Zsidov Magdolna Rámtalált történet Ez a mai is egy önmagát ismétlő nap volt, és mégis azért maradt meg bennem, de csak néhány napig, mert a szunnyadó nőiességemnek valamicskét hízelgett egy aprócska jelent. Azt nem állíthatom, hogy hatással volt rám, éppen csak felpiszkálta a képzeletem. Hogy miért nem engedtem meg magamnak többet? Talán azért, mert már előre védekeztem, véletlenül se essem egy nem is létező érzés csapdájába. Arra már egy jó ideje nagyon vigyázok, hogy a radarom ne fogjon semmi olyat, ami hatással lehet rám, akkor biztosan nem fogok csalódni. Ültem az asztalnál türelmesen és vártam, majd csak elém kerül a megrendelt étel. Jó ismertem a szokásokat, nem kellett sokat várni, ebben az étteremben erre különösen ügyeltek. A szomszéd asztalnál suhanc lányok heherésztek, nagy hangon mesélték a kalandjaikat, túlszínezett pasis ügyeiket, nem érdekelte őket, ki hallhatja. Mindenki hallhatta, nem akármilyen dolog, ha egy lánynak van kivel összebújni, nem beszélve, hogy ők már nem olyan pirulósak, mint annak idején én voltam. Tessék kérem, lehet irigykedni! Fiatalok, szépek, bohók és, és…, tovább nem figyeltem rájuk. A barátnőmre gondoltam, már több mint egy hete nem hívott fel, egy smst sem küldött. Megduráltam magam, nem csörgettem rá, mindig én teszem meg, ő folyton spórol a hívással, nekem sem hiányzik a magas telefonszámla, két gyerekről kell gondoskodnom. Felriadtam, a mellettem lévő széket megfogta egy férfi, és mielőtt kihúzta, rám nézett. – Szabad ez a hely hölgyem, leülhetek? – kérdezte udvariasan. – Igen, tessék – válaszoltam gépiesen. Nagy volt a sürgés-forgás, nem zavart, már megszoktam az évek alatt. Déltájban ilyen egy felkapott étterem. Egyedül az ételszag zavart, mindenféle illat kavargott a levegőben, de a fokhagymáé volt a legáthatóbb, no és a mellettem ülő úr, erősen férfias dezodorának egyéb szagokkal való keveredése. Arra gondoltam, lehet, hogy csak így kellemetlen, ha magában érezném az illatot, könnyen megeshet, még tetszene is. A sötét hajú, markáns, de nem durva arcú, jó negyvenes elegáns férfit most láttam először. Később majdnem zavarba jöttem, mert a szeme időnként megakadt rajtam. De hogyan? Kamaszosan fészkelődött, és egyre-másra rakosgatta a bőr aktatáskáját, és ilyenkor felém fordult…, észrevehetően azon igyekezett, hogy véletlennek tűnjön, de én átláttam a szitán, nem vagyok már mai csirke. Nem nézett feltűnően, éppen csak annyira, amennyire egy mustráló tekintet végigpásztáz egy arcot, és azt is észrevettem, mennyire küszködött, hogyan kezdeményezzen beszélgetést. Nem segítettem rajta, eszem ágában sem volt semmi diskurzusba bonyolódni. Halványan elmosolyodtam, mert be kellett ismernem, mindig észrevettem amikor „véletlenül” rám tekintett, és egy kicsit fel is csigázott. Önmagában nem lenne ebben semmi különös, ami miatt mégis az, nem más, minthogy mostanában még az „észreveszem” is elkerül engem. Már elég régen nem várok ilyen tekintetre, letettem róla, hogy annyi év után valakire hatással leszek. Egyébként is ebédre várunk, a véletlen sodort egymás mellé minket. – Jó étvágyat kívánok, drága Rita! – és a megrendelt pulykaragut, a rántott karfiolt a párolt rizzsel elém tette Béla, a pincér. Béla mindenki pincére volt, kedves modora lenyűgözte a vendégeket. Már-már kínosan udvarias volt, igazi régi vágású, békebeli úr egy igazi mai, átlagos hangulatú étteremben. – Jó étvágyat! – szólt hozzám a férfi sietve. A hangja kellemesen és határozottan zengett, olyannyira, hogy többen is odanéztek. Ekkorra már biztos lettem benne, akar még mást is mondani, de valószínű a tekintetem az oka, beléfojtotta a szót. – Köszönöm – válaszoltam.
