte a kazár haderőt. A kazárokkal folytatott csatában Ügyek második felesége, a rimalányok vezére, Bizonyka is meghalt. A békekötés után Lebéd, a kazárok vezére az Arvisura törvények értelmében egyetlen leányát, Kücsikét feleségül ajánlotta Ügyek kagánnak engesztelésképpen. Megfogadták, hogy mint rokon-népek törzsei nem fognak harcolnak egymás ellen. Mivel azonban Ügyek már nem kívánt újból nősülni, ugyanakkor Lebédet sem sérthették meg egy visszautasítással, így Kücsikét Álmos vette el feleségül 861-ben. Amikor 862-ben Ügyek meghalt, Lebéd is eljött a legjobb lovasaival a temetésére, ezért Kazáriában kegyvesztetté vált. Így aztán a halálos fenyegetés miatt 864-ben csatlakozott az Álmos vezette Magyar Törzsszövetséghez a Kéri, Keszi és Gyarmat törzsekkel, akikhez 875-ben a Kürt tiszta kabar törzs is csatlakozott. A Kazár Birodalom nem mert ellenük fellépni, mert a menekülő avarok csapatai a Magyar Törzsszövetséget nagyon megerősítették. Álmos, bár az Arvisura törvényeknek eleget téve elvette feleségül Lebéd lányát, azonban már volt egy korábbi kapcsolata. Oly annyira, hogy e tiltott szerelmétől, Enéhtől már született 3 fia és egy leánya. 849-ben látta meg a napvilágot Enéh 3. fia, akit Árpádnak neveztek el. Álmos hivatalos feleségét, Kücsikét a kazárok ölték meg bosszúból. Hála előtt egy kisfiúnak adott életet, akit Áldornak nevezett el. Kücsike halála után, 875-ben Enéh Asszorügyekre költözött Kusály és Gyula fiaival, míg Árpád Kevevárában maradt. Ezt követően az Öregek Tanácsa engedélyével Álmos végre feleségül vehette gyermekeinek anyját, Enéhet, aki az árva Áldort is felnevelte. 875-ben meghalt Kéri vezér is, ezért utána a fia, Huba lett a vezér, a Kürt törzséé pedig Áldor. Árpád a Nyék törzs vezére lett, mivel Nyék vezér leányát vette
feleségül, a szépséges Abacilt, akitől 4 fia: Laád, Tarhos, Üllő és Jutas született. Abacil a 888-as évi járványban hunyt el. Verecke kabar fejedelem követeket küldött Kassáról, akik elmondták, hogy 891 őszén a morva papok hódításra buzdítják a szláv népeket. Az agg Tétény fejedelemmel együtt felkérik a magyari féle népek szövetségét, hogy foglalják el a Jász-síkságot, mert a szlávok nagy nyomása alól csak így felszabadulhatnak fel. Ekkor Álmos összehívatta az Öregek Tanácsát és a Vezérek Tanácsát, ahol a Nyék, Megyer, Gyarmat, Tarján és Jenő magyari törzsek, a Kéri és Keszi magyarok törzse, a Kürt-féle tiszta kabar törzs és a kovácsok Tárkány törzse, a kunmagyari Ogúz törzs vállalta, hogy elfoglalja Atilla örökségét. 892 tavaszán rokonlátogatás címén a Nyék és Tárkány törzs az ifjú Árpád vezetésével Kassa kabar szállására lovagolt, hogy az utakat megtisztítsa az esetleges akadályoktól. A rokonlátogatása végén Árpád feleségül vette Eperjest, Verecke kabar fejedelem egyetlen leányát. Mivel Árpád lett a tárkány-fejedelem, ragaszkodott a három megszokott szoros használatához, amelyeket a rokonlátogatások során eddig is használtak, és ezeken át akart bevonulni a Jászsíkra. A többség azonban leszavazta Árpád tervét az Öregek Tanácsában. Szeret törzsét Borgó hadnaggyal a Borgó-szoros felé irányították. A Nyék törzs vezéri teendőit ekkor Árpád első fiának, Laád vezérnek engedte át, aki a sámánképzésen a Levente nevet nyerte el. A felvonulási terv szerint 10.000 lovassal rendelkezett. A Keszi törzs már kiheverte a kazár mészárlást és szintén 10.000 lovassal rendelkezett Töhötöm vezetése alatt. A munkácsi szoroson keresztül vonultak be. A Kéri törzs 1 tyumen lovassal, Huba vezetésével az uzsoki szoroson haladt át a tiszta kabar Kürt törzzsel együtt, akik a kazárokkal szemben Előddel vereséget szenvedtek 875-ben. Emiatt Kücsike fia, Áldor csak fél tyumennel vonult be az uzsoki szoroson. Ő adta a tárkány tyumenek másik felét, akik a hágókat megtisztították. A Gyarmat törzs szintén csak fél tyumennel indul el, mert Előd 875-ben elesett és fél tyumenjét feleségére Illmérkére hagyta, aki mint özvegyasszony Oleg vikinghez ment feleségül. Gyarmat fél törzse összekötőként Kevevárban maradt. A felvonulás nem az etilközi megbeszélés értelmében történt. A besenyő és a bolgár harcosok észrevették a Magyar Törzsszövetség mozgását. Bizánc hirtelen békét kötött Simeon cárral és Tas vezért a Dunának szorították. Ugyanaz a görög hajóhad, amelyik a Jenő törzset átvitte a bolgár partra, utána a bolgárokat is átvitte a Duna bal oldalára és a Nyék, valamint a Jenő törzset üldözőbe vették. Álmos szekérhadának elindulása után csak kevés harcos védte az elvonulók szekértáborát, ezért az árván maradt utóvédek szekereit feldúlták A besenyő rajtaütésnek óriási veszteségei voltak mind magyar, mind kabar részről. Bizánc árulása miatt a Jenő törzs 2230 lovast vesztett, míg Levente 1104 lovast és 85 tárkány kocsit vesztett el. A kabar harcosok panaszt emeltek Álmos ellen, aki minden tisztségéről lemondott. Mivel Gyula hajnal-hasadtáig sem tudott fejedelmi apja ellen ítéletet hozni, a régi kabar harcosok az Arvisura törvényekre hivatkozva elrabolták, kabar földre vitték és az ottani sámánok halálra ítélték. Mire harmadszor kelt fel a Napasszony, a veszteséget szenvedett kabar törzsek Álmost – a saját kérésére – kivégezték. A honfoglalásról pontos statisztikát készítettek a rovósámánok, ezek szerint: - Az Árpád vezette Kéri, Keszi és Kürt törzseknél, valamint a Kun-magyari tárkány törzsnél a veszteség: 1 harcos, 2 tárkány, 12 öreg és 6 kisgyermek, tehát összesen a szokásos 21 lélek és 3 szekértörés, amely félredobatott. - A Kurszán vezette Megyer, Szeret és Barkó törzseknél: 2 harcos, 3 tárkány, 1 rimalány, 15 öreg és nyolc gyermek, tehát 29 lélek és 9 szekértörés, az egyiknél a Barkó törzsbéli Cicás rimalány halálát lelte. - Az Álmos vezette Nyék, Tarján, Jenő és Oguz törzseknél: 4 023 harcos és tárkány, 2 876 öreg és gyermek halt meg. Kusid vezérnek a Lugos melletti csatájában 216 harcosa, míg a pusztaszeri zendülésnél 16 harcos vesztette életét. Ezenkívül: 1 tárkány, 26 öreg és 9 gyermek útközben, a bolgárokbesenyők vérengzéseibe haltak bele. Eltűnt és visszavándorolt 4 139 lélek. Jászvásárra visszaköltözött 230 Lélek. 185 szekértörés mellett 8 345 ló pusztult el
vagy maradt le az induló létszámból. A visszafordulók közül többen kijelentették, hogy a biztonságból visszahagyott Gyula törzsben akarnak élni. - Tehát az Álmos vezette déliek csoportjával együtt a veszteség: 11 586 lélek, 185 szekértörés és 8345 vegyes ló. Tehát javarészt saját törzsbeli felvonulókkal együtt 457 632 személy indulási létszámából aratásig csak 446 046 lélek érkezett meg a rimalány-jelentés alapján. A honfoglalók 445 422 lélekkel indultak 12 210 felvezetővel.
Álmos-István családfa
Árpádházi családfa-I. (Ügyek - Géza)
Árpádházi családfa-II. (Géza - II. Béla)
Árpádházi családfa-III. (II. Béla - III. András)
Árpádházi családfa-IV. (IV. Béla - Nagy Lajos)
- Géza-Csantavér
- Vajk-István király
- II. (Vak) Béla
- Árpádházi Szent Margit szerelme
- Piroska, Ilona, - II. Zoltán, Imre, Judit (Vajk-István Pósa (Vajk-István - II. Géza testvérei) utódai) - Orseolo Péter
- Aba-Sámuel
- II. László
- I. Endre (András)
- I. Béla
- III. István
- Levente herceg - Salamon
- IV. István
- I. Géza
- I. László
- III. Béla
- Lam herceg
- (Könyves) Kálmán
- Géza herceg
- II. István
- Anonymus (Pósa - Imre király András) - III. László
Décsa-Gelyza és Csantavér-Sarolt
Taksony még kisfejedelem korában Tónuzaba lányát vette feleségül, s így a keleti irányzat híve lett. A 951-ben született kisfiukat Décsának keresztelték, de Budavárán Gelyzának nevezték. Gelyza első felesége Szavárdi-Vászoly főtáltos ikertestvére, Söpte Szavárdi volt, akitől három fia született: 968-ban Vászoly és Vazul ikrekként, majd őket követte Zerind. Később valamennyien többször is megkeresztelkedtek, s így újabb neveket is vettek fel. Ily módon Vászoly még felvette a Mihály és Vazul neveket, míg az ikertestvére, Vazul a Mihály és Béla neveket kapta. Zerind második neve László lett. Vászoly már kora gyermekkorától ellene volt a nyugat felé való fordulásnak. Töhötöm fia, Harka Tarhos leányát, Uzonykát vette feleségül. Első fiuk Kolozsi Gyula (925-961) volt, akinek két fia és két lánya született: Szabolcs (948-987), Sarolt (950-1012), Karold (953-982) és Erdeljü Gyula (960-1015). Sarolt az első házasságából nagyon hamar megözvegyült, s a Söpte Szavárdi halála miatt szintén özveggyé vált Gelyzához ment feleségül. 969-ben született meg Vajk nevű kisfiuk, rajta kívül pedig Piroska, Ilona, Judit nevű lányaik maradtak életben, további négy lányuk korán meghalt. Géza már kisfejedelem korában úgy gondolta, hogy a nyugati kereszténységgel kell megegyezésre jutnunk, máskülönben az avarok sorsára jut a Magyar Törzsszövetség. Nagy Ottó kezdeményezésére, az utána trónra lépő II. Ottóval lépett szövetségre a terjeszkedni kezdő bajorokkal szemben. Ottó elküldte Brunó püspököt, aki Géza fejedelmet és a kis Vajkot is nyugatiasan Istvánnak keresztelte meg. Szintén ekkor történt Vászoly Mihállyá és Vazul Bélává keresztelése. Brunóval együtt már lovagok és hittérítő papok is érkeztek. Géza megfogadta, hogy ha kell fegyveresen is terjeszteni fogja az országon belül a keresztény vallást. Elrendelte a pogány rovások és az uruki-mani bibliák elégetését. Engedélyezte az istentiszteletek bevezetését, a pogány oltárok ledöntését és a táltosok elhallgattatását. Aki pannon földön nem volt hajlandó megkeresztelkedni, azt az érsekség lovagjaival levágatták. 990 tavaszán, az almafavirágzás ünnepén Gézát a Turfánból hozott Gilgames koronával az uruki-mani szertartás szerint uralkodóvá és a Jász-síkság nagyfejedelmévé koronázták. Ezzel az uruki-mani gondolatkörrel Géza nyugat-európai értelemben keresztény uralkodóvá vált. Géza 997-ben hunyt el, váratlanul. Sarolt ettől kezdődően teljesen átvette a hatalmat. Keleti vagy nyugati kereszténység? Az 5032. medvetoros évre (992-re) összehívták a birodalmi Nagyszalát Veszprémbe, a mindenkori aranyasszony székhelyére. Arról kellett határozniuk, hogy a nyugati vagy a keleti kereszténységhez csatlakozzunk-e. A tanácskozáson részt vett többek közt Gélyza nagyfejedelem, Csák sámánfejedelem, Erdeljü Gyula lovasfejedelem, Vászoly főtáltos, továbbá Jirkó Kun-magyari fejedelem, Koppány Badzsir-magyari fejedelem, valamint a Káma melléki magyarok részéről jelen volt még Szala vitéz is. Vajk ifjúsági fejedelem az akkor 4 éves kisfiával, Zoltánnal és szerelmével, a Lebéd-házból származó CsegeTünde ifjúsági aranyasszonnyal érkezett a nagyszalára. A vendégeket anyjával, Sarolttal együtt ő fogadta és látta vendégül. Csantavér, azaz Sarolt a keleti kereszténység híve volt, lelkében inkább az érdeknélküli uruki kereszténység híve volt. Koppány az Árpád-ház rangidőse volt, a fejedelemségben őt illette az utódlás. Nem tartotta helyesnek, hogy idegen népek isteneinek legyünk a szolgái. Vajk folyton azt hangoztatta, hogy nem állhatunk meg a fejlődésben; minden új csak jobbat hozhat. Az országot csak úgy tudjuk megvédeni, ha mindenki felveszi a keresztény hitet. Az nem baj, ha a bizánci, a római vagy az uruki papok másmás névre keresztelnek valakit. Vagyunk olyan gazdagok, hogy a hittérítők éhségét ki tudjuk elégíteni. Gelyza már a megnyitó beszédében is azt mondta, hogy Bizánc és Róma versenyt indított, hogy az uruki-mani hitűek vajon melyik irányzathoz fognak csatlakozni. Az Érdeknélküli Szeretet Egyházát, mint megvetett uruki-mani hitet mindkét helyen gyűlölik. Úgy vélte, hogy elég gazdagok vagyunk ahhoz, hogy gyűlölt mani-hitűként bármelyik jármot, akár a bizáncit, akár a rómait a
nyakunkba vehessük. A kérdés csak az, hogy melyik lesz számunkra az előnyösebb. A szavazás első körében Piroska ifjúsági aranyasszony (Vajk-István nővére) nem tudott részt venni, mivel (mint beavatott és képzett gyógyító) éppen egy agyműtétet hajtott végre Nyitrán. A voksok így fele-fele arányban támogatták a keleti, illetve a nyugati egyházhoz történő csatlakozást. Hogy a mérleg eldőljön valamely irányban, a tanácskozást áthelyezték Nyitrára, s a szavazást - immár a Piroska részvételével – megismételték. Piroska pedig a nyugati kereszténységre szavazott, így dőlt el a mérleg. Turu Domonkos munkássága Egy dologban egyetértettek a Veszprémi Nagyszalán egybegyűltek, hogy az új királyt Derencsény beavatott fejedelem fiának, Domonkos érseknek kell megkoronáznia, uruki szokás szerint. Domonkos 954-ben született, részint Bizáncban, részint Rómában nevelkedett, Fekete Arnó udvarában. Rendkívüli képességei már fiatalkorában megmutatkoztak. 19 évesen már minden nyugati nyelvet beszélt és neki volt a legkiválóbb telepatikus képessége. Domonkos volt olyan bátor, hogy besenyőkun kísérettel még Turfába, és az uruki püspökség eredeti székhelyére, Úr városába is elment vallási tanulmányokat folytatni. Turfánban tanfejedelemmé avatták, és az uruki-mani keresztényektől megkapta a fejedelemmé avatási, uralkodói korona megmaradt koronázási abroncsát a beszélő kövek sokaságával, amelyet Gilgames készíttetett. 29-ben Jézust is ezzel koronázták uruki királlyá. Az iszlám erőszakos hittérítése és nyomása miatt – jogutódként – az Álmos- és Lebéd-házi fejedelmeknek ajándékozták. Születésétől fogva figyelemmel kísérte Vajkot, akivel gyakran játszott. A kis Vajk nagyon szerette Domonkost és csak Tatának szólította. A régi Duna folyamból megmaradt Tata-tavát, azaz a Dunna-tavát kapta adományul, s ennek partján épült fel Tata szálláshelye. Géza javaslatára felépíttette az esztergomi székesegyházat, s annak első érseke lett 974-ben. Domonkos érsekségének uruki keresztény jellege volt. Budavár Beavatott Központja és Géza azt a parancsot adta Turu Domonkosnak, hogy a 996 tavaszán képzett fejedelmi ifjak és papok kíséretével Bizáncba menjen, ahová üzenetet vitt Géza fejedelemtől. Bizáncban azonban nem járultak hozzá, hogy metropolitává nevezzenek ki valakit, vagy magas beosztású egyházi embert küldjenek Budavárra. Ezért a következő éveket Rómában töltötték egyházi továbbképzésen. A Vatikánban mindannyian elmélyültek Szent-Péter egyházának tanulmányozásában. Közben megismerkedtek Bélával, aki a Vatikán könyvtárosa, s az avar nemzetiség kanonokja volt. Az ő segítségével tettek lépéseket ahhoz, hogy Vajk-István részére a pápai királyi koronát elnyerjék. Béla kanonok Turu-Domonkos püspököt bejelentette II. Szilveszter pápánál, hogy népes küldöttség élén Vajk ifjú fejedelem részére királyi koronát akar kérni és népével az uruki-mani keresztények táborával csatlakozni akar a Szent-Péter alapította római katolikus egyházhoz. Ígéretet kapott a pápától, aki az 1000-ik év húsvétján Domonkost felszentelte érsekké és Dobokát pápai ajtónállóvá. Egyik legfontosabb teendője az volt, hogy Fekete-Arnó örökségeként az összes Arnó ivadékot mozgósította, nehogy teljesen idegen papok lepjék el a magyar népet, mint az avarokat régen. Domonkos és Doboka a felszentelésüket követően hazamentek, hogy részt vegyenek azon az ünnepségen, amelyen Vajkot az uruki koronával megkoronázták Erre a koronázási ünnepségre 1000. augusztus 20-án került sor, uruki szertartás szerint, az Úr városából Urukba menekített, majd a magyar népnek küldött koronával. Ezen a koronázáson csak a kettős nagyfejedelmi ház tagjai vettek részt. A koronázási dombot oroszlános címer díszítette, a trón mellett Doboka állott díszőrséget s Domonkossal együtt ő tette a király fejére az uruki koronát. A koronázást követő napon Domonkos és Doboka vissza is indultak Rómába, hogy II. Szilveszter kíséretében részt vehessenek a Ravennában tartandó
zsinaton. II. Szilveszter az uruki koronát megáldotta, és a másik liliomos koronát átadta Domonkosnak, hogy Istvánt királlyá koronázzák vele. Mivel II. Szilveszter is beavatott volt, szinte megdermedt a sok drágakővel ékesített színarany koronától. Ezen uruki korona telepatikus parancsa miatt került a másik korona Esztergomba, Lengyelország helyett. Az apostoli áldással ellátott liliomos aranykoronát Fekete-Arnó családja adományozta a pápaságnak, és kifejezetten azzal a céllal őrízgették, hogy ha egyszer a Jász-síkságon királlyá akarnak koronázni valakit, akkor az ezzel a rejtegetett avar lugal-koronával történhessen. Ugyanakkor a lengyelek is jelentkeztek királyi koronáért, azonban az Arnó család inkább elrejtette azt, így a lengyelek számára egy másikat kellett készíttetni. Ez az eltűnés azért nem volt feltűnő, mert a Vatikánban napirenden voltak a lopások és ármánykodások. A királyi koronát Domonkos hozta Anasztáz-Asrik érsekkel; a zászlós lándzsát Doboka pápai trónálló Urhida 24 lovasával; egy díszes jávorszarvasos Turfáni ládában pedig a karpántos királyi palástot, az országalmát, az apostoli királyi gyűrűt, a királyi pálcát és más kisebb kegyékszereket. Erre a koronázási szertartásra egy évvel az uruki szertartás szerinit koronázás után, 1001. augusztus 20-án került sor Esztergomban. A kereszténység elterjesztése Tonuzaba besenyő vezér hallani sem akart a kereszténység felvételéről. Erre a sváb lovagok megszállták a várát, az abádi révnél két gödröt ástak és a fogoly Tonuzabát, feleségével együtt a gödörbe állították. Húsz pallosos lovag aztán nyakig betemette őket, szabadon hagyott fejüket pedig szétverték a pallosukkal. Holttestük fölé nagy tüzet raktak, majd egész napos örömünnepet tartottak. Népükkel egy halom földet hordattak rájuk, majd megkeresztelték őket az Atya, Fiú és Szentlélek nevében. Vászoly-Vazul főtáltos a Budavár Beavatott Központban Sarolt és Gizella előtt kijelentette, hogy birtokain nem akar keresztény hittérítőket látni. Gizella ezért, amikor Vazul Csákvárra tartott, utána indította lovagjait és Vazul szemét, - hogy csakugyan ne lásson, - kitolatta. Koppány és Vérbulcsú nagy haddal elindult Veszprém ellen, hogy Tonuzabát és Vászoly Vazult megbosszulják és Saroltot megöljék. Ekkor Istvánt Esztergomban fővezérré övezték és pajzsra emelték. Vecelin, Hunt, a két Pázmány és Orci pedig lovashadsereget szervezett és a kabar-palóc könnyűlovasságukkal elindultak Veszprém felé. Vérbulcsú megkésett, ezért Koppány egymaga vette fel a küzdelmet. Vereséget szenvedett. Holttestét négyfelé vágták és Székesfehérvár, Veszprém, Győr és Gyulafehérvár kapujára szögezték. (Az esemény iróniája miatt megjegyzendő, hogy ha a térképen ezt a négy várost összekötjük, - Győrt Gyulafehérvárral és Veszprémet Székesfehérvárral, akkor megkapjuk a kereszténység szimbólumát, egy szabályos kereszt alakot!) Ezek szerint az egykori feljegyzések szerint Tonuzaba és felesége elásatása Géza lelkét terhelte, Koppány felnégyelése Saroltét, Vászoly-Vazul megvakíttatása pedig Gizelláét. Gizellának bűnös lovagjai szolgálataikért nem is kaptak nagyobb birtokot, „csak” egytizedes falukat. István mint fiatal fejedelem, minden összeesküvőnek kitolatta a szemét. A tolvajoknak levágatta a fél karjukat. A nagyszámú lovagi személyzetet fizetni kellett, ezért különféle adóztatási nemeket vezetett be. Bevezette a füstpénz adót, hegyvidéken a nyest-adót, juhászoknál a bárányadót, gulyásoknál az ököradót és a csikósoknál a lóadót. Sík vidékeken 1 véka köles vagy gabona és dombos vidéken 1 korsó bor vagy mézes sör volt a megszokott adó. Az épületfa adót a Dunán Csepelre vagy Kalocsára, a Tiszán és a Maroson pedig Szögedre kellett tutajon leúsztatni. Ebből építette Géza Székesfehérvárt és Esztergomot. Ajtony 1002-ben áttért a görög-bizánci hitre, s még II. Bazeliosz császárral is találkozott. Amikor mindez István tudomására jutott, Doboka fővezért egy 10 000 lovasból álló sereggel küldte ellene. Ajtony azonban nem akart háborúskodást, hiszen Zoltán az unokaöccse volt, ezért inkább áttette a székhelyét a Karas partjára. Ajtony azonban egyre többet követelt a Maros menti sószállítás részesedéséből és a hittérítést sem nézte jó szemmel. Ráadásul gyakoribbá
