Dukkon Ágnes: Ovidius, a "szerelem dalnoka" és Puskin költészete. Antik tanulmányok XLV (2001) 199-216. 1. A 18. század utolsó évtizedeiben az antik poézis megújult erővel hullámzik végig az európai irodalmakon. Anakreon és a rokokó uralkodik a francia és az olasz lírában, megjelenik Goethe korai költészetében, az 1770-es évek elején, de ihletése érződik az idős Gyerzsavin és a fiatal Puskin líráján, a 19. sz. első és második évtizedében, továbbá a magyar és a lengyel irodalom ekkor fellépő költőinek világában. Nálunk Csokonai és Fazekas Mihály, a lengyeleknél Frantiszek Knyazsnyin (1750-1807) lírájában tükrőződik leginkább. A neoklasszicizmus a görög költészet mellett felfedezi magának a rómait: Horatius, Catullus, Tibullus, Propertius és Ovidius új formákat és témákat kínál a késő utódoknak. A franciák közül Evariste Parny (1753-1814)1, a németeknél Goethe, az oroszoknál pedig Batyuskov és Puskin szentel különösen nagy figyelmet az ú.n. római elégiának, mely csúcspontját Propertius és Ovidius lírájában éri el. Goethe az 1795-ben alkotott versfüzérét Római elégiák (Römische Elegien) címmel jelenteti meg a Schiller szerkesztette Hórák (Horen) c. folyóiratban. Jellemző, hogy a ciklust eredetileg Erotica Romana-nak nevezte a szerző. Weimarban keletkeztek ezek a költemények, már a római utazás lezárulásával, s a Christiane Vulpius iránt fellángoló szerelem időszakában. A Római elégiákban így összekapcsolódik élet és költészet, valóságos érzelem szólal meg az antik mesterek megújított lantján. Ámor csínytevései, a mitológiából jól ismert ókori istenek kalandjai sajátos hátteret és hangulatot teremtenek a valóságos életből a költészetbe emelt örömteli, erotikus képekhez, a költő az antik mintához stilizálja élményeit. Ezáltal létrejön az antik és a modern szoros egysége Goethe versciklusában. A római elégia műfajának újrateremtésében azt figyelhetjük meg, hogy ez bizonyos értelemben mint maszk szolgál a költőnek: a római elődök álarcában énekel a szerelemről. De ez az álarc nem a valóságos arc eltakarását célozza, hanem a kapcsolat jelzésére szolgál, az ókori nagyok, Propertius és Ovidius világához való kötődést hangsúlyozza. Bevezetésként azért hoztam föl példának Goethét és a Római elégiák c.
1
A Poésie érotiques c. versgyűjteménye a francia költők közül főleg Lamartine költészetére hatott, de a fiatal Puskin is merített belőle.
2
versciklusát, mert hasonlóságot látok Puskin és az antik irodalom kapcsolatában a goethei pozícióhoz. Puskin hódolata Ovidius költészete előtt
ugyanolyen szuverén módon és
sokoldalúan fejeződik ki, mint ahogy német kortársánál láthatjuk: mindketten alkotó módon fordulnak az antik elődökhöz, nem csupán az irodalmi divat hatása alatt. Puskin nagyfokú tudatossággal kapcsolódik az ovidiusi költészet különböző témáihoz és rétegeihez, a motívumok finom, szöveg mögött áttetsző árnyjátékától a nyilvánvaló allúziókig és utalásokig figyelemmel kísérhetjük a római költő életműve iránti érdeklődését. 2. Mielőtt sorra vennénk Puskin szövegeinek "ovidiusi motívumait", érdemes futó pillantást vetnünk a "Puskin–Ovidius" téma szakirodalmára, hogy világosan kijelölhessük a jelen dolgozat feladatát, határait. Külön csokorba szedhetők a kortársi visszaemlékezések, amelyekre a későbbi cikkek és tanulmányok szerzői is hivatkoznak. Ide tartozik I.P. Liprandi naplója (vele a déli - moldáviai és kaukázusi – száműzetés idején ismerkedik meg Puskin 1820-23 között), az író és lapkiadó K.A.Polevoj, valamint Anna Petrovna Kern feljegyzései (akihez Puskin szép versét Emlékszem még a pillanatra...[Я помню чудное мгновенье] – írta 1825-ben). Mindhárom visszaemlékezésben érdekes adatokat találhatunk arról, mit jelentett Puskinnak Ovidius költészete az 1820-as évek első felében. Liprandi a legkorábbi időszakra így emlékezik: Puskin a kisinyovi tartózkodásának első felében, amikor még nem foglalták úgy le a társasági élet eseményei, mint a másodikban, a családostul megjelenő görögök és moldvaiak megjelenése után, valóban sokat olvasott, s az első mű, amelyet tőlem kölcsönzött, Ovidius volt (...) Igen, Ovidius rendkívül érdekelte Puskint (...), az első könyv, amelyet elkért tőlem, Ovidius volt, francia fordításban, s ez nála maradt 1820-tól 1823-ig. [В первую половину пребывания Пушкина в Кишиневе он, будучи менее развлечен обществом, нежели во вторую, когда нахлынули молдоване и греки с их семействами, действительно интересовался многими сочинениями, и первое сочинение, им у меня взятое, был Овидий. (....) Действительно, Овидий очень занимал Пушкина (...) первая книга, им у
3
меня взятая, был Овидий, во французском переводе и книги эти остались у него с 1820 по 1823 год.2 ] Liprandi a naplójában még többször is említi Puskin vonzódását a római költőhöz. Azt írja, hogy Puskin szerette magát Ovidiushoz hasonlítani, Rajevszkijt spártainak nevezte, ez pedig őt – Ovidius unokaöccsének.3 Puskin egyik levele, melyet öccséhez írt 1823 jan. 30-án, igazolja Liprandi véleményét: Mit szólsz az "Ovidius"-hoz? lelkem, a "Ruszlán, a "Fogoly", a "Noel" és az összes többi semmi ehhez képest. [Каковы стихи к Овидию? душа моя, и "Руслан", и "Пленник", и No ël и всё дрянь в сравнении с ними.]4 Anna Petrovna Kern és Polevoj naplói a mihajlovszkojei időszakból (1824-25) őriznek sajátos mozzanatokat az Ovidius iránti érdeklődés történetéből. Anna Petrovna emlékeiben élénken megőrződött, milyen szépen, magával ragadóan olvasta föl a Cigányok c. elbeszélő költeményét: olyan dallamos lágy hangon, amilyennek épp ő jellemzi a műben Ovidius hangját. ["Я была в упоении, как от текучих стихов этой поэмы, так и от его чтения, в котором было столько музыкальности, что я истаивала от наслаждения; он имел голос певучий, мелодический и, как он говорит про Овидия в своих Цыганах: »И голос, шуму вод подобный«."]5 Az öreg cigány meséli: Messze délről valaha rég Egy császár száműzött e tájra Valakit, tudtam is nevét, De elfeledtem már, hiába. Korra öreg, bár fiatal Volt tiszta lelke, és csodásan Patakzott ajkáról a dal, S a hangja forrás-csobogás-hang. .................................................. Csak várt, várt a szabadulásra. És nem szűnt meg búsongani A Duna partján fel-le járva, Folytak keserű könnyei, (...) 2
(Ford.:Lator L.)
