Dukkon Ágnes: Hónap- és évszakábrázolások a Carmina Burana verseiben. In: ΓΕΝΕΣΙΑ. Tanulmányok Bollók János emlékére. (Szerk.: Horváth L. – Laczkó K. – Mayer Gy. – Takács L.) Budapest, 2004, 197—209. Dolgozatomban
a
középkori
európai
műveltség
két
sajátos
műfajának,
a
vágánsköltészetnek és a kalendáriumnak az érintkezését kísérlem meg néhány példával bemutatni. Mindkettő az ókori kultúra elemeiből (is) építkezik, s több-kevesebb szálon kapcsolódik az asztrológiához és az antik irodalom kalendáriumi vonatkozásaihoz, illetve ezek leegyszerűsített, népszerű változataihoz. Bollók János kutatásai, tanulmányai közt is fontos szerepet játszanak e témák, jelen munkával emlékének szeretnék tisztelegni. A középkor és a humanizmus irodalmában valamint a kalendáriumokban továbbélő csillagmitológia változatos, egymásba kapcsolódó kérdésköröket hoz mozgásba. Például: a vágánsdalokban hogyan keverednek az ókori költőktől származó toposzok, témák – mint az Idő témája – a középkori lovagi költészet elemeivel. Vagy a kalendárium képes és szöveges részei miként ábrázolják az Időt: a körforgás, a mulandóság, a visszatérés egyaránt megjelenik benne, akárcsak a Carmina Burana verseiben. A „kalendárium” fogalmát két aspektusban alkalmazom: egyszer szélesebb értelemben, az ember kozmikus tájékozódásának kifejeződéseként, valamint szűkebb értelemben az írásbeli kultúra ókorban gyökerező, de folyamatosan megújuló, könyv formában továbbélő hagyományaként. Mind a vágánsköltészetről, mind a kalendáriumról igen jelentős nemzetközi szakmunkákat olvashatunk, de a kettő összekapcsolásárval, párhuzamos elemzésével eddig nem találkoztam, pedig már az első egybevetéskor is érdekes interferenciákra derül fény. A Carmina Burana versgyűjteménye, mely egy 13. század közepére datálható kódexben maradt fenn a benediktbeuerni apátság könyvtárában, jó lehetőséget kínál egy ilyen összehasonlító vizsgálatra. Az indítást ehhez a gondolatsorhoz az adta, hogy a magyar irodalomtörténetben mindkét téma csak periférikusan van jelen; a vágánsköltészet azért, mert csupán néhány vers és töredék maradt fenn (pl. Soproni virágének, Körmöcbányai táncszó), s ezek is későbbiek a műfaj európai virágzásához képest. Igaz, zenetörténetünk több dallamot és ritmust vissza tud vezetni a középkori európai vágánsdalhoz,1 mint amennyi szövegünk, azaz, töredékünk ismert, épp ezért az irodalomtörténet inkább feltevésekkel dolgozik, semmint adatokkal. 20. századi kutatók
1
Szabolcsi Bence: Magyar vágánsdalok (1953). In: u. ő: Vers és dallam. Tanulmányok a magyar irodalom köréből. 2. bővített kiadás, Budapest, 1972, 51–66.
