Dukkon Ágnes: Néhány mozaikkocka a sellő/szirén képi és irodalmi ábrázolásához. Mindenes Gyűjtemény I. Artes Populares 21. Tanulmányok Küllős Imola 60. születésnapjára. Szerk. Csörsz Rumen István. Budapest, 2005, ELTE Folklore Tanszék, 245-259. A reneszánsz és barokk kori népszerű kiadványok sokszor érdekes és elgondolkoztató példákat kínálnak a szó és a kép, a jel és a szimbólum sajátos, néha egymást metsző, átszínező, módosító, értelmező mozgására. Időnként nem könnyű eldönteni, hogy egy bizonyos ábra mikor jel, mikor szimbólum, mikor embléma vagy egyszerűen csak dekoráció. Dolgozatomban a sellő megjelenéseit vizsgálom: milyen alakváltozatokban tűnik föl e görög mitológiában gyökerező jelenség, hogyan vesz föl újabb jelentéseket az Idő óceánján felénk közeledve, szakrális és profán terekben elénk lépve, kőbe vésve, mozaikon kirakva, papírra, bútorra festve, fametszeten megörökítve? A téma természetesen olyan szerteágazó, hogy egyetlen tanulmányban nem lehetséges földolgozni, de lehetséges néhány jellegzetes példával bemutatni e sokjelentésű őskép időbeli és térbeli mozgását. Fölmerülhet a kérdés, hogy miért éppen a sellőre esett a választás? A vizsgálódáshoz az indítást néhány régi magyar nyomtatványban, továbbá több református templom kazettás mennyezetén látható sellő-figura adta. A Heltai-nyomdában 1592-ben megjelent Cisio lapjain kétszer fordul elő a sellő, mégpedig kétféle alakban, két különböző zodiákus jegy ábrájaként. Az egyik ábrán a Vízöntő jelképe, s a megszokott sellőalakhoz képest itt férfi felsőtesttel és két halfarokkal szerepel, a másikon viszont, a Szűz jelképeként, a gyakoribb nőalak, egy halfarokkal.1 Mivel a kalendáriumok és csíziók anyaga eredendően kompiláció, a kiadók által használt fametszetek is szabadon hagyományozódnak, vándorolnak egyik nyomdától a másikig. Időközben kisebbnagyobb változások is bekövetkeznek az egyes témák ábráiban, mert elkopik, elveszik egyegy elem, a pótlás során pedig szervetlen, nem az eredeti ciklushoz tartozó motívum kerül az illusztrációk közé. A közvetítések során sajátos torzulások, félreértések, félrerajzolások fordulnak elő, ezért különösen érdekes annak vizsgálata, hogy képpel vagy jelképpel, esetleg emblémával van-e dolgunk, amikor szembesülünk valamelyik naptári ábrával. A kalendárium-műfaj régisége, nemzetek fölötti jellege hol azt eredményezi, hogy az ábrákban is nagyon sok réteg sűrűsödik össze, hol pedig azt, hogy szervetlenül, értelem nélkül kerülnek különféle elemek egy kompozícióba, mivel valamelyik közvetítési fázisban „elromlott” a hagyomány, s ilyen módon a jelképből végül csak dekoráció lett a fölhasználó kezén. Erről a témáról érdekes adatokat közöl például Teresa Higuera könyve.2
1 2
Dukkon Á. 2003. 73—74. Higuera, T. 1997. 263—270. 1
A Heltai-nyomda Cisio-jának sellő-figurái előbukkannak a 18. század elején két kolozsvári nyomtatványban: a Vízöntőt jelképező kéthalfarkú sellő az 1701-ben Tótfalusi Kis Miklós nyomdájában kiadott Donatus-féle nyelvtankönyv címlapján,3 a Szűz ábrájaként megjelenő sellő pedig Felvinczi György Természet probája című fiziognómiai versezetének egy 18. századi ponyvakiadásában, szintén címlapképként. Ez a kiadvány még azért is érdekes számunkra, mert a fennmaradt példányon nem szerepel a kiadás helye és éve. A címlapról az alábbiakat tudjuk meg: Természet probája. mellyet sok jeles Irásokból öszve szedett, És Magyar versekre fejezett Vintzi György 1701-ben. Nyomtattatott ujjonnan. Anno 0000.4 Mivel a versezet címéből kiderül a szereztetés és az első kiadás éve, s tudjuk, hogy a Heltai-nyomda maradványai Kolozsvárott, a református egyház nyomdájában (melynek készletét átvette Tótfalusi)5 „éltek tovább”, amint azt a fent említett Donatus-könyvben előbukkanó kéthalfarkú sellő bizonyítja, joggal feltehetjük, hogy ez a Felvinczi-féle versezet talán szintén a Tótfalusi-nyomdából került ki 1701-ben, hiszen akkor még ott együtt kellett lennie a Heltai-nyomdából származó metszetdúcoknak. Sándor István Magyar Könyvesház
6
