Zsidov Magdolna Találkozás Elsárgult képek, sápadt arccal nézed. Megfakult remények, soha meg nem érted, Kamaszként szívedben, kettétört szerelem! Emléke megfogan, újraszült csókokkal, Időtlen vágyakkal, köddé vált álmokkal.
A nő reszketve húzta magán össze a kabátot, ahogy elhelyezkedett a vonatfülkében. Nem tudta eldönteni, a kialvatlanság, vagy a gyér fűtés miatt fázik olyan irdatlanul, hogy úgy érezte, sosem melegszik fel. Ezen az éjjelen, a fejében toluló gondolatok, nem sok időt engedtek az álomnak. Az emlékei nem hagyták megnyugodni. Az éjszaka után, most az úton is, a múltra, arra a néhány csodás nyárra emlékezett, amelyek már megállíthatatlanul a nőt érlelték benne, a kamasz lányban. Még az ujjai is mozogtak, ahogy számolgatta az időt, hány éve is annak, amikor a férfit utoljára látta? Több mint negyven év telt el, s a négy évtized sem volt elegendő, hogy kitörölje emlékeiből azt a három évet. Vele találkozik most, már régen várt erre, akkor meg mitől fél? Egyre biztosabb lett benne, hogy az izgalom nem engedi felmelegedni, mert senkin nem látta, hogy fázna. A vonat nem egy Pendolino csoda volt. Ócska, lefárasztott gépteste, megfeszítetten küzdött, hogy az erejéből fussa minden állomásig. A nő arra gondolt, hogy az utasai, a sok év alatt, bizonyára azt remélték, egy különleges utazás, egy mesés találkozás vár rájuk. És valószínű, mindig akadt olyan, akinek valóság lett, és volt, akinek örök vágyakozás maradt. Vajon neki, a mindig várakozónak, mit nyújt majd ez a viszontlátás? Nem, semmiképp sem okozhat csalódást! Abban bízott, ami egykor olyan felkavaróan szép volt, biztos, hogy nem tűnt el az idő megsemmisítő vákuumában. Hirtelen elnevette magát, majd ijedten körbe nézett, de senki sem figyelt rá. Behunyt szemeket látott és leesett állakat, amitől a nyitott szájakból kifelé bugyborékolt a levegő. Neki sem ártana, ha aludna egy keveset, de hiába a gondolatainak nem tudott megálljt parancsolni! Egészen apró gyermekként érte az első csalódás, ami most is megnevettette. Egy ideig arról volt meggyőződve, hogy a Déli-sarkon forróság van és fény, az Északi-sarkon pedig örök sötétség, dermesztő hideg és jég. Teljesen lesújtotta a felismerés, hogy rosszul hitte, mert a Déli-sarkon, ha lehet, még hidegebb van. És ettől kezdve, nem hagyták el a csalódások. Már jó ideje, tudatosan védi magát, attól a veszélyes tulajdonságától, hogy a képzelete kerekedjen felül a valóságon. Eddig még sosem származott belőle jó, mindig megcsalta a képzelőereje. Egy idézet jutott az eszébe: „Az álmodozás a képzelet holdfénye”, és mennyire igaz, ennek az érzésnek csak éjszakánként van helye a szívben. Neki is olyankor nyílnak ki, az emlékek örökké évelő virágai, hogy reggelre bezárják kelyhüket, és rejtőzködve várjanak egy újabb éjszakára. Lassan kezdett felmelegedni, de ismét megborzongott, ahogy kinézett az ablakon. Fagyosra dermedt köd borult a földre, s oldhatatlan szürkeség mázolta lehangolóan ridegre a tájat. A sok eső nyomán, eltűnt az őszi vetés, legfeljebb a mindent túlélő fű mutatta meg imittamott magát, a kisebb tavakká vizesedett szántón. Nagy baj, megint drágulni fog a búza, a kenyér… de minden! Több mint egy éve, hogy kisebb megszakításokkal, csak esik és esik. A fellazult földben a fák úgy dőlnek oldalvást, mintha a természet áldó és romboló erői előtt akarnának megalázkodni. A víz erejét már a föld is, de a növényzet is, egyre nehezebben tudja legyőzni! Megrendítő volt a látvány. A nő lehunyta a szemét, inkább az emlékeivel szárnyaljon, mint a kietlen, pusztulásra kényszerített vidéket nézze. Időutazásra indult, már napok óta ezt teszi. Dehogy napok óta, már több évtizede.