А.С.Пушкин в воспоминаниях современников. Москва 1985, 318-320. ibid. 341-343. 4 Переписка А.С.Пушкина в двух томах, 1982, т.2, стр. 25 5 А.С. Пушкин в воспоминаниях. 1985, стр. 409. 3
4
Polevoj viszont a mihajlovszkojei "házi őrizet" korszakában az irodalmi minták változására figyel föl: Él a falujában, nem megy sehova, de nem is mehet – és az orosz Ovidius egy kicsit a Ferneyben élő Voltaire, vagy az önkéntes száműzetésben élő Rousseau árnyalatába vált. ["он живет в своей деревне, не выезжает оттуда, не может выезжать – и русский Овидий принял оттенок чуть ли Вольтера в Ферне или Руссо в самовольном изгнании. "] 6 Az orosz irodalomtörténészek régóta foglalkoznak a Puskin-Ovidius kérdéssel, e tanulmányban csupán a legismertebb munkákat említem meg, így Pokorszkij,7 Jakubovics8, Vulih9, Formozov10 és Lotman11 írásait. E kutatások főleg kapcsolattörténeti kérdésekre irányulnak (pl. Puskin és az Ovidius sírja körüli legenda Formozov könyvében), vagy általában Ovidius hatása Puskin költészetére, különös tekintettel a közös mozzanat, a száműzetés témájára (Vulih). Ezt az irányt folytatja az amerikai kutató, Stephanie Sandler monográfiája is, mely 1989-ben jelent meg12. Az Ovidiushoz c. vers elemzésében (a Repeating Ovid's Exile fejezet) ő is a száműzetés témájához kapcsolódik, s Puskin Ovidiussal való azonosulásának fokát s árnyalatait értelmezi. A jelen tanulmány szerzője viszont másféle megközelítésben szeretné a Puskin-Ovidius kapcsolatot körüljárni: az orosz költő szövegeiben fellelhető ovidiusi allúziók különféle változatait keressük, melyek messze nem merülnek ki a száműzetés közös motívumában. Valójában a latin költő-előd lírai maszkjainak fölsejlésére figyelünk a puskini szövegekben, mely megjelenhet határozottabb körvonalakkal, máskor elmosódottabban. Így ráismerhetünk a szerelem és erosz ellentmondásainak énekesére (pl. a lírai költeményekben vagy a Gábriász c. eposzparódiában), a szerelem tanítómesterére (az Ars Amatoria és a vele kapcsolatos reflexiók az Anyeginben) valamint a szerelem gyötrelmeinek és drámájának énekesére (a Heroides és Puskin egyes nőalakjainak, köztük 6А.
С.Пушкин в воспоминаниях, стр. 409 М. М. Покорский: Пушкин и античность. В кн.: Временник Пушкинской комиссии, 4-5. М-Л. 1939, 3940. 8 Д. П.Якубович: Античность в творчестве Пушкина. Временник Пушкинской комиссии, т. 6, М-Л. 1941, 139-140. 9 Н.В.Вулих: Образ Овидия в творчестве Пушкина. Временник Пушкинской комиссии, 1972, Ленинград. 1974, 66-77. 10 А. А.Формозов: Пушкин и древности. Москва, 1979. 11 Ю. М.Лотман: Роман А.С.Пушкина "Евгений Онегин". Комментармй. Л. 1983. 12 Stephanie Sandler: Distant Pleasures. Stanford University Press, 1989. 7
5
Tatyjánának kapcsolata). Érdekes, hogy a Puskin-Ovidius téma tekintélyes szakirodalmában a fenti kérdésekről alig, vagy egyáltalán nem esik szó, a kutatók leginkább csak az Epistulae ex Ponto és a Tristia hatását, valamint a száműzetés élményének közös mozzanatait vizsgálják. A kortársi visszaemlékezések és a tudományos elemzések a Puskin-Ovidius kapcsolatot kívülről mutatják be, tehát azt, hogy "kézzelfogható" filológiai eszközökkel hogyan írható le ez a kapcsolat. Puskin leveleiben és cikkeiben viszont belülről, szubjektív oldalról tárul föl a latin költő iránti rokonszenv természete, milyensége. Egy 1836-os recenziójában Puskin (Viktor Tyepljakov Trák elégiáiról) a francia költő, J-B.Gresset Ovidius-recepcióját hasonlítja az orosz kortárséhoz, s megállapítja, hogy egyiküknek sem sikerült egészen megértenie Ovidiust. Az első túlságosan szigorúan ítélkezik a Tristiaról, a másik, Tyepljakov pedig félreérti a római mestert, amikor egyik elégiájában valami olyan hősies lelkületet kölcsönöz neki, mely egyáltalán nem volt rá jellemző. Puskin szemében sem az ú.n. siránkozás, sem a hősiesség hiánya nem elítélendő tulajdonság, a költői nagyságot ezek nem érintik. Ezt írja: Ovidius jóságosan bevallja, hogy ifjúkorától kezdve nem szerette a háborút, hogy most, idős korában nehezére esik ősz haját sisakkal fedni és reszkető kezébe kardot fogni a támadás első hírére.[ (Овидий добродушно признается, что он и смолоду не был охотник до войны, что тяжело ему под старость покрывать седину свою шлемом и трепетной рукой хвататься за меч при первой вести о набеге (см. Trist.Lib.IV.El. 1)] 13 Gresset-vel szemben is megvédi kedvenc költőjét: A Tristia nem szolgált rá ilyen szigorú ítéletre. Véleményem szerint ez fölülmúlja a többi ovidiusi alkotást (az Átváltozások kivételével). A Hősnők, a szerelmi elégiák és maga az Ars amandi, mely száműzetésének mondvacsinált oka, elmaradnak a Pontusi elégiák mögött. Ez utóbbiakban több az őszinte érzelem, az egyszerűség, több az egyéniség és kevesebb a hűvös szellemesség. Micsoda színek az idegen légkör és föld leírásában! Mennyi elevenség a részletekben! És micsoda mély honvágy Róma után! Milyen megható panaszok! [Книга Tristium не заслуживала такого строгого осуждения. Она выше по нашему мнению всех прочих сочинений Овидиевых (кроме "Превращений"). Героиды, элегии любовные 13
А.С.Пушкин: Мысли о литературе. Москва, 1988, стр. 297.