1
Gyorsan kezembe fogtam a kanalat, és merőn a tányéromat néztem, szaporán kanalazva a levest, miközben kínosan arra ügyeltem, hogy a kanálból több jusson a számba, mint vissza a tányérba. Elutasító voltam, mert nem akartam semmilyen társalgásba bonyolódni. Persze, az is lehet, hogy csak én hiszem és a férfi sem akart többet, de ha mégis, tudja meg, feleslegesen fáradna. Már a második fogás utolsó falatjainál tartottam, amikor Béla kihozta a már-már türelmetlen férfi ebédjét. Itt a törzsvendégeké az elsőbbség, a ritkán vagy csak egyszeregyszer betévedők szoktak így járni. Őket nem is a gyors kiszolgálás hozza vissza, hanem az el nem felejthető zamatok és a tisztességes, emberes adag étel. A férfi sebesen hozzálátott az evéshez, ami arra engedett következtetni, nagyon kicsúszott az időből. Eleget tettem az illemszabálynak, én sem mulasztottam el, hogy ne kívánjak neki jó étvágyat. – Köszönöm kisasszony. – Asszony, uram – igazítottam helyre, ellágyult hangon, mert végtelenül meghatódtam, hogy olyan fiatalnak nézett. De a legvalószínűbb, hogy csak tapintatos akart lenni. – Bocsánat! Tudja asszonyom, már majdnem megijedtem, hogy éhen távozom, mert sajnos csak perceim vannak. Egy olyan tárgyalásom lesz, amiről ha lemaradok, más egyébről is lemaradok. Ma nagyon kevés kell ahhoz, és az ember már az utcán is találja magát. – Teljesen egyetértek önnel, artistamutatvány lett az életünk – ezzel be is fejeztem, és az ebédet is, gyorsan felálltam. – További jó étvágyat! – mondtam, miközben a székemet az asztal alá csúsztattam, és már léptem volna el, de a férfi hangja visszatartott. – Váljon egészségére az ebéd! Ne haragudjon kedves hölgyem, megmondaná, máskor is itt szokott ebédelni? – kérdezte szemrebbenés nélkül, és mégis a tekintete szinte végigsimogatott. – Ha úgy adódik… igen. Viszontlátásra! – és elindultam. Füllentettem, mert az volt az igazság, hogy minden nap itt ebédelek, ki sem hagynám Bélát és a jó, házias ízeket. – Remélem, találkozunk még! – szólt utánam a férfi, éppen egy falat lenyelése közben, amitől a hangja színét változtatta. Mindenesetre annyit elért, hogy kellően zavarba jöttem, mert a közelben ismét minden szem rám szegeződött. Mostanában ennyire nem kerültem az érdeklődés középpontjába. Ennek a férfinak sikerült ezt elérnie. Már kívül az éttermen, úgy éreztem, egy kicsit faragatlan voltam, hiszen a férfi egyáltalán nem volt tolakodó, inkább kedves és figyelmes, de engem pontosan ez ijesztett meg. Hiába, meg kell hagyni, a sokévi kudarc beleírta nyomatát a lelkembe. Egy kicsit gátlásos, egy kicsit félszeg lettem, egy nagy adag daccal a szívemben. Nagy szerelem és tizennyolc évi házasság után váltam el a férjemtől. Az a tipikus klasszikus történet lett a miénk is. Egy idő után Karesz mindenben hibát talált, semmi nem volt jó neki. Sem a főztöm, sem a külsőm. Aztán hamarosan kiderült, mitől is változott meg a „látása”. Nem új szemüvegre, hanem új nőre váltott. Gyermekeinket, a tizenöt éves Martint és a tizenhárom éves Elzát nem viselte meg a válásunk. Nem maradtak sem apa, sem anya nélkül, éppen csak családi sejtosztódás ment végbe. Hozzászoktak, az osztálytársaik egy részének a szülei már régen elváltak. Úgy hittem, ez velünk sosem eshet meg. Az utolsó pillanatig arról voltam meggyőződve, a szerelem közöttünk nem hunyt ki. Mint kiderült, bennem nem, Kareszben kioltotta egy nálam majd húsz évvel fiatalabb, bombázó szőkeség. Nehezen dolgoztam fel, többet sírtam, mint ettem. Közel tíz kilót fogytam, és a barátnőim szerint sokkal csinosabb, csábítóbb lettem. Nem éreztem sem a lelkemben, sem a testemben ennek a „tíz kilós” változásnak a hatását, nem vonzottam a férfiakat. Egyik kudarc a másik után ért, pedig még társkereső klubban is próbálkoztam. Hát arról jobb nem beszélni: az egyik pasas köpködött, amikor beszélt, a másik meg örökké magáról zengett himnuszokat, a harmadik az anyagi és a nők körében elért