1
Tanévnyitó után, nem sokkal, az enyészet havában, a hatalmas tornateremben suli buli volt. Akkor még így hívták a táncos összejöveteleket. Ma diszkó a neve, ahol az indulatokat lehet dübörögtetni, ritkán szerelemre gyúlni. A suli buliban nagy szerelmek szövődtek, a diszkóban egy órásak. A suli buliban bambit ittak, a diszkóban hangulatfokozót, lehetőleg a legjobb röptetőt. A suli buliban érzések találkoztak, a diszkóban, testek. De hát ki hiszi ezt el, talán, akinek még vannak emlékei a hatvanas évekről. Akkor, abban a buliban vették észre egymást, és tánc közben úgy perzselt a tekintetük, hogy mire körbe tangózták a paszta szagú termet, tűzben égett az arcuk. Ez a csodálatos érzés, attól kezdve fogva tartotta a lányt is és a fiút is. Szívmarkába zárta az első szikra a két kamaszt, hogy majd onnan vesse ki őket, mint vulkán a kitörő köveket. A keletkezett nagy hasadékot pedig, vagy sikerül az életnek betölteni, vagy nem. Leginkább az iskolából hazafelé tartva lehettek együtt. Lassan mentek, andalogva, ezzel is késleltetve a válást. A lány táskáját lóbálva, csak beszélt, beszélt, a fiú szótlanul hallgatta, és áhítattal mosolygott, serkenő bajusza alatt. Majd a lány elhallgatott, és a fiú beszélt. Időnként olvadozva összeakadt a tekintetük, de abban a pillanatban már el is kapták, mert a szégyenlős pír, szégyentelenül szétterült az arcukon, hogy elárulja, mi rejlik titkon, szívük minden dobbanásában. Kitartóbban csak távolról merték egymást nézni, hogy a másik észre ne vegye! Akkoriban a fiúk, kamaszosan esetlenek, a lányok pedig, büszkék voltak. Hosszú ideig nem merték megvallani, mit éreznek egymás iránt, de a papír és a toll megoldotta a gondot. Az óraközi szünetekben, félszegen fogalmazott sorokkal üzengettek, amit sután egymás markába nyomtak. Előfordult, hogy az izgalomtól leejtették, de abban a pillanatban, egy közelben ólálkodó szemfüles lecsapott rá, majd a folyosón végigrohanva, éneklő hangon elkántálta a ráírt szöveget. Ők pedig, a két megkövezett, különváltan, szemlesütve eloldalogtak. A nyári szünetekben sokat voltak együtt. Sűrűn mentek moziba, volt olyan film, amit kétszer is megnéztek, s a sötétben agyonra szorongatták az izgalomtól nedves tenyerüket. A filmet nem figyelték, annál inkább az ujjaikkal „lezongorázott” üzenetet, hogy mennyire jó nekik együtt. Ha lopva össze összeért a szájuk, azt is csak éppen érintették. Más idők voltak, és más volt a „módi”. Voltak szabályok és elvárások. Az erkölcsöt szülői intelmekből és az iskolában tanulták, mert ezt is tanulni, tanítani kell!? Ma már nem tanítják! Kire, mi ragad. Ragadvány korszak a mostani. A fiú okos volt és nagyon tehetséges. Fotózás volt a szenvedélye, és hogy bebizonyítsa a lánynak, igenis van hozzá érzéke, készített is róla egy egész tekercs képet, ő maga hívta elő. A szerelmes fiú olyan átéléssel kattintgatta a gépet, mintha Brigitte Bardot-ot, a korszak szépségideálját fényképezte volna. A lány tizenhat éves volt és a legszebb ruháit váltogatva, pózolva állt a fiú előtt, akár valamelyik filmcsillag. A fiú elhitette vele, úgy zárta körbe a tekintetével. Mai napig őrzi mind a harminckét képet. Ha könnyes szemmel lapozgatja a megfakult albumot, nem önmaga, elhervadt szépsége felett búslakodik, hanem arra a fiúra gondol, aki sosem mondta neki, hogy milyen szép, de simogató pillantásával, minden alkalommal, gyönyörködve itatta végig. A lány karcsú volt és törékeny. Szégyellte apró melleit, de arról volt meggyőződve, hogy a fiú, leginkább a szeméből „kibeszélő” lelkét látja. Rengeteg mondanivalójuk volt egymásnak. A beszéddel nem volt gondjuk. Gond a félelmeikkel volt. Mi lesz ezután? Hogyan tovább? Mindketten más útról, más identitásból jöttek. A falakat pedig nehéz áttörni! A lány, annyi mindent nem értett, ahogy azt sem, mit jelent zsidónak lenni, vagy más nemzetiségűnek. Őt otthon úgy nevelték, hogy minden nemzet, és minden nép egyforma. Csak jó ember van, és rossz, de még a rossz sem mindig az, legfeljebb nem tudja megmutatni magából a jót.