6
и самая поэма "Ars amandi", мнимая причина его изгнания, уступают "Элегиям Понтийским". В сих последних более истинного чувства, более простодушия, более индивидуальности и менее холодного остроумия. Сколько яркости в описании чуждого климата и чуждой земли! Сколько живости в подробностях! И какая грусть о Риме! Какие трогательные жалобы!]14 A fenti idézetek arról tanúskodnak, hogy milyen huzamosan foglalkoztatta Puskint Ovidius életműve. A déli száműzetés időszakában, amikor az Anyegint írni kezdte, mint "Ovidius unokaöccse", lelkesen olvasta a mester erotikus költeményeit is, nemcsak a "komoly" műveit. De egy étized alatt elmélyült és kissé meg is változott az első korszakot jellemző befogadás, mert lassanként a Tristia és az Epistulae ex Ponto került első helyre értékrendszerében (ahova egyébként a Metamorphoses-t is helyezte), szemben a rokokó és a neoklasszicizmus által kultivált szerelmi költészettel. Erre az elmélyülésre vall az is, hogy a francia Ovidius-fordításokról áttér a latin eredetire. Jurij Lotman írja az Anyeginkommentárokban – M.M. Pokorszkij tanulmányára15 hivatkozva –, hogy Puskin jól tudott latinul, melyet a Carszkoje Szelo-i Líceumban sajátított el (szerencsére nem úgy, ahogy hőse, Anyegin, aki Juvenalisról is beszélne, / Búcsúzva Vale-t ír levélbe, / Az Aeneisből is citál / – Két sort –, de pár hibát csinál; –Áprily L. ford.); még viszonylag kevéssé ismert latin szerzőket is olvasott. Az 1820-as évek elején még francia fordításban olvassa Ovidiust, Liprandi példányából, azután áttér az eredetire, mint ezt idézeteiből is ellenőrizhetjük. Lotman felhívja a figyelmet egy érdekes körülményre a latin nyelv oroszországi szerepét illetően: "1815-ben a jezsuita nevelőintézetek bezárása után a latin kiesett a világi műveltség köréből /.../ Az 1820-as évekre viszont a latin nyelvet a komoly műveltség feltételének, tanúbizonyságának tekintették, a "világival" szemben. A dekabrista körökben a latin nyelv ismerete elterjedt volt." [С закрытием иезуитских пансионов в 1815 г. латынь выпала из круга «светского» образования /.../. К 1820-м гг. знание латыни стало восприниматься как свидетельство «серьезного» образования в отличие от «светского». Знание латинского языка было распространено среди декабристов."]16 A Tristia és az Epistulae 14
ibid. 296
15М.М.Покорский: 16
Пушкин и античность. Временник Пушкинской комиссии т. 4-5. 1939 Ю.М.Лотман: Роман А.С.Пушкина "Евгений Онегин". Комментарий, стр.131
7
ex Ponto szerzője kezdettől fogva kedves volt és maradt Puskin szívének, bár elég jól ismerte szerelmi líráját is. Érdekes és egyúttal jellemző is, hogy Ovidiusnak ez a bánkódó, szomorú arca vésődött be ilyen mélyen Puskin lelkébe. Az Ovidiushoz c. korai versében (1821) így jelenik meg: Mily gyakran megkapott keserű hangu lantod, Veled járta szivem, Ovidius, e partot! Láttam hajód, melyet játékként vitt a hab, S kioldott horgonyát a puszta part alatt, Hol a vágy költőjét kegyetlen díja várja, (...) ................................................................... Ki oly dölyfös, hogy részvétlen futja át Utolsó versedet: ezt az elégiát, Hol meddő panaszod az utódokra hagytad? (Orbán Ottó ford.)
A "forgandó szerencse" szomorú öregkort készített a száműzött költőnek, kinek lantján hiába szólalt meg a bánat és az Augustus császárhoz intézett kérés. Puskin elégiája végigköveti Ovidius életét és boldognak induló pályafutását, a kezdettől, amikor haját rózsakoszorú övezte, verseit pedig a gráciák, de a "konok szláv" (суровый славянин) együttérzése, aki maga is exiliumban él, mégis inkább a hajdani római száműzötté. De föl kell tennünk a kérdést: hogyan tükröződnek Ovidius "egyéb arcai" Puskin költészetében? A "szerelem dalnokára" gondolok, a fenti elégia címzettjére, akihez ez az attribútum még az utolsó, "szomorú" korszak ellenére is hozzánőtt. Az alábbiakban néhány mozzanatát emelném ki ennek a kevésbé feltárt kapcsolatnak. 3. Puskin Ovidius-értésének és elsajátításának komplexumában lényeges szerepet játszik a "mester-tanítvány" viszony. Ez egyrészt eleve Ovidius fent említett állandó jelzőjéből – a szerelem tanítómestere – adódik, másrészt a fiatal Puskin helyzetéből, akit szintén a hatalom száműzött a fővárosból a "vakmerő versek" ürügyén. Tehát a tanítvány sorsában megismétlődik a mester tragédiája; a száműzött költő irodalmi alakja – mondhatnánk, toposza – realizálódik a késő utód életében. A "mester-tanítvány" kapcsolat keretén belül érdekesnek tartom azt megvizsgálni, hogyan viszonyul a "tanítvány-Puskin" a szerelem költőjéhez, az Ars amatoria, Heroides, Amores szerzőjéhez. Megfigyelésem szerint kimutatható a szenvedélyes
8
szerelem dalnokának nyoma Puskin költészetében, de kezdettől fogva az is érzékelhető, hogy a "tanítvány" szerelmi lírájában több az eleven élmény és kevesebb a konvenció. Például a Каков я прежде был, таков и ныне я" ['Amilyen hajdan voltam, olyan vagyok ma is'] (1826) kezdetű versben így jellemzi önmagát: Каков я прежде был, таков и ныне я: Беспечный, влюбчивый. Вы знаете, друзя, Могу ль на красоту взирать без умиленья, Без робкой нежности и тайного волненья. Уж мало ли любовь играла в жизни мной? Уж мало ль бился я, как ястреб молодой, В обманчивых сетях, раскинутых Кипридой, А не исправленный стократною обидой, Я новым идолам несу мои мольбы.. (kiemelés: D.