2
sikereivel dicsekedett. Lehet, hogy igazat mondtak, de én mégis az észt, és a rám tett hatást hiányoltam mindegyikből. Így aztán már elég hosszú ideje, idestova öt éve nem kísérletezek, bár anyám váltig buzdít, meddig akarok várni, lassan megöregszem, és akkor már tényleg a kutya sem néz rám. Negyvenöt éves és állítólag kifejezetten jó nő vagyok, legalábbis a fiam, Martin szerint, más férfitól nem kapok bókokat. A hajam festett fekete, a szőkétől irtózom, Kareszt olyan vitte el tőlem, már csak azért sem maradtam az, igaz én eredetileg szőkésbarna vagyok. De tetszek így feketén magamnak, csak a férfiaknak nem. Andrea, a legjobb barátnőm, azt szokta mondani: „a tekinteteddel van a baj Rita, nem a hajad színével, inkább taszít, mint vonz”. Igaza van, én sem találom vonzónak. Kihunyt benne a fény és hiányzik belőle az átütő sugárzás, ami mágnesként vonzaná a facér férfiakat, nős meg szóba sem jöhet. Az éppen akadna. Úgy gondolják, nem árt egy kis kirándulás idegen tájakra. No, nálam nem jön be semmi rábeszélő szöveg, egyébként is az idegen tájakon könnyen el lehet tévedni. Beértem a munkahelyemre, az a férfi már nem jutott eszembe. Egy emberrel ebédeltem, aki úgy tett, mintha érdekelném, és még az is lehet, hogy csak én hiszem, és az út felénél már erre sem gondoltam. – Mi történt Rita, úgy csillog a szemed, mintha randira hívtak volna? – szólt rám meglepetten Dóra, a kolléganőm, és ezzel, ha tetszett, ha nem, újra a férfit láttam magam előtt. Ekkora hatást tett volna rám? Nem hiszem, ez csak látszat, győzködtem magamat. – Méghogy randira és engem, ugyan Dóra, már az idejét sem tudom, mikor hívtak meg ilyen célból – válaszoltam, és a hangom elutasító volt. Nem is kérdezett tovább semmit, és láttam rajta, majdnem zavarba jött a kérdéstől, amit felmert tenni nekem a főnökének. De mégis, valami csak történt velem. Dóra lelkes megjegyzése is igazolta, hogy az a néhány perc és a férfi figyelme kifényezte a tekintetem. Bizonyára így volt, de hát melyik nőre nem lesz hatással egy kitüntető férfi tekintet? Jól esett, de ez volt minden. Egy ideig az étterem tájára sem mentem, nehogy összefussak a férfival. Már nem tudtam magammal mit kezdeni, az évek összetörték bennem a női hiúságot, a kacér tekintet, amire a férfiak esetleg „harapnának”. És véletlenül se higgye, keresem az alkalmat! Pedig hányszor, de hányszor vártam egy olyan vonzásra, egy mindenemet átjáró érzelemre, ami visszahozza a régi önmagamat. Az évek alatt hagytam, hogy szétrombolják bennem a kudarcok a vágyat. Anyám mindig azzal vigasztal, semmit sem jelent, hogy sok férfinak nem tetszünk, úgyis csak egy van nekünk rendelve. Így igaz elsőre, aztán egy elvált nőnek még egy, és van olyan, akinek több még egy. Arra az egyre, a jelek szerint nagyon sokat kell várnom, és az is lehet, hogy egy életen át hiába várok. Minden másként volt huszonöt, harminc évvel ezelőtt. Hemzsegtek a fiúk körülöttem, hetente váltogattam őket. Fürödtem a sikeremben, és mégis csak Karesz ejtette meg a szívemet, és csúful cserbenhagyott, összetört bennem mindent. De túl kellene jutnom végre ezen a sérelmemen! Sajnos ez ment a legnehezebben. A múló idő és a napok elfelejtették velem annak a férfinak a tekintetét, és úgy mentem az étterembe, mintha mi sem történt volna. – Drága Rita, már azt hittem, hogy elpártolt tőlünk? – szólt rám nagy hanggal Béla. – Pedig nagyon érdeklődött maga után egy úr, talán több is, mint egy hétig naponta itt ebédelt és mindig megkérdezte a csinos fekete hölgyet, kis anyajeggyel a szája mellett – közben jó ízűt nevetett a pincérek gyöngye, majd hirtelen elkomolyodott. – Az utóbbi napokban már nem jön, olyan érzésem van, hogy addig is csak maga miatt jött – és ezzel elhallgatott.