goliard eredetű énekek 16—18. századi, magyarországi fölbukkanása alapján következtetnek a vágánsdal középkori jelenlétére, hatására.2 Kalendáriumból hasonlóképpen kevés őrződött meg a középkorból, de amikortól már több magyar nyelvű példány fennmaradt (a 16. század közepétől), azt tapasztaljuk, hogy a műfaj szinkronban van a korabeli európai változatokkal, ahol a folytonosság dokumentálható. Ez a szinkronitás természetesen egyszerre mintakövetés is: a mindenkori kalendáriumkiadó ismerte a kortárs változatokat, amelyeket tetszése és tudása szerint utánozhatott. Mindenesetre a magyar kalendárium történetének, gyökereinek viszonylagos föltáratlansága, a hiátusok a műfaj ókori és középkori elemeinek ismeretében, és a dokumentumok hiányossága több kutatót is a folklór felé indított, s mind a vágáns lírát, mind a kalendáriumi rigmusokat és egyáltalán, a kalendáriumi tartalmat a folklórral, a népköltészettel hozta szorosabb kapcsolatba. Kardos Tibor a vágánsköltészetről szóló írásaiban erősen hangsúlyozza az ún. „népi” gyökerek hatását, mégpedig mindkét irányban: „Nem hallgathatjuk el, hogy ennek a költészetnek a világi műköltészetre, sőt a népköltészetre gyakorolt hatása is Európa szerte igen nagy. Egyrészt, mert a goliardok a középkor teljében világias szellemű költészetet hoztak létre, mert ugyanők nagy többségükben a népből valók voltak, és éppen ezért sok szép dalukban, népi nyelven írt »contrafactá«-ikban valóságos népköltészetet alkottak. Rajtuk keresztül tért a legkönnyebben vissza az egyházi művészet által kicsiszolt népi dallam, és a kiművelt verselés a néphez.”3 Természetesen mind Kardos Tibor, mind Szabolcsi Bence jól ismeri a vágánsköltészet iskolai, „tudós” eredetét, az írásbeliség, az egyetemi műveltség meghatározó szerepét, a lovagi költészettel érintkező-keveredő jellegét, de a tanulmányok keletkezésének idején – az 1950-es években – a népköltészet kutatása, tanulmányozása a reneszánszát élte. Nagy tekintélyek, köztük Kodály Zoltán támogatták, művelték, a „népi” jelzőnek pedig az akkori idők hangulatából következően igen jó árfolyama volt. Kardos korábbi monográfiája, az 1941-ben megjelent Középkori kultúra, középkori költészet, még nem tükrözi ezt az inkább ideológiai, semmint tudományos módszertani igényt a „népi”, „népköltészeti” jelzők e témánál nehezen definiálható, általános alkalmazására. A vágánsdalok töredékei, dallamai, egyes megkövült elmei a 17—18. századi népköltészetben, 2
Kardos Tibor írja: „Népköltészetünk emlékei között egész sor olyan van, mely nyilvánvalóan vagáns-dal, és az egykorú középkorvégi írott emlékek száma is állandóan szaporodik. A vagáns-sor igen nagy utat fut be a magyar költészetben, és a velük kapcsolatos dallamok is nyilvánvalóan megjelentek.” A középkori diákdalok és szerzők. In: Carmina Burana. Középkori diákdalok. Budapest, 1960, 239. Szabolcsi Bence szintén a magyar népköltészet és a vágánsdal kapcsolatát hangsúlyozza: „És nyilván igen könnyen elképzelhető, hogy mindezek a témák, mindezek a szövegek, írásban vagy szóbeli úton, közvetlenül vagy közvetetten, dal vagy olvasmány formájában, valóban a középkori és középkor végi vagánsok hagyatékából származtak át a magyar népi és népies költészetbe.”. Szabolcsi i.m. 1972, 52—53. 3 Kardos Tibor: A középkori diákdalok és szerzőik, 1960, 238.
közköltészetben öröklődnek tovább, de a műfaj elevensége, termékenysége idejéről adataink nem maradtak fenn a kölcsönhatás mikéntjéről. Minden korban, így a középkorban is van/volt átjárás a társadalom különböző rétegei közt, s ezért a kulturális jelenségek sem maradtak meg az őket létrehozó szűkebb közegben. A kalendáriumi versek értékelésekor is mindig kézenfekvőnek látszott a folklór irányába tájékozódni: a rigmusok, melyek hol a hónapokat jellemezték, hol érvágási és egyéb regulákat fogalmaztak meg, a 17. és a 18. században valóban a közköltészettel mutatnak közeli rokonságot. Csak akkor derül ki iskolai, részben irodalmi eredetük, amikor az előzményeket vizsgáljuk. Az első könyv alakú kalendáriumban (4. század közepe) a hónapokhoz disztichonok járulnak, melyek