váltak a besenyő betörések, amely harcokban áldozatul esett Buda fejedelemfi, a sószállító út megbízott felügyelője. Ekkor István elküldte Csanádot a seregével, hogy végre teremtsen rendet. Ajtonyéknak nem sok esélyük volt az óriási túlerővel szemben. Csanád levágta a fejét, majd a nyelvét is kivágta, s azt a tarsolyában hazavitte. Büszkén mutatta meg Istvánnak a nyelvet, amely a királyt egykor szidalmazta. Ajtony legyőzésével megszűntek az ellenségeskedések. Ezt követően új törvényt hoztak, miszerint a kézlevágás, a szemek kitolása, a fülek levágása ezentúl megszűnik, és visszatér a régi rend: lopás miatt egy-egy ökör, egy-egy tinó vagy egy-egy kakas beadása lett a büntetés. Akiket pedig rovás bűnén kaptak, azokra várfogság büntetése várt. Ezt követően csak latin betűkkel lehetett írni. István király testvérei Piroska először a bolgár Gábriel Radomir trónörököshöz ment feleségül. Mivel azonban nagyon erélyes nőszemély volt és mindenáron vissza akarta állítani a kisebbségben lévő magyaros-bolgár nyelv használatát, annak ellenére, hogy éppen várandós volt, elűzték a bolgár fejedelmi udvarból. A trónörökösnek számító kisfiát Delján Péternek hívták. Mikor Aba egy vadászat alkalmával megsérült, Piroska gyógyító kezei közé került. Kisfiának annyira elnyerte tetszését Aba, hogy Atának szólította, s Piroska hamarosan hozzá is ment feleségül. Egy feltétele volt, hogy Aba keresztelkedjen meg. Ekkor vette fel a Sámuel nevet, s lett belőle Aba-Sámuel. Ilona Orseolo Otto, velencei Dogé-hoz ment feleségül. Egy évvel később megszületett a fiuk Orseolo Péter. Ilona egyben hírszerzést is végzett, hiszen 1022-ben ő értesítette a Budavári Beavatott Központot arról, hogy a németek be akarják keríteni az országot, és hogy maga a Beavatott Központ is veszélybe került. Judit az ősi fejedelmi hiten nőtt fel és erősen vallásos volt. Mikor megtudta, hogy Koppány a felnégyelését megelőzően elátkozta István utódait, öngyilkos lett. Úgy remélte, hogy ezzel az áldozattal feloldozhatja bátyját a Koppány elleni vétke alól. Orseolo Péter István középső nővére, Ilona, Orseleó Ottó velencei Dogéhoz ment feleségül. Egy év múlva megszületett a fiuk, Péter. Amikor a gyermek a világra jött, bemutatták az apjának, majd később Istvánnak is, hogy nem volt Gilgamesjelzése, azaz az Árpádházi királyok jellegzetes anyajegye. Helyi belviszályok miatt aztán Péter a magyar királyi udvarba került. Fejedelmi származású harcostársai is felfigyeltek a jelzés hiányára, ezért az Álmos-Lebéd-házi hercegek nem is ismerték el még fővezérnek sem, nemhogy királyuknak. Ezért a kettős fejedelemségben csak a pápaság és a Római-német Császárság elnyomásra törekvő képviselőjét látták benne. Az Anasztáz-Astrik vonal inkább Orseoló Péter trónigényét támogatta. István folyton betegeskedett, így Pétert tette meg hadserege parancsnokául, míg Szolnokot kiskirálysággal tüntette ki, hogy az ország védelmét kelet felől biztosítsa. Az ország főurait feleskették, hogy István után Péter királyságát ismerjék el. Az uruki-mani és törzsszövetségi lovas versenyen azonban Péter elég rosszul szerepelt, ezért mindenki Endre és Béla hercegeket támogatta, Pétert pedig csak egy kis „csicsergő madárkának” tartották. István halála után, 1038-ban azonban Péter, a kijelölt utód, akadály nélkül foglalta el a trónt. Vele együtt sok olasz és német lovag jött a királyi udvarba, akiknek a legfőbb tisztségeket adta. Súlyos adókat rótt ki, két püspököt is megfosztott méltóságától, Gizellát, az özvegy királynét pedig az uradalmai és kincsei nagy részétől megfosztva Veszprémbe száműzte. A pártküzdelmek azonban hamar elkezdődtek a magyar törzsfők és Péter idegen származású hívei között. Az ellenzék István régi táborából szerveződött, akiket a
csicsergő, daloló olaszok kezdtek kiszorítani a hatalomból. Ezek, jóllehet némi gőggel, kegyetlenkedve megvetették a magyar előkelőséget, de az olaszokat sem szívelték, mert az ország javait felfalták előlük. Ezért a németek a magyar előkelőséghez kezdtek húzni, mivel Péternek olyan terve is volt, hogy a daloló olaszokkal és a kegyetlenkedő németekkel kiirtja a magyar előkelőséget. Mivel azonban a németek kisebb része már összeházasodott a magyar törzsfőkkel, a vegyes házasságból származó németek szövetkezni kezdtek a keleti magyar tömegekkel. 1041-ben az elégedetlenkedők Péter királyt elűzték, aki Németországba menekült. A főurak Péter kizavarása után megnyugodtak, hogy Aba-Sámuel ül a trónon. Pétert azonban III. Henrik pártfogása alá vette és mindent megtett azért, hogy visszahelyezzék a királyságába. III. Henrik 1045ben újból Magyarországra jött és Aba-Sámuel halála után ismét visszatette a királyi koronát Péter fejére. Szolnok erdőelvi kiskirálynak a helyére Vata, Erdeljű Gyula leszármazottja került, aki fellázította a besenyő társadalmat. A tiszántúli, békési, bihari és erdőelvi pásztorokkal betört a Jász-síkságra és az uruki kereszténység visszaállítását követelték. Az egyház ellenük fordult, mivel az uruki egyház eltörölte a dézsmát és az egyházi tizedeket. Péter a lázadást még leverte, ám a főurak hazahívták Vászoly lengyel földre menekült fiait, Endre, Béla és Levente hercegeket, s velük már nem bírt el. Pétert elfogták és Vazult megbosszulva kitolatták a szemét. A király a sebei következtében 1045ben meghalt. I. Endre (András) István király féltestvérének, Vászoly-Mihálynak igen erős Gilgames-jelzése, azaz beavatott anyajegye volt, nemhiába volt korának beavatott fejedelme. Mindhárom fia is örökölte ezt, Endrének egy háromlevelű lóhere jelzése volt. A megvakított Vászoly gyermekei, Endre, Béla és Levente cseh, majd lengyel földre menekültek. Endre Kijevben állapodott meg, ahol feleségül vette Bölcs Jaroszláv fejedelem leányát, Anasztáziát. 1046-ban a Péterrel elégedetlen főurak hazahívták Endrét, aki legyőzte Pétert. I. Endre mindjárt a koronázás után, amelyet a sima uruki koronával és István király székesegyházának koronadíszével hajtottak végre, rögtön az ország védelmének megszervezéséhez fogott. Nem volt könnyű dolga, hiszen kétféle követeléssel állott szemben. A magyar urak a német-olasz uralom lerázását és a magántulajdon helyreállítását követelték. Vata és a besenyő társadalom a régi közösséget és az uruki keresztény, érdeknélküli vallás visszaállítását követelték. El akarták törölni az adót, a papi tizedeket, a papi birtokokat és megölni az idegen származású papokat és urakat. Öccsét, Béla herceget megbízta a nyitrai országrész vezetésével és a Csörsz-vonal nyugati részének, Pozsonykeszitől a Tiszakesziig tartó rész parancsnokságával, aki a kölcsönkapott lengyel és kievi csapatokkal védte nyugatról saját tárkányaival az ország határát. III. Henrik kétszer is betört a német lovagokkal Bécs felől, de Béla herceg csapatainak szívósságán a támadások összeomlottak. A német sereg és hajóhad nem tudta áttörni Béla pozsonyi központtal irányított védelmi vonalát. A nyugalmi időszakokban az ifjú herceg kiépítette Bélabányát és a Selmec, valamint a Körmöc vidéki arany- és ezüstbányákat. Megindult az arany-ezüst bányászat és a pénzverés. Az egyházi és nyugati körök megbékítése érdekében I. Endre király a német párthoz közeledett és a fiát, Salamont III. Henrik leányával, Judit-Máriával jegyezte el. A házasság után a német kapcsolatok jobban elmélyültek. A külső ispánságokban az uruki hívők nem akarták a nyugati származású papok részére befizetni a tizedeket. Termény beszolgáltatást, vagy robotmunkát végezni sem akartak, hanem veterán harcosként az önkéntes alamizsnaadást pártolták. Ezen gondtalan és biztos megélhetést biztosító belső ispánságokban a megszokott beszolgáltatási rend elmaradása miatt Endrét a klérus Béla herceg ellen fordította. Ezért megkezdődtek a csatározások, amelyek sorsát a Csörsz-vonal tárkányai döntötték el Béla javára, mivel az élvonalbeli lovasság is a veteránok családjainak elgondolását támogatta. Endre, érezve az igazságtalanságot, német
segítségért folyamodott, amit meg is kapott. Bénultsága ellenére mégis lóra szállt. Alattvalói a német barátság miatt elfordultak tőle. Endre hívei és a németek vitézül küzdöttek, de Béla hadvezéri tudása hamar kibontakozott és kiverte a németeket az országból. Endre is elmenekült, de szélütésében erősen hátráltatva alulmaradt a harcban és leesett a lováról. Megtiportan Zircre vitték, ahol az apátságban meghalt. Innen a tihanyi apátság templomába vitték és ott temették el. Levente herceg István király féltestvérének, Vászoly-Mihálynak igen erős Gilgames-jelzése, azaz beavatottságot jelző anyajegye volt, hiszen ő volt kora beavatott fejedelme. Mindhárom fia is örökölte ezt, Andrásnak háromlevelű, Bélának négylevelű lóhere jelzése volt, míg Leventének pedig csillagjelzése egy fáklyavégen. Ez azt jelentette, hogy az Égiek szellemi vezetőnek küldték, s valóban apját ő követte később a beavatott fejedelmi poszton. Levente volt tehát a kora legerősebb fokú beavatottja. A beavatottak a 24 Hun Törzsszövetség keretein belül egy külön hierarchiai rendet képeztek, ami teljesen független volt a világi társadalmi rendszertől. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy esetenként ne lettek volna átfedések, ám mégis külön, és mások által kerültek megválasztásra. A beavatott rendszer központi magját az öt legerősebb fokozatú beavatott képezte, függetlenül attól, hogy melyik törzsből származók voltak. Ezek mindegyikéhez is tartozott 5-5, a sorban a következő legerősebb szintű beavatott. Ez a 30 ember képezte az un. belső kört, az összes többi beavatott pedig a külső körbe tartozott. A belső öt ember kiválasztotta maguk közül a legerősebbet, s ő lett a beavatott fejedelem, aki a világ összes beavatottját összefogta szellemi szinten. Ilyen beavatott fejedelem volt Levente is. (A történelmileg ismert személyek közül még Jézus, Hunor, Bagamér, Buda, Aladár, Álmos, és Vászoly-Mihály is). Beavatott fejedelmet általában 20 évenként választottak. Ők mindig a legvédettebb helyen, azaz a Beavatott Központban tartózkodtak, ahol a belső kör tagjai 20 évenként találkoztak. Közben pedig állandó telepatikus kapcsolatban álltak egymással. Mikor új beavatott fejedelmet választottak, akkor az előző fejedelem bekerült az Öregek Tanácsába. Ez a rendszer még Ataiszból származik. Levente herceg volt az, aki mindkét fivére (I. Endre, majd I. Béla) hadseregét megszervezte. Ennek alkalmával csak olyan ifjakat tett meg tizedesekké, akiknek Gilgames-jelzésük volt, azaz rendelkeztek az Árpádházi királyok egyedi anyajegyével. Ők lettek a hadseregek vezetői. Főtáltosként Levente őrizte az Arvisura anyagokat a Szent-Illés székesegyház altemplomában. A hibásnak vélt feljegyzésekről újabb Arvisurákat rótt és 1047. húsvétján az összes Arvisura másolatot Endrevárába küldte. Amikor a gyűjtemény az aranykincs nagy részével megérkezett Füzesgyarmatra, a felesége, Ildikó-Ibolya aranyasszony önkéntes tűzhalállal hősi halált halt. Ez egy régi szokás szertartási rendjéhez tartozó dolog volt, amit a Beavatott Központ minden egyes költöztetésekor elvégeztek, s melynek során az önkéntes áldozat immár a szellemi szinten segítette a felbecsülhetetlen értékű kincs szállítását. Ugyanilyen áldozatot hozott annak idején Jákó fősámán, amikor Ordoszból szállították át a gyűjteményt Budára. Amikor Levente herceg értesült felesége haláláról, búskomor lett és örök nőtlenséget fogadott. Levente főtáltos inkább az ősi hitet képviselte és leginkább az Arvisura kincsek áttelepítésével volt elfoglalva. Lebedvár fellegvárában halt meg. A besenyők Kipcsák fejedelem vezetésével fogadalmat tettek rá, hogy az Arvisura anyagokat továbbszállítják Kievből a manysikhoz. A Levente-intézmény Levente herceg hadsereg szervező munkája olyan hírnévre tett szert, hogy arra még hosszú évszázadok múltán is emlékeztek. Nem véletlen tehát, hogy egy a XX. század elején szervezett katonai intézmény rendszer is róla kapta a nevét. A trianoni békeszerződés megtiltotta Magyarországnak az általános hadkötelezettségen alapuló hadsereg fenntartását. Így a katonai
előképzés legfontosabb színtere Magyarországon a leventeintézmény lett. Az 1921. évi LIII. törvénycikk, a testnevelési törvénynek nevezett leventetörvény értelmében a "testnevelésben" az iskolát elhagyó ifjúság minden férfitagjának kötelezően részt kellett vennie 12 éves korától 21. életévének betöltéséig. A leventeintézmény kettős irányítás alatt működött. A felszínen nyílt a kultuszminisztérium alá rendelt Országos Testnevelési Tanács (OTI') irányította, míg a rejtett katonai szervezetet a tanács tábornoki rangú társelnöke vezette. A szakbizottság vegyesdandár-kerületenként egy kerületi testnevelési felügyelő, vármegyénként egy testnevelési felügyelő és járásonként egy testnevelési vezető elnevezéssel álcázott hivatásos tiszt közvetítésével végezte munkáját. Az egyesületek gyakorlatain való részvételt a hatóságok a szülőkön kérték számon, és adandó alkalommal az elmaradásokért őket büntették pénzbírsággal vagy elzárással. A leventeoktatók gyakorta tényleges tisztek voltak, akik a katonaságnál megszokott gépies engedelmességet, fegyelmet várták el, és sokszor értelmetlen fizikai megpróbáltatásoknak tették ki a rájuk bízott fiatalokat. A leventemozgalom nem is volt népszerű, ezért vezetői, hogy vonzóbbá tegyék, a cserkészet néhány megoldását próbálták átvenni, de nem sok sikerrel. Ráadásul a militarista szellemnek ellenállni tudó cserkészetet magát is a Levente alá rendelték 1939-ben. A honvédelemről szóló 1939. évi II. tc. a leventekötelezettséget kiterjesztette az iskolai ifjúságra is a levente kiképzési kötelezettséget. A katonai előképzés 1941 nyarán nyerte el végleges szervezetét, amikor a kormányzó 1941. július 18-án rendeletileg, "Legfelsőbb Elhatározás" útján "az ifjúság katonás szellemű neveléséről és a testnevelés erőteljesebb végrehajtásáról" címmel szabályozta a kérdést. Felállították a Honvédelmi Minisztérium VIII. Csoportját "a testnevelési és sport vonatkozású ügyek intézésére". Mindebből az következett, hogy levente szervezet egyre inkább a hadsereg bujtatott kiképzőterepe lett. I. Géza I. Béla fia Lengyelországban született. Részt vett az apja és az I. Endre közötti harcokban. Apja halála után elfogadta Salamon királyságát. Később azonban ő is küzdelmet folytatott a trónért. Géza és öccse László egyesült seregei 1074. III. 14-én Mogyoródnál győztek, ahol a magyarok, németek és csehek egymást mészárolták. Géza és László hercegek az ország urai lettek. Ennek az ország népe örült a legjobban, mert már régen Gézát szerették volna látni a királyi székben. Gézának erős fenntartásai voltak az uralom elfogadásában. Régen az volt szokásban, hogy a jövendő uralkodó eltüntette elődjét és sok esetben saját maga tette a fejére a királyi koronát. Géza azonban Béla természetét örökölte, le akart mondani a koronáról. Az uralmat ugyan elfogadta, de nem hadvezérként, hanem bűnbánó szerzetesként uralkodott. Nagyon megfontolt, óvatos volt, és ha győzött is, engedékeny volt a megkegyelmezésben. A nyugati szokásokat figyelembe véve I. Géza is államérdekből nősült. Nagy Károly ivadékát, Zsófia hercegnőt, Arnulf belgalimburgi herceg leányát vette feleségül. Ebből a házasságból született Kálmán és Álmos herceg, valamint hat leánygyermek, akik közül négyen a Lebéd-házba mentek férjhez, ketten pedig kiskorukban haltak meg. Zsófia halála után I. Géza újra megnősült, egy bizánci patrícius leányt, Sinneadenét vette feleségül. Az új feleség Lam herceg feleségének féltékenysége miatt 1077-ben visszament Bizáncba. Rövid uralkodása alatt sokat tett az egyház megerősítéséért, ő fejezte be a váci székesegyház építését, Mogyoródon emléktemplomot emeltetett, és apátságot alapított Garamszentbenedeken. Az ő nevéhez fűződik a vasárnap áthelyezése szombatra, amivel a keresztényeknek kedvezett, lévén, hogy a zsidók szombaton nem dolgoztak. A Királyi Tanács véleménye szerint I. Géza halálának az volt az oka, hogy a pápaság és a püspöki kar hivatalosan nem ismerte el királynak. Hiába koronázta meg a főnemesség 1074-ben Fehérváron, mert a megkoronázott király még élt. A
papság minduntalan azt hangoztatta, hogy béküljön ki Salamonnal és adja át neki a királyi koronát. Ebben a lelki tusában őrlődött fel Géza. Állapota egyre súlyosabb lett. Lam herceg és László kiskirály Fehérvárra siettek a hír hallatán. Géza örömmel fogadta öccseit. Mindenkit elküldött az ágya mellől és halkan közölte velük végakaratát: „Ne higgyetek a papoknak, mert azok csak a saját hasznukat nézik!” 1077. április 25-én szörnyű kínok közepette hunyt el. Lam herceg I. Géza és I. László öccse, akinek létezését Dezső érsek már gyermekkorában sem ismerte el, mert Lam olyan makacs gyermek volt, hogy még az apja parancsára sem volt hajlandó megcsókolni a papok, sőt az érsek kezét sem, hanem minden ilyen alkalommal elfutott az ünnepélyekről. Ezért az esztergomi érsekség szóbeli javaslatára Lam nevét még csak ki sem ejtették. A legszükségesebb esetekben a korán elhalt testvérük, Lambert vagy Lampert néven szólították. László király soha nem volt féltékeny az öccsére, mert ellensége lett a keresztény túlkapásoknak. Lam kizárólag a koronázás és a temetések alkalmával járt Fehérváron vagy Esztergomban, inkább felépíttette Lam várát, s ott tartózkodott. Lam herceg 20 éves korában végezte el a Szakszinban megtartott 5 éves sámánképzést, majd utána 4 évig Kálon végezte el a tárkányképzést. Amikor Szakszinba távozott, mindenki azt hitte az udvaroncok közül, hogy vadászat közben valahol meghalt. Csupán I. Béla király és annak környezete tudta, hogy Lam herceg a hármas királyság összekovácsolásán fáradozik. I. Béla királynak ugyanis az volt az utolsó akarata, hogy Endre legyen Róma kereszténységének követője, László minden erejével Bizánc megbékítésére törekedjen, míg Lam az ősi Magyar Vallás követője legyen. Lam épp ezért javasolta már 1080-ban I. László királynak, hogy leányai közül valaki majd Bizáncba menjen férjhez. I. Bélának az is kívánsága volt, hogy Lam a 3 fiús szaporodási elmélet mellett az ősi, 8-as szaporodási törvényt kövesse és a Csákok mintájára ne engedje kipusztulni az Árpádházat és hogy keresse az urukimani keresztényeknek a régi sámánizmussal való megegyezését. A fent említett un. hármas királyság kialakítása miatt Lam herceg javasolta azt is, hogy a Magyarkáról hozatott aranyművesekkel a Szent-István-i aranyabronccsal Dukasz Mihály aranyzománcos koronáját az uruki-mani belső Gilgames koronával össze kell szerkeszteni, hogy a hármas-királyság eszméjét ezzel is jelképezzük. Ekkor kezdett Lam tizedesi intézménye által erőre kapni a Korona elmélet, amely bennünket a sima gilgamesi koronához kötött. A sima abroncskorona Urukból került Tuspába és az Álmos-ház tulajdonába, amit aztán minden király a saját ízlése szerint díszített. A Gilgames-koronát mindig a legbiztosabb helyen, Vasváron őrizték, mivel ezen hely soha nem volt veszélyeknek kitéve. Ezt a korona-mítoszt hagyta Kálmán az utódaira, amelyet a Gilgames-jelű tizedesek és utódaik is magukévá tettek. Lam herceg már tárkányképzős korában is a közös Álmos-Lebéd-ház külügyeit irányította. Amikor Kálmán uralkodása alatt újból esedékessé vált a Szentföld visszafoglalása és Palesztina felszabadítása az arab világ megszállása alól, a nyugati papság és a pápaság hívása után megjelentek az első keresztes hadak, akik Zimonynál fosztogatni kezdtek. Lam herceg serege azonban kiűzte őket az országból. A nyugatiaknak meg kellett tanulniuk, hogy Magyarország nem barbár ország, ahol a Szentföld felszabadítását megkezdhetik. Lam Turi, Szakszin és Magyarka térségével tartotta a kapcsolatot. GátFüzesgyarmat és az Urálbérc Örege között sokszor volt úton. A hírközlési értesítésekben Lam herceg bevezette a palóc rovások használatát, amely csak kevéssé tért el a marúzok, daragúzok és székelyek rovásaitól. Nagyállattartásban pedig bevezette a párosrovások rendszerét, hogy a mezőgazdaságok tizedeseinek az elszámolását is megkönnyítse. Az ország népe a papi és hivatali latin írás mellett az ősi rovásírást is használta. Ezt a nép még egyszerűbben udvari és kézműves rovásoknak hívta. A latin írás csak Pannonföldre és a püspöki székhelyekre terjedt ki. A rovásírás Lam várától (a mai Hainburg) egészen Magyarkán át Almák-Atyja birodalmáig terjedt.Lam erősen