3
– Milyen úr, nem tudom, kiről beszél Béla? – kérdeztem, de valószínűleg látszódott rajtam, hogy nagyon is tudom. Béla, kicsit értetlenül nézett vissza rám, és nem is válaszolt, sietett egy másik asztalhoz. Most is rengetegen voltak. És további hetek teltek, minden ugyanúgy zajlott, mint régebben. A férfit innentől kitörölte a memóriám, egyébként sem okozott bennem semmi kárt. Vége lett a nyárnak, a mindent másra színező ősznek is, majd a megkopaszított természet borzongva várta az alvásra kényszerítő évszakot. És meg is érkezett a számomra legnemszeretettebb idő, a tél. Könnyű kis kabátkámban szinte reszkettem, úgy siettem be a plázába. Közeledett a karácsony, elkezdtem a bevásárlást. Mindig vigyáztam arra, hogy ne hagyjam az utolsó pillanatra. Iszonyodtam a nagy tömegtől, a nyüzsgő áradattól, amikor kaszkadőrös mutatvánnyal lehet eljutni egy-egy áruhoz. November végén sokkal nyugisabb, és nagyobb a választék is. Olyan elmerülten bóklásztam, hogy nekem ez felért egy hangulatjavító tablettával. Amikor kiválasztottam egy-egy ajándékot, szinte láttam magam előtt az arcot, amikor kibontja a csomagot. Őriztem a titkot, és bármennyire faggattak az enyéim, nem árultam el, ez a karácsonyi meglepi. Már többen fogunk az asztalnál ülni. Martinnak barátnője van, nagy a szerelem. Elzának is van fiúja, de ő nem lesz velünk, külföldön tanul egyetemen, a szülei utaznak ki hozzá. Elzám is ment volna, de meggondolta magát, sok a tanulni valója, készülnie kell a vizsgákra. Elkalandoztam gondolatban, örültem a gyerekeim boldogságának, és úgy cipeltem a sok csomagot, hogy nem is éreztem a súlyukat, csak a fogás volt rossz, ezért valamelyik mindig kicsúszott a kezemből. Addig manővereztem, míg végül az egyik nagy csattanással leesett. Anyámnak vett jénait ejtettem le. Lehajoltam, hogy felvegyem, de nem jutottam semmire, mert ekkorra a többi csomag hullott szanaszét. Végre nagy nehezen összeszedtem mindet, és próbáltam egyenesbe jutni. – Miben segíthetek hölgyem? – harsant rám valaki a hátam mögül, és a szívem hirtelen a torkomba csúszott. Mi az ördög, mi történt velem? Egyszer hallottam a hangot, de ezek szerint nem felejtettem el, bármennyire hittem. Tettetett közönnyel felnéztem a hang gazdájára, a pirulásommal küszködtem, úgy válaszoltam. – Ha nagyon akar segíteni, fogja, amíg megnézem nincs-e darabokban az ajándékom színtelen hangon igyekeztem beszélni, de mégis éreztem benne a zavart, majd kiegyenesedtem. Meglepődve láttam, hogy a férfi egyáltalán nem olyan délceg, mint amilyenre emlékeztem, persze akkor egyszer is úgy láttam egy pillanatra, hogy én ültem, ő pedig állt. Most kiderült, hogy nagyjából azonos szintben vagyunk. Régebben ettől idegenkedtem volna, mert tetszett, ha a férfi jóval magasabb, de most valahogy nem lett rám rossz hatással, egy ilyen mellett legalább nem lenne fontos tűsarkúban tipegnem. Teketóriázás nélkül a markába nyomtam minden csomagot, csak az, az egy maradt a kezemben, amelyiket meg akartam nézni. Érdekes, remegett a kezem, sosem szokott, úgy fogtam a jénait és forgattam körbe, szerencsére semmi nem történt vele… csak velem történt valami. – Kedves, ha tudná, mennyire örülök, hogy viszontlátom, de úgy tűnik maga sem felejtett el – mondta a férfi, és visszafogottan mosolygott. Én pedig úgy tettem, mintha zavarna ez a bizalmas hangvétel, és nyersen felnevettem. – Nem gondolja, hogy egy kicsit öntelt? Azt hiszi, magát nem lehet elfelejteni? – tettem fel a kérdéseket, már magamra kényszerített komolysággal, de ahogy a dolog kinézett, a férfit ez egy cseppet sem törte le. – Lehet, de magáért még többet is magamra vállalnék – válaszolta, és most ő nevetett.