szövegében kimutatható a korabeli s a megelőző századok latin költészetének hatása. Dolgozatomban az eddig ismertetett véleményekkel ellentétben a két műfaj – a vágánsdal és a kalendárium – iskolához, írásbeli kultúrához kötöttségét, s egymással is kicsit rokon jellegét szeretném inkább előtérbe állítani (nem tagadva a populáris, vagy „népi” vonatkozásokat sem, de nem az eredet körül, hanem inkább a leszálló ágban). A vágánsdalok esetében a népköltészettel való rokonításnak több alapja van, de elsősorban a dallamok és a versformák hasonlósága, közös gyökere, nem pedig a szövegek tartalma okán, mert az egyértelműen iskolai műveltségre vall. A népköltészet hatását vizsgálni a középkori világi líra esetében – ahogy Kardos Tibor felteszi ezt a lentről jövő hatást a goliardok népi, azaz, alacsonyabb sorból származó csoportja alapján – azért is nehéz, mert legtöbbször csak következtetésekkel élhetünk, nem rendelkezünk elég forrással az efféle összehasonlításhoz. A vágánsköltészet Európában a 11—13. században éli virágkorát, de már egy-két évszázaddal korábban is létezhettek önálló versgyűjtemények, melyek világi jellegű énekeket, köztük Venus és Amor hatalmát megéneklő költeményeket tartalmaztak. A Carmina Burana fakszimile kiadásához írt tanulmányában Bernard Bischoff a tavasz-versek és szerelmi dalok nagy változatosságát azzal magyarázza, hogy egy korábbi daloskönyv lehetett az előzménye, s még élhettek a 13. század elején is a dallamai, ezért tudtak a kódex másolói ennyi új szöveget hozzájuk kapcsolni.4 A kritikai kiadásban5 nyomon követhetőek a szövegek előzményei, kapcsolódásai, s az is lényeges információ, hogy a három kézhez köthető írás korai gótikus jelleget mutat, az oklevélírás elegánsabb, udvari formáját. A német filológusok tehát ennek a 4
Carmina Burana. Bernard Bischoff: Einführung zur Faksimile-Ausgabe der Benediktbeurer Liederhandschrift. München, 1970. 5 Carmina Burana, mit Benutzung der Vorarbeiten Wilhelm Meyers kritisch herausgegeben von Alfons Hilka und Otto Schumann. I.Band: Text 1. Die moralisch-satirische Dichtungen, Heidelberg, 1930. 2. Die Liebeslieder (Hrsg. von Otto Schumann, Heidelberg, 1941.
vágáns dalgyűjteménynek a lejegyzését, majd pedig olvasását az udvari, vagy másképp elit kultúrához kötik, nem a populáris vagy tömegkultúra közegéhez. A kódexben található szép miniatúrák – a művészettörténészek késő román eredetűnek tartják – pedig a hóráskönyvek bizonyos ábráival mutatnak rokonságot. Pl. a tavasz-versek előtt két stilizált tájkép látható, melyek a breviáriumok évszak-képeihez, illetve keretdíszeihez hasonló motívumokat tartalmaznak (bonyolult növény-ornamentika, madarak és állatok, oroszlán, szarvas, ló, nyúl; egyebek közt Berry herceg hóráskönyvében, a 15. sz. elejéről, és a Flamand kalendáriumban, a 15. század utolsó harmadából találunk ilyen, díszítéseket). A kódex másolói a kritikai kiadás szerint az udvari kultúrához tartoznak, de az egyes szövegek létrejötte iskolai eredetre vall, a vagantes clerici, a vándor klerikusok köre alkotja, alakítja és terjeszti őket. A vágánsköltészet tehát műköltészet, mert írástudók rétegében születik és terjed, de mégsem kötődik minden esetben meghatározott szerzőhöz; érintkezik a tömegkultúrával, a középkori műveltségre jellemző karneváli szemlélettel. A versek egy része szatirikus-moralizáló jellegű, más része pedig a szerelem témakörébe tartozik (az erotikus, pajzán versektől kezdve az udvarló költeményekig széles skálán mozognak). Vagy ha mégis ismert a szerző, a vándor klerikusok jóvoltából sokfelé eljutva sok szövegváltozat is kialakulhatott. Vannak e műfajnak ismert képviselői, mint Hugues d' Orléans, Gauthier de Chatillon, az Archipoeta, Monrando da Padova. A Carmina Burana kritikai kiadása még további szerzők szövegeit is közli, köztük Otloh Ratisbonensis (ca 1010—ca 1070), Marbod Redonensis (ca 1035—ca 1123), Petrus Blesensis (ca 1135—ca 1204), Philippus Cancellarius (ca 1170— ca 1230), Dietmar von Eist (ca 1160—?), Neidhart von Reuenthal (1200—1240) verseit. Találkozhatunk a gyűjteményben a kor egyik