hitte, hogy a Föld gömbölyű, amivel egyébként László király, sőt a palóc nép is tisztában volt. Ettől egy percre sem tágított, még az 1080-as, Váradi-Kúriai tanácskozáson sem. A papság Róma elgondolása szerint szigorúan vallotta a Föld korong voltát, míg a hercegek ezen csacskaságukért kinevették a püspöki kart. Lamnak Kolaj nevű feleségétől 12 fia és 6 leánya született. Tőlük 24 unokája származott. Amikor Lambert nevű öccse kicsi korában meghalt, elhatározta, hogy neki pótolnia az öccse veszteségeit is, így a 8-as szaporodási elv szerint neki 16 gyermeke született, akiknek mind csakis az Arvisura naptár szerinti neveket adott. Fiai voltak: Bellény, Csucsom, Dernő, Gencs, Imola, Ladány, Rőce, Bolyk, Kelecsény, Csetnek, Uza és Kobéla. Lányai voltak: Almágy, Betlér, Gerlice, Gortva, Jósva és Hisnyó. Unokái: Madaras, Derencsény, Dobra, Gócs, Cikó, Leste, Oskó, Doma, Feled, Bugyik, Lubény, Pozsáló, Bebek, Csaszó, Okolicsány, Cserencsény és Zsedény a szüleik mellett tanulták meg elődeik igen nehéz mesterségét. Lam herceg a vasművelők birodalmában és azoknak a kisegítő tizedeiben egy-egy községet alapított utódai számára, amelyeket teljesen kiépített. Lam a vaskőbánya és vaskohók vidékén és azok kiszolgáló termelőhelyein a gyermekeivel együtt ipari létesítményeket alkotott, amelynek Vasvár volt az elosztó központja, és Magyarország ipari és gazdasági ereje. Fiai között, tárkány ellenőrzés céljából tíz tárkánykerületet osztott szét létesítményeikkel. Bellény volt az, aki a keleti kereskedelmet intézte Szakszin, Magyarka, Füzesgyarmat és Ordosz irányába. A hármas királyság elve alapján a lóállásokat és azok pihenő helyeit szervezte meg. Ebben a besenyő és kun társadalom is nagy segítségére volt. Mintaképül a Selyemút szervezettsége szolgált. Csucsom nyugati irányban és délre intézte a tárkány kézművesség és kereskedelmük dolgait, míg a fennmaradó tárkánytömény kerület: Dernő, Gencs, Imola, Ladány, Rőce, Bolyk, Kelecsény, Csetnek, Uza és Kobéla fiai között lettek szétosztva. Lam herceg az 1119-ik évet Palóc-Vasváron, már csak fekvőbetegként töltötte, de szellemileg még teljesen friss volt. Utolsó munkájaként a kézműves társadalom részére megszervezte a heti, a havi és országos vásárok tartását. Könnyű volt neki ezen feladatot végrehajtani, hiszen egész életében a tizedek megalapításán dolgozott és tárkányai érdekében az egész országot bejárta. Ezzel sikerült végrehajtani testvéreinek, Gézának és Lászlónak az elgondolásait . Lam herceg sok munkája közepette is ragaszkodott Álmos és Madaj asszony életmódjához, vagyis hogy hús nélküli ételeket fogyasztott, s azt is csak mértékletesen, ezért Géza és László király testvéreit is túlélte. Bizánc és Róma papsága a Lambert vagy Lampért néven emlegette a jelentésekben, de a köznép és 24 Hun Törzsszövetség népei előtt az uruki-mani neve csak Lam maradt. Lam herceg, aki az ország anyagi helyzetét 43 évi munkájával rendbe hozta, 1120ban, a medvetor 5. napján hunyt el. Hun szokás szerint Ózd-Vasváron hamvasztották el és legkedvesebb vadászterületén, Murány környéki várában helyezték el a porait putnoki emberfejes rátóban. II. István II. István 1101-ben született apja, Könyves Kálmán első házasságából. Apja már négy éves korában megkoronáztatta, hogy biztosítsa a trónutódlást. II. István rendezett pénzügyeket és erős államot örökölt az apjától. A külpolitikai helyzet ugyanakkor meglehetősen bonyolult volt. Háborúztak Velencével Dalmácia birtoklásáért, a csehekkel, és beavatkozott az orosz fejedelemségek közötti harcokba is. Ám egyik hadjárata sem hozott számára tartós sikereket. A sorozatos külső kudarcok napvilágra hozták az előkelők közötti ellentéteket is, így a bárók egy csoportja a bizánci udvarban élő Álmos herceg oldalára álltak. Erre István elhamarkodott támadást indított Bizánc ellen, csapatai azonban súlyos vereséget szenvedtek. Csak fokozta a problémákat, hogy Borisz herceg, II. István féltestvére, szintén fellépett ellene, de kísérlete sikertelennek bizonyult. II. István egy francia-normann grófnak az
Itáliában élő leányát vette el feleségül, de gyermekük nem született. Így az egyetlen lehetséges utód jelölt Álmos halála után annak fia, a megvakított Béla herceg volt. István tehát az udvarába fogadta Bélát, s így a béke is helyreállt. István eléggé rendszertelen életmódot folytatott, elég sokat italozott, ami a korai halálhoz vezetett. A király bűnbánattal, szerzetes ruhába öltözve várta a halált, amely 1131. évi március 1-jén következett be. Az utolsó medvetoron azt kívánta, hogy Nagyváradon, László király mellé temessék el bűnbánóként, mivel tönkretette az ő munkáját. Vajk-István király élete Vajk fiatalkora Vajk Sarolt akaratának megfelelően 985 és 988 között lovas tárkányképzésen vett részt. Minden reggel át kellett úsztatnia a Maroson, lovasmutatványok végzése közben ellovagolt Török-Zsadányig és vissza. Másodéves korában egyszer nagyon megfázott és Temesvárra, az arbag-rimalányok gyógyító helyére szállították. Itt a Jenő törzsbéli rimalány, Csege, gyógyította ki a betegségéből. Csege a testmeleggel való gyógyítást is alkalmazta, amiből hamar szerelem lett. Vajk ezután minden szabad idejét Csegével töltötte, akit Tündének becézett. Csege apja, Temes törzsfőnök követelte, hogy Vajk vegye feleségül a lányát. Saroltnak azonban egészen más elképzelései voltak Vajkkal kapcsolatban, és Csege-Tündét a testőrparancsnokságuk egyik tisztjéhez adták feleségül. Csege 7 hónap múlva világra hozta Vajk gyermekét, Zoltánt. Az első napokban Sarolt hétfátyolos ágyban őriztette a gyenge fiúcskát, majd Esztergomban neveltette. Vajk már benne volt a férfikorban, de mindig ellenállt a házasítási terveknek, annyira szerette Tündét. Csege-Tünde nagyon fiatalon halt meg 996-ban. Zoltán fiát ezután az erdőelvi rimalányok nevelték Sarolt rendelkezései szerint. Vajk csak ezt követően engedett anyja házasítási terveinek és volt hajlandó feleségül venni Gizella bajor hercegnőt. Géza az unokája számára egy gerendavárat építtetett és birtokot adományozott. Mikor meglátogatta a kis Zoltánt, a kiséretéből 24 székely vitézt hagyott ott, hogy vigyázzanak a kis unokájára. 992 és 996 között Vajk-István ifjúsági fejedelem volt, majd 988-tól 992-ig tárkányfejedelmi tisztséggel tüntette ki Gyula lovasfejedelem. A koronázási szertartás Elől 24 pap ment füstölőkkel. A Székesegyház ajtajában Domonkos, a magyar érsek várta a menetet. A palástot és a kardot István átadta Anasztáz érseknek. Az érsek litániát mondott. Magyarul hirdette, hogy ezt a hitet meg kell tartani, a királynak pedig meg kell védenie az egyház papjait, István országát általuk kell kormányoznia. Azután a meghívottakhoz fordult és megkérdezte: - Alá akarjátoke vetni magatokat királyotoknak? Az ünneplők és a nép azt válaszolta: Akarjuk. Erre Domonkos uruki illatos olajjal királlyá kente Istvánt. A koronázó dombot a Csörsz-vonal tárkányai készítették a 72 tömény területéről hozott 1-1 aranyvékás földből. Ekkor Doboka, Urhida, Buda, Zsombor és Bucna ajtónállók ráadták Istvánra az apostoli pántokkal ellátott palástot, majd amikor István felszállt Sólyom nevű kedves lovára, Domonkos kezébe adta az országalmát, jobb kezébe pedig a Ravennából küldött kardot és így lovagolt István a koronázó dombra. Először dél felé, majd északnak, utána nyugatnak, végül kelet felé sújtott. Ezzel azt jelképezte, hogy az aranyasszonynak felajánlott országot minden ellenség ellen védelmezi. Kardját átadta Dobokának, mint fővezérnek, tőle pedig átvette az aranyos lándzsát a zászlóval. Ez azt jelentette, hogy a népnek ezt a zászlót kell követnie. Utána István beült az Ordoszból hozott aranyozott királyi székbe és Domonkos a fejére tette az Úr városbéli, majd föléje a liliomos királyi koronát. Így koronásan fellovagolt a koronázó dombra Atilla kardjával s a hozzá hű lovasparancsnokokat lovaggá, azaz vitézzé ütötte. A kereszténység elterjesztése Tonuzaba besenyő vezér hallani sem akart a kereszténység felvételéről. Erre a sváb lovagok megszállták a várát, az abádi révnél két gödröt ástak és a fogoly
Tonuzabát, feleségével együtt a gödörbe állították. Húsz pallosos lovag aztán nyakig betemette őket, szabadon hagyott fejüket pedig szétverték a pallosukkal. Holttestük fölé nagy tüzet raktak, majd egész napos örömünnepet tartottak. Népükkel egy halom földet hordattak rájuk, majd megkeresztelték őket az Atya, Fiú és Szentlélek nevében. Vászoly-Vazul főtáltos a Budavár Beavatott Központban Sarolt és Gizella előtt kijelentette, hogy birtokain nem akar keresztény hittérítőket látni. Gizella ezért, amikor Vazul Csákvárra tartott, utána indította lovagjait és Vazul szemét, - hogy csakugyan ne lásson, - kitolatta. Koppány és Vérbulcsú nagy haddal elindult Veszprém ellen, hogy Tonuzabát és Vászoly Vazult megbosszulják és Saroltot megöljék. Ekkor Istvánt Esztergomban fővezérré övezték és pajzsra emelték. Vecelin, Hunt, a két Pázmány és Orci pedig lovashadsereget szervezett és a kabar-palóc könnyűlovasságukkal elindultak Veszprém felé. Vérbulcsú megkésett, ezért Koppány egymaga vette fel a küzdelmet. Vereséget szenvedett. Holttestét négyfelé vágták és Székesfehérvár, Veszprém, Győr és Gyulafehérvár kapujára szögezték. (Az esemény iróniája miatt megjegyzendő, hogy ha a térképen ezt a négy várost összekötjük, - Győrt Gyulafehérvárral és Veszprémet Székesfehérvárral, akkor megkapjuk a kereszténység szimbólumát, egy szabályos kereszt alakot!) Ezek szerint az egykori feljegyzések szerint Tonuzaba és felesége elásatása Géza lelkét terhelte, Koppány felnégyelése Saroltét, Vászoly-Vazul megvakíttatása pedig Gizelláét. Gizellának bűnös lovagjai szolgálataikért nem is kaptak nagyobb birtokot, „csak” egytizedes falukat. István mint fiatal fejedelem, minden összeesküvőnek kitolatta a szemét. A tolvajoknak levágatta a fél karjukat. A nagyszámú lovagi személyzetet fizetni kellett, ezért különféle adóztatási nemeket vezetett be. Bevezette a füstpénz adót, hegyvidéken a nyest-adót, juhászoknál a bárányadót, gulyásoknál az ököradót és a csikósoknál a lóadót. Sík vidékeken 1 véka köles vagy gabona és dombos vidéken 1 korsó bor vagy mézes sör volt a megszokott adó. Az épületfa adót a Dunán Csepelre vagy Kalocsára, a Tiszán és a Maroson pedig Szögedre kellett tutajon leúsztatni. Ebből építette Géza Székesfehérvárt és Esztergomot. Ajtony 1002-ben áttért a görög-bizánci hitre, s még II. Bazeliosz császárral is találkozott. Amikor mindez István tudomására jutott, Doboka fővezért egy 10 000 lovasból álló sereggel küldte ellene. Ajtony azonban nem akart háborúskodást, hiszen Zoltán az unokaöccse volt, ezért inkább áttette a székhelyét a Karas partjára. Ajtony azonban egyre többet követelt a Maros menti sószállítás részesedéséből és a hittérítést sem nézte jó szemmel. Ráadásul gyakoribbá váltak a besenyő betörések, amely harcokban áldozatul esett Buda fejedelemfi, a sószállító út megbízott felügyelője. Ekkor István elküldte Csanádot a seregével, hogy végre teremtsen rendet. Ajtonyéknak nem sok esélyük volt az óriási túlerővel szemben. Csanád levágta a fejét, majd a nyelvét is kivágta, s azt a tarsolyában hazavitte. Büszkén mutatta meg Istvánnak a nyelvet, amely a királyt egykor szidalmazta. Ajtony legyőzésével megszűntek az ellenségeskedések. Ezt követően új törvényt hoztak, miszerint a kézlevágás, a szemek kitolása, a fülek levágása ezentúl megszűnik, és visszatér a régi rend: lopás miatt egyegy ökör, egy-egy tinó vagy egy-egy kakas beadása lett a büntetés. Akiket pedig rovás bűnén kaptak, azokra várfogság büntetése várt. Ezt követően csak latin betűkkel lehetett írni. Az idősödő István Miután Ilona hercegnő figyelmeztette Budavárát a német veszélyről, már 1015ben megkezdték az első aranylemez gyűjtemény elszállítását Abavárra. Már Egernél megtámadták őket a pénzéhes püspökség lovasai, de szerencsére a segítség időben érkezett. Ekkortól a területet védett nádorispáni területté nyilvánították, s 1035-ig minden kincset és rovástitkot ide gyűjtöttek össze. István azt javasolta, hogy Vászoly fiai, Endre, Béla és Levente hercegek tegyék át a székhelyüket a kievi Szent-Illés székesegyház uruki-manihista keresztény kolostorába és szállítsák el a Budavári Beavatott Központot Abavárról
Füzesgyarmatra. Tette ezt azért is, mert hivatalosan elismert utód nélkül csak rájuk számíthatott, mint Árpád-házi utódokra, s ott biztonságban voltak. Ekkor már István sokat betegeskedett. De nemcsak komoly testi, hanem lelki fájdalmai is voltak. Benedek-Bence váci püspök látva István keserűségét, egyet gondolt és elhozatta a kis Pósát a nagyapjához. Nagyon örült a szíve, hogy láthatta Imre egyetlen fiát. Hosszasan eljátszott a kisfiúval ás sok ajándékkal, játékokkal halmozta el. Búcsúzóul azt mondta neki: „Aranyos kisunokám! Te soha ne akarj király lenni, hanem ilyen jókedvű, örömteli, kacagó, igaz szívű emberke. Szeresd a mese tarkavirágú rétjét. Éljél soká és szeretettel gondolj a sokat szenvedő nagyapádra!” – megsimogatta és sokszor megcsókolta unokáját, akit már soha többé nem látott. Súlyos lábfájásával még sokáig szenvedett, végül 1038. augusztus 15-én hunyt el. A temetése augusztus 20-án volt, és ettől az időtől kezdve ezt a napot István király napjának nevezték. Vajk-István király utódai Vajk Sarolt akaratának megfelelően 985 és 988 között lovas tárkányképzésen vett részt. Minden reggel át kellett úsztatnia a Maroson, lovasmutatványok végzése közben ellovagolt Török-Zsadányig és vissza. Másodéves korában egyszer nagyon megfázott és Temesvárra, az arbag-rimalányok gyógyító helyére szállították. Itt a Jenő törzsbéli rimalány, Csege, gyógyította ki a betegségéből. Csege a testmeleggel való gyógyítást is alkalmazta, amiből hamar szerelem lett. Vajk ezután minden szabad idejét Csegével töltötte, akit Tündének becézett. Csege apja, Temes törzsfőnök követelte, hogy Vajk vegye feleségül a lányát. Saroltnak azonban egészen más elképzelései voltak Vajkkal kapcsolatban, és Csege-Tündét a testőrparancsnokságuk egyik tisztjéhez adták feleségül. Csege 7 hónap múlva világra hozta Vajk gyermekét, Zoltánt. Az első napokban Sarolt hétfátyolos ágyban őriztette a gyenge fiúcskát, majd Esztergomban neveltette. Vajk már benne volt a férfikorban, de mindig ellenállt a házasítási terveknek, annyira szerette Tündét. Csege-Tünde nagyon fiatalon halt meg 996-ban. Zoltán fiát ezután az erdőelvi rimalányok nevelték Sarolt rendelkezései szerint. Vajk csak ezt követően engedett anyja házasítási terveinek és volt hajlandó feleségül venni Gizella bajor hercegnőt. Géza az unokája számára egy gerendavárat építtetett és birtokot adományozott. Mikor meglátogatta a kis Zoltánt, a kiséretéből 24 székely vitézt hagyott ott, hogy vigyázzanak a kis unokájára. Csege-Tünde fiát II. Zoltánt a köznép csak Erdeljü Zoltánnak hívta. TuruDomonkos fiát, Zsadány-Domonkost bízták meg a nevelésével. A Hargita alján építtettek számára várat. A Gilgames eredetű sámánkoronával már előbb megkoronázott ifjúsági fejedelem már 19 éves korában bejelentette apjának az első fia születését. Zoltán várában 37 év alatt 5 fia és 3 lánya született: Barót, Déva, Doboka, Zaránd, Selyk fiúk és Kovászna, Uzonyka, Halmágy nevű lányok, akik Erdélyben maradtak. István király 1003-ban a sószállítás parancsnokává tette. És bár a bolondulásig szerette Zoltánt, ám a túlzott nőszeretete miatt a sószállótás parancsnokságából mégis inkább a tárkányfejedelemséghez helyezte át, hogy ily módon minden vallási kötöttség nélkül, más-más várban, más-más lányoktól születhessenek unokái. Zoltán valóban mindent megtett, hogy a vérvonaluk meg ne szakadjon, és nagyon sok gyermeke született. Istvánnak az volt a kívánsága, hogy mindegyik unokáját mutassák be neki 5-6 éves korukban. Zoltán emiatt igen gyakran tiszteletét tette az apjánál és immáron 40 (!) utódot mutatott be neki. Az unokáival szemben mindig lágy szívű király mindegyiküket birtokkal és hozománnyal látta el. Valamennyien életre való utódjai lettek, bár Astrik és utódjai nem voltak hajlandók elismerni őket. Legkedvesebb unokája a kis Piroska volt, aki Sarolt nagyanyja tetszését is nagyon megnyerte, mivel szinte a hasonmása volt. Ő 1008-ban született és Veszprémben élt. II. Zoltán 1025-ben Torda mellett, egy besenyőkkel folytatott hősi harcban vesztette életét. A Gizellával kötött házasságából sokáig úgy tűnt, hogy nem marad utód, mert a születendő gyermekeik – három fiú és két leány – sorban meghaltak. Egyedül az 1007-ben megszületett Imre herceg.maradt életben. István Imre herceg számára egy görög főúri leányt, Iréne hercegnőt kérte feleségül 1019-ben, de tőle nem született gyermeke.
Koppány vezér halálhírére kilencvenezer besenyő harcos esküdött fel arra, hogy beváltja Koppány átkát, azaz megölik majd István valamikori fiát. Az ifjúvá nőtt Imrének egyetlen szenvedélye a vadászat volt. 1031-ben a bosszút esküdött besenyők az őrízetükre bízott erdőségben egy vadcsapdát ástak, amelybe egy dárdákkal megsebzett hatalmas vadkant eresztettek, majd a vermet ágakkal, avarral lefedték, hogy ne látszódjon. Imrét vadászatra hívták és a verem felé terelték. Bele is zuhant a verembe és a felbőszített vadkan szétcibálta. Ezzel Koppány átka beteljesült. Imre a palócföldi útjai során igen gyakran betért egy Jéne nevű rimalány házába. Szerelmi kapcsolatuknak hamarosan élő bizonyítéka is született, de már az Imre halálát követően: egy Radnót nevű kisfiú, akit palóc névadás szerint Pósának hívtak. István tulajdonképpen csak ekkor nyugodott meg afelől, hogy Imre valóban az ő fia. Ugyanis az Árpád-házi uralkodóknak (mivel beavatottak voltak), mindig volt egy bizonyos anyajegy a hátukon. Mikor egy csecsemő megszületett, az volt az első dolog, hogy az apának bemutatták a gyermek anyajegyét. Mikor Imre született, Vajknak csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy róla bizony hiányzik ez a családi ismertetőjel. Viszont a kis Pósa hátán már ott volt az anyajegy, bizonyságául a beavatott származásának. Bár Pósát hivatalosan nem ismerték el örökösnek, azonban nevét mégis beírta a történelem nagykönyvébe, hiszen az ő egyenesági leszármazottja volt az a Pósa András, akit később Anonymusként ismerhettünk meg. Idős korára István már sokat betegeskedett. De nemcsak komoly testi, hanem lelki fájdalmai is voltak. Benedek-Bence váci püspök látva István keserűségét, egyet gondolt és elhozatta a kis Pósát a nagyapjához. Nagyon örült a szíve, hogy láthatta Imre egyetlen fiát. Hosszasan eljátszott a kisfiúval ás sok ajándékkal, játékokkal halmozta el. Búcsúzóul azt mondta neki: „Aranyos kisunokám! Te soha ne akarj király lenni, hanem ilyen jókedvű, örömteli, kacagó, igaz szívű emberke. Szeresd a mese tarkavirágú rétjét. Éljél soká és szeretettel gondolj a sokat szenvedő nagyapádra!” – megsimogatta és sokszor megcsókolta unokáját, akit már soha többé nem látott. Súlyos lábfájásával még sokáig szenvedett, végül 1038. augusztus 15-én hunyt el. A temetése augusztus 20-án volt, és ettől az időtől kezdve ezt a napot István király napjának nevezték. Aba-Sámuel Vajk nővérének, Piroskának 992-ben Pata nádorispánnak a kisfián, Abán kellett elvégeznie egy koponyaműtétet, mivel játék közben a gyermek leesett egy szikláról, s a feje súlyosan megsérült. Addig nem is ment el mellőle, míg a mosolygós kisfiú meg nem gyógyult. Amikor pedig a megromlott politikai viszonyok miatt a bolgár államban arról szónokolt, hogy a bolgár nép ragaszkodjon a régi, magyarhoz hasonló nyelvéhez, a szláv irányzatú uralkodóház az orthodox papok tanácsára Piroskát elzavarta a bolgár fejedelmi udvarból. Kisfiát a trónörökösnek számító Delján Pétert is magával hozta. Ekkor Piroska újból a Beavatott Központba került, ahol a nádorispán öccse, Aba könyörgött a szépasszonynak, hogy menjen hozzá feleségül. Piroska azonban – részint a nagy korkülönbség miatt – hallani sem akart erről. Aba azonban egy vadászat alkalmával megsérült, és ismét az aranyasszony gyógyítói kezei közé került. Közben pedig annyira megnyerte a kis Delján Péter tetszését, hogy a kisfiú már Atának hívta, így végül Piroska mégiscsak férjhez ment a daliás Abához. Egy feltételt szabott számára, hogy keresztelkedjen meg. Így vette fel az Aba mellé a Sámuel nevet. Piroskának és Aba-Sámuelnek két (?) fiúgyermeke született, az idősebbet Rozgonynak, a fiatalabbat pedig Abasárnak hívták. Mikor Orseolo Pétert elzavarták, Aba-Sámuelt ültették a trónra. A koronázásába azért egyeztek bele a közrendek és a magyar törzsfők, mert Aba-Sámuel Árpád bátyjának, Kurszánnak a véréből származott. Pétert azonban III. Henrik pártfogása alá vette és mindent megtett a királyságába való visszahelyezése érdekében. Az úr-szolga viszony megszüntetése után a magyar főurak elhatározták, hogy elteszik láb alól az új királyt. Aba-Sámuel azonban hamar rájött az ellene tervezett merényletre, és 46 összeesküvőt kivégeztetett. A főúri
