OVIDIUS: METAMORPHOSES RÉSZLETEK

OVIDIUS: METAMORPHOSES – RÉSZLETEK A Metamorphoses számos története közül egyesekkel (vízözön, Deucalion és Pyrrha, Philemon és Baucis) latinul ismerkedünk meg, mások pedig később, egyéb kultúrtörténeti összefüggésben kerülnek elő. Itt néhány fontos, az idei anyagban nem vett történet következik. Alaposan olvasd el őket, és a jegyzeteket, bevezető szövegeket is tanuld meg. A fordításról: A prózafordítás a bilingvis nyugati kiadások (pl. francia Budé, angol Loeb Classical Library, olasz BUR) hagyományát követi, magyar területen még nem nagyon honosodott meg (bátorító példaként használtam Statius Achilleis című művének néhány évvel ezelőtti fordítását). Nem helyettesíti az eredeti költői szöveg megismerését, inkább utat nyit hozzá. A múlt és jelen idő váltakozó használatában igyekeztem az ovidiusi szöveget követni. A görög mitológiai személynevek helyesírásánál Ovidiust követem, vagyis – néhány olyan eset kivételével, ahol Ovidius a létező latin alak ellenében a görögöt használja – latin néven nevezem meg a szereplőket. A valóságos helyeket jelölő görög földrajzi nevek estében viszont az eredeti alakot használom, kivéve, ha a földrajzi fogalom (hegy, folyó) maga is mitológiai szereplő, vagyis személynévként szerepel (a hegy, illetve folyó istene). Az irodalmi jellegű bevezető szövegek görög szavainál az ún. népszerű átírást alkalmazom (Hésziodosz, Aiszkhülosz), a főszövegben az akadémiait (Hésiodos, Aischylos) – kivéve néhány magyar nyelvben meghonosodott sziget- és városnév esetében (Athén, Théba, Ciprus, Kréta…). A. Zs.

A VILÁG NÉGY KORSZAKA, GIGÁSZOK (MET. 1, 89–162.) A Metamorphosesben a világ teremtését a négy világkorszak korszak leírása követi. Mezopotámiai, ószövetségi (Dán 2, 31–45) szövegekből is ismert az ókori elképzelés, miszerint a világ és az emberiség hajdani boldog állapotát, Kronos (latinul: Saturnus) uralmát, az aranykort (aurea aetas) a későbbiekben egyre hitványabb korok váltották föl: az ezüst-, réz- és vaskor. A görög költészetben Hésziodosz írja le először a Munkák és napok című művében a négy korszak (nála egyébként nem négy, hanem öt) mítoszát. Hésziodosz mellett a most idézett ovidiusi szöveg a monda leghíresebb irodalmi földolgozása. Augustus korát, a Krisztus születése körüli időszakot meghatározta az aranykor közeli eljövetelébe vetett bizalom – erről írt Vergilius is a Negyedik eclogában –, maga Augustus pedig szívesen tetszelgett a békehozó messiás szerepében. Ovidius nem ír az aranykor visszatéréséről: a Metamorphoses legtöbb történetét az emberi bűn határozza meg, így a vaskor világát idézi föl. Ovidius 24 sorban ír az aranykorról, 12 sorban az ezüstkorról, majd 2+12 sort szentel a réz- és vaskornak. A vaskor leírását a gigászok lázadásának története, az ún. Gigantomachia zárja. A Jupiter által lesújtott gigászok vére megtermékenyíti a Földet, megszületik az ember. Elsőként az aranykor virágzott, amely igazságszolgáltatás nélkül, saját magától, törvény híján is tisztelte az igazságot, hűséget. Nem volt büntetés és félelem; kifüggesztett bronztáblákon még nem olvastak fenyegető szavakat. A könyörgő tömeg nem rettegett bírája tekintetétől, hanem mindannyian bíró nélkül is biztonságban éltek. Még nem vágták ki a fenyőfát, nem szállították le a hegyekből az áttetsző tengerhez, hogy messzi földekre jusson el: a halandó emberek csak saját tengerpartjukat ismerték. Meredek katonai árkok még nem övezték a városokat, nem volt egyenes fémcsövű trombita, sem görbe harci kürt; a népek biztonságban, békében töltötték nyugodt életüket. Maga a föld is önként megtermett mindent: nem gyötörték, nem érintette kapa, nem sebezte eke. Megelégedtek azokkal a terményekkel, melyek maguktól, kényszer nélkül teremtek: gyűjtögették a szamóca termését, hegyvidéki epret, somot, áthatolhatatlan szederbokron csüngő bogyókat és makkot, amely Iuppiter terebélyes fájáról hullott. Örökös tavasz volt, a mag nélkül sarjadt virágokat a békés nyugati szél langyos szellővel simogatta, majd a szántatlan föld gabonát is termett, az ugarolás nélküli termőföld súlyos kalászoktól sárgállott, hol tej-, hol pedig mézfolyók áradtak, aranyszínű méz csillogva csöpögött a zöldellő magyalfáról. Miután Saturnust az alvilágba taszították, és Iuppiter hatalma alatt állt a világ, az ezüst nemzedék következett: az aranynál hitványabb, a rőtes réznél azonban értékesebb. Iuppiter az egykori tavasz idejét összezsugorította, és négy évszakkal – téllel, nyárral, változékony ősszel, rövid tavasszal – töltötte ki az évet. Először akkor izzott föl a száraz, perzselő levegő, és elő-

2 ször akkor csüngött a széltől megfagyott jégcsap. Ekkor vonultak először fedél alá az emberek – házként barlangok szolgáltak, sűrű bokrok, hánccsal összekötött vesszők. Ekkor földelték el először Ceres gabona-magvait a hosszan húzódó árkokban, és az igavonó állatok görnyedve felnyögtek. Ezután a harmadikként a réznemzetség következett: szilajabb természetű, a borzasztó fegyverekhez hamarább nyúlt, mégsem volt velejéig romlott. Az utolsó durva vasból volt. A hitványabb ásványú korszakba azonnal betört minden gazság: a szégyenérzet, az igazság és a hűség elmenekült, helyükre a gazság, álnokság, fondorlat, erőszak és a bűnös birtokvágy lépett. Vitorlákba fogták a szeleket, melyeket a legénység még nem is ismert jól. Azok a szálfák, melyek korábban a magas hegyeken álltak, ismeretlen hullámokat hasítottak. A földmérő nagy gonddal mérte ki hosszú határvonallal a földet, amely azelőtt közös volt, miként a napfény és a levegő. A földtől nemcsak veteményt, nemcsak a rábízott tápláló vetést ragadták el, hanem még a föld méhébe is behatoltak, és előhozták a mélyből azokat a kincseket, melyek addig a Styx árnyvilágába rejtőztek: ezek további gonoszságot idéztek elő. Már felbukkan az ártalmas vas és a még ártalmasabb arany, felbukkan a háború, amelyet vassal és arannyal vívnak. Véres kézzel csapják össze a pengő fegyvereket; rablásból élnek; vendég nincs biztonságban a vendéglátótól, após a vőtől, és még a testvérek között is ritka az összhang. A férfi felesége életére tör, ő pedig férje életére; az ijesztő anyós sápasztó méregitalt kotyvaszt, a fiú már korán lesi, mikor hal meg apja. A kegyesség lemészárolva fekszik, az égiek közül utolsóként a szűz Astraea is elhagyta a mészárlástól átázott földet. És hogy a magas ég se legyen biztonságosabb hely a földnél, azt mesélik, hogy a gigászok az égi királyságra törtek, és hegyeket összehordva a fenti csillagokig emeltek halmot. Akkor a mindenható atya elhajította villámát, amely áttörve az Olymposon levetette a Péliont az alatta lévő Ossáról. Amikor a saját súlyuktól agyonnyomott zord élőlények elterültek, a gyerekeiből kifolyó rengeteg vérétől átázott a Földistennő, átmelegedett, és – így mondják – életet adott a langyos vérnek, emberi alakká formálta az, hogy faja ne tűnjön el nyomtalanul. De ez a sarj is megvetette az égieket, vadállati mészárlásra sóvárgott, és erőszakos volt. Fölismerheted, hogy vérből született. DAPHNE (MET. 1, 452–567) Phoebus Apollo Delphoiba ér, a Föld köldökéhez, ahol legyőzi a borzalmas sárkányt, Pythont (majd ezen a helyen, Delphoiban épült Apollo híres szentélye, jóshelye, ahol a papnő, Pythia hirdette többértelmű jóslatait). A sárkány megölése után Apollo Venus fiával, Cupidóval találkozik. Itt kezdődik a történet: a győztes isten szerelmes lesz Peneus folyamisten lányába, Daphnéba. A szerelmi elégiák világát idéző részletben Ovidius komikusan, játékosan ábrázolja Augustus védő istenét, Apollót. Phoebus első szerelme Daphne, Peneus lánya. Ezt a szerelmet nem a véletlen sors, hanem Cupido vad haragja lobbantotta lángra. A sárkánykígyó legyőzésétől gőgös délosi isten, Apollo minap megpillantotta Cupidót, amint éppen felajzotta íját: meghajlította a szarvat, megfeszítette a húrt. Apollo így szólt: „Pajkos gyermek, mi dolgod hatalmas fegyverekkel? Ezek a szerszámok az én vállaimra illenek, hiszen én vagyok az, aki biztos kézzel meg tudom sebezni a vadat és az ellenséget. Az imént is én terítettem le a számtalan nyíltól dagadó Pythont, pedig fertőt terjesztő hasával több holdnyi földön terült el. Te elégedj meg azzal, hogy fáklyáddal mindenféle jöttment szerelmet ébresztesz: ne törj az én dicsőségemre!” Venus fia így válaszolt: „Phoebus, a te íjad bármit lenyilazhat, az enyém azonban téged fog lenyilazni. Amennyire az istenségtől alávalóbb a többi élőlény, annyival kisebb a te dicsőséged az enyémnél.” Így szólt, és szárnyait csapkodva szállt a levegőben, tüstént megállt a Parnassos árnyas ormán, íjtartó tegezéből elővett két különböző hatású fegyvert: az egyik elűzi, a másik előidézi a szerelmet. Amelyik előidézi, aranyból van, hegyes éle csillog. Amelyik

3 viszont elűzi, az pedig tompa, a vessző végén ólom található. Ez utóbbit Peneus lányába, a nimfába lövi, a másik pedig áthasítja Apollo csontját, és fölsebzi a csontvelőt. Apollo azonnal szerelemre lobban, Daphne viszont még a szerelem nevétől is fejvesztve menekül; erdei búvóhelyekben, foglyul ejtett vadakban, zsákmányokban leli örömét, a szűz Dianával vetélkedik, rendezetlen haját szalaggal köti meg. Sokan kérték a lány kezét, de ő elfordult a kérőktől, nem tűr meg férfit, nincs is benne része. Úttalan vadonban járkál; nem törődik azzal, mit is jelent Hymen, a nászisten, mit jelent a szerelem, mit jelent a házasság. Gyakran mondta neki atyja: „Vővel tartozol nekem, lányom.” Gyakran mondta neki atyja: „Unokákkal tartozol nekem, lányom.” Ő gaztettként gyűlölte a nászfáklyákat; szép orcáját szemérmes pír öntötte el, és karjával hízelegve fonta körbe atyja nyakát, úgy csüngött rajta, és így szólt: „Kedves édesapám, add meg nekem, hogy örök szüzességben élhessek! Diana istennőnek is megadta ezt az atyja.” Bár Peneus belegyezik, de éppen szépséged akadályozza meg, hogy az legyél, ami lenni akarsz, alakod áll vágyad útjában: Phoebus megpillantja Daphnét, és azonnal nőül akarja venni a megpillantott lányt. Amire vágyik, azt reméli, és a jósistent éppen saját jóslatai csapják be. Ahogyan a kalásztól megfosztott szalma lángra lobban, vagy a fáklyától – melyet az utazó túl közel tartott vagy hajnalban otthagyott – tűzre kap a sövény, úgy kap lángra az isten: teljes szívében ég, terméketlen szerelmet táplál a reménye. Látja, ahogy a lány rendezetlen haja a nyakára hull, és így szól: „Hát akkor még milyen lenne, ha fésülné?” Látja tűztől csillogó, csillagokhoz hasonló szemeit. Látja száját – de nem elégszik meg azzal, hogy csak látja. Dicséri ujjait, kezét, csuklóját, és félmeztelen karját. Amit ruha takar, azt még tökéletesebbnek hiszi. A lány a könnyed szélnél is sebesebben menekül, és még a hívogató isten alábbi szavaira sem áll meg: „Nimfa, Peneus lánya, kérlek, maradj! Nem ellenségként kergetlek! Kérlek, nimfa, maradj! A bárány menekül így a farkastól, szarvas az oroszlántól, remegő szárnyú galambok a sastól: mindenki a maga ellenségétől. Én azonban a szerelem miatt üldözlek! Jaj, én szerencsétlen! Nehogy előrebukva eless, és talpadat – mely nem érdemli meg, hogy megsebezzék – tövis csúfítsa el, és én legyek fájdalmad oka! Túlságosan meredek hely az, ahova rohansz; kérlek, óvatosabban rohanj, lassabban menekülj, és én is lassabban üldözlek! Azonban nézd már meg, hogy kinek is tetszel! Nem vagyok hegylakó, nem vagyok pásztor, nem őrzök lomposan gulyákat és nyájakat. Te kis bohó, azt sem tudod, kitől menekülsz, mégis menekülsz. Nekem szolgál a delphoi föld, Klaros és Tenedos, a patarai királyság. Iuppiter az apám, a húrokhoz én igazítom az énekeket. Bár a mi íjunk is pontos, azonban van egy, amely a miénknél is pontosabb; ez az, mely az addig érintetlen szívben sebet vág! Az orvoslást én fedeztem föl, az egész világon segítőnek hívnak, és nekem van hatalmam a gyógynövények fölött. Ezen mesterségeim minden embernek jól jönnek, de gazdájuknak mit sem használnak.” Bár még többet is akar mondani, de Peneus félénk lánya futva menekül, és faképnél hagyja az istent a félbe maradt beszédével együtt. Ekkor is szépnek tűnik: a szél lemezteleníti testét, hátracsapódó ruhája lobog a szemből áramló szélben, a könnyed levegőtől hátul lobog a haja, a menekülés növeli szépségét. Azonban az ifjú isten már nem tudja tovább elviselni, hogy hízelgése kárba vesszen: ahogy a szerelem diktálja, úgy nyargal szorosan a nyomában. Mint amikor a gall kutya megpillantja a tág mezőn a nyulat – az a zsákmányért, emez pedig irháját mentve lohol, úgy tűnik, hogy a kutya már-már elkapja őt, és nyitott szájával a nyomát éri, míg a nyúl azt se tudja, hogy éppen már elfogták-e, szinte a kutya fogai közül menekül meg, és ott hagyja a harapni készülő szájat –, így fut az isten és a szűz is: az a reménytől, emez pedig a félelemtől száguld. Az üldöző mégis gyorsabb, mert Amor szárnya segíti: nem áll meg egy pillanatra sem, a menekülő háta fölé magaslik, és a tarkójára omló hajába liheg. A lány ereje elfogy, elsápad; a gyors futás fáradsága erőt vesz rajta, majd megpillantja Peneus habjait. Így szólt: „Apám, segíts! Ha ti folyók valóban isteni hatalommal rendelkeztek, pusztítsd el, változtasd át alakom, amely túlságosan is tetszést aratott!”