leghíresebb dalnokának, Walther von der Vogelweidének a soraival is. Lovagköltők, deákok és vándorpapok alakították e hagyományt, s amikor a középkor e három jellegzetes csoportja már átalakulóban, eltűnőben van, a koraújkor idején, az általuk alkotott, terjesztett világi költészet egyes elemei folklorizálódnak, vagy fölszívódnak a reneszánsz műköltészetbe. Ez a folyamat már korábban is megindul, hiszen tudjuk, hogy Dantéra és Petrarcára is hatott a trubadúrok költészete. Villont pedig gyakran nevezik – jogosan – az utolsó (és legnagyobb) vágánsköltőnek. A kalendáriumról, mint meghatározott műfajról, szintén sok hasonló tulajdonságot mondhatunk: a könyv formájú, keresztény kalendárium ősmintája a 354-ben keletkezett Filocalus-naptár, melyben a hónapokhoz, évszakokhoz disztichonok és illusztrációk is kapcsolódnak, tartalma változatos, udvari megrendelésre készült, egy gazdag római arisztokratának
Valentinusnak
ajánlja
Furius
Dionysios
Filocalus,
Damasus
pápa
kalligráfusa.6 Tartalma azonban őrzi a késő római pogány kultusznak azokat az elemeit, amelyeket a 4. században még ünnepeltek. Ezek közé tartoznak a hónapképek és a hónapversek által közvetített mozzanatok, toposzok. Ez a Kódex-Kalendárium egy 9. században készült másolat alapján vált ismertté Európában, s újabb másolatokat inspirált7. A reneszánsz és a barokk korban nagy érdeklődést váltott ki tudós körökben, Girolamo Aleandro és Nicolas Claude Fabri de Peiresc levelezésének tárgya lesz, amikor Aleandro másolatot készíttet a Filocalus-naptárról.8 A benne hagyományozott hónapverseket a 16. századtól kezdve többször is kiadták, így hatásuk újfent beépült a naptári költészetbe. Az összekötő kapocs a naptári hónapversek és a vágánsdalok között a késő ókori, kora középkori latin költészetben ragadható meg. Mindkettő merít az Anthologia Latina szövegeiből. A 354-ben keletkezett Kódex-Kalendárium disztichonjait Salzman egybevetette az Anthologia Latina gyűjteményben található hónapversekkel.9 Külön listát készített a hónapokról szóló, latin nyelvű költészetről is, így a szövegek fölbukkanása a különböző gyűjteményekben jól követhető. Egészen korai, 1. századból származó versek is találhatóak köztük, de a 4. századi Ausonius eklogái közül a 9. (Monosticha de mensibus) és a 10. (Disticha de mensibus) is ebbe a forráskörbe tartozik.10 A Karoling korban szintén keletkezett egy hónapvers-sorozat (Officina duodecim mensium, 8—9. század), amelynek elemei tovább élnek, variálódnak a következő századokban, tehát a kalendáriumi verselés igen régi – és folyamatos – szöveghagyományra tekint vissza. A Carmina Burana gyűjteményben szintén találkozunk Ausonius egy-egy versével, pl. a Carmina amatoria közt a 64. De XII virtutibus Herculis. Tehát e késő ókori költő és rétor „jelenléte” a vágánsköltészetben és a kalendáriumi versekben dokumentálható, s ilyen módon össze is köti ezt a két témakört. De rajta kívül ugyancsak közös forrás mindkét műfaj számára Lucretius, Vergilius, Ovidius költészete, illetve az onnan származó elemek, ihletések. Ezek után föltehetjük a kérdést: melyek azok a toposzok, nevek, fordulatok, amelyek valamilyen módon átjárást biztosítanak e két különböző terület között?
6
A legújabb monográfia, mely ezt a Códex-kalendáriumot részletesen földolgozza: Michele Renee Salzman: On Roman Time. The Codex.Calendar of 354 and the Rhythms of urban Life in Late Antiquity. University of California Press, 1990. 7 Tizenegy másolata ismeretes: Luxemburgensis, Romanus, Bruxellensis,, Vindobonensis, Sangallensis,, Vossianus, Bernensis, Ambiensis,, Berlinensis, 15. századi német kéziratcsoport, Tübingen. Részletesebb adatokat l. Salzman, 1990, 249—268. 8 A Filocalus-kalendárium és a kora újkori kalendáriumok kapcsolatáról: Dukkon Ágnes: Régi magyarországi kalendáriumok európai háttérben. Budapest, 2003. 9 Salzman, 1990: Appendix IV. The Text of the Distichs (Anthologia Latina 665) in the Calendar of 354. 275277. 10 Salzman a következő kiadás alapján állítja össze a hónapverseket Anthologia Latina, vols. 1.1 and 1.2, ed. A. Riese, Leipzig, 1894—1906.