című bibliográfiája hely nélkül, de 1701-es dátummal említi Felvinczi művét, mégpedig Aranyosrákosi Székely Sándor közlésére hivatkozva (Az unitárius vallás története Erdélyben, 162. l.). S azután a hely és év nélkül megjelent ponyvanyomtatvány ezt a formát, ezt a címlapot használta fel később. Feltevésünket az is erősíteni látszik, hogy az unitárius Felvinczi György két írása a kolozsvári református nyomdában, az egyik még Tótfalusi közvetlen elődjénél, Veresegyházi Istvánnál (1693), a másik Tótfalusi kiadásában jelenik meg (1698), bár ugyanekkor működött Kolozsvárott az unitárius nyomda is. A Tótfalusikiadványok közt nincs számon tartva a címben 1701-re datált Felvinczi versezet, a Természet probája, mert ez példányból ma már nem ismert. Csak a 18. századi ponyvanyomtatvány címlapján árulkodó sellő alapján gondolhatjuk, hogy ha az ugyancsak 1701-ben megjelent Donatus-könyv címlapját a kéthalfarkú sellővel díszíti Tótfalusi, akkor elképzelhető, hogy a másik sellőt pedig a Felvinczi-kiadványhoz használta föl. A 165 versszakból álló fiziognómiai költeményben épp elég sok különös, sőt, torz figura leírását olvashatjuk, így a címlap díszítésére használt sellő nem tűnik szervetlennek, oda nem illőnek. Másik bizonyíték is támogatja feltevésünket: a Donátus-nyelvtant a kolozsvári unitárius nyomda is kiadta 1697ben, Haiman György a Tótfalusi-féle kiadással való összehasonlítás céljából képet közöl a 3
OSzK RMK I 1623a. A címlapról fényképet közöl Haiman György angol nyelvű Tótfalusi-monográfiájában: Haiman, 1983, 158. 4 A ponyvanyomtatvány őrzési helye a kolozsvári Akadémiai Könyvtár (jelzet: 64619), mikrofilm: MTAK 2567/II. A címlapképet közli az RMKT XVII. század, 13. kötete, melyben a Felvinczi-versezet is olvasható. 5 Haiman, 1983. 158—159. 6 Sándor I., Győr, Streibig, 1803. 69. 2
címlapról, melyen természetesen nincs ábra. Tehát a 16. század végéről származó fametszeteket, a Heltai-nyomda készletének maradványait csak a Tótfalusi-nyomdából származó kiadványokon láthatjuk viszont. A kolozsvári Cisio ábráinak eredetéről Borsa Gedeon és Soltész Zoltánné írásai alapján tájékozódhatunk, de számunkra ezúttal nem a fametszetek származása jelenti a kérdést, hanem az általuk sugallt jelentés, illetve státuszuk magában a kiadványban. Kérdésként fogalmazva: a kalendáriumokban található illusztrációk közt vannak-e olyanok, amelyek szimbolikus jelentést hordoznak, vagy inkább jelként értelmezendők? Ebből következik a másik kérdés: ha előbukkannak is bizonyos ősképek, a felhasználás idején vajon ismerték-e ezek mélyebb értelmét, vagy mint kövületek jelentek meg, melyek legföljebb a kivételes műveltségű egyének számára árulták el titkaikat? E probléma értelmezéséhez jó támpontot szolgáltatnak Michel Foucault A szavak és a dolgok című könyvének egyes gondolatai a jel és a tudás, megismerés viszonyáról. A francia szerző a reneszánsz kori tudás jellegét, valamint az utána következő korszak, a 17—18. század tudáshoz, tudományhoz való viszonyának különbségeit vizsgálja, s ebben a kontextusban kerül elő a jel funkciója. Foucault írja: „A XVI. században úgy tartották, hogy a jeleket azért helyezték a dolgokra, hogy az emberek napvilágra hozhassák a dolgok titkait, természetüket, erényeiket, ám e felfedezés semmi egyéb nem volt, mint a jelek végső célja, létük igazolása, valamint valószínűleg a legjobb lehetséges felhasználásuk; de ahhoz, hogy létezzenek, nem kellett ismerni őket: semmit sem vesztettek volna tartósságukból, ha nem jutnak szóhoz, és soha senki nem veszi észre őket.”7 Ez a gondolat jól szemléltethető az üstökösök megjelenéséhez kapcsolódó félelmekkel, jóslásokkal is: az emberek századokon át olyan jelet láttak bennük, mellyel Isten üzent a világnak. A kalendáriumi prognosztikonok a 16–17. századi Európában különösen jól kihasználják ennek a jelenségnek a jel-mivoltát, rendszerint negatív értelemben, mindenféle katasztrófával ijesztgetve az embereket.8 Ha ezek után visszatérünk a fent említett sellő-figurákhoz, főként a szokatlan kéthalfarkú alakra, akkor különösen izgalmas feladat annak végigkövetése, hogy amikor és ahol ez a jel/kép fölbukkan, ott milyen szerepben nyilvánul meg: a Foucault által jellemzett módon-e, akár fölismert, akár néma, észre nem vett jelként? Továbbá: a 16—17. századi kalendáriumokban előforduló képekben – jelen esetben a sellő-ábrában – érdemes-e, lehetséges-e szimbolikus értelmet keresnünk, vagy inkább a jel-funkció, sőt, talán csak a 7
Foucault, M. 2000. 79. 3
dekoráció-jelleg működik bennük? A 16. század a népszerű kiadványok és a sokszorosító grafika reneszánsza is; Gutenberg után fél évszázaddal válik például a kalendárium is tömegkiadvánnyá. A 15. század második felében és a 16. században fogalmazzák át fametszetekké a kódexekből és egyéb asztrológiai jellegű kéziratokból származó ábrázolásokat, s ezzel együtt újrafogalmazzák, interpretálják is a rendelkezésére álló hagyományt – mely viszont a 17. század végére fokozatosan elhalványul, kikopik a kalendáriumokból. A bolygóábrázolások például a 15. század második felében keletkezett német Blockbuch-ok, vagyis a planétás könyvek alapján terjedtek el Európában; a magyar naptárkiadók is ezekből merítettek, legtöbbször közvetve, a korabeli kalendáriumi metszetek fölhasználásával. A hónapképek és a zodiákus ábrák ugyanilyen módon vándoroltak. Érdekes elgondolkodni