4 Alig fejezte be kérését, tompa súly nehezedett tagjaira, vékony háncs övezi lágy belső részeit, haja levélzetté, karjai ágakká nőnek, az imént még oly sebes lába szívós gyökeret eresztve megtorpan, fejét lomb fedi: csak a régi szépség marad meg benne. Phoebus így is szereti, és törzsre téve jobbját érzi, hogy az új kéreg alatt még zihál a mell. Karjával úgy öleli az ágakat, mintha még végtagok lennének, csókolgatja a fát; a fa mégis elhúzódik a csókok elől. Így szól hozzá az isten: „Ha nem lehetsz hitvesem, akkor legalább a fám leszel! A hajam, a lantom, a tegezem mindig téged fog hordozni, babérfa, a latiumi hadvezéreknél is ott leszel, amikor ünnepi hang énekel a diadalmeneten, és amikor a Capitolium hosszú ünnepi menetet szemlél. Hűséges őrként te fogsz ott állni Augustus házának küszöbén, az ajtó előtt, és a középen kifüggesztett tölgykoszorút fogod őrizni. Ahogy nyíratlan hajú fejem örökké ifjú marad, úgy te is lombdíszedet örökké hordod!” Paean befejezte. A babér az imént létrejött ágaival beleegyezően intett, és bólintott lombjával, mintha fej lenne – legalábbis így tűnhetett. CADMUS (MET. 3, 1–137.) Iuppiter bika képében elrabolja Tyrosból a föníciai király, Agenor lányát, Europát. Agenor saját fiát, Cadmust küldi az elveszett lány után; Cadmus kísérőkkel elindul Tyrosból, és hosszas bolyongás után Phoebus Apollo jóslatára megalapítja Théba városát. Minden ősi városalapítás vallásos cselekedet volt, az ősszörny, a formátlan és fenyegető föld leküzdése. Így ebből a történetből sem hiányzik a sárkányölés motívuma. Vörösmarty idézi az Ovidius által megörökített történetet: „az emberfaj sárkányfogvetemény” (Vörösmarty Mihály: Az emberek). Iuppiter az álbika jelmezét levetette magáról, fölfedte magát, a krétai vidéken húzódott meg. Akkor a mit sem sejtő apa megparancsolja Cadmusnak, hogy mindent tegyen tűvé az elrabolt lányért; ha nem találja meg, büntetésként száműzetéssel fenyegeti: ugyanaz a tett egyszerre kegyes és kegyetlen. De hát ki is leplezhetné le Iuppiter titkos kalandjait? Végigjárta a földkerekséget; elmenekül otthonról, messze kerüli hazáját és haragvó apját. Agenor fia, Cadmus könyörögve járul Phoebus jóshelyéhez, és arra keres választ, hogy mely földön kell laknia. Phoebus válasza: „Elhagyott mezőn egy üsző kerül eléd, amelyet még nem fogtak igába, görbe ekét még nem húzott. Ő fog vezetni téged, kövesd csak, és ahol letelepszik a füvön, ott emelj városfalakat, és nevezd el Boiótiának!” Alighogy Cadmus leereszkedett a kastaliai barlangból, látja, hogy egy gazdátlan üsző tétován bolyong: nyakán semmi jelét nem lehetet látni annak, hogy valaha is munkára fogták volna. Elkezdi követni, szorosan a nyomában jár, csendben hálát ad Phoebusnak, aki ezt az utat megmutatta neki. Már átkelt Képhisos gázlóin, Panopé szántóin; megállt az üsző, hosszú szarvaktól ékes fejét fölemelte az égre, bőgése betöltötte a levegőt, hátratekintett kísérőire, akik hátulról követték, majd lefeküdt, és a zsenge füvön oldalára dőlt. Cadmus hálát ad, megcsókolja az idegen földet, köszönti az ismeretlen hegyeket, mezőket. Készül, hogy áldozatot mutasson be Iuppiternek: szolgáinak megparancsolja, hogy menjenek, élő forrásból hozzanak vizet az áldozathoz. Ősi erdő feküdt ott: fejsze még nem sebezte meg. Közepén egy barlang; bozótok és ágak sűrűje fedi, ívesen rakódó kövekből alacsony a boltozata, bőséges vízhozamtól buja. Ebben a barlangban rejtőzött Mars aranytaréjtól ragyogó sárkánykígyója. Szeme fenyegetően lángol, egész teste mérgektől dagad, három nyelvet nyújtogat, három sorban állnak fogai. Miután a föníciai nép sarjai vesztükre beléptek a ligetbe, a forrásba merített korsó pedig buggyant egyet, a mély barlangból kiemelte fejét az égszínkék kígyó, és rémítően sziszegett. A férfiak kezéből kihullott a korsó, testükből elszállt a vér, azonnal rettegés szállta meg remegő tagjaikat. A kígyó hajlékony, gyűrűző mozgással körökbe csavarja pikkelyes testét, fölemelkedve hatalmas ívbe görbül, testének több mint felét fölemeli a könnyű levegőbe, felülről néz körbe az erdőben. Ha az egészét nézzük, akkora a teste, mint a Kígyó csillagképnek, amely elválasztja a Nagy Medvét a Kis Medvétől. A föníciai férfiakat késlekedés nélkül meg-

5 ragadja: van, aki éppen fegyverét rántotta elő, van, aki menekülni készült, van, aki egyikre sem volt képes a félelem miatt. Egyeseket harapással öl meg, másokon hosszan körbetekeredik, ismét másokat pedig halálos méreggel, gennyet fröcskölve mészárol le. A nap már magasan járt, megrövidültek az árnyékok. Agenor fia csodálkozik, hogy társai hol késlekednek, így a férfiak nyomába indul. Oroszlán lerántott bőre volt a páncélja, fegyvere pedig ragyogó vashegyű dárda és gerely, valamint bátorsága, amely minden fegyvernél hatásosabb. Amint belépett az erdőbe, és meglátta a lemészárolt holttesteket, valamint a fölöttük ágaskodó hatalmas testű ellenséget, amint gyászhozó nyelvével nyaldosta a sebeket, így szólt: „Hűséges halott társaim, vagy megbosszulom halálotok vagy csatlakozom hozzátok.” Fölemelt jobbjával egy sziklát, és a hatalmas követ hatalmas erővel hajította el. Ettől az ütéstől még a magas tornyú meredek városfalak is megmozdultak volna, de a kígyó sértetlen marad, mert a pikkely páncélként védte testét, és a kemény, sötét kültakaró az ütés erejét visszapattintotta a bőrről. De a gerelynek már nem állt ellen a kemény pikkely: megállt a hajlékony gerinc közepén, és a fém teljesen lehatolt a belső szervekig. A kígyó megvadult a fájdalomtól, fejét a hátához fordította, megpillantotta a sebet, a beleállt hajítófegyvert harapdálta, és miután nagy erővel minden irányba kilazította, nagy nehezen kihúzta a fegyvert: a fém azonban a csontban maradt. Akkor a veleszületett őrjöngését még egy újabb ok is fokozta, kidagadt nyaka megtelt méreggel, fehér habzó nyál ömlött mérgező pofájából, a ledarált föld pikkelyektől recseg, fekete lehelet árad alvilági szájából, amely beszennyezi a mérgezett levegőt. A kígyó hol hatalmas gyűrűvé csavarodik össze, hol pedig a hosszú szálfánál is egyenesebbre nyúlik: őrült erővel váratlanul előretör, miként a záportól dagadó folyó, és hasával ledönti az útjában álló fákat. Agenor fia egy pillanatra meghátrál, az oroszlánbőrrel visszatartja a támadást, dárdáját előre szegezve a fenyegető szájat késlelteti. A vadállat őrjöng, hiába próbálja sebezni a kemény vasat, fogával a dárda élébe harap. Akkor mérgező vér kezdett el áramlani a szájpadlásáról, a zöldellő fűre ömölve elszínezte azt. De csak könnyű volt a seb, mivel utolsó pillanatban meghátrált a szúrástól, a megsérült nyakát visszahúzta: hátrálva akadályozta meg, hogy a seb mélyebbre menjen, és beljebb hatoljon. Agenor fia azonban folyamatosan nyomult előre a kígyó nyakába állított dárdával, amíg egy tölgyfa hátulról útját nem állta a kígyónak, így az állat nyakát Cadmus a fatörzshöz szegezte. A kígyó súlyától meghajlott a fa, nyikorgott, a kígyó farkának vége a fatörzset ütögette. Miközben a győztes a legyőzött ellenség méretét szemlélte, hirtelen egy hang hallatszott (fölismerhetetlen volt, hogy honnan szólt, mégis hallani lehetett): „Agenor fia, miért nézed az elpusztult kígyót? Egykor téged is kígyónak fognak látni.” Cadmus egy ideig elsápadva állt: józan esze is, arcszíne is elhagyta, fagyos rettegéstől égnek meredt a haja. Íme, az égből leszállva ott termett Minerva, a férfi támogatója; megparancsolja, hogy a fölásott földbe ültesse el a kígyó fogait; ezekből egy eljövendő nép sarjad. Cadmus engedelmeskedik, ekét a földbe nyomva árkot húz, a földbe szórja a fogakat, a halandó emberek magvait – ahogy a parancs szólt. Aztán hihetetlen dolog történik: a rögök megmozdulnak, az árkokból először dárdahegyek bukkannak elő, majd festett sisaktaréjtól lobogó fejfedők, aztán vállak, mellkasok, fegyvert tartó kezek jelennek meg: férfiak pajzsos veteménye növekszik. Amikor az ünnepi színházban a földről fölvonják a függönyt, így jelennek meg a vászonra festett alakok: először a fejüket mutatják, aztán a többi részüket is, majd nyugodt, egyenletes mozgással az egész alakjuk láthatóvá válik, és lábukat az alsó szegélyre helyezik. Cadmus megrémül az új ellenségtől, fegyvert ránt. A földből sarjadt tömegből az egyik fölkiállt: „Rakd vissza a fegyvert, ne avatkozz a polgárháborúba!” Aztán a föld-szülötte testvérei köz egyet közelharcban leterít kemény karddal; ő maga egy messzebbről elhajított gerelytől esik el. De az sem él tovább, aki őt megölte; csak imént kezdte el, de máris megszűnt lélegezni. Hasonló módon az egész tömeg őrjöng, és Mars istenük vezetésével egymástól kapott sebektől esnek el az újdonsült testvérek. Az ifjúság – amelynek csak rövid életút jutott – még