hatalmat megsértő Aba-Sámuel ellen a magyar főurak III. Henrikhez fordultak és felajánlották neki a hűbérességüket. Az áruló főurak a besenyő lövőket Bihar és Erdőelve tartományába vezényelték és az őrizetlenül maradt határon III. Henrik csapatait átvezették a gyepűkön. Győr mellett, Ménfőnél ütköztek meg AbaSámuel seregével. Itt a főúri lovassági csapatok átpártoltak a német sereghez és Abát sebesülten, menekülés közben megölték. Piroska és Aba fia, Abasár későn érkeztek. Piroska is súlyosan megsebesült, s eszméletlen állapotban szállították Abavárra, ahol aztán sikerült felépülnie. Aba-Sámuel egyik legnagyobb tévedése az volt, hogy a nyugati mintára megalkotott magántulajdont megszüntette és a magyarok közös vagyonát vissza akarta adni az államvezetésnek. Ez a főurak és a főpapok birtokát veszélyeztette. Még Aba-Sámuel uralkodás alatt olyan egyezség jött létre, hogy Aba-Sámuel feladja a Bécs-kurgán területét a németeknek egészen a Lajtáig, ha nem avatkoznak bele Magyarország belügyeibe. Az átadás 1043-ban meg is történt, de a mainzi érsekség szellemi irányítása alatt lévő német-bajor érdekképviseletek egy pillanatig sem tartották be a megállapodást. Népünk a védelmezőjét látta Aba-Sámuelben, ezért halála után is nagy tisztelet övezte. A nép azt mesélte, hogy a ködmöne, szemfedője évek múltán is épségben maradt, a sebei pedig behegedtek. Piroska többet nem hagyta el Abavárat, a visszamaradt Arvisura anyagát rendezgette, majd annak teljes elszállítása napján, sebfertőzés következtében 1048-ban halt meg. A Képes Krónika – annak ellenére, hogy elég ellenséges hangvétellel beszél Aba Sámuelről - mégis megemlíti, hogy mikor néhány évvel a temetése után felnyitották a sírját, „szemfedőjét és ruházatát épségben, sebhelyeit begyógyulva találták”. I. Béla István uralkodása idején Béla herceg is csatlakozott az Arvisura kincsek kimenekítéséhez és a rovásemlékek lemásolásához. A Kevevárából (Kijevből) történő elszállítás után az összes lemásolt Arvisurát ő hozta haza és gondoskodott a Domonkos-rendben való elhelyezéséről. Béla a bátyja temetése után bevonult Fehérvárra, ahol királlyá választották, s a püspöki kar jelenlétében koronázták meg 1060 decemberében. A vezető törzsfők is elérkezettnek látták, hogy érdekeiket valóra váltsák. Aki kérésének Béla nem tudott eleget tenni, az Salamonhoz és a német segítséghez csatlakozott. A németek fellázították a nemességet az uruki egyház követelése miatt, akik az uruki-mani biblia terjesztését, s a harácsoló papság leöletését kérték. Ekkor a haladékot követelő német lovagok győztek, a lázadók nagy részét szétverték és megfutamították. Egy Kevevárából visszajött rimalányt is foglyul ejtettek, aki azt követelte, hogy vezessék be a rovások vésését a nemzeti öntudat emelése végett. Miltény lánya ellenállt a sok csatlósnak és sebzett, bilincses lábáról inkább lerágta a húst, de nem vett magához ételt, így öt nap múlva meghalt. Béla király sírt a fejedelmi lány temetésén. Béla Lengyelországba ment, ahol Kázmér herceg testvérét, Riehát, vagy közkedvelt nevén Rixát kérte meg feleségül. Ezt követően a lengyel hadsereg mindig készenlétben állt Béla megvédésére. Az országban hívei nagy hatalomra tettek szert. Mivel felesége révén lengyel biztatást és segítséget kapott, ellene volt a túlzott német barátságnak. „Valamit valamiért és semmiért semmit!” – mondogatta, vagyis a papi rend legyen mindenben a nép segítségére, hogy megkönnyítse az
életét. A külföldről jött papság csak enniinni és mulatozni akart, folyton dorbézolni jártak egymáshoz. A gazdag vidéki papok bevételéhez hasonló jövedelmeket követeltek a szegényebb vidékeken is, amit a nép nagyon megsínylett. Béla a panaszkodók mellé állt, s védelmébe vette a falvak elnyomott népét az uzsorások ellen. A szabad ország, szabad nép elvével németellenes hangulat kezdett uralkodni. Az újabb német vendégeket szerették volna kiűzni az országból. A Csák-had 12 nemzetsége is Béla mellé állt. A mainzi és salzburgi érsekség viszont a külföldi klérust támogatta követelésében. Béla a rendbontók ellen megtorlással élt. A lázadók leverése a nagybirtokosok diadalát jelentette, és Béla híveinek hatalmaskodását vonta maga után. Amíg Béla uralkodott, IV. Henrik lovagjai 12 alkalommal törtek be az országba, de a besenyők a támadásokat mindig visszaverték. Háromévi munka után teljesen rendbe hozta az országot. Legfontosabb cselekedete az volt, hogy egybeolvasztotta az uruki-mani és a római katolikus kereszténységet. Egy kikötése azonban volt, amit a papság is elfogadott, hogy a papok nősülését az uruki szertartás szerint kell elvégezniük. Ugyanis az urukiak csak egyszer engedték meg papjaiknak a nősülést, ha azt gyermekáldás is követte. Béla szenvedélye az építkezés volt. Saját maga Dömösön építtetett magának egy nyári lakot, ahol összeomlott egy saját készítésű alkotása, amely alatt súlyosan megsebesült. A Lebéd-ház tagjai azt állították, hogy felbérelt német építészek rongálták meg az állványzatot, hogy az Béla királlyal együtt leszakadjon és a király meghaljon. Béla azonban még így sebesülten is hadba szállt. Végül a balesetéből származó vérmérgezésben halt meg 1063. szeptember 11-én (megj.: érdemes odafigyelni erre a dátumra!). István király féltestvérének, Vászoly-Mihálynak igen erős Gilgames-jelzése, azaz beavatott anyajegye volt, nemhiába volt korának beavatott fejedelme. Mindhárom fia is örökölte ezt, Bélának négylevelű lóhere jelzése volt. Salamon Salamont az apja már 5 éves korában, 1057-ben királlyá koronáztatta. Ez azonban ellentétben állt az Árpád-ház alkalmassági törvényével. Ugyanis amikor Salamon Szakszinban járt küldetésben, a szokásos pénteki szitásfürdésnél a fürdősök és gyúrók keresték rajta a hercegek Álmos-házi anyajegyét, az un. Gilgames-jelzést, de Salamonon semmit nem találtak. Ezért újból kibontakozott a fejedelemi ifjak egymásközti harca. A Lebéd-ház Géza, László és Lambert hercegeket segítette, mivel I. Endre fiai, Salamon és Dávid hercegek közül egyiknek sem volt Álmos-házi anyajegye. Béla halála után az ÁlmosLebéd-ház törvényei szerint Salamon került - de most már jogosan a királyi székbe. Az Endre uralkodásának végén kialakult német barátság meghozta a sikert Salamon uralkodásában. Az őt trónra ültető Nordheimi Ottó vezette sereg megtette a kötelességét, ezért IV. Henrik helyett Salamon megkapta anyjától „Atilla kardját". Így a magyar királyi udvarban a német vendégek hatalma még jobban megnőtt, mint Péter korában. Salamon, aki csupán 10 éves volt, amikor újból Fehérvárra került a királyi székbe, igen szerette unokatestvéreit, Géza, László és Lam hercegeket, akik serdülő ifjakként főként az erdőelvi kiskirályságban készültek a királyi hatalom átvételére. Az ország társadalma a lovagias Béla fiai köré csoportosult. Salamon felé csak kevesen tartottak, s ez megnövelte féltékenységét, amit a német lovagrend szándékosan szított. Vid ispán szerint amikor VII. Dukasz Mihály bizánci császár békekövetséget küldött a magyarokhoz, azok Gézánál álltak meg, Salamont figyelemre sem méltatták. A feszültség köztük egyre nőtt, 1073-tól már nyílt belháború zajlott. 1074-ben még Salamon diadalmaskodott, azonban rá egy évre már Géza győzött, s Salamonnak menekülnie kellett. Kénytelen volt elismerni Géza királyságát. Géza után László került a trónra, aki a Visegrádi vár alsó tornyába záratta. Amikor István király szentté avatása folyamatban volt és 1083. augusztusában felnyitották sírját, a fedelét nem tudták felemelni. Caritas somlyai apáca azt üzente, hogy látomása szerint addig nem is nyílik ki a fedél, amíg Salamon
börtönben van. Ezért Lam herceg kútásó tárkányai kiengedték őt a börtönből. Ekkor valóban megnyílott István király koporsója. Salamont a királyi szentté avatás szertartására szabadon engedték a visegrádi vár Salamon tornyából. Nem tartózkodott sokáig az Árpád-ház örömünnepén, hamarosan német földre távozott. Felesége nem fogadta szívesen a trónját vesztett királyt, sőt szóba sem állt vele. Ekkor Salamon hátat fordított a nyugati világnak és keletre ment a kunok és az úzok országába. Sereget szervezett, de Szakszin ellenezte a velük szövetségben álló hercegek megtámadását. Salamon így kénytelen volt BesenyőFehérvárra menni, ahol görög kereskedőkkel lépett érintkezésbe és Bizánc szolgálatába állott. Azonban hadserege Rozsnyó mellett vereséget szenvedett. Ekkor újra megfutamodott és Vidinbe ment, de amikor megjelent a magyar városrészben, Bödönben, az ifjúság úgy megverte őt, hogy a szerzetesek gyógyították a sebeit. Ezek a gyógyító görög szerzetesek ajánlották be őt a görög császári haderőbe, ahol megmaradt híveivel együtt felderítő csapatvezérként dolgozott. Egy rabló kun csoporttól elszenvedett veresége után a görög császári haderők kinevették és halálhírét keltették, így felesége újra férjhezmenési terveket szőtt. Salamon azonban nem adta fel a reményt, hanem szerzetesként Fehérvárra ment és jelentkezett László királynál, aki a Szent Jobb Apátságba küldte őt. Lam herceg megbízta, hogy egy Bodon nevű, több nyelven beszélő tárkánnyal együtt menjen Pólába, ahol esetleg Dalmácia uralkodója lehet. 1085ben Bodon azt jelentette, hogy kötekedő természete miatt egy dalmát borkimérésben Salamont megölték. Az összes aranyat, amit Lam hercegtől kapott, mind elitta, már a temetésére sem maradt pénz, így a hajósok a tengerbe dobták. Lam a Királyi Tanács tudta nélkül Salamont egész vándorútja alatt kísértette. Amikor a kocsmai verekedők a holttestét a tengerbe dobták, a tized őrség kihalászta. Pólából hazahozták az elporlasztott holttestét és László király parancsára Visegrád-Salamon tornyának árnyékában temették el. I. László I. Géza öccse. Bátyja királysága alatt ő volt a hercegség ura. A győztes hadvezér László nem igazán vágyakozott a királyi trónra. A Vének Tanácsa azonban felkérte a korona elfogadására. László kért egy kis gondolkodási időt, majd az ország helyzetére való tekintettel engedett a rábeszélésnek és 1077. tavaszán az urukimani, azaz a sima Gilgames koronával Vasváron megkoronáztatta magát öccsének, Lam hercegnek a várában. Ám még az egyházi emberek rábeszélésére sem volt hajlandó arra, hogy a Fehérváron lévő (római-etruszk) koronával addig megkoronáztassa magát, amíg Salamon él. Ezért a köznép eleinte a tárkányok és kézművesek királyának nevezte őt. Amikor azonban Salamon meghalt, László király elrendelte a hármas királyi korona összeszerelését, amihez 1086-ban kezdtek hozzá. A hármas korona képi programjának megtervezésével és elkészítésével egy Dajka nevű beavatott aranyművest bíztak meg, aki Magyarkáról jött az országba, lévén hogy amikor László király került a királyi székbe, Lam herceg javasolta az esztergomi várba való áthelyezésüket. Ekkor Dajka csoportja már 10 aranyművesből állt. Salamon halála után Dajkáék elvégezték az utolsó simításokat is az új koronán és 1087. aranyasszonyának havában, István király napján a főnemesség beleegyezésével I. László királyunkat a hármas koronával a 24 Hun Törzsszövetség királyává koronázták. A kunnal történt elhíresült párviadalát követően László Szakszinba lovagolt és a húgához, Piroska-Porvához is ellátogatott Asszor-Ügyekre. Az elaggott Vata fia, János püspök még élt és beleegyezett abba, hogy kisebbik fiát, II. Jánost iktassák be az új magyarkai uruki-mani püspöknek. I. János püspök temetésén László és öccse, Lam herceg is részt vettek. Mivel az arab és örmény kereskedők Magyarkát és a Van-tó környékét nyugodtnak ítélték, felkeresték Tuspában az uruki-mani püspökséget, és álruhában bejárták az arabul tudó beavatott csoport tagjaival a nagy Gilgames országát, de ott csak a könyörtelen emberirtást és az elsivatagodásból eredő pusztulást láthatták.
Nyugati körökben, ismerve Magyarország jó gazdasági helyzetét, mind többen hangoztatták, hogy a Szentföldre menő hadaknak László király legyen a vezetője. Erről sem László király, sem Lam hallani sem akart. Ahogyan László mondta: „A Szentföldi csapatok fővezérségét soha el nem vállalhatom, mert ott a szabir maradványokat nem gyilkolhatom le!” Lászlóból hiányzott Salamon vad haragja és bosszúállása, de nem volt olyan óvatos sem, mint Géza. Benne gilgamesi erő rejlett. Nem véletlen, hogy amikor Szakszinban járt, egy kitömött oroszlánt kapott ajándékba, amit lakószobájában állított fel, hogy a szakszini beavatottak szerint mindig eszében legyen, hogy ő, a bátor hős, a Gilgameshez hasonlító, legyőzhetetlen hadvezér, a népét megelégedetté és boldoggá fogja tenni. Ebben az időben a székelyek tárkányfejedelme Rozsnyó vitéz volt, akinek ugyanolyan Gilgames-jegye volt, mint Lászlónak. Az Oltban történt fürdés közben László egyszer megkérdezte kedvenc tömény vezérétől, hogy honnan szerezte az övéhez hasonló Gilgamesjelzést. Erre Rozsnyó elmesélte neki, hogy ő Vajk és Csege-Tünde unokájának a fia. Lászlóék még tartották a kapcsolatot a keleten maradt rokon népekkel, és nem ellenezték a regős énekeket és meséket sem. Endre, Béla és Levente írnokserege révén fennmaradt a sok ezer éves múltunk tudata. Nagyváradon László összegyűjtötte a még életben maradt rimalányokat, akik a rovásokról újabb másolatokat készítettek, és latin betűkkel is átmásolták az Arvisurák tartalmát. Lam herceg és Rozsnyó tárkányfejedelem nem szüntette be a rovások formájában történő üzenetközlést sem, sőt a tizedeseknek is kötelező volt katonai kiképzésük második évében megtanulni a rovásokat. Ez lett Lam herceg külügyi hírközlésének a nyelve is. A rovások segítségével tartották a kapcsolatot kelet felé és az Élet-Templomával is. A váradi és a királyi kúria viszont csak latin nyelven továbbította László király intézkedéseit. Lam és László csak rovásokkal tartotta a kapcsolatot, bár mindketten jól ismerték a latin nyelvet. Rozsnyó tárkányfejedelem társai csak rovásokkal továbbították üzeneteiket. László igen sokat tett az állam megerősítéséért. Dekrétumokat adott ki a magántulajdon védelmére, szabályozta az igazságszolgáltatás intézményének működését, egy sor intézkedést hozott a hitélet fellendítésére és az egyház fejlesztésére. Ugyanakkor szembefordul VII. Gergely pápa irányzatával, pl. a papi nőtlenség kérdésében. Megakadályozta, hogy az apátságok Róma fennhatósága alá kerüljenek. Megszervezte a váradi és a zágrábi püspökségeket. László igyekezett semleges maradni a pápaság és a császárság küzdelmében. 1091-ben elfoglalta Szlavóniát, Horvátországot és Boszniát. Hadat viselt az oroszok ellen, és beavatkozott a lengyel trónharcokba, majd a cseh belviszályokba is. I. László rheinfeldi Adelheid hercegnőt, Rudolf ellencsászár lányát vette feleségül. Házasságukból csak leánygyermekeik születtek: Telena, Igonka és Piroska. Piroska Kommenosz János görög császárhoz ment feleségül Bizáncba. Ott Iréne néven is megkeresztelkedett, és nagyon komoly hírszerzési munkát végzett a magyar Királyi Tanács részére. Iréne-Piroska császárnőnek 4 fia: Alexiosz, Izsák, Mánuel és Andokinosz, valamint 4 leánya született. Már ezen 8-as szaporodási elven is látni lehetett, hogy László király Piroska nevű leánya ízig-vérig Magyar Törzsszövetségbelinek vallotta magát. I. László király 1095. nyarán a cseh hadjárat idején megbetegedett és meghalt. 1192-ben avatták szentté. László, az Isten fia I. Géza a királlyá koronázását követően Lászlóval együtt felkeresték egyik győzelmük helyét. Hirtelen egy szarvas tűnt fel előttük, szarvai tele voltak égő gyertyákkal, s az erdő felé iramodott. A vitézek rányilaztak, mire az a Dunába szökkent. László azt mondta, hogy „Bizony nem szarvas volt az, hanem Isten angyala, agancsain a gyertyák fényes tollak”. Gyakorlatilag ezzel a testvérpárral ugyanaz a csodaszarvas jelenet történt meg, ami annak idején Hunorral és Magyarral, ami azt jelenti, hogy ettől fogva László vált ezen erők birtokosává. Amikor Salamon ellen kénytelen volt hadat viselni, vitézi ruhában egyedül lovagolt a pozsonyi vár alá. Salamon elindult, hogy megvívjon az ismeretlen vitézzel, merthogy nem ismerte fel unokatestvérét, de riadtan fordult vissza, mert úgy látta, hogy Lászlót az angyalok tüzes karddal védelmezték.
Számos legenda fennmaradt Szent László híres Szög nevű lováról is, aki egy fehér táltosparipa volt. Hatalmas szakadékokat tudott átugrani, forgószél módjára vágtatott. E ló patája nyomán forrásvíz fakadt: Püspökfürdőn, Jászón, Vácszentlászlón, Tordán, Szentkúton, Búcsúszentlászlón. Pogányhavason pedig a völgyi pocsolyát varázsolta „szépvízzé”, azaz ivóvízzé. Az ő nyolcszögű patkója nyomát őrzi a szikla Patkóskőn. S ezzel a lóval vette üldözőbe László király azt a kunt, aki elrabolta a váradi püspök lányát. Szent László egy mágus volt, s mint ilyen ő is képes volt materializálásokra. Mint ahogyan Jézus a vizet borrá változtatta, a kenyérrel és hallal pedig un. bőségteremtést végzett, ezt számos más történelmi személy is megtette, így ő is. Pl. az egyik csata közben egy pusztába jutott a seregével, ahol éhínség sújtotta őket. László imádságára szarvasok és bivalyok egész csordája jelent meg a táborban. Máskor pedig, amikor a tatárokat üldözték éppen, azok pénzt szórtak eléjük. László imájára a pénzérmék mind kővé változtak, nehogy a serege megálljon azokat felszedegetni. Szent László királyunkat imádkozás közben többször is látták levitálni, azaz a föld felett lebegni. Egy éjszaka, mikor szokása szerint belépett a váradi templomba, hogy imádkozzon, kamarása kint várakozott. Elunva a hosszas várakozást felkelt és benézett. Azt látta, hogy Szent László megdicsőült testtel csodálatosan ragyogva lebeg a légben. Mind a materializálás, mind a levitálás kapcsolódik azon képességéhez, hogy képes volt parancsolni az egyes természeti elemek szellemeinek. A négy elementál – a Levegő (Szilfek), a Tűz (Szalamanderek), a Víz (Nimfák) és a Föld szellemei (Gnómok). Szent László is az elementáloknak parancsolt, amikor vizet fakasztott a sziklából, hogy a serege szomját olthassa. Tordán, és még jónéhány egyéb helyen hasadék támadt mögöttük az imája folytán, hegyeket mozgatott meg ezen képességével. Mivel László egy nagy lélek, ezért az ereje még a halála után sem hagyta el őt. 1345 farsangján a székelyek és a magyarok Laczfy András vezetésével a tatárok ellen vívtak. I. László király ekkor - bár fizikailag halott volt már - mégis együtt harcolt a híveivel, ugyanis a fejereklyéje egyszerűen eltűnt a templomból, s csak harmadnap talált rá a sekrestyés izzadtan és csatakosan. Egy tatár fogoly elbeszélése is alátámasztotta ezt, hisz elmondása szerint a székelyeket egy hatalmas termetű vitéz, magas lovon, a fején aranykoronával, a kezében pedig harci szekercével vezette a csatában. Feje fölött pedig szépséges koronás asszony lebegett, aki nem volt más, mint a magyarok Boldogasszonya. László királyunkat 1192-ben avatták szentté. A szertartás alatt a pápai legátus, mint mindig, most is azon volt, hogy hogyan lehetne elhúzni, elodázni a kihallgatás folyamatát. Ekkor hat óra tájban egy hihetetlenül erős fényű, vörös csillag jelent meg az égen a monostor felett, és két órahosszáig ott tündökölt. Szent László csillagának figyelmeztetésére aztán a legátus mégis meghozta pozitív döntését. (Könyves) Kálmán I. Géza idősebb fia. Kálmán herceg az Árpád-ház uruki-mani öspöröse volt. 1094ben uruki-mani püspök lett Váradon azzal a kikötéssel, hogy halála után újabb Árpád-házi püspök már nem lesz, mert az uruki és római katolikus egyház Magyarországon egyesül, ami főként László királynak volt az érdeme. Mivel azonban Lászlónak csak leány gyermekei voltak, ezért uralkodnia kellett. Kálmán hercegnek szenvedélye volt a könyvek gyűjtése. Mani bibliától kezdve arab tudósok bölcseleti könyvéig három helyiségnyi könyvet szerzett, ezért ragasztották rá a "Könyves" előnevet. Kálmán csak könyvet hordott mindenüvé a hóna alatt és ettől megpuklisodott és rosszaságában sántítani is kezdett. Átdolgozta és kiegészítette Szent István és László módosított törvénykönyvét. Okosság és józanság áradt a könyveiből. Megszüntette a boszorkány-égetéseket. Ebben Lam felesége is segítségére volt, mert Ózd leánya, Kolaj, amikor Úr, Uruk és Tuspa városából elhozta az uruki-mani Biblia egyik fogalmazványi példányát, abban agadi írással megmutatta Kálmán püspöknek Jézus szabír nyelven írt levelét, amelyben ez állott: "Boszorkányokról pedig, mivel nincsenek, említés se tétessék!"