azon, hogy a köztük fölbukkanó sellő hogyan él tovább az ikonográfiában? Nézetem szerint a Heltai-nyomda Cisiojának két sellője már inkább a feledésbe merülő, kövületté váló stádiumot szemlélteti. Tudjuk, hogy a kolozsvári nyomda fametszetei német – nürnbergi – eredetre mennek vissza, tehát a sorozatok kompozíciója is ott kellett, hogy létrejöjjön. Ez a két sellő-figura a többi ábrával együtt tehát a nürnbergi kiadványok szellemi környezetével tart kapcsolatot, s így ezen a szálon nyomozva csak azt állapíthatjuk meg, hogy a Heltai-nyomda hozzájutott bizonyos képanyaghoz, melynek az egyes darabjai talán már elvesztették hajdani jel- vagy szimbólumértéküket, vagy legalábbis ez már végképp mellékes volt a Cisio egyébkénti funkciójához képest. A Szűz ábrájaként megjelenő szép sellőlány (egy halfarokkal) természetesen olyan asszociációs láncokat indít/hat/ott el a szemlélőben (ha volt/van hozzá megfelelő műveltsége), amelyek a pogány mítoszok világához kapcsolódnak (a néreidák a görög mitológiában, vízi tündérek, a szláv mítoszok ruszalkái). A sellő ebben a kiadványban jele a Szűz csillagképnek; ez a sellőforma, az alsó, haltest zártsága, megfelelést, hasonlóságot mutat a jelölendő nevével, a „szűz” fogalmával, mert ezeknek a lényeknek fontos attribútuma a megközelíthetetlenség: mintegy ígérik magukat, de oda nem adják, csábítják, de el is veszítik az őket megragadni akaró férfiakat (vö. Odüsszeusz és a szirének, a Loreley-mondák, a ruszalkák – melyeket a romantika irodalma majd újra fölfedez). S ezúttal ismét Foucault-ra hivatkozunk, aki a 16—17. századi ember gondolkodásmódjában, a tudás különféle alakzataiban a convenientiát, azaz, a megfelelést, határosságot az egyik alapvető összetevőnek tartja.
8
Dukkon Á. 2004. 119–130. 4
„A világ hatalmas szintaxisában különféle lények felelnek meg egymásnak. A növény érintkezik az állattal, a föld a tengerrel, az ember pedig mindennel, ami körülveszi. A hasonlóság szomszédságokat teremt, amelyek viszont biztosítják a hasonlóságokat.”9 Részben ilyen megfelelést lehet a Vízöntőt jelképező kéthalfarkú sellővel kapcsolatban is fölmutatni. Ezt a zodiákus jegyet a hagyomány szerint általában Ganümédesz, az olimposzi istenek pohárnoka, vagy ritkább esetben Hébé jelképezi az asztrológiai kéziratok ábráin, a középkori hóráskönyvekben és a kora újkori kalendáriumokban, a sellő itt kivételes előfordulás. A víz – az előző analógia szerint – összekötő kapcsot teremthet a vízi lény és a Vízöntőnek nevezett csillagkép között, de a kettős haltestű sellőalak megjelenése a Cisio zodiákus ábrái közt mindenképpen elgondolkoztató tény: ez a forma ugyanis a korai középkortól a reneszánsszal bezáróan szakrális környezetben (kolostor, templom, síremlék), valamint címereken fordul elő, később pedig, a 17—18. században református templomok festett kazettáin.10 Kalendáriumi megjelenéséről a Heltai-nyomda Cisioját kivéve nem tudok. Érdemes volna a 16. századi német kalendáriumokat, különösen a Nürnbergben és a hozzá közeli nyomdahelyeken kiadott példányokat áttanulmányozni, hogy vajon ott mennyire volt ismert ez a különös, nem tipikus sellőfigura. Pekár Zsuzsa szentelt több évtizedes kutatómunkát a kéthalfarkú sellő előfordulásainak és jelentésének feltárására,11 tanulmánya alapvető jelentőségű mind ikonográfiai, mind történeti vonatkozásban. Erről a sellőfiguráról kimutatja, hogy a román korban egy adott funkcióra foglalódott le: a görög ω sémájára ábrázolt, fején koronát viselő sellő a feltámadásra váró lélek szimbóluma lesz. Olyankor fordul elő síremlékeken, amikor az elhunyt címerében is megtalálható, pl. a Bebek-család szepesgörgői síremlékén (16. sz.), vagy Zadarban, a ferences templomban Simon de Boyco sírkövén (13. sz.).12 Másrészt, egyházi címereken és pecséteken ez a túlvilágra utaló jelentése egy árnyalattal eltolódik, bár nem oltódik ki, itt az Ecclesia jelképeként szerepel. Pekár Zsuzsa példaanyaga cisztercita környezetből származik, s azt is végigköveti, hogy hogyan variálódik, s időben meddig nyúlik ki az ábra előfordulása, s meddig őrzi szimbolikus jelentését. Amiért az Egyház imágójaként is megjelenhetett, az bingeni Hildegard (12. sz.) látomásaiban nyer magyarázatot: „Hildegard nem ír újat, ő azt írja le, amit lát és amit tud. A korona az apostolok és a mártírok dicsőségét jelzi Krisztus jegyese, Ecclesia fején. A hosszan lenyúló ingujjak hajdan az attikai szirének jellemzői, itt a papság erejét szimbolizálják. A láb nélküli, hason ülő 9
Foucault, M. 2000. 36. Kelemen L. 1977. 41—81. és Dukkon Á. 2003. 75—78. 11 Pekár Zs. 1996. 78—102. 12 Dukkon, 2003. 77. 10
5