6 meleg mellkassal döngött a véres anyaföldön. Csak öt maradt életben, közülük az egyik Echion, aki Minerva intésére földre dobta fegyverét, majd béke-megállapodást kért és kötött testvéreivel. Cadmus, a föníciai vendég őket kapta társul munkájához, amikor a Phoebusjóslat parancsát követve várost alapított. Már Théba állott; már úgy tűnt, Cadmus, hogy a számkivetés boldoggá tett. Mars és Venus lett apósod, anyósod. Ehhez járult még a rendkívül tekintélyes hitvestől származó nemzetség, oly sok lány és fiú, valamint drága ajándékul az unokák – és már ők is fölcseperedtek. De mindig meg kell várni az emberi élet utolsó napját: senkit sem lehet boldognak hívni addig, amíg meg nem halt, és el nem temették. NARCISSUS ÉS ECHO (MET. 3, 339–510.) Tiresiashoz, a híres és biztos szavú jóshoz sokan fordultak Aoniában, vagyis Boiotiában. Így például Liriope folyamistennő is, aki Cephisostól teherbe esett, és születendő gyermeke jövőjéről kívánt többet tudni. Közben Echo nimfa Iuno istennőt – aki éppen férjét, a nimfákkal háló főistent kívánta lebuktatni – csevegésével fönntartja: a bosszús istennő furcsa büntetéssel sújtja Echót. Narcissus és Echo tragikus története Ovidius ábrázolásában az európai kultúrtörténet részévé vált. Az aoniai városokban Tiresiasnak nagy híre volt; ha jóslatot kért tőle a nép, mindig megbízható választ adott. Igazmondását, jósszavának hitelét először a kék Liriope tapasztalta meg. Cephisos (Képhisos) kanyargó folyásával körbefonta, hullámai közé zárta, megerőszakolta. A gyönyörű nimfa hasa gömbölyödött, fiút szült, aki már az első pillanattól fogva szerelemre gerjeszthetett bárkit; Narcissusnak nevezte el. Róla kért jóslatot, hogy vajon megadatik-e neki az érett öregkor. A sorsot föltáró jövendőmondó így válaszolt: „Akkor, ha önmagát nem ismeri meg.” Sokáig hiábavalónak bizonyult a jós szava, melyet végül is a halál ténye igazolt: az, hogy miféle módon pusztult el, milyen szokatlan őrjöngés vett erőt rajta. Cephisos fia éppen betöltötte tizenötödik évét, gyereknek és ifjúnak is lehetett tekinteni. Sok ifjú, sok lány kívánta meg őt, de rideg gőg járult a még zsenge szépséghez: egy ifjú és egy lány sem érinthette őt. Egy nap, amikor éppen félénk szarvasokat űzött a vadászhálóba, megpillantotta őt a visszhangzó Echo, a csupa-hang nimfa, aki sem hallgatni nem tudott, ha egyszer már valaki elkezdett beszélni, sem pedig előbb megszólalni. Ekkor még volt teste Echónak, nem csak puszta hang volt, mégis a fecsegő nimfa ugyanúgy használta száját, mint most, vagyis a hosszú beszéd utolsó szavait megismételte. Ezt Iuno tette vele, mivel egy alkalommal már majdnem sikerül tetten érnie az ő Iuppiterét – aki gyakran szokott a hegyekben nimfákkal szeretkezni –, Echo azonban hosszadalmas beszéddel szóval tartotta őt, az istennőt, amíg a nimfák el nem szeleltek. Miután erre rájött Iuno, Saturnus lánya, így szólt: „Becsapott a nyelved, így innentől kezdve keveset fogod használni, és csak rövid ideig jutsz szóhoz.” Fenyegetését be is váltja. Mégis Echo a beszéd utolsó hangjait megismétli, és a hallott szavakat visszamondja. Amint tehát megpillantja az úttalan utakon bolyongó Narcissust, lángra lobban, nyomában jár lopakodva. Minél inkább megközelíti az üldözés során, minél inkább közeledik a láng forrásához, annál inkább lobog, miként a fáklyák végére kent kén is kigyullad az odatartott tűztől. Ó hányszor akart kedveskedő szavakkal elébe toppanni, és hízelegve könyörögni! A természet azonban ellene van, és nem engedi, hogy beszélni kezdjen; azt viszont megengedi, hogy kivárjon bizonyos szavakat, és azokra saját hangjával feleljen. Egyszer a fiú éppen elszakadt kísérőinek hűséges csapatától, és megszólalt: „Valaki itt van?” „Itt van” – felelte Echo. A fiú bámul, minden irányba hegyezi tekintetét, és fennhangon így kiált: „Gyere ide!” A nimfa is hívja a hívót. Hátratekint, és mikor senki sem lép elő, így szól: „Miért menekülsz tőlem?” Amennyi szót kiejtett, annyit hall viszont. Továbbra is kitart, és becsapva a felelgető álbeszédtől, így szólt: „Találkozzunk!” Echo semmi más szóra nem

7 válaszolt volna szívesebben, így ezt mondta: „Találkozzunk!”1 A nimfa állja szavát, az erdőből kilépve közeledett, hogy karját a vágyott nyak köré fonja. A fiú menekül, menekülve így szólt: „Vidd el innen a kezed, ne ölelgess! Előbb halok meg, minthogy tiéd legyek.” A lány viszont csak ezt válaszolta: „Tiéd legyek!” A megvetett lány erdőkben bujdosik, lombokkal fedi megszégyenült arcát, és ettől kezdve csak barlangokban él. Mégis megmarad a régi szerelem, a visszautasítás kínjától még erősödik is. A nyomorult testet fölemészti a virrasztó kín, a soványság összerántja bőrét, teljes testnedve szétpárolog a levegőben: csak hangja és csontja marad meg. A hang később is megmarad, a csontjai viszont – így beszélik – kővé alakulnak át. Ezért van az, hogy a hegyek között a lombok takarásában még senki sem látta, de mindenki hallja: a hang az, amely még most is él belőle. Narcissus így kosarazta ki Echót, így kosarazott ki sok egyéb vízi és hegyi nimfát, még azelőtt így utasította el sok férfi közeledését. Ezért aztán az egyik elutasított férfi kezét az ég felé emelte, és így szólt: „Bárcsak ő is szerelmes lenne, és soha ne lenne övé az, akit megszeretett!” Az egyik Nemesis, Rhamnusia egyetértett a jogos kéréssel. Volt egy kristálytiszta, ragyogó vizű ezüstös forrás, amelyet sem pásztor, sem a hegyen legeltetett kecske, sem másféle jószág nem érintett. Semmi madár, semmi vad vagy ágról hulló ág nem zavarta föl vizét. Gyep vette körül, melyet a közeli nedvesség táplált, illetve egy erdő, amely nem engedte meg, hogy a napfénytől átmelegedjen a hely. A vadászat hevétől és a forróságtól kifáradt fiút csábította a hely szépsége és a forrás, ezért itt pihent le. Amikor csillapítani akarta szomját, váratlanul egy másfajta szomj támadt benne: miközben iszik, a megpillantott tükörkép alakja elbűvöli, testetlen reményt kíván, és testnek gondolja, ami valójában csak víz. Saját magát bámulja, önnön arcát fürkészve mozdulatlan marad, miként a parosi márványból faragott szobor. Szemléli az alant elhelyezkedő csillogó szempárt, saját szemeit, nézi a Bacchushoz, Apollóhoz méltó hajfürtöket, a serdülő arcot, elefántcsont-fehér nyakát, gyönyörű száját, a ragyogó hófehérbe keveredő pír árnyalatát: mindazt megcsodálja, amit benne mások csodálnak. Magát kívánja esztelenül; dicsér, de voltaképpen önmagáról szól a dicséret; vágyakozik, de saját maga a vágy tárgya; egyszerre támaszt szerelmet és lobban szerelemre. Hányszor csókolta hiába a forrás vizét, hányszor nyújtotta karját a habokba, hogy átölelje a megpillantott nyakat, de a tükröződésben nem tudja megragadni magát. Nem tudja, mit lát, de a látványtól lángra lobban; ugyanaz a tévedés gerjeszti föl vágyát, mint amelyik becsapja tekintetét. Te hiszékeny, miért akarod megragadni a menekülő tükörképet? Sehol sem létezik, amire vágysz! Csak fordulj meg, és máris elveszted, amit szeretsz! Amit látsz, az csak egy tükröződő képmás, puszta árnyék! Semmi sem az övé – veled együtt érkezett ide, és itt is marad, de veled együtt fog távozni, ha egyáltalán el tudsz távozni! Sem az étkezés, sem a pihenés gondja nem tudja onnan elragadni, az árnyas fűben elterülve csillapíthatatlanul vágyódó tekintettel nézi a hazug alakot, és éppen saját szemei hozzák a vesztét. Kissé fölemelkedve és karját a körülövező fák felé nyújtva így szólt: „Ó, fák, mondjátok, volt-e, akit kegyetlenebb szerelem ért? Biztosan tudjátok a választ, mert sokuk számára nyújtottatok biztos rejteket. Ti oly sok évszázadig eléltek. Mondjátok: hosszú életetek során emlékeztek-e bárkire, aki így epedett? Tetszik is, látom is; bár látom és tetszik, mégsem találom; a szerelem oly szövevényes keresőútra késztet. Hogy még nagyobb legyen a fájdalmam, nem végtelen tenger, hosszú út, hegyek vagy zárt kapujú falak választanak el minket, hanem csak egy vékonyka vízfelület áll utunkba. Ő maga is vágyik rá, hogy megfogjam: ugyanis akárhányszor csókra nyújtottam a számat az áttetsző víz felé, ő maga is annyiszor felém hajol száját tartva. Azt hihetnéd, hogy érintkezünk; csak valami hajszálvékony dolog áll a szeretők közé. Bárki is vagy, gyere ki! Páratlan fiú, miért hagysz csalódottan, hova tűnsz, ha egyszer 1

Az eredetiben lefordíthatatlan erotikus szójáték.

8 kívánlak? Biztosan nem az alakom vagy az életkorom riaszt vissza, hisz belém még a nimfák is beleszerettek. Barátságos tekinteteddel valamilyen meghatározatlan reményt keltesz bennem: amikor karomat nyújtottam feléd, te is nyújtottad; amikor nevettem, rám nevettél. Amikor sírtam, észrevettem, hogy te is könnyezel. Amikor jeleztem neked, visszabólintottál, és – amennyire csinos szád mozgásából következtetni tudok – válaszoltál, de szavaid nem jutottak el fülemig. De hát ez én magam vagyok! Megéreztem, és most már nem csap be a tükörképem! Saját magam iránt lobbantam szerelemre: lángot gyújtok és lángtól égek. Mit tegyek? Ő kérleljen engem? Vagy én kérleljem őt? De aztán kit is kérleljek? Amire vágyom, velem van: gazdagságom tett nincstelenné. Bárcsak kiléphetnék testemből! Szerelmes még erre nem vágyott: azt szeretném, ha távolabb lenne tőlem, akit szeretek. A fájdalom már minden erőmet elveszi, nem sok idő van hátra életemből, fiatalon halok meg. A halál nem ér fájdalmasan, hiszen minden fájdalmat elvesz. Csak azt szeretném, ha az, akit szeretek, tovább élne; így most egyetlen lélekben összekapcsolódva ketten halunk meg.” Így szólt, és eszét vesztve visszatért a képmáshoz, könnyeivel összezavarta a vizet. Mikor látta, hogy a remegő vízfelületen a tükörkép elmosódott, így szólt: „Hova menekülsz! Maradj, te kegyetlen, ne hagyd magára szeretődet! Ha nem is érinthetlek meg, legalább hadd nézzelek, és tápláld csak őrjöngő szerencsétlenségemet! Fájdalmában nyakánál fogva letépte magáról a ruhát, márványszépségű kezével meztelen mellét ütötte: bíbor pír öntötte el a megütött mellkast: olyan volt, amint az alma, amely egyik felén világos, a másikon piros, vagy mint a tarka venyigén a még éretlen szőlőgerezd, amikor éppen csak enyhén vörösödni kezd. Minthogy a vízfelület újra tükörsima lett, a foltokat észrevette Narcissus, és nem tudta tovább tartóztatni magát. Ahogy a sárga viasz megolvad a kis lángtól, vagy ahogyan a hajnali dér elpárolog a napfénytől, úgy fonnyad el a szerelemtől, úgy emészti el apránként a belső láng. Életereje elhagyja, teste enyészik – a test, melynek látványa az imént oly nagyon tetszett, és amelybe egykor Echo is szerelmes volt. Echo mindennek szemtanúja volt, és bár még élt benne a harag és az emlékezet, mégis megsajnálta, és ahányszor csak a nyomorult fiú feljajdult, a nimfa visszhangozva ismételte a jajongást. Amikor pedig Narcissus kezével a saját felkarját csapkodta, a gyásznak ezt a hangját is megismételte Echo. Utolsó szava ez volt, miközben szokott helyén a vizet nézte: „Jaj, te fiú, akit hiába szerettem!” A környék visszhangozta szavait, és az isten veled hangjait Echo is kimondta. Narcissus fáradt fejét a zöldellő fűre vetette; két szemét – miközben egyre csak gazdája szépségét csodálja – a halál zárja le. Miután az alvilágba jutott, még ott is önmagát szemlélte a Styx vizében. Nővérei, a naiasok és a dryasok siratták, levágott hajukat testvérük sírjára helyezték; gyászukat Echo visszhangozta. Előkészítették a máglyát, az állandóan mozgatott fáklyákat, a ravatalt. Azonban a test eltűnt, a test helyett virágot találnak: középen sáfrányszínű, körben fehér szirmok övezik. PYRAMUS ÉS THISBE (MET. 4, 55–166.) A Minyas-lányok szőnek, és közben mesékkel múlatják az időt. Az egyik lány meséli el Pyramus és Thisbe történetét, amely Semiramis asszír királyné városában, Babylonban játszódik. A tragikus sorsú szerelmespár történetének ovidiusi földolgozása ihleti Shakespeare Rómeó és Júlia című művét, illetve az angol drámaíró Ovidius szövegét használja föl akkor is, amikor Pyramus és Thisbe szomorú történetét játszatja el a Szentivánéji álom utolsó fölvonásában műkedvelő színészekkel. Shakespeare Ovidiusparódiája Arany János fordításában: „Pyramus: Ó, hát adj egy csókot ezen a rossz falon! Thisbe: De nem éri ajkad, csak a meszet nyalom.” Pyramus, a legszebb ifjú és Thisbe, a napkelet legragyogóbb lánya szomszédos házban laktak. Városukról a hagyomány az tartja, hogy még Semiramis vette körbe városfalakkal. A szomszédság miatt pillantották meg egymást és közeledtek egymáshoz; az idő múlásával sze-