2
Az eltel hosszú évek alatt, számtalan kérdésére választ kapott, így már érti a hovatartozás nyomását, az öntudat sebeit is, amik nagyon nehezen gyógyulnak, és gátakat képesek emelni ember és ember közé. Ő mindig szabad szellemű ember volt, nem kötötték gúzsba az elvárások, de tudomásul vette, hogy a kötött szelleműek az erősebbek és a cselekvésben kitartóbbak. A fiú már akkor érettebb volt és céltudatosabb. Az ő vágyainak megálljt tudtak parancsolni, a szüleitől és véreitől örökségül hagyott, sok-sok fájdalom és sérelem. Kamasz korát meghazudtolva, elnyomva a szerelem édes akkordjait, hozta meg a szomorú döntést: a hovatartozását, a meggyőződését, nem adhatja fel! Úgy hitte: az értelemnek előtte kell járnia az érzelemnek! A lány, tehetetlen volt a szavakkal szemben, amikkel szerelme sújtott le rá, csak arra gondolt, nem szereti eléggé. Úgy érezte, az a seb, amit a fiú okozott neki, sosem heged be. Elváltak az útjaik. Dacolt a fájdalommal, gyógyulást keresett. Férjhez ment gyorsan, ha nem is viharos szerelem szülte érzelemmel, de nem is teljesen híján. Sejtette, hogy rossz döntést hozott, de szentül hitte, hogy sosem lesz már olyan szerelmes, mint abba a fiúba. Akkor pedig, a házasság a legjobb lehetőség, a férjével meg szépen meglesznek, ha jó lesz hozzá. Az együttélés, keserű csalódást okozott neki. A férje merőben más volt, mint az a férfi, akit megálmodott, s akivel az életét le tudta volna élni. Gyönyörű kisfia született, akit rajongásig szeretett. Minden érzését betöltötte az anyai gondoskodás. Nem sokkal később, mégis elvált, mert tudta, sosem hangolódnak össze. Az meg nem élet, ami örökös egymás elleni acsarkodásban telik. A férfi pedig tanult, s ahogy tervezte, fontos személyiség vált belőle, felépítette a karrierét, és az identitásához is hűséges maradt. Fiai is sikeresek lettek, volt kitől örökölniük. A termés mindig beérik, ha a gyökerek erősek! A férfiról a tv egy-két riportjából, majd az internetről tudott meg mindent a nő. Évekig halogatta, hogy megkeresse. Tusakodott benne a kétség: lehet, hogy okosabb, ha megmarad az emlékezés mindig visszaidézhető hologramjánál, minthogy egy esetleges találkozás lehangolja, a benne élő, romantikus történetet. Aztán mégis legyőzte a félelmét, és hitetlenségét, hogy az sem kizárt, hogy a férfi már nem is emlékszik rá, és miért is válaszolna neki. De nem jól hitte, a férfi emlékezett rá. És negyven év ide, rangos intellektualitás oda, örömmel hozták össze a találkozást. Pár óra és újra látják egymást! Olyan zaklatottan vert a nő szíve, hogy a fülében hallott minden dobbanást. Egy kicsit már haragudott is magára, amiért nem bírt ellenállni a késztetésnek, hogy felvegye a kapcsolatot a férfival. Ő túl romantikus, túl szárnyaló, ritkán értik meg! De az a fiú, az, talán igen. Emlékeiben, azért is olyan tiszták a képek a férfiról, mert neki, azóta sem adatott meg az ígéretes szerelem. Az volt az első, s az idő igazolta, az utolsó is. „Ilyen nincs, ez nem létezik”, mondták a barátnői. Mivel érvelhetne? Elhinnék vajon, hogy benne, azzal a lemondással, kimerült a nagy szenvedély, mint órában az elem. Nem halt bele, túlélte, és az óta még sok minden mást is. A kudarcok, a sérülések jelen voltak egész eddigi