•
A Carmina Burana tavasz-verseinek képvilága: a virágzással, a föld termékennyé válásával, a természet megújulásával, a madarak énekével, a szerelemmel kapcsolatos verssorok, kifejezések.
139. vers11 Tempus transit horridum, frigus hiemale, redit, quod est placidum, tempus estivale. quod cum Amor exigit sibi principale, qui Amorem diligit, dicat ei vale. 142. vers Tempus adest floridum surgunt namque flores vernales; mox in omnibus immutantur mores. 146. vers Tellus flore vario vestitur et veris presentia sentitur philomena dulciter modulans auditur, sic hiemis sevitia finitur. 156. vers De vere Salve ver optatum amantibus gratumj gaudiorum fax, multorum florum incrementum! A Filocalus-naptárban Április jellemzésénél találkozunk a virágzó mezők és madárdaltól zengő ligetek képével: Caesareae Veneris mensis, quo floribus arva prompta virent, avibus quo sonat omne nemus.12 Hosszan lehetne még sorolni a példákat, de föltűnik már ennyiből is, hogy az Idő, a megújulás-elmúlás ritmusa foglalkoztatja e versek szerzőit, továbbadóit. Érdekes, hogy a Carmina Burana három évszakot emleget „név szerint”, a Tavaszt a leggyakrabban, utána a 11 12
A versek szövegét a 3. jegyzetben említett kritikai kiadásból idézem. Salzman, 1990, 276.
Nyár következik, a Tél pedig mindig olyan kontextusban, amikor vagy elmenőben, vagy közeledőben van, de külön vers nem szól róla. Az Ősz ellenben mint átmeneti időszak jelenik meg, név nélkül: a nyárvég, a közeledő hideg, a kopárodó természet képeivel, mint pl. a 69. számú versben: Estas in exilium iam peregrinatur, leto nemus avium cantu viduatur, pallet vigor frondium, campus defloratur, exaruit quod floruit, quia felicem statum nemoris vis frigoris sinistra denudavit et ethera silentio turbavit, exilio dum aves relegavit. Jékely Zoltán fordításában így hangzik magyarul: Már a nyár zarándokol számkivettetésbe, víg madárnép nem dalol erdő sűrűjébe. Lombok zöldje elfakul, csend borul a rétre, elfonnyad mind, mi virult, mert víg világát a zöld ligetnek az hidegnek hatalma összezúzta, s oly csendes már az, mint a puszta, hogy a madárkák népét számkiűzte.13 (A fenti versszak Berzsenyi Dániel Közelítő tél című elégiáját juttatja eszünkbe: a hervadó liget, a madarak elnémulása – nem búg gerlice – és a csermely violás völgyének elszáradása a természet hanyatlásának, az évezredek óta ismerős őszi melankóliának és borongásnak szép példái, s ráadásul az olyannyira szeretett latin költészet toposzai szolgálnak Berzsenyinél is az Idő forgásának, elmúlásának, megújulásának ábrázolására.) A Carmina Buranában az Ősz felfogása eltér a hagyományos kalendáriumi képektől; itt ugyanis a jellegzetes tevékenységek, a szüret, az őszi szántás, vetés az ismétlődő toposzok, 13
Carmina Burana. Középkori diákdalok. Kardos Tibor utószavával, Budapest, 1960, 154.