Öccsét, Álmos herceget Horvátország királyának tette a Királyi Tanács. Álmos hercegnek a lelkében azonban elhatalmasodott a hatalomvágy, pedig Kálmán megkoronázása után megosztotta az országot az öccsével. A főúri csoportok azonban Kálmán ellen uszították. Végül Álmos herceg V. Henrikhez futott és Salamonhoz hasonlóan hűbérül ajánlotta az országot. Lam herceg mozgósította az uruki keresztényeknek a bevándorolt kun és úz vitézekkel és a kuma-magyar tárkányokkal kevert seregét és Pozsonynál csúful megverték V. Henriket. Kálmán Álmos herceget megvakíttatta a lázadás bűntette miatt, sőt cselekedetével még Szent Istvánon is túltett, mert Álmos herceg 5 éves kisfiát, Bélát szintén megvakíttatta. Ha Lam herceg megfontoltan elő nem készítette volna a hódításait, bizony nem lett volna annyi sikere! László király kezdeményezését folytatva az új és a régi Szlavóniában és Horvátországban is megszervezte a belső rendet. Sok dicsőséget szerzett a magyar fegyvereknek, mert az adriai tengerparti Dalmácia városait elszakította Velencétől. Kálmán a házassága tekintetében is az olasz viszonyokhoz és a pápasághoz próbált igazodni, mivel I. Roger gróf leányával kelt egybe. 1097-ben a menyasszonyt Magyarországra engedték, ahol megtörtént a házasságkötés és a királynő koronázása. Ebből a házasságból született Kálmán utóda, II. István, valamint László és Zsófia. László még 1112-ben meghalt, pedig Kálmán király nagy reményeket fűzött hozzá. A 11 éves László minden tekintetben nagybátyjára, Álmos hercegre hasonlított. Zsófia nevű nővére a Bebek-hadba ment nőül az Abák nemzetségébe. Amikor Buzilla királyné meghalt, Kálmán ismét házasságra adta a fejét, s a szuzdali fejedelem leányát, Eufémiát vette nőül. Házasságuk nem volt hosszú életű. Feleségét házasságtörésen kapta és hazaküldte Szuzdalba. Eufémiának is született még egy Borisz nevű fia Kálmántól, akit azonban soha nem ismertek el törvényes utódjának. Kálmán 1116. február 3-án hunyt el. Lam herceg a fehérvári királyi temetkezőhelyen Szent Imre mellé temettette. Anonymus (Pósa András) II. Endre legbizalmasabb embere Pósa Pál volt, aki az Aranybulla megszerkesztésében is fontos szerepet játszott. Kis unokaöccsei gyakran meglátogatták a budai palotájában. Ugyanis ez a kilenc testvér nagyon korán árvaságra jutott, s Pósa Pál vállalta a gyámságukat. A testvérek egyike, a kis Pósa András a Gömör-megyei Radnót községben született 1210-ben. Testvérét, Gyulát Pósa Pál a jászvásári domonkosoknál neveltette, András pedig a rimaszombati cserepesekhez került mesterséget tanulni. Amikor András a nagybátyjánál járt Budán, gyakran találkozott Béla kiskirállyal, akinek hamar elnyerte a bizalmát, mert rendkívül eszes fiú volt. 1235-ben Csadaj mongol vezér elindított egy ötéves sámánképzést Bugátban. Ezen IV. Béla királyunk is képviseltette magát, hiszen Pósa Andrást küldték el rá. A képzés 1230-1235 között zajlott, ahol András Bajdar sámán néven szerepelt és igen előkelő helyezést ért el. Mivel kerel-palóc nyelvjárással beszélt, Kuma-Magyarföldön keresztül jött vissza Jászvásárra, majd 1235. október 10-én érkezett meg Budára. Magával hozta Csadaj fősámán szövetségi felhívását is, amely az alábbiak szerint szólt. „Égi eredetű Kabul kagán, Mennyei eredetű Kutula kagán elgondolása szerint, az Égi eredetű Agaba-Bilge parancsára az egyik Nagyvíztől a másik Nagyvízig kell kiterjesztenünk a Hun Törzsszövetség határait. Kitajek sárga hite, Mohamed zöld hite, Róma fehér hite kéjelegve gyilkol bennünket, megbocsátást és dicsőséges mennybemenetelt ígérve öldöklő híveiknek. Hazudnak, mészárolnak és lopnak, azt gondolva, hogy imaszerű mormolásukra képzelt isteneik mindent megbocsátanak. A mi békességre törekvő Égi eredetű népeink ezt tűrték. De most végre kell hajtanunk Agaba-Bilge parancsát! Napnyugaton Béla király uralkodjék!" Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a mongol szövetségesek felhívást intéztek a magyar törzsszövetség felé azzal, hogy mint a a 24 Hun Törzsszövetség tagjai, vegyenek részt az egyik nagyvíztől a másik nagyvízig, azaz a két óceán közötti teljes terület elfoglalásában. Ennek fejében a mongol vezetés az így kialakuló
óriási birodalom nyugati részének kormányzásával a mindenkori magyar királyt, mint szövetséges vezetőt bízná meg. Ezt követően András a Pósa Pál által megszervezett kancelláriában dolgozott, mert nagybátyja látása már igen meggyengült. 1236. január 25-én megnősült, Radnóti Piroskát vette feleségül. A székely Radnai havasok alatti kastélyában 3 fiuk született. Piroska azonban 1240. májusában meghalt. A gyerekeket a székely-úz rokonság nevelte, mert András folyton úton volt Jászvásár és Buda között, majd Csadaj kérésére két évre Karakórumba vezényelték. Gyakorlatilag ő szervezte a két uralkodó közötti levelezéseket. Batu kán 1237-ben átlépte a Volgát, és 1240-ben elfoglalta Kevevárát, azaz Kievet. Ekkor érkezett meg Pósa András Csadaj fősámánnak az 1240. évre szóló üzenetével. Ebben arról is értesítették Bélát, hogy Batu kán a német síkságon nyugatnak tart, ő pedig Dunna asszony folyama mellett induljon meg nyugat felé, míg Kadan Bizánc felé vonul. Dzsingisz kán hangsúlyozta, hogy ő nem akarja meghódítani Magyarországot, hanem a Nagyvízig minden területet magáévá akar tenni. Hódításuk után pedig ezen területnek ellenőrzését az Árpád-házi királyokra bízza. Ezen levélváltásokat Pósa és Köttöny intézte. Azonban egy kis hiba történt. Miután Pósa első felesége meghalt, egy palóc vitéz-sámán előkelőség lányát vette feleségül, aki a harmadik gyermeke születésénél gyónás közben elárulta a gyóntató német papnak a mongolok terveit, ezért Köttöny hírvivői kivégezték az asszonyt. Ekkor Pósa András a mongol tervek ellen hangolódott és jelentése alapján az Aranyasszonyok kegyhelyének szigetén a felbőszült nemesség és papság Köttönyt és udvartartását kivégezte. IV. Béla a nyugati hatalmakhoz és a pápához fordult segítségért, de annak nem volt semmi eredménye, sehonnan sem kapott segítséget. Mivel a nemesek vonakodtak részt venni a mongolok elleni csatában, a király úz csákányosait fegyverbe szólította. A csákányos vitézek kenyéradójuk, IV. Béla mellé álltak, az erőtlen nemesi sereg gyávasága miatt közrefogták a királyt és kiszabadították a mongol sereg gyűrűjéből és környezetével úz-földre menekítették, majd az úz csákányosok elkísérték a királyt Nyitráig. Innen II. Frigyes osztrák császárhoz ment, de az minden segítséget megtagadott tőle, sőt zsarolni kezdte. Ekkor is a csákányos vitézeinek kellett kimentenie az osztrákok keze közül. Sopronnál és Zágrábnál újból harcra került sor az úz csákányosok és a betolakodó osztrákok között. Boszniában várta a királyt a két Pósa és Dalmácián át a palóc csákányosokkal Veglia szigetére menekítették családjával együtt. A dalmát városokban nem volt biztosítva az életük, mert mérgezéstől kellett tartani. Pósa András Dalmáciában bevárta a mongol portyázókat és Csadaj fősámán arany pajcájával igazolta, hogy sámánképzésen megfigyelő szolgálatra kapott parancsot. A mongolok megkérdezték tőle: „Merre menekült a szószegő király?" Pósa András megadta az irányt Zágráb felé, ahogy a mongol tervek szóltak. A mongol harcosok megcsókolták az aranypajcát és Csadaj nevét tisztelettel kiejtve ellovagoltak. Ilyen pajcát csak olyan sámán, vagy mongol követ kaphatott, aki legalább öt nyelven beszélt. Pósa András a harcos járőrnek minden tagjával tudott beszélni. Gyorsposta futárral hír érkezett Ogotáj nagykán haláláról és a mongol vezérek torzsalkodásairól, ezért Batu kán minden hadműveletet megszüntetett. A Bizánc helyett Erdélybe bevonult Kadan is visszafordult. IV. Béla a tatárjárás után Pósa Andrást papneveldébe küldte, majd utána megtette belső titkárának és a Kancelláriába osztotta be. Az országépítés befejezésével amikor már Pósa András látása is gyengülni kezdett - nagybátyjához küldte Boszniába. Annak halála után 1260-ban utódjává tette a püspöki székben, és mint az Árpád-ház püspöke, IV. Béla titkos tanácsosa lett. A megbékélés végett Pósa András ekkor fejezte be a kerel-úz jellegű palóc Gestát. IV. Béla tudott róla, helyeselte is a nemesség eredetéről szóló megemlékezést, mert nagyot csalódott a keresztény világban. A mongolok vezetése 1270-ben halálra ítélte Pósa Andrást az aranypajcával való visszaélés miatt. Kubiláj tatárokat küldött a felkutatására, akik 1271-ben Boszniában kivégezték, mert 1240-ben nem hajtotta végre Csadaj parancsát, azaz nem tudta IV. Bélát rávenni, hogy ő is induljon meg a nyugati kereszténység világának meghódítására. A közismert palóc Gesta, a székelyek, a nyékiek, a
madzsarok és a badzsirtok Gestája is kikerült Kambalukba, Kubiláj édesanyjához, ahol a palóc Gestához befejezésként Ungika szojorgaktani a Gesta rovóiról az alábbiakat tette hozzá: „A Palóc névadó szerint Pósa Pál 1176-ban Gyertyaszentelő napján született Radnóton a Pósa nembéli Bátka-Bolyk vitéztől és Andrási Katalintól, a Csák nemzetségből, akiknek igen sok gyermekük volt. Pozsonyban az agglegény szentgyörgyi és bazini gróf a fiává fogadta. Ennek eredményeképpen később ebbe a grófi családba nősült be. Korának egyik legkiválóbb egyházi és világi szónoka volt. A Bizáncban nevelkedett III. Béla tájékozódás céljából felvette a kapcsolatot a mongolok törzsszövetségével. Pósa Pált keresztfiává fogadta, aki így a környezetében nőtt fel. 1190-ben elsőnek őt küldték Bugátba sámánképzésre, majd később, 1195-ben a Kurszán nembéli Üröm vitézt. Pósa Pál legfontosabb feladata a budavári királyi Kancellária megszervezése volt. Imre király 1196-ban Turcsi rimalányt, 1200-ban Zernye rimalányt, 1205-ben a Csák nembéli Masát, 1210-ben a Pósa nembéli Gácsot, míg 1215-ben Turcsi rimalányt Karakórumba küldte. 1220-ban II. Endre a Deédes nembéli Mohos vitézt és a Csák nembéli Ungikát küldte Bugátba és Karakórumba. Ungika Dzsingisz-kán legkisebb fiához, Tolujhoz ment feleségül, annak öt fiút és három leánygyermeket szült. Fiai közül Möngge és Kubiláj lett a Mongol Törzsszövetség uralkodója." IV. Béla azt remélte a Gestától, hogy felkelti a főpapok érdeklődését azon Arvisura nyomok iránt, amelyeket a papság a rovások kiirtása során megsemmisített. Mindezeken kívül a Gesta szemrehányást is jelentett a nyugati világnak, mert teljesen megsemmisítették a rovásokat. II. (Vak) Béla Miután a kis Bélát megvakították, Lam herceg családja a titkosszolgálatuk segítségével biztonságba helyezte a gyermeket a pécsváradi kolostorban. Később, mivel II. Istvánnak nem volt utóda, a megvakított fiút a király 1129-ben az udvarába hozatta és Uros szerb zsupán leányát kérette meg számára feleségül. Vak Béla és Belos Ilona házasságát gyorsan megkötötték és II. István még megélte, hogy a fiataloknak megszületett az első fiuk, akinek nagy ősükről a Géza nevet adták. Borisz, az elzavart Eufémia királynő Oroszországban született fia azonban anyjának kolostorba vonulása után a trónt követelte. Bár Kálmán nem ismerte el fiának, de az egyházi törvények szerint mégis a király fiának tartották. Lengyel-orosz segítséggel indultak Magyarország ellen. II. Béla csapatai támadásba lendültek és vereséget mértek a Borisz oldalán megjelent csapatokra. A vak és magatehetetlen király élénk figyelemmel fordult a múlt felé. Bellényt, Lam herceg fiát és feleségét Dajkari Rimaszécset az alvidéki udvarába rendelte és Dajka aranyműves sok ezeréves tanítását a magáévá tette: " Amelyik nép megtagadja múltját, az elbukik!" A Csák nembéliekhez hasonlóan szigorúan betartotta az ősi 8-as szaporodási elvet: Géza, László és István fiai után Piroska, Emese leánya, majd Álmos herceg Zsófia és Gertrúd leánya született. Álmos herceg névadásával bizonyítani akarta az Álmos-ház folytatását. Még egy fia született volna, Árpád. Bábahiány miatt azonban ő meghalt. Görögországból hazahozatta az apja, Álmos holttestét és azt Szent István és Kálmán mellé temettette el. A Szakszinban kiképzett Bene sámán volt előbb II. István, majd II. Béla jobbkeze és hírhozója. Végigjárta a Suomi, Viroláj, Sambe, Lett, Csud, Vepsze, Vót, Zsór és Livek lakta részeket. Utána felkereste a Mescser, Moksa és Merja Mordvinokat, Csuvaszokat, Marikat, Komik és Udmurtok lakta területeket, a Baskír-magyarokat és Manysikat. Az Élet-Templomában elhelyezte a magyar nyelven írt legújabb Arvisurákat és a Hantik földje után az Emba folyón át a Kazár tengerre hajózott. Itt felkereste a hegyi avarokat, gara-úzokat és Kuma-Magyarország fővárosát, az ősrégi Magyarkát. Kabul kagán 1140-ben Füzesgyarmaton járt és azt a javaslatot
tette Bene sámánnak, hogy a magyar és mongol törzsszövetségeket egyesíteniük kellene és akkor beteljesülhetnének a 24 Hun Törzsszövetség céljai, mert egyik Nagyvíztől a másik Nagyvízig terjedhetnének a Hunok Birodalmai. Bene sámán felesége Törtelen aranyasszony volt. Törtelen először II. István, majd II. Béla levelezéseit intézte. A vak királynak ő volt a felolvasó nádora, mivel a férfiakban nem bízott meg. Mivel Törtelen a szerb és a görög nyelvet is beszélte, ezért II. Béla jobbkeze lett. Béla újjáépíttette a leégett pannonhalmi apátságot a bencés monostorral együtt és részt vett a felszentelésén. Budavár alagút-rendszerében is gyakran megfordult és a kijárattal szemben igen szép lakot építtetett az Aranyasszony és a rimalányképző részére. Az Endre, Béla és Levente korában lemásolt ősi rovásokat szívesen hallgatta a rimalányok szájából és sokat elgondolkozott. Budavár után meglátogatta Avarbástya és Kurszánvár alagút-rendszerét, amelyet rendben tartottak ugyan, de az épületek régen elkoptak fölül, a por és az enyészet lett úrrá. Béla nagyon érezte vakságbeli hátrányát a többi uralkodóval szemben, ezért uralkodásának utolsó éveiben búskomorságba esett és II. Istvánhoz hasonlóan a borban keresett vigasztalást. Az udvaroncai ilyenkor lepték el olyan birtokigényekkel, amire csak áhítoztak. Rendes viszonyok között a király elé sem mertek volna lépni, mámoros állapotban a nem remélt dolgokat is aláíratták vele. Gyakori mulatozásai mellett, ha kijózanodott, gyermekeit vitte el Budavárába, ahol hirtelen rosszul lett és 33 éves korában, 1141. február 13-án Törtelen karjai között halt meg. II. Géza Vak Béla és Ilona fia, akit már 11 éves korában megkoronáztak. II. Gézának is sok gondot okozott Borisz, Könyves Kálmán külföldön született fia, aki szintén igényt tartott a magyar trónra. Az ezt követő években pedig a keresztes hadaktól volt hangos az ország, először III. Konrád német, majd VII. Lajos francia király seregei vonultak be, akik abban a tévhitben voltak, hogy a térítést nálunk, magyaroknál kell megkezdeniük. Ezért a békés átvonulás helyett fosztogatás és gyilkolás kísérte útjukat, amit II. Géza nem nézett tétlenül, s az ősök tiszteletén kiképzett tárkányos és lovas seregek győztek III. Konrád és Henrik orvul támadó seregei ellen. II. Géza, ellensúlyozva a nyugati körök ellenséges magatartását, a Rurik családból vette feleségül a Királyi Tanács döntése alapján Eufrozina hercegnőt, s így újból kapcsolatba kerültek az orosz uralkodóházzal. II. Géza azonban nem vette sok hasznát az Eufrozinával kötött házasságának, mert orosz testvérharcában támogatni kellett a rokonságát. Ezért az ő segítségükre nem számíthatott. Ilyen eset volt, amikor Izjaszláv sógorának nyújtott segítséget a halicsi Volodimirrel szemben, akit 1152-ben Przemysl várába üldöztek. A megvert és szorongatott Volodimir kegyelemért esengett II. Gézához, de rokonsága hallani sem akart az engedékenységről, mivel eddig soha nem tartotta be a szavát. II. Géza Fehérvárra lovagolt, magával hívta Törtelen aranyasszonyt és a Szent István keresztje alatt megkérdezte: - "Mitévők legyünk? Itt kérdezem Szent István keresztje alatt. Most magammal viszem a csatába. Ő ad nekem jó tanácsot!" Volodimir Szent István keresztjére megesküdött, hogy visszaadja Eufrozina rokonainak minden kincsét és területeiket. Ekkor II. Géza hazatért és megígérte rokonainak, hogy ha Volodimir nem tartaná meg az esküjét, még hatalmasabb sereggel tér vissza. Vallásos és lovagias uralkodó volt, aki bízott a Szent István keresztjére tett esküben. Engedékeny természetű király volt, mint dédapja I. Géza. Volodimir azonban hallani sem akart a területek visszaadásáról, hanem II. Géza követeinek azt mondta: - Kicsinyke volt azon esküre hozott kereszt. Én most nagyobb kereszthez megyek vecsernyére, nem igaz a szent keresztre tett eskü viszonzása. - Késő estig volt a vacsorán, ahol tanácskoztak. Mikor visszatért, azon a helyen, ahol a szent keresztre tett esküjét lebecsülte, rosszul lett és gyengülni kezdett, majd lefekvéskor szörnyethalt. Így történt, hogy II. Géza Szent István keresztjével vér nélkül is győzött. Bizánccal is hat éven keresztül kellett hadakoznia, majd 1155-ben békét kötött velük. II. Géza uralkodása alatt sokat fejlődött az ország. A vármegyék száma 72-
re nőtt, felerősödött a bevándorlás, mohamedánok, besenyők, flamand, szász és szláv telepesek érkeztek az országba. Egyház és államszervező munkája is jelentős volt, ő honosította meg a cisztercita és johannita rendet. II. Géza lovagias király volt, Magyarország biztos kezű fenntartója. 1162. május 31-én halt meg. Még halála előtt fiát, III. Istvánt koronáztatta királlyá. Igaz, megillette őt a korona, de vele szemben ott álltak az erejük teljében lévő fivérei, László és István hercegek is. A Képes Krónikában a II. Géza koronázását bemutató képen egy kisfiú hozza a kardot a számára és egy fehér táltosparipát vezetnek elé. Vegyük észre, hogy ez ugyanaz a jelenet, mint mikor az Atilla kardját megtalálják. S aki még tüzetesebben megvizsgálja a képet, az láthatja, hogy a koronát a király fejére tévő két alak bizony nem közönséges ember, hiszen nincs arcuk, hanem fénylények. Ezt írja mellé a Krónika: „A királyt pedig karddal övezték fel, és az Úr fényessége megjelent fölötte, az isteni sugallattól szíve azonnal megerősödött és maga is erősebb lett, mint azelőtt volt.” „Az Úr pedig letekintett Hungáriára, és ereje teljében járó védelmezőt adott neki. A királyságot ugyanis FIÁNAK, Gézának adta az Úr.” Ám azt el ne felejtsük, hogy Géza ekkor (1141-ben) mindössze 11 éves! Ám fiatal kora ellenére valóban erős és bölcs volt, hiszen Istenfiúi jogkörben gyakorolta a hatalmát, azaz egy Istenség volt. A Képes krónikában rendre visszatérő kifejezést használnak II. Gézára, miszerint teste Albában nyugszik. Ezt többnyire úgy fordítják, hogy Fehérváron nyugszik, holott az alba pusztán fehéret jelent, azaz teste fehérben, azaz fényben nyugszik. Aludva nyugszik, merthogy az ő teste is romlatlan állapotban van. II. László Bár II. Géza a halála előtt a fiát, III. Istvánt megkoronáztatta, ám a korabeli öröklési rend szellemében rajta kívül még Géza két fivére, László és István is jogot formáltak a trónra. Géza halála után az országból száműzött István herceg bizánci seregek segítségét igénybe véve támadt az országra. A magyar urak a hatalmas katonai túlerő láttán hajlandók voltak elismerni királyuknak testvérét, László herceget. Váratlan gondot jelentett azonban, hogy Lukács esztergomi érsek nem volt hajlandó megkoronázni őt. Lukács érsek ugyanis II. Géza híve volt, aki II. Lászlót bitorlónak nevezte. Az Ausztriában tartózkodó III. István érdekében erősen kifogásolta, hogy egy ártatlan árvát akar megfosztani az apai örökségétől. Lukács azt is kifogásolta, hogy Bizánc támogatásával szerezte meg a trónt. Félő volt, hogy majd Mánuel támogatásával hűbériségbe taszítják az országot. Így Lukács ellenállása miatt Mikó kalocsai érsek koronázta meg II. Lászlót. Amikor Lukács az ellenállásának hangot adott, II. László haragjában kardot rántott ki rá, mire az esztergomi érsek ekkor egyházi kiközösítéssel sújtotta II. Lászlót, aki így akarta rákényszeríteni, hogy vonja vissza, amit tett. Lukács érsek azonban hajthatatlan maradt. Lukácsot II. László ekkor lecsukatta. Végül III. Sándor pápa avatkozott bele a viszályba és Lukács kiszabadult. A börtönből való szabadulás után a kápolnába sietett, ahol II. László karácsonyi misét hallgatott. A kiközösítés miatt az oltárhoz lépett, ahonnan mindent ledobált és így imádkozott: - "Uram Jézus! Fordítsd meg a király szívét, ha még méltónak tartod a királyi székre, ellenben ha nem, verd meg 40 nap alatt, hadd érezze meg, ki ellen vétkezett!" Ekkor II. László újból lecsukatta az érseket. Azonban László király 1163. január 14-én váratlanul meghalt. III. István II. Géza még halála előtt királlyá koronáztatta a fiát, III. Istvánt. Igaz, megillette őt a korona, de vele szemben ott álltak az erejük teljében lévő nagybátyjai, László és István hercegek is. Így
hamarosan trónviszályok kezdődtek, István herceg bizánci segítséggel rátört III. Istvánra. A király Pozsonyba menekült. A magyar előkelőség azonban nem Istvánt, hanem testvérét, Lászlót fogadta el uralkodójuknak, őt azonban hamarosan megmérgezték. Egyre többen álltak III. István mellé, így végül 1163ban sikerült legyőznie nagybátyját, az ellenkirály IV. Istvánt. Nem ölte meg, de szavát vette, hogy lemond a trónigényéről, majd Bizáncba száműzte. István azonban nem tartotta be az ígéretét, bizánci segédlettel többször is rátört az országra. Az utolsó alkalommal végleges vereséget szenvedett, és Zimony várába húzódott vissza. III. István nem hallgatott a vasvári döntésekre, megtámadta a Szerémséget és elfoglalta azt. Amikor Mánuel nagy sereggel jött ellene, békét kért. Törtelen aranyasszony titkosszolgálata jó előre értesítette III. Istvánt, hogy ingatag természete miatt az öccsét akarja Mánuel a trónra ültetni, ekkor ő dühödten újból háborút kezdett, elfoglalta a Szerémséget és Zimonyt. III. István nagyon kapkodó lett, amit a Királyi Tanács is helytelenített, mivel a béke ígéretét nem tartotta meg. Ez Mánuelt nagyon meglepte és segédcsapataival az erdélyi falvakon állt bosszút, mert bérelt besenyő harcosokkal feldúlatta azokat. Mánuel a szeldzsuk törökök mozgolódásai miatt nem tudta visszafoglalni a Szerémséget. Ekkor III. István Horvátország és Dalmácia ellen fordult és visszafoglalta a tengerpartot. Mérgében még a jegyességét is felbontotta Jaroszláv fejedelem leányával, mivel az após jelöltje vallási okok miatt összeütközésbe került még Lukács érsekkel is, mivel az érsek megkerülésével nevezett ki püspököket, ezért az esztergomi érsek egyházi átokkal sújtotta. III. István ekkor megesküdött arra, hogy nem adományoz el egyházi birtokokat és nem fog kinevezni újabb püspököket, mivel az apostoli királyi tevékenységről már Kálmán király is lemondott. Ekkor a kiátkozás alól felmentették. Lukács érsek beavatott volt és jó kapcsolatokat tartott fenn Szakszinnal és Magyarkával. Lukács ünnepi hálaadó szertartást végzett a megtért király jelenlétében. Boldogan nézte a megtért királyt, de arca hirtelen sápadttá vált. III. István tudakolta: - "Miért változott meg a tekinteted?" "Tudod-e mit látok én?" - Lukács a szemét lehunyta és fennhangon azt mondotta: - "Az Égiek tudomásomra hozták, hogy szertelenséged miatt és zavarodottságodban az Istenek haragja miatt 1 éven belül meg fogsz halni." III. István budavári tanácsadóinak és az igen szaporodó Csák-nembélieknek sok egyházi és magán birtokot adományozott, elvéve azoktól, akik nem művelték jól a földjeiket. Új püspököket csak magyarok közül volt hajlandó kinevezni, ezért Lukács érsek az elgondolásainak mellőzése miatt egyházi átokkal sújtotta 1171ben, amit a király bűnbánata miatt feloldott. 1172. március 4-én éjjel váratlanul elhunyt. Ágnes királynő gyermeket várt és még gyermekágyi lázában is azt kiabálta: - "Megmérgezték a férjemet! Meggyilkolták a férjemet!" - Az udvar Esztergomban Béla öccsének a táborát gyanúsította, hogy görög módra megmérgezték a királyt. IV. István IV. István már 1154-ben Bizáncba menekült és többször is görög hadakat vezetett hazája ellen. 1163-ban foglalta el a trónt, mint Mánuel igazi pártfogoltja. Lukács esztergomi érsek ezen alkalommal is megtagadta a koronázást, mely esemény ezúttal a lakosság együttérzésével is találkozott. Kortársai ugyanis rossz természete miatt nem voltak jó véleménnyel róla, rendkívül népszerűtlen volt magyar földön. Mikó kalocsai érsek azonban IV. Istvánt is megkoronázta. A főurak azonban csakhamar összeesküvést szőttek ellene, amit a bizánci seregeivel felszámolt. Nem bírt azonban a korábban megkoronázott király, III. István határszéli bázisával. A király maga is előmerészkedett Pozsonyból és a nagybátyját csatára kényszerítette. A Dunántúlon megkezdték a felkelést, amelyhez a besenyő és székely határőrség is csatlakozott. Az Ágnes-féle avarbojok élén III. István bevonult Esztergomba, majd az egész Pannonföldet elfoglalták és maga IV. István is a felkelők fogságába került. Törtelen kérésére Lukács érsek meghagyta IV.