életében. Azokat is le tudta győzni. Mit nyerhetne azzal, ha örökké csak várna a nagy lehetőségre? A múló idő falánk vadállat. Inkább a vágyait pusztította el, csak ne legyen mit zabálnia a kiéhezett fenevadnak. Nem tett ezzel rosszat, a sebek nála mindig begyógyultak, úgy akarta. Az akarat a legnagyobb úr! Hinni is csak akarattal lehet. És ő hitt Istenben, a jövőben. „Kérjetek, és adatik!” Kért, és adatott neki erő a túléléshez. Jó véleménye van önmagáról, sok emberrel ellentétben, nem hagy időt a csüggedésre. Sosem viaskodott a sorssal. Elfogadta, és belenyugodott, hogy nem volt elég bölcs, hogy rendbe rakja az életét. Megmaradt viszont egyenesnek, büszkének, kitartónak, mint a viharokban is feszesen álló, jól rendezett búzakéve. Ha nem volt elég okos, akkor utólag, hiába való dolog a siránkozás!
3
Egyszer ugyan megérintette a szerelem, de annak is vége lett, akkor ő hozott rossz döntést. Sok év telt el, a soha be nem teljesedő szerelem már nem aggasztja. A fiáért és a családjáért viszont aggódik szüntelen. Van miért szorongania: a megélhetés, a jövő féltése lett az egyik legnagyobb gond. A fiából gondos családapa vált, imádja a gyermekeit és a feleségét. A nő minden örömét ők jelentik, és az emlékei. Nem magányos, nem szenved az egyedülléttől, a barátai mellette állnak. Ami azt illeti, túl sok embert, nem is igényel maga körül. Az a lényeg, hogy olyanok legyenek vele, akikben őszinte a ragaszkodás! Mostanra azokat az éveket tölti, amik nyugalomként „megilletik” az embert. Neki soha nincsenek üresjáratai, nem unatkozik, ez az érzés őt elkerüli. Hiszi, hogy akiknek vannak emlékei, azoknak az élete, nem vezér nélkül keringő hajó. Az olvasás, az írás, az internet, no és a múlt bevonzása a gondolatba, mind, mind annyi élmény, hogy még kevés is a nap huszonnégy órája. És íme, itt a bizonyíték, hogy mennyire gyorsan telik az idő, ha az ember a gondolataival tud társalogni. Szinte most szállt vonatra, és már a Keleti pályaudvart bemondó, szakadozó gépi hang, vissza is hozta a jelenbe. A megbeszélt időben és helyen várt a férfira. Nem történhetett fordítva, mert ő, a nagy fővárosban, úgy elkavarodna, hogy a találkozásnak már csak hűlt helyét lelné. Egyre jobban lehiggadt, és mégis, amikor megpillantotta az elegáns férfit, mély sóhaj tört fel benne, onnan mélyről, ahol az érzések és a vágyak születnek. Megismerték egymást, hogyne ismerték volna! A nő szerint a férfi semmit sem változott. A férfi annyit mondott, ”igen, az vagy”. Pedig a nő tudta, hogy nem az. Erre a reggelre meg nagyon törten ébredt. A kialvatlanság, vagy a lelki tusakodás miatt, a szeme is bevérzett. Az arcán a ráncok élesebbek lettek. No és a félelem, hogy milyennek látja majd a férfi, az is csak rontott rajta. Úgy tűnt a nőnek, a férfi erre figyel a legkevésbé. Szeme, akár negyven éve, rátapadt, és néhány önfeledt percig, egymás tekintetében fürödtek. A nő szíve úgy dobogott, mint hajdan. Bár a láng már nem perzselt, mint régen, csak annyira, mint a kihunyó, fel felszikrázó tűzé, de elegendő meleget adott még most is. Az volt az érzése, hogy úgy, mint egykoron, olyan félszegen, tapintatosan néznek egymásra. Nagyon zavarban volt, talán a férfi is. A találkozás előtt kigondolta a koreográfiát, hogy mit