míg ott az elmúlás témája kerül előtérbe. Közvetetten talán a Carmina potoria (az ivással, kocsmázással kapcsolatos versek) csoportjában tekinthetjük jelenlévőnek, az ivás, vigadozás, Bacchus ünneplése okán, de olyan egyértelmű dalok nem szólnak róla, mint a tavaszról és a nyárról. Bár azt is meg kell jegyeznünk, hogy a vágánsköltészet világában az évszakok, hónapok többnyire nem önmagukért vannak jelen, mint a kalendáriumban, hanem bevezetésként, analógiaként szolgálnak az idő múlásának, vagy a szerelem élményének illusztrálásához, mint az előbb idézett 69. számú vers. Ezúttal még ellentétet is találunk az első versszak – a Nyár hanyatlása – és a további szakaszok tartalma közt, mivel úgy folytatódik a költemény, hogy a szerelem szenvedélyét semmilyen tél és fagy nem lohasztja le, a kedves szépsége, csókja felderíti a költő arcát. A Carmina Burana szerelmi költészete a győztes szerelemről, a győztes kikeletről, az ifjúságról szól, a vegetáció megújulásának élménye ismétlődik a versszakokban, ezért a Tél és az Ősz ábrázolása csak másodlagos, a kontraszt kedvéért, az Idő körforgásának törvényét bizonyítandó jelenik meg a vándor klerikusok, goliardok és trubadúrok lírájában. A kalendáriumi hónapképek közül a korai változatok, a vágánsköltészettel azonos időben vagy nem sokkal utóbb keletkezett breviáriumok, hóráskönyvek Május-képei ábrázolják a diadalra jutott tavaszt olyan képpel, amelyen a szórakozás, erdő-mező virulása látható. A Filocalus-naptár másolataiban is virág-attribútummal jelenik meg Május, s ugyanezt
zöld
gallyal
váltakozva
a
3—4.
századból
származó
mozaikokon
is
megfigyelhetjük.14 Ez az ábrázolás annyira belegyökerezik a kalendáriumi kép-hagyományba, hogy még a 16—17. századi naptárak (magyar és más európai változatok) májust illusztráló fametszetein is csónakázó, mulató társaságot láthatunk, holott ekkorra már sokkal elterjedtebb a hónapokra jellemző munkák megjelenítése. Az 1626-os lőcsei kalendárium rigmusában is ez a kép merül föl: Társaságal vigan lakni S ital mellett csokolni Hasznos neked, legy Istenben, Feleseged él örömben.15 Ugyanez a kiadó a következő évben, 1627-ben kis változtatással közli újra a rigmust, a "csokolni" helyett a második sorban az "énekelni" ige szerepel. Ám az is érdekes, hogy az egészségre vonatkozó regulák közt sokat találunk, amelyek éppen tavasszal, pl. márciusban a 14
Pl. El_Djem mozaik, 3. század. Közli: Salzman, 1990, 63. kép. RMKT XVII. század. 8. Bethlen Gábor korának költészete. Szerk. Komlovszki Tibor és Stoll Béla. Budapest, 1976, 177. számú vers.
15
szerelmeskedést az egészségre károsnak tartják. Ami a vágánsdalok hangulatát leginkább fölidézi a kalendáriumi rigmusokban, disztichonokban, az a tavaszi tájkép: a zöldellés, az erdőn-mezőn járás. Az 1621-re szóló bártfai kalendáriumban ezt olvashatjuk májusnál: Most vigan az zöld füben jargalok, Az kies erdökben vadaszok. Förödök és Máynak véret eresztek, meleg ruhákat reám vészek.16 Március, Április és Május füves, virágos, erdős bemutatása a 9. századból fennmaradt Carmina Salisburgensia hónapokra írott disztichonjaiban is megtalálható: Martius educit serpentes, alite gaudet, frondibus atque suis tempora laeta vocat, Aprilis gerit herbarum pandente maniplos se tellure virens arboris et folium. Mensis Agenoreus calamanco fundit opertus flores ac Pliadis crescere prodit aquas.17 Ugyanennek a variációja fölbukkan egy 16. század végi gdański kalendárium latin disztichonjaiban: Moller, 1595: Vomere scindit agros, noctesque diebus adaequat Martius, et veris tempora laeta creat. Arboribus frondes, dat campis gramen Aprilis, Perficit ac pleno munere veris opus. ......................................................................... October mustum calcatis exprimit vinis, Et serit, hinc anno quae redeunte metat.”18 •