9 relmük is egyre nőtt. Törvényesen egybekeltek volna, de szüleik tiltották – egyet viszont nem tilthattak meg: mindketten egyazon őrült szenvedéllyel lobogtak egymás iránt. Senkit sem avatnak be, bólintással, mutogatással társalognak: minél inkább el kell fedniük, annál inkább lángol a szerelmi hév. Amikor annak idején a két házat határoló közös falat húzták, egy vékony rés támadt rajta, erre a hibára hosszú évszázadokon keresztül senki sem figyelt föl. De hát mi mindent észre nem vesz a szerelem? Elsőként ti, szerelmesek, pillantottátok meg, és föl is használtátok beszélgetéshez. A lehető leghalkabban suttogva biztonságban udvarolhattatok egymásnak. Thisbe az egyik, Pyramus a másik oldalon állt; gyakran érezték egymás leheletét, és így szóltak: „Irigy fal, miért állsz a szerelmesek útjában? Mibe kerülne neked, ha engednéd, hogy teljes testünk is összeérjen? Vagy ha ez túl sok, akkor legalább a csókolózáshoz lennél elég tág! De nem vagyunk hálátlanok; elismerjük, hogy adósaid vagyunk, hiszen átjárót biztosítasz szavainknak, hogy azok szerető fülre találjanak.” Ilyen különféle hiábavalóságokat csacsogtak, majd sötétedéskor elbúcsúztak, mindketten a saját oldalukon adtak csókot, amely nem ért a túloldalra. Rákövetkező nap, amikor a hajnal elűzte az éji csillagokat, és a napsugarak fölszárították a deres fűszálakat, a szokott helyen találkoztak. Először kipanaszkodták magukat, majd alig hallhatóan, suttogva megállapodnak, hogy az éjszakai csöndben kijátsszák őreiket, megpróbálnak a kapun kijutni, majd a házból kiérve a város épületeit is elhagyják. De hogy ne tévedjenek el a végtelen pusztában bolyongva, megegyeznek, hogy Ninus sírjánál találkoznak, és a fa sötétjében elrejtőznek; ugyanis azon a helyen egy fehér gyümölcsöktől roskadozó magas eperfa állt, mellette jéghideg vizű forrás. Örömmel fogadják a megállapodást; végül a nap – mely vánszorogni látszott – alábukott a vizekbe, és ugyanonnan föltámadt az éjszaka. Éjjel Thisbe nagy óvatosan kinyitja az ajtót, kimegy a házból, eltakarja arcát, a sírhoz ér, leül a megbeszélt fa tövében. A szerelem tette merésszé. Íme, egy nőstény oroszlán közeledik a forráshoz, hogy szomját csillapítsa, habzó száján friss mészárlás nyoma, marhák vére. Amint az oroszlánt messziről megpillantotta a holdfénynél a babilóniai Thisbe, félelemtől botorkálva, roskatag térddel egy sötét barlangba menekül; futás közben kendője lehullott válláról. Ahogy a vad oroszlán jó sok vízzel eloltotta szomját, az erdő felé visszafordult, megtalálta a lányról leesett ruhát, és véres szájjal szétmarcangolta a leplet. Pyramus csak később tudott elszabadulni; a vastag porban csalhatatlanul felismerte a vadállat nyomát, és teljesen elsápadt. Ahogy pedig a vérrel ázott ruhát fölfedezte, fölkiáltott: „Egyetlen éjszaka pusztít el kettőnket. Közülünk messze ő volt az érdemesebb a hosszú életre. Én tehetek róla! Szerencsétlen, én pusztítottalak el! Én parancsoltam, hogy éjjel kimenj erre a veszélyekkel teli helyre, és én magam nem voltam képes arra, hogy korábban érkezzek! E szikla tövében lakozó oroszlánok! Az én testem is tépjétek szét, bűnös szívem vad harapással pusztítsátok el! De csak gyáva ember szokása, hogy mástól várja a halált.” Fölvette Thisbe leplét, és a találkozóhelyül kijelölt fa sötét tövébe vitte. Könnyeivel öntözte, csókjaival elhalmozta a ruhát. Így szólt: „Most hát az én vérem itasson át!” Az övében hordott kardot hasába döfte, és haldokolva azonnal kihúzta a bugyogó sebből. Hátára rogyott, a vére magasra spriccelt, mint amikor a vezeték meghibásodott ólomfalán rés támad, és a vékony nyíláson sisteregve messzire tör a vízsugár, keményen hasítva a levegőt. Az öngyilkos vére a fa termésére hullott, és az azonnal elsötétült, a vértől átázott gyökér bíbor színre festette a csüngő epret. Íme, Thisbe is – bár még retteg – visszatér, hogy ne várakoztassa szerelmét. Szemével és szívével keresi az ifjút, türelmetlenül várja, hogy elmesélje: micsoda veszélyből menekült meg. Fölismeri a helyet és a már egyszer látott fa alakját, a gyümölcs színe mégis elbizonytalanítja. Bizonytalan, hogy ugyanaz a fa-e. Amíg töpreng, megpillantja a vonagló, véres földön vergődő testet. Megtorpan, arca puszpángvirágnál is jobban elsárgul, megborzong, miként a tenger remeg, amikor vékony szél borzolja felszínét. Rövid ideig meg sem mozdul, majd fölismerte szerelmét, hangos jajkiáltással ütötte ártatlan karjait, átölelte kedvese testét, a sebet sírásával áztatta, a kiömlő vérbe könnye keveredett, jéghideg arcát csókolgatva felkiáltott:

10 „Pyramus, miféle végzet rabolt el tőlem? Pyramus, válaszolj! A te kedvesed, Thisbe szólongat téged. Hallgass ide, lehanyatló arcod emeld föl!” Thisbe nevére Pyramus kinyitotta haldoklástól súlyos szemeit, majd miután meglátta, le is hunyta. Thisbe fölismerte saját ruháját, és megpillantotta a kard nélküli elefántcsonthüvelyt, majd így szólt: „Önnön kezed és szerelmed pusztított el, szerencsétlen! Nekem is van kezem, amely ebben az egyetlen dologban ugyanolyan erős. Nekem is van szerelmem, amely kellő erőt ad a sebzéshez! Követem az elhunytat; azt fogják majd rólam beszélni, hogy halálodnak nyomorult oka és társa is én voltam. Csak a halál választhatott el téged tőlem; de most már a halál sem választ el. Szerencsétlen szüleink! Kettőnk közös szava egyetlen dolgot kér tőletek: ne tagadjátok meg a közös sírt azoktól, akiket sem a kölcsönös szerelem, sem az utolsó óra nem tudott összekapcsolni. Te pedig, fa, aki ágaiddal most egyetlen testet, nemsokára azonban kettőt takarsz, jelezd halálunkat, és a kettőnk kiöntött vérének emlékezetére sötét termésed mindig gyászszínt öltsön!” Így szólt, majd mellének szegezve a fegyvert beledőlt a kardba, amely még akkor is langyos volt a vértől. Kérését az istenek és a szülők is meghallgatták: ugyanis az érett gyümölcs színe sötét lett, a máglyáról összegyűjtött hamvak egyetlen sírban nyugszanak. PROCNE ÉS PHILOMELA (MET. 6, 421–674.) A thébai Amphion és Niobe családját az istenek irtották ki, őket gyászolja az összes görög város. Egyedül Athén és az athéni király, Pandion hiányzik: ellenséges sereg ostromolja a várost. A messzi, vad Trákiából Tereus siet Pandion segítségére, és föl is szabadítja az athéniakat. Jutalomból Pandion a lányát, Procnét a trák Tereushoz adja; gyermekük is születik, Itys. Procne és Tereus esküvőjét baljós jelek kísérik, amelyek be is teljesednek akkor, amikor a már Trákiába távozott Procne azt kéri a férjétől, hogy hozza el neki Athénból vendégségbe a húgát, Philomelát. Pandion nehezen engedi el a másik lányát maga mellől. Ki hihetné? Egyedül Athén maradt távol, kötelességében a háború akadályozta, az attikai falakat tengeren átkelt barbár sereg fenyegette. A trák Tereus segédcsapataival elkergette őket, így győzelmével hírnevet szerzett magának. Tereus gazdag és hatalmas volt, nemzetségét Iuppitertől származtatta, így Pandion Procne kezét adta neki. Sem a házasság istennője, Iuno, sem Hymanaeus, sem pedig Gratia nem volt jelen házasságuknál. Az Eumenisek tartották a menyegzői fáklyákat, melyeket sírokról raboltak el; az Eumenisek vetették meg a nászágyat, egy istentelen bagoly szállt rá a tetőre, és a hálóterem ormán gubbasztott. Ilyen előjellel kötött házasságot Procne és Tereus, ilyen előjellel lettek szülők. Egész Trákia velük együtt ünnepelt, a trákok is hálát adtak istennek, és ünneppé nyilvánították azt a két napot, amikor Pandion lánya uralkodójukhoz hozzáment, illetve amikor megszületett Itys. Ennyire könnyű félreismerni, hogy mi hoz üdvöt. Már ötször ismétlődött meg az ősz, öt évet járt végig a Nap. Akkor Procne hízelegve így szólt férjéhez: „Ha valóban szeretsz, akkor vagy engem küldesz el látogatóba húgomhoz, vagy ide hozod őt hozzám! Ígérd meg apósodnak, hogy rövid időn belül visszaviszed. Nagy szolgálatot teszel nekem, ha látni engeded húgomat. ” A király megparancsolja, hogy hajókat eresszenek a vízbe, és evezősökkel Athén kikötőjébe vonul, a peiraieusi partokon köt ki. Amint apósához ért, megölelték egymást, és meghitt hangulatban társalogtak. Terus előadta jövetele okát, beszámolt felesége megbízatásáról, megígéri, hogy a lányt – ha elengedik –, hamar visszahozza. Íme, egyszer csak maga Philomela jelenik meg fejedelmi öltözékben; alakja még fejedelmibb. Mondják, hogy a naiasok és dryasok vonulnak így az erdő közepén – már ha nekik is ilyen díszük és öltözékük lenne. Tereus megpillantotta lányt, és úgy lobbant lángra, mint ha valaki a szőke kalász alá tüzet rakna, illetve ha lombot vagy a szénapajtába gyűjtött szénát égetné. Philomela alakja valóban gyönyörű, de a férfit a vele született testi ösztöne is hajtja, ugyanis azon a vidéken az emberek