ősanya-figurák edény vagy urna formájában, 5000 év távlatából meredtek Hildegardra, aki naponta láthatta őket, mert a XII. században még mint víztartó edények álltak az oltár közelében. Formájuk titkát ma már senki sem ismeri, de Hildegard kiapadhatatlan fantáziájával talál rá megoldást: Ecclesia imágója hasonul az ős-istennőkhöz, ő is hason ül, minthogy lábait "elvezették" (deducta), hogy megerősödve majd talpra álljon. [...] A két hallal egyesülő női figura évezredek szülöttje és keletről árad Európa felé anélkül, hogy bárki is felfedte volna értelmét. Feltehető, hogy halistenek, vagy halistennők hiedelméhez kapcsolódik vagy a csillagképek összefüggéséből ered, de jelenleg még nem találtak nyomára.”13 E figura értelmezésénél fontos arra is figyelnünk, hogy a tudományos irodalom a sellőt a szirénekkel rokonítja.14 Kerényi Károly a Görög Mitológiában15 összefoglalja a szirének születéséről és tulajdonságairól szóló mítoszokat, említi ábrázolásaikat. Akhelóos folyamisten és az egyik múzsa (az irodalmi forrásokban hol Melphomené, hol Terpsikhoré, hol Steropé) lányaiként ők is az ún. köztes lények közé tartoznak, mint a mítoszok és hiedelmek sok démona. Apjuktól az egyik őselem, a víz hatalmát kapták, anyjuktól a művészet, a varázshatalmú ének erejét. A görög mitológia szirénjei madártestű, emberfejű lények. Kerényinél olvashatjuk, hogy a vázafestők ábrázoltak szakállas férfisziréneket is (tehát a Cisio férfi-sellőjének megvan az ókori előképe!). S hogy milyen sokáig megőrződött ennek ikonográfiája, az 1483-ban Nürnbergben kiadott Biblia16 egyik illusztrációja tanúsítja: Noé bárkáját ábrázolja a kép, amint két szirén/sellő – egyik nő, másik férfi – két oldalról felmerül a vízből, és szerepükhöz híven, csábítani próbálják az istenfélő Noét és háza népét. Számunkra különösen fontos az a tulajdonságuk, hogy ezek a keveréklények az alvilággal és a szerelemmel is kapcsolatban álltak. Kerényi szavaival: „Nem győzzük csodálni őket klasszikus korunk síremlékein. Oda nem hajósaink mendemondáiból kerültek, hanem más, régi, ma már elfeledett történetekből. [...] De nem kevésbé voltak a halál és a szerelem istennői, az alvilági istennő szolgálói. A halál birodalmának istennője bizonyos mértékig maga is halott. A szirének a halálnak szolgáltak s – az egyik elbeszélés állítása szerint – maguknak is meg kellett halniok, ha egy arra járó hajó legénysége nem jutott karmaik közé. Amikor Odysseus és társai megmenekültek, a szirének öngyilkosságot követtek el.[...]. Egy késői domborművön látni, hogyan adja át magát szerelemre egy szirén, akinek csupán alsó lábszára végződik madárlábban, egy alvó, szatírszerű férfinak – olyanformán, mint Seléné Endymiónnak. Már a korai szirénábrázolások 13
Pekár Zs. 1996. 92. Néprajzi Lexikon IV. kötete, K. Csilléri Klára szócikke: Sellő, 436—438.; Мифы нардов мира, т. 2, 438: сирены.; Рыбаков, Б. А. 1987. 579—605.; Marót, K. 1958. 1—60. 15 Kerényi K. 1977. 43—45. 16 Biblia. 1483. OSzK inc. 22b I.k. 14
6
tojás alakú kiképzésében is volt valami szerelemre csábító, s olykor kicsire formált embereket szorítottak magukhoz.”17 Különös ismétlődése az ősképnek: a szirének az ókorban megjelennek síremlékeken, majd a középkorban, sellővé változva, ugyancsak síremlékeken, kripták, altemplomok mozaikpadlózatán (Piacenza, 12. század)18 tűnnek föl újra. S ha Pekár Zsuzsa gondolatmenetét, kutatásait követjük, azt láthatjuk, hogy a szirénhez még az ókorban hozzátapadt egyik jelentés – az alvilági istennő szolgálata – hogyan változik át a kereszténységben a kéthalfarkú sellő formában, ómegává, a föltámadott Krisztus jelévé. A madártest/haltest – ha az ábrázolásokat figyeljük – sokszor nagyon közel van egymáshoz: a pikkely és a toll stilizált rajza alig különbözik, csupán a madárlábak (ahol ábrázolják őket) jelzik, hogy szirénről van szó, nem sellőről. Bár ez már csak részletkérdés, mert szirén elnevezéssel találkozunk olyankor is, amikor haltestű lény ábráját látjuk. K: Csilléri Klára egy 12. századi érmét említ a Néprajzi Lexikonban, amelynek „Sirena” felirata halfarkú nő ábrájához tartozik.19 De utalhatunk Zrínyi Miklós művére, az Adriai tengernek Syrenaiára is, mert az 1651-es kiadáshoz készült rézmetszeten két sellő, vagyis haltestű nőalak jeleníti meg, szimbolizálja a „szirénséget”, a varázshatalmú éneket tudó költőt.20 A szirén a középkori orosz kultúrában is megjelenik (oroszul szirin, Сирин): a hagyomány szerint a paradicsomból szállt le, hogy énekével elbűvölje az embereket. A 18. századtól kezdve a 20. század elejéig e madártestű nőalak, az Alkione-mítoszból eredő másik csodás hangú madárral, az alkonoszttal együtt ábrázolva a lubok (hársfadúcról készített metszet, olcsó nyomat) kedvelt témája volt. A szirén vagy sellő előfordulása katedrálisok pillérfőin, kapubélletein sokszor rontáselhárító funkcióval magyarázható. A fentiekből láthatjuk, hogy a több ezer éves formában milyen érdekes módon lüktetnek, hullámzanak a szakrális és a profán jelentésárnyalatok. George Duby A katedrálisok kora című könyvében21 fényképet közöl a geronai San Pedro de Calligans kolostor egyik oszlopfőjén látható ismerős figuráról: derékig mezítelen nőalak, amint kezeivel emeli a két halfarkat, a „halak” feje – mindegyikben egy-egy szem – a derék alatt egyesül. Az alak tökéletesen követi az ω sémáját, de itt mégsem a szakrális olvasata érvényesül, hanem a rontáselhárító (azaz, pogány) funkció. Duby ezt írja a képről:
17
Kerényi. 1977. 44—45. Webster, J. C. 1938. XXXII. tábla 19 Néprajzi Lexikon IV. 1981. 436. 20 Erről részletesen l. Klaniczay T. ItK 1970. 684—689. 21 Duby, G. 1984. 7. kép 18
7
„[...] Katalónia, Kasztília vagy Rouergue kolostoraiban a rontás képe beépült az ókori mesék kialakult keretei közé. [...] E vidékek művészei igyekeztek sokkal furcsább szörnyeket is megformálni, azokat a szárnyas teremtményeket, amelyeket Keleten találtak ki, és amelyeket az ereklyéket takaró csodálatos szöveteken látunk kihímezve: a zaklató sziréneket, akikben találkozik a két, egymással szoros rokonságban álló elferdült természet, a nőé, meg a mocsarak iszapjában hemzsegő, csúszó-mászó, tisztátalan állatoké.”22 A figura altestén ábrázolt „szemek” a női genitáliát idézik, mivel a középkorban rontáselhárító hatást – a szemmel verés közömbösítését – tulajdonítottak az így ábrázolt altestnek. Rendkívül izgalmas az az egybeesés, ami a Duby által közölt kép, a hozzáfűzött magyarázat, és László Gyula,23 s az ő nyomán Jung Károly kutatásaiban is fontos szerepet játszó ábra, a templomi oszlopfőn ábrázolt, altestét mutató nőalak között megfigyelhető. Jung Károly a magyarszentpáli pillérfő jelentésének megfejtését foglalja össze tanulmányában.24
A
rontáselhárítás
céljából készült középkori domborműveken a
sellőfigurához hasonló pózban láthatjuk az altestüket mutató nőalakokat. Jung Károly folklóradatokkal igazolja László Gyula értelmezését az Árpád-kori, magyarszentpáli pillérfő nőalakjával kapcsolatban, s etnográfusok, folklórkutatók, köztük Tolnai Vilmos véleményét idézi az obszcén pózban ábrázolt figurákról: az ókori Kelet világából ered az a szokás, mely az altest kimutatásával próbálta elhárítani a gonosz hatásokat és természeti csapásokat (jégeső, szélvihar). Most idézzük újra föl, amit Kerényi Károlynál olvastunk a szirénekről, mint keveréklényekről: alapvető tulajdonságuk a kettősség, a szerelem és a halál szolgálata. Duby véleménye szerint is a kettősség a szirén legfontosabb attribútuma, amikor „két elferdült természet” találkozásának nevezi ezeket a lényeket. Pócs Éva megállapítása pedig – bár nem a szirén, hanem a werwolf kapcsán foglalkozik Natúra és kultúra – halál vagy élet? Kettős lények és emberré avatás című tanulmányában25 az ún. köztes, vagy keveréklények hiedelemrendszerével – segít elhelyeznünk a sellő/szirén alakját egy átfogóbb kontextusban: „Léteznek a kultúra és a natura emberi és démoni kategóriáinak egyikébe sem tartozó átmeneti, köztes lények, a kozmogonikus rend két világának határán. Helyzetük bizonytalansága az osztályozatlanság veszélyeit hordozza, magukon viselik a "teremtés előtti" káosz-lét jegyeit is. A két, élesen elváló osztály keveredése hibrideket, monstrumokat eredményez. Ilyenek jöhetnek létre például az ember és az állatvilág/démonvilág kereszteződéséből, démon- vagy állatházasságból.”26 22
Duby, G. 1984. 266. László Gy, 1947. 24 Jung K. 1992. 104—121. 25 Pócs É. 2002. 165—220. 26 Pócs É. 2002. 170. 23
8
Tehát a kéthalfarkú sellő alakja körül hullámzó jelentéseket figyelve ismét eljutottunk azokba a történelem előtti, sőt, teremtés előtti, „időn kívüli" mélységekbe, amelyekből – Pekár Zsuzsa kutatásai, ill. Hildegard sejtése, víziója szerint – ez a titokzatos, sem a kultúra, sem a natura világába nem tartozó lény fölmerült. S éppen a Pócs Éva által is említett fontos jegy, az osztályozatlanság, a hibrid-lét idézi elő egyrészt az oppozíciókat, a szent és a profán, élet és halál, jó és rossz végletei közt mozgó jelentéseket, másrészt pedig az alak kaméleonszerűségét. Bizonyos elemek megmaradnak, miközben más olyan kiegészítők jelennek meg, amelyek a jelentést több-kevesebb árnyalattal megváltoztatják. Például a román kori síremlékeken a figura derekánál egyesülő halakból eltűnik a „szem”, s ezzel az obszcén, vagy rontáselhárító aspektus is, miközben a fejen korona jelenik meg, s az ómega sémája tisztábban kirajzolódik. Vagy a tollas madártest a pikkelyek, a halszerűség képzetét is fölkelti, amint ezt