Á.) ('Amilyen hajdan voltam, olyan vagyok ma is: gondtalan, a szerelemre mindig kész. Hisz tudjátok, barátaim, képes vagyok-e áhítat nélkül a szépségre nézni, félénk gyengédség és titkos izgalom nélkül. Hát nem eleget játszott velem a szerelem az életben? Hát nem eleget vergődtem, mint fiatal héja, Küprisz kivetett hálóiban? És mégis, javíthatatlan, a százszoros sérelem ellenére, új bálványoknak küldöm imáimat.') Ovidius Amores c. elégia-gyűjteményében általános toposzként jelenik meg a kegyetlen Ámor, akinek hatalma van a költőn és ennek megfelelően gyötri is őt, ahogy a III/11-es elégiában olvashatjuk. Egyúttal ismétlődő kép a szenvedés és megalázottság kifejezésére a megcsalt szerelmes, aki, mint, bika, úgy "szereti" ezt az igát ("nec iuga taurus amat"): Multa diuque tuli: vitiis patientia victast, Cede fatigato pectire, turpis amor! (......) Ergo ego sustinui, foribus tam saepe repulsus, Ingenuum dura ponere corpus humo? (.....) Luctantur pectusque leve in contraria tendunt Hac amor hac odium, sed, puto, vincit amor. Odero, si potero; si non, invitus amabo: Nec iuga taurus amat; quae tamen odit, habet. (...)17 (Kiemelés:D.Á.) Tűrtem elég sokat; ám hitványságod makacsabb volt. Kínzott szívemből szállj tova, únt szerelem! .................................... Mit nem tűrtem! Az ajtóidtól gyakran elűzve, én, szabad ember, lenn háltam a durva rögön 17
Ovidius Naso: Amores. Epistulae. Her. Med.fac.fem. Ars amat. Remedia Amoris. Ed. R. Ehwald. Lipsiae in aedibus B.G.Teubneri, 1910. A többi latin idézetet is ebből a kiadásból veszem. D.Á.
9
Úgy ám! Míg te ölelgettél bent mit tudom én, kit, szolga-szerep várt rám kapu-rácsod előtt. .......................... Kétfele tépve erőtlen szívemet így hadakoznak Gyűlölet és szerelem; s mindig a vágy szava győz. Majd gyülölöm, ha birom; majd meg kelletlen imádom. Mint az igát a barom, gyűlöli bár, viseli. (Ford. Horváth István Károly) Ovidius lírájában is gyakran előfordul a Catullustól megénekelt "odi et amo" antinómiája, azzal a különbséggel, hogy Ovidius lírai hőse öniróniát is kever az Ámor ellen felhangzó panaszaiba. Egy másik ovidiusi mozzanat, mely Puskinnál is fölvillan, a javíthatatlanság (неисправимость): mindig újabb szépség-bálványok nyűgözik le, mint ahogy a latin költő II/4-es elégiájának zárósoraiban is olvashatjuk (a magyar fordítás talán nem véletlenül látta el a Minden nőt kíván címmel): Denique quas tota quisquam probet Urbe puellas, Noster in has omnis ambitiosus amor. Szóval egész városban ahány lányt szerte találhatsz, bennem mindre mohó lángra kap a szerelem. (ford. Karinthy Gábor) Ovidius költeménye vallomással kezdődik, hogy nincs ereje legyőzni a szenvedély, vagyis Ámor hatalmát, a szíve nem egy bizonyos szépségért lobog, hanem száz oka is van arra, hogy állandóan szeressen: Non est certa meos quae forma invitet amores, Centum sunt causae, cur ego semper amem. Én szerelemre nem egy bizonyos szépért hevülök, száz szépség gyújt s örökös tűz lobog életemen. Természetesen, ezek a tematikai és motivikus egybeesések vagy hasonlóságok nem feltétlenül egy folyamatos és tudatos Ovidius-hatással magyarázhatók, hiszen Puskin idézett verse egy André Chénier-től származó mottóval kezdődik: Tel j'étais autrefois et tel je suis encore, s az első verssor megismétli ugyanezt oroszul. De éppen az az érdekes számunkra, hogy Puskin Chénier és Parny költészetén át is eljuthatott Ovidiushoz, tehát a közvetlen olvasmányélmény mellett volt egy másodlagos, közvetett hatás is. Mindenesetre Erósz kétarcúságának lírai megjelenítése a római elégiához kötődik, a 18. század divatja ezt eleveníti föl. Puskin pedig az 1820-as évek elején nagyon is fogékony volt az érzelmek ellentmondásosságának témája
10
iránt, mert erre a korszakra esik az Amalia Riznics-szerelem, mely Puskin líráján (és szívében) mély nyomokat hagyott. Erről a kérdésről E. Zinger közöl egy terjedelmes tanulmányt a Voproszi lityeraturi-ben (1998)18, s kiemeli a boldogság és szenvedés szimultán jellegét, e kapcsolat antinomikus mivoltát. Egyebek között az alábbi versek tanúsítják ezt: "Простишь ли мне ревнивые мечты,/ Моей любви безумное волненье?", "Ночь", "Все кончено, меж нами связи нет". Párhuzamosan olvasva Ovidius Amoresét és Puskin verseit, azt is megállapíthatjuk, hogy a "mester" inkább hajlik a szónokiasságra, a konvencionális fordulatok, képek alkalmazására, a "tanítvány" költészetében több a személyesség, a saját élmény, még akkor is, amikor a könnyed kalandokat, érzelmeket verseli meg a rokokó vagy az antik minták szellemében. A római elégia hangulata lengi körül a Gábriász c. elbeszélő költeményt is. Az iróniával kevert erotika, mely Ovidiusra oly jellemző, ebben a műben remekül érvényesül. Az irodalomtörténészek sokat kutatták a Gábriász szüzséjének lehetséges forrásáit19, s érdekes párhuzamokat, motivikus egybecsengéseket sorolnak föl: pl. az apokrif szövegek, Boccaccio, a középkorból származó pszeudo-angyali üdvözletek olasz és francia szövegváltozatai, továbbá a Byron és köre által alkotott vallási tematikájú parodisztikus művek, melyeket Puskin ismert. Igen figyelemreméltó mozzanat az is, hogy a már említett E.Parny szintén írt Biblia-paródiát 1799-ben Guerre des dieux címmel, melyet "počme licencieux"-nek, azaz, "szabados költemény"-nek nevezett; ezt is érdemes volna összevetni a Gábriász-szal. Mindez számításba jöhet, ha nem is egyformán bizonyítható, de legalább ennyire érdekes és fontos azt megvizsgálni, hogy az elbeszélő költemény erotikus jeleneteinek szövege mit mutat; éppen itt lehet fölismerni a "szerelem tanítómesterének" arcát, amint több vagy kevesebb élességgel átsejlik a mű szövetén. Ezúttal nem meghatározott szöveginterferenciákra gondolok, hanem arra az általános nézőpontra, mely Puskint jellemzi az erotikus téma kezelésében, s arra a képességére, ahogy a tehetséges tanítvány szerepét imitálja, amikor adódik egy jó lehetőség erre. A Gábriászban fellelhető kapcsolódás Ovidius világához nem aemulatio, nem utánzás, 18 19
Е. Зингер: "Во мне бессмертна память милой...". Вопросы литературы 3-4. 1998, 121-153. П. М.Алексеев: Пушкин. Сравнительно-историческое исследование. Ленинград, 1984. 309.