11 hajlamosabbak a szerelmi vágyra. Olyan lángtól ég, amely népére is jellemző, de rá különösen is. Azt tervezi, hogy lefizeti a lány őreit, megvesztegeti a dajkát, és őt magát is hatalmas ajándékokkal fűzi meg, teljes királyságát odaígéri; vagy pedig elrabolja, és az elrabolt lányt vad háborúval védi meg. Zabolátlan szerelmétől leigázva mindenre elszánt, szenvedélyét nem tudta szívébe zárni. Már nehezen viseli a késlekedést, és vágyakozva szónokolva tér vissza Procne megbízatásához: felesége vágyát ürügyül használva immár a saját vágyát igyekszik beteljesíteni. A szerelem tette ékesen szólóvá; akárhányszor lépte át kérése az illendőség határát, hozzáfűzte, hogy Procne akarja így. Ezen felül még könnyezett is, mintha még a könnyeket is felesége megbízatásából adná át. Ti égiek! Az emberek szívét micsoda éjjeli sötét fedi! Tereust kegyesnek hiszik, miközben gaztettet készít elő, és bűne miatt dicsérik. Ráadásul még Philomela is támogatja a tervet, átöleli apja vállát, hízelegve kérleli, hogy ha jót akar vele tenni (valójában a vesztét okozni), akkor engedje, hogy elmehessen meglátogatni nővérét. Tereus Philomelát mustrálja; miközben nézi, már képzeletben ölelgeti. Látja, amint Pandiont csókolgatja, nyakát öleli – mindez tovább gerjeszti lobogó vágyát, táplálja őrületét. Akárhányszor a lány megöleli apját, azt kívánja, bár apja lenne (bár akkor sem lenne kevésbé istentelen). Kettejük kérésének enged az apa; Philomela örül, hálálkodik apjának. A szerencsétlen Philomela azt hiszi, hogy neki és nővérének mindez örömteli diadal, pedig inkább keserves gyász. Phoebus napisten fáradságos útjából már csak kevés volt hátra, lovai az olymposi égbolt alsó peremét taposták. Az asztalra királyi lakomát helyeznek, az aranyserlegekbe Bacchus italát töltik. Aztán mindenki csendes álomra tér, azonban a trák király még Philomela távozása után is csak a lányra gondol fölhevülve: felidézi alakját, mozgását, kezeit; amit még nem látott, azt saját vágyát követve képzeli el. Önmagában éleszti a lángot, gyötrődése elűzi az álmot. Új napra virradt. Pandion megszorítja a távozó veje jobbját, könnyezve bízza rá lányát útitársként: „Kedves vejem, csak azért adom át neked a lányom, mert erre kegyes ügy késztetett, és a két lány is így akarta – te is ezt kívántad, Tereus. A hűség és rokoni szív nevében az istenekre kérlek: atyai szeretettel óvd őt, és a lehető leghamarabb juttasd vissza hozzám, hogy törődött öregségemben édes támaszom legyen. Számomra minden késlekedés elviselhetetlenül hosszú. Te magad is, Philomela, ha van benned kegyesség, a lehető leghamarabb térj viszsza hozzám, hiszen elég baj már nekem az is, hogy nővéred távol van.” Kérlelte is, csókolta is lányát, a kérlelés közben ellágyulva sírva fakadt. Tereussal és Philomelával kezet fog, és így kéri őket, hogy tartsák meg szavukat. Lelkükre köti, hogy emlékezzenek meg róla, és a nevében is köszöntsék távol lévő lányát, unokáját. Zokogni kezdett, sírás öntötte el arcát, így a végén alig tudott elbúcsúzni. Megijedt, mert lelkében rosszat sejtett. Ahogy Philomelát a festett hajóra vitték, az evezőkkel szelni kezdték a tengert, és elhagyták a szárazföldet, Tereus fölkiált: „Győztünk! Álmaim álmát viszem magammal!” A barbár felujjong, alig tudja szívében tartani, halogatni az örömét. Sohasem veszi le róla tekintetét, mint amikor Iuppiter madara, a ragadozó sas görbe karmával fészkébe helyezi a nyulat: a fogoly nem menekülhet, a ragadozó zsákmányát nézegeti. Már meg is tették az utat, a kifáradt hajókból otthoni partra léptek. A király Pandion lányát a hegyekbe viszi, egy ősi erdők övezte eldugott istállóba. A lány sápad, remeg, mindentől fél, könnyezve kérdi, hol van nővére. Tereus átöleli, kiderül istentelen vágya; hiába kiált segítségért, hiába szólítja az apját és nővérét, és még a nagy isteneket is, Tereus erőszakkal tiporja le a magára maradt kislányt. Remeg, miként egy félénk bárány, amely sebesülten menekül meg a szürke farkas szájából, és még nem érzi biztonságban magát; vagy ahogy a saját vérével szennyezett tollú galamb retteg, és még mindig fél azoktól az erősen szorító karmoktól, melyek nemrég fogva tartották. Ahogy magához tért, megtépi kibontott haját, hangosan ütögeti karját, mintha gyászolna. Kezét kitárva így szól: „Te gaztevő barbár! Te kegyetlen! Sem a könnyező atya kérése, sem a

12 nővérem aggodalma, sem a szüzességem, sem pedig a törvényes házasságod nem tudott megindítani? Mindent összezavartál: nővérem vetélytársa lettem, te bigámista, Procnéval pedig ellenségek lettünk. Te galád, miért nem veszed el életem is, hogy gaztetted teljes lehessen? Bárcsak azelőtt megtetted volna, hogy megerőszakoltál! Akkor legalább halotti szellemem bűntől mentes lenne. Ha azonban az égiek látják ezt, ha az isteneknek van valami hatalmuk, ha velem együtt nem pusztult el minden, akkor előbb-utóbb utolér bosszúm! Szemérmem félredobva magam fogom gaztetted elmondani; mihelyt lehet, az emberek közé rohanok; ha itt az erdő közepén tartasz fogva, akkor a fáknak mondom el, és tanúként a sziklákat fogom megindítani. Hallja meg ezt az ég és az istenek, ha egyáltalán létezik bármilyen isten az égben.” E szavak haragra gerjesztik vad zsarnokot, de legalább ennyire meg is ijed tőlük. A haragtól és félelemtől indítva előrántja az övén függő hüvelyből a kardot, megragadja Philomela haját, hátra csavarja karjait, és erőszakkal megkötözi. Philomela nyakát nyújtotta; a kardot meglátva abban reménykedett, hogy megöli őt Teseus. A férfi viszont a lány egyfolytában panaszkodó, az atyai nevet szólítgató, folyamatosan beszélni igyekvő nyelvét csípővassal megragadja, istentelen kardjával levágja. A nyelv töve rángatózik, maga a nyelv a sötét földön hever, remegve morog valamit, vergődik, ahogyan a levágott kígyófarok szokott rángani. Haldokolva is gazdája nyomát keresi. Azt mondják – de még elhinni is alig merem –, hogy még e gaztett után is gyakran kielégítette vágyát a megcsonkított testen. Ezek után még képes megjelenni Procne előtt! Miután Procne megpillantotta férjét, rögtön megkérdezi, hogy hol marad a nővére. A férfi álságosan sóhajtozik, hazudozva gyászhírről beszél; könnyei miatt is szavahihetőnek tűnt. Procne vállairól letépi a széles aranycsíkoktól ragyogó fátylát, sötét gyászruhát ölt, üres sírt emeltet, gyászáldozatot mutat be a valójában nem létező halotti szellemnek, siratja nővére sorsát – pedig másféle siratásra szorulna. A napisten végigvonult a tizenkét csillagképen, eltelt az egy év. Mit is tegyen Philomela? Ha menekülne, őrség zárja el útját; az istálló kemény falai elmozdíthatatlan kövekből épültek; néma szája el se tudja mondani, mi történt vele. A fájdalom bizony igencsak leleményessé tesz, szerencsétlen körülmények közepette a találékonyság is nő. Ravasz módon egy szövőszéket eszkábál, arra feszíti a vetülékfonalakat, a fehér szálakba bíbor betűket sző, és így adja hírül, milyen gonoszság történt vele. Miután elkészült, átadja az egyik asszonynak, mutogatva kéri, hogy vigye el az úrnőnek. Ahogy kérte, elviszi Procnéhoz a vásznat, miközben nem is sejti, hogy mit rejt az átadott vászon. A vad uralkodó felesége kigöngyölíti a vásznat, és elolvassa nővére szerencsétlen írását. Hallgat – csoda, hogy meg tudta tenni. A fájdalom lakatot vert a szájára, panaszkodó nyelve nem talált olyan szavakat, melyek méltó módon fejeznék ki az igazságtalanságot. Még csak nem is sír, végső kétségbeesésében minden megengedett és meg nem engedett dolgot végiggondol, részletesen elképzeli a büntetést. Eljött az idő, amikor a trák nők Bacchus három évenkénti ünnepét megülik: titkos szertartásuk egyetlen tanúja az éjszaka; éjjel zeng Rhodope hegyvidéke a hangszerek metsző fémes ütésétől. A királynő ezen az éjszakán kiment házából, az istenség kultikus előírásait követve magához veszi az őrjöngés eszközeit: szőlőlevéllel díszíti fejét, bal oldaláról szarvasbőr lóg, könnyű dárda fekszik vállán. Procne eszeveszetten bolyong az erdőkben, társnői csapatosan kísérik. Belső fájdalmának őrülete szítja, de Bacchusra fogja ezt az őrjöngést. Üvöltözik, harci üvöltésben tör ki, beszakítja az ajtót, elrabolja húgát. Bacchusi jelmezbe öltözteti Philomelát, borostyánlomb mögé rejti arcát: a rémült lányt saját házába vonszolja. Ahogy a szerencsétlen Philomela rájött, hogy a gyalázatos ház küszöbét lépte át, megborzadt, arca teljesen elsápadt. Ahogy megfelelő helyre értek, Procne leveszi a kultikus öltözéket, felfedi szerencsétlen húgának szégyenkező arcát, és megöleli. Philomela azonban nem is meri fölemelni szemét, hiszen nővére vetélytársának tartja magát. Földre veti tekintetét; esküdözni akar, isteneket kíván tanúul hívni, de hang helyett csak mutogatással jelzi, hogy ez a becstelenség erőszakkal történt vele. Procne haragra lobban, indulatát nem tudja magában tartani, felszólítja húgát, hogy ne bőgjön: „A könnyek nem oldanak meg semmit, legfeljebb a fegy-

13 ver, vagy ha van valami, ami még a fegyvernél is hatásosabb. Húgom, én minden aljasságra kész vagyok. Fáklyával felgyújtom a királyi palotát, és a lángok közé taszítom Tereust, a gaztett kiötlőjét. Vagy fegyverrel vágom ki nyelvét, szemét és azon testrészét, amely szemérmed elvette. Vagy ezernyi sebbel fogom kiűzni testéből bűnös lelkét. Mindenre készen állok, a legnagyobbra is. Csak még azt nem tudom, mi legyen az.” Amíg Procne ezeket mondja, Itys közeledett anyjához. Éppen a fiú juttatja eszébe, mit is tegyen. Szívtelen pillantást vetett gyerekére, majd így szólt: „Jaj, hogy mennyire hasonlítasz apádra!” Egy árva szót sem szólt többet, gyászos gaztettet forral, magába fojtott harag emészti. Amikor azonban közelebb lépett a fiú, anyját üdvözölte, kis karjait nyaka köré fonta, és gyerekes kedveskedések közepette megcsókolta, mégiscsak megmozdult valami az anyában: megtört, megtorpant haragja. Bár nem akarta, mégis valami sírásra késztette, könnybe lábadt a szeme. Ahogy azonban észrevette, hogy a túlságos érzelmi kötődés miatt anyai lelke ingadozni kezd, kisfiáról újra húgára pillantott, majd fölváltva hol egyikre, hol másikra nézett, és így szólt: „Ez a fiú miért mondhat hízelgő szavakat, mikor a másik hallgatni kénytelen, hisz kitépték nyelvét? Philomela miért nem hívhat nővérének, ha ez anyjának hívhat? Pandion lánya, lásd csak, hogy milyen férfihoz mentél feleségül! Elfajzottál Pandion nemzetségétől, ha nem érzed, hogy Tereusszal szemben minden jámborság bűn.” Azonnal megragadja Ityst, miként a gangeszi tigris a szarvas szopós borját az árnyas őserdőben. A ház mélyén egy félreeső helyiségbe léptek; Itys már felfogja vesztét, kitárja kezét, azt kiáltozza, hogy „anya, anya”, próbálja átölelni, de Procne kardjával a gyerek mellkasa és oldala közé döf, és még tekintetét sem fordítja el. Ez az egyetlen seb elég lett volna Itys halálához, de a gyerek nyakát is elmetszi, a még élő és valamelyest életjelet mutató tagokat Philomela és Procne széttépi. Egyik része öblös üstben forr, a másik nyárson sisteregve sül. A szoba vértől ázik. A mit sem sejtő Tereust erre a lakomára hívja felesége. Eltávolítja a kísérőket és szolgákat, hazájának ősi rítusára hivatkozva, amelyen csak férje vehet részt. Tereus régi magas trónszékre ül, falatozik, és hasába tömi azt, aki saját véréből fogant. Homályba borult elmével mit sem sejt. Szól, hogy Ityst hozzák oda. A kegyetlen Procne tovább nem tudja örömét elrejteni, már alig várja, hogy vesztének hírnöke legyen. Így válaszolt: „Akit szólítasz, már benn van.” Tereus körbenéz, tekintetével keresi, hogy hol is van. Miközben Ityst fürkészi és ismételten szólongatja, előugrik Philomela, feldúlt haja az őrjöngő gyilkosság nyomaitól véres, majd Itys vérző fejét az apja fejéhez vágja. Most kívánta volna csak igazán, hogy beszélni tudjon, és méltó szavakkal fejezze ki örömét. A trák férfi üvöltözve feldönti az asztalt, az alvilági Styxből a viperahajú nővéreket szólítja. Először fel akarja vágni saját hasát, hogy – ha lehetne – kitépje belőle a borzasztó ételt, a lenyelt belsőségeket, majd sírva nyomorult gyermeke sírjának nevezi magát, végül kivont karddal kezdi üldözni Pandion lányait. Azt hihetnéd, hogy a menekülő athéni lányok testét szárny emeli: és valóban, szárny emelte föl. Az egyikük erdőbe, a másik épületek közé húzódik. A mészárlás nyomai még most is láthatók a begyükön, véres a tolluk. A fájdalmától és a büntetés vágyától sebes Tereus szintén madárrá változik, fején bóbita, megnyúlt csőre hosszú dárdaként mered előre. Búbos bankának hívják, úgy néz ki, mint egy fegyveres harcos. DAEDALUS, ICARUS ÉS PERDIX (MET. 8, 183–259.) Az Athénból gyilkosság miatt száműzött művész, Daedalus megépíti a Minotaurus labirintusát; tudja az épület titkát, ezért a király, Minos nem engedi el Kréta szigetéről. A jól ismert elbeszélés előzménye, szerves része Perdix története. Daedalus, Icarus és Perdix hármas alakja a művészet és (művészi) élet három útját testesíti meg. Daedalus megunta már Krétát és a hosszú számkivetést; megérintette lelkét a honvágy, de minden oldalról tenger állta útját. „A földön és a tengeren feltartóztathat, de az ég bizton nyit-