István életét és Bátka tárkányfejedelem Bizánc városába kísérte. IV. István azonban még így sem nyugodott bele abba, hogy Mánuelnél kegyvesztett lett, ezért trónkövetelőként a német császárhoz futott. IV. István Zimony várában maradt, amit III. István ostromolt. Amikor helyzete tarthatatlanná vált, saját emberei végeztek vele. Zimony várának védői ugyanis ki akarták tűzni a fehér zászlót, IV. István azonban nem engedte. Még a leghűbb barátai is azt magyarázták, hogy uralma már nem kell senkinek és hiába erőszakoskodik, mert mindannyiukat felkoncolják. Amikor Zimony vár sáncai már romokban állottak, a megsebesült IV. Istvánt ereinek elkötése közben megmérgezték, s 1165. április 11-én meghalt. III. István harcosai annyira gyűlölték, hogy a romokban álló várból a holttestét kidobták és temetetlenül hagyták. Ekkor Zimonyba ért Törtelen aranyasszony Bizáncból jövet és IV. Istvánt ideiglenesen elföldelték a Miltény-nembéliek kegyhelyén. Lam herceg utódai úgy döntöttek, hogy maradványait Fehérvárra kell szállítani az Álmos-ház temetkezési helyére. Lukács érsek Törtelen aranyasszony kérését támogatta és megadta engedélyét IV. Istvánnak a méltó helyére való temetésére. Géza herceg (III. Béla öccse) Eufrozina királyné hozzászokott, hogy a III. István korában megszokott módon uralkodjon. Ezt azonban III. Béla nem tűrte, ezért a királynő Géza öccsét akarta hatalomba helyezni. III. Béla, amikor édesanyja megkezdte ellene szervezni az udvart, Eufrozina királynét és Géza öccsét elfogatta, majd bezáratta. Géza elmenekült Ausztriába és utána csehföldre, akik azonban kiszolgáltatták őt III. Béla királynak. Mikor Barbarossa Frigyes keresztes hadakat vezetett a Szentföldre, kérésére III. Béla 12 esztendei fogság után 2.000 vitéz élén a Szentföldre küldte Gézát,aki ott az egyik kolostorban telepedett le, amelyet III. Béla minden évben királynői járadék címén bőven ellátott anyagiakkal. A hadjárat után Géza herceg görög földön, Bizáncban telepedett le és Árpád-város Arad részében élt harcosai között. Három fia született Géza hercegnek, akiket az Álmos, Árpád és Zoltán névre keresztelt meg, de később bizánci lakóhelyükön, görög névadással újból megkeresztelték őket. Az ott született kislányukat Iréne névvel tisztelték meg Iréne-Piroska császárnő emlékére. Eufrozina királynő Jeruzsálem görög kolostorában halt meg. Géza fiaiban azonban tovább élt a tudat, hogy ők magyar királyfiak. A görög császár halála után az új császár, Izsák III. Béla leányát, Margitot vette feleségül, aki Géza családjával jó viszonyban volt. II. Endre és IV. Béla alatt történt meg a mongolok terjeszkedése. A tatárjárás után felszólította a kereszteslovag Géza herceg családját, hogy amennyiben a királyi igényükről lemondanak, úgy birtokot kaphatnak. Ekkor a Sztambul melletti Árpádvárost 31.160-an elhagyták és a 72 Szent-Korona megye területén királyi birtokot kaptak. Egyik águkat Rákóczinak nevezték. Ha királyok nem is lehettek, de fejedelmi méltóságra kiválóan alkalmassá váltak. II. Rákóczi Ferenc családja ebből az Árpád-házi vérvonalból származik. Imre király Imrét az édesapja még 1180-ban királlyá koronázatta. Tényleges részt a hatalomból csak 1194 után kapott, amikor III. Béla rábízta Horvátország és Dalmácia kormányzását. 1196 tavaszán bonyodalom nélkül foglalta el a trónt. Testvére, András várakat, birtokot és sok pénzt kapott az apjától azért, hogy keresztes hadjáratot szervezzen a Szentföldre. Ám ezt szerette volna minél inkább elodázni. Később is hiába sürgette a pápa Andrást a keresztes hadjárat beindítására. András tovább késlekedett, és inkább a trónra tört, mivel Imrének fia született. Imre menyasszonya, Barbarossa Frigyes leánya, nagykorúsága előtt meghalt, ezért Imre az aragóniai király leányát, Konstanciát vette nőül, akitől László nevű fia született. A fia részére akarta a trónját biztosítani. András az
összeesküvésbe a püspökök nagy részét beszervezte. 1197-ben fegyverrel támadt a bátyja ellen, s győzelmet is aratott felette, így a hatalom immár megoszlott. Azonban Andrásnak nem volt elég a dalmát és horvát területeken lévő hercegség, hanem még többet akart annak ellenére, hogy apjuk végrendeletében Imrére hagyta a királyságot. András ekkor újabb sereget gyűjtött és megindult Imre ellen. A két sereg Varasdnál találkozott, András területén. Ekkor a király egy nádpálcával a felkelők közé ment palóc csákányosai kíséretében, és a pálcájával fenyegetőzve ezt mondta: "- Atilla és Álmos vére ellen, a megkoronázott királya ellen ki meri a kezét felemelni? Ki meri a Turulysasos uralkodói rendet megsérteni? Ki mer apánk akarata ellen cselekedni?" Ekkor öccsét megragadta és a meglepett lázadók szeme láttára Andrást bilincsbe verette és fogságba vetette, míg feleségét minden kincsétől megfosztva hazaküldte apjához. Imre nevelője a spalatói érsek is Imre mellé állott, és bűnnek nevezte Andrásnak a keresztes hadak vezetésétől való vonakodását. Imre elődeitől eltérően nem vakíttatta meg Andrást 1203-ban, hanem ragaszkodott az Endre által vezetett keresztes hadak küldéséhez. Imrének jó kapcsolatai voltak Rómával, támogatta az egyház politikai törekvéseit. Folytatta apja hódításait, s rendre beavatkozott a szerb és bolgár viszályokba. 1204. szeptemberében kisfiát, III. Lászlót királlyá koronáztatta és Andrást tette meg fia gyámjául és országának kormányzójául. Halálát érezte a nagy vadász-király, és azért rendelte öccsét a kiskirály gyámjává, mert ezzel azt gondolta, hogy Andrást megbénítja. Az egyházi orvosok nem tudták Imre király hirtelen jött baját megállapítani. 1204 szeptember 10én Imre király Joli-Tórem ispotályában hunyt el. Imre király a beavatottak szerint Szent Lászlóhoz hasonló lovagias király volt. Határozott fellépésű, aki engedelmességet követelt, de aki apja végakarata előtt is meghajolt. Nem volt zsarnok, hanem igen bőkezű még öccsével szemben is. Nem büntette meg a főpapság és főurak pártoskodását, bár tudta beosztottjainak ármánykodásait. A Bugátba és Kambalukba küldöttek és III. Béla király kívánságára a továbbiakban is küldendők részére pénzfedezetet biztosított, és utódjainak meghagyta, hogy az Új Égi Birodalommal lépjenek szövetségre, mivel azok, az Égi eredetű emberiség 1 tömény évvel műveltebb tömege a haladást szolgálja és az uruki-mani szeretetegyház igazi céljait igyekszik megvalósítani. Ezért a Szeldzsuk Szultánság beavatottjainak jóakaratát meg kell nyernünk, mert az Égiekben mindkét oldalról fellángoló akarat naggyá fogja tenni Magyarországot. III. László A három éves korában királlyá koronázott László az édesanyjával, Kostancia királynővel Imre-városba ment lakni, míg András királyfi, a gyám, Fehérváron székelt és törvénynapokat tartott. A kis király a koronázása emlékére édesapja örökségeként az ajándékpénzeiből az Imre-városi gyermekek részére játszóteret létesített. Sajnos a csodára éhes pesti kézműves gyermekekkel a testőrei összeverekedtek, ezért Pesten a kecskeméti kapu közelében maradék zsebpénzéből is létesített egy játékteret, ahol minden gyermeket megvendégelt. Kostanciának azt mondta, amikor este erőszakkal hazavitte: "- Édesanya, ez a nap volt életem legboldogabb napja!" - Sajnos ez a boldogság nem tartott sokáig, mert a pénzre éhes egyház a kincstári járadékot a királynétól és a kiskirálytól megtagadta. Ince pápa utasította a kalocsai érseket, hogy a III. Lászlót és Kostancia királynőt támadókat sújtsa egyházi átokkal. András herceg azonban semmire nem volt tekintettel és szétromboltatta a játszótereket . Ezzel a tettével az eddig boldogan játszó gyermekek gyűlöletét váltotta ki. Üröm vitézt, a Kurszán-házból lett sámánt, ezen cselekedet annyira felbosszantotta, hogy javaslatára az új Kancellária hivatalnokai a játszótereket rendbe hozták és egész nap a gyermekekkel játszottak. Azonban a pápai intelmek ellenére sem érezte biztonságban magát Kostancia és a kiskirály, ezért híveikkel együtt Bécsbe távoztak a Pósa és Kurszán-nembeli vitézek kíséretében. III. László azonban az egyházi orvosok tudatlansága miatt járványos betegségben 1205. május 7én Bécsben meghalt. III. László halálával kapcsolatban mindenki mérgezésről beszélt. A pesti gyermekek felkeresték az új kancelláriát,
követelve a kiskirály hazahozatalát. Először a felnőttek erről hallani sem akartak, hogy nincs rá pénz. Erre az Imre-városi és Pest szegény gyermekei minden pénzecskéjüket összeszedték és most már a Szent-Imre székesegyház apátját keresték fel. Ezen gyermek-követelés az ott járt esztergomi érsek tudomásra jutott és elrendelte a kiskirály holttestének hazaszállítását. A kettős koporsóban hazaszállított kiskirályt Bécstől Imre-városig az országutak mentén zokogó gyermekek sokasága követte. A Szent-Imre székesegyházban ravatalozták fel. Itt vett búcsút az első gyermekszerető királytól a Kurszán, Csák és Pósanembéli gyermekekkel együtt Budavár, Avarbástya és Kurszánvár gyermekeinek sokasága, Pest, Atilla, Kurszán-város és az Imre városrész gyermekhada és lakossága. Innen a kiskirály koporsóját az út mentén síró gyermekek sokasága Fehérvárra kísérte, ahol Szent István bazilikájában temették el. Árpádházi Szent Margit Ungika Szojorgaktani és Homoródka aranyasszony levélváltása alapján IV. Béla és Mária királynő végső elesettségükben az Istennek ajánlották fel a Veglia szigetén megszületendő gyermeküket. Margit hercegnő 1242. január 18án született egy nagy tengeri vihar alkalmával. 1242. őszén Pósa Pál parancsot adott, hogy a kis leányka részére Lam herceg kézművesei a Domonkos-rend irányítása mellett egy apácakolostort építsenek. Pestről egy csoport kőfaragót telepítettek a szigetre, akik régi szokásuk szerint nyulakat is tenyésztettek. Ezért ők a Nyulak szigetének hívták lakóhelyüket. A kis Margitot a szülői ház mellett Veszprémben nevelték. Itt tanult meg írni, olvasni és imádkozni. A Kancellária is részt vett az otthoni nevelésében Homoródka aranyasszony által, aki megtanította az Árpád-háznak a titkos királyi rovására, amellyel Margit a későbbiekben a bátyjával, V. Istvánnal levelezett. Csepely tárkányvezér 1252. késő tavaszán tartotta esküvőjét János magyarkai püspök leányával és erre az esküvőre nagybátyját, IV. Béla királyt is meghívta. A királyi család azonban vonakodott megjelenni. A király nem sérthette meg az Árpád-házat, mivel a meghívás a Kancellárián keresztül történt. Betegségére hivatkozva felszólította Homoródkát, hogy szíveskedjék István herceget és a kis Margit hercegnőt elismerni a fejedelmi esküvőn, mint a királyi házaspár képviselőjét. A magyarkai gyorsszekér járaton megérkeztek a menyasszony hozzátartozói, akik között, mint utólag kiderült Csadaj fia, Mocsi és Büri, és több unokája is részt vett. A magyarkai fejedelem udvarában tűrhetően megtanultak magyarul beszélni, énekelni és táncolni. Kálmán herceg fiát, Csepely tárkányvezért, Möngge nagykán elismerte a Gilgames-ház tagjaként, ezért képviseltette magát Mocsi és Büri hercegekkel és a kis hercegekkel, akik közül egy bogárfekete szemű, nagyon szép ifjú herceget ültettek a kis Margit mellé. A fejedelmi esküvő nagyon tetszett a kis Margitnak, ilyen lakomán még soha nem vett részt. Mivel a 15 éves hercegecskének nagyon furcsa neve volt (Ongikán), Margit elnevezte táncosát Bogárkának, míg a fiú Margitot Tündérkének. Sok felköszöntő, étel és vers után megszólalt Lam hercegék „Purdé-Murgé" bandájának táncra való felhívása. Margit először vonakodott ezen részt venni, de Homoródka és István bátyja kérésére a többi fejedelmi ifjak társaságában táncra kerekedett. Eleinte kissé zavartan ment, de aztán Bogárka szeme állandó bátorítása mellett mindinkább belejött. Sőt a budavári ifjak pajkossága miatt megkóstolták a misebornak elnevezett Tokaji bort is. Bár a kis Margit csak kóstolgatta a szentnek hitt új italt, a „Misebort", de aztán olyan jó kedve kerekedett, hogy Homoródka biztatására vígan táncolt a kis hercegecskékkel és bizony észre sem vették, hogy a kakas megszólalt. Margitnak még soha nem volt ilyen boldog éjszakája. Bogárka tánc közben elmondta, hogy Möngge nagykán neki adta az ujgurok birodalmát, ahol az uruki-mani keresztény hit már régen államvallássá lett. Ennek kapcsán jött el most a magyarkai uruki-mani püspök leányának az esküvőjére, itt ugyanis nem tiltott a papok nősülése. Bevallotta Margitnak, hogy nagyon megszerette és amint hazaér, megkéri a nagykán édesanyját, Ungika aranyasszonyt, hogy járuljon hozzá a házasságukhoz, s annak idején az ujgurok fejedelemasszonyává fogja tenni. Margit elpirult és a Tündérke megígérte, hogy ennek a boldog éjszakának
az emlékére feleségül fog menni Ujgurföldre, bár a szülei az „Istennek ajánlották föl" de már szó volt a királyi családban arról, hogy Ottokárhoz, vagy máshoz férjhez kell majd mennie. Bogárka és Tündérke a sárkányos hajóra való várakozás közben megesküdtek, hogy a mai éjszakán testvérekké lettek és egész életükben, még a gondolatban sem hagyják egymást cserben, mindhalálig óvni fogják egymás életét. Mindketten magyarkai uruki-mani hiten fognak élni, de el fogják ismerni lelki atyjukként a római pápát. Az ujgur népet Gilgames parancsa szerint fogják vezetni. Csepely esküvője után nem sokkal a kis Margit édesanyjának bevallotta, hogy a királyi ház képviseletében megtartott esküvőn örök hűséget esküdött Csadaj mongol fősámán unokájával, hiszen ők is a mi Nagy Családunkból, a Gilgamesházból származnak és ő olyan szép simaarcú legényt még nem látott. Az édesanyja, a dölyfös Mária királynő haragra lobbant és nyomban intézkedtek Béla királlyal, hogy a nem teljesen kész Domonkos-rendi apácakolostorba kell az ártatlan leánykát vinni. Onnan többé ki ne jöjjön, ha az esküjét megtartja, úgyis „Isten gyermekének" ajánlották fel. Az ártatlan kislány örökre megundorodott anyjától, a híres császárlánytól. Kicsi szíve legnagyobb titkát kinek árulhatta volna el, mint az édesanyjának. Örök rabságra, a kolostori apácák életére ítélték, holott csak egy kis megértést és szeretetet várt az édesanyjától, aki elfelejtette, hogy mennyit éhezett 1242. januárjában Veglia szigetén. Csadáj unokája, Ujgurföld fejedelme érezte Margit nagy szerelmét, meglátogatta Istvánt Erdélyben, aki az egyik testvértalálkozóra magával vitte az Aranyasszony szigetére és beszélgetést kérve a két hű szerelmes találkozott egymással. Bogárka meg akarta szöktetni Tündérkéjét, de Margit azt mondta: - Téged jobban szeretlek Bogárka az életemnél, de a szüleim még születésem előtt felajánlottak az „Isten gyermekének", ezért én egész életemben csak neki szolgálhatok. Több kérőt elutasítottam már, mert Ungika aranyasszony többszöri sürgetésére sem voltak a szüleim hajlandók hozzád feleségül adni. Az én tízéves koromban tett ígéretem örökre szólt és csak téged tartalak egyedüli férjemnek, aki csak egyszer csókolta meg a kis Tündérkéjének a kezét. A mi szerelmünk a sírig fog tartani. Segítsen meg az Égi-Atya bennünket. Segítse meg az én kis Bogárkámat! - Ekkor Margit sírva borult a vőlegénye karjába és István bátyjával együtt mindhárman zokogtak. István nagyon okosan megszervezte a női ruhába öltözött Csingisz kán utód látogatását Margitnál, aki örök búcsút mondott az Égiek leányának, és szerelmétől méltóképpen elbúcsúzott. IV. Béla és Mária azonban nem mondott le cselszövéseiről, mivel 18 éves koráig Margitot többször össze akarták házasítani Ottokár cseh királlyal és más királyfiakkal, de Margit csak a Krisztus menyasszonya akart maradni, ha már az igazi vőlegényéhez nem akarják férjhez adni. A sokszori zaklatás miatt 18 éves korában boldogan tette le a szüzességi végső fogadalmat. Ottokárnak, mint a pápa beleegyezésével elvált embernek nagyon tetszett Margit, de a lány hallani sem akart a szülei adás-vételéről. Midőn 1275-ben a Domonkos-rend tartományfőnökét jelentéstételre szólították fel, Marcellus fráter, aki egyébként Béla király kitüntetettje volt, Margit részéről az apácarendhez való ragaszkodást misztikus magatartásnak nevezte. Margit szerinte lelki rokona volt SzentErzsébetnek. Már 10 éves korától apácaként imádkozott a keresztre feszített Krisztushoz. Örült, ha éjjelente felkelt és az oltárnál imádkozhatott. A Domonkoszárdának kezdettől fogva büszkesége volt. V. István éppoly fekete bárány lett a családban, mint Margit, aki a másodszori férjhez adáshoz sem járult hozzá Anjou Károly királyfival, mert szerinte még a pápának sincs joga őt férjhez kényszeríteni, Magyarország trónja Anjouknak való átjátszásához! Ekkor a királyi család 1269. október 3-án visszavett a zárdától minden kedvezményt. A Domonkos-rendi apácakolostor helyzete rosszabbra fordult. Ezért Margitot kínozni kezdték és rosszabbul bántak vele, mint egy szolgálóleánnyal. Szent Erzsébethez hasonlóan hálás volt a megaláztatásért. V. Istvánnak 1271-ben a pápához küldött kérésére Fülöp esztergomi érsek és a püspöki kánon összeült Marcellus fráter jegyzőkönyv-vezető segédletével, hogy a szent életű Margit
legendáját és cselekedeteit összeállítsa. Az összes tanúvallomásokat 1275-re állították össze. Mivel Margit kérésére Géza herceg volt családtagjai nagyrészt hazatelepültek, a tatárjárás utáni időkben egyfalus kis birtokokat kaptak, legkedvesebb hívei lettek Margit szentté avatásának. Ezért az országot bejárva az összes püspököket és espereseket az ügy mellé állásra serkentették. A római Szentszék azonban nem találta kielégítőnek az első bizottság működését, ezért 1276-ban Rómából olasz papokat küldött ki a pápa, hogy a Magyar Királyság kérését teljesítsék. A később valló apácák eddig azért nem beszélhettek Margitról, mert hallgatást fogadtak neki. 4 éves kora óta lelki nevelője, Olimpiádész asszony, akit a királyleány csak anyámnak szólított, Margitot alázatosnak mondta, aki látomást látott, misztériumokat fogott fel a Turul nemzetség ősanyjától. A Napot és a Holdat együtt látta imájában és lelkiekben látta a Föld keletkezését a regevilág szerint. Margit egy alkalommal halálsápadt volt. Olimpiádész asszonyért futottak és annak simogatására magához tért. Margit gondos és szeretetteljes lelki vezetésben részesült. Sajátmagának volt leginkább a kínzója. Különösen akkor, amikor az apja és István bátyja között kitört a háborúskodás. Margit állandóan imádkozott és vezekelt. Lelkében várta, hogy az édesapja és Mária királynő, a büszke császárleány, engedélyezze az Ujgurföldre való férjhez menését. Magyarka és Turfán népét a római katolikus egyházba akarta beterelni és kiharcolta a kispapok nősülési engedélyét 1275-ig. Margit önmagával szemben nagyon szigorú volt. Vasfűzőt csináltatott magának és állandóan azt viselte. Barátnője nem volt. Minden eseményt a bátyjával tárgyalt meg. Gyakran Szerennay Erzsébetet kérte fel ostorozásra, s amennyiben ő elfoglalt volt, Felvizi Szabinát vagy Budaméry Erzsébetet szólította magához. Az Árpád család céltudatos ellenállásával akadályozta meg a nyugati királyi családokba tervezett férjhez adását. Jó képességű, alázatos volt, sokan szentnek tartották. Anna hercegnő leánya, Margit és V. Istvánnak az Erzsébet nevű leánya együtt lakott a kolostorokban. Ajkay Alinka azt vallotta: „Meggyulladó vággyal szerette az Istent!" Felvizi Szabina, a Lam hercegi leszármazott mondta: „Sok mást is tudok, de nem mondhatok többet!" Sáros, piszkos ruhában feküdt a ravatalon. Szülei látni sem akarták, mivel a pápaság tervei szerint nem ment nőül Anjou Károlyhoz, hanem a Gilgames családbeli szerelméhez maradt hűséges. Csupán a főpapok és szerzetesrendek küldöttei, élükön az esztergomi érsekkel nézték végig a szertartást. Csodálták a lehűléstől megmerevedett királylányt. Még Olimpiádesz asszony is úgy látta, halva mintha szebb lenne, mint az életében és így szólt: „Ne sírjatok, mert feltámadás jele van fénylő arcán!" Kelet-Magyarország területén V. István parancsára mindenütt megkondultak a harangok.Amikor délről támadtak az egyesült keresztény hadak azon célból, hogy a nyugati hadak vegyék át a támadások vezetését, Bodon-Vidinnél megjelent Csadáj unokája is a seregével, aminek az élén Bogárka is hősi halált halt. Utána az ujgur hadak visszavonultak. A hamvasztásos temetkezéssel elporlasztott ifjú mongol-ujgur herceg urnáját Margit holtteste mellé helyezték. Így a királyleány szerelme valósággá vált, mert a sok imádkozás után megadta az Isten, hogyha életükben nem is, de halálukban eggyé váljanak.
A magyar Szent Korona igazi rejtélye Az utóbbi időkben egyre többen foglalkoznak a koronakutatással, azaz próbálják megfejteni a Szent Koronánk rejtélyét. Azzal ugyanis szinte mindenki egyetért, hogy valami titokzatosság bizony erősen körüllengi „őszentségét”.
Elméletek A Szent Korona történetével kapcsolatban két fő vonalra oszthatók a vélemények. Az egyik csoport szerint István királyt nem ezzel a koronával koronázták meg, azaz az államalapításnak sincs hozzá semmi köze. Ezen elmélet szerint a korona két fő részből áll, egy latin részből (lévén, hogy latin nyelvű feliratok vannak rajta), amit nem tudják, hogy ki és mikor készíttetett, valamint egy görög részből (görög nyelvű feliratokkal), amelyet VII. Dukász Mihály bizánci császár adományozott I. Gézának. S mivel Dukász Mihály az 1070es években uralkodott, így István király sem viselhette azt. A másik csoport véleménye szerint azonban eleve ezt a koronát küldte II. Szilveszter pápa István koronázásához. Általában a köznapi életben is erre a koronára mondják, hogy Szent István koronája. Az eredeti koronán azonban valószínűleg nem ugyanazok a zománcképek szerepeltek, mint ma, néhányat azóta kicseréltek. Révai Péter koronaőr állítása szerint a Korona hátulján - a mai Dukász kép helyén - eredetileg egy Mária kép volt. Pap Gábor elemzése szerint pedig Konstantin helyén Atilla, ugyanakkor Géza helyén Buda képe kellett hogy álljon. Mivel tehát a Dukász kép később került a koronára, az eredetileg sokkal hamarabb is elkészülhetett, s Istvánt is megkoronázhatták vele. Mint látható, a kétféle elmélet szöges ellentéte egymásnak. Márpedig mi van, ha mindenkinek igaza van, az egyik tábornak IS, meg a másik tábornak IS. Hiszen minden elmélet kialakulásához kell, hogy annak legyen valamilyen alapja.