11
nem allúziók formájában nyilvánul meg, hanem mintegy újrateremtődik egy quasi-ovidiusi szituáció, mintha a szent témát a római költő szellemében profanizálná Puskin. Ovidius "unokaöccse" nagyon is érti irodalmi "nagybátyját", a mű egyébként 1821-ben keletkezett, éppen az intenziv Ovidius-olvasás időszakában. Egy jellemző mozzanattal szemléltetem ezt a sajátos egybecsengést mester és tanítvány szövegében, ahogy az erotikus hatást megteremtik. A Sátán megelőzi Gábrielt, az isteni hírvivőt, hevesen udvarol Máriának, majd teljes győzelmet arat: Egyik kezével virágszálat nyújt át, A másik már a vásznat emeli, A ruha alatt lopódzik sietve, Játszva illan és ér tiltott helyekre A fürge ujj...Elernyed Mária teste, Minden oly furcsa, új, csodás neki. A szerénytelen s alig titkolt óhaj Szűz orcáira égő pírt terít, Sóvárgó tűz és türelmetlen sóhaj Emelgeti meg ifjú melleit. (...) (Ford. Szántó Gábor András) Az ovidiusi Amores elégiái közül az első könyv ötödik verse, az Aetus erat... kezdetű írja le kissé hasonlóan Corinna és a lírai hős találkozásának jelenetét: Ecce Corinna venit, tunica velata recincta, Candida dividua colla tegente coma: Qualiter in thalamos famosa Semiramis isse Dicitur et multis Lais amata viris. Deripui tunicam; nec multum rara nocebat, Pugnabat tunica sed tamen illa tegi; Quae cum ita pugnaret, tamquam quae vincere nollet, Vistast non aegre proditione sua. Ut stetit ante oculos posito velamine nostros, In toto nusquam corpore menda fuit. (Kiemelés:D.Á. Jön már, íme, Corinna, szabad tunikája kioldva, és hószínű nyakán sok kusza fürtje lehull. A gyönyörű Semirámis is éppígy dőlt le az ágyra – mondják – s Láis, akit sok szerető szeretett. Vékony s ártani nem sokat árt tunikája, letéptem mégis; küzde a lány, hogy betakarja magát véle, de úgy harcolt, hogy látszott: győzni nem óhajt, s könnyű volt győznöm, mert maga is segitett. Ó, szemeim! minden ruha nélkül végül is ott állt! s végig egész testén nincs hiba, egy se, sehol. (ford.: Karinthy Gábor)
12
A hasonlóság a csábítással szemben győzni nem akaró magatartás ábrázolásában van. A Gábriászban a költő ezt a jelenetet előkészíti a Sátán udvarlását hallgató és kételyeit elhallgattató Mária gesztusainak kétértelműségével: magában meginog, de szavaival még próbál tiltakozni az ördög ostroma ellen, persze hiába. Ovidius szituációja egyszerűbb és hamarabb célhoz ér, de itt is ugyanaz a toposz rejlik: a szerelmet kívánó, de illedelemből tessék-lássék ellenálló, az ártatlanság látszatába kapaszkodó női gyengeség enyhén ironikus ábrázolása. Hasonló motívumokat találhatunk az első könyv 4., 6. és 13. elégiájában is. Érdekes kapcsolódási pont rejlik az Amores első könyv első elégiája és Puskin műve hátterében. Ovidius ugyanis az Aeneis első verssorának travesztiájával indítja a költeményt "Arma gravi numero violentaque bella parabam...", (Fegyvert s háboruságot zengene kongva a versem) s a továbbiakban folytatódik a komoly műfaj parodizálása: Cupido belekontárkodik Apollón művészetébe és egy szótagot elcsen a hexameter-párból, a többi isten szerepe is összekeveredik egymással, ennek következtében csatadal helyett Cupido mesterkedéseinek megéneklése marad a költőnek: Tengeri mirtuszt fonj a fejedre aranyhaju múzsa, érted fut versem csak tizenegy ütemen! (Szerelemre adja a fejét, ford. :Orbán Ottó) Az ifjú Puskin ebben is követi mesterét: a Gábriász parodisztikus jellege, s az a nyilvánvaló kedv, ahogy a "pogány örömöt" ábrázolja a bibliai téma köntösében – tehát egy irodalmi hőstettet hajt végre, mely egyáltalán nem felel meg az uralmon lévők ízlésének – Ovidius sorsát idézi föl, akit az augustusi erkölcsjobbítást célzó reformok ürügyével ítéltek száműzetésre "erkölcstelen" költészete miatt20. Nem véletlen az sem, hogy Puskin Gábriásza kéziratban maradt s így terjedt a dekabristák – tehát a hatalommal szembeszegülők – táborában, s a hivatalos megítélés "veszedelmes", "lázadó" műnek tartotta. Maga Puskin sokáig próbálta tagadni a szerzőségét, mert 1826-ban, a dekabrista felkelés megtorlásának kezdetén a kéziratban terjedő parodisztikus mű a lázítás és a vallás szentségének kigúnyolása 20
Érdekes és fontos hasonlóság a két költő életművében az is, hogy mindketten szembekerültek a hatalom féltékenységével és irigységével, éppen tehetségük, művészi szuverenitásuk miatt. Adamik Tamás Metamorphoses-elemzésében rámutat a költői öntudat és a magát istenítő hatalom szükségszerű ütközésére, s ez – mutatis mutandis – kísérteties hasonlósággal játszódik le Puskin és I. Sándor, majd I. Miklós cár esetében. Vö.: Adamik T.: In speciem unius corporis. Ovidius Metamorphoses-ének struktúrája és üzenete. Antik Tanulmányok 42. 1998. 103-117.