Ugyancsak közös forrásra vezethető vissza a Carmina Burana és általában a vágánsköltészet egyes verseiben, valamint a kalendáriumokban megjelenő asztrológiaimitológiai szókincs és névanyag. Mivel az idő mérése, tagolása a csillagok mozgásán, egymáshoz való viszonyának változásán alapszik, s évezredes megfigyelések öröklődnek tovább mind az írásbeli kultúrában, mind a szóbeliségben, így ez is nagyon hosszú ideig állandó alkotórésze marad a művészetnek, irodalomnak. S mivel a fentebb mondottak alapján mind a vágánsköltészet, mind a kalendárium, mint sajátos tudásanyagot közvetítő műfaj, iskolához/egyetemhez kötött (legalábbis a középkorban és még a 16. század
16
Kalendarium Christus Urunk születése utan 1621. esztendöre. RMK I 508 Idézi Borzsák István: A hónapábrázolások ikonográfiájának kérdéséhez. Antik Tanulmányok V. 1958, 259. 18 Schreibcalender Auff das Jahr....MDLXXXV. Gdańsk, Biblioteka PAN, Od 24163, 8r. 17
derekán is Európa keletibb tájain), ezzel magyarázható, hogy ugyanazt az ókorból származó asztrológiai, mitológiai leckét mondják föl más-más hangsúlyokkal és céllal. A Carmina Burana 68. verse így kezdődik: Saturni sidus lividum Mercurio micante fugatur ab Apolline Risum Iovis nudante, redit ab exilio ver coma rutilante. Takáts Gyula fordításában: Saturnus sápadt csillagát bár a Mercur még lobog, egyre űzi Apollo, s amint az ég fölragyog, lám, a szűműzött tavasz rőt hajjal visszarobog.19 A folytatás pedig Venus diadalra jutását s a tavaszi jó idő beköszöntét a kalendáriumi asztrológia fordulatával fejezi ki: „Április bika heve/ fújja már a meleget,/ s felhők rácsán már a napfény átszitál.”A Nap Április 22-én lép a Bika jegyébe, melynek uralkodója a Venus; a Mercur és a Saturnus még erőben, a Mars pedig exiliumban van. A versben tehát kettős jelentés húzódik meg: Venus uralma egyszerre asztrológiai fogalomként, és mint az erotikus költészet metaforája van jelen, s a többi bolygó is ebbe a megszemélyesített szerepbe illeszkedik Az Axe Phoebus aureo (Phoebus arany szekerén, ford. Szedő Dénes) kezdetű dal fölvonultatja az isteneket és mitológiai alakokat, mint Cybele, Dione, Semele, Philomena, Tereus, Cupido. De találunk olyan verset is a bajor kódexben (88a), mely a jellegzetes kalendáriumi téma – a születési horoszkóp – játékos, parodisztikus megverselése: 1. Iove cum Mercurio Geminos tenente et a Libra Venere Martem expellente virgo nostra nascitur, Tauro tunc latente. 2. Natus ego pariter sub eisdem signis pari par coniunctus sum legibus benignis: paribus est ignibus par accensus ignis. Mind a Carmina Burana, mind a kalendáriumok évszak-verseiben általában ismétlődnek, variálódnak bizonyos sztereotípiák, a négy évszak jellemzése sok századon keresztül hasonló marad: a tél általában a zord, szigorú, fagyos, jeges jelzőket kapja, a tűz melletti melegedés és iddogálás képzete társul hozzá, (Tempus transit gelidum, Tempus transit horridum). A tavasz a rét, a füvek, virágok sarjadása, a nyár az érés, az aratás, átvitt értelemben a beteljesedés időszaka, valamint a szüret előkészítése (déli területeken!), az ősz 19
Carmina Burana, 1960, 100.