Rybakov könyvében láthatjuk a 12. századból származó orosz ékszereken, tárgyakon, érméken. A szerző egy görög krónika 11. századi szláv fordításából idézi a „szirin” és a „villi/ruszalka” verbális egybemosását,27 ami arra mutat, hogy az átmenetek a keveréklények egyik vagy másik származási irányába mennyire szabadok voltak. Erre a változékonyságra, sokfelé elágazó asszociációs képességre jó példa még egy 18. századi ponyvanyomtatvány, a Fortuna az az Szerentsének avagy Szerentsétlenségnek Kereke (1790)28 érdekes ábrája: a Fortuna kerekét tartó oszlopra bekötött szemű, mezítelen felsőtestű nőalak, lábai helyett kettős halfarokkal fonódik rá. A körbe forgó kerékre felkapaszkodó és aztán lebukó figurák egyértelműen szemléltetik az emberi világban tapasztalható változékonyságot, kiszámíthatatlanságot, a fent és a lent egymást követő sorát, miközben a tengelyben a Fortunaként megjelenő, kettős természetű – és kettős halfarkú – köztes lény képviseli, paradox módon, az állandóságot. A szakrális jelentésű középkori, illetve ennek mélyén az ősi kultúrákban, sőt, kultúra előtti időrétegekben gyökerező alak kiegészült olyan újabb attribútumokkal, amelyek már a kultúrából származnak, mégpedig a hellenizmusban kialakult kairosz-occasio-fortuna fogalmából.29 Vagyis az osztályozhatatlan, őskáoszból fölmerült alak mintha mindenre alkalmas volna: élet és halál misztériuma, szent és pogány aspektusok kereszteződnek benne. Valószínűleg a 16—18. századból származó református templomok kazettáin megjelenő, különböző sellőábrázolások a román kori sellő leszármazottai, de már elhomályosodó, „színt váltó” jelentéssel: a csábítás és a bűn szimbólumaiként mintegy elhárító gesztusként vannak jelen, egyesítve a középkori oszlopfőkön megjelenő, rontáselhárító sellőt a síremlékeken, egyházi és néhány világi 27
"Яже и сирины наричутся, рекше вилы..." Рыбаков Б. A. 1987. 580. MTAK, mikrofilm: 2567/II. 29 Knapp É. 1997. 470—507.; Dukkon Á. 2003. 33—34. 28
9
címeren szakrális jelentéssel, az Egyház imágójaként értelmezett sellőformával. Sőt, azt is feltehetjük, hogy akik ezeket a kazettákat készítették, már csak a jelentés nélküli alakot festették, dekorációként; az alak maga valahonnan hozzájuk érkezett, de ezt ma már kideríteni nem lehetséges. Visszatérve kiindulópontunkhoz, a Heltai-nyomda csíziójának képeihez, azt mondhatjuk, hogy ebben a kiadványban a kéthalfarkú sellőfigura szakrális jellege nem érvényesül, a profán jelentések inkább előtérbe kerülnek az asztrológiai vonatkozások okán, az analogikus gondolkodás következtében, ahogy fentebb már beszéltünk róla. Viszont további érdekes feladat lenne megvizsgálni, hogy a Vízöntő körüli mítoszok és ez a sellőforma hol találkozik, mert bizonyára nem pusztán a véletlennek, illetve általában a vízhez kapcsolódó asszociációknak köszönhető, hogy a 16. században zodiákus jegy ábrája lett belőle. A kora újkori Európában a könyvillusztrációk, köztük a népszerű kiadványok, mint a csíziók és kalendáriumok, nagyban elősegítették e mitikus lények ikonográfiai elterjedését. A középkorból ismert bestiáriumok, majd ezek mintájára a 16—17. századi hasonló kiadványok különös érdeklődést tanúsítottak a legkülönfélébb keveréklények, fantasztikus ember-állat hibridek iránt. Albertus Magnus 1545-ben, Frankfurt am Mainban kiadott Tierbuchjában például Szkhülla illusztrációjaként találkozunk a kettős halfarkú, nő felsőtestű sellővel; az 1529-ben Strassburgban megjelent Gart der Gesuntheit a sziréneket haltestű nőként ábrázolja. A sokszorosító grafika tehát széles körben ismertté tette ezt a figurát. De meg kell említenünk a kora keresztény időkben keletkezett Physiologus hatását is, mely évszázadokon át másolatokban terjedt, s közvetítette – szóban és képben – Keletről Nyugatra a fantasztikus, mitikus lények hiedelmét.30Ebben a szirén madártestű nőként van ábrázolva, s a szövegben a csábító, bűnös aspektusa hangsúlyozódik. Legújabban a cseh Luboš Antonín jelentetett meg érdekes könyvet a középkor végi Európa könyvillusztrációiról, amelyek a legkülönbözőbb monstrumokat és hibridlényeket ábrázolják.31 A szerző a sziréneket/sellőket külön fejezetben tárgyalja s közli a legjellegzetesebb illusztrációkat is, melyek dolgozatunk gondolatmenetét, a sellőábrázolások messzire sugárzó asszociációs köréről mondottakat támogatják. Végezetül szeretnék két példát említeni a 19. századi magyar irodalomból a sellő költői ábrázolására. Vörösmarty Mihály Tündérvölgyének vízi tündére a kettőstermészetű lények ambivalenciáját hordozza. Az elbeszélő költemény meséje szerint Csaba vissza akarja szerezni szerelmét, Jevét a tündértől, aki elragadta magával a lányt, amikor féltékeny kérője, 30