13
vádjával a rendőri nyomozás tárgya lett. 1828-ban Puskint följelentették, I.Miklós vizsgálatot rendelt el, ő egy ideig próbálta tagadni, hogy köze lenne a Gábriászhoz, amit a cár nem hitt el. Végül egy személyes kihallgatáson elismerte a szerzőséget, ezután a cár parancsára levették a napirendről az ügyet.21 A poéma szövegét később több másolat alapján rekonstruálták és adták ki nyomtatásban. Ennek a kapcsolódásnak az analógiájára kíséreljük meg rekonstruálni a Heroides és Puskin néhány nőalakja közti összecsengéseket is. A klasszika filológusok véleménye szerint ezek a fiktív levelek, melyeket Ovidius a görög mitológia és a latin irodalom híres nőalakjai nevében alkotott, súlyosabb műalkotások, mint az Amores és az Ars amatoria. Walter Kraus írja, hogy a Heroides újdonsága a női lélek ellentmondásainak ábrázolásában ragadható meg22. A tizenöt egyes és hat páros levélből álló könyv összetartó eleme a szenvedés és a sírás hangja, megjelenítése. Ovidius a levélformát a retorikai hagyományból veszi, érdeme abban áll, hogy a költőiséget visszaadta ennek a meglehetősen elkoptatott műfajnak. E retorikai női álarcok alatt tragikus monológok hangzanak el az elveszett szerelemről (Phillis, Ariadne), a megtaposott női méltóságról (Briszéisz), a megcsalt érzelmekről és vágyakról (Dido, Medea). A Heroides Ovidius korai korszakában keletkezett, akkoriban, amikor a Medea című tragédiája, melyből nem maradt fenn példány. Nem véletlen talán, hogy ezek a női monológok ilyen drámai erővel szólalnak meg, a költő tehetségét egy újabb oldalról megmutatva: a női lélek hiteles ábrázolóját ismerhetjük meg ezekben a levelekben. A költő nem csupán a könnyű érzelmek és erotikus kalandok megéneklésére vállalkozik, hanem a végzetes szenvedélyek, a mély szenvedés és a lélek bugyrainak világában is jól tájékozódik. Puskin ezt az Ovidiust is ismeri, hiszen emlegeti a "Hősnők"-et a Tyepljakovról írt recenzióban, még sorrendet is állít fel a költő-előd művei közt. Az a tény, hogy valóban olvasta ezeket a leveleket, mert enélkül nem rangsorolta volna őket, felbátorít bennünket a "nyomkeresésre", ismételten hangsúlyozva, hogy az irodalmi kapcsolat fogalmát szélesebb értelemben használjuk. A szigorúan vett filológiai vagy intertextuális egyezéseken kívül idetartozónak gondoljuk azokat a nehezebben megragadható, de mégis érzékelhető áttűnéseit 21 22
А.С.Пушкин. Избранные сочинения. Москва, 1978. т.1, Примечания, с.720 Walter Kraus: Die Briefpaare in Ovids Heroiden. In: Wiener Studien 1950/51, 54-77.
14
egy-egy ismerős alaknak, egy adott mester vagy irodalmi eszmény szellemének átsugárzását, mely a szöveg mögött fölsejlik. A nagy művek olyan áttetszőek és mélyek, mint a magas hegyekben a tengerszemek. Az Ovidius-hatás első hulláma Puskin életében egybeesik a Byron iránti rajongás korszakával: mindegyik 1820 és 1823 között zajlott. Ekkor írja híres elbeszélő költeményeit, az ú.n. déli poémákat ( A kaukázusi fogoly, A bahcsiszeráji szökőkút, Gábriász, Cigányok – melyet Mihajlovszkojéban fejezett be), továbbá az Anyegin első két énekét; a harmadik éneket még Odesszában kezdi el, 1824 februárjában, melyet szintén Mihajlovszkojéban folytat. Puskin elbeszélő költeményeiben – az 1828-ban írt Poltavát is ideszámítva – a női alakok valamilyen módon mindig a szerelem áldozataivá válnak. A cserkesz lány, Zarema, Maria, Zemfira, a Poltava hősnője, akit szintén Mariának hívnak, közvetlenül vagy közvetve az általuk szeretett, vagy az őket magának kiválasztó férfi miatt hal meg – mint Ovidius hősnői. Nagyon érdekes, hogy a Byron által népszerűvé vált műfaj eredeti szerkezete Puskinnál már kezdettől fogva megváltozik: ahogy Zsirmunszkij megállapítja, az egyközpontú séma helyett Puskinnál két pólus köré épül a mű, a férfi és a női pólus egyenlőségére.23 Egyrészt tehát tudatosan követte Byront, de szabadon, nem teljesen behódolva az eszményképnek, másrészt lehetséges, hogy tudat alatt Ovidius nőalakjainak drámaisága hatására tér el az angol példakép sémájától. Byron nőalakjai ugyanis nagyon statikusak, külső szemlélő, a narrátor (vagy néha a hős) szemével látjuk őket, alig többek, mint a poéma romantikus kellékei. Puskin nőalakjai viszont lényegesen több elevenséggel és önállósággal bírnak. Közös vonásuk az áldozat-jelleg (oroszul жертвенность), melyet a jeles orosz irodalomtudós, Sz.G.Bocsarov Tatyjana alakjában is észrevett24. Bocsarov M. I. Kagan egy korábbi munkájára25 hivatkozik, ahol először szóba került Puskin nőalakjainak közös vonása, az áldozat-jelleg, mégpedig a cserkesz lány kapcsán. Tehát mindenképpen tanulságos figyelemmel kíséri a Heroides nőalakjai és a puskini hősnők közös vonásait, Ovidius hatását e nőalakok formálódásában. A romantikus irodalmi műfaj így kiegészül a klasszikus örökséggel; két mester, a romantikus 23В.