14 va áll, meneküljünk arra. Mindent elfoglalhat, de a levegőt nem foglalja el Minos” – gondolta. Elmerült a még ismeretlen művészetben, hogy megújítsa a természetet. Tollakat rakott egymás mellé, a kisebb után egyre nagyobbakat, majd a legnagyobbat egyre kisebbre váltva, mintha halmon nőttek volna, vagy mint ahogy a pásztorsípon a különböző nagyságú nádszálak sorakoznak egymás után lassú emelkedéssel. Aztán a középen lenfonállal fűzte össze őket, alul viasszal kötötte meg. Amint így összeállította, kevéssé meghajlította, hogy az igazi madarakat utánozza vele. Mellette állt fia, Icarus, s nem tudta, hogy saját vesztében gyönyörködik. Ragyogó arccal a szélben libegő pelyhek után kapdosott, majd hüvelykujjával a sárga viaszt puhítgatta, és játékával hátráltatta atyja csodálatos munkáját. Mikor a művész az utolsó simítást is elvégezte alkotásán, a kettős szárny közé lendítette testét, és függve maradt a meglebegtetett levegőben. Kitanította gyermekét is: „Mindig középre tarts, nehogy, ha alant repülsz, a tenger habja nehezítse el tollaidat, ha pedig magasabban, a tűz égesse össze. A két szélsőség közt a középen haladj, nem kell a csillagokat sem vizsgálnod, hogy tájékozódj, elég, ha engem követsz.” Megmutatta, hogy kell repülni, és a fiú vállaihoz illesztette az újfajta szárnyakat. Míg evvel babrált, és oktatgatta fiát, könny áztatta ráncos öreg arcát, megremegett az apai kéz. Megcsókolta, mintha tudta volna, hogy ezek az utolsó csókok, s szárnyain felemelkedve ő repült elöl, és aggódott útitársáért, mint a madár, mikor gyönge fiókáját a magas fészekből az égi útra bocsátja. Még biztatta, hogy jöjjön utána, tanítgatta a vészt hozó művészetre, mozgatta a saját szárnyait, és hátra-hátranézett fiára. Megbámulta őket a halász, miközben remegő nádszállal leste a zsákmányt, vagy a pásztorember, botjára támaszkodva, vagy a szántóvető az eke szarva mellett. Aki csak látta, amint a levegőt szelték, isteneknek hitte őket. Már bal felől Héra szigete, Samos, Délos és Paros mind elmaradtak, jobbra Lebinthos volt és a mézben gazdag Kalymné, mikor a fiú örülni kezdett a vakmerő repülésnek, elhagyta vezetőjét, és az ég felé vágyódva magasabbra vette útját. A hevesen tűző nap közelségétől meglágyult a viasz, amely összetartotta a tollakat, és szétfolyt. Szárnyait elvesztve, meztelen két karját már hiába rázta, nem tudott a levegőben megkapaszkodni. Zuhanás közben még atyja nevét kiáltotta. De hamarosan elnyelték a sötétkék hullámok, amelyeket aztán róla neveztek el Ikarosi-tengernek. A szerencsétlen apa – valójában már nem is apa – utána kiáltott: „Icarus! Icarus! Hol vagy? Merre keresselek? Icarus!” Hangos szóval ismételte, amíg csak meg nem pillantotta a tollakat a habokban. Akkor már mindent értett, elátkozta saját művészetét, és fia holttestét átadta a sírnak. Icarus kapta nevét az a vidék, ahol eltemette. Daedalust, amint éppen szerencsétlen gyermekét sírba helyezte, az iszapos vízelvezető árokból megpillantotta a fogolymadár (Perdix), és tollával tapsolt, énekével örömét tanúsította. Akkor még egyedüli példány volt, ezt a szárnyast korábban senki sem látta: ugyanis csak a minap jött létre ez a madárfaj, hogy számodra, Daedalus, hosszadalmas vád legyen. Ugyanis még régebben Daedalus nővére – mit sem sejtve a végzetről – saját bátyjának adta át oktatásra elsőszülött fiát, az útmutatásra fogékony lelkű, tizenkét éves fiút. A gyerek megfigyelte a hal közepén található szálkákat, majd ennek mintájára éles vaskéssel egybefüggő fogazatot vésett, vagyis fölfedezte a fűrészt. Ő volt az, aki elsőként kötött össze két vaskart egyetlen csomóval úgy, hogy – miközben végig egyelő távolságra maradnak egymástól – az egyik közülük egyhelyben áll, míg a másik kört rajzol. Daedalust elöntötte a féltékenység, és Minerva szent fellegváráról letaszította a fiút – azt hazudva, hogy véletlenül zuhant le. De a gyereket Pallas, a tehetség támogatója, zuhantában felfogta, madárrá változtatta, még a levegőben tollazattal fedte be. Az egykor villámgyors értelmének élénksége a szárnyába és lábába költözött; a neve ugyanaz maradt, ami előtte volt. Mégis ez a madár nem emelkedik a magasba, nem az ágakban, magas szirteken rak fészket: földközelben repül, bozótba helyezi tojásait: a régi zuhanásra emlékezve fél a magasságtól.

15 PYGMALION (MET. 10, 238–297.) Orpheus kedvese, Eurydice meghal. Orpheus lemegy az alvilágba, lantjátékával megnyeri az alvilág isteneit, akik megengedik, hogy Eurydicét visszavigye magával az életbe. Azonban még mielőtt kilépnének az alvilág kapuján, Orpheus – az istenek tilalma ellenére – hátratekint kedvesére, akit így örökre elveszít. (A trák mitikus költő, Orpheus és Eurydice történetét Vergilius is földolgozta a Georgica című művének negyedik énekében. Ovidius a vergiliusi változattal verseng. A két latin költő Orpheusábrázolása az európai művészet- és zenetörténet alapszövegei közé tartozik.) Eurydice elvesztése után Orpheus elutasítja a nők közeledését, a fiúszerelem felé fordul, visszavonulva a köveknek, virágoknak, fáknak, állatoknak énekel – a természet elbűvölve összesereglik Orpheus körül. A dalnok többek között Hyacinthusról, Myrrháról, Adonisról, Atalantáról énekel. Az Orpheus által elbeszélt történetek közül kiemelkedik Pygmalion epizódja, amelyik az ókor talán leghíresebb művésztörténete. Pygmalion, a ciprusi szobrász a Propoetis-lányok bűnös életét látva – hasonlóan Orpheushoz – elfordul a nőktől, és magában megteremti, majd kifaragja az ideális nő alakját. Ahogy a Propoetis-lányok bűnük miatt kővé meredtek, úgy Pygmalion szobra pont fordítva, élettelen anyagból élő emberré válik. Az újkori európai kultúrtörténet a teremtő zseni alakját szemlélte Pygmalion figurájában: az ovidiusi történet számtalan modern földolgozásban ismeretes. Propoetis lányai erkölcstelenségükben arra vetemedtek, hogy tagadták Venus istenségét. Azt beszélik, hogy a haragvó Venus büntetéséből ők voltak az elsők, akik testüket és jó hírüket áruba bocsátották. Ahogy szeméremérzetük eltűnt, arcukban a vér megkeményedett, és rideg kővé változtak – bár a különbséget alig lehetett érzékelni. Pygmalion látta őket, amint vétkesen élik életüket. Megutálta azokat a bűnöket, melyeket a természet bőven adott a női jellemnek. Hitvestárs nélkül, nőtlen éldegélt, sokáig nem osztotta meg ágyát senkivel. Közben csodás művészi teremtőerővel hófehér elefántcsontszobrot faragott, és gyönyörű alakkal ruházta föl: ilyen alakkal egyetlen nő sem születhet. Szerelmes lett saját alkotásába. Úgy néz ki, mint egy valódi lány: azt hihetnéd, hogy él, és mintha meg akarna mozdulni, csak éppen szégyenlős természete tartja vissza. Olyan tökéletes a mű, hogy nem is tűnik műnek. Pygmalion csodálja a mesterséges testet, és szívében szerelem támad. Gyakran nyújtja ki kezét a szobor iránt, és megtapintja, hogy test vagy szobor az. Még akkor sem vallja be, hogy puszta elefántcsont. Csókolja, és azt hiszi, hogy a szobor viszonozza a csókot; beszél hozzá, ölében tartja. Úgy gondolja, hogy ujjai alatt benyomódik a megérintett testrész, attól tart, hogy a megszorított testrész elkékül. Hol becézgeti, hol pedig ajándékokat visz neki, csupa lányoknak kedves dolgot: kagylót, sima kavicsot, kis madarat, ezerszínű virágot, liliomot, tarka labdát, borostyánt – a napisten leányainak fáról hulló könnyeit. Ruhával is díszíti tagjait, ujjaira gyűrűt hőz, nyakára hosszú nyakláncot helyez, füleibe sima gyöngyöt, mellére szalagokat tűz. Minden jól áll neki, de meztelenül is legalább ilyen szép. Sidóni bíborcsigába áztatott lepedőkre helyezi, ágyasának nevezi, megdöntött nyakát óvatosan – mintha érezne – lágy tollpárnára fekteti. Elérkezett Venus ünnepnapja, melyet egész Ciprus nagy sokadalommal ünnepelt. Összerogytak az arannyal bevont széles szarvú üszők, miután hófehér nyakuknál letaglózták őket, füstölt a tömjén. Az áldozatot bemutatva Pygmalion megállt az oltárnál, és félénken így szólt: „ha ti istenek, mindent meg tudtok adni, azt kérem, hogy feleségem legyen…”; azt nem merte kimondani, hogy „az elefántcsontszobor lány”, csak azt, hogy „hasonló az én elefántcsontszobromhoz.” Az aranyragyogású Venus személyesen eljött az ünnepére; nagyon is értette, hogy valójában mire utal Pygmalion kívánsága. Az isteni jóindulat jeléül a láng háromszor csapott föl, háromszor lobbant föl az ég felé a tűz nyelve. Pygmalion visszatér lányszobrához, ágyba fekteti, megcsókolja – úgy tűnt, hogy a szobor melegedni kezd. Ismét megcsókolja, kezével a mellét fogdossa; a megfogott elefántcsont lágyul, leveti keménységét, benyomódik az ujjai alatt, ahogy a hymettusi viasz lágyul a napon, és a hüvelykujj érintésétől sokféle alakot ölt magára, és minél inkább gyúrják, annál gyúrhatóbbá válik. Bámul, örül, de kételkedik,

16 fél attól, hogy valami megtévesztés áldozata. A szerelmes férfi keze újra és újra megtapogatja: élő test lett, érzi az ujjával megérintett erek lüktetését. Akkor a paphosi hős hálatelt szavakkal mond köszönetet Venusnak, szájával megcsókolja a már végre igazi szájat. A lány érzi, hogy csókot kapott, elpirul, félénk szemét kinyitja a napfényre: a napvilággal együtt pillantja meg szeretőjét is. Az istennő tette lehetővé, így meg is jelenik nászukon; a holdsarló kilencszer változik teliholddá, amikor a lány megszüli Paphost, akiről Ciprus szigete másodnevét kapja. MYRRHA (MET. 10, 298–502.) Orpheus énekében a Pygmalion-epizódot követi Myrrha története. Pygmalion gyereke Paphos, Paphosé Cinyras, Ciprus királya, akinek születik egy lánya, Myrrha, aki apjába lesz szerelmes. (Myrrha fia Adonis lesz.) A személyes válságot és a borzalmas szexuális bűnbeesést hitelesen ábrázolja a lélekábrázolás nagy mestere, Ovidius, aki – írói technikáját tekintve – sokat merített a nagy attikai tragédiaírótól, Euripidésztől. Ez a részlet is Euripidész darabjainak fülledt hangulatát idézi. Myrrha monológja az ovidiusi művészet jellegzetes darabja. Paphostól származik Cinyras, akit a boldog emberek közé lehetett volna sorolni, ha nem született volna gyereke. Borzasztó, amiről énekelni fogok; távozzatok, lányok; távozzatok, szülők! Vagy ha az énekem leköti a figyelmetek, akkor ezúttal ne higgyetek nekem, ne gondoljátok, hogy igaz, amit beszélek! Ha mégis hisztek, akkor a büntetést is higgyétek el! Mivel a természet megengedi, hogy egy ilyen bűn napvilágot lásson, hálát adok, hogy a mi ismarosi (trák) népünk és a mi vidékünk, földünk oly messze van attól a tájtól, amely ilyen borzalmat képes szülni. A panchaiai (arab) föld legyen csak gazdag balzsamban, teremjen fahéjat, cserjéiből nyerjen kenőcsöket, fái tömjént izzadjanak, sokféle virág borítsa be – de mirhát miért is terem? Ez az új fa nem ért meg annyit. Cupido tagadja, hogy ő okozta volna a sebet nyilaival, hangoztatja, hogy a fáklyájának semmi köze nem volt ehhez a bűnhöz. A három fúria egyike legyintett meg téged, Myrrha, styxi lángcsóváival, méregtől duzzadó kígyóival. Bűn a szülő iránt érzett szerelem. Ez a vonzódás még a gyűlöletnél is nagyobb bűn. Mindenfelől sereglenek a kérők, téged kívánnak, egész Kelet ifjúsága kezedért küzd. Myrrha, e sokaságból válassz magadnak egyetlen férfit! De csak egyetlen férfi ne legyen e sokaságban! Myrrha azonban tudatában van e rút szerelemnek, küzd is ellene, és magában így beszél: „Hova ragad szívem? Mire is készülök? Kérlek, titeket, istenek, és téged is, családi tisztelet és szentelt szülői jog: akadályozzátok meg ezt az istentelenséget, álljatok ellen bűnömnek! Ha egyáltalán bűnről van szó: úgy tűnik, hogy a családi tisztelet nem tiltja az ilyen szeretkezést. Az állatok válogatás nélkül párosodnak, senki sem tartja visszatetszőnek, ha az üszőt saját apja hágja meg. A csődörrel is fedeztetik saját csikóját. A kecske az általa nemzett gödölyékkel üzekedik, és a madarak is gyakran attól termékenyülnek meg, aki őket magukat nemzette. Termékenységükben szerencsések, akiknek mindez megengedett! Az emberi akadékoskodás szülte ezeket a gonosz szabályokat, és amit a természet megenged, azt az irigy törvénykezés megtagadja. De azt is mondják, hogy léteznek olyan népek, ahol a fiú az anyjával, a lány az apjával egyesül, hogy a családi szeretet a kettőzött szerelemmel növekedjék. Én szerencsétlen, hogy nem élhetek azon a vidéken, és attól kell szenvednem, hogy a vak véletlen hova szült engem! De miért is kérődzöm mindig ugyanazon? Tiltott remények, távozzatok tőlem! Méltó arra, hogy szeressem, de csakis mint atyát. Vagyis ha nem lennék a nagy Cinyras lánya, akkor lefeküdhetnék Cinyrasszal, de mivel hozzám tartozik, ezért nem tartozhat hozzám. Éppen a közelsége válik káromra, idegenként több esélyem lenne. Lehet, hogy messze kellene innen szöknöm, el kellene hagynom e hazai vidéket, hogy elkerülhessem a bűnt. Mégis valamely elvetemült sóvárgás tart itt engem, a szerelemest, hogy Cinyrast közelről láthassam, érinthessem, megszólítsam, csókoljam – ha már ennél tovább nem mehetek. Tovább akarsz menni, te istentelen lány? Felfogod, hogy a jogi viszonyokban, elnevezésekben mekkora zavart okozol? Anyád vetélytársnője, apád ágyasa lennél? Gyereked nővérének,