Vö. Kádár Zoltán utószava, Physiologus, 1986. 109. 10
Döngöre nyila röpült feléje, hogy megölje a lányt, aki nem akart a felesége lenni. A hős útja a tündérvölgybe vezet, ahol a középkori bestiáriumokba illő szörnyek fenyegetik, akadályozzák, s ezeket kikerülve vagy legyőzve halad előre. Hirtelen egy szép hableány merül föl a vízből, arany hajával takarva mezítelenségét. Csabát a látvány elbűvöli, majd leküzdve a „tiltott gondolatot”, megkérdezi a sellőt, hol találja föl elrablott kedvesét. A sellő válaszként némán átöleli és megcsókolja, de Csaba rádöbben a jelenség veszélyt hozó mivoltára: „Mit akarsz te velem, incselkedő leány? Így szóla, szépséged veszedelmes cselt hány, Nem felelsz, kérdésem előtted csak hitvány De magadhoz vonzasz félre csalogatván. Felelj vagy menj tova!” És a bús leányka Visszarezzent Csaba ijesztő szavára. Most jött legelőször jajszó ajakára, Elment s bús habokat öltözék magára. 32 Csaba további útján még egyszer előbukkan a sellő, de ezúttal nem akarja magához vonzani a víz mélyére, hanem segít neki egy óriási cethaltól megmenekülni. Vörösmarty sellője a ruszalkák és egyéb vízi tündérek rokona, közös tulajdonságaik: az aranyhaj, mely ruhaként szolgál mezítelen testükön, az igéző szemek, a testi szerelem bűvöletével halálba csábító szándék. Ezek a tulajdonságok már a görög mitológia szirénjeire is jellemzőek, amint Kerényinél olvashatjuk, a szerelem és a halál, mint az érem két oldala, együtt van jelen szolgálatukban. A romantika, melynek világszemléletére különösen jellemző a dualizmus, s fogékony a paradoxonokra, az ambivalenciákra, nem véletlenül eleveníti föl a sellőkhöz, vízi tündérekhez fűződő hiedelmeket, amint ezt egyebek közt Puskin, Gogol, Heine művei is tanúsítják. A másik érdekes sellő-mítosszal Arany Jánosnál, a Toldi szerelmében találkozunk. A költő a VII. énekben, a nápolyi hadjáratba induló Lajos király hadának seregszemléjében sorra veszi a főurak zászlóin, pajzsain látható címereket; mintegy heraldikai szemlét tartva, itt mondja el a gyimesi Forgách család címerében található sellő legendáját. Idézzük ezt a részletet a műből: Pajzsukon a szép szűz, tengerhab leánya, 31 32
Antonín, L. 2003. Praha Vörösmarty M. 1972. 305. 11
Szőke aranyhajnál nincs egyéb ruhája, Mosolyog az ajka, rózsabimbó melle, Csak festés különben, hát minek szégyellne. Mégis aki látja, nézi elevennek, Ha leány, elfordul; ifju örvend ennek: Szeme egy-két percig rajtavesz a képen:Forgács Andor kapta; elmondom, miképen. Omlik a tatár nyil felhőszakadása, Messzeföldre hallik jégeső zugása, A Sajó ut nélkül tántorog, mint részeg; Vérökkel itatják jó magyar vitézek. Vérbe alkonyult le a nap is Muhinál, Veszve, veszve minden! Béla fut, a király; Futtában két Forgács födözi testével, Andor, az ifjabbik, Tamás elestével. S már nem biztos vára: Znió avagy Gimes, Tovább a királlyal fut az ifju nemes, Távol Adriába, tenger szigetjére, Hol, mint vert vad, Béla megpihenhet végre. Ott egy nap az ifju hogy a parton járna, Ime! zátonyon ül tenger szép leánya: Nagy haját fésülte, - arany tündöklésü Hajából arany port szikráztat a fésü. Hattyuingét Forgács amidőn meglelte, Neki sem kellett több, hamar felölelte; Megijedt a habok Tündér-Ilonája, Hogy idegen kézben hattyúi ruhája; Kérte, adja vissza, nagyon szépen kérte; "Jól van - mondta Forgács - ha megcsókolsz érte!" "Nem, halandó, azt nem! jobbat teszek annál, Egy tündéri csóktul menten elhervadnál. "Nem, halandó, azt nem. De ha tudni vágyol, 12
Mit rejt a jövendő, ez a sűrü fátyol: Ám halljad." Azonban, övig a kékellő Vízben, közelebb jött s így danol a sellő: "Egy fiatal fának látom erős törzsét, Melyet annyi század vihara sem tör szét, Inkább lombosítja minden újabb tavasz: Örvendj ifju ember! te vagy az, te vagy az. "Nőni fog családod fényben és hirnévben Gyökere izmosúl királyi hűségben Valamíg az Árpád fejedelmi vérit – Már csak harmadízen – sirba nem kisérik. Akkor új király fog érkezni habomon S fölemeli székét az előbbi romon; Lajos, Lajos, Lajos lészen fia ennek, Kit nevez a magyar Nagynak, egyetlennek. "Negyven év forog le, közel egy fél század Hogy ő sírba viszi a királyi házat: Haj! mert e családon vér nehezűl s átok Melyet a leányán teljesedni látok. Forgács lészen az is, Forgács, ki megóvja, Hogy bitang kézre ne jusson árva trónja... Hiába! hiába. Sulyos a vér-átok... Zavarodik a víz: zagyva képet látok." Így zeng, de süketnek, vízi leány dalja, Mert az utólját már a vitéz nem hallja: Lebocsátá lankadt tetemit a fűre S elaludt, mint a tej, szépen, ahogy űle. Most a leány kiszállt - nem habozás nélkűl, Szégyellte magát az aluvó vitéztől, Hattyu-ingét gyorsan szép testire ölté, Szárnya csattogása Andort is felkölté.