М.Жирмунский: Байрон и Пушкин. Ленинград, 1978, 43-92. С. Г.Бочаров: О реальном и возможном сюжете. "Евгений Онегин". Динамическая поэтика, Москва, 1990. 14-39. 25 М. И. Каган: Недоуменные мотивы в поэмах Пушкмна. В кн.: В мире Пушкина Москва 1974. 96. 24
15
(Byron) és a klasszikus (Ovidius) arcvonásai sejlenek föl a puskini szövegekben, de nem bizonyos számú elemek átvételéről, vagy utánzásról van szó, hanem egy teljesen újfajta szintézisről, egyenrangú dialogusról. A legizgalmasabb e belső dialogikusság az Anyeginben. Az alábbiakban a Tatyjana alakjában tettenérhető "ovidiusi momentumokra" szeretném fölhívni a figyelmet. A szakirodalomban erről eddig nem találam említést, miközben a címszereplőhöz kötődő ovidiusi allúziók nyilvánvalóak s minden elemzésben hangsúlyt is kapnak. Az első fejezetben Puskin a római költő szellemében állítja elénk regénye főalakját, mintha az Amores lírai hőse villantaná elő arcát a verssorok közül. A 8. versszakban így jellemzi Anyegin műveltségét: Mindent, amit tud Jevgenyijem, Időm leírni nem jutott, De van, miben túltesz zseniken, Mit mindennél jobban tudott, Mitől öröm volt ifjúsága, De kínt is szerzett szomjúsága, Mi elfoglalt minden napot S a lusta vágynak célt adott: Tudománya a szenvedély lett, Melyet Naso megénekelt, De érte kínnal vezekelt, S kihunyt a fényes, lázas élet, S zord Moldvában kihűlt szive, Itáliától messzire. (ford.: Áprily Lajos) Ha a Puskinra oly jellemző szimmetrikus szerkesztésre, arányérzékre gondolunk, érdemes lesz megnéznünk,
nem kapcsolódik-e Tatyjana alakja is valamiképpen a latin mester
világához. Az áldozat-jellegről szólván már említettük a folytonosságot Puskin nőalakjai között, s ha ezekben fölismertünk néhány ovidiusi mozzanatot, nem zárhatjuk ki Tatyjanát sem ebből a körből. Hiszen az ő szerelme is abszolút és önfeláldozó, mint az ovidiusi hősnőké, de nem tragikusan végződik, hanem – epikusan, azaz, nem a szenvedés a végszó, hanem a nyugalom és a szabadság (покой и воля) vágya, ahogy Puskin szép lírai verse, a Пора мой друг, пора... is megénekli (Barátom, már elég, a szív nyugalmat áhít, ford. Franyó Zoltán). Tatyjana vallomásában (8/XLIII-XLVI) hasonlóképpen hangzik a szemrehányás Anyeginnek, mint a Heroidesben, de kevésbé szenvedélyesen, mondhatnánk, nem dúr, hanem
16
moll hangnemben, s ezzel egyidőben megjelenik a vágy a város zajától távoli, csendes, magányos élet után: Itt hagynám ezt a torz világot, Itt ezt az ócska mascarade-ot, S vállalnám fény, zsivaj helyett Könyvpolcomat, vad kertemet, Múltam szegényes házatáját, A kedves helyet és szobát, Ahol megismertem magát, (....) A Barátom, már elég... kezdetű versben pedig ezt olvassuk: Boldogság nincs sehol – kívánság, béke van csak. Már régen álmodom külön sorsot magamnak – Letört rabszolga és, szeretnék szökni már Szebb tájra, hol derűs gyönyör s új munka vár.
Az Anyeginben a puskini eszmény a kétféle hűség egyensúlyában fejeződik ki: hűség a szerelemhez (Szeretem még, mit rejtegessem?) és hűség a kötelességhez (De másnak szánt a sors oda, / S hűtlenné nem leszek soha). A lélek kettéhasadásának és az élet egységének antinómiája adja e puskini hősnő alakjának a végtelenséget, az örök időszerűséget, s nem véletlen, hogy a 19. századi nagy orosz írók, Turgenyev, Dosztojevszkij és Tolsztoj annyi figyelmet szenteltek neki. A továbbiakban nézzük meg, milyen konkrét "ovidiusi motívumok" övezik Tatyjana alakját! A legfontosabb láncszem ebben a kapcsolatban a levél. J.M.Lotman az Anyeginkommentárokban
részletesen
elemzi
Tatyjana
levelének
prototípusait.
Reflektál
V.V.Vinogradov és Sz.G.Bocsarov koncepciójára, melyek szerint a "francia eredeti" fikciója szerzői misztifikáció (Vinogradov), illetve "Tatyjana szívének mitikus fordítása" (Bocsarov). Lotman fontosnak tartja a filológiai párhuzamok kutatását, mondván, hogy a fenti nézőpontok nem teszik fölöslegessé a levél szövegében megjelenő irodalmi reminiszcenciák számbavételét, elsősorban a francia irodalomból származó sugallatokat. Sok frazeológiai fordulat Rousseau Új Héloďse c. regényéből származik. Érdekes, hogy sem Lotman, sem más kutatók és irodalmárok (pl. Nabokov26) nem számolnak egyéb irodalmi hatásokkal, mint a 18.
26
В. Набоков: Комментарий к роману А.С.Пушкина «Евгений Онегин». СПб. 1998.