4
– Jöjjön, üljünk be a Muskátliba, meghívom valamire – kért magabiztosan, úgy, mintha ki tudja, milyen régóta ismernénk egymást. – Jó, menjünk, nem árt, ha egy kicsit kifújom magam, irdatlanul elfáradtam – válaszoltam, és meglepődtem, hogy milyen természetes tudtam lenni. A férfi nyomult elől az összes csomagommal, én pedig követtem. Eljött a nagy nap, a legkedvesebb ünnepem, a karácsony. Ebben az a csodálatos, hogy mindannyian együtt vagyunk, akik a családot jelentik. A feldíszített lakás, a kis illatos fenyő, mert a miénk sosem volt nagy, a nagyot meghagytam az erdőnek, az emberiségnek, legyen elég levegő. Szóval a fenyő, és a mi ünnepi hangulatunk, ennél nem tudtam felemelőbbet elképzelni. Én ilyenkor születtem újra, nem tavasszal. Nekem az újjászületés a gyermekeimet, megfáradt szüleimet jelentette, s mivel Istennek úgy tetszett, ezt éltem át, hiszen együtt voltunk egy áhítattal. Édesanyámat minden ilyen alkalommal fékezni kell, nem találja a helyét, őt szolgálják ki, s neki tétlenül kell végignéznie. Apám többször is visszanyomja a székébe, hogy üljön már nyugton, ne fészkelődjön annyit, most vendégségben van. Anyám erre méltatlankodva csóválja a fejét, és már teszi is fel a kérdést: – De hát a lányomnál nem vagyok tán vendég? – De igen anyukám, és tessék belenyugodni! – válaszoltam. Sokszor megkérdezték, hogy miért magázom a szüleimet? Igazán ez sosem volt kérdés számunkra. Így jött a számra már a kezdetén: tessék szíves, legyen szíves, ne haragudjon apukám, anyukám, és így tovább. Azt sem furcsállottam, hogy más tegezi a szüleit, nekem az enyéimmel ez nem ment. Túl tartózkodók, túl érzelmesek, túl fegyelmezettek, túl szelídek, és ehhez csak a magázódás illett. Mindenki asztalhoz ült, nem kellett tanakodni, tudtuk a helyünket, évek óta megismétlődő jelenet volt. Martin mellett most Kinga ült, a barátnője, ennyiben változott csupán. Ja, és még annyiban, hogy mellém az én újonnan született szerelmem, Ármin telepedett le, kicsit félszegen, kicsit megilletődötten, de áldott jó, szópazarlós édesanyám segített rajta, most elemében érezhette magát. Már volt feladata, segítségére lehetett egy ismeretlen emberek közé csöppent, setesuta udvarlónak. Elza, amikor először beszéltem neki róla, rám nézett nagy, csodálkozó szemekkel. – Anya, hogy a csudában lehet valakinek ilyen nevet adni? – kérdezte. – Ami azt illeti apátok is hasonlót kérdezett, amikor nevet választottam nektek – feleltem szemrebbenés nélkül, s ezzel le volt zárva a dolog. ***
5