pedig a szüret, a vetés, a sertés makkoltatása és a disznóölés ideje. J. C. Webster monográfiája közöl másolatot a St. Romain-en-Gal-ból (3—4. század, Louvre) származó mozaikról (l. 2. kép), mely jellegzetes példája az évszakképek antik hagyományainak továbbítására: a négy évszakot négy géniusz jeleníti meg, más-más állaton lovagolva. A Tavasz virágot tart a kezében és bikán (vö. a Bika jegyével), a Nyár sarlóval oroszlán hátán, a szőlőkoszorús Ősz tigrisen, a meleg ruhába burkolózott Tél pedig vaddisznó hátán ül.20 Az első két állat egyértelműen az évszaknak megfelelő egy-egy zodiákus jegyre utal, a harmadik az antik Dionüszosz-ábrázolásokat követi (Pella múzeumában látható egy Kr. e. 4. század végéről származó mozaik, a párducon ülő, szőlőkoszorús, thürszoszt tartó Dionüszoszt ábrázolja, 1. kép), a vaddisznó pedig a hónapképeken novembernél vagy decembernél, a vadászati jelenetekben fordul elő gyakran. A diakron vizsgálat, tehát a történeti szempont alkalmazása a naptárversek osztályozásában, arra vet fényt, hogy a rigmusok írástudó, valamilyen szinten iskolázott közegben alakultak ki és hagyományozódtak egészen a 18. századig. A közköltészetbe, sőt, szájhagyományba kerülés, vagy az onnan érkező hatások beépülése nehezen köthető meghatározott időhöz, az általános tendencia azonban a 17—18. század folyamán ezt az odavissza mozgást mutatja, melyre mind a nyomtatott naptárakban, mind a kéziratos költészetben találunk példákat. A kalendáriumi rigmusok és a 17—18. századi kéziratos költészet toposzai azonban az eddig kevéssé vizsgált témák közé tartoznak, de az RMKT XVII. és XVIII. századi sorozatai, legújabban a Küllős Imola által szerkesztett Közköltészet I. kötet21 már lehetővé teszi az ilyen irányú összehasonlító kutatásokat. Mindenesetre érdekes megfigyelni, hogy a vágánsköltészet elemei, toposzai, mint valami kövületek, hogyan bukkannak elő még a 17. század végén is a kalendáriumi rigmusokban. A tavasz mint gyenge szűz, kedves szépségével Újjul s újjít, valamit eltekint szemével. 22. – olvashatjuk Tótfalusi Kis Miklós 1695-ös naptárában Ugyancsak az ő versét idézem a következő, 1696-os évből: Áldott tavasz Mihelyt állasz Mord tél helyébe Minden állat az ég alatt Jut új kedvére. Ég melegszik, Föld öltözik Gyönyörű színbe. 23 20
WEBSTER, The Labors, 1938, 123., az ábrák a VI. táblán láthatók. Közköltészet I. Mulattatók. Szerk. KÜLLŐS Imola, Budapest, 2000. 22 Új és Ó Kalendárium, OSzK, RMK I 1471, B8b 21
A kalendáriumokban az évszakokhoz kötődő toposzok, melyek a vágánsköltészetben is előfordulnak, kiváltképpen a tavasz jelzői, attribútumai, pl. az áldott, kikelet, vígadozás, újulás, nemcsak a rigmusokban, hanem a prognosztikonok prózai bevezető szövegeiben is ismétlődnek, száz-kétszáz év folyamán (a 16. század közepétől a 18. század közepéig találtam adatokat, de ez az időhatár minden bizonnyal tágítható). S Balassi költeményét is fölidézhetjük: Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje (....). Végül még egy mozzanat, amely a kalendáriumot és a költészetet összekapcsolja, az antik kultúra föltámadása jegyében: Janus Pannonius versét, a Hónapok vetélkedését szeretném megemlíteni, mint bizonyítékot arra, hogy ugyanazokat az ismert toposzokat, nevezetesen a naptári ciklus szakaszait hogyan lehet egyénivé tenni a költői invenció segítségével.24 Kardos Tibor ennek a versnek a születését is kapcsolatba hozta az olasz folklórral, de úgy gondolom, Janus költeményében nem folklór-elemek fölhasználásáról van szó, hanem az ókori szerzőktől származó ismeretről s a kalendáriumi képanyag vizuális hatásáról, mely a korai középkortól kezdve a székesegyházak domborművein, mozaikjain, vagy breviáriumokban, missalékban, hóráskönyvekben a korabeli ember szeme előtt volt. A vizuális élmény, emlékkép és az írásos műveltség kapcsolódik össze itt, de e hagyomány a középkor karneváli kultúrájában is „megfordult”, tehát folklorizálódott is, ezért az irodalomban és a művészetben megjelenő újjáéledéseket összetettebb, árnyaltabb szempontok alapján kell mérlegelnünk.
23 24
Új és Ú Kalendárium, OSzK, RMK I 1487, B6b Részletesebben l.: DUKKON, Régi magyarországi kalendáriumok, 2003, 100—101.