A Magyar Szent Korona ábrázolása a Fugger-Krónikában
Megválaszolatlan kérdések
Először azonban tekintsük végig, hogy a legnevesebb koronaszakértők vizsgálata milyen fontos részleteket tárt már fel. A magyarok koronája minden jegyében közép-ázsiai jegyeket mutat. Ezt igazolta Csomor Lajos igen összetett, kormeghatározó összehasonlító, néprajzi, művészettörténeti, mitológiai, ötvöstechnikai elemzése is. Ennek során megállapította, hogy a korona nem lehet sem bizánci, sem dél-, nyugat-, vagy északeurópai készítésű. A zománcképeken használt technika miatt nagy biztonsággal állítható, hogy a korona csak kaukázusi ötvösműhelyben készülhetett. Ha ez így van, akkor vajon kinek a számára készült és hogyan került a magyarokhoz? Pap Gábor kiváló kutatónk hívta fel a figyelmet arra, hogy a Szent Koronának nagyon fontos képi programja van, ami a tárgy teljes egészére kiterjed. Ez a tény a kutatókat arra engedi következtetni, hogy semmiképp sem készülhetett két különálló koronából. De vajon ki és mikor tervezte meg ezt a képi programot? Csomor állítása szerint a Szent Korona előbb hun, majd avar tulajdonban volt, később a Frank Birodalomba került. Nagy Károlyék hadjáratai során tonnaszámra hordták ki az avaroktól elrabolt aranyat, s a kutatások szerint a magyar korona is közöttük volt. Valószínűleg ezzel koronázták meg aztán Nagy Károlyt is, aki annyira ragaszkodott ehhez az ereklyéhez, hogy halála után is azzal együtt temették el. III. Ottó német-római császár szabadította ki a föld alól, s ő vitette el Rómába II. Szilveszter pápának, aki majdan Istvánnak adta azt. De vajon miért adta a pápa a magyaroknak a koronát, holott a lengyelek már korábban szintén bejelentették ugyanezen irányú igényüket? 1038. augusztusában István király az országot a Szent Korona képében Szűz Máriának ajánlotta fel. Ez egy Ég és Föld között megkötött szerződés, amely értelmében a Kárpát- medence a korona tulajdonává vált. Részben ez a
szerződés magyarázza a korona szentségét is. De valószínűleg valami többről lehet szó, hiszen a szent jelzőt semmire sem szokták ok nélkül ráragasztani. Márpedig a magyar korona mindig is szent volt, már azelőtt is, hogy a pápa megáldotta volna. Sőt, a pápa abszolút nem is diszponál a korona szentsége fölött. Felvetődik a kérdés, hogy akkor vajon mi adja a magyar korona szentségét? A Szent Korona a II. világháború végén az amerikaiak kezébe került, s majd csak 1978-ban szolgáltatták vissza nemzetünknek. Sajnos sokáig csak múzeumi tárgyként mutogatták, míg végül a jelenlegi helyére, a Parlamentbe nem került. Holott a közjogban a magyar korona – a világon teljesen egyedülálló módon – sohasem számított tárgynak, sokkal inkább élő minőségnek, közjogi méltóságnak. Míg más országokban az uralkodóknak választottak koronát, addig nálunk mindig fordítva történt, a korona választott magának királyt. De vajon mi lehet az oka, hogy Magyarországon minden jog a Szent Koronához, mint személyhez kapcsolódik? Szintén Pap Gábor mutat rá arra is, hogy a koronáknak többféle csoportja van. Vannak un. házi koronák, melyeket akár hétköznap is a fejükre tehettek az uralkodók, vannak országló koronák, melyeket csak ünnepnapokon volt szokás hordani, illetve van egy harmadik csoport, a beavató korona, amelyből azonban a legújabb történelemből csak egyet ismerünk, a magyar Szent Koronát. Ezt a típust csak egyetlen egyszer használhatta a király, s miután a beavató szertartás véget ért, a koronát el is zárták egészen a következő koronázásig. Márpedig ha a Szent Korona ilyen beavató korona, vajon az ereklye milyen tulajdonsága, összetevője eredményezi ezt a képességét? Továbbá honnan, kitől és milyen módon kaphat beavatást az ereklye viselője?
Osztyák-szamojéd (szölkup) sámán agancsos vaskoronája és a Magyar Szent Korona
Lehetséges válaszok Az ősi rovósámánjaink által írt feljegyzésekben - az Arvisurákban - többen is említést tesznek a Szent Korona eredetére vonatkozóan. Ezen feljegyzések szerint a ma is ismert ereklyénk három különböző korona igen gondosan megtervezett és kivitelezett összedolgozásával készült, és éppen ebből ered a hármassága, ugyanakkor egyik rejtélye is. Az első és egyben legrégebbi az aranykeresztes, oldalfüggős, drágakövekkel telerakott, tömör arany Uruki sámánkorona, amely az ősmagyar, feltétel nélküli szeretet vallását képviseli. Ez jelenti a leges-legnagyobb értéket, hiszen annak idején ezt maga Gilgames készíttette (a feljegyzések szerint Gilgames Kr.e. 3578-ban született). Ám az iszlám erőszakos hittérítése és nyomása miatt, jogutódként, az Álmos- és Lebédházi fejedelmeknek ajándékozták, s később számos történelmi személyünket koronáztak meg vele. Másik a Dukász Mihálytól kapott zománcképes korona, amely a Bizánci egyházat képviseli, s a harmadik a pápától kapott liliomos aranykorona, ami értelemszerűen a Római egyházat képviseli. Azzal a céllal dolgozták össze eggyé, hogy ily módon is hirdessék: hazánkban minden vallásnak békésen meg kell férnie egymás mellett! Hiszen Isten csak egy van, és egyik vallás sem közösítheti ki a maga számára. Ez egykor köztudott volt az Ős-Magyar Egyház tagjai között, épp ezért fogadtak maguk közé bárkit, fajától, nemétől és vallásától függetlenül. A Gilgames-korona Első királyunk, István idején még nem volt meg ez a hármas koronánk. Létezett azonban az a tömör arany, sok-sok drágakővel díszített uruki korona, melyet a Nimród-Gilgames-Árpád vérvonalbeli fejedelmek koronázásához mindig is
használtak. Az ősi feljegyzések megemlítik, hogy miután Jézus Harapi Birodalmából, az indus-völgyi tanulmányútjáról visszatért, utána beavatott fejedelemként Nippurban Krisztussá, Urukban pedig királlyá koronázták, mégpedig ezzel a bizonyos uruki zikkuratban őrzött Gilgames koronával. Érdekes adalékokkal szolgál az Arvisura a Gilgames-korona kapcsán Romulus és Rémus történetéhez is. Eszerint Romulust a görögök elleni győzelmét követően az uruki hagyományok szerint ezzel a koronával királlyá koronázták, mivel az etruszkok tisztában voltak vele, hogy Romulus és Rémus széki-hun származásúak, s hogy Nimród családjának Gilgames-ágából származnak. Így lett Romulus Róma első királya, Rémus pedig a helyettese. Kr. e. 753. július 1-jén vezették be a királyságot, s ezután még 6 etruszk királyt választottak és koronáztak meg ezzel az ereklyével. De még számos más, neves történelmi személy is ettől a koronától kapott beavatást. Amikor a hunok az ellenálló itáliai városokat 452-ben földig lerombolták, a hadisarcot vállalóknak és az etruszk városoknak megkegyelmeztek. A rasna-szövetségbeli etruszk vitézek Atilláék mellé álltak és olyan hatalmas hadsereg szerveződött, hogy Róma népe megdermedt a látványától. „Mikor a város közelébe értek, a hadjárat következő napján az úzok kerültek napos szolgálatba. Mivel Éciusz ekkor is megfutamodott, az Albahegység síkul és oskus lovasai ellepték a veji Szent-ligeteket. Magukkal hozták Gilgames koronáját és az Arnó-nemzetség Atillát az eljövendő “Világ-Urává” koronázta”.
István király koronázása István király idején tehát még csak a Gilgames-korona volt meg, illetve ekkor került a magyarokhoz az a liliomos aranykorona, amelyet úgymond a pápa küldött Istvánnak. Erről a koronáról azonban nem árt tudni, hogy az valójában a rokon Rasna Szövetség tulajdona volt. Hogy ez mit is jelent pontosan, a következőket kell tisztán látnunk: Kr.e. 1700 körül, a Fekete-tenger északi részéről Rasna avar fejedelem vezetésével 12 törzs érkezett Erdélyen és az Eszter (Ister) félszigeten keresztül az „Apó” síkságra, a későbbi Pó folyóhoz. Később, Kr.e. 1480-1465 begin_of_the_skype_highlighting 1480-1465 end_of_the_skype_highlig hting között Arnó avar vezér vezetésével újabb 12 család érkezett ide, és együttesen alapították meg a Rasna Szövetséget, amely Kr.e. 1145 után élte a fénykorát. Az etruszkok oly nagyot alkottak a bronzgyártás, szobrászat és festészet terén, mint addig még egyik nép sem. Ennek is köszönhető, hogy Rómától Kr.e. 88-ban állampolgári jogot kaptak. Ennek a szövetségnek a tulajdonát képezte tehát a liliomos aranykorona, amit később Fekete-Arnó családja a pápaságnak adományozott. Ezt kifejezetten azzal a céllal őrizgették, hogy ha egyszer a Jász-síkságon királlyá akarnak koronázni valakit, akkor a szertartást ezzel a rejtegetett avar lugal-koronával lehessen elvégezni. Géza fejedelem idején a Budavári Beavatott Központ azt a parancsot adta TuruDomonkosnak (későbbi nevén Domonkos érseknek), hogy egyházi továbbképzés céljából menjen el Rómába. Ott ismerkedett meg egy Béla nevezetű férfival, aki a Vatikán könyvtárosa, s egyben az avar nemzetiség kanonokja volt. Az ő segítségével tettek lépéseket ahhoz, hogy Vajk-István részére a pápai királyi koronát elnyerjék. II. Szilveszter pápától ehhez ígéretet is kaptak. Ugyanakkor a lengyelek is jelentkeztek királyi koronáért. Még mielőtt a pápa koronát küldött volna Magyarországra, Istvánt 1000. augusztus 20-án magyar királlyá koronázták az Uruki aranykoronával. A koronázás másnapján Domonkos érsek visszaindult Rómába, hogy II. Szilveszter kíséretében részt vehessenek a Ravennában tartandó zsinaton. Magukkal vitték a Gilgames-koronát is, amelyet II. Szilveszter ott megáldott. Mivel II. Szilveszter is beavatott volt, szinte megdermedt a sok drágakővel ékesített színarany korona kisugárzásától. Ez az uruki korona telepatikus parancsa irányította II. Szilvesztert döntése meghozatalában, mely döntés szerint a liliomos korona Esztergomba került, s nem Lengyelországba. Miután megkaptuk a liliomos koronát, 1001. augusztus 20-án Istvánt ismét megkoronázták, immár a
pápától hozott koronával. Igen figyelemreméltó az a szertartási leírás, amit az Arvisurákban feljegyeztek István keresztény királlyá történő koronázásáról. „Ekkor ráadták Istvánra az apostoli pántokkal ellátott palástot… Utána István beült az Ordoszból hozott aranyozott királyi székbe és Domonkos a fejére tette az Úr városbéli, majd föléje a liliomos királyi koronát.” Mint az a fenti idézetből kiderül, valamilyen okból kifolyólag a liliomos korona valamivel bővebb volt a másiknál, talán éppen azért, hogy a két koronát egymásra lehessen illeszteni. De mindenképpen fontos lehetett, hogy az uruki korona ekkor is a király fejére kerüljön, hiszen anélkül nem valósulhatott volna meg a második beavatási szertartás. Ezek után el lehet gondolkodni azon, hogy Istvánnak milyen nagy volumenű feladatot kellett véghezvinnie, hogy két ilyen beavatásra is szüksége volt. (De mint látni fogjuk I. Lászlónak szintén.) A hármas korona elkészítése Amikor Géza 1077. április 25-én elhunyt, László kiskirály nem akarta magát megkoronáztatni, illetve a fejébe vette, hogy csak akkor koronáztatja meg magát, ha Salamon király már nem él. De a tizedesek intézménye 1077. május 1én az uruki Gilgames-koronával királlyá koronázta. Ekkor döntötték el a hármas királyi koronának az összeszerelését, amellyel Dajka beavatott aranyművest bízták meg. Dajka ekkor Magyarka Beavatott Központban tevékenykedett. Magyarka körülbelül a mai Tbiliszi területén volt, azaz a Kaukázus vidékén. Ez a leírás pedig tökéletesen fedi Csomor Lajos állítását a korona keletkezési helyét illetően. „A Dukász Mihály által küldött bizánci koronát volt ideje Dajka beavatott aranyművesnek a beszélő köveink gondos elrendezésével a Fekete-Arnó által Rómából és Firenze városából elhozott koronával, a Gilgames pántokkal és az Ibos-csillagra (Kr. e. 3970-ben) néző beavatott kereszttel összeszerelni. A Korona drágakövei közé Dajka beavatott azért rejtette el a beszélő, gondolatrezgésre hajlamos kövecskéket, hogy azok a 24 Hun Törzsszövetség beavatottjainak gondolatrezgéseit átadják”. Mint az a fenti idézetből is kitűnik, Dajka sámán és aranyművesei nagyon aprólékos és precíz tervezés után készítették el az ereklyét. Azaz valószínűleg ő volt annak a képi programnak a megalkotója, mely programot Pap Gábor művészettörténész olyan kiválóan felfedett. István-Vajk és Imre hercegek szentté avatása után László királyunk immár hajlandó volt magát az új Szent Koronával megkoronáztatni, miután Salamon Pólában vízbe fúlt. Így került sor 1087-ben a jelenlegi Szent-Koronánk használatára, mivel László királyunkat a nemesi rendek is királlyá koronázták vele. „Kálmán király a KÁLL-tanácsban elfogadta a „Koronaelméletet”, ami szerint: a Föld, Életjog, Termés, Bölcsesség és Béke biztosítéka a mi hármas koronánk, amely Gilgames abroncspántos, a római Fekete-Arnó féle és a bizánci koronából lett összeállítva”. Mindezeket figyelembe véve világossá válhat, hogy miért is van némi igazság alapja mindkét elméletnek a korona eredetére vonatkozóan. Hiszen akik tagadják azt, hogy a Szent Koronánkkal koronázták volna meg Istvánt, valóban igazuk lehet annyiban, hogy akkor még nem volt meg a jelenlegi formájában. Akik viszont ennek fordítottját állítják, szintén jogosan teszik azt, hiszen ha még nem is volt egybeötvözve, de külön-külön mégiscsak az István fejére került mind a Gilgames korona, mind a liliomos etruszk korona is. Márpedig az egész ceremónia lényege a beavatásban rejlik, azt pedig István így is megkapta. Azért így is marad még néhány nyitott kérdés, hiszen a Szent Korona képei közül valószínűleg valóban kicseréltek néhányat. Márpedig ha ezt valaki tudatosan tette, akkor annak nem volt más célja, mint hogy azt a bizonyos képi programot megváltoztassa, s vele együtt talán az egész magyar nemzet sorsát is. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy ez vajon kinek állt érdekében, s hogy tehetünk-e ellene valamit? Másik dolog, hogy a feljegyzések szerint a Gilgames koronából – a szent köveket leszámítva – csak kevés aranyrészt használtak fel a beavatott aranyművesek. Olyannyira, hogy a „maradék” koronát még a későbbiekben is használták
kisfejedelmek megkoronázására. Vajon hol van most ez a bizonyos maradék Gilgames-korona, s nem lehet-e még fontos szerepe, ha egyszer majd előkerül? A beszélő kövek Azonban az igazi rejtély a koronánkat illetőn – és amitől valóban egyedülálló az egész Földön – az az, hogy beleépítettek 12 úgynevezett „beszélő, gondolatrezgésre hajlamos követ”. Ezek a kövek a Szíriusz-rendszerből, Arvisura-Anyahita hozományaként kerültek Ataiszra, Kr. e. 8508-ban. „Ataisz süllyedésekor, a nagy földindulás, tengerháborgás, égszakadás alkalmával csak azok a hajók menekültek meg, amelyeken Joli-Tórem boglárjai voltak elrejtve”. Azaz mind a tizenkét követ kimenekítették a süllyedő szigetről, s azok mind valamely ataiszi gyarmatbirodalomra kerültek. Az első kő - Kr. e. 4040-ben Agabához került Ordoszba (mai Kína északi része, Baoto), aki újjászervezte a 24 Hun Törzsszövetséget. „Az agabák Ataisz pusztulásakor a mai Kína keleti részén értek partot, s telepedtek meg. Mikor a kinajok nyomása miatt veszélyessé vált a helyzet, Agaba lánya, Ibolya a titkok szentélyében a beszélő bogláron keresztül JoliTóremhez fordult, hogy mitévők legyenek. Ekkor a bogláros menyasszonyi fejdísz megszólalt: Rakjatok meg három hajót mindenfélével és menjetek el Ordoszba, ahol békesség és boldogság vár rátok!" Agaba legkisebb lánya, Piroska örökölte édesanyjától az Ataiszból származó bogláros fejdíszt, melynek legékesebb köve minden almafavirágzáskor – mikoris az esküvőket tartották – beszélni kezdett és elmondta, hogy holdtöltéig mit hoz a jövő. Ezt a beszédet azonban csak a menyasszony és a vőlegény hallhatták. Máskor mindig őriznie kellett valakinek. A beszélő bogláros fejdísz a 24 Hun Törzsszövetség egyik törzséhez, az úzokhoz került. Minden negyedik évben egy kegyhelyet kellett építeniük, mert ha nem kerül minden negyedik évben új helyre a boglár, akkor elveszti a beszélő képességét s így megszűnik az összeköttetés a bolygó szelleme és az emberek között. Ezt mindig nagy titokban tartották, és még fegyveresen is őrizték. Agaba fősámán szintén a bogláros fejdíszhez fordult, ha valamiben fontos döntést kellett hoznia.
A második kő - Bogács kalandozásakor került Kuszkó Birodalmából (mai Peru területéről, Cuscoból) az ordoszi Beavatott Központba Kr. e. 1695-ben. „Amikor Csaba Kr. e. 1695-ben rokonlátogatást tett az indijóknál, visszatértükkor Lia fejedelmi leány is velük tartott. Az apja ekkor úgy határozott, hogy a leányával elküldi Ordoszba Joli-Tórem kövének mását, hadd éltesse ez is a két nép összetartozásának tudatát. Ordoszban nagyon megörültek a második beszélő boglárnak. Mivel a Csaba féle elődök hajóútjai közben több beszélő kő került a 24 Hun Törzsszövetség birtokába, ennek cseréje Hétváros Nagyszaláján történt.” A harmadik, negyedik, ötödik kő - Gilgames ajándéka volt Aranka, Erzsébet és Mari úz származású leányoknak, akik a kérésére a legtöbb fiút szülték neki. „A legnagyobb erejű gondolatrezgés követ Gilgames örökölte a vitézségéért Árpád kőfaragó fejedelem révén. Gilgames ezt a fején hordta egy tündöklő hármas koronába építve Az Özönvizek után Gilgames király sok beszélő követ adományozott az ordoszi uralkodóházak részére”. A hetedik, nyolcadik, kilencedik és tizedik köveket - amelyek Nimród, Gizella, Sangi és Khadafi kövei voltak - a Karnaki Beavatott Központban őrizték. Később, Kr. e. 625-626-ban Paszametik fáraó Ordoszba szállítatta a sakaszkítákkal. „Amikor a medvés hegyek és az oroszlános sivatag birodalmába mentek kalandozásra, a fejdíszt is magukkal vitték. Az összeházasulandó fiatalok mindig ezen fejdísszel esküdtek örök hűséget. Mindig az a pár vitte magával
Pintorba, Úrba, Urukba vagy Susára, akik legutóbb esküdtek a bogláros fejdísz alatt. A tizenegyedik kő - a szavárd-magyarok tulajdona volt, Aracsilla kincseiből. A tizenkettedik kő - sokáig az avar törzs tulajdonát képezte. A székely Zalán, akinek a legnagyobb leánya II. Mihály görög császár udvarába ment férjhez 821ben a Piroska-köves hercegnői koronát magával vitte. De amikor Szent László leányának megkérték a kezét a görög császár fia részére, a keresztelőjén - mivel Bizáncban újból megkeresztelték - ajándékba kapta, ennek kapcsán ismét visszakerült a szent kő a Gilgames-koronába.
Ibolya kövét Agaba és a fősámáni dinasztiák révén hozta magával Buda, aki 435-től kezdve Budavár alsó-világát és a fősámáni palotát felépíttette.Csaba köve, amit Kuszkó birodalma adott ajándékba, Atilla legkisebb fia, Csaba birtokába került 453-ban, s azóta is a székelyek tulajdonában volt. Mindhárom követ Domonkos érsek juttatta a korona kincsestárába, amellyel a királyokat, majd később a magyar kisfejedelmi személyeket megkoronázták, illetve beavatták. A Gilgames ajándékaként Arankához, Erzsébethez és Marihoz került köveket Madaj-asszony, Árpád, Gyula, és Kurszán nagyanyja hozta magával a Van-tó birodalmából és azokat a Gilgames eredetű koronába helyezték. A Kr.e. 625-ben Karnakból elhozott kövek a Havaruti Nagyszala emlékeként kerültek átadásra Paszamatik egyiptomi fáraó igazságérzetéből, amelyeket aztán a sakaszkíták az uruki-mani keresztény egyháznak ajándékoztak. Innen a kövek Aracsilla, Embavér, Abacil és Emese révén kerültek a Magyar Törzsszövetség tulajdonába. A szavárd-magyarok kövét Dajka aranyműves hozta Vasvárra és adta ajándékba Lam hercegnek. Piroska kövét Szent László lánya ajándékozta a bizánci császári udvarból édesapjának, aki a jelenlegi királyi koronát összeszereltette. Így 6 darab 24 hun törzsszövetségi és 6 darab magyar törzsszövetségi beszélő kő díszíti a Dajka aranyműves által összeszerelt királyi koronánkat. A beavatás Mint az a „beszélő, gondolatrezgésre hajlamos” elnevezésből is sejthető, a Szent Korona kövei nem akármilyen tulajdonságokkal rendelkeznek. A korona viselője (aki csakis beavatott lehetett) ugyanis telepatikus kapcsolatba került általuk a felső világ bizonyos szellemeivel. És hogy ez hogyan lehetséges? Nos, a korona, illetve a beléépített szent kövek más bolygó-rendszerből, (vagy inkább rendszerekből) származnak, ezért azok egyfajta idő- vagy fluidszálas összeköttetésben állnak annak bizonyos magas szintű szellemi lényeivel. A fluidszálak az egész világot áthálózzák. Ez az időszál bennünket is folytonosan összeköt a Teremtőnkkel. A látók számára ez egy ezüstszínű, vékony szálnak látszik, melyet testen kívüli élmények során is lehet látni. Ezen keresztül kommunikálni is lehet, méghozzá a távolságtól függetlenül, és időkésedelem nélkül. Ezért ha valaki a koronát a fejére helyezi, akkor gyakorlatilag bizonyos kommunikációs csatorna nyílik meg a számára, melyen keresztül kapcsolatba kerül a másik végponttal, ahonnan fontos információkhoz juthat, mi több, egyfajta beavatást is kap. Ehhez azonban feltétlenül szükséges, hogy a korona viselője maga is magas fokú beavatott legyen, mivel csak akkor képes elviselni azt a magas rezgésszintet, ami ilyenkor keletkezik. Akadtak már néhányan a történelmünk során – főként, amikor éppen idegen kezekben volt az ereklyénk – akik játékból a fejükre próbálták azt. Nem véletlen - s ezt történelmi adatok igazolják - hogy ezen emberek többsége meghalt, de legalábbis megőrült tőle. A Habsburg dinasztia uralma idején ez még némelyik királyunkkal is előfordult, hisz ők még nem álltak megfelelő fejlettségi szinten egy ilyen erős beavatáshoz, s mivel nem bírták a magas rezgésszintet, bizony alaposan
meghibbantak. Ilyen volt pl. II. Rudolf vagy V. Ferdinánd is. Olyan botrányosan meghülyültek, hogy szabályosan le kellett őket mondatni. Pap Gábor kiválóan rámutat arra is, hogy a Korona tetején lévő kereszt egyfajta antenna szerepét tölti be, míg az alján lévő csüngők pedig a földelését. Ehhez tartozik még az is, hogy a beavatást kapó, és az azt végző személy – tehát a király és az esztergomi érsek – mindig speciális öltözékben volt ilyenkor. Maga az előkészítő szertartás is egy bonyodalmas procedúra volt, s annak volt egy titkos része, melynek során a királyt felszentelt vízzel fürdették le, majd szentelt olajokkal kenték be. A királyi öltözékhez tartozott a palást, egy pár kesztyű, valamint egy pár saru. Ezek mind aranyszövésűek voltak, azaz jó vezetők, hisz egyfajta védőöltözék szerepét kellett ellátniuk. A magyar király a beavatása során ugyanis óriási mennyiségű energiát kapott a Teremtőtől. Ez a magyarázata, hogy a magyar királyokat miért istenfiúi minőségben tűnteti fel számos forrás. Ezért tett Dajka pantokrátor-képet a korona tetejére, mert az ilyen koronaalak azt jelenti, hogy e fölött az uralkodó felett már csak az Isten áll, s ő – lévén, hogy maga is beavatott volt - ezzel tökéletesen tisztában volt. Éppen a fentiek miatt a szertartások megtartásának nagyon merev szabályai voltak. Hiszen a koronázást csak a Szent Koronával, csak az esztergomi érsek – aki maga is beavatott – által, csak Fehérváron és csakis bizonyos ünnepnapon, azaz bizonyos időpontban lehetett megtartani. Bármely feltétel hiánya estén a beavatás nem történhetett meg. Mivel pedig az energiák eloszlása sem térben, sem időben nem egyenlő, így teljesen érthető ez a kötöttség. Tehát a beavatás legfőbb, sőt elengedhetetlen kellékei sokkal inkább ezek a beszélő kövek voltak, mintsem maguk a koronák. Amíg a Gilgames koronába voltak beépítve a kövek, addig mindenképpen azzal koronázták meg a beavatandó személyt (mint pl. Gilgames, Jézus, Romulus, Atilla esetében). Mikor már a másik, etruszk liliomos korona is a birtokunkban volt, a szertartást akkor is úgy végezték el, hogy a liliomos korona alatt a király fejére helyezték a Gilgames koronát is, hiszen akkor is a kövek nyitották meg a csatornát. Így koronázták meg Istvánt és először László királyunkat is. Majd mikor Dajka megalkotta a Szent Koronát, abba átkerültek a szent kövek is, ebből kifolyólag többé nem volt szükség többszörös szertartásra, vagy arra, hogy egyszerre két ereklyét is használjanak a beavatáshoz. Információs kristályok Sokak számára bizonyára túl hihetetlennek tűnik az, hogy egy „közönséges” kő ilyen tulajdonságokkal bírjon. Azok számára talán érdemes elgondolkodni azon, hogy a kristály bizony már manapság is ott található a tudományos fejlődés előterében. Tulajdonságainak köszönhetően megbújik minden modern számítógépben, elektronikus, telekommunikációs és tömegkommunikációs berendezésünkben. A kristályok olyan lények, akik rezgéseket képesek fogadni és küldeni, sőt komplikált elektromágneses hullámokat is, így az emberi gondolatokat és érzelmeket is. Gondolatainkkal be is lehet programozni a kristályokat. Bizonyos számítógépes segítséggel végzett kísérletek bebizonyították, hogy a kristályok képesek gondolatok és érzések megtartására és azok továbbküldésére. Frank Dorland kristálykutató szerint a kristályoknak több olyan tulajdonsága is van, amelyeket ma még nem értünk és még számos nagy horderejű felfedezés várat magára ezzel kapcsolatban. Úgy látja, hogy a természetes kvarckristály képes visszatükrözni a saját tudati állapotunkat, tudatalatti, illetve tudattalan gondolatainkat a felszínre hozni, homályos intuíciókat gerjeszteni, és lehetővé tenni számunkra, hogy hozzáférjünk a távoli múlt elfeledett tudásához. Hite szerint a kvarckristály segíthet a gyógyításban is. Dorland szerint „Miután a kristály állandó anyag, melyet sem az idő, sem a természetes kopás nem fenyeget, a kristályban tárolt adatok talán ezredévekre aktívak maradhatnak.” Analógia Az őslakos amerikaiak között él - és apáról fiúra száll - egy titkos tanítás. Eszerint a Földünk egy 12 bolygóból álló kozmikus család egyik tagja. Ezek a planéták
bár nem is egy naprendszerben vannak, azonban valamennyi hozzánk hasonló embereknek ad otthont. Ám ahány planéta, annyiféle fejlettségi szinten állnak a lakói, és ezek közül – s ez talán nem is meglepő – a Földünk a legfejletlenebb. Központi, vagyis legfejlettebb bolygójuk a Szíriusz-rendszer negyedik bolygója. A többi bolygók mindegyike vette felgyülemlett tudását, és a világ keletkezéséről, az emberiség fejlődéséről szóló, valamint egyéb – az emberiség előrelépéséhez szükséges – információkat egy-egy kristálykoponyába, azaz egy-egy „holografikus számítógépbe” táplálta. Sőt létrehoztak egy 13. nagyobb kristályt is, ami pedig valamennyiük kollektív tudását tartalmazta, majd a Földre küldték azokat. Állítólag ennek köszönhető, hogy felépültek a legnagyobb civilizációink: Lemuria, Mu, Mieyhun (=Ataisz) és Atlantisz. A koponyák tudását a beavatottak arra használták fel, hogy nagy misztikus iskolákat hozzanak létre, majd szélesebb körben is terjesszék a tanokat. A kristályokat először az olmékok őrizték egy piramis belsejében, majd a majákhoz és az aztékokhoz került. A spanyol inkvizítoroknak azonban jobban fájt a foguk ezekre a kristályokra, mint az összes aranyra együttvéve, ezért az indián beavatottak elmenekítették, és a Föld különböző pontjaira vitték őket. A koponyáknak egészen addig távol kell lenniük egymástól, míg az emberiség el nem ér egy bizonyos fejlettségi szintet. Ha azonban egyszer odajutunk, akkor a kristályokat ismét összegyűjtik, s akkor valami fenomenális változás és előrelépés fog beállni a földi emberiség életében.