13
Mohón kap az ifju a szép sellő után... Mintha álom után...hiu szellő után... Soká még a parton tünelődve jára, Majd iratta képét őse paizsára. 33 A legenda szerint tehát a hableány azért került s Forgách család címerébe, mert jövendőt mondott a következő nemzedékek fölemelkedéséről, sorsáról. Ez a sellő nem az ártó szándékú, hanem a jóstehetségű lények közül való, s ismét Kerényire hivatkozunk, aki a szirénekről azt írja, hogy „mindentudó jósistennőknek mondták magukat, s valóban azok voltak ott, ahol tiszteletben részesültek.”34 Az 1592-es Cisiótól Arany Jánosig követtük a sellő/szirén útját, képen és szóban, kitekintve az eredet és a későbbi elágazások egy-két mozzanatára is. Reméljük, sikerült rámutatnunk olyan összefüggésekre, amelyeket csak akkor fedez föl az ember, ha egymás mellé rakja azokat a bizonyos mozaikkockákat, amelyek, ha szétszórtan kerülnek elénk, talán nem sokat mondanak, de együtt mégis önmagukon túl mutató jelentések sugároznak belőlük, melyek végső soron az emberről magáról árulnak el titkokat. Bibliográfia Antonín, Luboš 2003. Bestiář. Bájná zvířata, živlové bytosti, monstra, obludy a nestvůry v knižní ilustraci konce středověké Evropy. Praha Arany János 1964. Összes költeményei, Budapest Duby, Georges 1984. A katedrálisok kora. (Ford. Albert Sándor, Fázsy Anikó), Budapest Dukkon Ágnes 2003. Régi magyarországi kalendáriumok európai háttérben. Budapest Dukkon Ágnes 2004. A könyves kultúra és a kalendárium-műfaj kapcsolata a 16—18. században. Magyar Könyvszemle, 2004/2. 119—130. Foucault, Michel 2000. A szavak és a dolgok. (Ford. Romhányi Török Gábor), Budapest Jung Károly 1992. Folklóradatok egy középkori pillérfő értelmezéséhez. In: – Köznapok és legendák. Újvidék, 104—122. Haiman, György 1983. Nicholas Kis A Hungaria Punch-Cutter and Printer. Budapest Higuera, Teresa Pérez 1997. Chronos. Die Zeit in der Kunst des Mittelalters. Würzburg Kelemen Lajos 1977. Mennyezet- és karzatfestmények a XVII. századból (1945). In: – Művészettörténeti tanulmányok. Bukarest, 41—81. 33
Arany J. 1964. 492—495. 14
Kerényi Károly 1977. Görög mitológia. Budapest Klaniczay Tibor 1970. Zrínyi olvasmányaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények, 684—689. Knapp Éva 1997. Az irodalmi hagyományozódás rétegei Rimay János Fortuna-Occasio versében. Irodalomtörténeti Közlemények, 470—507. László Gyula 1947. Varázslat egy középkori falusi templomunkban. Jegyzetek a magyarszentpáli pillérfő néprajzához. Kolozsvár Мифы народов мира. Энциклопедия 1—2. 1997. (Глав. ред. С. А. Токарев), Москва Néprajzi lexikon IV. 1983. Budapest Physiologus. A Zsámboki-kódex állatábrázolásaival. 1986. Ford. Mohay András, utószó, jegyz. Kádár Zoltán, Budapest Pekár Zsuzsa 1996. A román kori sellő megjelenése a középkori heraldikában és ikonográfiában. Turul, 1996/3—4. 78—102. Pócs Éva 2002. Natura és kultúra – halál vagy élet? Kettős lények és „emberré avatás”. In: Mikrokozmosz – makrokozmosz. Tanulmányok a transzcendensről III. Szerk. Pócs Éva, Budapest, 165—220. Рыбаков, Борис И. 1987. Язычество древней Руси. Москва Sándor István, 1803. Magyar Könyvesház. Streibig, Győr Vörösmarty Mihály 1972. Összes Költői Művei, Budapest Webster, James Carson 1938. The Labors of the Months in Antique and Medieval Art to the End of the Twelfth Century. Chicago.
34
Kerényi K. 1977. 45. 15