17 testvéred anyjának fognak hívni? Nem félsz a sötét kígyóhajú fúriáktól, akik megjelennek a bűnös szívű embereknek, és vad fáklyákkal támadnak szemükre, arcukra? De te, amíg testedben nem követted el a borzalmat, addig lelkedben se képzeld el, és ne szennyezd be tiltott szeretkezéssel a hatalmas természet törvényét! Még ha akarnád is, akkor sem lehetséges: Cinyras istenfélő és törvénytisztelő. Hogy szeretném, ha ő is hozzám hasonlóan ettől az őrülettől szenvedne!” – így szólt. Cinyras a kérők nagy száma miatt nem tudta, mit is tegyen, ezért különféle neveket emlegetve kérdezgette a lányától, melyiküket választana férjéül. Myrrha kezdetben hallgat, epekedve tekint atyja arcára, szemét forró könny borítja. Cinyras azt hiszi, mindez kislányos izgalomból fakad, ezért kéri, ne sírjon. Letörli arcát, meg is csókolja. Myrrha túlságosan is örül a kapott csóknak, és miután apja újra megkérdezte, hogy milyen férfit akar, azt válaszolta: „hozzád hasonlót.” Az apa nem fogta föl lánya beszédét, ezért megdicsérte érte: „mindig legyen benned ilyen erős a családi kötődés.” Ahogy Cinyras a családi kötődésről szólt, a lány – bűnének tudatában – lehajtotta fejét. Éjszaka volt, az álom elringatta az emberek testét, gondját-baját. De Cinyras lánya virraszt, olthatatlan tűz emészti, őrült vágyán töpreng; néha lemond a reményről, olykor azonban meg akarja valósítani; szégyenkezik, ugyanakkor vágyakozik; nem tudja, mit tegyen. Ahogyan az utolsó fejszecsapás előtt senki sem tudja, hogy a hatalmas kivágott fa merre dől, és minden irányban rettegnek, így Myrrha ingatag lelke is a változékony sebesüléstől legyengülve hol erre, hol arra hajlik, mindkét irányba sodródik. Csak a halálban talál gyógyírt és enyhet szerelemére. A halált kívánja. Fölkel, elhatározza, hogy kötéllel megfojtja magát. Övét az ajtó fölé akasztja, és így szól: „Édes Cinyras, isten veled, és vedd észre, miért haltam meg!” Falfehér nyakát a hurokba akasztja. Azt mondják, hogy a dajka épp ott gubbasztott nevelt lányának ajtaja előtt, és a hűséges öreganyó meghallotta a suttogva kiejtett szavakat. Fölkel, föltépi az ajtót, meglátja az öngyilkosság előkészítésére utaló jeleket; abban a pillanatban fölsikolt, mellét veri, megtépi ruháit, a nyakról meglazítja és leveszi a kötelet – közben nem ért rá sírni, de végül is kitörtek könnyei, megölelte a lányt, és kérdezgette, miért akarta fölakasztani magát. A lány némán hallgat, mozdulatlanul a földet nézi, fájlalja, hogy addig halogatta az öngyilkosságot, amíg az előkészületeket le nem leplezték. Az öreg dajka nem adja föl, felfedi ősz haját, elapadt melleit, és – felidézve, hogy a bölcsőben hogyan táplálta tejével – kéri, hogy bármi is okozza fájdalmát, ossza meg vele. Myrrha elfordul a kérdezgetőtől, fölsóhajt. A dajkának föltett szándéka, hogy kinyomozza a bajt, és puszta titoktartásnál többet ígér: „Mondd el, és engedd, hogy segítsek! Öreg vagyok, de nem erőtlen. Ha őrület bánt, van egy vajákos, aki ráolvasással, füvekkel meggyógyít. Ha valaki szemmel vert, varázsszertartással megtisztítunk. Ha az istenek haragja ér, áldozatokkal kiengesztelhető a harag. Másra nem tudok gondolni. Vagyonod, családod épségben fejlődik, anyád és apád is él.” Apja nevét hallva Myrrha nagyot sóhajt. A dajka még akkor sem gondol semmiféle gaztettre, ugyanakkor megérzi, hogy szerelemről lehet szó. Kitart elhatározásában, könyörögve kéri, hogy bármi is az, tárja föl neki. Az öregasszony ölébe vonja a zokogó lányt, erőtlen karjaival öleli tagjait, és így szólt: „Megértettem: szerelmes vagy. Ne aggódj, ezen a területen is hasznát veheted buzgóságomnak, és semmiről sem fog tudni apád.” Myrrha őrülten kitépi magát a dajka öléből, az ágyba fúrja arcát, és felkiált: „Kérlek, távozz, légy tekintettel keserves szégyenemre!” Minthogy a dajka még ekkor sem tágított, Myrrha így szólt: „Vagy távozz innen, vagy hagyd abba, és ne kérdezd, mitől van fájdalmam! Gaztett az, amit minden igyekezeteddel tudni akarsz.” Az öregasszony megrémül, az öregségtől és a riadalomtól remegő kezeit kitárja, könyörög, a nevelt lánya lába elé borul. Hol hízelgéssel próbálja rávenni, hogy avassa be titkába, hol pedig megfenyegeti, hogy elárulja: öngyilkosságra készült, föl akarta akasztani magát. Megígéri, hogy segítségére lesz, ha elárulja, kit szeret. Myrrha fölemelte arcát, elkezdett sírni, könnyeivel áztatta a dajka mellét, többször próbálta megvallani, de többször elharapta a szavát, szégyenbe borult tekintetét ru-

18 hával fedte el, és így szólt: „Boldog vagy anyám, hogy te lehetsz a felesége!” Csak ennyit mondott, és felsóhajtott. A dajka most megértette; jeges félelem hatolt át tagjain, csontjain, ősz fején a haj teljesen felborzadt, minden hajszála az égnek meredt. Sokat beszélt, amennyire tőle telt, igyekezett a borzalmas szerelmet kiverni a lány fejéből. Myrrha tudja, hogy az intelmek igazak, mégis határozott szándéka, hogy meghal, ha nem lehet övé szerelme. Erre a dajka így szól: „Élj csak, legyen hát a tiéd a te…” – nem merte azt mondani, hogy az „apád”, inkább elhallgatott, és esküvel erősíti meg ígéretét. Ceres istennő évente visszatérő ünnepét ülték a kegyes anyák, amikor is hófehér ruhával fedve testüket a gabonatermés zsengéjéből kalászkoszorút mutatnak be áldozatul, és kilenc éjszakán keresztül tilalommal tartózkodnak a szerelemtől, a férfi érintésétől. Az asszonyi sereglet tagja Cenchreis is, a király felesége, aki titkos szertartásokon vesz részt. Amíg tehát a nászágyat elhagyta a törvényes hitves, az segítőkészsége miatt elvetemült dajka belebotlik a bortól kába Cinyras királyba, és föltárja előtte ezt a szerelemet a maga valójában, csak éppen a nevet hallgatja el. A lány kinézetét is dicséri; amikor pedig a király a lány életkorát kérdezi, azt válaszolja: „Ugyanannyi idős, mint Myrrha.” A dajka parancsot kap, hogy vezesse elő. Mihelyt hazatér a dajka, így szól Myrrhához: „Örvendezz, lánykám, győztünk!” Mégis a szerencsétlen lány nem tud teljes szívből vigadni, bús lelkét balsejtelem tölti el, azonban örömöt is érez – ilyen ellentétes érzelmek kavarognak benne. Eljött az idő, amikor minden elcsöndesedik, az Ökörhajtó a Nagymedve csillagai között oldalra fordítja a rudat, és lefelé dönti a szekeret. A lány saját vétkéhez közeledik. Az égboltról elmenekül az aranyló hold, fekete felhők fedik az elbújt csillagokat, az éjszaka fényei megszűnnek. A csillagképek közül elsőként te takarod el arcodat, Icarus, majd lányod, Erigone, akit az apja iránti kegyes szeretet tett istenivé. Háromszor botlott meg a lány. A baljós jel figyelmeztette: forduljon vissza. Isteni előjelként a gyászos kuvik halálhozó éneke háromszor hangzott fel. Mégis továbbhalad, a sötétség és a fekete éj csökkenti szégyenérzetét. Baljával a dajka kezét fogja, jobbjával pedig tapogatózva keresi a sötétbe borult utat. Már a hálószoba küszöbéhez ér, már kinyitja az ajtót, már be is vezetik. Megroggyan térde, lábai remegnek, eltűnik színe és vére, elhagyja bátorsága, miközben közeledik. Minél inkább közeledik saját gaztettéhez, annál inkább megborzad. Bánja, hogy elszánta magát, szeretne visszatérni úgy, hogy ne ismerjék föl. Az anyóka kezénél fogva vezeti a habozót, odaviszi a magas kerevethez, átnyújtja, és így szól: „Cinyras, vedd csak, tiéd a lány.” Az átkozott testeket egyesíti. Az apa saját húsát-vérét fogadja bemocskolt nászágyába, a kislányos szorongást oldja, buzdítja a félénk lányt. Talán még az életkornál fogva „lányomnak” is hívta, míg a lány „apámnak” – hogy a bűnhöz még a megszólítás se hiányozzék. Az istentelen lány terhesen távozik apja hálószobájából, átkozott méhben hordja a magot, és hordozza a megfogant bűnjelet. Következő éjjel megismétlődik a gyalázat. Így ment tovább, mígnem végül Cinyrasban a sok szerelmi együttlét után vágy támadt arra, hogy megismerje szeretőjét. Lámpát vesz elő, a fényben megpillantja a gyalázatot: saját lányát. A fájdalomtól elnémul, a falra akasztott hüvelyből előrántja kardját. Myrrha elfut. A sötét, vak éjszaka leple alatt megmenekül a haláltól. A végtelen pusztaságban kóborol, elhagyja a pálmafás Arábiát, a panchaiai földeket. Kilenc alkalommal tért vissza a holdsarló, és még mindig bolyongott, végül kifáradva Sába földjén pihent meg. Már nehezen hordozta méhe terhét. Akkor azt sem tudva, mit kérjen, a halálfélelem és életundor között ingadozva a következő kérést fogalmazta meg: „Ha van istenség, akinek szíve nyitva áll a bűnvalló előtt: megérdemeltem, nem is vonakodok a zord büntetéstől. De nehogy életemmel az élőket, halálommal a holtakat gyalázzam meg, mindkét birodalomból űzzetek el, átváltoztatva tagadjátok meg tőlem az életet és a halált!” Van olyan istenség, akinek szíve nyitva áll a bűnvalló előtt. Legalábbis utolsó kívánságát meghallgatták az istenek. Mert íme, miközben beszélt, a föld befedte lábát, fölhasadt körmeiből oldalra gyökerek ágaznak, hogy a nyúlánk törzs támaszai legyenek, a csontozata kemény fává változik, de középen a csontvelő megmarad, a vérből nedv lesz, a karokból vastag, míg az ujjakból vékony