mond, hogyan viselkedik, de semmi nem úgy történt. Röpke két órában hogyan is lehetne mindent felidézni, elmondani, és még jól kitervelten viselkedni is? Talán nem is erre volt szükség azokban a pillanatokban. Mint régen, csak mondta, mondta, ami az eszébe jutott hirtelenjében. A szavak alkalmasak rá, hogy elfedjék a kétséget és a zavart. Ebben bízott ő is. Habár azt is tudta, hiába fecsegünk, vagy hiába marad néma a szánk, a szemünk megfogalmazza, mi zajlik bennünk. Kutatta a férfi tekintetét, vajon benne mit váltott ki ez a viszontlátás? Bizonyára nem látja már szépnek, elbűvölőnek, csak olyannak, aki felett eljárt az idő, tündöklését elkoptatta a sok meg nem valósult álom. De miért akarja, hogy azt a tizenéves kislányt lássa benne? A múltat nem lehet visszahozni, legfeljebb kiemelni az emlékek soha ki nem ürülő tarsolyából. Annyit azért látott, hogy a férfi nem is egy kamasz lányt várt, hanem olyan érett nőt, akiben benne bujkál az egykori lány is, és úgy tűnt, nem csalódott. Ebben a két órában, újra átélte régi önmagát, azt a lányt, akiben acélosan erős a remény, hogy az érzések, a vágyak megtalálják útjukat. Míg beszéltek egy-egy közös élményükről, megszűnt az idő, eltűnt a sok hosszú év, és ott volt egymással szemben, az a régi két, önfeledt tinédzser. A lélek sosem öregszik meg! A lelkével azt lát az ember, amit akar. A nő azt a fiút vélte látni, akit akkor szeretett, s a homályból előderengő képek egyre élesebbek lettek, hogy végül mégis befedje a könyörtelen idő, fakóra koptatott színével.
4
A férfi sikeres. Nem úgy tűnt a nőnek, hogy bármiben is hiányt szenvedne. Nem fájt neki, örült, hogy azzá lett, aminek tervezte. Ő tudatosabban élt, nem hagyta, hogy az álmok megszédítsék. Egy dologban viszont egyformák: ha irtotta is olykor a kudarc, a fájdalom a férfi életét, de volt ereje győzni felette, akár neki, a nagy álmodozónak. Elbúcsúztak egymás tekintetébe fúródva, egy kedves öleléssel, egy ígérettel, hogy fognak még találkozni. A nő már lépett volna fel a vonatra, de a férfi egy hirtelen mozdulattal visszarántotta, magához ölelte szorosan. Úgy tartotta a nőt a karjaiban, mintha el sem akarná engedni, és néhány percre megállt az idő. Boldogok voltak, hogy érett fejjel, újra kamaszok lehettek. A fülke ablakához lépett a nő, még egy pillantásra, egy utolsó integetésre, de a szeme elhomályosodott. Táskájába nyúlt zsebkendőért, majd nagyon lassan, annak az embernek a habozó mozdulatával, aki előre nyúl, hogy megérintsen, egy elröppenni készülő madarat, felemelte a kezét, aztán ernyedten vissza is hullott… a férfi már elment. Vajon valóban lesz még egy alkalom, egy találkozás? Majd megnyugodott, hogyne találkoznának, az emlékeket mindig meg lehet idézni egy viszontlátásra! * A szerelvény elindult lassan, vontatottan. A nő kimerülten vetette hátra a fejét, az átélt izgalom, a nagy élmény minden zsigerét átjárta. Aludni készült, most biztosan sikerül. Hirtelen megcsörrent a telefonja, alig találta a táskája mélyén. A kijelzőn látta, hogy a férfi hívja. - Kényelmesen utazol drágám? - Igen, már majdnem elaludtam. - Köszönöm, hogy megkerestél, hogy írtál nekem! - Én is köszönöm, hogy találkozni akartál velem! - És még fogunk is, ebben biztos lehetsz! ***
5