17
század és a szentimentalizmus. Ha azonban meggondoljuk az irodalmi hősök keletkezési folyamatában szintén működő "vízalatti áramlás" természetét, akkor fölvethetjük Tatyjana levele és az ovidiusi hősnők levelei közti párhuzamok, áthallások lehetőségét. Egyik ilyen érintkezési pont a levélkezdetekben figyelhető meg. Szinte mindegyik antik hősnő a mentegetőzéssel kezdi a levelet: vagy a stílus, a nyelv, vagy egyáltalán, a levélírás aktusa miatt, s ugyanakkor bizonygatják az elkeseredett lépés elkerülhetetlenségét. Briseis így szólítja meg Achillest: Quam legis, a rapta Briseide littera venit, Vix bene barbarica graeca notata manu. Quascumque adspicies, lacrimae fecere lituras: Sed tamen et lacrimae pondera vocis habent. Ezt neked elhurcolt Briseised írja, Achilles, bárha a barbárnak írni nehéz görögül. Rajta ha foltot látsz, könnyem hullott a betűkre; ám könny is lehet oly súlyos, akárcsak a szó. (ford.: Muraközy Gyula) A következő vázlattal szemléltetem a költői fikció rokon jellegét: Briszéisz barbár → görögül ír ↓ (szerző) latinul közvetíti
Tatyjána orosz → franciául ír ↓ (szerző) oroszul közvetíti
(A szituáció magában rejti a barbár↔görög = orosz↔francia ellentétpár összehasonlításának lehetőségét, mérlegelését is.) További egybecsengések: Phaedra szavai Hippolytushoz "Perlege, quodcumquest! quid epistula lecta nocebit? Te quoque in hac aliquid quod iuvet esse potest. ..................................................................................... Addimus his precibus lacrimas quoque: verba precantis perlegis et lacrimas finge videre meas! Bármilyen, olvasd el levelem. Mit is árthat az írás? Tán olyat is lelhetsz benne, mi kedvre derít. ......................................................................................... Kérésemhez a könny is hull. S olvasva az esdő írást, képzeld el hozzá könnyemet is!
18
Vö. Tatyjana szavaival: .....................Судьбу мою Отныне я тебе вручаю, Перед тобою слезы лью, Твоей защиты умоляю... .............Sorsom gyanútlanul Gyónásommal kezedbe tettem, Előtted könnyem hullva hull, Könyörgök: védj, őrködj felettem...
(Kiemelés: D.Á.)
(Áprily Lajos ford.)
A fenti idézetekben egybecsengő kifejezések: "addimus his precibus lacrimas", "verba precantis" és az orosz szövegben a слезы лью, твоей защиты умоляю ("könnyem hull", "könyörgök hozzád védelemért"). Tatyjana szerelme Anyegin iránt természetesen nem olyan, mint Phaedra szenvedélye, de a levél szövetébe Puskin beleszőhetett olyan elemeket is, melyek képzeletében rögzültek Ovidius olvasása közben. S mint már említettem, a verses regény harmadik énekét – amelyben a levél is található – még Délen, Odesszában kezdte el, az ovidiusi párhuzamosságok közvetlen közelségében (ld. száműzetés, a "szerelem tanítómestere" imázsa, "Ovidius unokaöccse" póza). Ezek az "antik könnyek" nem zárják ki a "szentimentális könnyek" hatását a műre, mint ahogy valóban kimutatható néhány közös mozzanat Puskin szövegében és Rousseau hősnőjének, Juliának Saint-Preux-hoz írt levelében. Még további fordulatokat sorolhatnánk Oenone, Hypsipyle, Dido, Medea és a többiek leveléből. Ha folyamatosan olvassuk Ovidius művét, azt vehetjük észre, hogy a levélírás miatti mentegetődzés formulája retorikai fogás, a műfajhoz tartozik, mely a zárósorokkal együtt keretet ad a levélben megszólaló panasznak, vádnak, kérésnek stb. Puskinnál szintén megtaláljuk ezt a keretet. A híres első sor: "Я к вам пишу, чего же более..." ("Én írok levelet magának...") és a zárás így hangzik: "Кончаю! Страшно перечесть...." ("Végzem! Átfutni nem merem") A tartalom, mely ebben a keretben megjelenik, szenvedélyes, izgatott monológ, az irodalmi reminiszcenciák és toposzok csak engedelmes szolgálói a szövegből sugárzó költői erőnek és egyéniségnek, Puskin elhitető képességének. Így lényegül át a konvenció, az
19
irodalmi matéria egy adott pszichológiai szituáció igazságává. Puskin ezt a levelet és Tatyjana lelkiállapotát a XV strófában így készíti elő: Татьяна, милая Татьяна! С тобой теперь я слезы лью; Ты в руки модного тирана Уж отдала судьбу свою. Погибнешь, милая; но прежде Ты в ослепительной надежде Блаженство темное зовешь, Ты негу жизни узнаешь, (...)27 Kedves Tatjana, szánva szánlak! Együtt sírok veled, sokat; Az új idők tirannusának Kezébe adtad sorsodat. Véged van, kedves; vak reményed, Bús boldogsággal csalva téged, Kínálja majd édes borát, A gyönyörűség mámorát S varázslatos mérgét a vágynak, Álmodsz, ámít a képzelet, Lányálmaid rejtőhelyet S boldog találkozást kivánnak, S ahol csak jár tekinteted, Ott a kísértő: végzeted. Ovidius költeményeiben maguk a hősnők utalnak a fenyegető tragikus végre, a reménytelen szerelem miatti pusztulásra, Puskin művében a narrátor jósolja az illuzórikus boldogság szükségszerű végét, a csalódást. Még előbb, a IX-X. strófában felsorolja azokat az irodalmi alakokat, amelyek Tatyjana képzeletére hatottak. Mint már említettük, ezek mind a 18. századból származnak. Művészileg hiteltelen, az idő és hely szellemétől idegen dolog lett volna, ha a költő a hősnőjével is – mint Anyeginnel – Ovidiust olvastatja, vagy közvetlenül összekapcsolja az Amores szerzőjével (hisz nem "tudós nő" volt ő Moličre receptje szerint!), s hogy került volna egy vidéki nemeslány kezébe Ovidius – akár francia fordításban? Anyeginben föl-fölvillantja saját önarcképét; az Ovidius iránti vonzódás egyik ilyen szándékoltan árulkodó vonás és összekötő kapocs szerző és hős között, bár az Első fejezet LVI. strófájában tiltakozik az ellen, hogy az olvasó teljesen azonosítsa a kettőt. (Itt is az a bizonyos "áttűnés", az egyik arc vonásaiban a másik arc fölsejlése érzékelhető.) Tatyjana 27
А.С.Пушкин: Избранные сочинения в двух томах. Москва 1978. т. 2, стр. 48.
20
alakjában viszont hősnőt alkot, új archetípust, mely a nagy irodalmi alakok panteonjában egyenlő helyet foglal el a régiekkel. (pl. egy Ophéliával, Cordeliával). Ez a hősnő teljesen szuverén alkotás, a puskini művészet minden nagyságát magán viseli, de olyan konnotációs mező formálódik körülötte, melyben egyesül a klasszikus a modernnel, mintha a schilleri "naiv" és "szentimentális" kapcsolódott volna össze alakjában.