Ha figyelmesen összevetjük a koponyakristályok, illetve a koronakristályok történeteit, érdekes összefüggéseket vehetünk észre. Az első, s talán legfontosabb, hogy valamennyi kristály a Földön kívülről származik. A koponyakristályok 12 különböző bolygóról származnak, a koronaköveket pedig Arvisura-Anyahita, azaz a magyarok Nagyboldogasszonya a Szíriusz-rendszerből hozta ide. Azonban a feljegyzések azt nem igazolják, hogy valóban mind ott is készültek. Az indián monda szerint ugyanis 12 planétából áll ez a bizonyos kozmikus csoport, s ezeknek van egy vezérbolygója, ami a Szíriusz-rendszer negyedik bolygója. Így meglehet, hogy mivel Anyahitáék éppen erről a központi helyről érkeztek hozzánk, előtte szintén különböző bolygókról gyűjtötték össze a köveket. Ezt látszik igazolni az is, hogy mindkét esetben 12-12 kristályról van szó. Tudjuk azonban, hogy a kristálykoponyák esetében létezik egy nagyobb, 13. kristály is (és itt egy másik analógiával állunk szemben, hisz Jézus tanítványai is 12-en voltak, illetve a 13., mint legnagyobb tudással bíró, maga Jézus). Nos, a koronát kutató szakemberek elméletei között is találunk olyan állítást, miszerint a Szent Koronához szintén tartozott egykor egy nagyobb, 13. kő. Ez pedig valaha a jelenlegi kereszt helyén állt, tehát egy valóban központi helyen. Azt a vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy a jelenlegi kereszt nem eredeti ráhelyezéssel, hanem csak később került föl, lévén a foglalat jóval bővebb. Egyes látó emberek véleménye szerint valóban egy nagy szent kő volt a helyén, azonban bizonyos okok miatt azt levették onnan, s visszajuttatták a Szíriusz-rendszerbe. Hogy pontosan miért, azt nem tudni, de talán hamarosan elérkezik majd az idő, amikor – a 13 kristálykoponya összeállásához hasonlóan – a 13 szent kő is egybegyűlik a magyar Szent Koronán, s ekkor talán valóban egy új korszak veszi majd kezdetét számunkra.
A TITKOK KORONÁJA A MAGYAR SZENT KORONA Nincs még egy olyan nemzet a Földön, amely egyetlen nemzeti ereklyéjének ekkora jelentőséget tulajdonítana és olyannyira tisztelné, mint a magyar nép a Szent Koronát. Birtoklásáért trónviszályok dúltak, sokszor árulások és összeesküvések áldozatává lett. Volt eset, amikor egyszerűen ellopták vagy titkon őrizték. Egy alkalommal hazaszállítása közben vesztették el, de mindig megkerült. Többször hurcolták ki az országból, föld alatt elásva rejtegették, és történt, hogy zálog tárgyát képezte. A korona "szent" elnevezése abból az áhítatból eredt, miszerint az államalapító királyt szentté avatták. Példa nélküli az a szemlélet is, melyet a régi feudális Magyarország alkotott a Szent Koronáról: a Szent Korona Tan. A Magyar Szent Korona a magyar történelem legbecsesebb emléktárgya, s a legrégebben használt, mind a mai napig épségben megmaradt királyi fejék Európában. A Magyar Szent Korona csaknem ezer esztendeje hozzá tartozik történelmünkhöz. A Magyar Szent Koronával ezer év alatt 55 magyar királyt koronáztak meg (csak két király fejére nem tették a Szent Koronát; II. János Zsigmondékra, mint "ellenkirályra", aki csak névleg uralkodott és 1570-ben le is mondott, valamint II. József fejére, aki saját akaratából nem koronáztatta meg magát). A koronáknak három típusát ismerjük: 1. a házi korona, melyre semmiféle megkötés nem vonatkozik; 2. az országló korona, melyet az uralkodóknak meghatározott alkalmakkor viselni kellett, és 3. a beavató korona, melynek analógiái csak Belső-Ázsiában vannak; európai képviselője egyedül a Magyar Szent Korona. Ezt az uralkodó csak koronázáskor viselheti, amúgy két koronaőr őrzi. Rajtuk kívül csak a nádorispán nyúlhat hozzá, aki koronázáskor párnán a helyszínre viszi és az érsek helyezi a király fejére. A magyarok királyainak koronája az államiság jelképe lett, ebből alakult ki a világon egyedülálló Szentkorona Tan. A Szentkorona Tan A közvéleményben ma is él az a tudat, mely szerint a Magyar Szent Koronát II. Szilveszter pápa küldte/adta Szent Istvánnak, az első magyar királynak. A határainkon kívüli magyarság tudatában az anyaországbeliekénél sokkal erősebben él az a tudat, mely szerint a Magyar Szent Koronához hozzá tartozik a Kárpát-medence egész területe. Ennek oka az a jogviszony, melynek értelmében a Kárpát-medence a Magyar Szent Korona tulajdona. Ebből következően a Kárpát-medence minden polgára, aki a Magyar Szent Korona uralma alatt került be a Kárpát-medencébe, a Magyar Szent Korona polgára. Ez a jogi helyzet azért áll fenn, mert 1038. augusztus 15-én Nagyboldogasszony napján Szent István magyar király Székesfehérvárott a Mennybe emelt Szűz Mária templomában országát a Magyar Szent Korona képében a Mennybe emelt Szűz Máriának ajánlotta fel. Ez az ég és a Föld között kötött szerződés a Kárpát-medencét Szűz Mária országává tette, és ezért ezen a jogi helyzeten a földi hatalmak nem változtathatnak. A szentkorona-eszme Szent István tudatos politikai és államjogi alkotása. A törzsi szervezet felbomlása és a megyerendszer bevezetése szükségessé tette, hogy a Kárpát-medence egész szabad lakossága számára István király jogi biztosítékot adjon a kiváltságok megtartására és a király leválthatóságára. Ennek legegyszerűbb módja ez volt, hogy István király koronáját önmaga (pontosabban a mindenkori király) az ország fölé helyezte. Szent Istvánnak "Intelmei" szerint a Magyar Szent Korona jelképezi az országot, mint területet, az országot, mint egy uralom alá tartozó népességet, a közigazgatási intézményrendszert, az apostoli keresztény hitet, az apostolságot, az uralkodó személyét, az uralkodói tulajdonságokat és képességeket, az igazságos ítélkezést és a jogi intézményrendszert, a társadalmi türelmet, az ország védelmét és az országban lakó, együttélő, vendégként befogadott idegen népeket. Szent István Intelmei fiához, Imre herceghez a 720-as izlandi alkotmány után a világ második alkotmányának írásban megmaradt emléke.
A szentkorona-eszme, mint államjogi rendszer alkalmas arra, hogy ma is jogi, társadalmi rendünk középpontjában legyen, ugyanis ez keresztényi, türelmes, befogadó - nem kirekesztő -, ugyanakkor nemzetvédő és megtartó erő is. "A Szentkorona-tan nem csak emléke egy dicső múltnak, hanem, kötelező érvénnyel bíró közjogi tan. A Szent Korona élő személyiség voltát és a Szentkorona-tan hatályos közjogi tan voltát nem kérdőjelezheti meg az a sajnálatos tény, hogy a mai magyar törvényhozó hatalom nemcsak, hogy nem igényli a Szent Korona közjogi tana segítségét, de nem is tekinti élőnek, illetve hatályosnak, márpedig a Szent Korona a mai magyar társadalom akaratától is függetlenül az, ami volt, aminek hosszú évszázadokon át tekintették. a magyar államhatalom alanya, a Szentkorona-tan pedig a történelmi magyar alkotmánynak éppen az a központi elmélete, amely hatálytalaníthatatlansága által legfőbb biztosítéka a magyar közjog folytonosságának" (Kocsis István). A Szentkorona-tant soha vissza nem vonta alkotmányosan összeült magyar törvényhozás. Az 1920. évi magyar nemzetgyűlés a jogfolytonosság kérdését érdemben a Szentkorona-tan szellemében tárgyalta. A második világháború után Magyarországon a magyar nemzeti öntudat elsorvasztását kormányprogram szintjére emelték; az idegen hatalom kiszolgálói megpróbáltak mindent megtagadtatni a magyar néppel, ami nemzeti önérzetét megtarthatta volna. Az 1990-ben összeült rendszerváltoztató országgyűlés sem a Szentkorona-tan, sem a jogfolytonosság jelentőségét nem tudta felfogni. A törvénysértés jogot nem alapít elve alapján a magyar történelemben mindig - 1790-ben, 1865-ben és 1920-ban is - helyreállt a jogfolytonosság csak az 1990-es országgyűlés tagjai nem merték felvetni a jogfolytonosság helyreállításának a kérdését.
A Magyar Szent Korona és megítélése a történelem folyamán A magyar középkor a Magyar Szent Koronáról azt vallotta, amit első királyunk Szent István legendájának Hartvik püspök által Kálmán király uralkodása idején (1095-1116) készített változatában olvashatunk, amely szerint a pápa Asztrik (Anasztáz) püspökkel Szent Istvánnak áldását és egy koronát is küldött. Thietmar von Merseburg (+1018-ban) jelentésében ugyan megemlékezik arról, hogy III. Ottó hozzájárult István magyar fejedelem királlyá koronázásához, a pápa áldását is küldte, de semmiféle koronáról nem ejt szót. 1613-ban Révay Péter koronaőr egyértelműen vallotta, hogy a teljes Szent Koronát II. Szilveszter pápa adományozta Szent Istvánnak. 1790 után Weszprémi István, Katona István,
Koller József, majd Franz Bock kezdtek alsó ún. "görög" és felső, ún. "latin" koronáról beszélni ahelyett, hogy a Szent Korona alsó és felső részéről írtak volna. A korona hátsó részén elhelyezett Konstantín, Dukász Mihály és Geobicás képeket sem Ipolyi Arnold, sem Hampel József nem tudta egységes koncepciójába betenni. E okozott problémát Czobor Bélának, Varjú Elemérnek, Otto von Falkénak és sok más főleg művészettörténész és régészkutatónak. A Magyar Szent Korona származási idejét a IX. századtól a XIII. század közöttire, annak keletkezési helyét pedig Bizáncba, Rómába, Nyugat-Európába és ki-ki fantáziájának és műveltségének megfelelően minden más helyre tette. Szent Koronánk részei voltak könyvabroncsok, ereklyetartók, kapudíszek, stb. Akadtak ügyeletes okos "hagyományos" magyarázók, akik nem ismerve a Szent Korona analógiáit taglalgatták annak felső és alsó részét, mintha azt úgy külön készítgették volta és valamikor - a késő-középkorban - összebarkácsolták. Sajnos az ilyen konformis nézetek vallók leírásai kerültek be a köztudatba. Ilyen "hagyományos" nézetet vallott a Benda Kálmán és a Fügedi Erik páros, valamint a Kovács Éva és a Lovag Zsuzsa páros, majd Kopári Dénesnek volt afféle "egyéni" nézete, amely szerint Szent Koronánk felső része Szent Bertalan apostol ereklyetartójából készült volna. E nézetek - Szent Koronánk eredetére eddig kb. 40 elmélet született - felsorolása aligha több tudománytörténeti érdekességeknél. Új fordulatot vett a Szent Korona vizsgálata, miután az az Egyesült Államokbeli Fort Knox-ból 1978 január 6-án visszakerült Magyarországra. Ekkor egy négytagú mérnökökből álló csoport (tagjai: Beöthy Mihály, Ferencz Csaba, Ferenczné Árkos Ilona és Fehér András) végzett olyan vizsgálatokat a Magyar Szent Koronán, amely megkérdőjelezték a "hagyományos" nézeteket. Később Ludwig Rezső és Csomor Lajos aranyművesek ötvös és aranyműves szemmel vizsgálták meg szent ereklyénket és a következő alapvető természettudományos ténymegállapításokra jutottak: a Magyar Szent Korona egységesen tervezett és kivitelezett ötvösmű. Szakmailag nem lehet sem bizánci, sem dél-, sem nyugat- sem észak-európai készítmény. Ékszerkészlete belső-ázsiai, iráni és mezopotámiai eredetű kaukázusi technikák felhasználásával feltehetően egy kaukázusi ötvösműhelyben készülhetett. A felső pánton eredetileg is nyolc apostol volt, az alsó rész hátsó oldalán levő - feltehetően Szűz Mária, Raffael- és Uriel arkangyalok képét későbben cserélték ki és másodlagosan tették be a ma látható Konstantín, Dukász Mihály és Geobicás képeket.
Hogy az immár szakmailag bizonyítottan egységes korona hol és mikor készülhetett arra is több nézet van. Csomor Lajos szerint "a Kaukázusban készült hun formában, hun és párthus valamint kaukázusi ábrázolási hagyományok szerint, hun és párthus viseletek ábrázolásával hun és kaukázusi munkamódszerrel" a IV. században. Mivel a dunhuangi 325-ös barlangban két vezető hun fején, valamint az ordoszi sírleletek között is a Szent Koronánkhoz
hasonló kör- és keresztpántos korona látható, felvetődik a kérdés, hogy nem egy ősi hsziungnu (hun) fejedelmi viselet túléléséről van-e szó. Szigeti István szerint Szent Koronánk ott volt az avarok által Kaukázusból elrablott aranykincsek között, amelyet Nagy Károly zsákmányolt, vagy valamelyik avar kagán (el)adott neki. Vannak adataink arról, hogy amikor Nagy Tundum avar kagán Aachenben hódoló látogatást tett és megkeresztelkedett 796-ban a csodálatos avar ékszerek között volt egy drágamívű korona is és hódolata jeléül felajánlotta Nagy Károlynak. Feltehető, hogy ezekkel az avar kincsekkel együtt került Szent Koronánk Aachenbe. III. Leó pápa 800-ban Nagy Károlyt ezzel a koronával koronázta meg. A korona Nagy Károly halála (804) után az uralkodóval 1000-ig Aachen-ben a sírban nyugodott. 1000 húsvétján III. Ottó megtalálta Nagy Károly sírját. Amikor október 2-án Rómába érkezett, a Szent Koronát is magával vitte és átadta II. Szilveszter pápának, aki neki barátja volt. II. Szilveszter pápa (Gilbert) pedig ezt a koronát küldte el Szent Istvánnak 1000. karácsonyán. Szigeti István szerint a Szent Korona 310 táján Grúzia keleti részében készült. E logikusnak látszó feltevés mellett természetesen még igen sok más is létezik; Csapody Csaba egész egyszerű feltételezése pl., az; István volt olyan hatalmas és gazdag király volt, hogy vehetett vagy készíttethetett magának grúz műhelyben koronát, amivel Anasztáziusz (Asztrik) apát őt 1000 karácsonyán megkoronázta. A Magyar Szent Korona eszmei tartalma két részre oszlik, ahogy két szerkezeti egység alkotja a koronát: az abroncs és a pántok. A felső rész Isten mennyei birodalmának a szimbóluma; az alsó rész Isten földi országát jelképezi. A pántok csúcsán felírás nélkül az ég és a makrokozmosz uraként trónol a Teremtő Atya Isten. Az alsó részen az abroncson felírással (Jézus Krisztus görög nevének rövidítésével) Isten földi birodalmának ura, Krisztus székel Mihály és Gabriel arkangyal kíséretében. A pántokon az Atyától jobbra nem lehet más, mint Krisztus földi helytartója, Péter, háta mögött Péter helyettese, a második főtanítvány, Jakab áll. A Pantokrátor balján Pált ábrázolja az ikon, mert ő külön meghívást kapott. Leveleinek egy része a kisázsiai egyházakhoz szól, így kultusza az örményeknél is megvolt. Ezután következik a kedvenc, szeretett tanítvány, János, akire az Atya Fia, Krisztus a kereszten függő édesanyját bízta. Péter lábánál testvére, András látható, aki először ismerte föl, hogy Jézus messiás. Sokan felvetik, hogy miért nem 12 tanítvány van a Szent Koronán; azért, mert a 12 tanítvány (Júdással együtt 13) csak az Utolsó Vacsoránál volt együtt. A középkori templomok bejáratánál általában csak 8 apostolt szoktak ábrázolni. A korona tervezője azokat a szenteket választotta példaképnek, amelyek védőszenteknek bizonyultak egy keresztény uralkodó számára (Kozma, Damján, András, Fülöp, György és Demeter). A Szent Korona valamennyi ábrázolt személye örmény típusú; legklasszikusabb a két angyal ábrázolása. A Isten égi és földi birodalmának egybeszövése klasszikusan a Magyar Szent Koronában csúcsosodik ki. A koronázási jelvények Magyarországon, első királyunk korában a koronázáshoz hozzá tartozott a lándzsa - ha volt is ilyenünk, annak nyoma veszett. Középkor forrásokból tudjuk, hogy a koronázás kelléke volt a ezüstkereszt, a gyűrű, a karperec, a kengyel, más lószerszámok, különböző ruhadarabok (ingek, saruk, kesztyűk, harisnyák stb.) és a koronázási trónus. Ezek az idők folyamán mind elvesztek. Megmaradt viszont a korona, az országalma, a jogar, a kard és a palást. A korona, a jogar és a palást a magyar királyság első századából származnak. Az országalma és a kard feltehetően későbben kerültek az együttesbe. Szent István egy kardját a prágai Szent Vid székesegyházban őrzik, lehet, hogy ez volt az eredeti koronázási kard. A palástot Szent István és Gizella királyné 1031-ben ajándékozták a székesfehérvári koronázótemplomnak. Ma koronázópalástként átalakított formában ismerjük. Eredetileg nagyobb volt. Az országalma egy aranyozott ezüstgömb, rajta az apostoli kettős kereszt, mely az Árpád-házi királyok címerkeresztje is lett. A nem hiteles hagyomány szerint ilyen kettős keresztet küldött a pápa Szent Istvánnak a koronával és a lándzsával együtt. Az országalmán ma Károly Róbert magyar király címere van, de ez valószínűleg
utólagos rátétel, így az alma és keresztje sokkal régebbi lehet. Az országalma az országot és a földet jelképezte. A jogar az ítélkezés, az igazságosság, a jogszolgáltatás jelképe; ősi keleti eredetű hatalmi jelvény. Elefántcsont előképeit korai ásatásokból ismerjük. A magyar jogar kristálygömbjébe vésett három oroszlán is az uralkodói hatalom ősi keleti jelképe. Ez a kristálygömb mai ismereteink szerint a világ harmadik legnagyobb átfúrt kristálya. A rajta levő oroszlánok csiszolási stílusa alapján legkésőbb IX. századi keleti munka. Valaha a koronázási szertartásnak fontos része volt az országzászló, amely sajnálatos módon a mohácsi csatamezőn odaveszett. Földrajzi nevek magyarázata Adiglat = Tigris folyó Altáj-Buda = mai Tyumen (Oroszország) Aranyrögös Birodalom = mai Erdély Arpach = Árpádvára (Zab folyónál) As folyó = Ob Bolhás tó = Balhas Bujkál tó = Bajkál Dengisur = Dnyeszter Etil folyó = Volga Hangun folyó = Huang Ho, aza a Sárga-folyó (Kína), nevét az ataiszi folyóról kapta Joli-Tórem birodalma = a Föld Kalágé = Klágenfurt Kaltes asszony Birodalma = bár több naprendszer is ebbe tartozik, itt leginkább a Szíriusz-rendszerről van szó. Kék tó = Kukunor Kevevára = Kiev (Ukrajna) Khorezm = Káspivári birodalom Magyarka = mai Tbiliszi (Grúzia) Medvés hegyek = Zagrosz hegység (mai Irán) Meleg Vizek Birodalma = mai Kárpát-medence térsége Nagyhegy = Kaukázus Ordosz = mai Paoto, egyes térképeken Baoto (Kína) Ruma-tenger = Fekete-tenger Sóvár = Salzburg Ten folyó = Don (Ten, mint személy: Ménes apja) Tenis folyó = Donyec Tenisur folyó = Dnyeper (Tenis mint személy: kaltesi beavatott, aki részt vett a Havaruti Nagyszalán) Törzsi nevek magyarázata Alánok = jász törzs Beri-beri népek = a süllyedő Atlantiszról menekülő népcsoport Etruszkok = Etur által alapított birodalmi lakosok, főként gara-úzok Gara-úzok = grúzok Geri-beri népek = görögök vagy éhséghellének (a süllyedő Atlantiszról menekülő népcsoport) Káldorok = kelták Kasszu = kun Pal-úzok = palócok Roxolánok = fejedelmi vagy királyi szkíták Sakák = pamír-szkíták Szarmaták = jász törzs Széki-hunok = székelyek Szittyák = (saka-)szkíták Szokolatók = parszi-szkíták
Egyéb szómagyarázatok Arvisura = igazszólás Nagy-Süán = ünnepséggel egybekötött, többnapos, lovas ügyességi verseny és szellemi vetélkedő Nagyszala = birodalmi nagygyűlés Őrsúr = Osiris Tudó = Toth Tyumen = tízezer Viesaka = viadal
i ii iii
iv v vi