19 ágak, a bőr keménnyé kérgesedik. A növekvő fa már a terhes hasat is körbefonta, elborította a mellkast, és már majdnem befedte a nyakat: Myrrha nem viselte el a lassúságot, és lebukott, hogy elébe menjen a köréje növekvő fának, arcát a kéreg alá merítette. Bár testével együtt régi érzékenységét is elvesztette, mégis sír, meleg cseppek hullnak a fából. A fatörzsből csepegő könnycseppeket is tisztelet övezi, gazdájának nevéről mirhának nevezik, és amíg világ a világ, beszélnek róla. ORPHEUS HALÁLA (MET. 11, 1–66.) Orpheus befejezte énekét; dala elvarázsolta a természetet. Azonban a szerelmükben visszautasított trák nők bosszút akarnak állni az isteni dalnokon. Amíg a trák költő ezzel az énekével a fákat, a vadállatok lelkét megindította, a sziklákat pedig megmozdította, magához vonzotta, íme, trák nők – vadak bőrével fedve önkívületben tobzódó mellüket – egy dombtetőről megpillantják az éneklő Orpheust, amint a dallal összhangban pengeti a húrokat. Az egyik nő megrázta a levegőben a haját, és így kiáltott föl: „íme, íme, itt van, aki megvet minket!” Apollo költőjének zengő fejéhez egy gerelyt hajított – minthogy a hegyét levelek fedték, ezért csak foltot hagyott, de sebet nem okozott. A másik nő fegyverként követ ragad: elhajítja, de még a levegőben a követ leigázza az énekhang és a lantjáték összhangja, és Orpheus lába elé zuhan, mintha bocsánatért esdekelne az oly őrült merényletért. De az esztelen harci kedv csak növekszik, minden határt átlép, az őrült Erinys veszi át az uralmat. Az összes fegyver ellágyulna az énektől, de a görbe sípú fríg fuvolák, dobok, csattogó ütések, bacchusi üvöltések túlharsogják a lant hangját. Akkor viszont vörösleni kezdtek a kövek a már nem hallható költő vérétől. Először a számtalan madarat, kígyót, állatseregletet – akik még mindig az énekes hanga igézetében álltak –, az orpheusi előadás díszes nézőseregét ragadták el a Maenasok, majd Orpheus felé fordulnak, és összesereglenek, mint a madarak, ha olykor megpillantják az éjjel madarát, amint fényes nappal bolyong; vagy ahogyan a reggeli küzdőtéren – miután mindkét oldalról nézőtért emeltek – a kutyák zsákmányává válik a pusztulásra szánt szarvas. A költőre rátámadnak, és a nem ily szolgálatra készített, zöldellő lombú thyrsus-botokat ráhajítják. Egyesek rögöket, mások fáról szakított ágakat, ismét mások köveket hajítanak. Hogy az őrjöngésük nem maradjon fegyver nélkül, éppen akkor ökrök szántották a földet talajba nyomott ekével, és tőlük nem messze izmos földművesek nagy izzadsággal ásták a kemény talajt, hogy táplálja őket. Meglátják a női seregletet, munkaeszközeiket elhajítják, elmenekülnek, az elhagyott földön szétszórva hever sok gereblye, súlyos ásó, hosszú kapa. Miután a megvadult asszonyok fölkapták ezeket, és a szarvukkal támadó ökröket széttépték, visszarohannak, hogy elpusztítsák a költőt. Könyörögve tárja karjait, de ez az első alkalom, hogy hiába beszél, senkit sem indít meg hangjával; a szentségtörő nők meglincselik, a szél elsodorja a kilehelt lelkét, amely száján távozik – istenem, ez az a száj, melyet még a sziklák is meghallottak, az érzékeny vadak is megértettek! Orpheus, téged sirattak a gyászoló madarak, téged a csapatokba tömörült vadak, téged a kemény sziklák, téged az erdők, melyeket azelőtt gyakran megindított éneked. Téged gyászolt a fa, amely gyászában mintegy leborotválta fejét: lehullajtotta lombját. Azt beszélik, hogy a folyók saját könnyeiktől áradtak; a naisok és dryasok gyászruhát öltöttek, frizurájukat megbontották. Orpheus tagjai más és más helyen szétszórva hevernek; a fejet és a lantot, Hebros, befogadod, és – kész csoda! – amíg a folyó közepén sodródik, a lant valamilyen panaszdalt kesereg, panaszdalt mormol az élettelen nyelv, panaszdalt visszhangoznak a partok. Végül a fej és a lant a tengerbe sodródik, elhagyja a szülőföldjének folyóját, Lesbos szigetén, Méthymna városánál ér partot: itt, az idegen fövenyre sodródott fejet, víztől csepegő kusza hajat egy kígyó akarja elnyelni. Azonban Phoebus ott terem, megállítja a harapni készülő kígyót, kitátott száját kővé merevíti, és ebben a nyitott állapotban rögzíti a tátongó nyílást.

20 Orpheus árnya az alvilágba surran, fölismer minden helyet, amelyet már korábban is látott, a kegyes lelkek elysiumi mezőjén keresi és meg is találja Eurydicét, vágyakozva öleli át karjaival. Ott aztán hol egymás mellett sétálnak kettesben, hol előre engedi Eurydicét, és úgy követi őt, hol pedig Orpheus megelőzi Eurydicéjét, előtte lép: most már teljes biztonságban nézhet vissza rá. MIDAS ÍTÉLETE (MET. 11, 146–193.) A valóban létező fríg uralkodó, Midas alakja körül hamar megindult a legendaképződés. Egyrészt ő lett a mesebeli gazdag király, a bölcsesség példája, másrészt Midasra ruházták az esetlen bolond komikus szerepét. Ovidius – nem csoda – ez utóbbi vonást emeli ki. Silenus istentől bármit kérhet Midas: a király kívánsága, hogy amihez hozzáér, minden változzék arannyá. Minthogy étele, itala, családtagjai is arannyá változtak, az aranypalotában éhező, szomjazó, magára maradt uralkodó csak nagy nehezen tud megszabadulni az átokká váló áldástól. Később még egy hibát elkövet, végleg nevetségessé válik. Midas története sok szempontból az Orpheus-történet komikus párjának tekinthető, számos közös motívum köti össze a két elbeszélést. Midas megutálta a kincseket, vidéken és erdőkben élt, Pan istent tisztelte, akinek állandó lakhelye a hegyi barlangokban volt. De továbbra is tompa felfogóképességű maradt, eszement ötletei – mint azelőtt – újra csak ártottak az úrnak. Ugyanis van egy hegy, Tmolus, amely messziről tekint alá a tengerre, meredeken szökken az égbe, két irányba lejtősen terül el: az egyik oldalon Sardeis városáig ér, a másikon a kicsiny Hypaipa határolja. Míg Pan egy alkalommal éppen azon a környéken büszkélkedik énekével, és viasszal ragasztott sípján könnyed dalt játszik a lenge nimfák előtt, arra vetemedett, hogy saját teljesítményéhez képest Apollo dalát lenézze. Egyenlőtlen küzdelemhez járul, Tmolus fog ítélni. Az ősöreg bíró saját hegyén telepszik le, füléből kipiszkálja a fákat. Sötét haját csak tölggyel koszorúzza, homorú halántékán makkok csüngnek. A nyáj istenére tekintve így szólt: „a bíró készen áll.” Pan pásztori sípján játszik, barbár énekével elbűvöli Midast, aki éppen ott volt, belebotlott az éneklő istenbe. Tmolus Phoebus tekintete felé fordul: fejének mozdulatát az erdő is követte. Apollo szőke haját parnassosi babérral övezi, tyrosi bíborcsigával átitatott köpenye a földet söpri, baljában gyöngyökkel és indiai elefántcsonttal kirakott lantot tart, jobb kezével a pengetőt ragadta meg. Már a megjelenés is művészre vallott. Akkor gyakorlott ujjával megpendíti a húrokat; a hang édessége elbűvöli Tmolust, aki Pannak megparancsolja: a nádszálaival hátráljon meg a lant előtt. Mindenki elfogadja a tisztelet övezte hegy ítéletét, véleményét, egyedül Midas kifogásolja, és igazságtalannak nevezi. A délosi Apollo nem tudja elviselni, hogy Midas érzéketlen hallószervei továbbra is emberi fül alakjával rendelkezzenek: megnyújtja azokat, fehérlő szőrökkel borítja, mozgathatóvá alakítja az alját, és forgathatóvá teszi. Midas maradék teste emberi marad: egyedül ez a rész esik átok alá; lomhán bandukoló csacsi fülét ölti magára. Midas borzasztó szégyenében el szeretné rejteni, bíbor tiarával akarja elfedni a halántékát. De volt egy szolgája, aki a hosszú haját pengével szokta vágni. Megpillantotta, és eltöltötte a vágy, hogy kibeszélje; a meglátott ocsmányságot azonban nem merte elhíresztelni, ugyanakkor magában tartani sem volt képes. Elvonult, gödröt ásott, és halkan mormolva elmondta, a kiásott földbe belesúgta, hogy miféle füleket látott az uralkodón, majd a földet visszatemette, vagyis saját beszédének tanúját elfedte. A gödröt betemetve némán távozott. Azonban azon a helyen sűrű, zizegő nádas kezdett nőni, és mihelyt egy év elteltével megnőtt, elárulta a földet megművelő szolgát: ugyanis a lágy déli széltől mozgatva susogja az eltemetett szavakat, a királyt gúnyolja a fülei miatt.

SZEMELVÉNY AZ AMORES KÖTETBŐL – NYÁRI DÉL, BABITS MIHÁLY FORDÍTÁSA Forró nyár; fele útját járta meg a nap az égen, lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem. Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny. Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény, vagy mikor eltün a nap, s halk árnyakkal jön az alkony, vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba. Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz: a remegő lánykát merni tanítja az árny. Ime Corinna bejő, öltözve rövid tunikába; kettős hajfonata rejti nyakának ivét: így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis, így a hires Láis dús szeretői elé. Ritka szövésű finom tunikája, nem sokat árt az: mégis tépte kezem, s védekezett a leány, védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt, s végre mohón önkényt adta föl a diadalt. S óh mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján szomjú szemem nem lelt egy makulányi hibát. Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam! mily dagadón idomult emleje ujjam után! S csókvert melle alatt mily tündöklő sima has nyúlt! Mily buja, dús csípők! Mily fiatal, deli comb! Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne, s minden szépségét meztelenűl ölelém. Gondolhatni a többit!... Lankadtan pihenünk már... Óh csak bús nyaraim sok dele volna ilyen! SZEMELVÉNY AZ ARS AMATORIÁBÓL – AZ IDŐSEBB NŐ ELŐNYEI, GÁSPÁR ENDRE FORDÍTÁSA Vedd, hogy az éltes nő mindig nagyon érti a dolgát És a tökélyre vivő hosszú gyakorlat övé; Évei számát is jóváteszi külseje ápolt Volta s ügyel rá, hogy senki ne lássa korát. Hogy kedvedre legyen, száz formát ád a gyönyörnek, Mert kitalálásban túltesz a képeken is. Nem vár ingert sem, hogy sarkantyúzza a vágyat. Egyenlő örömet kapjon a férfi s a nő! Gyűlölöm én a gyönyört, ha nem élvezi ez s amaz egykép (Éppen ezért nem hat rám a fiúszerelem): Gyűlölöm azt, ki azért ad csak, mivel adnia szükség És esze hímzésén jár, mikor átölelem. Nincs öröm ott, hol a lány mesterséget gyakorol csak; Mesterségbeli csók engem ugyan sose vonz. Jól egyedül az igaz szerelem szava hangzik e fülnek És ha a nő esdőn mondja: „Vigyázz! Ne tovább!" Lássam alélt szemeit nehezen lecsukódni, miközben Bágyadtan hever ott s félretaszítja karom.

22 Ily készséget az Ég nem juttat a gyermeki kornak, Ezt csak az érti, ki már hétszer öt évet elért. Elhiheted, ha koros hölgyekkel akarsz enyelegni, Némi kitartással dús jutalomra találsz. Imhol, a meghitt pár most bújt a meleg nyoszolyába. Jöjj ide, Múzsa s maradj veszteg a zárt kapunál! Benn ontják, tereád nem vetve ügyet sem, a bókot, Nem teszi ott hanyagul senki ölébe kezét. Bőven akad, mivel eljátszhasson az ujj ama szerven, Melytől Ámornak kap nyila titkos erőt. Hallgass rám s a szelíd szerelem gyönyörét ne siettesd, Lassan idézd csak, akart késlekedéssel elő. És ha elérsz oda, hol legtöbb a leányban az érzék Puszta szeméremből vissza ne rántsd magadat; Nyomban a vágy remegő tüze fog kicikázni szeméből, Mint ha a nap sugarát tükrözi vissza az ár. Játszi panaszban tör ki utána, szerelmi nyögésben S lágyszavú bugásban, mely enyelegve fakad. Ámde vitorláid kifeszítve, ne szűnj meg ölelni Nődet előbb, mint ő és ő se siessen eléd: Érj vele együtt célt! Az a kéj netovábbja, ha férfi S nő ugyanegy percben hull elaléltan alá. Így intézd a dolog menetét, ha kifutja idődből S titkos műved nem sürgeti aggodalom.